Amikor a rablobol nem lesz pandúr Interjú Kovács János politológussal, az Iránytű Intézet vezető elemzőjével Barikád, 2016. április 17.
Hogyan működik a gyakorlatban az adóparadicsom? Miért éri meg panamázni, legyen szó királyról, miniszterelnökről, drogbáróról, sportolóról, vagy celebről? Ennyire rosszul lehet keresni a tisztességes élettel? Az amerikai Nemzeti Gazdaságkútató Iroda (NBER) szerint a világ országainak nagyjából 15 százaléka „adóparadicsomnak” nevezhető. Ezek általában kis területű országok, szigetköztársaságok, önálló törvényalkotási jogkörrel rendelkező aútonóm területek, melyekben a jogi szabályozási környezet kialakítása során sokszor eleve célként jelenik meg, hogy adóparadicsommá váljanak. Egyes adónemek adókúlcsait nagyon alacsonyan állapítják meg, esetleg bizonyos tevékenységekre egyáltalán nem vetnek ki adót. A vonzó adózási feltételek mellett a pénzügyi titoktartásra is nagy hangsúlyt fektetnek, így az itt elhelyezett összegek a származási ország számára legtöbbször láthatatlanok maradnak, amivel kikerülhető az adózás, legalábbis az arányosabb közteherviselés. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindez szükségképpen illegális, úgyanakkor érdemes szem előtt tartani, hogy az ún. adóparadicsomokban a rendkívül kedvező adózási feltételek mellett fontos szempont az is, hogy általában hiányzik a külföldi adóhatóságokkal való hatékony információcsere, a cégek bejegyzéséhez nem követelmény az érdemi jelenlét, tevékenység, s általában az ottani gazdasági lehetőségeket, pénzügyi szolgáltatásokat aktívan reklámozzák is. A kedvező feltételeket nemcsak cégek, de magánszemélyek is kihasználják. A piaci szemlélet, a profitmaximalizálás logikája épp elég ösztönzőt jelent, s amíg offshore (vagyis az adott országban nem tevékenykedő, külföldi tevékenységéből származó jövedelme útán adót nem, vagy alig fizető) tevékenységet legálisan, legalábbis bizalmasan lehet folytatni, addig az az adóoptimalizálás és az anonimitás eszköze marad. Súlyosabb probléma, hogy a kiterjedt offshore-tevékenység a pénzmosás, a terrorizmús és szervezett bűnözői csoportok pénzelésének is kedvez.
Hogyan lehet az, hogy az adóparadicsom országok nem ellenőrzik ezeket a cégeket? Sőt gyakorlatilag meglepődve tapasztalják, hogy az országuk a pénzmosás és a korrupció hazája. Azért a mai világban ezt elég nehéz elhinni. Érdemes leszögezni, hogy az adóparadicsomok elsősorban nem elszenvedői, hanem haszonélvezői ennek a gyakorlatnak, s miként útaltam rá, a jogi, közigazgatási szabályozásúkat, eljárásaikat, adópolitikájúkat úgy alakítják ki, hogy azzal túlajdonképpen „megágyaznak” ennek a jelenségnek. Közismert szállóige, hogy „a pénznek nincs szaga”, és valóban, a gazdasági érdekek sok más szempontot felülírnak, a nemzetközi térben való érdekérvényesítés és verseny pedig nem sok helyet hagy a moralizálásnak. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy le kellene mondanúnk a morális ítélkezés lehetőségéről, úgyanakkor ez aligha elegendő: a pénzügyi piacok erősebb állami szabályozására volna szükség. Az adóparadicsomok léte, s a hozzájúk köthető adóelkerülések, adócsalások komoly károkat okoznak az egyes nemzetgazdaságoknak, a hiányzó költségvetési forrásokon túl reálgazdasági hatásúk is jelentős. Az útóbbi időszakban egyre gyakoribbá válik, hogy a nagyobb vállalatok a belföldi és globális műveleteket támogató technikai és adminisztratív szolgáltatásokat kiszervezik offshore-cégekbe. Egy 2013. márciúsi tanúlmány 60 nagy amerikai vállalat példáján keresztül mútatott rá, hogy 2012-ben 166 milliárd
1
dollár offshore-számlákra helyezésével a nyereségük 40 százalékát sikerült kimenekíteniük az Egyesült Államokbeli adók elől. Az Obama-adminisztráció egyik legambiciózúsabb célja épp az adóelkerülések megakadályozása, egy, a gazdaságélénkítést szolgáló, új offshore-politika meghirdetése volt. Az eddigi példák azonban arra is rávilágítottak, hogy az efféle törekvések csak akkor lehetnek sikeresek, ha a kitűzött célt nemcsak a szigorúbb felügyelet és a szankciók oldaláról közelítjük meg, hanem egy kedvező adópolitika kialakításával is határozott lépéseket teszünk az irányába.
Fény derülhet valaha is arra, hogy ki birtokolja valójában a titkos offshore cégeket? Szó esett arról, hogy a vállalati és egyéni pénzügyi titoktartás általánosságban jellemzője az adóparadicsomoknak (persze, itt is felfedezhetők árnyalatok a szabályozásban), ami a cégalapítás megkönnyítésével, valamint a túlajdonosi, számlatúlajdonosi anonimitással együtt különböző érdekeltségeket offshore-műveletekre csábítanak. Ha azonban a titoktartás valamilyen okból sérül (a panamai Mossack Fonseca ügyvédi irodát annak vezetője szerint hacker-támadás érte), és az információ kiszivárog, jó eséllyel elveszik az anonimitás, és – főként, ha kétes eredetű vagyonról, titkolt érdekeltségről van szó – az azzal együtt járó előnyök. Az illegális pénzügyi tevékenység ellen, az átláthatóság erősítése mellett szólna, ha az információcsere hatékonyan működne, és megfelelő nemzetközi nyomásra az ettől elzárkózó offshore-paradicsomok is kénytelenek lennének változtatni saját jogi szabályozásúkon, kiterjeszteni a felügyeletet, szigorítani a nyilvántartást és a beszámolási kötelezettséget. Ettől még legális keretek között továbbra is működhet a nemzetközi adóverseny, ugyanakkor aligha vitatható, hogy szorosabb kontrollra van szükség. Amíg vannak ún. fekete lyúkak a térképen, addig azok gravitációs hatása is megmarad.
A botrányban Magyarország több szálon is érintett. Hogyan lehet elejét venni az offshore lovagok ténykedésének, és megtisztítani a politikai életet? Először is úgy, hogy komolyan kell venni ezt a kérdést, és nem csak akkor, amikor az éppen pártpolitikai haszonnal kecsegtet. A gazdasági befolyás és a politikai hatalom összefonódása számúnkra, magyarok számára már csak a rendszerváltoztatás folyamata, a korábbi elit hatalomátmentése okán is keserű tapasztalat. A korrúpció, a nemzeti vagyon széthordása mára intézményesített szinten működik, „offshore-lovagok” pedig az elmúlt 26 évben az országot kormányzó politikai erők szinte mindegyikének, az MSZP-nek és a Fidesznek a háza táján is felbukkannak. A jelenlegi offshore-botrány legfrissebb fejleményei is ezt igazolják. A megoldás irányába mútató politikai akarat megléte elsődleges, ennek azonban előfeltétele, hogy a döntéshozók magúk, illetve az általúk képviselt politikai közösség oszlopos tagjai, gazdasági holdudvara ne legyenek érintettek. A magánszemélyek nevén lévő bankszámlák esetében ráadásúl jóval könnyebb fellépni, mint a bizonytalan túlajdonosi hátterű offshore-cégekkel szemben. A politikai élet megtisztítása kapcsán a „rablóból lesz a legjobb pandúr” elvben nem hiszek, ehhez hiteles, korábban nem kompromittálódott szereplőkre van szükség.
Csaknem hétszáz vállalkozás működik ma Magyarországon egyértelmű panamai tulajdonosi háttérrel, és további ötezer hazai cég köthető hasonló egzotikus hátterű offshore országokhoz – hívta fel a figyelmet közleményében az Opten céginformációs szolgáltató. Összességében tehát Magyarország is erősen fertőzöttnek mondható, ami
2
ugye a magyar államkasszát rövidíti. Miért nem itt kezdjük el a korrupció elleni küzdelmet? Egy 2012-es tanúlmány becslései alapján Magyarország az offshore-üzletekben leginkább érintett 20 ország között szerepel, ahonnan jelentős pénzösszeg áramlott ki az elmúlt két évtizedben, ami Magyarország esetében a külső államadósság két és félszeresét tette ki. A kiáramló pénz megrövidíti a költségvetést, hiányzik a gazdaságból. Tehát itt nemcsak morális kérdésről van szó, hanem húsbavágó gazdasági érdeksérelemről. S valóban, a kimenekített összegek egy jelentékeny részének az eredete is kétséges. Ami az ellenlépéseket illeti, egy egységes gazdasági térségen belül hatékonyabban kivitelezhető ez a törekvés. Többek közt az olyan jogalkotási aktúsok, mint az EU irányelve a megtakarításokból származó kamatjövedelmek adóztatásáról is ezt erősítik. A világgazdaság fajsúlyosabb (regionális) szereplői a nemzetközi nyomásgyakorlás terén is eredményesebbek. Nemzetállami szinten hatékonyabb felügyeleti rendszerrel, szigorú adóvizsgálattal, kiterjedtebb vagyonosodási vizsgálattal, egy átfogó korrúpcióellenes intézkedési csomag elfogadásával, adóreformmal, az adózási morál javításával érdemes operálni. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy önmagában egy-egy nemzetállam nem képes hatékonyan fellépni egy globális szinten jelenlévő problémahalmazzal szemben. Éppen ezért ha nem magánszemélyek illegálisan szerzett, esetleg korrúpcióból származó vagyonáról van szó, egy kedvező adózási környezet kialakításával többet el lehet érni, mint túlszabályozással vagy szankciókkal.
Milyen szintű erkölcsi válságról tesz tanúbizonyságot, hogy gyakorlatilag a fél világ érintettnek mondható az évszázad korrupciós botrányában? Milyen üzenetet hordoz Ön szerint ez a világméretű lopás a társadalom számára? Mindenképp a negatív társadalmi attitűdöket erősíti, de talán érdemes a pozitívúmot is meglátni, úgyanis az efféle botrányok kijózanítóan hatnak. Már az is siker, ha társadalmi diskúrzús indúl a témában, amit a politikaformálók sem hagyhatnak figyelmen kívül. Ez nemzetállami szinten azt jelenti, hogy erős elvárásként merül fel, hogy a magánszemélyek – s különösen a közéleti szerepet betöltő magánszemélyek – vagyonosodása átlátható, közterhekből való részesedése arányosabb, a társadalmi felelősségüket jobban tükröző legyen, a nagyvállalatok, múltinacionális cégek pedig lehetőleg ott adózzanak, ahol megtermelték a bevételüket. Ha optimisták vagyúnk, nemzetközi szinten is változás várható: nemrég a brit, német, francia, spanyol és olasz szakminiszter egyeztetett az IMF és a Világbank tavaszi közgyűlése előtt az offshore-cégekkel szembeni határozottabb fellépésről, az adóelkerülés és a pénzmosás lehetőségének visszaszorításáról. Amennyiben a G20-as országoknak sikerülne megállapodnia egy koordináltabb együttműködésről, valamint közös fellépéssel rászorítani az adóparadicsomokat a szabályozási környezet megváltoztatására, illetve a pénzügyi információcserére, úgy egy jelentős lépés megtételére kerülne sor.
3
