Ernyey József
Adatok borbélysebészeink XVIII. századi életéhez1
(…) Bármerre fordultak – legalább annak idején – jólétet és tekintélyt biztosítottak a borbélysebészeknek, éppen azért: ars liberálisnak tekintették őket mindenütt. A karból kinőtt tudósok, amilyen például a nálunk is működött M. Mederer, a freiburgi egyetem tanára (1756–1773ig), emelték a céh külső nimbuszát, míg a népből való szerényebb mesterek a köznéppel való kapcsolatot őrizték meg. Így támadt az a bizalom, melynél fogva még a nagyobb városokban is vetekedhettek az orvosdoktorokkal. Jórészt ez a régi rivalitás okozta, hogy az egyetemek olyan soká ragaszkodtak a régi, egyház szabta tilalomhoz és nem vállalták a sebészet tanítását, doktoraikat pedig a sebészeti gyakorlattól eltiltották. Csak lassan engedett ez a ridegség, mikor a kiváló sebészeket doktorokká avatták, majd katedrát adtak a kirurgiának is. Így nőtt ki a mesterség a műhely keretéből, de a céhek nem látták, hogy avult privilégiumaik már belekötnek a haladásba, nem akarták megérteni a megváltozott viszonyokat, hanem a régi hagyományokon tespedve, éltek a múlt dicsőségéből. Alig tudjuk megérteni, hogy pl. a Torkos-féle ’Taxa pharmaceutica Posoniensis’-ében (1745) felsorolt súlyos sebészi műtétek, az ipar egykori jelentőségének emlékei, tudományosan csak a Miskóltzi-féle ’Manualé’-ban2 adott kirurgiai ismeretek alapján mentek volna, hiszen itt az égi jegyek ereje, vagy a sokféle flastromkészítés titka fontosabb minden anatómiánál. Pedig Miskóltzi Ferencben kell látnunk a céhbeli, immár megrendszabályozott pl. a belgyógyászattól, vagy orvosságkészítéstől eltiltott sebészet képviselőjét. Igaz, hogy egy-egy ilyen esetet általánosítani nem lehet, hiszen minden céh magában külön mikrokozmosz volt, tehát akadtak Miskóltzinál jobban tanult, világlátott mesterek, akik fölismerték a hanyatlást, pl. a pozsonyi Römer, a körmöci Seiller és Leichenschneider, aki ráolvasta kollégáira Isaiás próféta szavait: „Elvész az én népem, mivelhogy tudomány nélkül való…”, de az ilyen lelketlen lázítót, aki nem tiszteli a céh hagyományait, nem is fogadták be. A tudománybeli hanyatlással arányosan emelkedett a hatóságok szigora és ellenőrzése, fokozatosan szűkült a mesterek hatásköre. És a céhek még mindig nem akarták belátni, hogy nem elég könyörögve védeni az ősi privilégiumokat, nem értették meg, hogy 1
2
Forrás: Ernyey József: Adatok borbélysebészeink XVIII. sz. életéhez. = Orvosi Hetilap 71 (1927) No. 7. pp. 189– 191. (Részlet) Miskóltzi Ferencz: Manuale chirurgicum, avagy chirurgiai utitárs, melyben az egész anatomia, égi jegyeknek ereje, a testi tagokon külső képen történhető nyavalyák és eseteknek a seb-kötés, ér-vágás, vagy akár minémű chirurgiai foglalatosság által teendő orvoslása; ezen felül a flastrom és ungventumoknak készitése rövid kérdések által magyaráztatott, és most élőben magyar nyelven ki-bocsáttatott. Győr, 1742. Ny. Streibig János Gergely. XLIV, 486 p.
még a szegényedés feltárása sem indítja meg a felsőbbek szívét. Lázadozni, majd dacolni kezdtek az orvosok ellenőrző beavatkozása ellen és e meddő harc közben nem vették észre a polgári sebészek képében jelentkező új, még veszedelmesebb versenytársát. Megteremtette ezt az új osztályt, a szakadatlan hadakozás, mikor a katonáskodás már életpályává lett és bő teret nyújtott a sebészi gyakorlatnak. Igaz, hogy itt a formális apród-évek, a felszabadulás és a legényavatás üres ceremóniái hiányoztak, de a nevelés és tanulás a hadikórházakban ugyancsak gyakorlati úton haladt, akárcsak odakint az officinákban. De a katonafelcser maga sem volt mindig remekelt mester, csak úgy nevelődött a tábori doktor mellett, sokszor évtizedes működésben, míg annyi tudást szerzett, hogy önállóan is fölléphetett. Ennek az új iránynak lassan saját, a borbélysebészekével vetekedő irodalma fejlődött. Nálunk e korban képviselője lehet a soproni Kramer János György három kiadást ért ’Medicina castrensis’-e (1739–1755),3 illetőleg ’Chirurgiá’-ja (1740),4 mert a XVIII. század katonái között már bőven akadt deák, vagy letört egyetemi hallgató, szóval a céhek apródjainál jobban művelt elem, ahonnan a tábori orvos segédül alkalmas erőt kaphatott és mivel ezt a tábori vasfegyelem szorította, ügyesebb, tudományos önképzésre hajlandóbb osztály nevelődött, mint a céhek remekelt mesterei. Az ilyen veteránok aztán tábori gyakorlatuk alapján kértek és kaptak alkalmazást a vármegyékben és a városokban, mert egy időben királyi rendelet polgári praxisra, sőt physikusi állás elnyerésére képesítette őket. Így történt, hogy egyes vidéken, így például Aradon, vagy Szegeden a katonaság központján, az ilyen kiérdemült katonák maguk is alakítottak sebészcéhet, ez szabadította fel a rokkant katonát, a szökevény Takáts Ádámot, mestere maga is obsitos felcserként maradt Aradon. De ez kivételszámba megy. A régebbi borbélysebész-céhek rendszerint állást foglaltak a jövevények ellen, mert vagy nem vették fel őket, vagy pedig apród- és legényéveik megváltását követelték, végül pedig csak számfeletti mesterekül fogadták, hogy aztán – korlátozva lévén az officinák száma – tétlenül, vagy pedig segédképpen várják be, amíg drága pénzen válthatnak egy műhelyt. Mesterek alig fölcseperedett fiai mint „beati possidentes” [boldog birtokosok] ítélkeztek így a kenyeret kereső agg harcosok felett. Lőcse, Pozsony, Sopron, Körmöc, de csaknem minden város céhtörténete bőven nyújt eseteket, ahol udvari rendelet, kamaragróf, vagy más hatóság csak erőszakkal tud mesterjogot adni a kiérdemült tábori sebésznek, miután megfogadta, hogy officinát nem nyit, lakásán beteget nem ápol, hajvágást, borotválást, köpölyözést nem vállal, segédet, inast nem tart stb. Ezek a kikötések mutatják, mit tartott a céh fontosnak, illetőleg jövedelmezőnek, tehát a beteglátogatást és 3
4
Kramer, Joan. Gg.: Medicina castrensis. Das ist bewährte Arznei, wider die im Feld und Guarnisons unter Soldaten grassirende Krankheiten. Diesem ist angehängt I. Consilium medicum de dysenteria. II. De morbo castrensi epidemico anni 1734. et 1735. Auf das Neue von dem Authore übersehen, und mit einem Consilio de climate Ungariae und darinnen zu conservirender Gesundheit vermehrt. Wien, 1739. Bei Gg. Kurzbeck. 144 p. Kramer, Joan. Gg.: Medicina chirurgica eastrensis oder pars secunda von allen äusserlichen Leibesgebrechen, die den Soldaten sowohl in Feld, als in der Guarnison zu befallen pflegen, sammt einer praefation de officio medici oder chirurgi castrensis etc. Item einer Introduction von der Natur und Chirurgie. Nürnberg, 1740. P. C. Monath.216 p.
az ambulanciát inkább átengedte a jövevénynek, hogy megmentse az ősi officinát. Közben hasonló harcokat vívott a sok becsületes céh a betegápoló fürdősökkel, a flastromkészítő gyógyszerészekkel, a vándorlithotomusokkal és nem vette észre, hogy a kizárt, be nem fogadott, vagy céhbe egyáltalán nem kívánkozó sebészek lassan, számuk, de főleg tekintélyük által, már felülmúlják a céhbelieket. Kialakult és jól bevált ez az új rend, amelynek tagjai nagyobb műveltségük, szaktudásuk által a céheken felül állanak és, bár az orvosokat még el nem érik, de a vidéken, főleg járványok alkalmával hasznos szolgálatot tesznek. Ennek az új iránynak akart kedvezni az 1761-i udvari rendelet, mikor a céhek mesteri remekén eltörölte az avult flastromfőzést és ehelyett gyakorlati sebészetet követelt. Intelem volt ez a céheknek, szakítsanak végre a középkori sallangos privilégiumokkal, mert a haladó kor már többet követel rajtuk, de eredménytelenül hangzott el ez is. A céhek panaszokkal feleltek, szabadalmaik, ősi szabályaik sérelmén siránkoztak és vádolták az újítókat. Pedig a fejlődő egészségügyi szolgálat egyre több orvost kívánt volna és az érezhető hiányon az idegen, a mi viszonyainkba be nem illeszkedő katonaorvosok elhelyezkedése sem tudott segíteni. A fönt említett új sebészek sem jöttek elegendő számban, azért, noha udvari és helytartótanácsi rendeletek tiltották a sebészek belgyógyászati gyakorlatát. Elvégre: remedium anceps, melius quam nihil [jobb a kétséges orvosság, mint a semmilyen]. Mindamellett ez sem ment simán. Az orvosok, főleg a kiérdemült katonaorvosok, polgári gyakorlatban megyei physikusok lévén, ugyancsak megfizettek egykori alkalmatlankodásukért a céheknek. Kölcsönös, nem éppen épületes vádak élénkítik e kor orvosi rendjének történetét. A növekvő botránynak aztán hatósági beavatkozás, vagy egy-két tolonclevél és kemény szilencium vetett véget (Lőcse, Körmöc). Ezt az ellentétet az orvosi rendben akarta elsimítani Esterházy Károly egri püspök, amikor Nagyszombat mellőzésével új, magyar univerzitás tervével kezdett foglalkozni (1765). Mindenekelőtt a vidék orvoshiányán akart segíteni, tehát egyeteme megszervezését ezzel kezdte és próbaképpen a sebészekkel tett kísérletet. Nála az új, „püspöki iskolában” orvosok és sebészek együtt tanították volna a leendő sebészeket, korszerűen még latin nyelven. Az apródéveknek megfelelő négy év betegápolással és humaniórákkal kombinálva, állandó klinikai praxisban telt az irgalmas-rend egri kórházában. A tanító ifjúság számára convictust rendelt, ruházatáról gondoskodott és sok nehézség után végre egy polgári sebész, egy borbély és Markhot Ferenc megyei főorvos vezetése alatt 1769 őszén megindult a tanítás. A püspök előre látta, vagy talán maga irányította, a Helytartótanács 1770. évi rendeletét, mely a magisteriumot végleg kivette a céhek kezéből és helyette a céh keretében megyei főorvos és kormánybiztos előtt teendő elméleti és gyakorlati vizsgát követel. Minden, még nem remekelt legény köteles volt magát ennek alávetni, e nélkül új officinát nyitni, venni, vagy a régit özvegy javára önállóan kezelni már nem lehetett. Az egri iskola tanterve tehát megfelelt volna az új rend
szellemének, de a céhek éppoly gyűlölettel fordultak az újító püspök, a privilégiumok csorbítója felé, mint a Helytartótanács ellen. Megindult a felfolyamodások, tiltakozások áradata a céhek részéről, de hasztalanul. Elvesztették a legerősebb fegyverüket, a mesteravatást és a numerus clausus [számkorlátozás] jogát, ezért szereplésük 1770 óta már csak az apródnevelésre szorítkozott, de még ezen sem okultak. Népszerűségük, legalább Eger vidékén, elérte azt, hogy a püspök sebésziskolája, ahogy ma szoktuk mondani, résztvevők hiányában megszűnt, új évfolyama már nem is indult meg.5 Közben megnyílt az új viszonyokat teremtő nagyszombati egyetem, majd a kolozsvári sebésztanfolyam. Népszerű is lett mind a kettő, mert itt már magyar és német nyelven tanítottak, főleg Nagyszombatban, Rácz Sándor professzor idejében. Sőt fölvették a céhek által képesített mestereket is továbbképzésre, tehát az egri iskola ellen emelt kifogások mind megszűntek. Népszerű volt a tanfolyam, mert a szemészetre és ami a legfontosabb, belgyógyászat gyakorlására jogosított, mert ennek elvesztét a becsületes céhek sohasem tudták elfelejteni. Kötelező is volt az approbatio, azért tódult a vidék ifjúsága Nagyszombatba, ahol a jezsuitavilág után igen víg élet kezdődött. Annál szomorúbb volt az eredmény a csekély előképzettség és még csekélyebb gyakorlati tudás miatt, amiről az egyetem sokat panaszkodott. Ennek hatása alatt adta ki a Helytartótanács 1774. évi rendeletét, hivatkozván arra, hogy a borbélysebészek már csak beretválni és hajat vágni tanulnak, ellenben anatómiát és sebészetet nem tudnak, ezért kötelezi a mestereket, hogy maguk is tanuljanak, inasaikat pedig kellőleg oktassák, mert ezentúl a legényavatást is a megyei physikus 5
Bár tulajdonképpen nem érinti a borbélysebészet dolgát, kiegészítésül mégis megemlítem, hogy a püspök buzgalmát ez a kudarc nem törte meg. Ellenkezőleg, még jobban ragaszkodott tervéhez, amire jó alap volt a régi, 1656-ban létesült jezsuita-akadémia. Erre a keretre neki is, mint annyi más egyetemalapítónak, szüksége volt és bár nem tartozott a Társaság jóakarói közé, elfogadta az Egerben talált helyzetet. A teológiát 1692 óta adták elő, a jogot 1721-ben kezdték, a Foglár-féle alapítvány 1771-i becikkelyezése meghozta a rendszeres filozófiai tanítást, tehát csak a medicina volt hátra. E célra azonban a régi tanterv kibővítése mellett bizonyos reformokra volt szükség. Ezt 1767-ben végre is hajtotta, mikor a Társaság Nagyszombatban, majd Egerben is technikai, mérnöki és a többi reáltudományokon kívül a haladó természettudománynak is helyet adott. A püspök erre alapította további tervét. Számot vetett azzal, hogy a Társaság, ha már vállalta az egykor kelletlen jogtudományt, vagy utóbb a „physiologia” tanítását, a „physika” keretében, most is hajlandó továbbmenni, mégis a decorum okáért az „anatomia” stb. tanítására Markhot Ferenc megyei főorvost, a reformok kezdeményezőjét és az Irgalmas-rend két laikus orvosát hívta meg. Mennyire modern akart lenni az egri iskola, mutatja az, hogy figyelembe vették pl. Van Swieten bécsi reformjait, de szabadabban alkalmazták. Itt a tanár nem volt kötve bizonyos auktorhoz, mint Bécsben, csak a hallgató számára ajánlottak alternative néhány könyvet, kényszer nélkül, hogy még ebben is szabadsága legyen a tanulónak válogatnia. Így indult meg a tanítás, hat hallgatóval egészen zajtalanul, csendesen. A püspök nem kért jóváhagyást, vagy megerősítést iskolája számára senkitől. Nem fordult a pápához, vagy a királyhoz, amint Pázmány is tette, csak tanítani kezdett. És a kotnyeles Helytartótanács, vagy a jogaira féltékeny udvar nem tiltakozott a felségjogok ilyen csonkítása ellen. Inkább elővették az 1723 óta elsüllyesztett országos egyetem ügyének poros aktáit és alig két év alatt, némi külföldi okok közrejátszása mellett, megjött a konkurens nagyszombati egyetem. A püspök körülbelül elérte célját, de azért a maga iskoláját nem szüntette meg, sőt zavartalanul fenntartotta Markhot haláláig, 1789-ig. A kalapos király reformjai sem igen bántották a rebellis püspököt. Az erőszak megakaszthatta egri építkezéseit, vagy papnevelőjének átalakítását, de az egri iskola fennmaradt. Ha majd egykor a hálás utókor méltatni fogja Esterházy érdemeit, orvosképzésének eredeti módja előtt is meg kell hajolnia. Aki a chemia és physika tanítására heti tíz-tíz órát és két-két korrepetíciót szentel, növendékeit internátusban és négy éven át kórházi gyakorlatban tartja, noha Boerhaave mellett Hippocrates Aphorismáit, vagy a Salernoi Regulákat olvastatja, mindenesetre tudja, mit akar ezzel elérni. De végül is nem lehetett egészen rossz módszer, ahol hat jól megválogatott, mindennemű gondtól mentesített medikust három lelkes orvos tanít ambícióból, díjtalanul. Az egri iskola talán mégis csak több volt a magyar globus curosiumánál. Az erről szóló egykorú híreket lásd a ’Merkur von Ungarn’ hasábjain.
végzi előzetes elméleti és anatómiai vizsga alapján, sőt ellenőrzi a mestert az inas egész tanulási idején. Ezzel az intézkedéssel a céhek létalapja is megszűnt. Megmaradtak ugyan, mint a múlt emlékei, de az egyetemen nevelt magiszterek, vagy a későbbi patroni chirurgiae, bár még az officinákban kezdték pályájukat, már nem utódai a régi rendnek. Figyelemreméltó jelenség, hogy a céhek erőszakoskodásának megszűntével az egyre javuló, szigorított kiképzés valósággal regenerálta a pusztuló rendet. Nem teljesült a céhek siratóinak jövendölése. A borbélysebészek nem vesztek ki, sőt számban és jelentőségben gyarapodni kezdtek, csak a céhek sorvadtak el mellettük. Elég rámutatnunk arra, hogy az egyetem első huszonnégy évi turnusa 1771-től 1795-ig az összes karokon kiadott diplomáknak száma 2018, míg a sebészek maguk külön 892 esetben szereztek oklevelet (tíz esetben utólag még doktorátust is) és elhelyezkedtek a vidéken, jobbára menten a céhek nyűgétől. Szembeállítva ezt a 186 orvosi, 228 gyógyszerészi és 341 szülőnői oklevéllel, határozottan vezetnek a sebészek. Ámde, ha közelebbről vizsgáljuk e számadatokat, kiderül, hogy már a budai kurzus is, de még inkább a pesti, lassan veszít a népszerűségéből. Az előnyomuló orvosok odakint az életben egyre jobban háttérbe szorítják a sebészeket és beáll a természetes kompenzáció az egyetemen. Például az 1793/94. tanévben 50 medikussal szemben már csak 11 a sebész, 1794/95. tanévben 61 medikussal szemben 17 sebész áll, végül 1795/96-ban már csak három elsőéves és hat másodéves sebész jelentkezik a tanfolyamra. Mindamellett ez az arány sem ad hű képet a viszonyokról és az erőbeli eltolódásról, ha figyelmen kívül hagyjuk a francia háborúk okozta állapotokat. Az officinák ifjú népét tömegesen vitték katonának, betegápolónak és sebésznek, részben ezért árvult el egyetemi tanfolyamuk. És odakint a táborban megint hevenyészett külön kurzusokban részesedtek, akárcsak a reformok előtti időkben. Így újabb dekadenciával virradt rájuk a XIX. század hajnala.
