ÁBRÁM ZOLTÁN
HOGYAN TOVÁBB, ERDÉLYI MAGYARSÁG?
“A mi igazságunk: a mi erőnk. Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. (…) Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való, mert az a mi igazi ellenségünk: a mi árulónk. Ezt kiáltom és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán...” (Kós Károly)
Írta és szerkesztette: Dr. Ábrám Zoltán A fotókat a szerző készítette, illetve Jakab Tibor (37. oldal)
© Dr. Ábrám Zoltán
Műszaki szerkesztés és nyomtatás: OSLI studio - digitális nyomda Scăricica u. 1 sz. e-mail:
[email protected] www.osli.ro Marosvásárhely, 2014
Előszó Az alábbiak megírására lelkiismereti kényszer és értelmiségi indíttatás sarkallt. Semmiféle érdek, még csak igazságkeresés sem. A választási jelszót parafrazálva, bízva abban, hogy: Minden véleményre szükség van! Nem törekedtem, nem törekedhettem, mindenre kiterjedő elemzésre. Ez másokra, szakavatottabbakra hárul. Aztán meglehet, több a negatív megközelítés gondolataimban, számosabb a bírálat, kevesebb az értékelő köszönet (de meg vagyok győződve róla: így hasznosabb). És miközben az átfogó stratégia hiányának a kritikája megfogalmazódik, kevés a konkrét javaslat. Ez nem lehetett célom. Az átfogó műhöz több szerző és nagyobb terjedelem kell. És ez lenne egyik legfőbb üzenetem: üljenek hát össze a szerzők, és írják meg a Művet! Nyilván, nem lehet és nem szabad általánosítani. Akinek nem inge, ne vegye magára – szokás hangoztatni. Aki viszont úgy gondolná, úgy érezné, hogy az esetleges bírálatok, elemző vélemények célba találtak, az ne a nyilast óhajtsa levadászni mindenáron, hanem inkább a saját céltábláját rendezze át. Hogy újabb nyilasok kilőtt vagy csendesen tegezben tartott nyílvesszőitől kímélje magát. Amúgy nincs jogom másokra követ vetni, hisz én magam is a halandó emberek közé tartozom. A sorok között megfogalmazott bírálat helyenként rám is érvényes, a magam helyzetének és lehetőségeinek a figyelembevételével. De jogomnak és kötelességemnek tartom véleményt nyilvánítani, helyzetet elemezni, jövőbe mutatni. És ha kell, a nehezebben járható utat, a szókimondás díjazatlanul maradt útját járni. Az elefántcsonttoronyba való bezárkózás helyett a költővel együtt vallva: Vétkesek közt cinkos, aki néma. Merre tartunk, merre menjünk? – aggodalommal tölt el a megválaszolatlan kérdés. Azt üzenem a belefáradtaknak, hogy tartsanak ki eszméik és elveik mellett! A külföldre kívánkozóknak, hogy sohasem feledkezzenek meg az
1
itthon maradók nehézségeiről! Az eltévelyedetteknek azt, hogy mindig van megbocsátás a bűnök megbánása után! Mindannyiunknak pedig azt, hogy ki-ki a maga helyén – a családtól a munkahelyig, a civil/egyházi szférától a politikai fórumokig – olyan értékrendet közvetítsen, amely a múltból táplálkozik, és a jövőbe mutat! Saját közérzetünk (hitünk, boldogságunk) javítása az egyik fő cél. Sok minden ennek a függvénye, ebből következik. Békességgel, türelemmel, segíteniakarással közeledjünk egymáshoz! Írásomban az erdélyi magyarság helyzetének a lényegi elemzésén túl jónéhány átfogó megállapítással és javaslattal szolgálok. Mindenekelőtt a lehető legkiterjedtebb magyar-magyar „kerekasztalt” szorgalmazom, és az erdélyi magyarság érdekvédelmének az önállósítása mellett foglalok állást. Mivel a negyedszázaddal ezelőtt Közép-Kelet-Európában, így Romániában is bekövetkező változásoktól nem tekinthetünk el, sőt rájuk emlékezünk, történelmi fényképválogatás gazdagítja a leírtakat. Fotós szemmel is az események részese voltam, sőt egy alkalommal magamat és fényképezőgépemet kellett védenem a kattintgatásaimat felfedező csőcseléktől. Akkor filmtekercsem elkobzásával megúsztam. Maradtak viszont képek Marosvásárhely decemberi forradalmáról, a magyarság jogai melletti tüntetésekről, a fekete március vandalizmusáról, az első szabad választásról. A Ceaușescu bukásával járó eufórikus hangulat igen rövid ideig tartott. Nem telt el három hónap, és a félretájékoztatott egyszerű Görgényvölgyi románok Bolyai fejét követelték, sőt Helsinkire is halált ordibáltak. Eközben szembesülni kellett a valósággal: átmentett forradalom, kommunista visszarendeződés, balra fordulás. Sajnos, az erdélyi magyarság sem haladt előre rendületlenül. Politikai vezetői amúgyis a kis lépések taktikáját választották. Miközben mára egyre sokasodnak azok, akik szerint „újra kellene gombolni a mellényt”. Hogyan tovább, erdélyi magyarság? 2
Merre tartunk, merre menjünk? Az Advent a keresztyén ember számára a hittel és reménységgel teli várakozás állapota. Ugyanakkor az év vége a számvetések és a tervezések ideje. És a józan ész számításain túl a hálaadás lehetősége: a Jóisten megtartott, sok mindenben gyarapított, meg-megpróbált - saját megerősödésünkre. Miközben szívemben a szeretetteljes hálaadásnak engedek teret, elmémben egyre erősödik az aggodalom emberi és kisebbségi, egyéni és közösségi sorsunk gyakorta tévútra sodródása miatt. Erdélyi magyar értelmiségi szemével megvizsgálom környezetemet, letapintom közérzetemet, és megállapíthatom: a globalizálódott világ idegen és sokszor kétséges értékrendjének az utánzása, az egykori értékek feladása felé halad nemzeti közösségünk is. A nagy tehetetlenségben pedig egyre inkább elmarad egykori önmagához képest. Quo vadis, erdélyi magyarság? Kedvezőtlen népesedés, elcsángósodás Nemrég Gyimes monográfiájának a marosvásárhelyi bemutatóján Halász Péter, a moldvai és a gyimesi csángok kutatója, kiváló ismerője arra a potenciális kérdésre adott választ, hogy miért kell hogy érdekeljen bennünket a csángó sors? Válaszában arra utalt, hogy három okból: mert ők is magyarok, mert egyedi értékek hordozói, valamint azért, mert mindenkoron arra figyelmeztetnek bennünket, hogy az ő sorsukra juthatunk mi is, ha nem vigyázunk magunkra. Hogy mely közösséget milyen mértékben fenyeget a „csángósodás”, azt ki-ki maga ítéli meg. Sajnos, tényként kell számolnunk azzal, hogy valóban rendkívül magas köreinkben a máshová való elvándorlás, az „elcsángálás”, miközben a többségi 3
nemzethez, sőt a lélekszámában szülőföldjeinken harmadik helyezett cigánysághoz képest is nagyon magas mértékű a beolvadás. Ráadásul – bár léteznek bíztató jelek – nem sikerült az egykor természetes nagycsaládos modellt átmentenünk a jelenbe. Folyamatosan csángósodunk – állapíthatjuk meg az állítólagos demokráciát hozó rendszerváltás után emberöltőnyire. Bár pozitív példák mindig adódnak, az erdélyi magyarságra leginkább a fogyás, elvándorlás, beolvadás, elidegenedés, hagyományvesztés, borulátás, kilátástalanság jellemző. Megdöbbentő statisztikai adat: a szülőföldjük izzadságcseppjein megedződő székely ősök leszármazottainak, egy székely város diákjainak a többsége elkívánkozik atyáik földjéről. De az is fájó, hogy egy végzéshez közeledő orvostanhallgató azt nyilatkozta a minap Marosvásárhelyen, hogy egyből nyugatra készül, mert nem óhajt a sokat bírált hazai egészségügyi rendszer alkalmazásába állani. (Az már csak erkölcsi kérdés, hogy óhajtotta elvenni mások elöl az ingyenes orvosképzési helyet az ugyancsak sok kritikával illetett román oktatási rendszerben.) Bár igazuk nincs, nem lehet a szülőföld feltétlen elhagyására berendezkedett fiataloknak, mégis meg kell értenünk őket. Nekik egészen más az értékrendjük. Nincs összehasonlítási alapjuk az egykori diktatórikus kommunista rendszer megtépázott jogaival és emberkínzó életmódjával, az internet világában nőttek fel, és úgy hiszik: előttük a világ. A könnyebb élet ígéretén túl, arra csak utólag ébredhetnek rá (sajnos, nem mindannyian), hogy mit jelent hátrahagyni szüleik örökségét, és mivel jár a szülőföldjük, hazájuk, nemzetük iránti felelősség tudatlan vagy tudatos elfojtása. Nagymértékű térvesztésről számolnak be a demográfiai mutatók: a legutóbbi két népszámlálás között kétszázezer lélekkel csökkent a romániai magyarság létszáma, így az egy és negyedmilliós határ alá került. A fogyás, bár a szórványtelepüléseknél kisebb mértékben, a székely városokat és falvakat sem kíméli. Bánság, Dél-Erdély és 4
Észak-Erdély magyar lakossága 2002 és 2011 között egynegyedével apadt, és együttesen alig haladja meg a kétszázezer főt. Mára a Székelyföld magyarsága félmillió alá csökkent, miközben a Partium és Közép-Erdély magyarjai együttesen még valamivel meghaladják az ötszázezret. A szórványosodás leginkább nagyvárosainkat fenyegeti. Idős nemzettársaink gyermekkorában Szatmárnémetiben és Nagyváradon a magyarság olyan magas arányban élt, akárcsak jelenleg a Székelyföldön, és mára az összlakosság egyharmadára, illetve egynegyedére csökkent. Kolozsváron már csak minden hetedik lakos magyar. Továbbá: a rendszerváltás óta mintegy harmincezer magyarral kevesebb él Marosvásárhelyen; ez a szám a mára alig több mint nyolcvan százalékban magyar megyeszékhely, Csíkszereda székelymagyar lakosságával egyenlő. Szomorú jelenség és perspektíva ugyanakkor számos egykori magyar, székely település elcigányosodása. Példát vehetnénk a 2011-es népszámláláskor magukat örményeknek vallóktól: arányuk 17%-kal nőtt. Úgy látszik, az erőteljes önszerveződés, identitást javító civil tevékenységek kedvezőbbé tették az örmény származásúkak közérzetét és ezzel együtt apáik nemzetiségének a vállalását. Marad azért a nagy kérdés: a magukat magyarnak vallókon kívül vajon mekkora a potenciális magyarok létszáma Erdélyben, Moldvában? Akik talán magyarnak tartanák magukat, még részleges származás esetén is, ha az kívánatos lenne számukra. A családi állapot vizsgálata során az egykori hagyományos nagycsaládos modell megszűnésével és az egy nőre eső igen alacsony gyermeklétszámmal kell számolnunk. A kedvezőtlen folyamatot megakadályozó politikára és világnézetre lenne szükség: hagyományokra épülő értékrend, családközpontúság, szülőföldön boldogulás, autonómiaformák, egyéni példamutatás. Hiszen nem 5
lenne szégyen, ha ma is minél többen vallanák őseikkel együtt: „Hazánk, hitünk, családunk a szentháromságunk.” Tanügyi mutatók romlása, gazdasági lemaradás De nemcsak mennyiségi változással, fogyással kell számolnunk a szülőföldünkön. A magyarság térvesztése kiemelten a nagyvárosokban, a városokban és a szórványban a beiskolázási mutatók romlásával jár együtt. A magyar osztályok számának csökkenésén túl ma már azzal sem dicsekedhetünk, hogy bezzeg a mi oktatási intézményeink jobbak lennének. Csökken a “kiművelt emberfők sokasága”, apad a magyarság humán erőforrásának a mértéke. Olyan ez, mint amikor szegényedik az ország, mert altalajkincsei fogynak. Nem csak másokon múlik, hogy a magyarság lélekszámához képest jóval kisebb százalékos arányban jutnak be érettségizett fiataljaink a romániai egyetemekre. Miközben számos esetben iskoláink tevékenysége „túlpolitizált”, az évnyitó és évzáró ünnepségek kampánycélul szolgálnak, azt nem sikerül elérnünk, hogy magyar többségi területen működő vegyes iskoláinkban az A betűvel jelzett osztályok magyarok legyenek a helyi lakosság képviseletéhez mérten. Munkahelyemen, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen az idei felvételizők jegyeinek átlagértékét kiszámítva kiderült, hogy a magyarul felvételizőké alacsonyabb volt. Ráadásul viszonylagosan kevesebben jelentkeztek, amiért a fizetéses helyekre senki sem jutott be közülük az orvosi karon. És ami hasonlóképpen szomorú statisztikai adat: a román nyelven meghirdetett ötezer eurós fizetéses helyekre 61-en jelentkeztek, míg a szintén 25 magyar nyelvű helyre csupán 11-en. Azaz, nem került huszonöt idehaza vagy külföldön élő magyar szülő, aki a hat éves orvosképzésre harmincezer eurót szánt volna – esetleg előzőleg be nem jutott gyermeke számára... 6
Országos statisztikai adatok mutatják ki, hogy Romániában a legkevesebbet Hargita megyében keresnek az emberek. Hadd ne soroljam fel Moldva és a Regát általunk oly elmaradottaknak vélt megyéit... A sorban előbbre kerülő „versenytársakat”. (Azért megemlítendő, hogy összességében, életszínvonal tekintetében Hargita a 22., Kovászna pedig a 31. a rangsorolásban.) Úgy tűnik, Magyarország létezése, potenciális támogatása nem erősített meg eléggé gazdaságilag, nem elég a magyar befektetés. Ugyanakkor számos hátrahagyott érték mások tulajdonába vándorolt, nem lévén semmiféle stratégia a sok esetben elárvult magyar földek és házak megőrzésére (sem). Pedig hiszem és vallom, hogy a gyermekvállalás mellett a tulajdonjog megtartása és gyarapítása, a gazdasági potenciál növelése és a jólétből fakadó adományozás bármely közösség számára alapvető megtartó erő. Apropó, adományozás. Saját tapasztalatból állíthatom, hogy a régmúltbeli gyakorlat ellenére, napjainkban magyar közösségeink már nemigen képesek saját adományokból szobrok, emlékművek felállítására. Anélkül, hogy bárkit is megbántanák kijelentésemmel: gyenge az adakozás a tehetősek részéről. Elnézéssel tartozom sokak felé, amikor személyes megállapításomat nyilvánossá teszem: a csupán magyar tagokból álló, fennállásának tizedik évfordulóját ünneplő Rotary Téka Klub hagyományos jótékonysági bálján az aukció során felkínált alkotások nagyobbik részét bukaresti és anyaországi adományozók vették meg, ráadásul kitartó licitálásukkal alaposan felverték a művek árát. Eközben jelen levő vezető politikusaink a liciten csak „a neveiket hallatták” olykor... Idén itt-ott megfordultam az országban, érdeklődésemnek megfelelő kitérőket tettem, miközben egyik helyszínről a másikra hurcoltam fényképkiállításomat. Feljegyéseimből idézek: „Kissolymos szinte a világ vége, nagy por kavarog a kocsik miatt, a kampányaszfalt nincs egy kilométeres sem. (...) Rétyen séta a nyírben. 7
Faillat, régi emlékek, a lerobbant lengyár és a faüzem kontrasztja, amely Eresztevény irányában épül a tőkéseknek. És a székely lélek ellentmondása, aki most boldog, hogy nadrágszíj földecskéjét jó árban eladta, ezzel viszont megpecsételte gyermekei jövőtlenségét... (...) Kovásznát útépítés miatt elkerülöm. Por, ócskavas, szegénység, majd Kézdivásárhelyen stopposok, gödrök, por és a „nadrág hazája”. Eldugott falvak. (...) Átmegyek Moldvába, Szőlőhegy község Szitás falvában megnézem az új, hatalmas katolikus templomot, majd felsétálok a dombra a régi templomhoz. Közben beszélgetek az emberekkel, csángóul is szólnak. Miközben a nap leszentül. (...) A Székelyföld szívében elszomorító látványt nyújt az egykor virágzó Málnásfürdő. Elárvult az Olt szálló, épületek omladoznak, kiszáradt a Viktória-forrás. Kontrasztként pedig egy nemrég felújított forrás áll (csak román felirattal a borvíz útjáról), szemben pedig a frissen átadott új gyógyközpont. Közvetlen szomszédságában az ortodox templommal. Ez lenne a jövőképünk?” Depresszió, Trianon-szindróma A mindannyiunk által óhajtott cél, a boldogság eléréséhez állítólag három dolog szükséges: egészséges test, szabad lélek és tiszta szív. Sajnos sokan nincsenek eléggé tudatában annak, hogy az egészségünk alapvető emberi érték, megfizethetetlen kincs. Közösségi szinten az egészséges, életképes nemzetnek több az esélye a túlélésre. Világszinten nem rossz a helyzete az erdélyi magyaroknak, romániai lakosoknak. Azonban az Európai Unió országaival összehasonlítva, az egészségügyi mutatóink a születéskor várható élettartamot, számos halálozási és megbetegedési adatot tekintve a kullogók közé sorolnak. A kedvezőtlen romániai és ezen belül székelyföldi mutatók mögött – számos más tényező mellett – az egészségtelen életmód és/vagy az egészséggel való törődés hiánya 8
húzódik meg. Ez kiemelten érvényes a magyarlakta területekre is, ahol a szív-érrendszeri és a daganatos megbetegedések várhatóan magas értékén túl (a halálozás háromnegyedét teszik ki) a májcirózis, a tüdőrák, a fertőző betegségek előfordulása rendkívül magas. Bár egészségi állapot és egészségügyi ellátás tekintetében országos középmezőnybe sorolható a Székelyföld, mégis elmondható, hogy az átlagnál valamivel kevesebbet élnek e vidék lakói. Miközben a magyar beteg számára sokszor nem adatik meg a jog nyújtotta lehetőség, hogy orvosához anyanyelvén szóljon. Köszönhető mindez a rendkívül magas orvoselvándorlásnak is; hozzávetőleges adatok szerint mára minden harmadik marosvásárhelyi magyar diplomás orvos és fogorvos elhagyta a szülőföldjét. Az elvándorlással együtt egyébként fokozódik az itthon hagyott idősek száma, szociális gondjaik mennyisége. Bár egyházaink nagy erőfeszítést vállalnak az idősek, rászorultak gondozása terén, és eredményes civil kezdeményezések is léteznek, sokkal több filantrópikus tevékenységre lenne szükség. Akár egyéni segítségnyújtás, adományozás által. A testi-lelki egészség elemzésénél nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy Hargita megye évtizedek óta országos szinten vezető helyet foglal el az öngyilkossági statisztikában. Az önfeladás, a borúlátás, az önpusztításhoz vezető frusztráció hátterében meg kell említenünk a „Trianon-szindrómát”. A közel száz évvel ezelőtti igazságtalan ítélet és annak mai napig fellelhető hatásai ki nem beszélt feszültséget, stresszt okoznak, és kóros magatartási formákhoz (pl. alkoholizmus) vezetnek. A magyar lelkiállapotra napjainkban is jellemző sokasodó kudarcélmények, a katartikus állapotok hiánya, a fokozódó frusztráció és romló közérzet egészségkárosító hatása egyértelmű. Kisebbségi sorsunk a fenti érzéseket évtizedeken át fenntartotta, sőt fokozta is a számunkra kijáró negatív diszkrimináció miatt. Az 9
1989-es rendszerváltás sem hozott alapvető változást: a becsületes magyar emberre a mai napig érvényes hátrányos helyzetének a megélése ebben a demokráciát hirdető, ám balkáni módszereket alkalmazó és egyéni ügyintézéseken alapuló társadalomban. Eközben a többségi nemzet tagjai, kiemelten a kiváltságosak viszonylagos pozitív megkülönböztetésben részesülnek, munkaráfordításukkal és erkölcsi tartásukkal aránytalan sikerélmények várományosai. A fentiek alapján, közösségünk vezetői és tagjai erőteljes dilemma előtt álltak, állnak. A dilemma feloldásaként egyesek emberi gyarlóságuknál fogva magatartásukkal, be nem vallott gondolataikkal azonosultak a „kor szelleméhez”, és − akár többszörösen − pozitív megkülönböztetést élveznek. Igen, közösségünk tagjai között is vannak jónéhányan, akik előtt minden ajtó kinyílik, akik saját érdekükben sikeresen tudnak kilincselni. Annál rosszabb hatékonysággal képesek eredményt elérni másokért, akár a magyar közösség érdekéért, hiszen arra már nem terjed ki a hatalmuk. Ráadásul számosan előbb-utóbb korruptakká és megvesztegethetőkké válnak. Eközben a közember morálja és közérzete romlik. Ezért is elkívánkozik szülőföldjéről. A gazdasági válságon túl leginkább az erkölcsi válság korát éli, a liberalizmus és a fogyasztói társadalom csődjének a részesévé válik. Érdekvédelmi szövetség és párt, elpártosodó érdekvédelem Huszonöt éve alakult meg a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Már a legelső gyűléseit és kongresszusát az a dilemma uralta, hogy érdekvédelmi szövetségnek vagy pártnak határozza meg önmagát. Aztán megszületett a döntés: legyen mindkettő. Ez a döntés fokozatosan egyre nagyobb lehetőséget nyújtott a hatalmi rendszer kiépítésére és fenntartására, a kiszorítottak és önmaguktól kiszorultak mellőzésére. Anyagiassá vált világunkban 10
ugyanis az RMDSZ inkasszálta be mind a pártba tömörülő, mind az érdekvédelmet képviselő magyar közösségi támogatásokat, amelyeket aztán saját hatalma megszilárdítására és klientúraépítésre használhatott fel legnagyobb mértékben. Közben egy-egy kevés másnak is jutott az elvárt lojalitás jegyében. Dehogyis akarok én szentenciákat kimondani, általánosítani, becsületes és emberségből-magyarságból példát nyújtó, eredményes RMDSZ-tisztségviselőket sértegetni. Sok értékes embert ismerek közülük. Számos kiizzadt megvalósítást értékelek. Sőt, mindenekelőtt hadd köszönjem meg bárkinek és mindenkinek a ténykedését, amit közösségünk érdekében tett ez idáig, és biztosítsam elismerésemről ez után is. De engedtessék meg a bírálat a csúcspolitika és ugyancsak számos „alattvalója” szintjén. Hiszen a választók látnak, hallanak, tapasztalnak, és kialakítják véleményüket, amit a közösségéért élő bölcs vezetőnek figyelembe kellene vennie. (Állítólag ez történt most is, amikor az RMDSZ eldöntötte kilépési szándékát a kormányból.) Engedtessék meg továbbá az értelmiséginek, hogy aggódhasson közössége sorsáért. Az RMDSZ „keresztszülei” közé tartozom, mint a Maros megyei Intéző Bizottság egykori tagja, küldöttgyűlések képviselője. Én is megszavaztam az első alapszabályzatot, a lényegében máig érvényes alapelveket és struktúrákat. Akkor még hittem abban a nagy lehetőségben és optimális ernyőszervezetben, ahol egyesek ügyesen politizálnak, mások pedig kíméletlenül kimondják a közösség alapigazságait. A kölcsönös hatalmi verseny, a hiúság azonban kiszorítósdiba, egyénieskedésekbe torkollott. Miközben közös ügyeink képviselői némelyikéről bebizonyosodott, hogy ők „sem jobbak a deákné vásznánál”. Kiderült, hogy a romániai magyarság soraiban híján vannak az igazán nagy vezéregyéniségek. Mítoszok omlottak össze, amikor a balkáni értékrend, a posztkommunista 11
módszerek, a példamutatás hiánya, az egyéni érdekek eltolódása, a hatalmi arrogancia és dölyfösség, a hatalomfüggés és hatalomféltés, a saját köreinkben kialakuló mássággal szembeni intolerancia a magyar közösségben és képviseletben is egyre inkább felerősödött. Miközben vezetőink között elszaporodtak a kisistenek. Sajnálatos, hogy az RMDSZ nem a magyar „versenypártokban” és nem az éleslátású és szókimondó román értelmiségiben látja legfőbb szövetségeseit, nem rendelkezik jó szász vagy zsidó kapcsolatokkal, nincs romastratégiája. Hazai környezetben inkább baloldali, mintsem néppárti, és nincs feltétlen és felhőtlen egyetértésben az erdélyi magyarok többsége által támogatott budapesti nemzeti kormánnyal. Külpolitikájában nem helyez hangsúlyt az autonómiapartnerekkel való párbeszédre. Annál inkább a mindenkori román hatalommal szövetkezik. Eképpen pedig az érdekvédelem-párt kettősség teret nyújt mind a kaméleontermészet, mind az olykor tudathasadásos állapot fokozására. Ez történt a mostani elnökválasztás során és után. Tanulságul idemásolok két román véleményt az internetről: „Așa fac ei de fiecare dată. Când simt că vaporul se scufundă, îl părăsesc.” (Mindig így cselekednek. Amikor érzik a hajó süllyedését, rögvest elhagyják.) “Ați participat la guvernare, și magharii pe care-i păcăliți cu iluzii sunt tot așa de săraci ca românii. Mai bine uitați-vă în oglindă și vedeți dacă nu vi se face greață de ce vedeți!” (Részt vettek a kormányzásban, és az illúziókkal becsapott magyarok éppen olyan szegények, mint a románok. Inkább nézzenek tükörbe, de nehogy hányingerük legyen attól, amit látnak!) Mára a közösség számára közvetített román-magyar kapcsolat mitikussá, „mesebelivé” vált. A jó és a rossz küzdelméről szól. A román polgármester szinte biztos, hogy csak rosszat csinál, a magyar polgármester, alpolgármester, tanácsos pedig csupa jót, amennyiben RMDSZ-es. Eközben negyedszázad romániai magyar politizálása 12
egyre inkább ellentmond a demokrácia alapelveinek: egyesek már hetedik mandátumukat töltik, és nyugdíjasként vonulnak majd vissza a parlamenti vagy önkormányzati munkától. Eközben az egészséges önkritika hiánycikk, amit az is bizonyít, hogy RMDSZes vezetőtől távol áll a sikertelenség beismerése és a lemondás vállalása. (Példát vehetnének másoktól. A párizsi választókat az art nouveau városába, Nancyba küldő Meleșcanu külügyminiszter legalább lemondott…) Persze, a közösség tűrőereje még mindig nagy, az „Egységben az erő!” jelszó megcáfolhatatlan, a kisebbségi jogokért folytatott küzdelem mitikus. A még voksolók közt gyakori, hogy mély lélegzetvétel kíséretében a pecsétet még a tulipánra ütik. A választók mennyisége és minősége viszont vészesen apad. Őket már nem érdekli a fenyegetés: ha nem vagyunk kormányon, akkor elvesznek az elért jogok. Mert a magyar választót mégsem lehet átverni teljes mértékben. A balkáni hiteltelenség szele őt is meg-megcsapja, és egyre több történetet hall erkölcsi tartásban tőle messzeálló közképviselőkről. Hazugság, lopás, korrupció, nőcsábászat, gyávaság, kiskirályság, adósság, sikkasztás, csúszópénz – a román és a hozzáidomult magyar politikai elit jellemzőivé váltak. Az erdélyi magyar értelmiség köreiben is tiszteletet kiérdemlő Lucian Boia olyan országnak írja le Romániát, ahol a kiválóság és a csalás jól megférnek egymás mellett, ahol nehezen lehet a valót a hazugtól elválasztani. Szavai nemzetiségtől függetlenül érvényesek: “A versengésből nem feltétlenül a legjobbak és a legbecsületesebbek kerültek ki győztesen, és a jól elhelyezkedett nyertesek barátaikat és kegyenceiket is maguk mellé állították. (…) A román politikus egyben üzletember is, vagy ha nyilvánosan nem is az, akkor egy-egy hozzá közel állót használ paravánként.” A merkantilista politizálás oda vezethet, hogy közösségi és egyéni érdekekkel szemben cselekszenek politikusaink. Hogy 13
választások alkalmával a székelyföldi többségben sincs sokszor valós versenyhelyzet, a személyi értékek helyett inkább a pártos elkötelezettség számít. Hogy nem alakulthatott ki valós érdekvédelem, hiszen az önös érdekek gyakorta erőteljesebbek. Sok közszájon járó példát lehet felsorakoztatni elmenetelre kényszerített, hátrányos helyzetbe hozott, adóssá tett vagy kölcsönpénzt-vesztett, munkahelyi bizonytalanságba száműzött, megalázott és rossz közérzetre kárhoztatott magyarokról – magyarok által. Sajnos, nem sikerült alternatívát állítani a hagyományos román politikai erkölcstelenségre. Nem akarok ünneprontó lenni. Az RMDSZ megalakulásának 25. évfordulóján amúgyis elhangzanak majd a magasztalások, kormányzati eredmények, önkormányzati megvalósítások, sikeres életpályák. Valóban eltelt negyedszázad, és valóban haladtunk előre. Magunk erejéből, mások nyomására. De oldalt és hátra is…És talán megbírjuk a szabad véleménynyilvánítás olykor fájdalmasan igaz kinyilatkoztatásait. Azon csalódást is, miszerint rossz volt, nem vált be az egykori választás. Az erdélyi magyar politikai elit nem nőtt fel ahhoz a demokratikus feladathoz, hogy pártként és érdekvédelemként tudjon egyszerre megnyilvánulni egységet hirdető csúcsszervezete által. Vagy, annakidelyén lehetetlen feladtra vállakozott. Hiszen egyre többekben fogalmazódik meg a kétség, hogy a teljes magyar közösség érdekvédelmét egyre szűkebben képviselő, eközben egyre inkább elpártosodó, a pártérdekeket és ezáltal a saját érdekeket kiemelten szolgáló RMDSZ helyes úton járna, amikor egyszerre nyilvánul meg átfogó érdekvédelmi szervezetként és mindenkor szűkebb ideológiát megtestesítő pártként. Túlpolitizált világ, egység vagy választás dilemmája Amikor e sorokat írom, Romániának szász elnöke van (lesz), kormányfője román, helyettese magyar (volt?). Kívülről nézve, az 14
elmélet szintjén vizsgálva helyzetünket, már-már „kánaáni állapot” lehetősége körvonalazódik. Pedig a hatalom olyan, mint az élvezeti szer, amely függőséget okoz. A kábítószer eleinte valóban fokozza az örömérzetet, és a sokszor stresszel terhelt állapotot oldja. Aztán kialakul a drog iránti függőség, és egy idő után az egyén már csak megszokásból használja a szert, no meg azért, hogy megelőzze a megvonási tüneteket. Mert szer hiányában már nincs normális életműködés, és a dependens szervezet állapotát kellemetlenné, már-már elviselhetetlenné teszi a megvonás. Vagyis, hatalom nélkül annak birtokosai távolról sem tudják elérni azt, ami természetes lenne, ami kijárna. Ugyanakkor a hatalom megszűnése sajátos „megvonási tünetekkel” jár együtt (például szorongás az elért jogok elvesztésétől). Túlpolitizált világunkban politikafüggőkké váltunk. Ezt az érzést erősíti a sajtó, amely a legtöbb esetben függetlenségét hangoztatva bár, a politika kinyújtott kezévé válik. Így van ez a többségében balliberális romániai magyar sajtóval is, amely már-már mitikus szintre emeli az RMDSZ-t, és csak a kinyilatkoztatás vagy a kényszerűség szintjén enged teret polarizált véleményeknek. Miközben a pártok, az eltérő nézetek közötti esélyegyenlőség csorbát szenved, és az újságírók saját véleményeiket sulykolják a potenciális választók agyába. A politika, a sajtó és holdudvaraik valóban nagy hatalmat képviselnek a XXI. században. Mégis figyelembe kell venni, hogy a politikán, az RMDSZ-en kívül is van élet! Volt is, lesz is. Még akkor is, ha a politika igyekszik kezében tartani mindent, amit lehet. Összefonódik a gazdasági érdekekkel, pénzszívó „független” intézményeket és szervezeteket hoz létre, a meglevőkre befolyást igyekszik gyakorolni, irányítja a civileknek szánt támogatásokat, beleszól működésükbe, segíteni akarásáért elvárja a köszönetet, 15
kihasználja mások kiszolgáltatottságát vagy tehetetlenségét, mindenhol jelen akar lenni. Az erdélyi magyarság sokféle vallású, világnézetű, politikai meggyőződésű. Sokan eljutottak már arra a következtetésre, miszerint az érdekvédelem és a pártszellem mesterséges összekovácsolása helyett egy olyan jövőképet, stratégiát kellene kiépíteni, ahol külön utakon járnak a különböző ideológiákat megtestesítő magyar pártok, és tőlük függetlenül szerveződik az egyházakat, civileket, „minden magyart” összefogó erdélyi magyar érdekvédelem és közszolgálat. Másfajta politizálásra és mentalitásra lenne szükség. Arra, hogy szakmaisága és hozzáértése mellett a politikus alázattal szolgálja közösségét, erkölcsi tartása az átlagosnál magasabb legyen, érdekek helyett a lelkiismeretére hallgasson, ellenfeleit ne ellenségnek tartsa és egyetemes vagy magyar ügyekben tudjon összefogni velük, saját akaratát ne kényszerítse másokra, ne éljen vissza hatalmával, ne a szélfúvás szerint változtassa véleményeit, példamutató legyen, és tudjon négyszemközt szembenézni a Jóistennel. Az új politikai pártok (MPP, EMNP) vagy részben politikai szerepet vállaló szervezetek (SzNT, EMNT) az új politizálási stílus igényéből fakadóan, a többnyire nemzeti érzéseket tápláló erdélyi magyarság baloldalra irányuló képviseletének ellensúlyozására jöttek létre. Az egészséges verseny megteremtésére, amely a hatalmon levők számára is teljesítménynövelő. Csupán egyetlen példa: az erdélyi magyarság fennmaradásához, a székelyföldi többség megtartásához elengedhetetlen autonómia célkitűzése csak a magyar választók számára létrejött versenyhelyzet óta került napirendre az RMDSZnél, legalábbis választási jelmondatként. Az elmúlt választások eredményei alátámasztják, hogy az erdélyi magyarság számára nem bizonyult elégségesnek a gondolkodás és a véleménynyilvánítás szabadsága, egyúttal a megújulás és a váltás 16
lehetősége. Magyar összefogás hiányában az egység féltése, a nagy többség számára a magyarság jogainak kizárólagos jelképévé vált tulipán megszokása került előtérbe. És ami a legsajnálatosabb: egyre gyakoribb, hogy az egykori lelkesedést megfáradás, a nemzeti érdekekért való küzdelmet érdektelenség váltja fel. Meglevő társadalmi elemzések bizonyítják, és újabbak bizonyítanák, hogy a (magyar) fiatalság nem találja helyét ebben a országban. Az általános, ezen belül nemzeti jogai kivívása helyett inkább a gazdasági és szakmai érvényesülés, a könnyű pénzszerzés útját keresi − máshol. Az itthonmaradás, a becsületes munkával elért hazai eredmények a nehezebben járható utat jelentik számára. Miközben be kell vallanunk: a globalizált világ és a piacgazdaság csábításai ellenében nem létezik olyan ifjúságstratégia, olyan alternatív értékrend, amely egyöntetűen az itthoni boldogulás biztosítékát jelenthetné gyermekeinknek, unokáinknak. Aki a klientúra részévé vált, és kialakította saját érdekeit, az köszöni szépen, aki viszont képtelen a balkánisággal átitatott, sajátságos európaisággal bíró despotizmus stílusával megbarátkozni, annak még Amerika is közelebb van. Az erdélyi magyarság közérzete határozottan rossz. Sajnos az alternatíváknak vélt csoportosulások, pártok sem voltak képesek a helyzet magaslatára állni. Nem lehet erre egyoldalú mentség az, hogy megjelenésükkor az erdélyi magyarok választókedve már csappanásnak indult. Önkritikusaknak kell lenniük: nem tudtak egyöntetűen pozitív és követendő példát nyújtani, maradt köreikben a demokráciásdi. Ráadásul összehasonlíthatatlanul kisebb hatalom birtokában megvalósításokban és reklámozásban messze elmaradtak a hatalmas gépezetet működtető, magasfokú pártfegyelmet gyakorló és jól lavírozó egyensúlypolitikában jelesre vizsgázó bíráltjuknál. 17
A politikán kívül is van élet Igenis, a politikán kívül van élet. Elégséges az emberiség történetét megvizsgálni, az egyéni boldogulásokat követni, és a család, a szakma, a közösségi élet, a vallásos hit megannyi boldogságteremtő példájára gondolni. A társadalom alapsejtje, a család, mindenkoron képes átfogó és folyamatos örömérzést nyújtani, boldoggá tenni. Adyt idézve: „A gyermek legyen a társadalom szentje. Az akaratunk, az életünk, a jobbulásunk, a jövőnk.” Ugyanakkor kiapadhatatlan boldogságforrást nyújthat kinek-kinek az életében a szakmai megvalósítás, számos esetben alkotás. Harmadsorban pedig a jócselekedetek, akár filantrópikus tevékenységek, vagy éppúgy a saját örömünkre szolgáló hobbiszerű tevékenységek, közösségi ténykedések. Identitásunk megőrzésében az anyanyelv és a kultúra a legfőbb támaszunk. Ezeréves keresztyénségünk ideje alatt csodálatos kulturális értékeket teremtettünk a Kárpátok bércei között, Transzilvániában és a tőle nyugatabbra elterülő alföldön. Az erdélyi magyar kultúra az egyetemes emberi értékek és a „hétágú sípként” meghatározott egyetemes magyar kultúra magas szintű hordozója. A sajátságos magyar zene, népzene és népdal, a kiteljesedő színjátszás, a kisebbségi sorsban felülértékelt (erdélyi magyar) irodalom, a csodálatos népi hagyományok és népviseletek, a székely embert vagy éppenséggel nagybányai tájat ábrázoló festészet, a képzőművészeti táborokhoz kötődő alkotások, a külön dokumentumértékű fotó- és filmművészet, de még a góbé viccek is – sokadmagukkal együtt – életterünk, kultúránk legfőbb közvetítői. A kultúraközvetítés professzionalizmusa a magyar művelődéstörténeti hagyományokból szervesen táplálkozó közművelődés, szakemberei (orvosai, pedagógusai, könyvtárosai) a kultúra közvetítők, akik koronként és szakterületenként lehetnek nép művelők, művelődésszervezők, felnőttképzők. A kommunizmus 18
évtizedei alatt elcsökevényesedett a kulturális intézményrendszer, amelynek valós helyreállítása a változásokat követő korszak jelentős kihívásának bizonyult. Ráadásul a kevesebb lehetőség és nagyobb igény miatt a hivatásos művelődési tevékenységek kiegészítőjeként, vagy új igények kielégítéseképpen a közművelődés a maga útján és sajátos formáival mondhatni virágzásnak indult. A kilencvenes években az erdélyi magyar civil szervezetek többsége közművelődési célt szolgált, a kultúra védelmére egyesületek alakultak, és bár az anyagi ráfordítások alulreprezentáltaknak bizonyultak, emberöltő távlatában elmondhatjuk: a közművelődésre szánt erőforrások mozgatták meg a legtöbb embert, miközben minden befektetett lej többszörösen megtérült. Ebben a munkában nagy szerepet játszott az a kultúraközvetítő, közművelődési eseményeket szervező, a civil szférában tevékenykedő magyar értelmiség, amely lelkiismeretesen, megfelelő szakmaisággal és áldozatvállalással vált eredményessé. Múltból átöröklött tenniakarással és intuitív hozzáállással töltötte be azt az űrt, amely a kommunizmus bukásával keletkezett a kultúraközvetítés és kultúraszervezés területén. Miközben a hivatásos kultúrának és az amatőr közművelődésnek olyan problémákkal kellett szembesülnie, mint: a nemzeti jelleg elsődlegessége a szakmaisághoz képest, középszerűség, személyhez kötöttség, túlzott politikai jelleg, alulfinanszírozottság, profi kultúrszervezői képzés hiánya, intézményes keretek és folyamatos működés nehézségei, a fiatalok igényeinek való megfelelés satöbbi. A nemzeti mozgalmak elsősorban a vallásos (egyházi) társadalmi hálózatra és hovatartozásra támaszkodtak. Végeredményben az egyház határolta be azt a teret, ahol a „nemzeti” tudás és kultúra újratermelte önmagát, s amelyben az értelmiség is mozoghatott. Trianon után a kisebbségi sorsban élő magyarság számára az egyház nemzetmentő és identitást megőrző szerepe felértékelődött, 19
amelyet a kommunizmus évtizedei csak tovább erősítettek. Amikor színházainkban és társas összejöveteleinken csakis cenzúrázott szövegeket lehetett tolmácsolni a hallgatóság felé, amikor lapszerkesztőinknek fanyalogva bár, de kötelező módon a román nyelvű hivatalos megnevezést kellett használniuk szülővárosuk megnevezésére, akkor a templomokban vasárnapról vasárnapra, alkalomról alkalomra és kiemelten ünnepeink alkalmával csorbítatlanul hangzottak el Jézus példabeszédei, költőink üzenetei, papjaink – akár madárnyelven kimondott – vigasztalásai. Az akkori nemzedékek a templom és az iskola holdudvarában tudták megtartani magyarságukat és emberségüket. A sziguránca, a szekuritáté emberei is jól tudták, hogy papjaink a nemzet óriásai, vagy legalábbis azok lehetnek. Ezért követték fokozott figyelemmel életüket, működésüket. Történelmi egyházaink napjainkban is a magyarság megőrzésének az alappillérei. Bár kozmopolita világunkban nemcsak a nemzeti érzés, hanem a vallásosság értékrendje is szabadelvű bírálatok célpontja, a romániai (magyar) átlagpolgár számára az egyház kiemelt szerepe vitathatatlan. Mivel közösségeinkben még mindig sokan járnak templomba hétköznap és ünnepnapokon, és a hagyományos egyházi találkozók és vallási búcsúk hívők és résztvevők tömegeit vonzzák, az egyház közvetítő szerepe megkerülhetetlen. Például, a csíksomlyói búcsú a világ magyarságának az első számú gyülekezőhelyévé vált (csak az István, a király rockopera volt még képes félmillió magyart összegyűjteni a Nyeregben). Bár politikusaink mozgástere vallásos eseményeken lényegesen jobban beszűkül, mint nemzeti ünnepek, iskolai évzáró ünnepségek vagy kampányízű kulturális események alkalmával, jelenlétük mégis kívánatos. És még örvendetesebb lenne vezetőink rendszeres templombajárása, egyházi tisztségvállalása. Szóval, a családi életen és a szakma művelésén kívül a vallás gyakorlása a politikamentes élet megélésének a legjelentősebb színtere. Erdélyben jellegzetes a hitvallás mássága, a többtornyú 20
falu látképe. Csángóföldön pedig a római katolikus templomok panorámát uraló jelenléte. Eközben az államvallássá avanzsált ortodoxia hagymakupolás honfoglalása a nemzetállami jövőkép. Egyházaink tevékenységei közül feltétlenül ki kell emelnünk a szeretetszolgálatot, az idősek és a rászorulók megsegítését, gondozását. Az egyházak által kiépített szerteágazó szociális intézményrendszer többnyire társadalmi hiányosságokat pótol. A társadalom rászorultjai sokoldalú segítséget kaphatnak felekezeteinktől. Feltétlenül említésre méltó továbbá, hogy a „határok nélküli” Európai Unióban a fiatalok jelentős része számára semleges érzéssé degradálódó hazaszeretet megnyilatkozási helyszíne maradt a templom és környéke. Az egészséges hazafiságra minden népnek szüksége van. Értelmiségi felelősség, értelmes megalkuvás Bármely életerős, prosperáló közösség a gyermekeket megszülő és felnevelő anyák, valamint a munkájuk verejtékével a megfelelő életszínvonalat, gazdasági állapotot megteremtő apák nélkül elképzelhetetlen. Pozitív jövőkép ott alakul ki, ahol életerős ifjúság és sokoldalú stratégia áll a társadalom haladásának szolgálatában. Eközben a szellemi fejlődésnek, a jólét kiteljesedésének a feltétele a számában erős, hazaszeretetben és tenniakarásban példamutató értelmiségi megléte. Az értelmiség csoport tagjait nevezzük elméletileg értelmiséginek. Gyakorlatilag viszont, a szó jelzős szerkezetéből kiindulva, az értelmiségi ezen túl egy pontosan körül nem határolt és körül nem határolható alkati típus, a társadalomtól és értelmiségi társaitól elvárt jellemvonású egyén. A fentiek alapján a legnemesebb értelemben vett értelmiségi megfelelő műveltséggel, intelligenciával és kulturális érzékenységgel rendelkezik, a szellemi autonómia képviselőjeként minél önállóbban (és sokoldalúan) 21
gondolkodik és lehetősége szerint így is cselekszik, felelősséget érez embertársai iránt, és a közösségi érdekekhez igazítja saját boldogulását. Képes áldozatot hozni, képes az alapfeladataitól eltérő, saját boldogulását szolgáló és/vagy közösségi igényeknek eleget tevő egyéb feladatvállalásra. A kisebbségi értelmiségi esetén a közösség-szolgáló igény (pusztán annak kinyilvánítása) magasabb, ugyanakkor fennállhat a hátrányos megkülönböztetés lehetősége. A magyar értelmiség alapfeladata, hogy művelt legyen, és ez által képesnek bizonyuljon a magyar kultúra hordozására. Sári András megközelítésében: „Az értelmiségi szerep a társadalomban küldetésként fogható fel, és nem mint napjaink példája bizonyítja szakértő, mindenhez értőként teljhatalomra törekvő emberek rétege. Csendes, de annál lényegesebb és fontosabb tevékenységgel a társadalom javát szolgálja, az örökölt és tanult mintakövető magatartásával példát mutat a társadalomnak, és felelősségérzetét, tudatát nem befolyásolja semmi és senki!” Közép-Kelet Európában, Erdélyben az értelmiség identitásmegőrző, kultúraközvetítő szerepe felértékelődött. Térségünkben a nemzeti mozgalmak mozgató ereje többnyire olyan írókra, nyelvészekre, történészekre, papokra, tanítókra, orvosokra alapozott és részben alapoz ma is, akik különös „nemzeti” küldetés teljesítésére vállalkoztak. Miközben az általuk képviselt kisebbséget alkotó egyének döntő többsége nem annyira áldozathozó szerepre, hanem sokkal inkább emberhez méltó életre, jövőbeni kilátásokra, egzisztenciális biztonságra és kiszámítható jogszolgáltatásra vágyik – lehetőleg a szülőföldjén. Az értelmiségi réteg, a közösségük sorsáért aggódó szabadgondolkodók csoportja egykori forradalmak elindítója volt. Jól tudta mindezt a kommunista rezsim, amely mellőzésükről és meghurcolásukról gondoskodott. De hová jutottak napjainkban az értelmiségi sorsok Erdélyben? – tehetjük fel a lényegi kérdést. 22
A választ Jakab Attila adja meg: “A kommunista rendszerben képzett és szocializálódott kisebbségi politikusokká vált értelmiségiek az RMDSZ-en belül egyfajta egyneműsítési és elsekélyesedési folyamatot indítottak el, amely mindenekelőtt a személyek és csoportérdekek harcában érzékelhető. Ennek a harcnak esett áldozatul a minőség és a hozzáértés. (…) A mindent lefedő romániai „magyar érdek” oltárán gyakorlatilag mintegy megsemmisült – vagy legalábbis peremre szorult, társadalmilag alig láthatóvá vált – a független, szabad gondolkodás lehetősége. Különös jelenség, hogy amíg a román politikai vezetés minden időben az értelmiség – elsősorban nemzeti alapú és megfontolású – integrációjára törekedett, addig romániai magyar viszonylatban inkább a kirekesztés figyelhető meg. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy fiatal értelmiségiek (helyesebben diplomások) ne vennének részt a kisebbségi politizálásban. Ők azonban azonosulni/ hasonulni kényszerülnek, s egy idő után gyakorlatilag el is veszítik a szakmai visszavonulási lehetőséget. Mindez oda vezet, hogy a veszélyeztetettség érzésének a következményeként mindennapi gyakorlattá, elemi emberi magatartássá válik a helyezkedés, az elvek elhallgatása (vagy megtagadása), illetve a megalkuvás.” Elég szomorú, hogy emberöltőnyire a kommunista diktatúrából kivezető rendszerváltást követően saját köreinkben a szabad véleménynyilvánítás a hátrányos megkülönböztetés lehetőségével fenyeget. Az igazság kimondása leginkább pusztába kiáltó szónak bizonyul. Pedig a minél szélesebb körű független értelmiségi réteg, a támogatásokkal, díjazásokkal, funkciókkal meg nem vásárolható diplomások száma, a szókimondó és példát mutató áldozatvállalók tömege a társadalmi fejlődés biztosítója. A kisebbség számára még nagyobb jelentőséggel bíró erő. Mikor mondjuk hát ki Sabin Ghermannal és Lucian Boiával együtt: Elegem van a sajátos másság Romániájából! Elegem van mindennapi életünk túlpolitizálásából! Elegem van... 23
Kiáltó szó Kós Károlynak Erdély, Bánság, Kőrösvidék és Máramaros magyarságához intézett szavai legalább olyan időszerűek, mint közel száz évvel ezelőtt: “A mi igazságunk: a mi erőnk. Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. (…) Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való, mert az a mi igazi ellenségünk: a mi árulónk. Ezt kiáltom és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán...” A teljesség igénye nélkül, vonjunk le néhány következtetést: 1. Ebben a mai világban (is) leginkább a saját erőinkre, értékeinkre és áldozatvállalásunkra alapozhatunk. Magyar-magyar kapcsolatokra, a világon bárhol élő magyarok pozitív cselekvőképességére. Példát vehetünk másoktól. Akár az általunk kedvelt lengyelek előremutató életszemléletéről, vallásosságáról, összetartásáról, adakozásáról. Nagymértékben elpusztított fővárosukat verejtékes munkával helyreállították, a Királyi Palotát diaszpórában élő tehetős lengyel honfitársak adományaiból új pompájába helyezték és berendezték, kedvező demográfiai helyzetre és jövőképre rendezkedtek be. 2. Sajnos, jól ismerjük az utóbbi évszázadban pozitívan diszkriminált többségi nemzet hatalmi hozzáállását. Egyrészt gyakorta saját képviselőik érdemen felüli kiemelésével és hősiesítésével, másrészt grandomán tervekkel és megvalósításokkal óhajtják kompenzálni az ezeréves magyar történelem miatti frusztráltságukat. Megalázásunkkal és kisebbrendűség-érzésünk táplálásával igyekeznek anyaföldünk porába tiporni. Mégis: ma már röghöz kötött nézetnek bizonyul, miszerint minden rossz, ami román kezdeményezés, és minden tökéletes, ami magyar gondolat és megvalósítás. Legfőbb szövetségesünk csakis a haladó román értelmiségi lehet, és legnagyobb esélyünk a követésre érdemes többségi cselekedet. 24
3. Gyávák és megalkuvók, árulók mindig megfordultak a magyar képviselet soraiban. Petőfi is, Kós Károly is számot vetett róluk. Megdicsőülés helyett valóban igazságosabb lenne számukra például a kiközösítés, ami egykoron a súlyos egyházi büntetések közé tartozott. Ám ennek hiányában marad az isteni utolsó ítélet. 4. A magyar képviselet és közszolgálat számos kitűnő embernek, magyarnak és székelynek, bármilyen nemzetiségű ősök leszármazottjának nyújt táptalajt. Tanuljunk múltunk történéseiből és közösségünk példamutató tagjainak életéből: értékeink megbecsülését, az áldozatkész feladatvállalás szükségességét és kihívásait, a közösség szolgálatának felemelő szépségeit. A hit, a remény és mindenekelőtt a szeretet szükségességét. 5. Legyünk tudatában annak, hogy a társadalom legfőbb értéke és a gazdasági kibontakozás alapja a képzett humán erőforrás léte, valamint a munka kiteljesedése. A társadalmi tőke rendkívül fontos eleme az emberi tőke; a képzettségen túl az emberek közötti szolidaritás, együttműködés, bizalom. A társas támogatás mértéke. Érdemes hát ide fektetni felesleges energiáinkat. A kettős állampolgárság lehetőségéből származó összetartozás élménye új energiaforrása magyarságunknak. Az előremutató emberi kapcsolatrendszer, a gyengébbek és rászorulók megsegítése, az összefogás már-már csodákra képes, amint azt számos nép, nemzet, társadalmi csoport példája tanúsítja. Amennyiben viszont nem számíthatunk egymás segítségére és összefogására közös célok, nemes emberi és nemzeti megvalósítások érdekében, elárvultan szegényebbek leszünk, és jövőbeni kilátásaink romlanak. 6. Tudatosítani kell továbbá, hogy fennmaradásunk érdekében létkérdés a népesedési mutatók javítása. A gyermekvállalási kedv növelése, a nagycsaládok támogatási rendszerének javítása, az új családtagba való “befektetés” elsődlegességének a népszerűsítése által. 25
A közösség identitásának a megőrzése érdekében ugyanakkor hangsúlyozni kell az értelmiségi magatartás minél szélesebb körű promoválását. Diplomás értelmiségre minden közösségnek szüksége van, azon túl viszont a kisebbségek, így a romániai magyarság számára létkérdés az amúgy megfogyatkozott értelmiség gyarapítása. Csakis így javulhatnak jövőbeni esélyei anyanyelve és kultúrája megőrzésére, jobb és élhetőbb közérzet kialakítására. 7. Megmaradásunkat és fennmaradásunkat csakis a magyarság, a székelység nemzeti autonómiája biztosíthatja. Ebben a kérdésben nincs megalkuvás. A pozitív és követendő példák (Dél-Tirol, Katalónia, Skócia, stb.) erre bíztatnak. És reménnyel tölthet el az, hogy némi nemzeti összetartás mégiscsak kialakult a közös autonómiatüntetésen. 8. Az autonómia elérése helyett tehetetlenségünk árjával sodródunk. Küzdünk jogaink kivívásáért, de a megadottak alkalmazását és gyakorlatba ültetését sem tudjuk kellőképpen elérni, miközben egyre inkább függőségi viszonyba kerülünk jogaink biztosítóival. Nehéz ezen változtatni, nehéz megoldást találni és ajánlani. Egy biztos: az idő mindig megoldja a problémákat, meghozza a maga megoldását. De az is tény: az idő nem nekünk dolgozik. 9. A döntést a hatalommal rendelkezőknek kell meghozniuk, nekik kell biztosítaniuk a változtatás lehetőségét. Egyéni érdekeikben nekik kell engedniük a közösségiekkel szemben. Nem szabad megvárniuk az idő próbáját, nem szabad forradalmi hangulatot teremtetniük egyre elégedetlenebb közösségük körében. Politikusaink, közképviselőink, vezetőink némelyike példát vehetne a futballedzőktől: ha nem eredményes a csapat, hiábavaló bármiféle magyarázat, az edzőnek előbb-utóbb távoznia kell. De példát lehet venni a világpolitika egyik igen népszerű személyétől, Mihail Gorbacsovtól. Aki hat éven át a szovjet világhatalom első 26
embereként nem rendezkedett be életfogytiglani hatalomra. Inkább a változó idő szavára hallgatott. A hidegháború enyhítéséért szóba állt a legnagyobb vetélytárssal is, és vállalta a párton belüli reformokat, támogatta az emberek többsége által igényelt önállósodási folyamatokat. Regnálása ideje alatt az egész térségben hatalmas mértékű változások mentek végbe a glasznoszty (nyíltság), a peresztrojka (átalakítás) és az uszkorenyije (gyorsítás) hármas jelszava alatt. És a világ legtermészetesebb dolgának tekintette, hogy hivatása teljesítése végeztével önként lemondjon pártfőtitkári, majd szövetségi elnöki tisztségéről. 10. Azóta eltelt egy emberöltő, felnevelkedett egy új nemzedék, amely csak szüleik „esti meséjéből” hallhatott az egykori kommunista diktatúra viselt dolgairól, akár valóban mesébe illő történeteiről. Ez a nemzedék sajnos többségében nem találja – amúgy neki kijáró – helyét ebben az országban, szakmai és gazdasági szempontból kilátástalannak látja a jövőjét, értékrendjét a globalizáció és a piacgazdaság csábításaihoz igazítja. És mivel előtte az újvilág ígérete, nehezen tud már azonosulni a nyugatmajmoló balkániság és demokráciát kiáltó posztkommunizmus elvárásaival. Az ő hangjukat kellene meghallanunk. Hiszen nekik kellene benépesíteniük ezt az országot, nekik kellene megvalósítaniuk a szebb és élhetőbb jövőt. És biztosítaniuk a mi nyugdíjunkat, időskori megélhetésünket. Az idei elnökválasztást már nem a pópák útmutatásait követő, kiátkozásuktól rettegő nénik és bácsik döntötték el. Annál inkább a hazavágyó, itthoni jövő megteremtését megálmodó és akaró, a társadalmat még mindig átszövő kommunista eszméktől megcsömörölt fiatalok. Akik nem azért szeretnének e gazdag ország büszke fiai lenni, mert azt transzparensek hirdetik lépten-nyomon, hanem azért, hogy ne kelljen megtagadniuk állampolgárságukat a honfitársaink viselt tettei iránt immár érzékennyé vált nyugati világban. Robbant a puliszka. Kellett 27
hozzá egy német jelölt. Igaz, volt már az ország élén fanarióta uralkodó, orosz kormányzó, Hohenzollern-ági király és még folytassam? Szóval, a demokrácia és a jólét ízét külföldön kóstolgató román fiatalok és középkorúak elvesztették türelmüket, velük együtt az itthonmaradt rokonok és barátok is. A magyar fiatalok még meddig nem adnak hangot elégedetlenségüknek? Csak csendben vágyakoznak főleg Németország és az Egyesült Királyság munkáltatói, sőt újabban oktatási intézményei felé. 11. Nem hiszem, hogy meg kellene várni a közfelháborodás idejét. Nem hiszem, hogy tétlenül kellene szemlélni a magyar választók további, immár kritikussá váló megcsappanását. A döntés a vezetők kezében van. Azok hozhatják meg, akik kellő hatalommal rendelkeznek ahhoz, hogy elősegítsék a közösség által igényelt változásokat. Mit tehet a fennállása 25. évfordulóját ünneplő RMDSZ vezetősége? Ha fenntartja a jelenlegi, sokszor mesterséges és ellentmondásos állapotot, akkor az tovább fokozódó demokráciadeficittel, alázatos közképviselet helyett hatalmi túlkapásokkal, magyar emberek eltávolodásával jár együtt. Amennyiben önmagát pártként meghatározva lemond az érdekvédelmi kiváltságokról, és lehetőséget nyújt egy új, az eddiginél jóval szélesebb alapokra és függetlenebb működésre alapozó érdekvédelmi „ernyőszervezet” létrehozására, az anyagi veszteségek kárpótlásaként jelentős morális haszonra tehet szert. Amennyiben pedig arra törekedne, hogy visszaállítsa a kezdetekre, a „hőskorra” jellemző állapotot, amikor a „másként gondolkodók” megfértek a szövetségben, akkor nagymértékű váltásra lenne szükség: személycserékre és más mentalitásra. 12. Elérkezettnek gondolom a nyílt és őszinte magyar-magyar eszmecsere idejét. Ahol az erdélyi magyarság politikai és egyházi 28
vezetői, oktatási, kulturális, szakmai intézményeinek igazgatói, civil szervezeteinek elnökei és a gazdasági ágazat képviselői, az erdélyi magyar értelmiség jeles személyiségei közösen elmélkednének közösségünk sorsa felől, és közös aggodalmuk körvonalazná a teendőket, hozná meg a szükséges lépéseket. Székely konferencia, marosvásárhelyi találkozó, egyezetető kerekasztal, szövetségi egyeztető tanács, erdélyi MÁÉRT – bárminek is neveztük, bármi lesz az új neve, meg kell tenni ezt a történelmi lépést. Ha nem, az felelőtlenség lenne a magyar közösség iránt! 13. A közelgő évforduló mérlegelésre és a jövő átgondolására nyújt alkalmat. Az idei advent egymás elfogadására és tiszteletére, őszinte összefogásra, gyűlölködés helyett szeretetre biztat. 13+1. Végül, de nem utolsó sorban dr. Szász István Tas aggodalommal teli adventi leveléből idézek. Szerzője neveltetésénél fogva és közösségi felelősségvállalása alapján a Magyarországra áttelepült erdélyi értelmiség neves képviselője. „A Németh László által korábban felvetett „merjünk nagyok lenni” gondolata mára még kiáltóbb valóság. Egyetlen út és reménység. Mert a vesztébe rohanó keresztény gyökerű Európa fenyegető felszámolását nem élhetnénk túl. Csakhogy most e földrész túlélését nem a test, hanem a lélek megmentése jelenthetné. Mi hát a remény? Mi lehet a megoldás számunkra? Csakis egy pillanatnyilag komoly meghatalmazásból származó és nagy erővel rendelkező olyan pártpolitika, mely minden erejével a nemzetpolitikát tűzi ki célul, és hibáit határozott kézzel nyesegető, emelkedett, példává nemesülni képes, lankadatlan és alázatos, valamint – nagy hatalmához hasonló méretű – szerénységgel párosult munkát folytat az emberek, a mindenkit magába záró nemzet érdekében. Annak a nemzetnek az érdekében: mely „él e hazán”.” 29
Utóirat Végül Ötvös József vártemplomi tiszteletes adventi gondolataihoz kötődök. Ha nem mennek jól a dolgok, bízhatunk abban, hogy a Jóisten beleavatkozik az életünkbe. Azt üzeni: Ha jót cselekedtek, segítek nektek! Legyen hitünk és erőnk a megváltáshoz! Legyen boldogulásunk és áldozatvállalásunk magunk és közösségünk megtartásához! És legyünk annyira önzőek, amennyire szükségeltetik a hivatás gyakorlása, a mások szolgálata érdekében! „Hinni akarom, hogy erősnek és boldognak kell lennünk, mert csak így segíthetünk az embereken a bajban. Aki csak vonszolja az életét, és összeroppan a súlya alatt: senkin sem segíthet.” (Albert Camus) Őrizzük meg az egyik legnagyobb áldását, isteni ajándékát életünknek: a szeretetet. Nélküle a tudás, a jótett és a legnagyobb áldozat is értéktelen. Általa boldoggá válunk, és eljuthatunk embertársaink szeretetszolgálatához, diakónusok és miniszterek szolgálattevéséhez. Amiként egykor a diaconus görög szó és latin tükörfordítása, a minister ugyanazt a szolgálattevő személyt jelölte. „A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy.” (1 Kor. 13, 4-8)
Marosvásárhely, 2014. november 26. - december 9.
30
Történelmi fényképválogatás
A pártszékház védelme (1989.12.22.)
A katonaság átállása előtt és után
31
Az RKP-címer eltávolítása
Pártdokumentumok és könyvek a máglyán
32
Gyertyagyújtás az áldozatokért
Hegyi Lajos temetése
33
Forradalmárok
Útban haza a börtönből
34
Az RMDSZ első, marosvásárhelyi küldöttgyűlésének az elnöksége (1990.01.12)
RMDSZ-vezetők
35
Gyertyás tüntetés (1990.02.10.)
36
Koszorúzás a segesvári Petőfi-szobornál (1990.03.15.)
MISzSz I. Kongresszus elnöksége (1990.03.17.)
37
Ülősztrájk az orvosegyetemen (1990. márciusa)
Védő a barikádon (1990.03.20.)
38
A megostromolt RMDSZ-székház bejárata (1990.03.19-20.)
A feldúlt iroda
Elkobzott „fegyverek”
39
Első szabad választás (1990.05.20.)
Maros megyei választási iroda
40
A szavazók türelmes sorbanállása
Mozgóurna a szülészeten
41
Ceaușescu bukásától...
...Bolyai gyűlöletéig
Bolyai egyetemet!
42
