Ablonczy László Béres Ilona Cseresnyése Laudáció Béres Ilona akadémiai székfoglalójához (2014. 10. 03.) Tisztelt Elnök Asszony! Kedves Mindannyian! TISZTEM FESZÉLYEZ: miközben a rajongás érzése feszít és melegít, a pódiumi hivatalosság önmérsékletre hűvösít. Mert hogyan idézhető fel a sárospataki kamasz-diák örömös ámulata, midőn 1963. szeptember 26-án hajnalban a fővárosba érkezvén, szemléli a színházi plakátokat, s látja: este a Vígszínházban bemutató ígérkezik. Ismert és sose hallott színészek neve a színlapon… – tanárkísérőnket azonmód hevítettem: hátha kapunk jegyet Thurzó Gábor Hátsó ajtó című darabjára. Pénztárnyitásra ott voltunk, s hökkenetes öröm ért, amikor a földszint utolsó soraiba filléres áron tucatnyi társamnak is jegyet válthattam. Első alkalom, hogy színházi néző lehettem Budapesten. Abból a háromnapos osztályruccanásból semmire nem emlékszem, csak arra, amikor függönylebbenést követően a homályos szobában a piros ballonos lány megszólalt. S majd az asztali lámpa derengő fényében kabátjából előtűnt Béres Ilona fh: fülledt nazálisa és feketeségében tüzelő lánysága delejes kábulatba emelt. Akkor már évtizede láttam elég előadást Debrecenben, változó szépségben éneklő és beszélő tehetséges játékosokat és a pillanat üdvös böskéit, de addig színésznő démoni jelenésben így még soha nem ütött szíven. Játszott? Nem; a hazug szerelmi játék poklában ő maga volt a tizenhét éves lány a professzorral. Nem sokkal később a darabot kötetben is megvettem, s borítójára pillantva gyakran elmerengtem a színház és az élet titokzatos voltán: játék és szerelem!? – az érzések titkai… – amint a fáradt tekintetű lány kísértő gyöngédséggel Szakács Miklós öregedő sebhelyes arcát kezével körbe fonja. ELFOGULTAN láttam volna Béres Ilona kivételes báj-erejét? De hát fél évszázad távolából így idézi Lengyel György is, aki akkor már debreceni főrendezőként be-bekukkantott megnézni őt a vígszínházi előadásban, s persze hogy a Csokonai Színházba hívta a negyedéves főiskolást. Máris a hivatali rend kivételesét, mert azidőtt diplomásoknak két év vidéki gyakorlat kötelezően előíratott, ám Béres Ilona egy esztendő múlva már a Madách Színházhoz szerződhetett. De még Debrecenről, mert már ébredező teátrumi emlékezettel személyesen tanúskodom: Lengyel György kivételes évadokat, a Csokonai Színház immár másfél százados életének jeles fejezetét teremtette, melyet Béres Ilona is rangosított. Alighanem: ha adybandi, aki még Locsarekné nyugdíjba vonulását is poézise tárgyává emelte, vagy Szerémi Gizella bemutatkozását méltató Krúdy Gyula bátyánk múzsatemplomi idejét éljük 1964 őszén, verssel vagy vezércikkel ünneplik Béres Ili érkezését. Hogy filmek után testi és lelki valójában is megjelenik a múlandóság városában. S vélhető: gyanakvással hírelték volna, hogy Brecht műve is színpadra kerül, de tárcába vésik az örökkévalóságnak, hogy a Jó embert keresünk-ben káprázatos váltásokkal alakította a szív-meleg Sen Tét és a rideg, kérlelhetetlen nagybácsit Sui Ta-t.
Keleties szép arcára egy maszk – és máris ily rettenetbe fordul ember-voltunk? – tűnődtem kételyes gyanútlansággal Béres Ilona virtuozitásának káprázatában. Ám az idő múlásával beláttam: nem két embert alakított, hanem EGY-valónk pokol-mélységeit járta be a kínai példázatban. S hogy Major Tamás Kelet-Berlinből teóriássá szárított Brecht-importja ellenében itthon ez az előadás igazolta: a német drámaíró súlyos gondolatokkal nyugtalanítja a XX. század nézőjét és elszenvedőjét. Ám, hogy az előadás fél század múltán is oly riasztó szépséggel él az egyetemi életre készülődő kamasz-ember emlékezetében, az a társulat erejét is igazolja. Azt, hogy Béres Ilona is felnevelő iskolának tekinthette debreceni esztendejét, hiszen olyan kivételes színészekkel olvadt együttessé, mint a Téry Árpád időket őrző, s esztendő múltán életét ellobbantó Hotti Éva, a Latinovits-rajongta Novák István, vagy a monumentális alakításokkal nagy színészi sorsot ígérő, s majd oly tragikusan összeroppant Linka György. Aki Brecht után, Peer Gyntként világbolyongó maga-keresésében három nő csáberejével is hadakozott. Anitra, Ingrid és a Zöldruhás nő egy személyben: Béres Ilona – nemcsak a Gellért Endre rendezte Nemzeti előadástól eltérően, hanem a drámaköltemény történetében először. Lenge fátylak, és tarka jelmezek változatossága mögött a rendezői bizalom a kettős Brecht-szerep erényét megerősítette: a színész bravúros stílusváltó érzékenysége szívének ütemét is követi. Ha tudom, hogy a Kollégium oldalában az új házban lakik albérletben, 1965 tavaszán Pestre készülődésének napjaiban öt alakját köszönvén, tán öt szál orgonából csokrot helyezek küszöbére. S meglehet eggyel még megtoldom, mert a Bolond lány főszerepével búcsúzott. Perzsel ma is a pillanat, ahogy bájos pimaszsággal piros rövid szoknyában, fekete garbóban a rendőr íróasztalára feldobta magát. Oka Ő volt, hogy Domján Editre nem is voltam kíváncsi. „Na hát ez azért túlzás…” – mondta Ilona feddőn, midőn minap egykori ragaszkodásomat megvallottam. Levéltári kutakodóként védtem szakmai tévelygésemet: véletlen ám, hogy Domján eljátszhatta a francia hölgyikét! Mert a kis Madáchban Egri István Ferrari Violettával képzelte Achard játékát. Kérelmét erősítendő, a rendező NyugatNémetországban meglátogatta Ferrarit, de sztárrá híresült hon-asszonyunk féltette siker-hírét avval, hogy bolseviki hazájával kacérkodik, s nem engedett a szirén-hangnak. Jó előadás, vagy gyöngébb?… – óvatosan a színház minősítésével! Mert bármely zsöllye-ítész is illetéktelen abban, hogy hitelesen tudná: a színész miként szerzi titkos hódolóit, és a színház milyen hajszálgyökereken át küldi éltető nedveit híveinek. FARSANGI vonulás-formán is sorolhatnám Béres Ilona fővárosi szerepeit Shakespeare, Shaw, Tolsztoj és mások darabjaiban, hiszen Rosalindaként bolyongott az ardennes-i erdőben, és játszott kokottot, csábító asszonyt és aggódó feleséget, aztán a feledhetetlen Pártos Géza képzeletét követve tündérkedett is Angalitként Jékely játékában. De művésszé érlelődésében fontosabb az a bátor nyugtalanság, amely őt az első pesti években vezette. Mert ne feledjük: azidőtt egy-egy direktor birodalmának tekintette színházát, s aki távozott, az kiűzetett a fővárosi igazgatók édenéből. Béres Ilona a kivételesek egyike volt: magakeresésében mégis mert lépni, s a Madách Színházat odahagyva a Nemzetihez szerződött, majd nyugtalansága tovább hajtotta, mígnem a Vígszínházban lelt tartós otthoniasságra. Bátor nyugtalanság – említettem az imént, a hatvanas évek végét idézve, de ezt még
igazság-szolgálatos természetével is erősítsük. „Isten veled, Budapest, te édes…” – halljuk felvételről Sennyei Verát az Egy szerelem három éjszakája című filmben, Béres Ilona pedig az „édes” filmgyártástól búcsúzhatott. Mert forgatás közben a ladikból a jeges Dunába zuhant, tartós betegsége nyomán jóvátételt igényelt, ám a filmesek kartellje letörölte nevét a Lumumba utcai listáról. „Potomság” – mondja Ilona, s bizonyára itt törölné soraimat, merthogy mártíromságára hangolom dicséretét. De nem önmagáért hadakozott, hanem társaiért is, a színészet méltóságáért – a szakma védelmében. Igen, a szakma: feledhetetlen játszótársak a Víg másfél évtizedében! Páger Antal, Sulyok Mária, Bulla Elma, Ruttkai, Darvas, Benkő, Tomanek és mások… Várkonyi Zoltán nagyon értett a színházhoz, s Horvai Istvánnal, Kapás Dezsővel klasszikusok, új magyar darabok, oroszok és modern nyugati művek esténkénti változatosságban Béres Ilona életében azt jelentette, hogy megtalálta társulatát. Amely közösségi erőt is sugárzott a mindennapokban. Ünneppé nemesítve a próbák gyötrelmét is. A MŰVEK TISZTELETÉBEN fogant alkotás, ahogyan Strehler mondja. Önigazoló, teóriás csonkítások helyett az igazi próbatétel: alázattal a darab teljességének feszülni! Béres Ilona sorsok és stílusok repertoárjában merült el: poétikustól a tragikuson át a groteszkig – akár egy estében megélte az emberi lét tartományát. Annyi között egy szerepét említve: Csurka István Házmestersirató-jában Poós Zsuzsájának fuldokló keservében a bestiális pusztulás-pusztítás-ország sebzettségében felfakadt családtörténeti-monológját az előadás gyémánttengelyébe állította. Igazolván: Béres Ilona színésziművészi ereje immár előadásnyi szerep-teher viselésére is képes. Később Weöres Theomachiájában, vagy Polcz Alain művét pódiumosítva, aztán Örkény kétszemélyesített Macskajáték-ában állandósította: győzi a magányt; egyedül, és akár némaságában is be tudja népesíteni a színpadot. Kivételes állóképességét dicsérve a tehetség tartós igazolásában a fizikai erőnél is fontosabb, hogy lelki, szellemi hatalom birtokosává nemesedett. Vagyis: Béres Ilona a maga-megtalálás stációjába érkezett. Ám, hogy egyensúlyos természetét megőrizhette, azzal társának atlaszi lélek-erejét is dicsérjük. Tamás, bárminő kétségek, viaskodások, vesszőfutások közepette, négy évtizede immár a Szeretet és Nyugalom menedéke; akivel, s akiért a hűség és a műveltség jegyében is másnap érdemes újra kezdeni. Kedves barátaim! Zavart feszélyezettség az oka tán, hogy Debrecenben hagytam személyes voltomat, noha Ilona tovább kísértett. 1970 őszén Pestre kerülvén, bódult ismeretlenként bolyongva a városban, szinte képtelen fordulattal a pártlap színi kritikák írására szólított. És másfél hónapos tündöklésem első alkalma: a Pesti Színház Hol van a testvéred, Ábel című Edlis-darab beszámolója, melyben egy pincérlányt alakított. Ahogy olvasom az egykori sorokat, átsüt a debreceni ragaszkodás érzése is. Aztán előadások sorában láttam, lehetett sikeres vagy rossz a rendezés, de ő a szerepeket hiteles sorsokká emelte, ám továbbra is kerültem a szembesülést vele. Noha a színházi lap munkatársaként játszótársai, kollégái sokaságát szólítottam meg, igazán lett volna ürügyem beszélgetni vele, s mégsem… Elgyöngülten köszöntem neki a varsói szálloda liftjében, amikor a Vígszínház
vendégjátékának egyik estéjén kettesben szálltunk a magosba. Mit tudta ő, hogy ki vagyok, s a gyulai éjszakában sem, amikor monodrámájának sikerét ünnepelve Báthori Erzsébetéhez gratuláltam, s kanalazva dicsértük Tamás ínyesmesterségét. Így hát aztán arról se volt sejtése, hogy 1991. április 18án délelőtt a Nemzeti színpadára helyezett asztalnál ülő hivatalos pasasok közül ki az a legújabb, akit a társulat nyakára ültetnek. Nem a Horthy-rendszert hoztam Strasbourgból, hanem a szeretet érzését és a törődés, a nemzeti és nemzetiségi összetartozás bartóki gondolatát, a barrault-i emberkertészet programját. S ebben az igyekezetben Béres Ilona rendületlen, s hív szövetségesemnek bizonyult. Elsőnek talán Vele beszélgettem az ismerkedés napjaiban… – mindarról, amit mulasztottam korábban. És főként a feladatokról. Hogy a Nemzeti Színházban jó előadások mellett emberi szó, a színészek, a műszakiak méltóságának visszaszerzése, az agyakban és a szívekben tisztázott rend kívántatik. Mert a színház is, akár az emberi szervezet, organikusan működik: a szív oxigént igényel, a színész előadásban és a közönséggel összetartozóan lüktet, lélegzik. És estéről estére, évadról évadra építi szellem-házát. Családdá így válthatunk – Ilona pedig mélyen közösségi igényben élte-éli és műveli emberi-művészi sorsát. Bocsánatukat kérve, kedves Mindannyian, de most fordulatra kényszerülök. NYOLC KÖZÖS ÉV-ről szólva, az egyperces műfajában, másfél évtized múltán bajos és méltatlan volna Ilona szereplistáját dicsérni. Az előadások, az évadok Csontváry-Kosztka Titokzatos szigete-formán különös álomi lebegésben merülnek fel bennem. Egy Cseresnyés-álom, amely azóta atlantiszként elmerült. „Cseresnyés? nem Cseresnyéskert?! Nem Csehov-előadásunkra gondol?” – kérdezheti, kedves Ilona. Igen; Cseresnyésünk, mint közös színházunk, Nemzetink. Amikor néhányan értesültek, hogy első évadunkban Csehov-darabot tűzünk műsorra, kérdezték: miért nem a Sirályt játsszuk? – hisz újrakezdő, programos darab illenék. Azt válaszoltam: a legfontosabb, hogy Ljubov Andrejevna nem Párizsban, hanem közöttünk él és dolgozik. A másik érv: a Cseresnyés búcsú-darab, s abban a bolydult állapotban, amiben akkor éltünk, s ami még ígérkezett, volt mivel szembesülni, s volt mit búcsúztatni a magunk életéből is. Szándékosan nem Cseresnyéskertet említek, kedves Ilona. Mert Sztanyiszlavszkij jegyezte fel a szerzővel vitázva: Csehov konokul a Cseresnyés címhez ragaszkodott. Mondván: a „kertes” változat üzleti ügyletet sugall, a másik, a hajdani költészet emlékét őrzi. Így emlékszem én a mi Cseresnyésünkre, drága Ilona. Aki riadt igyekezetű Tótné, a rettenetek poklát járó Médeia, a szerelembe fülledt intézeti tanárnő a Nagymamában, művészi magasához méltóan, emberként is a Nemzeti rangját jelentette minden időben. Illyés írja: a legkiválóbb színészek jellemükben is rendkívüliek. Így látom én cseresnyési otthonában Béres Ilonát: gyűlölködő kartácstüzek közepette is védte a Ház becsületét. Döndültek a fejszecsapások… – előbb elment Sík Ferenc, aztán Páskándi Géza távozott… Fogyatkoztunk, s egyre több erőt kívánt a maradás – kora reggel telefonon, máskor próba szünetben, vagy az előadásra való készülődés csevejében jó szóval, bátorítva, szeretetben fogant kritikával hangolta, segítette, terelte életünket, életemet. Köszönet érte drága Ilona, hogy velünk is elhitette: érdemes élnünk és a
színházban ember-kertészkedni, a Cseresnyést művelni. Noha most ott tartunk, hogy a nemzet nagy teátrumi okosa a Nemzetiben rendezi szeánszát, melynek tárgya: otthonának piszkolása. Siratnivaló alakoskodás, mert nem ismeri a családiasság érzését. Gyónni, dehogy gyónja meg – mert a miniszterelnök kerubjának képzeli magát, noha képességénél csak becstelensége nagyobb. S hogy forgatják a fejszét s pennás teátrumi segédmunkások is? Talán emlékszik: amikor a Cseresnyéskert bemutatója után telefonozott, s ajzottan kérdezte: „Olvasta mit írt MGP(U)-?” Nem olvastam, s azt sem, bár értesültem arról, hogy Tóték előadásunkról Koltai Tamás mint vélekedett. Majd a közönség szavazott három évad telt házas estéin. A gyűlölet nem a kritika műfaja, mondtam akkor. Se élet, se irodalom – ÉS…? – hát az írás tisztessége…? Ha valaki mániákus depressziótól szenved a Nemzeti gondolatára, az terápiás díványra utalandó. Csehov szigorúbban vigasztalta méltatlan bántását panaszoló színész-feleségét, Knyipper-Csehovát: „Nincs közöttük egyetlen tisztességes ember sem” – írta Jaltából Moszkvába 1902 márciusában. S most azt mondom: Béres Ilona már akkor is ezt a gyönyörű mesterséget művelte, amikor Koltai Tamás még nem rótta észleleteit, és Béres Ilona akkor is Béres Ilona lesz, amikor a Ruttkai Éva által csak Rosencrantznak nevezett jellem-lovag kóros vélekedéseibe végképp belenémul. Addig is vigasztalódjunk azzal, hogy lassan, de múlik a világ dicstelensége is. Kritikusok, direktorok, teátrista mindenfélék jövünk, megyünk, de Bessenyei, Kállai Ferenc, Raksányi Kutya, Lukács Margit, Agárdy Gábor, Tolnay Klári, Sinkovits Imre emlékével Béres Ilona virágzó jelenidejében az álomi cseresnyéssziget birtokosa marad. EPILÓGUS. Minap egy pesti borozóban csinos hölgy szólított meg: „Valahonnan ismerem…!? Színház?”… – és nézett rám talányosan. „A Nemzetiből talán…” – próbáltam segítni. „Hát persze! Egy évig oda jártam, mert színésznek készültem. Béres Ilona osztályában – feledhetetlen volt! Aztán év végén Béres olyan kedvesen mondta: ne erőltessem a színházat; válasszak más pályát!” És hölgyünk elhagyta a Nemzeti Színi Akadémiáját. Talán húsz éve történt. „Most hatezerért tapsolok a RTL egyik műsorában. Ez nem is érdekes, de az igen, hogy Béres fantasztikus emlékem!” – összegezte múltját. Kedves Ilona! Ez is a halhatatlanság bizonyos jele… Köszönöm megtisztelő figyelmüket.
