L. J. Smith
Vámpírnaplók 5. A visszatérés: Leszáll az éj
Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2010
Írta: Lisa Jane Smith A mű eredeti címe: Vampire Diaries 5. The Return: Nightfall Fordította: Farkas Veronika A szöveget gondozta: Dávid Anna A művet eredetileg kiadta: HarperTeen, an HarperCollins Publishers, USA Szöveg: Copyright © 2009 by L. J. Smith Borító: Key Artwork © 2010 Warner Bros. Entertainment Inc. All rights reserved.
ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 359 0 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2010-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail:
[email protected] www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Balogh József Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan
vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
Kathryn Jane Smith, néhai édesanyám emlékére, sok szeretettel
Előszó Stefan? Elena zavarban volt. Nem sikerült úgy kimondania a szót, ahogy akarta. – Stefan – ugratta a fiú fél könyékre támaszkodva, és úgy nézett rá, hogy Elena szinte el is felejtette, mit akart mondani. A szeme ragyogott, mint a zöld levelek a tavaszi napfényben. – Stefan – ismételte meg a fiú. – Ki tudod mondani, gyönyörű szerelmem? Elena komoran nézett vissza rá. A fiú olyan jóképű volt, hogy belesajdult a szíve: sápadt, éles arcvonások és nemtörődöm módon a homlokába hulló haj. Elena szavakba akarta önteni makacs elméjében felgyűlt érzéseit, de ügyetlen nyelve kifogott rajta. Olyan sok mindent szeretett volna kérdezni Stefantól… és olyan sok mindent szeretett volna elmondani. De a hangok nem engedelmeskedtek. Belegabalyodott a nyelve. Még telepatikusan sem tudott üzenni Stefannak – abból is csak összetört képek lettek. Végtére is, még csak az új élete hetedik napjára ébredt. Stefan azt mesélte neki, hogy amikor Elena először ébredt fel, amikor először tért vissza a Túlvilágról vámpírként, akkor tudott járni és beszélni, és tudott mindent, amit most mintha elfelejtett volna. Stefan nem tudta, most miért nem képes rá. A vámpírokat leszámítva még soha nem találkozott senkivel, aki visszatért volna a halálból. Elena is vámpír volt egykor, de annak már végleg vége. Stefan azt is elmesélte neki nagy lelkesen, hogy csak úgy szívja magába a tudást napról napra. Új képek, új szavak. Jóllehet Elena csak váltakozó sikerrel tudott kommunikálni, Stefan biztos volt benne, hogy hamarosan megint önmaga lesz. És úgy fog viselkedni, mint egy kamasz, -5-
merthogy az. Nem lesz olyan, amilyennek a lelkek akarták, nem marad fiatal felnőtt gyermeki elmével, aki a világot egy gyermek szemével látja és ismeri meg. Elena úgy érezte, a lelkek egy kicsit igazságtalanok voltak vele. Mi van, ha Stefan időközben talál valakit, aki tud járni és beszélni – akár még írni is? Elena eléggé aggódott emiatt. Ezért történt, hogy pár nappal korábban Stefan az éjszaka közepén arra ébredt, hogy Elena nincs az ágyában. A fürdőszobában talált rá, ahol Elena keserves képet vágva olvasgatott egy újságot, és próbálta értelmezni a krikszkrakszokat. Tudta, hogy olyan szavak, amelyeket egykor ő is felismert. A papír csupa könny volt. A krikszkrakszok semmit nem árultak el neki. – De miért, kedvesem? Újra meg fogsz tanulni olvasni. Hova sietsz? Ez még azelőtt volt, hogy Stefan meglátta volna a ceruzadarabkákat, amik a túl erős szorítástól törtek el, és a gondosan összegyűjtögetett szalvétákat. Elena ezekre próbálta lemásolgatni a szavakat. Talán ha ő is tudna olvasni, mint a többi ember, akkor Stefan nem a székében aludna, hanem átölelné a nagy ágyon. Akkor nem akarna egy idősebb és okosabb valakit keresni. Hanem tudná, hogy Elena felnőtt. Elena látta, hogy Stefan szép lassan összerakja a fejében, ami történt, és látta, hogy könnyek szöknek a szemébe. Stefant úgy nevelték, hogy történjék bármi, soha nem sírhat. Most mégis hátat fordított Elenának, és nagyon hosszúnak tűnő ideig lassan, mélyen vette a levegőt. Aztán felkapta a lányt, bevitte az ágyába, majd a szemébe nézett, és azt mondta: – Elena, áruld el, mit szeretnél tőlem. Még ha lehetetlen, akkor is megteszem. Áruld el! A szavak, amelyeket Elena mondani akart, még mindig benne ragadtak. Neki is könny futotta el a szemét, és Stefan óvatosan felitatta, mintha egy nagy értékű festményt tehetne tönkre, ha túl durván ér hozzá. Elena odafordította az arcát, lehunyta a szemét, és csücsöríteni kezdett. Csókot akart. De… – A fejedben még csak gyerek vagy – mondta szenvedő hangon Stefan. – Hogyan használhatnálak ki? Volt a régi életükben egy jelbeszéd, amire Elena még mindig emlékezett. Megpaskolta a legpuhább részt az álla alatt: egyszer, kétszer, háromszor. -6-
Ez azt jelentette, hogy kellemetlenül érzi magát. Mintha túlságosan tele lenne a torka. Azt jelentette, hogy azt szeretné… Stefan felnyögött. – Nem tudom… Tapp, tapp, tapp… – Még nem vagy a régi önmagad… Tapp, tapp, tapp… – Figyelj, szerelmem… TAPP! TAPP! TAPP! Elena könyörgő tekintettel bámulta Stefant. Ha tudott volna beszélni, azt mondta volna, kérlek, bízzál bennem – nem vagyok teljesen tudatlan. Kérlek, hallgasd meg, amit nem tudok neked elmondani! – Rosszul vagy. Tényleg nagyon rosszul vagy – tolmácsolta Stefan kába belenyugvással. – Én… ha én…, ha csak egy kicsit… És Stefan ujjai hirtelen ott termettek, hűvösen és biztosan, megmozdították Elena fejét, megemelték, a megfelelő szögbe állították, majd Elena megérezte az ikerharapásokat, amelyek mindennél jobban meggyőzték arról, hogy valóban eleven, már nem csak egy lélek. És hirtelen nagyon biztosan érezte, hogy Stefan csak őt szereti, és senki mást, és el tudott mondani Stefannak pár dolgot, amit szeretett volna. És ezeket kis felkiáltásokban kellett elmondania – nem fájdalmas kiáltásokban –, csillagokkal, üstökösökkel és zuhogó fénysugarakkal. És most kivételesen Stefan volt az, aki egyetlen szót sem volt képes kinyögni. Most Stefan némult el. Elena úgy érezte, ez így igazságos. Végtére is aznap éjjel Stefan a karjaiban tartotta, és Elena végtelenül boldog volt.
-7-
1.
D
amon Salvatore a levegőben lógott, elvben egy ág tartotta, egy… de ki a csuda jegyzi meg a fák nevét? Kit érdekelnek? Mindenesetre magas fa volt, belátott róla Caroline Forbes második emeleti hálószobájának ablakán, és kényelmesen hátra is tudott támaszkodni. A két kezét a tarkóján összefűzve, egyik bakancsos lábát a tízméteres mélység felett lóbálva helyezkedett el a praktikus villás elágazásban. Egy pihenő macska elégedettségével, szemét félig lehunyva leselkedett. A hajnali 4:44-es mágikus pillanatot várta, amikor Caroline elvégzi bizarr szertartását. Már kétszer látta, és teljesen lenyűgözte a dolog. Ekkor megcsípte egy szúnyog. Ez meglepő fordulat volt, mert a szúnyogok nem bántják a vámpírokat. Az ő vérük nem olyan tápláló, mint az embereké. Damon mégis biztos volt benne, hogy szúnyogcsípést érzett a tarkóján. Megfordult, hátranézett, de csak a balzsamos nyáréjszakát érezte maga körül – és nem látott semmit. Valami tobozos növény tűlevelei. Semmi nem repkedett körülöttük. Semmi nem mászott rajtuk. Akkor jó. Biztosan egy tűlevél szúrta meg. De eléggé fájt. És egyre inkább fájt, nem egyre kevésbé. Egy öngyilkos méh lett volna? Damon óvatosan megtapogatta a tarkóját. Semmi méregzsák, semmi fullánk. Csak egy apró, puha dudor, ami fájt. Egy pillanattal később már ismét az ablakot figyelte. Nem volt biztos benne, mi történik, de úgy érezte a váratlan Erőzümmögést az alvó Caroline körül, mint egy nagyfeszültségű vezeték mellett. Pár napja ez csalta ide, de amikor megérkezett, sehogy sem találta a forrását. Az óra 4:40-et mutatott, és megszólalt az ébresztő. Caroline felébredt, és a szoba túlsó végébe hajította. Szerencsés lány, gondolta Damon gonoszkodó elismeréssel. Ha erre kószáló ember lennék, nem pedig vámpír, akkor az erényed – már -8-
amennyiben maradt még belőle – határozottan veszélyben forogna. Nagy szerencséd, hogy az ilyesmiről már majdnem fél évezrede le kellett mondanom. Damon mosolyt villantott a semmire, aztán fekete tekintete újra hideg lett. Visszapillantott a nyitott ablakba. Igen… mindig is úgy érezte, hogy az idióta öccse nem értékeli eléggé Caroline Forbes-t. Kétségkívül szemrevaló lány: hosszú, aranybarna végtagok, formás test és bronzszínű haj hullámzik az arca körül. Ráadásnak pedig ott volt az elméje: veleszületetten torz, bosszúálló, indulatos. Elbűvölő. Például, amennyiben nem téved, pillanatnyilag éppen kis vudubabákkal játszik. Nagyszerű. Damon szerette a kreatív elfoglaltságokat. Az idegen Erő még mindig ott zümmögött, és Damon nem tudta bemérni. Vajon belül lenne – a lányban? Biztosan nem. Caroline gyorsan felkapott egy selymes zöld pókhálószerű valamit. Levette a pólóját, és – a vámpírszemnek szinte már túl gyorsan – egy kombinét vett magára, amiben dzsungelkirálynőnek tűnt. Majd intenzíven bámulni kezdte a tükörképét az állótükörben. És most mire vársz, kislány? – töprengett Damon. Nos… akár álcázhatná is magát. Egy sötét rebbenés, egy földre hulló ébenfekete toll, és semmi nem maradt a fán, csak egy figyelemreméltóan nagy varjú. Damon figyelmesen bámulta ragyogó madárszemével, ahogy Caroline hirtelen előrelép, mintha valami elektromos impulzus sarkallná, szétnyílik az ajka, és a saját tükörképébe bámul. Majd üdvözletképpen elmosolyodik. Damonnek végre sikerült bemérnie az Erő forrását. A tükörben volt. Határozottan nem ugyanabban a dimenzióban, mint a tükör, de ott, benne. Caroline… furcsán viselkedett. Dobálni kezdte hosszú, bronzszínű haját, ami csodálatos összevisszaságban hullott a hátára; megnedvesítette az ajkát, és úgy mosolygott, mintha a szeretője állna előtte. Amikor megszólalt, Damon tisztán értette a szavakat. – Köszönöm. De ma késtél. -9-
Még mindig nem volt rajta kívül senki a hálószobában, és Damon nem hallotta a választ. Ám a tükörben lévő Caroline ajkai nem mozogtak együtt a valódi lányéval. Bravó! – gondolta Damon, aki mindig is értékelte az emberekkel szemben végrehajtott trükköket. Szép munka, bárki is legyél! A tükörlány ajkáról valami olyasmit olvasott le, hogy elnézést. És gyönyörű. Damon oldalra billentette a fejét. Caroline tükörképe azt mondta: – …nem kell neked… mától fogva. A valódi Caroline rekedtes hangon válaszolt. – De mi van, hogyha nem tudom átejteni őket? A tükörkép azt felelte: – …segítséged. Ne aggódj, nyugodj meg… – Oké. De ugye senkinek nem esik, izé, nagy baja? Halálosra gondolok… ami az embereket illeti. A tükörkép: – Miért kellene nekünk…? Damon befelé elmosolyodott. Hányszor hallott már ilyen beszélgetéseket… Mint a pók, pontosan tudta, hogy először oda kell csalogatni a legyet, aztán meg kell nyugtatni, és akkor egy szempillantás alatt mindent megkaphat tőle az ember, amíg már nem lesz rá többé szüksége. És aztán – ragyogott fel a fekete szeme – egy újabb legyet kell szerezni. Caroline elkezdte a kezét tördelni az ölében. – Csak akkor, ha te tényleg… tudod. Amit megígértél. Tényleg szeretsz? – …higgy nekem. Gondoskodni fogok rólad… és az ellenségeidről is. Már el is kezdtem… Caroline ekkor hirtelen kinyújtózott, mégpedig úgy, hogy a Robert E. Lee fiútanulói akár fizettek is volna érte. – Ezt akarom látni – jelentette ki. – Torkig vagyok azzal, hogy Elena így, Stefan úgy… és most ez az egész elölről fog kezdődni. Caroline hirtelen hallgatott el, mintha a túloldalon lerakta volna a telefont, akihez beszélt. Egy pillanatra elkeskenyedett a tekintete, és megfeszült a szája. Majd lassan ellazult. A tekintete továbbra is a tükrön nyugodott, a fél keze pedig felemelkedett, amíg a hasára nem ért. Rámeredt, és a vonásai lassan ellágyultak, rossz előérzet és aggodalom tükröződött rajtuk. - 10 -
Ám Damon egy pillanatra sem vette le a szemét a tükörről. Csak egy tükör, csak egy tükör, csak egy tükör – la era! Egyetlenegy pillanatnyi vörös villanás, miközben Caroline elfordult. Lángok? Mi a fene folyhat itt? – töprengett Damon lustán, és egy rebbenéssel visszaalakult egy fa magas ágán pihengető szívdöglesztő fiatalemberré. A tükörlény egyértelműen nem a környékről származik. De úgy tűnik, bajba akarja keverni az öccsét. Ettől a lehetőségtől Damon ajkán múlékony, gyönyörű mosoly jelent meg. Semmit nem szeretett jobban, mint azt látni, ahogy az önelégült, szentfazék, „jobb vagyok nálad, mert nem iszom embervért” Stefan bajba kerül. Fell's Church tizenévesei – és páran a felnőttek közül is – modern Rómeó és Júlia-mesének látták Stefan Salvatore és a helyi szépség, Elena Gilbert történetét. Elena az életét adta Stefanért, amikor mindketten egy őrült fogságába estek, aztán Stefannak megszakadt a szíve, és meghalt. Még azt is suttogták, hogy Stefan nem is ember volt, hanem valami más… egy démoni szerető, akinek Elena a halálával szerzett feloldozást. Damon tudta az igazságot. Stefan valóban halott – de már több száz éve az. És igaz, hogy vámpír, de démonnak nevezni éppen olyan, mintha Csingilinget fegyveres bűnözőnek tekintenénk. Mindeközben Caroline láthatóan nem bírta abbahagyni a beszélgetést az üres szobával. – Várj csak! – suttogta, miközben odasétált az asztalát elborító papírés könyvkupachoz. Addig kotorászott, amíg rá nem lelt egy apró videokamerára, amelyből egy zöld lámpa ragyogott rá, mint egy pislogni képtelen fél szem. Caroline óvatosan csatlakoztatta a kamerát a számítógépéhez, és begépelt egy jelszót. Damon látása sokkal jobb volt, mint az embereké, és tisztán ki tudta venni a barna ujjakat a csillogó bronzszínű körmökkel: CFKIRALY. Caroline Forbes király, gondolta. Szánalmas. Aztán Caroline megfordult, és Damon látta, hogy csupa könny a tekintete. A következő pillanatban a lány teljesen váratlanul zokogásban tört ki. - 11 -
Caroline hüppögve lerogyott az ágyára, előre-hátra ringatta magát, és időnként végighúzta ökölbe szorított kezét a matracon. De leginkább csak zokogott és zokogott. Damon megdöbbent. De aztán felülkerekedett benne a megszokás, és azt dünnyögte: – Caroline? Caroline, bejöhetek? – Micsoda? Kicsoda? – pillantott körbe a lány rémülten. – Damon vagyok. Bejöhetek? – kérdezte a vámpír gúnyos együttérzéstől csöpögő hangon, miközben átvette az irányítást Caroline elméje felett. Minden vámpír képes így befolyásolni a halandókat. Az Erejük mértéke több dologtól függ: az étrendjüktől (messze az emberi vér a legerősebb), az áldozatuk akaraterejétől, a napszaktól – és olyan sok egyéb dologtól, hogy még Damon sem volt tisztában mindegyikkel. Csak azt tudta, mikor gyorsul fel az Ereje, és most felgyorsult. Caroline habozott. – Bejöhetek? – kérdezte Damon a legdallamosabb, legcsábítóbb hangján, és egyúttal a saját, sokkal erősebb akaraterejével kerekedett felül Caroline-én. – Igen – válaszolta a lány, miközben gyorsan megtörölgette a szemét, és láthatóan semmi különöset nem talált abban, hogy Damon belép a második emeleti ablakon. Találkozott a tekintetük. – Gyere be, Damon! Megadta a vámpíroknak elengedhetetlen engedélyt. Damon egyetlen kecses mozdulattal átlendült az ablakpárkányon. Caroline szobájában parfümillat volt – méghozzá nem valami visszafogott fajta. Damon elég vérszomjasnak érezte magát. Meglepte, hogy ilyen hirtelen, ilyen ellenállhatatlanul uralkodott el rajta a szomjúság. A felső metszőfogai hirtelen a méretük másfélszeresére nőttek, és a hegyük borotvaélessé vált. Nem volt idő beszélgetésre, vagy a szokásos körökre. Persze az ínyenc örömének fele az előkészületekben rejlik, de ebben a pillanatban csak a vágya hajtotta. Damon összeszedte minden Erejét, hogy átvegye az emberi elme irányítását, és lehengerlő mosolyt vetett Caroline-ra. Ennyi kellett csak hozzá. Caroline az imént már elindult felé, de most megállt. A szája, ami éppen kérdésre nyílt, nyitva maradt; a pupillája hirtelen megnőtt, mintha egy sötét szobába lépett volna, majd összeszűkült, és úgy maradt. – Én… én… – nyögte ki. – Óóóó… - 12 -
Ennyi. Ezzel Damoné lett. Méghozzá milyen könnyedén. A vámpír metszőfogai gyönyörrel teljes fájdalommal lüktettek, az érzékeny sajgás arra sarkallta, hogy csapjon le gyorsan, mint egy kobra, és mélyessze a fogait az ütőérbe. Éhes volt – konkrétan farkaséhes –, és egész teste égett a vágytól, hogy annyit igyon, amennyi csak beléfér. Végtére is maradnak még más edények, ha ezt kiüríti. Óvatosan, tekintetével továbbra is fogva tartva Caroline-t, megemelte a lány fejét, hogy elérhetővé tegye a nyakát, amelynek hajlatában ott lüktetett az az édes verőér. Minden érzékszervét betöltötte a lány szívének a dobogása, egzotikus vérének sűrű, érett, édes illata közvetlenül a bőre alatt. Beleszédült. Még soha nem érezte magát ilyen izgatottnak, ilyen mohónak… Olyan mohónak, hogy egy pillanatra meg is torpant. Végtére is, egyik lány olyan, mint a másik, nem? Akkor most mitől érzi másnak? Mi baja van? És ekkor rájött. Kösz, de szeretném visszakapni az agyamat. Damon elméje hirtelen jéghideggé vált; az érzéki bűvkör, ami rabul ejtette, azonnal megfagyott. Damon elengedte Caroline állát, és mozdulatlanná merevedett. Majdnem átvette felette az uralmat az a valami, ami Caroline-t befolyásolta. Megpróbálta rávenni, hogy szegje meg az Elenának tett ígéretét. És ismét meglátta egy pillanatra a vörös villanást a tükörben. Azok közé a lények közé tartozott, amiket Fell's Church újdonsült Ereje vonzott oda – ebben Damon biztos volt. Ez használta őt, ez ösztökélte, hogy minden cseppet kiszívjon Caroline-ból. Hogy kivéreztesse, hogy megöljön egy embert, amit azóta nem tett, mióta Elenával megismerkedett. Miért? Damon jeges dühvel összpontosított, majd minden irányba kinyúlt az elméjével, hogy megtalálja a parazitát. Még mindig itt kell lennie; a tükrökön keresztül csak kis távolságokat tud megtenni. És ha képes volt őt irányítani – őt, Damon Salvatorét –, akkor tényleg közel kellett lennie. Ennek ellenére semmit nem talált. Ettől csak még dühösebb lett. Szórakozottan fogdosva a tarkóját az útjára indított egy sötét üzenetet: Egyszer, és csak egyetlenegyszer figyelmeztetlek erre. Ne kerülj az utamba! - 13 -
Egy ragyogó Erőkitörésen keresztül küldte el, ami a saját szemszögéből villámfüggönynek tűnt. A közelben lévő dolgokat agyon kellett volna ütnie – a tetőn, a levegőben, a fákon… talán még a szomszédban is. Valahol a földbe kellett volna csapódnia egy teremtménynek, és ezt Damonnek meg kellett volna éreznie. Jóllehet érezte, hogy a hangulatától elsötétülnek a felhők a feje lelett, és a szél összedörzsöli odakint a fák ágait, de semmilyen test nem zuhant le, semmilyen elhaló bosszúkísérlet nem történt. Damon semmit nem érzett abban a közelségben, ahonnan be lehetett lépni a gondolataiba, és a távolban sem érzett semmit, ami ilyen erős lehetne. Lehet, hogy néha pusztán a vicc kedvéért rájátszott a hiúságára, de az álcái mögött megvolt a hideg és logikus képessége arra, hogy elemezze önmagát. Erős. Ezt tudta magáról. Amíg rendszeresen iszik, és nem adja át magát a gyengítő érzelmeknek, nem sok teremtménynek van esélye ellene – legalábbis ebben a dimenzióban. Kettővel éppen itt találkozott Fell's Churchben, szólalt meg egy gúnyos kis hang a fejében, de Damon megvetően elhallgattatta. Ősvámpírok nem lehetnek a közelben, mert azokat érezné. Rendes vámpírok igen, azok jönnek-mennek. De azok mind túl gyengék ahhoz, hogy behatoljanak az elméjébe. Abban is ugyanilyen biztos volt, hogy nincs olyan teremtmény a közelben, ami ki merne állni ellene. Azt megérezné, éppen úgy, ahogy megérezte annak a hátborzongató, mágikus Erőnek a parázsló körvonalát, amely Fell's Church alatt gyűlt össze. Ismét Caroline-ra pillantott, aki még mindig mozdulatlan volt a transztól, amibe Damon taszította. Majd szép fokozatosan ki fog jönni belőle, anélkül, hogy bármi kárt okozna benne – legalábbis az, amit Damon tett vele. Damon megfordult, és olyan kecsesen, mint egy párduc, kilendült az ablakon, fel a fára – majd könnyedén földet ért tíz méterrel lejjebb.
- 14 -
2.
D
amonnek várnia kellett pár órát, hogy ehessen – túl sok lány aludt éppen mélyen –, és tajtékzott a dühtől. Az éhség, amit az a titokzatos teremtmény ébresztett benne, valódi volt, még ha nem is változott tőle tehetetlen bábuvá. Vérre volt szüksége, méghozzá gyorsan. Csak utána kezdett elgondolkozni Caroline furcsa tükörvendégének jelentőségén; azon a velejéig démoni szeretőn, aki átnyújtotta volna a lányt Damonnek, hogy végezzen vele, noha mindeközben úgy tett, mintha Caroline szövetségese lenne. Reggel kilenckor Damon épp a város főutcáján hajtott végig, régiségboltok, étkezdék és egy képeslapbolt mellett. Várjunk csak! Ott is van egy új bolt, ahol napszemüvegeket árulnak. Damon leparkolt, és azzal a fajta elegáns mozdulattal szállt ki az autóból, amit több évszázadnyi gondos, energiapazarlás nélküli mozgás fejlesztett ki benne. Damon ismét felvillantotta röpke mosolyát, miközben megcsodálta magát a kirakat sötét üvegében. Igen, akárhonnan is nézzük, nagyon jóképű vagyok, gondolta szórakozottan. Amikor belépett, a kis csengő az ajtón csilingelni kezdett. Odabent egy pufók, nagyon csinos lány állt, hátrafogott barna haja és nagy, kék szeme volt. Meglátta Damont, és szégyenlősen elmosolyodott. – Szia! – Bár Damon nem kérdezte, remegő hangon hozzátette: – Page vagyok. Damon hosszú, ráérős pillantással végigmérte, amit egy lassú, ragyogó, összeesküvő mosollyal koronázott meg. – Helló, Page! – húzta el a szavakat. Page nyelt egyet. – Segíthetek valamiben? – Ó, igen – válaszolta Damon, fogva tartva a lányt a tekintetével. – Szerintem igen. Elkomolyodott. – Tudsz róla – kérdezte –, hogy neked egy kastély úrnőjének kellene lenned a középkorban? - 15 -
Page elsápadt, majd elvörösödött – és ettől csak még jobban nézett ki. – Én… én mindig azt kívántam, bár akkoriban éltem volna. De honnan tudod? Damon csak mosolygott. Elena Stefant nézte. Tágra nyílt szeme a lapis lazuli sötétkékjében játszott, íriszében arany pettyek csillogtak. Stefan az imént tájékoztatta, hogy Vendégei lesznek! Életének hét napja alatt, mióta visszatért a halálból, még soha nem voltak Vendégei. Először, minedenekelőtt azt muszáj kiderítenie, hogy mi az a Vendég. Tizenöt perccel azután, hogy belépett a napszemüvegboltba, Damon az utcán sétált egy vadonatúj Ray-Banben, és fütyörészett. Page a padlón szunyókált. Később majd meg fogja fenyegetni a főnöke, hogy kifizetteti vele a Ray-Bant. De ebben a pillanatban melegség és boldogság öntötte el – továbbá egy olyan extázis emléke, amit soha nem fog teljesen elfelejteni. Damon a kirakatokat nézegette, bár nem egészen úgy, ahogy egy ember tenné. Egy kedves, idős hölgy a képeslapbolt pultja mögött… nem. Egy srác a műszaki üzletben… nem. De… valami visszavonzotta a műszaki üzlethez. Manapság olyan okos eszközöket találnak fel. Kedve lett volna beszerezni egy tenyérnyi videokamerát. Damon szívesen hallgatott az ösztöneire, és szükség esetén nem válogatott a vérdonorok terén. A vér az vér, mindegy, milyen edényből származik. Pár perccel azután, hogy megmutatták neki, hogyan használja a kis masinát, már ott is volt a zsebében, és folytatta sétáját az utcán. Élvezte, hogy csak úgy nézelődik, bár a szemfogai ismét sajogni kezdtek. Furcsa, már jól kellett volna laknia – persze szinte semmit sem evett az előző nap. Biztosan ezért ilyen éhes; meg azért, mert annyi Erőt vesztegetett arra az átkozott parazitára Caroline szobájában. Mindeközben azért élvezte, ahogy az izmai ügyesen és erőfeszítés nélkül működnek, mint egy olajozott gépezet, minden mozdulatával élvezetet okozva. Kinyújtózott, pusztán a fizikai élvezet végett, majd ismét megtorpant, hogy megvizsgálja magát a régiségbolt kirakatában. Egy kicsit zi- 16 -
láltabb volt a szokásosnál, de egyébként éppen olyan jóképű, mint máskor. És igaza lett; a Ray-Ban rendkívül jól állt neki. A régiségbolt tulajdonosa, mint azt jól tudta, egy özvegyasszony volt, és volt egy nagyon csinos, nagyon fiatal unokahúga is. Odabent homály volt, és hűvös a légkondicionálótól. – Tudtad – kérdezte az unokahúgtól, amikor odalépett, hogy kiszolgálja –, hogy látszik rajtad, hogy szeretnél utazgatni? Nem sokkal azután, hogy Stefan elmagyarázta Elenának, hogy a Vendégek a barátai, a jó barátai, azt akarta, hogy öltözzön fel. Elena nem értette, hogy miért. Meleg volt. A Háló Ing viselésébe már belenyugodott (legalábbis az éjszaka nagyobb felében), de nappal még melegebb lett, Nappali Inge pedig nem volt. Egyébként is, azok a ruhák, amiket Stefan felajánlott – egy farmer, aminek feltűrte a szárát, és egy póló, ami túl nagynak ígérkezett –, valahogy rossznak tűntek. Amikor Elena hozzáért a pólóhoz, több száz nő képe villant fel előtte, akik kis, félhomályos szobákban ülnek a varrógépek mögött. – Kizsákmányolás? – kérdezte Stefan döbbenten, amikor megmutatta neki a fejében lévő képet. – Ez mind olyan? – dobta le a ruhákat a szekrény fenekére. – És ez? – nyújtott át neki egy másik felsőt. Elena szigorúan méregette, az arcához fogta. Nem látott verejtékező, vadul varró nőket. – Rendben? – kérdezte Stefan. De Elena megdermedt. Odament az ablakhoz, és kipillantott rajta. – Mi a baj? Elena ezúttal csak a képet küldte át. Stefan azonnal felismerte. Stefan érezte, hogy elszorul a szíve. A bátyja egy fél évezredig a lehető legjobban megkeserítette Stefan életét. Minden egyes alkalommal, amikor sikerült megszöknie előle, Damon a nyomába eredt, hogy… miért is? Hogy bosszút álljon rajta? Valami végső elégtétel miatt? Egyazon pillanatban ölték meg egymást még a reneszánsz Olaszországban. A kardjuk egyszerre döfte át egymás szívét, amikor egy vámpírlányért párbajoztak. Azóta minden egyre súlyosbodott. - 17 -
De meg is mentette az életedet néhányszor, gondolta Stefan, és egy kicsit zavarba jött. És megígértétek, hogy odafigyeltek egymásra, vigyáztok egymásra… Stefan éles pillantást vetett Elenára. Ő volt az, aki ugyanazt ígértette meg mindkettejükkel – miközben haldoklott. Elena tiszta, ártatlan tekintettel pillantott rá. Mindenesetre fogadnia kell Damont, aki éppen a Ferrariját parkolta le Stefan Porschéja mellé a panzió előtt. – Maradj itt, és… és ne állj az ablakba! Kérlek! – mondta Stefan gyorsan Elenának. Kisietett a szobából, becsapta az ajtót, és szinte futólépésben rohant le a lépcsőn. Damont a Ferrari mellett találta, amint a düledező panziót vizsgálgatja – először napszemüvegben, utána anélkül. Damon arckifejezése arról árulkodott, hogy igazából mindegy is, hogy nézi. De Stefant nem ez aggasztotta leginkább. Hanem Damon aurája, és a rajta érezhető különböző szagok – amiket emberi orr nem lenne képes kivenni sem, nemhogy azonosítani. – Mit műveltél? – kérdezte Stefan, aki még egy tisztességes üdvözléshez is túl döbbent volt. Damon rávillantotta kétszázötven wattos mosolyát. – Régészkedtem – felelte, majd felsóhajtott. – Ja, és vásárolgattam is egy kicsit. – Végighúzta ujját az új bőrövön, megérintette a zsebében a videokamerát, majd a helyére tolta a napszemüvegét. – El se hinné az ember, de ebben a kisvárosban egészen jó boltok vannak. Szeretek vásárolni. – Úgy érted, szeretsz lopni. És ez a felét sem magyarázza meg annak, amit rajtad érzek. Haldokolsz, vagy egyszerűen csak megőrültél? – Néha, amikor egy vámpírt megmérgeznek, vagy megtámadja azon kevés betegségek vagy átkok egyike, amelyek hatással vannak a fajtájára, akkor lázas táplálkozásba kezdenek, legyen szó bármiről vagy bárkiről. – Csak éhes voltam – felelte Damon jól nevelten, még mindig a panziót szemlélve. – Amúgy mi történt az alapvető udvariassággal? Idejövök, és sem egy „helló, Damon”-t, sem egy „de jó, hogy látlak, Damon”-t nem kapok. Nem. Ehelyett azt hallom, „mit műveltél, Damon?” – utánozta az öccsét gúnyosan, nyafogó hangon. – Kíváncsi vagyok, mit szólna ehhez Signore Marino, fivérem. - 18 -
– Signore Marino – sziszegte Stefan, miközben azon töprengett, hogy tudja ennyire felbosszantania Damon minden egyes alkalommal, ma éppen a tánc- és illemtanáruk felemlegetésével – már évszázadok óta halott, mint ahogy nekünk is annak kellene lennünk. És semmi köze ehhez a beszélgetéshez, bátyám. Azt kérdeztem, mit műveltél, és te pontosan tudod, mire gondoltam … a város lányainak legalább a feléből ihattál. – Lányainak és nőinek – javította ki Damon, miközben tréfálkozva megemelte az ujját. – Maradjunk meg a politikai korrektségnél! És talán neked is jobban oda kellene figyelned a táplálkozásra. Ha többet innál, talán egy kicsit kipofásodnál. Ki tudja? – Ha többet innék…? – Ezt a mondatot Stefan rengetegféleképpen befejezhette volna, de jól nem. – Milyen kár – mondta inkább az alacsony, vékony és tömör Damonnek –, hogy egy milliméterrel sem leszel magasabb, bármeddig is élsz. És most meséld el, mi szél hozott erre, miután teleszórtad a várost takarítanivalóval, ha jól sejtem. – Azért vagyok itt, mert szeretném visszakapni a bőrkabátom – válaszolta Damon szenvtelenül. – És miért nem lopsz inkább egy mási…? – Stefannak elállt a szava, amikor hirtelen a levegőben találta magát, majd a panzió falának vágódott. – Nem loptam ezeket a dolgokat, öcsém. Fizettem értük… a saját valutámmal. Álmokkal, fantáziákkal és nem e világi gyönyörökkel. – Damon az utolsó szavakat jól megnyomta, mivel tudta, hogy ezek fogják a leginkább felbosszantani Stefant. Stefanban tombolt a düh – és a döntésképtelenség. Tudta, hogy Damon Elenára kíváncsi. Ez már önmagában elég rossz volt. De valami furcsa ragyogást is észrevett Damon tekintetében. Mintha a pupilláiban egy pillanatra vörös lángok csaptak volna fel. És bármit is művelt Damon aznap, az abnormális volt. Stefan nem tudta, mi folyik itt, de azt igen, hogy Damon be fogja fejezni. – Pedig egy igazi vámpírnak nem kell fizetnie – folytatta Damon a leggúnyosabb hangján. – Végtére is annyira gonoszak vagyunk, hogy porrá kellene válnunk. Nem igaz, kisöcsém? – emelte fel a kezét, amin a lapis lazulis gyűrű volt, nehogy elégjen a délután aranyszínű napfényé- 19 -
ben. Amikor Stefan megmozdult, ugyanezzel a kezével szegezte a csuklóját a falhoz. Stefan cselezett egyet balra, majd jobbra vetette magát, hogy kiszabaduljon Damon szorításából. Ám Damon gyors volt, akár egy kobra… sőt, még gyorsabb. Sokkal gyorsabb, mint máskor. Gyors és erős a rengeteg életerőtől, amit elfogyasztott. – Damon, te… – Stefan annyira dühös volt, hogy pár pillanatra elveszítette a józan ítélőképességét, és megpróbálta kirúgni Damon alól a lábát. – Igen, én vagyok az, Damon – felelte Damon méregtől csöpögő hangon. – És nem fizetek, ha nem akarok; egyszerűen csak elveszem, ami kell. Elveszem, és semmit nem adok cserébe. Stefan belemeredt a forró, koromfekete szempárba, és ismét meglátta az apró lángvillanást. Megpróbált gondolkozni. Damon mindig gyorsan rohamozott, gyorsan támadott. De nem ennyire. Stefan elég régóta ismerte ahhoz, hogy tudja, valami nincs rendben; valami nagyon nincs rendben. Damon szinte lázasnak tűnt. Stefan egy kis hullámnyi Erőt küldött a bátyja elé, feltérképezendő a helyzetet, hogy rájöjjön, mi nincs rendben. – Igen, látom, hogy jó irányban tapogatódzol, de így soha nem jutsz semmire – mondta Damon gúnyosan, és hirtelen Stefan bensője, az egész teste lángra lobbant, majd Damon hirtelen lecsapott a saját Erejével. És ekkor, bármennyire is fájt, Stefannak gondolkoznia kellett, nem csak reagálnia. Mozdult egy aprót, félrebillentve a fejét, és a panzió felé pillantott. Bárcsak Elena bent maradna… De nehezére esett gondolkozni, miközben Damon ütötte-verte. Gyorsan és nehézkesen vette a levegőt. – Pontosan – mondta Damon. – Mi vámpírok elveszünk. És ezt a leckét neked is meg kell tanulnod. – Damon, nekünk gondoskodnunk kell egymásról… megígértük… – Igen, és én mindjárt gondoskodom is rólad. Ezzel Damon megharapta. És Damon a vérét szívta. Ez még fájdalmasabb volt, mint az Erő, és Stefan vigyázott, hogy mozdulatlan maradjon, vigyázott, nehogy ellenálljon. A borotvaéles fo- 20 -
gaknak nem lett volna szabad fájdalmat okozniuk, de Damon direkt olyan szögben tartotta, most már a hajánál fogva, hogy mégis fájjon. Utána jött a még komolyabb fájdalom. Annak a kínja, hogy az akarata ellenére isznak belőle. Ez olyan szenvedés volt, mint amikor kitépik a testéből a lelkét. Az emberek bármit megtennének, hogy ezt elkerüljék. Stefan csak azt tudta, hogy ez az egyik legszörnyűbb testi élmény, amin valaha átesett, és hogy végül könnyek gyűltek a szemébe, és végigcsorogtak a halántékán a sötét, hullámos hajába. Egy vámpírnak még megalázóbb, ha egy másik vámpír úgy bánik vele, mint egy emberrel, mint egy darab hússal. Stefan pulzusa a fülében dobogott, miközben Damon szemfogainak hegye alatt szenvedett, és megpróbálta túlélni a megaláztatást, hogy használják. De legalább – hála a jó égnek – Elena hallgatott rá, és fent maradt a szobában. Stefan már azon kezdett gondolkozni, hogy Damon teljesen megőrült-e, és tényleg meg akarja-e ölni, amikor végre elengedte, nagyot taszítva rajta. Stefan megbotlott, elesett és elgurult, majd felnézve azt látta, hogy Damon ismét ott áll felette. Az ujjait Stefan feltépett nyakára nyomta. – És most – mondta hidegen – felállsz, és idehozod nekem a kabátomat. Stefan lassan felállt. Tudta, hogy Damon biztosan nagyon élvezi a helyzetet: Stefan megalázva, Stefan szép ruhái összegyűrve, csupa fű és sár mindene Mrs. Flowers gyér kis virágágyásától. Stefan igyekezett minél jobban leporolni magát, miközben fél kezét még mindig a nyakán tartotta. – Nagyon csendes vagy – jegyezte meg Damon a Ferrari mellől, miközben végighúzta a nyelvét a száján és az ínyén, és a szeme elkeskenyült a gyönyörtől. – Semmi csattanós visszavágás? Egy hang sem? Szerintem ez olyan lecke volt, amit gyakrabban elő kellene adnom neked. Stefan alig bírta megmozdítani a lábát. Na, ez pont úgy ment, ahogy az várható volt, gondolta, miközben a panzió felé indult. Majd megállt. Elena hajolt ki az ablakon, kezében Damon dzsekijét tartva. Az arckifejezése komor volt, ami arra utalt, hogy mindent látott. Stefan megdöbbent, de gyanította, hogy Damon még inkább. - 21 -
Aztán Elena megpörgette a dzsekit, és Damon felé dobta, rá is fonódott a fiú lábára. Stefan elképedésére Damon elsápadt. Úgy emelte fel a kabátot, mintha nem is igazán akarna hozzáérni. A szemét le nem vette Elenáról. Beszállt az autójába. – Viszlát, Damon! Nem mondanám, hogy örültem… Damon egy szó nélkül, olyan arccal, mint egy rossz kisfiú, akit elnáspángoltak, beindította az autót. – Hagyjál békén! – mondta kifejezéstelen, mély hangon. Por- és kavicsfelhőben hajtott el. Elena tekintete nem volt békés, amikor Stefan becsukta maga mögött a szobája ajtaját. Olyan tűz lobogott benne, amitől a fiú majdnem megtorpant az ajtóban. Bántott téged. – Mindenkit bánt. Mintha nem lenne képes mást tenni. De ma volt benne valami furcsa. Nem tudom, micsoda. Ebben a pillanatban nem is érdekel. Te viszont nagyon ügyes vagy, mondatokban beszélsz! Ő… Elena elhallgatott, és most először, mióta kinyitotta a szemét a völgyben, ahol felélesztették, egy ránc jelent meg a homlokán. Nem volt képes képet alkotni. Nem ismerte a megfelelő szavakat. Volt valami a fiúban. Valami nőtt benne. Olyasmi, mint a… hideg tűz, sötét fény, mondta végül. De rejtve. Olyan tűz, ami kifordítva ég. Stefan megpróbálta ezt összepárosítani bármivel, amiről életében hallott, de nem sikerült. Még mindig szégyellte, hogy Elena látta, mi történt vele. – Csak azt tudom, hogy az én vérem van benne. A városban élő lányok felének a vérével együtt. Elena lehunyta a szemét, és lassan megcsóválta a fejét. Majd, mintha úgy döntött volna, hogy nem megy messzebb ezen az úton, megpaskolta maga mellett az ágyat. Gyere, utasította Stefant magabiztosan, miközben felnézett. Az aranypontok különösen élénken ragyogtak a szemében. Hagyd, hogy… jóvátegyem… a fájdalmat! Stefan nem indult felé azonnal, mire Elena kinyújtotta a karját. Stefan tudta, hogy nem lenne szabad odamennie, de megsérült – különösen a büszkesége. Elenához lépett, és lehajolt, hogy megcsókolja a haját. - 22 -
3.
A
znap valamikor később Caroline Matt Honeycutt-tal Meredith Sulezzel és Bonnie McCullogh-val üldögélt, akik mind Stefant hallgatták Bonnie telefonján keresztül. – A késő délután jobb lenne – mondta éppen Stefan Bonnie-nak. – Ebéd után mindig alszik egy kicsit… és egyébként is, pár óra múlva hűvösebb lesz. Mondtam Elenának, hogy átjöttök, és nagyon örült. De két dologról ne feledkezzetek meg! Az egyik, hogy még nincs hét napja, hogy visszatért, és még nem teljesen… önmaga. A másik, hogy nem beszélhettek arról, amit itt láttok. Senkinek. – Stefan Salvatore! – kiáltott fel Bonnie felháborodva és megsértődve. – Azok után, amin együtt keresztülmentünk, azt hiszed, hogy kipletykálnánk? – Nem kipletykálnátok – válaszolt kedvesen Stefan. De Bonnie még nem fejezte be. – Összetartottunk a renegát vámpírok ellenében, a város szelleme mellett, a vérfarkasok és az Ősök ellen, nem beszélve a titkos kriptákat és a sorozatgyilkosságokat és… és… Damont… és beszéltünk ezekről bárkinek? – kérdezte Bonnie. – Ne haragudj! – válaszolta Stefan. – Csak arra akartam kilyukadni, hogy Elena nem lesz biztonságban, ha csak egy embernek is elmondjátok. Azonnal tele lenne vele az újság: A FELTÁMADT LÁNY. És akkor mihez kezdenénk? – Ezt megértem – mondta Meredith röviden, Stefanhoz hajolva, hogy jól hallja. – Nem kell aggódnod. Mindegyikünk megesküszik, hogy nem mondja el senkinek. – Sötét tekintete egy pillanatra Caroline-ra villant. – Kénytelen vagyok megkérdezni… – Stefan minden reneszánsz udvariasságát és lovagiasságát bevetette, különös tekintettel arra, hogy a négy emberből, akik a telefonon keresztül nézték, hárman nők voltak – …hogy van arra lehetőségetek, hogy kikényszerítsetek egy esküt? - 23 -
– Ó, szerintem van – válaszolta Meredith kedves hangon, ezúttal egyenesen Caroline szemébe nézve. Caroline elpirult, bronzszínű bőre az arcától a nyakáig skarlátvörös lett. – Hadd intézzük ezt el, és aztán, délután átmegyünk. Bonnie, aki a telefont fogta, azt mondta: – Akar bárki mondani még valamit? Matt a beszélgetés nagy része alatt néma maradt. Most megrázta a fejét, amitől dús, szőke haja szállni kezdett, majd, mintha nem tudná visszafojtani, kibukott belőle: – Beszélhetnénk Elenával? Csak egy szia erejéig? Úgy értem… már egy egész hét eltelt. – Barna bőre majdnem olyan naplemente-színűvé vált, mint Caroline-é. – Szerintem jobb lenne, ha egyszerűen csak átjönnétek. Amikor majd itt lesztek, meglátjátok, hogy miért – mondta Stefan, és letette a telefont. Meredithnél voltak, egy régi kerti asztal körül üldögéltek a hátsó udvarban. Hát, legalább enni vihetünk nekik – vetette fel Bonnie, miközben felugrott a székéből. – Isten tudja, mit csinál nekik Mrs. Flowers… már ha főz egyáltalán. – Intett a többiek felé, mintha levitációval akarná felkelteni őket a helyükről. Matt engedelmeskedett is, de Meredith ülve maradt. Csendesen azt mondta: – Ígéretet tettünk Stefannak. Először le kell tennünk az esküt. És ott vannak a következmények. – Tudom, hogy rám gondoltatok – szólalt meg Caroline. – Miért nem mondjátok a szemembe? – Rendben – felelte Meredith. – Rád gondoltam. Miért érdekel hirtelen megint ennyire Elena? Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy nem terjeszted el a híreket Fell's Churchben? – Miért tennék ilyet? – Feltűnési viszketegségből. Imádsz a középpontban lenni, és elárulni minden szaftos részletet. – Vagy bosszúból – tette hozzá Bonnie, miközben hirtelen visszaült. – Vagy féltékenységből. Vagy unalomból. Vagy… – Oké – szakította félbe Matt. – Szerintem elég okot felsoroltatok. – Még csak egy dolog – jegyezte meg Meredith csendesen. – Miért szeretnéd annyira látni, Caroline? Ti ketten már majdnem egy éve nem jöttök ki egymással, mióta csak Stefan Fell's Churchbe érkezett. Hagy- 24 -
tuk, hogy itt legyél a beszélgetés alatt, de azok után, amit Stefan mondott… – Ha tényleg tudni akarjátok, hogy miért érdekel engem azok után, ami egy hete történt, nos… nos, azt hittem volna, magatoktól is rájöttök! Caroline Meredithre szegezte ragyogó, macskazöld tekintetét. Meredith a lehető legkifejezéstelenebb arckifejezésével bámult viszsza rá. – Rendben! – mondta Caroline. – Megölte őt értem. Vagy az ítélőszék elé hívta, vagy mi. A vámpírt, Klaust. És miután elraboltak, és… és… játékszerként használtak… amikor Klaus vért akart… vagy… – Caroline arca megvonaglott, és a lélegzetvétele szaggatottá vált. Bonnie együtt érzett vele, de gyanakodott is. A megérzései bizseregni kezdtek, és óvták valamitől. És az is feltűnt neki, hogy bár Caroline Klausról, a vámpírról beszél, de a másik elrablójáról, Tyler Smallwoodról, a vérfarkasról furcsamód hallgat. Talán mert Tyler a fiúja volt, amíg Klaussal el nem rabolták. – Sajnálom – felelte Meredith csendesen, de nem hallatszott hangjában a részvét. – Szóval köszönetet akarsz mondani Elenának. – Igen. Köszönetet akarok mondani. – Caroline zihálva vette a levegőt. – És meg akarok győződni róla, hogy jól van. – Oké. Ám az eskü egy hosszabb időszakra vonatkozik – folytatta Meredith higgadtan. – Lehet, hogy holnap meggondolod magad, vagy a jövő héten, egy hónap múlva… a következményekről még nem gondolkoztunk. – Nézd, nem fenyegethetjük meg Caroline-t – vetette közbe Matt. – Fizikailag semmiképpen. – És másokkal sem fenyegethetjük – tette hozzá Bonnie sajnálkozva. – Nem, ezt persze nem tehetjük – felelte Meredith. – De ami a rövid távú időszakot illeti… te jövőre egy neves diákszövetség tagja leszel, igaz, Caroline? Bármikor elmondhatom a leendő társaidnak, hogy megszegted az ünnepélyes esküdet olyasvalakivel kapcsolatban, aki nem tud neked ártani… és aki nem is akar. Valahogy nem hinném, hogy ezek után nagy becsben tartanának. Caroline arca ismét mélybordó lett. – Nem tennél ilyet. Nem avatkozhatsz be az egyetemi… - 25 -
Meredith belé fojtotta a végét. – Dehogyisnem. Caroline láthatóan megadta magát. – Soha nem mondtam, hogy ne lennék hajlandó megesküdni, és azt sem, hogy meg akarom szegni az esküt. Csak adjatok egy esélyt, miért ne tennétek? Én… én megtanultam pár dolgot idén nyáron. Hát, nagyon reméljük. Ezek a szavak, bár senki nem mondta ki őket, ott lebegtek a levegőben. Az elmúlt év során az volt Caroline legkedvesebb hobbija, hogy minden eszközt bevetve megpróbált Elenának és Stefannak ártani. Bonnie fészkelődni kezdett. Volt valami… valami árnyék Caroline szavai mögött. Bonnie nem tudta, miből gondolja ezt; a veleszületett hatodik érzéke súgta. De lehet, hogy csak Caroline változásáról van szó, azokról a dolgokról, amiket megtanult. Hányszor érdeklődött például az elmúlt hét során Bonnie-nál Elena felől. Hogy tényleg jól van-e? Küldhet-e neki virágot? Meg lehet-e már látogatni? Mikor jön majd rendbe? Caroline tényleg nagyon fárasztó volt, bár Bonnie-nak nem volt szíve közölni ezt vele. Mindenki más éppen ilyen izgatottan várta, hogy boldogul Elena… miután visszatért a túlvilágról. Meredith, akinél mindig volt toll és papír, sebesen leírt valamit. Majd megkérdezte: – Ehhez mit szóltok? –, mire mind előrehajoltak, hogy megnézzék. Esküszöm, hogy nem beszélek senkinek a Stefannal és Elenával kapcsolatos természetfeletti eseményekről, hacsak erre külön engedélyt nem kapok Stefantól vagy Elenától. Segíteni fogok továbbá megbüntetni bárkit, aki megszegi ezt az esküt, azon a módon, amit a csoport többi tagja jónak lát. Ez az eskü határozatlan időre szól, a vérem a tanúja. Matt lassan bólogatott. – „Határozatlan időre szól”… ez tökéletes – mondta. – Pont úgy hangzik, mintha ügyvéd írta volna. Ami ezután következett, az nem volt különösebben ügyvédszerű. Mindenki, aki az asztal körül ült, megfogta a papírt, felolvasta a szövegét hangosan, majd ünnepélyesen aláírta. Utána megszúrták az ujjukat egy biztosítótűvel, amit Meredith vett elő a táskájából, és egy csepp vért nyomtak az aláírásuk mellé, és Bonnie ez utóbbit lehunyt szemmel csinálta végig. - 26 -
– Most már tényleg köt minket a szavunk – mondta komoran, a bennfentesek hangján. – Én meg sem próbálnám megszegni. – Egy időre elegem van a vérből – jegyezte meg Matt az ujját szorongatva, és komoran maga elé bámult. Ekkor következett be. Meredith szerződése az asztal közepén hevert, hogy mindenki megcsodálhassa, amikor egy magas tölgyfáról ott, ahol a hátsó kert és az erdő összeolvadt, egy varjú hussant le. Az asztalon landolt egy nyers, torokhangú rikoltással, amitől Bonnie is felsikoltott. A madár félrebillentett fejjel végigpislantott a négy emberen, akik sebesen hátratolták a széküket, hogy elhúzódjanak tőle. Utána a másik irányba billentette a fejét. Ez volt a legnagyobb varjú, amit valaha láttak, és a nap irizáló szivárványokat varázsolt a tollazatára. A varjú teljesen úgy nézett ki, mintha a szerződést olvasgatná. Majd egy gyors mozdulatot tett, amitől Bonnie beugrott Meredith mögé, a székén is átesve. A madár kitárta a szárnyait, előrehajolt, és belecsípett a papírba, amit két konkrét ponton célzott meg. Aztán eltűnt, először sebesen verdesve, utána elúszva a levegőben, amíg apró, fekete pöttyé nem változott a nap előtt. – Minden munkánkat tönkretette – hüppögte Bonnie, még mindig Meredith mögé bújva. – Szerintem nem – felelte Matt, aki közelebb állt az asztalhoz. Amikor oda mertek lépni, hogy megnézzék a papírt, Bonnie úgy érezte, mintha valaki egy jeges paplant dobott volna a hátára. A szíve zakatolni kezdett. Bármilyen lehetetlennek is tűnt, a csőrnyom vörös volt, mintha a varjú vért köpött volna, hogy kiszínezze. És a meglepően kecses rajz pontosan úgy nézett ki, mint egy díszes betű: D Alatta pedig: Elena az enyém.
- 27 -
4.
M
iután az aláírt szerződést biztonságba helyezték Bonnie kézitáskájában, a panzióhoz hajtottak, ahol Stefan ismét elfoglalta szobáját. Megpróbálták megtalálni Mrs. Flowerst, de szokás szerint nem sikerült. Így hát felmentek a kopott szőnyeggel borított, elkeskenyedő lépcsőn, az ingatag korlátba kapaszkodva, és közben lelkesen hahóztak. – Stefan! Elena! Mi vagyunk azok! Kinyílt a felső ajtó, és Stefan feje bukkant elő. Stefan valahogy… másképp nézett ki. – Boldogabb – súgta Bonnie Meredithnek. – Tényleg? – Hát persze – felelte döbbenten Bonnie. – Visszakapta Elenát. – Igen, így van. Pont olyan, mint amikor megismerkedtek, ezt lefogadom. Láttad, milyen volt Elena az erdőben – jegyezte meg Meredith nagyon jelentőségteljes hangon. – De… ez… jaj, ne! Most már ismét ember! Matt lenézett a lépcsőn, és rájuk pisszegett. – Abbahagynátok végre? Még meghallják. Bonnie zavarba jött. Az még csak hagyján, ha Stefan meghallja őket, ám ha az ember azon kezd aggódni, mit hall meg Stefan, akkor a gondolatai miatt is aggódni kezdhet – Stefan mindig megérzi a gondolatok alakját, még ha a konkrét tartalmát nem is. – Fiúk! – sziszegte Bonnie. – Úgy értem, tudom, hogy szükség van fiúkra, meg minden, de néha Egyszerűen Nem Értik. – Csak várj, amíg megismered a férfiakat – suttogta vissza Meredith, amitől Bonnie-nak Alaric Saltzman jutott eszébe, akinek Meredith többé-kevésbé a jegyese volt. – Én is mesélhetnék egy-két dolgot – tette hozzá Caroline, miközben kiábrándult tekintettel nézegette hosszú, szépen manikűrözött körmeit. - 28 -
– De Bonnie-nak még nem kell a férfiakkal foglalkoznia. Rengeteg ideje van még tanulni – szögezte le Meredith anyáskodó üzemmódban. – Menjünk be! – Üljetek le, üljetek le! – biztatta őket Stefan, a tökéletes házigazda, amikor beléptek. De senki nem volt képes leülni. Minden tekintet Elenára szegeződött. Elena lótuszülésben foglalt helyet a szoba egyetlen nyitott ablaka előtt a fehér hálóingében, amit feldagasztott a szél. A haja ismét aranyszínű volt, nem olyan tűnékeny fehérezüst, mint miután Stefan szándéka ellenére vámpírrá változtatta. Pontosan úgy nézett ki, mint ahogy Bonnie emlékezett rá. Leszámítva, hogy egy méterrel a föld felett lebegett. Stefan észrevette, hogy mindenki tátott szájjal bámulja. – Ez csak egy rossz szokása – mondta már-már bocsánatkérően. – Amikor másnap reggel felébredt a Klaussal való összecsapás után, lebegni kezdett. Szerintem még nem szokott vissza a gravitációba. Visszafordult Elenához. – Nézd, kik jöttek meglátogatni -mondta csábítóan. Elena nézte is. Arannyal pettyezett pillantása kíváncsi volt, az ajkán mosoly ült, de nem látszott az arcán a felismerés, ahogy végignézett rajtuk. Bonnie kitárta a karját, – Elena? – mondta. – Bonnie vagyok, emlékszel? Ott voltam, amikor visszajöttél. Annyira örülök, hogy látlak. Stefan ismét megpróbálkozott. – Elena, emlékszel? Ezek a barátaid, a jó barátaid. Ez a magas, sötét hajú szépség Meredith, a tüzes kis manó Bonnie, a nagyon amerikai srác pedig Matt. Valami megvillant Elena arcán, úgyhogy Stefan megismételte: – Matt. – És én? Vagy én láthatatlan vagyok? – kérdezte Caroline az ajtóból. Elég jóindulatú volt a hangja, de Bonnie tudta, hogy belül már attól is a fogát csikorgatja, hogy Elena és Stefan együtt vannak, biztonságban. – Igazad van. Ne haragudj! – mondta Stefan, majd valami olyat tett, amire egy átlagos tizennyolc éves sem lett volna képes anélkül, hogy idiótának ne tűnt volna. Megfogta Caroline kezét, és kecsesen, gondolkodás nélkül megcsókolta, mintha valami gróf lenne ötszáz évvel azelőttről. Persze igazából így is van, gondolta Bonnie. - 29 -
Caroline elégedettnek tűnt. Stefan nem siette el a kézcsókot, majd megszólalt: – És végül, de nem utolsósorban, ez a lebarnult szépség itt Caroline. – Majd, nagyon gyengéden, olyan hangon, amit Bonnie csak párszor hallott tőle, mióta megismerte, megkérdezte: – Emlékszel rájuk, szerelmem? Majdnem meghaltak érted… és értem. – Elena könnyedén lebegett, immár álló helyzetben, kicsit kapálózva, mint egy úszó, aki egy helyben akar maradni. – Azért tettük, mert fontosak vagytok számunkra – jelentette ki Bonnie, majd ismét ölelésre tárta a karját. – De nem gondoltuk volna, hogy visszatérsz, Elena. – Könnybe lábadt a szeme. – Visszajöttél hozzánk. Megismersz minket? Elena leereszkedett, amíg közvetlenül Bonnie elé nem ért. Még mindig nem látszott felismerés az arcán, de valami egyéb igen. Egyfajta végtelen jóindulat és nyugalom töltötte el. Elenából olyan megnyugtató béke és feltétel nélküli szeretet áradt, hogy Bonnie nagyot sóhajtott, majd lehunyta a szemét. Olyannak érezte, mint a napfényt az arcán, mint az óceánt a fülében. Egy pillanattal később Bonnie rájött, hogy az a veszély fenyegeti, hogy elsírja magát, pusztán a jóságtól – ettől a fogalomtól, amit alig szoktak emlegetni manapság. Vannak dolgok, amik egyszerűen, rendíthetetlenül jók. És Elena jó. Majd, miután gyengéden megérintette Bonnie vállát, Elena Caroline felé repült. Kitárta a két kezét. Caroline elpirult. Skarlát hullám kúszott fel a nyakán. Bonnie látta, de nem értette. Mindannyian fel tudták fogni Elena kisugárzását. És Caroline és Elena jó barátnők voltak – Stefanig csak barátságosan rivalizáltak. Jó választás volt, hogy Elena először Caroline-t ölelte meg. És akkor, amikor Elena beleszállt Caroline sebesen kitárt karjaiba, abban a pillanatban, amikor Caroline elkezdett volna valamit mondani, szájon csókolta. És ez nem egyszerű puszi volt. Elena Caroline nyaka köré fonta a karját, és rácsimpaszkodott. Caroline pár hosszú pillanaton keresztül mozdulatlanul állt, mintha sokkot kapott volna. Majd hátrálni kezdett és vergődni, először erőtlenül, majd olyan vadul, hogy Elena tágra nyílt szemmel a szoba túlsó végébe repült. Stefan elkapta, mint egy baseballjátékos. – Mi a csudát…? – dörzsölte Caroline a száját. - 30 -
– Caroline! – Stefan hangja csupa védelmező harciasság volt. – Ez egyáltalán nem azt jelenti, amire gondolsz. Semmi köze a szexhez. Elena csak azonosítani akar, meg szeretné tudni, ki vagy. Most már képes erre, mióta visszatért. – Prérikutyák – jegyezte meg Meredith hűvös, enyhén távolságtartó hangon, amit gyakran alkalmazott, ha le kellett hűteni egy szoba hangulatát. – A prérikutyák csókolóznak, amikor találkoznak. Pontosan abból a célból, mint mondtad, Stefan… így tudják azonosítani az egyes egyedeket. De Caroline-t nem volt ilyen egyszerű lecsillapítani. A szája dörzsölése rossz ötlet volt; teljesen szétkente rajta a vörös rúzst, úgyhogy úgy nézett ki, mint valami vámpírmenyasszony. – Megőrültetek? Mit képzeltek, ki vagyok? Csak mert valami hörcsögök ezt csinálják, már nekem is ezt kellene? – Caroline a nyakától a haja tövéig elvörösödött. – Prérikutyák. Nem hörcsögök. – Ó, ki a fenét… – Caroline elhallgatott, és eszeveszetten kotorászni kezdett a táskájában, amíg Stefan oda nem nyújtott neki egy doboz zsebkendőt. Elena szájáról már letörölgette a skarlát foltokat. Caroline berontott a Stefan hálószobájából nyíló kis fürdőszobába, és erősen bevágta az ajtót. Bonnie és Meredith elkapták egymás pillantását, és egyszerre engedték ki a levegőt, összegörnyedve a nevetéstől. Bonnie villámgyorsan utánozta Caroline arckifejezését, olyasvalakit alakítva, aki egyik papír zsebkendőt a másik után hajigálja szét. Meredith feddően megcsóválta a fejét, de Stefannal és Mattel együtt tiltott nevetőkórtól szenvedett. Nagyrészt a megkönnyebbülés miatt – hogy Elenát ismét élve látják, hat hosszú hónap után –, de képtelenek voltak abbahagyni. Legalábbis addig, amíg egy doboz zsebkendő nem repült ki a fürdőszobából, ami majdnem fejen találta Bonnie-t, és rá nem jöttek, hogy a bevágott ajtó visszacsapódott, és egy tükör is van a fürdőszobában. Bonnie elkapta Caroline arckifejezését a tükörben, majd dühös pillantását is. Igen, Caroline észrevette, hogy rajta nevetnek. Ismét becsukódott az ajtó – ezúttal úgy, mintha berúgták volna. Bonnie behúzta a fejét, és megragadta vörös tincseit, miközben azt kívánta, bár megnyílna alatta a föld. - 31 -
– Majd bocsánatot kérek tőle – mondta felnőttesen, miután nyelt egyet. Felnézett, és látta, hogy a többiek inkább Elenával foglalkoznak, akit láthatóan felzaklatott a visszautasítás. Jó, hogy rávettük Caroline-t arra az esküre, gondolta Bonnie. És az is jó, hogy a tudjukki is aláírta. Damon, ha mással nem is, de a tetteinek a következményeivel tisztában van. Miközben ezen gondolkodott, már csatlakozott is az Elena körül állókhoz. Stefan megpróbálta átölelni a lányt; Elena Caroline után akart menni; Matt és Meredith pedig Stefannak segítettek, és azt hajtogatták, hogy minden rendben. Amikor Bonnie is csatlakozott hozzájuk, Elena feladta, nem próbált a fürdőbe jutni. Az arca feszült volt, kék szeme könnyben úszott. Elena békéjét a fájdalom és a megbánás törte össze – ezek alatt pedig mély aggodalom látszott. Bonnie megérzései megrezzentek. De azért megveregette Elena karját, az egyetlen részét, amit elért, és csatlakozott a kórushoz: – Nem tudhattad, hogy ennyire felizgatja magát. Nem is bántottad őt. Kristálykönnyek gurultak végig Elena arcán, Stefan pedig egyenként elkapta őket egy zsebkendővel, mintha drágakövek lennének. – Azt hiszi, hogy Caroline megsérült – magyarázta Stefan –, és aggódik érte valamiért, amit nem értek. Bonnie rájött, hogy Elena végül is képes a kommunikációra, valami telepatikus kapcsolaton keresztül. – Én is ezt éreztem – mondta. – A fájdalmat. De mondd meg neki… mármint… Elena, megígérem, hogy bocsánatot kérek. Majd megalázkodom. – Lehet, hogy mindannyiunknak meg kellene alázkodnunk – tette hozzá Meredith. – De addig is szeretném, ha ez a „tudatlan angyal” felismerne. Békésen érdeklődő arckifejezéssel kiszabadította Elenát Stefan karjaiból, majd megcsókolta. Sajnálatos módon ez épp egybeesett azzal, hogy Caroline kilépett a fürdőszobából. Az arca alul sápadtabb volt, mint felül, mivel az összes sminket sikerült letörölnie róla: a rúzst, a barnítókrémet, a púdert, az egészet. Megtorpant, és csak bámult. - 32 -
– Ezt nem hiszem el – jelentette ki metsző hangon. – Még mindig ezt csináljátok. Ez gusz… – Caroline – vágott közbe Stefan figyelmeztető hangsúllyal. – Én Elenához jöttem. – Caroline, a gyönyörű, légies bronzszínű Caroline a kezét tördelte, mintha rettenetesen vívódna. – A régi Elenához. És mit látok? Olyan, mint egy kisbaba… nem tud beszélni. Olyan, mint valami indiai guru, ahogy ott lebeg a levegőben. Most pedig olyan, mint valami perverz… – Nehogy befejezd – vágott közbe Stefan halkan, de határozottan. – Mondtam neked, hogy pár nap múlva eltűnnek ezek a tünetek, az eddigi haladásából ítélve – tette hozzá. És Stefan is megváltozott, gondolta Bonnie. Nem csak boldogabb, hogy visszakapta Elenát. Hanem valahogy… erősebb, mintha összeszedte volna önmagát. Stefan legbelül mindig néma volt; Bonnie érzékei egy tiszta vízű tónak látták. Most úgy vette észre, mintha szökőár gyűlne ebben a tóban. Mitől változott meg ennyire Stefan? Azonnal meg is érkezett a válasz, bár egy töprengő kérdés formájában. Elena részben még mindig csak kísértet volt – Bonnie ezt megérezte. Mit okozhat, ha valaki ilyesvalakinek a véréből iszik? – Caroline, hagyjuk ezt – szólalt meg. – Sajnálom, nagyon-nagyon sajnálom a… tudod, mit. Nem volt szép tőlem, és nagyon sajnálom. – Ó, szóval sajnálod. És ettől minden helyre is jön, igaz? Caroline hangja olyan volt, akár a sósav, és a lány végleges mozdulattal fordított hátat Bonnie-nak. Bonnie meglepetten érezte, hogy könynyek égnek a szemhéja mögött. Elena és Meredith még mindig átölelték egymást, az arcuk nedves volt egymás könnyeitől. Egymást bámulták, és Elena ragyogott az örömtől. – Most már mindig meg fog ismerni – közölte Stefan Meredith-szel. Nem csak az arcodat, hanem… nos, a belsődet is, vagy legalábbis az alakját. Ezt mondanom kellett volna, mielőtt elkezdtétek, de én vagyok az egyetlen, akivel eddig „megismerkedett”, és nem tudtam… – Tudnod kellett volna! – Caroline úgy járkált fel-alá, mint egy tigris. – Oké, megcsókoltál egy lányt, és akkor mi van? – robbant ki Bonnie-ból. – Azt hiszed, hogy ettől majd szakállad nő? - 33 -
Mintha a konfliktus hatására tenné, Elena egyszer csak megindult. Úgy repkedett a szobában, mintha ágyúból lőtték volna ki; a haja szikrázott az elektromosságtól, amikor hirtelen megállt vagy megfordult. Kétszer körberepülte a szobát, és amikor az alakja a poros, öreg ablak előtt rajzolódott ki, Bonnie azt gondolta, hogy te jó ég! Ruhát kell szereznünk neki! Meredithre pillantva látta, hogy Meredith ugyanerre jutott. Igen, ruhát kell szerezniük Elenának… különösen alsóneműt. Amikor Bonnie elindult Elena felé, olyan szégyenlősen, mint aki még soha nem csókolózott, Caroline felrobbant. – És abba sem vagytok hajlandóak hagyni! – Szinte visít, gondolta Bonnie. – Mi a fene bajotok van? Semmi erkölcsi tartásotok nincsen? Ez sajnos újabb kuncogórohamot váltott ki Bonnie-ból és Meredithből. Még Stefannak is el kellett fordulnia, és a vendég iránti lovagiassága láthatóan vesztésre állt. Nem csak vendégről van szó, gondolta Bonnie, hanem arról a lányról, akivel eléggé messzire elment, mivel Caroline nem titkolta az emberek elől, hogy kit kaparintott meg. Egészen addig elment, ameddig egy vámpír el tud, idézte fel Bonnie, vagyis nem a végsőkig. Náluk valahogy a vércsere helyettesíti azt, amikor… nos, amikor azt csinálnák. De Caroline nem csak Stefannal dicsekedett el. Caroline-nak megvolt a híre. Bonnie Elenára pillantott és látta, hogy Elena különös tekintettel méregeti Caroline-t. Nem mintha félne tőle, hanem úgy, mintha komolyan aggódna érte. – Jól vagy? – suttogta Bonnie. Meglepetésére Elena bólintott, majd Caroline-ra pillantott és megcsóválta a fejét. Gondosan végignézett Caroline-on, és olyan arcot vágott, mint egy értetlen orvos egy nagyon beteg páciens láttán. Majd fél kezét kinyújtva Caroline felé repült. Caroline elhúzódott előle, mintha undorodna Elena érintésétől. Nem, nem mintha undorodna, gondolta Bonnie, hanem mintha lélne tőle. – Honnan tudjam, hogy most mire készül? – csattant fel Caroline, de Bonnie tisztában volt vele, hogy igazából nem ezért fél. Mi folyik itt? – töprengett. Elena fél Caroline-tól, Caroline pedig fél Elenától. Mit jelentsen ez? - 34 -
Bonnie emberfeletti érzékei megborzongatták a lányt. Valami nincs rendben Caroline-nal, érezte, van vele valami, amivel még nem találkozott. És a levegő… valahogy besűrűsödött, mintha vihar készülődne. Caroline élesen elfordította az arcát Elena elől. Egy szék mögé bújt. – Csak tartsátok tőlem távol, rendben? Nem hagyom, hogy még egyszer hozzám érjen… – kezdte, amikor Meredith két csendes szóval mindent megváltoztatott. – Mit mondtál? – meredt rá Caroline.
- 35 -
5. Damon céltalanul autózott, amikor meglátta a lányt.
Egyedül volt, az út mentén gyalogolt, tiziánvörös haja lobogott a szélben, a karját táskák húzták le. Damon azonnal a lovagias megoldást választotta. Lelassított, megvárta, hogy a lány utolérje – che gambe! – majd kiugrott, és odasietett az anyósülés ajtajához, hogy kinyissa előtte. A lányt, mint kiderült, Damarisnek hívták. A Ferrari egy pillanat alatt visszakerült az útra, és olyan gyorsan suhant végig rajta, hogy Damaris vörös haja zászlóként lobogott. Damaris fiatal nő volt, aki teljes mértékben képes volt értékelni azokat a kábító bókokat, amelyeket Damon két kézzel osztogatott egész nap – ami jól is jött, gondolta a fiú gúnyosan, mert a képzelőereje már kezdett kimerülni. Ám ennek a csodálatos, aranyvörös hajú, tejfehér bőrű teremtésnek hízelegni nem is túl megerőltető. Damon arra számított, minden simán fog menni, és egész éjszakára megtarthatja a lányt. Veni, vidi, vici, gondolta, és ördögi mosolyt villantott valahová a messzeségbe. Majd helyesbített – nos, lehet, hogy még nem győztem, de a Ferrarimat is feltenném rá. Megálltak egy „festői körpanorámá”-nál, és amikor Damaris elejtette a retiküljét, és lehajolt, hogy felvegye, Damon meglátta a nyaka ívét, a finom kis tiziánvörös pihéket, amelyek elképesztően puhának tűntek a fehér bőrön. Azonnal meg is csókolta, ösztönösen, és mint kiderült, olyan finom volt, mint egy kisbabáé – és meleg. Damon meghagyta a nő szabad akaratát, és kíváncsi volt, megpofozza-e. Ehelyett Damaris egyszerűen felegyenesedett, zihált egy kicsit, és hagyta, hogy Damon a karjaiba zárja, és remegő, felajzott, bizonytalan teremtéssé csókolja, akinek sötétkék szeme egyszerre volt esedező és tiltakozó. - 36 -
– Én… nem lett volna szabad engednem. Nem fogom többet hagyni. Haza akarok menni. Damon elmosolyodott. A Ferrarija megmenekült. Különösen kellemes lesz, amikor végképp megadja magát, gondolta Damon, miközben folytatták az utat. Ha tényleg olyan formás, mint amilyennek tűnik, lehet, hogy több napra is megtartja, akár Át is Változtatja. De ebben a pillanatban éppen a benne zajló hang zavarta. Természetesen Elenáról volt szó. Arról, hogy Damon olyan közel van a panzióhoz, és mégsem mer odamenni, mert tart attól, amit esetleg tenni fog. Ó, a pokolba is, már rég meg kellett volna tennem, gondolta váratlan hevességgel. Stefannak igaza volt – valami nincs ma rendben vele. Annyira frusztrált volt, hogy korábban el sem tudta volna képzelni. Tudja, mit kellett volna tennie: a porba nyomni az öccse arcát, kitekerni a nyakát, aztán fel a rozoga, keskeny lépcsőn, hogy a magáévá tegye Elenát, akár akarja a lány, akár nem. Csak valami szirupos ostobaság miatt nem tette meg, mert zavarta volna, ha a lány sikoltozik és menekül, amikor Damon megemeli azt az utánozhatatlan állát, és duzzadt, sajgó szemfogait a liliomfehér nyakába mélyeszti. Valami zajt hallott. – … nem gondolod? – kérdezte Damaris. Damon ingerülten, inkább a fantáziálgatásaira figyelve, mint arra, amit esetleg az elméje hallott a lány szavaiból, beléfojtotta a szót, és Damaris azonnal be is fogta a száját. Gyönyörű lány volt, de una stomata – butuska. Most is lobogtatta a haját a szél, de a szeme üres volt, a pupillái összehúzódtak, és teljesen megmerevedtek. Mindhiába. Damon eleresztett egy csüggedt sóhajt. Nem tudta folytatni az álmodozást; még a némaságban is megakadályozta ebben Elena képzelt zokogása. De ha vámpírt csinál belőle, nem lesz több zokogás, súgta egy vékony kis hang a fejében. Damon oldalra billentette a fejét és hátradőlt, három ujját a kormánykeréken tartva. Egykor az volt a célja, hogy Elenát a sötétség királynőjévé tegye maga mellett – miért ne lehetne újra ez? Elena akkor teljesen hozzá tartozna, és ha Damonnek ezért cserébe le kellene mondania a lány halandó véréről… végtére is, abból most sem kap, nem igaz? – súgta az ösztökélő kis hang. Elena, sápadtan, és a vámpírok Erőaurájában ragyogva, szinte fehérszőke hajjal, fekete ruhá- 37 -
val szatén bőrén. Ez a kép bármelyik vámpír szívét megdobogtatta volna. Damon most, hogy Elena már lélek is volt, csak még jobban akarta őt. A lány vámpírként is megtartja majd a jellemzői nagy részét, és Damon pontosan el tudta képzelni, milyen lenne: Elena fényessége az ő sötétsége mellett, a puha fehérsége Damon kemény, fekete bőrrel borított karjában. Csókokkal fogná be azt a gyönyörű szájat, elárasztaná velük Elenát… Mik nem járnak a fejében? A vámpírok nem csókolóznak az élvezet kedvéért – különösen nem a többi vámpír. A vérről, a vadászatról szól az egész. A csókolózás azon kívül, hogy az áldozat legyőzéséhez kell, értelmetlen; sehova sem vezet. Csak az olyan szentimentális idióták, mint az öccse, azok foglalkoznak ilyen hülyeségekkel. Egy vámpírpár időnként osztozhat egy halandó vérén, egyszerre csaphatnak le, együtt uralkodhatnak az ember elméjén – összeolvadva a szellemi kötelékben. Ők ebben találnak gyönyört. Damon ennek ellenére azon kapta magát, hogy felizgatja Elena csókolgatásának gondolata, ahogyan rákényszeríti a csókjait a lányra, ahogy Elena menekülhetnékje hirtelen alábbhagy – a kis habozás, mielőtt teljesen átadná magát neki. Lehet, hogy kezdek megőrülni, gondolta Damon feltámadó kíváncsisággal. Emlékei szerint még soha nem őrült meg korábban, és némiképp vonzotta a gondolat. Már évszázadok óta nem érzett ilyen izgalmat. Annál jobb neked, Damaris, gondolta. Odaértek, ahol a Sycamore Street keresztezte az Öregerdőt, és ahol az út kanyargóssá és veszélyessé vált. Ennek ellenére Damon Damaris felé fordult, hogy felébressze, és elismeréssel nyugtázta, hogy a lány ajka rúzs nélkül is olyan halvány cseresznyeszínű. Gyengéden megcsókolta, majd letapogatta Damaris érzelmeit. Gyönyör. Érezte, hogy a lány elméje ellágyul és rózsaszín lesz tőle. Az előttük lévő útra pillantott, és ismét megpróbálkozott vele, ezúttal kitartva a csókot. Megmámorosodott a lány reakciójától, mindkettejük reakciójától. Ez elképesztő. Biztos az a sok vér tehet róla, amit megivott aznap, többet, mint valaha ennyi idő alatt, vagy a kombinációjuk… Hirtelen ismét a vezetésre terelődött a figyelme. Egy kicsi, rozsdaszínű állat jelent meg előtte az úton, mintha odavarázsolták volna. Damon - 38 -
általában nem ütött el szándékosan nyulakat, sünöket és ilyesmiket, de ez az állat egy kényes pillanatban zavarta meg. Mindkét kezével megragadta a kormánykereket, a tekintete olyan feketévé és hideggé vált, mint a gleccserjég a barlangok mélyén, és egyenesen a rozsdavörös teremtmény felé tartott. Nem is volt olyan kicsi – nagyot fognak zökkenni. – Kapaszkodj! – dünnyögte Damarisnak. A vörös izé az utolsó pillanatban elugrott. Damon elrántotta a kormánykereket, hogy kövesse, és egy gödörrel találta magát szemközt. Csak a vámpírok emberfeletti reflexei – és a nagyon drága gépjármű finomra hangolt reagálása – mentette meg őket a lyuktól. Szerencsére Damonnek mindkettő a rendelkezésére állt, és kis körben megpördültek, csikorgó, füstölgő, ellenkező kerekekkel. És nem ütköztek bele semmibe. Damon egyetlen kecses mozdulattal kiugrott a kocsiból, és körülnézett. De bármi is volt az, teljesen eltűnt, éppen olyan rejtélyesen, mint ahogy felbukkant. Sconosciuto. Furcsa. Damon azt kívánta, bár ne a naplemente felé tartott volna; a ragyogó, délutáni fény erősen torzította a látását. De amikor a közelébe ért, vethetett egy alaposabb pillantást az izére, ami eldeformálódottnak tűnt. Az egyik vége hegyes volt, a másik pedig legyezőszerű. Hát jó. Visszafordult az autó felé, amiben Damaris éppen hisztérikus rohamot kapott. Damon nem volt olyan hangulatban, hogy bárkit tutujgatni legyen kedve, úgyhogy egyszerűen csak visszaaltatta a lányt. Damaris hátraomlott az ülésében, az arcán lassan száradtak a könnyek. Damon idegesen ült vissza az autóba. De már tudta, hogy mit akar tenni. Találni egy bárt – akár egy gyanús, lehúzós helyet, akár egy makulátlant és drágát –, továbbá egy másik vámpírt. Mivel Fell's Church újabban ennyire kitűnik az erővonaltérképen, valószínűleg nem lesz nehéz dolga a közeli erdőkben. A vámpírokat és a sötétség többi teremtményét úgy vonzzák az ilyen helyek, mint a méz a dongókat. Utána pedig verekedni akart. Nem lesz egyenlő küzdelem – nem ismert magánál erősebb vámpírt, ráadásul teleszívta magát a város legszebb leányainak koktéljával. De nem érdekelte. Ki akarta élni a frusztrációját valamin: egy vérfarkas, vámpír vagy lidérc nemsokára békéjére - 39 -
lel – gondolta, ajkán az utánozhatatlan mosollyal. Vagy talán kettő is, ha elég gyorsan talál még egyet. Utána pedig az ínycsiklandó Damaris lesz a desszert. Végül is egész jó dolog az élet. És az élőhalottság, gondolta Damon veszedelmesen csillogó szemekkel a napszemüvege mögött, még jobb. Nem fog beülni egy sarokba és duzzogni, csak mert nem kaphatja meg Elenát azonnal. Hanem elmegy szórakozni és megerősödni – és valamikor a közeljövőben majd átmegy az öccse szánalmas tejcsárdájába, és megszerzi Elenát. A visszapillantóba nézett egy másodpercre. A fények játéka vagy a levegő párája miatt úgy tűnt, mintha látná a szemét a napszemüveg mögött – égővörösen.
- 40 -
6.
A
zt mondtam, tűnj innen – ismételte meg Meredith Caroline-nak lassan. – Olyan dolgokat mondtál, amilyeneket kultúrhelyen soha nem lenne szabad. Ez történetesen Stefan otthona, és igen, innen ő utasíthat ki. De most én megteszem helyette, mert ő soha nem mondana olyat egy lánynak, különösen egy volt barátnőjének, tenném hozzá, hogy menjen a pokolba. Matt megköszörülte a torkát. Korábban egy sarokba húzódott, és mindenki megfeledkezett róla. Most megszólalt: – Caroline, túl régóta ismerlek ahhoz, hogy udvariaskodjak, és Meredithnek igaza van. Ha ilyen dolgokat akarsz mondani Elenáról, akkor azokat Elenától távol mondd ki. De nézd, egy dolgot tudok. Függetlenül attól, miket tett Elena, amikor még… amikor korábban járt itt… – kicsit elhalkult a hitetlenkedéstől, és Bonnie tudta, hogy arra gondol, hogy amikor Elena korábban élt a földön –, most ő a legangyalszerűbb dolog, ami létezhet. Ebben a pillanatban ő… ő… teljesen… – Matt elhallgatott, a megfelelő szót kereste. – Tiszta – mondta ki helyette könnyedén Meredith. – Igen – helyeselt Matt. – Igen, tiszta. Minden, amit csinál, tiszta. És a ronda szavaid amúgy sem mocskolhatnák be, de mi, többiek, egyszerűen nem akarjuk tovább hallgatni. Stefan halkan azt mondta, „köszönöm”. – Amúgy is épp indulni akartam – sziszegte Caroline. – És ne merészelj a tisztaságról kioktatni! Itt, ahol ilyenek történnek! Valószínűleg csak tovább akarod nézni, ahogy a csajok smárolnak. Biztosan… – Elég. – Stefan hangja szinte kifejezéstelenül csengett, de Caroline-t láthatatlan kezek ledöntötték a lábáról, kirepítették az ajtón, és lerakták előtte. A kézitáskája is követte. Majd az ajtó halkan becsukódott. Bonnie tarkóján felálltak a finom pihék. Ez Erő volt, olyan mennyiségben, hogy az emberfeletti képességei átmenetileg lefagylak és meg- 41 -
bénultak. Caroline-t – aki nem egy kis darab – megmozdítani, nos, ahhoz Erő kell. Lehet, hogy Stefan éppen annyira megváltozott, mint Elena. Bonnie Elenára pillantott, akinek a békés taván Caroline hullámokat vert. Akár el is terelheti a figyelmét, és talán kiérdemelhet egy köszönömöt Stefantól, gondolta Bonnie. Megveregette Elena térdét, és amikor a lány odafordult, Bonnie megcsókolta. Elena gyorsan véget vetett a csóknak, mintha újabb pusztítástól tartana. Ám Bonnie azonnal megértette, miért mondta Meredith, hogy semmi szexuális nem volt a csókban. Sokkal inkáb olyan volt, mint amikor olyasvalaki vizsgálja meg az embert, aki minden érzékszervét teljesen kiélesíti. Amikor Elena hátralépett, éppen úgy mosolygott rá, mint korábban Meredithre, és minden zaklatottságát elmosta a… igen, a csók tisztasága. Bonnie pedig úgy érezte, mintha Elena békéjének egy része belé is átáradna. – …több eszem is lehetett volna, mint hogy idehozzuk Caroline-t – mondta éppen Matt Stefannak. – Bocs, hogy beleszóltam. De ismerem Caroline-t, és még egy fél óráig bírt volna hisztizni anélkül, hogy elment volna. – Azt Stefan megoldotta – jegyezte meg Meredith. – Vagy az is Elena volt? – Én voltam – felelte Stefan. – Mattnek igaza volt; Caroline az idők végezetéig bírta volna jártatni a száját ahelyett, hogy elment volna. És senki nem mondhat ilyeneket Elenáról a fülem hallatára. Miért beszélgetnek erről? – csodálkozott Bonnie. Pont Stefan és Meredith a két legszűkszavúbb ember közülük, ennek ellenére itt társalognak olyan dolgokról, amiket nem szükséges kimondani. Aztán rájött, hogy Matt miatt, aki lassan, de elszántan haladt Elena felé. Bonnie olyan gyorsan és könnyedén pattant fel, mintha repülni is tudna, és sikerült elmennie Matt mellett anélkül, hogy ránézett volna. Meredith-szel és Stefannal kezdett beszélgetni ő is – elég erőltetett beszélgetés volt ugyan – arról, ami az imént történt. Caroline rossz ellenség, egyeztek meg, és mintha semmiből nem tanulná meg, hogy az Elena elleni áskálódás mindig visszaüt. Bonnie lefogadta volna, hogy éppen valami új tervet kovácsol ellenük. - 42 -
– Mindig kirekesztettnek érzi magát – mondta Stefan, mintha meg akarná védeni. – Azt szeretné, ha elfogadnák, mindenki, feltétel nélkül, de… kirekesztettnek érzi magát. Mintha senki nem bízna benne, akihez közel kerül. – Állandóan védekezik – helyeselt Meredith. – Az ember azt hinné, azért van benne valami hála. Végtére is alig egy hete mentettük meg az életét. Ennél többről van szó, gondolta Bonnie. A megérzései súgni akartak neki valamit… valamit, ami azelőtt történhetett, mielőtt meg tudták volna menteni Caroline-t… de Bonnie annyira dühös volt Elena miatt, hogy nem figyelt oda. – Miért is bízna benne bárki? – kérdezte Stefantól. Lopva egy pillantást vetett maga mögé. Elena most már bárhol felismeri Mattet, Matt pedig úgy néz ki, mint aki el akar ájulni. – Caroline gyönyörű, ez igaz, de ennyi. Soha nincs egy jó szava senkiről. Folyamatosan játszmázik, és, és tudom, hogy mi is csináltunk ilyesmit, de ő mindig le akar járatni valakit. Persze, a legtöbb fiút meg tudja szédíteni – Bonnie-n hirtelen aggodalom futott végig, ezért hangosabban kezdett beszélni, hogy elnyomja magában –, de egy lány számára ő csak két hosszú láb, meg nagy… Bonnie elhallgatott, mert Meredith és Stefan arcára egyforma „ó, te jó ég, csak ezt ne” kifejezés fagyott. – És a hallása is nagyon jó – szólalt meg egy remegő, fenyegető hang valahol Bonnie mögött. Bonnie szíve a torkába ugrott. Így jár, aki nem figyel a megérzéseire. – Caroline… – Meredith és Stefan próbálták menteni, ami menthető, de már késő volt. Caroline úgy tipegett hosszú lábain, mintha nem akarná érinteni a padlót. Pedig a magas sarkúját a kezében lóbálta. – Csak a napszemüvegemért jöttem vissza – folytatta ugyanolyan remegő hangon. – És eleget hallottam, hogy megtudjam, mi a véleménye rólam az úgynevezett „barátaimnak”. – Nem, nem hallottál eleget – felelte Meredith éppen olyan sebes ékesszólással, amilyen döbbenten néma Bonnie volt. – Azt hallottad, ahogy pár mérges ember kiengedi a gőzt, miután megsértetted őket. – Egyébként is – tette hozzá Bonnie, aki hirtelen visszanyerte a hangját –, ismerd be, Caroline, hogy abban reménykedtél, hogy hallasz - 43 -
valamit. Ezért vetted le a cipődet. Ott hallgatóztál az ajtó mögött, nem igaz? Stefan lehunyta a szemét. – Ez az én hibám. Nem lett volna szabad… – Dehogynem – felelte Meredith, majd Caroline-hoz fordult: – És ha egyetlen dolgot tudsz mondani, ami nem volt igaz, vagy túlzás lett volna… leszámítva talán azt, amit Bonnie mondott, de Bonnie csak… Bonnie. Mindegy, szóval ha tőlünk, többiektől egyetlen szót tudsz idézni, ami nem volt igaz, akkor bocsánatot fogok kérni. Caroline nem figyelt. Caroline rángatózott. Tikkelt a szeme, és a gyönyörű arca eltorzult, és pulykavörös lett a dühtől. – Ó, igen, valóban bocsánatot fogtok tőlem kérni – felelte, miközben egyesével rájuk mutatott. – Mindannyian meg fogjátok ezt bánni. És ha még egyszer megpróbálkozol azzal… azzal a mágusvámpír dologgal – mondta Stefannak –, akkor vannak barátaim, igazi barátaim, akik szívesen hallanának róla. – Caroline, az imént írtál alá egy szerződést… – Igen? És az ki a fenét érdekel? Stefan felállt. Ekkor már sötét volt a kis szobában, és az olvasólámpa fényében Stefan árnyéka előrenyúlt. Bonnie ránézett, majd libabőrös karral és nyakkal Meredith felé bökött. Az árnyék meglepően sötét és meglepően hosszú volt. Caroline árnyéka viszont gyenge, áttetsző és rövid – csak imitáció Stefan árnyéka mellett. Visszatért a vihar előtti feszültség. Bonnie ekkor már reszketett; hiába igyekezett elnyomni a remegést, ami olyan volt, mintha jeges vízbe dobták volna. A hideg egyenesen beszivárgott a csontjaiba, és egyik réteg meleget a másik után tépte le róla, mint egy hatalmas, mohó óriás, míg Bonnie erőteljesen rázkódni kezdett… Valami történt Caroline-nal a sötétségben, valami jött belőle, vagy érte, vagy esetleg mindkettő. Mindenesetre most már ott volt körülötte mindenhol, és Bonnie körül is, és olyan sűrűvé vált a feszültség, hogy Bonnie fuldokolni kezdett tőle, a szíve pedig zakatolt. Mellette Meredith – a gyakorlatias, ésszerű Meredith – zavartan fészkelődött. – Mi a…? – suttogta Meredith. Hirtelen, mintha a sötétségben lévő dolgok gondosan kitervelték volna, Stefan szobájának ajtaja becsapódott… a lámpája, egy hétköznapi, - 44 -
elektromos lámpa kialudt… az ősöreg, felhúzott redőny zörögve legördült, amitől a szoba hirtelen teljesen elsötétedett. Caroline pedig felsikoltott. Rettenetes hang volt – nyers, mintha húsként hasították volna le a gerincéről, rántották volna ki a torkából. Bonnie is felsikoltott. Nem tudta elfojtani, bár az ő sikoltása halovány és elfulladó volt, mint egy visszhang, nem olyan kidolgozott, mint Caroline-é. Hála Istennek legalább Caroline abbahagyta. Bonnie képtelen volt megállítani az újabb sikolyt, ami a torkában haladt felfelé, noha jobban reszketett, mint valaha. Meredith szorosan átkarolta, de ahogy körülölelte a sötétség és a némaság, és Bonnie reszketése sem csillapodott, felállt, és szívtelenül átadta őt Mattnek, aki döbbentnek és zavartnak tűnt, de azért megpróbálta átölelni. – Nincs olyan sötét, ha megszokja a szemed – mondta. A hangja reszelős volt, mintha egy pohár vízre lenne szüksége. Mégis ez volt a legjobb, amit mondhatott, mert Bonnie a sötétségtől félt a világon a legjobban. A sötétségben olyan dolgok voltak, amiket csak ő látott. A rettenetes reszketés ellenére sikerült némi segítséggel megállnia a lábán – levegő után kapkodott, és hallotta, hogy Matt is ugyanígy zihál. Elena ragyogott. Sőt, a ragyogás a háta mögé is kiterjedt, és elég hosszan mindkét oldalán, egy pár gyönyörűen kidolgozott, letagadhatatlan… szárny képében. – Szá-szárnya van – suttogta Bonnie inkább a reszketéstől, mint a csodálattól vagy a félelemtől dadogva. Most már Matt kapaszkodott őbelé, mint egy gyermek; látszott, hogy nem tud megszólalni. A szárnyak Elena lélegzetvételével együtt mozogtak. A levegőben ült, szilárdan, egyik kezével „nem”-et intett. Aztán megszólalt. Bonnie még sosem hallotta ez a nyelvet; és kételkedett benne, hogy bárki használná idelent, a földön. A szavak élesek voltak és pengeszerűek, mint egy halom kristályszilánk, amint valahonnan nagyon magasról és nagyon messziről lezuhannak. A szavak szinte értelmesnek tűntek Bonnie számára, miközben az ő emberfeletti képességeit is felerősítette Elena hatalmas Ereje. Olyan Erő volt, ami merészen kiállt a sötétség ellen, és elkezdte visszaszorítani… a sötétben lévő dolgok menekültek előle, a karmaik minden irányban ott kaparásztak. A jéghideg szavak elbocsátóan követték őket… - 45 -
Elena pedig… Elena éppen olyan szívet tépően gyönyörű volt, mint vámpírkorában, és majdnem olyan fehérnek látszott. Aztán Caroline is kiabálni kezdett. A Fekete Mágia erőteljes szavait használta, és Bonnie úgy látta, mintha a szájából mindenféle sötét és rettenetes dolgok áradnának: gyíkok, kígyók és soklábú pókok. Párbaj volt ez, a mágiák összecsapása. De honnan tanult Caroline ennyi fekete mágiát? Még csak nem is örökölt boszorkányságot, mint Bonnie. Stefan szobáját kívülről valami furcsa zaj vette körül, olyan, mint egy helikopteré. Suhhsuhhsuhhsuhhsuhh… Megrémisztette Bonnie-t. De muszáj volt tennie valamit. A kelták leszármazottjaként, és született médiumként kénytelen volt segíteni Elenának. Lassan, mintha egy szélvihart kellene leküzdenie, Bonnie Elenához botorkált, hogy a kezét a barátnője kezére tegye, hogy felajánlja neki az erejét. Amikor Elena megragadta a kezét, Bonnie ráébredt, hogy Meredith ott van a másik oldalán. A fény egyre erősebb lett. A kaparászó gyíkszerűségek menekültek előle, visítva és egymásba kapva siettükben. Bonnie egyszer csak azt vette észre, hogy Elena előrerogy. A szárnyak eltűntek. A sötét, kaparászó dolgok is. Elena elűzte őket, rettentő energiát felhasználva a Fehér Mágiához. El fog esni – suttogta Bonnie Stefanra pillantva. – Olyan erős mágiát használt… Ebben a pillanatban, miközben Stefan Elena felé fordult, több dolog történt nagyon gyors egymásutánban, mintha egy stroboszkóp világította volna be a szobát. Villanás. A redőny eszeveszetten zörögve visszagördült a helyére. Villanás. Kigyulladt a lámpa, és kiderült, hogy Stefan kezében van. Biztos próbálta megjavítani. Villanás. Caroline már a padlón volt négykézláb, ott mászott zihálva. Elena győzött… Elena elesett. Csak az emberfeletti reflexek menthették meg, különösen a szoba túlsó végéből. De Stefan odadobta a lámpát Meredithnek, és gyorsabban megtette azt a távolságot, mint Bonnie tekintete követni tudta volna. Védelmezően átölelte Elenát. - 46 -
– Ó, a pokolba – mondta Caroline. Fekete szempillafesték-csíkok csorogtak végig az arcán, amitől valami nem emberinek tűnt. Leplezetlen gyűlölettel bámulta Stefant. A fiú józanul… nem, szigorúan nézett vissza rá. – Ne emlegesd a poklot! – mondta nagyon csendesen. – Itt ne. Most ne. Mert a pokol meghallhatja, és esetleg még válaszol. – Mintha még nem tette volna meg – felelte Caroline, és abban a pillanatban szánalmasnak tűnt – tönkrementnek és megalázottnak. Mintha valami olyasmit indított volna el, amit nem tudott megállítani. – Caroline, mit akarsz ezzel mondani? – térdelt le Stefan. – Azt mondod, hogy már… kötöttél valamiféle alkut? – Jujj! – szólalt meg Bonnie hirtelen és akaratlanul, amivel megtörte a baljós hangulatot Stefan szobájában. Caroline egyik törött körme véres ösvényt hagyott a padlón. Caroline ott térdelt benne, amitől elég piszkos lett minden. Bonnie-nak együttérzően megsajdult az ujja, amíg Caroline Stefan felé nem kapott a véres kezével. Bonnie együttérzése egy csapásra hányingerré változott. – Meg akarod nyalni? – kérdezte Caroline. A hangja és az arca teljesen megváltozott, és még csak nem is próbálta leplezni. – Jaj, ne már, Stefan – gúnyolódott. – Manapság embervért iszol, nem? Emberit, vagy… olyat, amivé ő változott. Ti ketten most már denevérként szálltok együtt, nem? – Caroline – suttogta Bonnie –, nem láttad? A szárnyait… – Olyanok, mint egy denevéré… vagy mint egy másik vámpíré. Stefan átváltoztatta… – Én is láttam – szólalt meg Matt határozottan Bonnie mögött. Nem denevérszárnyak voltak. – Itt senkinek nincs szeme? – kérdezte Meredith a lámpa mellett állva. – Idenézzetek! – Lehajolt. Amikor ismét felegyenesedett, egy hoszszú, fehér toll volt a kezében. Megcsillant a fényben. – Akkor lehet, hogy fehér holló – felelte Caroline. – Az illene hozzá. És nem hiszem el, hogy hogyan… udvaroljátok mind körül, mintha valami hercegnő lenne. És mindenki üdvöskéje, igaz, Elena? – Hagyd abba! – szólt rá Stefan. - 47 -
– Ahogy egymással csókolóztatok sorban – borzongott meg színpadiasan Caroline. – Mintha mindenki megfeledkezett volna róla, de az sokkal inkább hasonlított… – Caroline, hagyd abba! – A valódi Elenára. – Caroline hangja megjátszottan kényeskedővé változott, de a gúnyt nem tudta elnyomni benne, gondolta Bonnie. – Mert mindenki, aki ismer téged, tudja, milyen voltál, mielőtt az ellenállhatatlan Stefan megérkezett. Egy… egy… – Caroline, most azonnal hagyd abba… – Ribanc voltál! Egy olcsó mindenki rongya!
- 48 -
7.
M
indenki egyszerre kapott levegő után. Stefan elfehéredett, öszszeszorított ajka vékony vonallá változott. Bonnie úgy érezte, mintha fuldokolna a szavaktól, a magyarázkodástól, Caroline szavainak értelmétől. Lehet, hogy Elenának annyi fiúja volt, mint égen a csillag, de a végén mindenről lemondott, mert szerelmes lett, nem mintha Caroline képes volna ezt megérteni. – Erre bezzeg semmit nem tudtok mondani? – gúnyolódott Caroline. – Nincs valami aranyos kis válaszotok? Elvitte a bőregér a nyelveteket? – Nevetni kezdett, de erőltetett, üveges hangon, aztán ömleni kezdett belőle a szó, olyan szavak, amelyeket mások előtt nem illik kimondani. Bonnie szinte mindet kimondta már valamikor, de ott és akkor mérgező folyammá álltak össze. Caroline hangja egyre emelkedett… valami történni fog… ennyi erőn nem lehet uralkodni… A rezgések, gondolta Bonnie, miközben összeadódtak a hanghullámok… Üveg, súgták az ösztönei, tűnj el az üveg közeléből! Stefannak csak annyi ideje volt, hogy Meredith felé pördüljön, és rákiáltson: – Dobd el a lámpát! És Meredith, aki nem csak gyorsan kapcsolt, de úgy reagált, mint egy profi baseballjátékos, felkapta, és nekidobta… nem, keresztüldobta a… …robbanás, ahogy a porcelánlámpa darabokra tört… …a nyitott ablakon. Ugyanilyen csörömpölés hangzott fel a fürdőszobában. A tükör felrobbant a csukott ajtó mögött. Aztán Caroline pofon vágta Elenát. Egy véres folt maradt a keze nyomán, amit Elena óvatosan megtapogatott. Egy fehér foltot is hagyott, ami kezdett vörössé válni. Elena arckifejezésétől a kövek is könnyezni kezdtek volna. - 49 -
Bonnie szerint az összes esemény közül az volt a legmeglepőbb, amit Stefan tett. Nagyon gyengéden lerakta Elenát a padlóra, megcsókolta az arcát, és Caroline felé fordult. A kezét a lány vállára tette, nem rázta meg, csak egy helyben tartotta, és arra kényszerítette, hogy őt nézze. – Caroline – mondta –, hagyd abba! Gyere vissza! A régi barátaid kedvéért, akiknek fontos vagy, gyere vissza! A szerető családod kedvéért, gyere vissza! A saját halhatatlan lelked kedvéért, gyere vissza! Gyere vissza hozzánk! Caroline ellenségesen meregette rá a szemét. Stefan grimaszolva félig elfordult tőle, Meredith felé. – Én nem igazán vagyok a megfelelő ember a feladatra – mondta savanyúan. Az ilyesmi nem a vámpírok erőssége. Majd Elena felé fordult, és gyengéden így szólt hozzá. – Szerelmem, tudsz rajta segíteni? Vissza tudod segíteni a régi jó barátodat? Elena már el is kezdte, megpróbált Stefanhoz jutni. Reszketve felhúzta magát, először a hintaszékbe kapaszkodva, majd Bonnie-ba, aki megpróbálta átvenni tőle a gravitáció terhét. Elena olyan ingatag volt, mint egy újszülött zsiráf görkorcsolyán, Bonnie pedig – aki majdnem egy fejjel alacsonyabb volt nála – nehezen tudta csak elkapni. Stefan olyan mozdulatot tett, mintha segíteni akarna, de Matt már ott is termett Elena másik oldalán, hogy támogassa. Stefan pedig megfordította Caroline-t, és ott tartotta, nem hagyta, hogy elmeneküljön, arra kényszerítette, hogy nézzen szembe Elenával. Elena, miközben a csípőjénél fogva tartották, hogy a keze szabadon maradjon, tett pár furcsa mozdulatot, mintha egyre gyorsabban rajzolna valamit Caroline arca elé a levegőbe, hol összezárta, hol szétnyitotta az ujjait. Úgy tűnt, pontosan tudja, mit csinál. Caroline tekintete megbűvölten követte Elena kezét, de a vicsorgásából látható volt, hogy utálja az egészet. Mágia, gondolta Bonnie lenyűgözve. Fehér Mágia. Az angyalokat hívja, ez éppen olyan biztos, mint az, hogy Caroline a démonokat hívta. De elég erős ahhoz, hogy visszahúzza Caroline-t a sötétségből? És végül, a szertartás lezárásaképpen, Elena előrehajolt, és szűziesen szájon csókolta Caroline-t. - 50 -
Elszabadult a pokol. Caroline valahogy kiszabadította magát Stefan szorításából, és megpróbálta megkarmolni Elena arcát. A szobában lévő tárgyakat egy nem emberi erő keresztülrepítette a levegőn. Matt megpróbálta elkapni Caroline karját, amiért olyan hasbavágást kapott, hogy kétrét görnyedt, majd tarkón ütötték. Stefan hagyta Caroline-t, hogy felsegíthesse Elenát, és Bonnie-val együtt biztonságos helyre vigye. Láthatóan úgy gondolta, hogy Meredith tud vigyázni magára – és igaza is volt. Caroline Meredith felé csapott, de Meredith készen állt. Elkapta Caroline öklét, és az ütés iránya felé rántotta. Caroline az ágyon landolt, majd megfordult, és ismét Meredithre vetette magát, ezúttal a hajába markolt. Meredith kiszabadította magát, Caroline kezében csak egy hajcsomó maradt, aztán kicselezte, és állon vágta. Caroline összerogyott. Bonnie éljenzett, és nem volt hajlandó lelkifurdalást érezni emiatt. Majd észrevette, hogy a mozdulatlanul fekvő Caroline összes körme a helyén van – mindegyik hosszú, erős és tökéletes, egyik sincs kicsorbulva vagy eltörve. Elena Ereje? Csak az lehet. Mi más lett volna erre képes? Elena néhány mozdulattal és egy csókkal meggyógyította Caroline kezét. Meredith a sajátját dörgölte. – Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire fáj leütni valakit – szólalt meg. – A filmekben ezt soha nem mutatják. A fiúknak is ilyen? Matt elvörösödött. – Én… izé, én még soha… – Mindenkinek ugyanilyen, még a vámpíroknak is – vágta rá Stefan tömören. – Jól vagy, Meredith? Úgy értem, Elena meg tud… – Nem, jól vagyok. És Bonnie-val dolgunk van. – Meredith Bonnie felé biccentett, aki erőtlenül visszabólintott. – Felelősséggel tartozunk Caroline-ért. Rájöhettünk volna, hogy miért jött vissza. Nincs autója. Fogadok, hogy odalent megkereste a telefont, és megpróbált találni valakit, aki hazaviszi, de nem sikerült, azért jött vissza. Úgyhogy most haza kell vinnünk. Stefan, ne haragudj! Nem sült el túl jól ez a látogatás. Stefan komoran nézett. – Elena körülbelül ennyit bír ki – mondta. – És, őszintén szólva, ez is több, mint amit feltételeztem róla. - 51 -
Matt azt mondta: – Enyém az autó, és én is felelős vagyok Carolineért – mondta. – Lehet, hogy nem vagyok lány, de embernek ember vagyok. – Esetleg holnap visszajöhetnénk? – vetette fel Bonnie. – Igen, szerintem az lenne a legjobb – felelte Stefan. – Nem szívesen engedem el – tette hozzá az eszméletlen Caroline-t bámulva sötét arccal. – Féltem. Nagyon féltem. Bonnie ugrott erre. – Miért? – Szerintem… ezt ennyiből nem lehet megmondani, de szinte olyan, mint akit megszállt valami… és fogalmam sincs, hogy micsoda. Szerintem komoly kutatómunka áll előttem. És ekkor ismét visszatértek a jeges cseppek Bonnie hátára. Érezte, milyen közel van hozzá a félelem jéghideg óceánja, ami arra készül, hogy magába szippantsa és elsüllyessze. Stefan hozzátette: – De az biztos, hogy furcsán viselkedett… még önmagához képest is. És nem tudom, ti mit hallottatok, amikor átkozódott, de én egy másik hangot is hallottam mögötte, aki biztatta. – Bonnie felé fordult. – Te nem? Bonnie elgondolkozott. Volt ott valami… csak egy suttogás… egyetlen hajszállal Caroline hangja előtt? Még egy hajszálnál is kevesebbel, és egy nagyon halvány, sziszegő suttogás? – És ami itt történt, attól csak még rosszabb lett. Caroline olyan pillanatban hívta a Poklot, amikor a szoba tele volt Erővel. Fell's Church amúgy is olyan sok erővonal kereszteződésében áll, hogy ez már nem vicces. Mindent egybevetve… bárcsak lenne egy jó parapszichológusunk. Bonnie tudta, hogy mind Alaricre gondolnak. – Megpróbálom rávenni, hogy jöjjön ide – szólalt meg Meredith. – De mostanában általában Tibetben vagy Timbuktuban kutat. Még egy üzenetet sem tudok gyorsan eljuttatni hozzá. – Köszönöm. – Stefan láthatóan megkönnyebbült. – Mint már mondtam, Caroline-ért mi felelünk – felelte Meredith csendesen. – Sajnáljuk, hogy idehoztuk – tette hozzá Bonnie egy kicsit túl hangosan, abban reménykedve, hogy Caroline-ban valami meghallja. - 52 -
Egyesével elköszöntek Elenától, és egyikük sem volt biztos benne, hogy mi fog történni. De Elena egszerűen csak rájuk mosolygott, és megérintette a kezüket. A szerencse vagy valami általuk érthetetlen kegyelem folytán Caroline magához tért. Úgy tűnt, eszénél van, még ha egy kicsit zavartnak is tűnt, amikor odaértek a házukhoz. Matt kisegítette az autóból, és felkísérte az ajtóig, amit a csengetésre Caroline anyukája nyitott ki. Egérszerű, félénk, leharcolt nő volt, aki láthatóan nem lepődött meg azon, hogy ilyen állapotban kapja vissza a lányát egy nyári késő délutánon. Matt Bonnie-éknál rakta ki a lányokat, akik aggodalmas elemezgetéssel töltötték az éjszakát. Bonnie elalvás közben Caroline átkait hallotta a fejében. Kedves Naplóm! Valami történni fog ma éjjel. Nem tudok se beszélni, se írni, és arra se nagyon emlékszem, hogyan kell gépelni, de a gondolataimat el tudom küldeni Stefannak, ő pedig le tudja írni őket. Nekünk nincs titkunk egymás előtt. Úgyhogy most ez a naplóm. És… Ma reggel megint felébredtem. Megint felébredtem! Odakint még mindig nyár volt, és minden zöldellt. A kertben virágzik az összes pitypang. És vendégeim voltak. Nem tudom, pontosan kik lehettek, de hármuknak erős, tiszta színe van. Megcsókoltam őket, hogy többé ne felejthessem el őket. A negyedik másmilyen volt. Összetört színű, fekete szegéllyel. A Fehér Mágia erős szavait kellett használnom, hogy megakadályozzam, hogy sötét dolgokat hozzon Stefan szobájába. Kezdek elálmosodni. Stefannal szeretnék lenni, és azt akarom, hogy átöleljen. Szeretem Stefant. Bármiről lemondanék azért, hogy vele maradhassak. Azt kérdezi, „a repülésről is?”. Még a repülésről is, hogy vele maradhassak és vigyázhassak rá. Bármiről, hogy ő biztonságban legyen. Még az életemről is. És most oda akarok menni hozzá. Elena - 53 -
(Stefan pedig elnézést kér, amiért beleír Elena új naplójába, de el kell mondania pár dolgot, mert lehet, hogy Elena egyszer el akarja olvasni, és emlékezni akar. Én mondatokban írtam le a gondolatait, de nem úgy érkeztek. Hanem gondolattöredékek formájában, azt hiszem. A vámpírok hozzászoktak, hogy koherens mondatokká kell alakítaniuk az emberek mindennapos gondolatait, de Elena gondolatai esetében több fordításra van szükség, mint általában. Ő színes képekben gondolkozik, egy-két csonka szóval. A „negyedik”, akit megemlített, Caroline Forbes. Elena majdnem kisbabakora óta ismeri Caroline-t, azt hiszem. Engem az döbbent meg, hogy Caroline ma szinte minden lehetséges módon rátámadt, ennek ellenére, amikor Elena gondolataiban kutatok, nem találok haragot, vagy akár fájdalmat. Szinte már ijesztő egy ilyen agyban kotorászni. A kérdés, amire a leginkább választ szeretnék kapni, a következő: mi történt Caroline-nal azalatt a rövid időszak alatt, amit Klaus és Tyler fogságában töltött? És amit ma tett, azt szabad akaratából tette? Klaus gyűlöletének maradványai még mindig itt lebegnek miazmaként, megmérgezve a levegőt? Vagy egy másik ellenségünk van Fell's Churchben? És ami a legfontosabb: mit tehetünk? Stefan, akit most elhúznak a számít
- 54 -
8.
A
z óra régimódi mutatói a hármason álltak, amikor Mereditht hirtelen felébresztették zaklatott álmából. Az ajkába harapott, hogy fel ne sikítson. Egy arc hajolt fölé fejjel lefelé. Meredith utolsó emléke az volt, hogy hanyatt fekszik a hálózsákban, és Alaricről beszélget Bonnie-val. Most Bonnie hajolt fölé, de fordított arccal és lehunyt szemekkel. Az orra majdnem súrolta Meredithét. Ha hozzáadjuk ehhez furcsa sápadtságát és a sebes, meleg zihálást, ami Meredith homlokát csiklandozta, akkor bárkinek – bárkinek, győzködte magát Meredith – megbocsátható egy félsikoly. Várta, hogy Bonnie, aki kísértetiesen festett csukott szemeivel, végre megszólaljon, ehelyett felült, majd felállt, és magabiztosan Meredith asztalához hátrált, és felvette a telefont. Valószínűleg elindította rajta a filmfelvételt, mert gesztikulálni és beszélni kezdett. Borzalmas volt. És túl ismerős: visszafelé kimondott szavak. Az öszszegabalyodott, hol gyomorból jövő, hol túl magas hangok olyan kísértetiesen csengtek, mint a horrorfilmekben. Szándékosan így beszélni… ez lehetetlen egy normál ember számára, normál emberi aggyal. Meredithnek az a hátborzongató érzése támadt, hogy valami próbálja elérni őket az ésszel felfoghatatlan dimenziókon keresztül. Lehet, hogy az a valami visszafelé él, gondolta Meredith, aki megpróbálta elterelni a figyelmét, miközben zuhogtak rá a rémisztő szavak. Lehet, hogy rólunk hiszi ezt. Lehet, hogy egyszerűen csak nem… egy időben élünk… Meredith úgy érezte, nem bírja tovább. Az volt az érzése, hogy ki tud venni néhány szót, kifejezést, és egyik sem volt kellemes. Legyen már vége… most. Siránkozás és motyogás… Bonnie szája csattanva összezárult. A hangok azonnal elhaltak, Bonnie pedig, mint egy visszafelé lejátszott film, visszahátrált a hálózsákjá- 55 -
hoz, letérdelt és belemászott, majd a fejét a párnára tette anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, hogy lássa, mit csinál. Ez volt az egyik legijesztőbb dolog, amit Meredith valaha látott vagy hallott, pedig már éppen elég kalandon ment keresztül. Képtelen lett volna reggelig várni a felvétellel. Felállt, felkapta az asztalról a telefont, és átment a szomszéd szobába. Csatlakoztatta a számítógépéhez, amin visszafelé is le tudta játszani a felvételt. Miután egyszer vagy kétszer meghallgatta az üzenetet, úgy döntött, hogy Bonnie-nak soha nem szabad megnéznie. Halálra ijedne tőle, és Elena barátai többé nem léphetnének kapcsolatba a paranormális jelenségekkel. A felvételen állati zajok keveredtek a torz, fordított hangba… ami semmilyen értelemben nem Bonnie hangja volt. Nem rendes, emberi hang volt. Szinte visszataszítóbb volt előre lejátszva, mint visszafelé – ami talán azt jelenti, hogy bármi is mondta ki azokat a szavakat, általában fordítva beszél. Meredith emberi hangokat is kivett a morgás és a torz nevetés mögött, és állati hangokat egyenesen a szavannáról. Bár minden porcikája libabőrös lett tőlük, megpróbálta összerakni a szavakat az értelmetlenségek között. Amikor egymás után fűzte őket, ezt kapta: „Aahhhz… ébbbre…d…és hirrrirrr…te…len-en-en… jön… ÉS vvvvárrr….athhh…lanul. NEKED…hhés-ne-khem… ott… kelllll… len-en nünkaz… ééééb…rheee dése… kor… Későbmár… NEM leszünkott-ott-ott-ott… neeekkk" – Neki? Makogásnak, tűnt az egész – KÉSŐŐŐ… bbbbbb…ahh. Aaazzz… MÁSSSS… nakanaka… DOLLL… galeszgalesz… ssssssssssz…” Meredithnek egy notesszal és tollal a kezében végül ezeket a szavakat sikerült papírra vetnie: „Az ébredés hirtelen jön és váratlanul. - 56 -
Neked és nekem ott kell lennünk az Ébredésekor. Később már nem leszünk ott (neki?), később. Az másnak a dolga lesz.” Meredith gondosan letette a tollat az üzenet mellé a noteszra. Aztán visszabújt a hálózsákjába, és ott feküdt mozdulatlan, leste Bonnie-t, mint macska az egérlyukat, amíg az áldott kimerültség végre sötétségbe nem burkolta. – Mit mondtam? – Bonnie másnap reggel őszintén megdöbbent, miközben grépfrútlét facsart és müzlit szolgált fel tökéletes házigazdaként, még ha a rántottát Meredith is sütötte meg. – Már háromszor elmondtam. Nem fog megváltozni a szöveg, erről biztosíthatlak. – Nos – váltott Bonnie hirtelen másik üzemmódba –, az nyilvánvaló, hogy az Ébredés Elenával fog megtörténni. Mert először is, neked és nekem ott kell lennünk, és másodszor is, ő az, akinek fel kell ébrednie. – Pontosan – felelte Meredith. – Vissza kell emlékeznie arra, hogy ki is volt igazából. – Erről van szó – mondta Meredith. – És segítenünk kell neki ebben! – Nem! – kiáltott fel Meredith, miközben a tojásokon állt bosszút egy műanyag szedőlapáttal. – Nem, Bonnie, te nem ezt mondtad, és amúgy sem hinném, hogy képesek lennénk rá. Talán kis dolgokra megtaníthatjuk, mint Stefan. Hogy hogyan kösse be a cipőjét. Hogyan fésülje ki a haját. De abból ítélve, amit mondtál, az Ébredés egy döbbenetes, váratlan esemény lesz… és semmi olyasmit nem említettél, hogy nekünk kellene előidéznünk. Te csak azt mondtad, hogy ott kell lennünk mellette, mert utána valamiért már nem tudunk. Bonnie ezt komor csendben végiggondolta. – Nem leszünk ott? – kérdezte végül. – Úgy érted, nem leszünk Elenával? Vagy nem leszünk ott… és sehol máshol sem? Meredith a reggelijével szemezett, amit hirtelen már nem is szeretett volna megenni. – Nem tudom. – Stefan azt mondta, ma megint átmehetünk – vetette fel Bonnie. – Stefan akkor is udvarias lenne, amikor éppen átdöfik a szívét karóval. – Tudom már – szólalt meg Bonnie hirtelen. – Hívjuk fel Mattet. Elmehetnénk Caroline-hoz… már ha hajlandó minket beengedni. Meg- 57 -
nézhetjük, hogy megváltozott-e mára. Utána megvárhatjuk a délutánt, és akkor felhívhatjuk Stefant, hogy megkérdezzük, átmehetünk-e Elenához. Amikor odaértek, Caroline anyukája azt mondta, Hogy Caroline beteg, és aznap ágyban marad. Matt, Meredith és Bonnie nélküle ment vissza Meredithékhez, de Bonnie folyamatosan az ajkát rágta, és időnként visszapillantott Caroline-ék utcája felé. Caroline anyukája maga is betegnek tűnt, karikák voltak a szeme alatt. És a vihar előtti érzés, a feszültség szinte már szétlapította házukat. Meredithéknél Matt az autóját babrálta, amin szinte mindig akadt valami javítanivaló, miközben Bonnie és Meredith a szekrényben ruhákat kersegélt Elena számára. Meredith ugyan nagyobb volt nála, Bonnie ruháiba viszont nem fért volna bele. Délután négykor felhívták Stefant. Igen, menjenek csak. A lányok lementek a földszintre, és begyűjtötték Mattet. A panzióban Elena nem ismételte meg az előző napi csókolózós szertartást – Matt látható csalódottságára. De nagyon örült az új ruháknak, bár nem olyan okokból, mint a régi Elena örült volna. Egy méterrel a föld felett lebegve egymás után az arcához tartotta őket, és mélyen, boldogan beléjük szagolt, majd Meredithre mosolygott, bár Bonnie semmi mást nem érzett rajtuk, csak az öblítő illatát. Még Meredith Beach parfümjét sem. – Sajnálom – mondta Stefan kissé zavartan, amikor Elena hirtelen tüsszögőrohamot kapott, úgy dédelgetve egy égkék felsőt a karjában, mint egy kiscicát. De a fiú arca gyengéd volt, és Meredith megnyugtatta, hogy jó érzés, ha ennyire értékelik az embert. – Tudja, honnan származnak a ruhák – magyarázta Stefan. – Semmit nem hajlandó felvenni, amit kizsákmányolt munkaerő segítségével gyártottak. – Én csak olyan helyeken vásárolok, ahol garantáltan nem ez a helyzet – felelte Meredith egyszerűen. – Valamit el kell mondanunk – tette hozzá. Miközben elmesélte Bonnie előző éjjeli próféciáját, Bonnie bevitte Elenát a fürdőszobába, és segített neki felvenni a sortot, ami jó volt rá, majd az égkék felsőt, ami majdnem jó volt rá, csak egy kicsit hosszú. - 58 -
A színe tökéletesen kiemelte Elena gubancos, de még így is gyönyörű haját, de amikor Bonnie megpróbálta rávenni, hogy nézzen bele a tükörbe, amit hozott neki – a régi tükör szilánkjait már eltakarították –, Elena éppen olyan értetlennek tűnt, mint egy kiskutya, amikor megmutatják neki a tükörképét. Bonnie az arca elé tartotta a tükröt, és Elena hol az egyik, hol a másik oldalán ugrott ki mögüle, mint egy kukucsoló kisbaba. Bonnie-nak meg kellett elégednie azzal, hogy kifésülheti a csomókat az arany folyamból, mert ehhez Stefan láthatóan nem értett. Amikor Elena haja végre selymessé és simává vált, Bonnie büszkén kivitte körbemutogatni. És azonnal meg is bánta. A többiek mély és láthatóan komor megbeszélésbe merültek. Bonnie vonakodva elengedte Elenát, aki azonnal Stefan ölébe repült, szó szerint, és csatlakozott hozzájuk. – Persze hogy értjük – mondta éppen Meredith. – Már azelőtt, hogy Caroline elveszítette az eszét, sem volt más választásotok hosszú távon. De… – Milyen „más választásotok”? – kérdezte Bonnie, miközben leült Stefan mellé. – Miről beszéltek? Hosszú csend következett, majd Meredith felállt, és átkarolta Bonnie-t. – Arról beszélgettünk, miért kell Stefannak és Elenának elmennie Fell's Churchből… jó messzire. Bonnie először nem is reagált – tudta, hogy éreznie kellene valamit, de túl nagy volt a sokk ahhoz, hogy érzékelje. Amikor ismét képes volt megszólalni, csak azt hallotta, hogy ostobán azt ismételgeti: – Elmenni? Miért? – Te is láttad, miért… itt, tegnap – felelte Meredith, és sötét szeme fájdalommal telt meg, és kivételesen az arcán is látszott a mérhetetlen, amit érezhetett. De abban a pillanatban Bonnie csak a saját fájdalmával tudott foglalkozni. És az rá is rontott, mint egy lavina, és izzó vörös hóval borította be. Égető jéggel. Csak annyira sikerült kimásznia alóla, hogy azt mondja: – Caroline nem fog tenni semmit. Aláírta az esküt. Tudja, hogy ha megszegi… különösen, amikor a, amikor a tudjátokki is aláírta… Meredith valószínűleg szólt Stefannak a varjúról, mert ő csak sóhajtott egyet, és megcsóválta a fejét, miközben gyengéden lefejtette magá- 59 -
ról Elenát, aki megpróbált az arcába nézni. A lány láthatóan érzékelte a többiek boldogtalanságát, de az is látszott, hogy nem tudja megfejteni az okát. – A bátyám az utolsó ember, akit Caroline közelében akarok látni. – Stefan ingerülten kisimította sötét haját a szeméből, mintha az is csak arra emlékeztetné, mennyire hasonlítanak egymásra. – És azt sem hinném, hogy Meredith fenyegetése működne. Caroline már túlságosan átállt a sötét oldalra. Bonnie belül megborzongott. Nem tetszett neki a gondolat, amit ezek a szavak keltettek benne: a sötét oldal. – De… – szólalt meg Matt, és Bonnie ráébredt, hogy a fiú ugyanúgy érez, mint ő: bénult és kavarog a gyomra, mintha most szálltak volna le valami vacak körhintáról. – Idehallgassatok! – mondta Stefan. – Van egy másik oka is, hogy nem maradhatunk itt. – Miféle oka? – kérdezte Matt lassan. Bonnie túl zaklatott volt ahhoz, hogy megszólaljon. Már gondolt erre, valahol mélyen tudat alatt, de mindig elhessegette. – Bonnie szerintem már érti – pillantott rá Stefan. Bonnie könnybe lábadó szemekkel nézett vissza rá. – Fell's Church – magyarázta Stefan – az erővonalak találkozási pontján épült. A nyers Erő föld alatti vonalainak a mentén, emlékeztek? Nem tudom, hogy szándékosan-e. Hallott bárki olyasmiről, hogy a Smallwoodoknak volt-e köze a hely megválasztásához? Senki nem hallott róla. Honoria Fell régi naplójában semmi nem volt arról, hogy beleszóltak-e a vérfarkasok a városalapításba. – Nos, ha véletlenül történt, akkor nagyon szerencsétlen véletlen volt. A város, pontosabban a város temetője, közvetlenül egy olyan hely fölé épült, ahol nagyon sok erővonal találkozik. Ettől vált világítótoronnyá a természetfeletti lények számára, legyenek azok gonoszak, vagy kevésbé gonoszak. – Kicsit zavarba jött, és Bonnie ráébredt, hogy önmagáról beszél. – Engem ideszólítottak. Más vámpírokat is, mint arról tudtok. És minden egyes Erővel lendelkező lénytől erősebbé vált a hívás. Fényesebbé. Vonzóbbá az Erővel rendelkezők szemében. Ez egy ördögi kör. - 60 -
– Végül észre fogják venni Elenát – folytatta Meredith. – Ne feledd, Bonnie, ezek olyanok, mint Stefan, csak morális érzék nélkül. Amikor majd meglátják… Bonnie majdnem elsírta magát a gondolatra. Mintha egy fehér tollzáport látott volna, amiből minden egyes toll libegve hull a löldre. – De… ő nem ilyen volt, amikor felébredt – mondta Matt lassan, makacs hangon. – Akkor beszélt. Összefüggően. Nem lebegett. – Beszélt vagy sem, lebeg vagy sem, de van Ereje – felelte Stefan. – Elég ahhoz, hogy megőrjítse a közönséges vámpírokat. Hogy bántani akarják, és megszerezni tőle az Erőt. Ő pedig nem öl, és nem is bánt senkit. Legalábbis nem tudom elképzelni róla. Abban reménykedem – folytatta, miközben elsötétült az arca –, hogy el tudom vinni valahova, ahol majd… megvédik. – De nem viheted el – mondta Bonnie, és kihallotta a saját hangjából a siránkozást, de nem tudott uralkodni rajta. – Nem mesélte el Meredith, hogy mit mondtam? Fel fog ébredni. És Meredithnek és nekem ott kell lennünk vele. – Mert később már nem leszünk ott. Hirtelen összeállt a kép. És bár nem volt olyan rossz, mint arra gondolni, hogy sehol nem lesznek, azért elég rossz volt. – Nem akarom elvinni, amíg legalább járni nem tanul meg rendesen – mondta Stefan, és meglepte Bonnie-t egy gyors öleléssel. Olyan érzés volt, mint Meredith ölelése, testvéries, de erősebb és rövidebb. – Te pedig el nem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy fel fog ébredni. Vagy hogy ti itt lesztek, hogy segítsetek neki. – De… – De a mumusok attól még idejönnek Fell's Churchbe, gondolta Bonnie. És nem lesztek itt, hogy megvédjetek minket. Felpillantott, és azt látta, hogy Meredith pontosan tudja, mire gondol. – Azt mondanám – szólalt meg Meredith nagyon óvatos, kimért hangon –, hogy Stefan és Elena éppen eleget feláldoztak a város érdekében. Hát. Ezzel nem lehet vitatkozni. És úgy tűnik, Stefannal sem. Már meghozta a döntését. Azért tovább beszélgettek, amíg be nem sötétedett, megtárgyalták a különböző lehetőségeket és kimeneteleket, eltöprengtek Bonnie jóslatán. Semmit nem sikerült eldönteniük, de legalább felvázoltak pár tervet. Bonnie ragaszkodott hozzá, hogy legyen valami kommunikációs lehetőségük Stefannal, és éppen követelni kezdett volna pár csepp vért és - 61 -
pár hajszálat a megidézéshez, amikor Stefan udvariasan rávilágított, hogy már van mobiltelefonja. Végül elérkezett a távozás ideje. Mindnyájan farkaséhesek voltak, és Bonnie arra tippelt, hogy Stefan is az lehet. A fiú szokatlanul sápadt volt, ahogy ott ült Elenával az ölében. Amikor a lépcső tetején elbúcsúztak, Bonnie-nak folyamatosan emlékeztetnie kellett magát, hogy Stefan megígérte, hogy Elena ott marad, és ő támogathatja Meredith-szel. Nem fogja anélkül elvinni, hogy szólna. Ez még nem a búcsú. Akkor miért volt olyan érzés, mintha az lenne?
- 62 -
9.
M
iután Matt, Meredith és Bonnie elindultak, Stefan a Bonnie jóvoltából immár rendesen a „Háló Ingébe” öltöztetett Elenával maradt. A kinti sötétség nyugtató hatással volt érzékeny szemére – ami nem a napfénytől csípett, hanem attól, hogy rossz híreket kellett közölnie barátaival. De a szeménél még jobban fájt a légszomj, amit az éhes vámpírok éreznek. De arról nemsokára gondoskodik, mondta magának Stefan. Amint Elena elalszik, kiszökik az erdőbe, és keres magának egy őzet. Senki nem tud úgy lopakodni, mint egy vámpír; senki nem szállhat versenybe Stefannal, ha vadászatról van szó. És még ha több őz is kell ahhoz, hogy csillapítsa az éhségét, egyik sem fog maradandóan megsérülni. De Elenának más tervei voltak. Nem volt álmos, és soha nem tudta megunni Stefan társaságát. Amint elhalt látogatóik autójának hangja, azt tette, amit mindig szokott, amikor ilyen hangulatban volt. Odalebegett Stefanhoz, és megemelte az arcát, lehunyt szemmel, enyhén csücsöri ajkakkal. Majd várt. Stefan odasietett az egyetlen nem besötétített ablakhoz, és lehúzta a redőnyt a hívatlan leskelődőkre gondolva. Elena ugyanabban a pózban várta, kicsit kipirulva, még mindig csukott szemmel. Stefan néha úgy érezte, az örökkévalóságig képes lenne így várni, ha csókot akar. – Nagyon kihasznállak, szerelmem – mondta, majd felsóhajtott. Odahajolt, és gyengéden, szűziesen megcsókolta Elenát. Elena csalódott hangot hallatott, pont úgy, mint egy durcás kismacska, kérdő hangsúllyal fejezve be. Az orrával megbökte Stefan állát. – Gyönyörű szerelmem – simogatta a haját Stefan. – Bonnie-nak sikerült az összes csomót kibontania anélkül, hogy meghúzta volna a hajad? – Mondta, de már Elena melegébe hajolva, tehetetlenül. A felső állkapcsában feltámadt az enyhe sajgás. Elena ismét megbökte, követelődzve. Stefan valamivel hosszabban csókolta meg. Tudta, hogy Elena tulajdonképpen felnőtt. Idősebb és - 63 -
sokkal tapasztaltabb, mint kilenc hónapja volt, amikor belevesztek egymás imádatába csókolózás közben. De a fejében mindig ott leselkedett a bűntudat, és nem tudott nem aggódni Elena józan ítélőképessége miatt. Elena ezúttal csüggedten dorombolt fel. Elege volt. Egyszeriben Stefanra terhelte a súlyát, arra kényszerítve a fiút, hogy hirtelen megtartsa a meleg, szilárd női testet a karjában, és ezzel egy időben a „kérlek?”-je is felhangzott éppen olyan tisztán, mint amikor egy ujj végigsimít a kristályüvegen. Ez volt az egyik első szó, amit megtanult gondolni Stefannak, miután némán és súlytalanul tért magához. És bármennyire is angyal volt, pontosan tudta, milyen hatással van a fiúra – odabent. Kérlek? – Ó, kis szerelmem – nyögött fel Stefan. – Kicsi, imádott szerelmem… Kérlek? Stefan megcsókolta. Hosszú csend következett, ami alatt Stefan érezte, ahogy Elena szíve egyre gyorsabban ver. Elena, az ő Elenája, aki egyszer az életét adta érte, meleg volt és az álmosságtól elnehezedett a karjaiban. Csak az övé volt, és egymáshoz tartoztak ebben a pillanatban, és Stefan nem akarta, hogy bármi is megváltozzon ehhez az érzéshez képest. Még a sebesen növekvő sajgás is élvezetes volt az állkapcsában. A fájdalma gyönyörré változott, ahogy Elena apró, csábító pillangópuszikat nyomott az ajkára. Stefan néha úgy érezte, Elena akkor van a leginkább ébren, amikor látszólag félálomba merült. Mindig Elena volt a felbujtó, de Stefan tehetetlenül engedelmeskedett neki. Az egyetlen alkalommal, amikor ellenállt, és megállt csók közben, Elena azzal törte meg, hogy a gondolataival beszélt hozzá, majd az egyik sarokba lebegett, leült a pókhálók közé a porba… és elsírta magát. Stefan semmivel nem tudta megvigasztalni – hiába térdelt mellé, hiába könyörgött neki, hiába sírta el majdnem magát –, amíg a karjaiba nem vette. Megígérte magának, hogy soha nem követi el még egyszer ezt a hibát. De mégis bántotta a bűntudat, bár egyre távolabbivá vált és egyre érthetetlenebbé, amikor Elena hirtelen az ajkára tapasztotta az ajkát, és megrengett a világ, és Stefannak addig kellett hátrálnia, amíg az ágyon nem találták magukat. A gondolatai szilánkokra törtek. Csak az járt a fe- 64 -
jében, hogy Elena újra itt van vele, az ölében ül, és olyan izgatott, olyan eleven, amíg valamiféle selyemrobbanás nem ment benne végbe, és már nem kellett kényszeríteni semmire. Tudta, hogy Elena éppen annyira élvezi sajgó állkapcsának fájdalmas gyönyörét, mint ő. Nem volt már ideje vagy oka gondolkozni. Elena elolvadt a karjaiban, a haja folyékony puhasággá vált az ujjai alatt. Mentálisan már öszsze is olvadtak. Stefan szemfogainak sajgása végül kierőszakolta az elkerülhetetlen következményeket, az agyarai megnőttek, kihegyesedtek; amikor hozzáértek Elena alsó ajkához, olyan fájdalmas gyönyör villant benne fényesen, amitől majdnem elállt a lélegzete. És akkor Elena olyat tett, amit korábban még soha. Gyengéden, óvatosan elkapta Stefan egyik szemfogát, és foglyul ejtette az ajkaival. Majd gyengéden és elszántan úgy maradt. A világ forogni kezdett Stefan körül. Csak a lány iránt érzett szerelme kegyelméből és az összefonódott gondolatai miatt nem harapott rá az ajkára. Vámpírösztönei, amiket soha nem tudott teljesen kiűzni a véréből, erre ösztökélték. De szerette Elenát, és egyek voltak – ráadásul meg sem tudott mozdulni. Megdermedt a gyönyörtől. A szemfogai még soha nem nőttek ekkorára, soha nem lettek ilyen élesek, és anélkül, hogy bármit is tett volna, fogának pengeéles hegye megvágta Elena telt alsó ajkát. Vér csorgott le nagyon lassan a torkán. Elena vére, ami megváltozott, mióta a lány megjárta a lelkek világát. Régen is csodálatos volt, csupa fiatal életerő, és Elena élő személyének az esszenciája. Most pedig… egyszerűen egy új kategóriába emelkedett. Stefan soha nem kóstolta még visszatért lelkek vérét. Tele volt Erővel, amitől éppen annyira különbözött az emberek vérétől, mint az embereké az állatokétól. A vámpírok számára a torkukon lecsorgó vér olyan gyönyört okoz, amilyet egy ember csak el tud képzelni. Stefan szíve ki akart ugrani a mellkasából. Elena finoman cirógatta a fogat, amit rabul ejtett. Stefan érezte a kielégülését, amikor az apró, áldozati fájdalom gyönyörré változott, mert Elena össze volt vele kötve, és mert az egyik legritkább emberfajtába tartozott: abba, amelyik élvezi, ha egy vámpírt táp- 65 -
lálhat, szereti azt az érzést, hogy megetetheti, hogy Stefannak szüksége van rá. A kevesekhez tartozott. Forró borzongások futottak végig Stefan hátán, és Elena vérétől még mindig forgott vele a világ. Elena elengedte a szemfogát, és az ajkát kezdte szívni. Hátrahajtotta a fejét, hogy szabaddá váljon a nyaka. Ez a mozdulat már sok volt Stefannak is, hogy ellen tudjon állni. Úgy ismerte Elena ütőereinek térképét, mint a tenyerét. De mégis… Minden jó. Minden rendben van – csilingelte Elena telepatikusan. Stefan belemélyesztette sajgó ikerfogait a vénájába. A szemfogai már annyira kihegyesedtek, hogy semmi fájdalmat nem okoztak Elenának, aki megszokta a kobraharapás-érzést. Stefan számára, mindkettejük számára végre eljött a táplálkozás, Elena új vérének leírhatatlanul édes íze Stefan szájában, és az önátadás kiömlése elvette Elena eszét. Mindig fennállt annak a veszélye, hogy Stefan túl sokat iszik, vagy nem ad eleget a saját véréből Elenának ahhoz, hogy fenntartsa – pontosabban, hogy életben tartsa. Nem mintha egy kis adagnál többre lett volna szüksége, de ez a veszély mindenkire ott leselkedik, aki vámpírokkal kezd. Ám a sötét gondolatokat végül elmosta a tiszta élvezet, ami mindkettejükön felülkerekedett. Matt a kulcsait kezdte keresgélni, miközben Bonnie-val és Meredith szel ott szorongtak a zörgős, vén autó széles első ülésén. Kicsit kínos volt Stefan Porschéja mellett parkolni. A kocsi hátsó kárpitja cafatokban lógott, és hajlamos volt az utas fenekére tapadni. Bonnie szerencsére könnyedén elfért elöl a pótülésen, amihez egy odaeszkábált biztonsági öv is járt, Matt és Meredith között. Matt odafigyelt rá, mert Bonnie, ha felizgatta magát valamin, hajlamos volt megfeledkezni arról, hogy bekösse magát. Az Öregerdőn keresztül haladó úton túl sok veszélyes kanyar volt ahhoz, hogy könnyen lehessen venni az ilyesmit, még ha rajtuk kívül nem is autózott arra senki. Nincs szükség több halálra, gondolta Matt, miközben elindult a panziótól. De még csak csodás feltámadásra sem. Matt elég természetfeletti jelenséget látott ahhoz, hogy élete végéig el legyen látva ilyesmivel. Éppen olyan volt, mint Bonnie; azt szerette volna, ha a dolgok visszatérnek a megszokott kerékvágásba, hogy végre folytathassa az unalmas, régi, megszokott életét. - 66 -
Elena nélkül, suttogta valami benne gúnyosan. Harc nélkül feladod? Hé, akkor sem tudnám megverni Stefant, ha mindkét keze a háta mögé lenne kötve, és egy zacskó lenne a fején. Felejtsd el. Ez lezárt ügy, bármilyen is volt Elena csókja. Ő már csak a barátom. De még mindig érezte Elena meleg ajkait a száján tegnapról, a könynyed érintést, amiről Elena nem tudta, hogy barátok között nem elfogadott dolog. És érezte a melegséget és a szédülést, a lány testének táncos karcsúságát. A fenébe is, tökéletesen jött vissza – legalábbis fizikailag, gondolta Matt. Bonnie panaszos hangja riasztotta fel az álmodozásból. – És éppen, amikor már úgy gondoltam, minden rendben lesz – nyafogta Bonnie már-már sírva. – Amikor már azt hittem, hogy mégis menni fog. Hogy minden úgy lesz, ahogyan lennie kell. Meredith nagyon gyengéden azt felelte: – Tudom, hogy nehéz. Mintha folyamatosan elveszítenénk őt. De nem lehetünk önzőek. – Én lehetek – vágta rá Bonnie határozottan. Én is lehetek, suttogta Matt belső hangja. Legalábbis idebent, ahol senki nem láthatja az önzésemet. Jó öreg Matt; Matt nem bánja – milyen klassz srác ez a Matt. Nos, ez az az alkalom, amikor a jó öreg Matt bánja. De Elena mást választott, mit tehetnék? Raboljam el? Zárjam be? Vegyem el erővel? Ez a gondolat úgy hatott rá, mintha jeges vízzel öntötték volna le, és Matt felébredt, és jobban odafigyelt a vezetésre. Valahogy már sikerült keresztülnavigálnia több kanyaron is a kátyús, egysávos úton, ami az Öregerdőn keresztül haladt. – Együtt akartunk egyetemre menni – folytatta Bonnie. – És utána vissza akartunk jönni ide, Fell's Churchbe. Haza. Mindent elterveztünk, gyakorlatilag már az óvodában, és most Elena ismét ember lett, és azt hittem, hogy akkor most minden olyan lesz, amilyennek lennie kell. De soha nem lesz már semmi ugyanolyan, igaz? – Bonnie egy kicsit halkabban fejezte be, egy sóhajjal ékes nyelés kíséretében. – Ugye? – Ez igazából nem kérdés volt. Matt és Meredith azon kapták magukat, hogy egymásra pislantanak, meglepődve, mennyire beléjük hasít a szánalom, hogy képtelenek meg- 67 -
vigasztalni Bonnie-t, aki önmaga köré fonta a karját, és lerázta magáról Meredith kezét. Bonnie csak… Bonnie csak színpadiaskodik, gondolta Matt, de ekkor a saját igazságérzete is elkezdte piszkálni. – Azt hiszem – felelte lassan –, hogy valamennyire mindannyian ezt hittük, amikor először visszatért. – Amikor úgy táncoltunk az erdőben, mint az őrültek, gondolta. – Azt hiszem, valahogy úgy képzeltük, hogy el tudnak éldegélni csendesen valahol Fell's Church közelében, és hogy minden olyan lesz, mint régen. Mielőtt Stefan… Meredith megrázta a fejét, és a távolba meredt a szélvédőn keresztül. – Nem Stefan. Matt értette, hogy mire gondol. Stefan azért jött Fell's Churchbe, hogy csatlakozzon az emberiséghez, nem azért, hogy elragadjon belőle egy lányt az ismeretlenbe. – Igazad van – felelte. – Én is éppen ezen gondolkoztam. Elena és Stefan biztosan el tudott volna éldegélni valahol errefelé csendesen. Damon volt az. Ő jött azért, hogy az akarata ellenére elrabolja Elenát, és ettől változott meg minden. – És most Elena és Stefan elmennek innen. És ha elmennek, soha többé nem jönnek vissza – siránkozott Bonnie. – Miért? Miért tette ezt Damon? – Ő merő unalomból is hajlamos megkavarni a dolgokat. Ezt Stefan mesélte nekem egyszer. Ezúttal valószínűleg a Stefan iránti gyűlölete motiválta – magyarázta Meredith. – De bárcsak most az egyszer békén hagyott volna minket! – Most már mindegy – Bonnie sírt. – Szóval Damon tehet róla. Már nem is érdekel. Én azt nem értem, miért kell megváltozniuk a dolgoknak! – „Soha nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba.” És egyszer sem kelhetsz át rajta, ha túl erős vámpír vagy – felelte Meredith gúnyosan. Senki nem nevetett. Gyengéden így folytatta: – Lehet, hogy nem a megfelelő személyt kérdezed. Lehet, hogy Elena meg tudná mondani, miért kell mindennek megváltoznia, ha vissza tud emlékezni arra, ami vele történt – Odaát. – Én nem arra gondoltam, hogy meg kell változniuk… - 68 -
– Pedig muszáj – felelte Meredith még gyengédebben és sajnálkozva. – Hát nem érted? Ez nem a természetfeletti miatt van… ilyen az élet. Mindenkinek fel kell nőnie… – Tudom! Matt sportösztöndíjat kapott, te pedig egyetemre mész, és utána férjhez! És még gyerekeid is lesznek! – Bonnie szájából ez úgy hangzott, mint valami erkölcstelenség. – Én pedig örökre elsőéves maradok. És ti mindketten felnőttök, és elfelejtitek Elenát, Stefant… és engem – fejezte be Bonnie elvékonyodott hangon. – Hé. – Matt mindig megvédte azokat, akiknek fájt valami, vagy akikkel mások nem törődtek. Ebben a pillanatban, noha az imént még Elena járt a fejében – azon töprengett, hogy el tudja-e valaha felejteni azt a csókot –, valami Bonnie felé húzta, aki olyan kicsinek és törékenynek tűnt. – Miről beszélsz? Én egyetem után itt fogok élni. Valószínűleg itt is fogok meghalni, Fell's Churchben. És gondolni fogok rád. Úgy értem, már ha akarod. Megveregette Bonnie karját, aki az ő érintése elől nem húzódott el, hanem Matt felé hajolt, a homlokát a fiú vállára támasztotta. Amikor alig észrevehetően megborzongott, Matt gondolkodás nélkül átkarolta. – Nem fázom – mondta Bonnie, de nem tolta el Matt karját. – Meleg az éjszaka. Csak… nem szeretem, amikor olyasmit mondasz, hogy „valószínűleg itt is fogok megha”… vigyázz! – Matt, vigyázz! – Azta…! – Matt szitkozódva a fékbe taposott, és mindkét kezével a kormánnyal birkózott, miközben Bonnie lebukott, Meredith pedig kitámaszkodott. Matt új autója éppen olyan öreg és ütött-kopott volt, mint a régi, és nem voltak benne légzsákok. Igazából összehegesztett roncsokból állt. – Kapaszkodjatok! – kiabálta Matt, miközben az autó csúszni kezdett, a gumik felsikoltottak, majd mindannyian megrándultak, amikor a kocsi hátsó vége az árokba csúszott, az eleje pedig egy fának szaladt. Amikor minden megállt, Matt kiengedte a levegőt, és meglazult halálos szorítása a kormányon. A lányok felé fordult, és megdermedt. Kaparászva felkapcsolta a belső világítást, és amit meglátott, attól kővé merevedett. Bonnie, mint a bajban mindig, Meredithhez fordult. A fejét Meredith ölébe hajtotta, a kezével a barátnője karjába és blúzába kapaszkodott. - 69 -
Maga Meredith kitámaszkodva, a lehető legjobban hátrafeszítve magát, a lábát a műszerfal alatti padlónak nyomva ült; a teste íjként feszült hátra az ülésben, a feje is, a kezével pedig Bonnie-t szorította lefelé. A nyitott ablakon keresztül egy faág meredezett az utastérben, mint egy göcsörtös, girbe-gurba zöld dárda, vagy valami vad föld-óriás kinyújtott keze. Éppen hogy csak elkerülte Meredith torkát, és az alsóbb gallyai közvetlenül Bonnie teste felett voltak. Ha Bonnie nem tudott volna megfordulni a biztonsági övtől; ha Meredith nem szorította volna le… Matt azon kapta magát, hogy egyenesen a dárda szilánkos, de nagyon hegyes végére mered. Ha a saját biztonsági öve nem akadályozta volna meg, hogy arra zuhanjon… Matt meghallotta a saját zihálását. Fenyőillat töltötte be a kocsi belsejét. Még azoknak a helyeknek a szagát is érezte, ahol az apróbb ágak letöredeztek, és gyanta csurrant belőlük. Meredith nagyon lassan előrenyúlt, hogy letörje az egyik kis gallyat, ami nyílvesszőként meredt a torka felé. Nem sikerült. Matt bénultan odanyúlt, hogy ő is megpróbálja. De bár az ág nem volt vastagabb az ujjánál, még csak el sem hajlott. Mintha tűzben edzették volna meg, gondolta kábán. De ez nevetséges. Ez egy élő fa; érzem a forgácsait. – Jaj. – Most már felülhetnék, kérlek? – kérdezte Bonnie fojtott hangon Meredith öléből. – Kérlek! Mielőtt elkap. Azt akarja. Matt meglepetten rápillantott, és az arcát a nagy ág szilánkos végéhez dörzsölte. – Nem fog elkapni. – De felkavarodott a gyomra, miközben vakon tapogatózott az övcsatja után. Miért gondolt Bonnie ugyanarra, mint ő: hogy ez az ág olyan, mint egy hatalmas, görbe, bozontos kéz? Ő még csak nem is láthatta. – Tudod, hogy ezt akarja – suttogta Bonnie, és mintha teljesen eluralkodott volna a testén a korábban enyhe borzongás. Hátranyúlt, hogy kikapcsolja az övét. – Matt, csúsznunk kell – szólalt meg Meredith. Gondosan megőrizte a fájdalmasnak tűnő, hátrafeszített testhelyzetét, de Matt hallotta, hogy - 70 -
sebesebben veszi a levegőt. – Feléd kell csusszannunk. A torkomra pályázik. – Az lehetetlen… – De most már Matt is látta. A kisebb ág frissen eltört vége alig észrevehetően mozgott csak, de már begörbült, és Meredith torkához ért. – Valószínűleg csak arról van szó, hogy senki nem tud hosszabb ideig így hátrahajolni – mondta, de tudta, hogy ez ostobaság. – Van egy zseblámpa a kesztyűtartóban… – A kesztyűtartót ágak zárják le. Bonnie, ki tudod csatolni a biztonsági övemet? – Megpróbálom. – Bonnie előrecsusszant anélkül, hogy felemelkedett volna, és tapogatózva kereste a gombot. Matt úgy látta, mintha a bozontos, illatos fenyőágak beborítanák. Mintha a tűlevelek közé húznák. – Egy egész kicseszett karácsonyfa van idebent. – Elkapta a pillantását, és kinézett a mellette lévő üvegen. Beárnyékolta, hogy jobban lásson, és a homlokát a meglepően hideg üveghez nyomta. Valami a tarkójához ért. Matt felugrott, majd megdermedt. Sem hideg, sem meleg nem volt, mint egy lány körme. – A fenébe, Meredith… – Matt… Matt nagyon haragudott magára, amiért összerezzent. De az érintés… karmolászós volt. – Meredith? – Matt lassan megmozdította a kezét, hogy meglássa a tükörképet a sötét üvegben. Nem Meredith ért hozzá. – Ne… mozdulj… balra, Matt. Ott egy hegyesebb ág van. – Meredith normál esetben hűvös és távolságtartó hangja Mattet általában a hóval körbevett tavakat ábrázoló naptárfotókra emlékeztette. Most fuldokolva és feszülten csengett. – Meredith! – szólalt meg Bonnie, mielőtt Matt kinyithatta volna a száját! Neki olyan volt a hangja, mintha egy dunyha alól jönne. – Semmi baj. Csak… távol kell tartanom – mondta Meredith. – Ne aggódj. Téged sem engedlek el. Matt egy hegyesebb bökést érzett. Valami gyengéden megérintette a nyaka jobb oldalát. – Bonnie, hagyd abba! Te húzod be a fát! Meredithre és rám húzod! - 71 -
– Matt, fogd be! Matt befogta. Zakatolt a szíve. A legkevésbé sem vágyott arra, hogy maga mögé nyúljon. De ez ostobaság, gondolta, mert ha tényleg Bonnie mozgatja a fát, akkor legalább tarthatja helyette. Fintorogva hátranyúlt, miközben megpróbálta az ablaktükröződésben követni, hogy mit csinál. A keze rászorult egy kéregből és szilánkokból álló göcsörtre. Arra gondolt, hogy nem látta ezt a göcsörtöt, amikor a torkának szegeződött… – Megvan! – kiáltott fel egy fojtott hang, és a kikapcsolódó övcsat kattant egyet. Majd reszketegebb hangon így folytatta: – Meredith? Egy csomó tüske mered a hátamba. – Rendben, Bonnie. Matt – mondta Meredith erőlködve, de nagyon türelmesen, ahogy Elenához is beszéltek. – Matt, most nyisd ki az ajtódat. Bonnie rémült hangon azt mondta: – Nem csak fenyőtűk. Kis ágak is. Olyanok, mint a szögesdrót. Be vagyok… ragadva… – Matt! Most azonnal nyisd ki az ajtót! – Nem tudom. Csend. – Matt? Matt kitámasztotta magát a lábával, és mindkét keze a pikkelyes ágnak feszült. Minden erejével hátrafelé tolta. – Matt! – Meredith szinte sikoltott. – A torkomba fúródik! – Nem tudom kinyitni az ajtót! A másik oldalán is egy fa van! – Hogyan lehet ott fa? Ott az út van! – Hogyan nőhet idebent egy fa? Megint csend. Matt érezte, ahogy a szilánkok – a törött ág végei – mélyebben harapnak a bőrébe. Ha nem mozdul meg nagyon hamar, akkor soha többé nem fog tudni.
- 72 -
10. Elenát békés boldogság töltötte el. Most ő következett.
Stefan egy éles, fából készült levélbontó késsel vágta meg magát. Elena mindig utálta nézni, amikor ezt csinálja, amikor a leghatékonyabb eszközt használja, ami áthatolhat egy vámpír bőrén; úgyhogy szorosan lehunyta a szemét, és csak akkor pillantott fel ismét, amikor Stefan nyakán már vér csorgott egy kis vágásból. – Nem kell sokat innod… és nem is szabad – súgta Stefan, és Elena tudta, hogy addig akarja elmondani, amíg képes rá. – Nem foglak túl szorosan, nem fáj? Stefan mindig úgy aggódott. Ezúttal Elena csókolta meg őt. És látta, hogy Stefan szerint milyen furcsa, hogy jobban vágyik Elena csókjaira, mint a vérére. Elena nevetve hátradöntötte és föléhajolt, majd ismét a seb felé haladt, tudván, hogy Stefan azt hiszi, csak játszik vele. De ehelyett rátapadt a sebre, mint egy pióca, és csak szívta és szívta, amíg Stefan könyörögni nem kezdett a gondolataival. De addig nem nyugodott, amíg a fiú hangosan nem könyörgött. Az autóban, a félhomályban Mattnek és Meredithnek egyszerre jutott eszébe ugyanaz. Meredith volt a gyorsabb, de majdnem egy időben mondták ki. – Mekkora egy idióta vagyok! Matt, hol van a támla kapcsolója? – Bonnie, hátra kell döntened a támláját! Van egy kis kar, biztosan eléred és fel tudod húzni! Bonnie hangja immár akadozott a csuklástól. – A karom… be-leáll… a karomba… – Bonnie – mondta Meredith rekedtesen. – Tudom, hogy képes vagy rá. Matt… a kar rögtön… az ülés… alatt van, vagy… – Igen. A szélénél. Egy… nem, két órára. – Mattnek nem maradt többre levegője. Mióta megfogta a fát, amint lazított egy kicsit a szorításán, az rögtön mélyebben vájt a nyakába. - 73 -
Nincs választásom, gondolta. Olyan mély levegőt vett, amilyet csak bírt, hátranyomta az ágat, miközben egy kiáltást hallott Meredith felől, és megfordult, mire érezte, hogy a törött szilánkok fapengeként szaggatják a torkát, a fülét és a fejbőrét. Sikerült megszabadulnia a nyakára nehezedő nyomástól, bár megdöbbent azon, mennyivel több fa van az autóban, mint amikor utoljára látta. Az öle megtelt ágakkal; tűlevelek borítottak mindent vastagon. Nem csoda, hogy Meredith olyan dühös volt, gondolta szédelegve, miközben a lány felé fordult. Őt szinte elborították az ágak, és az egyik keze a nyakánál birkózott valamivel, de látta Mattet. – Matt… intézd el… a saját ülésedet! Gyorsan! Bonnie, tudom, hogy menni fog. Matt beásott, és átszakította az ágakat, majd kitapogatta a kart, amivel hátra tudta dönteni az üléstámlát. A kar nem mozdult. Vékony, erős indák fonódtak köré, rugalmasak, törhetetlenek. Matt vadul csavargatta és szaggatta őket. A támla hátrazuhant. Matt a hatalmas főág alá bukott – már ha az még megérdemelte ezt a nevet, mert az autó immár megtelt ugyanolyan vastag ágakkal. Éppen, amikor Meredith felé nyúlt, hogy segítsen neki, a lány támlája is hátrazuhant. Meredith is vele esett, eltávolodva a fenyőtől, levegő után kapkodva. Egy pillanatra csak hevert ott mozdulatlanul. Majd rendesen hátrakúszott a hátsó ülésre, egy tűlevelekkel borított alakot is magával rángatva. Amikor megszólalt, rekedt volt a hangja, és még mindig lassan beszélt. – Matt. De jó, hogy… egy ilyen összeeszkábált… autód van. Ezzel visszarúgta az első ülés támláját, és Matt is ugyanúgy tett. – Bonnie – szólalt meg Matt bénultan. Bonnie nem mozdult. Még mindig sok apró ág fonódott köré, kapott a ruhájába, gabalyodott a hajába. Meredith és Matt elkezdték lehúzkodni róla őket. Ahol az ágak engedtek, ott apró, pontszerű sebeket hagytak maguk után. – Majdnem olyan, mintha belé akartak volna nőni – mondta Matt, miközben egy hosszú, vékony ágat húzott el, ami után vérző tűszúrások maradtak. - 74 -
– Bonnie? – kérdezte Meredith. Ő Bonnie hajából szedegette ki az ágakat. – Bonnie? Gyerünk, ébredj! Nézz rám! Bonnie teste ismét remegni kezdett, de hagyta, hogy Meredith arccal felfelé fordítsa. – Nem hittem, hogy képes leszek rá. – Megmentetted az életemet. – Annyira féltem… Bonnie ismét sírni kezdett csendesen Meredith vállán. Matt abban a pillanatban nézett Meredithre, amikor a belső világítás villogni kezdett, majd kialudt. Az utolsó dolog, amit látott, Meredith sötét szeme volt, és a tekintete, amitől még inkább felfordult a gyomra. Kinézett a három ablakon, amit látott onnan hátulról. Szinte semmit nem lett volna szabad látnia. De amit keresett, az egyenesen az üvegnek nyomódott. Tűlevelek. Ágak. Szilárdan feszültek az ablak minden egyes négyzetcentiméteréhez. Ennek ellenére Meredith-szel anélkül, hogy egy szót is kellett volna mondaniuk, egyszerre nyúltak a hátsó ajtók kilincséért. Az ajtók kattantak egyet, és résnyire kinyíltak; majd egy határozott csattanással becsapódtak. Meredith és Matt egymásra néztek. Meredith ismét lepillantott, és még több ágat kezdett leszedegetni Bonnie-ról. – Ez nem fáj? – Nem. Csak egy kicsit… – Reszketsz. – Hideg van. Ekkor már tényleg hideg volt. Matt inkább az autón kívülről hallotta a szelet, a korábban nyitott ablakot teljesen betöltötték a fenyőágak. Fütyült a szél, mintha ágakon keresztül fújna. És a fa nyikorgása is hallatszott, megdöbbentően hangosan és nevetségesen magasról. Olyan hangja volt, mint a viharnak. – Egyébként is, mi az ördög volt az? – robbant ki Mattből, miközben dühösen rugdalta az előtte lévő ülést. – Az az izé, ami miatt lecsúsztam az útról? Meredith sötét feje lassan felemelkedett. – Nem tudom; éppen az ablakot tekertem felfelé. Alig láttam. – Egyszerűen csak ott termett az út közepén. – Egy farkas? - 75 -
– Nem volt ott, utána meg igen. – A farkasok nem olyan színűek. Vörös volt – jelentette ki Bonnie, felemelve a fejét Meredith válláról. – Vörös? – Meredith megrázta a fejét. – Rókának túl nagy volt. – Szerintem vörös volt – jegyezte meg Matt. – A farkasok nem vörösek… de mi van a vérfarkasokkal? Van Tyler Smallwoodnak vörös hajú rokona? – Nem farkas volt – mondta Bonnie. – Olyan… fordított izé volt. – Fordított? – A rossz végén volt a feje. Vagy talán mindkét végén feje volt. – Bonnie, kezdesz megrémíteni – felelte Meredith. Matt nem mondta volna ki, de őt is kezdte megrémíteni. Mert amikor egy villanásra meglátta az állatot, ugyanolyan deformáltnak tűnt a szemében, mint Bonnie szemében. – Lehet, hogy csak rossz szögből láttuk – szólalt meg, miközben Meredith azt mondta: – Lehet, hogy csak egy állat volt, amit felriasztott a… – A micsoda? Meredith felnézett az autó tetejére. Matt követte a pillantását. A kocsitető nagyon lassan, nyikorogva behorpadt. Majd megint. Mintha egy nagyon nehéz valami feküdne rajta. Matt átkozni kezdte magát. – Amíg elöl voltam, miért nem tapostam bele…? – Mohón pillantott át az ágak között, hátha meglátja a gázpedált, a slusszkulcsot. – Benn van még a kulcs? – Matt, félig egy gödörben végeztük. Azonkívül, ha bármi értelme lett volna, akkor rád szólok, hogy taposs bele. – Az az ág levitte volna a fejed! – Igen – felelte Meredith egyszerűen. – Megölt volna! – Ha ti ketten megmenekültök, akkor ezt javasoltam volna. De te beragadtál féloldalasan; én kiláttam. Akkor már itt voltak a fák. Mindenfelé. – Ez… nem… lehetséges! – csapott ököllel Matt az előtte lévő ülésbe minden egyes szónál. – És ez lehetséges? A tető ismét megnyikordult. - 76 -
– Azonnal hagyjátok abba a veszekedést! – mondta Bonnie, majd a hangja megtört a zokogástól. Olyan robbanás hallatszott, mint egy puskalövés, és az autó hirtelen hátra és balra rogyott. Bonnie összerezzent. – Ez meg mi volt? Némaság. – Egy kipukkadó kerék – felelte végül Matt. Nem bízott a saját hangjában. Meredithre pillantott. Bonnie is. – Meredith… az ágak megtöltik az első ülést. Alig látom a hold fényét. Kezd besötétedni. – Tudom. – Mit csináljunk? Matt látta a hatalmas feszültséget és tehetetlenséget Meredith arcán, mintha mindent, amit mond, fogcsikorgatva mondana. De Meredith hangja csendes volt. – Nem tudom. Miközben Stefan még reszketett, Elena macskaként gömbölyödött össze az ágyon. Rámosolygott a fiúra, gyönyörrel és szerelemmel teli mosollyal. Stefannak az járt a fejében, hogy megfogja Elena karját, lehúzza őt, és az elejéről kezdi az egészet. Ennyire megőrjítette a lány. Mert ismerte – nagyon is jól, tapasztalatból – a veszélyt, amellyel kacérkodtak. Ha még sokáig folytatják, Elena lesz az első lélekvámpír, mint ahogy ő volt az első vámpírlélek, akivel Stefan találkozott. De csak rá kell nézni! Stefan kicsusszant alóla, ahogy néha szokta, és csak bámulta, miközben érezte, hogy a szíve Elena puszta látványától dobogni kezd. A lány haja aranyszínű selyemként ömlött az ágyra. A testét a szoba egyetlen kis lámpájának fénye arannyal keretezte. Elena tényleg lebegni látszott és mozogni és arany félhomályban szunnyadni. Rettenetes volt. Egy vámpír szemében olyan, mintha az eleven napot fogadta volna az ágyába. Azon kapta magát, hogy elnyom egy ásítást. Ezt is Elena művelte vele, mint egy tudatlan Delila, aki elveszi Stefan sámsoni erejét. A fiú bármennyire is feltöltődött a vérétől, ugyanakkor kellemesen el is álmosodott. Egy meleg éjszakát fog tölteni Elena karjaiban, vagy alatta. - 77 -
Matt kocsijában egyre sötétebb lett, ahogy a fák elvágták a holdfény útját. Egy ideig megpróbáltak segítségért kiáltozni. Semmire nem jutottak vele, és egyébként is, mint arra Meredith rávilágított, takarékoskodniuk kellett az autóban lévő oxigénnel. Úgyhogy ismét mozdulatlanná váltak. Végül Meredith a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy kulcscsomót egy apró zseblámpával. Kék fénnyel égett. Meredith bekapcsolta, és mindhárman előrehajoltak. Milyen sokat jelenthet egy ilyen apró fény, gondolta Matt. Most már az első üléseket is nyomta valami. – Bonnie? – szólalt meg Meredith. – Senki nem fogja meghallani a kiabálásunkat. Ha bárki lenne hallótávolságban, akkor a kereket meghallotta volna, és azt hitte volna, hogy puskalövés volt. Bonnie megrázta a fejét, mintha nem akarná meghallani. Még mindig a fenyőtűket szedegette a bőréből. Igaza van, gondolta Matt. Mérföldekre vagyunk mindenkitől. – Valami nagyon gonosz van itt – jelentette ki Bonnie. Csendesen mondta, de úgy, mintha egyesével nyögné ki a szavakat, mintha kavicsokat dobálna egy tóba. Matt hirtelen még jobban elkomorult. – Mennyire… gonosz? – Olyan gonosz, hogy… ilyet még soha nem éreztem. Akkor sem, amikor Elenát megölték, Klausnál sem, semmikor. Ekkora gonoszságot még soha nem éreztem. Annyira gonosz és annyira erős. Nem hittem, hogy bármi ilyen erős lehet. Nekem feszül, és attól félek… Meredith belé fojtotta a szót. – Bonnie, tudom, hogy mindannyian csak egy kiutat tudunk ebből… – Ebből nincs kiút! – …tudom, hogy félsz… – Kit hívhatnánk? Megtenném… ha lenne bárki, akit idehívhatnánk. A kis zseblámpádba bámulva úgy tehetnék, mintha gyertyaláng lenne, és… – Transzba esnél? – Matt élesen Meredithre pillantott. – Azt nem szabad csinálnia többé. – Klaus halott. – De… - 78 -
– Nincs senki, aki meghallhatna! – sikoltott fel Bonnie, majd végre zokogásban tört ki. – Elena és Stefan túl messze vannak, és valószínűleg alszanak is már! Más pedig nincsen! Most már egyre jobban összezsúfolódtak, ahogy az ágak feléjük nyomták az üléseket. Matt és Meredith elég közel került egymáshoz ahhoz, hogy Bonnie feje felett összenézhessenek. – Izé – mondta Matt. – Biztosak vagyunk ebben? – Nem – felelte Meredith. Egyszerre tűnt komornak és reménykedőnek. – Emlékszel a délelőttre? Egyáltalán nem vagyunk biztosak. Sőt, én biztos vagyok abban, hogy még mindig itt van valahol. Mattnek ettől felkavarodott a gyomra, Meredith és Bonnie pedig betegnek tűntek az eleve furcsa fényben. – És… közvetlenül mielőtt ez bekövetkezett, arról beszélgettünk, hogy egy csomó dolog… – …gyakorlatilag minden, ami Elenát megváltoztatta… – …az ő hibája volt. – Az erdőben. – Nyitott ablaknál. Bonnie tovább zokogott. De Matt és Meredith egy hang nélkül döntésre jutottak, miközben egymást nézték. Meredith nagyon gyengéden azt mondta: – Bonnie, amiről azt mondtad, hogy megteszed; nos, meg kell tenned. Próbálj meg üzenni Stefannak, vagy felébreszteni Elenát, vagy… vagy bocsánatot kérni… Damontől. Attól tartok, az utóbbit kell tenned. De ő szerintem soha nem akarta, hogy meghaljunk, és szerintem tudja, hogy az nem segít rajta, ha megöli Elena barátait. Matt szkeptikusan felmordult. – Lehet, hogy nem akarja, hogy meghaljunk, de lehet, hogy megvárja, amíg valaki meghal, mielőtt megmenti a többieket. Én soha nem bíz… – Te soha nem kívántál neki semmi rosszat – emelte fel Meredith a hangját. Matt rápislantott, majd befogta a száját. Idiótának érezte magát. – Szóval, tessék, itt a zseblámpa – mondta Meredith, és még a krízisben is szilárd, ritmikus, hipnotikus lett a hangja. A szánalmas kis fény is olyan drága volt. Csak az mentette meg őket a teljes sötétségtől. - 79 -
De amikor teljes lesz a sötétség, gondolta Matt, az azért lesz, mert minden fényt, minden levegőt elzár előlük az ágak nyomása. És addigra a nyomás a csontjaikat is összetöri. – Bonnie? – Meredith hangja minden idősebb lánytestvér hangja volt, aki a kistestvére megmentésére sietett valaha. Olyan gyengéd. Olyan határozott. – Megpróbálnál úgy tenni, mintha ez egy gyertya lángja lenne… egy gyertyaláng… egy gyertyaláng… és megpróbálnál transzba esni? – Már transzban vagyok. – Bonnie hangja valahogy távoli volt – messzi, és szinte visszhangzott. – Akkor kérj segítséget! – mondta Meredith lágyan. Bonnie suttogott, folyamatosan ugyanazt, miközben láthatóan nem volt tudatában a külvilágnak. – Kérlek, gyere és segíts nekünk! Damon, ha hallasz, kérlek, fogadd el a bocsánatkérésünket, és gyere ide! Rettenetesen megijesztettél minket, és biztos vagyok benne, hogy megérdemeltük, de kérlek, kérlek, segíts! Fáj, Damon. Annyira fáj, hogy kiabálni tudnék. De ehelyett arra fordítom az energiáimat, hogy idehívjalak. Kérlek, kérlek, kérlek, segíts… Ezt öt, tíz, tizenöt percig folytatta, miközben az ágak egyre nőttek, és édes gyantaszaggal vették körül őket. Sokkal tovább folytatta, mint amire Matt valaha képesnek tartotta. Majd kihunyt a fény. Azután nem hallatszott semmi, csak a fenyők suttogása. Nem lehetett nem csodálni a módszert. Damon ismét a levegőben üldögélt, ezúttal még magasabban, mint amikor belépett Caroline második emeleti ablakán. Még mindig fogalma sem volt a fák nevéről, de ettől nem zavartatta magát. Ez az ág olyan volt, mintha páholyból nézné az alatta zajló drámát. Kezdett unatkozni, mivel semmi új nem történt odalent. Damarist már otthagyta, amikor a lány unalmassá vált, és a házasságáról kezdett beszélni, meg egyéb olyan témákról, amiket Damon kerülni akart. Például a jelenlegi férjéről. U-nal-mas. Damon úgy hagyta ott, hogy nem is ellenőrizte rendesen, vámpírrá változott-e – úgy érezte, igen, és nem lesz ez hatalmas meglepetés, amikor hazaér a férje? Damon szájának sarka megremegett. Alatta a darab már majdnem elérte a csúcspontját. - 80 -
És tényleg csodálatra méltó volt a módszer. Falkavadászat. Damonnek fogalma nem volt, milyen apró kis gonosz teremtmények manipulálhatják a fákat, de a farkasokhoz és az oroszlánokhoz hasonlóan láthatóan szintén művészetté fejlesztették. Összedolgoztak, hogy elkapják az áldozatukat, ami túl gyors és túl erős volt ahhoz, hogy egyesével el tudjanak bánni vele. Ebben az esetben egy autót. A csapatmunka kifinomult művészete. Kár, hogy a vámpírok egyedül járnak, gondolta Damon. Ha össze tudnánk dolgozni, már mi uralkodnánk a világon. Álmosan pislogott, majd egy ragyogó mosolyt vetett a semmire. Persze, ha arra képesek lennénk – mondjuk elfoglalni a várost, és irányítani a lakóit –, akkor végül egymást is irányítani kezdenénk. Fogakat, körmöket és az Erőt suhogtatnánk kardként, amíg semmi nem maradna, csak reszkető hús és vérrel telt csatornák. Bár ez kedves kép, gondolta, és leeresztett szemhéjakkal gyönyörködött benne. Művészi. Skarlát vértócsák, amik varázslatos módon elég folyékonyak ahhoz, hogy végigömöljenek a fehér márványlépcsőn… mondjuk az athéni Panathinaikos-stadionban. Egy egész város, amint elnémul, megtisztul a zajos, kaotikus, nagyképű emberektől, akiknek csak a fontosabb részei maradnak meg: pár artéria, ami előállítja az édes, vörös anyagot. A tejjel-mézzel folyó Kánaán vámpírverziója. Damon ingerülten kinyitotta a szemét. Hangosodni kezdtek a dolgok odalent. Kiabáltak az emberek. Miért? Mi értelme van ennek? A nyulak mindig visítanak a róka állkapcsában, de odaszaladt már valaha egy másik nyúl, hogy megmentse őket? Tessék, egy újabb parabola annak bizonyítékául, hogy milyen ostobák az emberek, gondolta, de a hangulata már elszállt. Az elméje elnyomta a tényeket, de nem csak a lenti zaj zavarta. Tejjel-mézzel, ez… hiba volt. Nem lett volna szabad ilyeneken gondolkoznia. Elena bőre egy hete olyan volt, mint a tej, meleg fehér, nem hűvös, még a holdfényben is. Fényes haja úgy ragyogott, mint a kiömlött méz. Elena nem lenne boldog a ma éjjeli falkavadászat eredményének láttán. Kristályharmat-könnyeket hullajtana, sós illatúakat. Damon hirtelen megmerevedett. Egy rejtett erőradart vetett maga köré. - 81 -
De semmi nem verődött vissza, leszámítva az agyatlan fákat a lábánál. Bármi is legyen ennek a karmestere, az láthatatlan. Hát jó. Próbálkozzunk meg ezzel, gondolta Damon: az elmúlt pár nap alatt elfogyasztott vérmennyiségre gondolva kibocsátott egy tiszta Erőhullámot, mint amikor a Vezúv tör ki halálos tűzrobbanással. Az Erő mindenfelől körbevette, hetvenöt kilométer per órás sebességű gömbként, mint a túlhevült gáz. Mert visszatért. Hihetetlen, de a parazita ismét azzal próbálkozott, hogy bejusson az agyába. Csak erről lehet szó. Hogy elkábítsa, gondolta Damon, és szórakozottan megdörzsölte a tarkóját, miközben a falkatársai végeznek az autóban ülő áldozataikkal. Dolgokat suttogott az agyának, hogy nyugton tartsa, fogta a sötét gondolatait, és egy vagy két árnyalattal még sötétebben visszhangozta őket vissza, olyan ciklusba lökve őt, ami azzal végződhetett volna, hogy elrepül és újra meg újra gyilkol, pusztán a dolog fekete, bársonyos élvezetéért. Damon agya hideggé és sötétté változott a dühtől. Felállt, kinyújtóztatta sajgó karjait és a vállát, majd óvatosan keresni kezdett, nem egy egyszerű radargyűrűvel, hanem minden döfés mögött egy Erőrobbanással böködött az elméjével, hogy megtalálja a parazitát. Valahol ott kellett lennie; a fák még mindig végezték a dolgukat. De semmit nem talált, noha a leggyorsabb és a leghatékonyabb keresési módszert használta, amit ismert: ezer véletlenszerű döfést bocsátott ki másodpercenként, a Részeg Útja keresőminta alapján. Azonnal találnia kellett volna egy holttestet. Ehelyett semmit nem talált. Ettől még dühösebb lett, de a dühébe némi izgatottság is vegyült. Harcolni akart; esélyt a gyilkolásra, mégpedig úgy, hogy jelentősége is legyen a gyilkolásnak. És most itt van ez az ellenfél, aki megfelel minden követelménynek; Damon pedig nem tudja megölni, mert nem találja. Kiküldött egy vérgőzös üzenetet minden irányba. Egyszer már figyelmeztettelek. Most KIHÍVLAK. Mutasd meg magad – vagy TŰNJ A KÖZELEMBŐL! Összegyűjtötte minden Erejét, csak gyűjtötte és gyűjtötte, közben azokra a halandókra gondolt, akik hozzájárultak. Magában tartotta, táplálta, a céljának megfelelőre faragta, és megnövelte az energiáját mindazzal, amit az elméje tudott a harcról és a háborúzás fortélyairól, illetve - 82 -
tapasztalatairól. Addig tartotta magában az Erőt, amíg úgy nem kezdte érezni, mintha egy atombombát ölelne. Akkor egyszerre kiengedte egy minden irányban szétterjedő robbanás képében lökve ki magából, ami megközelítette a fénysebességet. Most már biztosan megérzi a haláltusáját valami rettenetesen hatalmas és ravasz dolognak – valami olyasminek, aminek sikerült túlélnie az előző támadásokat, amelyeket a természetfeletti lényekre eresztett. Damon a lehető legszélső határokig kiterjesztette az érzékeit, arra várva, hogy meghallja vagy megérezze, amint összetörik, felrobban valami – vakon lezuhan a saját vérébe fagyva egy ágról, a levegőből, akárhonnan. Valahonnan a földbe kellett volna csapódnia egy lénynek, vagy felszántania hatalmas, dinoszaurusz-szerű karmaival – egy félig-meddig bénult és teljesen megpecsételt sorsú lénynek, aki kívül-belül megégett. Jóllehet hallotta a szél egyre erősebb süvítését és látta a felette összetorlódó hatalmas, fekete felhőket, amelyeket a hangulata idézett elő, még mindig semmilyen sötét teremtményt nem érzett olyan közelségben, ahonnan belebújhatna a gondolataiba. Mennyire erős ez az izé? És honnan jött? Egyetlenegy pillanatra egy gondolat futott át a fején. Egy kör. Egy kör, a közepén egy pöttyel. A kör az a robbanás volt, amit Damon minden irányba szétküldött, a pötty pedig az egyetlen hely, amit nem ért el. Odabent, Damonben már… Csatt! Hirtelen kiürült a feje. Majd csigalassúsággal, enyhén döbbenten elkezdte összerakni a széthasadt szilánkokat. Az Erőrobbanásra gondolt, amit szétküldött, igaz? És arra, hogy valaminek le kellene esnie és meghalnia. Az ördögbe, még állatból sem érzett rókánál nagyobbat az erdőben. Bár arról gondoskodott, hogy az Erőrohama csak a hozzá hasonló sötét lényeknek árthasson, a közönséges állatok is annyira megrémültek tőle, hogy rohanva menekültek a környékről. Damon lepillantott. Hmm. Az autó körül lévő fákon kívül; és azokat nem ő érdekelte. Egyébként is, bármik is legyenek, a fák csak egy láthatatlan gyilkos eszközei. Nem igazán számítanak érző lényeknek – az általa gondosan felállított határok szerint semmiképpen. - 83 -
Lehet, hogy tévedett volna? A dühének a fele önmaga ellen irányult, amiért ennyire óvatlan volt, olyan jóllakott és magabiztos, hogy nem állt résen. Jóllakott… hé, lehet, hogy részeg vagyok, gondolta, és ismét a semmire mosolygott, észre sem véve. Részeg, paranoiás és ingerlékeny. Spicces és pöccent. Damon elengedte magát, és a fának dőlt. A szél ekkorra már sikoltott, jegesen örvénylett, az ég megtelt feketén kavargó felhőkkel, amelyek elzárták a hold és a csillagok minden fényét. Damon kedvenc időjárása. Még mindig ingerült volt, de nem talált rá okot. Az erdő aurájában az egyetlen zavart egy vékony kis sírás okozta az autóban, olyan, mint egy csapdába esett madáré, aki csak egy hangot tud. Az a kicsi lesz, a vörös hajú boszorkány, azzal a kecses nyakával. Az, aki az élet változásáról nyafogott. Damon még súlyosabban dőlt a fának. Léha kíváncsiságból követte az autót az elméjével. Nem az ő hibája volt, hogy rajtakapta őket, hogy róla beszélnek, de az némileg lecsökkentette az esélyeiket arra, hogy segítsen nekik. Damon pislantott egy lassút. Milyen fura, hogy nagyjából pont ugyanott érte őket baleset amiatt, hogy megpróbáltak kikerülni egy állatot, mint ahol ő összetörte a Ferrariját, mert megpróbált elütni egyet. Kár, hogy nem látta az állatot, de túl sűrűk voltak a fák. A vörös hajú madár ismét felsírt. Nos, most nem lenne ellenedre egy kis változás, igaz, kis boszorkány? Döntsd el végre, mit akarsz. Szépen kell kérned. És utána természetesen ő, Damon fogja eldönteni, miféle változásra számíthatnak.
- 84 -
11.
B
onnie-nak nem jutott eszébe egyetlen bonyolultabb ima sem, úgyhogy azt hadarta fáradt gyermekként, hogy „én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem…”. Minden energiáját elhasználta a segítségkérésre, és szinte semmi választ nem kapott, csak valami fehérzajt. Annyira elálmosodott. A fájdalom már eltűnt, egyszerűen csak érzéketlenné vált. Csak a hideg zavarta. De az ellen lehet tenni. Egyszerűen magára húz egy takarót, egy vastag, pihe-puha takarót, és akkor majd átmelegszik. Ezt anélkül tudta, hogy tisztában lett volna vele, honnan tudja. Az egyetlen dolog, ami távol tartotta a takarótól, hogy az anyjára gondolt. Az anyja szomorú lenne, ha felhagyna a harccal. Ezt is anélkül tudta, hogy tisztában lett volna vele, honnan tudja. Bárcsak elküldhetne egy üzenetet az anyjának, amiben megmagyarázhatná, hogy olyan erősen küzdött, ahogy csak bírt, de így lebénulva és fázva nem ment tovább. És hogy tisztában volt azzal, hogy haldoklik, de a vége nem fájt, úgyhogy anyának semmi oka a sírásra. És legközelebb majd tanul a hibáiból, ígérte meg… legközelebb… Damon drámainak szánta a belépőjét, ami egybeesett egy villámlással abban a pillanatban, ahogy a csizmája az autóhoz ért. Ezzel egy időben egy újabb kegyetlen Erőhullámot indított útjára, ezúttal a fákra célozva, a bábokra, akiket láthatatlan uruk mozgatott. Olyan erős volt, hogy egészen a panzióból megérezte Stefan döbbent reakcióját. A fák pedig… hátrálva beleolvadtak a sötétségbe. Úgy tépték le az autó tetejét, mintha egy hatalmas szardíniakonzerv lett volna, csodálta a munkájukat a motorháztetőn állva. Ez megkönnyítette a helyzetét. Majd a Bonnie nevű emberre fordította a figyelmét, a vörös loknisra, akinek ekkorra már a csizmáját ölelve kellett volna köszönetet rebegnie. De nem ezt tette. Csak feküdt, pont úgy, mint a fák fogságában. Damon ingerülten lenyúlt, hogy elkapja a kezét, de őt is megdöbbentette valami. Már azelőtt megérezte, hogy megérintette volna, kiszagol- 85 -
ta, mielőtt még megérezte volna a csúszósságát az ujjain. Több száz apró tűszúrást, melyek mindegyikéből vér szivárgott. A fenyőtűk műve lehetett, amik a vérét szívták, vagy… nem, valami gyantás anyagot pumpáltak belé. Valami érzéstelenítőt, hogy nyugton maradjon, miközben megteszik a következő lépést a zsákmányuk elfogyasztása felé – valami kellemetlen dolgot, az eddigiekből következtetve. Az emésztőfolyadék befecskendezése tűnt a legvalószínűbbnek. Vagy lehet, hogy egyszerűen olyasmi, ami életben tartja a lányt, mint a fagyálló az autót, gondolta Damon, miközben újult döbbenettel vette tudomásul, milyen hideg Bonnie. A csuklója olyan volt, akár a jég. A két másik emberre pillantott, a sötét hajú lányra azzal a nyugtalanító, okos tekintetével, és a szőke fiúra, aki mindig harcot próbált provokálni. Lehet, hogy most túl jól sikerült. A másik kettőnek elég rosszul áll a szénája. De ezt meg fogja menteni. Mert úgy tartja úri kedve. Mert olyan szánalmasan kérte a segítségét. Mert azok a lények, azok a malakhok azt akarták, hogy Damon végignézze a lány halálát fél szemmel, miközben egy gyönyörű fantáziavilággal terelték el a figyelmét a jelenről. Malakh – a sötétség teremtményeinek, az éjszaka nővéreinek és fivéreinek gyűjtőneve. Damon most úgy gondolt rá, mintha maga a szó is valami gonosz dolog lenne, olyan hang, amit köpve vagy sziszegve kell kiejteni. Nem állt szándékában nyerni hagyni őket. Úgy kapta fel Bonnie-t, mintha csak egy pitypangbóbita lenne, majd a vállára dobta. Aztán elrugaszkodott az autóról. Az alakváltás nélküli repülés először kihívásnak bizonyult. Damon szerette a kihívásokat. Úgy döntött, hogy a legközelebbi melegvíz-lelőhelyre viszi, ami a panzióban volt. Stefant nem szükséges zavarnia. Féltucatnyi szoba is van a létesítményben, ami elkezdett visszatérni a jó öreg virginiai sárba. Ha Stefan nem leselkedő alkat, akkor nem fog mások fürdőszobájába bemászkálni. Mint kiderült, Stefan nem csak leselkedő alkat volt, de gyors is. Majdnem összeütköztek: amikor Damon és a málhája befordultak egy kanyarban, ott hajtott velük szemben Stefan, miközben Elena Damonhöz hasonlóan lebegett a kocsiba kapaszkodva, mint egy lufi. A párbeszédük eleje sem ékesszóló, sem különösebben szellemes nem volt. - 86 -
– Mi az ördögöt csinálsz? – kiáltott fel Stefan. – Te mi az ördögöt csinálsz? – mondta Damon, vagy mondta volna, ha észre nem vette volna közben Stefan hatalmas változását – és a hatalmas Erőt, ami Elena volt. Miközben az elméje nagy része döbbenten zakatolt, egy kis része azonnal elemezni kezdte a helyzetet, megpróbálta kitalálni, hogyan változhatott Stefan semmiből egy… egy… Te jóságos ég! Hát jó, akár jó képet is vághat hozzá. – Megéreztem egy összecsapást – felelte Stefan. – Mikor változtál Pán Péterré? – Örülnöd kellene, hogy nem vettél részt az összecsapásban, és azért repülök, mert van hozzá Erőm, fiú. Ez merő nagyképűsködés volt. Mindenesetre helytálló, mert akkoriban, amikor ők születtek, a fiatalabb férfirokonaikat ragazzónak, vagyis fiúnak szólították. De az nem most volt. És mindeközben Damon agyának az a része, ami nem állt le, még mindig a helyzetet elemezte. Látta, érezte, bármit megtehetett Stefan aurájával, csak hozzáérni nem tudott. És ez… elképzelhetetlen volt. Ha Damon nem állt volna olyan közel, nem elsőkézből tapasztalta volna meg, akkor nem hitte volna el, hogy egyetlen személynek ennyi Ereje lehet. De ugyanazzal a hideg és logikus összeszedettséggel szemlélte a helyzetet, mint ami elárulta neki, hogy a saját Ereje – még azok után is, hogy a sárga földig leitta magát különböző nőkből az elmúlt pár nap során –, a saját Ereje semmi Stefanéhoz képest ebben a pillanatban. És ez a hideg, logikus hang súgta azt is, hogy Stefan az ágyból ugrott ki emiatt, és nem volt ideje – vagy nem volt elég összeszedett ahhoz –, hogy elrejtse az auráját. – Nézzenek csak oda – jelentette ki Damon rettentő gúnyosan. – Csak nem egy glóriát látok? Szentté avattak, amíg nem figyeltem? Szólítsalak ezentúl Szent Stefánnak? Stefan telepatikus válaszát nem tűrné a nyomdafesték. – Hol van Meredith és Matt? – kérdezte harciasan. – Vagy lehetséges volna – folytatta Damon, mintha Stefan meg sem szólalt volna –, hogy azért érdemelsz gratulációt, mert végre elsajátítottad a megtévesztés művészetét? - 87 -
– És mit művelsz Bonnie-val? – követelt magyarázatot Stefan, szintén eleresztve a füle mellett Damon megjegyzéseit. – De úgy látom, az összetett mondatok még nem mennek annyira, úgyhogy megpróbálok egyszerűen fogalmazni. Te kezdeményezted a verekedést. – Én kezdeményeztem a verekedést – jelentette ki Stefan egyszerűen, láthatóan megértve, hogy Damon addig nem fog válaszolni a kérdéseire, amíg el nem mondja neki az igazat. – Csak hálás lehettem Istennek, hogy túl dühös vagy részeg voltál ahhoz, hogy odafigyelj. Nem szerettem volna, ha te vagy bárki más rájön, milyen hatása van Elena vérének. És így anélkül hajtottál el, hogy egyetlen komolyabb pillantást vetettél volna rá. És anélkül, hogy gyanítottad volna, hogy már az elejétől lerázhattalak volna, mint egy falevelet. – Soha nem feltételeztem rólad, hogy képes lennél ilyesmire. – Damon élénken lejátszotta magában a kis összecsapásukat. Tényleg így volt: nem hitte volna, hogy Stefan előadása valóban csak az, egy előadás, és hogy bármikor felülkerekedhetett volna Damonon, és azt tehette volna vele, amit csak akar. – És itt van a jótevőd – biccentett fel Damon oda, ahol Elena lebegett, egy ruhaszárító-kötéllel – igen, tényleg azzal – rögzítve a tengelykapcsolóhoz. – Éppen hogy csak az angyalok alatt van a rangsorban, a dicsőség és a becsület koronájával –, jegyezte meg önkéntelenül, miközben felpillantott rá. Elena tényleg annyira fényes volt, hogy a szemében összpontosuló Erőre nézni olyan volt Damonnek, mintha a napba próbált volna pillantani. – Mintha arról is megfeledkezett volna, hogyan kell elrejtőzni. Úgy ragyog, mint egy GO-ás csillag. – Ő nem tud hazudni, Damon. – Stefan haragja nyilvánvalóan egyre gyűlt. – És most áruld el, hogy mi folyik itt, és mit tettél Bonnie-val? Damon alig bírt ellenállni a kísértésnek, hogy azt válaszolja, „semmit, miért, lenne valami ötleted?” – alig. De most Damon egy másik Stefannal állt szemben, mint akit eddig ismert. Ez nem az a kistestvér, akit az ember megszokott és szeret a földbe taposni, súgta neki az ésszerűség hangja, és Damon engedett neki. - 88 -
– A másik két emmmber – húzta el a szót Damon obszcénul – az autóban van. Én pedig – kerekedett fel benne hirtelen a hősiesség – hozzád vittem éppen Bonnie-t. Stefan az autója mellett állt, pont megfelelő távolságban ahhoz, hogy megvizsgálhassa Bonnie lecsüngő karját. A tűszúrásnyi sebek vérfoltokká változtak, ahol hozzájuk ért, és Stefan rémülten pillantott a saját ujjaira. Többször megismételte a kísérletet. Damon úgy érezte, mindjárt csorogni kezd a nyála, amit a méltatlan helyzet elkerülése végett mindenképp szeretett volna megakadályozni. Ehelyett egy közeli csillagászati jelenséget kezdett figyelni. A teliholdat, ami közepes magasságban járt, fehér volt, és olyan tiszta, mint a hó. És Elenát, aki előtte lebegett a régimódi, magas nyakú hálóingében – és nagyjából semmi másban. Amíg Damon az aurája vizsgálatához szükséges Erő nélkül nézte, addig inkább csak egy lánynak látta, semmint angyalnak a vakító izzásban. Damon oldalra billentette a fejét, hogy alaposan megszemlélhesse a sziluettet. Igen, határozottan az ilyesfajta viselet áll a legjobban Elenának, és mindig ragyogó fény elé kellene állnia. Ha ő… Csatt. Hátrafelé és balra szállt. Egy fába csapódott, miközben megpróbált ügyelni arra, hogy Bonnie ne üsse meg magát – még a végén eltörik. Múló döbbenettel lebegett – vagy inkább zuttyant a földre. Stefan ott volt rajta. – Te – mondta Damon kissé artikulálatlanul a vérző szájával – nagyon rossz kisfiú voltál, fiú. – Kényszerített. Szó szerint. Azt hittem, meghal, ha nem iszom a véréből, annyira felduzzadt az aurája. És most áruld el, mi baja van Bonnie-nak… – Szóval a vérét vetted a hősies, tántoríthatatlan ellenállásod ellenére… Csatt. Ennek az újabb fának gyantaszaga volt. Én soha nem vágytam arra különösebben, hogy megismerhessem a fák belsejét, gondolta Damon, miközben kiköpött egy adag vért. Még varjúként is csak akkor használom őket, ha muszáj. - 89 -
Stefan valahogy lekapta Bonnie-t a levegőből, miközben Damon a fa felé repült. Most már ennyire gyors volt. Nagyon-nagyon gyors volt. Elena azért nem semmi. – Szóval immár van némi sejtésed másodkézből, hogy milyen Elena vére. – És Stefan hallotta Damon legbensőbb gondolatait is. Damonnek normál esetben semmi kifogása nem volt egy kis verekedés ellen, de ebben a pillanatban szinte hallotta Elena sírását az emberbarátaiért, és valami benne nagyon kifáradt. Nagyon öregnek érezte magát – több száz évesnek –, és nagyon fáradtnak. De ami a kérdést illeti, hát, igen. Elena még mindig céltalanul libegett, időnként széttárva a végtagjait, máskor meg összegömbölyödve. Az ő vére rakéta-üzemanyag a legtöbb lány ólmozatlan benzinéhez képest. És Stefan verekedni akart. Még csak meg sem próbálta leplezni. Igazam volt, gondolta Damon. A vámpírok számára a vetélkedés ösztöne erősebb minden más ösztönnél, még a táplálkozásénál is, vagy Stefan esetében az aggodalomnál a… mi is az a szó? Ó, igen. A barátaiért. Damon ekkor megpróbálta elejét venni, hogy elpáholják, és számba vette az erősségeit, amiből nem volt sok, mert Stefan még mindig lefogta. Gondolkodás. Beszéd. A mocskos húzásokra való hajlam, amit Stefan soha nem fog elsajátítani. Ésszerűség. Az ösztönös tehetség arra, hogy megtalálja a réseket az ellenfele páncélján… Hmmm… – Meredith és… – A fenébe! Hogy is hívták a fiút? – …a kísérője szerintem már meghalt – jegyezte meg ártatlan hangon. – Itt maradhatunk verekedni, már ha ezt annak lehet nevezni, tekintetbe véve, hogy én egyetlen ujjamat nem emeltem rád, vagy megpróbálhatjuk újraéleszteni őket. Kíváncsi vagyok, vajon melyiket választjuk. – Tényleg kíváncsi volt arra, mennyi önuralma lehet Stefannak ebben a pillanatban. Stefan hirtelen kisebb lett, mintha Damon levette volna a nagyítást a kamerán. Addig pár arasszal a föld felett lebegett; akkor leszállt, és döbbenten nézett körül, mintha addig nem lett volna tudatában, hogy lebeg. Damon megszólalt a csendben, amíg Stefan a legvédtelenebb volt. – Nem én bántottam őket – tette hozzá. – Ha megnézed Bonnie-t – hála a rossz égnek, hogy eszébe jutott a neve –, akkor láthatod, hogy ilyesmire vámpír nem képes. Szerintem – tette hozzá ihletet kapva, a sokkolás végett – fák támadtak rájuk, amiket malakhok irányítottak. - 90 -
– Fák? – Stefan szinte rá se pillantott Bonnie agyonszurkált karjára. Majd azt mondta: – Be kell vinnünk őket fedél alá, a meleg vízbe. Vidd Elenát… – Ó, boldogan. Ami azt illeti, bármit megadnék, bármit… – … és az autót Bonnie-val együtt egyenesen vissza a panzióba. Ébreszd fel Mrs. Flowerst. Tegyél meg Bonnie-ért mindent, amit tudsz. Én meg elmegyek Meredithért és Mattért… Ez az! Matt. És most, ha ezt valahogy memorizálni… – Itt vannak nem messze az úton, igaz? Mintha onnan jött volna az első Erőkartácsod. Kartács lett volna? Legyünk őszinték, és nevezzük egy erőtlen hullámnak. És amíg még a fejében van… M, mint Málészájú, A, mint Akaratgyenge, T, mint Törpe. Meg is van. Csak az a baj, hogy ez mindegyikükre illik, és mégsem hívják mindegyiküket MAT-nek. Ó, a fenébe – nincs még egy T a végén? Málészájú, Akaratgyenge, Tétova Törpe? Töketlen Törpe? – Azt kérdeztem, rendben? Damon visszatért a jelenbe. – Nem, nincs rendben. A másik autó öszszetört. Nem fog elindulni. – Majd magam mögött repítem. – Stefan nem hetvenkedett, csak a tényeket közölte. – Még csak nem is maradt egy darabban. – Majd összehegesztem. Menjünk már, Damon! Sajnálom, hogy neked estem; teljesen félreértettem, hogy miről van szó. De lehet, hogy Matt és Meredith tényleg haldoklanak, és még az új Erőmmel és Elenáéval sem tudjuk őket megmenteni. Megemeltem Bonnie testhőmérsékletét pár fokkal, de nem merek itt maradni, és elég lassan tovább emelni. Kérlek, Damon! – Stefan betette Bonnie-t az anyósülésre. Nos, a szöveg a régi Stefané volt, de ebből az erőműből, az új Stefanból hallgatva egészen más hangsúlyt kapott. Mindegy, amíg Stefan egérnek hiszi magát, egér is marad. Erről ennyit. Damon korábban úgy érezte magát, mint a felrobbanni készülő Vezúv. Most hirtelen úgy érezte, mintha a Vezúv mellett állna, és a hegy morogni kezdene. Te jó ég! Szinte megperzselte Stefan közelsége. Összeszedte minden erejét, mentálisan jeges borogatással látta el magát, és abban reménykedett, hogy a válaszában legalább egy utolsó le- 91 -
heletnyi vagányság benne van. – Megyek. Akkor viszlát otthon. Remélem, az emberek még nem haltak meg. Miközben szétváltak, Stefan egy erős, elítélő üzenetet küldött át neki – nem nyers fájdalmat váltva ki belőle, mint mielőtt a fához vágta Damont, csak arról gondoskodott, hogy a bátyjáról alkotott véleménye minden szavát megpecsételje. Damon egy utolsó üzenetet küldött Stefannak, miközben elindult. Nem értem, gondolta ártatlanul a sötétbe vesző Stefan után. Mi a baj azzal, hogy remélem, hogy az emberek még nem haltak meg? Tudod, jártam már képeslapboltban – azt nem említette, hogy nem képeslapért tért be, hanem a fiatal pénztárosok miatt –, és ott egész részlegek vannak az olyasminek, mint hogy „Jobbulást” és „Részvétem”, ami egyébként, gondolom, azt jelenti, hogy az előző lap ereje nem bizonyult elegendőnek. Szóval mi a baj azzal, ha azt mondom, hogy remélem, nem haltak meg? Stefan még csak nem is fáradt a válasszal. De Damon azért megvillantott egy rövid, ragyogó mosolyt, miközben megfordult a Porschéval, és elindult a panzió felé. Damon megrángatta a ruhaszárító kötelet, ami Elenát tartotta. A lány lobogó hálóingben odalebegett Bonnie feje fölé, vagyis inkább oda, ahol Bonnie fejének lennie kellett volna. Bonnie mindig is kicsi volt, és ettől a jeges rosszulléttől magzati pózba görnyedt. Elena gyakorlatilag ráülhetett volna. – Hahó, hercegnő! Gyönyörű, mint mindig. De te sem nézel ki roszszul. Ez volt az egyik legrosszabb nyitómondata életében, nyugtázta Damon kedvetlenül. De nem érezte magát formában. Stefan átváltozása megdöbbentette – valószínűleg ez a baja, döntötte el. – Da… mon. Damon összerezzent. Elena hangja lassú volt és habozó… és csodálatosan gyönyörű; édességtől csöpögő melasz, az egyenesen a lépből kicsorduló méz. Mélyebb volt, ezt Damon biztosra vette, mint az átváltozás előtt, és déliesen elnyújtott. Egy vámpírnak olyannak tűnt, mint egy frissen megnyitott ütőér édes csepegése. – Igen, angyalom. Szólítottalak már angyalomnak? Ha nem, az komoly mulasztás a részemről. - 92 -
Miközben ezt Damon kimondta, ráébredt, hogy Elena hangjának van még egy összetevője, amit korábban nem vett észre: a tisztaság. Egy szeráf dárdaéles tisztasága. Ez el kellett volna vegye Damon kedvét, ehelyett csak arra emlékeztette, hogy Elena olyasvalaki, akit komolyan kell venni, nem könnyedén. Komolyan vagy könnyedén vennélek el, ahogy csak szeretnéd, gondolta Damon, ha nem lennél annyira rákattanva az idióta öcsémre. Két ibolyaszín ikernap fordult felé: Elena szeme. A lány meghallotta. Damont életében először vették körbe nála erősebb lények. És egy vámpír számára az Erő minden: az anyagi javak, a társadalmi rang, trófeaként megszerzett társ, a vigasz, a szex, a valuta, az édesség. Furcsa érzés volt. Nem igazán kellemetlen, ha Elenáról volt szó. Damon szerette az erős nőket. Évszázadokon keresztül keresett olyasvalakit, aki elég erős. De Elena pillantása nagyon hatékonyan visszaterelte a gondolatait a helyzetükre. Damon féloldalasan leparkolt a panzió előtt, felkapta a megfeszülő Bonnie-t, majd fellebegett a kanyargós, egyre keskenyebb lépcsőn Stefan szobája felé. Vizet eresztett az ősöreg, négy lábon álló kádba, és rendkívül kifinomult érzékszerveire támaszkodva olyan öt fokkal melegebbre állította a hőfokát Bonnie pillanatnyi testhőmérsékleténél. Megpróbálta elmagyarázni Elenának, min dolgozik, de a lány mintha elveszítette volna az érdeklődését, és csak körbe-körbe repkedett Stefan hálószobájában, mint egy ketrecbe zárt Csingiling. Mindig nekiütközött a csukott ablaknak, majd odahussant a nyitott ajtóhoz, és kinézett rajta. Micsoda dilemma. Kérje meg Elenát, hogy vetkőztesse le és fürdesse meg Bonnie-t, azt kockáztatva, hogy fejjel lefelé teszi a vízbe a lányt? Vagy kérje meg Elenát, hogy végezze el a feladatot, ő pedig csak felügyelje őket anélkül, hogy hozzájuk érne – kivéve vészhelyzet esetén? Ráadásul valakinek Mrs. Flowerst is meg kellene keresnie, és forró italokat rendelnie tőle. Írjon egy üzenetet, és küldje el Elenával? Bármelyik pillanatban újabb balesetek történhetnek idebent. Aztán elkapta Elena pillantását, és mintha elszállt volna az összes kicsinyes és konvencionális aggodalma. Szavak jelentek meg a fejében anélkül, hogy átmentek volna a fülén. Segíts neki! Kérlek! - 93 -
Damon visszafordult a fürdőszobába, lefektette Bonnie-t a vastag szőnyegre, és meghámozta, mint egy rákot. Le a pulóverrel, le az alatta lévő pántos felsővel. Le a kis melltartóval – A-kosaras, nyugtázta szomorúan, miközben levette, és próbált nem Bonnie-ra pillantani. De azt muszáj volt észrevennie, hogy a fa által okozott tűszúrásnyi sebek mindenén ott voltak. Le a farmerral, de itt egy rövid fennakadás következett, mert Damonnek le kellett ülnie és mindkét lábat az ölébe vennie, hogy leszedhesse a szorosan megkötött, magas szárú edzőcipőt, mielőtt le tudta volna húzni Bonnie nadrágját a bokáján. Le a zoknival. És ennyi. Bonnie meztelen lett, a saját vérét és a rózsaszín selyembugyiját leszámítva. Damon felkapta és belerakta a kádba, miközben ő is vizes lett. A vámpíroknak a szüzek vére jut eszébe a fürdésről, de csak a nagyon őrültek próbálják ki a gyakorlatban is. A kádban rózsaszínűvé vált a víz, amikor Damon belerakta Bonnie-t. Nyitva hagyta a csapot, mert olyan nagy volt a kád, majd hátradőlve átgondolta a helyzetet. A fa a tűin keresztül belepumpált valamit a lányba. Bármi is volt az, nem lehet jó dolog. Úgyhogy ki kell jönnie. A legértelmesebb megoldás az lenne, ha kiszívná, mint egy kígyóharapást, de ezt vonakodott kipróbálni, amíg meg nem bizonyosodik arról, hogy Elena nem veri szét a koponyáját, amennyiben azon kapja, hogy Damon módszeresen szívogatja Bonnie felsőtestét. Kénytelen lesz megelégedni a második legjobb megoldással. A véres víz nem takarta el teljesen Bonnie apró kis alakját, de segített elrejteni a részleteket. Damon fél kezével kiemelte Bonnie fejét a kád szélére, a másikkal pedig elkezdte kinyomogatni és kimasszírozni a vért a karjából. Amikor megérezte a fenyő gyantaillatát, tudta, hogy jól döntött. Olyan sűrű és viszkózus anyag volt, hogy még nem szívódott fel Bonnie testében. Damonnek egy keveset sikerült kijuttatnia Bonnie testéből, de elég lesz ez vajon? Damon óvatosan, az ajtót figyelve és a lehető legérzékenyebbre kiélezve az érzékszerveit az ajkához emelte Bonnie kezét, mintha meg akarná csókolni. Ehelyett viszont a szájába vette a csuklóját, és minden harapási késztetését elnyomva egyszerűen csak megszívta. - 94 -
Szinte azonnal köpött is egyet. A szája megtelt gyantával. A maszszázs messze nem volt elég. Még a szívás sem lesz elég, akkor sem lenne az, ha keresne egy tucatnyi vámpírt, és mindegyiket Bonnie testére cuppantaná, mint a piócákat. Damon leült a sarkára, és lepillantott rá, erre a végzetes sebet kapott nőgyermekre, akivel kapcsolatban szinte a szavát adta, hogy megmenti. Most először ébredt rá, hogy derékig vizes lett. Egy ingerült pillantást vetett az égre, majd leráncigálta magáról a fekete bomberdzsekit. Mit tehetne? Bonnie-nak orvosságra van szüksége, de Damonnek fogalma sem volt, konkrétan milyenre, és nem ismert boszorkányt a közelben. Mrs. Flowers vajon járatos a misztikus tanokban? Vajon segítene Damonnek, ha az lenne? Vagy csak egy ütődött öregasszony? Mi az univerzális gyógyszer egy embernek? Átadhatná Bonnie-t a saját népének, hadd kísérletezzenek a kontár tudományukkal – elvihetné egy kórházba –, de nekik egy olyan lányon kellene dolgozniuk, akit a Másik Oldal mérgezett meg, azok a sötét helyek, amiket ők soha nem láthatnak és soha nem érthetnek meg. Damon eddig szórakozottan dörzsölte a karját, a kezét és a fekete ingét egy törülközővel. Most rápillantott a törülközőre, és arra jutott, hogy Bonnie-nak legalább a szemérmére tekintettel lehetne, különösen, hogy már semmi nem jutott eszébe, amit tehetne érte. Megnedvesítette a törülközőt, majd kiterítve a víz alá nyomta, hogy beborítsa vele Bonniet a nyakától a lábáig. A törülköző helyenként lebegett, máshol lesülylyedt, de általánosságban véve alkalmasnak bizonyult a feladatra. Damon ismét melegebbre vette a vizet, de ez nem számított. Bonnie kezdett igaz halálba merevedni, akármilyen fiatal is volt. Damon társainak a középkori Itáliában igazuk volt, gondolta a férfi, egy ilyen lány egy szűz, már nem kislány, de még nem nő. Ez különösen azért volt helytálló, mert bármelyik vámpír meg tudta volna állapítani, hogy Bonnie még mindkét értelemben szűz. És az egész az orra előtt történt. A csapdába ejtés, a falkatámadás, az elképesztő technika és összjáték – úgy ölték meg ezt a szüzet, hogy ő ott ült és nézte. Még tapsolt is nekik. Lassan, legbelül valami nőni kezdett Damonben. Akkor szikrázott fel, amikor a malakhok arcátlanságára gondolt, akik az orra előtt vadászták le az embereit. És nem kérdezett rá arra, pontosan mikor is vál- 95 -
tak a kocsiban ülők az ő embereivé – Damon azt feltételezte, ez azért van, mert az utóbbi időben annyira közel kerültek hozzá, hogy kezdte a saját jogának érezni azt, mikor szabadul meg tőlük, hogy megmondhassa, éljenek-e vagy haljanak, esetleg váljanak olyanná, mint ő. A növekedő valami felkorbácsolódott, amikor arra gondolt, hogy a malakh a gondolatait manipulálta, és áldott álmodozásba csábította a halálról általánosságban, miközben a lábai előtt ment végbe a halál a gyakorlatban. És ez kezdett nagyon tenyérbemászó lenni, mert annyiszor átvágták már aznap. Ez már tényleg több a soknál… …és Bonnie-ról volt szó… Bonnie-ról, aki soha nem ártott egy… egy ártalmatlan dolognak sem rosszindulatból. Bonnie-ról, aki olyan volt, mint egy kiscica, a láthatatlan áldozatok után levegőbe kapkodó mancsával. Bonnie-ról, akinek a haját rézvörösnek nevezték, de olyan volt, mintha lángolna. Az áttetsző bőrű Bonnie-ról a finom, lila vénafjordokkal és folyótorkolatokkal a nyakán és a karja belső oldalán. Bonnie ról, aki az utóbbi időben rászokott arra, hogy tágra nyílt, gyermeki tekintettel pislogjon fel Damonra oldalról a hatalmas, barna szemeivel, a csillagszerű szempillái alól… Damon állkapcsa és szemfogai sajogtak, a szája pedig égett a mérgező gyantától. De minderre oda sem figyelt, mert egy másik gondolat kötötte le. Bonnie majdnem fél órán keresztül kiabált segítségért, mielőtt megadta volna magát a sötétségnek. Ezt ki kellett mondani. Ezen el kellett gondolkozni. Bonnie Stefanért kiabált – aki túl messze volt, és túlságosan lefoglalta az angyala –, de Damont is hívogatta, és a segítségéért könyörgött. Ő pedig elengedte a füle mellett. Oda sem figyelt Elena három barátjának a vergődésére a lábai előtt, nem reagált Bonnie rémült kéréseire, hogy ne hagyja őket meghalni. Az ilyesmi után általában egy másik városban szokta találni magát, de most valahogy még mindig itt volt, és a tette következményének keserű levét itta. Damon lehunyt szemmel hátradőlt, és közben megpróbálta kizárni a vér erőszakos szagát, és… valaminek a dohos illatát. Összevonta a szemöldökét, és körbenézett. A kis szoba a sarkáig tiszta volt. Semmi dohos nincs idebent. De a szag nem csökkent. És akkor eszébe jutott. - 96 -
12.
F
elidéződött benne az egész: a keskeny folyosók, az apró ablakok, és az öreg könyvek dohos illata. Olyan ötven évvel ezelőtt volt Belgiumban, és meglepve vette tudomásul, hogy ilyen tartalmú, angol nyelvű könyvek még mindig léteznek. De ott volt előtte, az egyenletesen rozsdaszínűre barnult borítójával, amin már nem lehetett kivenni az írást, ha volt rajta egyáltalán. Hiányoztak belőle lapok, úgyhogy senki nem tudhatja már a szerzőjét vagy a címét, ha bármelyiket is belenyomtatták. Minden benne lévő „recept” – recept vagy bűvige vagy átok – tiltott tanokra épült. Damon könnyedén fel tudta idézni a legegyszerűbb varázsigét: „Az vére egy Zamfyrnak vagy Vampyrnak, ha tiszta, akkor általános orvosságul szolgálhat minden Kórságra vagy Rontásra, amelyet azok okozának, az kik az Erdőben Táncolnak vala Holdcsúcskor”. Ezek a malakhok határozottan valami kórságot vagy rontást okozának az erdőben vala, és éppen holdcsúcs hava volt, ami a ”nyári napforduló” éjjele az Ősök Nyelvén. Damon nem akarta otthagyni Bonnie-t, de azt sem akarta, hogy Elena lássa, amit tenni készült. Továbbra is a meleg, rózsaszín víz fölött tartva Bonnie fejét, kigombolta az ingét. A csípőjén egy tokban egy vasfakés volt. Damon kihúzta, és egyetlen gyors mozdulattal megvágta a torka alját. Rengeteg vér kifolyt. Most már csak az volt a kérdés, hogyan vegye rá Bonnie-t az ivásra. Visszatette a tőrt a tokjába, kiemelte a lányt a vízből, majd megpróbálta az ajkait a sebre tenni. Nem, ez hülyeség, gondolta tőle szokatlan önmegvetéssel. Bonnie ismét ki fog hűlni, te pedig nem tudod rákényszeríteni arra, hogy nyeljen is. Visszaeresztette Bonnie-t a vízbe, és elgondolkozott. Majd ismét előhúzta a kést, és megint megvágta magát: ezúttal a karján, a csuklóján. Addig követte a vénáját, amíg a vér már nem csak csöpögött, hanem stabilan csorgott. Majd Bonnie felfelé fordított szája elé tette vérző csuklóját, a másik kezével pedig megfelelő szögbe döntötte a fejét. A - 97 -
lány ajka szétnyílt, és a sötétvörös vér gyönyörűen ömlött. Bonnie ütemesen nyeldekelt. Még volt benne élet. Ez éppen olyan, mint egy madárfiókát etetni, gondolta Damon, aki rettenetesen elégedett volt a memóriájával, az ötletességével, és… nos, önmagával. Ragyogó mosolyt vetett a semmire. Most már csak működnie kell a dolognak. Damon kicsit változtatott a testhelyzetén, hogy kényelmesebb pózba kerüljön, majd ismét megnyitotta a melegvíz-csapot, miközben folyamatosan tartotta és táplálta Bonnie-t, végig – ennek tudatában volt – kecsesen, és egyetlen felesleges mozdulat nélkül. Ez jó móka volt. Bizsergette a humorérzékét. Itt és most egy vámpír nem falatozik egy emberből, hanem a biztos haláltól próbálja megmenteni úgy, hogy vámpírvérrel itatja. Sőt. Az összes emberi tradíciónak és szokásnak alávetette magát, amikor megpróbálta anélkül levetkőztetni Bonnie-t, hogy megsértené az erkölcsi elvárásokat. Ez nagyon vicces volt. Persze így is látta a testét; azt nem tudta volna elkerülni. De tényleg sokkal izgalmasabb volt igazodni a szabályokhoz. Még soha nem csinált ilyet. Lehet, hogy Stefan is ezt élvezi a dologban. Nem, Stefannak ott van Elena, aki volt már ember, vámpír és láthatatlan lélek, most pedig egy eleven angyalnak tűnik, ha létezik egyáltalán ilyesmi. Elena éppen elég élvezet önmagában is. Ugyanakkor Damonnek már percek óta eszébe sem jutott. Lehet, hogy megdöntötte az Elenára nem gondolás rekordját. Jobb lenne, ha szólna neki, esetleg behívná ide, és elmagyarázná neki, hogy mit csinál, nehogy a lány beverje a fejét. Az úgy jobban nézne ki. Damon hirtelen ráébredt, hogy nem érzi Elena auráját Stefan hálószobájában. De még mielőtt nyomozni indulhatott volna, valami puffant egy nagyot, majd léptek döndültek, utána ismét puffant valami, sokkal közelebb. Majd berúgták a fürdőszoba ajtaját, méghozzá a Málészájú, Akaratgyenge Törpe. Matt baljósan megindult, majd belegabalyodott a lába valamibe, és lenézett, hogy kigabalyítsa őket. Barna arcát hirtelen naplementepír öntötte el. Bonnie apró, rózsaszín melltartóját fogta. Úgy dobta el, mintha megtámadta volna, majd ismét felkapta és megpörgette, csak hogy Ste- 98 -
fanhoz csapja, aki éppen belépett. Damon nagyon jól szórakozott az előadáson. – Hogy kell megölni, Stefan? Csak egy karó kell hozzá? Le tudnád fogni, amíg én… vér! Vérrel itatja! – vágott Matt a saját szavába, olyan arccal, mintha meg akarná támadni Damont. Ez rossz ötlet, gondolta Damon. Matt farkasszemet nézett vele. Szembeszáll a szörnyeteggel, gondolta Damon, még jobban szórakozva. – En… gedd… el – mondta Matt lassan, valószínűleg azért, hogy baljósan hangozzanak a szavai, de Damon fülének inkább olyan volt, mintha Matt szerint Damon szellemi fogyatékos lenne. Különösen Utálatos Savanyú Seggfej, gondolta Damon. De ebből az jön ki, hogy… – Kuss – mondta ki hangosan a fejét csóválva. Ezt sokkal könnyebb lenne megjegyeznie, gondolta. – Kuss? Azt mondtad nekem, hogy…? Istenem, Stefan, kérlek, öld meg! Ő ölte meg Bonnie-t. – A szavak egyetlen folyamban, egyetlen lélegzettel ömlöttek ki Mattből. Damon szomorúan látta, hogy az utolsó betűszójának semmi hatása. Stefan meglepően higgadt maradt. Maga mögé tolta Mattet, és azt mondta: – Menj, és ülj le Elenával és Meredith-szel –, méghozzá olyan hangsúllyal, ami nem hagyott helyet tiltakozásnak, majd visszafordult a bátyjához. – Nem ittál belőle – jelentette ki, és ez nem kérdés volt. – Hogy mérget nyeljek? Az nem élvezet számomra, kisöcsém. Damon szájának fél sarka felkunkorodott. Nem reagált, hanem egyszerűen olyan pillantással nézte Damont, ami… mindentudó volt. Damon felhúzta az orrát. – Igazat mondtam! – Ez egy új hobbi nálad? Damon elkezdte elengedni Bonnie-t, arra gondolva, hogy ha a véres vízbe ejti, az megfelelő végszó lesz a távozásához, de… De. Bonnie egy madárfióka volt. Most már annyi vérét lenyelte Damonnek, hogy ha még többet kapna, akkor megkezdődne az Átváltozás. És hogy ha az eddig adott vér nem elegendő, akkor egyszerűen nem ez a megfelelő orvosság. Egyébként is megérkezett a csodadoktor. Damon összehúzta a karján a sebet, hogy abbamaradjon a vérzés, és megszólalt… - 99 -
Amikor ismét bevágódott az ajtó. Ezúttal Meredith volt az, kezében Bonnie melltartójával. Mind Stefan, mind Damon meghunyászkodott. Meredith, gondolta Damon, egy nagyon ijesztő ember. De ő legalább szakított rá időt, Mattel ellentétben, hogy végignézzen az összetaposott ruhákon a fürdőszobapadlón. És megkérdezte Stefant, hogy hogy van Bonnie, amit Matt szintén nem tett meg. – Rendbe fog jönni – felelte Stefan, és Damon meglepetten nyugtázta, hogy… ha nem is megkönnyebbül, de elégedett a munkájával. Ráadásul ezzel annak is elejét vehette, hogy Stefan félholtra verje. Meredith vett egy mély levegőt, és egy pillanatra lehunyta rémisztő szemeit. Eközben az egész arca ragyogott. Lehet, hogy imádkozott. Már évszázadok teltek el azóta, hogy Damon utoljára imádkozott, és egyik imájára sem kapott választ. Aztán Meredith kinyitotta a szemét, megrázta magát, és ismét ijesztővé vált. Megbökte a földön heverő ruhákat, és lassan, határozottan azt mondta: – Ha az a darab, ami ennek a párja, nincs még mindig Bonnie testén, akkor nagy baj lesz. Úgy lobogtatta a melltartót, mint egy zászlót. Stefan zavartnak tűnt. Miért nem érti vajon a hiányzó fehérnemű problémáját? – merengett Damon. Hogy lehet bárki ilyen… ilyen értetlen bolond? Elena vajon nem viselt ilyesmit… soha? Damon mozdulatlanul ült pár pillanatig, annyira lefoglalták a belső világában megjelenő képek. Majd megszólalt. Ő tudta a választ Meredith találós kérdésére. – Szeretnél idejönni és megnézni? – kérdezte lovagiasan elfordított fejjel. – Igen, szeretnék. Damon továbbra is háttal ült a kádnak, miközben Meredith odament, bedugta a kezét a meleg, rózsaszín vízbe, és egy kicsit félretolta a törülközőt. Damon hallotta, amint megkönnyebbülten felsóhajt. Amikor visszafordult, Meredith azt mondta: – Véres a szád. – Sötét szeme sötétebb volt, mint valaha. Damon meglepődött. Ugye nem lyukasztotta ki a vöröskét pusztán megszokásból, majd feledkezett meg róla? De közben rájött a megoldásra. - 100 -
– Megpróbáltad kiszívni a mérget, igaz? – kérdezte Stefan, miközben egy fehér kéztörlőt dobott oda neki. Damon letörölte azt az oldalt, amit Meredith bámult, és egy vérfoltot látott. Nem csoda, hogy úgy égett a szája. Ez a méreg elég erős lehet, bár a vámpírokra láthatóan nem hat úgy, mint az emberekre. – És a torkod is véres – folytatta Meredith. – Sikertelen kísérlet – vonta meg a vállát Damon. – Szóval felvágtad a csuklód. És elég komolyan. – Egy embernek ez talán komoly lenne. Vége lesz végre a sajtókonferenciának? Meredith hátradőlt. Damon olvasott az arcában, és belül elmosolyodott. Különkiadás! Különkiadás! RÉMISZTŐ MEREDITH ZÁTONYRA FUTOTT. Damon tudta, hogy néznek azok, akik számára túl keménynek bizonyul a Damon-dió. Meredith felállt. – Van valami, amivel el tudom állítani a szája vérzését? Talán valami ital? Stefan döbbentnek tűnt. Stefan baja – nos, Stefan egyik baja a sok közül – az volt, hogy bűnös dolognak tartotta a vérivást. Még azt is, ha beszélnek róla. Lehet, hogy így élvezetesebb. Az emberek imádnak mindent, ami bűnös dolog. És a vámpírok is. Damon le volt törve. Hogyan lehetne visszamenni azokba az időkbe, amikor még minden bűnös dolognak számított? Mert nagyon ráfért volna egy kis élvezet. Amíg háttal ült Meredithnek, kevésbé félt tőle. Damon megkockáztatott egy választ arra, hogy mit inna. – Te, kedvesem… te, kedvesem. – Ez egy kedvessel több a kelleténél – jegyezte meg Meredith rejtélyesen, és még mielőtt Damon rájött volna, hogy nyelvtani szempontból érti, nem pedig a magánéletére célozgat, már el is tűnt. A vándormelltartóval együtt. Stefan és Damon egyedül maradtak. Stefan egy lépéssel közelebb ment hozzá, és közben nem nézett a kádra. Nem tudod, miről maradsz le, tökfej, gondolta Damon. Igen, ezt a szót kereste korábban. Tökfej. – Nagyon sokat tettél érte – mondta Stefan, akinek láthatóan éppen olyan nehezére esett Damonra nézni, mint a kádra. Így nem maradt sok minden, amit nézhetett. A falat választotta. - 101 -
– Azzal fenyegettél, hogy összeversz, ha nem teszem. Én soha nem szerettem, ha megvernek – villantott egy ragyogó mosolyt Damon az öccse felé, és mosolygott tovább, amíg Stefan oda nem fordult, s csak akkor hagyta abba a mosolygást. – Te túlmentél a kötelességtudáson. – Nálad, kisöcsém, az ember soha nem tudhatja, meddig terjednek a kötelességei. Áruld el, hogy néz ki a végtelen? Stefan eleresztett egy sóhajt. – Te legalább nem az a fajta bunkó vagy, aki csak akkor bunkó, ha erőfölényben van. – Azt javasolod, hogy „menjünk ki a hóra”, ahogy mondani szokás? – Nem, hanem az elismerésemet fejeztem ki, amiért megmentetted Bonnie életét. – Nem voltam tudatában annak, hogy van választásom. Egyébként meg hogyan sikerült meggyógyítanod Mereditht, és… és… hogyan sikerült? – Elena megcsókolta őket. Észrevetted egyáltalán, hogy eltűnt? Idehoztam őket, Elena pedig lesétált a földszintre, a szájukba lehelt, és ettől meggyógyultak. Úgy látom, lélekből lassan igazi emberré kezd változni. Arra tippelnék, már csak pár napig tart, ha azt vesszük, mennyit fejlődött, mióta felébredt. – Legalább beszél már. Nem sokat, de nem akarhat az ember mindent egyszerre. – Damon felidézte a kilátást a lehajtott tetejű Porschében, miközben Elena léggömbként lebegett. – Ez a kis vörös egy szót sem szólt – tette hozzá panaszosan, majd vállat vont. – Mindegy. – Miért, Damon? Miért nem vagy képes beismerni, hogy fontos neked, ha csak annyira is, hogy megmentsd a haláltól, anélkül, hogy molesztálnád közben? Tudtad, hogy nem veszíthet több vért… – Ez egy kísérlet volt – magyarázta Damon alaposan. És már vége. Bonnie Stefan kezében fog felébredni, túlélni vagy meghalni, nem az övében. Damon át volt ázva, kellemetlenül érezte magát, és elég idő eltelt már az előző étkezése óta ahhoz, hogy éhes is legyen és ingerlékeny. Fájt a szája is. – Fogd meg a fejét! – mondta nyersen. – Én elmegyek. Majd te, Elena és… Kuss befejezitek. – Mattnek hívják, Damon. Ezt nem olyan nehéz megjegyezni. - 102 -
– De igen, ha az embert a legcsekélyebb mértékben sem érdekli. Túl sok gyönyörű lány van a környéken ahhoz, hogy ne ő legyen az utolsó, aki szóba jöhet csipegetnivalóként. Stefan a falba vágott, erősen. Az ökle átütötte az ősöreg vakolatot. – A fenébe, Damon, az emberek nem csak ennyiről szólnak. – Én nem kérek tőlük mást. – Te soha semmit nem kérsz. Éppen ez a baj. – Csak szépen próbáltam fogalmazni. Akkor csak ennyit akarok tőlük. És biztos, hogy csak ennyi érdekel. Ne próbáld bebeszélni magadnak, hogy bármi többről szó van. Nincs értelme bizonyítékokat keresni egy csinos kis hazugságra. Stefan ökle elszállt. A bal ökle volt, és Damon azon az oldalon tartotta Bonnie fejét, úgyhogy nem tudott olyan kecsesen kitérni, ahogy szokott. Bonnie eszméletlen volt; lehet, hogy ha vizet lélegez be, akkor azonnal meghal. Ki tudja ezeknél az embereknél, különösen, ha meg vannak mérgezve? Ehelyett Damon arra koncentrált, hogy minden pajzsát az álla jobb oldalára összpontosítsa. Úgy kalkulálta, kibír egy ütést, még az Új, Felturbózott Stefantól is anélkül, hogy elengedné a lányt, még akkor is, ha eltörik az álla. Stefan ökle pár milliméterre állt meg Damon arcától. Szünet következett; a két testvér fél méterről meredt egymásra. Stefan vett egy mély levegőt, és hátradőlt. – Most már beismered? Damon őszintén megdöbbent. – Mit ismerjek be? – Hogy azért fontosak neked valamennyire. Eléggé ahhoz, hogy inkább elviselj egy pofont, mint hogy hagyd, hogy Bonnie a víz alá kerüljön. Damon rámeredt, majd nevetni kezdett, és azon kapta magát, hogy nem tudja abbahagyni. Stefan visszabámult rá. Majd lehunyta a szemét, és fájdalmas arccal félig elfordult. Damonnek nem szűnt a rohama. – És te még azt go-gondoltad, hogy érde-hekel engem egy ki-kis… – Akkor miért tetted? – kérdezte Stefan csüggedten. - 103 -
– Sze-sze-szeszélyből. Már mo-mondtam. Csa-csak… – Damon az éhségtől és a túl sok ellentétes érzelemtől ittasan összeesett, Bonnie feje a víz alá került. Mindkét vámpír utánavetette magát, és összeütközött a fejük, amikor találkoztak a kád közepénél. Mindketten kábán visszaestek egy pillanatra. Damon abbahagyta a nevetést. Nem törődött mással, mint hogy tigrisként küzdve kimentse a lányt a vízből. Stefan is, és az újdonsült képességeivel nagyon közel került a győzelemhez. De pont az történt, amiről Damon egy órával korábban gondolkozott – egyikük sem működött együtt a másikkal a mentőakció közben. Mindketten egyedül próbálták végrehajtani, és mindketten csak akadályozták egymást. – El az utamból, elkényeztetett kölyök – vicsorgott Damon szinte sziszegve a rosszindulattól. – Téged ő nem is érdekel. Tűnj el te az útból… Valami gejzírszerű jelenség ment végbe, és Bonnie magától fellőtte magát a víz alól. Kiköpött belőle egy adagot, majd felkiáltott: – Mi folyik itt? –, és a hangja a kőszívet is megolvasztotta volna. És pontosan ezt is tette. Valami megmozdult Damonben, ahogy végignézett a megviselt kismadarán, aki ösztönösen is magához szorította a törülközőjét, a tüzes haja a fejéhez tapadt, nagy, barna szemével pedig pislogott a tincsek között. Stefan odarohant az ajtóhoz, hogy elújságolja a többieknek a jó hírt. Pár pillanatra ketten maradtak: Damon és Bonnie. – Rettenetes íze van – jelentette ki Bonnie szemrehányóan köpködve a vizet. – Tudom – meredt rá Damon. Az új érzelem addig dagadt a lelkében, amíg szinte kibírhatatlanná vált a nyomás. Amikor Bonnie hangulatában száznyolcvan fokos fordulattal azt mondta, hogy „De legalább élek!”, és szív alakú kis arca felragyogott az örömtől, Damont szinte részegítően lázas büszkeség töltötte el. Ő és egyedül ő hozta vissza a lányt a halál jeges partjairól. Ő gyógyította meg a méreggel telt testét; az ő vére oldódott fel benne és semlegesítette a toxint, az ő vére… És akkor felrobbant az egyre növekvő valami. Damon számára egyértelműen érzékelhető, szinte hallható reccsenés hangzott fel, ahogy a lelkének kőburka meghasadt, és egy nagy darab leesett belőle. - 104 -
Valami dalra fakadt benne, miközben magához rántotta Bonnie-t, érezte a törülköző nedvességét a selyemingen keresztül, és érezve a lány vékony testét a törülközőn át. Egyértelműen szűz, nem pedig kislány, gondolta szédelegve. Úgy kapaszkodott Bonnie-ba, mintha a vér miatt lenne rá szüksége – mintha a viharos tengeren hajóznának, és ha elengedné, akkor elveszítené. Rettenetesen fájt a nyaka, de egyre több repedés szaladt végig a kőburkon; teljesen szét akart robbanni, és kiengedni azt a Damont, aki bele volt zárva – ő pedig túlságosan ittas volt a büszkeségtől és az örömtől, igen, az örömtől, hogy fontos neki valaki. Repedések futottak minden irányba, kődarabok potyogtak le… Bonnie eltolta. Meglepően erős volt ahhoz képest, hogy milyen filigrán. Teljesen kilökte magát Damon karjaiból. Az arckifejezése ismét megváltozott: most már csak félelem és elkeseredés tükröződött rajta – és igen, irtózat. – Segítség! Valaki segítsen, kérem! – Bonnie szeme hatalmasra nyílt, és az arca ismét elfehéredett. Stefan megpördült. Csak annyit látott, amennyit Meredith, aki a karja alá vetette magát a szobából, vagy amennyit Matt, aki megpróbált bekukucskálni az apró fürdőszobába: hogy Bonnie harciasan szorongatja a törülközőjét, úgy próbálja elrejteni magát, Damon pedig a kád mellett térdel kifejezéstelen arccal. – Kérlek, segítsetek! Hallotta, hogy hívom… éreztem a túloldalon… de csak nézett. Ott állt és nézte, ahogy mind meghalunk. Azt akarja, hogy az összes ember meghaljon, és a vérünk végigfolyjon a fehér lépcsőkön valahol. Kérlek, vigyétek a közelemből! Hát így állunk. A kis boszorkány ügyesebb, mint Damon gondolta volna. Az nem szokatlan, ha valaki érzi, ha fogadják az adását – ha van visszajelzés –, de a fogadó személy azonosításához már tehetség kell. Ráadásul az is nyilvánvaló, hogy Bonnie meghallotta pár gondolatának a visszhangját. Tehetséges az ő kis madara… nem, nem az ő kis madara, amíg ennyire gyűlölködő pillantással nézi. Csend lett. Damon letagadhatta volna a vádakat, de miért fáradt volna vele? Stefan biztos képes lenne leszűrni az igazságot. Talán Bonnie is. - 105 -
Irtózat suhant az egyik arcról a másikra, mint egy gyorsan terjedő betegség. Most Meredith ugrott előre, és kapott fel egy újabb törülközőt. A másik kezében valami ital volt – az illatából ítélve kakaó. Elég forró ahhoz, hogy hatékony fegyver legyen – az ilyesmi elől nem lehet kitérni, különösen, ha az ember egy fáradt vámpír. – Gyere! – mondta Meredith Bonnie-nak. – Biztonságban vagy. Itt van Stefan. Itt vagyok én. Matt is itt van. Fogd ezt a törülközőt; tegyük a válladra. Stefan némán bámulta a jelenetet – nem, a bátyját. Aztán az elszántságtól megkeményedő arccal egyetlen szót mondott. – Kifelé! Kizavarták, mint egy kutyát. Damon hátranyúlt a kabátjáért, megtalálta, és remélte, hogy a humorérzékére is éppen ilyen könnyen rálel majd. A körülötte lévő arcok mind egyformák voltak. Akárha kőbe lettek volna vésve. De nem olyan kemény kőbe, mint ami a lelke körül keletkezett ismét. Az a kő rendkívül gyorsan összeforrt – és egy újabb réteg került rá, bevonta, mint egy gyöngyöt, csak nem olyan szép dolgot rejtett. Az arcok ugyanolyanok maradtak, miközben Damon megpróbált kijutni a kis helyiségből, amiben túl sokan zsúfolódtak össze. Volt, aki beszélt; Meredith Bonnie-hoz, Mattből a savas gyűlölet áradt… de Damon nem igazán hallotta a szavakat. Túl sok vérszagot érzett. Mindenkin volt pár kisebb seb. A különálló szagok – a nyáj különböző tagjai – körbezárták. Szédelegni kezdett. Ki kell jutnia, különben elkapja a legközelebbi meleg edényt, és kiüríti. Ekkorra már nem csak szédelgett, hanem túl melege is volt, túl… szomjas lett. Nagyon-nagyon szomjas. Hosszú ideig dolgozott ivás nélkül, és most potenciális zsákmányok vették körbe. Ott nyüzsögtek körülötte. Hogyan fogja megállni, hogy el ne kapja valamelyiket? Hiányozna bárkinek is? És ott volt az az egy is, akit még nem látott, és nem is akart látni. Ha tanúja lenne, hogy Elena gyönyörű arca ugyanolyan irtózó maszkká torzult, mint a többi, az… nem lenne szép látvány, gondolta, miközben végre visszatért a megszokott közömbössége. De nem kerülhette el. Amikor Damon kisétált a fürdőszobából, Elena ott lebegett közvetlenül előtte, mint egy túlméretezett pillangó. Damon pillantása pontosan arra esett, amit nem akart látni: az arckifejezésére. - 106 -
Elena arcán nem ugyanaz tükröződött, mint a többiekén. Aggodalmasnak tűnt, feldúltnak. De nyoma sem volt rajta annak az undornak vagy gyűlöletnek, mint a többieken. Még meg is szólalt, azzal a furcsa mentális hanggal, ami nem olyan volt, mint a telepátia, de sikerült egyszerre két szinten kommunikálni vele. – Da… mon. Mesélj a malakhokról! Kérlek! Damon csak felvonta a szemöldökét. Meséljen egy csapat embernek önmagáról? Elena szándékosan próbálja nevetségessé tenni magát? Egyébként is, a malakhok nem igazán tettek semmit. Egyszerűen csak elterelték a figyelmét néhány percre, ennyi. Semmi értelme a malakhokat hibáztatni, amikor nem tettek mást, csak a saját nézeteit erősítették fel egy rövid időre. Kíváncsi volt, Elenának van-e bármi fogalma az esti kis fantáziaképéről. – Da… mon. Látom. Az egészet. De akkor is, kérlek… Hát jó, talán a lelkek hozzá vannak szokva mások szennyeséhez. Elena erre a gondolatra nem reagált, úgyhogy Damon csak a sötétben tapogatózhatott. A sötétben. Amihez hozzászokott, mert az volt az otthona. Mindanynyian külön utakon indulnak majd el, az emberek a meleg, száraz házukba, ő pedig egy fára az erdőben. Elena természetesen Stefannal marad. Természetesen. – A körülményekre való tekintettel nem mondom azt, hogy au revoir – vetette lehengerlő mosolyát Elenára, aki komoran nézett vissza rá. – Maradjunk csak annyiban, hogy isten veletek. – Az emberek nem válaszoltak. – Da… mon. – Elena már sírt. Kérlek! Kérlek! Damon elindult az éjszakába. Kérlek! Damon a nyakát dörzsölgetve folytatta az útját.
- 107 -
13.
E
lena aznap éjjel jóval később sem tudott elaludni. Azt mondta, nem akar bent szorongani a Magas Szobában. Stefan titokban attól tartott, hogy ki akar menni és levadászni a malakhot, ami megtámadta az autót. De nem hitte, hogy Elena képes lenne hazudni, a lány pedig a bezárt ablakhoz csapkodta magát, és azt csilingelte, hogy csak levegőre vágyik. Szabad levegőre. – Fel kellene öltöznöd. De Elena döbbent volt – és makacs. Éjszaka van… ez a Háló Ingem, mondta. Neked nem tetszett a Nappali Ingem. Ezzel ismét az ablakhoz csapta magát. A „Nappali Inge” Stefan kék inge volt, amiből egy övvel nagyon rövid ingruha lett, Elenának a combja közepéig ért. Ebben a pillanatban annyira egyezett Elena akarata Stefan saját vágyaival, hogy a fiúnak egy kicsit… bűntudata támadt a gondolattól. De hagyta magát meggyőzni. Kéz a kézben kirepültek, Elena szellemként vagy angyalként a fehér hálóingében, Stefan pedig feketében, és úgy érezte, hogy szinte eltűnik ott, ahol a fák elzárják a hold fényét. Valahogy az Öregerdőben kötöttek ki, ahol facsontvázak keveredtek élő ágakkal. Stefan a lehető legjobban kiélesítette az érzékszerveit, de csak az erdő szokásos lakóit érezte meg, akiket még Damon Erődemonstrációja ijesztett el, és most lassan, óvatosan kezdtek visszaszivárogni. Sündisznók. Őzek. Bakrókák és egy szerencsétlen nőstény ikerkölykökkel, aki nem tudott elfutni a gyermekei miatt. Madarak. Az állatok, akik varázslatos hellyé tették az erdőt. Semmi nem keltett malakhszerű benyomást, semmi nem tűnt ártalmasnak. Stefanban felmerült, hogy Damon nem csak kitalálta-e vajon azt a teremtményt, ami befolyásolja. Damon rettenetesen meggyőzően bírt hazudni. - 108 -
Igazat mondott, csilingelte Elena. De vagy láthatatlan, vagy eltűnt már. Miattad. Az Erőd miatt. Stefan rápillantott, és azon kapta Elenát, hogy büszkeség és valami más keverékével nézi őt, amit könnyen be tudott azonosítani – de ami megdöbbentő volt így a szabadban. Elena felemelte az arcát, szabályos vonásai tiszták és sápadtak voltak a holdfényben. Rózsaszín pír öntötte el a lány arcát, az ajkaival pedig enyhén csücsörített. Ó… az ördögbe, gondolta Stefan lázasan. – Mindazok után, amin keresztülmentél – kezdte, majd elkövette az első hibát. Megfogta Elena karjait. Kettejük Erejének a szinergiája ekkor elindította őket egy nagyon lassú spirálban felfelé. És Stefan megérezte Elena melegét. Testének édes puhaságát. Elena még mindig lehunyt szemmel várta a csókját. Mindent elölről kezdhetünk, vetette fel reménykedve. És ez így is volt. Stefan viszonozni akarta azokat az érzéseket, amiket Elena a szobájukban keltett benne. Erősen át akarta ölelni; addig akarta csókolni, amíg remegni nem kezd. Azt akarta, hogy Elena elolvadjon és beleszédüljön. És képes is volt rá. Nem csak azért, mert vámpírként az ember elsajátít egy-két dolgot, hanem mert ismerte Elenát. Ők tényleg egy test és egy lélek voltak. Kérlek? – csilingelte Elena. De most olyan fiatal volt, olyan sebezhető a tiszta hálóingében, és egyenesen Stefanra nézett. Azt szeretnéd… – mondta illedelmes hangon, de huncut tekintettel – …látni, hányszor vagy képes kimondatni velem, hogy kérlek? Istenemre, dehogy. De ez annyira felnőttesen hangzott, hogy Stefan tehetetlenül a karjába zárta Elenát. Megcsókolta a selymes feje búbját. Onnantól lefelé indultak a csókjai, csak a rózsabimbó szájat kerülték el, ami még mindig magányos vágyódással csücsörített. Szeretlek. Szeretlek. Stefan azon kapta magát, hogy mindjárt összetöri Elena bordáit, és megpróbálta elengedni, de Elena olyan szorosan ölelte, ahogy csak bírta, Stefan karjait magához szorítva. És azt szeretnéd – a csilingelés ugyanolyan volt, ártatlan és merész – látni, én hányszor tudom kimondatni veled, hogy kérlek? - 109 -
Stefan rámeredt. Majd a szívében valami féktelenséggel a rózsabimbó-ajkakra vetette magát, és fuldokolva csókolta, amíg annyira el nem szédült ő maga is, hogy kénytelen volt elengedni. Ismét Elena szemébe nézett. Az ilyen szemekben elveszhet az ember, egy örökkévalóságig zuhanhat a csillogó kékségbe. Stefan ezt is akarta. De ennél még jobban szeretett volna valami mást. – Csókolni akarlak – súgta egyenesen Elena bal fülébe, miközben megharapdálta. Igen. Elena nagyon határozott véleménnyel volt erről. – Amíg a karomba nem omlasz. Stefan érezte, hogy Elena teste megremeg. Látta, hogy mélykék szeme elfelhősödik, félig lecsukódik. De meglepetésére azonnal igent mondott, még ha kicsit elfulladt hangon is. Úgyhogy megtette. Addig csókolta Elenát, amíg a lány majdnem elalélt, kis remegések futottak rajta végig, és halkan fel-felkiáltott, amit Stefan a saját szájával próbált elfojtani. Utána pedig, mivel eljött az Ideje, és mert a remegések kezdtek fájdalmassá válni, Elena lélegzetvétele pedig annyira felgyorsult és oly nehézkes lett, amikor hagyta levegőhöz jutni, hogy komolyan félni kezdett attól, hogy elájul, Stefan ünnepélyesen megnyitott egy vénát a saját nyakán a lány számára. Elena pedig, aki egykor ember volt, és megrémítette volna a gondolat, hogy egy másik ember véréből igyon, egy apró, fojtott örömkiáltással rátapadt. Stefan érezte, milyen meleg, meleg a nyakán a szája, majd érezte, ahogy Elena erősen megborzong, és elöntötte az a szédítő érzés, amikor az ember vérét a szerelme issza. Az egész lényét ki akarta önteni Elena elé, mindent oda akart neki adni, ami benne van, vagy lesz valaha. És tudta, hogy Elena is így érzett, amikor ő itta a vérét. Ez volt az ő szent kötelékük. Ettől úgy érezte magát, mintha már az idők kezdete óta szeretők lennének, a legelső csillag legelső felpislákolása óta a sötétben. Nagyon elemi, nagyon mélyen gyökerező érzés volt. Amikor megérezte, hogy a vére Elena szájába csordul, a lány hajába kellett fojtania egy kiáltást. Aztán suttogni kezdett neki vad, ösztönös dolgokat arról, hogy mennyire szereti, hogy soha nem válhatnak el egymástól, és kedves és abszurd - 110 -
szavakat tucatnyi nyelven. Míg el nem fogytak a szavak, hogy csak érzések maradjanak. És így haladtak felfelé spirál alakban a holdfényben, a fehér hálóing néha Stefan fekete lába köré csavarodott, amíg el nem érték a fák tetejét, élve és állva, de holtan. Ez volt az ő ünnepélyes, intim szertartásuk, és túlságosan belevesztek a gyönyörbe ahhoz, hogy odafigyeljenek a fenyegető veszélyekre. Stefan azért ellenőrizte a környéket, és tudta, hogy Elena is. Semmilyen veszély nem leselkedett rájuk; csak ketten voltak, lebegtek és sodródtak, miközben a hold az áldását adva mosolygott le rájuk. Az egyik leghasznosabb dolog, amit Damon az utóbbi időben megtanult – sokkal hasznosabb még a repülésnél is, bár az sem semmi –, hogy hogyan rejtőzzön el tökéletesen. Természetesen az összes védőfalát le kellett engednie. Azokat még egy rutinellenőrzés is kimutatja. De ez nem számított, mert ha senki nem látja, akkor senki nem találhat rá. Tehát biztonságban van. De aznap este, miután kisétált a panzióból, az Öregerdőbe ment, hogy keressen egy fát, amin duzzoghat. Nem mintha érdekelte volna, mit gondol róla az emberi csőcselék, gondolta maróan. Az pont olyan lenne, mintha amiatt aggódna, mit gondol róla egy csirke, mielőtt kitekeri a nyakát. És mindenekfelett az nem érdekelte, mit gondol róla az öccse. De Elena is ott volt. És még ha ő meg is értette – és erőfeszítéseket tett, hogy a többiek is megértsék –, túl megalázó volt, hogy előtte dobták ki. Úgyhogy megtért, gondolta keserűen, az egyetlen helyre, amit az otthonának nevezhetett. Ez ugyan egy kicsit nevetséges volt, hiszen Fell's Church legjobb szállodájában (az egyetlen szállodájában) is alhatott volna, vagy akárhány édes, fiatal lánynál, akik hajlandóak felkínálni… egy kis vizet a megfáradt utazónak. Egy Erőhullám, ami elaltatja a szülőket, és szálláshoz juthatott volna, továbbá meleg, lelkes harapnivalóhoz reggelig. Damon azonban borzalmas hangulatban volt, és nem kívánt mást, csak egyedül maradni reggelig. Egy kicsit félt vadászni. Nem lenne képes uralkodni magán egy pánikba esett állattal szemben a pillanatnyi - 111 -
idegállapotában. Csak szaggatásra és tépésre tudott gondolni, meg arra, hogy valakinek komoly kellemetlenséget okozzon. De az állatok kezdtek visszatérni, vette észre, gondosan ügyelve arra, hogy csak a szokványos érzékszerveit használja, semmi olyat, ami elárulná a jelenlétét. Az éjszakai rémségek véget értek számukra, az állatoknak pedig nagyon rövid tud lenni az emlékezetük. Majd épp amikor elhelyezkedett egy ágon, és azon morfondírozott, hogy jó lett volna, ha legalább Kuss elszenvedett volna valami fájdalmas és maradandó sérülést, megjelentek. Mintha a semmiből érkeztek volna. Stefan és Elena, kéz a kézben, lebegve, mint egy boldog, szárnyas, shakespeare-i szerelmespár, mintha az erdő az ő otthonuk lenne. Damon először el sem akarta hinni. Majd éppen amikor villámokat akart rájuk zúdítani, megkezdődött a szerelmi nagyjelenetük. Ott, Damon szeme előtt. Még fel is lebegtek az ő szintjére, mintha az orra alá akarnák dörgölni. Csókolózni kezdtek, simogatni egymást… sőt. Akaratlanul is kukkolót csináltak Damonből, bár az idő múlásával egyre dühösebb lett, és egyre kevésbé bánta a leskelődést, Stefan és Elena viszont egyre szenvedélyesebbé váltak. A fogát csikorgatta, amikor Stefan felkínálta Elenának a vérét. Azt akarta üvölteni, hogy volt idő, amikor ez a lány az ő kénye-kedvének volt kiszolgáltatva, ki is üríthette volna, és Elena boldogan hal meg a karjai között, amikor még ösztönösen engedelmeskedett a hangjának, a vér ízétől a mennyekbe került volna Damon karjaiban. Mint ahogy láthatóan Stefanéban is. Ez volt a legrosszabb. Damonnek a tenyerébe kellett vájnia a körmét, amikor Elena Stefan köré fonta magát, mint egy hosszú, kecses kígyó, és a nyakára szorította a száját, miközben Stefan arca az ég felé fordult, lehunyt szemmel. A pokol összes démonának a szerelmére, miért nem tudják végre abbahagyni? Damon ekkor vette észre, hogy nem egyedül van jól megválasztott, kényelmes fáján. Valaki más is volt ott, aki nyugodtan üldögélt mellette a nagy ágon. Valószínűleg akkor jelent meg, amikor Damont lefoglalta a szerelmi je- 112 -
lenet és a saját dühe, viszont ez mindenképp azt bizonyította, hogy nagyon ügyes az illető. Kétszáz éve nem sikerült így meglepnie Damont senkinek. Talán háromszáz. A döbbenettől lebukfencezett az ágról – anélkül, hogy a vámpírok repülési képességéhez folyamodott volna. Egy hosszú, karcsú kéz nyúlt ki, hogy elkapja és felsegítse, és Damon azon kapta magát, hogy egy nevető, arany szempárba pillant. Ki az ördög vagy te? – kérdezte. Amiatt nem aggódott, hogy a szeretők meghallanák a holdfényben. Ebben a pillanatban legalább egy sárkány vagy egy atombomba kellene ahhoz, hogy észrevegyék. A Sinicsi ördög vagyok, válaszolta a fiú. Damon már nagyon régen nem látott ilyen fura hajat. Sima volt, fényes és mindenhol fekete, leszámítva egy egyenetlen, vörös réteget a végén. A fiú szeméből lazán hátravetett tincsek vége karmazsinvörös volt, és a kis pihék is a gallérja körül – mert kicsit le volt nőve. Úgy nézett ki, mintha lobogó, táncoló lángnyelvek nyaldosnák a végét és adnának a válaszának is ugyanilyen jelentőséget: A Sinicsi ördög vagyok. Ha bárki képes elhitetni magáról, hogy a pokol ördöge, az ez a fiú. A szeme viszont egy angyal tiszta aranyszeme volt. A legtöbben egyszerűen csak Sinicsinek hívnak, tette hozzá józanul, miközben a szeme sarka szarkalábas lett, jelezvén, hogy ez csak vicc. Most már tudod a nevem. És te ki vagy? Damon csak bámult rá némán.
- 113 -
14.
E
lena másnap Stefan keskeny ágyában ébredt. Még azelőtt nyugtázta, mielőtt teljesen magához tért volna, és csak remélni tudta, hogy valami hihető alibit adott elő Judith néninek előző este. Előző este… ez egy nagyon homályos fogalom. Mit álmodott, amitől ilyen rendkívüli lett ez az ébredés? Nem emlékezett… te jó ég, semmire sem emlékezett! Aztán minden eszébe jutott. Olyan lendülettel ült fel, amitől előző nap még elrepült volna, aztán végigvette az emlékeit. Napfény. Emlékezett a napfényre, ami egyenesben érte – és nem volt rajta a gyűrűje. Rémült pillantást vetett mindkét kezére. Nincs gyűrű. És egy napsugárcsíkban ül, mégsem fáj semmije. Ez lehetetlen. Tudta, a teste minden sejtjét átjáró nyers memóriával emlékezett rá, hogy a napfény megöli őt. Ezt a leckét akkor tanulta meg, amikor egyetlen napsugár érte a kezét. Soha nem felejti el azt az égető, lüktető fájdalmat: az a jelenet örök reflexet ültetett belé. Ne menj sehova a lapis lazuli gyűrű nélkül, ami önmagában is gyönyörű, de még gyönyörűbb lesz a tudattól, hogy a megmentője. Anélkül rögtön… Ó. Ó. De ez is történt, nem? Meghalt. Nem egyszerűen Átváltozott, mint amikor vámpírrá vált, hanem olyan halált halt, amiből nem szoktak visszatérni. A maga saját, személyes hitvilága szerint vagy névtelen atomokra kellett volna szétbomlania, vagy egyenesen a pokolba kellett volna jutnia. Ehelyett nem tűnt el sehova. Volt pár álma arról, hogy atyáskodó vagy anyáskodó emberek tanácsokat adnak neki – és hogy nagyon szeretne segíteni embereken, akiket hirtelen sokkal könnyebben megértett. Az iskola legverekedősebb fiúja? Elena szomorúan figyelte, ahogy a részeges apja minden este rajta tölti ki a dühét. Az a lány, aki soha nem - 114 -
csinálja meg a leckéjét? Neki kellett ellátnia a három kistestvérét, miközben az anyjuk egész nap az ágyban hevert. Pusztán a kisbaba etetése és tisztán tartása elvette minden idejét. Minden cselekedetnek megvan a maga magyarázata, és ezt Elena most már látta is. Még kommunikált is emberekkel az álmaikon keresztül. Aztán megérkezett Fell's Churchbe az egyik Ős, és Elenának minden erejét össze kellett szednie, hogy kibírja az álmokba való beavatkozását, és ne rohanjon el. Rávette az embereket, hogy idézzék meg Stefant – és véletlenül Damont is megidézték. És Elena mindent latba vetett, hogy segítsen nekik, még akkor is, amikor szinte elviselhetetlen lett a helyzet, mert az Ősök értenek a szerelemhez, és tudják, hogyan kell a gombokat nyomkodni, és az ellenségeiket a megfelelő irányba ösztökélni. De ők harcba szálltak ellenük – és győztek is. Elena pedig, miközben megpróbálta meggyógyítani Stefan halálos sebeit, valahogy maga is ismét halandóvá vált: meztelenül feküdt az Öregerdő földjén, Damon dzsekijével a testén, miközben maga Damon eltűnt anélkül, hogy megvárta volna, amíg köszönetet mond neki. És az az ébredés az elemi dolgokról szólt: az érzékekről: a tapintásról, ízlelésről, hallásról, látásról – és a szívről, de nem a fejről, Stefan olyan jó volt hozzá. – És most mi vagyok én? – mondta ki Elena hangosan, miközben a kezére meredt, amit újra és újra megforgatott, a szilárd, halandó húsban gyönyörködve, ami engedelmeskedett a gravitáció törvényeinek. Azt mondta, hogy a repülésről is lemondana Stefanért. Valaki a szaván fogta. – Gyönyörű vagy – válaszolta Stefan anélkül, hogy megmozdult volna. Majd hirtelen felpattant. – Beszélsz! – Tudom. – És értelmesen! – Nagyon köszönöm. – És mondatokban! – Észrevettem. – Akkor rajta, mondj valami hosszút… kérlek – könyörgött Stefan, mintha nem tudná elhinni. - 115 -
– Túl sok időt töltöttél a barátaimmal – állapította meg Elena. – Ebben a mondatban benne volt Bonnie pimaszsága, Matt udvariassága és Meredith ragaszkodása a bizonyítékokhoz. – Elena, te vagy az! Ahelyett, hogy folytatta volna a butuska beszélgetést, Elena egy pillanatra elgondolkozott. Majd óvatosan felállt az ágyból, és tett egy lépést. Stefan gyorsan elkapta pillantását, és átnyújtott neki egy köpenyt. Stefan? Stefan? Csend. Amikor Stefan illendő szünet után megfordult, azon kapta Elenát, hogy a napfényben térdelve nézegeti a köpenyt. – Elena? – A lány tudta, hogy Stefan olyannak látja, mint egy nagyon fiatal, merengő angyalt. – Stefan. – De hát te sírsz. – Ismét ember lettem, Stefan. – Elena felemelte a kezét, majd hagyta, hogy visszahulljon a gravitációtól. – Ismét ember vagyok. Se több, se kevesebb. Azt hiszem, egyszerűen kellett pár nap, hogy visszatérjek a megszokott kerékvágásba. Elena Stefan szemébe nézett. Stefannak mindig olyan nagyon zöld volt a szeme. Mint a zöld kristály súrlófényben. Mint egy nyári falevél, amit a napfény felé tartanak. Tudok olvasni a gondolataidban. – Én viszont nem tudok a tieidben, Stefan. Csak egy általános benyomásom van róluk, és még az is eltűnhet… nem számíthatunk semmire. Elena, minden, amire szükségem van, itt van ebben a szobában. Stefan megveregette az ágyat. Ülj le ide, és akkor azt mondhatom, hogy minden, amire szükségem van, itt van ezen az ágyon. Elena ehelyett felállt és Stefanra vetette magát, a karját a nyaka köré fonta, a lábát pedig a fiú lábaira. – Még mindig nagyon fiatal vagyok – suttogta, miközben szorosan ölelte. – És ha napokban számoljuk, nem volt sok ilyen napunk, de… – Én még mindig messze túl öreg vagyok hozzád. De hogy téged nézhetlek, te pedig engem… – Mondd azt, hogy mindig szeretni fogsz. – Mindig szeretni foglak. - 116 -
– Történjék bármi. – Elena, Elena… én szerettelek halandóként, vámpírként, testetlen lélekként, angyalgyermekként… és most ismét emberként. – Ígérd meg, hogy együtt maradunk! – Együtt maradunk. – Ne. Stefan, én vagyok az – mutatott Elena a fejére, mintha ki akarná hangsúlyozni, hogy az aranypettyes, kék szemek mögött egy ragyogó, aktív elme zakatol éppen. – Ismerlek. Ha a gondolataidban nem is, az arcodban tudok olvasni. És a régi félelmek visszatértek, nem? Stefan elkapta a pillantását. – Soha nem foglak elhagyni. – Egy napra sem? Egy órára sem? Stefan habozott, majd felnézett Elenára. Ha tényleg ezt szeretnéd. Nem foglak elhagyni, még egy órára sem. Stefan most már vetített, ezt tudta, mert hallotta a gondolatait. – Feloldalak az ígéreteid alól. – De Elena, én komolyan gondoltam őket. – Tudom. De amikor tényleg elmész, nem akarom, hogy még a bűntudat is bántson, amiért megszeged őket. Még telepátia nélkül is tisztában volt vele a legapróbb részletig, hogy mire gondol Stefan: a kedvében akar járni. Végtére is még csak most ébredt. Valószínűleg egy kicsit össze van zavarodva. És nem szeretne kevésbé zavarodott lenni, és nem szeretné, ha Stefan kevésbé lenne zavart. Biztosan ezért harapdálja gyengéden Stefan állát. És csókolgatja. Biztos, gondolta Elena, hogy kettőjük közül valamelyikük össze van zavarodva… Az idő mintha kinyúlt majd megállt volna körülöttük. Aztán minden zavarodottság elmúlt. Elena tudta, hogy Stefan tudja, mit akar a lány, Stefan pedig azt akarta tenni, amit Elena akart. Bonnie aggodalmasan nézte a számot a telefonján. Stefan kereste. Majd sebesen végigfuttatta a kezét a haján, kisimítva a göndör fürtöket, és felvette a telefont. De nem Stefan volt az, hanem Elena. Bonnie kuncogni kezdett, és rá akart szólni, hogy ne játsszon Stefan felnőtt játékaival – aztán tágra nyílt a szeme. – Elena? - 117 -
– Mindenkitől ezt fogom kapni? Vagy csak a boszorkánynővéremtől? – Elena? – Felébredt, és jobb, mint újkorában – lépett be Stefan is a képbe. – Azonnal telefonáltunk, amint felkeltünk… – Ele… de hisz már dél van! – bukott ki Bonnie-ból. – Lefoglalt minket ez meg az – vágott közbe Elena rezzenetlenül, és ó, de jó volt ilyennek hallani! Félig ártatlannak, és teljesen önelégültnek, amitől az ember legszívesebben megrázta volna, és minden piszkos részletet kihúzott volna belőle. – Elena – kapkodott levegő után Bonnie, a legközelebbi falnak támaszkodott, majd lassan lerogyott mellette, nyomában egy halom zokni, póló, pizsama és alsónemű záporozott a földre, a szeméből pedig kicsordultak a könnyek. – Elena, azt mondták, el kell menned Fell's Churchből… így lesz? Elena felkapta a fejét. – Mit mondtak? – Hogy Stefan és te a saját érdeketekben örökre elmentek. – Soha az életben! – Gyönyörűséges kis sze… – kezdte Stefan, majd hirtelen elhallgatott, némán tátogott. Bonnie rájuk meredt. A kijelző alján történt, a látóterén kívül, mégis megesküdött volna, hogy Stefant a gyönyörűséges kis szerelme éppen gyomorszájon vágta. – A szokásos helyen, kettőkor? – kérdezte Elena. Bonnie visszatért a jelenbe. Elena nem sok időt hagyott merengésre. – Ott leszek! – kiáltott fel. – Elena – lehelte Meredith. – Majd: – Elena! – zokogta félig elfúlva. – Elena! – Meredith! Jaj, ne ríkass meg, ez a blúz félig selyem! – Teljesen selyem, mert az az én selyem száriblúzom! Elena hirtelen olyan ártatlannak tűnt, mint egy angyal. – Tudod, Meredith, mintha sokat nőttem volna az utóbbi időben… – Hogyha ez a mondat azzal fejeződik be, hogy „úgyhogy szerintem nekem jobban áll” – Meredith hangja fenyegető lett –, akkor figyelmeztetlek, Elena Gilbert… – Elhallgatott, és mindkét lány nevetni, majd sírni kezdett. – A tiéd lehet! Ó, a tiéd lehet! - 118 -
– Stefan? – integetett Matt a telefonjával először visszafogottan, majd a garázs falához kezdte ütögetni. – Nem látom… – Elhallgatott és nyelt egyet. – E-le-na? – mondta ki lassan, szünetet tartva minden szótag után. – Igen, Matt. Visszatértem. Még idefent is – mutatott Elena a homlokára. – Találkozol velünk? Matt a legújabb, már majdnem működő autójának dőlve motyogta újra és újra, hogy „hála a jó égnek”. – Matt? Nem látlak. Jól vagy? – súrlódó hang hangzott fel. – Szerintem elájult. Stefan hangja. – Matt? Elena nagyon szeretne látni. – Igen, igen – emelte fel a fejét Matt a telefonra pislogva. – Elena, Elena… – Annyira sajnálom, Matt. Nem kell idejönnöd… Matt röviden felnevetett. – Biztos vagy benne, hogy te Elena vagy? Elena felragyogtatta a mosolyt, ami ezer szívet összetört. – Ebben az esetben, Matt Honeycutt, ragaszkodom hozzá, hogy gyere a szokásos helyre kettőre. Így már jobb? – Szerintem majdnem tökéletes. A régi, császárnői Elena hangja. Matt teátrálisan köhögött, szipogott, majd azt mondta: – Elnézést, egy kicsit megfáztam, vagy talán allergiás vagyok. – Ne bolondozz, Matt! Pityeregsz, mint egy kisbaba, és én is – felelte Elena. – És Bonnie és Meredith is ezt tették, amikor felhívtam őket. Úgyhogy majdnem egész nap sírtam – és ha így haladok, akkor nagyon igyekeznem kell, ha össze akarok dobni egy piknikrevalót időre. Meredith úgy tervezi, hogy majd felvesz téged. Hozzál valami enni- vagy innivalót! Szia! Elena zihálva lerakta a telefont. – Na, ez kemény volt. – Még mindig szeret. – Jobban örülne, ha egész életemben kisbaba maradtam volna? – Lehet, hogy tetszett neki, ahogy köszöntél és elköszöntél. – Most már csak piszkálsz – rebbent meg Elena álla. – Soha nem tennék ilyet – felelte Stefan gyengéden. Majd hirtelen elkapta Elena kezét. – Gyere, bevásárolunk a piknikre, és veszünk egy autót is – húzta fel a lányt. - 119 -
Elena mindkettejüket annyira meglepte azzal, hogy felfelé szállt, hogy Stefannak el kellett kapnia a derekát, hogy megakadályozza, hogy a plafonba csapódjon. – Azt hittem, hat rád a gravitáció! – Én is! Mit csináltam? – Gondolj nehéz gondolatokra! – És mi van, ha nem működik? – Akkor majd veszünk neked egy horgonyt! Két órakor Stefan és Elena megérkeztek Fell's Church temetőjébe a vadonatúj Jaguarjukon; Elena sötét napszemüveget viselt egy kendővel, ami alá az összes haját feltűzte, egy sállal az álla körül, és Mrs. Flowers fiatalkori fekete csipkekesztyűjével, amiről bevallása szerint nem tudta, miért vette fel. Meredith szerint meglehetősen eredeti látványt nyújtott a lila szárifelsőben és a farmerjében. Bonnie és Meredith már leterítettek egy pokrócot a piknikhez, a hangyák pedig már elkezdték kóstolgatni a szendvicseket, a szőlőt és a zsírszegény tésztasalátát. Elena elmesélte, hogy ébredt fel aznap reggel, és ezzel több ölelgetést, puszilgatást és sírást váltott ki, mint amit a fiúk el bírtak viselni. – Szeretnéd ellenőrizni az erdőt a környéken? Hogy nincsenek-e itt olyan malakhizék? – kérdezte Matt Stefantól. – Hát jobb lenne, ha nem lennének – felelte Stefan. – Ha a fák ilyen messzire a balesettől is meg vannak fertőzve… – Az nem jó? – Az komoly baj lenne. Már indulni készültek, amikor Elena visszahívta őket. – Abbahagyhatjátok a férfias felsőbbrendűsködést – mondta. – Nem tesz jót, ha elnyomjátok az érzelmeiteket. Ha kifejeznétek őket, az segítene megőrizni a lelki egyensúlyotokat. – Figyelj, te keményebb vagy, mint gondoltam – felelte Stefan. – A temetőbe piknikezni? – Régen folyton itt találtuk Elenát – mutatott Bonnie egy zellerszárral az egyik sírkőre. – Itt van a szüleim sírja – magyarázta Elena egyszerűen. – A baleset után… itt mindig közelebb éreztem magamhoz őket, mint bárhol más- 120 -
hol. Akkor jöttem ide, amikor a dolgok rosszra fordultak, vagy válaszra volt szükségem. – És kaptál választ bármire? – kérdezte Matt, miközben elvett egy savanyú uborkát, majd továbbadta a befőttesüveget. – Nem vagyok benne biztos, még most sem – felelte Elena. Már levette a napszemüveget, a sálat, a kendőt és a kesztyűt. – De mindig jobban éreztem magam tőle. Miért? Valamire választ szeretnél kapni? – Nos… igen – felelte Matt váratlanul. Majd elpirult, amikor hirtelen a figyelem középpontjában találta magát. Bonnie szájában a zellerszárral fordult felé, Meredith odaficergett, Elena pedig felült. Stefan, aki addig öntudatlan vámpírkecsességgel támaszkodott egy sírkőnek, leült. – Mi a baj, Matt? – Már akartam mondani, hogy nem nézel ki túl jól ma – mondta Bonnie aggódva. – Köszönöm – csattant fel Matt. Bonnie barna szemébe könnyek szöktek. – Nem úgy értettem… De nem fejezhette be. Meredith és Elena védelmezően körégyűltek az általuk „velociraptor testvériségnek” nevezett falanxba. Ez azt jelentette, hogy aki bármelyiküket piszkálja, az mindannyiukat piszkálja. – Gunyorosság a lovagiasság helyett? Én nem ezt a Mattet ismerem – mondta Meredith a fél szemöldökét megemelve. – Bonnie csak együttérző akart lenni – mutatott rá Elena csendesen. – És ez olcsó visszavágás volt. – Oké, oké! Sajnálom… tényleg ne haragudj, Bonnie! – fordult Matt a lány felé szégyenkező arccal. – Csúnya dolog volt tőlem, és tudom, hogy csak kedves akartál lenni. Csak… nem is tudom, miket csinálok és mondok. Mindegy, akarjátok hallani – kérdezte védekezően –, vagy nem? Mindenki akarta. – Oké, szóval erről van szó. Ma reggel elmentem meglátogatni Jim Bryce-ot… emlékeztek rá? – Igen, jártam is vele. A kosárlabdacsapat kapitánya. Kedves srác. Egy kicsit fiatal, de… – Meredith megvonta a vállát. – Jimmel nincs semmi baj. – Matt nyelt egyet. – Nos, csak annyi, hogy… nem akarok pletykálni, vagy ilyesmi, de… - 121 -
– Pletykálj csak! – parancsolt rá a három lány egyszerre, mint egy görög kórus. Matt megadta magát. – Oké, oké! Nos, tízre kellett volna oda mennem, de egy kicsit előbb odaértem, és… hát, Caroline volt ott. Éppen hazafelé indult. Mindenki döbbenten kapkodott levegő után, Stefan pedig éles pillantást vetett Mattre. – Úgy érted, ott töltötte az éjszakát? – Stefan! – vágott közbe Bonnie. – A rendes pletykálkodás nem így megy. Az ember nem mondja ki, amire gondol… – Ne – tiltakozott Elena. – Hadd válaszoljon Matt! Elég sok mindenre emlékszem azelőttről, hogy beszélni tudtam, hogy aggódjak Caroline miatt. – Az aggódás nem kifejezés – tette hozzá Stefan. Meredith bólintott. – Ez nem pletyka. Ez életbevágó információ. – Hát jó. – Matt nyelt egyet. – Nos, igen, én is erre gondoltam. Caroline azt mondta, hogy korán reggel odament meglátogatni Jim húgát, de Tamra csak olyan tizenöt éves. És Jim elpirult, amikor ezt mondta. A többiek komor pillantásokat váltottak egymással. – Caroline mindig is elég… könnyűvérű volt… – kezdte Bonnie. – De még soha nem láttam, hogy egyáltalán észrevette volna Jimet – fejezte be Meredith. Mindenki Elenára pillantott válaszért. Elena lassan megcsóválta a fejét. – Az biztos, hogy semmi okot nem tudok elképzelni, amiért Tamrát meglátogatná. Azonkívül – vetett egy gyors pillantást Mattre – te elhallgatsz valamit. Mi történt még? – Történt még valami? Caroline alsóneműt villantott? – nevetett Bonnie, amíg meg nem látta Matt vörös arcát. – Hé, Matt, ne már! Mi vagyunk azok. Nekünk bármit elmondhatsz. Matt vett egy mély levegőt, és lehunyta a szemét. – Oké, hát… miközben kiment, azt hiszem… Caroline kikezdett velem. – Mit csinált? – Ő soha nem tenne… – Hogyan, Matt? – kérdezte Elena. - 122 -
– Nos… Jim azt hitte, hogy már elment, és kiment a garázsba a kosárlabdájáért, én pedig megfordultam, és egyszerre ott termett Caroline, és azt mondta… nos, mindegy, mit mondott. De arról szólt, hogy az amerikai focit jobban szereti a kosárlabdánál, és legyek sportszerű. – És te mit feleltél? – kérdezte Bonnie lenyűgözve. – Nem mondtam semmit. Csak bámultam. – És utána visszajött Jim? – találgatott Meredith. – Nem! Utána Caroline elment… olyan pillantást vetve rám, tudjátok, amitől egyértelművé vált, hogy mire gondolt… és lejött Tami. – Matt őszinte arca ekkorra már lángolt. – És utána… nem is tudom, hogy fogalmazzam meg. Lehet, hogy Caroline vette rá, mert Tami… ő… – Matt! – Stefan eddig szinte meg se szólalt; ekkor azonban előrehajolt, és halkan folytatta. – Nem azért kérdezzük, mert pletykálni akarunk. Azt próbáljuk kitalálni, nem történik-e valami nagyon rossz Fell's Churchben. Úgyhogy, légy szíves, áruld el, mit csinált!
- 123 -
15.
M
att bólintott, de a haja tövéig elpirult. – Tami… hozzám dörgölőzött. Hosszú szünet következett. Meredith szólalt meg higgadtan: – Matt, úgy érted, megölelt? Naaagy ölelés, vagy ilyesmi? Vagy hogy… – Elhallgatott, mert Matt már így is vadul rázta a fejét. – Az nem egy ártatlan naaagy ölelés volt. Kettesben voltunk az ajtóban, és Tami egyszerűen… nos, el sem akartam hinni. Csak tizenöt éves, de úgy viselkedett, mint egy fenőtt nő. Úgy értem… nem mintha felnőtt nő tett volna már velem ilyet. Matt szégyenkezve, de megkönnyebbülten, hogy kiadta magából a dolgot, sorra rájuk nézett. – Szóval, mi a véleményetek? Vajon véletlen, hogy Caroline pont ott volt? Vagy ő… mondott valamit Taminak? – Nem véletlen – felelte Elena egyszerűen. – Ez túl sok lenne véletlennek: hogy először Caroline kezd ki veled, majd Tami viselkedik így. És ismerem… ismertem Tami Bryce-ot. Egy kedves kislány… legalábbis az volt. – Még mindig az – jegyezte meg Meredith. – Mondtam, hogy randiztam Jimmel párszor. Nagyon kedves lány, és egyáltalán nem túl érett a korához képest. Nem hinném, hogy normál esetben bármi illetlen dolgot tenne, hacsak nem… – Ezzel elhallgatott, a semmibe meredt, majd vállat vont anélkül, hogy befejezte volna. Bonnie már komoly arcot vágott. – De ezt le kell állítanunk – mondta. – Mi van, ha olyasvalakivel csinálja, aki nem olyan kedves és szégyenlős, mint Matt? A végén még kihasználják! – Éppen ez a baj – vörösödött el Matt ismét. – Úgy értem, elég nehéz… Ha egy másik lány lett volna, akivel randizom… nem mintha randizgatnék más lányokkal – tette hozzá gyorsan, Elenára pillantva. – Pedig randizgatnod kellene – jelentette ki Elena határozottan. - 124 -
– Matt, én nem várom el, hogy örökké hű legyél hozzám. Semmire nem vágyom jobban, mint hogy egy kedves lánnyal lássalak. – A tekintete mintegy véletlenül Bonnie-ra vándorolt, aki nagyon csendesen és észrevétlenül próbálta rágni a zellert. – Stefan, csak te tudod megmondani, mit tehetnénk – fordult Elena Stefan felé. Stefan a homlokát ráncolta. – Nem tudom. Két lányból elég nehéz következtetéseket levonni. – Szóval akkor várjuk ki, hogy mit tesz Caroline… vagy Tami legközelebb? – kérdezte Meredith. – Ne csak várjunk! – felelte Stefan. – Többet is meg kell tudnunk a dologról. Ti tartsátok rajta a szemeteket Caroline-on és Tamra Bryce-on, én pedig végzek némi kutatómunkát. – A fenébe! – vágott Elena ököllel a földre. – Meg tudnám… – Hirtelen elhallgatott, és a barátaira nézett. Bonnie levegő után kapkodva elejtette a zellert, Matt pedig köhögni kezdett a kólájától. Még Meredith és Stefan is tágra nyílt szemmel meredtek Elenára. – Mi van? – kérdezte Elena értetlenül. Meredith tért magához elsőként. – Csak annyi, hogy tegnap még… nos, a fiatal angyalok nem szoktak káromkodni. – Csak mert meghaltam párszor, az életem végéig olyanokat kellene mondanom, hogy „a manóba”? – Elena megrázta a fejét. – Nem. Én én vagyok, és én is maradok… bárki is legyek. – Az jó – felelte Stefan, majd odahajolt, hogy megcsókolja Elena feje búbját. Matt másfelé nézett, Elena pedig szinte anyáskodóan veregette meg Stefant, de azt gondolta, hogy örökre szeretni foglak, és tudta, hogy Stefan hallja ezt, még ha ő nem is kap választ. Bár a fiú általános kedélyállapotát érezte, olyan volt, mintha egy meleg, rózsaszín felhő ereszkedett volna köré. Vajon ez az, amit Bonnie lát és aurának nevez? Elena rádöbbent, hogy a nap nagy részében egy világos, hűvös, smaragdzöld árnyékot látott Stefan körül – már ha egy árnyék tud világos lenni. És most, hogy a rózsaszín kezdett elhalványulni, visszatért a zöld. Elena azonnal a többi piknikezőre pillantott. Bonnie-t rózsaszín vette körül, a leghalványabb árnyalata. Mereditht mély, erőteljes lila. Matt erős, tiszta kék volt. - 125 -
Erről az jutott eszébe Elenának, hogy tegnapig – csak tegnap lett volna? – mennyi olyan dolgot látott, amit senki más nem. Beleértve egy olyan valamit is, ami halálra rémisztette. Mi lehetett az? Képek villantak a fejébe – apró részletek, amik önmagukban is ijesztőek voltak. Lehet olyan kicsi, mint egy köröm, vagy olyan nagy, mint egy kar. Kéregszerű az anyaga, legalábbis kívül. Rovarszerű csápok, de rengeteg van belőlük, és úgy mozognak, mint az ostor, gyorsabban, mint ahogy a rovarok használják őket. Elenát elöntötte a borzongás, mint mindig, amikor rovarokra gondolt. Akkor egy bogárról van szó. De egy olyan bogárról, ami másképp van felépítve, mint amiről valaha hallott. Ebből a szempontból sokkal inkább egy piócára vagy tintahalra emlékeztetett. Tökéletesen kör alakú szája volt körben éles fogakkal, és sokkal több csáppal a szükségesnél, amelyek vastag indának tűntek, miközben a hátát csapkodták. Akár egy emberbe is bele tud kapaszkodni, gondolta Elena. De az a rettenetes érzése támadt, hogy ennél sokkal többre képes. Láthatatlanná tud változni, és beléd bújni, te meg nem éreznél többet, csak egy tűszúrást. És utána mi lesz? Elena Bonnie felé fordult. – Szerinted, ha megmutatom neked, hogy néz ki valami, akkor felismernéd legközelebb? Nem a szemeddel, hanem a hatodik érzékeddel? – Azt hiszem, ez attól függ, mi az a valami – válaszolta Bonnie óvatosan. Elena Stefanra pillantott, aki alig észrevehetően bólintott. – Akkor hunyd le a szemed! – mondta Elena. Bonnie lehunyta, és Elena a halántékára tette a kezét, a hüvelykujja pedig gyengéden simogatta Bonnie szempilláit. A Fehér Mágiát aktiválni – amit korábban könnyedén megtett – most olyan volt számára, mint két követ összeütögetni a tűzgyújtáshoz, és reménykedni benne, hogy az egyik kova. Végül megérzett egy apró szikrát, és Bonnie hátrahőkölt. Bonnie szeme felpattant. – Mi volt ez? – zihálta. Kapkodta a levegőt. – Ezt láttam tegnap. – Hol? Elena lassan azt válaszolta: – Damonben. – De mit jelent ez? Damon irányítja? Vagy… vagy… – Bonnie elhallgatott, és a szeme tágra nyílt. - 126 -
Elena fejezte be helyette a mondatot. – Vagy ez irányította őt? Nem tudom. De egy dolgot biztosan tudok. Amikor nem reagált a hívásodra, Bonnie, az azért volt, mert a malakh befolyásolta. – Csak az a kérdés, hogy ha nem Damon, akkor mi irányítja? – kérdezte Stefan, aki nyugtalanul ismét felállt. – Elkaptam a képet, és az a fajta teremtmény, amit Elena mutatott neked… annak nincs saját akarata. Szüksége van egy külső elmére, ami irányítja. – Például egy másik vámpírra? – kérdezte Meredith csendesen. Stefan megvonta a vállát. – A vámpírok nem foglalkoznak ilyesmivel, mert ők ezek nélkül is elérik, amit akarnak. Nagyon erős elme kell ahhoz, hogy egy ilyen malakh-kal egy vámpírt tudjon befolyásolni valaki. Erős… és gonosz. – Azok – mondta Damon nyelvtanilag precízen a tölgyfa ágán – ők. Az öcsém, és az… ismerősei. – Elképesztő – dünnyögte Sinicsi. Ő még kecsesebben és lazábban ült az ágon, mint Damon. Ez kezdett kimondatlan versengéssé válni köztük. Sinicsi szeme egyszer vagy kétszer fellángolt – Damon észrevette –, amikor meglátta Elenát, meg amikor Tamit emlegették. – Azt ne mondd, hogy neked semmi közöd azokhoz a rossz kislányokhoz – tette hozzá Damon szárazon. – Caroline, Tamra és a többi is a te ötleted volt, nem? Sinicsi megrázta a fejét. A tekintetét Elenán tartva egy népdalt kezdett énekelni lágyan. Orcája nyíló rózsa, Haja aranyló búzamező… – Ezzel nem kísérleteznék azokon a lányokon – mosolygott Damon, de minden jókedv nélkül. A szeme elkeskenyedett. – Persze annyira sem tűnnek erősnek, mint a vécépapír… de keményebbek, mint gondolnád, és akkor a legkeményebbek, amikor valamelyikük veszélyben forog. – Mondtam, hogy nem én csinálom – felelte Sinicsi. Most először tűnt zavartnak, mióta Damon megismerkedett vele. – Bár lehet, hogy ismerem az ötletgazdát. - 127 -
– Ne tartsd magadban! – javasolta Damon még mindig össze húzva a szemét. – Nos, említettem már az ikerhúgomat? Mizaónak hívják. – Sinicsi megnyerően elmosolyodott. – Azt jelenti, szűz. Damon étvágya automatikusan feltámadt, de nem törődött vele. Túl kellemesen érezte magát ahhoz, hogy akár csak eszébe jusson vadászni, és nem is volt biztos benne, hogy a rókaszellemeket – aminek Sinicsi vallotta magát – le lehet vadászni. – Nem, nem említetted – felelte Damon, szórakozottan vakargatva a tarkóját. A szúnyogcsípés már eltűnt, de rettenetesen viszketett a helye. – Biztosan kiment valahogy a fejedből. – Nos, ő is itt van valahol. Együtt jöttünk, amikor megláttuk az Erő fellángolását, ami visszahozta… Elenát. Damon biztosra vette, hogy az Elena neve előtti habozás szándékos volt. Oldalra billentette a fejét a ne hidd, hogy ismét át tudsz verni szögben, és várt. – Mizao szeret játszani – jelentette ki egyszerűen Sinicsi. – Valóban? Úgy érted, malmozni, sakkozni, fogócskázni, ilyesmi? Sinicsi úgy tett, mintha köhögne, ám Damon elkapta a szeme vörös villanását. Te jó ég, tényleg nagyon erős a védelmező ösztöne a húgával szemben. Damon az egyik legizzóbb mosolyát vetette Sinicsire. – Szeretem – mondta a tűznyalta fekete hajú fiatalember, és ezúttal nyílt fenyegetés volt a hangjában. – Hát persze hogy szereted – felelte Damon megnyugtató hangon. – Azt látom. – De… szóval, a játékai következtében városok szoktak elpusztulni. Fokozatosan. Nem egyszerre. Damon megvonta a vállát. – Ez a légypiszoknyi falu senkinek nem fog hiányozni. Persze lehet, hogy előbb kimentem belőle a lányokat. – Most az ő hangjában bujkált nyílt fenyegetés. – Ahogy akarod – tért vissza Sinicsi megszokott, alázatos modorához. – Szövetségesek vagyunk, és betartjuk a szavunkat. Amúgy is kár lenne elpazarolni… mindezt – vándorolt a pillantása ismét Elenára. – Egyébként arról a fiaskóról a malakhjaiddal – vagy az övével, ha ragaszkodsz hozzá – és velem még csak beszélni sem fogunk, biztos vagyok benne, hogy az utolsó hármat megsemmisítettem, de ha még egyet - 128 -
meglátok, a szövetségünknek annyi. Nagyon rossz ellenség vagyok, Sinicsi. Ne akard kipróbálni, mennyire. Sinicsi kellően megilletődöttnek tűnt, miközben bólintott. De a következő pillanatban már megint Elenát bámulta, és azt énekelte: Haja aranyló búzamező, Mint a tej, oly fehér a válla, Rózsaszín édes gyönyörűm ő – És találkozni akarok a kedves kis Mizaóddal. Az ő érdekében. – És ő is találkozni akar veled. Pillanatnyilag lefoglalja a játéka, de majd megpróbálom elszakítani tőle. – Sinicsi élvetegen nyújtózkodott. Damon egy pillanatra rámeredt. Majd oda sem figyelve ő is nyújtózkodni kezdett. Sinicsi figyelte. Elmosolyodott. Damon furcsállta ezt a mosolyt. Észrevette, hogy amikor Sinicsi mosolyog, két karmazsinvörös láng gyullad ki a szemében. De most túl fáradt, hogy ezen gondolkozzon. Egyszerűen túlságosan el van lazulva. Sőt, hirtelen nagyon el is álmosodott… – Szóval az olyan lányokban keressük meg ezeket a malakhizéket, mint Tami? – kérdezte Bonnie. – Pontosan az olyanokban, mint Tami – felelte Elena. – És te úgy gondolod – kérdezte Meredith figyelmesen nézve Elenát –, hogy Tami valahogy Caroline-tól kapta el. – Igen. Tudom, tudom… az a kérdés, hogy Caroline honnan kapta? És erről fogalmam sincs. De persze nem tudjuk, mi történt vele, amikor elrabolta Klaus és Tyler Smallwood. Semmit nem tudunk arról, mit csinált a múlt héten… csak az világos, hogy továbbra is gyűlöl minket. Matt a fejét fogta. – És aztán mit fogunk tenni? Valahogy olyan érzésem van, mintha felelős lennék a dologért. – Nem… ha valaki, akkor Jimmy az. Ha ő… tudod, hagyta, hogy Caroline ott aludjon, és utána hagyta, hogy a tizenöt éves húgával beszélgessen… Mondjuk, ettől még nem bűnös, de lehetett volna egy kicsit diszkrétebb – mondta Stefan. - 129 -
– Ebben tévedsz – felelte neki Meredith. – Matt, Bonnie, Elena és én ősidők óta ismerjük Caroline-t, és tudjuk, mire képes. Ha bárki felelős azért a lányért, akkor mi vagyunk. És szerintem komoly mulasztás terhel minket. Arra szavaznék, hogy ugorjunk be hozzá. – Én is – felelte Bonnie szomorúan –, de nem várom túlzottan. Egyébként is, mi van, ha benne nincs olyan malakhizé? – Ezért van szükség a kutatómunkára – jelentette ki Elena. – Ki kell derítenünk, ki áll e mögött az egész mögött. Olyasvalaki lehet, aki elég erős ahhoz, hogy befolyásolja Damont. – Csodálatos – mondta Meredith komor arccal. – És ha az erővonalak hatását nézzük, akkor gyakorlatilag Fell's Church összes polgára számításba jöhet. Ötven méterre nyugatra és tíz méterre felfelé Damon azon küzdött, hogy ébren tudjon maradni. Sinicsi hátrasimította homlokából éj- és lángszínű haját. Leeresztett szemhéja mögül erősen figyelte Damont. Damon is erősen akarta figyelni őt, de egyszerűen túl álmos volt. Lassan leutánozta Sinicsi mozdulatát, és hátrasimított pár selymes, fekete hajtincset a homlokából. A szemhéja akaratlanul is lehullt, éppen csak egy kicsivel jobban, mint korábban. Sinicsi még mindig mosolygott rá. – Szóval akkor megegyeztünk – dünnyögte. – Mi Mizaóval megkapjuk a várost, és nem állsz az utunkba. A miénk lehet az erővonalak ereje. Te szabadon kimenekítheted a lányokat… és lehetőséget kapsz a bosszúra. – A szentfazék öcsém ellen és az ellen a… Kuss ellen! – Matt. – Sinicsi füle éles volt. – Mindegy. Csak azt nem szeretném, ha Elenának baja esne, ennyi. Vagy annak a vörös kis boszorkánynak. – Ó, igen, az édes kis Bonnie-nak. Nem bánnék még egy-két olyat, mint ő. Egyet az őszi napéjegyenlőségre, egyet pedig a nyári napfordulóra. Damon álmosan felhorkantott. – Nincs még egy olyan, mint ő; mindegy, merre keresed. És nem hagyom, hogy neki bántódása essék. – És mi van azzal a magas, sötét hajú szépséggel… Meredith-szel? - 130 -
Damon felébredt. – Hol? – Ne aggódj, nem akar megtámadni – nyugtatgatta Sinicsi. – Vele mi a szándékod? – Ó – dőlt vissza Damon megkönnyebbülve, ellazítva a vállát. Ő hadd járja a saját útját… amíg elég távol esik az enyémtől. Sinicsi láthatóan előre megfontolt szándékkal még kényelmesebben helyezkedett el az ágán. – Az öcséd nem lesz probléma. Szóval igazából csak arról a másik fiúról van szó odalent – dünnyögte. Nagyon sokatmondóan tudott dünnyögni. – Igen. De az öcsém… – Damon szinte már aludt, pontosan ugyanolyan testhelyzetben, mint Sinicsi. – Mondtam, hogy őt elintézzük. – Mm. Úgy értem, akkor jó. – Akkor megegyeztünk? – Ühüm. – Igen? – Igen. – Akkor megegyeztünk. Damon ezúttal nem válaszolt. Már álmodott. Azt álmodta, hogy Sinicsi angyalarany szeme hirtelen felpattan, hogy ránézzen. – Damon. – Damon meghallotta a nevét, de álmában túl nehéznek tűnt kinyitni a szemét. Ám anélkül is látott. Álmában Sinicsi közvetlenül föléhajolt, és olyan közel került egymáshoz az arcuk, hogy ugyanazt a levegőt szívták volna be, ha Damon lélegzett volna. Sinicsi hosszú ideig így maradt, mintha Damon auráját figyelné, de Damon tudta, hogy egy kívülállónak ő csatornákon és frekvenciákon kívülinek tűnne. Álmában Sinicsi mégis úgy lebegett felette, mintha a Damon sápadt arcára hulló sötét pillák lejtését akarná memorizálni, vagy szájának enyhe görbületét. Az álom-Sinicsi végül Damon feje alá tette a kezét, és megsimogatta azt a részt, ahol a szúnyogcsípés viszketett. – Ó, szép nagyfiú lett belőled, mi? – mondta valaminek, amit Damon nem látott. Valaminek, ami ott volt benne. – Már majdnem át tudod venni felette az uralmat, igaz? Sinicsi pár pillanatig csak üldögélt, mintha egy cseresznyevirág hullását figyelné, majd lehunyta a szemét. - 131 -
– Azt hiszem – suttogta –, hogy ezt ki is fogjuk próbálni nemsokára. Hamarosan. Nagyon hamar. De először el kell nyernünk a bizalmát; meg kell szabadulnunk a vetélytársától. Vigyázz, hogy az esze maradjon zavaros, maradjon mérges, hiú és bizonytalan, járjon az eszében Stefan, a gyűlölete Stefan iránt, aki elvette az angyalát, közben én elintézem, amit kell. Majd egyenesen Damonhöz intézte a szavait. – Szövetségesek, na persze! – nevetett. – Addig nem, amíg a kezemben tartom a lelked. Itt. Érzed? Amire rá tudnálak kényszeríteni… Majd mintha ismét ahhoz a teremtményhez intézte volna a szavait, ami eleve Damonben volt. – De most… kapsz valamit, hogy sokkal gyorsabban nőjél, és sokkal erősebb legyél. Az álomban Sinicsi intett, majd hátradőlt, arra biztatva a korábban láthatatlan malakhokat, hogy felmásszanak a fára. Azok felkúsztak, és Damon nyakára csusszantak. Aztán rémisztő módon belébújtak egyesével egy olyan seben keresztül, amiről Damon nem is tudott. A puha, rugalmas, medúzaszerű testük érintése szinte elviselhetetlen volt… ahogy belécsusszantak… Sinicsi halkan énekelt. Ó, gyertek hozzám, ifjú szüzek Kebelemre, kisleányok, Gyertek napfényben vagy holdban, Amíg virágzik a rózsa… Álmában Damon dühös lett. Nem a benne lévő malakhok miatt. Az nevetséges volt. Azért lett dühös, mert tudta, hogy az álom Sinicsi Elenát figyeli, ahogy a lány elkezdi összeszedni a piknik maradékát. Elena minden mozdulatát megszállott koncentrációval követte. … Virágzik, bárhova lépsz, Vadvörösen, mint a vér… – Rendkívüli lány ez a te Elenád – jegyezte meg az álom-Sinicsi. – Ha túléli a dolgot, azt hiszem, egy éjszakára a magamévá teszem. – Gyengéden hátrasimította a maradék tincseket Damon homlokából. – - 132 -
Elképesztő aurája van, nem? Gondoskodni fogok róla, hogy gyönyörű halála legyen. Ám Damon olyan álomban volt, ahol sem mozdulni, sem megszólalni nem bírt. Nem válaszolt. Mindeközben az álom-Sinicsi kis házikedvencei tovább másztak felfelé a fákon, és ömlöttek bele, mint a gyümölcszselé. Egy, kettő, három, egy tucat, két tucat. És még több. És Damon nem volt képes felébredni, noha újabb malakhokat vett észre az Öregerdőben. Sem holtak nem voltak, sem élők, sem férfiak, sem nők, csupán egyszerű Erőkapszulák, amelyek segítségével Sinicsi könnyebben tudta irányítani Damont távolról. Végtelen sorokban jöttek. Sinicsi a folyamot figyelte, a belső szervek ragyogó villogását Damonben. Kis idő múlva ismét dalra fakadt. Drága napjainkat ne pazaroljátok, Virág hervad, s szépségtek oda… Gyertek hozzám, szép leányok, Míg orcátok friss és üde. Damon azt álmodta, hogy a „felejtsd el” szót hallja, mintha száz hang suttogná. És miközben megpróbálta felidézni, mit kell elfelejtenie, az elillant és eltűnt. Egyedül ébredt a fán, és minden porcikája sajgott.
- 133 -
16.
S
tefan meglepetten látta, hogy Mrs. Flowers rájuk vár, amikor visszatértek a piknikből. És az is rendkívüli volt, hogy olyasmit mondott nekik, aminek semmi köze nem volt a kertjéhez. – Egy üzenet vár odafent – intett fejével a keskeny lépcső felé. – Egy sötét hajú fiatalember hozta… kicsit hasonlított rád. Nem akarta rám bízni. Csak azt kérdezte, hol hagyhatja. – Sötét hajú? Damon? – kérdezte Elena. Stefan megrázta a fejét. – Ő miért akarna üzenetet hagyni? Elenát ott hagyta Mrs. Flowersszel, és felsietett az őrült, kanyargós lépcsőn. Odafent egy papírlapot talált az ajtó alá csúsztatva. Egy Gondolok rád feliratú képeslap volt, boríték nélkül. Stefan, aki ismerte a bátyját, kételkedett benne, hogy kifizette volna – legalábbis pénzzel. Azt írta rá vastag, fekete filctollal: NEKEM NINCS RÁ SZÜKSÉGEM. ARRA GONDOLTAM, SZENT STEFÁNNAK LEHET. GYERE EL A FÁHOZ, AHOL A BALESET VOLT MA ÉJJEL, 4:30-NÁL NEM KÉSŐBB! HÍREM VAN SZÁMODRA. D. Ennyi volt az egész… leszámítva egy internetes címet. Stefan már ki akarta dobni az üzenetet, amikor felülkerekedett rajta a kíváncsiság. Bekapcsolta a számítógépét, begépelte a honlap címét, és várni kezdett. Egy ideig semmi nem történt. Majd nagyon sötét szürke betűk jelentek meg fekete háttér előtt. Egy ember számára üresnek tűnt volna a lap. A vámpíroknak élesebb a szeme, ezért halványan, de tisztán látják a sötétszürkét a feketén. Belefáradtál a lapis lazuliba? - 134 -
Szeretnél Hawaiin vakációzni? Eleged van a jó öreg folyékony táplálékból? Gyere, látogasd meg Si no Sit! Stefan már be akarta csukni az oldalt, de valami megakadályozta. Csak ült és bámulta az alig észrevehető kis hirdetést, amíg meg nem hallotta, hogy Elena ott van az ajtóban. Akkor gyorsan kikapcsolta a számítógépet, és odament a lányhoz, hogy elvegye tőle a piknikkosarat. Semmit nem mondott az üzenetről, vagy arról, amit a számítógépen látott. De ahogy telt-múlt az éjszaka, egyre többet gondolt rá. – Jaj! Stefan, mindjárt eltöröd a bordám! Kinyomod belőlem a levegőt! – Ne haragudj! Csak muszáj átöleljelek. – Hát, nekem is muszáj téged átölelnem. – Köszönöm, angyalom. Minden csendes volt a tágas szobában. Az egyik ablak tárva-nyitva állt, és beengedte a holdfényt. Az égen mintha még a hold is lopakodva kúszott volna tova, a padlón pedig követte a fénye. Damon elmosolyodott. Hosszú, pihentető napja volt, és most érdekes éjszakának nézett elébe. Nem volt olyan könnyű bemászni az ablakon, mint képzelte. Amikor megérkezett egy hatalmas, fényes, fekete varjú képében, arra számított, hogy majd az ablakpárkányon egyensúlyozva változik emberré, hogy kinyissa az ablakot. De az ablakban csapda volt – az Erő kötötte az egyik odabent alvóhoz. Damon meglepődött, és vadul pipiskedett, nehogy megfeszítse azt a vékony, láthatatlan kötelet, amikor egyszer csak valami nagy szárnycsapkodás közepette leszállt mellé. Olyasvalaminek nézett ki, amit még egy tiszteletreméltó varjú sem látott egyetlen ornitológiai szakkönyvben sem. Elég vékony volt, de a szárnyak hegye vörösben végződött, a szeme pedig aranysárgán ragyogott. Sinicsi? – kérdezte Damon. Ki más? – jött a válasz, miközben egy aranyszem rámeredt. Látom, akadt egy kis problémád. De segíthetünk rajta. Elmélyítem az álmukat, hogy elvághasd az összeköttetést. - 135 -
Ne!- kiáltott fel Damon ösztönösen. Ha akár csak hozzájuk érsz, Stefan… A válasz megnyugtató hangon érkezett. Stefan csak egy kisfiú, nem emlékszel? Bízz bennem. Bízol bennem, nem? És pontosan úgy lett, ahogy a démoni színvilágú madár megjósolta. Az alvók odabent még mélyebb álomba merültek, majd még annál is mélyebbe. Egy pillanattal később kitárult az ablak, Damon pedig átváltozott és odabent termett. Az öccse és… és ő… akit mindig néznie kellett… ő is aludt, aranyhaja szétterült a párnán és az öccse testén. Damon akarattal elfordította a tekintetét. A sarokban álló asztalon egy közepes méretű, kicsit régebbi fajta számítógép állt. Damon odament hozzá, és a legcsekélyebb habozás nélkül bekapcsolta. Az alvók meg se rezzentek. Fájlok… aha. Napló. Milyen eredeti cím. Damon megnyitotta, és tanulmányozni kezdte a tartalmát. Kedves Naplóm! Ma reggel felébredtem, és – csodák csodája – ismét önmagam vagyok. Beszélek, járok, iszom, pisilek (nos, ezt még nem tettem, de biztos vagyok benne, hogy menne, ha akarnám). Elképesztő volt ez az utazás. Meghaltam, kedves Naplóm, igazából meghaltam. Utána vámpírként is meghaltam. És ne várd tőlem, hogy leírjam, milyen volt bármelyik: hidd el nekem, azt személyesen lehet csak átélni. Az a fontos, hogy eltávoztam, de most visszajöttem – és ó, kedves, türelmes barátom, aki az óvóda óta őrzöd a titkaimat… annyira örülök, hogy megint itt lehetek. Ami a veszteségeket illeti, soha többé nem élhetek Judith nénivel vagy Margarettel. Ők azt hiszik, hogy „békében nyugszom” az angyalokkal. A bevételi oldalon viszont ott van, hogy Stefannal élhetek. Ez kárpótol mindazért, amin keresztülmentem – azt nem tudom, mivel kárpótoljam azokat, akik a poklok kapujáig is elmentek értem. Fáradt vagyok, és – akár ki is mondhatom – alig várom az éjszakát a kedvesemmel. - 136 -
Nagyon boldog vagyok. Remek napunk volt, nevetgéltünk és szerettük egymást, és láttam a barátaim arcát, amikor megpillantottak élve! (És nem vagyok elmebeteg, noha az elmúlt pár nap során úgy viselkedtem. Most komolyan, a Hatalmas Égi Lelkek megtehették volna, hogy úgy dobnak vissza, hogy teljesen normálisan működöm. Hát, ez van). Szeretlek, Elena Damon tekintete türelmetlenül szaladt végig a sorokon. Valami egész mást keresett. Ó. Igen. Itt van: Legkedvesebb Elenám! Tudtam, hogy előbb vagy utóbb be fogsz nézni ide. Azt remélem, ezt soha nem kell meglátnod. Ha ezt olvasod, akkor Damon áruló lett, vagy valami más nagy baj történt. Áruló? Ez egy kicsit erős, gondolta Damon, ez fájt, de csak felszította benne a lángot, hogy folytassa a munkát. Ma éjjel kimegyek az erdőbe, hogy beszéljek vele – ha nem jönnék vissza, tudod, hol kezdj keresni. Az az igazság, hogy nem egészen értem a helyzetet. Ma Damon küldött nekem egy lapot egy honlap címével. A párnád alá tettem, szerelmem. Ó, a fenébe, gondolta Damon. Nehéz lesz megszerezni anélkül, hogy felébresztené Elenát. De meg kell tennie. Elena, menj fel a honlapra. Állítsd a lehető legélesebbre a kontrasztot, mert most csak a vámpírok szemének jó. A hivatkozás egy Si no Si nevű helyről szól – szó szerint ez a Halálok Halálát jelenti, ahol leszedhetik rólam ezt az átkot, ami majdnem fél évezrede kísért. Mágiával és természettudományos módszerekkel változtatják vissza a vámpírokat egyszerű emberré. - 137 -
Ha tényleg képesek rá, Elena, akkor együtt lehetünk annyi ideig, amennyit az átlagemberek élnek. Én csak ennyit szeretnék az élettől. Ezt akarom. Esélyt akarok arra, hogy hétköznapi, lélegző, evő-ivó emberként állhassak eléd. De ne aggódj! Egyelőre csak Damonnel szeretnék erről beszélni. Nem kell rám parancsolnod, hogy itt maradjak. Soha nem hagynálak egyedül azzal, ami most folyik Fell's Churchben. Ez túl veszélyes neked, különösen az új véreddel és az új auráddal. Tudom, hogy jobban bízom Damonben, mint amennyire szabad lenne. De egy dologban biztos vagyok: téged soha nem bántana. Szeret téged. Hogy is lenne képes nem szeretni? De legalább találkoznom kell vele, az ő feltételei szerint, egy bizonyos helyen az erdőben. Utána pedig majd meglátjuk. Mint már mondtam, ha ezt a levelet olvasod, az azt jelenti, hogy valami nagy baj történt. Védd meg magad, szerelmem! Ne félj! Bízzál magadban! És bízzál a barátaidban! Ők segíthetnek neked. Bízom Matt védelmező ösztöneiben, Meredith ítélőképességében és Bonnie megérzéseiben. Mondd meg nekik, hogy ezt ne feledjék. Nagyon remélem, hogy soha nem kell ezt olvasnod, szerelmem, tiszta szívemből és lelkemből, Stefan Ui.: Csak a biztonság kedvéért, 20 000 dollár van százdollárosokban az ággyal szembeni faltól a második padlódeszka alatt. Pillanatnyilag a hintaszék van felette. Ha elmozdítod, meglátod a rést. Damon gondosan kitörölte a szavakat a fájlból. Majd – felhúzva a szája sarkát –, óvatosan, hangtalanul más szavakat gépelt be helyettük, teljesen más jelentéssel. Végigolvasta őket. Az arcán felragyogott egy mosoly. Mindig is büszke volt az írói vénájára; persze hivatalosan sehol nem tanulta a dolgot, de ösztönös tehetsége volt hozzá. Akkor az Első Lépés meg is van, gondolta Damon, miközben elmentette a fájlt a saját szavaival Stefané helyett. Aztán hangtalanul odasétált a keskeny ágyhoz, amin Elena Stefan hátához bújva aludt. - 138 -
Jöhet a Második Lépés. Damon lassan, nagyon lassan a párna alá csúsztatta a kezét, amin Elena feje nyugodott. Érezte Elena haját, ami a párnára omlott a holdfényben, és a sajgástól, amit ez keltett benne, inkább a mellkasa fájt, mint a szemfogai. A párna alatt araszoló keze egy sima lapot keresett. Elena feldünnyögött álmában, és hirtelen megfordult. Damon majdnem hátraugrott a sötétségbe, de Elena szeme le volt hunyva, a szempillája vastag, sötét félhold volt az arcán. Most már Damon felé fordult, aki furcsamód azon kapta magát, hogy nem a lány kék ereit keresi a fehér, sima bőrén. Hanem az enyhén széttárt ajkait bámulja éhesen. Amiknek… majdnem lehetetlen volt ellenállni. Még álmában is rózsaszirom színűek voltak, kicsit nedvesek, és úgy nyíltak szét… Nagyon óvatosan megpróbálhatnám. Soha nem tudná meg. Képes lennék rá, tudom, hogy képes lennék. Ma éjjel sebezhetetlennek érzem magam. Miközben Elena felé hajolt, Damon ujjai egy kartonlaphoz értek. Ez kirántotta az álomvilágból. Mi a fene járt a fejében? Mindent kockára tenne, az összes tervét egyetlen csókért? Rengeteg ideje lesz még csókokra – és egyéb, sokkal fontosabb dolgokra – később. Kihúzta a kis lapot a párna alól, és zsebre vágta. Aztán varjúvá változott, és elrepült az ablakpárkányról. Stefan már régóta elsajátította annak a művészetét, hogy lehet egy bizonyos időpontig aludni, és akkor felébredni. Most is ezt tette, és a kandallópárkányon álló órára pillantott, hogy ellenőrizze, tényleg hajnali négy óra van. Nem akarta felébreszteni Elenát. Hangtalanul felöltözött, és ugyanazon az útvonalon távozott az ablakból, mint a bátyja – csak sólyomként. Valahol biztos volt abban, hogy Damonből bolondot csináltak valakik, akik malakhokkal irányítják. És Stefan, akiben még mindig dolgozott Elena vére, kötelességének érezte, hogy megakadályozza őket. Az üzenet, amit Damon juttatott el hozzá, ahhoz a fához vezette, ahol az embereket baleset érte. Damon azt is elhatározta, hogy rendszeresen - 139 -
odalátogat majd, amíg a malakh vazallusok el nem vezetik a bábjátékosukhoz. Felszállt, úszott a levegőben, és majdnem szívrohamot okozott egy egérnek, amikor lesuhant fölé, mielőtt ismét az ég felé vetette magát. Amikor a levegőből meglátta a fát, átváltozott dicső sólyomból sötét hajú, sápadt arcú, ragyogó zöld szemű fiatalemberré. Olyan könnyedén lebegett a földre, mint egy hópehely, és körbenézett, az összes vámpírérzékével ellenőrizve környezetét. Semmi csapdaszerűt nem érzett; semmi ellenségességet, csak a fák háborújának félreérthetetlen jeleit. Emberi alakban mászta meg a fát, amin ott volt még a bátyja nyoma. Nem fázott, miközben felkúszott a tölgyre, amin Damon pihent, amikor véletlenül épp alatta ment végbe a baleset. Túl sok volt még benne Elena véréből ahhoz, hogy érezze a hideget. De annak tudatában volt, hogy az erdőnek ez a része különösen hűvös; és valami szándékosan okozza ezt. Miért? Ő már kiterjesztette fennhatóságát a folyókra és az erdőkre Fell's Church körül, akkor meg hogyan költözhet be valaki anélkül, hogy szólna neki? Bármi is legyen, előbb-utóbb meg kell jelennie előtte, ha Fell's Churchben akar maradni. Akkor meg mire vár? – csodálkozott Stefan, miközben leguggolt az ágon. Már jóval azelőtt megérezte Damon közeledését, mint ahogy az Elena átváltozása előtti napokban észrevette volna, és vigyázott, hogy öszsze ne rezzenjen. Ehelyett a fa törzsének vetette a hátát, és kifelé figyelt. Érezte, hogy Damon felé rohan, egyre gyorsabban és egyre erősebben – és aztán ott kellett volna állnia előtte, de nem így történt. Stefan összevonta a szemöldökét. – Mindig megéri, ha az ember felfelé néz, kisöcsém – tanácsolta neki egy elbűvölő hang felülről, majd Damon, aki gyíkként tapadt a fára, előrebukfencezett, és Stefan ágán landolt. Stefan semmit nem mondott, egyszerűen csak végignézett a bátyján. Végül megszólalt. – Jó hangulatban vagy. – Pazar napom volt – felelte Damon. – Végigsoroljam? Volt a képeslapboltos lány… Elizabeth, és a kedves barátnőm, Damaris, akinek a férje Bronstonban dolgozik, meg a fiatal kis Teresa, aki a könyvtárban önkéntes, és… - 140 -
Stefan felsóhajtott. – Néha úgy érzem, minden lány nevét meg tudnád mondani, akinek a véréből valaha ittál, de az enyémet folyamatosan elfelejted – jelentette ki. – Ez butaság… kisöcsém. És most, mivel Elena nyilván elmagyarázta neked, mi történt, amikor megpróbáltam megmenteni a miniboszorkányotokat, Bonnie-t, úgy érzem, jár nekem egy bocsánatkérés. – Én pedig, mivel küldtél nekem egy lapot, amit csak provokációnak tekinthetek, úgy érzem, jár nekem egy magyarázat. – Kezdjük a bocsánatkéréssel! – csattant fel Damon. Majd elkínzott hangon hozzátette: – Biztos vagyok benne, hogy szerinted éppen elég rossz, hogy megígérted Elenának, amikor haldoklott, hogy örökké vigyázni fogsz rám. De az nem merült fel benned, hogy én ugyanezt ígértem, pedig nem vagyok az a gondoskodó fajta. Most, hogy már nem halott, talán elfelejthetnénk. Stefan ismét felsóhajtott. – Rendben, rendben. Bocsánatot kérek. Hibáztam. Nem lett volna szabad kidobnom téged. Ennyi elég? – Nem vagyok biztos benne, hogy komolyan gondolod. Próbáld meg még egyszer, több érzé… – Damon, az Isten szerelmére, miről szól az a honlap? – Ó. Én elég ötletesnek találtam: sikerült olyan közeli színeket összehozniuk, hogy csak a vámpírok és a boszorkányok tudják elolvasni, az emberek pedig csak egy üres oldalt lássanak. – De hol hallottál róla? – Mindjárt elmondom. De gondolj csak bele, kisöcsém! Te és Elena egy tökéletes nászúton, emberként az emberek világában. Minél hamarabb elindulsz, annál hamarabb elénekelheted, hogy „Ding-dong, meghalt az élőhalott!”. – Még mindig kíváncsi vagyok, hogyan botlottál bele ebbe az oldalba. – Rendben. Beismerem: végül beszippantott a technika kora. Van egy saját honlapom. És egy nagyon segítőkész fiatalember lépett velem kapcsolatba, hogy kiderítse, komolyan gondolom-e, amiket ott írok, vagy csak egy frusztrált álmodozó vagyok. Úgy éreztem, ez a leírás illik rád. – Neked? Honlapod? Egy szavadat sem… Damon oda se figyelt. – És továbbadtam az üzenetet, mert én már hallottam erről a helyről, a Si no Siről. - 141 -
– A Halálok Haláláról, az állt ott. – Én is így fordítottam – vetett Damon egy ezerwattos mosolyt Stefanra olyan intenzitással, hogy Stefan végül elfordult, mert úgy érezte, mintha a napon állna a lapis lazuli gyűrűje nélkül. – Ami azt illeti – csevegett tovább Damon –, meghívtam az illetőt, hogy magyarázza el neked ő maga. – Mit csináltál? – Pontosan 4:44-kor kell megérkeznie. Ne engem hibáztass az időzítésért; ez neki tűnt fontosnak valamiért. Ekkor nagyon kis felhajtással, és minden Stefan által érzékelhető Erő nélkül leszállt a valami a fára, feléjük, majd melléjük ugrott, miközben átváltozott. Valóban egy fiatalember volt az, tűzbe mártott fekete hajjal, és tiszta, aranyszínű szemekkel. Amikor Stefan felvetette magát, mindkét kezét felemelte egy kiszolgáltatott, megadó mozdulattal. – Te meg ki az ördög vagy? – A Sinicsi ördög vagyok – felelte a fiatalember könnyedén. – De, mint a bátyádnak is említettem, a legtöbben csak Sinicsinek hívnak. Persze te annak nevezel, aminek akarsz. – És ismered a Si no Sit. – Senki nem ismeri túl jól. Az egy hely… és egy szervezet. Én egy kicsit elfogult vagyok vele szemben, mert – vágott Sinicsi szégyenlős arcot –, nos, azt hiszem, szeretek segíteni az embereknek. – És most nekem akarsz segíteni. – Ha tényleg emberré akarsz válni… én tudom, hogyan lehet. – Akkor én most magatokra hagynálak titeket beszélgetni, jó? – kérdezte Damon. – Hárman már túl sokan vagyunk ehhez, különösen ezen az ágon. Stefan éles pillantást vetett rá. – Ha akár csak eszedbe jutna beugrani a panzióba… – Amikor Damaris már vár? Ne bolondozz már, kisöcsém! – Ezzel Damon varjúvá változott, még mielőtt Stefan megkérhette volna, hogy adja a szavát.
- 142 -
Elena megfordult az ágyban, és ösztönösen a mellette heverő, meleg test felé nyúlt. De az ujjai csak egy hűvös, Stefan alakú mélyedést találtak. Elena szeme kinyílt. – Stefan? Milyen aranyos. Annyira egy hullámhosszon voltak, mintha egy ember lennének – Stefan mindig tudta, mikor fog Elena felébredni. Valószínűleg lement, hogy reggelit hozzon neki – Mrs. Flowers mindig gőzölgő, meleg étellel várta (ami újabb bizonyíték arra, hogy egy fehér boszorkány), Stefan pedig felhozta a tálcát. – Elena – mondta Elena a régi-új hangját próbálgatva, csak hogy hallja, ahogy beszél. – Elena Gilbert, te lány, túl sok reggelit kaptál már ágyba. – Megpaskolta a hasát. Igen, egyértelműen ráférne egy kis mozgás. – Hát jó – mondta ki hangosan. – Kezdjük azzal, hogy feltápászkodom és levegőt veszek. Utána jöhet egy kis nyújtózkodás. – Amit, gondolta, mind félre lehet tenni, amikor Stefan felér. De Stefan nem jelent meg, még akkor sem, amikor Elena egy órányi torna után visszafeküdt. És nem hozott fel teát sem a lépcsőn. Hol van Stefan? Elena kinézett a ablakon, és észrevette Mrs. Flowerst odalent. A szíve még a torna alatt sebesebben kezdett dobogni, és nem is lassult vissza azóta sem. Bár valószínűnek tűnt, hogy beszélgetnie kell majd Mrs. Flowersszel, ha belevág, azért lekiabált. – Mrs. Flowers? És csodák csodája, az idős hölgy abbahagyta a teregetést, és felnézett. – Igen, kedvesem? – Hol van Stefan? A lepedő meglendült Mrs. Flowers körül, és az idős hölgy eltűnt. Amikor a lepedő visszahullt, már sehol nem volt. De Elena a ruháskosarat figyelte. Az ott maradt. Elena azt kiáltotta, hogy „ne menjen el!”, majd felkapta magára a farmerjét és az új, kék felsőjét. A lépcsőn lefelé ugrálva gombolkozott, majd kivetette magát a hátsó kertbe. – Mrs. Flowers! – Igen, Elena, kedvesem? Elena éppen hogy csak látta őt a repdeső vásznak között. – Nem látta Stefant? - 143 -
– Ma reggel nem, drágám. – Egyáltalán? – Mindig hajnalban kelek. Az autója már nem volt itt, és azóta sem jött vissza. Ekkor kapcsolt rá Elena szíve igazán. Mindig is valami ilyesmitől tartott. Vett egy mély levegőt, és megállás nélkül rohant fel a lépcsőn. Levél, levél… Stefan soha nem menne el anélkül, hogy írna valamit. A párnáján nem volt üzenet. Aztán a saját párnája jutott eszébe. Eszeveszetten kotorászni kezdett alatta, majd Stefané alatt. Először nem fordította meg a párnákat, mert annyira szerette volna, ha ott van az üzenet – és annyira rettegett attól, ami benne van. Végül, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a párnák alatt nincs semmi, csak a lepedő, megfordította őket, és sokáig bámulta az üres fehérséget. Majd elhúzta az ágyat a faltól, hátha mögé esett a levél. Valahogy biztosra vette, hogy ha folytatja a keresést, meg fogja találni. Végül kirázta az összes ágyneműt, és ismét a fehér huzatokat kezdte bámulni szemrehányóan, időnként végighúzva rajtuk a kezét. És ennek jó hírnek kellett volna lennie, mert azt jelentette, hogy Stefan nem ment sehova – leszámítva, hogy Elena nyitva hagyta a szekrényajtót, és akaratlanul is észrevette a rengeteg üres fogast. Stefan minden ruháját elvitte. És az ürességet a szekrény alján. Stefan az összes cipőjét is elvitte. Nem mintha olyan sok holmija lett volna. De minden eltűnt, amire szüksége lehetett az úton – és ő maga is. Miért? Hova? Hogyan tehette? Még ha az is fog kiderülni, hogy azért ment el, hogy új lakhelyet keressen, akkor is, hogy tehette? Élete legszörnyűbb veszekedésében lesz része, ha hazajön… …ha hazajön. Elenának a csontjai is reszkettek, tudatában volt, hogy akaratlanul és szinte észrevétlenül könnyek csorognak az arcán, és már majdnem felhívta Mereditht és Bonnie-t, amikor eszébe jutott valami. A naplója. - 144 -
17.
A
z első pár napon, miután visszatért a túlvilágról, Stefan mindig korán lefektette, meggyőződött arról, hogy nem fázik, majd megengedte, hogy vele együtt dolgozzon a számítógépen, egyfajta naplót írva az aznapról szóló gondolataiból, amihez a fiú is mindig hozzátette a megjegyzéseit. Elena most elkeseredetten megkereste a fájlt, és elkeseredetten a végéhez lapozott. És ott volt. Legdrágább Elenám! Tudtam, hogy előbb-utóbb ebbe is belenézel. Remélem, minél előbb. Kedvesem, úgy gondolom, most már képes vagy gondoskodni magadról. Soha nem találkoztam nálad erősebb vagy függetlenebb lánynyal. És ez azt jelenti, hogy eljött az idő. Ideje indulnom. Ha itt maradok, ismét vámpírrá fogsz változni… és erről mindketten tudjuk, hogy nem következhet be. Kérlek, bocsáss meg nekem! Kérlek, felejts el! Ó, szerelmem, nem szabadna elmennem, de muszáj. Ha segítségre van szükséged, megígértettem Damonnel, hogy megvéd. Ő soha nem bántana téged, és bármi is rosszalkodik éppen Fell's Churchben, nem mer bántani, amíg ő itt van. Kedvesem, angyalom, mindig szeretni foglak… Stefan Ui.: Hogy segítsem valamivel az igazi életedet, egy évre kifizettem a szobát Mrs. Flowersnél. És hagytam neked 20 000 dollárt százdollárosokban az ággyal szembeni faltól a második padlódeszka alatt. Kezdjél belőle új életet azzal, akit választasz! - 145 -
És ismét, ha szükséged lenne bármire, Damon segít neked. Ha tanácsra van szükséged, kérd ki a véleményét! Ó, gyönyörű kis szerelmem, hogyan fogok tudni elmenni? Még akkor is, ha a te érdekedben teszem? Elena befejezte a levelet. Aztán csak ült ott. A hosszú kutatás után megtalálta a választ. És nem tudta, mit tehetne a sikításon kívül. Ha segítségre van szükséged, fordulj Damonhöz… Kérd ki Damon véleményét… Ez akkor sem lehetne egyértelműbb reklám Damonnek, ha maga Damon írta volna. Stefan pedig eltűnt. És a ruhái is eltűntek. És a cipői is eltűntek. Itthagyta őt. Kezdjél új életet… És így talált rá Bonnie és Meredith, akik megriadtak, amikor egy órán keresztül nem tudták elérni telefonon. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen történt, mióta Stefan visszatért a kérésükre, hogy megöljön egy szörnyeteget. De az a szörnyeteg már meghalt, Elena pedig… Elena Stefan szekrénye előtt állt. – Még a cipőit is elvitte – mondta érzelemmentes hangon, halkan. – Mindent elvitt. De egy évre kifizette a szobát. És tegnap reggel vett nekem egy Jaguart. – Elena… – Nem értitek? – kiáltott fel Elena. – Ez az én Ébredésem, Bonnie megjósolta, hogy váratlan lesz és hirtelen, és hogy mindkettőtökre szükségem lesz. És Mattre? – Ő nem került említésre név szerint – felelte Bonnie borúsan. – De azt hiszem, szükségünk lesz a segítségére – tette hozzá Meredith komoran. – Amikor összejöttünk Stefannal, még mielőtt vámpírrá változtam volna, már akkor is tudtam – suttogta Elena –, hogy el fog jönni az idő, amikor megpróbál elhagyni a saját érdekemben. – Hirtelen a padlóba vágott ököllel, elég erősen ahhoz, hogy megsértse a kezét. – Tudtam, de azt hittem, képes leszek lebeszélni róla! Ő olyan nemes… olyan önfeláldozó! És most… eltűnt. – Téged tényleg nem érdekel – mondta Meredith, miközben csendesen figyelte –, hogy ember maradsz, vagy vámpírrá változol. - 146 -
– Igazad van… engem semmi nem érdekel, amíg Stefannal lehetek. Amikor még félig lélek voltam, tudtam, hogy semmi nem lenne képes Átváltoztatni. Most már ember vagyok, és éppen annyira fenyeget az Átváltozás veszélye, mint bárki mást… de ez nem számít. – Lehet, hogy ez az Ébredés – mondta Meredith még mindig halkan. – Ó, talán az az ébredés, hogy nem hoz neki reggelit! – sóhajtott fel Bonnie csüggedten. Már több mint harminc perce a gyertya lángját bámulta, és megpróbált kapcsolatba lépni Stefannal. – Vagy nem akar… vagy nem tud – mondta, nem látva, hogy Meredith vadul rázza a fejét, amíg be nem fejezte. – Mit értesz azon, hogy „nem tud”? – követelt magyarázatot Elena a padlóról felpattanva. – Nem tudom! Elena, ez fáj! – Veszélyben van? Gondolkozz, Bonnie! Baja esett miattam? Bonnie Meredithre pillantott, aki elegáns testének minden porcikájával azt táviratozta, hogy „nem”. Majd Elenára nézett, aki az igazságot követelte. Lehunyta a szemét. – Nem vagyok benne biztos – mondta. Lassan nyitotta ki a szemét, azt várva, hogy Elena felrobban. De Elena nem tett ilyesmit. Egyszerűen csak lassan lehunyta a szemét, és megkeményedtek az ajkai. – Valamikor régen megesküdtem, hogy az enyém lesz, még ha mindketten belehalunk is – mondta csendesen. – Ha azt hiszi, egyszerűen elsétálhat mellőlem, akár a saját érdekemben, akár másért… akkor téved. Először Damont fogom megkeresni, mert Stefan láthatóan nagyon ezt akarja. Utána pedig a nyomába eredek. Valaki el fogja mondani, merre induljak. Hagyott nekem húszezer dollárt. Azt arra fogom felhasználni, hogy felkutassam. És ha az autó tönkremegy, akkor majd gyalogolok; és amikor nem bírok tovább gyalogolni, majd négykézláb megyek tovább. De meg fogom találni. – Nem egyedül fogod – mondta Meredith, a maga csendes, megnyugtató módján. – Veled vagyunk, Elena. – És utána, ha ezt szabad akaratából tette, akkor úgy el fogom náspángolni, mint még soha senki. – Ahogy szeretnéd, Elena – felelte Meredith még mindig csitító hangon. – De először találjuk meg! - 147 -
– Egy mindenkiért, mindenki egyért! – kiáltott fel Bonnie. – Visszahozzuk, és gondoskodunk róla, hogy megbánja a dolgot… vagy nem – tette hozzá sietve, amikor Meredith ismét a fejét kezdte rázni. – Elena, ne! Ne sírj! – mondta egy pillanattal azelőtt, hogy Elena könnyekben tört ki. – Szóval Damon volt az, aki Stefan szerint gondoskodni fog Elenáról, és feltételezhetően Damon látta őt utoljára ma reggel – mondta Matt, miután odahívták, és elmagyarázták neki a helyzetet. – Igen – felelte Elena csendes bizonyossággal. – De Matt, tévedsz, ha azt hiszed, hogy Damon bármit is tenne azért, hogy távol tartsa tőlem Stefant. Damon nem olyan, mint hiszitek. Tényleg meg akarta menteni Bonnie-t aznap éjjel. És nagyon fájt neki, hogy mindannyian utáltátok. – Szerintem ezt hívják indítéknak – jegyezte meg Meredith. – Nem. Ez a jellemének a bizonyítéka… annak, hogy Damonnek vannak még érzelmei, hogy fontosak neki emberi lények – vetette ellen Elena. – És soha nem bántaná Stefant, mert… nos, miattam. Tudná, hogyan esne ez nekem. – És akkor miért nem válaszol nekem? – kérdezte Bonnie siránkozva. – Talán, mert amikor utoljára együtt látott bennünket, úgy meredtünk rá, mintha gyűlölnénk – felelte Meredith, aki mindig igazságos volt. – Mondd meg neki, hogy a bocsánatát kérem! – mondta Elena. – Mondd meg neki, hogy beszélni szeretnék vele! – Úgy érzem magam, mint egy kommunikációs műhold – panaszkodott Bonnie, de láthatóan szívét-lelkét beleadta minden egyes hívásba. A végén teljesen leharcoltnak és kimerültnek tűnt. És végül Elena is kénytelen volt beismerni, hogy semmi értelme az egésznek. – Lehet, hogy észhez tér, és megkeres majd – vetette fel Bonnie – Akár már holnap. – Ma este itt maradunk veled – jelentette ki Meredith. – Bonnie, felhívtam a nővéredet, és azt mondtam neki, hogy nálam alszol. Most felhívom apámat, és azt mondom neki, hogy nálad alszom. Matt, te nem vagy meghíva… – Kösz – felelte Matt szárazon. – És haza is gyalog kell mennem? - 148 -
– Nem, elviheted a kocsimat – felelte Elena. – De kérlek, holnap korán reggel hozd vissza! Nem akarom, hogy az emberek kérdezősködni kezdjenek. Aznap este a lányok már kezdték kényelembe helyezni magukat iskoláslány-stílusban Mrs. Flowers tiszta ágyneműjében (nem csoda, hogy annyi ágyneműhuzatot kimosott aznap – biztosan tudta valahonnan, gondolta Elena) a falhoz tolt bútorok között, a három rögtönzött hálózsákkal a padlón. Összedugták a fejüket, és úgy feküdtek, csillag alakban, mint egy kerék küllői. Elena arra gondolt, szóval ez az Ébredés. Arról szól, hogy rá kell ébredjek, végül megint egyedül maradhatok. Milyen hálás vagyok, hogy Meredith és Bonnie kitartottak mellettem. Ez többet jelent számomra, mint azt el tudnám mondani nekik. Automatikusan a számítógépéhez lépett, hogy megírja a naplójába. De az első néhány szó után azon kapta magát, hogy ismét sírni kezd, és titokban örült, amikor Meredith megfogta a vállát, és többé-kevésbé kényszerítette, hogy igyon egy kis forró tejet vaníliával, fahéjjal és szerecsendióval, aztán pedig Bonnie maga mellé fektette, és fogta a kezét, amíg el nem aludt. Matt sokáig maradt, és a nap már kezdett leszállni, amikor hazafelé indult. Verseny a sötéttel, gondolta hirtelen, nem hagyva, hogy a Jaguar drága újautó-szaga elterelje a figyelmét. Valahol, az agya mélyén zakatolt valami. A lányoknak nem akarta mondani, de volt valami Stefan búcsújában, ami zavarta. Csak arról kellett meggyőződnie, hogy nem csak a sértett büszkeség mondatja ezt vele. Miért nem említette őket Stefan sehol? Elena régi barátait, az ittben és a mostban lévő barátait. Az ember azt hinné, legalább a lányok eszébe jutnak, még ha Mattről a távozás fájdalma miatt meg is feledkezik. És még? Biztos, hogy volt még valami, de Matt egyszerűen nem tudta felidézni. Csak egy homályos, hullámzó kép ugrott be az egyik tavalyi középiskolai óráról, és… igen, Hilden tanárnőről, az irodalomtanárukról. Matt még gondolkodás közben is odafigyelt a vezetésre. - 149 -
Az Öregerdőt nem tudta teljesen elkerülni a hosszú, egysávos úton, ami a panzióból Fell's Church központjába vezetett. De figyelte az utat maga előtt, és résen volt. Már a kanyarból észrevette a kidőlt fát, és időben a fékbe taposott ahhoz, hogy csikorgó kerekekkel meg tudjon állni, szinte keresztbe fordulva az úton. És akkor el kellett gondolkozni. Az első, ösztönös reakciója az volt, hogy felhívja Stefant. Ő egyszerűen csak felkapná a fát az útról. De utána elég gyorsan eszébe jutott, hogy ez nem lehetőség. Hívja fel a lányokat? Erre nem tudta rávenni magát. Nemcsak a férfiúi büszkesége miatt – hanem a koros fa szilárd valósága miatt is. Még ha együtt próbálnák, akkor sem tudnák megmozdítani. Túl nagy volt a fa, túl nehéz. És úgy dőlt ki az Öregerdőből, hogy teljesen keresztbefeküdt az úton, mintha el akarná zárni a panziót a város többi részétől. Matt óvatosan letekerte az ablakot. Bepillantott az Öregerdőbe, hogy látja-e a fa gyökereit, vagy, ismerte be magának, bármit mozogni. Semmi nem mozdult. Nem látta a gyökereket, a fa mégis túl egészségesnek tűnt ahhoz, hogy csak úgy magától kidőljön egy napfényes, nyári délutánon. Se szél, se eső, se villám, se hódok. Se favágók, gondolta Matt komoran. Nos, a jobb oldali árok legalább nem túl mély, a fa koronája nem érte el egészen az alját. Lehet, hogy… Mozgás. Nem az erdőben, hanem a fán, közvetlenül előtte. Valami megmozgatta a fa felső ágait, és nem csak a szél. Amikor Matt meglátta, még mindig nem tudta elhinni. Ez is a probléma része volt. A másik része az volt, hogy Elena kocsiját vezette, nem a saját öreg tragacsát. Úgyhogy miközben eszeveszetten kotorászott, hogy be tudja csukni az ablakot, szemét a fáról leváló izén tartva, rossz helyen tapogatózott. És a legnagyobb problémának az bizonyult, hogy a szörnyeteg egyszerűen túl gyors volt. Sokkal gyorsabb, mint szabad lett volna. Matt a következő pillanatban már az ablakban harcolt vele. - 150 -
Matt nem tudta, mit mutatott Elena Bonnie-nak a pikniken. De ha ez nem malakh, akkor mi az? Matt egész életében az erdő mellett lakott, és ehhez még távolról hasonlító rovart sem látott. Mert egy rovarról volt szó. A bőre kéregszerűen nézett ki, de csak a rejtőzködés kedvéért. Miközben a félig felhúzott ablaküveghez csapkodta magát – Matt pedig két kézzel védekezett –, a fiú hallotta és érezte a kitinpáncélját. Olyan hosszú volt, mint Matt karja, és úgy tűnt, mintha a csápjai körbelengetésével repülne – aminek lehetetlennek kellene lennie, de a lény valahogy odakerült az ablak magasságába. Sokkal inkább piócára vagy tintahalra hasonlított a testfelépítése, nem annyira rovarra. A hosszú, kígyószerű csápjai majdnem olyanok voltak, mint az indák, de ujjnyinál is vastagabbak, és nagy szívókorongok voltak rajtuk – a szívókorongokban pedig valami éles. Fogak. Az egyik inda Matt nyaka köré került, és a fiú egyszerre megérezte a szívást és a fájdalmat. Az inda kétszeresen vagy háromszorosan a torka köré fonódott, és egyre erősebben szorította. Mattnek arra kellett használnia az egyik kezét, hogy felnyúljon és letépje magáról. Emiatt viszont csak a másik kezével tudta csapkodni a fej nélküli izét – aminek, mint hirtelen kiderült, szája volt, ha szeme nem is. Mint minden más, a szája is sugarasan szimmetrikus volt, a fogai körben helyezkedtek el. De a kör mélyén, fedezte fel Matt rémülten, miközben a bogár behúzta a karját, egy akkora rákolló volt, amivel egy ujjat is le lehet vágni. Istenem, ne! Matt ökölbe szorította a kezét, és elkeseredetten próbálta visszahúzni odabentről. A látvány által kiváltott adrenalinroham segített letépni a nyakáról az indát, megszabadulni a tapadókorongoktól. Ám a karja már könyékig az állatban volt. Matt kényszerítette magát, hogy rácsapjon a rovar testére, mint egy cápára, amire szintén hasonlított. Ki kell szabadítania a karját. Vakon próbálta szétfeszíteni a kerek szájat, de csak egy külső vázdarabot sikerült lepattintania, ami az ölében landolt. Mindeközben a csápok még mindig körülötte örvénylettek, a kocsit csapkodták, és megpróbáltak bejutni. Előbb-utóbb rá fog jönni az izé, hogy nem kell mást tennie, csak egymás mellé szorítania a csápjait. - 151 -
Valami éles dolog horzsolta meg az öklét. Az olló! Matt karja szinte már teljesen az állatban volt. Miközben a menekülésre koncentrált, Matt arra is próbált rájönni, hol lehet vajon a rovar gyomra. Ez egy lehetetlen teremtmény. Azonnal ki kell szabadítania a karját. Éppen olyan biztos, hogy el fogja veszíteni a kezét, mintha egy bekapcsolt húsdarálóba dugná. A biztonsági övét már kikapcsolta. Most egyetlen erőteljes mozdulattal jobbra vetette magát, az anyósülés felé. Érezte, hogy a fogak felszántják a bőrét, miközben a karját húzza kifelé. Látta a hosszú, véres barázdákat. De nem számított. Csak az számított, hogy kiszabadítsa a karját. E pillanatban a másik keze rátalált az ablaknyitó gombra. Matt felfelé rántotta, és épp akkor kapta ki a csuklóját és a kezét az állat szájából, amikor az ablak bezárult. Arra számított, hogy kitin reccsen, és fekete vér ömlik ki, talán át is marja Elena új autójának padlóját, mint az a rémes izé A bolygó neve: Halálban. Ehelyett a bogár felszívódott. Egyszerűen… átlátszó lett, majd apró fényrészecskékké változott, amelyek Matt szeme előtt tűntek el. Matt ott maradt a véresre vájt fél karjával, a véraláfutásokkal a nyakán, és a horzsolásokkal a másik kezén. De nem vesztegette arra az időt, hogy számba vegye a sérüléseit. El kellett menekülnie, mert az ágak ismét mozogni kezdtek, és Matt nem akarta kivárni, hogy csak a szél okozza-e. Csak egy lehetősége volt. Az árok. Egyesbe tette a kocsit, és tövig nyomta a gázpedált. Az árok felé száguldott abba reménykedve, hogy nem túl mély, és hogy a fa nem lyukasztja ki a kerekeit. Az autó élesen megugrott, amitől Matt fogai összecsattantak, az ajkát is felsértve. Levelek és ágak reccsentek a kerekek alatt, utána egy pillanatra minden mozgás megszűnt, noha Matt tiszta erőből nyomta a gázt, majd hirtelen szabad lett és repülni kezdett, miközben az autó kiugrott az árokból. Sikerült átvennie felette az uralmat, és még időben visszakormányozta az útra, ahol rögtön egy éles kanyar következett, miután az árok eltűnt. - 152 -
Matt zihált. Nyolcvan kilométer per órás sebességgel vette a kanyarokat, fél szemét az Öregerdőn tartva – amíg hirtelen egy áldott, magányos vörös lámpa nem fénylett fel előtte, mint egy világítótorony az alkonyatban. A kereszteződés a Malloryval. Mattnek kényszerítenie kellett magát egy újabb füstölgő gumis fékezésre. Egy éles jobb kanyar, és már kezdett is távolodni az erdőtől. Egy tucatnyi kis utcán kell majd kanyarognia, de legalább nem kerül nagyobb facsoportok közelébe. Nagy kerülőt kellett tennie, és most, hogy elmúlt a veszély, Matt érezni kezdte a fájdalmat a lenyúzott karjában. Mire leparkolt a Jaguarral a házuk előtt, már szédült is. Egy darabig az egyik utcalámpa fényében ült, majd hagyta, hogy az autó az árnyékba guruljon. Nem akarta, hogy bárki meglássa ebben az állapotban. Hívja fel a lányokat? Figyelmeztesse őket, hogy ne menjenek ki, mert veszélyes az erdő? De ezt amúgy is tudják. Meredith soha nem hagyná, hogy Elena az erdőbe menjen most, hogy visszaváltozott emberré. Bonnie pedig hatalmas balhét csapna, ha bárki akár megemlítené a lehetőségét, hogy kimenjenek a sötétbe – végtére is, Elena megmutatta neki, hogy ilyesmik mászkálnak ott, nem? Malakhok. Egy randa szó egy rendkívül hátborzongató teremtményre. Igazából arra lenne szükség, hogy az illetékesek odamenjenek, és eltakarítsák a fát. De nem éjszaka. Valószínűleg senki más nem fogja használni azt a magányos utat aznap éjjel, embereket odaküldeni… pedig olyan lenne, mint tálcán kínálni fel őket a malakhoknak. Holnap reggel az első dolga lesz, hogy felhívja a rendőrséget. Ők majd kiküldik a megfelelő embereket, akik eltakarítják a fát. Sötét volt, és későbbre járt, mint Matt gondolta. Valószínűleg mégiscsak fel kellene hívnia a lányokat. Csak a feje tisztulna már ki. A sebei viszkettek és égtek. Nehezére esett gondolkozni. Talán ha kifújná magát egy kicsit… A kormánykerékre támasztotta a homlokát, és összezárult körülötte a sötétség.
- 153 -
18.
M
att zavartan ébredt fel, még mindig Elena kocsijának kormánykereke mögött. Bebotorkált a házba, az autót is majdnem elfelejtette bezárni, és a kulcsát is csak nehezen találta meg, hogy bejusson a hátsó ajtón. A ház sötét volt; a szülei aludtak. Sikerült feljutnia a hálószobába, és úgy rogyott az ágyába, hogy még a cipőjét sem vette le. Amikor ismét felébredt, meglepődve látta, hogy már reggel kilenc óra van, és a mobilja csörgött a farmerja zsebében. – Mer'dith? – Úgy volt, hogy ma kora reggel idejössz. – Megyek, de előtte ki kell találnom, hogyan – mondta, vagyis inkább vartyogta Matt. Úgy érezte, mintha a feje a duplájára nőtt volna, a karja meg legalább a négyszeresére. De ennek ellenére az elméje hátsó részében már töprengeni kezdett azon, hogyan juthat el a panzióba az Öregerdőben futó út kikerülésével. Végül felpislákolt pár neuronja, és megsúgta neki. – Matt? Ott vagy még? – Nem vagyok benne biztos. Tegnap éjjel… Istenem, nem is emlékszem a nagy részére. De hazafelé jövet… figyelj, majd elmondom, ha ott leszek. Először fel kell hívnom a rendőrséget. – A rendőrséget? – Igen… nézd… adj nekem egy órát, jó? Egy óra múlva ott vagyok. Amikor megérkezett a panzióba, már inkább tizenegy volt, mint tíz. De a zuhanyzástól kitisztult a feje, még ha lüktető karján nem is segített sokat. Amikor megjelent, aggódó lányok vették körbe. – Matt, mi történt? Mindent elmesélt nekik, amire emlékezett. Amikor Elena összeszorított szájjal letekerte a karjáról a kötést, mind elfintorodtak. A hosszú sebek láthatóan elfertőződtek. – Akkor ezek a malakhok mérgezőek. - 154 -
– Igen – felelte Elena tömören. – Megmérgezik a testet és az elmét. – És szerinted be tudnak jutni egy emberi testbe? – kérdezte Meredith. Egy füzetbe firkálgatott éppen, megpróbálta lerajzolni, amiről Matt beszélt. – Igen. Elena és Meredith tekintete egy pillanatra találkozott – majd mindketten lesütötték a szemüket. Meredith végül azt mondta: – És honnan tudjuk, hogy egy ilyen benne van… valakiben… vagy nem? – Bonnie biztosan meg tudja állapítani transzban – felelte Elena határozottan. – Erre még én is képes lehetek, de nem akarom ilyesmire használni a Fehér Mágiát. Lemegyünk Mrs. Flowershez. Ezt olyan hangsúllyal mondta, hogy Matt már réges-régen megtanulta, hogy nem érdemes vitába szállni vele. Elena megvetette a lábát, és ennyi. Igazság szerint Mattnek nem is nagyon volt kedve vitatkozni. Utált panaszkodni – focizott már törött kulcscsonttal, ínszalaghúzódással és bokaficammal –, de ez más volt. Úgy érezte, mintha mindjárt szétrobbanna a karja. Mrs. Flovers odalent volt a konyhában, de a közös helyiség asztalán négy pohár jeges tea várta őket. – Mindjárt jövök – mondta a derékig érő lengőajtó mögül, ami elválasztotta tőlük a konyhát. – Igyátok meg a teát, különösen a fiatalember, aki megsérült. Segíteni fog az ellazulásban. – Gyógytea – suttogta Bonnie, mintha ez valami szakmai titok lenne. A tea egyáltalán nem volt rossz, bár Matt szívesebben fogadott volna egy kólát. De így, hogy gyógyszerként kezdett gondolni rá, és a lányok sólyomként bámulták, sikerült ledöntenie a felét, mielőtt megérkezett a háziasszonyuk. A kertészkalapját viselte – vagy legalábbis egy művirágokkal ékes kalapot, ami úgy nézett ki, mintha kertészkedni szokott volna benne. Ám egy süteményes tálcán rengeteg eszköz volt nála, és mind úgy ragyogott, mintha frissen főzték volna ki őket. – De igen, kedvesem – mondta Bonnie-nak, aki védelmezően Matt elé állt. – Én is ápolónő voltam, mint a nővéred. A nőket akkoriban nem igazán biztatták arra, hogy orvosnak menjenek. De az egész életemet - 155 -
boszorkányként töltöttem. Az elég magányos szakma tud lenni, nem igaz? – Nem lenne olyan magányos – felelte Meredith meglepett arccal –, ha közelebb lakna a városhoz. – Ó, de akkor mindenki megbámulná a házamat, a gyerekek egymást heccelnék, hogy szaladjanak oda és érintsék meg, vagy dobjanak be egy követ az ablakon, a felnőttek pedig engem lesnének, amikor vásárolni megyek. És hogyan őrizhetném meg a kertem békéjét? Ez volt a leghosszabb szónoklat, amit valaha hallottak tőle. Annyira meglepte őket, hogy beletelt pár pillanatba, amíg Elena meg tudott szólalni. – Én azt sem értem, itt hogyan tudja megőrizni a kertje békéjét. Ezzel a sok őzzel, nyúllal és a többi állattal. – Tudjátok, a kert legnagyobb része éppen az állatok számára van. – Mrs. Flowers elmosolyodott, és mintha belülről megvilágította volna valami az arcát. – Nekik határozottan tetszik. És nem eszik meg a gyógynövényeket, amiket horzsolásokra, sebekre és húzódásokra alkalmazok. Lehet, hogy azt is tudják, hogy boszorkány vagyok, mert mindig meghagyják nekem és az egy-két vendégemnek a kert egy részét. – És miért csak most mondja el mindezt? – követelt magyarázatot Elena. – Voltak idők, amikor magát kerestem, vagy Stefant, amikor azt hittem… mindegy is, mit hittem. De magát mindig a barátunknak tartottam. – Az az igazság, hogy öregkoromra magányos és emberkerülő lettem. De most elveszítetted a barátodat, igaz? Bárcsak egy kicsit korábban keltem volna reggel. Akkor talán beszélhettem volna vele. Otthagyta a szoba éves bérleti díját a konyhaasztalon. Mindig is a szívem csücske volt egy kicsit, az az igazság. Elena ajka reszketett. Matt gyorsan és hősiesen megemelte a sebesült karját. – Ezen tud segíteni? – kérdezte ismét lehámozva a kötést. – Ó, istenkém, istenkém. És ezt minek az ollója okozta? – kérdezte Mrs. Flowers, miközben a három lány fintorgott. – Szerintünk egy malakh – felelte Elena csendesen. – Azokról tud valamit? - 156 -
– A szót ismerem, igen, de semmi konkrétumot nem tudok róluk. Mikor szerezted a sérülést? – kérdezte Matt-től. – Ezek inkább fognyomoknak tűnnek, mint karomnak. – Azok is – felelte Matt komoran, és a legjobb tudása szerint leírta a malakhot. Részben azért, hogy elterelje a saját figyelmét, mert Mrs. Flowers elvett közben egy eszközt a tálcáról, és mindenfélét kezdett csinálni Matt feldagadt, vörös karjával. – Tartsd ezen a törülközőn, amilyen mozdulatlanul csak tudod! – mondta. – Ezeken már var van, de ki kell nyitni őket, kinyomkodni, és rendesen kitisztítani. Fájni fog. Nem akarja valemelyik ifjú hölgy megfogni a kezét, hogy ne mozogjon? Elena fel akart állni, de Bonnie megelőzte, és majdnem átugrotta Mereditht, hogy Matt kezét a sajátjába zárja. A nyomkodás és a tisztítás fájdalmas volt, de Mattnek sikerült egy hang nélkül elviselnie, még egy fájdalmas mosolyt is vetett Bonnie-ra, miközben vér és genny ömlött a karjából. A feltárás először fájt, de jólesett, hogy megszűnt a nyomás, és miután kitisztították, majd hideg gyógynövényes borogatásba csomagolták a karját, úgy érezte, nemcsak csodálatosan hűvös, de végre nekiláthat a gyógyulásnak. Miközben köszönetet mondott az öregasszonynak, észrevette, hogy Bonnie bámulja. Különösen a nyakát. A lány hirtelen felkuncogott. – Mi? Mi olyan vicces? – A bogár – felelte Bonnie. – Kiszívta a nyakad. Hacsak nem csináltál még valamit tegnap éjjel, amiről nem meséltél. Matt érezte, hogy elvörösödik, és felhúzta a gallérját. – Mindent elmondtam, és a malakh volt az. Volt egy csápszerűsége szívókorongokkal, amit a nyakam köré font. Megpróbált megfojtani! – Most már emlékszem – felelte Bonnie félénken. – Ne haragudj! Mrs. Flowers arra a sebre is készített egy gyógyfüves pakolást, amit a szívókorong hagyott, és Matt lehorzsolt öklére is. Miután felrakta őket, a fiú annyira rendbe jött, hogy elszégyellte magát, amiért Bonnie tágra nyílt, barna szemekkel nézte. – Tényleg úgy néz ki, mintha kiszívták volna – mondta. – Ma reggel vettem észre a tükörben. És lejjebb is van egy, de azt legalább eltakarja a gallérom. – Ezzel felhorkant, és benyúlt az ingébe, hogy bekenje. A lányok felnevettek – feloldódott bennük a feszültség. - 157 -
Meredith elindult felfelé a keskeny lépcsőn a szobába, amelyre továbbra is mindenki Stefan szobájaként gondolt, Matt pedig automatikusan követte. Csak akkor vette észre, hogy Elena és Bonnie lent maradtak, amikor már félúton járt, Meredith viszont intett neki, hogy jöjjön tovább. – Csak meg akarnak beszélni valamit – mondta Meredith csendes, tárgyilagos hangon. – Rólam? – Matt nyelt egyet. – Arról a dologról van szó, amit Elena Damonben látott, igaz? A láthatatlan malakhról. És arról, hogy van-e bennem olyan ebben a pillanatban. Meredith, aki soha nem finomított a dolgokon, egyszerűen bólintott. De az egyik kezét egy pillantra Matt vállára tette, amikor beléptek a félhomályos, tágas hálószobába. Nem sokkal később Elena és Bonnie is felértek, és Matt azonnal látta az arcukon, hogy a legrosszabb félelmeik nem váltak valóra. Elena észrevette, milyen képet vág, és azonnal odament hozzá, hogy átölelje. Bonnie visszafogottabban követte a példáját. – Jól érzed magad? – kérdezte Elena, mire Matt bólintott. – Jól vagyok – felelte. Mintha aligátorokkal birkóznék, gondolta. Nincs jobb dolog, mint pihe-puha lányokat ölelgetni. – Nos, arra jutottunk, hogy nincs benned semmi olyasmi, aminek nem benned van a helye. Az aurád tiszta és erős most, hogy már nem fáj semmid. – Hála Istennek – mondta Matt, és komolyan is gondolta. Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonja. Matt összehúzott szemöldökkel nézte értetlenül a számot, de felvette. – Matthew Honeycutt? – Igen. – Tartsa, kérem! Egy újabb hang szólalt meg. – Mr. Honeycutt? – Izé, igen, de… – Rich Mossberg vagyok Fell's Church rendőrkapitányságáról. Maga telefonált ma reggel, hogy bejelentsen egy kidőlt fát az öregerdei úton? – Igen, én… – Mr. Honeycutt, mi nem szeretjük az ilyesfajta telefonbetyárkodást. Ami azt illeti, kifejezetten utáljuk. Csak a rendőrök értékes idejét paza- 158 -
rolja, amúgy meg ez történetesen a hamis rendőrségi bejelentés kategóriájába esik. Ha akarnám, Mr. Honeycutt, feljelenthetném, és akkor a bíróságon kellene felelnie. Egyszerűen nem értem, mit talált ebben olyan viccesnek. – Én nem… én semmi vicceset nem találok ebben! Nézze, tegnap éjjel… – Matt hangja elhalt. Mit is mondhatna? Hogy tegnap éjjel egy fa és egy bogárszörny tartóztatta fel? Egy kis hang magában hozzátette, hogy a Fell's Church-i rendőrkapitányság dolgozói az értékes idejük legnagyobb részét láthatóan a város főterén lévő Dunkin' Donutsban töltik, de a következő szavak beléfojtották a mondanivalóját. – Ami azt illeti, Mr. Honeycutt, Virginia Állam Büntető Törvénykönyvének 18. 2-461. paragrafusa szerint hamis rendőrségi bejelentést tenni elsőfokú törvénysértés. Ezért egy év börtönt, vagy huszonötezer dolláros bírságot is kaphat. Ezt viccesnek találja, Mr. Honeycutt? – Nézze, én… – Van egyáltalán huszonötezer dollárja, Mr. Honeycutt? – Nincs, én… én… – Matt arra várt, hogy közbevágjanak, de rájött, hogy nem szoktak. A térkép széle felé sodródott valami ismeretlen területre. Mit mondhatna? Hogy a malakh vitte el a fát… vagy magától ment el? Nevetséges. Matt végül azt nyögte ki berozsdásodott hangon: – Sajnálom, hogy nem találták meg a fát. Lehet, hogy… valaki elvitte. – Lehet, hogy valaki elvitte – ismételte utána a serif kifejezéstelen hangon. – Ami azt illeti, lehet, hogy valahogy magától ment arrébb, ahogy a stoptáblák és az elsőbbségadás kötelező táblák szokták a kereszteződésekben. Nem emlékezteti ez valamire, Mr. Honeycutt? – Nem! – Matt érezte, hogy elvörösödik. – Én soha nem vinnék egyetlen közlekedési táblát sem sehova. – Ekkorra a lányok már köré gyűltek, mintha valahogy segíthetnének azzal, hogy csoportként lépnek fel. Bonnie vadul hadonászott, és az arckifejezéséből nyilvánvalóan látszott, hogy maga akar beszélni a seriffel. – Ami azt illeti, Mr. Honeycutt – vágott közbe a serif –, először az otthoni számán kerestük, mert arról tett bejelentést. És az édesanyja azt mondta, hogy tegnap éjjel nem is látta. Matt elnyomta magában a kis hangot, ami fel akart csattanni, hogy „és ezt a törvény bünteti?”. – Azért, mert feltartott… - 159 -
– Egy önjáró fa, Mr. Honeycutt? Ami azt illeti, egy másik hívást is kaptunk tegnap este a környékről. Egy polgárőr jelentette, hogy egy gyanús autó parkol nagyjából az önök háza előtt. Az anyja szerint maga nemrég totálkárosra törte az autóját, így van, Mr. Honeycutt? Matt látta, hova akar kilyukadni, és egyáltalán nem tetszett neki a dolog. – Igen – hallotta a saját hangját, miközben elkeseredetten próbált hihető magyarázatot találni. – Egy rókát akartam kikerülni. És… – Ennek ellenére azt jelentették, hogy egy vadonatúj Jaguar parkolt a házuk előtt, éppen elég messze az utcai lámpától ahhoz, hogy… feltűnésmentes legyen. Egy annyira új autó, hogy még rendszáma sem volt. Az a maga kocsija, Mr. Honeycutt? – Mr. Honeycutt az apám! – felelte Matt elkeseredetten. – Én Matt vagyok. Az autó pedig egy barátomé… – És a barátját úgy hívják, hogy…? Matt Elenára meredt. Elena hadonászott, láthatóan azt jelezte, hogy gondolkoznia kell. Azt mondani, hogy Elena Gilbert, öngyilkosság lenne. A rendőrség tudta a legjobban, hogy Elena Gilbert meghalt. Ekkor Elena körbemutatott a szobában, és tátogni kezdett. Matt lehunyta a szemét, és kimondta a szavakat. – Stefan Salvatore. De a barátnőjének adta az autót? – Észrevette, hogy úgy fejezte be a mondatot, mintha kérdés lenne, de nem akarta elhinni, mire akarja rávenni Elena. A rendőr kezdett fáradt és türelmetlen lenni. – Ezt tőlem kérdezi, Matt? Szóval a barátja barátnőjének vadonatúj kocsiját vezette. És őt úgy hívják, hogy…? Volt pár pillanat, amíg a lányok nem tudtak megegyezni, Matt pedig bizonytalanul hallgatott. De utána Bonnie az ég felé lendítette a karját, és Meredith előrelépett, magára mutatva. – Meredith Sulez – felelte Matt erőtlenül. Kihallotta a saját hangjából a habozást, és megismételte, rekedten, de több meggyőződéssel: – Meredith Sulez. Elena sebesen suttogott valamit Meredith fülébe. – És az autót hol szerezte be? Mr. Honeycutt? – Igen – felelte Matt. – Csak egy pillanat… – Meredith kinyújtott kezébe tette a telefont. - 160 -
– Meredith Sulez vagyok – mondta Meredith rezzenéstelen hangon, egy klasszikus zenei lemezlovas csiszolt, higgadt hangján. – Sulez kisasszony, hallotta a beszélgetést idáig? – Sulez úrhölgy, ha kérhetném, uram. Igen. – Valóban ön adta kölcsön az autóját Mr. Honeycuttnak? – Igen. – És hol van… – papírzörgés hallatszott – …Stefan Salvatore, az autó eredeti tulajdonosa? Nem azt kérdezi, hol vásárolták az autót, gondolta Matt. Biztosan tudja. – A barátom pillanatnyilag nincs a városban – felelte Meredith ugyanolyan csiszolt, rezzenéstelen hangon. – Nem tudom, mikor jön vissza. Amikor megérkezik, szóljak neki, hogy hívja fel magát? – Az bölcs dolog lenne – válaszolta Mossberg seriff szárazon. – Manapság nagyon kevés autót vásárolnak készpénzzel, különösen vadonatúj Jaguarokat. Szeretném elkérni a maga jogosítványának a számát is. És ami azt illeti, nagyon szeretnék majd beszélni Mr. Salvatoréval, ha visszatért. – Az bármelyik pillanatban bekövetkezhet – jelentette ki Meredith egy kicsit lassan, de Elena utasítását követve. Majd fejből felmondta a jogosítványa számát. – Köszönöm – felelte Mossberg seriff kurtán. – Egyelőre csak enynyit… – Mondhatnék egyetlenegy dolgot? Matt Honeycutt soha nem vinne el stoptáblákat vagy elsőbbségadás kötelező táblákat. Ő nagyon lelkiismeretes autóvezető, és a középiskolai osztályának egyik megbecsült tagja volt. Kérdezze meg a Robert E. Lee bármelyik tanárát, vagy akár az igazgatót, ha nincs szabadságon éppen. Bármelyikük ugyanezt fogja magának mondani. A seriffet ez hallhatóan nem nyűgözte le. – Maga meg adja át neki, hogy a jövőben rajta tartom a szemem. Sőt, nem lenne baj, ha beugrana a kapitányságra ma vagy holnap – tette hozzá, aztán a telefon elnémult. Matt kitört. – Stefan barátnője? Te, Meredith? Mi van, ha az autókereskedő elárulja, hogy egy szőke lány volt az? Azt hogyan fogjuk megoldani? - 161 -
– Mi sehogyan – felelte Elena egyszerűen Meredith háta mögül. – Majd Damon megoldja. Csak meg kell találnunk. Biztos vagyok benne, hogy meg tudja dolgozni Mossberg seriffet egy kis agykontrollal, ha megadjuk az árát. Miattam pedig ne aggódj! – tette hozzá gyengéden. – Most a homlokodat ráncolod, de minden rendben lesz. – Te hiszel ebben? – Biztos vagyok benne. – Elena ismét megölelte Mattet, és megcsókolta az arcát. – De ma vagy holnap be kell ugranom a kapitányságra. – De nem egyedül! – vágta rá Bonnie, és a szeme szikrázott a felháborodástól. – És ha Damon veled megy, Mossberg seriff lesz a legjobb barátod. – Rendben – jelentette ki Meredith. – Szóval ma mit csinálunk? – Az a baj – válaszolta Elena az ujjával a felső ajkát ütögetve –, hogy túl sok problémánk van egyszerre, én viszont nem akarom, hogy bárki, ezt szó szerint értem: nem akarom, hogy bárki egyedül menjen bárhova. Egyértelmű, hogy malakhok vannak az Öregerdőben, akik barátságtalan dolgokat akarnak velünk művelni. Például meg akarnak ölni. Matt a megkönnyebbülés melegében fürdőzött, hogy hisznek neki. A Mossberg seriffel folytatott beszélgetés jobban megrázta, mint mutatta. – Szóval harci egységekre oszlunk – mondta Meredith –, és szétosztjuk a feladatokat. Milyen problémákra kell terveket gyártanunk? Elena az ujjain vette végig a problémákat. – Az egyik Caroline. Nagyon úgy érzem, hogy jó lenne, ha valaki meglátogatná, és kiderítené, hogy van-e benne egy olyan izé. A másik probléma Tami… és ki tudja, még kicsoda? Ha Caroline… fertőző valamilyen értelemben, akkor több lánynak is továbbadhatta… vagy fiúnak. – Oké – felelte Meredith. – És még? – Valakinek kapcsolatba kell lépnie Damonnel. Meg kell próbálni kihúzni belőle mindent, amit Stefan távozásáról tud, és meg kell próbálni rávenni, hogy velünk jöjjön a kapitányságra, Mossberg seriffet megvezetni. – Nos, jobb, ha te az utóbbi csapatban leszel, mivel te vagy az egyetlen, akivel szerintem Damon hajlandó szóba állni – jegyezte meg Meredith. – És Bonnie-nak is abban kell lennie, hogy fel tudja… - 162 -
– Nem. Ma nem akarok több Hívást – könyörgött Bonnie. – Ne haragudj, Elena, de egyszerűen nem vagyok rá képes, ha nem pihenhetek közben egy napot. És egyébként is, ha Damon hajlandó beszélni veled, akkor nem kell mást tenned, mint kisétálnod… nem az erdőbe, de a közelébe, és odahívnod magad. Damon mindenről tud. Tudni fogja, hogy ott vagy. – Akkor nekem Elenával kellene mennem – érvelt Matt. – Mivel a seriff az én problémám. Szeretnék elnézni arrafelé, ahol a fát láttam… Erre mindhárom lány ellenkezni kezdett. – Azt mondtam, szeretnék – jelentette ki Matt. – Nem azt, hogy ezt is be kell vennünk a tervbe. Az egy olyan hely, amiről tudjuk, hogy veszélyes. – Rendben – felelte Elena. – Szóval Bonnie és Meredith elmegy Caroline-hoz, mi ketten pedig Damonre fogunk vadászni, rendben? Én inkább Stefanra vadásznék, de ahhoz még nincs elég információnk. – Rendben, de mielőtt elindultok, esetleg beugorhatnátok Jim Brycehoz. Mattnek van ürügye rá, hogy bármikor felbukkanjon nála… ő ismeri Jimet. És Tami állapotát is ellenőrizhetné – javasolta Meredith. – Úgy hangzik, megvan az A, B és C terv – felelte Elena, majd mindnyájan spontán felnevettek. Derült idő volt, és forrón tűzött le rájuk a nap. A napfénytől Mossberg seriff idegesítő telefonja ellenére mindannyian erősnek és tettre késznek érezték magukat. Fogalmuk sem volt, hogy életük legrosszabb rémálmába fognak belesétálni. Bonnie hátrébb várakozott, miközben Meredith bekopogtatott Forbesék ajtaján. Egy darabig vártak, aztán Meredith ismét bekopogott. Ezúttal suttogás hallatszott, Mrs. Forbes sziszegett valamit, Caroline pedig távolabb felnevetett. Végül, amikor Meredith már csengetni akart – ami az udvariatlanság netovábbja a Fell's Church-i szomszédok között –, kinyílt az ajtó. Bonnie ügyesen becsúsztatta a lábát, nehogy visszacsukják. – Jó napot, Mrs. Forbes. Mi csak… – Meredith elhallgatott. – Csak kíváncsiak voltunk, hogy Caroline jobban van-e már – fejezte be bádog- 163 -
hangon. Mrs. Forbes úgy nézett ki, mintha kísértetet látott volna, és egész éjjel előle menekült volna. – Nem, nincsen. Nincs jobban. Még mindig… beteg. – A hangja tompa és távoli volt, elnézett Bonnie jobb válla felett. Bonnie érezte, hogy a karja és a tarkója libabőrös lett. – Rendben, Mrs. Forbes. – Még Meredith hangja is hamisan és tompán csengett. Majd valaki váratlanul megkérdezte: – Maga jól van? –, és Bonnie rájött, hogy a saját hangja volt. – Caroline… nincs jól. Nem akar… találkozni senkivel – suttogta a nő. Mintha egy jéghegy csúszott volna végig Bonnie hátán. Meg akart fordulni és elszaladni a házból és a baljós légkörből. De ebben a pillanatban Mrs. Forbes hirtelen összerogyott. Meredith alig tudta elkapni. – Elájult – állapította meg Meredith tömören. Bonnie azt akarta mondani, hogy hát akkor rakják be a lábtörlőre, és szaladjanak el, de ezt nem tehették. – Be kell vinnünk – mondta Meredith határozottan. Remegett a hangja. Volt a házban valami rettenetesen zavaró – mintha feszültséghullámok támadtak volna rájuk. És akkor Bonnie meglátta. Csak egy villanásnyira, amikor beléptek a nappaliba. A folyosón történt, és lehet, hogy csak a fény és az árnyék játéka miatt, de teljesen úgy nézett ki, mintha lenne ott valaki. Valaki, aki gyíkként cikázott – de nem a padlón. Hanem a plafonon.
- 164 -
19.
M
att és Elena Bryce-ék ajtaján kopogtatott. Elena úgy álcázta magát, hogy egy Virginia Cavaliers baseballsapka alá tűzte az összes haját, és az egész fejét körbevevő napszemüveget viselt, amit Stefan egyik fiókjában talált. Ezenkívül egy hatalmas bordó-sötétkék Pendleton póló volt rajta Matt jóvoltából, és Meredith egyik kinőtt farmerja. Biztos volt benne, hogy senki, aki ismerte a régi Elena Gilbertet, nem ismerné fel ilyen ruhában. Az ajtó nagyon lassan kinyílt, de nem Mr. vagy Mrs. Bryce, esetleg Jim jelent meg mögötte, hanem Tamra. Tamra ruhája… említésre is alig volt érdemes. Egy tanga fazonú bikinialsót viselt, de házilag gyártottnak tűnt, mintha ollóval vágott volna szét egy rendes bikinialsót – és már kezdett szétjönni. Felül két kerek kartondísz volt rajta ráragasztott flitterekkel, és pár színes, csillogó fóliadarabbal. A fején papírkorona volt, és látszott rajta, honnan szerezte a fóliát. Arra is kísérletet tett, hogy a bikinialsójára csillogó díszeket ragasszon. Az eredmény pont annak tűnt, ami volt: egy kislány, aki próbál Las Vegas-i táncosnőnek vagy sztriptíztáncosnak öltözni. Matt azonnal megfordult, és a másik irányba meredt, de Tami rávetette magát, és a hátára tapadt. – Matt Honeycuki – gügyögte. – Hát visszajöttél. Tudtam, hogy viszsza fogsz. De miért hoztad magaddal ezt a csúnya, vén kurvát? Hogy lehetnénk… Ekkor Elena előrelépett, mert Matt hadonászni kezdett a levegőben. Biztos volt benne, hogy Matt még életében nem ütött meg lányt, különösen egy gyermeket, de bizonyos dolgokra túl érzékeny volt. Mint ő maga is. Elenának sikerült beállnia Matt és a meglepően erős Tamra közé. El kellett fojtania a mosolyát, miközben végignézett Tamra öltözékén. Végtére is, pár nappal azelőtt még nem is értette az emberi meztelenség tabuját. Most már igen, viszont már egyáltalán nem tűnt olyan fontos- 165 -
nak. Az emberek tökéletesen megfelelő bőrrel születnek. Az ő fejében nem volt rá ok, hogy erre még egy mesterséges bőrt is ráhúzzanak, hacsak nem a hideg miatt, vagy azért, mert valami okból kényelmetlenül érzik magukat nélküle. De a társadalom szerint, aki meztelen, az romlott. Tami a maga gyerekes módján romlott akart lenni. – Vedd le rólam a kezed, te vén kurva – vicsorogta Tamra, amikor Elena eltolta Matt-től, majd megtoldotta még néhány cikornyás káromkodással. – Tami, hol vannak a szüleid? Hol van a bátyád? – kérdezte Elena. Az obszcén szavakat elengedte a füle mellett – azok csak hangok –, de látta, hogy Matt ajka elfehéredik. – Azonnal kérj bocsánatot Elenától! Kérj tőle bocsánatot, amiért így beszélsz! – követelte. – Elena egy büdös hulla férgekkel a szemgödrében – felelte Tamra folyékonyan. – De a barátaim szerint nagy kurva volt, amikor még élt. Egy igazi – itt pár csúnya szó következett, amitől Matt kapkodni kezdte a levegőt – olcsó kurva. Tudod. Semmi sem olcsóbb, mint ami ingyen van. – Matt, ne figyelj oda rá! – dünnyögte Elena az orra alatt, majd megismételte. – Hol vannak a szüleid és Jim? A választ további káromkodások szennyezték, de összeállt belőle a történet – akár igaz volt, akár nem –, hogy Mr. és Mrs. Bryce pár napra elmentek vakációzni, Jim pedig a barátnőjénél, Isobelnél van. – Hát jó. Akkor azt hiszem, kénytelen leszek segíteni neked rendesen felöltözni – jelentette ki Elena. – Először is, le kellene zuhanyoznod ezeket a karácsonyi díszeket… – Azt pro-ho-ho-hóbáld meg! Azt pro-ho-ho-ho-hóbáld meg! – A válasz valahol egy ló nyihogása és az emberi beszéd között volt. – Pillanatragasztóval ragasztottam fel őket! – tette hozzá Tami, majd magas, hisztérikus hangon nevetni kezdett. – Ó, te jó ég… Tami, ugye tudod, hogy ha nem találunk oldószert, akkor meg kell műteni? Tami válasza nagyon romlott volt. És hirtelen romlott szag kezdett áradni. Nem, nem is szag, gondolta Elena: hanem fullasztó, hánytató bűz. - 166 -
– Hoppá! – nevetett fel Tami ismét azon a magas, üveges hangon. – Pardon moi. De ez legalább természetes gáz. Matt megköszörülte a torkát. – Elena… szerintem nem kellene itt lennünk. Ha nincs itt a családja, meg minden… – Félnek tőlem – vihogott Tamra. – Ti nem? – A hangja hirtelen pár oktávval mélyebbé vált. Elena Tamra szemébe nézett. – Nem, én nem. Csak sajnálom azt a kislányt, aki rosszkor volt rossz helyen. De Mattnek igaza van szerintem. Mennünk kell. Tami modora teljesen megváltozott. – Annyira sajnálom… nem tudtam, hogy ilyen kaliberű vendégeim vannak. Kérlek, Matt, ne menj el! – Majd bizalmaskodó hangon odasúgta Elenának: – Jó az ágyban? – Micsoda? Tami Mattre mutatott, aki azonnal hátat fordított neki. Úgy nézett ki, mintha rettenetes, undorító vonzódást váltott volna ki belőle Tami nevetséges öltözéke. – Ő. Milyen az ágyban? – Matt, ezt figyeld! – emelt fel Elena egy kis ragasztós tubust. – Úgy látom, tényleg pillanatragasztót kent a bőrére. Fel kell hívnunk a gyermekvédelmiseket, vagy valami, mert senki nem vitte azonnal kórházba. Akár tudnak erről a szülei, akár nem, nem lett volna szabad magára hagyniuk. – Csak abban reménykedem, hogy jól vannak. A családja – mondta Matt gyászosan, miközben Tami hűvösen követte őket az autóhoz, és sokatmondó megjegyzéseket kiabált arról, hogy milyen „kellemesen” töltötték az időt „ők hárman”. Elena kényelmetlenül pislogott Mattre az anyósülésről – persze tudta, hogy személyi és jogosítvány nélkül nem neki kellene vezetnie. – Lehet, hogy jobb lenne, ha előbb a rendőrséggel beszélnénk. Istenem, az a szegény család! Matt hosszú ideig semmit sem mondott. Az álla megfeszült, a szája komor volt. – Valahogy felelősnek érzem magam. Úgy értem, én tudtam, hogy valami nincs rendben vele… szólnom kellett volna a szüleinek. – Most úgy beszélsz, mint Stefan. Nem lehetsz felelős mindenkiért, akivel találkozol. - 167 -
Matt hálás pillantást vetett rá, Elena pedig folytatta. – Ami azt illeti, meg fogom kérni valamire Bonnie-t és Mereditht, ami bizonyítja, hogy nem vagy felelős. Megkérem őket, hogy nézzenek rá Isobel Saitoura, Jim barátnőjére. Te nem találkoztál vele, de Tami lehet, hogy igen. – Úgy érted, szerinted ő is elkaphatta? – Ezt fogja kideríteni Bonnie és Meredith. Bonnie mozdulatlanná merevedett, és majdnem elejtette Mis Forbes lábát. – Én nem megyek be abba a hálószobába. – Muszáj. Egyedül nem bírom el – felelte Meredith. Majd csábitó hangon hozzátette: – Nézd, Bonnie, ha bejössz velem, elárulok egy titkot. Bonnie az ajkába harapott. Aztán behunyta a szemét, és hagyta, hogy Meredith lépésről lépésre beljebb vezesse ebbe a rémséges házba. Tudta, hol van a szülők hálószobája, mert egész gyerekkorában átjárt játszani. A folyosó végén balra. Meglepődött, amikor Meredith pár lépéssel később hirtelen megállt. – Bonnie! – Na? Mi az? – Nem akarlak megijeszteni, de… Bonnie ettől azon nyomban halálra rémült. Tágra nyílt a szeme. – Mi az? Mi az? – Még mielőtt Meredith válaszolhatott volna, ijedten átkukucskált a válla felett, és meglátta, mi az. Caroline volt mögötte. De nem állt. Hanem kúszott… nem, mászott, úgy, mint Stefan padlóján. Mint egy gyík. Bronzvörös, kócos haja az arcába lógott. A könyökét és a térdeit lehetetlen szögben tartotta. Bonnie felsikoltott, de a ház nyomása mintha visszatolta volna a torkába a sikolyt. Csak annyit ért el vele, hogy Caroline egy gyors, hüllőszerű fejmozdulattal felpillantson. – Te jóságos ég, Caroline… mi történt az arcoddal? Caroline egyik szeme körül fekete monokli volt. Vagy inkább lilásvörös monokli, ami annyira feldagadt, hogy Bonnie tudta, hogy idővel fekete lesz. Az állán egy másik lila, duzzadt púp volt. Caroline nem válaszolt, hacsak a kígyószerű sziszegést, amit az előrekúszás közben kiadott magából, válasznak nem lehet tekinteni. – Meredith, szaladj! Itt van mögöttem! - 168 -
Meredith riadtan felgyorsította a lépteit – amitől Bonnie még inkább megijedt, mert a barátnőjét szinte semmivel nem lehetett felzaklatni. De miközben előrevonszolták magukat a kettejük között hintázó Mrs. Forbesszal, Caroline egyenesen átszaladt az anyja alatt, be a szülei hálószobájába. – Meredith, én nem megyek be o… – De már be is botladoztak az ajtón. Bonnie gyors, éles pillantásokat vetett minden sarokba. Caroline-t sehol nem látta. – Lehet, hogy a szekrényben van – mondta Meredith. – Én megyek előre, te meg tedd a fejét az ágy túlsó végére. Majd később elrendezzük. – Ezzel körbehátrált az ágy körül, szinte maga után vonszolva Bonnie-t, majd ledobta Mrs. Forbes felsőtestét úgy, hogy a feje a párnára kerüljön. – És most húzd meg, és tedd le a lábát a túloldalon! – Nem vagyok rá képes. Nem vagyok! Tudod, hogy Caroline ott van az ágy alatt. – Nem lehet az ágy alatt. Ott csak egy tizenöt centis rés van – felelte Meredith határozottan. – De ott van! Tudom. És – tette hozzá harciasan – megígérted, hogy elárulsz egy titkot. – Hát jó! – Meredith összeesküvő pillantást vetett Bonnie-ra a kócos, sötét haján keresztül. – Tegnap táviratoztam Alaricnek. Annyira a világ végén van, hogy csak távirattal lehet elérni, és lehet, hogy napokba is beletelik, amíg az üzenet odaér. Arra gondoltam, jól jönnének a tanácsai. Nem szívesen kérem olyasmire, ami nincs összefüggésben a doktorijával, de… – Kit érdekel a doktorija? Az Isten áldjon meg! – kiáltott fel Bonnie hálásan. – Nagyon jól tetted! – Akkor gyere, és dobd fel Mrs. Forbes lábát az ágy végébe! Ha idehajolsz, menni fog. Az ágy hatalmas volt. Mrs. Forbes átlósan feküdt rajta, mint egy eldobott baba. De Bonnie az ágy lábánál megállt. – Caroline el fog kapni. – Nem, nem fog. Gyere már, Bonnie! Csak lendítsd meg Mrs. Forbes lábát… – Ha olyan közel megyek az ágyhoz, akkor elkap! – Miért tenné? - 169 -
– Mert tudja, hogy mivel lehet megijeszteni! És most, hogy kimondtam, biztosan megteszi. – Ha elkap, akkor odamegyek, és arcon rúgom. – Nem elég hosszú a lábad hozzá. Beütnéd az ágykeretbe … – Ó, az Isten szerelmére, Bonnie! Csak segíts mááááááááár! – Az utolsó szó sikoltásba fúlt. – Meredith… – kezdte Bonnie, majd ő is felsikoltott. – Mi az? – Elkapott! – Az nem lehet! Engem kapott el! Senkinek nincs ennyire hosszú karja! – Vagy ilyen erős! Bonnie! Nem tudom lerázni! – Én sem! Minden további szó sikoltozásba fulladt. Miután kirakták Tamit a rendőrségen, Elenát odavinni a Fell's State Park nevű erdőhöz olyan könnyű volt, mint… nos, a parkban sétálgatni. Időről időre megálltak. Elena tett pár lépést a fák közé, majd megállt, és hívogatni kezdett – akárhogy is kell azt. Utána elszontyolodva visszament a Jaguarhoz. – Nem vagyok biztos benne, hogy Bonnie nem csinálná jobban – közölte Mattel. – Ha ki merünk éjszaka menni. Matt akaratlanul is megborzongott. – Két éjszaka éppen elég volt. – Tudod, hogy soha nem mesélted el nekem az első éjszaka történetét. Vagy legalábbis akkor nem, amikor meg is tudtam volna érteni a szavakat. – Nos, éppen így autókáztam, leszámítva, hogy majdnem az Öregerdő túlsó oldalán… a Villámcsapta Tölgy felé. – Aha. – Amikor egyszerre megjelent valami az út közepén. – Egy róka? – Hát, vörösnek tűnt a lámpák fényében, de nem olyan volt, mint a közönséges rókák, amiket életemben láttam. Pedig azóta járok ezen az úton, hogy megtanultam vezetni. – Egy farkas? - 170 -
– Úgy érted, egy vérfarkas? Nem. Már láttam farkasokat a holdfényben, és azok nagyobbak. Ez a kettő között volt valahol. – Vagyis – szűkült össze Elena lapis lazuli színű tekintete – egy egyedi példány volt. – Lehet. Az biztos, hogy nem olyan, mint a malakh, ami megrágta a karomat. Elena bólintott. Tudomása szerint a malakhok mindenféle alakot fel tudnak venni. De egy dologban hasonlítanak egymásra: mind az Erőt használják, és mindegyiknek szüksége van az Erőre táplálékként, hogy életben maradjanak. És csak egy nagyobb Erővel lehet őket manipulálni. És mind ádáz ellensége az embereknek. – Szóval csak azt tudjuk, hogy nem tudunk semmit. – Igen. Azon a helyen láttuk meg. Egyszerűen csak megjelent az út… hé! – Jobbra! Most! – Pontosan így! Éppen így! A Jaguar szinte megállt a fékezéstől, majd jobbra fordult, nem az árokba, hanem egy kis utacskára, amit senki észre sem venne, csak ha egyenesen ránéz. Amikor végül tényleg megállt, zihálva az útra meredtek. Egyiküknek sem kellett megkérdeznie, hogy a másik is látta-e azt a vöröses élőlényt átcikázni az úton, ami nagyobb volt egy rókánál, de kisebb egy farkasnál. Mindketten a keskeny utat nézték. – Az egymillió dolláros kérdés: felmenjünk rajta? – kérdezte Matt. – Nem látok MAGÁNTERÜLET feliratot… és az erdőnek ezen a részén nincsenek házak. Az út túloldalán, kicsit lejjebb Dunstanék laknak. – Szóval menjünk fel rajta? – Menjünk! Csak lassan. Későbbre jár, mint hittem. Persze Meredith higgadt le előbb. – Rendben, Bonnie – mondta. – Hagyd abba! Most! Ezzel semmit nem érünk el. Bonnie nem hitte, hogy képes lesz abbahagyni. De Meredith sötét szemében az a különös pillantás ült, amitől tudta, hogy komolyan beszél. Az a pillantás, mint amikor kiterítette Caroline-t Stefan padlóján. - 171 -
Bonnie minden erejét megfeszítette, és valahogy sikerült visszafojtania a következő sikolyt. Némán meredt Meredithre, és érezte, hogy egész testében remegni kezd. – Rendben. Rendben. Bonnie. És most – nyelt egyet Meredith. – A rángatás sem segít. Úgyhogy meg fogom próbálni… lehámozni az ujjait. Ha bármi történne velem… ha… behúzna az ágy alá, vagy valami, akkor szaladj el, Bonnie! És ha nem tudsz elszaladni, hívd Elenát és Mattet! Hívogasd őket addig, amíg fel nem veszik! Bonnie ekkor valami hősies dolgot tett. Elűzte magától a rémképet, ahogy Meredithet az ágy alá rántják. Nem volt hajlandó elképzelni, hogy nézne ki, amint Meredith vergődve eltűnik, vagy milyen magányos lenne azután ő. Mindketten a bejáratnál hagyták a táskájukat, benne a telefont, amikor felkapták Mrs. Forbesot, úgyhogy Meredith nem a megszokott értelemben gondolta, hogy hívja őket. Úgy értette, Hívja őket. Bonnie-n hirtelen radikális felháborodás szaladt végig. Miért járnak a lányok egyáltalán retiküllel? Még a gyakorlatias, praktikus Meredith is. Persze Meredith táskái általában egyedi darabok, amelyek feldobják az öltözékét, és csupa hasznos dolgot tart bennük, például kis füzeteket és elemlámpás kulcstartókat, de akkor is… egy fiúnak a zsebében lenne a telefonja. Mostantól övtáskával fogok járni, gondolta Bonnie, és úgy érezte magát, mintha megemelné a lázadás zászlaját a világ minden lánya előtt, és ettől egy pillanatra még a pánik is elillant. Aztán észrevette, hogy Meredith leguggol a félhomályban, és ugyanabban a pillanatban a saját bokáján erősebbé válik a szorítás. Akaratlanul is lepillantott, és meglátta Caroline lebarnult ujjainak körvonalait, és a hosszú, bronzbarna körmeit a krémfehér szőnyegen. Ismét elfogta a pánik, de teljes erővel. Fulladozó hangot hallatott, egy elfojtott sikolyt, majd megdöbbenésére automatikusan transzba esett, és Hívni kezdett. Igazából nem is az lepte meg, hogy Hív. Hanem az, amit mondott: Damon! Damon! Csapdába estünk Caroline házában, és Caroline megőrült! Segíts! Ez úgy ömlött ki belőle, mint egy föld alatti víztárolóból, amit hirtelen megnyitottak, és kitört belőle a gejzír. - 172 -
Damon, elkapta a bokámat, és nem engedi! Ha Mereditht is lehúzza, akkor nem tudom, mit csinálok! Segíts! Bonnie halványan, mivel jó mély transzban volt, meghallotta Meredith hangját: – Ahháh! Olyan, mintha ujjak lennének, de igazából egy inda. Valószínűleg egy olyan csáp, mint amiről Matt beszélt. Próbálom… letörni… az egyik hurkát… Egyszerre csak zörgést hallottak az ágy alól. Ráadásul nem is csak egy helyről. Az erős csapkodástól fel-le emelkedett a matrac, szegény Mrs. Forbesszal együtt. Tucatnyi rovar is lehetett alatta. Damon, azok vannak itt! Rengetegen. Ó, Istenem, mindjárt elájulok. És ha elájulok… és Caroline behúz… Jaj, kérlek, gyere, és segíts! – A fenébe! – mondta Meredith. – Nem tudom, Mattnek ez hogy sikerülhetett. Túl erős, és… és azt hiszem, ez nem csak egy csáp. Mindennek vége, üzente Bonnie csendes belenyugvással, miközben érezte, hogy enged a térde. Meg fogunk halni. – Az biztos. Épp ez a baj az emberekkel. De még nem – szólalt meg mögötte egy hang, majd egy erős kar fonódott köré, és könnyedén felkapta. – Caroline, vége a bulinak. Komolyan mondom. Engedd el! – Damon? – lehelte Bonnie. – Damon? Eljöttél! – Ez a sok picsogás az idegeimre megy. De ettől még … Ám Bonnie meg se hallotta. Gondolkozni se bírt. Még mindig félig transzban volt, és nem felelt (döntötte el később) a tetteiért. Nem volt önmaga. Valaki más kapott rohamot, amikor a bokáján ellazult a szorítás, és valaki más fordult meg Damon karjában és ugrott a nyakába és csókolta szájon a fiút. És az is valaki más volt, aki érezte, hogy Damon megrezzen még mindig a karjai között tartva a lányt, és aki észrevette, hogy a fiú nem próbál elhúzódni a csók elől. Az a másvalaki azt is észrevette, amikor végül hátrahajolt, hogy Damon bőre, ami sápadt volt a félhomályban, mintha kicsit kipirult volna. Meredith pedig csak ekkor egyenesedett fel lassan, fájdalmasan az ágy túloldalán, ami még mindig fel-le ugrált. Semmit nem látott a csókból, és úgy nézett Damonra, mintha nem tudná elhinni, hogy ott van. Kutyaszorítóban volt, és Bonnie tudta, hogy tudja. Azon helyzetek egyi- 173 -
kébe került, amikor más túlságosan zavarba jött volna ahhoz, hogy mondjon, vagy akár csak dadogjon bármit. De Meredith vett egy mély levegőt, majd csendesen megszólalt: – Damon, köszönjük. Megkérhetnélek… el tudnád érni, hogy a malakh engem is elengedjen, ha nem túl nagy gond? Ekkor Damon visszaváltozott a régi önmagává. Ragyogó mosolyt vetett valamire, amit senki más nem látott, majd élesen azt mondta: – Ti többiek pedig, kushadjatok! – Aztán csettintett egyet. Az ágy azonnal elnyugodott. Meredith odébb lépett, és egy pillanatra lehunyta a szemét megkönynyebbülésében. – Még egyszer köszönöm – mondta egy hercegnő méltóságával, de szívből. – És most, szerinted tudnánk valamit tenni Caro… – Pillanatnyilag – vágott közbe Damon még a szokásosnál is durvábban – rohannom kell. – A csuklóján lévő Rolexre pillantott. – Elmúlt 4:44, és már késésben vagyok egy találkozóról. Gyere ide, és támaszd meg ezt a szédelgő csomagot! Még nem tudja megtartani magát. Meredith odasietett, hogy helyet cseréljenek. Ebben a pillanatban Bonnie ráébredt, hogy már nem remeg a lába. – Csak egy pillanatig várj! – mondta Meredith gyorsan. – Elena beszélni szeretne veled… de nagyon… Ám Damon már ott se volt, mintha elsajátította volna az eltűnés művészetét, még Bonnie köszönömjét sem várta meg. Meredith megdöbbent, mintha abban bízott volna, hogy Elena említése megállítja, de Bonnie-nak valami más járt a fejében. – Meredith – suttogta Bonnie két ujját az ajkára téve elképedésében. – Megcsókoltam! – Mi? Mikor? – Mielőtt felálltál. Én… nem tudom, hogyan történhetett, de így volt! Valamiféle kitörést várt Meredithtől, aki ehelyett egyszerűen csak elgondolkozott, majd azt mondta: – Lehet, hogy nem is volt olyan rossz ötlet. Csak azt nem értem, hogy miért jelent meg egyáltalán. – Izé. Az is én voltam. Idehívtam. Azt sem tudom, hogy történhetett… - 174 -
– Ezen nem érdemes itt gondolkoznunk. – Meredith az ágy felé fordult. – Caroline, hajlandó vagy kijönni onnan? Képes vagy felállni, és rendesen elbeszélgetni velünk? Az ágy alól egy baljós hüllősziszegés hangzott fel, a csápok csapkodásával és egy másik zajjal egyetemben, amit Bonnie még soha nem hallott, de ami ösztönösen megrémítette, mintha hatalmas rákollók csattogtak volna. – Ez elég válasz nekem – felelte, majd megragadta Mereditht, hogy kiráncigálja a szobából. Meredithnek erre nem volt szüksége. És aznap először meghallották Caroline csúfolódó, kislányosra változtatott hangját. Bonnie és Damon egy szerelmespár. Mindig együtt jár. Egy torokból esznek, mindig összevesznek. Meredith a folyosón megállt. – Caroline, tudod, hogy ezzel nem segítesz magadon. Gyere ki… Az ágy rohamot kapott, és csapkodni kezdett. Bonnie megfordult és kirohant, és tudta, hogy Meredith is ott szalad a nyomában. De nem sikerült elmenekülniük az éneklő hang elől: – Ti nem az én barátaim vagytok, hanem a kurva barátai. Csak várjatok; csak várjatok! Bonnie és Meredith felkapták a kézitáskájukat, és kiszaladtak a házból. – Hány óra van? – kérdezte Bonnie, amikor biztonságban visszaértek Meredith kocsijához. – Majdnem öt. – Sokkal hosszabbnak tűnt! – Tudom, de már nem sok maradt a világosból. És ha már itt tartunk, kaptam egy sms-t Elenától. – Tamiról? - 175 -
– Majd elmondom. De először… – Ez azon kevés alkalmak egyike volt, amikor Bonnie zavartnak látta Mereditht. A lány végül kinyögte. – Milyen volt? – Mi milyen volt? – Damonnel csókolózni, te féleszű!
- 176 -
20.
– Ó
óó. – Bonnie beleolvadt az ülésbe. – Olyan volt, mint… kabumm! Suhh! Badamm! Mint a… tűzijáték. – Vigyorogsz. – Nem vigyorgok – jelentette ki Bonnie méltóságteljesen. – Nosztalgikusan mosolygok. Azonkívül… – Azonkívül, ha nem Hívtad volna ide, még mindig abban a szörnyű szobában lennénk. Köszönöm, Bonnie. Megmentettél minket. – Meredith hirtelen a lehető legkomolyabbnak és legőszintébbnek tűnt. – Úgy érzem, Elenának igaza volt, amikor azt mondta, hogy nem utál minden embert – felelte Bonnie lassan. – De, tudod, most jöttem rá valamire. Egyáltalán nem láttam az auráját. Csak feketeséget láttam: sima, kemény feketeséget, mint egy héjat körülötte. – Lehet, hogy így védi meg magát. Olyan héjat képez, amin nem lehet átlátni. – Lehet – felelte Bonnie, de a hangja aggodalmasan csengett. – És mi van azzal az üzenettel Elenától? – Az áll benne, hogy Tami Bryce határozottan furcsán viselkedik, és hogy Matt-tel elmennek az Öregerdőbe. – Lehet, hogy ott akarnak találkozni… úgy értem, Damonnel. 4:44kor, mint mondta. Kár, hogy nem tudjuk felhívni. – Tudom – felelte Meredith komoran. Fell's Churchben mindenki tisztában volt vele, hogy az Öregerdőben és a temetőben nincs térerő. – De azért próbáld meg! Bonnie megtette, de szokás szerint nem ment át a hívás. Megrázta a fejét. – Semmi. Már biztosan az erdőben vannak. – Elena azt kérte, hogy menjünk, és nézzünk rá Isobel Saitoura… tudod, mert ő Jim Bryce barátnője. – Meredith elkanyarodott. – Erről jut eszembe, Bonnie: megnézted Caroline auráját? Szerinted van egy olyan izé… benne? - 177 -
– Szerintem igen. Láttam az auráját, és pfuj, soha többé nem akarok olyat látni. Régebben mély bronzos zöld volt, de most már iszapbarna, fekete villámokkal. Nem tudom, ez azt jelenti-e, hogy van benne egy olyan izé, de simán összebújt velük! – Bonnie megborzongott. – Oké – felelte Meredith csillapítóan. – Én tudom, mit mondanék, ha találgatnom kellene… és ha hányni akarsz, akkor megállok. Bonnie nyelt egyet. – Jól vagyok. De tényleg elmegyünk Isobel Saitouhoz? – Tényleg odamegyünk. Ami azt illeti, már majdnem ott is vagyunk. Csak fésülködjünk meg, vegyünk pár mély levegőt, és essünk túl rajta. Mennyire ismered őt? – Hát, okos lány. Nem volt közös óránk, de egyszerre lógtunk tornáról… neki valami szívritmuszavara volt, nekem pedig az a borzalmas asztmám… – Minden megerőltető dologtól, a táncot leszámítva, amit egész éjszaka bírtál – jegyezte meg Meredith szárazon. – Én egyáltalán nem ismerem jól. Milyen lány? – Hát, kedves. Egy kicsit hasonlít rád, csak távolkeleti. Alacsonyabb nálad… akkora, mint Elena, csak vékonyabb. Elég csinos. Egy kicsit szégyenlős… tudod, olyan csendes fajta. Akit nehéz kiismerni. És… kedves. – A szégyenlős, csendes és kedves jól hangzik. – Szerintem is – felelte Bonnie, és izzadt kezét a térde közé csúsztatta. És ami még jobb lenne, gondolta, ha Isobelt nem találnák otthon. De több autó is állt a Saitou-ház előtt. Bonnie és Meredith vonakodva kopogtatott be az ajtón, nem feledve, hogy mi történt, amikor utoljára ilyet csináltak. Jim Bryce nyitotta ki, egy magas, nyakigláb fiú, aki még növésben volt, és egy kicsit görnyedten tartotta magát. Bonnie-t leginkább az képesztette el, mennyire megváltozott az arca, amikor meglátta Mereditht. Amikor ajtót nyitott, rettenetesen nézett ki; az arca fehér volt a közepes barnaság alatt, a teste meg valahogy összeaszott. Amikor meglátta Mereditht, az arcába visszatért egy kis szín, és mintha… nos, kisimult volna, mint egy papír. Kihúzta magát. - 178 -
Meredith egy szót sem szólt. Csak előrelépett, és átölelte a fiút. Az úgy belekapaszkodott, mintha attól tartana, hogy elszalad, és a lány sötét hajába temette az arcát. – Meredith. – Lélegezz, Jim! Lélegezz! – Elképzelni sem tudod, milyen volt. A szüleim elutaztak, mert a dédapám nagyon beteg – azt hiszem, haldoklik. És akkor Tami… Tami… – Beszélj lassan! És vegyél levegőt! – Késeket dobált, Meredith. Böllérkéseket. Eltalálta a lábamat, itt – bökte meg Jim a farmerját, hogy megmutassa a kis lyukat az alsó combján. – Kaptál utána tetanuszt? – Meredith nagyon gyakorlatias hangulatában volt. – Nem, de nem nagy seb. Csak egy kis lyuk. – Pont azok a legveszélyesebbek. Azonnal hívd fel Alpert doktornőt. – A jó öreg doktornő intézmény volt Fell's Churchben; aki még házhoz is kijárt, egy olyan országban, ahol a kis, fekete táskája és a sztetoszkópja elég furcsának számított. – Nem tudom. Nem mehetek el… – Jim a ház belseje felé intett a fejével, mintha nem bírná rávenni magát, hogy kimondjon egy nevet. Bonnie megrángatta Meredith ingujját. – Nagyon rossz érzésem van – sziszegte. Meredith visszafordult Jimhez. – Isobelre gondolsz? Hol vannak a szülei? – Isa-szan, úgy értem Isobel. Csak tudod, én Isa-szannak hívom, mert… – Semmi gond – felelte Meredith. – Mondd azt, ami természetesen jön. Folytasd. – Nos, Isa-szannak csak nagymamája van, és Saitou nagymama nem jár le túl sokat. Nemrég felvittem neki az ebédet, és azt hitte, hogy… Isobel apja vagyok. Néha… összezavarodik. Meredith Bonnie-ra pillantott, és azt mondta: – És Isobel? Ő is össze szokott zavarodni? Jim lehunyta a szemét, és nagyon elkeseredettnek tűnt. – Az lenne a legjobb, ha bemennél, és, hát, beszélnél vele. - 179 -
Bonnie egyre rosszabbul érezte magát. Nem bírt volna ki még egy olyan rémületet, mint Caroline-éknál – és egyértelműen nem volt már ereje még egy Hívásra, még akkor sem, ha Damonnek nem máshol lenne éppen dolga. Meredith tudta ezt, és olyan pillantást vetett rá, amire nem lehetett nemet mondani. Az ígéret is benne volt, hogy Meredith mindenáron megvédi Bonnie-t, ha kell. – Bántott valakit? Isobel? – hallotta meg Bonnie a saját hangját, miközben átmentek a konyhán, és be egy hálószobába a folyosó végén. Alig értette Jim elsuttogott igenjét. Utána pedig, miközben Bonnie némán felnyögött, hozzátette: – Önmagát. Isobel szobája pont olyan volt, amilyenre az ember egy csendes, jó tanuló lány esetében számít. Legalábbis az egyik fele. A másik fele úgy nézett ki, mintha szökőár kapott volna fel mindent, és szórt volna szét véletlenszerűen. Isobel úgy ült a rendetlenség közepén, mint egy pók a hálójában. De Bonnie gyomra nem ettől állt görcsbe. Hanem attól, amit Isobel művelt. A lány kirakosgatott maga köré egy Mrs. Flowers eszközeire emlékeztető készletet, de ő nem gyógyított vele. Hanem lyukasztgatta magát. Az ajkával, az orrával, a fél szemöldökével és a fülével már többszörösen végzett. Ezekből a testrészeiből vér csöpögött és csorgott le az ágyneműre. Bonnie ezt akkor vette észre, amikor Isobel a szemöldökét összehúzva felnézett, bár ezt csak az egyik oldalon tudta megtenni. A másik szemöldöke mozdulatlan maradt. Az aurája töredezett narancssárga volt, fekete villámokkal. Bonnie tudta, hogy mindjárt rosszul lesz. Azzal a mély meggyőződéssel tudta, ami legyőzte a szégyenét, és amitől egy szemeteshez repült, amire még csak nem is emlékezett. Hála Istennek, van benne egy fehér, műanyag zacskó, gondolta, majd pár percig mással volt elfoglalva. A füle azért rögzítette a hangokat, még aközben is, hogy arra gondolt, mennyire örül, hogy nem ebédelt. – Te jó ég, megőrültél? Isobel, mit művelsz magaddal? Nem tudod, milyen fertőzéseket kaphatsz… milyen vénákat lyukaszthatsz ki… milyen izmokat béníthatsz meg? Azt hiszem, a szemöldökizmodat már - 180 -
tönkretetted… és nem véreznél még mindig, ha nem lyukasztottad volna ki a fontosabb ereidet. Bonnie szárazon öklendezett a szemetesbe, majd köpött. Ekkor húsos puffanást hallott. Felnézett, és félig-meddig tudta, mit fog látni. Ennek ellenére megdöbbent. Meredith kétrét görnyedt, mint akit gyomorszájon vágtak. Bonnie a következő pillanatban ott termett Meredith mellett. – Ó, Istenem, megszúrt? – Egy szúrt seb… mélyen a hasba… Meredith láthatóan nem kapott levegőt. Valahonnan egy kis tanács merült fel Bonnie fejében, amit Mary nővérétől hallott. Mindkét öklével Meredith hátára vágott, mire Meredith hirtelen beszívta a levegőt. – Köszönöm – mondta erőtlenül, de Bonnie már rángatta is odébb, el a nevető Isobeltől és a világ leghosszabb szögeiből, alkoholból és egyéb szerszámokból álló gyűjteménytől, ami mellette hevert. Bonnie odaért az ajtóhoz, és majdnem összeütközött Jimmel, akinek egy nedves törlőkendő volt a kezében. Neki hozta, gondolta Bonnie. Vagy talán Isobelnek. Bonnie-t csak az érdekelte, hogy Meredith felhúzza a felsőjét, hogy lássa, hogy a világon semmilyen lyuk nincsen a barátnőjében. – Kivettem… a kezéből… mielőtt megütött – magyarázta Meredith, még mindig nehezen kapkodva a levegőt, miközben Bonnie aggodalmasan vizsgálta a farmer feletti részt. – Csak egy véraláfutásom van, anynyi. – Téged is megütött? – kérdezte Jim felháborodva. De nem fennhangon. Csak suttogva. Szegény csávó, gondolta Bonnie, végre megnyugodva, hogy Meredithben nincs lyuk. Fogalmad sem lehet, mi történik Caroline-nal, Isobellel ésTamival. Hogyan is lehetne? És ha elárulnánk, azt gondolnád, hogy na tessék, még két őrült lány. – Jimmy, azonnal fel kell hívnod Alpert doktornőt, és szerintem be kell mennetek a ridgemonti kórházba. Isobel már így is maradandó kárt okozott magában – Isten tudja mennyit. És a sebei biztosan el fognak fertőződni. Mikor kezdte ezt az egészet? - 181 -
– Izé, hát… először akkor kezdett furcsán viselkedni, amikor Caroline meglátogatta. – Caroline! – bukott ki zavartan Bonnie-ból. – Kúszott? Jim furcsán nézett rá. – Mi van? – Ne törődj Bonnie-val; csak viccelt – jegyezte meg Meredith könynyedén. – Jimmy, nem kell beszélned Caroline-ról, ha nem akarsz. Mi… nos, tudjuk, hogy járt nálad. – Mindenki tudja? – kérdezte Jim zavartan. – Nem. Csak Matt, és ő is csak azért szólt, hogy valaki ránézzen a kishúgodra. Jim egyszerre tűnt bűntudatosnak és döbbentnek. Úgy ömlöttek belőle a szavak, mintha valaki kihúzott volna egy palackból egy dugót. – Már fogalmam sincs, mi folyik itt. Csak azt mondhatom el, mi történt. Pár nappal ezelőtt kezdődött, késő este – mesélte Jim. – Caroline átjött, és… úgy értem, nekem még csak nem is tetszett soha. Persze, jól néz ki, és a szüleim nem voltak otthon, meg minden, de soha nem gondoltam magamról, hogy … – Az most nem fontos. Csak meséld el, mi történt Caroline-nal és Isobellel. – Nos, Caroline egy olyan ruhában jött át, ami… a felsőrésze szinte átlátszó volt. És egyszerűen csak… megkérdezte, van-e kedvem táncolni, és akkor lassúzni kezdett, és… és elcsábított. Ez az igazság. Másnap reggel pedig elment, pont, amikor Matt megérkezett. Ez tegnapelőtt volt. Utána pedig észrevettem, hogyTami… megőrült. Sehogy sem tudtam megállítani. És akkor felhívott Isa-szan, és… soha nem volt még ilyen hisztérikus. Caroline biztosan egyenesen hozzá ment tőlünk. Isaszan azt mondta, meg fogja ölni magát. Úgyhogy iderohantam. Muszáj volt eljönnöm Tamitől, mert úgy tűnt, ha otthon maradok, attól csak még rosszabb állapotba kerül. Bonnie Meredithre nézett, és tudta, hogy mindketten ugyanarra gondolnak: valahol, mindeközben Caroline és Tami Mattnek is ajánlatot tett. – Caroline biztosan elmondott neki mindent – nyelt egyet Jim. – Isaszan és én… tudjátok, mi várni akartunk. De Isa-szan csak annyit mondott, hogy ezt meg fogom bánni. „Meg fogod bánni: majd meglátod”, ezt ismételgette folyamatosan. És Istenem, mennyire megbántam. - 182 -
– Jó, akkor most abbahagyhatnád a bánkódást, és hívhatnál orvost. Most azonnal, Jimmy – csapott a hátára Meredith. – Utána pedig hívd fel a szüleidet. És ne nézz rám olyan nagy kutyaszemekkel. Már elmúltál tizennyolc; nem tudom, mit kaphatsz azért, hogy ennyi időre magára hagytad Tamit. – De… – Nincs de. Komolyan mondom, Jimmy. Majd azt tette, amit Bonnie várt tőle, de amitől rettegett is. Ismét odament Isobelhez. Isobel lehorgasztotta a fejét; éppen a köldökét lyukasztotta ki fél kézzel. A másik kezében egy hosszú, fényes szög volt. Mielőtt Meredith egyáltalán megszólalhatott volna, Isobel azt mondta: – Szóval te is benne vagy. Hallottam, hogy Jimmynek szólítottad. Mind el akarjátok venni tőlem. Ti, ribancok, mind bántani akartok engem. Juruszenaj! Zetta juruszenaj! – Isobel! Ne! Nem látod, hogy ezzel ártasz magadnak? – Csak azért bántom magam, hogy elmúljon a fájdalom. Tudod, igazából ti csináljátok. Ti bökdöstök engem tűkkel ott belül. Bonnie majd kiugrott a bőréből, de nem csak azért, mert Isobel hirtelen magába döfte a szöget. Érezte, hogy forróság önti el az arcát. A szíve még gyorsabban kezdett dobogni, mint addig. Miközben megpróbálta Meredithen tartani a szemét, kihúzta a telefont a hátsó zsebéből, ahova azután dugta, hogy meglátogatták Caroline-t. A fél szemét továbbra is Meredithen tartva felment az internetre, és sebesen begépelt két szót a keresőbe. Utána, miközben kiválasztott pár találatot, rájött, hogy egy hét alatt sem tudná megemészteni ezt a rengeteg információt, nemhogy pár perc alatt. De kezdetnek legalább jó volt. Ebben a pillanatban Meredith éppen hátrálni kezdett Isobel elől. A száját Bonnie fülére tapasztotta, és azt suttogta: – Szerintem egyre ellenségesebb lesz tőlünk. Megnézted az auráját? Bonnie bólintott. – Akkor legalább a szobából ki kellene mennünk. Bonnie ismét bólintott. – Mattet és Elenát akartad hívni? – pillantott Meredith a mobilra. - 183 -
Bonnie megrázta a fejét, és Meredith felé fordította a telefont, hogy Meredith lássa a két keresőszót. Meredith rámeredt, majd elszörnyedve emelte sötét szemét Bonnie-ra. Salemi boszorkányok.
- 184 -
21.
– E
z a maga módján szörnyű, de azért logikus – jelentette ki Meredith. Isobelék nappalijában voltak, és Alpert doktornőre vártak. Meredith egy gyönyörű asztalnál ült, ami valami aranydíszekkel ékes fekete fából készült, és egy bekapcsolva hagyott számítógépen dolgozott. – A salemi lányok azzal vádolták az embereket, hogy bántják őket… persze, a boszorkányok. Azt mondták, hogy csipkedték és „tűvel szurkálták” őket. – Mint amivel Isobel vádolt minket – bólintott Bonnie. – És rohamaik voltak, és „lehetetlen helyzetekbe” csavarták a testüket. – Stefan szobájában Caroline úgy nézett ki, mint aki rohamot kapott – mondta Bonnie. – És ha a gyíkként futkorászás nem lehetetlen testhelyzet… várjál, kipróbálom. – Bonnie leereszkedett Saitouék padlójára, és megpróbálta úgy tartani a könyökét és a térdét, mint Caroline. Nem sikerült neki. – Látod? – Ó, te jó ég! – Jim állt a konyhába vezető ajtóban, kezében egy tálca étellel, amit majdnem el is ejtett. A mizo leves szaga áthatotta a levegőt, és Bonnie nem volt biztos benne, hogy éhes lett tőle, vagy túlságosan felfordult a gyomra ahhoz, hogy valaha megéhezzen. – Semmi baj – mondta sietve, miközben felállt. – Én csak… ki akartam próbálni valamit. Meredith is felállt. – Az Isobelnek készült? – Nem, Oba-szannak… mármint Isa-szan nagymamájának… Saitou nagymamának… – Mondtam, hogy nevezz nyugodtan úgy mindenkit, ahogy a szádra jön. Semmi baj az Oba-szannal, éppen úgy, ahogy az Isa-szannal – mondta neki Meredith kedvesen és határozottan.
- 185 -
Jim egy kicsit megnyugodott. – Megpróbáltam rávenni Isa-szant, hogy egyen, de a falhoz vágja a tálcákat. Azt mondja, nem tud enni; hogy valaki fojtogatja. Meredith jelentőségteljes pillantást vetett Bonnie-ra. Aztán újra Jimhez fordult. – Hagyd, majd én elintézem. Te már elég sok mindenen átmentél. Hol van? – Odafent, balra a második ajtó mögött. Ha bármi furcsát mondana, oda se figyelj rá! – Rendben. Maradj Bonnie mellett! – Nem, nem – felelt Bonnie. – Bonnie veled megy. – Nem tudta, hogy a saját vagy Meredith védelme érdekében teszi, de rá akart tapadni. Odafent Meredith óvatosan felkapcsolta a lámpát a könyökével. Megkeresték balra a második ajtót, ami mögött egy babaszerű idős hölgyet találtak. Pontosan a szoba közepén, egy futon kellős közepén feküdt. Amikor beléptek, felült, és elmosolyodott. A mosolytól majdnem olyan lett a ráncos arca, mint egy boldog gyereké. – Megumi-szan, Beniko-szan, hát eljöttetek hozzám! – kiáltott fel ültében, meghajtva a fejét. – Igen – felelte Meredith óvatosan. Letette a tálcát az idős hölgy mellé. – Eljöttünk meglátogatni magát, Ms. Saitou. – Ne játsszatok velem! Inari-szan vagyok! Vagy haragszol rám? – Ez a sok szan. Azt hittem, a Szan egy kínai név. Isobel nem japán? – suttogta Bonnie Meredith mögött. A babaszerű idős hölgy minden volt, csak süket nem. Nevetésben tört ki, és közben mindkét kezét a szájához kapta kislányosan. – Ó, ne bolondozzatok, amíg nem ettem. Itadakimaszu! – Ezzel felkapta a mizóleveses edényt, és beleivott. – Szerintem a szan olyasvalami, amit valakinek a neve után kell tenni, ha barátok vagytok, ahogy Jimmy csinálta az Isa-szannal – jelentette ki Meredith hangosan. – Az Itadakimaszu meg olyasmi lehet, amit evés előtt mondanak az emberek. Csak ennyit tudok. Bonnie elméjében valahol felmerült, hogy Saitou nagymama „barátainak” a neve történetesen M-mel és B-vel kezdődik. Közben azon is elgondolkozott, merre lehet ez a szoba a földszintiekhez képest, különös tekintettel Isobel szobájára. Közvetlenül felette volt. - 186 -
Az apró, idős hölgy abbahagyta az evést, és őt nézte intenzíven. – Nem, nem, ti nem Beniko-szan és Megumi-szan vagytok. Ezt tudom. De ők néha meglátogatnak, és az én drága Nobuhiróm is. Más dolgok is, kellemetlen dolgok, de én kolostorban nevelkedtem, tudom, hogyan kell elbánni velük. – Elégedetten mindentudó pillantás futott végig az arcán. – Tudjátok, ezt a házat megszállta valami. – Hozzátette: – Kore ni va kicune ga karande izou da ne. – Ne haragudjon, Ms. Saitou, ez mit jelent? – kérdezte Meredith. – Azt mondtam, ehhez valahogy köze van egy kicunénak. – Egy kicunájnak? – kérdezte Meredith értetlenül. – Egy rókának, te butuska lány – felelte az idős hölgy vidáman. – Azok akármivé át tudnak változni, nem tudtad? Még emberré is. Sőt, még a legjobb barátoddá is át tudnának változni, és észre sem vennéd a különbséget. – Szóval ilyen… vérrókává? – kérdezte Meredith, de Saitou nagymama már előre-hátra hintázott, tekintetét a Bonnie mögött lévő falra szegezve. – Volt egy körjátékunk – mesélte. – Körbeálltunk, valaki pedig bement középre, bekötött szemmel. És egy dalt énekeltünk. Usiro no sounen dare? Ki áll mögötted? A gyermekeimnek is megtanítottam, de írtam hozzá egy kis angol dalt. Ezzel énekelni kezdett a nagyon öregek és a nagyon fiatalok hangján, szemét végig ártatlanul Bonnie-ra szegezve. A róka és a teknős Versenyeztek egyszer. Ki az ott messze mögötted? Akárki is fut be Másodiknak éppen. Ki az nem messze mögötted? Abból jó ebéd lesz Az első asztalán. Ki az ott közel mögötted? Finom teknősleves, Az lesz vacsorára! Ki az közvetlen mögötted? - 187 -
Bonnie megérezte valakinek a meleg leheletét a nyakán. Levegő után kapkodva megpördült – és sikítani kezdett. És csak sikított. Isobel állt ott, és vér csöpögött róla a padlót borító matracokra. Valahogy sikerült kiosonnia Jim mellett, és felsurrannia a homályos fenti szobába anélkül, hogy észrevették vagy meghallották volna. Most úgy állt ott, mint a testékszerek torz királynője, vagy minden piercinges rémálmának megtestesülése. Csak egy nagyon apró bikinialsó volt rajta. Egyébként meztelen volt, a vért és a különböző karikákat és szegecseket és tűket leszámítva, amiket a lyukakba dugdosott. Minden testrészét kilyukasztotta, aminek a kilyukasztását Bonnie el tudta képzelni, és pár olyat is, amiről Bonnie nem is álmodott volna. És minden lyuk ferde volt és vérzett. Isobel lehelete meleg volt, bűzös és gyomorforgató – mint a záptojás. Isobel megvillantotta a rózsaszín nyelvét. Azt nem lyukasztotta ki. Rosszabbat tett vele. Valamilyen eszközzel kettévágta a hosszú izmot, úgyhogy villás lett, mint egy kígyóé. A villás, rózsaszín izével megnyalta Bonnie homlokát. Bonnie elájult. Matt lassan hajtott a láthatatlan úton. Semmilyen tábla nem jelezte, jegyezte meg. Felmentek egy kis dombra, majd élesen le egy apró tisztásra. – „Óvakodj a tündeköröktől!” – mondta Elena lágyan, mintha idézné valahonnan. – „És az öreg tölgyektől…” – Miről beszélsz? – Állítsd meg az autót. – Amikor Matt megtette, Elena beállt a tisztás közepére. – Nem gondolod, hogy ez olyan tündeszerű érzést kelt? – Fogalmam sincs. Hová tűnt az a vörös izé? – Valahol itt van. Láttam! – Én is. És láttad, hogy nagyobb egy rókánál? – Igen, de nem olyan nagy, mint egy farkas. Matt megkönnyebbülten felsóhajtott. – Bonnie nem volt hajlandó elhinni. És láttad, milyen gyorsan mozgott… – Túl gyorsan ahhoz, hogy reális legyen. – Azt mondod, igazából nem is láttunk semmit? – kérdezte Matt szinte már harciasan. - 188 -
– Azt mondom, hogy valami természetfelettit láttunk. Mint az a bogár, ami megtámadott. Mint a fák, ha már itt tartunk. Olyasmit, ami nem engedelmeskedik e világ törvényeinek. De bármennyire is keresték, nem találták az állatot. A fák közötti bokrok és cserjék sűrű kört alkotva nyúltak fel a talajból. De lyuknak vagy mélyedésnek vagy folytonossági hiánynak nyoma sem volt a sűrű bozótban. Matt éppen Elena felé fordult, hogy mondjon neki valamit, amikor azt látta, hogy gyorsan, riadtan feláll. – Micsoda…? – követte a lány pillantását, és elhallgatott. Egy sárga Ferrari állta el a visszautat. Odafelé nem mentek el sárga Ferrari mellett. Az egysávos úton csak egy autó fért el. És mégis ott állt a Ferrari. Matt mögött ágak reccsentek. Megpördült. – Damon! – Kire számítottál? – A Ray-Ban szemüveg teljesen eltakarta Damon tekintetét. – Senkire nem számítottunk – felelte Matt aggresszíven. – Most értünk ide. – Amikor utoljára látta Damont, amikor kizavarták, mint egy kutyát Stefan szobájából, a legszívesebben szájon vágta volna, és ezt Elena is tudta. Érezte, hogy megint ehhez volna kedve. Ám Damon nem ugyanaz volt, mint akkor, amikor kiment abból a szobából. Elena látta, mintha a veszély hőhullámokként áradna belőle. – Ó, értem. Szóval ez a ti… magánterületetek… a magánkutatásaitok részére – tolmácsolta Damon, és a hangjában olyan bizalmaskodás csendült, ami Elenának nagyon nem tetszett. – Nem! – vicsorogta Matt. Elena rájött, hogy le kell csillapítania. Veszélyes dolog Damonnek ellentmondani, amikor ilyen hangulatban van. – Hogy mondhatsz ilyet? – folytatta Matt. – Elena Stefané. – Nos… mi egymáséi vagyunk – finomított Elena. – Hát persze – felelte Damon. – Egy test, egy szív, egy lélek. – Egy pillanatra megvillant valami, egy tekintet a Ray-Ban mögött, gondolta Elena, ami gyilkosan csillogott. Ám Damon hangja azonnal kifejezéstelen dünnyögéssé halkult. – Szóval, mit kerestek itt? – A feje, miközben Matt mozgását követte, úgy - 189 -
moccant, mint egy ragadozóé, aki a zsákmányát figyeli. Volt valami a szokásosnál is rémisztőbb a modorában. – Valami vöröset láttunk – felelte Matt, még mielőtt Elena leállíthatta volna. – Valami olyasmit, mint a balesetemkor. Elena karján hideg futkározott. Valamiért azt kívánta, bár ne mondta volna el Matt. Ezen a félhomályos, csendes tisztáson a fenyők között hirtelen nagyon félni kezdett. Kiterjesztette újdonsült érzékszerveit, amíg úgy nem érezte, mintha vékony ökörnyálköpenyként terülnének el körülötte, és azokkal is megérezte a gonoszságot, és azt is, hogy túlterjed az érzékszervei határán. Ezzel egy időben érezte, hogy a madarak elhallgatnak. Az volt a legfelkavaróbb, hogy abban a pillanatban, amikor a madarak elhallgattak, megfordult, és meglátta, hogy Damon rá néz. A napszemüveg miatt nem tudta, mire gondol. A fiú arcának többi része rezzenetlen maszk volt. Stefan, gondolta Elena tehetetlenül, vágyakozóan. Hogyan hagyhatta itt… ezzel? Figyelmeztetés nélkül, anélkül, hogy elárulta volna az úticélját, anélkül hogy kapcsolatba léphetne vele… Lehet, hogy Stefannak ez ésszerűnek tűnt, hogy ne csináljon belőle olyasmit, amit önmagában is gyűlölt. De hogy itt hagyja Damonnel, aki ilyen hangulatban van, és a korábbi ereje nélkül… Ez a te hibád, gondolta Elena, elfojtva az önsajnálatot. Te voltál az, aki a testvérséggel nyaggattad. Te győzted meg, hogy bízzon Damonben. Most viseld a következményeit. – Damon! – szólalt meg. – Már kerestelek. Meg akartalak kérdezni… Stefanról. Tudod, hogy itthagyott. – Hát persze. Úgy hiszem, úgy fogalmazott, hogy a te érdekedben. Felkért, hogy legyek a testőröd. – Tehát találkoztál vele tegnapelőtt? – Hát persze. És – persze – meg sem próbáltad megállítani. A dolgok nem is alakulhattak volna jobban számodra, gondolta Elena. Soha nem vágyakozott jobban azokra a képességekre, amik lélekként álltak a rendelkezésére, még akkor sem, amikor rájött, hogy Stefan tényleg eltűnt, és az emberi érzékszerveivel már nem érheti el. - 190 -
– Nos, én nem hagyom, hogy egyszerűen csak elhagyjon – felelte a lány határozottan –, akár a saját érdekemben, akár más miatt. Utánamegyek… de először tudnom kell, merre indult. – Engem kérdezel? – Igen. Kérlek! Damon, meg kell őt találnom. Szükségem van rá. Én… – Elena hangja kezdett elfulladni, és szigorúságot kellett magára erőltetnie. De ekkor ráébredt, hogy Matt nagyon halkan súg neki valamit. – Elena, hagyd abba! Szerintem ez csak feldühíti. Nézz az égre! Elena maga is megérezte. A fák mintha szorosabban álltak volna körülöttük, sötétebbek lettek, baljósabbak. Elena lassan megdöntötte az állát, és felnézett. Közvetlenül felettük szürke felhők gyülekeztek, egymás fölé tornyosultak, a cirrusra a cumulus, és átváltoztak viharfelhőkké – épp felettük összpontosulva. A földön apró forgószelek kezdtek kialakulni, amelyek több maréknyi fenyőtűt és friss, zöld levelet téptek le a cserjékről. Elena még soha nem látott ilyesmit, a tisztás pedig megtelt egy édes, de érzéki illattal, ami egzotikus olajokra és a hosszú, sötét téli éjszakákra emlékeztetett. Ekkor Damonre pillantott, miközben a forgószél magasabbra emelkedett, és az édes illat körbevette, gyantásan és aromásan, majd rásimult, és Elena tudta, hogy beleissza magát a ruhájába és a bőrébe, és tudta, hogy többet vállalt, mint amire képes. Nem fogja tudni megvédeni Mattet. Stefan azt írta, hogy bízzak Damonben. Stefan jobban ismeri, mint én, gondolta elkeseredetten. De mindketten tudjuk, mit akar Damon végső soron. Mit akart mindig is. A véremet… – Damon… – szólalt meg halkan, majd elhallgatott. Damon anélkül, hogy odanézett volna, kinyújtotta felé az egyik kezét, a tenyerét felemelve. Várj! – Valamit el kell intéznem – dünnyögte. Lehajolt, minden porcikájában olyan öntudatlan és takarékos kecsességgel, mint egy párduc, és felemelt egy apró ágat, ami hétköznapi fenyőnek tűnt. Óvatosan meglendítette, kicsit játszadozott vele, mintha a súlyát próbálgatná. Inkább legyezőnek tűnt, mint ágnak. - 191 -
Elena ekkor már Mattet nézte, és megpróbálta a tekintetével elárulni neki, mit érez, leginkább azt, hogy sajnálja: sajnálja, hogy belekeverte ebbe; sajnálja, hogy valaha szóba állt vele; sajnálja, hogy bent tartotta ebben a baráti körben, ami olyan szorosan összefonódott a természetfelettivel. Most már egy kicsit megértem, hogy érezhette magát Bonnie tavaly, gondolta, amikor olyan dolgokat látott és volt képes megjósolni, amiket sehogyan sem tudott megakadályozni. Matt felvetett fejjel már elindult lopakodva a fák felé. Ne, Matt! Ne! Ne! Matt nem értette. És Elena sem, leszámítva azt, hogy a fák csak Damon jelenléte miatt tartották a távolságot. Ha Mattel betévednek az erdőbe; ha elhagyják a tisztást, vagy akár csak túl sokáig maradnak… Matt észrevette az arcán a rettegést, és a sajátján komor megértés tükröződött. Csapdába estek. Hacsak… – Túl késő – szólalt meg Damon élesen. – Mondtam, hogy el kell intéznem valamit. Láthatóan megtalálta az ágat, amit keresett. Ekkor megemelte, enyhén megrázta, és egyetlen mozdulattal lecsapott vele; oldalra vágott. És Matt összegörnyedt fájdalmában. Olyan fájdalmat érzett, amiről még csak nem is álmodott: mintha belőle jött volna, de mindenhonnan, minden szervéből, minden izma, minden csontja másfajta fájdalmat árasztott. Az izmai úgy sajogtak és görcsöltek, mintha a végsőkig megfeszültek volna, és még akkor is tovább feszítette volna őket valami. A belső szervei lángoltak. Kések forogtak a gyomrában. A csontjai olyan érzést okoztak, mint amikor egyszer eltörte a karját kilencéves korában, mert egy autó az apjáéba szaladt oldalról. Az idegei pedig – ha lett volna kapcsoló az idegein, amit a gyönyörtől a fájdalomig lehetett volna húzogatni, akkor most a kínszenvedésen állt volna. A ruhája érintését is alig bírta elviselni a bőrén. A belé hatoló levegő rettentő fájdalmat okozott. Tizenöt másodpercig bírta, aztán elájult. – Matt! – Elena szinte kővé dermedt, és egy örökkévalóságnak tűnő ideig képtelen volt megmozdulni. Most hirtelen felszabadult, odarohant Matthez, az ölébe húzta, és az arcába bámult. - 192 -
Aztán felnézett. – Damon, miért? Miért? – Hirtelen ráébredt, hogy bár Matt nincs magánál, még mindig rángatózik a fájdalomtól. Elfojtotta magában a sikoltozást, csak erőteljes hangot ütött meg. – Miért csinálod ezt? Damon! Hagyd abba! – Felnézett a feketébe öltözött fiatalemberre: fekete farmer fekete övvel, fekete csizma, fekete bőrdzseki, fekete haj és az az átkozott Ray-Ban. – Már mondtam – felelte Damon könnyedén. – Ezt meg kell tennem. Néznem kell. A fájdalmas halált. – Halált! – meredt Elena Damonre hitetlenkedve. Aztán elkezdte öszszeszedni az Erejét, ami annyira könnyen és ösztönösen ment néhány nappal korábban, amikor még néma volt és nem hatott rá a gravitáció, most viszont nehéz és idegen feladattá vált. Eltökélten azt mondta: – Ha nem ereszted el, ebben a pillanatban, akkor mindenemet ellened fordítom, amim van. Damon felnevetett. Elena még soha nem látta így nevetni. – És arra számítasz, hogy egyáltalán észreveszem majd az apró Erődet? – Nem olyan apró – méregette Elena komoran. Nem volt több az emberek ici-pici Erejénél – amit a vámpírok a vérükkel együtt vettek el tőlük –, de mióta Elena lélek volt, megtanulta használni. Támadni vele. – Szerintem meg fogod érezni, Damon. Engedd el… MOST AZONNAL! – Miért hiszik mindig az emberek, hogy a hangerő segít ott, ahol az érvek nem? – dünnyögte Damon. Elena nekiesett. Vagy legalábbis erre készült. Beszívta a levegőt, mozdulatlanul tartotta a belsőjét, elképzelte, hogy egy fehér tűzgolyót tart, majd… Matt talpra állt. Úgy nézett ki, mint akit talpra rántottak, és bábként tartják, a szeme akaratlanul is könnyezett, de ez még mindig jobb volt, mint a földön vergődő Matt. – Tartozol nekem – mondta Damon Elenának lazán. – Majd később megadod. Mattnek azt mondta egy szerető nagybácsi hangsúlyával, és egy olyan törtmásodpercig tartó mosollyal, amiben nem lehetett biztos az ember: – Szerencsém, hogy ilyen keménykötésű vagy, ugye? – Damon. – Elena látta már Damont ilyen „játsszunk a gyengébbekkel” hangulatban, és ezt utálta benne a legjobban. De aznap valami nem - 193 -
volt rendben; valamit nem értett. – Térjünk a tárgyra – mondta, miközben ismét felállt a szőr a karján és a nyakán. – Mit akarsz igazából? Ám Damon nem azt válaszolta, amit várt. – Hivatalosan kijelöltek a gondviselődnek. Hivatalosan a gondodat viselem. És először is, szerintem nem szabad a védelmem és a társaságom nélkül maradnod, amíg a kisöcsém nincs itt. – Tudok vigyázni magamra – mondta határozottan Elena, és intett, hogy térjenek a lényegre. – Te nagyon csinos lány vagy. Veszélyes, és – villanásnyi mosoly – kellemetlen elemek támadhatnak rád. Ragaszkodom hozzá, hogy legyen testőröd. – Damon, ebben a pillanatban arra lenne a legnagyobb szükségem, hogy tőled védjen meg valaki. Ezt te is tudod. Miről van szó igazából? A tisztás… lüktetni kezdett. Majdnem úgy, mintha valami szerves, lélegző dolog lenne. Elenának az az érzése támadt, hogy a lába alatt – Meredith öreg, robusztus bakancsa alatt – a föld enyhén megmozdul, mint egy hatalmas, alvó állat, a fák pedig olyanok voltak, mint egy dobogó szív. Mié? Az erdőé? Errefelé több halott fa volt, mint élő. És Elena megesküdött volna, hogy elég jól ismeri Damont ahhoz, hogy tudja, sem a fákat, sem az erdőt nem kedveli. Az ilyen percekben kívánta Elena mindig, hogy bárcsak lenne még szárnya. Szárnya és tudása – bárcsak tudná még a kézmozdulatokat, a Fehér Mágia szavait, ott lenne még a fehér tűz benne, amitől tudta az igazságot anélkül, hogy gondolkoznia kellett volna rajta, meglenne még a képessége, hogy a Stonehenge-ig repítse a zaklatóit. Úgy tűnt, nem maradt más szuperképessége, mint hogy jobban vonzza a vámpírokat, mint valaha, és helyén volt az esze. Az esze mind ez idáig tette a dolgát. Lehet, hogy ha nem mutatja ki, mennyire fél Damontől, akkor kiharcolhatja maguknak a kivégzés elhalasztását. – Damon, köszönöm, hogy aggódsz értem. Most pedig, békén hagynál minket Mattel egy pillanatra, hogy megnézhessem, lélegzik-e még? A Ray-Ban mögött mintha valami vörösség villant volna fel. - 194 -
– Valahogy sejtettem, hogy ezt fogod mondani – felelte Damon. – És persze jogod van vigaszt keresni, miután ilyen csúfosan elhagytak. Például szájból szájba lélegeztetés útján. Elena káromkodni szeretett volna. Ehelyett óvatosan azt felelte: – Damon, ha Stefan téged jelölt ki a testőrömnek, azt nem lehet „csúf elhagyásnak” nevezni, nem igaz? A kettő egyszerre nem… – Csak legalább ezt hagyd rám, jó? – mondta Damon olyan hangon, mint akinek a következő szava az lesz, hogy „csak óvatosan”, vagy „ne tegyél olyat, amit én sem tennék”. Csend lett. A kis forgószelek elültek. A napmeleg fenyőtűk és a fenyőgyanta illatától ezen a meleg helyen Elena elgyengült, elszédült. A föld is meleg volt, a fenyőtűket pedig mintha elrendezte volna valaki, mintha a szunyókáló állatnak fenyőtű bundája lett volna. Elena figyelte, ahogy a porszemek opálként forognak és csillognak az arany napfényben. Végül, amikor biztos volt már benne, hogy a hangja nem fog megremegni, megkérdezte: – Mit akarsz? – Egy csókot.
- 195 -
22. Bonnie zaklatott lett, és összezavarodott. Besötétedett.
– Rendben – mondta egy hang, ami egyszerre volt nyers és megnyugtató. – Ez két lehetséges agyrázkódás, egy tetanusz-oltást igénylő szúrt seb, és… nos, attól tartok, be kell nyugtatóznom a barátnődet, Jim. És segítségre lesz szükségem, de neked nem szabad megmozdulnod. Csak feküdj, és tartsd csukva a szemed! Bonnie kinyitotta a szemét. Halványan emlékezett rá, hogy előrezuhan az ágyára. De nem otthon volt, hanem még mindig Saitouék házában, a kanapén fekve. Mint mindig, ha összezavarodott vagy félt, Meredithre nézett. Meredith éppen a konyhából érkezett egy rögtönzött jeges borogatással. Bonnie eleve nedves homlokára tette. – Csak elájultam – jelentette ki Bonnie, amikor rájött, mi történt. – Ennyi. – Tudom, hogy elájultál. Elég alaposan beütötted a fejed a padlóba – felelte Meredith, és az arca kivételesen elég kifejező volt: aggodalom, együttérzés és megkönnyebbülés tükröződött rajta. Konkrétan könnybe lábadt a szeme. – Ó, Bonnie, nem értem oda időben. Isobel útban volt, a tatamik pedig nem túl puhák… majdnem fél óráig eszméletlen voltál! Jól rám ijesztettél. – Ne haragudj! – dugta ki a kezét Bonnie a takaró alól, amibe becsavarták, és megszorította Meredithét. Ez azt jelentette, hogy a velociraptor-testvériség még él. És azt is jelentette, hogy kösz az aggódást. Jim egy másik kanapén feküdt, egy jeges zacskót fogott a tarkójához. Az arca zöldesfehér volt. Megpróbált felállni, de Alpert doktornő – az ő hangja egyszerre volt érdes és kedves – visszatolta a kanapéra. – Ne erőltesd meg magad még jobban! – szólt rá. – Szükségem van viszont egy asszisztensre. Meredith, segítenél Isobellel? Úgy látom, meg fog gyűlni vele a bajom. - 196 -
– Tarkón vágott a lámpával – figyelmeztette őket Jim. – Nem szabad hátat fordítani neki. – Majd óvatosak leszünk – felelte dr. Alpert. – Ti maradjatok itt! – tette hozzá Meredith határozottan. Bonnie Meredith szemét figyelte. Fel akart kelni, hogy segítsen nekik, de Meredith tekintetében elszántság ült, ami azt jelentette, hogy jobb, ha nem vitatkoznak vele. Amint kimentek, Bonnie megpróbált felállni, de azonnal meglátta a lüktető, szürke semmit, ami egy újabb ájulás előjele volt. A fogát csikorgatva visszafeküdt. Hosszú ideig puffanások és kiabálás hallatszott Isobel szobájából. Dr. Alpert felemelte a hangját, majd Isobel is, aztán egy harmadik hang hallatszott – de nem Meredithé, aki soha nem kiabált, ha nem volt muszáj, inkább Isobelére hasonlított, csak lassabb volt és torzabb. Aztán végre csend lett, Meredith és Alpert doktornő visszajöttek, az ernyedt Isobelt cipelték. Meredithnek vérzett az orra, az orvos rövid, mákos haja pedig felállt, de valahogy sikerült egy pólót erőltetnie Isobel elkínzott testére, és még a fekete táskáját is megmentette. – Járóképes sebesültek, maradjatok itt! Mindjárt visszajövünk segíteni – mondta az orvos a szokott modorában. Ezután elindultak Isobel nagymamájáért. – Nem tetszik a színe – jegyezte meg dr. Alpert. – És a ketyegője ritmusa sem. Akár őt is kivizsgáltathatjuk. Egy perc múlva visszajöttek, hogy kitámogassák Jimet és Bonnie-t az orvos terepjárójához. Az eget felhők takarták el, a nap pedig vörös labda volt nem messze a horizonttól. – Kértek valami fájdalomcsillapítót? – kérdezte az orvos, amikor észrevette, hogy Bonnie a fekete táskával szemez. Isobel leghátul volt, ahol lehajtották az üléseket. – Izé, nem, semmi gond – felelte Bonnie. Igazából azon gondolkozott, hogy vajon a kórházban jobban el tudják-e látni Isobel sérüléseit, mint ahogy Mrs. Flowers tenné a gyógynövényeivel. A feje ugyan lüktetett és sajgott, és keménytojás nagyságú dudor kezdett nőni a homlokán, de azért nem szerette volna, hogy ködössé váljanak a gondolatai. Valami zavarta, valami álom vagy ilyesmi, mialatt Meredith szerint eszméletlen volt. - 197 -
Mi lehetett az? – Rendben. Övek becsatolva? Indulunk. – A terepjáró elindult Saitouék házától. – Jim, azt mondtad, Isobel hároméves húga odalent alszik, úgyhogy idehívtam Jayneela unokámat. Legalább lesz valaki a házban. Bonnie megfordult, és Meredithre nézett. Egyszerre szólaltak meg. – Jaj, ne! Nem mehet be! Különösen Isobel szobájába! Nézze, kérem, muszáj… – dadogta Bonnie. – Én nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet, doktornő –, mondta Meredith ugyanolyan hevesen, de sokkal összefüggőbben – Csak ha nem megy be abba a szobába, és valaki vele megy – lehetőleg egy fiú. – Egy fiú? – Az orvos láthatóan megdöbbent, de Bonnie zaklatottságának és Meredith őszinteségének a kombinációja meggyőzte. – Nos, Tyrone, a másik unokám éppen tévézett, amikor Jayneela elindult. Megpróbálom odaküldeni. – Hűha! – kiáltott fel Bonnie akaratlanul. – Ez az a Tyrone, aki jövőre támadójátékos lesz a focicsapatban? Úgy hallottam, Tyreminátornak szólítják. – Fogalmazzunk úgy, hogy szerintem képes lesz megvédeni Jayneelát – felelte Alpert doktornő, miután letette a telefont. – Viszont velünk itt van egy, hmm, felizgatott lány a kocsiban. Abból, ahogy a nyugtató ellen harcolt, úgy ítélem, maga is elég „terminátoros”. Meredith mobilja csörögni kezdett: – Mrs. T. Flowers keresi. Fogadja a… – Meredith egy pillanat alatt megnyomta a hívásfogadás gombot. – Mrs. Flowers? – szólt bele. A motorzúgástól Bonnie nem hallott semmit a beszélgetésből, úgyhogy inkább gondolkodni kezdett. Két dolog foglalkoztatta: a salemi „boszorkányok” „áldozatai”, és hogy mi is lehetett az a homályos gondolat, miközben ájultan hevert. De minden kiszállt a fejéből, amikor Meredith lerakta a telefont. – Mi volt az? Mi? Micsoda? – Bonnie nem látta jól Meredith arcát a félhomályban, de sápadtnak tűnt, és amikor megszólalt, mintha a hangja is elsápadt volna. – Mrs. Flowers éppen kertészkedett, és indult befelé, amikor észrevette, hogy van valami a begóniabokrokban. Azt mondta, úgy nézett ki, mintha valaki be akart volna tömni valamit a bokor és a fal közé, de egy kis vászoncsücsök kiállt belőle. Bonnie úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. – Mi volt az? - 198 -
– Egy sporttáska, tele cipőkkel és ruhákkal. Csizmákkal. Ingekkel. Nadrágokkal. Stefan ruháival. Bonnie akkorát sikított, hogy dr. Alpert félrerántotta a kormányt, aztán szerencsésen vissza, így megúszták. – Ó, te jó ég; ó, te jó ég… Stefan nem ment el! – Szerintem viszont nagyon is elment. Csak nem a szabad akaratából – felelte Meredith komoran. – Damon – súgta Bonnie, majd visszarogyott az ülésébe, miközben eleredt a könnye. – Annyira el akartam hinni… – Rosszabbul vagy? – kérdezte az orvos, taktikusan elengedve a füle mellett a nem neki szánt beszélgetést. – Nem… de, igen – ismerte be Bonnie. – Tessék, nyisd ki a táskát, és tartsd felém. Van benne pár szem mindenféle… rendben, meg is van. Nem látott valaki egy palack vizet ott hátul? Jim kedvetlenül odanyújtotta. – Köszönöm – mondta Bonnie, miközben bevette a kis tablettát, és nyelt egyet. Össze kellett szednie a gondolatait. Ha Damon elrabolta Stefant, akkor Hívogatnia kellene őt, nem? Isten tudja, hol kötött ki a fiú ezúttal. Vajon ez a lehetőség miért nem jutott az eszükbe? Hát, először is azért, mert az új Stefanról úgy tudták, hogy erős, másodszor pedig a levél miatt Elena naplójában. – Ez az! – kiáltott fel Bonnie önmagát is meglepve. Elöntötte az emlék, minden, ami vele és Mattel történt… – Meredith! – mondta, és észre sem vette az orvos pillantását –, amíg eszméletlen voltam, Mattel beszélgettem. Ő is eszméletlen volt… – Fájdalmai voltak? – De még mennyire. Damon valami rettenetes dolgot művelt vele. De azt mondta, hogy ezzel most ne törődjek, hogy valami zavarja Stefan levelében, azóta, hogy meglátta. Valami olyasmi, amit Stefan az angoltanárukról említett. És azt mondogatta, hogy „keresd meg a biztonsági másolatot, keresd meg a biztonsági másolatot, mielőtt Damon teszi meg”. Bonnie Meredith arcára pillantott, és tudta, hogy dr. Alpert és Jim bámulják. Az udvariasságnak is vannak határai. - 199 -
Meredith hangja törte meg a csendet. – Doktornő – mondta –, muszáj kérnem valamit. Ha itt lefordul balra, aztán megint a Laurel Streetre, és öt percig hajt az Öregerdő irányába, az nem lesz túl nagy kerülő. Viszont akkor el tudok jutni a panzióba, ahol az a számítógép van, amiről Bonnie beszélt. Lehet, hogy azt hiszi, megőrültem, de muszáj megnéznem azt a számítógépet. – Tudom, hogy nem vagy őrült; azt már észrevettem volna – nevetett fel az orvos, minden vidámság nélkül. – És hallottam pár dolgot az ifjú Bonnie-ról… semmi rosszat, tényleg, de olyasmiket, amit nehezemre esett elhinni. Azok után, amit ma láttam, lehet, hogy meg kell változtatnom a véleményemet. – Az orvos hirtelen balra fordult, és azt dünnyögte: – Valaki erről az útról is ellopta a stoptáblát. – Aztán Meredithre nézve folytatta: – Megteszem, amit kérsz, elviszlek egészen az öreg panzióig… – Ne! Az túl veszélyes lenne! – …de a lehető leghamarabb el kell juttatnom Isobelt a kórházba. Jimről nem is beszélve. Szerintem tényleg agyrázkódása van. Bonnie pedig… – Bonnie pedig – artikulálta Bonnie jól kivehetően – szintén a panzióba megy. – Ne, Bonnie! Én futni fogok, Bonnie, nem érted? Olyan gyorsan rohanok, ahogy csak tudok, és nem hagyhatom, hogy feltartsál. – Meredith hangja komoran csengett. – Nem foglak feltartani, esküszöm. Te menj csak előre! Én is futni fogok. A fejemnek már semmi baja. Ha muszáj otthagynod, akkor fuss csak! Ott leszek a nyomodban. Meredith kinyitotta, majd visszacsukta a száját. Lehetett valami Bonnie arcán, ami arról árulkodott, hogy minden ellenkezés hiábavaló. És ez volt az igazság. – Itt vagyunk – mondta dr. Alpert pár perccel később. – A Laurel és az öregerdei út sarkán. – Előhúzott egy kis elemlámpát a fekete táskájából, és belevilágított Bonnie mindkét szemébe. – Tényleg nem úgy tűnik, mintha agyrázkódásod lenne. De tudod, Bonnie, az orvosi véleményem az, hogy nem lenne szabad most szaladgálnod. Nem tudlak kényszeríteni, hogy gyere be a kórházba, ha nem akarsz. Ezt azért vedd el! – nyújtotta oda Bonnie-nak az apró elemlámpát. – Sok szerencsét! - 200 -
– Köszönök mindent – felelte Bonnie, és egy pillanatra Alpert doktornő hosszú, sötétbarna kezére tette a kezét. – Maga is legyen óvatos… vigyázzon a fákkal és Isobellel és az úton átszaladó vörös dolgokkal. – Bonnie, én megyek. – Meredith már ki is szállt a terepjáróból. – És zárja be az ajtókat! És ne szálljon ki, amíg el nem távolodott az erdőtől! – mondta Bonnie, miközben elsántikált Meredith után. És futásnak eredtek. Persze, amit Bonnie mondott Meredithnek, hogy fusson előre, és hagyja csak ott, hülyeség volt, és ezt mindketten tudták. Meredith megfogta Bonnie kezét, és úgy kezdett rohanni, mint egy vadászkutya, maga után vonszolva barátnőjét, időnként átrántva az úton lévő mélyedések felett. Bonnie-nak nem kellett külön mondani, milyen fontos a sebesség. Elkeseredetten kívánta, hogy bárcsak lenne autójuk. Mindenféle mást is kívánt, például hogy bárcsak Mrs. Flowers a város közepén élne, nem pedig itt, a vadonban. Végül, ahogy Meredith előre látta, kifulladt, és a keze annyira verejtékes lett, hogy kicsúszott Meredith kezéből. Majdnem kétrét görnyedt, kezét a térdére téve, és megpróbált levegőt venni. – Bonnie! Töröld meg a kezed! Futnunk kell! – Csak… egy… percet… adj… – Nincs egy percünk! Nem hallod? Gyere már! – Csak… levegőhöz… kell jutnom. – Bonnie, nézz hátra! És ne sikíts! Bonnie hátranézett, sikított, és rádöbbent, hogy még sincs teljesen kifulladva. Meredith kezét szorongatva mozgásba lendült. Most már hallotta is, még a saját ziháló lélegzete és a fülében felhangzó dobogáson túl is. Nem rovarhang volt, nem zümmögés, mégis rovarszerű. Mint egy helikopter, csak sokkal magasabb hangja volt, mintha a propellerek rovarcsápokból álltak volna. Bonnie egyetlen pillantással ezernyi csápot és éles fogakkal teli tátott szájat látott. Bonnie küzdött, hogy sikerüljön bekapcsolnia az elemlámpát. Közeledett az éjszaka, és fogalma sem volt, mennyi idő maradt még a holdkeltéig. Csak azt tudta, hogy a fáktól minden sötétebb lett, és hogy kergetik őket. A malakhok. - 201 -
A levegőben csapkodó csápok sokkal hangosabbak lettek. Sokkal közelebbről hallatszottak. Bonnie nem akart megfordulni, és megnézni őket. A hangjuk minden ésszerű határon túl meglendítette a testét. Folyamatosan Matt hangját hallotta a fejében: mintha egy bekapcsolt húsdarálóba dugnám a kezemet, mintha egy bekapcsolt húsdarálóba dugnám a kezemet… A két lány keze erősen izzadt, a szürke massza pedig a nyomukban volt. Már csak fele olyan messze, mint eleinte, a csapkodó hang egyre magasodott. Ezzel egy időben mintha gumivá változtak volna a lábai. Szó szerint. Nem érezte a térdét. És lassan zselévé olvadt a gumi is. Vipvipvipvipvííí… Ez az egyik hangja volt, ami közelebb járt hozzájuk, mint a többi. Közelebb, még közelebb, és egyszer csak ott termett előttük, tátott szájjal, ovális fogsorral. Éppen úgy, mint Matt mesélte. Bonnie tüdejében nem volt annyi levegő, hogy sikítani tudjon. De muszáj volt. A fejetlen izé szemek és arcvonások nélkül – csak azzal a rettenetes szájjal – felbukkant előttük, és feléjük szállt. Az önkéntelen hessegető mozdulat a karjába kerülhet. Ó, Istenem, az arca felé tart… – Ott van a panzió – lihegte Meredith, és talpra rántotta Bonnie-t. – Fuss! Amikor a malakh már majdnem összeütközött vele, Bonnie lebukott. Azonnal megérezte a csápok suhsuhsuhogását a göndör hajában. Váratlanul hátrarántották, amitől fájdalmasan megbotlott, Meredith keze pedig kicsúszott a kezéből. A lábai össze akartak rogyni. A gyomra azt akarta, hogy sikítson. – Ó, Istenem, Meredith, elkapott! Rohanj! Ne hagyd, hogy téged is elkapjanak! Úgy világított előtte a panzió, mint egy szálloda. Általában sötét volt, talán csak Stefan ablakát leszámítva, és még egyet. De most ékszerként ragyogott, szinte karnyújtásnyira. – Bonnie, hunyd le a szemed! Meredith nem hagyta el. Még mindig ott volt. Bonnie érezte, hogy az indaszerű csápok gyengéden végigsimítanak a haján, könnyedén meg- 202 -
kóstolják a verejtékes homlokát, az arca, a torka felé haladnak… zokogni kezdett. És akkor egy éles, hangos reccsenés hangzott fel, egy olyan hanggal keveredve, mint amikor szétrobban egy érett dinnye, és valami nedvesség csorgott végig Bonnie hátán. Kinyitotta a szemét. Meredith éppen eldobott egy vastag ágat, amit baseballütő módjára tartott. A csápok már ki is csusszantak Bonnie hajából. Bonnie nem akart a háta mögé nézni. – Meredith, te… – Gyere már… fuss! És ismét futásnak eredtek. Végigrohantak a panzió kavicsos kocsifelhajtóján, végig az ajtóhoz vezető ösvényen. És ott állt az ajtóban Mrs. Flowers egy régimódi kerozinlámpával. – Gyertek be, gyertek be – mondta, és miközben Bonnie és Meredith levegő után kapkodva lefékeztek, becsapta mögöttük az ajtót. Mindanynyian hallották a következő hangot. Éppen olyan volt, mint amit egy ág kelt – éles reccsenés, majd robbanás, csak sokkal hangosabb, és többször megismétlődött, mint amikor kukoricát pattogtatnak. Bonnie reszketett, miközben elvette a kezét a füléről, és lecsusszant az előszobaszőnyegre. – Mi a jó istent kerestetek ti odakint egyedül, lányok? – kérdezte Mrs. Flowers Bonnie homlokát, Meredith feldagadt orrát, és általánosságban a verejtékes kimerültségüket nézve. – Túl… hosszú lenne elmagyarázni – nyögte ki Meredith. – Bonnie! Te ülj le… odafent. Bonnie-nak valahogy sikerült felküzdenie magát. Meredith azonnal a számítógéphez ment és bekapcsolta, majd lerogyott elé a székre. Bonnie arra használta az utolsó csepp energiáját, hogy levegye a felsőjét. A háta csupa folt volt az azonosíthatatlan bogárnedvektől. Bonnie labdává gyűrte a pólót, és a sarokba dobta. Majd lerogyott Stefan ágyára. – Mit mondott Matt pontosan? – szűnt meg lassan Meredith zihálása. – Azt mondta, „keresd meg a biztonsági a biztonsági mentést”, vagy valami ilyesmi. Meredith, a fejem… nem vagyok jól. – Oké. Engedd el magad! Nagyon ügyes voltál. – Azért sikerült csak, mert megmentettél. Még egyszer… köszönöm… - 203 -
– Nincs mit. De ezt nem értem – tette hozzá Meredith, mintha magában motyogna. – Van egy biztonsági másolata a fájlnak ugyanebben a mappában, de abban ugyanez áll. Nem értem, mire gondolt Matt. – Lehet, hogy össze volt zavarodva – jegyezte meg Bonnie. – Lehet, hogy nagyon fájt neki valami, és nem volt egészen magánál. – Biztonsági másolat, biztonsági másolat… várjunk csak! A Word nem ment el automatikusan egy másolatot valami furcsa helyen, például a rendszergazda dolgai közt, vagy ilyesmi? – Meredith gyorsan végigkattintgatott a mappákon. Aztán csalódottan azt mondta: – Nem, itt semmi nincs. Hátradőlt, és hangosan kifújta a levegőt. Bonnie tudta, mire gondolhat. A hosszú, elkeseredett rohanás nem történhetett a semmiért. Egyszerűen nem. Majd Meredith lassan megszólalt: – Itt rengeteg temp fájl van egyetlen kis üzenethez képest. – Mi az a temp fájl? – Az egy ideiglenes mentett változat a fájlról, amíg dolgozik rajta az ember. De általában csupa összevissza karakter az egész. – Ismét kattintgatni kezdett. – De alaposnak kell lennem… ó! – szakította félbe önmagát. A kattintgatás abbamaradt. És néma csend lett. – Mi az? – kérdezte Bonnie idegesen. Csend. – Meredith! Szólalj meg! Találtál valamit? Meredith egy szót sem szólt. Mintha meg se hallotta volna. Elszörnyedve olvasott.
- 204 -
23. Elena hátán jeges borzongás futott végig, a legfinomabb fajta.
Damon nem szokott csókot kérni. Valami nincs rendben. – Nem – suttogta. – Csak egyet. – Nem foglak megcsókolni, Damon. – Nem engem. Őt – intett a fejével Matt felé. – Egy csókot tőled a volt lovagodnak. – Mit akarsz? – Matt szeme tágra nyílt, és még azelőtt robbantak ki belőle a szavak, hogy Elena megszólalhatott volna. – Tetszeni fog neked – mélyült Damon hangja lágy, csábító tónusúra. Szeretsz csókolózni vele. És most senki nem akadályozhat meg. – Damon. – Matt kikászálódott Elena karjaiból. Bár láthatóan nem tért még teljesen magához, csak olyan nyolcvan százalékban, de Elena hallotta, hogy zakatol a szíve. Elena eltöprengett azon, meddig fekhetett megjátszva az ájulást, hogy összeszedje az erejét. – Az utolsó, amire emlékszem, hogy meg akarsz ölni. Ezzel nem igazán nyerted el a szimpátiámat. Másodszor is, az ember nem csókolgat lányokat csak azért, mert csinosak, vagy mert a pasijuk kivett egy szabadnapot. – Nem? – húzta fel Damon a szemöldökét meglepetten. – Én igen. Matt kábultan megrázta a fejét. Úgy tűnt, mintha megpróbálna egy dologra koncenrálni. – Odébb vinnéd a kocsidat, hogy elmehessünk? – kérdezte. Elena úgy érezte, mintha nagyon távolról figyelné Mattet; és mintha Matt egy tigrissel lenne összezárva valahol, anélkül, hogy tudná. A tisztás gyönyörű, vad, veszedelmes hellyé változott, és Matt ezt sem tudta. Ezenkívül, gondolta Elena aggodalmasan, éppen megpróbál felállni. El kell mennünk, méghozzá gyorsan, még mielőtt Damon bármi mással próbálkozna. De hogyan szabadulhatnának ki innen? - 205 -
Mit akar Damon igazából? – Elmehettek – felelte Damon. – Amint Elena megcsókol. Vagy te őt – tette hozzá, mintha engedményeket tenne. Lassan, mintha rádöbbent volna, hogy ez mit jelent, Matt Elenára nézett, majd vissza Damonra. Elena megpróbált némán kommunikálni vele, de Matt nem volt vevőképes. Damon arcába nézett, és azt mondta: – Az ki van zárva. – Ne! – kiáltott fel Elena. – Damon, én megteszem. Damon elmosolyodott, és ki is tartotta egy pillanatra, amíg Elena el nem kapta a tekintetét, és oda nem fordult Matthez. A fiú arca még mindig sápadt volt, hűvös. Elena az arcához simította a bőrét, és szinte hangtalanul azt súgta a fülébe: – Matt, nekem már volt dolgom Damonnel. És nem lehet vele nyíltan szembeszállni. Menjünk bele a játékba – csak egy kis időre. Utána talán el tudunk menekülni. – Aztán hozzátette: – A kedvemért. Kérlek! Az az igazság, hogy Elena túl jól ismerte a makacs férfiakat. Túl ügyesen tudta manipulálni őket. Ezt a tulajdonságát nem kedvelte magában túlzottan, de most túlságosan aggódott, hogy ilyesmin rágódjon. Azt kívánta, bár Meredith vagy Bonnie lenne Matt helyében. Nem mintha szívesen látott volna bárkit ilyen fájdalmak között, de Meredith már a C vagy D tervet fontolgatná, mialatt Elena még csak az A-nál vagy a B-nél tart. Bonnie pedig már Damonra emelte volna könnyes, szívszaggató barna tekintetét… Elenának hirtelen eszébe jutott a vörös villanás, amit a Ray-Ban mögött látott, és meggondolta magát. Mégsem látta volna szívesen Bonniet Damon közelében ebben a pillanatban. Az összes pasas közül, akit Elena ismert, Damon volt az egyetlen, akit nem tudott megtörni. Ó igen, Matt makacs volt, Stefan pedig időnként lehetetlenül viselkedett. De mindkettőben volt valahol egy színes, NYOMJ MEG feliratú gomb, és ha az ember egy kicsit eljátszott a mechanikájukkal – oké, néha nem csak egy kicsit –, akkor végül még a legnagyobb kihívást jelentő fiút is meg tudta törni. Egyet leszámítva… – Rendben, gyerekek, eleget pihentetek. - 206 -
Elena érezte, hogy Mattet kirántják a keze közül és felhúzzák – azt nem tudta, micsoda, de Matt állt. Valami egy helyben tartotta, felegyenesedve, és Elena tudta, hogy nem az izmai. – Szóval, hol is tartottunk? – Damon fel-alá sétált, jobb kezében a fenyőággal, amit a bal tenyeréhez ütögetett. – Ja, tényleg – folytatta, mintha nagy felfedezést tett volna –, a lány és a bátor lovagja csókolózni készültek. Stefan szobájában Bonnie azt mondta: – Most kérdezem utoljára, Meredith, találtál másolatot Stefan fájljáról, vagy nem? – Nem – felelte Meredith kifejezéstelen hangon. De amikor Bonnie már majdnem visszarogyott, így folytatta: – Egy teljesen más irományt találtam. Egy levelet. – Egy másikat? És mi áll benne? – Fel tudsz állni? Mert szerintem jobb lenne, ha elolvasnád. – Bonnie-nak sikerült odabotorkálnia a számítógéphez. Elolvasta a képernyőn látható üzenetet – ami az utolsó szavakat leszámítva teljes volt. Zihálni kezdett. – Damon csinált valamit Stefannal! – kiáltotta, miközben érezte, hogy a szíve ki akar ugrani a helyéből, és a többi szerve is vele tartana. Szóval Elena tévedett. Damon mégis gonosz a velejéig. Mostanra Stefan akár már… – Meg is halhatott – szólalt meg Meredith, akinek láthatóan ugyanarra a rugóra járt az agya, mint Bonnie-é. Sötét tekintetét a barátnőjére emelte. Bonnie érezte, hogy könnybe lábad a szeme. – Mennyi idő telt el – kérdezte Meredith –, mióta Elenát vagy Mattet hívtad? – Nem tudom. Nem tudom, mennyi az idő. De kétszer hívtam őket, miután eljöttünk Caroline-tól, és egyszer Isobelnél; amikor pedig később próbálkoztam, vagy azt az üzenetet kaptam, hogy megtelt a postafiókjuk, vagy egyáltalán nem jött létre a kapcsolat. – Pontosan így jártam én is. Ha az Öregerdő közelébe mentek… tudod, mennyi esélyük van a térerőre. – Most viszont, akkor sem tudunk üzenetet hagyni, ha ki is jutnak az Öregerdőből, mert már megtöltöttük a postafiókjukat… – E-mail – javasolta Meredith. – A jó öreg e-mail; azzal küldhetünk Elenának üzenetet. - 207 -
– Igen! – öklözött Bonnie a levegőbe. Majd leeresztett. Egy pillanatig habozott, aztán szinte suttogva hozzátette: – Nem. – Stefan valódi levelének a szavai visszhangoztak a fejében: „Bízom Matt védelmező ösztöneiben, Meredith ítélőképességében és Bonnie megérzéseiben. Mondd meg nekik, hogy ezt ne feledjék”. – Nem árulhatod el neki, mit tett Damon – jelentette ki Bonnie, miközben Meredith már sebesen gépelt. – Valószínűleg már tudja… ha pedig mégsem, akkor ezzel csak még több bajt okozunk. Damonnel van. – Ezt Matt mondta? – Nem. De Matt majdnem megőrült a fájdalomtól. – Nem lehet, hogy azok miatt a… bogarak miatt? – Meredith lepillantott a bokájára, ahol a tejeskávészín bőrén még mindig látszott pár vörös csík. – Lehetett volna, de nem. És nem is úgy éreztem, hogy a fák miatt. Az egyszerűen csak… színtiszta fájdalom volt. És nem tudom biztosra, honnan tudom, hogy Damon volt az. Egyszerűen csak tudom. Bonnie látta, hogy Meredith elréved, és tudta, hogy ő is Stefan szavaira gondol. – Nos, az ítélőképességem azt mondja, hogy bízzak benned – szólalt meg. – Egyébként meg Stefan soha nem írna le olyat, hogy „nem szabadna” – tette hozzá. – Lehet, hogy ez zavarta Mattet. – Mintha Stefan tényleg képes lenne magára hagyni Elenát ilyen körülmények között – jegyezte meg Bonnie felháborodottan. – Pedig Damon mindannyiunkkal elhitette, hogy így volt – mutatott rá Meredith. Meredith szeretett ilyesmire rámutatni. Bonnie hirtelen összerezzent. – És mi van, ha ellopta a pénzt? – Nem hinném, de nézzük meg! – Meredith elhúzta a hintaszéket, és azt mondta: – Adj egy vállfát! Bonnie kikapott egyet a szekrényből, és kivette Elena egyik felsőjét is. Túl nagy volt rá, mivel eredetileg Meredithé volt, de legalább meleg. Meredith a vállfa kampójával piszkálta a legígéretesebbnek tűnő padlódeszkát. Éppen, amikor sikerült felfeszegetnie, kopogtattak. Mindketten felugrottak. – Csak én vagyok az – szólalt meg Mrs. Flowers egy nagy sporttáska, egy tálcányi kötés, bögre, szendvics és erős szagú géz mögül, amilyet Matt karján is használt. - 208 -
Bonnie és Meredith egymásra pillantottak, majd Meredith azt mondta: – Jöjjön be, de hadd segítsünk! – Bonnie már el is vette a tálcát, Mrs. Flowers pedig a földre dobta a táskát. Meredith folytatta a deszka feszegetését. – Étel! – kiáltott fel Bonnie hálásan. – Igen, pulykás-paradicsomos szendvics. Tessék, vegyetek! Sajnálom, hogy ilyen sokáig elvoltam, de a duzzanatokra való főzeteket nem lehet siettetni – folytatta Mrs. Flowers. – Emlékszem, régen mindig azt mondogatta az öcsém… ó, te jóságos ég! – Azt a helyet nézte, ahol a padlódeszka volt korábban. Egy méretes lyukat megtöltöttek a százdollárosok, szépen, a bank által kötegelve. – Hűha – jegyezte meg Bonnie. – Még soha nem láttam ennyi pénzt. – Igen. – Mrs. Flowers elfordult, és kezdte kitölteni a kakaót és tányérra tenni a szendvicseket. Bonnie beleharapott az egyik szendvicsbe. – Régen az emberek általában a kályha laza téglái mögé dugták a pénzüket. De látom, a fiatalembernek több helyre volt szüksége. – Köszönjük a kakaót meg a szendvicseket – mondta Meredith, miután pár perc alatt felfalta őket, miközben továbbra is a számítógépen dolgozott. – De ha kezelni akarta volna a véraláfutásainkat meg a többit, attól tartok, azt nem várhatjuk meg. – Ugyan már. – Mrs Flowers elővett egy kis teaillatú borogatást, és Meredith orra alá nyomta. – Ez pillanatok alatt leviszi majd a duzzanatokat. Te pedig, Bonnie… szagold csak ki, melyik való a homlokodra. Meredith és Bonnie tekintete ismét találkozott. Bonnie szólalt meg: – Ha tényleg csak pár perc az egész … amúgy sem tudom, mit akarunk csinálni. – Átnézte a pakolásokat, majd kiválasztott egy kerek virág- és pézsmaillatút a homlokára. – Pontosan – jelentette ki Mrs. Flowers anélkül, hogy megfordult volna. – A hosszú, vékony pedig Meredith bokájára kerül. Meredith kiitta a maradék kakaót, majd óvatosan megérintette az egyik vörös sebhelyét. – Nem muszáj… – kezdte, de Mrs. Flowers félbeszakította. – Minden erőre szüksége lesz a bokádnak, amikor kimegyünk. – „Amikor kimegyünk”? – meredt rá Meredith. – Az Öregerdőbe – világosította fel Mrs. Flowers. – Megkeresni a barátaitokat. - 209 -
Meredith elszörnyedve pillantott rá. – Ha Elena és Matt az Öregerdőben vannak, akkor tényleg oda kell mennünk megkeresni őket. De maga nem jöhet, Mrs. Flowers! És amúgy sem tudjuk, merre vannak. Mrs. Flowers beleivott a kezében tartott kakaóba, miközben elgondolkozva bámulta az egyetlen ablakot, ami nem volt betörve. Meredith egy pillanatra azt hitte, talán nem hallotta, vagy nem akar válaszolni. Aztán az idős hölgy lassan azt mondta: – Azt hiszem, szerintetek csak egy lökött vénasszony vagyok, aki mindig eltűnik, ha baj van. – Soha nem gondolnánk ilyet – felelte Bonnie lojálisan, de közben arra gondolt, hogy többet megtudtak Mrs. Flowersről az elmúlt két napban, mint a kilenc hónap során, míg Stefan itt lakott. Azelőtt csak mindenféle pletykát és történetet hallott az őrült panziós öregasszonyról. Amióta csak az eszét tudta, hallott ilyeneket. Mrs. Flowers elmosolyodott. – Nem egyszerű, ha az embernek Ereje van, és soha nem hisznek neki, amikor használja. Ráadásul nagyon hosszú életem volt… és az emberek nem szeretik az ilyesmit. Ettől megijednek. Kísértethistóriákat találnak ki, meg pletykákat… Mrs. Flowers ismét elmosolyodott, és kedvesen bólogatott. – Nagyon jó érzés volt, hogy egy udvarias fiatalember lakik a házamban – magyarázta, miközben elvette a borogatást a tálcáról, és Meredith bokája köré csavarta. – Persze túl kellett tennem magam az előítéleteimen. A drága jó mama mindig azt mondta, hogy ha megtartom a házat, lehet, hogy albérlőket is be kell fogadnom, de vigyázzak, hogy külföldieket ne engedjek be. És persze a fiatalember egyben vámpír is… Bonnie majdnem végigköpte a kakaót a szobán. Fuldokolni kezdett, majd köhögőgörcsöt kapott. Meredith a kifejezéstelen arckifejezését öltötte magára. – …de idővel jobban megértettem a problémáit, és együtt éreztem vele – folytatta Mrs. Flowers, ügyet sem vetve Bonnie köhögőrohamára. – És most az a szőke lány is belekeveredett… szegénykém. Gyakran beszélgetek róla a mamával. – Mennyi idős az anyukája? – kérdezte Meredith. A hangsúlya udvarias érdeklődésre utalt, de Bonnie gyakorlott szeme enyhe morbid kíváncsiságot fedezett fel rajta. – Ó, még a századforduló tájékán halt meg. Szünet következett, majd Meredith hadarni kezdett. - 210 -
– Annyira sajnálom – mondta. – Biztosan hosszú… – Úgy kellett volna mondanom, az előző századforduló környékén. 1901-ben. Ezúttal Meredith kezdett fuldokolni. De ő halkabban csinálta. Mrs. Flowers gyengéd pillantása visszaúszott rájuk. – A magam idejében médium voltam. Tudjátok, a kabaréban. Olyan nehéz transzba esni egy egész terem ember előtt. De igen, én tényleg fehér boszorkány vagyok. Van Erőm. És most, ha megittátok a kakaót, ideje indulnunk az Öregerdőbe a barátaitokért. Bár nyár van, kedveseim, jobb, ha melegen felöltöztök – tette hozzá. – Mint én.
- 211 -
24.
D
amon nem elégszik meg egy puszival, gondolta Elena. Másrészről Mattet konkrétan el kell csábítani ahhoz, hogy beadja a derekát. Szerencsére a Matt Honeycutt-kódot Elena már régen feltörte. És azt tervezte, irgalom nélkül felhasználja a tanultakat Matt legyengült, kiszolgáltatott testén. De Matt túlságosan makacs volt ahhoz, hogy jól járjon. Megengedte Elenának, hogy a lány puha ajkát az ajkához érintse, és megengedte, hogy átölelje. De amikor Elena azokkal a dolgokkal próbálkozott, amiket Matt a legjobban szeretett – mint például végighúzni a körmét a fiú gerincén, vagy könnyedén megérinteni zárt ajkát a nyelvével –, akkor összeszorította a fogát. Még átölelni sem volt hajlandó a lányt. Elena elengedte és felsóhajtott. Majd mintha valami mászni kezdett volna a gerincén, mint amikor nézik az embert, csak százszor erősebben. Hátrapillantva azt látta, hogy Damon áll egy kicsit távolabb a fenyőágával, de semmi szokatlant nem vett észre. Még egyszer hátrapillantott, és ekkor kénytelen volt a szájába gyömöszölni az öklét. Damon ott volt, közvetlenül mögötte, annyira közel, hogy két ujj sem fért volna közéjük. Nem értette, hogy lehet, hogy nem ér hozzá a karja. Amikor megpördült, csapdába esett a két férfitest között. De vajon hogy csinálta? Egy pillanat alatt nem érhetett oda. És egy hang sem hallatszott, miközben odasétált hozzájuk a fenyőtűkön; mint a Ferrari, ő is egyszerre csak… ott volt. Elena visszanyelte a sikolyt, ami elszántan próbált feltörni a torkából, és megpróbált levegőt venni. A teste megmerevedett a félelemtől. Damon odahajolt, és Elena csak az édes gyantaillatot érezte. Valami nincs rendben vele. Valami baja van. – Tudjátok mit – hajolt még közelebb Damon, ami miatt Elenának Matthez kellett simulnia, de még a fiú remegő testéhez bújva is csak tíz centiről nézett egyenesen a Ray-Banbe. – Ezért csak egy kettes alát kaptok. - 212 -
Ekkorra már Elena is úgy remegett, mint Matt. De muszáj volt összeszednie magát, szembe kellett szállnia ezzel az agresszív támadással. Minél passzívabbak Mattel, annál több ideje van Damonnek gondolkozni. Elena elméje tervező üzemmódra kapcsolt. Lehet, hogy Damon nem tud olvasni az elménkben, gondolta, de azt határozottan meg tudja állapítani, hogy igazat mondunk, vagy hazudunk. Ez megszokott azoknál a vámpíroknál, akik embervért isznak. Mihez kezdhetünk ezzel? Mire juthatunk vele? – Ez csak egy üdvözlő csók volt – jelentette ki bátran. – Hogy azonosítsam, akivel találkozom, és később mindig felismerjem. Még… még a prérihörcsögök is ezt csinálják. És most, kérlek, Damon, folytathatnánk? Kezdek elfáradni. És ez egyszerűen túl provokatív helyzet, gondolta. Minden résztvevő szempontjából. – Még egy esélyt kaptok – mondta Damon, és ezúttal nem mosolygott. – Egy csókot akarok látni, egy igazi csókot kettőtöktől. Vagy baj lesz. Elena megfordult a szűk helyen. A tekintete Matt tekintetét kereste. Végtére is tavaly elég sokáig együtt jártak. Elena olvasott Matt kék szemében: a fiú meg akarta csókolni, jobban akarta, mint bármit a fájdalom elmúlta óta. És Elena rájött, hogy végig kell mennie ezen a kényes manőveren ahhoz, hogy megmentse Mattet Damontől. Valahogy meg fogunk menekülni, gondolta Elena Mattnek. Hajlandó vagy együttműködni? Vannak fiúk, akikben nincsenek gombok az önző érzelmek bekapcsolására. Vannak olyanok, mint Matt, akiknek csak BECSÜLET és BŰNTUDAT feliratú gombja van. Ezúttal Matt mozdulatlanul tűrte, hogy Elena a két keze közé vegye az arcát, és lábujjhegyre álljon, hogy megcsókolja. Elena az első igazi csókukra gondolt, a fiú autójában, útban hazafelé valami kisebb iskolai bálról. Matt akkor rémült volt, a keze izzadt, és az egész bensője reszketett. Elena hűvös volt, tapasztalt, gyengéd. Most is az volt, miközben meleg nyelvével szétolvasztotta Matt öszszefagyott ajkait. És csak a biztonság kedvéért, amennyiben Damon hallaná a gondolatait, szigorúan Mattre koncentrált, a fiú napsugaras külsejére, a meleg barátságára, a lovagiasságára és előzékenységére, amit - 213 -
mindig tanúsított iránta, még azután is, hogy szakítottak. Nem érzékelte, mikor került Matt keze a vállára, vagy mikor vette át a vezetést a csókban, mint egy szomjúságtól haldokló valaki, aki végül vízre lelt. Elena tisztán belelátott a gondolataiba: Matt soha nem hitte volna, hogy még egyszer így csókolhatja Elena Gilbertet. Elena nem tudta, mennyi ideig tartott a csók. Végül elengedte Matt nyakát, és hátralépett. És ekkor ráébredt valamire. Damon nem véletlenül beszélt úgy, mint egy filmrendező. Egy tenyérnyi videokamerát emelt a magasba, és a keresőjére szegezte a tekintetét. Felvette az egészet. És Elena tisztán látszott. Fogalma sem volt, mi történt a baseballsapkával és a napszemüveggel. A haja kócos volt, a lélegzete pedig sebes és szaggatott. A vér a bőre alá gyűlt. Matt sem tűnt összeszedettebbnek, mint ahogy ő érezte magát. Damon felnézett a keresőről. – És ez minek neked? – vicsorgott Matt teljesen más hangon, mint ami tőle megszokott volt. A csók hatással volt rá, gondolta Elena. Még inkább, mint őrá. Damon ismét felkapta az ágat, és meglendítette a végét, mint egy japán legyezőt. Fenyőillat szállt Elena felé. Damon látszólag elgondolkozott, mint aki ismétlést akar kérni, aztán meggondolta magát, ragyogó mosolyt vetett rájuk, és visszadugta a videokamerát a zsebébe. – Csak annyit kell tudnotok, hogy a felvétel tökéletes lett. – Akkor mi most megyünk. – Mintha a csóktól Matt új erőre kapott volna, még ha ettől csupa rossz dolgot is mondott. – Most rögtön. – Ja, azt nem, de őrizd meg ezt a domináns, agresszív hozzáállást! Miközben leveszed az inged. – Micsoda? Damon olyan hangon ismételte el az utasítást, mint egy rendező, aki bonyolult utasításokkal lát el egy színészt. – Gombold ki az ingedet, kérlek, és vedd le! – Te megőrültél. – Matt Elena felé fordult, majd elképedt arcot vágott, amikor meglátta az arckifejezését, és az egyetlen könnycseppet, ami leplezetlenül gördült végig a lány arcán. – Elena… - 214 -
Matt elindult, de Elena is. Nem bírta elérni, hogy a lány az arcába nézzen. Elena végül megállt, lesütött szemmel és patakzó könnyekkel. Matt érezte az arcából sugárzó hőt. – Elena, szálljunk szembe vele! Nem emlékszel, hogyan harcoltál a rossz dolgok ellen Stefan szobájában? – De ez rosszabb, Matt. Soha nem éreztem még ekkora gonoszságot. Ez erős. Össze… összeprésel. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy engednünk kellene neki…? – mondta Matt, és úgy beszélt, mintha mindjárt rosszul lenne. A tiszta, kék szeme egyszerűbb dolgot mondott. Azt, hogy: nem. Akkor sem, ha megöl miatta. – Azt akarom mondani… – Elena hirtelen Damon felé fordult. – Engedd el! – kérte. – Ez a mi ügyünk. Rendezzük le egymás között! – A fenébe, akkor is megmenti Mattet, ha a fiú nem akarja. Bármit megteszek, amit akarsz, gondolta amilyen erősen csak tudta Damonnek, abban reménykedve, hogy a vámpír meghallja. Végtére is már ivott belőle az akarata ellenére – legalábbis eleinte. Túléli, ha megint ezt teszi. – Igen, bármit meg fogsz tenni, amit akarok – felelte Damon annak bizonyítékául, hogy tisztábban olvas a gondolatokban, mint Elena hitte volna. – Csak az a kérdés, hogy mennyi után? – Azt nem mondta, hogy miből mennyi. Nem volt rá szükség. – Szóval, ha jól tudom, az imént adtam egy utasítást – tette hozzá félig Matt felé fordulva, de a tekintetét még mindig Elenán tartva –, mert még mindig látom a fejedben. De… Elena ekkor vette észre Matt tekintetét, majd a pírt az arcán, és rögtön tudta – és azonnal meg is próbálta elrejteni ezt a tudást Damon elől –, mit akar tenni. Öngyilkosságot akar elkövetni. – Ha nem tudjuk lebeszélni, akkor nem tudjuk lebeszélni – mondta Meredith Mrs. Flowersnek. – De… olyan dolgok vannak odakint… – Igen, kedvesem, tudom. És a nap is kezd leszállni. Rossz időpont ez arra, hogy elinduljon az ember. De az anyám mindig azt mondta, két boszorkány jobb, mint egy – mosolygott Mrs. Flowers Bonnie-ra szórakozottan. – És ahogy nagyon kedvesen nem jegyeztétek meg az előbb, nagyon öreg vagyok. Arra is emlékszem, amikor még nem is voltak au- 215 -
tók és repülőgépek. A tudásom segíthet megtalálni a barátaitokat… másrészt viszont feláldozható is vagyok. – Az semmiképpen – vágta rá Bonnie hevesen. Ekkor már Elena ruhatárában kotorásztak. Meredith felkapta a táskát Stefan ruháival, és az ágyra szórta a tartalmát, de amint megfogta az első inget, rögtön el is dobta. – Bonnie, lehet, hogy magaddal kellene hoznod valamit, ami Stefané – mondta. – Hátha segít valamit megérezni. Izé, esetleg maga is, Mrs. Flowers? – tette hozzá. Bonnie megértette. Az még csak hagyján, ha valaki önmagát boszorkánynak nevezi; egészen más egy sokkal idősebb embert annak hívni. Bonnie öltözékének utolsó darabja Stefan egyik inge volt, Mrs. Flowers pedig zsebre dugta az egyik zokniját. – De nem vagyok hajlandó a bejárati ajtón kimenni – szögezte le Bonnie ellentmondást nem tűrően. Gondolni sem bírt arra a mocsokra. – Rendben, akkor hátul megyünk ki – felelte Meredith, miközben lekapcsolta Stefan lámpáját. – Gyerünk! Éppen a hátsó ajtón sétáltak ki, amikor megszólalt a csengő. Egymásra pillantottak. Meredith szólalt meg: – Lehet, hogy ők azok! – Ezzel visszasietett a ház félhomályos elülső részébe. Bonnie és Mrs. Flowers lassabban követték. Bonnie lehunyta a szemét, amikor meghallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó. Amikor senki nem kiáltott fel a mocsok miatt, résnyire kinyitotta. Semmi jele nem volt, hogy bármi szokatlan történt volna az ajtó előtt. Semmi agyonnyomott rovartest – semmi halott vagy haldokló bogár a tornácon. Bonnie nyakán felállt a szőr. Nem mintha látni kívánta volna a malakhokat. De azt tudni szerette volna, mi történt velük. Az egyik keze automatikusan a hajába vándorolt, hogy nem maradt-e benne egy csáp. De semmi. – Matthew Honeycuttot keresem. – A hang úgy hasított Bonnie máshol járó gondolatai közé, mint forró kés a vajba, és a lány azonnal tágra nyitotta a szemét. Igen, Mossberg seriff volt az, életnagyságban, a fényes csizmájától a keményített gallérjáig. Bonnie kinyitotta a szemét, de Meredith szólalt meg előbb. - 216 -
– Ez nem Matt lakcíme – jelentette ki csendesen, rezzenéstelen hangon. – Ami azt illeti, Honeycuttéknál már jártam. És Sulezéknél is, és McCulloghéknál is. Mindenhol azt mondták, hogy ha Matt nem ezeken a helyeken van, akkor itt lehet veletek. Bonnie legszívesebben sípcsonton rúgta volna. – Matt nem lopkodott stoptáblákat! Ő soha az életben nem tenne ilyet. És nagyon szeretném tudni, hogy merre van, de nem tudom. Egyikünk sem tudja! – Ezzel elhallgatott, és olyan érzése támadt, hogy így is túl sokat mondott. – És a nevüket, ha szabad kérdeznem? Mrs. Flowers vette át az irányítást. – Ők Bonnie McCullogh és Meredith Sulez. Én Mrs. Flowers vagyok, ennek a panziónak a tulajdonosa, és úgy hiszem, alá tudom támasztani Bonnie állítását a stoptáblákkal kapcsolatban… – Ami azt illeti, komolyabb dologról van szó a stoptábláknál, hölgyem. Matthew Honeycuttot egy fiatal nő megtámadásával gyanúsítjuk. Jelentős tárgyi bizonyítékok támasztják alá a vádat. És a hölgy azt állítja, hogy gyermekkoruk óta ismerik egymást, úgyhogy biztosan tudja azonosítani. Egy pillanatra döbbent csend lett, majd Bonnie szólalt meg, szinte kiabálva. – És ki az a hölgy? – A panaszos Caroline Forbes kisasszony. És ami azt illeti, azt javasolnám, hogy ha bármelyikük találkozna Mr. Honeycutt-tal, tanácsolják neki azt, hogy adja fel magát. Még mielőtt előállítást foganatosítunk. – A seriff feléjük lépett, mintha be akarna menni az ajtón, de Mrs. Flowers némán elállta az útját. – Ami azt illeti – felelte Meredith visszanyerve a higgadtságát –, biztos vagyok benne, hogy tisztában van azzal, miszerint ide csak házkutatási paranccsal jöhet be. Van ilyesmi magánál? Mossberg seriff nem válaszolt. Hirtelen sarkon fordult, lesétált az ösvényen a rendőrautójához, majd eltűnt.
- 217 -
25.
M
att olyan rohammal vetette magát Damonra, ami egyértelműen tanúsította azokat a képességeit, melyekkel sportösztöndíjat nyert. Teljes mozdulatlanságból elmosódott villanássá gyorsult, és megpróbálta kicselezni, fellökni Damont. – Fuss! – kiáltotta ezzel egy időben. – Fuss! Elena mozdulatlanul állva próbált A-tervet kovácsolni ezután a katasztrófa után. Arra kényszerült, hogy végignézze Stefan megaláztatását a panziónál Damon keze által, de nem hitte, hogy ezt is kibírja. De amikor ismét felnézett, Matt olyan tizenkét méterre állt Damontől, falfehéren és komoran, de elevenen és talpon. Arra készült, hogy ismét Damonra vesse magát. Elena pedig… nem volt képes elfutni. Tudta, hogy valószínűleg azzal járna a legjobban – lehet, hogy Damon valami rövid büntetést szabna ki Mattre, de a figyelme nagyrészt rá irányulna. Ám ezt nem vehette biztosra. És azt sem, hogy Matt nem halna bele a büntetésbe, vagy hogy képes lenne elmenekülni, mielőtt Damon elkapja Elenát, és ismét lenne ideje vele foglalkozni. Nem, ez a Damon nem, amilyen irgalmatlan és érzéketlen. Kell lennie valami megoldásnak – Elena szinte érezte, ahogy kattognak a fejében a fogaskerekek. Aztán rájött. Ne, csak azt ne… De mi mást tehetne? Matt valóban újra megrohamozta Damont, és ezúttal, miközben felé rohant, olyan ruganyosan, megállíthatatlanul és gyorsan, mint egy támadó kobra, Elena látta, mit csinál Damon. Egyszerűen oldalra lépett az utolsó pillanatban, pont akkor, amikor Matt majdnem belevágta a vállát. Matt a lendülete miatt továbbrepült, de Damon egyszerűen helyben megfordult, és ismét szembenézett vele. És felkapta azt az átkozott fenyőágat. Eltört a vége, ahol Matt letaposta. - 218 -
Damon összevont szemöldökkel bámult a botra, majd vállat vonva felemelte – és abban a pillanatban a két fiú mozdulatlanná dermedt. Valami bevitorlázott az oldalvonalról, és letelepedett közöttük. Ott feküdt, meg-meglibbenve a szellőben. Egy bordó-sötétkék Pendleton póló volt az. Mindkét fiú lassan Elena felé fordult, aki egy fehér, csipkés kombinéban állt ott. Enyhén reszketett, és maga köré fonta a karját. Szokatlanul hűvösnek tűnt az idő a nyári estéhez képest. Damon nagyon lassan leeresztette a fenyőágat. – Az inamoratád megmentett – közölte Mattel. – Tudom, hogy mit jelent a szó, és nem igaz – felelte Matt. – Elena a barátom, és nem a barátnőm. Damon csak távolságtartóan mosolygott. Elena érezte a tekintetét a csupasz karján. – Szóval… jöhet a következő lépés – mondta Damon. Elena nem lepődött meg. Fájt a szíve, de nem lepődött meg. És akkor sem lepődött meg, amikor Damon egy vörös villanással Mattre nézett, majd vissza rá. Mintha tükröződött volna a napszemüvege belső oldalán. – És most – mondta Elenának – szerintem odateszünk téged arra a sziklára, félig fekvő pózban. De először még egy csókot – pillantott vissza Mattre. – Szállj be a játékba, Matt; csak az időnket vesztegeted. Először esetleg csókold meg a haját, utána Elena hátraveti a fejét, akkor csókold meg a nyakát, miközben ő átöleli a vállad… Matt, gondolta Elena. Damon azt mondta, Matt. Olyan könnyedén csúszott ki a száján, olyan természetesen. Hirtelen az egész agya és teste is mintha egyetlen zenei hangra rezgett volna, mintha jéghideg zuhanyban fürdött volna. És amit az a hang mondott, az nem volt megdöbbentő, mert ezzel már valahogyan, tudat alatt tisztában volt… Ez nem Damon. Ez nem az az ember, akit… tényleg csak kilenc-tíz hónapja ismerné? Találkozott vele emberlányként, és egyforma mértékben küzdött ellene és vágyott rá – és Damon mintha akkor szerette volna a legjobban, amikor Elena küzdött ellene. Találkozott vele vámpírként, és teljes lényével vonzódott hozzá, és úgy szerette, mint egy gyermek. - 219 -
És találkozott vele lélekként, és a feltámadása után nagyon sokat megtanult. Damon egy nőcsábász volt, kőszívű bírt lenni, kiméraként sodródott végig az áldozatai életén, megváltoztatta az embereket, miközben önmaga változatlan és megváltoztathatatlan maradt. Elképesztette az embereket, összezavarta őket, kihasználta őket – majd elvarázsolva otthagyta őket, mert olyan vonzó volt, mint maga az ördög. De Elena egyszer sem látta, hogy megszegte volna a szavát. Sziklaszilárd meggyőződése volt, hogy ez nem is Damon döntése, hanem a része, ami olyan mélyen bevésődött a tudatalattijába, hogy még ő maga sem tud változtatni rajta. Nem képes megszegni a szavát. Inkább éhezne. Damon még mindig Matthez beszélt, utasításokat adott neki. – …és akkor vedd le róla… Szóval mi van az adott szavával, hogy a testőre lesz, hogy megvédelmezi a veszélytől? Damon most már hozzá beszélt. – Szóval tudod, mikor vesd hátra a fejed? Miután ő… – Ki vagy te? – Micsoda? – Jól hallottad. Ki vagy te? Ha tényleg elbúcsúztattad volna Stefant, és megígérted volna neki, hogy vigyázol rám, ez nem történne most meg. Az lehet, hogy kiszúrnál Mattel, de nem a szemem előtt. Te nem… Damon nem ostoba. Ő tudja, milyen egy testőr. Ő tudja, hogy Matt fájdalmát végignézni nekem is fáj. Te nem Damon vagy. Ki… vagy… te? Matt ereje és csörgőkígyó-sebessége semmit nem használt. Talán egy újfajta megközelítés többet segít. Elena, miközben beszélt, nagyon lassan felnyúlt Damon arcához. Majd egyetlen mozdulattal lerántotta Damon napszemüvegét. Frissvér-vörös szemek ragyogtak rá. – Mit tettél? – suttogta Elena. – Mit tettél Damonnel? Matt nem hallotta a hangját, de egyre közelebb araszolt, és megpróbálta magára vonni Elena figyelmét. Most Elena kívánta hevesen, hogy bár rohanna el Matt. Itt ő csak arra való, hogy ez a teremtmény zsarolhassa Elenát. - 220 -
Anélkül, hogy láthatóan mozdult volna, a Damon-izé lenyúlt, és kikapta Elena kezéből a napszemüveget. Egyszerűen túl gyors volt ahhoz, hogy a lány ellen tudjon állni. Aztán fájdalmas szorítással elkapta Elena csuklóját. – Mindkettőtök dolgát megkönnyítené, ha együttműködnétek – mondta fesztelenül. – Láthatóan nem értitek, mi történhet, ha feldühítetek. A szorítása térdre kényszerítette Elenát. Elena úgy döntött, ezt nem hagyja. De sajnálatos módon a teste nem volt hajlandó engedelmeskedni; sürgető, fájdalmas üzeneteket küldött az agyába, a kínszenvedésről, a lángolásról, az égető fájdalomról. Elena azt hitte, figyelmen kívül tudja hagyni, kibírja, ha Damon eltöri a csuklóját. De tévedett. Volt egy pont, ahol az agya teljesen elsötétült, és a következő pillanatban már térdre is rogyott, a csuklója pedig mintha a háromszorosára dagadt volna, és vadul égett. – Az emberi gyengeség – mondta Damon szemrehányóan – mindig le fog titeket győzni… mostanra már több eszetek lehetne, minthogy ellentmondjatok nekem. Nem Damon, gondolta Elena olyan vehemensen, hogy meglepte, hogy az imposztor nem hallja. – Rendben – folytatta Damon hangja olyan vidáman, mintha egyszerűen csak javasolna valamit. – Te menj, és ülj le arra a kőre, dőlj hátra, te pedig, Matt, légy szíves gyere ide, vele szembe! – A hangsúlyozása udvariasan felszólító volt, de Matt ügyet sem vetett rá, és már Elena mellett is termett, hogy hitetlenkedve vizsgálja az ujjnyomokat a csuklóján. – Matt áll, Elena ül, vagy a másik megkapja a magáét. Jó szórakozást, gyerekek! – vette elő Damon ismét a kézikamerát. Matt a tekintetével konzultált Elenával. Elena az imposztorra nézett, és azt mondta, gondosan ejtve a szavakat: – Menj a pokolba, akárki is legyél! – Már jártam ott, megvolt, kénkövet is hoztam – vágta rá a nem-damoni teremtmény. Olyan mosolyt vetett Mattre, ami egyszerre volt ragyogó és rémisztő. Majd meglóbálta a fenyőágat. Matt nem reagált. Sztoikus arccal várta, hogy beléhasítson a fájdalom. - 221 -
Elena mellé küzdötte magát. Együtt szembe tudnak szállni Damonnel. Aki várt egy pillanatot azzal, hogy kiboruljon. – Úgy tesztek, mintha nem félnétek tőlem. De fogtok. Ha lenne egy csepp eszetek, már most félnétek. Ellenségesen megindult Elena felé. – Miért nem félsz tőlem? – Akárki is legyél, csak egy túlméretezett, önző kisgyerek vagy. Bántottad Mattet. Bántottál engem. Biztosra veszem, hogy meg tudsz ölni minket. De mi nem félünk a kisgyerekektől. – De fogtok. – Damon hangja rosszindulatú suttogássá mélyült. – Csak várjatok! Elena fülében csengeni kezdett valami, ami arra biztatta, hogy figyeljen oda az utolsó pár szóra, jusson eszébe a kapcsolat – ki is mondott ilyet? –, amikor beléhasított a fájdalom. Elena térde megadta magát. De most már nem csak összerogyott. Megpróbált összegömbölyödni, a fájdalom köré görnyedni. Minden gondolat kiszállt a fejéből. Megérezte maga mellett Mattet, aki megpróbálta átölelni, de éppen annyira nem volt képes kommunikálni vele, mint repülni. Megremegett, és az oldalára esett, mintha rohamot kapott volna. Az egész univerzuma fájdalommá változott, és csak távolról hallotta a hangokat. – Hagyd abba! – Matt eszelősnek tűnt. – Hagyd abba! Megőrültél? Ez Elena, az Isten szerelmére! Meg akarod ölni? Majd a nem-damoni izé azt tanácsolta visszafogottan: – Azzal nem próbálkoznék még egyszer –, de Matt csak állatias dühvel ordított. – Caroline! – dühöngött Bonnie, fel-alá járkálva Stefan szobájában, miközben Meredith a számítógépen csinált valamit. – Hogy merészelte? – Nem meri szembetámadni Stefant vagy Elenát… az eskü miatt – felelte Meredith. – Úgyhogy ezt eszelte ki, hogy mindannyiunkkal elbánjon. – De Matt… – Ó, Matt volt kéznél – magyarázta Meredith komoran. – És sajnos mindkettőjükön ott vannak a küzdelem bizonyítékai. – Hogy érted? Matt nem… - 222 -
– A karmolások, kedvesem – szólt közbe Mrs. Flowers szomorúan –, attól a borotvafogú bogártól. A pakolás eléggé begyógyította őket ahhoz, hogy úgy nézzenek ki, mintha egy lány körmeitől származnának… most már. És a nyakán lévő nyomok… – Mrs. Flowers szemérmesen köhintett. – Azok úgy néznek ki, mint amit az én időmben „szerelmi harapásnak” hívtak. Talán egy olyan enyelgés bizonyítékaként, ami küzdelemmel végződött. Nem mintha a barátotok ilyet tenne. – És emlékszel, hogy nézett ki Caroline? – kérdezte Meredith szárazon. – Nem a kúszásra gondolok… bármibe lefogadom, hogy most már rendesen jár. Hanem az arcára. Monoklija volt, és az álla is feldagadt. Tökéletes időzítés. Bonnie úgy érezte, mintha mindenki két lépéssel előtte járna. – Milyen időzítés? – Aznap éjjelre, amikor a bogár megtámadta Mattet. Másnap reggel hívta fel a seriff. Matt beismerte, hogy az anyja egész este nem látta, a polgárőrök viszont látták, hogy Matt a házukhoz hajt, és gyakorlatilag elájul. – Az a bogár mérgétől volt. Egyszerűen csak a malakh-kal harcolt! – Mi tudjuk. De ők azt fogják mondani, hogy előbb megtámadta Caroline-t. Caroline anyja nem lesz képes tanúskodni… láttad, milyen állapotban volt. Úgyhogy ki állíthatja, hogy Matt nem Caroline-nál volt? Különösen, ha erőszakot forgatott a fejében. – Mi! Mi tanúskodhatunk mellette… – Bonnie hirtelen megtorpant. – Nem, hiszen azt fogják mondani, hogy az után történt, hogy innen elment. De ez nem igazság! – Ismét járkálni kezdett. – Láttam az egyik bogarat közelről, és pontosan olyan volt, mint Matt mesélte. – És mi maradt belőle? Semmi. Egyébként is azt fogják mondani, hogy bármit hazudnál a kedvéért. Bonnie egyszerűen nem bírt tovább járkálni céltalanul. Muszáj volt megtalálnia Mattet, figyelmeztetni – ha egyáltalán képesek lesznek megtalálni őket. – Azt hittem, nem tudsz várni egy pillanatig sem, hogy utánuk induljunk – mondta szemrehányóan Meredithnek. – Tudom. Így is volt. De most meg kell néznem valamit, és egyébként is meg akartam próbálni még egyszer a Si no Sit, amit elvben csak a vámpírok képesek elolvasni. De minden beállítást kipróbáltam, ami csak eszembe jutott, és ha van is ideírva valami, én nem látom. - 223 -
– Akkor jobb, ha nem vesztegeted tovább az idődet – javasolta Mrs. Flowers. – Gyere, vedd fel a kabátodat, kedvesem! Beülünk a Sárga Kerekűbe, vagy nem? Bonnie előtt egy pillanatra egy ló vontatta jármű képe jelent meg, olyan, mint Hamupipőke hintója, csak nem tök alakú. Aztán eszébe jutott, hogy látta Mrs. Flowers ősöreg T-modelljét, ami sárgára volt festve. Az egyik volt istállóban parkolt a panzió mellett. – Jobban boldogultunk gyalog, mint autóban – jelentette ki Meredith, egy utolsó harciasat kattintva a monitorbeállításokra. – Mozgékonyabbak voltunk, mint… te jó ég! Megcsináltam! – Mit csináltál meg? – A honlapot. Gyere, nézd meg! Bonnie és Mrs. Flowers a számítógéphez lépett. A képernyő élénkzöld volt, vékony, halvány, sötétzöld betűkkel. – Hogyan csináltad? – követelt magyarázatot Bonnie, miközben Meredith lehajolt egy füzetért és egy tollért, hogy lejegyezze, amit láttak. – Nem tudom. Egyszerűen csak még egyszer, utoljára átállítottam a színbeállításokat – már kipróbáltam az energiatakarékos üzemmódot, az alacsony akkutöltésűt, a nagy felbontást, a magas kontrasztot és minden kombinációt, ami csak eszembe jutott. A szavakra meredtek. Belefáradtál a lapis lazuliba? Szeretnél Hawaiin vakációzni? Eleged van a jó öreg folyékony táplálékból? Gyere, látogasd meg Si no Sit! Ezután a „Halálok Halálának” reklámja következett, ahol a vámpírokat ki tudják gyógyítani pokoli állapotukból, hogy ismét emberré változhassanak. Majd egy cím jött. Csak egy főúté, az állam, vagy ha már itt tartunk, a város említése nélkül. De Nyom volt. – Stefan nem említette a címet – jegyezte meg Bonnie. – Lehet, hogy nem akarta megijeszteni Elenát – felelte Meredith. – Vagy amikor ő nézte az oldalt, még nem volt ott a cím. - 224 -
Bonnie megborzongott. – Si no Si… nem tetszik a csengése. És ne nevess ki! – tette hozzá Meredithnek támadóan. – Nem emlékszel, mit mondott Stefan a megérzéseimről? – Senki nem nevet ki, Bonnie. Meg kell találnunk Elenát és Mattet. Ezzel kapcsolatban milyen megérzéseid vannak? – Csak annyi, hogy bajba fogunk kerülni, és Elena és Matt máris bajban vannak. – Vicces, az én ítélőképességem is pont ezt súgja. – Akkor készen vagytok? – nyújtotta át Mrs. Flowers az elemlámpákat. Meredith bekapcsolta a sajátját, ami erős, stabil fénnyel égett. – Gyerünk – mondta, és ismét lekapcsolta Stefan lámpáját. Bonnie és Mrs. Flowers követték lefelé a lépcsőn ki a házból, ahová nemrégen még befelé menekültek. Bonnie pulzusa zakatolt, a füle a leghalványabb suhogásra is ki volt élezve. De az elemlámpájuk fényét leszámítva az Öregerdő teljesen sötét és kísértetiesen néma volt. Még a madarak dala sem törte meg a holdtalan éjszakát. Bevetették magukat a fák közé, és pillanatokon belül eltévedtek. Matt az oldalán fekve ébredt, és egy másodpercig nem is tudta, hol van. A szabadban. A földön. Piknik? Kirándulás? Elaludt? És akkor megpróbált megmozdulni, mire a fájdalom tűzgejzírként lángolt fel benne, és minden eszébe jutott. Az a szemétláda, aki megkínozta Elenát, gondolta. Megkínozta Elenát. Ez nem illett a képbe Damon esetében. Mit is mondott neki Elena a vége felé, amitől olyan dühös lett? A gondolat nem hagyta nyugodni, de ez is csak megválaszolatlan kérdés maradt, mint Stefan levele Elena naplójában. Matt rájött, hogy tud mozogni, még ha nagyon lassan is. Körülnézett, milliméterenként mozdítva a fejét, amíg meg nem látta Elenát, aki úgy feküdt ott mellette, mint egy törött játék baba. Mattnek mindene fájt, és rettenetesen szomjas volt. Elena valószínűleg ugyanígy érez. Az első feladat, hogy eljuttassa egy kórházba; az ilyen izomgörcsöktől, amiket ez a fájdalom váltott ki, akár a karja vagy a lába is eltörhetett. Ahhoz - 225 -
határozottan elég erősek voltak, hogy izomhúzódást vagy ficamot okozzanak. Nem beszélve arról, amit Damon a csuklójával tett. Ezt a gyakorlatias, értelmes része gondolta. De a kérdés, amitől nem tudott szabadulni, még mindig teljes döbbenettel zakatolt az agya. Bántotta Elenát? Úgy, ahogyan engem bántott? Ezt nem hiszem el. Tudom, hogy beteg és perverz, de soha nem hallottam, hogy lányokat bántott volna. Elenát pedig soha az életben nem bántaná. Soha. De engem… ha azt tervezi velem, amit Stefannal, akkor meg fog ölni. Én nem vagyok olyan ellenálló, mint egy vámpír. Muszáj kiszabadítanom Elenát, mielőtt megölne. Nem hagyhatom egyedül vele. Ösztönösen megérezte, hogy Damon még a közelében van. Ez be is igazolódott, amikor neszezést hallott, odakapta a fejét, és egy elmosódott, rezgő csizmával találta szemben magát. Az elmosódottság és a rezgés a túl gyors mozdulat eredménye volt, de amint odafordult, érezte, hogy a talajba, a fenyőtűk közé nyomják az arcát. A csizma. A nyakán volt, belenyomta az arcát a földbe. Matt a dühtől artikulálatlanul felnyögött, majd mindkét kezével elkapta a lábat a csizma felett, megpróbált belekapaszkodni és eltaszítani Damont. De hiába sikerült elkapnia, nem tudta megmozdítani. Úgy tűnt, mintha a csizmás vámpír képes lenne vassá változni. Matt érezte, hogy kidagadnak a nyakán az inak, elvörösödik az erőlködéstől, az izmai megfeszülnek, ahogy próbálja ledobni magáról Damont egy erőteljes mozdulattal. Végül kimerülten zihálva visszahanyatlott. A csizma ugyanebben a pillanatban felemelkedett. Pontosan, döbbent rá Matt, abban a pillanatban, amikor ő már túlságosan kimerült, hogy akár a fejét megemelje. Emberfeletti erőfeszítéssel azért mégis megemelte. A csizma pedig elkapta az álla alatt, és egy kicsit feljebb emelte. – Milyen kár – mondta Damon dühítő megvetéssel. – Ti, emberek olyan gyengék vagytok. Egyáltalán nem szórakoztató veletek játszani. – Stefan… vissza fog jönni – nyögte ki Matt, miközben felnézett a földről, ahol kínjában fetrengett. – Stefan meg fog ölni. – Tudod, mit? – kérdezte Damon könnyed hangon. – Az arcod egyik oldala elég rosszul néz ki… karmolásnyomok vannak rajta. Olyan, mint Az Operaház fantomjában. - 226 -
– És ha ő nem, akkor majd én. Még nem tudom, hogyan, de megöllek. Esküszöm. – Vigyázz, mire esküszöl! Éppen akkor, amikor Matt végre erőre kapott, hogy felnyomja magát, milliszekundumra akkor, Damon odanyúlt, és a hajánál fogva felrántotta a fejét. – Stefan – mondta Damon egyenesen Matt arcába, arra kényszerítve a fiút, hogy felnézzen rá, hiába is próbálta elfordítani az arcát – csak pár napig volt erős attól, hogy egy nagyon erős lélek vérét itta, aki még nem szokott vissza a földhöz. De nézd meg most – csavarta meg Matt haját még nagyobb fájdalmat okozva. – Micsoda egy lélek. Ott fekszik a porban. Az Erő visszakerült oda, ahova tartozik. Megértetted? Megértetted, fiú? Matt csak bámulta Elenát. – Hogy tehettél ilyet? – suttogta végül. – Lecke volt, hogy megtanuljátok, mit jelent szembeszállni velem. És ugye nem akarod, hogy, mint egy szexista őt kihagyjam, csak mert lány? – cöcögött Damon. – Az ember haladjon a korral. Matt nem válaszolt. Ki kell szabadítania Elenát. – A lány miatt aggódsz? Csak úgy tesz, mintha meghalt volna. Abban reménykedik, hogy nem figyelek oda, csak rád koncentrálok. – Hazudsz. – Úgyhogy rád fogok koncentrálni. És ha már a kor szavánál tartunk, tudod, a karmolásokat meg a többit leszámítva, egész jóképű fiatalember vagy. Ezeket a szavakat Matt először nem tudta értelmezni. Amikor megértette, érezte, hogy megfagy az ereiben a vér. – Vámpírként tájékozott és őszinte véleménnyel tudok szolgálni. És vámpírként kezdek nagyon megszomjazni. Itt vagy te. És itt van a lány, aki még mindig úgy tesz, mintha aludna. Biztos vagyok benne, hogy sejted, mire akarok kilyukadni. Én hiszek benned, Elena, gondolta Matt. Damon hazug, és mindig is az marad. – Vedd az én véremet! – szólalt meg csüggedten. – Biztos vagy benne? – Damon hangja aggodalmasan csengett. – Ha ellenállsz, rettenetes lesz a fájdalom. – Csak essünk túl rajta! - 227 -
– Ahogy akarod. – Damon egy sima mozdulattal fél térdre ereszkedett, és ezzel egy időben megcsavarta Matt haját, amitől Matt arca eltorzult. A mozdulattól a felsőteste Damon térdére került keresztben, a feje hátrahajlott, a nyaka íve szabadon maradt és sajgott. Matt még soha nem érezte magát ilyen kiszolgáltatottnak, ilyen tehetetlennek és sebezhetőnek életében. – Még meggondolhatod magad – piszkálta Damon. Matt lehunyta a szemét, és makacs némaságba burkolózott. De az utolsó pillanatban, amikor Damon a szemfogait kivillantva lehajolt, Matt szinte önkéntelenül, szinte úgy, mintha a teste az elméjétől függetlenül cselekedne, odavágott ököllel Damon halántékára. Ám a kobrasebességű Damon felnyúlt, és szinte nemtörődöm mozdulattal kapta el az ütést nyitott kézzel, és csontroppantó szorítással zárult Matt ujjaira pontosan abban a pillanatban, amikor a pengeéles fogak megnyitottak egy vénát Matt torkán, és a védtelen nyakra tapadó nyitott száj kiszívta és inni kezdte a felspriccelő vért. Elena – aki ébren volt, de képtelen volt megmozdulni, képtelen volt bármilyen hangot kiadni, vagy elfordítani a fejét – kénytelen volt végighallgatni az egész beszélgetést, kénytelen volt hallani Matt nyögését, miközben az akarata ellenére a vérét veszik, ő pedig a végsőkig ellenáll. És végül eszébe jutott valami rettenetes, amitől, bármennyire szédült és félt eddig is, majdnem elájult.
- 228 -
26.
E
rővonalak. Stefan mesélt róluk, és amikor még a lelkek világának hatása alatt állt, Elena is erőlködés nélkül látta őket. Most, az oldalán fekve, a szemébe összpontosítva a maradék Erejét, a földre nézett. És ekkor szürkült el az elméje a rettegéstől. Amilyen messzire csak ellátott, vonalak konvergáltak felé minden irányból. Vastag vonalak, amelyek aranyosan foszforeszkálva égtek, közepes vonalak, amelyek úgy fénylettek, mint a rossz gombák a pincében, és apró vonalak, amelyek tökéletesen egyenes repedéseknek tűntek a világ felszínén. Olyanok voltak, mintha a tisztás-szörnyeteg bőre alatt lévő vénák, artériák és idegek lennének. Nem csoda, hogy elevennek tűnt. Elena az erővonalak masszív központjában feküdt. És ha a temető még ennél is rosszabb, akkor el sem tudta képzelni, milyen lehet. Ha Damon talált valahogy egy csapot ezen az Erőn… akkor nem csoda, hogy másnak tűnik, arrogánsnak, legyőzhetetlennek. Mióta csak elengedte Elenát, hogy Matt véréből igyon, Elena folyamatosan a fejét rázta, megpróbálta kirázni belőle a megaláztatást. De végül abbahagyta, miközben megpróbált rájönni, hogyan használhatná ezt az Erőt. Kell, hogy legyen valami módja. A szürkeség nem akart eltűnni a látóköréből. Elena végül rájött, hogy nem azért, mert nincs eszméleténél, hanem azért, mert kezd besötétedni – a tisztás körül félhomály volt, a teljes sötétség közeledett. Ismét megpróbált felemelkedni, és ezúttal sikerült. Szinte azonnal kinyúlt felé egy kéz, és Elena automatikusan elfogadta, és hagyta, hogy talpra rántsa. Szembenézett… azzal a valakivel, Damonnel, vagy aki a vonásait és a testét használta. A majdnem teljes sötétség ellenére még mindig a fején volt a hatalmas napszemüveg. Elena nem látott semmit az arca többi részéből. – És most – mondta a napszemüveges izé – te velem jössz. - 229 -
Már majdnem teljesen besötétedett, és egy olyan tisztáson ültek, ami egy szörnyeteg volt. Ez a hely… egyszerűen egészségtelen. Elena úgy rettegett a tisztástól, ahogy még soha nem félt sem embertől, sem állattól. Áradt belőle a rosszindulat, és Elena nem tudta bezárni magát előtte. Muszáj gondolkoznia, méghozzá a feladatra összpontosítva, gondolta. Rettenetesen féltette Mattet; félt, hogy Damon túl sok vért szívott belőle, vagy túl durván játszott a játékával, és eltörte. És rettegett ettől a Damon-izétől is. Attól a hatástól is félt, amit ez a hely gyakorolhat a valódi Damonra. A körülöttük lévő erdő semmit nem tehetett a vámpírokkal azon kívül, hogy fájdalmat okoz nekik. Vajon a talán-Damon megsérült a megszállója testében? Ha érti, mi történik, akkor meg tudja különböztetni ezt a fájdalmat attól a fájdalomtól és a haragtól, amit Stefan iránt érez? Elena nem tudta. Csak azt tudta, hogy rettenetes volt a tekintete, amikor Stefan azt mondta neki, hogy tűnjön el a panzióból. És azt is tudta, hogy vannak bizonyos lények az erdőben, malakhok, akik hatással lehetnek az ember elméjére. Félt, nagyon félt, hogy a malakhok használják Damont, befeketítik a legsötétebb vágyait, és valami rettenetes dologgá alakítják őt, olyasmivé, ami még a legrosszabb perceiben sem volt. De hogy vehette volna biztosra? Honnan tudhatta volna, hogy van-e valami a malakhok mögött, ami irányítja őket? A lelke azt mondta, hogy lehet, hogy pont ez a helyzet, hogy Damon esetleg nincs is tudatában annak, amit a teste művel vele, de lehet, hogy ez csak ábránd. Az biztos, hogy nem érzett maga körül mást, csak apró, gonosz teremtményeket. Érezte, ahogy körbeveszik a tisztást a furcsa, rovarszerű lények, mint amilyen Mattet is megtámadta. Teljesen felizgatták magukat, és ahogy csapkodtak a csápjaikkal, helikopterszerű hangokat hallattak. Vajon Damont is befolyásolják? Az biztos, hogy korábban nem bántott úgy embereket, mint aznap. Elenának mindhármukat ki kellett szabadítania erről a helyről. Mert beteg volt, fertőzött. Ismét vágyakozáshullám öntötte el Stefan iránt, aki biztosan tudná, mi a teendő ilyen helyzetben. Majd lassan Damon felé fordult, és ránézett. - 230 -
– Felhívhatok valakit, hogy segítsen Mattnek? Nem akarom itt hagyni; félek, hogy elkapják. – Nem árt, ha tisztázza, hogy tudja, hogy ott rejtőznek körülöttük a májvirágokban, a rododendronok és a magyalbokrok között. Damon habozott; láthatóan elgondolkozott. Aztán megrázta a fejét. – Nem lenne jó, ha rájönnének, merre vagy pontosan – felelte vidáman. – Érdekes kísérlet lenne végignézni, hogy a malakhok megtalálják-e, és ha igen, akkor pontosan hogyan. – Számomra nem lenne érdekes kísérlet – jelentette ki Elena határozottan. – Matt a barátom. – Akkor is itt kell hagynunk. Nem bízom benned, még akkor sem bíznék, ha az én telefonomról küldenél üzenetet Meredithnek vagy Bonnie-nak. Elena nem válaszolt. Ami azt illeti, Damon joggal nem bízott benne, mivel Meredith-szel és Bonnie-val kidolgoztak egy bonyolult rejtjelezést ártalmatlannak tűnő frázisokból, amikor megtudták, hogy Damon Elenát üldözi. Olyan volt, mintha az előző életében történt volna – szó szerint –, de azért emlékezett rá. Némán követte Damont a Ferrarijához. Felelősséggel tartozott Mattért. – Nem ellenkezel túl hevesen, kíváncsi lennék, mit forgatsz a fejedben. – Azt forgatom, hogy akár túl is eshetnénk rajta. Már ha elmondod, hogy micsodán – felelte Elena bátrabban, mint ahogy érezte magát. – Ez rajtad áll. – Damon bordán rúgta Mattet, miközben elment mellette. Most már a tisztás körül körözött, ami kisebbnek tűnt, mint valaha, olyan körben, ami nem foglalta magában Elenát. Elena tett felé pár lépést, majd elcsúszott. Nem tudta, hogyan történhetett. Lehet, hogy a hatalmas állat éppen levegőt vett. Lehet, hogy csak a nedves fenyőtűk miatt. De az egyik pillanatban még Matt felé tartott, a másikban pedig kiszaladt alóla a lába, és máris a föld felé zuhant, és nem tudott mibe belekapaszkodni. És akkor, lassan, sietség nélkül Damon karjaiban találta magát. Több évszázadnyi virginiai öröksége azt mondatta vele: – Köszönöm. – Részemről az öröm. - 231 -
Igen, gondolta Elena. Pontosan erről van szó. Damon örül, és csak ez számít. Ekkor vette észre, hogy a Jaguar felé tartanak. – Ó, nem, ezt ne! – mondta. – Ó, igen, de… ha lennél szíves – felelte Damon. – Hacsak nem akarod megint szenvedni látni Matt barátodat. Előbb-utóbb feladja a szíve. – Damon! – Elena kibújt a fiú karjai közül, és megállt a saját lábán. – Nem értem. Ez nem te vagy. Vedd el, amit akarsz, és menj! Damon csak nézte. – Éppen azt csinálom. – Nem kell… – Elena sehogy sem tudta megfékezni a hangja remegését – valami különleges helyre vinned ahhoz, hogy kiszívd a véremet. És Matt nem fogja megtudni. Ki van ütve. Pár hosszú pillanatra csend lett a tisztáson. Néma csend. Az éjszakai madarak és a tücskök elhallgattak. Elena hirtelen úgy érezte, mintha egy hullámvasúton ülne, ami lefelé rohan, de a gyomra és a szervei a domb tetején maradtak. Végül Damon kimondta. – Téged akarlak. Kizárólagos jelleggel. Elena összeszedte az erejét, és megpróbálta megőrizni a lélekjelenlétét a köd ellenére, ami elöntötte az elméjét. – Tudod, hogy ez nem lehetséges. – Azt tudom, hogy Stefan esetében lehetséges volt. Amikor vele voltál, nem gondoltál semmire, csak őrá. Nem láttál, nem hallottál, nem éreztél semmit rajta kívül. Most már Elena egész testét libabőr borította. Gondosan ejtve a szavakat a torkában felgyűlt gombócon át azt mondta: – Damon, te csináltál valamit Stefannal? – Nem, miért tennék ilyet? Alacsony labda, gondolta Elena. – Mindketten tudjuk, hogy miért. – Úgy érted, azért – kezdte Damon szinte csevegve, aztán egyre erősebb hangon folytatta, miközben megragadta Elena vállát –, hogy ne láss semmit rajtam kívül, ne hallj semmit rajtam kívül, ne érezz semmit rajtam kívül? Elena még mindig csendesen, uralkodva a rettegésén, azt kérte tőle: – Vedd le a napszemüvegedet, Damon! - 232 -
Damon felfelé és körbepillantott, mintha meg akarná nyugtatni magát, hogy egyetlen utolsó napsugár sem hasíthat a körülöttük lévő zöldesszürke világba. Aztán fél kézzel lehúzta magáról a napszemüveget. Elena azon kapta magát, hogy olyan sötét szemekbe tekint, amelyekben nem lehet megkülönböztetni az íriszt a pupillától. Elena… átkapcsolt valamit az agyában, csinált valamit, amitől minden érzékszerve Damon arcára, az arckifejezésére kezdett koncentrálni, és a körülötte cirkuláló Erőre. Damon szeme még mindig olyan sötét volt, mint egy feltáratlan barlang mélye. Nem vörös. És most volt ideje felkészülni Elenára. Azt hiszem el, amit korábban láttam, gondolta Elena. A saját szememmel. – Damon, bármit megteszek, bármit, amit akarsz. De valamit el kell árulnod. Csináltál valamit Stefannal? – Stefan még mindig tele volt a véreddel, amikor eljött tőled – emlékeztette Damon Elenát, és még mielőtt a lány tiltakozhatott volna, hozzátette: – és, hogy konkrét választ adjak a kérdésedre, nem tudom, hol van. Erre a szavamat adom. Az mindenesetre igaz, amit korábban gondoltál – folytatta, miközben Elena megpróbált odébb lépni, kiszabadítani a karját a szorításból. – Én vagyok az egyetlen, Elena. Az egyetlen, akit nem győztél le. Az egyetlen, akit nem tudsz manipulálni. Ez érdekes, nem? Elena hirtelen minden rettegése ellenére dühös lett. – Akkor miért bántod Mattet? Ő csak egy barátom. Mi köze van ehhez? – Csak egy barát. – Damon hátborzongatóan felnevetett. – Hát az biztos, hogy semmi köze nem volt Stefan távozásához – csattant fel Elena. Damon felé fordult, de ekkorra már annyira besötétedett a tisztáson, hogy Elena semmit nem tudott kiolvasni az arcából. – És ki mondta, hogy nekem közöm van hozzá? De attól még kihasználhatom a helyzetet. – Könnyedén felkapta Mattet, a másik kezével pedig előrenyújtott valami ezüstösen csillogó dolgot. Elena kulcsait. A farmerja zsebéből. Nyilván akkor szerezte meg, amikor a lány eszméletlenül hevert a földön. A hangjából sem volt képes megállapítani semmit, leszámítva, hogy keserű és komor – mint általában, amikor Stefanról beszélt. - 233 -
– Amikor utoljára találkoztam vele, akkor sem tudtam volna megölni az öcsémet, tele a véreddel, ha megpróbáltam volna – tette hozzá Damon. – És megpróbáltad? – Ami azt illeti, nem. Erre is a szavamat adom. – És nem tudod, hol van? – Nem. – Damon áthelyezte Mattet. – És most mi a fenét művelsz? – Magammal hozom őt is. Ő a jó magaviseleted záloga. – Ó, nem – felelte Elena határozottan. – Ez a kettőnk ügye. Már éppen eleget bántottad Mattet. – Pislogott egyet, és majdnem felsikoltott, amikor Damon túl gyorsan túl közel került hozzá. – Bármit megteszek, amit akarsz. Amit csak akarsz. De nem itt a szabadban, és nem Matt előtt. Ne már, Elena, gondolta. Hová tűnt a csábító modorod, amikor szükséged lenne rá? Régebben bárkit le tudtál venni a lábáról; most csak azért, mert egy vámpírról van szó, nem megy? – Vigyél el valahova – mondta lágyan, Damon karjába fűzve a karját –, de a Ferrarival! Nem akarok az én kocsimmal menni. Vigyél a Ferrarival! Damon visszasétált a Ferrari csomagtartójához, kinyitotta és belenézett. Majd vissza, Mattre. Nyilvánvaló volt, hogy a magas, erőteljes testalkatú fiú nem fog beleférni a csomagtartóba… legalábbis a végtagjaival együtt. – Eszedbe ne jusson! – mondta Elena. – Csak tedd be a Jaguarba a kulccsal együtt, ott biztonságban lesz… zárd be. – Elena hevesen imádkozott, hogy igaz legyen, amit mond. Damon egy pillanatig nem válaszolt, majd olyan ragyogó mosollyal pillantott fel, ami még a félhomályban is látszott. – Rendben – felelte. Mattet ismét ledobta a földre. – De ha megpróbálsz megszökni, amíg odébbállok az autókkal, keresztülhajtok rajta. Damon, Damon, soha nem fogod megérteni? Az emberek nem tesznek ilyet a barátaikkal, gondolta Elena, miközben Damon félreállt a Ferrarival, hogy odahajthasson a Jaguarral, és beletehesse Mattet. – Rendben – felelte Elena vékony hangon. Nem mert Damonra pillantani. – És most… mit akarsz? - 234 -
Damon egy nagyon kecses mozdulattal csípőből meghajolt, és a Ferrarira mutatott. Elena eltöprengett, vajon mi fog történni, amikor beszáll. Ha Damon egy átlagos, erőszakoskodó fiú lett volna – ha nem kellett volna Mattre is gondolnia –, ha Elena nem félt volna az erdőtől még nála is jobban… Habozott, majd beszállt Damon autójába. Odabent kihúzta a kombinéját a farmerjából, hogy ne látsszon, hogy nem kötötte be a biztonsági övet. Kételkedett abban, hogy Damon valaha is bekapcsolja az övét, vagy bezárja az autóját. Nem volt óvatos fajta. És most Elena azért imádkozott, hogy máson járjon az esze. – De komolyan, Damon, hova megyünk? – kérdezte, amikor beszállt a Ferrariba. – Először is, nem kaphatnék egyet az útra? – kérdezte Damon erőltetett vidámsággal. Elena számított valami ilyesmire. Passzívan ült, miközben Damon enyhén remegő ujjakkal megemelte az állát. Lehunyta a szemét, amikor megérezte, hogy a dupla fogú kígyóharapás átüti a bőrét. Csukva tartotta, miközben az ellenfele a vérző húsára tapasztotta a száját, és nagy kortyokban inni kezdett. Damon fogalmai az „egyet az útra” mennyiségéről pont olyanok voltak, mint Elena gondolta. Elég sokat ivott, hogy mindketten veszélybe kerüljenek. De csak amikor már kezdte úgy érezni, hogy bármelyik pillanatban elájulhat, akkor lökte el a fiú vállát. Damon még pár fájdalmas másodpercig kitartott, pusztán azért, hogy megmutassa, ki a főnök. Aztán élénken nyalogatva az ajkát elengedte Elenát, és a szeme konkrétan ragyogott a Ray-Ban mögött. – Páratlan – mondta. – Hihetetlen. Te egyszerűen… Igen, mondd, hogy olyan vagyok, mint egy üveg whiskey, gondolta Elena. Ezzel biztosan megnyered a szívem. – Nem mehetnénk? – kérdezte célzatosan. Aztán eszébe jutott Damon vezetési stílusa, és nyomatékosan megkérte, hogy vezessen óvatosan. Ez pont olyan hatással volt Damonra, mint várta. A fiú a gázba taposott, majd nagy sebességgel kilőtt a tisztásról. Elena sem sofőrként, sem utasként nem cikázott még át ilyen gyorsan az Öregerdő kanyarjain. - 235 -
De még így is az ő útja volt. Gyermekkorától fogva itt játszott. Csak egyetlen család élt az Öregerdő peremén, de az ő kocsifelhajtójuk az út jobb oldalán volt – Elena oldalán és Elena előre felkészült rá. Damon egy hirtelen bal kanyart vesz közvetlenül a második kanyar előtt, ami Dunstanék kocsibeállója – és a második kanyarban Elena kiugrik. Persze az öregerdei úton nem volt járda, de azon a részen sűrűn nőtt a rododendron és a többi bokor. Elena csak imádkozni tudott. Imádkozni, hogy ne törje ki a nyakát a becsapódáskor. Imádkozni, hogy ne törjön el a keze vagy a lába, mielőtt átbotorkál a keskeny erdődarabkán a kocsibeállóig. Imádkozni, hogy Dunstanék otthon legyenek, amikor bedörömböl az ajtajukon, és imádkozni, hogy higgyenek neki, amikor elmeséli, hogy egy vámpír üldözi. Meglátta a kanyart. Nem tudta, miért nem képes olvasni a gondolataiban a Damon-izé, de láthatóan nem ment neki. Nem mondott semmit, és nem tett semmi óvintézkedést Elena ellen, egyszerűen gyorsan hajtott. Nagyon meg fogja ütni magát, ezt tudta. De minden fájdalom legrosszabb része a félelem, félni pedig nem félt. Amikor kijöttek a kanyarból, Elena meghúzta a kilincset, és kivágta az ajtót amilyen erősen csak tudta, a lábával pedig teljes erejéből belerúgott. Az ajtó kitárult, és kifelé lendült a centrifugális erő hatására, csakúgy, mint Elena lábai. És maga Elena. A rúgástól már önmagában is félig kiesett az autóból. Damon utánakapott, de csak egy maréknyi haj maradt a kezében. Elena egy pillanatra azt hitte, hogy sikerül megtartania anélkül is, hogy rendesen meg tudná fogni. Csak bukfencezett a levegőben lebegve, fél méterrel a föld felett, a semmit markolászva, hogy elkapjon egy páfrányt vagy bokrot, akármit, ami lelassíthatja. És ezen a helyen, ahol találkozott a mágia és a fizika, sikerült neki, lassított, miközben továbbra is Damon ereje tartotta a levegőben, bár így távolabb került Dunstanék házától, mint szeretett volna. Aztán a földnek csapódott, visszapattant, és mindent elkövetett, hogy megpördüljön, hogy a következő ütés a fenekét vagy a hátát érje, de valami nem jól sikerült, ezért a bal sarka ért földet elsőként – ó, Istenem! –, és be is akadt, a teste pedig átlendült, a térde az aszfaltnak ütközött – Istenem, Istenem! –, ettől átbucskázott a levegőben, majd olyan erővel - 236 -
érkezett a jobb karjára, hogy úgy érezte, mintha a vállába akarna fúródni. Már az első ütéstől belé szorult a szusz, a másodiknál és harmadiknál pedig sípolva vette a levegőt. A pattogó, repülő univerzum ellenére volt egy jel, amit muszáj volt szem előtt tartania – egy szokatlan lucfenyő, ami kinőtt az útra, és ami három méterrel mögötte volt, amikor kiugrott az autóból. Megállíthatatlanul ömlött a könnye, miközben a bokáját fogva tartó bokorindákat rángatta – és ez így is volt jól. A pár könnycsepptől elhomályosodott a látása, félni kezdett – pont ahogy a két utolsó fájdalmas bukásnál is –, hogy el fog ájulni. De ott volt az úton, a látása kitisztult, ott volt előtte a lucfenyő, a naplemente, és teljesen magánál volt. Ez pedig azt jelentette, hogy ha negyvenöt fokos szögben tart a naplemente felé, akkor ki sem tudja kerülni Dunstanéket; a kocsifelhajtó, a ház, a pajta és a kukoricamező mind ott voltak, hogy mutassák az utat, talán olyan tizenöt lépésre tőle. Elena alig hagyta abba a gurulást, máris a bokrot rángatta, és a hajából húzogatta ki az ágakat. Egy szempillantás alatt felbecsülte a házig vezető utat, és visszapillantott, látta a nyomokat, amelyeket a növényzetben hagyott maga után, látta az úton a vért. Először rémülten meredt lenyúzott kezére; az nem hagyhatott ilyen szörnyű nyomokat. De az egyik térdét is lehorzsolta a farmeron keresztül, a másik lábába pedig, noha kevésbé volt véres, villámként hasított a fájdalom, hiába próbálta nem mozdítani. A két karjáról meglehetősen sok bőr lejött. Nem volt ideje megállapítani, mennyi, vagy hogy mi történt a vállával. Előtte fékcsikorgás hangzott fel. Istenem, milyen lassú Damon. Nem, én vagyok gyors, mert hajt a fájdalom és a rettegés. Kihasználni! Ráparancsolt a lábaira, hogy rohanjanak az erdőbe. A jobb lába engedelmeskedett is, de amikor a balt meglendítette, csillagokat látott. Elena hiperéber állapotba került; már esés közben észrevette az ágat. Egyszer vagy kétszer átgördült, amitől tompa, vörös fájdalom lángolt fel benne, de aztán sikerült elkapnia. Mintha szándékosan mankónak tervezték volna, a hónaljáig ért, az egyik vége tompa, a másik viszont hegyes volt. - 237 -
Elena a bal karja alá vette, és valahogy feltápászkodott a sárból: a jobb lábával lökte fel magát a mankóra támaszkodva, így a bal lábának alig kellett érintenie a földet. Meglátta a naplemente utolsó fényeit maga mögött, az úttal együtt. Tarts negyvenöt fokra a fénytől, gondolta. Hála Istennek, a jobb karja sérült meg súlyosabban; így ki tudta magát támasztani a bal vállával. Egy pillanatig sem habozott, egy milliszekundumot sem hagyott Damonnek, hogy követhesse: bevetette magát az erdőbe. Az Öregerdőbe.
- 238 -
27.
A
mikor Damon felébredt, a Ferrari kormánykerekével harcolt. Egy keskeny úton haladt szinte egyenesen a naplemente felé – az anyósülés ajtaja pedig tárva-nyitva lengedezett. Ismét csak az éles reflexeinek és a tökéletesen megtervezett autó kombinációjának köszönhette, hogy sikerült elkerülnie az egysávos út két oldalán lévő széles, sáros árkokat. De sikerült, és a naplemente végül Damon háta mögé került, aki végignézett az úton lévő hosszú árnyékokon, és azon töprengett, hogy mi a fene történhetett vele. Alszik, miközben vezet? És az utasülés ajtaja miért van nyitva? És akkor történt valami. Egy hosszú, vékony, kicsit hullámos szál, majdnem olyan, mint az ökörnyál, csillant meg a vörös fényben. Az utasülés ablakáról lógott, ami be volt zárva, a tető viszont leeresztve. Damon nem fáradt azzal, hogy lehúzódjon oldalra, hanem megállt az út közepén, és körbesétált, hogy megnézze a hajszálat. Amikor az ujjai közé csippentve a fény felé fordította, fehérnek tűnt. A sötét erdő felé fordítva viszont megjelent a valódi színe: aranysárga volt. Egy hosszú, hullámos arany hajszál. Elena. Amint sikerült azonosítania, beszállt az autóba, majd visszafelé indult. Valami kitépte Elenát az autóból anélkül, hogy akárcsak megkarcolta volna. Mi tehette? És hogyan sikerült elcsábítania Elenát egy körre? És miért nem emlékszik? Mindkettejüket megtámadták volna…? De amikor odaért, az útszéli nyomok az egész vérfagyasztó történetet elárulták. Valamiért Elena annyira megijedt, hogy kiugrott az autóból – vagy valami erő kihúzta. Damon pedig, aki most már úgy érezte, mintha gőzölögne a bőre, tudta, hogy az erdőben csak két olyan teremtmény él, ami erre képes. - 239 -
Elindított egy tapogatózó jelet, egy egyszerű kört, aminek észrevétlennek kellett volna lennie, és majdnem újra elveszítette uralmát az autó felett. Merda! A csapás egy gömb alakú, gyilkos robbanás formájában érkezett – madarak hullottak az égből. Végigvágtatott az Öregerdőn és a körülötte elterülő Fell's Churchön, meg a mögötte lévő részeken, mielőtt végül több száz kilométerre elhalt. Erő? Ez nem vámpír volt, hanem a Halál Inkarnációja. Damonben halványan felmerült, hogy leáll az út szélére, és megvárja, amíg elül benne a vihar. Honnan származhat ekkora Erő? Stefan megállt volna, és töprengve elbizonytalankodik. Damon harciasan elvigyorodott, felbőgette a motort, és több ezer lövést záporoztatott az égből, melyekkel egy rókaszerű alakot akart eltalálni, ami az Öregerdőben menekült vagy bujkált. Egy tizedmásodperc alatt célba is talált. Ott. A kékboglárka-bokor alatt, ha nem téved – mindenesetre valami kimondhatatlan nevű bokor alatt. És Sinicsi tudta, hogy jön. Az jó. Damon egyenesen a rókára eresztett egy Erőhullámot, egy kekkaiba, egy láthatatlan kötélhurokba fogva, amit egyre szorosabbra húzott lassan a vergődő állat körül. Sinicsi gyilkos erővel küzdött ellene. Damon a kekkai segítségével kapta fel mindenestül, és csapta a kis rókatestet a földhöz. Pár ilyen ütés után Sinicsi úgy döntött, nem küzd tovább, inkább halottnak tetteti magát. Damon ezt nem is bánta. Sinicsinek szerinte ez állt a legjobban, a tettetést leszámítva. Végül ott kellett hagynia a Ferrarit két fa között, és sebesen a bokrok közé rontott, ahol Sinicsi éppen próbált emberré változni. Damon kicsit távolabbról figyelte a vergődését karbafont kézzel, összeszűkült tekintettel. Majd kicsit ellazította a kekkai-mezőt, hogy végbemehessen az átváltozás. Abban a pillanatban, hogy Sinicsi emberré változott, Damon keze a torkára szorult. – Hol van Elena, kono bakajarou? – Vámpírként eltöltött élete során Damon rengeteg káromkodást megtanult. És szerette előnyben részesíteni az áldozatai anyanyelvét. Mindennek elmondta Sinicsit, ami eszébe jutott, mert Sinicsi harcolt ellene, és telepatikus úton a húgát Hívta segí- 240 -
teni. Damonnek volt erre egy-két szava olaszul, ha valaki a kishúga mögé bújt… nos, az rengeteg kreatív káromkodásra adott módot az embernek. Érezte, hogy egy másik rókaszerű alak vágtat felé – és rádöbbent, hogy Mizao gyilkolni akar. Ő a valódi kicune alakját vette fel: pont olyan volt, mint az a rozsdaszínű izé, amit Damon megpróbált elütni, miközben Damarist fuvarozta. Róka volt, igen, de olyan róka, aminek két, három… hat farka volt összesen. A legtöbb általában láthatatlan, mint Damon rájött, miközben őt is ügyesen kekkaiba fogta. De most mindet megmutatta, készen arra, hogy minden erejét bevesse a bátyja megmentésére. Damon megelégedett azzal, hogy fogva tartja, miközben a rókalány hiába próbált szabadulni, Sinicsinek pedig azt mondta: – A kishúgod ügyesebben harcol, mint te, bakajarou. Most pedig kérem Elenát. Sinicsi váratlanul megváltoztatta az alakját, és Damon torkának ugrott, éles, fehér agyarait alul és felül is kimeresztve. Mindketten túlságosan fel voltak húzva, túlságosan dübörgött bennük a tesztoszteron – Damonben az új Ereje is –, hogy megadják magukat. Damon érezte, ahogy a fehér fogak a torkához érnek, mielőtt ismét a róka nyakára feszült a tenyere. De ezúttal Sinicsi is megmutatta a farkait, akkora legyezőben, hogy Damon nem fáradt a számolgatással. Ehelyett a közelebbi lábával a legyezőre taposott, a két kezét pedig megrántotta. Mizao felsikoltott dühében, miközben őket nézte. Sinicsi vergődött, megfeszítette magát, arany szemét Damonéba fúrta. Még egy pillanat, és kitörik a gerince. – Azt élvezni fogom – közölte vele Damon kedvesen. – Mert lefogadom, hogy Mizao tud mindent, amit te. Csak az a kár, hogy nem nézheted végig, ahogy meghal. Sinicsi, aki majd megveszett a dühtől, láthatóan készen állt meghalni és Damon kegyelmére bízni Mizaót, pusztán azért, mert nem volt hajlandó feladni a harcot. De ekkor a tekintete hirtelen elsötétült, a teste elernyedt, és halvány szavak jelentek meg Damon elméjében. …fáj… nem tudok… gondolkozni… Damon komoran méregette. Stefan ezen a ponton lazított volna a szorításán, hogy a szegény kis róka gondolkozhasson, Damon viszont egy pillanatig még erősebben megszorította. - 241 -
– Így már jobb? – kérdezte aggodalmaskodva. – Így már tud gondolkozni az aranyos kis rókuci? Te… szemétláda… Bármilyen dühös is volt, Damonnek eszébe jutott, mi a célja. – Mi történt Elenával? A nyomai egy fához vezetnek. Ott van benne? Most már csak másodperceid maradtak az életből. Beszélj! – Beszélj! – szólalt meg egy másik hang, és Damon röviden Mizaóra pillantott. A lányra nem nagyon figyelt oda, és mostanra sikerült emberré változnia. Ezt egy pillanat alatt szenvtelenül felmérte. Vékony csontú, filigrán kis teremtés volt, olyan, mint bármelyik japán iskoláslány, leszámítva a haját, ami pont ugyanolyan volt, mint a bátyjáé – vörösben végződő fekete. Az egyetlen különbség az volt közöttük, hogy Mizao vöröse világosabbnak és fényesebbnek tűnt – ragyogó skarlátvörösnek. A szemébe hulló tincsek vége lángolt, és a selymes, sötét haj is, ami a vállát verte. Lenyűgöző volt, de a Damon agyában kisülő neuronok csak a tűzzel, a veszéllyel és a megtévesztéssel kapcsolták össze. Lehet, hogy csapdába esett, nyögte ki Sinicsi. Csapdába? – vonta össze Damon a szemöldökét. Milyen csapdába? Elviszlek oda, ahol belenézhetsz, felelte Sinicsi kitérően. – És a róka ismét képes gondolkozni. De tudod, mit? Egyáltalán nem tartalak aranyosnak – suttogta Damon, és a kicunét a földre dobta. Az ember-Sinicsi szökött fel ismét, és Damon csak annyi időre szüneteltette a hurkot, hogy az ember alakú róka megpróbálhassa egyetlen ütéssel leszedni a fejét. Könnyedén elhajolt az ökle elől, és egy olyan csapással viszonozta, amitől Sinicsi egy fának esett, majd lepattant róla. Aztán, amíg a kicune még kába és üveges tekintetű volt, felvette, a vállára dobta, és az autó felé indult vele. És én? – próbálta meg Mizao elrejteni a dühét, és védtelen hangot megütni, ami nem ment neki túl jól. – Te sem vagy aranyos – felelte Damon vakmerően. Hozzá tudott volna szokni ehhez a szupererő-dologhoz. – De ha arra gondolsz, hogy mikor szabadulsz, hát akkor, ha visszakaptam Elenát. Épen és egészségesen, minden testrészével együtt. Otthagyta az átkozódó Mizaót. El akarta juttatni Sinicsit a céljukhoz, még mielőtt megszűnne a róka kábasága és fájdalma. - 242 -
Elena számolt. Egy lépés, két lépés – kiszabadítani a botot a kúszónövényből, három, négy, öt – határozottan kezd besötétedni, hat, valami beleakadt a hajadba, kirántani, hét, nyolc, egyenesen… a fenébe! Egy kidőlt fa. Túl magas, hogy átmássz rajta. Meg kell kerülni. Rendben, jobbra, egy, kettő, három – hosszú fa – hét lépés. Hetet vissza – és most egy éles jobb kanyar, és továbbmenni. Akármennyire szeretnéd, azokat a lépéseket nem számolhatod bele. Szóval kilencnél tartasz. Egyenesen, mert a fa derékszögben volt – te jó ég, már koromsötét van. Legyen ez a tizenegy, és… Elena elszállt. Nem tudta, min csúszott meg a botja, nem látta. Túl sötét volt ahhoz, hogy ott botorkáljon, és mondjuk mérges szömörcébe botoljon. Mindenfélére kellett gondolnia, gondolkoznia kellett, hogy ez a mindent átható, pokoli fájdalom a bal lábában megszűnjön. És a jobb karján sem segített az az ösztönös kapálódzás, amivel meg akart kapaszkodni valamiben. Istenem, de fájt ez az esés. Az egész oldala annyira sajgott… De el kellett jutnia a civilizációba, mert biztos volt benne, hogy csak a civilizáció segíthet Matten. Fel kell állnod, Elena. Azt csinálom! Ekkor már nem látott semmit, de elég jól meg tudta saccolni, merre állt, amikor elesett. Ha pedig tévedett, akkor kijut az útra, és vissza tud találni. Tizenkettő, tizenhárom… folyamatosan beszélt, és számolt magában. Amikor húsznál tartott, megkönnyebbülés és öröm töltötte el. Most már bármelyik pillanatban odaérhet a kocsifelhajtóra. Bármelyik pillanatban. Koromsötét volt, de Elena óvatosan tapogatta a bottal a földet, hogy azonnal észrevegye, ha odaért. Bármelyik… pillanatban. Amikor elérte a negyvenet, tudta, hogy bajban van. De hogyan kerülhetett ilyen messzire a jó iránytól? Minden egyes alkalommal, amikor valami kis akadály miatt jobbra kellett fordulnia, gondosan visszament balra, amint tudott. És annyi mindennek kellett volna lennie az útjában, a háznak, a pajtának, a kis kukoricamezőnek. - 243 -
Hogyan tévedhetett el ennyire? Hogyan? Csak egy fél percet töltött az erdőben… csak pár lépést tett az Öregerdőben. Még a fák is megváltoztak. Ahonnan elindult, az út mellett a legtöbb fa hikoridió vagy tulipánfa volt. Most egy fehér és vörös tölgyekből… és tűlevelűekből álló ligetbe jutott. Öreg tölgyek… a földön pedig a lépteit elnémító avar és tűlevelek. Néma léptek… de segítségre van szüksége! – Mrs. Dunstan! Mr. Dunstan! Kristin! Jake! – kiabálta Elena a világba, ami mindent megtett, hogy elfojtsa a hangját. Ami azt illeti, a sötétségben mintha ki tudott volna venni egy bizonyos örvénylő, csípős szürkeséget, ami mintha – igen – köd lett volna. – Mrs. Dunstaaaaan! Mr. Dunstaaaaan! Kriiiistiiiiin! Jaaaaaaake! Fedélre volt szüksége; segítségre volt szüksége. Mindene fájt, leginkább a bal lába és a válla. El tudta képzelni, milyen látványt nyújthat: sár és levelek borították, mert többször elesett, a haja vad csutakba állt, mert beleakadt a fákba, mindenütt véres volt… Egyetlen jó volt az egészben: egyáltalán nem hasonlított Elena Gilbertre. Elena Gilbertnek hosszú, selymes haja volt, amit mindig tökéletesen kifésült, vagy műkócosra rendezett. Elena Gilbert diktálta a divatot Fell's Churchben, és soha nem mutatkozott volna szakadt kombinéban és sáros farmernadrágban. Bárkit is képzelnek bele ebbe a megviselt idegenbe, nem fogják azt hinni, hogy Elena az. De a megviselt idegenben hirtelen aggodalom kélt. Egész életében erdőkbe járt-kelt, és soha nem akadt bele a haja semmibe. Ó, akkoriban persze látott, de nem rémlett, hogy gyakran ki kellett volna kerülnie dolgokat. Most a fák mintha szándékosan nyúltak volna le, hogy elkapják és meghúzzák a haját. Esetlen pózban kellett haladnia, és többször is elrántania a fejét – nem sikerült egyszerre talpon maradni, és elhessegetni az indákat. De akármilyen fájdalmasan is húzták a haját, semmi nem rémítette meg annyira, mint ahogy a lába után kapkodnak. Elena gyerekkorában mindig az erdőben játszott, és rengeteg hely volt, hogy nyugodtan sétálgathasson. De most… dolgok nyúltak felé, szerves indák kapkodtak a bokája legfájdalmasabb pontja után. Kínszenvedés volt letépni ezeket a vastag, ragacsos, szúrós gyökereket. - 244 -
Félek, gondolta Elena, végre szavakba öntve azt, amit egészen azóta érzett, hogy belépett az Öregerdőbe. Harmatban és verejtékben fürdött, a haja olyan nedves volt, mintha kiállt volna az esőbe. Annyira sötét volt! És a fantáziája is beindult, ami a legtöbb ember fantáziájával ellentétben valóságos, szilárd anyagból táplálkozhatott. Mintha egy vámpírkéz rángatta volna a haját. Végtelen kínszenvedések után, amit a bokája és a válla okozott, végül kicsavarta a „kezet” a hajából – csak azért, hogy egy újabb kutakodó indát találjon. Hát jó. Nem törődik a fájdalommal, és összeszedi magát, itt, ennél a páratlan fánál, a masszív ezüstfenyőnél, amelynek egy hatalmas odú van a törzsében, akkora, hogy Bonnie is beleférne. Hátat fordít neki, és egyenesen nyugat felé indul – a csillagokat nem látta a felhők miatt, de úgy érezte, balra lehet nyugat. Ha jól gondolja, ki fog jutni az útra. Ha téved, és észak van arra, akkor Dunstanékhoz jut. Ha délre halad, akkor előbb-utóbb eléri az út valamelyik kanyarulatát. Ha pedig keletre… nos, az hosszú séta lesz, de végül a patakhoz fog érni. Ám először is össze kell szednie minden Erejét, azt az erőt, amit észrevétlenül a fájdalom csillapítására használt, és arra, hogy bírja az utat… összeszedi, és megvilágítja ezt a helyet, hogy lássa, az út közelében van-e – vagy ami még jobb lenne, a ház közelében. Csak egy ember ereje áll a rendelkezésére, de az a lényeg, hogy tudja, hogyan kell használni, gondolta. Egyetlen sűrű, fehér labdába gyűjtötte az Erőt, majd eleresztette, körülnézett a fényében, mielőtt eloszlott volna. Fák. Fák. Fák. Tölgyek és hikoridiók, ezüstfenyők és bükkök. Semmi magaslat, ahova eljuthatna. Egyik irányban sincs semmi fákon kívül, mintha eltévedt volna valami hátborzongató, elvarázsolt erdőben, ahonnan soha nem fog kijutni. De ki fog jutni. Bármelyik irányba is indul, előbb-utóbb emberek közé ér, még kelet felé is. Még kelet felé is követheti a patakot, amíg oda nem vezeti az emberekhez. Bár lenne nála iránytű! Bár látná a csillagokat! Egész testében remegett, és nem csak a hidegtől. Megsérült és halálra volt rémülve. De ezzel nem törődhetett. Meredith nem sírna. Meredith nem rettegne. Meredith kitalálná, hogy juthat ki. - 245 -
Segítséget kell vinnie Mattnek. A fogát összeszorítva Elena elindult. Bármelyik sebe miatt nagy hűhót csapott volna, sírt volna és szenvedett volna, ha önmagában történik. De ez a sok különböző sérülés mind egyetlen fájdalommá olvadt össze. Most légy óvatos! Figyelj oda arra, hogy egyenesen menjél, és ne térj le semmilyen szögben! Válassz ki egy célpontot egyenesen magad előtt! Csak az volt a baj, hogy a sötétben szinte semmit nem látott. Csak egy mély mintázatú kérget bírt kivenni egyenesen maga előtt. Valószínűleg egy vörös tölgyet. Rendben, menjünk oda! Hopp… ó, de fáj… hopp… könnyek csorognak az arcodon… hopp… csak még egy kicsit… hopp… sikerülni fog… hopp. Elena kinyújtotta a kezét a göcsörtös kéreg felé. Rendben. Most nézz egyenesen magad elé! Ó! Valami szürke, durva és masszív van előtte… talán egy fehér tölgy. Ugrálj oda… fájdalom… hopp… segítsen valaki… hopp… még mennyi időbe telik ez?… hopp… most már nincsen olyan messze… hopp. Itt van. Elena a széles, durva kéregre tette a tenyerét. Majd megismételte. És még egyszer. És még egyszer. És még egyszer. És még egyszer. – Mi az? – kérdezte Damon. Amikor az autóhoz értek, kénytelen volt hagyni, hogy Sinicsi irányítsa, de továbbra is rajta tartotta lazán a kekkait, és továbbra is figyelte a róka minden rezdülését. Annyira sem bízott benne… nos, ami azt illeti, semennyire sem bízott benne. – Mi van az akadály mögött? – kérdezte még egyszer, durvábban, szorosabbra húzva a hurkot a kicune nyaka körül. – A mi kis kunyhónk Mizaóval. – Ami ugye nem csapda véletlenül? – Ha azt hiszed, hát jó! Majd egyedül megyek… – Sinicsi végül félig emberré, félig rókává változott: fekete szőr borította a csípőjéig, rubinszínű lángokkal a végén, az egyik selymes, ugyanolyan színű farkát csóválta, a fején pedig két selymes, karmazsinszín fül meredezett. Damonnek tetszett a látvány, de az még inkább, hogy Sinicsinek így fogantyúja is lett. Elkapta a róka farkát, és megcsavarta. - 246 -
– Hagyd abba! – Majd abbahagyom, ha megkaptam Elenát… hacsak nem szándékosan vezetted félre. Ha baja esett, akkor elkapom azt, aki bántotta, és darabokra hasítom. Végzek vele. – Akárki is legyen? – Akárki. Sinicsi enyhén megremegett. – Fázol? – …csak… csodálom az elszántságodat. – Még egy véletlen remegés. Szinte az egész teste belereszketett. Nevetés? – Elena kedvéért hajlandó lennék életben hagyni. De kínok közepette. – Damon még erősebben megcsavarta a farkat. – Mozogj! Sinicsi tett még egy lépést, és megláttak egy elbűvölő kis falusi kunyhót egy kavicsos kis ösvény végén, amit nyakláncként lecsüngő vad futónövények lugasa fedett. Gyönyörű volt. Elena az egyre erősödő fájdalom ellenére is reménykedni kezdett. Lehet, hogy eltévedt, de előbb-utóbb ki fog jutni az erdőből. Muszáj lesz. A talaj szilárd volt – semmi nyálka, vagy lejtésre utaló jel. Elena nem a patak felé tartott. Hanem az út felé. Ezt érezte. A tekintetét egy távoli, sima kérgű fára szegezte. Majd odaugrált hozzá, szinte feledve a fájdalmát az új bizonyosságban. A masszív, hámló, hamuszürke fának dőlt. Még mindig ott pihent, amikor valami zavarni kezdte. A lelógó lába. Miért nem verődik fájdalmasan a fatörzsnek? A többi fának is folyamatosan nekiütközött, amikor megállt pihenni. Elena elhúzódott a fától, és mintha tudná, hogy ez most fontos, összeszedte minden Erejét, majd egy fehér fényrobbanás formájában kieresztette. Ott állt előtte a fa a nagy odúval, ahonnan elindult. Elena egy pillanatra teljesen mozdulatlanná merevedett, az Erejét pazarolva, kitartva a fényt. Lehet, hogy ez egy másik… - 247 -
Nem. A fa túloldalán volt ugyan, de ez ugyanaz a fa volt. Ott akadt a haja a hámló, szürke kéregbe. Ott van a véres tenyerének a lenyomata. Alatta ott van a véres lábnyoma is – frissen. Elena egyenes vonalban sétált, és egyenesen visszajutott ehhez a fához. – Neeeeeeeeeeeeeeeeee! Ez volt az első artikulált hang, amit kiadott magából, mióta kiesett a Ferrariból. Minden fájdalmat némán elviselt, kis sóhajtásokkal vagy sziszegéssel, de nem átkozódott és nem sikoltozott. Most mindkettőhöz kedve támadt. Lehet, hogy ez nem ugyanaz a fa… Neeeeeeeeeeee, neeeeeeeee, neeeeeeeeeeeee! Lehet, hogy visszatér az Ereje, és kiderül, hogy csak hallucinált… Ne, ne, ne, ne, ne, ne! Ez egyszerűen lehetetlen… Neeeeee! A mankó kicsúszott a karja alól. Olyan mélyen belevágott a hónaljába, hogy az vetekedett a többi fájdalommal. Mindene sajgott. De legjobban az elméje. Egy olyan gömb képe jelent meg a fejében, mint a karácsonyi hógömbök, amiket meg kell rázni, és hó vagy csillámpor hullik a bennük lévő folyadékban. De ebben a gömbben körbe-körbe fák voltak. Az aljától a tetejéig, minden oldalán. És maga Elena, aki ebben a magányos gömbben bolyongott… bármerre is indult, csak fákat talált, mert ebben a világban, amibe belebotlott, csak azok voltak. Rémálom volt, de valóságos. És ezek a fák intelligensek, döbbent rá. A kis kutakodó indák, a növényzet; még ekkor is próbálták elhúzni tőle a mankóját. A mankó úgy mozgott, mintha nagyon apró emberek adták volna kézről kézre. Elena kinyúlt, és épp hogy sikerült elkapnia a végét. Nem emlékezett rá, hogy a földre rogyott, de ott volt. És körbevette egy illat, egy édes, földes, gyantás illat. És kúszónövények kóstolgatták. Finom kis mozdulatokkal a hajába fúrták magukat, hogy ne tudja felemelni a fejét. Aztán megérezte, hogy a testét kezdik kóstolgatni, a vállát, a véres térdét. De ez már cseppet sem számított. - 248 -
Elena szorosan lehunyta a szemét, a teste rázkódott a zokogástól. A kúszónövények már a sebesült lábát tapogatták, amit ösztönösen elrántott. A fájdalom egy pillanatra felébresztette, és Elena arra gondolt, hogy el kell mennie Mattért, de a következő pillanatban ez a gondolat is eltompult. Csak az édes, gyantás illat maradt. A kúszónövények elindultak a mellkasán, a mellén. Átfogták a hasát. És egyre jobban szorították. Mire Elena rádöbbent a veszélyre, már a légzését is akadályozták. Nem tudta megtölteni a mellkasát. Amikor kiengedte a levegőt, szorosabbra fogták: a kis indák összedolgoztak, úgy viselkedtek, mint egy hatalmas anakonda. Elena nem tudta letépni őket. Erősek voltak, rugalmasak, körömmel nem tudta átvágni egyiket sem. Bedugta az ujjait egy maréknyi alá, majd teljes erőből húzta, karmolászta, csavargatta őket. Végül az egyik rost olyan hangot adva, mint amikor egy hárfa húrja elpattan, engedett, és vadul felzümmögött. A többi fokozta a szorítást. Elena most már csak küszködve tudott levegőt venni, harcolnia kellett, hogy ne nyomódjon össze a mellkasa. A kúszónövények gyengéden az ajkához értek, rengeteg apró kobraként az arcára másztak, majd hirtelen lecsaptak, és rászorultak a fejére. Meg fogok halni. Elena mély szomorúságot érzett. Lehetőséget kapott egy új életre – egy harmadikra, ha a vámpírként töltött életét is beleszámolja –, és nem kezdett vele semmit. Csak az örömöket hajszolta. Most pedig Fell's Church veszélybe került, Matt meg fog halni, és ő nemcsak rajtuk nem tud segíteni, hanem feladja, és vége lesz itt helyben. Mi lenne a helyes? Mit tenne, ha lélek volna? Működjön együtt a gonosszal abban a reményben, hogy később majd legyőzheti? Talán. Lehet, hogy csak annyit kell tennie, hogy segítséget kér. A légszomjtól szédülni kezdett. Ezt soha nem hitte volna Damonről, hogy ilyesminek teszi ki, hogy hagyja meghalni. Csak pár napja volt, hogy Elena megvédte Stefantól. Stefantól és a malakhoktól. Lehet, hogy Damon feláldozta a malakhoknak. Azok határozottan sokat követelnek. De lehet, hogy egyszerűen csak azt szeretné, ha segítségért könyörögne. Lehet, hogy itt várakozik a közelben a sötétben, Elena elméjére figyel, egy elsuttogott kérésre vár. - 249 -
Elena megpróbált még egy kicsit kicsiholni az Erejéből. Már szinte kihunyt, de többszöri próbálkozásra azért sikerült meggyújtania egy apró, fehér lángot, mint egy gyufát. Elképzelte, ahogy a láng a homlokába megy. Bele a fejébe. Oda bele. Oda. Most. Az oxigénhiány tüzes kínszenvedésén keresztül azt gondolta: Bonnie! Bonnie! Hívlak. Semmi válasz – de azt amúgy sem érzékelné. Bonnie, Matt egy tisztáson van, ahova egy ösvény vezet az öregerdei útról. Lehet, hogy vérre vagy más segítségre lesz szüksége. Keresd meg! Az autómban van. Értem ne aggódj! Már késő. Keresd meg Mattet! És csak ennyit tudok mondani, gondolta Elena csüggedten. Az a homályos, szomorú benyomása támadt, hogy Bonnie meghallotta. A tüdeje majd szétrobbant. Ez rettenetes halál. Még egyszer képes lesz kilélegezni, aztán nem marad levegője… Átkozott légy, Damon, gondolta, majd minden gondolatát, minden emlékezőképességét Stefanra összpontosította. Arra az érzésre, amikor Stefan ölelte, Stefan hirtelen felragyogó mosolyára, Stefan érintésére. Zöld szemek, levélzöldek, mint amikor a nap felé tartanak egy falevelet… Az a méltóság, amit valahogy makulátlanul sikerült megőriznie… Stefan… Szeretlek… Mindig szeretni foglak… Mindig szerettelek… Szeret…
- 250 -
28.
M
attnek fogalma sem volt, mennyi lehet az idő, de a fák alatt sötét félhomály volt. Az oldalán feküdt Elena új autójában, mintha bedobták volna, majd megfeledkeztek volna róla. Az egész teste fájt. Ezúttal amikor felébredt, Elena volt az első gondolata. De sehol nem látta a kombinéja fehérségét, és amikor kimondta a nevét, először halkan, majd kiabálva, nem jött válasz. Úgyhogy most négykézláb kutatta végig a tisztást. Damon mintha eltűnt volna, és ettől Mattben felszikrázott a remény, ami világítótoronyként ragyogta be az elméjét. Megtalálta az eldobott Pendleton pólót – eléggé össze volt taposva. De amikor nem lelt másik puha, meleg testet a tisztáson, a szíve valahova a bakancsáig süllyedt. Majd eszébe jutott a Jaguar. Eszeveszetten kotorászni kezdett a zsebében, de nem találta a slusszkulcsot, végül felfedezte, hogy megmagyarázhatatlan módon az autóban van. Túlélte azt a kínt, hogy az autó nem volt hajlandó beindulni, majd döbbenten látta meg a fényszórók fényét. Röviden elgondolkozott, hogyan fordulhatna meg a kocsival úgy, hogy biztosan ne hajtson át az ájult Elenán, majd átkutatta a kesztyűtartót, és elővette belőle a műszaki leírást és egy napszemüveget. Ó, és egy lapis lazuli gyűrűt. Valaki iderakott egyet, a biztonság kedvéért. Felvette; majdnem illett is rá. Végül rátalált az elemlámpára, és így már át tudta nézni a tisztást. Elena sehol. A Ferrari sincs sehol. Damon elvitte valahova. Hát jó, akkor majd a nyomukba ered. Ehhez ott kellett hagynia Elena autóját, de már látta, mit képesek művelni azok a szörnyetegek egy autóval, úgyhogy nem bánta. A zseblámpával is óvatosan kell bánnia. Ki tudja, mennyi töltés maradt az elemekben? - 251 -
Csak a vicc kedvéért megpróbálta felhívni Bonnie mobilját, majd az otthoni számát, majd a panziót. Nem volt térerő, bár a telefon azt mutatta, hogy van. És nem kérdés, hogy miért nem volt – az Öregerdő szórakozott vele, mint mindig. Matt nem tette fel magának a kérdést, hogy miért Bonnie-t hívta először, pedig Meredith valószínűleg összeszedettebb lenne. Könnyedén megtalálta a Ferrari nyomait. Damon úgy húzott el innen, mintha a pokol minden… – Matt komoran elmosolyodott, miközben befejezte magában a mondatot. És aztán úgy hajtott tovább, mintha ki akarna jutni az Öregerdőből. Ez könnyű volt, tisztán látszott, hogy vagy Damon hajtott túl gyorsan ahhoz, hogy uralni tudja a járművet, vagy Elena verekedett vele, mert több helyen, főleg a kanyarokban egyértelmű keréknyomok voltak a puha földön az út mellett. Matt nagyon vigyázott, hogy ne lépjen rá semmire, ami nyom lehet. Lehet, hogy valamikor majd visszafelé kell jönnie. Arra is vigyázott, hogy ne figyeljen az erdő halk neszeire. Tudta, hogy ott vannak körülötte a malakhok, de nem volt hajlandó rájuk gondolni. És egy pillanatra sem kérdezte meg magától, miért csinálja ezt, miért megy a veszélybe ahelyett, hogy menekülne, ahelyett, hogy kihajtana a Jaguarral az Öregerdőből. Végtére is Stefan nem rá bízta a testőrködést. De persze semmit nem szabad elhinni, amit Damon mond, gondolta. Ezenkívül… nos, ő mindig is vigyázott Elenára, már az első randijuk előtt is. Lehet, hogy esetlen, lassú és gyenge a mostani ellenségeikhez képest, de megpróbálni mindig meg fogja. Most már koromsötét volt. Az alkonyat utolsó fényei is eltűntek az égboltról, és ha Matt felnézett, látta a felhőket és a csillagokat – a mindkét oldalon baljósan belógó fákkal. Kezdett az út végére érni. Mindjárt ott lesz Dunstanék háza jobboldalt. Majd megkérdezi őket, nem látták-e… Vér. Az elméje rögtön nevetséges következtetésre jutott, például hogy akár vörös festék is lehet. De az elemlámpája fényében megjelentek a vörösesbarna foltok az út mentén, éppen ott, ahol élesen elkanyarodott. Az úton is vér volt. És nem kevés. - 252 -
Matt óvatosan kerülgetve a vörösesbarna foltokat újra és újra bevilágította a zseblámpájával az út túlsó oldalát, és összerakta, hogy mi történhetett. Elena kiugrott. Vagy Damon lökte ki a száguldó autóból – de mindazok után, amit elkövetett, hogy megszerezze a lányt, ez nem tűnt túl logikusnak. Persze lehet, hogy már eleget ivott belőle – Matt ujjai önkéntelenül is sajgó nyakára vándoroltak –, de akkor miért ültette be az autóba egyáltalán? Hogy megölje azzal, hogy kilöki? Ez ostoba módszer, de lehet, hogy Damon arra számított, hogy a kis kedvencei majd eltakarítják. Lehetséges, de nem valószínű. Akkor mi a valószínű? Nos, Dunstanék háza itt van az útnak ezen az oldalán, de innen nem látszik. Elenára jellemző lenne, hogy kiugrik egy száguldó autóból a kanyarban. Ahhoz ész kell, merészség, és egy lélegzetelállító mozdulat abban reménykedve, hogy nem fog belehalni. Matt zseblámpája lassan végigszaladt a rododendronsövényen ejtett sérülésen az út mellett. Istenemre, Elena pontosan ezt tette. Igen. Kiugrott, és megpróbált elgurulni. Jézusom, szerencse, hogy nem tört ki a nyaka. De továbbgurult, és belekapaszkodott a gyökerekbe és a kúszónövényekbe, hogy megállítsa magát. Ezért vannak szétszaggatva. Mattben elkezdett szétáradni a jókedv. Sikerülni fog. Elena nyomára bukkant. Olyan tisztán látta maga előtt az esést, mintha ott lett volna. De aztán Elena elbotlott abban a gyökérben, gondolta, miközben követte a nyomát. Az biztosan fájt neki. És itt becsapódott, és egy darabig a betonon gurult – az rettenetes lehetett; rengeteg vért veszített, majd visszament a bokrok közé. És utána? A rododendronban nem látszott több esésnyom. Mi történt itt? Vajon Damon elég gyorsan visszafordult a Ferrarival, és visszaszerezte Elenát? Nem, következtette ki Matt, miután gondosan megvizsgálta a földet. Itt csak egyvalaki lábnyoma van, Elenáé. Elena felkaptatott ide – pusztán azért, hogy utána ismét elessen, valószínűleg a sérülései miatt. Az- 253 -
után sikerült megint felkelnie, de a nyomok furcsák voltak, egyik oldalon egy rendes lábé, a másikon pedig egy mély, de kicsi benyomódás. Egy mankó. Elena talált magának egy mankót. Igen, és a csúszásnyom azt mutatja, hogy a rossz lábát maga után húzta. Odasétált ehhez a fához, majd megkerülte – pontosabban körbeugrálta, láthatóan. Majd Dunstanék felé indult. Okos lány. Ekkorra már valószínűleg felismerhetetlenné vált, és egyébként is, kit érdekel, ha észreveszik, mennyire hasonlít a néhai Elena Gilbertre? Lehet akár Elena unokatestvére is Philadelphiából. Szóval megtett egy, két, három… nyolc lépést – és ott van Dunstanék háza. Matt látta a lámpák fényét. Matt érezte a lovak szagát. Izgatottan rohanni kezdett – közben párszor elesett, ami nem tett jót a sajgó testének, de azért egyenesen a hátsó veranda lámpája felé tartott. Dunstanék nem olyanfélék, akik az elülső verandát használják. Amikor odaért az ajtóhoz, szinte eszelősen kezdett dörömbölni. Megtalálta. Megtalálta Elenát! Hosszú idő eltelt, mielőtt az ajtó résnyire kinyílt volna. Matt automatikusan becsúsztatta a lábát, miközben gondolkozott. Igen, jó, óvatos emberek vagytok. Nem olyanok, akik beengednek egy vámpírt, miután egy vérrel borított lányt láttak. – Igen? Mit akarsz? – Én vagyok az, Matt Honeycutt – mondta Matt a szemnek, ami az ajtó résén keresztül bámult kifelé. – El… a lányért jöttem. – Milyen lányról beszélsz? – kérdezte a hang mogorván. – Nézze, nem kell aggódnia. Én vagyok az… Jake ismer az iskolából. És Kristin is ismer. Segíteni jöttem. Mintha a hangjában csengő őszinteség felébresztett volna valamit az ajtó mögött álló emberben. Kinyílt a bejárat, és egy nagydarab, fekete hajú férfi állt mögötte, aki atlétát viselt, és ráfért volna egy borotválkozás. Mögötte a nappaliban egy magas, vékony, szinte hórihorgas nő állt. Mögöttük pedig Jake, aki egy évvel Matt felett járt a Robert E. Lee-ben. – Jake – szólalt meg Matt. De nem kapott választ, csak egy tompa, aggodalmas pillantást. – Mi a baj? – követelt Matt magyarázatot rémülten. – Egy lány jött erre kis idővel ezelőtt… megsérült… de… de… beengedték, ugye? – Itt nem járt semmilyen lány – felelte Mr. Dunstan határozottan. - 254 -
– Pedig csak erre jöhetett. Követtem a nyomát… véres nyomokat hagyott maga után, majdnem egészen az ajtóig. – Matt nem volt hajlandó gondolkozni. Valahogy, ha elég hangosan ismételgeti a tényeket, akkor elő fogják adni neki Elenát. – Még több baj – szólalt meg Jake, de olyan tompa hangon, ami illett az arckifejezéséhez. Mrs. Dunstan tűnt a legegyüttérzőbbnek. – Hallottunk egy hangot az éjszakában, de amikor kinéztünk, senki nem volt ott. És megvan nekünk a magunk baja is. Ekkor robbant be a szobába, mintegy végszóra Kristin. Mattnek déjà vuje támadt, amikor ránézett. Kristin nagyjából úgy volt öltözve, mint Tami Bryce. Olyan rövidre vágott egy farmernadrágot, hogy alig maradt belőle valami. Felül egy bikinifelsőt viselt, de – Matt gyorsan elkapta a tekintetét – két kerek lyukkal ott, ahova Tami kartondarabokat ragasztott. És csillámporral díszítette magát. Istenem! Ő mennyi is, tizenkettő? Tizenhárom? Hogy viselkedhet így? De a következő pillanatban az egész teste vibrálni kezdett a döbbenettől. Kristin rátapadt, és azt gügyögte: – Matt Honeycuki! Hát eljöttél hozzám! Matt mély levegőket vett, hogy elmúljon a sokk. Matt Honeycuki. Ezt nem tudhatta. Még csak nem is járt egy iskolába Tamival. Miért hívta volna fel Tami, és mesélt volna neki ilyesmiről? Matt megrázta a fejét, mintha el akarná hessegetni a gondolatait. Majd Mrs. Dunstanre nézett, aki a legkedvesebbnek tűnt. – Használhatnám a telefont? – kérdezte. – Nagyon… nagyon muszáj lenne elintéznem pár hívást. – A telefon tegnap óta nem működik – felelte Mrs. Dunstan nyersen. Nem próbálta elhúzni Kristint Matt-től, ami furcsa volt, mert látszott rajta, hogy dühös. – Valószínűleg egy kidőlt fa miatt. És tudod, hogy a mobilok nem működnek errefelé. – De… – Matt agya túltelítődött. – Komolyan mondják, hogy nem jött ide egy lány segítséget kérni? Egy szőke hajú, kék szemű lány? Esküszöm, nem én bántottam. Esküszöm, hogy segíteni szeretnék neki. – Matt Honeycuki? Csinálok egy tetoválást, csak neked. – Kristin továbbra is Matthez bújva hátulról kinyújtotta a bal kezét. Matt elször- 255 -
nyedve bámulta. Kristin láthatóan tűkkel szurkálta végig a bal felkarját, majd kinyitott egy töltőtollpatront, hogy sötétkékkel színezze a lyukakat. Börtöntetkó volt, egy gyerek keze munkája. A girbe gurba M, A, T betűk már ott voltak egy tintafolttal együtt, amiből valószínűleg egy újabb T lesz. Nem csoda, hogy nem szívesen engedtek be, gondolta Matt kábán. Ekkorra Kristin már mindkét karját a csípője köré fonta, amitől Matt alig kapott levegőt. A lány lábujjhegyre állt, úgy beszélt hozzá, úgy suttogott sebesen mindenféle obszcén dolgot, mint Tami. Matt Mrs. Dunstanre meredt. – Őszintén, nem láttam Kristint már… már egy éve is megvan. Az év végi karneválon találkoztunk utoljára, ahol Kristin segített nekem a pónilovagolásnál, de… Mrs. Dunstan lassan bólogatott. – Nem a te hibád. Jake-kel ugyanígy viselkedik. A saját bátyjával. És az… az apjával. De igazat mondok: nem láttunk más lányt. Ma senki nem jött be azon az ajtón rajtad kívül. – Rendben. – Matt könnyezni kezdett. Az agya, ami eddig csak a túlélésre koncentrált, most azt súgta neki, hogy kímélje a torkát, ne vitatkozzon. Megsúgta, mit mondjon. – Kristin… tényleg nem kapok levegőt… – De én szeretlek, Matt Honeycuki. Nem akarom, hogy valaha elhagyjál. Különösen azért a vén kurváért. A vén kurváért a kukacokkal a szemgödrében… Matt megint úgy érezte, mintha forogni kezdene vele a világ. De nem tudott levegő után kapkodni. Nem kapott levegőt. Kidülledt szemmel a hozzá legközelebb álló Mr. Dunstan felé fordult. – Nem kapok… levegőt… Hogy lehet egy tizenhárom éves ilyen erős? Mr. Dunstannek és Jakenek is segítenie kellett, hogy lefejtsék Mattről. Nem, még úgy sem ment. Egy szürke háló kezdett villogni Matt szeme előtt. Levegőre volt szüksége. Éles reccsenés hangzott fel, ami valami húsos hangban végződött. Majd egy másik. Matt hirtelen ismét levegőhöz jutott. – Ne, Jacob! Hagyd abba! – kiáltott fel Mrs. Dunstan. – Elengedte Mattet… ne üsd meg többször! - 256 -
Amikor Matt látása kitisztult, Mr. Dunstan éppen az övét csatolta vissza. Kristin azt nyávogta: – Csak vá-hárjatok! Csak vá-hárjatok! Ezt még me-hegbánjátok! – Majd kirohant a szobából. – Nem tudom, hogy ettől jobban vagy rosszabbul fogják érezni magukat – mondta Matt, amikor visszanyerte a lélegzetét –, de nem Kristin az egyetlen lány, aki így viselkedik. Legalább még egy van a városban… – Engem csak Kristin érdekel – szögezte le Mrs. Dunstan. – És ez… az izé nem ő. Matt bólintott. De valamit muszáj volt megtennie. Meg kellett találnia Elenát. – Ha egy szőke lány idejönne az ajtóhoz, és segítséget kérne, beengedné, kérem? – kérdezte Mrs. Dunstantől. – Kérem? De férfiakat ne engedjenek be… még engem se, ha nem akarnak – nyögte ki. Egy pillanatra találkozott a tekintete Mrs. Dunstanéval, és megértést látott benne. Aztán Mrs. Dunstan bólintott, és kitessékelte a házból. Rendben, gondolta Matt. Elena errefelé tartott, de nem ért ide. Úgyhogy nézzük a nyomokat. Megnézte. És a nyomok arról árulkodtak neki, hogy pár méterre Dunstanék lakhelyétől Elena megmagyarázhatatlan okból jobbra fordult, az erdő mélye felé. Miért? Valami megijesztette? Vagy – Mattnek felkavarodott a gyomra – valahogy félrevezették, hogy csak bolyongjon és bolyongjon, amíg minden emberi segítséget maga mögött hagy? Nem tehetett mást, követte Elenát az erdőbe.
- 257 -
29. – Elena!
Valami zavarta Elenát. – Elena! Csak több fájdalmat ne. Ebben a pillanatban nem érezte, de emlékezett… ó, ne kelljen a levegőért küzdeni… – Elena! Ne… csak hagyd megtörténni. Elena mentálisan ellökte azt a dolgot, ami a fülét és a fejét zavarta. – Elena, kérlek… Nem akart mást, csak elaludni. Mindörökre. – A fenébe veled, Sinicsi! Damon felkapta a hógömböt a miniatűr erdővel, amikor Sinicsi észrevette, hogy Elena tompa ragyogása sugárzik belőle. Ott, benne tucatnyi lucfenyő, hikoridió, ezüstfenyő és egyéb fa nőtt – mind egy átlátszó, belső membránból. Egy apró alak – már persze ha le lehet valakit kicsinyíteni és beletenni egy ilyen gömbbe – fákat látna maga előtt, fákat maga mögött, fákat minden irányban, és ha egyenesen sétálna, akkor visszaérne a kiindulópontjára, függetlenül attól, hogy merre megy. – Ez egy játékszer – jegyezte meg Sinicsi sértetten, miközben meredten figyelte Damont a szempillái alól. – Egy kis kütyü, gyerekeknek. Egy játékcsapda. – És te ezt szórakoztatónak találod? – Damon a parafa asztalhoz vágta a gömböt a Sinicsi rejtekhelyéül szolgáló szép kis kunyhóban. Ekkor fedezte fel, miért gyerekeknek való játék a gömb – törhetetlen volt. Ezután Damon szánt rá egy pillanatot – csak egyetlen pillanatot –, hogy összeszedje magát. Elenának talán már csak néhány másodperce maradt. Damonnek nagyon vigyáznia kell arra, mit mond. Azután a pillanat után szavak hosszú sora kezdett ömleni az ajkáról, legnagyobbrészt angolul, és legnagyobbrészt szükségtelen káromkodá- 258 -
sok vagy sértések nélkül. Nem az volt a célja, hogy megsértse Sinicsit. Egyszerűen csak megfenyegette – nem, megesküdött rá –, hogy részesíteni fogja mindazon erőszakos megnyilvánulásokban, amit hosszú élete során látott a torz fantáziájú emberek és vámpírok világában. Sinicsinek végül leesett, hogy komolyan gondolja, és Damon a gömbben találta magát, maga előtt az átázott Elenával. A lány a lába előtt feküdt, és rosszabbul volt, mint azt Damon képzelte volna. A jobb karja kificamodott, több helyen megrepedt, és a bal sípcsontja csúnyán eltörött. Akármilyen szörnyűségeket képzelt Damon arról, ahogy Elena a gömberdőben sántikál válltól könyékig véres jobb karral, a bal lábát maga mögött húzva, ez rosszabb volt. Elena haja a verejtéktől és a sártól csuromvizesen hullott az arcába. És nem volt magánál, szó szerint delirált, olyan emberekhez beszélt, akik nem voltak ott. És kezdett elkékülni. Minden erejét latba vetve, egyetlen kúszónövényt sikerült elszakítania. Damon marokszám tépte őket a földből, különösen azt, amelyik ellenállt, vagy a csuklója köré próbált tekeredni. Elena egyetlen mély levegőt vett, amikor már majdnem belehalt az oxigénhiányba, de nem nyerte vissza az öntudatát. És ez nem az az Elena volt, akire Damon emlékezett. Amikor felkapta, nem érzett ellenállást, nem érzett elfogadást, semmit. Elena meg se ismerte. Delirált a láztól, a kimerültségtől és a fájdalomtól, de egy féléber pillanatban megcsókolta Damon kezét a nyirkos, kócos haján keresztül, azt suttogva: – Matt… keresd meg Mattet. – Nem ismerte fel Damont – önmagáról is alig tudta, kicsoda –, de a barátjáért aggódott. A csók olyan hatással volt Damon kezére, és úgy szaladt végig a karján, mint egy izzó billog érintése, és attól fogva Elena elméjére koncentrált, és próbálta elterelni a fájdalmat, amit érzett… bárhova… az éjszakába… önmagába. Damon visszafordult Sinicsihez, és olyan hangon, mint a jeges vihar, azt mondta: – Jobban teszed, ha begyógyítod az összes sebét… most azonnal. Az elbűvölő kunyhót ugyanazok az örökzöldek, hikoridiók és fenyők vették körül, mint amelyek a hógömbben nőttek. A tűzből lila és zöld lángok csaptak fel, amikor Sinicsi megpiszkálta. - 259 -
– A víz mindjárt felforr. Itasd meg vele ezt a teát. – Átnyújtott Damonnek egy elfeketedett üveget, ami valaha gyönyörűen cizellált ezüst lehetett, most már csak önmaga viharvert árnyéka, és egy teáscsészét porrá zúzott levelekkel, és egyéb nem túl étvágygerjesztő küllemű dolgokkal az alján. – Gondoskodj róla, hogy a csésze jó háromnegyedét kiigya, attól elalszik, és amikor felébred, majdnem olyan lesz, mintha mi sem történt volna. Damon bordái közé döfte a könyökét. – De azt is megteheted, hogy csak pár kortyot adsz neki, amitől valamennyire jobban lesz, majd az értésére adod, hogy adhatsz többet is… vagy nem. Tudod… annak függvényében, mennyire viselkedik együttműködően… Damon néma maradt és elfordult. Ha rá kell néznem, gondolta, akkor megölöm. És lehet, hogy még szükségem lesz rá. – Ha pedig komolyabban fel akarod gyorsítani a gyógyulását, tegyél hozzá a véredből is. Vannak, akik szeretik így csinálni – tette hozzá Sinicsi, az izgalomtól ismét hadarva. – Tudod, megfigyelik, mennyi fájdalmat bír ki az ember, majd amikor már majdnem belehal, akkor adnak neki egy kis teát és vért, és elölről kezdik… ha emlékeznek még az első alkalomra, ami egyébként szinte soha nem fordul elő, általában még több fájdalmat elviselnek, csak hogy szembeszállhassanak… – vihogott Sinicsi, Damon szerint nem teljesen épeszű hangon. De amikor hirtelen Sinicsi felé fordult, mozdulatlanná merevedett a bensője. Sinicsi önmaga lángoló, ragyogó körvonalává változott, az árnyékából lángnyelvek csaptak fel, olyasmik, mint a napkitörések. Damon majdnem megvakult, és tudta, hogy ez volt a szándék. Úgy szorongatta az ezüstpalackot, mintha a saját épelméjűségébe kapaszkodna. Lehet, hogy ezt is tette. Volt egy fehér folt az elméjében – majd hirtelen emlékek derengtek fel benne arról, hogy Elenát keresi… vagy Sinicsit. Mert Elena hirtelen eltűnt mellőle, és ez csak a kicune hibája lehetett. – Van itt rendes fürdőszoba? – kérdezte Damon Sinicsitől. – Minden van, amit csak akarsz; csak döntsd el, mielőtt kinyitnád az ajtót, és ezzel a kulccsal nyisd ki! És most… – Sinicsi aranyszínű szemeit félig lehunyva kinyújtózkodott. Hajlékony kezét végighúzta a lángokban végződő, fényes, fekete haján. – És most azt hiszem, bebújok aludni egy bokor alá. - 260 -
– Mást nem is szoktál csinálni? – Damon meg sem próbálta elfojtani a hangjában csengő gúnyt. – Szórakozni szoktam Mizaóval. És verekedni. És a vetélkedőkre járok. Azok… nos, ezt a saját szemeddel kell látnod. – Én sehova nem akarok menni. – Damon nem szerette volna tudni, mivel szórakozik ez a róka és a húga. Sinicsi kinyúlt, megfogta a vízzel teli miniatűr üstöt, és levette a tűzről. Kiöntötte a forrásban lévő vizet a fakéregre, levelekre és a megviselt fémcsészében lévő többi hulladékra. – Nem akarsz most elindulni keresni egy bokrot? – kérdezte Damon, és ez nem javaslat volt. Elege lett a rókából, aki amúgy is teljesítette a feladatát, és cseppet sem érdekelte, milyen gonoszságokat követ el Sinicsi a többi ember ellen. Nem akart mást, mint egyedül maradni – Elenával. – Ne feledd: ha hosszabb időre meg akarod tartani, itasd meg vele az egészet! Enélkül nagyjából menthetetlen. – Sinicsi átöntötte egy finom szűrőn a sötétzöld tea forrázatát. – Jobb, ha még azelőtt megpróbálod, hogy felébredne. – Elmennél már végre? Amikor Sinicsi kilépett a dimenziórepedésből, ügyelve arra, hogy a megfelelő irányba forduljon ahhoz, hogy a való világba jusson, ne pedig egy másik gömbbe, forrt a vére. Alig bírta megállni, hogy vissza ne menjen elverni Damont. Aktiválni akarta a malakhot Damonben, hogy a fiú… nos, azért meg ne ölje a kedves kis Elenát. A lány egy olyan virág, aminek még nem ittak a nektárjából, és Sinicsi nem szívesen látta volna egyelőre a föld alatt. De ami az ötlete többi részét illeti… igen, döntötte el. Most már tudja, mit fog tenni. Egyszerűen csodálatos lesz végignézni, ahogy Elena és Damon kibékülnek, majd a ma esti Holdforduló Fesztiválon visszahozza a szörnyeteget. Ráveheti Damont, hogy elhiggye, ők „szövetségesek”, majd a kis ünnepség kellős közepén szabadon eresztheti a megszállt Damont. Megmutathatja, hogy végig ő, Sinicsi irányított. Olyan módszerekkel fogja megbüntetni Elenát, amilyenekről a lány még csak nem is álmodhatott, és Elena gyönyörű kínszenvedések köze- 261 -
pette fog meghalni… Damon keze által. Sinicsi farka extatikusan megremegett a gondolatra. De egyelőre hadd nevetgéljenek és viccelődjenek együtt. A bosszú az idő múlásával csak édesebbé válik, és Damont elég nehéz irányítani, amikor haragszik. Ezt fájt beismerni, éppen úgy, ahogy a farka – a valódi ott középen – fájt Damon rettenetes kegyetlenkedésétől. Amikor Damont elöntötte a szenvedély, Sinicsinek minden erőfeszítésére szüksége volt, hogy az uralma alatt tartsa. De a Holdfordulókor Damon nyugodt lesz, higgadt lesz. Önelégült hangulatban lesz majd, és Elenával minden bizonnyal kovácsolnak addigra valami tervet, amivel megállíthatják Sinicsit. És akkor kezdődik majd a móka. Elenából gyönyörű rabszolga lesz, amíg tart. Miután a kicune távozott, Damon úgy érezte, képes természetesebben viselkedni. Szilárdan tartva Elena elméjét, felkapta a csészét. Maga is megkóstolta a keveréket, mielőtt Elenán kipróbálta volna, és kiderült, hogy az íze alig valamivel kevésbé gyomorforgató, mint a szaga. De Elenának nem volt választása, szabad akaratából semmire nem volt képes, és a keverék apró részletekben lement a torkán. Majd egy adag Damon véréből. Elena ekkor is ájult volt még, és továbbra sem volt választása. Aztán csak aludt már. Damon nyugtalanul járkált fel-alá a szobában. Volt egy emléke, ami jobban hasonlított egy álomra. Arról szólt, hogy Elena kiveti magát egy száz kilométer per órás sebességgel haladó Ferrariból, hogy elmeneküljön… mi elől? Előle? Miért? Ez semmi esetre sem a legjobb kezdet. De csak ennyire emlékezett! A fenébe! Bármi is történt ezelőtt, az teljesen kiment a fejéből. Bántotta Stefant? Nem, Stefan eltűnt. A másik fiú volt vele, Kuss. Mi történt? A pokolba az egésszel! Rá kell jönnie, mi történhetett, hogy elmagyarázhassa majd Elenának, amikor felébred. Azt szerette volna, ha a lány hisz neki, ha bízik benne. Damon nem egyéjszakás ivásra akarta használni Elenát. Azt akarta, hogy a lány őt válassza. Meg akarta mutat- 262 -
ni neki, mennyivel jobban illik hozzá, mint a kis egérszürke, tejbetök öccse. A sötétség és Damon hercegnője. Elena erre született. Hogy ő legyen mellette a király, és teljesítse minden kívánságát. Amikor Elena majd tisztábban fogja látni a dolgokat, megérti, hogy ez nem számít. Hogy semmi nem számít, csak az, hogy együtt legyenek. Damon szenvtelenül nézett végig Elena lepedővel takart testén – nem, határozott bűntudattal. Dio mio – mi történt volna, ha nem találja meg? Nem tudta kiverni a fejéből a képet, hogy hogyan nézett ki a lány, miközben előrebotorkált… ahogy ott feküdt levegőt sem kapva… amikor megcsókolta a kezét… Damon leült, és megfogta az orrnyergét. Miért volt Elena vele a Ferrariban? Haragos volt… nem, nem haragos. A dühös jobb szó lenne rá, de annyira rettegett… tőle. Most már tisztán látta azt a pillanatot, amikor a lány kivetette magát az autóból, de nem emlékezett semmire azelőttről. Kezd elmenni az esze? Mit tettek Elenával? Nem… Damon kényszerítette magát, hogy e helyett a kérdés helyett a valódit tegye fel. Mit tett ő Elenával? Elena szemében, az aranypettyes, kék szemében könnyű olvasni telepátia nélkül is. Mit tett vele… Damon… ami olyan rettenetes volt, hogy Elena kiugrott egy mozgó autóból, csak hogy elmeneküljön tőle? Azt a szőke fiút bántotta. Kusst… Pattot… akárhogy is hívják. Ők hárman együtt voltak, és Elena… a fenébe! Akkortól egészen odáig, hogy felébredt a Ferrari kormánya mögött, minden üres volt. Emlékezett rá, hogy megmentette Bonnie-t Caroline-éknál; emlékezett, hogy elkésett a Stefannal való találkozójáról 4:44-kor; de a későbbi események szétestek. Sinicsi, maledicalo! Az a róka! Ő többet tud erről, mint amennyit elárult Damonnek. Én mindig… erősebb voltam… az ellenségeimnél, gondolta Damon. Mindig is… én… irányítottam. Egy apró nesz ütötte meg a fülét, mire azonnal Elena mellett termett. Elena kék szeme csukva volt, de a szempillája megrezzent. Kezd felébredni? Damon kényszerítette magát, hogy lehajtsa a lepedőt a válláról. Sinicsi igazat mondott. Rengeteg alvadt vér volt rajta, de Damon érezte, - 263 -
hogy a lány vérkeringése normalizálódik. Viszont valami nagyon rossz történt… nem, ezt nem hajlandó elhinni. Damon alig bírta megállni, hogy kiáltozni ne kezdjen tehetetlenségében. Az az átkozott róka otthagyta Elenát kificamodott vállal. A dolgok határozottan nem jól alakultak ezen a napon. Most mit tegyen? Hívja vissza Sinicsit? Soha. Damon úgy érezte, nem lenne képes aznap még egyszer ránézni a rókára anélkül, hogy meg ne akarná ölni. Kénytelen lesz egyedül visszatenni Elena vállát. Ezt általában ketten szokták csinálni, de mit tehetne? Továbbra is vasmarokkal tartotta Elena elméjét, nehogy felébredjen, majd megragadta a karját, és nekilátott annak a fájdalmas feladatnak, hogy még jobban kirántsa Elena felkarcsontját, elhúzza a csontot, hogy végre megszűnjön a nyomás, és meghallja azt az édes kattanást, ami azt jelenti, hogy a hosszú karcsont visszaugrott a helyére. Aztán elengedte. Elena hányta-vetette a fejét, az ajka cserepes volt. Damon még egy kicsit öntött Sinicsi mágikus csontforrasztó teájából, majd óvatosan megemelte Elena fejét balról, hogy az ajkához emelje az italt. Kicsit elengedte a lány elméjét, és Elena elkezdte felemelni a jobb kezét, majd visszaejtette. Damon felsóhajtott, és óvatosan megitatta Elenát. Elena engedelmesen lenyelte. Ez Bonnie-ra emlékeztette Damont… de Bonnie nem sérült meg ilyen rettenetesen. Damon tudta, hogy nem adhatja vissza Elenát a barátainak ilyen állapotban; cafatokban lógó kombinéval és farmernadrággal, rászáradt vérrel mindenütt. De ezzel talán kezdhet valamit. Odament a hálószobából nyíló második ajtóhoz, arra gondolt, hogy fürdőszoba… rendes fürdőszoba, majd kinyitotta az ajtót. Pontosan olyan volt, amilyennek elképzelte: egy makulátlan, fehér, fertőtlenített helyiség, egy nagy kupac törölközővel, ami a kádra volt készítve a vendégeknek. Damon meleg vizet csorgatott az egyik mosdókendőre. Mostanra már okosabb volt annál, minthogy levetkőztesse Elenát, és beledobja a meleg vízbe. Arra lett volna szüksége, de ha a barátai valaha rájöttek volna, akkor elevenen kitépik Damon dobogó szívét a mellkasából, és egy karót döfnek bele. Damonnek ezen nem is kellett gondolkoznia – egyszerűen csak tudta. - 264 -
Visszament Elenához, és gyengéden elkezdte lesimogatni a rászáradt vért a válláról. Elena dünnyögött valamit, a fejét rázta, de Damon addig folytatta, amíg legalább normálisan kezdett kinézni a válla, bármennyire is kilógott a szakadt ruhából. Majd fogott egy másik mosdókendőt, és Elena bokáján kezdett dolgozni. Az még mindig fel volt dagadva – Elena nem fog egyhamar szaladni rajta. A lábszárcsontja rendesen összeforrt. Ez is csak azt bizonyította, hogy Sinicsinek és a Si no Sinek nincs szüksége pénzre, különben egyszerűen piacra dobnák ezt a teát, és egy vagyont keresnének vele. – Mi… másképp látjuk a dolgokat – mondta Sinicsi, fura, aranyszínű szemét Damonre szegezve. – A pénz nem jelent sokat számunkra. Akkor mi jelent? Egy vén lókötő kínjai a halálos ágyán, aki attól tart, hogy pokolra jut. Nézni, ahogy verejtékezve próbál visszaemlékezni rég elfeledett találkozásokra. Egy kisbaba első tudatos, magányos könnye. A hűtlen feleség érzelmei, amikor a férje rajtakapja a szeretőjével. Egy szűz… nos, az első csókja, és az első éjszakai felfedezőútja. Egy fivér, aki hajlandó meghalni a fivéréért. Ezek a dolgok. És rengeteg más is, amit társaságban nem illik emlegetni, gondolta Damon. Rengeteg fájdalommal kapcsolatos dolog. Ezek érzelmi piócák, amik a halandók érzelmeit szívják ki, hogy pótolják a saját lelkük ürességét. Ismét felkavarodott a gyomra, ahogy megpróbálta elképzelni – kiszámolni –, mennyi fájdalmat érezhetett Elena, amikor kiugrott az autóból. Biztosan arra számított, hogy szörnyethal – de még ez is jobb volt, mint vele maradni. Ezúttal, mielőtt belépett az ajtón, ami korábban a fehér csempés fürdőszobába vezetett, arra gondolt, konyha, modern, rengeteg jéggel a mélyhűtőben. És nem is csalódott. Egy elég férfias konyhában találta magát, krómeszközökkel és fekete-fehér csempével. A mélyhűtő tartalma: hat csomag jég. Hármat odavitt Elenához, egyet a vállára rakott, egyet a könyökére és egyet a bokájára. Majd visszament a makulátlanul szépséges konyhába egy pohár jéghideg vízért. Fáradt. Annyira fáradt. Elena úgy érezte, mintha ólomsúlyok húznák le a testét. - 265 -
Minden tagja… minden gondolata… ólomnehéz volt. Például volt valami, amit csinálnia kellett volna – vagy nem kellett volna csinálnia – ebben a pillanatban. De nem tudta az elméje felszínére kényszeríteni a gondolatot. Túl nehéz volt. Minden túl nehéz volt. Még a szemét sem tudta kinyitni. Kaparászás. Valaki ott van a közelében, egy széken. Majd folyékony hidegséget érzett az ajkán, csak pár cseppet, de ez arra késztette, hogy megpróbálja megfogni a csészét és inni belőle. Ó, ez a finom víz. Jobb íze van, mint bárminek, amit valaha ivott. Rettenetesen fáj a válla, de megérte a fájdalmat, hogy csak ihat és ihat… ne! Elhúzták előle a poharat. Elena erőtlenül megpróbált belekapaszkodni, de kivették a kezéből. Majd megpróbálta megérinteni a vállát, de azok a gyengéd, láthatatlan kezek nem engedték, amíg le nem mosták a kezét meleg vízzel. Azután telerakták jeges borogatással, és úgy bebugyolálták a takaróba, mint egy múmiát. A hideg megbénította Elena közvetlen fájdalmát, bár voltak más fájdalmai is, mélyen odabent… Az egészről nehezére esett gondolkozni. Miközben a kezek ismét eltávolították róla a jeges borogatásokat – már reszketett a hidegtől –, Elena szépen visszasüllyedt az álomba. Damon Elenát kezelte, majd elszunyókált, kezelte, és elszunyókált. A tökéletesen berendezett fürdőszobában talált egy teknőchéj hajkefét és egy fésűt. Használhatónak tűntek. És Damon egy dolgot biztosan tudott: Elena haja soha életében nem nézett még így ki – de még holtában sem. Megpróbálta gyengéden kifésülni, és kiderült, hogy sokkal nehezebb kibontani a csomókat, mint képzelte. Amikor erősebben húzta a kefét, Elena megmozdult és dünnyögni kezdett azon a furcsa álomnyelvén. És végül a fésüléstől következett be. Elena, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, felnyúlt, elvette Damon kezéből a kefét, majd amikor egy nagyobb csomóhoz ért, fintorgott egyet, és felnyúlt, hogy megmarkolja, és megpróbálja áthúzni rajta. Damon együttérzett vele. Több évszázados élete során neki is volt néhányszor hosszú haja, amikor nem volt más választása, és bár az övé is természettől fogva olyan finomszálú volt, mint Elenáé, ismerte azt a rettenetes érzést, amikor az ember a saját haját tépi ki gyökerestül. Da- 266 -
mon már majdnem elvette Elenától a kefét, amikor a lány kinyitotta a szemét. – Mi…? – kérdezte, majd pislogni kezdett. Damon megfeszült, és felkészült arra, hogy visszalökje Elenát a mentális ürességbe, amennyiben szükséges. De Elena meg se próbálta megütni. – Mi… történt? – Elena érzelmei nyilvánvalóak voltak: ez nem tetszett neki. Nem örült, hogy megint úgy ébred, hogy csak halvány sejtelmei vannak arról, mi történt, miközben aludt. Miközben Damon tettrekész pózban figyelte az arcát, Elena lassan összerakta, mi történt vele. – Damon? – vetett rá Elena egy lapis szín pillantást. Az állt benne, hogy most kínzol, gyógyítasz, vagy egyszerűen csak egy ártatlan kívülálló vagy, aki kiélvezi valaki másnak a fájdalmát, miközben elkortyol egy pohár konyakot? – Konyakkal főzni szoktak, hercegnőm. Inni Armagnacot isznak. És én nem iszom… egyiket sem – felelte Damon. De teljesen elrontotta az egész hatását, amikor gyorsan hozzátette: – Ez nem fenyegetés. Esküszöm. Stefan rám bízott, hogy vigyázzak rád. És ez tulajdonképpen igaz is volt, ha a tényeket nézzük: Stefan azt üvöltötte neki, hogy „jobban teszed, ha vigyázol, hogy semmi bántódása ne essen Elenának, te kétarcú szemétláda, vagy megtalálom a módját, hogy visszajöjjek, és kitépjem a…”. A többi nem hallatszott jól a küzdelem miatt, de Damon felfogta a lényeget. És most komolyan vette a feladatot. – Semmi más sem fog bántani, ha megengeded, hogy vigyázzak rád – folytatta, immár a fikciók területére tévedve, mert bárki is ijesztette meg Elenát, vagy rángatta ki az autóból, egyértelműen a közelben volt, amikor ő is. De a jövőben semmi nem bánthatja, esküdött meg magának Damon. Bármilyen hibát is követett el az előző alkalommal, mostantól fogva senki nem támadhatja meg Elena Gilbertet – vagy meghal. Nem próbált Elena gondolataiban kémkedni, de miközben a lány hosszú pillanatokig a szemébe bámult, a tekintete teljesen világosan – és végtelenül rejtélyesen – tükrözte a gondolatait: tudtam, hogy igazam van. Végig valaki más volt az. És Damon tisztában volt azzal, hogy Elenát a fájdalom mögött rettenetes elégedettség tölti el. - 267 -
– Megsérült a vállam. – Elena a válla felé nyúlt a jobb kezével, de Damon megállította. – Kificamodott – magyarázta neki. – Egy darabig még fájni fog. – És a bokám is… de valaki… emlékszem, hogy ott voltam az erdőben, felnéztem, és te voltál az. Nem kaptam levegőt, de te letépted rólam a kúszónövényeket, és felkaptál a karodba… – Elképedten bámulta Damont. – Megmentettél engem? Az állítás úgy hangzott, mint egy kérdés, de nem az volt. Elena egy lehetetlennek tűnő dolgon csodálkozott. Majd sírni kezdett. Egy kisbaba első tudatos, magányos könnye. A hűtlen feleség érzelmei, amikor a férje rajtakapja a szeretőjével… És talán egy fiatal lány zokogása, amikor rádöbben, hogy az ellensége megmentette az életét. Damon frusztráltan csikorgatta a fogát. Az a gondolat, hogy Sinicsi esetleg végignézi ezt, érzi Elena érzelmeit, élvezi őket… elviselhetetlen volt. Sinicsi vissza fogja adni Elena emlékeit, ezt Damon biztosra vette. De egy olyan helyen és időben, ami a lehető legjobban szórakoztatja. – Ez a feladatom – felelte feszesen. – A szavamat adtam rá. – Köszönöm – zihálta Elena két hüppögés között. – Ne, kérlek… ne fordulj el! Komolyan gondolom. Óóóó… van itt papír zsebkendő… vagy valami száraz dolog? – Elena teste ismét rázkódni kezdett a zokogástól. A tökéletes fürdőszobában egy doboz zsebkendő is volt. Damon odavitte Elenának. Elkapta a pillantását, mielőtt Elena a zsebkendőbe temette az arcát. Itt nem voltak megbűvölő és megbűvölt lelkek, nem voltak komor és ügyes harcosok, nem voltak veszedelmes kokettek. Csak egy lány volt, akit megtört a fájdalom, aki úgy kapkodta a levegőt, mint egy sebzett galamb, és úgy zokogott, mint egy gyermek. És az öccse kétségkívül tudná, hogy mit mondjon neki. Neki, Damonnek, fogalma sem volt, mit tegyen – leszámítva, hogy abban biztos volt, hogy ezért ölni fog. Sinicsi meg fogja tanulni, mit jelent Elenával szemétkedni, ha Damon is benne van a képben. – Hogy érzed magad? – kérdezte. Senki nem állíthatja majd, hogy kihasználta a helyzetet – senki nem mondhatja, hogy csak azért bántotta Elenát, hogy… hogy használja. - 268 -
– Te a véredet adtad nekem – felelte Elena csodálkozva, és amikor Damon egy gyors pillantást vetett a saját felhajtott ingujjára, hozzátette: – Nem… ez csak egy érzés, amit ismerek. Amikor először visszatértem a földre, miután lélek voltam, Stefan vért adott nekem, és idővel… így éreztem magam. Nagyon melegen. Egy kicsit kellemetlenül. Damon megfordult, és ránézett. – Kellemetlenül? – Mintha túlságosan tele lennék… itt – érintette meg Elena a nyakát. – Szerintünk, ez olyan szimbiózisféle … azok között a vámpírok és emberek között, akik együtt élnek. – Arra gondolsz, amikor egy ember vámpírrá Változik – mondta Damon élesen. – Leszámítva, hogy én nem Változtam vámpírrá, amikor részben még lélek voltam. De utána… ismét ember lettem. – Elena csuklott egyet, megpróbálkozott egy szánalmas mosollyal, és ismét használatba vette a kefét. – Megkérnélek, hogy vizsgálj meg, és nézd meg, nem Változtam-e át, de… – tett egy kis tehetetlen mozdulatot. Damon csak ült, és elképzelte, milyen lehetett a lélekgyerek Elenának gondját viselni. Fájdalmas gondolat volt. Lényegre törően azt mondta: – Amikor arról beszéltél korábban, hogy egy kicsit kényelmetlenül érezted magad, arra gondoltál, hogy innom kellene a véredből? Elena félig elkapta a pillantását, majd visszanézett. – Mondtam, hogy hálás vagyok. Mondtam, hogy túlságosan… tele érzem magam. Nem tudom, hogyan köszönhetném meg másképp. Damon évszázadokig gyakorolta az önuralmat, máskülönben valamit a falhoz vágott volna. Ettől a helyzettől sírni támadt kedve… vagy nevetni. Elena önmagát kínálta fel hálából, amiért megmentette a szenvedéstől, amitől meg kellett volna óvnia, de nem sikerült. De Damon nem volt hős. Ő nem olyan volt, mint Szent Stefán, hogy nemet mondjon a legcsodálatosabb dologra, bármilyen állapotban is volt Elena. Akarta Elenát.
- 269 -
30.
M
att feladta. Amennyire a nyomokból meg tudta állapítani, Elena valamiért elment Dunstanék háza mellett, továbbugrált, amíg oda nem ért egy összelapított, szétszaggatott kúszónövényágyáshoz. Az indák bénán lógtak Matt kezéből, de nyugtalanító módon a támadó bogár csápjaira emlékeztették. Aztán nem talált több nyomot. Úgy tűnt, mintha egy repülő csészealj szippantotta volna fel Elenát. Matt tovább bolyongott a kúszónövények körül, amíg szem elől nem tévesztette őket, és el nem tévedt az Erdő mélyén. Ha akarta volna, elképzelhette volna, hogy mindenféle hangok veszik körül. Ha akarta volna, elképzelhette volna, hogy a zseblámpája fénye már nem olyan erős, mint volt, hogy betegesen elhalványodott… Felfedezőútja során végig a lehető leghalkabban mozgott, mert úgy érezte, meglephet valamit, ami nem akarja, hogy meglepjék. De valami egyre erősödött benne, amit egyre kevésbé tudott elfojtani. Amikor végül kitört, őt is éppen annyira meglepte, mint az esetleges fültanúkat. – Ellleeeeeeeeeeeeeenaaaa! Mattet gyerekkora óta arra tanították, hogy mondja el az esti imát. Nem igazán tudott többet a vallásról, de volt egy mély és őszinte érzése, hogy Valaki vagy Valami valahol vigyáz az emberekre. Hogy valahol, valahogyan értelmet nyer minden, és hogy mindennek megvan a maga oka. Ezt a hitét alaposan próbára tette az elmúlt év. De Elena visszatérése minden kételyt kisepert belőle. Mintha mindent bebizonyított volna, amiben valaha is hinni akart. Ugye te nem adnád őt vissza csupán néhány napra, hogy utána ismét elvedd? – töprengett, és a töprengése imává állt össze. Nem tennél ilyet… igaz? - 270 -
Mert az Elena nélküli, az Elena szikrája nélküli világ, az erős akarata nélküli világ, az őrült kalandjai nélküli világ, amelyekből még őrültebben menekül meg, túl nagy veszteségnek tűnt. Nélküle minden újra komor szürkévé és sötétbarnává válna. Nem lennének poroltóvörösek, papagájzöldek, nem lenne égszínkék, pitypangsárga, higanyszürke – és arany. Aranypettyek a feneketlen kék szemekben. – Elllleeeeeeenaaaa! A fenébe, válaszolj! Matt vagyok, Elena! Elleeeee… – Hirtelen elhallgatott, és fülelni kezdett. Egy pillanatra feldobogott a szíve, és az egész teste megrándult. Szavakat hallott. – Eleeeeeeenaaa? Maaaaatt? Hol vagytok? – Bonnie? Bonnie! Itt vagyok! – Matt egyenesen felfelé fordította az elemlámpáját, és lassú kört írt le vele. – Látsz engem? – Te látsz minket? Matt lassan körbepillantott. És – igen! – ott volt a zseblámpák sugara, két zseblámpáé, háromé! A szíve megugrott a három lámpa láttán. – Felétek megyek – kiáltotta, és a tettek mezejére lépett. Már rég nem lopakodott. Beleütközött ebbe-abba, kirántotta a bokáját az indák közül, de végig azt kiabálta: – Maradjatok ott, ahol vagytok! Jövök! És egyszer csak előtte termettek, a lámpák fénye elvakította, és valahogy a karjába került Bonnie, és Bonnie sírt. Ez legalább normalizálta a helyzetet. Bonnie a mellkasán sírt, Matt pedig az idegesen mosolygó Meredithre nézett és… Mrs. Flowersre? Csak ő lehetett, a művirágos kalapban, vagy hét-nyolc gyapjúpulóverben. – Mrs. Flowers? – kérdezte végül, amikor a hangja utolérte a gondolatait. – De… hol van Elena? A három ember hirtelen elkomorodott, mintha híreket vártak volna, és csalódniuk kellett. – Nem láttuk – felelte Meredith csendesen. – Te voltál vele. – Vele voltam, igen. De akkor megérkezett Damon. Bántotta őt, Meredith. – Matt érezte, hogy Bonnie belekarol. – Olyan görcsöket szabadított rá, hogy Elena a földön fetrengett. És… engem is bántott. Azt hiszem, elájultam. Amikor magamhoz tértem, Elena már eltűnt. – Damon elvitte? – kérdezte Bonnie harciasan. - 271 -
– Igen, de… nem értem, utána mi történt. – Matt nehézkesen elmagyarázta, hogy Elena kiugrott az autóból, és a nyomai a semmibe vezettek. Bonnie megborzongott. – És más furcsa dolgok is történtek – folytatta Matt. Lassan, néha dadogva, a legjobb tudása szerint mesélt Kristinről, és arról, mennyire hasonlított Tamira. – Ez… egyszerűen bizarr – felelte Bonnie. – Azt hittem, tudom a megoldást, de ha Kristin nem lépett kapcsolatba a másik két lánnyal… – Biztosan a salemi boszorkányokra gondoltál, kedvesem – jegyezte meg Mrs. Flowers. Matt még mindig nem szokott hozzá, hogy Mrs. Flowers szóba áll velük. Az idős hölgy folytatta: – De én nem igazán tudom, kivel találkozott Kristin az elmúlt napokban. Vagy Jim, ha már itt tartunk. A gyerekek elég szabadon mozognak manapság, és lehet, hogy a fiú a – minek hívják? – vírushordozó. – Azonkívül, ha ez megszállottság, akkor lehet, hogy teljesen másfajta megszállottság – tette hozzá Meredith. – Kristin az Öregerdőben lakik. Az Öregerdő tele van ezekkel a rovarokkal – ezekkel a malakhokkal. Ki tudja, nem akkor történt-e, amikor egyszerűen csak kilépett az ajtón? Ki tudja, mi várta odakint? Ekkor Bonnie már reszketett Matt karjaiban. Takarékoskodásból csak egy lámpát hagytak égve, de ettől sokkal ijesztőbb lett a környék. – És mi van a telepátiával? – kérdezte Matt Mrs. Flowerstől. – Úgy értem, én egy pillanatig sem hiszem el, hogy valódi boszorkányok szállták meg azokat a salemi lányokat. Szerintem csak elnyomott lányok voltak, akik tömegpszichózist éltek át, amikor összejöttek, és valahogy minden elszabadult. De hogy neveztetett Kristin ugyanúgy, mint Tamra? – Lehet, hogy mindannyian tévedünk – felelte Bonnie valahonnan Matt mellkasa felől. – Lehet, hogy ez egyáltalán nem olyan, mint Salemben, ahol a pszichózis horizontálisan terjedt, ha érted, mire gondolok. Lehet, hogy itt van valaki az egésznek a tetején, aki szándékosan adja át, akinek csak akarja. Rövid csend következett, majd Mrs. Flowers azt dünnyögte: -„A gyermekek és csecsemők szája által… ” – Úgy érti, maga szerint is így van? De akkor ki van az egész mögött? Ki csinálja ezt az egészet? – követelt magyarázatot Meredith. - 272 -
– Nem lehet Damon, mert Damon Bonnie-t kétszer megmentette… engem pedig egyszer. – Mielőtt bárki is rákérdezhetett volna erre, Meredith folytatta. – Elena biztos volt abban, hogy valami megszállta Damont. Ki lehet az? – Valaki, akivel még nem találkoztunk – felelte Bonnie baljósan. – Valaki, akit nem fogunk kedvelni. Tökéletes időzítéssel megreccsent mögöttük egy ág. Egy emberként fordultak hátra. – Igazából az a leghőbb vágyam – mondta Damon Elenának –, hogy felmelegítselek. És ez vagy azt jelenti, hogy valami meleget kell neked főznöm, hogy belülről melegedj át, vagy azt, hogy be kell rakjalak a kádba, hogy kívülről. És tekintetbe véve, mi történt, amikor legutóbb… – Én… szerintem nem tudnék most enni… – Ne már, ez amerikai hagyomány. Almaleves? Anya házi csirkés pitéje? Elena önkéntelenül felkacagott, majd megrándult az arca. – Almáspite, és anya házi csirkehúslevese. De kezdetnek nem rossz. – Nos? Ígérem, hogy nem keverem össze az almát és a csirkét. – Ehetnék egy kis levest – felelte Elena lassan. – És, Damon, annyira szeretnék egy kis vizet inni. Kérlek! – Tudom, de ha túl sokat iszol, fájdalmaid lesznek. Főzök levest. – Kis konzervdobozokban adják, piros címke van rajtuk. Meg kell húzni a horgot a tetején, hogy lejöjjön a… – Elena elhallgatott, amikor Damon az ajtó felé fordult. Damon érezte, hogy komolyan kételkedik az egész vállalkozásban, de azt is tudta, hogyha bármi ihatónak tűnőt hoz, Elena megissza. A szomjúság ilyen hatással van az emberre. Ő volt ennek az élőholt bizonyítéka. Ahogy kilépett az ajtón, rettenetes zaj hallatszott, mint amikor két húsvágó bárd összecsattan. Majdnem lekaszabolta a… hátsóját, de egészben, a hangjából ítélve. – Damon! – gyenge kiáltás hallatszott az ajtó mögül. – Damon, jól vagy? Damon! Válaszolj! Ehelyett Damon megfordult, végignézett a teljesen normálisnak tűnő ajtón, és kinyitotta. Bárki, aki végignézi a műveletet, csodálkozott vol- 273 -
na, mert Damon a zárba dugott egy kulcsot, azt mondta, „Elena szobája”, majd kinyitotta az ajtót. Amikor belépett rajta, futásnak eredt. Elena a padlón hevert, reménytelenül belegabalyodva a takarókba és a lepedőkbe. Megpróbált felállni, de az arca kékesfehér volt a fájdalomtól. – Mi lökött ki az ágyból? – kérdezte Damon. Lassan fog végezni Sinicsivel. – Semmi. Egy rettenetes hangot hallottam, amikor becsukódott az ajtó. Megpróbáltam odamenni hozzád, de… Damon rámeredt. „Megpróbáltam odamenni hozzád, de…” – Ez az összetört, sajgó, kimerült teremtés tényleg megpróbálta volna megmenteni? Olyan erősen akarta, hogy leesett az ágyról? – Sajnálom – mondta Elena, és könnybe lábadt a szeme. – Nem tudom megszokni a gravitációt. Megsebesültél? – Nem annyira, mint te – felelte Damon szándékosan nyersen, elfordított tekintettel. – Ostobaságot csináltam, amikor kimentem a szobából, és a ház… figyelmeztetett. – Miről beszélsz? – kérdezte a bánatos Elena, akin felül csak egy lepedő volt. – Erről a kulcsról – emelte fel Damon. Aranyszínű volt, és gyűrűként is lehetett viselni, de ha kihajtották a két szárnyát, akkor gyönyörű kulcs lett belőle. – Mi a baj vele? – Hogy nem használtam. Ebben a kulcsban kicune-erő van, bármit ki tud nyitni, és bárhova be lehet vele menni, de úgy működik, hogy be kell dugni a zárba, ki kell mondani, hova akarsz menni, majd elfordítani. Ezt felejtettem el, amikor kimentem innen. Elena megdöbbent. – De mi van, ha nincs zár a kulcshoz? A legtöbb hálószobaajtón nincs zár. – Ez a kulcs bármilyen ajtóba belemegy. Mondhatni, csinál magának zárat. Ez kicune kincs, akkor ráztam ki Sinicsiből, amikor haragudtam rá, amiért bántott téged. Nemsokára vissza fogja kérni. – Damon szeme elkeskenyedett, a szája pedig halványan elmosolyodott. – Kíváncsi vagyok, melyikünknél marad. Láttam egy másikat a konyhában, egy tartalékot. - 274 -
– Damon, nagyon érdekesek ezek a varázskulcsok, de ha felkelhetnék a padlóról… Damont megint elkapta a lelkiismeret-furdalás. Aztán felmerült a kérdés, hogy visszategyék-e Elenát az ágyba. – Megfürdök – mondta Elena vékony hangon. Kigombolta a farmerját, és megpróbált kibújni belőle. – Várj egy pillanatot! El is ájulhatsz és megfulladhatsz. Feküdj le, és ígérem, hogy megtisztítalak, ha ettél valamit. – Damonnek fenntartásai támadtak a házzal kapcsolatban. – Vetkőzz le az ágyon, és húzd magadra a lepedőt. Remek masszőr vagyok – tette hozzá, miközben elfordult. – Nézd, nem kell elfordulnod. Ez olyasmi, amit azóta sem értek, hogy… visszatértem – felelte Elena. – Az illendőségi tabukat. Nem értem, miért kellene bárkinek szégyellnie a testét. – Ezt elég fojtott hangon mondta. – Úgy értem, aki hisz abban, hogy Isten teremtett bennünket, higgyen abban is, hogy ruha nélkül teremtett minket, még Ádám és Éva után is. Ha ez annyira fontos, akkor miért nem pelenkában születünk? – Ez arra emlékeztet, amit egyszer Franciaország özvegy királynéjának mondtam – jegyezte meg Damon, aki elszántan bámult egy repedést a fal faborításában, miközben Elena levetkőzött. – Azt mondtam, bogy ha Isten egyszerre mindenható és mindent látó, akkor biztosan tudja előre a sorsunkat is, és a jók vajon miért vannak arra kárhoztatva, hogy éppen olyan bűnös mezítelenségben szülessenek, mint a gonoszak? – És ő mit felelt erre? – Egy szót sem. De kuncogni kezdett, és háromszor megcsapkodta a kezem fejét a legyezőjével, ami, mint később megtudtam, felhívás keringőre. De sajnos más dolgom volt éppen. Még az ágyon vagy? – Igen, és betakaróztam – felelte Elena csüggedten. – Ha az özvegy királynéról volt szó, akkor, gondolom, örültél – tette hozzá. – Nem öregasszonyok szoktak lenni? – Nem, Ausztriai Anna, Franciaország királynője haláláig megőrizte a szépségét. Ő volt az egyetlen vörös nő, akit… Damon elhallgatott, és vadul kereste a szavakat, miután az ágy felé fordult. Elena úgy tett, ahogy utasította. Csak azt nem látta előre Damon, mennyire hasonlít majd az óceánból kiemelkedő Aphroditéra. A - 275 -
lepedő törtfehérje találkozott Elena bőrének melegebb tejfehérjével. Határozottan ráfért volna némi tisztálkodás, de Damonnek már a puszta gondolattól, hogy meztelen a vékony lepedő alatt, elállt a lélegzete. Elena csomóvá gyűrte és a szoba legtávolabbi sarkába dobta a ruháit. Damon nem hibáztatta ezért. Nem is gondolkozott. Nem adott magának időt. Egyszerűen csak kinyújtotta a kezét, és azt mondta: – Citromfüves csirkeleves, forrón, csészében, és szilvavirágolaj, nagyon melegen, fiolában. Amint engedelmesen megette a levest, és visszafeküdt a hátára, Damon gyengéden masszírozni kezdte az olajjal. A szilvavirág mindig jó kezdet. Elzsibbasztja a bőrt és a fájdalomérzetet, és jó alap az egzotikusabb olajokhoz, amiket Damon használni akart. Bizonyos értelemben sokkal jobb volt, mint egy modern fürdőkádba vagy jacuzziba mártani Elenát. Damon tudta, hol vannak a sérülései; megfelelő hőmérsékletre tudta melegíteni az olajat bármelyikhez. És egy alig mozgatható jacuzzifej helyett, ami vizet fröcsköl a véraláfutásokra, el tudta kerülni az érzékenyebb részeket – mármint a fájdalmas értelemben érzékenyebbeket. Elena hajával kezdte, amit nagyon vékonyan bekent egy kis olajjal, hogy könnyebb legyen kibontani a legdurvább csomókat. Az olajozás után Elena haja aranyként ragyogott a bőrén – mint a méz a tejszínen. Majd az arcizmaival folytatta: apró simogatásokkal Elena homlokán, hogy kisimítsa és ellazítsa, hogy elernyedjen a mozdulataitól. Lassú, körkörös simogatások a halántékán, épp csak érintve a bőrét. Damon látta a vékony, kék erek hálózatát, és tudta, hogy ha erősebben megnyomná, Elena elaludna. Utána a felkarjával majd az alkarjával folytatta, a kezével, ősi mozdulatokkal és a hozzájuk illő ősi esszenciákkal szedve szét Elenát, amíg a lány egy laza, csont nélküli valamivé nem alakult a lepedő alatt: síkossá, puhává és megadóvá. Damon felvillantotta izzó mosolyát egy pillanatra, miközben addig húzta Elena egyik lábujját, amíg nem pattant – aztán ironikusan mosolygott tovább. Most megkaphatná Elenától, amit akar. Igen, most olyan hangulatban van, hogy semmire nem mondana nemet. De Damon nem számolt azzal az átkozott lepedővel. Mindenki tudja, hogy egy darab textília, akármilyen vékony, sokkal jobban odatereli a figyelmet a tabu testrészekre, mint a meztelenség. És attól, hogy - 276 -
centiről centire végigmasszírozta Elenát, gondolatai egyre inkább a hófehér lepedő alatt jártak. Kis idő múlva Elena álmosan megszólalt: – Nem meséled el, hogyan végződött a történet? Ausztriai Annáról, aki az egyetlen vörös hajú nő volt, aki… – … ó, aki élete végéig vörös maradt – dünnyögte Damon. – Igen. Állítólag Richelieu bíboros volt a szeretője. – Nem az a gonosz bíboros A három testőrből? – De igen, de talán nem olyan gonosz, mint ahogy ott ábrázolták, és mindenképpen tehetséges politikus. Illetve néhányak szerint ő volt a király igazi apja. Most fordulj meg! Lajosé. – Furcsa név egy királynak. – Hm? – Most Fordulj Meg Lajos – mondta Elena, megfordult, és kivillant tejszínű combja, Damon pedig megpróbált a szoba egyéb részeire koncentrálni. – Ez az ember hazájának névadási szokásaitól függ – felelte Damon zaklatottan. Nem látott mást, csak a fehér comb villogását. – Micsoda? – Micsoda? – Azt kérdeztem… – Most már eléggé meleged van? Végeztünk is – válaszolta Damon, majd botor módon megveregette a törölköző alatti legmagasabb kidudorodást. – Hé! – Elena felült, Damon pedig – aki hirtelen egy egész rózsaaranyszínű, parfümözött, síkos testtel találta magát szembe, és acélizmokkal a selyembőr alatt – előrelátóan elmenekült. Illendő idővel később tért vissza, engesztelő ajándékként hozott még egy csésze levest. Elena, illedelmesen lepedő-tógája alá bújva, elfogadta. Még csak meg sem próbált Damon fenekére csapni, amikor a fiú hátat fordított neki. – Mi ez a hely? – töprengett inkább fennhangon. – Nem lehet Dunstanék háza… az egy régi gazdacsalád, öreg házzal. – Ó, nevezzük csak az én kis pied-á-terre-emnek az erdőben. – Hah – felelte Elena. – Tudtam, hogy nem a fákon alszol. Damon azon kapta magát, hogy egy mosolyt próbál elfojtani. - 277 -
Még soha nem volt Elenával olyan helyzetben, amikor nem életrőlhalálról volt szó. Most, ha azt mondaná, hogy azon kapta magát, hogy beleszeretett az elméjébe, miután megmasszírozta meztelenül egy takaró alatt… nem. Senki nem hinné el. – Jobban érzed magad? – kérdezte. – Olyan meleg vagyok, mint egy csirkés almaleves. – Ezt mindig fel fogod emlegetni, igaz? Arra utasította Elenát, hogy maradjon az ágyban, amíg ő hálóingeket képzelt el minden színben és méretben, és köpenyeket is, továbbá papucsokat – mindezt egyetlen pillanat alatt, miközben kisétált a fürdőszobába, ami immár teljes megelégedésére gardróbszobává változott. Volt ott, mi szem-szájnak ingere – hálóruha viszonylatban. A selyem fehérneműktől a jó öreg, régimódi hálóingeken át a hálósapkákig. Damon egy nagy halommal hozott Elenának. Elena egy magas nyakú, fehér hálóinget vett el, ami valami illedelmes anyagból készült. Damon azon kapta magát, hogy egy királykék köpenyt simogat, amit mintha eredeti velencei csipke szegélyezett volna. – Nem az én stílusom – mondta Elena, és gyorsan bedugta a többi köntös alá. Akkor nem a stílusod, ha én is itt vagyok, gondolta Damon vigyorogva. És ravasz kis teremtés vagy. Nem akarsz arra csábítani, hogy olyat tegyek, amit holnap megbánnál. – Hát jó… utána pedig alhatsz egy jót… – Damon elhallgatott, mert Elena hirtelen döbbenten és zaklatottan kezdte bámulni. – Matt! Damon, Mattet kerestük! Most jutott csak eszembe. Őt kerestük, és… nem is tudom. Megsebesültem. Arra emlékszem, hogy zuhanok, utána pedig itt vagyok. Mert idehoztalak, gondolta Damon. Mert ez a ház csak egy gondolat Sinicsi elméjében. Mert ebben egyedül te meg én vagyunk maradandó dolgok. Damon nagy levegőt vett.
- 278 -
31.
A
dd meg nekünk, hogy méltósággal, a saját lábunkon sétálhassunk ki a csapdából – vagy mondjam úgy, a te saját kulcsoddal? – gondolta Damon Sinicsinek. Elenának azt mondta: – Igen, azt a hogyishívjákot kerestük. De te estél egy csúnyát. Azt kívánom… azt szeretném kérni tőled, hogy maradj itt és lábadozz, amíg én megkeresem. – Szerinted, tudod, merre van Matt? – Elena ennyit fogott fel az egész mondatból. Ennyit hallott belőle. – Igen. – Indulhatunk? – Nem hagyod, hogy egyedül menjek? – Nem – felelte Elena egyszerűen. – Meg kell találnom. Nem tudnék elaludni, ha egyedül mennél. Indulhatnánk, kérlek? Damon felsóhajtott. – Ahogy akarod. Volt pár – (vagy most már lesz) – rád illő ruha a szekrényben. Farmer, meg ilyesmi. Majd idehozom őket – mondta. – De csak akkor, ha tényleg, de tényleg nem vagy hajlandó lefeküdni és pihenni, amíg megkeresem Mattet. – Tudok menni – ígérte Elena. – Ha pedig nélkülem mész, egyszerűen kiugrom az ablakon és követlek. És komolyan is gondolta. Damon odahozta neki a ruhákat, majd elfordult, miközben Elena kiválasztotta a farmert és a Pendleton póló pontos mását, csak egészben és foltok nélkül. Elindultak, Elena közben élénken fésülgette a haját, de pár lépésenként visszapillantott. – Mit csinálsz? – kérdezte Damon, abban a pillanatban, amikor úgy döntött, hogy innentől ölben viszi. – Arra várok, hogy eltűnjön a ház. – És amikor Damon a legkifejezőbb „miről beszélsz?” pillantását vetette rá, így folytatta: – Armani farmer az én méretemben? La Perla kombiné, szintén? Pendleton póló, két számmal nagyobb, pont, amilyet viseltem? Ez a ház vagy egy raktár, vagy varázslat. Én az utóbbira tippelnék. - 279 -
Damon felkapta Elenát, hogy befogja a száját, és odasétált vele a Ferrarihoz. Azon töprengett, hogy vajon a való világban vannak-e éppen, vagy Sinicsi egy másik gömbjében. – Eltűnt? – kérdezte. – Aha. Milyen kár, gondolta Damon. Szívesen megtartotta volna. Megpróbálhatott volna megalkudni Sinicsivel, de pillanatnyilag más, fontosabb dolga akadt. Enyhén megszorította Elenát, miközben más, sokkal-sokkal fontosabb dolgokon gondolkozott. Az autóban ellenőrzött három apró dolgot. Először is, hogy az a kis kattanás, amit az agya övbecsatolásként értelmezett, tényleg azt jelentette-e, hogy Elena bekötötte magát. Másodszor, hogy az ajtók be vannak zárva – erre a saját központi zárját használta. És harmadszor, hogy nem felejt el lassan vezetni. Nem gondolta, hogy bárki kivetné magát a kocsijából Elena alakjában a közeljövőben, de nem akart kockáztatni. Fogalma sem volt, mennyi ideig fog működni ez a varázslat. Elena amnéziája végül elmúlik majd. Ez logikusnak tűnt, mert az övé már múlófélben volt, és ő sokkal régebben tért magához, mint Elena. A lány nemsokára visszaemlékezik arra, hogy… mire? Hogy akarata ellenére a Ferrariba kényszerítette (ami rossz, de megbocsátható – nem tudhatta, hogy ki fog ugrani belőle). Hogy piszkálta egy kicsit Mike-ot vagy Mitchet vagy kit is a tisztáson. Erre ő maga is csak halványan emlékezett – vagy ez is csak álom volt. Azt kívánta, bár tudná, mi az igazság. Mikor fog mindenre visszaemlékezni? Akkor sokkal erősebb alkupozícióba kerülne. És nem igazán tűnt reális lehetőségnek, hogy Mac megfagy egy nyári hóviharban, még akkor sem, ha még mindig azon a tisztáson van. Hűvös volt az éjszaka, de a legrosszabb, ami a fiúval történhet, hogy nyolcvanéves korában reuma gyötri majd. Az az életbevágó, hogy ne találják meg. Lehet, hogy elmondhat pár kellemetlen igazságot. Damon észrevette, hogy Elena megint ugyanolyan mozdulatot tesz. A torkához nyúl, grimaszol, mély levegőt vesz. – Tengeribeteg vagy? – Nem, én… – A holdfényben Damon észrevette az Elena arcán megjelenő, majd eltűnő pírt; az arcában lévő detektorokkal megérezte a - 280 -
melegét. Elena mélyen elvörösödött. – Már mondtam – magyarázta –, hogy olyan, mintha túlságosan tele lennék. Most is ez van. Mit tehet egy vámpír? Mondja azt, hogy sajnálom – a Holdfordulóra leszoktam? Mondja azt, hogy sajnálom – reggel utálni fogsz? Mondja azt, hogy a pokolba a reggellel – ez az ülés hátradönthető? De mi van, ha odaérnek a tisztásra, és kiderül, hogy tényleg történt valami Kussal… Pattal… a fiúval? Damon a húsz másodperccel később bekövetkező élete végéig bánná a dolgot. Elena ráuszítaná az égi lelkek hadait. Még ha senki más nem is hitt benne, Damon igen. Azon kapta magát, hogy azt mondja, olyan simulékonyan, mint amikor Page-hez vagy Damarishoz beszélt: – Megbízol bennem? – Micsoda? – Megbízol bennem annyira, hogy tizenöt vagy húsz perc alatt elvigyelek egy helyre, ahol szerintem megtalálhatjuk a hogyishívjákot? – Ha tényleg, akkor szerintem eszedbe fog jutni minden, és soha többé nem akarsz látni életedben, de legalább megkíméled magad egy hosszú kutatóexpedíciótól. Ha nem, és az autó sincs ott, akkor ez a szerencsenapom, és Kuss életműdíjat kap… utána pedig folytatjuk a keresést. Elena rámeredt. – Damon, te tudod, hol van Matt? – Nem. – Nos, ez nagyjából igaz is volt. De Elena egy ragyogó kis ékszer, egy csinos kis darab, viszont ezenfelül sajnos okos is… Damon felhagyott az Elena intelligenciájával kapcsolatos rigmusok gyártásával. Honnan jönnek ezek a költői gondolatok? Tényleg kezdene megőrülni? Ezen már korábban is elgondolkozott… hát nem? Ha az ember azon töpreng, hogy megőrült-e, az annak bizonyítéka, hogy nem? Aki tényleg őrült, az soha nem kételkedik az épelméjűségében, ugye? Igen. Vagy mégis? Az viszont biztos, hogy ha tovább beszél így magában, az nem használ. Merda. – Rendben. Bízom benned. Damon kiengedte a levegőt, amire már nem volt szüksége, és a tisztás felé indult. Ez élete izgalmasabb játszmái közé tartozott. Egyrészt az élete forgott kockán – Elena biztos megtalálja a módját, hogy megölje, ha tényleg kinyírta Mattet. A másik oldalon pedig ott volt… maga a paradicsom. A hajlandóságot mutató Elena, a lelkes Elena, a nyitott - 281 -
Elena… Damon nyelt egyet. Azon kapta magát, hogy most áll legközelebb az imádkozáshoz félezer éves élete során. Miközben lefordultak az útról a keskeny ösvényre, hiperéber üzemmódban tartotta magát, a motort éppen hogy csak járatta, az éjszaka levegője mindenféle információval szolgált vámpírérzékeinek. Tudatában volt annak, hogy lehet, hogy csapdát állítottak neki. De az út üresnek bizonyult. És amikor hirtelen a gázra lépett, és meglátták a tisztást, látta, hogy áldottan, végtelenül és visszavonhatatlanul hiányzik róla minden autó és M-mel kezdődő nevű, egyetemista korú fiú. Hátradőlt az ülésében. Elena őt figyelte. – Azt hitted, hogy esetleg itt van. – Igen. – És ekkor eljött a valódi kérdés ideje. Ha ezt nem teszi fel, az egész dolog csalás marad, átverés. – Emlékszel erre a helyre? Elena körbepillantott. – Nem. Kellene? Damon elmosolyodott. De elővigyázatosságból azért odébb állt olyan háromszáz méterrel, egy másik rétre, nehogy Elenának hirtelen visszatérjen a memóriája. – Malakhok voltak az előző tisztáson – magyarázta könnyedén. – Ez garantáltan szörnymentes. – Ó, micsoda egy hazug vagyok én, vagyok én, örvendezett. Király vagyok, vagy mi van? Azóta… zaklatott volt, hogy Elena visszatért a Túlvilágról. Lehet, hogy az első éjjelen zavarában odaadta neki az ingét – de azóta sem talált rá szavakat, ahogyan akkor érezte magát, amikor ott állt előtte frissen visszatérve a halál utáni életből, a bőre ragyogott a sötét tisztáson, meztelen volt, de minden szégyenérzet nélkül. És a masszázs alatt, amikor Elena bőrén üstökösökként rajzolódtak ki a kék erek, Damon olyasmit érzett, amit már ötszáz éve nem. Vágyat érzett. Emberi vágyakozást. A vámpírok nem szoktak ilyesmit érezni. Náluk ez a vérszomjjá változik, csak a vérre vágynak… De határozottan érezte. És azt is tudta, miért. Elena aurája. Elena vére. Elena visszahozott magával valami tartósabbat is a szárnyaknál. A szárnyait ugyan elveszítette, de ez az új tehetsége maradandónak tűnt. - 282 -
Damon ráébredt, hogy már nagyon régen nem érzett ilyesmit, úgyhogy lehet, hogy téved. De nem hitte, hogy tévedne. Úgy érezte, Elena aurájától még a leggyöpösebb vámpír is felállna, és ismét életerős fiatalemberré változna. Olyan messzire elhajolt, ahogy csak a Ferrari szűkös belső tere engedte. – Elena, valamit el kell mondanom. – Mattról? – nézett Elena Damonra egyenes, intelligens tekintetével. – Natről? Nem, nem. Rólad van szó. Tudom, hogy meglepett, hogy Stefan egy olyan valaki gondjaira bízott, mint én vagyok. A Ferrariban nem volt hely a távolságtartásra, és Damon már érezte Elena testének melegét. – Igen, meglepődtem – felelte a lány egyszerűen. – Nos, lehet, hogy ez amiatt volt, mert… – Lehet, hogy amiatt, mert arra jutottunk, hogy az aurámtól még az öreg vámpírok is rám kattannak. Stefan azt mondta, hogy mostantól komoly védelemre lesz szükségem. Damon ugyan nem volt biztos benne, hogy mit jelent rákattanni valakire, de alkalmas volt arra, hogy egy kényes dolgot elmagyarázzon a hölgynek. – Azt hiszem – fogalmazott óvatosan –, hogy Stefan leginkább azoktól a gonosz dolgoktól akart megvédeni, amik idegyűltek a világ minden részéről, és leginkább attól, hogy ne… izé, kattanjanak rád, ha nem akarod. – És ezért elhagyott, mint egy önző, ostoba, idealista idióta, ha tekintetbe vesszük, hányan kattanhatnak rám a világon. – Egyetértek – felelte Damon, vigyázva arra, hogy ne sérüljön Stefan önkéntes távozásának a gondolata. – És meg is ígértem minden védelmet, amit kínálhatok. Tényleg bármire hajlandó vagyok, Elena, hogy mindenkit távol tartsak tőled. – Igen – felelte Elena –, de akkor jön valami ilyesmi – tett egy apró gesztust, valószínűleg Sinicsire és az általa okozott problémákra utalva –, és senki sem tudja, hogy oldja meg. – Igaz – felelte Damon. Folyton fel kellett ráznia magát és emlékeztetnie a valódi céljára. Azért volt itt, hogy… nos, nem Szent Stefán miatt. És úgy áll a dolog, hogy elég könnyű lenne… - 283 -
Ott ült a haját fésülgetve… egy szép, szőke leányka a haját fésülgetve… a nap az égen sem ragyog ilyen fényesen… Damon erősen megrázta magát. Mióta érdeklik őt a régi népdalok? Mi a fene baja van? Hogy mondjon valamit, megkérdezte: – Hogy érzed magad? –, éppen abban a pillanatban, amikor Elena a torkához emelte a kezét. Elena elfintorodott. – Nem túl rosszul. És ettől egymásra pillantottak. Majd Elena elmosolyodott, és Damonnek muszáj volt visszamosolyognia, először csak a szája sarkával, utána a teljes ajkával. Elena… a fenébe is, ő minden. Szellemes, elbűvölő, bátor, okos… és gyönyörű. És Damon tudta, hogy a szeme elárulja, Elena pedig nem fordult el tőle. – Tehetnénk esetleg… egy kis sétát – vetette fel, és harangok kondultak, fanfár harsant, konfettieső zúdult le, és galambokat engedtek szabadon… Mert Elena azt mondta, hogy rendben. Egy kis ösvényen indultak el a tisztásról, ami könnyűnek tűnt Damon éjszakához szokott szemének. Damon nem akarta, hogy Elenának sokat kelljen gyalogolnia. Tudta, hogy még mindig fájdalmai vannak, és hogy Elena nem akarja, hogy észrevegye vagy babusgassa. Valami azt mondta benne: – Akkor várd meg, amíg elfárad, és segíts neki leülni. És valami más is, amire nem volt hatással, előugrott Elena első tétovább lépésénél, és Damon felkapta a lányt, különböző nyelveken szabadkozva és nagy általánosságban bolondot csinálva magából, amíg le nem ültette egy kényelmes, faragott támlás fapadra, és egy könnyű útiplédet nem terített a térdére. Folyamatosan azt mondogatta: – Szólj, ha szeretnél még valamit… bármit, jó? – Véletlenül áteresztett egy csipetnyit a gondolataiból a lehetséges kérésekről, mint páldául egy pohár víz, vagy az, hogy melléüljön, vagy egy kiselefánt, amit korábban látott Elena gondolataiban, és ami nagyon tetszett neki. – Nagyon sajnálom, de szerintem elefántokkal nem foglalkozom – mondta térden állva, miközben megigazgatta Elena ülőhelyét, és elkapta a lány egyik véletlenszerű gondolatát: hogy Damon nem is különbözik annyira Stefantól, mint hitte. - 284 -
Semmilyen más név nem váltotta volna ki belőle azt, amit akkor tett. Semmilyen más szó vagy fogalom nem lett volna rá ilyen hatással. Egy pillanat alatt lekerült Elenáról a takaró, eltűnt a zsámoly a lába alól, és Damon hátrahajolva tartotta lányt, hogy feltáruljon előtte karcsú nyaka. Az a különbség, mondta neki, az öcsém és közöttem, hogy ő még mindig abban reménykedik, hogy valami kiskapun sikerül bejutnia a mennyországba. Én nem vagyok ilyen nyafka a sorsommal kapcsolatban. Én tudom, hova jutok. És egyáltalán – mosolygott Elenára a szemfogait kivillantva – nem zavartatom magam miatta. Elena szeme tágra nyílt – Damon megijesztette. És egy akaratlan, teljesen őszinte reakciót váltott ki belőle. Elena gondolatai Damon felé fordultak, és könnyű volt olvasni bennük. – Tudom. És én is ilyen vagyok. Megszerzem, amit akarok. Nem vagyok olyan jó, mint Stefan. És nem tudom… Damon le volt nyűgözve. Mit nem tudsz, édesem? Elena csak rázta a fejét, csukott szemmel. Hogy feloldja a patthelyzetet, Damon a fülébe súgta: – Akkor mit szólnál ehhez: Mondd, hogy bátor vagyok Mondd, hogy rossz vagyok Mondd, hogy a hiúságod… én hiúbb vagyok De te Erünnisz, tedd hozzá, Hogy megcsókoltam Elenát. Elena szeme tágra nyílt. – Jaj, ne! Kérlek, Damon! – Suttogott. – Kérlek! Kérlek, ne most! – Majd elkeseredetten nyelt egyet. – Egyébként is, megkérdezted, hogy innék-e valamit, és azóta sem kaptam inni. Nem bánnám, ha belőlem innál, ha azt szeretnéd, de előtte szomjas vagyok… talán majdnem olyan szomjas, mint te. Ismét megveregette az állát. Damon bensője szétolvadt. Kinyújtotta a kezét, majd egy finom kristálypohár szára köré fonta. Gyakorlott mozdulattal lötyögtette meg benne a kis folyadékot, megszagolta – ó, micsoda bukéja van –, majd óvatosan belekóstolt. Tényleg az volt az. Black Magic, azaz fekete mágia bor, a Clarioni Löszvidéken - 285 -
termett Black Magic szőlőből. Ez az egyetlen bor, amit a legtöbb vámpír hajlandó meginni – és legendák szólnak arról, hogyan tartotta őket talpon, amikor másfajta szomjukat nem csillapíthatták. Elena beleivott a sajátjába, kék szeme tágra nyílt a bor mélylilája felett, miközben Damon mesélt róla. Imádta Elenát nézni, amikor a lány ilyen volt – amikor minden érzékszervét bevetve szívta magába az információt. Damon lehunyta a szemét, és felidézett pár válogatott pillanatot a múltból. Majd ismét kinyitotta, és Elenát pillantotta meg, aki nagyon úgy nézett ki, mint egy szomjas gyerek, és lelkesen nyelte a… – Még egy pohárral? – Az első kelyhet Damon a lány lábánál fedezte fel. – Elena, honnan szerezted ezt? – Csak azt csináltam, amit te. Kinyújtottam a kezem. De ez nem tömény, igaz? Olyan íze van, mint a szőlőlének, én pedig majd meghaltam a szomjúságtól. Lehet, hogy tényleg ilyen naiv? Persze a Black Magic bornak nincs olyan erős illata és íze, mint a legtöbb alkoholnak. Visszafogott ízű, az érzékeny vámpírok ínyére kifejlesztve. Damon tudta, hogy a szőlőt löszös talajban termesztik, amit a visszahúzódó gleccserek hagynak maguk után. Persze csak a hosszabb életű vámpíroknak való, mert rengeteg idő, amíg elég lösz összegyűlik. És amikor elkészül a talaj, a szőlőt a magonctól a lábbal taposott pépig vasfa hordókban tárolják, hogy napot soha ne is lássanak. Ettől van olyan fekete, bársonyos, visszafogott íze. Most pedig… Elenának „szőlőlé”-bajsza volt. Damon nagyon szívesen lecsókolta volna róla. – Nos, egy szép napon majd elmesélheted az embereknek, hogy két pohár Black Magic bort megittál kevesebb mint egy perc alatt, és ezzel lenyűgözheted őket – mondta. De Elena megint az álla alját paskolta. – Elena, szeretnéd, ha leinnék egy kicsit a véredből? – Igen! – felelte Elena, és úgy csengett a hangja, mint amikor végre felteszik az áhított kérdést. Részeg volt. Mindkét karját hátravetette, ráfonta a padra, ami a mozdulataihoz idomult. A pad fekete velúr kanapévá változott magas támlával; aztán dívánnyá, és Elena nyaka ebben a pillanatban a legmagasabb pontján - 286 -
nyugodott, a torka szabadon várakozott. Damon felnyögött és elfordult. Vissza akarta vinni Elenát a civilizációba. Aggódott Elena egészsége miatt, azon töprengett, hogy lehet… Kuss, és ebben a pillanatban… nem tudta elvenni, amit akart. Nem tudott Elena véréből inni, amíg a lány részeg volt. Elena egy másfajta hangot adott ki, ami talán az ő neve lehetett. – D'm'n? – dünnyögte. A szemét elfutotta a könny. Damon szinte mindent megtett Elenáért, amit egy ápolónő megtehet egy betegért. De úgy tűnt, a lány nem akarja kiadni magából a két pohár Black Magicet őelőtte. – R'sszul vaok – nyögte ki Elena, egy vészes csuklással a végén. Belekapaszkodott Damon csuklójába. – Ez tényleg nem az a vedelnivaló bor. Várj, ülj fel egyenesen, és hadd próbáljam meg… – És talán azért, mert Damon gondolkodás nélkül mondta ki, anélkül, hogy bunkó akart volna lenni, anélkül, hogy így vagy úgy manipulálni akarta volna Elenát, rendben volt a dolog. Elena engedelmeskedett, Damon pedig a halántékára tette a két ujját, és könynyedén megnyomta. Egy törtmásodpercig majdnem baj lett, majd Elena lassan, nyugodtan kezdett lélegezni. Még mindig hatással volt rá a bor, de a részegsége elmúlt. És eljött a pillanat. Damonnek el kellett árulnia az igazat. De először fel kellett ébrednie. – Egy tripla eszpresszót szeretnék – nyújtotta ki a kezét. Az azonnal megjelent, illatosan, és olyan feketén, mint Damon lelke. – Sinicsi szerint az eszpresszó az egyetlen mentsége az emberi faj létezésének. – Akárki is ez a Sinicsi, egyet kell értenem vele. Egy tripla eszpreszszót szeretnék – mondta Elena az erdőnek, ennek a hógömbnek, az univerzumnak. Semmi nem történt. – Lehet, hogy ebben a pillanatban csak rám van hangolódva – jegyezte meg Damon egy megnyugtató mosoly kíséretében, majd egy intéssel megszerezte a lány kávéját. Meglepődve tapasztalta, hogy Elena a homlokát ráncolja. – Azt mondtad, Sinicsi. Az meg ki? - 287 -
Damon semmit nem akart kevésbé, mint hogy Elenának bármi köze legyen a kicunéhoz, de ha tényleg el akar neki mondani mindent, akkor ezt nem kerülheti el. – Egy kicune, egy rókalélek – magyarázta. – Ő küldte Stefannak azt a honlapcímet, ami miatt elrohant. Elena arca megfagyott. – Ami azt illeti – folytatta Damon –, szerintem jobb lenne, ha téged hazavinnénk a következő lépés előtt. Elena az égre emelte csüggedt tekintetét, de hagyta, hogy Damon felkapja, és visszavigye az autóhoz. Damon ekkor jött rá, mi lenne a legjobb hely a beszélgetésre. Nem is volt baj, hogy nem kellett messzire menniük az Öregerdőtől ebben a pillanatban. Nem találtak olyan utat, ami nem zsákutcába vitte őket, kis tisztásokra vagy a fák közé. Elena annyira nem lepődött meg, amikor rátaláltak a kis ösvényre, ami az apró, de tökéletesen felszerelt házhoz vezetett, hogy Damon semmit nem mondott, amikor beléptek, és ismét számba vette, mijük van. Egy hálószoba hatalmas ággyal. Egy konyha. És egy nappali. De bármelyiket bármivé átváltoztathatták, egyszerűen úgy, hogy rágondoltak, mielőtt kinyitották az ajtót. Ráadásul kulcsaik is voltak, amiket, mint Damon rádöbbent, az erősen zaklatott Sinicsi hagyott ott, és amelyek segítségével még többet kezdhettek az ajtókkal. Egyszerűen a zárba dugták a kulcsot, kimondták, amit szeretnének, és máris ott volt – még akkor is, ha biztosan Sinicsi területén kívül kellett lennie a téridőben. Más szóval, mintha kijáratot találtak volna a külvilágba, de ebben Damon nem volt teljesen biztos. Vajon tényleg a külvilág az, vagy csak Sinicsi újabb csapdája? E pillanatban épp egy hosszú csigalépcsőn kaptattak egy nyitott csillagvizsgáló felé, amelyet kis tetőterasz vett körül, mint a panzióban. Még egy Stefanéhoz hasonló szobát is észrevett Damon, miközben felcipelte Elenát. – Felmegyünk a tetejére? – döbbent meg Elena. – A tetejére. – És mit fogunk csinálni? – kérdezte Elena, amikor Damon beleültette egy lábtámaszos fotelba, és betakarta egy könnyű pléddel. Damon leült egy hintaszékbe, billegett egy kicsit, a karját az egyik térde köré fűzte, arcát a felhős égbolt felé emelte. - 288 -
Még egy utolsót billent, majd megállt, és Elena felé fordult. – Szerintem azért vagyunk itt – mondta azon a könnyed, öngúnnyal telt hangon, ami azt jelentette, hogy komolyan beszél –, hogy elmondhassam neked az igazat, a teljes igazat, és a színtiszta igazat.
- 289 -
32. Mi az? – kérdezte egy hang az erdő sötétségéből. – Ki van ott?
Bonnie ritkán volt olyan hálás bárkinek, mint most Mattnek azért, hogy belekapaszkodhat. Muszáj volt hozzáérnie valakihez. Ha elég mélyen beletemetkezhet másokba, akkor valahogy biztonságban lesz. Alig sikerült elfojtania a sikolyát, amikor a zseblámpa homályos fénye egy szürreális jelenetet világított meg. – Isobel! Igen, tényleg Isobel volt az, aki egyáltalán nem a Ridgemont kórházban tartózkodott, hanem itt, az Öregerdőben. Védekező testtartásban állt, szinte meztelenül, a vért és a sarat leszámítva. Ezen a helyen, ezzel a háttérrel egyszerre tűnt áldozatnak, és valamiféle erdei istennőnek, a bosszú és minden zsákmány istennőjének, és azok büntetésének, akik az útjába állnak. Ki volt fulladva, zihálva vette a levegőt, nyálbuborékokat fújt, de nem volt megtörve. Ehhez elég volt a szemébe nézni, ami vörösen ragyogott. Mögötte két alak lépkedett az ágakon, és időnként egy-egy nyögés vagy káromkodás szaladt ki a szájukon: az egyik magas és vékony volt, de felül kiszélesedett, a másik alacsonyabb és köpcösebb. Úgy néztek ki, mint egy erdei nimfát követő gnómok. – Dr. Alpert! – Meredith hangjában alig volt nyoma a szokott összeszedettségnek. Ugyanebben a pillanatban Bonnie észrevette, hogy Isobel sebei sokkal csúnyábbak lettek. A legtöbb szegecset, karikát és tűt elveszítette, de a vér mellett már genny is csorgott a sebeiből. – Ne ijeszd meg! – súgta Jim a sötétből. – Azóta üldözzük, hogy meg kellett állnunk. – Bonnie érezte, hogy Matt, aki nagy levegőt vett, hogy kiabálni tudjon, hirtelen elfojtja magában a kiáltást. Azt is meglátta, miért tűnt Jim fejnehéznek. Oba-szant cipelte, japán módra, a hátán. Mint egy hátizsákot, gondolta Bonnie. - 290 -
– Mi történt? – suttogta Meredith. – Azt hittük, a kórházba mennek. – Valahogy kidőlt egy fa az útra, amíg titeket kiraktunk, és nem tudtuk megkerülni, hogy eljussunk a kórházba, vagy bárhova máshova. Ráadásul egy darázsfészek vagy mi is volt benne. Isobel egy csapásra felébredt – csettintett egyet az orvos –, és amikor meghallotta a darazsakat, valahogy kimászott a kocsiból, és elrohant előlük. Mi pedig utána. Azt mondanám, ugyanezt tettem volna, ha egyedül vagyok. – És látta valaki azokat a darazsakat? – kérdezte Matt egy másodperccel később. – Nem, akkor sötétedett be. De jól hallottuk őket. Még sosem hallottam ennél furcsább hangot. Mintha egy harminccentis darázsból jött volna – magyarázta Jim. Meredith ekkor már Bonnie karját szorongatta. Talán, hogy csendben maradjon, vagy épp azért, hogy beszédre bátorítsa? Bonnie-nak fogalma sem volt. De mit mondhatott volna? Hogy „a kidőlt fák csak addig maradnak kidőlve, amíg a rendőrség keresni nem kezdi őket”? Vagy hogy „vigyázzatok azokkal a karhosszúságú, pokoli lényekkel”? „És egyébként valószínűleg Isobelben is van egy”? Ettől Jim tényleg kiborulna. – Ha tudnám az utat a panzióba, akkor odavinném magukat – szólalt meg Mrs. Flowers. – Ehhez tényleg semmi közük. Bonnie meglepetésére Alpert doktornő nem tiltakozott az ellen, hogy neki „nincs köze” ehhez. És azt sem kérdezte meg, mit keres Mrs. Flowers három tinédzserrel az Öregerdőben ezen a kései órán. És amit mondott, az még megdöbbentőbb volt: – Akkor láttuk meg a panzió fényeit, amikor kiabálni kezdtünk. Arra van, hátul. Bonnie érezte, hogy Matt izmai megfeszülnek mellette. – Hála Istennek – mondta a fiú. Majd lassabban: – De az nem lehet. Tíz perccel azelőtt jöttem el Dunstanéktől, hogy találkoztunk, és ők pont az Öregerdő túlsó végén vannak a panzióhoz képest. Legalább negyvenöt percre gyalog. – Nos, akár lehetséges, akár nem, a panziót láttuk, Theophilia. És égtek benne a lámpák, lent, fent, mindenütt. Eltéveszteni sem lehetett. Biztos vagy benne, hogy nem becsülted alá az időt? – kérdezte a doktornő Matt-től. Mrs. Flowerst Theophiliának hívják, gondolta Bonnie, és majdnem elnevette magát. Kezdett kikészülni a feszültségtől. - 291 -
De épp, amikor erre gondolt, Meredith ismét megbökte. Bonnie néha úgy érezte, mintha közte, Elena és Meredith között lenne valami telepatikus kapcsolat. Lehet, hogy nem valódi telepátia, de néha egyetlen pillantással többet tudtak elmondani, mint percekig tartó érveléssel. És néha – nem mindig, csak néha – mintha Matt és Stefan is a részesei lettek volna ennek. Nem olyan volt, mint az igazi telepátia, amikor éppen olyan tisztán szólnak a hangok az ember fejében, mint a valóságban, de a fiúk néha mintha… a lányokra lettek volna hangolódva. Bonnie pontosan tudta, mit jelent az a bökdösés. Azt jelentette, hogy Meredith lekapcsolta a lámpát Stefan szobájában, Mrs. Flowers pedig a lenti lámpát oltotta el indulás előtt. Úgyhogy Bonnie hiába látta tisztán maga előtt a kivilágított panziót, ez a kép nem lehetett valóságos ebben a pillanatban. Valami szórakozik velünk, ezt jelentette Meredith bökdösése. És Matt is egy hullámhosszon volt velük, még ha más okból is. Nagyon enyhén hátrahajolt Meredithhez, Bonnie fölött. – Talán inkább vissza kellene mennünk Dunstanékhoz – mondta Bonnie a legkislányosabb, legszívszaggatóbb hangján. – Rendes emberek. Megvédenének minket. – A panzió közvetlenül az emelkedő mögött van – jelentette ki dr. Alpert határozottan. – És nagyon örülnék, ha lenne valami ötlete, hogy mit kezdhetnénk Isobel fertőzéseivel – tette hozzá Mrs. Flowers felé fordulva. Mrs. Flowers repdesett. Nem volt rá jobb szó. – Ó, Istenkém, micsoda kedves elismerés. Először is, azonnal ki kellene mosni a koszt a sebeiből. Ez annyira egyértelmű volt, és annyira nem jellemző Mrs. Flowersre, hogy Matt erősen megszorította Bonnie-t abban a pillanatban, amikor Meredith is odahajolt. Hurrá! – gondolta Bonnie. Megy nekünk ez a telepátia! Szóval dr. Alpert a veszélyes közülük, ő hazudik. – Akkor ez lesz. Visszamegyünk a panzióba – mondta Meredith higgadtan. – Te pedig ne aggódj, Bonnie! Vigyázunk rád. – Az biztos – jelentette ki Matt egy utolsó szorítással. Ez azt jelentette, hogy értem. Tudom, ki nincs a mi oldalunkon. Hangosan, tettetett szigorúsággal hozzátette: – Amúgy sem lenne jó Dunstanékhoz menni. - 292 -
Mrs. Flowersnek és a lányoknak már mondtam, hogy a lányuk pont olyan lett, mint Isobel. – Szurkálja magát? – kérdezte a doktornő elszörnyedve a gondolattól. – Nem. Csak nagyon furcsán viselkedik. De az most nem jó hely. – Szorítás. Már rég megértettem, gondolta Bonnie ingerülten. Most be kell fognom. – Kérem, vezessen! – dünnyögte Mrs. Flowers, aki bolondabbnak tűnt, mint valaha. – Vissza a panzióba. Ezzel hagyták, hogy a doktornő és Jim vezesse őket. Bonnie motyogva siránkozott, ha esetleg hallgatózna valaki. És mindhárman rajta tartották a szemüket a doktornőn és Jimen. – Rendben – felelte Elena Damonnek. – Bebugyoláltál, mintha egy óceánjáró fedélzetén ülnénk. Felcsigáztál, mint egy túlfeszített gitárhúrt, és elegem van az időhúzásból. Szóval… mi az igazság, a teljes igazság és a színtiszta igazság? – csóválta a fejét. Az idő hol ugrált, hol nyúlt számára. Damon azt válaszolta: – Bizonyos értelemben egy nagyon apró hógömbben vagyunk, amit magamnak csináltam. Ez azt jelenti, hogy pár percig nem fognak hallani vagy látni minket. Ideje az egyenes beszédnek. – Akkor jobb, ha gyorsan nekilátsz – mosolygott Elena bátorítóan. Segíteni próbált Damonnek. Tudta, hogy a fiúnak segítségre van szüksége. Azt akarta, hogy elárulja neki az igazat, de ez annyira ellenkezett a természetével, mintha egy pokoli paripát kérnének arra, hogy hagyja, hogy meglovagolják, hogy irányítsák. – Több probléma is van – nyögte ki Damon rekedtes hangon, és Elena ebből tudta, hogy igaza volt. – Ők… megpróbálták megakadályozni, hogy beszéljek veled erről. Egy nagyszabású tündérmese szabályai szerint csinálták: rengeteg feltételt szabtak. Nem mondhattam el neked a házban, nem mondhattam el a házon kívül. A tetőterasz viszont nem a házban van, de nem is a házon kívül. Nem mondhattam el neked sem napfénynél, sem holdfénynél. A nap már leszállt, és még harminc perc maradt a holdkeltéig, úgyhogy azt mondanám, ez a feltétel is teljesült. - 293 -
És nem mondhattam el neked úgy, hogy ruhában vagy, de úgy sem, hogy meztelen. – Elena automatikusan lepillantott magára, de amennyire meg tudta állapítani, semmi nem változott. – És azt hiszem, ez a feltétel is teljesült, mert bár megesküdött rá, hogy kienged az egyik hógömbjéből, nem tette meg. Egy házban vagyunk, ami nem ház… csak egy gondolat valakinek a fejében. Te ruhát viselsz, ami nem igazi ruha… csak a képzelet terméke. Elena ismét kinyitotta a száját, de Damon rátette a két ujját, és így folytatta: – Várj egy kicsit, hadd beszéljek, amíg még lehet. Komolyan azt hittem, hogy soha nem áll le a feltételekkel, amiket a mesékből vett. Ez a mániája, meg a brit költészet. Nem tudom, miért, hisz a világ túlsó végéből származik, Japánból. Ez Sinicsi. És van egy ikerhúga… Mizao. Damon ezután már nem vette olyan nehezen a levegőt, és Elena arra jutott, biztos volt valami belső feltétele is annak, hogy beszélhessen. – Szereti úgy fordítani a nevét, hogy „a halál eleje”, vagyis a legfőbb tekintély a halál dolgaiban. Mindketten olyanok, mint a kamaszok, a rejtjeleikkel és játékaikkal. Ugyanakkor több ezer évesek. – Több ezer? – ösztökélte Elena gyengéden, amikor Damon kimerült, de elszánt arccal elhallgatott. – Utálok arra gondolni, hány ezer éve gonoszkodhat ez a kettő. Mizao változtatta meg a lányokat a városban. A malakhjával szállja meg őket, utána a maiakhon keresztül kényszeríti őket mindenfélére. Emlékszel az amerikai történelemre? A salemi boszorkányokra? Az is Mizao volt, vagy valaki hozzá hasonló. És több száz alkalommal megtörtént azelőtt is. Ha ennek vége, utánanézhetsz az orsolyitáknak. Egy csendes kis rend volt, akik exhibicionisták lettek, sőt… volt, amelyik megőrült, és pár embert, akik segíteni próbáltak rajtuk, megszálltak. – Exhibicionisták? Mint Tamra? De hisz ő csak egy gyerek… – Mizao is csak egy gyerek, a fejében. – És hol jön a képbe Caroline? – Egy ilyen esetben, mint ez, kell lennie egy felbujtónak, olyasvalakinek, aki hajlandó alkut kötni az ördöggel, vagyis igazából egy démonnal, a saját érdekében. Itt jön a képbe Caroline. De egy egész városért valami nagyon nagyot ígérhettek neki. – Egy egész városért? Meg akarják szállni Fell's Churchöt…? - 294 -
Damon elkapta a pillantását. Az igazság az volt, hogy el akarják pusztítani Fell's Churchöt, de ezt nem lett volna értelme elmesélni. Damon keze lazán a térdére kulcsolódott, miközben ott ült a hintaszékben a tetőteraszon. – Mielőtt bárhogyan tudnánk segíteni, ki kell szabadulnunk innen. Ki Sinicsi világából. Ez fontos. Rövid időre… meg tudom akadályozni, hogy figyeljen minket, de hamar elfáradok, és vérre van szükségem. Többre, mint amennyit te termelni tudsz, Elena – nézett fel rá. – Berakta ide a Szépséget a Szörnyeteggel, és most azt figyeli, melyikük győz vajon. – Ha úgy érted, melyikük öli meg a másikat, akkor ami engem illet, elég sokáig várhat. – Most így gondolod. De ez egy kidolgozott csapda. Semmi nincs itt, leszámítva az Öregerdőt, ami ugyanolyan, mint amikor elindultunk benne. És nincs más emberi lakhely sem. Ez az egyetlen ház, és mi vagyunk az egyetlen igazi emberek. Elég hamar a halálomat fogod kívánni. – Damon, ezt nem értem. Mit akarnak itt? Még azzal együtt is, amit Stefan mondott arról, hogy itt találkoznak az erővonalak, és olyanok, mint egy világítótorony… – Te vonzottad ide őket világítótoronyként, Elena. Olyan kíváncsiak, mint a gyerekek, és van egy olyan érzésem, hogy nagy bajban lehetnek ott, ahol igazából élnek. Lehet, hogy végignézték a csata végét, és ahogy újjászülettél. – Úgyhogy… el akarnak pusztítani bennünket? Pusztán szórakozásból? Hogy elfoglalhassák a várost és velünk bábozhassanak? – Mindhármat akarják, egy időre. Lehet, hogy csak szórakoznak, amíg valaki az ügyüket tárgyalja egy másik dimenzió bírósága előtt. A szórakozás pedig számukra valóban azt jelenti, hogy szétszednek egy várost. Bár azt hiszem, Sinicsi vissza akarja vonni a megállapodásunkat valamiért, amit jobban szeretne, mint ezt a várost, úgyhogy lehet, hogy egymás ellen fordulnak majd. – Milyen alkut, Damon? – Rólad alkudoztunk. Stefané voltál. Én is akartalak. Ő is akar. - 295 -
Elena önkéntelenül is megérezte, ahogy hidegség gyűlik a teste közepén, érezte a kezdődő reszketést, ami kifelé áradt. – És az eredeti alku mi volt? Damon elkapta a pillantását. – Ez a nehéz része. – Damon, mit tettél? – kiáltott fel Elena szinte sikoltva. – Mi állt az alkuban? – Az egész teste remegett. – Üzletet kötöttem egy démonnal, és valóban tudtam, mi ő, amikor megtettem. Azután történt, hogy a barátaidat megtámadták a fák… miután Stefan kizavart a szobájából. Szóval, dühös voltam, ő pedig fogta a haragomat, és felpumpálta. Használt engem, irányított; most már látom. Akkor kezdődött az alkudozás és a feltételek. – Damon… – kezdte Elena reszketve, de a fiú folytatta, hadart, mintha mielőbb túl akarna esni rajta, el akarna jutni a végére, mielőtt elszáll a bátorsága. – A végső megállapodásunk úgy szólt, hogy segít eltávolítani az útból Stefant, hogy megkaphassalak, cserébe ő megkapja Caroline-t és a város többi részét a húgával együtt. Ezzel tromfolta Caroline megegyezését Mizaóval. Elena pofon vágta Damont. Nem volt biztos benne, hogyan sikerült így bebugyolálva kiszabadítani a kezét és megtenni ezt a villámgyors mozdulatot, de sikerült. Utána meg csak várt, a vérgyöngyöt figyelve Damon ajkán, várta, hogy a fiú visszavágjon, vagy neki összegyűljön az ereje, hogy megölhesse.
- 296 -
33.
D
amon csak ült ott. Aztán megnyalta a száját, és semmit nem mondott, semmit nem tett. – Te szemétláda! – Igen. – Azt mondod, hogy Stefan igazából nem is hagyott el engem? – Igen. Azt mondom. – Akkor ki írta azt a levelet a naplómba? Damon nem válaszolt, de elkapta a tekintetét. – Ó, Damon! – Elena nem tudta, hogy megcsókolja, vagy megrázza. – Hogy tehetted… nem tudtad – folytatta elfúló, fenyegető hangon –, mit éltem át, mióta eltűnt? Hogy minden pillanatban arra gondoltam, hogy egyszer csak felállt, és itthagyott? Még ha vissza is akart jönni… – Én… – Csak azt ne mondd, hogy sajnálod! És azt se mondd, hogy tudod, mit éreztem, mert nem tudod. Hogyan is tudnád? Neked nincsenek ilyen érzelmeid! – Azt hiszem… volt már ehhez hasonló élményem. De nem mentegetőzni akartam. Csak azt akartam mondani, hogy már nem bírom sokáig távol tartani Sinicsit. Elena szíve ezer darabra tört; érezte, ahogy a szilánkok belé hasítanak. Már semmi nem számított. – Hazudtál, megszegted az ígéretedet, hogy soha nem bántjátok egymást… – Tudom… annak pedig lehetetlennek kellett volna lennie. De aznap éjjel kezdődött, amikor a fák körbevették Bonnie-t, Meredithet és… Markot… – Mattet! – Aznap éjjel, amikor Stefan elagyabugyált, és megmutatta az igazi Erejét… miattad történt. Azért tette, hogy én békén hagyjalak. Azelőtt csak abban reménykedett, hogy sikerül téged elrejtenie. És aznap éjjel valahogy úgy éreztem, mintha… elárultak volna. Ne kérdezd, mi ebben - 297 -
a logika, amikor évekig vertem őt, és tapostam a porba úri kedvem szerint. Elena a maga elkínzott állapotában megpróbálta értelmezni Damon szavait. De nem tudta. És azt az érzést sem tudta elhessegetni, ami rávetette magát, mint egy láncra vert angyal, és elkapta. Próbálj a másik szemeddel látni! Bent keresd a választ, ne odakint! Ismered Damont. Már láttad, mi van benne. Mióta van ott? – Ó, Damon, annyira sajnálom! Tudom a választ. Damon… Damon. Ó, Istenem! Tudom, mi a gond veled. Téged jobban megszálltak, mint bármelyik lányt. – Én… van bennem egy olyan izé? Elena csukva tartotta a szemét, miközben bólintott. Könnyek gurultak végig az arcán, és rosszul lett, miközben kényszerítette magát: elég emberi erőt összeszedett ahhoz, hogy a másik szemével lásson, amivel megtanult az emberekbe nézni. A malakh, amit korábban látott Damonben, és amiről Matt mesélt neki, rovarnak hatalmas volt – kábé akkora, mint egy emberi kar. De most Damonben valami… óriásit látott. Szörnyű nagyot. Olyasmit, ami teljesen kitöltötte, az átlátszó feje Damon gyönyörű vonásai mögött volt, kitinteste olyan hosszú, mint Damoné, hátrafeszített lábait a fiú lábaiba rejtette. Elena egy pillanatra azt hitte, elájul; de utána összeszedte magát. A kísérteties alakot nézve arra gondolt, Mit Tenne Most Meredith? Meredith higgadt maradna. Nem hazudna, de megtalálná a módját, hogy segítsen. – Damon, rosszul áll a szénád. De kell lennie valamilyen módszernek arra, hogy kiszedjük belőled… hamarosan. És rá fogok jönni, hogyan. Mert amíg benned van, Sinicsi bármire rákényszeríthet. – Meghallgatnád, szerintem miért nőtt ekkorára? Aznap éjjel, amikor Stefan kidobott, mindenki más hazament, mint a jó kislányok és kisfiúk, de te és Stefan sétálni indultatok. Repülni. Szállni. Egy hosszú pillanatig Elenának semmi nem jutott eszébe, pedig akkor látta utoljára Stefant. Igazából csak ennyi jelentősége volt: az volt az utolsó alkalom, amikor Stefannal… Érezte, hogy megfagy odabent. - 298 -
– Bementetek az Öregerdőbe. Te még mindig az a kis lélekgyerek voltál, aki nem tudta, mi a helyes és mi a helytelen. De Stefannak több esze lehetett volna, mint hogy az én területemre jöjjön. A vámpírok nagyon territoriális lények. És a saját pihenőhelyemen… egyenesen a szemem előtt. – Jaj, Damon! Nem! – Jaj, Damon, igen! Ott voltatok, ott ittátok egymás vérét, és túlságosan elmerültetek benne ahhoz, hogy észrevegyetek engem, hiába is ugrottam volna elő, hogy szétrángassalak benneteket. Te egy magas nyakú, fehér hálóinget viseltél, és olyan voltál, mint egy angyal. Meg tudtam volna ölni Stefant. – Damon… – És abban a pillanatban jelent meg Sinicsi. Nem kellett elmesélnem neki, hogy mit érzek. És volt egy terve, egy javaslata… egy ajánlata. Elena lehunyta a szemét, és ismét megrázta a fejét. – Előre felkészített. Akkor már meg voltál szállva, elő voltál készítve a dühkitörésre. – Nem tudom, miért – folytatta Damon, mintha meg sem hallotta volna –, de alig gondolkoztam azon, mit jelent ez Bonnie, Meredith és a város többi lakója számára. Csak rád tudtam gondolni. Csak téged akartalak, és bosszút állni Stefanon. – Damon, ide figyelnél egy kicsit? Addigra már szándékosan megszálltak. Láttam benned a malakhot. Te is beismerted – folytatta, ahogy megérezte, hogy Damon közbe akar szólni –, hogy valami befolyásolt téged előtte, arra kényszerített, hogy csak nézd, ahogy Bonnie és a többiek meghalnak a lábad előtt. Damon, szerintem ezektől az izéktől még nehezebb megszabadulni, mint gondoltam. Először is, te normál esetben nem néznéd végig, ahogy mások… intim dolgokat művelnek, igaz? Ez nem azt bizonyítja önmagában is, hogy valami nem volt rendben? – Ez is egy… elmélet – hagyta rá Damon nem túl boldogan. – De nem érted? Emiatt mondtad azt Stefannak, hogy csak szeszélyből mentetted meg Bonnie-t, és emiatt nem voltál hajlandó elárulni senkinek, hogy a malakh hipnotizált, hogy tétlenül nézd a fákat. Emiatt, és az ostoba, makacs büszkeséged miatt. – Vigyázz a bókjaiddal! A végén még elszállok. – Ne aggódj – felelte Elena szárazon –, bármi is történjék velünk, az egód szerintem túléli. És utána mi történt? - 299 -
– Megegyeztem Sinicsivel. Ő elcsalja Stefant valahová, ahol kettesben találkozhatok vele, aztán kicsempészi ebből a világból valahová, ahol nem találhat meg téged… Valami ismét robbanásközeli állapotba került Elenában. Az elfojtott öröm feszes, kemény gömbje. – Nem azért, hogy megölje? – nyögte ki. – Mi? – Stefan él? Él? Tényleg… él? – Nyugalom! – felelte Damon hidegen. – Nyugalom, Elena! Nehogy elájulj! – Megfogta a lány vállát. – Tényleg azt hitted, hogy meg akartam ölni? Elena alig tudott válaszolni a remegéstől. – Ezt miért nem mondtad hamarabb? – Elnézést kérek a mulasztásért! – Életben van… biztos ez, Damon? Teljesen biztos? – Teljesen. Elena anélkül, hogy belegondolt volna, azt tette, ami a legjobban ment neki – impulzívan cselekedett. Damon nyakába ugrott, és megcsókolta a fiút. Damon egy pillanatra mozdulatlanná merevedett a sokktól. Végtére is gyilkosokkal kötött szerződést, hogy elrabolják Elena szerelmét, és tizedeljék meg a várost. De Elena elméje ezt nem így látta. – Ha meghalt volna… – Elhallgatott, majd újrakezdte. – A Sinicsivel kötött alku arra épült, hogy életben tartsa… életben, és távol tőled. Nem kockáztathattam meg, hogy megöld magad, vagy tényleg megutálj. – Ismét az a távolságtartó hűvösség. – Ha Stefan meghalt volna, mivel tudtalak volna a markomban tartani, hercegnőm? Elena erre oda se figyelt. – Ha él, akkor megkereshetem. – Ha emlékszik még rád. De mi van, ha minden emlékét kitörölték? – Micsoda? – Elena fel tudott volna robbanni. – Ha minden emlékemet kitörölnék Stefanról – folytatta jeges hangon –, akkor is azonnal beleszeretnék, amint meglátnám. És ha minden emlékemet kitörlik Stefanból, akkor bebarangolná a világot, keresne valamit, amiről nem tudná, hogy micsoda. – Nagyon romantikus. – Damon, nagyon köszönöm, hogy nem hagytad, hogy Sinicsi megölje! - 300 -
Damon megrázta a fejét, és ő is értetlennek tűnt. – Valahogy… nem tudtam megtenni. Valami miatt az adott szavammal kapcsolatban. Úgy gondoltam, ha szabad, boldog, és nem emlékszik, az nekem elég… – A nekem tett ígéreted miatt? Rosszul gondoltad. De most már nem számít. – De számít. Te szenvedtél miatta. – Nem, Damon. Igazából csak az számít, hogy Stefan nem halt meg, és nem hagyott el. Hogy van még remény. – De Elena! – Damon hangja megtelt élettel, egyszerre volt izgatott és hajthatatlan. – Hát nem látod? A múltunkat leszámítva be kell ismerned, hogy mi tartozunk össze. Neked és nekem egyszerűen jobban öszszeillik a természetünk. Mélyen legbelül ezt tudod is, mert megértjük egymást. Egy szinten vagyunk intellektuálisan… – Stefan is! – Nos, akkor csak annyit mondhatok, hogy nagyon ügyesen titkolja. Hát nem érzed? Nem érzed – a szorítása kezdett kényelmetlenné válni –, hogy te lehetsz mellettem a sötétség hercegnője, hogy valami mélyen benned ezt szeretné? Én látom, még ha te nem is. – Én semmi nem lehetek melletted, Damon. Legfeljebb egy rendes sógornő. Damon harsányan nevetve megrázta a fejét. – Nem, te főszerepet érdemelsz. Csak annyit mondhatok, hogy ha túléljük ezt a csatát az ikrekkel, akkor olyan dolgokat látsz majd meg magadban, mint még soha. És rá fogsz jönni, hogy mi ketten jobban összeillünk. – Én meg csak annyit mondhatok, hogy ha túléljük ezt a csatát a pokoli ördögfiókákkal, akkor szerintem minden szellemi erőnket össze kell gyűjtenünk. Azaz vissza kell szereznünk Stefant. – Lehet, hogy az nem fog menni. Azzal egyetértek… hogy ha sikerül is elűznünk Sinicsit és Mizaót a városból, akkor is nulla az esélye, hogy végezhetünk velük. Te nem vagy harcos alkat. Valószínűleg még csak megsebesíteni sem leszünk képesek őket. De én sem tudom pontosan, hol van Stefan. – Akkor csak az ikrek tudnak segíteni. – Ha még mindig tudnak segíteni. Rendben, beismerem. A Si no Si valószínűleg egy nagy humbug. Valószínűleg csak elvesznek pár emléket a vámpírkölyköktől – az emlék a Túlvilág valutája –, majd elküldik - 301 -
őket, mialatt a kassza még cseng. Csalók. Az a hely egy hatalmas gettó és vándorcirkusz, olyasmi, mint egy leharcolt Las Vegas. – De nem tartanak attól, hogy a becsapott vámpírok bosszút akarnak majd állni? Damon felnevetett, ezúttal dallamosan. – Egy vámpír, aki nem akar vámpír lenni, a szamárlétra legalacsonyabb fokán áll a Túlvilágon. Ja, az embereket leszámítva. Azokkal a szerelmesekkel együtt, akik öngyilkosságot követtek el, a kiskölykökkel együtt, akik leugranak a tetőről, mert azt hiszik, hogy a Superman-köpenytől megtanulnak repülni… Elena megpróbált elhúzódni Damontől, neheztelni rá, de Damon meglepően erősnek bizonyult. – Nem hangzik túl jó helynek. – Nem is az. – És ott van most Stefan? – Ha szerencsénk van. – Szóval, leegyszerűsítve – foglalta össze Elena a dolgokat A, B, C és D tervbe, ahogy szokta –, először meg kell tudnunk az ikrektől, hol van Stefan. Utána meg kell gyógyíttatnunk velük a lányokat, akiket megszálltak. Utána el kell érnünk náluk, hogy hagyják békén Fell's Churchöt – mindörökre. De mindezek előtt meg kell találnunk Stefant. Ő tudna segíteni, ebben biztos vagyok. És utána reménykedjünk, hogy elég erősek leszünk a többihez. – Valóban tudnánk mihez kezdeni Stefan segítségével. De a lényeget elfelejtetted… egyelőre az a legfontosabb, hogy megakadályozzuk, hogy az ikrek megöljenek minket. – Ők még mindig azt hiszik, hogy a barátjuk vagy, igaz? – Elena elméje végigvette a lehetőségeket. – Gondoskodj róla, hogy azt higgyék! Várd ki, amíg eljön a stratégiailag megfelelő pillanat, és használd ki! Van fegyverünk ellenük? – A vas. Nem szeretik a vasat… elvégre démonok. És a kedves Sinicsi odáig van érted, bár nem mondanám, hogy a húga örülni fog ennek, amikor rájön. – Odáig van? – Igen. Érted és a brit népdalokért, nem emlékszel? Bár elképzelni nem tudom, miért. Mármint a dalokra gondolok. – Nos, nem tudom, mihez kezdhetnénk ezzel… - 302 -
– De lefogadom, hogy a szenvedélye feldühíti majd Mizaót. Ez csak megérzés, de több ezer évig kisajátíthatta magának. – Akkor egymás ellen fordítjuk őket, úgy teszünk, mintha megkapna engem. Damon… mi van? – kérdezte Elena riadtan, amikor Damon erősebben megszorította, mintha aggódna. – Nem fog megszerezni – mondta a fiú. – Tudom. – Nem igazán tetszik a gondolat, hogy valaki más megszerezhet téged. Tudod, téged nekem teremtettek. – Damon, ne! Mondtam már. Kérlek! – Úgy érted, „kérlek, ne kelljen bántanom téged”? Az az igazság, hogy csak akkor tudsz bántani, ha hagyom. Egyébként csak te sérülsz meg rajtam. Elena legalább a testét el tudta húzni egy kicsit. – Damon, most egyeztünk meg, most csináltunk tervet. És most mit akarsz, mindent sutba vágni? – Nem, de eszembe jutott egy másik módszer arra, hogy egy első osztályú szuperhősöd lehessen. Folyamatosan azt mondogattad, hogy igyak a véredből… – Ó… igen. – Ez igaz is volt, még ha azelőtt is történt, hogy Damon beismerte rettenetes tetteit. És… – Damon, mi történt Matt-tel a tisztáson? Mindenhol kerestük, de nem találtuk. És te örültél ennek. Damon nem fáradt azzal, hogy letagadja. – A való világban haragudtam rá, Elena. Csak egy újabb vetélytársnak tűnt. Részben azért vagyunk itt, hogy pontosan fel tudjam idézni, mi történt. – Bántottad Mattet, Damon? Mert amit most csinálsz, az fáj. – Igen. – Damon hangja hirtelen könnyed és szenvtelen lett, mintha élvezné a dolgot. – Azt hiszem, bántottam. Belészuggeráltam a fájdalmat, és ettől már több szív megszűnt dobogni. De a te Kussod kemény gyerek. Ez tetszik. Egyre több szenvedést okoztam neki, de ő tovább élt, mert félt egyedül hagyni. – Damon! – Elena hátrarántotta magát, de mindhiába. Damon sokkal, sokkal erősebb volt, mint ő. – Hogy tehettél vele ilyet? – Már mondtam; a vetélytársam volt. – Damon hirtelen felnevetett. – Te tényleg nem emlékszel, igaz? Kényszerítettem, hogy alacsonyítsa le - 303 -
magát előtted. Kényszerítettem, hogy a lábad nyomát nyalogassa, szó szerint. – Damon… megőrültél? – Nem. Éppen most jön vissza az eszem. Nem kell meggyőzzelek arról, hogy hozzám tartozol. Egyszerűen csak a magamévá teszlek. – Nem, Damon. Nem leszek a sötétség hercegnője melletted, vagy… vagy bármi más, anélkül, hogy megkérnél. A legjobb esetben egy holttesttel játszadozhatsz majd. – Lehet, hogy az is tetszene. De elfelejtetted, hogy belelátok a fejedbe. És még mindig vannak barátaid… otthon, vacsorához készülődnek, vagy lefeküdni, ebben reménykedsz. Igaz? Barátaid végtagokkal, akik még soha nem éreztek igazi fájdalmat. Hosszú időbe telt, amíg Elena meg tudott szólalni. És akkor csendesen azt mondta: – Visszavonok minden rendes dolgot, amit rólad mondtam. Egy szörnyeteg vagy, hallod? Egy rette… – A hangja lelassult. – Kényszerítenek erre, igaz? – kérdezte végül határozottan. – Sinicsi és Mizao. Egy szép kis előadás nekik. Éppen olyan, mint amikor arra kényszerítettek, hogy bántsd Mattet és engem. – Nem, én csak azt teszem, amit akarok. – Tényleg egy vörös villanást látott Damon szemében? Egy apró, röpke lángot… – Tudod, milyen gyönyörű vagy, amikor sírsz? Szebb, mint valaha. Mintha a szemedben a felszínre emelkednének az aranypettyek, és gyémántkönnyként ömlenének ki. Nagyon szeretném, ha egy szobrász megörökítené a síró mellszobrodat. – Damon, tudom, hogy ezt nem te mondod igazából. Tudom, hogy az az izé mondja, amit beléd raktak. – Elena, biztosíthatlak, hogy én mondom. Meglehetősen élveztem, amikor arra kényszerítettem, hogy bántson téged. Tetszett, ahogy felsikoltottál. Elértem, hogy letépje a ruhádat – ahhoz elég komolyan kellett bántanom. Tényleg nem vetted észre, hogy a kombinéd elszakadt, és mezítláb voltál? Azt Kuss tette. Elena kényszerítette magát, hogy visszaemlékezzen arra a pillanatra, amikor magához tért, miután kiugrott a Ferrariből. Igen, akkor és utána mezítláb volt, és felül csak egy kombinét viselt. A farmerja nagy része az úton maradt, a növények között. De eszébe sem jutott elgondolkozni azon, mi történhetett a bakancsával vagy a zoknijával, vagy hogy ho- 304 -
gyan szakadt a kombinéja alja csíkokra. Egyszerűen annyira hálás volt a segítségért… annak, aki korábban bántotta. Damon ezt biztos nagyon viccesnek találta. Elena ráébredt, hogy ő is Damonben gondolkozik, nem abban, aki irányítja. Nem Sinicsiben és Mizaóban. De ők nem ugyanazok, magyarázta magának. Ezt nem szabad elfelejtenem! – Igen, élveztem, amikor bántott, és azt is, amikor én bántottalak. Kényszerítettem, hogy hozzon egy megfelelő vastagságú fűzfaágat, és korbácsoljon meg vele. Azt te is élvezted, erről biztosíthatlak. Ne keresd a nyomait, mert éppen úgy eltűntek, mint a többi. De mindhárman élveztük a kiáltozásodat. Te… én… és Kuss is. Ami azt illeti, szerintem neki tetszett a legjobban. – Damon, fogd be! Nem fogom végighallgatni, hogy így beszélsz Mattról. – De azt nem hagytam, hogy ruha nélkül lásson – ismerte be Damon, mintha egy szót sem hallott volna. – Akkor… küldtem el. Beraktam egy másik hógömbbe. Le akartalak vadászni, miközben te előlem menekültél egy üres gömbben, amiből nem tudtál kijutni. Azt a pillantást akartam látni a szemedben, ahogy akkor nézel, amikor minden erődet összeszedve harcolsz – és legyőzve akartalak látni. Te nem vagy harcos, Elena – nevetett fel Damon rémes hangon, majd Elena döbbenetére meglendült a karja, és átütötte a terasz oldalfalát. – Damon… – Elena ekkor már sírt. – És utána ezt akartam tenni. – Damon minden figyelmeztetés nélkül felrántotta Elena állát. A másik keze a lány hajába gabalyodott, és hátrahajtotta a nyakát pontosan abba a pózba, amibe akarta. Aztán Elena érezte, hogy lecsap, olyan gyorsan, mint egy kobra, és két sebet tép a nyakába, amiből kifröccsen a vére. Elena nagyon sokára ébredt fel kábán. Damon még mindig nagyon jól érezte magát, láthatóan beleveszett az élménybe, hogy megkapta Elena Gilbertet. És nem maradt idő új terveket kovácsolni. Elena teste egyszerűen átvette az irányítást, őt magát is majdnem annyira meglepve, mint Damont. Miközben felemelte a fejét, Elena kikapta a varázskulcsot Damon kezéből. Majd megragadta, megcsavarta, - 305 -
olyan magasra emelte a térdét, amennyire csak tudta, és kirúgott maga elé, amitől Damon átrepült a terasz széthasadt, korhadó korlátján.
- 306 -
34.
E
lena egyszer leesett onnan fentről, és Stefan odaugrott, és elkapta, mielőtt földet ért volna. Egy ember belehalt volna ekkora esésbe. Egy reflexei birtokában lévő vámpír egyszerűen megpördült volna a levegőben, mint egy macska, és talpra esik. De Damon különleges helyzetében … A hangból ítélve, próbált megpördülni, de végül az oldalán landolt, és a csontját törte. Elena az utóbbit a szitkozódásból következtette ki. Nem várta meg, hogy konkrétabb híreket is halljon. Megiramodott, mint egy nyuszi, le Stefan szobájának a szintjére – ahol azonnal és szinte önkéntelenül eleresztett egy szavak nélküli fohászt –, majd lerohant a lépcsőn. A kunyhó a panzió pontos másává változott. Elena nem tudta, miért, de ösztönösen a háznak ahhoz az oldalához rohant, amit Damon a legkevésbé ismert: a régi személyzeti szárnyba. Egészen odáig eljutott, mielőtt suttogni mert volna a háznak, inkább kérve, mint követelődzve, és közben abban reménykedett, hogy a ház éppen úgy engedelmeskedik neki, mint korábban Damonnek. – Judith néni háza – suttogta Elena, miközben bedugta a kulcsot az egyik zárba – az úgy beleszaladt, mint forró kés a vajba, szinte a saját akaratából megfordult, és hirtelen Elena ismét abban a házban találta magát, ami az otthona volt tizenhat évig, egészen az első haláláig. Ott állt a folyosón, és a kishúga, Margaret nyitott ajtaján keresztül látta, hogy a kislány a földön fekszik, és tágra nyílt szemmel bámul egy kifestőt. – Megfogtalak, édesem! – kiáltott fel, mintha a Gilbert háztartásban mindennap szellemek jelentek volna meg, és Margaretnek tudnia kellene, hogy kezelje őket. – Szaladj át a barátnődhöz, Barbarához, és fogd meg! Meg ne állj, amíg oda nem érsz, és keresd meg Barbara anyukáját! De előtte adjál három puszit! – Ezzel felemelte Margaretet, magához szorította, majd szinte odadobta az ajtóhoz. – De Elena… visszajöttél… - 307 -
– Tudom, édesem, és megígérem, hogy majd máskor újra meglátogatlak. De most szaladj, kicsim… – Mondtam nekik, hogy vissza fogsz jönni. Máskor is visszajöttél. – Margaret! Fuss! Margaret könnyekkel küszködve, de talán a maga gyermeki módján felfogva a helyzet komolyságát, elszaladt. Elena pedig követte, de egy másik lépcső felé iramodva, mint Margaret. Majd a vigyorgó Damonnel találta magát szemben. – Te túl sokáig beszélgetsz az emberekkel – jegyezte meg Damon, miközben Elena eszelősen számba vette a lehetőségeit. Visszamenni az erkélyen a bejárathoz? Nem. Lehet, hogy Damon csontjai fájnak még egy kicsit, de ha Elena akár csak egy emeletnyit ugrana, valószínűleg kitörné a nyakát. Mit tehetne még? Gondolkozz! És akkor kinyitotta a porcelánvitrin ajtaját, és azt kiáltotta: – Tilda dédnagynéni háza! –, nem volt biztos benne, hogy működik-e még a varázslat. Majd Damon arcába vágta az ajtót. És akkor Tilda néni házába került, de a múltban. Nem csoda, hogy azzal vádolták Tilda nénit, hogy furcsa dolgokat lát, gondolta Elena, amikor meglátta a nénit, ahogy felé fordul kezében egy nagy tál gombaszagú valamivel, majd felsikolt, és elejti az egészet. – Elena! – kiáltott fel. – Micsoda… ez nem lehetsz te… felnőttél! – Mi a gond? – kérdezte Maggie néni, Tilda néni barátnője, miközben átjött a másik szobából. Ő magasabb és harciasabb volt Tilda néninél. – Üldöznek! – kiabálta Elena. – Találnom kell egy ajtót, és ha meglátnak egy fiút mögöttem… Ebben a pillanatban lépett ki Damon a szekrényből, Tilda néni pedig ügyesen elgáncsolta, és azt mondta: – Ott van mögötted a fürdőszobaajtó! –, majd felkapott egy vázát, és fejbe vágta vele Damont. Erősen. Elena pedig bevetette magát a fürdőszobaajtón, miközben azt kiáltotta: – A Robert E. Lee Gimnázium tavaly ősszel… közvetlenül kicsengetés után! Ezzel bevetette magát az áradatba: több tucat diák igyekezett az órájára, de az egyikük felismerte őt, majd még egy, és hiába sikerült olyan korba érkeznie, amikor még nem volt halott – senki nem sikoltozott - 308 -
szellemekről –, még soha senki nem látta Elena Gilbertet férfipólóban a kombinéja felett, csatakosan a vállára hulló hajjal. – Ez csak egy jelmez a darabhoz! – kiabálta Elena, amivel létrehozott egy halhatatlan legendát magáról még a halála előtt, majd hozzátette: – Caroline háza! –, és belépett a takarítószeres raktárba. Egy pillanattal később a legjóképűbb fiú jelent meg mögötte, akit bárki valaha látott, és ugyanazokon az ajtókon vetette át magát, miközben valami idegen nyelven karattyolt. És amikor kinyitották a takarítószeres raktárt, már egyikük sem volt ott. Elena egy folyosón szaladt végig, és majdnem beleütközött Mrs. Forbesba, aki elég ingatagnak tűnt. Egy nagy pohár paradicsomlének tűnő valamit iszogatott, aminek alkoholszaga volt. – Nem tudjuk, hova tűnt, jó? – kiabálta, még mielőtt Elena egy szót is szólhatott volna. – Amennyire láttam, teljesen elment az esze. Valami szertartásról beszélt a tetőteraszon… és amilyen ruhában volt! A szülőknek már semmi tekintélye a gyerekeik előtt! – Ezzel a falnak dőlt. – Annyira sajnálom – dünnyögte Elena. A szertartás. Nos, a Fekete Mágia szertartásait általában holdkeltekor vagy éjfélkor tartják. És éjfélig már csak pár perc maradt. De ez alatt a pár perc alatt Elenának sikerült kitalálnia egy B-tervet. – Elnézést – vette ki Mrs. Forbes kezéből az italt, és Damon arcába löttyintette, aki akkor lépett ki a raktárból. Majd azt kiáltotta: – Egy olyan hely, amit ők nem látnak! –, és belépett a… Purgatóriumba? Mennyországba? Egy olyan helyre, amit ők nem láttak. Elena eleinte önmagában is kételkedett, mert ő sem látott semmit. De aztán rájött, hol van, mélyen a föld alatt, Honoria Fell üres kriptája alatt. Egyszer régen harcolt már idelent, hogy megmentse Stefan és Damon életét. És most ott, ahol nem lett volna szabad másnak lennie, csak sötétségnek, patkányoknak és penésznek, egy apró, ragyogó fény világított. Mint egy nagyon kicsi, pöttynyi Csingiling – ott lebegett a levegőben, nem vezette őt, nem beszélt hozzá, csak… védelmezte, döbbent rá Elena. Megfogta a fényt, ami ragyogó és hűvös volt a tenyerében, és egy - 309 -
kört rajzolt köré, elég nagyot ahhoz, hogy egy felnőtt ember lefekhessen benne. Amikor visszafordult, Damon ott ült a közepén. Furcsán sápadtnak tűnt ahhoz képest, hogy nemrég ivott. De nem mondott semmit, egy szót sem, csak bámulta Elenát. Elena odament hozzá, és megérintette a nyakát. És egy pillanattal később Damon már ismét ivott, mohón kortyolta a világ legkülönlegesebb vérét. Általában ilyenkor elemezni kezdett: bogyósgyümölcs-íz, trópusi gyümölcsök íze, sima, füstös, fás, selymes utóízzel… De most nem. Ezt a vért nem elemezhette, mert túlment a szókincse határain. Ezt a vért, ami olyan erővel töltötte meg, mint még soha semmi… Damon… Miért nem figyel? Hogy lehet, hogy ezt a rendkívüli vért issza, aminek valahogy túlvilági íze van, és nem figyel a donorra? Kérlek, Damon! Kérlek, szállj vele szembe… Fel kellene ismernie ezt a hangot. Már éppen elégszer hallotta. Tudom, hogy ők irányítanak. De nem képesek minden részedet irányítani. Te erősebb vagy náluk. Te vagy a legerősebb… Nos, ez határozottan igaz. Ám Damon egyre jobban összezavarodott. A donor elkeseredettnek tűnt, pedig ő a mestere annak, hogy boldoggá tegye a donorjait. És nem emlékezett… pedig tényleg emlékeznie kellene arra, hogyan kezdődött ez az egész. Damon, én vagyok az. Elena. És fájdalmat okozol nekem. Mennyi fájdalom és értetlenség. Elena már az elejétől fogva jobban tudja, hogy nem szabad ellenállni, amikor isznak belőle. Azzal csak fájdalmat okozna magának, és semmire sem jutna vele, leszámítva, hogy leállítaná a saját agyműködését. Úgyhogy Elena most azt próbálja elérni, hogy szálljon szembe azzal a rettenetes szörnyeteggel önmagában. Persze, de a változásnak belülről kell jönnie. Ha Elena kényszeríti, azt Sinicsi észre fogja venni, és egyszerűen megszállja újra. Ráadásul az egyszerű „Damon, szedd össze magad!” trükk nem működött. Akkor nem maradt más hátra, mint meghalni? Elena legalább az ellen tudott volna küzdeni, bár tisztában volt vele, hogy Damon ereje mi- 310 -
att hiábavaló volna. Minden nyelettel, amihez Elena új véréből jutott, egyre erősebb lett; egyre inkább átváltozott azzá a… Mivé? Elena vére volt az. Talán Damon válaszol a vér hívására, ami Elena hívása is. Talán valahogy legbelül le tudja győzni a szörnyeteget anélkül, hogy Sinicsi észrevenné. De valami új erőre van szüksége ehhez, egy új trükkre… És miközben Elena erre gondolt, megérezte, hogy megmozdul benne egy új Erő, és tudta, hogy mindig is ott volt benne, csak az alkalomra várt, hogy használhassa. Nagyon különleges Erő volt, nem a harcra vagy önmaga megmentésére szolgált. Mégis az ő rendelkezésére állt. A vámpírok, akik rá vadásztak, csak pár kortyot kaphattak belőle, de Elena minden csepp vére tele volt hatalmas életerejével. És előhívni csak annyiba került, mint nyitott elmével és nyitott kézzel feléhajolni. Amint ezt megtette, Elena érezte, hogy új szavak tolulnak az ajkára, és ami a legfurcsább, új szárnyak pattannak ki a testéből, amit Damon szinte hídba hajolva szorított. Ezek az éteri szárnyak nem repülésre szolgáltak, hanem valami másra, és amikor teljesen kibontakoztak, egy hatalmas, szivárványszínű ívvé álltak össze, és körbe fogták, magukba zárták Elenát és Damont. Aztán Elena azt mondta telepatikusan, hogy a Megváltás Szárnyai. És Damon belül, némán felsikoltott. Majd a szárnyak enyhén széttárultak. Csak, aki rengeteget tud a mágiáról, az jött volna rá, mi történik odabent. Damon elkeseredése Elena elkeseredésévé változott, ahogy a lány átvett tőle minden egyes fájdalmas eseményt, minden tragédiát, minden kegyetlenséget, amiből a közöny és a kegyetlenség kőburka összeállt Damon szíve körül. A rétegei – amelyek olyan kemények voltak, mint egy fekete törpe belső magja – széttöredeztek és elrepültek. Nem lehetett megállítani őket. Hatalmas darabok és sziklák hasadtak végig, apróbb szilánkok törtek széjjel. Néhány közülük átható szagú füstté változott. De volt valami a közepén – valami mag, ami a pokolnál is feketébb volt, és keményebb az ördög szarvánál. Elena nem látta rendesen, mi történik vele. Azt gondolta – abban reménykedett –, hogy a végén még az is kinyílik. Ekkor, és csak ekkor hívhatta elő a következő szárnyát. Nem volt benne biztos, hogy túl fogja élni az első rohamot; és határozottan úgy - 311 -
érezte, hogy a következőt semmiképpen nem élheti túl. De Damonnek meg kellett tudnia. Damon fél térden állt a padlón, a karját szorosan maga köré fonva. Ez így rendben lesz. Még mindig Damon maradt, és sokkal boldogabb lesz a gyűlölet, az előítélet és a kegyetlenség súlya nélkül. Nem fog folyton a múltján gondolkozni, és a többi fiatal csirkefogón, akik az apját vén bolondnak csúfolták a rettenetes befektetései és a fiainál fiatalabb szeretői miatt. És nem fog a gyerekkorán keseregni, amikor ugyanez az apa részeg rohamaiban megverte, ha elhanyagolta a tanulmányait, vagy nemkívánatos társaságba keveredett. És végül nem fog kéjelegni és fürdeni azokban a rettenetes dolgokban, amiket ő maga tett. Megváltást nyert a mennyek nevében és a mennyek idejében, azokkal a szavakkal, amelyek Elena szájába kerültek. De most… van valami, amire vissza kell emlékeznie. Ha Elenának igaza van. Bár igaza lenne. – Hol vagyunk most? Megsebesültél, leány? Damon zavarában fel sem ismerte Elenát. Ő térdelt; most Elena is letérdelt mellé. Damon kíváncsi pillantást vetett rá. – Imádkozunk, vagy szeretkezünk? Az Őrség volt az, vagy a Gonzalgók? – Damon – felelte Elena –, én vagyok az, Elena. A huszonegyedik században vagyunk most, és te vámpír vagy. – Majd gyengéden átölelte a fiút, az arcát az arcához nyomta, és azt suttogta: – Az Emlékezés Szárnyai. Ezzel kinőtt a gerincéből egy pár áttetsző, lila és égszínkék pillangószárny, közvetlenül a csípője felett. A szárnyakat apró zafírok és áttetsző ametisztek díszítették bonyolult mintát alkotva. Elena soha nem használt izmait mozgatva könnyedén előrehúzta őket, majd felfelé, amíg ki nem fordultak, és maguk közé nem fogták Damont. Olyan volt, mint egy félhomályos, drágakövekkel borított barlangban lenni. Elena látta Damon nemes arcvonásain, hogy nem akar többre emlékezni, mint ebben a pillanatban. De az új emlékek, az Elenával kapcsolatos emlékek már elkezdtek összegyűlni benne. Damon rápillantott a lapis lazuli gyűrűjére, és Elena látta, hogy könnybe lábad a szeme. Majd a pillantása lassan Elenára fordult. - 312 -
– Elena? – Igen. – Valami megszállt, és kitörölte a fejemből annak az emlékeit, amikor meg voltam szállva – suttogta Damon. – Igen… legalábbis azt hiszem. – És valaki bántott téged. – Igen. – És megesküdtem, hogy megölöm, vagy százszorosan a rabszolgáddá teszem. Ő megütött téged. Erővel a véredet vette. Nevetséges történeteket talált ki arról, hogy másképp is bántott. – Damon, igen, ez igaz, de kérlek… – A nyomában voltam. Ha találkoztam volna vele, lehet, hogy elgázoltam volna; vagy kitépem a dobogó szívét. Vagy a legfájdalmasabb leckét tanítom meg neki, amiről csak legendákat hallottam – márpedig rengeteg legendát ismerek –, és a végén a véres szájával a lábad nyomát csókolgatta volna a rabszolgádként, amíg meg nem hal. Ez nem volt jó Damonnek. Elena látta rajta. A szeme csupa fehér volt, mint egy rémült csikóé. – Damon, könyörgöm… – És aki bántott téged… az én voltam. – Nem te egyedül. Te magad mondtad. Meg voltál szállva. – Annyira féltél tőlem, hogy magadtól levetkőztél. Elena visszaemlékezett az eredeti Pendleton pólóra. – Nem akartam, hogy összeverekedjetek miattam Matt-tel. – Hagytad, hogy igyak a véredből, amikor pedig nem is akartad. Elena erre semmi mást nem tudott mondani, csak azt, hogy igen. – Én… te jóságos ég! Arra használtam az erőmet, hogy rettenetes bánatot okozzak neked! – Ha arra gondolsz, hogy borzalmas fájdalmat és görcsöket okoztál, akkor igen. És Matt-tel még csúnyábban bántál. Matt nem tartozott Damon figyelmének tárgyai közé. – Utána elraboltalak. – Megpróbáltad. – Te pedig inkább kiugrottál egy száguldó autóból, mint hogy rám bízd magad. - 313 -
– Durván játszottál, Damon. Azt mondták neked, hogy játsszál durván, esetleg még törd is el a játékaidat. – Azt kerestem, aki kiugrasztott téged az autóból – nem emlékeztem semmire azelőttről. És megesküdtem, hogy kitépem a szemét és a nyelvét, mielőtt kínhalált hal. Nem tudtál járni. Mankót kellett használnod, hogy elboldogulj az erdőben, és éppen akkor, amikor valami segítségre lett volna szükséged, Sinicsi csapdába csalt téged. Ó, igen, ismerem őt. Betévedtél a hógömbjébe… és még mindig ott tévelyegnél, ha nem törtem volna be. – Nem tévelyegnék – felelte Elena csendesen. – Akkor már rég meghaltam volna. A megfulladás határán találtál rám, nem emlékszel? – De igen. – Damon arcán egy pillanatra harcias öröm ragyogott fel. De utána visszatért rá a kétségbeesett, elszörnyedt tekintet. – Én voltam a kínzód, a kínvallatód, akitől annyira féltél. Mindenfélére kényszerítettelek a… a… – Matt-tel. – Ó, Istenem – mondta Damon, és ez határozottan fohász volt, nem csak egy felkiáltás, mert felnézett, és a mennyek felé tartotta az összefont kezét. – Azt hittem, a megmentő hősöd vagyok. És most? Igazából már halottnak kellene lennem, vagy a lábadnál hevernem – meredt Damon Elenára tágra nyílt, állatias tekintettel. Most nem volt a szemében jókedv, gúny, távolságtartás. Nagyon fiatalnak, nagyon vadnak és elkeseredettnek tűnt. Ha fekete párduc lett volna, akkor nyugtalanul járkált volna fel-alá a ketrecében a rácsokat harapdálva. Aztán lehajolt, hogy megcsókolja Elena mezítelen lábát. Elena megdöbbent. – A tiéd vagyok, tégy velem, amit akarsz! – mondta Damon ugyanolyan döbbent hangon. – Ha azt szeretnéd, vedd el az életemet. A sok fenyegetőzés után kiderült, hogy én vagyok a szörnyeteg. Ezzel elsírta magát. Valószínűleg a körülmények semmilyen más összejátszása nem csalt volna könnyeket Damon Salvatore szemébe. De most csapdába esett. Még soha nem szegte meg a szavát, és most a szavát adta, hogy bosszút áll a szörnyetegen, aki ezt tette Elenával. Az, hogy megszállták – először csak egy kicsit, majd egyre jobban, amíg az egész elméje Sinicsi játékszerévé vált, amit kedve szerint felvehetett vagy lerakhatott –, nem volt mentség a bűneire. - 314 -
– Tudod, hogy én… el fogok kárhozni – mondta Elenának, mintha ez egy kicsit kárpótolhatná a lányt. – Nem, nem tudom – felelte Elena. – Mert én ebben nem hiszek. És, Damon, jusson eszedbe, hányszor szembeszálltál velük. Biztos vagyok benne, hogy meg akarták ölni Caroline-t azon az első estén, amikor azt mondtad, hogy éreztél valamit a tükörben. Azt mondtad, majdnem megtetted. És biztos vagyok abban, hogy azt akarták, öljél meg. Megteszed? Damon ismét Elena lába felé hajolt, amikor a lány gyorsan elkapta a vállát. Nem bírta elviselni, hogy ilyen elkeseredettnek látja. Damon ekkor ide-oda kezdett nézegetni, mintha határozott célja lenne. És a lapis lazuli gyűrűt forgatta. – Damon… mire gondolsz? Áruld el, min gondolkozol! – Azon, hogy lehet, hogy megint bábozni kezd velem… és ezúttal egy valódi birsfaággal. Sinicsi szörnyűbb, mint amihez az emberi képzelet felér. És egy pillanat alatt átveheti felettem az uralmat. Már láttunk ilyet. – Nem fogja, ha hagyod, hogy megcsókoljalak. – Micsoda? – Damon úgy nézett Elenára, mintha a lány nem követte volna, amit eddig mondott. – Hadd csókoljalak meg… hadd szabadítsalak meg attól a haldokló malakhtól ott benned. – Haldokló? – Mindig meghal egy kicsit, amikor elég erőt gyűjtesz ahhoz, hogy hátat fordíts neki. – És… nagyon nagy? – Most akkora, mint te vagy. – Akkor jó – suttogta Damon. – Bár én verekedhetnék meg vele. – Pour le sport? – kérdezte Elena bizonyítva, hogy az előző nyár, amit Franciaországban töltött, nem volt időpazarlás. – Nem. Hanem mert utálom azt a szemétládát, és boldogan élném át a fájdalmai százszorosát is, ha tudhatnám, hogy ártok neki. Elena úgy döntött, nincs több vesztegetni való idejük. Készen állt. – Megengeded, hogy még ezt az utolsó dolgot megtegyem veled? – Már mondtam… a szörnyeteg, aki bántott, immár a rabszolgád. Rendben. Ezt majd később is megbeszélhetik. Elena előrehajolt, és felemelte a fejét, az ajkát csücsörítve. - 315 -
Damon, a sötétség Don Juanja pár pillanattal később vette a lapot. Nagyon gyengéden csókolta meg Elenát, mintha nem merne túlságosan hozzáérni. – A Megtisztulás Szárnyai – suttogta Elena az ajkaira. Ezek a szárnyak olyan fehérek voltak, mint a szűzhó, és csipkeszerűek, helyenként mintha nem is léteztek volna. Magasan Elena fölé emelkedtek, olyan irizáló csillogással, ami Elenát a hold fényére emlékeztette a megfagyott pókhálókon. Egy gyémántból és gyöngyből álló hálóba zárták a vámpírt és a halandót. – Ez fájni fog – jelentette ki Elena nem tudván, hogy honnan tudja. A tudás mintha mindig abban a pillanatban érkezett volna, amikor szüksége lett rá. Majdnem olyan volt, mint egy álomban, ahol a nagy igazságokat anélkül érti meg az ember, hogy meg kellene tanulnia, és döbbenet nélkül fogadja el őket. És innen tudta Elena, hogy a Megtisztulás Szárnyai megkeresnek és elpusztítanak minden idegen anyagot Damonben, és hogy ez nagyon kellemetlen érzés lehet számára. Amikor a malakh láthatóan nem óhajtott önként kijönni belőle, Elena azt mondta a belső hangja utasítására: – Vedd le az inged. A malakh a gerincedbe kapaszkodik, és a tarkódnál van legközelebb, ahol beléd hatolt. Kézzel fogom kihúzni belőled. – A gerincembe kapaszkodik? – Igen. Nem szoktad érezni? Szerintem először olyan lehetett, mint egy darázscsípés, amikor beléd ment, csak egy éles kis szúrás, és egy kis zselégömb, ami a gerincedhez csatlakozott. – Ó. A szúnyogcsípés. Igen, azt éreztem. És később sajogni kezdett a hátam, végül pedig az egész testem. Akkor az… nőtt bennem? – Igen, és egyre többet elfoglalt az idegrendszeredből. Sinicsi úgy rángatott téged, mint egy marionettbábot. – Ó, édes Istenem, mennyire sajnálom. – Sajnálja inkább ő. Leveszed az inged? Damon némán, mint egy gyermek, aki bízik benne, levette a fekete dzsekijét és az ingét. Majd, amikor Elena a megfelelő pózba intette, befeküdt a lány ölébe. A hátán kidagadtak az izmok, a bőre hófehér volt a fekete föld háttere előtt. – Ne haragudj! – mondta Elena. – Azon a lyukon kell kihúznom, ahol bement. Nagyon fog fájni. - 316 -
– Jó – nyögte Damon. Majd az arcát inas, izmos karjába temette. Elena az ujjbegyeivel tapogatta ki Damon gerincének végén, amit keresett. Egy puhább részt. Egy pattanást. Amikor megtalálta, felszakította a körmével, mire vér spriccelt belőle. Majdnem elvétette, amikor a lény megpróbált lelapulni, de Elena hegyes körmei a nyomában voltak – és a malakh túl lassúnak bizonyult. Elena végül szilárdan becsippentette a hüvelykujja és két másik ujjának a körme közé. A malakh még élt, és eléggé magánál volt ahhoz, hogy erőtlenül ellenálljon Elenának. De olyan volt, mint egy medúzával küzdeni – csak a medúza elszakad, ha az ember meghúzza. Ez a síkos, nyálkás, ember formájú izé megtartotta az alakját, miközben lassan elhagyta Damon testét. És fájdalmat okozott Damonnek. Elena látta rajta. Elkezdte magába vonni a fájdalom egy részét, de Damon olyan vehemensen zihálta, hogy „ne!”, hogy Elena inkább ráhagyta a dolgot. A malakh sokkal nagyobb és szilárdabb volt, mint Elena képzelte. Biztosan régóta növekszik már benne, gondolta – egy kis zselégömbből akkorára, hogy végül az ujjai hegyét is irányítani tudta. Elenának fel kellett egyenesednie, elhúzódnia Damontől, majd vissza, mielőtt kiterítette a földre az emberi testnek ezt a csúszós, fehér karikatúráját. – Vége? – Damon alig kapott levegőt. Tényleg nagyon fájt neki. – Igen. Damon felállt és lenézett az ernyedt, fehér izére, ami alig moccant, és amitől majdnem a hóhéra lett annak az embernek, akit a legjobban szeretett a világon. Aztán eltökélten rátaposott, és addig zúzta a bakancsával, amíg darabokra nem szaggatta, aztán még ugrált egy kicsit a cafatokon. Elena úgy vélte, biztosan azért nem az Erővel sújtott le rá, nehogy felhívja magára Sinicsi figyelmét. Végül nem maradt más, csak egy folt és a szag. Elena nem értette, mitől szédül annyira. Damon felé nyúlt, Damon pedig Elena felé, és egymást ölelve letérdeltek. – Feloldalak minden ígéret alól, amit tettél, amíg a malakh befolyása alatt voltál – szólalt meg Elena. Ez volt a stratégiája. Az alól az ígérete alól nem akarta feloldani Damont, hogy vigyázzon az öccsére. – Köszönöm – suttogta Damon, fejét Elena vállán nyugtatva. - 317 -
– És most – folytatta Elena, mint egy óvó néni, aki új foglalkozást akar kezdeni – tervet kell kovácsolnunk. De ahhoz, hogy teljes titokban tudjuk megtenni… – Egymás véréből kell innunk. De Elena, mennyi vért adtál ma? Nagyon fehér vagy. – Azt mondtad, a rabszolgám leszel – most pedig már egy kis vért sem vagy hajlandó elfogadni tőlem. – Te meg azt mondtad, hogy feloldozol, ehelyett örökre belém kapaszkodsz, igaz? De van egy egyszerűbb megoldás is. Igyál te az én véremből! És végül ezt is tették, bár ettől Elenának egy kis bűntudata támadt, mintha megcsalta volna Stefant. Damon minden hűhó nélkül megvágta magát, és akkor elkezdődött – megosztották az elméjüket, egybeolvadt a tudatuk. Sokkal rövidebb idő alatt elintézték, mint ahogy kimondhatták volna a mondatokat: Elena elmesélte Damonnek, amit a barátai kiderítettek a Fell's Church lányait sújtó járványról, Damon pedig mindent elmesélt Elenának, amit Sinicsiről és Mizaóról tudott. Elena kigondolt egy tervet, hogyan űzhetnék el a démont a megszállt lányokból, Damon pedig megígérte, hogy kihúzza a kicune ikrekből, hol lehet Stefan. És végül, amikor már mindent elmondtak, és Damon vérétől visszaállt a halvány szín Elena arcába, megbeszélték, hol fognak legközelebb találkozni. A szertartáson. Aztán már csak Elena maradt a szobában, egy hatalmas varjú pedig az Öregerdő felé repült. Elena a hideg kőpadlón ülve adott magának néhány pillanatot, hogy összegezze, amit tud. Nem csoda, hogy Damon olyan skizofrénnek tűnt. Nem csoda, hogy egyszer emlékezett dolgokra, máskor nem, majd eszébe jutott, hogy előle menekült Elena. Akkor emlékezett, következtette ki Elena, amikor Sinicsi éppen nem irányította, vagy legalábbis nagyon hosszú pórázra engedte. De az emlékei foltosak voltak, mert csinált pár olyan szörnyű dolgot, hogy az elméje nem volt hajlandó elfogadni őket. Azok beolvadtak a megszállt Damon memóriájába, mert amikor meg volt szállva, Sinicsi irányította - 318 -
minden szavát, minden tettét. És két esemény között Sinicsi azt magyarázta neki, hogy meg kell találnia Elena kínzóját, és megölnie. Ezt a kicune, Sinicsi nagyon viccesnek találhatta. De számára és Damon számára maga volt a pokol. Elena elméje nem volt hajlandó elfogadni, hogy voltak pillanatok, amikor a menny és a pokol egybeolvadt. Az csak Stefané. És ezen nem változtathat semmi. Elenának még egy varázsajtóra szüksége volt, de nem tudta, hol találhatna ilyet. Viszont ismét megjelent a pislákoló tündérfény. Elena úgy gondolta, ez lehet annak a mágiának az utolsó darabja, amit Honoria Fell hagyott, hogy megvédje az általa alapított várost. Elenának volt egy kis bűntudata, hogy elhasználja – de ha nem neki szánták, akkor hogy került ide? Megpróbálkozott a legfontosabb célponttal, amit el tudott képzelni. Fél kezével a fénypontért nyúlva, a másikkal a kulcsot markolászva a lehető legparancsolóbban azt suttogta: – Oda akarok menni, ahol láthatom, hallhatom és megérinthetem Stefant.
- 319 -
35.
E
gy börtön, mocskos rongyok a földön, rácsok közte és az alvó Stefan között. Közötte és Stefan között! Tényleg ő volt az. Elenának fogalma sem volt, honnan tudja. Itt kétségkívül képesek eltorzítani és megváltoztatni az érzékelést. De ebben a pillanatban, talán azért, mert senki nem számított rá, hogy egyszer csak a börtönben terem, senki nem próbálta elérni, hogy kételkedni kezdjen abban, amit lát. Stefan volt az. Soványabb, mint korábban, és kiálltak az arccsontjai. Gyönyörű volt. És az elméje is rendben lehetett, épp a megfelelő keverékét tartalmazta becsületnek és szerelemnek, sötétségnek és fénynek, a reménynek és a körülötte lévő komor világ megértésének. – Stefan! Jaj, ölelj át! Stefan felébredt, és félig felült. – Legalább az álmomat hagyd meg! És addig is, tűnj el, és tegyél fel egy másik arcot, ribanc! – Stefan! Vigyázz a szádra! Elena látta, hogy Stefan vállizmai megfeszülnek. – Mit… mondtál? – Stefan… tényleg én vagyok az. Nem hibáztatlak azért, hogy káromkodtál. Én az egész helyet elátkoznám, és azt a kettőt is, aki iderakott téged… – Hármat – felelte Stefan csüggedten, majd lehajtotta a fejét. – Ezt te is tudnád, ha valódi lennél. Menj, és kérdezd ki őket az áruló bátyámról és a barátairól, akik kekkai koronával csalják csapdába az embert… Elena nem akarta arra fecsérelni az időt, hogy Damonről vitatkozzon. – Legalább rám néznél? Látta, hogy Stefan lassan odafordul, odanéz, látta, hogy felugrik a rothadt szalma fekvőhelyről, és úgy mered rá, mintha Elena egy égből pottyant angyal lenne. Aztán hátat fordít, és a fülére szorítja a kezét. - 320 -
– Nincs alku – mondta határozottan. – Még csak meg se említsd! Tűnj el! Ügyesebb lettél, de akkor is csak egy álom vagy. – Stefan! – Azt mondtam, tűnj el! Fogyott az idejük. És ez túl sok volt azok után, amiken Elena keresztülment, csak hogy beszélhessen Stefannal. – Először az igazgatói iroda előtt láttál meg aznap, amikor behoztad a papírjaidat az iskolába, és megbűvölted a titkárnőt. Nem is kellett rám nézned, hogy tudd, milyen vagyok. Egyszer elmeséltem neked, hogy gyilkosnak érzem magam, mert azt mondtam, hogy „apu, odanézz!”, közvetlenül azelőtt, hogy a szüleim meghaltak az autóbalesetben. Azóta sem tudom, mi volt az a valami. Az első szó, amit megtanultam, miután visszajöttem a túlvilágról, a Stefan volt. Egyszer rám néztél egy visszapillantó tükörből, és azt mondtad, hogy én vagyok a lelked… – Egy órára sem hagyjátok abba a kínzásomat? Elena, a valódi Elena túl okos ahhoz, hogy az életét kockáztassa azzal, hogy idejön. – Mi az az „ide”? – kérdezte Elena éles riadalommal. – Tudnom kell, ha ki akarlak innen szabadítani. Stefan lassan levette a kezét a füléről. Még lassabban megfordult. – Elena? – kérdezte úgy, mint egy haldokló kisfiú, aki szellemet lát az ágya mellett. – Te nem vagy igazi. Te nem lehetsz itt. – Nem hiszem, hogy itt vagyok. Sinicsi csinált egy varázsházat, ami oda viszi az embert, ahova csak akarja, ha kimondja, és kinyitja az ajtót ezzel a kulccsal. De – pillantott le Elena – te azt mondod, hogy nem lehetek itt. Elképzelhető, hogy tényleg csak illúzió. – Cssss. – Most már Stefan kapaszkodott a rácsba a túloldalról. – Ez az, ahova mentél? Ez a Si no Si? Stefan kurtán felnevetett, nem túl meggyőzően. – Nem olyan, mint amire számítottunk volna, igaz? Viszont nem hazudtak semmiben, amit mondtak, Elena. Elena! Azt mondtam, „Elena”. Elena, te tényleg itt vagy! Elena nem akarta tovább vesztegetni az időt. A nedves, szutykos szalmában, az eliszkoló állatok között a rácshoz lépett, amely elválasztotta Stefantól. Majd hátravetette a fejét és lehunyta a szemét. - 321 -
Meg fogom érinteni. Meg fogom, meg fogom. Valódi vagyok, ő is valódi – meg fogom érinteni! Stefan lehajolt – Elena úgy érezte, csak azért, hogy a kedvére tegyen –, meleg ajka az ajkához ért. Elena átdugta a kezét a rácson, mert mindketten térdre rogytak: Stefan a döbbenettől, hogy hozzáérhet Elenához, Elena pedig a megkönynyebbüléstől és az örömtől. De nem volt idejük. – Stefan, vedd a véremet… most azonnal! Elena elszántan nézett körbe, hogy találjon valamit, amivel megvághatja magát. Stefannak szüksége lesz az erejére, és bármennyit is vett el tőle Damon, Stefannak mindig fog jutni belőle. Akkor is, ha Elena belehal. Most már örült, hogy a kriptában Damon meggyőzte, hogy igyon inkább ő. – Nyugalom. Nyugalom, kis szerelmem. Ha komolyan gondolod, megharaphatom a csuklódat, de… – Most azonnal! – parancsolta Elena Gilbert, Fell's Church hercegnője. Összeszedte az erejét, és újra lábra állt. Stefan félig bűntudatos pillantást vetett rá. – MOST! – utasította Elena. Stefan megharapta a csuklóját. Furcsa élmény volt. Egy kicsit jobban fájt, mint amikor a nyakát harapta meg, ahogy szokta. De Elena tudta, hogy jó ütőerek vannak odalent; bízott benne, hogy Stefan megtalálja a legnagyobbat, amivel a leggyorsabban végez. Elena türelmetlensége Stefanra is átragadt. De amikor Stefan megpróbált elhúzódni, Elena belemarkolt a hullámos, sötét hajába, és azt mondta: – Többet, Stefan. Szükséged lesz rá, tudom, és nincs időnk vitatkozni. Az a parancsoló hang. Meredith mondta neki egyszer, hogy egész hadseregeket el tudna irányítani. Nos, lehet, hogy valóban seregekre lesz szüksége, ha be akar jutni, hogy megmentse Stefant. Akkor majd szerzek valahonnan egy hadsereget, gondolta homályosan. Az a végletes vérszomj, ami Stefant kínozta – biztos, hogy nem kapott enni, mióta Elena utoljára látta –, kezdett normális ivássá csillapulni. Stefan elméje Elenáéba olvadt. Amikor azt mondod, hogy szerzel egy - 322 -
hadsereget, hiszek neked. De lehetetlen. Innen még soha senki nem tért vissza. Majd te visszatérsz. Visszaszerezlek. Elena, Elena… Igyál, felelte Elena, és úgy érezte magát, mint egy olasz anyuka. Amennyit csak tudsz anélkül, hogy rosszul lennél. De hogyan… nem, már mondtad, hogy kerültél ide. Ez az igazság? Igen. Én mindig igazat mondok neked. De Stefan, hogyan szabadíthatlak ki innen? Sinicsi és Mizao… ismered őket? Eléggé. Van náluk egy-egy fél gyűrű. Ha összerakják, kulcs lesz belőle. Mindkét fél olyan alakú, mint egy szaladó róka. De ki tudja, hova rejtették a darabokat? És ide bejutni is tényleg csak egy hadsereggel lehet… Meg fogom találni a rókagyűrű darabjait. Összerakom őket. Szerzek egy hadsereget. Kiszabadítalak innen. Elena, nem ihatok többet. El fogsz ájulni. Nagyon ügyesen tudok ájulni. Kérlek, folytasd! Nem tudom elhinni, hogy te vagy az… – Semmi csók! A véremet igyad! Igenis, hölgyem! De Elena, most már tényleg tele vagyok. Túlságosan is. És holnap? – Holnap is tele leszek még. – Stefan elhúzódott, hüvelykujját azon a helyen tartva, ahol átlyukasztotta a vénákat. – Tényleg nem bírok többet, szerelmem. – És holnapután? – Elboldogulok. – Így lesz, mert hoztam neked valamit. Ölelj át, Stefan – folytatta Elena sokkal halkabban. – Ölelj át a rácsokon keresztül. Stefan így is tett, Elena pedig a fülébe sziszegte: – Tegyél úgy, mintha szeretnél. Simogasd a hajam. Mondjál kedves dolgokat. – Elena, gyönyörűséges kis szerelmem… – Stefan még mindig elég közel volt hozzá mentálisan ahhoz, hogy visszakérdezzen: tegyek úgy, mintha szeretnélek? De miközben a keze Elena haját simogatta, marko- 323 -
lászta és sodorgatta, Elena keze sem volt tétlen. A ruhája alól egy egész palack Black Magic bort varázsolt elő. – Honnan szerezted ezt? – suttogta Stefan döbbenten. – A varázsházban minden van. Az alkalomra vártam, hogy odaadhassam neked, ha szükséged van rá. – Elena… – Mi az? Stefan láthatóan küszködött valamivel. Végül lesütött szemmel azt mondta: – Nem jó ez így. Nem kockáztathatom, hogy megöljenek téged, egy lehetetlen küldetés miatt. Felejts el! – Tedd az arcodat a rácshoz! Stefan felnézett, de kérdezősködés nélkül engedelmeskedett. Elena pofon vágta. Nem volt túl nagy pofon… bár Elena keze fájt a vastól. – Szégyelld magad! – mondta. Majd, mielőtt Stefan válaszolhatott volna, így folytatta: – Hallod? Vadászkutyák csaholtak – még elég messze, de egyre közeledtek. – Téged keresnek – mondta Stefan megrémülve. – Menned kell! Elena rezzenéstelen arccal nézett rá. – Szeretlek, Stefan. – Én is szeretlek, Elena. Mindörökké. – Én…, sajnálom. – Elena nem tudott elindulni, ez volt a baj. Éppen úgy, ahogy Caroline is csak beszélt és beszélt, és nem akart kimenni Stefan szobájából, ő is csak állt ott és beszélt róla, de nem tudta megtenni. – Elena! Muszáj. Nem akarom, hogy lásd, mit csinálnak… – Meg fogom őket ölni! – Te nem vagy gyilkos. Te nem vagy harcos, Elena – és ezt nem szabad látnod. Kérlek! Emlékszel, egyszer megkérdezted, azt szeretném-e kideríteni, hányszor tudod kimondatni velem azt, hogy „kérlek”. Most mindegyik ezret ér. Kérlek! Tedd meg értem! Elindulsz? – Csak még egy csókot… – Elena szíve úgy verdesett, mint egy riadt kismadár. – Kérlek! Elena a könnyektől elvakulva megfordult, és belekapaszkodott a cellaajtóba. - 324 -
– Bárhová a szertartáson kívül, ahol nem látnak meg – zihálta, majd felrántotta a folyosó ajtaját, és kilépett rajta. Legalább találkozott Stefannal, de hogy mennyi ideig fog ez kitartani anélkül, hogy ismét összetörne a szíve… … ó, te jó ég, zuhanok… …azt nem tudta. Elena rájött, hogy valahol a panzió mellett van – legalább huszonöt méter magasan –, és sebesen zuhan lefelé. Első rémületében azt hitte, hogy meg fog halni, majd feléledtek a reflexei, kézzel-lábbal kapálódzni kezdett, és hat rettenetes méter után sikerült megállítania a zuhanását. De hát örökre elveszítettem a repülő szárnyaimat, nem? – gondolta, miközben a vállcsontjai közötti részre koncentrált. Pontosan tudta, hol kellene lenniük – és nem történt semmi. Majd óvatosan közelebb araszolt a fa törzséhez, és csak annyi időre állt meg, hogy egy magasabb ágra tegyen át egy hernyót, ami ugyanazon az ágon mászott, mint ő. És sikerült egy olyan helyet találnia, ahol oldalazva és hátradőlve le tudott ülni. Személyes véleménye szerint egy túl magas ágon. De innen, mint kiderült, tisztán látta a tetőteraszt, és minél hosszabban nézett bármilyen konkrét dolgot, annál tisztábbá vált a látása. Kiélezett vámpírszemek, gondolta. Tehát kezd Átváltozni. Vagy pedig… igen, az ég valahogy mintha világosabb lenne. Csak egy sötét, kihalt panziót látott maga előtt. Felkavarónak találta amiatt, amit Caroline apja mondott a „találkozóról”, és amiatt is, amit telepatikus úton Damon mesélt Sinicsi terveiről a Holdforduló Éjjelére. Lehet, hogy ez nem is az igazi panzió, hanem csak egy újabb csapda? – Sikerült! – kiáltott fel Bonnie, amikor odaértek a házhoz. Tudta, hogy a hangja éles, túlságosan is éles, de a fényesen kivilágított panzió látványa, ami olyan volt, mint egy karácsonyfa csillaggal a tetején, valahogy megnyugtatta, még akkor is, ha tudta, hogy ez így nincs rendben. Úgy érezte, sírni tudna megkönnyebbülésében. - 325 -
– Igen, sikerült – felelte Alpert doktornő mély hangon. – Megcsináltuk. Isobelnek van a legnagyobb szüksége gyors segítségre. Teophilia, készítse elő a csodaszereit, valaki pedig fürdesse meg Isobelt! – Majd én – vállalkozott rá Bonnie némi habozás után. – A nyugtató még hat rá továbbra is, ugye? Ugye? – Majd én megyek Isobellel – nyugtatta meg Matt. – Bonnie, te segíts Mrs. Flowersnek! És még mielőtt bemennénk, egy dolgot szeretnék tisztázni: senki nem megy egyedül sehova. Mindannyian kettesével-hármasával megyünk mindenhova. – Parancsoló volt a hangja. – Ebben van ráció – felelte Meredith határozottan, és a doktornő mellé állt. – Legyél óvatos, Matt; Isobel a legveszélyesebb. Ekkor csendültek fel a magas, vékony hangok odakint. Olyan volt, mintha két vagy három lány énekelne. Isa-szan, Isa-szan, Megette az oba-szant. – Tami? Tami Bryce? – kérdezte Meredith, és kinyitotta az ajtót, amikor ismét felhangzott az ének. Előrevetette magát, majd elkapta a doktornő kezét, és magával rángatta, miközben ismét előreiramodott. Bonnie látta, hogy három kis alak áll odakint, egy pizsamában, kettő pedig hálóingben: Tami Bryce, Kristin Dunstan és Ava Zarinski. Ava olyan tizenegy éves lehet, gondolta Bonnie, és nem lakik közel sem Tamihoz, sem Kristinhez. Mindhárom lány élesen vihogott. Aztán megint énekelni kezdtek, és Matt Kristin után kapott. – Segítség! – kiáltott fel Bonnie. Egyszeriben mintha egy kapálódzó, rugdalózó, zabolátlan lóba kapaszkodott volna, ami minden irányba próbált kitörni. Isobel láthatóan megőrült, és amikor ismét felcsendült a dal, még jobban megveszett. – Tartom – felelte Matt, lefogta a lányt, de még ketten sem bírták megfékezni Isobelt. – Hozok neki még egy nyugtatót – jelentette ki dr. Alpert, és Bonnie látta, ahogy Matt és Meredith gyanakvóan összenéznek. – Ne… ne, hadd hozzon inkább Mrs. Flowers valamit – mondta Bonnie elkeseredetten, de a tű már benn is volt Isobel karjában. - 326 -
– Maga csak ne adjon neki semmit – jelentette ki Meredith határozottan, véget vetve a színjátéknak, és egy revübe illő mozdulattal kirúgta a doktornő kezéből a tűt. – Meredith! Mi bajod van? – kiáltott fel a doktornő a csuklóját dörzsölve. – Inkább magának mi baja van? Ki maga? Hol vagyunk? Ez nem lehet az igazi panzió. – Oba-szan! Mrs. Flowers! Nem tudnának segíteni? – zihálta Bonnie továbbra is Isobelbe kapaszkodva. – Megpróbálok – jelentette ki Mrs. Flowers eltökélten Bonnie felé indulva. – Nem, úgy értem, dr. Alperttel… és talán Jimmel is. Nem tud… valami varázsigét… amitől az emberek a valódi alakjukat veszik fel? – Ó! – mondta Oba-szan. – Ebben segíthetek. Csak tegyél le, kedves Jim. Semmi perc alatt mindenki visszaváltozik önmagává. Jayneela tizedikes volt, nagy, álmodozó, sötét szemekkel, és általában valami könyvbe bújva lehetett látni. De közeledett az éjfél, és a nagymamájuk még mindig nem hívta őket, úgyhogy becsukta a könyvet, és Tyrone-ra nézett. Tyrone nagynak, harciasnak és megátalkodottnak tűnt a sportpályán, de azonkívül ő volt a legkedvesebb, legaranyosabb, leggyengédebb báty, akit egy lány csak kívánhatott magának. – Szerinted nagyi jól van? – Hm? – Tyrone is olvasott éppen, de az ő könyve egy olyan „hogyan juss be álmaid egyetemére” típusú kiadvány volt. Leendő végzősként komoly döntések előtt állt. – Hát persze hogy jól van. – Nos, legalább a kislányra ránézek. – Tudod mit, Jay? – bökte meg Ty viccelődve a nagylábujjával. – Szerintem, te túl sokat aggódsz. Pár pillanattal később ismét beleveszett a hatodik fejezetbe: „Hogyan hozzuk ki a legtöbbet az önkéntes munkákból”. De ekkor megkezdődött felette a sikoltozás. Hosszú, hangos, magas sikítás – a húga hangja. Tyrone ledobta a könyvet, és felrohant. – Oba-szan? – szólalt meg Bonnie. - 327 -
– Csak egy pillanat, kedveském – felelte Saitou nagymama. Jim letette, és az idős nő szembeállt vele: ő felnézett, a fiú meg lefelé. És ebben volt valami nagyon… rossz. Bonnie-n nyers rettegés szaladt végig. Lehet, hogy Jim valami gonoszságot tett Oba-szannal, miközben cipelte? Hát persze hogy lehet. Miért nem jutott ez előbb az eszébe? És ott van az orvos is az injekcióstűvel, aki készen áll benyugtatózni bárkit, aki „hisztérikusan” viselkedik. Bonnie Meredithre nézett, de Meredith a két ficergő kislánnyal foglalkozott, és csak egy tehetetlen pillantással felelt. Hát jó, gondolta Bonnie. Ott fogom megrúgni, ahol a legjobban fáj neki, és megszabadítom tőle az öregasszonyt. Visszafordult Oba-szan felé, majd mozdulatlanná dermedt. – Csak egy dolgot kell tennem… – mondta Oba-szan. És meg is tette. Jim derékból meghajolt, kétrét görnyedt Oba-szan előtt, aki lábujjhegyen állt. Mély, intim csókban forrtak össze. Ó, te jó ég! Négy emberrel találkoztak az erdőben, és azt feltételezték, hogy kettő normális, kettő pedig megőrült. Hogyan lehetne megtudni, hogy melyikük őrült? Nos, ketten olyasmiket látnak, ami nincs ott… De a ház ott volt, Bonnie is látta. Ő is megőrült volna? – Meredith, gyere! – sikoltotta. Az önuralmát elveszítve elkezdett elrohanni a háztól az erdő felé. Valami felkapta az égből, éppen olyan könnyedén, ahogy egy bagoly kap fel egy egeret, és vasmarokkal tartotta. – Készülsz valahova? – kérdezte Damon hangja Bonnie felett, miközben a fiú Bonnie-t a hóna alatt tartva lesiklott az utolsó pár méteren, majd megállt. – Damon! Damon szeme enyhén elkeskenyedett, mintha csak ő értene valami viccet. – Igen, maga a gonosz. Árulj el valamit, tüzes kis fúriám. Bonnie már kifáradt a szabadulásáért folytatott küzdelemben. Még Damon ruháját sem sikerült eltépnie. – Mi van? – csattant fel. Megszállva vagy sem, akkor látta Damont utoljára, amikor odahívta, hogy megmentse őt az elmebajos Carolinetól. De Matt szerint Damon valami retteneteset tett Elenával. - 328 -
– Miért szeretitek, ti lányok annyira megváltani a bűnösöket? Miért tudunk nektek beadni bármit, ha azt hiszitek, hogy megjavítottatok minket? Bonnie nem tudta, miről beszél Damon, de voltak sejtései. – Mit tettél Elenával? – kérdezte ádázul. – Megadtam neki, amit akart, ennyi – felelte Damon csillogó, fekete szemekkel. – Mi ebben a rossz? Bonnie, akit megijesztett ez a csillogás, még csak meg sem próbált elmenekülni. Tudta, hogy semmi értelme nem lenne. Damon gyorsabb, erősebb és repülni is képes. Egyébként is látta az arcában a távolságtartó kegyetlenséget. Ők most nem csak Damon és Bonnie voltak. Hanem a ragadozótermészet és a zsákmánytermészet. És most visszakerült Jimhez és Oba-szanhoz – nem, egy fiúhoz és egy lányhoz, akikkel még soha nem találkozott. Bonnie még időben odaért, hogy lássa az átváltozásukat. Végignézte, ahogy Jim teste összemegy, a haja befeketedik, de nem ez volt a legmegdöbbentőbb. Hanem hogy a haja vége karmazsinvörös lett. Mintha lángok csaptak volna fel a sötétből. A szeme aranyszínű volt és mosolygós. Végignézte, ahogy Oba-szan teste fiatalabbá, erősebbé és magasabbá válik. A lány egy igazi szépség volt: ezt Bonnie-nak el kellett ismernie. Gyönyörű, kökény fekete szeme volt, és a selymes haja majdnem a derekáig ért. A haja éppen olyan volt, mint a bátyjáé – csak a vége volt világosabb, karmazsin helyett skarlátvörös. A lány egy alig létező, fekete, nyakban megkötős felsőt viselt, ami megmutatta, milyen kecses a felsőteste. És persze fekete bőr csípőnadrágot, ami az altestét mutatta meg ugyanígy. Drágának tűnő, fekete, magas sarkú szandált viselt, a lábkörme pedig éppen olyan élénkvörös volt, mint a haja vége. Az övén egy összetekert ostor lógott, pikkelyes, fekete nyéllel. Dr. Alpert azt mondta lassan: – Az unokáim…? – Nekik ehhez semmi közük – felelte a furcsa hajú fiú elbűvölően mosolyogva. – Amíg a saját dolgukkal törődnek, cseppet sem kell aggódnia értük. – Ez öngyilkosság, vagy öngyilkossági kísérlet, vagy ilyesmi – mondta Tyrone a rendőrségnek a telefonban, szinte zokogva. – Azt hiszem, egy Jim nevű srác az, akivel tavaly egy iskolába jártam. Nem, en- 329 -
nek semmi köze a drogokhoz… a húgomra, Jayneelára jöttem ide vigyázni. Ő egy kisgyereket felügyelt… nézze, csak jöjjenek ide, jó? A kissrác lerágta a legtöbb ujját, és amikor beléptem, azt mondta, hogy „mindig szeretni foglak, Elena”, aztán fogott egy ceruzát, és… nem, nem tudom, hogy él-e még. De van egy idős hölgy is odafent, és az biztos, hogy ő halott. Mert nem lélegzik. – Ki az ördögök vagytok ti? – kérdezte Matt, ellenségesen méregetve a fura fiút. – Én a… – …és mi az ördögöt kerestek itt? – Én a Sinicsi ördög vagyok – felelte a fiú sokkal hangosabban, láthatóan ingerülten, amiért félbeszakították. Amikor Matt csak bámult rá, folytatta: – Én vagyok a kicune, a vérróka, mondhatni, aki a városotokkal szórakozik, te idióta. A fél világon átkeltem ezért, és azt hittem volna, mostanra legalább hallasz már rólam. Ő pedig a szépséges húgom, Mizao. Ikrek vagyunk. – Az sem izgat, ha hármasikrek. Elena mondta, hogy Damonon kívül is benne volt ebben valaki. És Stefan is, mielőtt… hé, mit műveltetek Stefannal? Mit műveltetek Elenával? Mialatt a két idegen fiú felborzolt szőrrel fújt egymásra – Sinicsi esetében szinte szó szerint, olyan tüskés volt a haja –, Meredith Bonnieval, dr. Alperttel és Mrs. Flowersszel szemezett. Majd Mattre pillantott, és könnyedén megérintette a mellkasát. Egyedül ő volt olyan erős, hogy szembeszállhasson vele, bár dr. Alpert biccentett felé, jelezve, hogy segít majd. Azután – miközben a fiúk egyre jobban felemelték a hangjukat, Mizao a földön kuncogott, Damon pedig egy ajtónak támaszkodott lehunyt szemmel – megmozdultak. Minden jelzés nélkül együtt futottak, ösztönösen, egy csoportként. Meredith és dr. Alpert két oldalról megragadták Mattet, majd egyszerűen felemelték, miközben Isobel egy hörgés kíséretében váratlanul Sinicsinek ugrott. Tőle nem számítottak semmire, de ez határozottan jól jött, gondolta Bonnie, miközben átküzdötte magát az akadályokon. Matt még mindig kiabált, és próbált elszabadulni, hogy kitöltse állatias dühét Sinicsin, de nem sikerült. - 330 -
Bonnie alig akarta elhinni, hogy ismét kiértek az Erdőbe. Még Mrs. Flowers sem maradt le, és majdnem az összes zseblámpa náluk volt. Csoda volt. Még Damon elől is sikerült elmenekülniük. Most nagyon csendben kellett maradniuk, és átjutni az Öregerdőn anélkül, hogy bármit felzavarnának. Lehet, hogy visszatalálnak az igazi panzióhoz, döntötték el. Aztán majd kigondolják, hogyan menthetnék meg Elenát Damontől és a két barátjától. Még Mattnek is be kellett végül ismernie, hogy nem valószínű, hogy képes lett volna erővel legyőzni a három természetfeletti lényt. Bonnie csak azt sajnálta, hogy Isobelt nem sikerült magukkal vinniük. – Nos, amúgy is az igazi panzióhoz kell mennünk – mondta Damon, miközben Mizao végül megfékezte Isobelt. – Ott lesz Caroline. Mizao odafordította a fejét, és mintha megdöbbent volna. – Caroline? Mire kell nekünk Caroline? – Ez is a móka része, nem? – felelte Damon a legelbűvölőbb, legkihívóbb hangján. Sinicsi azonnal levetkőzte a mártírpózt, és elmosolyodott. – Az a lány… őt használtad hordozóként, igaz? – pillantott huncutul a húgára, akinek a mosolya kicsit erőltetettnek tűnt. – Igen, de… – Minél többen vagyunk, annál jobb – vágta rá Damon, aki percről percre vidámabb lett. Mintha észre sem vette volna, hogy Sinicsi vigyorog Mizao háta mögött. – Ne duzzogj, kedvesem! – mondta a lánynak, megcsiklandozva az álla alatt, miközben felragyogott az aranyszeme. – Nekem soha nem is tetszett. Persze ha Damon szerint szórakoztató lesz, hát legyen! – A vigyor egy fülig érő, kárörvendő mosollyá nőtte ki magát. – És nincs esélye, hogy megmenekülnek? – kérdezte Damon szinte szórakozottan, az Öregerdőbe meredve. – Bízzál már bennem egy kicsit! – csattant fel a kicune. – Te egy átkozott… egy vámpír vagy, igaz? Neked egyáltalán nem lenne szabad az erdőben mászkálnod. – Ez az én területem a temetővel együtt – kezdte Damon szelíden, de Sinicsi eltökélte, hogy ezúttal ő fog nyerni. - 331 -
– Én az erdőben élek – mondta. – Én irányítom a bokrokat, a fákat… és elhoztam magammal párat a kísérleteim közül. Hamarosan láthatjátok őket. Szóval, hogy válaszoljak a kérdésedre, nem, nem fognak megmenekülni. – Csak ennyit szerettem volna tudni – felelte Damon még mindig szelíden, de egy pillanatra összeakadt a tekintete az arany szempárral. Aztán megvonta a vállát, elfordult, és a holdat figyelte, ami felbukkant az örvénylő felhők között a horizonton. – Még van néhány óránk a szertartásig – mondta mögötte Sinicsi. – Nem igazán tudunk elkésni. – Hát ne is – dünnyögte Damon. – Caroline nagyon ügyesen tudja utánozni azt a kilyuggatott, hisztérikus lányt, amikor elkésnek tőle. Ami azt illeti, a hold már magasan járt az égbolton, amikor Caroline az anyja kocsiján a panzióhoz ért. Estélyi ruhát viselt, ami úgy nézett ki, mintha a bőrére festették volna, a kedvenc bronz és zöld színeiben. Sinicsi Mizaóra nézett, aki a szája elé kapva a kezét vihogott, aztán lesütötte a szemét. Damon felkísérte Caroline-t a veranda lépcsőjén a bejárathoz, majd azt mondta: – Erre vannak a legjobb ülőhelyek. Volt némi kavarodás, amíg mindenki a helyére került. Damon vidáman azt mondta Kristinnek, Taminak és Avának: – Attól tartok, a szotyolások helye arra van. Ez azt jelenti, hogy a földön kell ülnötök. De ha jók lesztek, legközelebb odaülhettek közénk. A többiek több-kevesebb morgással követték, de Caroline tűnt a legingerültebbnek: – Miért megyünk be? Azt hittem, idekint lesznek. – A nézőtér legközelebbi veszélytelen része – vágta rá Damon tömören. – Onnan fentről lesz a legjobb a kilátás. Uralkodói páholy, gyere már! A rókaikrek és az emberlány követték, felkapcsolgatva a lámpákat a sötét házban, egészen fel a tetőteraszig. – És most merre vannak? – pillantott le Caroline. – Bármelyik percben itt lehetnek – felelte Sinicsi egyszerre meglepett és neheztelő pillantással. Az állt benne: mit képzel magáról ez a lány? Sinicsi most nem verselt. – És Elena? Ő is itt lesz? - 332 -
Sinicsi erre nem is válaszolt, Mizao pedig csak kuncogott. Ám Damon Caroline füléhez hajolt, és belesúgott valamit. Caroline szeme olyan zölden ragyogott fel, mint egy macskáé. És az ajkán játszó mosoly is olyan volt, mint a macskáé, aki éppen rátette a mancsát a kanárira.
- 333 -
36. Elena a fáján várakozott.
Ami azt illeti, ez nem is különbözött annyira a lelkek birodalmában eltöltött hat hónapjától, ahol az ideje nagy részét azzal töltötte, hogy másokat figyelt, aztán várt, aztán tovább figyelt. Az ott töltött hónapok megtanították egyfajta türelmes éberségre, ami elképesztett volna bárkit, aki ismerte a régi, bozóttűzként lángoló Elenát. Persze még a régi, bozóttűz-Elena is ott volt benne, és időnként fel is lázadt. Amennyire látta, éppen nem történt semmi a sötét panzióban. Csak a hold mozgott, egyre feljebb kúszott az égbolton. Damon azt mondta, Sinicsi valamiért szereti a hajnali vagy délutáni 4:44-et, gondolta Elena. Lehet, hogy ez a Fekete Mágia más időzítéssel működött, mint amit ő ismert. Mindenesetre Stefanért tette. És amint ebbe belegondolt, tudta, hogy akár napokig is itt várna, ha ez az ára. Hajnalig mindenesetre képes lesz rá, ami után tisztességes feketemágus el nem kezdene semmilyen szertartást. És végül elérkezett, amire Elena várt. Először néhány alak érkezett nyugodt tempóban az Öregerdőből, és megindult a panzió kavicsos ösvénye felé. Nem volt nehéz azonosítani őket. Az egyikük Damon volt, aki olyan je ne sais quois-val sétált, hogy Elena fél kilométerről is kiszúrta volna – és persze ott volt az aurája, a réginek a pontos mása: az az átláthatatlan, áthatolhatatlan fekete kőgömb. Nagyon pontosan sikerült leutánoznia. Ami azt illeti, olyan volt, mintha… Elena később rájött, hogy ekkor riadt meg először. De ebben a pillanatban annyira magával ragadta a pillanat, hogy elhessegette a kellemetlen gondolatot. A sötétszürke aurás a karmazsinvörös villámokkal biztosan Sinicsi lesz, gondolta. Az pedig, amelyiknek ugyanolyan az aurája, mint a megszállt lányoknak, sárbarna, narancs csíkokkal, biztosan az ikerhúga, Mizao. - 334 -
Csak ők ketten, Sinicsi és Mizao fogták egymás kezét, időnként még az orrukat is összedugták – állapította meg Elena, amikor közelebb értek. Határozottan nem úgy viselkedtek, mint azok a testvérek szoktak, akiket Elena ismert. Ráadásul Damon egy jószerivel meztelen lányt cipelt a vállán, és Elena el nem tudta képzelni, ki lehet az. Türelem, gondolta magában. Türelem! A főszereplők itt vannak végre, pont, ahogy Damon ígérte. A mellékszereplők pedig… Nos, elsőként három kislány követte Damon csoportját. Elena azonnal felismerte Tami Bryce-ot az aurájáról, de a másik két lány idegen volt. Szökdécselve, ugrándozva jöttek elő az erdőből, a panzió előtt Damon mondott nekik valamit, ami után leültek Mrs. Flowers konyhakertjében, szinte közvetlenül Elena alatt. Elég volt egy pillantást vetni az aurájukra, hogy kiderüljön, Mizao kis kedvencei. Majd egy nagyon ismerős autó hajtott a ház elé – Caroline anyjáé. Caroline lépett ki belőle, majd odasétált a házhoz Damonnel, aki addigra tett valamit – Elena lemaradt arról, hogy mit – a terhével. Elena örvendezni kezdett, amikor meglátta, ahogy kigyúlnak a fények, miközben Damon és a három vendég felfelé haladt a panzióban. A legtetején bukkantak elő, sorban álltak a tetőteraszon, és lefelé néztek. Damon csettintett egyet, mire felkapcsolódtak a hátsó kert lámpái, mintegy elindítva az előadást. De Elena nem látta a színészeket – a szertartás leendő áldozatait, egészen addig. A panzió túlsó oldaláról terelték oda őket. Mindet látta: Mattet, Mereditht, Bonnie-t, Mrs. Flowerst, és fura módon, Alpert doktornőt. Elena csak azt nem értette, miért nem állnak ellen – Bonnie határozottan nagy hangot adott mindannyiuk érzelmeinek, de úgy viselkedtek, mintha akaratuk ellenére lökdösnék őket előre. Elena ekkor látta meg a mögöttük tornyosuló sötétséget. Hatalmas, sötét árnyékokat, kivehetetlen arcvonásokkal. És ebben a pillanatban jött rá, hogy, ha elég mozdulatlanná válik belül, és nagyon koncentrál, akkor még Bonnie kiabálása ellenére is hallja, hogy mit beszélnek a teraszon. Mizao éles hangja túlharsogta a többit. – Ó, mekkora szerencse! Mindet visszakaptuk – sikkantotta a lány, majd megcsókolta a testvére arcát, Sinicsi enyhe ingerültsége ellenére. - 335 -
– Hát persze. Megmondtam – szólalt meg Sinicsi, de Mizao ismét felsikkantott. – De melyikükkel kezdjük? – csókolta meg a bátyját, majd engesztelően megsimogatta a haját. – Választhatsz – felelte a fiú. – Válassz te, édesem – gügyögte Mizao szégyentelenül. Ez a kettő, gondolta Elena, nagyon elbűvölő. Ikrek, mi? – A kis hangoskodóval – mutatott Sinicsi Bonnie-ra határozottan. – Ursei, kölyök! Fogd be! – tette hozzá, miközben Bonnie-t előretolták vagy cipelték az árnyak. Elena már tisztábban látta. És hallotta Bonnie szívszaggató könyörgését Damonhöz, hogy ne tegye ezt… a többiekkel. – Nem magamért kérlek – sírta, miközben kivonszolták a fényre. – De Alpert doktornő jó ember; neki ehhez semmi köze. És Mrs. Flowersnek sincs. Meredith és Matt pedig már eleget szenvedtek. Kérlek! Szaggatott kórus hangzott fel, miközben a többiek láthatóan megpróbáltak ellenállni, de legyűrték őket. Ám Matt hangja kiemelkedett a többi közül. – Ha megérinted, Salvatore, akkor jobb, ha velem is végzel! Elena szíve megugrott, amikor meghallotta, hogy Matt milyen erős és mennyire jól van. Végül megtalálta, de nem tudta, hogyan menthetné meg. – És utána el kell döntenünk, mit csináljunk velük először – mondta Mizao olyan vidáman tapsikolva, mint egy kisgyerek a születésnapi buliján. – Választhatsz – simogatta meg Sinicsi a testvére haját, majd a fülébe súgott valamit. Mizao megfordult, és szájon csókolta. Nem siette el. – Mi a… mi folyik itt? – kérdezte Caroline. Hát, ő soha nem volt szégyenlős, gondolta Elena. Most előrelépett, hogy belecsimpaszkodjon Sinicsi szabad kezébe. Elena egy pillanatra azt hitte, Sinicsi ledobja Caroline-t a teraszról, és végignézi, ahogy a földbe csapódik. Aztán Mizao felé fordult, és egymásra meredtek. Sinicsi elnevette magát. – Bocsánat, bocsánat, olyan nehéz, ha az ember a buli lelke – mondta. – Nos, szerinted, Carolyn… Caroline? - 336 -
Caroline rámeredt. – Miért ölel így téged? – A Si no Siben szeretjük a húgainkat – felelte Sinicsi. – És…, régen nem találkoztunk. Örülünk egymásnak. – De a csók, amit Mizao tenyerébe nyomott, nem éppen testvéri volt. – Rajta – tette hozzá gyorsan Caroline-nak. – Te választhatod ki a Holdforduló Fesztiváljának első műsorszámát! Mit tegyünk vele? Caroline utánozni kezdte Mizaót, és megcsókolta Sinicsi arcát és fülét. – Én még új vagyok itt – mondta kihívóan. – Nem igazán tudom, mit akarsz, mit válasszak. – Butuska Caroline. Természetesen azt, hogyan ha… – Sinicsibe hirtelen a húga ölelése és csókja fojtotta bele a szót. Caroline, aki láthatóan szerette volna, ha a választással kapcsolatos figyelmet ő kapja, még ha a jelentőségét nem is értette, duzzogva azt mondta: – Nos, ha nem árulod el, nem választhatok. És egyébként is, hol van Elena? Sehol nem látom! – Úgy tűnt, mondani akar még valamit, amikor Damon siklott oda mellé, és a fülébe súgott valamit. Ekkor Caroline ismét elmosolyodott, és mindketten a panzió melletti fenyőkre néztek. Elena ekkor riadt meg másodszor. De Mizao megszólalt, és lefoglalta a figyelmét. – Szerencse! Akkor majd én választok. – Mizao előrehajolt, és lekukucskált az alatta álló emberekre, tágra nyílt, sötét szemekkel latolgatva a lehetőségeket a puszta mezőnek tűnő részen. Olyan kecses volt, olyan törékeny, ahogy járkálni kezdett gondolkodás közben; a bőre olyan halvány, a haja pedig olyan fényes és sötét, hogy még Elena sem tudta levenni róla a szemét. Majd felragyogott az arca, és megszólalt. – Fektessétek az oltárra. Elhoztad a félszerzeteidet? Ez utóbbi nem is annyira kérdés volt, mint inkább egy izgatott felkiáltás. – A kísérleteimet? Hát persze, drágám. Már mondtam – felelte Sinicsi, majd az erdőre meredt. – Ti ott ketten, és a Vén Hűséges! Csettintett egyet. Több zavaros perc következett, mialatt a Bonnie körül lévő embereket lecsapták, -rúgták vagy -lökték a földre, eltaposták és megrugdosták, amikor szembeszálltak az árnyakkal. Majd az izék előrebotor- 337 -
káltak, Bonnie ernyedt testét a vékony kis karjánál fogva maguk között lóbálva. A félszerzetek részben emberre, részben levéltelen fára emlékeztettek. Ha valóban készítették őket, akkor szándékosan groteszkre és aszimmetrikusra sikerültek. Az egyiknek volt egy göcsörtös, görbe karja, ami majdnem a lábfejéig lelógott, a másik karja viszont vaskos volt, és csak a derekáig ért. Borzalmasan néztek ki. A bőrük a rovarok kitinpáncéljára emlékeztetett, de sokkal durvább volt, görcsökkel és nyers részekkel, éppen olyan kéregszerű kinézettel, mint az ágaik. Helyenként elnagyoltnak és befejezetlennek tűntek. Rettenetesen néztek ki. Ahogy a végtagjaik kicsavarodtak; ahogy jártak, vonszolva magukat, mint a majmok, ahogy a testük az emberi arc faszerű karikatúrájában végződött, amit vastagabb ágak koronája vett körül, amelyek furcsa szögben álltak – szándékosan rémálomszerűre tervezték őket. És meztelenek voltak. Semmi ruhaféleség nem volt rajtuk, ami eltakarta volna testük szörnyű deformitásait. És ekkor Elena megtudta, mit jelent az igazi rettegés, ahogy a két vánszorgó malakh egy durván megmunkált, oltárszerű tönkhöz vitte Bonnie-t, ráfektették, és elkezdték leszedegetni róla a ruháit, esetlenül, botszerű ujjakkal, amik kis reccsenéssel törtek ki, miközben a textília hasadt. Láthatóan nem érdekelte őket, ha letörik az ujjuk, amíg teljesítik a feladatukat. Aztán a szakadt textíliákat még ügyetlenebbül arra használták, hogy széttárt kézzel és lábbal kikötözzék Bonnie-t négy göcsörtös oszlophoz, amit a saját testükről törtek le, majd egy vastag karú példány erőteljes ütésekkel vert a földbe a lány körül. Mindeközben valahonnan még mélyebbről, az árnyékok közül egy harmadik faember csoszogott előre. És Elena látta, hogy ez tagadhatatlanul, eltéveszthetetlenül hím példány. Elena egy pillanatra megijedt, hogy Damon elveszíti az önuralmát, megfordul, és rátámad a két vérrókára, felfedve valódi énjét. Ám Damon Bonnie iránti érzelmei láthatóan megváltoztak azóta, hogy megmentette Caroline-tól. Teljesen nyugodtnak tűnt Sinicsi és Mizao mellett, hátradőlve mosolygott, és még mondott is valamit, amin nevettek. - 338 -
Elenában hirtelen megzuhant valami. Ez nem riadalom. Hanem pánik. Damon soha nem tűnt még ilyen természetesnek, ilyen kiegyensúlyozottnak, ilyen boldognak, mint ott, Sinicsivel és Mizaóval. Nem változtathatták meg, győzködte magát Elena. Nem vehették át felette az uralmat újra, anélkül, hogy Elena észrevette volna… De amikor Elena megmutatta neki az igazságot, a végsőkig elkeseredett, súgta Elena szíve. Elkeseredett és rettenetesen érezte magát. Lehet, hogy úgy nyúlt a megszállottság után, ahogy az alkoholista az üvegért, csak a felejtésre vágyva. Elena olyannak ismerte Damont, aki szívesen visszahívja magába a sötétséget. Damon még a fénybe sem bírt kiállni, gondolta Elena. Most pedig Bonnie szenvedésén is képes nevetni. És akkor mi maradt Elena számára? Ha Damon átállt a másik oldalra, és már nem a szövetségese, hanem az ellensége? Elena reszketni kezdett a haragtól és a gyűlölettől – igen, és a félelemtől is, amikor felmérte helyzetét. Egyedül kell megküzdenie a három legerősebb ellenséggel, akikkel valaha találkozott, és a deformált, lelkiismeretlen gyilkosokból álló hadseregükkel? Nem beszélve Caroline-t, a gyűlölet vezérszurkolóját? Mintha a félelmeire szeretett volna rájátszani, mintha azt akarta volna megmutatni, mennyire rosszak az esélyei valójában, a fa, amibe kapaszkodott, mintha hirtelen elengedte volna, és Elena egy pillanatra azt hitte, lezuhan, pörögve és sikoltozva, egészen a földig. A kéz- és lábtámaszai mintha egyszerre tűntek volna el, és Elenát csak az eszeveszett – és fájdalmas – evickélés mentette meg. Most már emberlány vagy, drágám, mintha ezt mondta volna neki az erős gyantaillat. És nyakig vagy az élőhalottak és a varázslók Erejében. Miért küzdenél ellene? Már azelőtt elveszíted a harcot, hogy belekezdenél. Add meg magad most, és akkor nem fog annyira fájni. Ha egy ember mondta volna ezt Elenának, próbálta volna belebeszélni, a szavai talán felcsiholták volna benne az ellenállás szikráját. Ehelyett viszont egyetlen érzés köszöntött rá: a balsors, a reménytelenség felismerése, ami olyan gyengéden és elűzhetetlenül ülte meg, mint a köd. - 339 -
Elena a fa törzsére hajtotta lüktető fejét. Még soha nem érezte magát ilyen gyengének, ilyen tehetetlennek – vagy ilyen magányosnak, mióta vámpírként ébredt. Stefanra vágyott. De Stefan nem volt képes legyőzni ezt a hármat, és lehet, hogy soha többé nem látja. Újabb fejlemények történnek a tetőn, ébredt rá csüggedten. Damon Bonnie-t nézte az oltáron, az arckifejezése ingerült volt. Bonnie fehér arca eltökélten fordult az égbolt felé, mintha nem lenne hajlandó többet sírni vagy könyörögni. – De… minden hors d'oeuvres ilyen kiszámítható? – kérdezte Damon, miközben arcán őszinte unalom tükröződött. Te szemétláda, te a legjobb barátodat is eladod egy kis szórakozásért, gondolta Elena. Na, várj csak! Ám tisztában volt azzal, hogy Damon nélkül még egy A-tervet sem tud összeállítani, nemhogy szembeszállni a kicunékkal, ezekkel a vérrókákkal. – Azt mondtad nekem, hogy a Si no Siben tényleg eredeti dolgokat fogok látni – folytatta Damon. – Olyan szüzeket, akiket hipnotizáltak, hogy megvágják magukat… Elena oda sem figyelt a szavaira. Minden energiáját a mellkasa közepén lüktető fájdalomra összpontosította. Úgy érezte magát, mintha a legapróbb hajszálereiből is visszaszívná a vért, a teste minden távoli szegletéből, hogy középen gyűjtse össze. Az emberi elme végtelen, gondolta. Éppen olyan különös és végtelen, mint maga az univerzum. És az emberi lélek… A három legfiatalabb megszállott táncolni kezdett a kikötözött Bonnie körül, mesterkélten aranyoskodó, kislányos hangon énekelve: Te itt fogsz most meghalni, És ha meghalsz idebent, Fölbe dobnak odakint! Milyen aranyos, gondolta Elena. Majd visszafordult a tetőn kibontakozó jelenethez. És megdöbbent. Meredith ott volt fent a tetőteraszon, és úgy mozgott, mintha víz alatt lenne – transzban. Elena nem látta, hogy került oda… valami mágia által? Mizao kuncogva nézte Mereditht. Damon is nevetett, de ő gúnyos hitetlenkedéssel. - 340 -
– És most higgyem el, hogy ha ez a lány kap egy ollót – mondta –, akkor elvágná a saját… – Próbáld csak ki! – szakította félbe Sinicsi, és bágyadtan legyintett. A terasz közepén álló kis épületnek támaszkodott, és még mindig Damont próbálta szópárbajban legyőzni. – Nem láttad a díjnyertesünket, Isobelt? Te cipelted egészen idáig… nem próbált beszélni? Damon kinyújtotta a kezét. – Olló – mondta, mire egy kecses kis körömolló került a kezébe. Úgy tűnt, amíg Damonnál van Sinicsi varázskulcsa, addig engedelmeskedik neki a körülöttük lévő mágikus mező még a való világban is. Damon felnevetett. – Nem, felnőtt méretű olló, kertészkedéshez. Az emberi nyelv izomból van, nem papírból. A kezében egy nagy metszőolló jelent meg. Megemelte, méregette a súlyát. Utána pedig, Elena döbbenetére, minden keresgélés nélkül, egyenesen felnézett rá a fa tetején lévő búvóhelyére, és kacsintott egyet. Elena rémülten meredt rá. Tudja, gondolta. Végig tudta, hol vagyok. Erről sugdolózott Caroline-nal. Nem működött – a megváltás szárnyai nem működtek, gondolta Elena, és úgy érezte magát, mintha zuhanni kezdene, és meg sem tudna állni. Tudnom kellett volna, hogy ennek semmi értelme. Damon mindig Damon marad, történjék vele bármi. És most választási lehetőséget kínál: hogy végignézzem, ahogy megkínozza és megöli a két legjobb barátomat, vagy fedjem fel magam, és akadályozzam meg ezt a szörnyűséget azzal, hogy elfogadom a feltételeit. Mit kellene tennie? Damon nagyszerűen elrendezte a bábukat a sakktáblán, gondolta Elena. A gyalogok két különböző szinten vannak, úgyhogy még ha Elena le is tudna mászni valahogy, hogy megmentse Bonnie-t, Mereditht akkor is elveszítené. Bonnie-t négy erős facövekhez kötötték ki, és faemberek vigyáznak rá. Meredith közelebb van, a tetőn, de ahhoz, hogy onnan leszedje, Elenának oda kellene jutnia hozzá, utána pedig át kellene verekednie magát Mizaón, Sinicsin, Caroline-on és magán Damonon. Elenának választania kellett. Vagy előrelép most, vagy majd a barátai kínjai taszítják előre, akiket szinte önmaga részének érzett. - 341 -
Mintha elkapott volna telepatikusan egy halvány gondolatot, ahogy Damon ott állt vigyorogva: Ez életem legjobb éjszakája. Még mindig leugorhatsz, hallotta meg Elena a megsemmisülés ködszerűen hipnotikus súgását. Zsákutcába kerültél. Vess véget a szenvedéseidnek. Vess véget a fájdalomnak… és annyi. – Most én jövök – mondta Caroline, előretolakodva az ikrek mellett, hogy szembenézzen Meredithszel. – Eleve nekem kellett volna választanom. Úgyhogy most én jövök. Mizao hisztérikusan nevetett, de Meredith, még mindig transzban, már előre is lépett. – Ó, hát legyen, ahogy akarod – mondta Damon. De továbbra sem mozdult, csak kíváncsian bámult, miközben Caroline azt mondta Meredithnek: – Neked mindig olyan volt a nyelved, mint a kígyóé. Nem akarod villásra vágni… itt, előttünk? Mielőtt darabokra vágnád. Meredith egyetlen szó nélkül nyújtotta ki a kezét, mint egy automata. Elena a szemét továbbra is Damonre szegezve lassan beszívta a levegőt. A mellkasa mintha éppen úgy összeszorult volna, mint amikor a kúszónövények köréfonták magukat, és kiszorították belőle a szuszt. De most még a saját testének gondjai sem állíthatták meg. Hogyan választhatnék? – gondolta. Bonnie és Meredith – mindkettejüket szeretem. És nem maradt más lehetősége, döbbent rá bénultan. Még abban sem vagyok biztos, hogy Damon képes lesz-e mindkettőt megmenteni, még ha megígérem is, hogy… megadom magam. A többiek – Sinicsi, Mizao és még Caroline is – vért akarnak látni. És Sinicsi nem csak a fákat irányítja, hanem nagyjából mindent az Öregerdőben, a hatalmas Faembereket is beleértve. Lehet, hogy Damon ezúttal túlvállalta magát, többet markolt, mint amennyit meg tud fogni. Engem akar – de túl messzire elment azért, hogy megkaphasson. Nem látok kiutat. És ekkor meglátta. Hirtelen minden a helyére került, és ragyogóan tiszta lett. Elena tudta. Szinte sokkos állapotban meredt le Bonnie-ra. Bonnie is őt nézte. De kicsi, szív alakú arcán nem látszott a menekülés reménye. Bonnie már elfogadta a végzetét: a kínhalált. Nem, gondolta Elena, noha nem tudta, hallja-e Bonnie. Higgyél, gondolta Bonnie-nak. - 342 -
Nem vakon, soha nem vakon. De higgy abban, hogy amit az elméd mond, az az igazság, és amit a szíved súg, az a helyes út. Én soha nem mondanék le rólad – és Meredithről sem. Én hiszek, gondolta Elena, és a lelke beleremegett ennek az erejébe. Egy hirtelen kelt hullámot érzett magában, és tudta, hogy ideje indulnia. Egyetlen szó csengett az elméjében, miközben felállt, és elengedte a kapaszkodókat a fa törzsén. És ez az egyetlen szó visszhangzott az elméjében, miközben fejest ugrott a huszonöt méter magasan lévő faágról. Higgy!
- 343 -
37. Zuhanás közben minden lepergett előtte.
Amikor először találkozott Stefannal… még más ember volt. Kívül jéghideg, belül mániákus – vagy pont fordítva? Még mindig érzéketlen volt a szülei halála miatt. Megcsömörlött a világtól és minden fiúkkal kapcsolatos dologtól… egy jégtoronyba zárt hercegnő volt… akit csak a hódítás, csak a hatalom érdekelt… amíg meg nem látta őt. Higgy! Utána jött a vámpírok világa… és Damon. És az a huncut vadság, amit önmagában fedezett fel, az a rengeteg szenvedély. Stefan volt a horgonya, de Damon volt a tüzes szél a szárnyai alatt. Akármilyen messze ment Elena, Damon mintha mindig egy kicsit távolabbra csalogatta volna. És Elena tudta, hogy egy szép napon túl messzire mennek… mindketten. De egyelőre egyszerű volt, amit tennie kell. Higgy! És Meredith, és Bonnie, és Matt. Velük is megváltozott a kapcsolata, igen, határozottan. Eleinte, amikor még nem is tudta, mivel érdemelt ki ilyen barátokat, mint ők, nem is fáradt azzal, hogy úgy bánjon velük, ahogy megérdemlik. És mégis kitartottak mellette. Elena most már tudta, mennyit érnek – tudta, hogy ha arra kerül a sor, bármelyikükért az életét adná. Odalentről Bonnie tekintete követte a zuhanását. A tetőterasz közönsége is őt nézte, de Elena Bonnie arcába bámult: Bonnie rémült, rettegő, hitetlenkedő arcába, ahogy sikoltani készült, és ezzel egy időben rádöbbent, hogy a sikoltozás nem mentené meg Elenát a halálos fejesugrástól. Bonnie, higgy bennem! Megmentelek. Emlékszem, hogyan kell repülni.
- 344 -
38. Bonnie tudta, hogy meg fog halni.
Egyértelmű előjelet kapott, közvetlenül azelőtt, hogy azok az izék – az emberként mozgó fák a rettenetes arcukkal és a vaskos, göcsörtös karjukkal – körbevették őket az Öregerdőben. Bonnie meghallotta a fekete kopó vonyítását, megfordult, és még éppen sikerült megpillantania, mielőtt eltűnt a zseblámpa fényéből. A kutyáknak komoly múltjuk volt Bonnie családjával: amikor egy elvonította magát, nemsokára bekopogtatott hozzájuk a halál. Bonnie arra tippelt, hogy most ő következik. De nem mondott semmit, még akkor sem, amikor Alpert doktornő megjegyezte: – Ez meg mi az Isten volt? – Bonnie a bátor viselkedést gyakorolta. Meredith és Matt bátrak. Ez bennük volt, egy képesség, hogy folytassák, amit kell, még akkor is, amikor mindenki más elszaladna. Mindketten előbbre helyezték a csoport javát. És persze dr. Alpert is bátor volt, az erejéről nem is beszélve, Mrs. Flowers pedig mintha úgy döntött volna, hogy a védőszárnyai alá veszi a kamaszokat. Bonnie meg akarta mutatni, hogy ő is tud bátor lenni. Azt gyakorolta, hogy felemelve tartsa a fejét, és a bokrokban zörgő dolgokra figyeljen, miközben a természetfeletti érzékszerveivel az Elenára utaló jeleket keresi. Nem volt könnyű összeegyeztetni a kétfajta érzékelést. A valódi füle rengeteg mindent hallott; mindenféle csendes kuncogást és suttogást a bokrokból, amelyek nem illettek oda. De Elenától egy hangot sem, még akkor sem, amikor Bonnie újra meg újra elkiáltotta a nevét: Elena, Elena, Elena! Ismét ember lett, döbbent rá végül szomorúan. Nem hall engem, és nem tud velem kapcsolatba lépni. Mindannyiunk közül ő az egyetlen, akinek nem sikerült csodával határos módon megszöknie. És ekkor tornyosult fel az első Faember a csapat előtt. Mint egy gyermekvers-rémálom főszereplője, először fa volt, utána pedig hirtelen – egy izé, egy faszerű óriás, ami váratlanul feléjük indult, a felső ágai - 345 -
összefonódva hosszú karokká váltak, és mindenki sikoltozni kezdett, és megpróbált elmenekülni. Bonnie soha nem fogja elfelejteni, hogyan segített neki Matt és Meredith. A faember nem volt gyors. De amikor megfordultak és elrohantak előle, kiderült, hogy egy másik is van mögöttük. És még többen jobbra és balra. Körbevették őket. Aztán pedig, éppen úgy, mint a marhákat, mint a rabszolgákat, összeterelték őket. Aki megpróbált harcolni a fák ellen, azt megütötték és lefogták a kemény, szúrós ágak, majd egy hajlékonyabb indát fonva a nyakuk köré elvonszolták őket. Foglyul ejtették, de nem ölték meg őket. Ehelyett elvitték valahova. Nem volt nehéz kitalálni, miért: ami azt illeti, Bonnie egy egész sor különböző okot ki tudott találni. Csak idő kérdése, hogy ki tudja választani a legijesztőbbet. Végül, többórásnak tűnő erőltetett gyaloglás után a hely kezdett ismerőssé válni. Visszafelé mentek a panzióhoz. Vagyis inkább most mentek valóban oda. Caroline autója parkolt a ház előtt. Odabent szinte minden lámpa égett, csak egy-egy ablak maradt sötét. És a foglyul ejtőik már várták őket. Most pedig, a sírás és könyörgés után Bonnie még egyszer, utoljára megpróbált bátor maradni. Amikor az a furcsa hajú fiú azt mondta, hogy ő lesz az első, Bonnie értette, mire gondol, tudta, hogyan fog meghalni – és legbelül már nem is volt annyira bátor. De nem volt hajlandó ismét sikoltozni. Éppen hogy csak ki tudta venni a tetőteraszt és a baljós alakokat, és Damon nevetett, amikor a faemberek elkezdték leszedegetni Bonnie ruháit. Most is nevetett, amikor Meredith megfogta a metszőollót. Bonnie nem volt hajlandó tovább könyörögni neki, pláne hiába. És most ott feküdt hanyatt, lekötözött kézzel és lábbal, tehetetlenül, rongyokba öltözve. Azt szerette volna, ha minél hamarabb megölik, hogy ne kelljen végignéznie, amint Meredith cafatokra vágja a nyelvét. Éppen, amikor érezte, hogy felkúszik a torkában egy utolsó, dühödt üvöltés, mint egy kígyó egy póznán, meglátta Elenát maga felett egy ezüstfenyőn. - 346 -
– A Szél Szárnyai – suttogta Elena, miközben a föld felé száguldott. A szárnyak azon nyomban kibontakoztak valahonnan Elenából. Nem voltak valódiak, olyan tizenkét méter lehetett a fesztávolságuk, és arany ökörnyálból álltak. A legsötétebb balti borostyán színétől az éterien halvány citromkvarcig világosodott a színük. Majdnem mozdulatlanok voltak, alig emelkedtek és süllyedtek, de fenntartották Elenát, és pontosan odavitték, ahova menni akart. Nem Bonnie-hoz. Mindenki arra számított, hogy odamegy. Talán sikerült volna felkapnia Bonnie-t, de fogalma sem volt, hogyan tudná elvágni a kötelékeit, vagy hogy képes lenne-e ismét felemelkedni. Ehelyett Elena az utolsó pillanatban a tetőterasz felé fordult, kikapta Meredith felemelt kezéből a metszőollót, majd belemarkolt Mizao hoszszú, selymes, fekete-skarlát hajába. Mizao felsikoltott. Aztán pedig… Elenának ekkor lett szüksége egy kis hitre. Eddig csak siklott, nem repült. De most emelkedni akart; működő szárnyakra volt szüksége… és ismét, noha erre nem volt idő, ott találta magát Stefannal, és megérezte… …milyen volt, amikor először megcsókolta a fiút. Lehet, hogy más lányokkal fordítva történt volna, ők megvárták volna, hogy a fiú vegye át az irányítást, de Elena nem. Egyébként is, Stefan eleinte úgy gondolta, a csókolózás csak az áldozat elcsábítására jó… …amikor Stefan először megcsókolta, és megértette, hogy ez nem egy ragadozó-zsákmány kapcsolat… És most muszáj repülnie… Tudom, hogy menni fog… De Mizao annyira nehéz volt – Elena memóriája pedig kezdett kihagyni. A hatalmas aranyszárnyak megremegtek, és mozdulatlanná váltak. Sinicsi megpróbált felmászni egy kúszónövényen, hogy odajusson hozzá, Damon pedig lefogta Mereditht. És Elena túl későn döbbent rá, hogy ez így nem fog menni. Egyedül volt, és így nem tudott harcolni. Ennyi ember ellen nem. Egyedül volt, és a fájdalomtól, ami a hátába hasított, felsikoltott. Mizao valahogy elnehezítette magát, és pár pillanat múlva már túl nehéz lesz ahhoz, hogy Elena reszkető szárnyai fenntartsák. Egyedül volt, és csakúgy, mint a többi emberre, rá is halál várt… - 347 -
És ekkor, a kínzó fájdalmon keresztül, amitől az egész teste hideg verejtékben fürdött, meghallotta Stefan hangját. – Elena! Engedd el magad! Zuhanj, majd én elkaplak! Milyen furcsa, gondolta Elena, mint egy álomban. Stefan szerelme és rettegése valahogy eltorzította a hangját – másképp csengett. Majdnem úgy, mint… – Elena! Én veled vagyok! – …mint Damoné. Elena felrázta magát az álomból, és lepillantott maga alá. És ott állt Damon védelmezően Meredith előtt, Elenára nézett, kinyújtott kézzel. Tényleg vele volt. – Meredith – folytatta Damon –, te lány, most nincs idő alvajárni! A barátnődnek szüksége van rád! Elenának szüksége van rád! Meredith lassan, kábán felfelé fordította az arcát. És Elena meglátta, ahogy az élet és az elevenség visszaszökik belé, miközben a tekintete a hatalmas aranyszárnyak reszketésére szegeződik. – Elena! – kiáltotta Meredith. – Én veled vagyok! Elena! Honnan tudta, hogy ezt kell mondani? Hát onnan, hogy ő volt Meredith, és Meredith mindig tudja, mit kell mondani. És a kiáltás most egy újabb hangon is felcsendült: Matt hangján. – Elena! – kiabálta a fiú mintegy éljenezve. – Veled vagyok, Elena! És dr. Alpert mély hangján: – Elena! Veled vagyok, Elena! És Mrs. Flowers meglepően erős hangján: – Elena! Veled vagyok, Elena! És még a szegény Bonnie hangján is: – Elena! Veled vagyunk, Elena! Miközben a szíve mélyén az igazi Stefan azt suttogta: – Veled vagyok, angyalom. – Mind veled vagyunk, Elena! Elena nem ejtette el Mizaót. Olyan volt, mintha az aranyszárnyak elkaptak volna egy légáramlatot: annyira, hogy majdnem egyenesen emelték felfelé, irányíthatatlanul – de Elenának valahogyan sikerült megőriznie az egyensúlyát. Még mindig lefelé nézett, és látta, ahogy a könnyei Damon kitárt karjai felé hullanak. Elena nem tudta, miért sír, de biztosan azért is, mert szégyellte, hogy kételkedett a fiúban. - 348 -
Mert Damon nem egyszerűen csak az ő oldalán állt. Elena úgy érezte, a fiú meghalni is kész lenne érte – a halállal kacérkodott miatta. Bevetette magát a kúszónövények és indák közé, amelyek Elena és Meredith után nyúltak. Csak egy pillanat kellett hozzá, hogy Elena elkapja Mizaót, de Sinicsi máris Elena felé ugrott róka alakjában, és az ajkát felhúzva, Elena torkát célozta meg. Ezek nem hétköznapi rókák voltak. Sinicsi majdnem akkora volt, mint egy farkas – de legalább akkora, mint egy nagyobb kutya –, és olyan ádáz, mint egy rozsomák. Mindeközben a tetőterasz egy indákból, kúszónövényekből és növényi szárakból álló labirintussá változott, amely megemelte Sinicsit. Elena nem tudta, melyik elől térjen ki. Időre volt szüksége, és egérútra. Caroline csak sikoltozott. És akkor Elena megpillantotta a kiskaput. Egy rést a kúszónövények között. Belevetette magát, bár tudat alatt tisztában volt vele, hogy egyúttal a korlátnak is nekiugrik. Mindeközben sikerült továbbra is a markában tartani Mizao haját. Ami azt illeti, rendkívül fájdalmas élmény lehetett a kicunénak, ahogy ingaként lengedezett Elena alatt. Elena csak egyetlen pillantást vetett hátra, és Damont látta, aki gyorsabban mozgott, mint bármi, amit valaha látott. Meredith már a karjában volt, és az ajtó felé rohant vele. Amint beléptek, Meredith megjelent odalent a földön, és az oltár felé rohant, ahol Bonnie feküdt, majd azonnal egy faemberbe csapódott. Amikor Damon Elena felé pillantott, egy másodpercre találkozott a tekintetük, és valami elektromosság szikrázott fel közöttük. Elenának mindene belebizsergett a pillantásba. Aztán összeszedte magát: Caroline ismét sikoltozni kezdett, Mizao pedig az ostorával próbálta elkapni Elena lábát, és az egyik faembert hívta, hogy emelje meg. Elena magasabbra akart repülni. Fogalma sem volt róla, hogyan irányítja az aranyszínű pókhálószárnyait, de láthatóan minden nehézség nélkül sikerült: a legkisebb szeszélyének is úgy engedelmeskedtek, mintha mindig is a szárnyai lettek volna. Az volt a trükkje, hogy ne azon gondolkozzon, hogyan juthatna el valahova, hanem képzelje el, hogy ott van. Másrészt viszont a faemberek nőni kezdtek. Olyan volt, mint egy gyerekkori rémálom az óriásokról, és Elena eleinte úgy érezte, mintha ő kezdene összemenni. De a rettenetes teremtmények kezdtek a ház fölé - 349 -
emelkedni, és felső, kígyószerű ágaik Elena lábába csapódtak, miközben Mizao meglendítette az ostorát. Elena farmerja már cafatokban lógott. Visszanyelt egy fájdalomsikolyt. Magasabbra kell repülnöm. Meg tudom tenni. Mindenkit meg fogok menteni. Hiszek. A kolibrinél is gyorsabban vetette fel magát ismét a tiszta levegőbe, még mindig fekete-vörös hajánál fogva Mizaót. Mizao pedig sikoltozott, és a sikolyait Sinicsi is visszhangozta, még akkor is, amikor Damonnel harcolt. Aztán, éppen úgy, ahogy Elena és Damon tervezték, Mizao a valódi alakját vette fel. És Elena egy nagy, nehéz, vergődő nőstény rókát tartott a nyakbőrénél fogva. Volt egy nehéz pillanat, amíg Elena elkapta az egyensúlyt. Nem feledkezhetett meg róla, hogy hátul nehezebb, mert Mizaónak hat farka van, és ott a legnehezebb, ahol egy igazi róka a legkönnyebb lenne. Aztán visszaért a fájára, és megállt az ágán, a faemberek túl lassúak voltak, hogy lépést tartsanak vele. A terv bevált, leszámítva, hogy épp Damon felejtette el, mit kellene csinálnia. Messze elkerülte, hogy ismét megszállják, és gyönyörűen átverte Sinicsit és Mizaót – és Elenát is. Most, a tervüknek megfelelően az ártatlan kívülállókról kellett volna gondoskodnia, miközben Elena elcsalja Sinicsit. Ehelyett mintha elpattant volna benne valami; módszeresen csapkodta az ember formájú Sinicsi fejét a falhoz, miközben azt kiabálta: – Te… átkozott! Hol… van… az… öcsém? – Ebben a… pillanatban… megölhetnélek – kiabálta vissza Sinicsi, de alig kapott levegőt. Nem találta Damont könnyű ellenfélnek. – Akkor tedd meg! – vágta rá Damon azonnal. – Utána viszont ő – mutatott az ágon gubbasztó Elenára – átvágja a húgod torkát! Sinicsi gyűlölete metsző volt. – Azt akarod, hogy elhiggyem, hogy egy ilyen aurájú lány meg tudná ölni… - 350 -
Vannak olyan pillanatok, amikor az embernek bizonyítania kell. És a harciasságtól és dicsőségtől ragyogó Elena számára ekkor jött el ez a pillanat. Vett egy mély levegőt, az univerzum bocsánatáért könyörgött, majd előrehajolt, és célra tartotta a metszőollót. Aztán teljes erejéből összeszorította a két szárát. És ekkor egy vörös végű, fekete rókafarok hullott pörögve a földre, Mizao pedig felsikoltott fájdalmában és haragjában. Miután a farok lehullott, rángatózni kezdett, és úgy vergődött a tisztás közepén, mint egy kígyó, amit nem öltek még meg teljesen. Végül átlátszóvá vált, aztán teljesen eltűnt. Ekkor kezdett Sinicsi úgy istenigazából sikoltozni. – Tudod, mit tettél, te ostoba liba? Rádomlasztom ezt a helyet! Széttéplek! – Na persze. De előtte át kell verekedned magad rajtam. Elena alig hallotta a szavakat. Nem volt egyszerű számára összenyomni azt az ollót. Arra kellett gondolnia közben, amikor Meredith tartotta a kezében, Bonnie pedig az oltáron feküdt, és amikor még korábban Matt a földön vergődött fájdalmában. És Mrs. Flowersre, és a három elveszett kislányra, és – elég sokat – Stefanra. De amikor életében először a saját kezével ontotta valaki másnak a vérét, hirtelen megszállta a felelősségérzet – egy új felelősségé. Mintha egy jeges szél fújta volna hátra a haját élesen, és mondta volna a megfagyott, tátogó arcába: soha ne tedd ok nélkül! Soha ne tedd szükségtelenül! Csak akkor tedd, ha nincs más megoldás! Elena érezte, hogy egyszeriben felnőtté válik benne valami. Túl gyorsan, hogy elbúcsúzhasson a gyerekkorától, harcossá vált. – Mind azt hittétek, hogy nem tudok harcolni – szólította meg az egybegyűlteket. – Tévedtetek. Azt hittétek, tehetetlen vagyok. Ebben is tévedtetek. És az utolsó csepp Erőmet is fel fogom használni ebben a küzdelemben, mert ti, az ikrek vagytok a valódi szörnyetegek. Nem is… ti undormányok vagytok. És ha meghalok, akkor Honoria Fell mellett fogok nyugodni, és onnan vigyázok tovább Fell's Churchre. Fell's Church kukacoktól nyüzsögve fog elrothadni, mondta egy hang Elena füle mellett, egy mély basszus, ami egyáltalán nem emlékeztetett Mizao éles sikoltozására. Elena már fordultában tudta, hogy a hatalmas ezüstfenyő az. Egy kemény, pikkelyes faág, tele azokkal a hegyes, gyantától ragacsos tűkkel a felsőtestére vágott, kibillentve Elenát az - 351 -
egyensúlyából. Elena önkéntelenül kinyitotta az öklét, Mizao pedig eliszkolt, és megbújt az ágak között. – A rossz… fák… a… pokolra… jutnak – kiáltotta Elena, és az egész testsúlyával a metszőollóra nehezedett, miután belevágta a támadó faágba. Az ág megpróbált elhúzódni, Elena viszont megcsavarta az ollót a sebzett, sötét kéregben, és megkönnyebbült, amikor egy nagy darab leesett belőle, hogy csak egy gyantacsík jelezze a nyomát. Aztán Mizaóra pillantott. A róka nem találta olyan könnyűnek a famászást, mint gondolta volna. Elena a farkaira pillantott. Furcsa módon nem látott csonkot, se vért, semmi jelét annak, hogy az állat megsebesült. Vajon ezért nem változott emberré? Mert elveszítette a farkát? Még ha meztelen is lenne, amikor visszaváltozik – pár vérfarkasos történetben ez így megy –, akkor is nagyobb esélye lenne lemászni. Mert Mizao végül a leereszkedésnek a lassú, de biztos módját választotta – hogy az ágak szépen leadogassák rókatestét. Ami azt jelentette, hogy csak három méterrel járt Elena alatt. Elenának csupán le kellett siklania hozzá, majd – a szárnyak vagy bármi más segítségével – megállnia. Ha hisz a szárnyaiban. Ha a fa nem veti le magáról. – Túl lassú vagy – kiáltotta Elena. Kezdett siklani, hogy legyőzze a távolságot – ami emberi léptékben nem volt túl nagy – a céljáig. Amíg meg nem látta Bonnie-t. Bonnie kicsi teste még mindig az oltáron feküdt, sápadtan és hűvösen. Négy szörnyűséges faember tartotta, mindegyik végtagját egy. Annyira erősen húzták, hogy sikerült a levegőbe emelniük. És Bonnie magánál volt. De nem sikoltozott. Nem adott semmilyen hangot, hogy felhívja magára a figyelmet, és Elena egy szeretet-, rémület- és elkeseredés-roham kíséretében rájött, hogy miért nem csap zajt. Azt akarta, hogy a főszereplők anélkül vívják meg a harcukat, hogy érte aggódnának. A faemberek hátradőltek. Bonnie arca eltorzult a kíntól. Elenának el kellett érnie Mizaót. Szüksége volt a két rókakulcsra, hogy kiszabadíthassa Stefant, és csak Mizao és Sinicsi árulhatták el neki, hol vannak. Elena felpillantott a felette lévő sötétségbe, és nyugtázta, hogy most mintha egy kicsit kevésbé tűnne sötétnek, inkább szür- 352 -
késen örvénylik az ég, mint koromfeketén – de ez nem segített. Elena lenézett. Mizao már jobb időt futott menekülés közben. Ha Elena hagyja, hogy elszökjön… Stefan az élete szerelme. De Bonnie… Bonnie a barátnője… kisgyerekkoruk óta fogva… És akkor Elena meglátta a B-tervet. Damon Sinicsivel harcolt – legalábbis megpróbálta. De Sinicsi mindig egy bő centiméterre maradt Damon öklétől, másrészt viszont Sinicsi ökle mindig szilárdan célba talált, és Damon arca már véres maszkká változott. – Használd a fát! – utasította sikoltva Mizao, akinek a gyerekes modora egyszeriben eltűnt. – Ti, férfiak, idióták vagytok, csak az öklötökre tudtok gondolni. Sinicsi fél kézzel letörte a terasz egyik korlátoszlopát, megmutatva valódi erejét. Damon üdvözülten mosolygott. Elena látta rajta, hogy élvezni fogja a dolgot, noha ez sok apró sebet jelent majd számára a faszilánkok miatt. És ekkor Elena felkiáltott: – Damon, nézz le! – A hangja erőtlennek tűnt a sikoltozások, hüppögések és dühödt kiáltások között. – Damon! Nézz le! Bonnie-ra! Eddig semmi nem volt képes elterelni Damon figyelmét – láthatóan nagyon elszánta magát, hogy kideríti, hol rejtegetik Stefant, vagy hogy legalább megöli Sinicsit próbálkozás közben. Most Elena enyhe meglepetésére azonnal odakapta a fejét. Lenézett. – Egy ketrecet – kiáltotta Sinicsi. – Építsetek nekem egy ketrecet. Erre faágak hajoltak oda mindenfelől, hogy a saját kis világukba zárják őket Damonnel, egy hálóba, ami egy helyben tartja őket. A faemberek még jobban hátrahajoltak. Bonnie pedig akarata ellenére felsikoltott. – Látod? – nevetett Sinicsi. – Minden egyes barátod kínszenvedések közepette fog meghalni, vagy még rosszabb történik velük. Egyesével fogunk végezni veletek. Ekkor kezdett úgy tűnni, hogy Damon tényleg megőrült. Úgy mozgott, mint a higany, mint egy ugrándozó láng, mint egy olyan állat, aminek sokkal jobbak a reflexei, mint Sinicsié. Most már egy kard is volt a kezében, amihez kétségkívül a varázskulcs segítségével jutott, és a kard - 353 -
kettéhasította az ágakat, amelyek be akarták zárni. Aztán a levegőbe repült, aznap este másodszor is átvetve magát a tetőterasz korlátján. Damon egyensúlya ezúttal tökéletes volt, és nemhogy a csontját nem törte, de kecsesen landolt Bonnie mellett. Megvillant a kardja, egyetlen fényes ívben körbelendült Bonnie körül, és az erős, ujjszerű ágvégződések mind lehulltak a lányról. Egy pillanat múlva Bonnie a levegőbe emelkedett Damon karjában, miközben a fiú könnyedén leugrott a durván megmunkált oltárról, és eltűnt a ház melletti árnyékok között. Elena visszafojtott lélegzettel nézte őket, aztán visszafordult a saját feladatához. De a szíve erősebben és hevesebben vert az örömtől és a büszkeségtől, és a hálától, miközben lecsusszant a fájdalmasan hegyes tüskéken, és majdnem elszáguldott Mizao mellett, akit valami elrántott az útjából – de nem időben. Elenának sikerült elkapnia a róka nyakszirtjét. Mizao eleresztett egy furcsa, állatias vonyítást, majd olyan erősen mélyesztette a fogait Elena csuklójába, hogy attól lehetett tartani, átharapja. Elena az ajkába harapott, amíg meg nem érezte a vér ízét, és megpróbált közben nem sikoltozni. Összezúzlak, megöllek, és porrá omlasztalak, súgta a fa Elena fülébe. Most az egyszer a te fajtád fogja az enyémet táplálni. A hangja ősöreg volt, rosszindulatú és nagyon-nagyon ijesztő. Elena lába anélkül reagált, hogy az elméjével konzultált volna. Erősen ellökte magát, és ismét kinyíltak az aranyszínű szárnyak, nem csapkodtak, csak fenntartották Elenát az oltár felett. Elena felhúzta a vicsorgó rókalány orrát – nem túl közel – a saját arcához. – Hol van a rókakulcs két darabja? – követelt választ. – Áruld el, vagy még egy farkadat levágom. Esküszöm, hogy megteszem. Ne áltasd magad… nem csak a büszkeségedet veszíted vele, igaz? A farkaidban rejlik az Erőd. Hogy éreznéd magad, ha egy sem maradna? – Mint egy ember… kivéve téged, te szörnyszülött. – Mizao ismét nevetni kezdett azon a kutyalihegés-hangon, rókafüleit a fejére tapasztva. – Csak válaszolj a kérdésre! – Mintha megértenéd a válaszaimat. Ha azt mondanám, hogy az egyik az ezüstcsalogánynál van, az segítene neked? - 354 -
– Lehet, hogy ha pontosabban elmagyaráznád! – Ha azt mondanám, az egyik Blodwedd báltermében van elrejtve, akkor megtalálnád? – A lihegő róka ismét olyan útbaigazításokat adott, amelyek sehova nem vezettek – vagy mindenhova. – Ezek a válaszaid? – Nem! – sikoltott fel Mizao hirtelen, majd rúgkapálni kezdett, mintha a földet kaparászná. Leszámítva, hogy a föld Elena felsőteste volt, és a kaparászó lábak mintha feltépték volna a beleit. Érezte, hogy elszakad a kombinéja. – Mondtam már: hogy nem játszadozom! – kiáltotta Elena. A bal kezével megemelte a rókalányt, annak ellenére, hogy sajgott a fáradtságtól. A jobb kezében tartotta a metszőollót. – Hol van a kulcs első fele? – követelt választ. – Keresd meg magad! Csak az egész világot kell átkutatnod, és minden bozótosát. – A róka ismét Elena torka felé kapott, és fehér fogai megkarcolták Elena bőrét. Elena kényszerítette a karját, hogy magasabbra emelje Mizaót. – Figyelmeztettelek, úgyhogy ne mondd, hogy nem, vagy hogy okod van panaszra! Azzal összenyomta a metszőollót. Mizao felnyiffantott, de a hangja szinte elveszett az általános hangzavarban. Elena, aki egyre fáradtabb lett, azt mondta: – Egy közönséges hazudozó vagy, igaz? Nézz le, ha szeretnél. A közeledben sem járt az olló. Csak meghallottad a hangját, és már sikoltoztál. Mizaónak majdnem sikerült a körmét Elena szemébe mélyesztenie. Hát jó. Elenának szinte minden erkölcsi megfontolása eltűnt. Nem okozott fájdalmat, egyszerűen csak lecsapolta az Erőt. A metszőolló azt mondta, nyissz, nyissz, nyissz, Mizao pedig sikoltozni és átkozódni kezdett, ám alattuk a faemberek összementek. – Hol van a kulcs első darabja? – Engedj el, és megmondom. – Mizao hangja már messze nem volt olyan éles. – A becsületszavadat adod? Már ha megállom nevetés nélkül. – A becsületszavamat, és a szavamat, mint kicune. Kérlek! Nem veheted el egy rókától az igazi farkát. Ezért nem fájtak azok, amiket levágtál. Azok csak trófeák. De az igazi farkam középen van, annak fehér - 355 -
a vége, és ha ott vágsz meg, akkor vérezni fog, és csak egy csonk marad utána. – Mizao teljesen összehúzta magát, láthatóan kész volt együttműködni. Elenának volt emberismerete és intuíciója, és mind a szíve, mind az elméje azt súgta, ne bízzon ebben a teremtményben. De annyira szeretett volna hinni, remélni… Lassan, görbén leeresztette a rókát a föld közelébe – nem engedett a kísértésnek, hogy tizennyolc méterről ejtse le –, majd azt mondta: – Nos? A becsületszavadra, mi a válasz? Hat faember kelt életre körülötte és vetette rá magát mohó, markolászó águjjakkal. Elenát nem érte teljesen felkészületlenül a dolog. Nem engedte el Mizaót; csak lazított a fogásán, most viszont úja megszorította. Egy erőhullám emelte a magasba, amitől sebesen felrepült, és elszállt a tetőterasz mellett, amelyen a dühös Sinicsi és a zokogó Caroline állt. Aztán találkozott a tekintete Damonéval. Damon harcias, forró büszkeséggel nézte őt. Elena szemében harcias, forró szenvedély csillogott. – Nem vagyok angyal – közölte a csoportnak azokkal a tagjaival, akik esetleg még nem fogták fel. – Nem vagyok angyal, és nem vagyok lélek. Elena Gilbert vagyok, aki megjárta a Túlvilágot. És ebben a pillanatban készen állok bármire, többek között arra is, hogy seggbe rugdossak pár embert! Lárma hangzott fel odalentről, amit először nem tudott azonosítani. Aztán rájött, hogy a többiek kiabálnak – a barátai. Mrs. Flowers, dr. Alpert, Matt és még a vad Isobel is. Éljenezni kezdtek – és jól látszottak, mert a hátsó kert hirtelen megtelt napfénnyel. Ezt én csináltam volna? – gondolkozott Elena, majd rájött, hogy valahol igen. Ő világította be a tisztást, amelyen Mrs. Flowers állt, miközben az erdő sötét maradt. Lehet, hogy ki tudom terjeszteni, gondolta. Fiatalabbá és kevésbé gonosszá tudom tenni az Öregerdőt. Ha Elena tapasztaltabb lett volna, akkor soha nem akarta volna megpróbálni. De ott, abban a pillanatban úgy érezte, hogy bármi sikerülhet. Gyorsan végignézett mind a négy égtáj felé az Öregerdőn, és felkiáltott: – A Megtisztulás Szárnyai! –, majd elnézte, ahogy a hatalmas, jeges, iri- 356 -
záló pillangószárnyak magasra és szélesre tárulnak, majd még szélesebbre és még szélesebbre. Tudatában volt a csendnek, hogy annyira lenyűgözi, amit csinál, hogy még Mizao vergődése sem számít. Ez a csend eszébe juttatott valamit: a leggyönyörűbb zenei hangokat, amint egyetlen, erőteljes akkordba olvadnak össze. És akkor kirobbant belőle az Erő – nem a destruktív Erő, mint amilyet Damon küldött szét annyiszor, hanem az újjáéledés, a tavasz ereje, a szerelemé, a fiatalságé és a tisztaságé. És közben azt figyelte, ahogy a fény egyre távolabb terjed, a fák pedig egyre kisebbek és ismerősek lesznek, egyre több tisztás tárul fel a lugasok között. Eltűntek a tövisek és a kúszónövények. A földön egyre terjedő körben mindenféle színű virágok nyíltak, ibolyabokrok és fehér ernyőjű vadmurok, és vadrózsák futottak be mindent. Olyan gyönyörű volt, hogy belesajdult az ember szíve. Mizao felszisszent. Elena transza végül megtört, és amikor körbenézett, azt látta, hogy a csoszogó, borzalmas faemberek eltűntek a napfényben, és a helyükön vadsóska nőtt, amit megkövesedett fák pettyeztek furcsa alakzatokban. Néhány szinte emberszerűnek tűnt. Elena egy pillanatra megrökönyödve nézett végig rajtuk, aztán rájött, hogy mi változott még. Az összes valódi ember eltűnt. – Soha nem lett volna szabad idehozzalak! – És ez Elena meglepetésére Mizao hangja volt. A bátyjához beszélt. – Mindent elrontottál amiatt a lány miatt. Sinicsi no baka! – Te vagy az idióta! – kiabálta Sinicsi Mizaónak. – Onore! Pont úgy reagálsz, ahogy szeretnék… – Mi mást tehetnék? – Hallottam, hogy segítettél a lánynak – vicsorogta Sinicsi. – Te semmit nem teszel a látszat kedvéért, te önző… – És ezt éppen te mondod? Hiszen te az egyik farkadat sem veszítetted el! – Csak mert gyorsabb vagyok nálad… Mizao beléfojtotta a szót. – Ez nem igaz, és te is tudod! Vond vissza! – Te túl gyenge harcos vagy! Már régen el kellett volna szaladnod! Ne sírdogálj itt nekem emiatt. - 357 -
– Ne merészelj így beszélni velem! – Ezzel Mizao kiugrott Elena markából, és megtámadta Sinicsit. Tévedett. Mizao jó harcos volt. Egy pillanat alatt katasztrófaterületté váltak, összevissza hemperegtek a küzdelem közben, folyamatosan változtatva az alakjukat. Fekete és skarlát szőr repült. A forgolódó testek gomolyagából beszédfoszlányok szálltak fel… – …sem fogja megtalálni a kulcsokat… – …mindkettőt semmiképpen… – …és még ha igen is… – …mit számítana? – …a fiút is meg kellene találnia… – …szerintem sportszerű volna adni nekik egy esélyt… Mizao rettenetes, éles vihogása. – És akkor kiderül, mit találnak… – …Si no Siben! A küzdelem hirtelen véget ért, és mindketten emberré változtak. Megviseltek voltak, de Elena úgy érezte, semmit nem tudna tenni ellenük, ha ismét harcba szállnának vele. Ehelyett Sinicsi azt mondta: – Eltöröm a gömböt. Itt van – fordult Damon felé, majd lehunyta a szemét – az a drágalátos kisöcséd. Az elmédbe rakom… már ha meg tudod fejteni a térképet. És amikor odaértek, meghaltok. Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek. Elena felé meghajolt, és azt mondta: – Sajnálom, hogy te is meghalsz. De megörökítettelek egy dalban: Vadrózsa és orgona Méhbalzsam és rózsa, Elena egy mosolyától Hó már nincs, csak tócsa. Harangvirág, viola Gyűszűvirág, írisz Ahova lép óvatosan Meghajol a fű is. Lábainak lépte nyomán Fehér virág nyílik… - 358 -
– Szívesebben hallanék egy egyértelmű magyarázatot arra, hogy hol vannak a kulcsok – mondta Elena Sinicsinek, tudván, hogy ezután a dal után Mizaótól nem számíthat többre. – Őszintén szólva elegem van a hülyeségeitekből. Észrevette, hogy ismét mindenki őt bámulja, és azt is érezte, hogy miért. Feltűnt neki a különbség a hangjában, a testtartásában, a modorában. De amit belül érzett, az leginkább a szabadság volt. – Ennyit adok neked – felelte Sinicsi. – Nem fogjuk elhozni őket. Találd meg az útbaigazítás alapján – vagy bárhogy máshogy, ha tudod. – Ezzel Elenára kacsintott, és elfordult – hogy egy sápadt és reszkető Nemezissel találja magát szemben. Caroline volt az. Bármit is csinált az elmúlt pár percben, az biztos, hogy sírt és a szemét dörzsölgette és a kezét tördelte – legalábbis Elena erre a következtetésre jutott a sminkje állapotából. – Te is? – kérdezte Sinicsitől. – Te is? Sinicsi felvillantotta az egyik lusta mosolyát. – És micsoda pár vagyunk mi – emelte fel a két ujját V-alakban, hogy megkülönböztesse a kettesét Caroline-étól. – Te is bedőltél neki? Dalokat írsz róla… segítesz neki megtalálni Stefant… – Az nem volt túl nagy segítség – mondta neki Sinicsi megnyugtatóan, majd ismét elmosolyodott. Caroline megpróbálta megütni, de Sinicsi elkapta az öklét. – És azt hiszed, most elmehetsz? – A hangja sikoltássá vékonyult, bár nem volt olyan magas, mint Mizao üvegtörő üvöltése, de megvolt a maga ijesztő vibrálása. – Tudom, hogy elmegyünk – pillantott Sinicsi a duzzogó Mizaóra. – Csak még egy dolgot el kell intéznünk. De nem veled. Elena megfeszült, de Caroline ismét Sinicsire próbált támadni. – Azok után, amit mondtál nekem? Mindazok után, amit mondtál? Sinicsi úgy mérte végig, mintha most látná először életében. És őszintén döbbentnek tűnt. – Mondtam neked? – kérdezte. – Találkoztunk mi már valaha? Magas kuncogás hangzott fel. Mindenki odafordult. Mizao vihogott, a kezét a szája elé kapva. - 359 -
– A te képedet használtam – mondta a bátyjának a szemét lesütve, mintha egy apró csínyt vallana be. – És a te hangodat. A tükörben, amikor parancsokat adtam neki. Éppen valami pasiból gyógyult ki, aki dobta. Azt mondtam neki, hogy beleszerettem, és lehetőséget akarok neki adni, hogy bosszút álljon az ellenségein – már ha megtesz nekem néhány apróságot. – Például hogy elterjeszti a malakhot a lányok között – jegyezte meg Damon komoran. Mizao ismét felkuncogott. – És egy vagy két fiú között is. Tudom, milyen érzés, amikor egy malakh van az emberben. Egyáltalán nem fáj. Csak ott van benne. – Előfordult már olyan, hogy egy malakh olyasmire kényszerített, amihez nem volt kedved? – kérdezte Elena. Érezte, hogy fellángol a kék szeme. – Nem gondolod, hogy az fájhat, Mizao? – Nem te voltál az? – Caroline még mindig Sinicsit bámulta; láthatóan nem bírt lépést tartani az eseményekkel. – Nem te voltál az? Sinicsi egy apró mosollyal az ajkán felsóhajtott. – Nem én. Attól tartok, nekem az aranyhaj az esetem. Az arany… vagy a tűzvörös a feketén – tette hozzá gyorsan, a húgára pillantva. – Szóval csak hazugság volt – vonta le a következtetést Caroline, és egy pillanatra az arcán a reménytelenség felülmúlta a haragot, a szomorúság pedig mindkettőt. – Te is csak egy Elena-rajongó vagy. – Nézd – mondta Elena nyersen –, nekem ő nem kell. Utálom. Engem csak Stefan érdekel! – Csak ő? – kérdezte Damon egy pillantást vetve Mattre, aki odacipelte hozzájuk Bonnie-t, még a rókacsata közben. Mrs. Flowers és dr. Alpert követték. – Tudod, hogy értem – közölte Elena Damonnel. Damon megvonta a vállát. – Sok aranyhajú leány végzi egy durva földműves mátkájaként. – Majd megrázta a fejét. – Miért ömlik belőlem a bugyutaság? – Damon teste mintha toronyként magasodott volna Sinicsi fölé. – Ez csak egy múló mellékhatás… tudod, a megszállottságé. – Sinicsi a szemét Elenán tartva megrebbentette a kezét. – Az én gondolkodásmódom… - 360 -
Úgy tűnt, mintha újabb összecsapásra készülnének, ám Damon egyszerűen csak elmosolyodott, és azt mondta résre húzott tekintettel: – Szóval hagytad, hogy Mizao a kedvére szórakozzon a várossal, miközben te Elenát és engem vettél célba. – És… – Kusst – tette hozzá Damon gyorsan és automatikusan. – Én Stefant mondtam volna – jegyezte meg Elena. – Vagy inkább arra tippelnék, hogy Matt Mizao és Caroline egyik kis bosszújának lett volna az áldozata, amikor összefutottunk veled abban a megszállott állapotodban. – És most azt hiszitek, hogy egyszerűen csak elsétálhattok – mondta Caroline reszkető, baljós hangon. – El fogunk sétálni – felelte Sinicsi feszesen. – Caroline, várj! – mondta Elena. – Én segíthetek neked… a Megtisztulás Szárnyaival. Téged most egy malakh irányít. – Nem segítségre van szükségem! Férjre van szükségem! A tetőn néma csend lett. Erre még Matt sem tudott mondani semmit. – Vagy legalább egy vőlegényre – dünnyögte Caroline, kezével a hasán. – A családom azt is elfogadná. – Megoldjuk – felelte Elena halkan, majd határozottabban: – Caroline, higgy benne! – Akkor sem hinnék benned, ha… – Caroline válasza obszcén volt. Majd kiköpött Elena felé. Aztán elnémult, akár szabad akaratából, akár mert a benne lévő malakh így kívánta. – Térjünk vissza a lényegre! – mondta Sinicsi. – Lássuk csak, annak az ára, hogy adtunk pár iránymutatást és helymegjelölést, egy kis memóriablokk. Mondjuk… azóta, hogy először találkoztam Damonnel, egészen mostanáig. Ezt a részt kiveszem az elméjéből – mosolygott csúnyán. – Azt nem teheted! – Elena érezte, hogy pánik fut végig rajta, a szívétől minden porcikájába. – Ő már megváltozott: visszatért az emlékezete, és megváltozott. Ha elveszed tőle ezt az emléket… – Akkor az összes kedves kis változás is eltűnik – fejezte be helyette Sinicsi. – Vegyem el inkább a te emlékezetedet? – Igen! - 361 -
– De te voltál az, aki hallotta, mit mondtunk a kulcsokról. És én egyébként sem a te szemeiddel akarok látni. Én téged akarlak látni… az ő szemével. Elena már készen állt, hogy ismét harcba szálljon. De Damon félrehúzódva azt mondta: – Rajta, vegyél el bármit. De ha nem tűnsz el a városból közvetlenül utána, akkor leszedem a fejed ezzel a metszőollóval. – Megegyeztünk. – Ne, Damon… – Vissza akarod kapni Stefant? – Ilyen áron nem! – Az kár – szólt közbe Sinicsi. – Mert ez az egyetlen ár. – Damon! Kérlek… gondold meg! – Már meggondoltam. Az én hibám, hogy a malakhnak egyáltalán sikerült ennyire elterjednie. Az én hibám, hogy nem figyeltem jobban, mi történik Caroline-nal. Nem érdekelt, mi történik az emberekkel, amíg az újonnan érkezettek békén hagytak. De helyrehozhatok pár dolgot, amit ellened tettem, ha segítek megtalálni Stefant. – Damon félig Elena felé fordult, a régi „bánja az ördög” mosolyával. – Végtére is az a feladatom, hogy gondoskodjak az öcsémről. – Damon… ide figyelj… Ám Damon Sinicsit nézte. – Megegyeztünk – mondta. – Ezennel megállapodtunk.
- 362 -
39.
A
csatát megnyertük, de a háborút nem – mondta Elena bánatosan. Úgy gondolta, a csata utáni nap lehet. Nem lehetett biztos semmiben, leszámítva azt, hogy ő él, Stefan eltűnt, Damon pedig visszatért régi önmagába. – Lehet, hogy azért, mert nem volt itt a drágalátos kisöcsém – mondta, mintha bizonyítani akarná, ami történt. A Ferrariban utaztak éppen, és Elena Jaguarját keresték – a való világban. Elena oda se figyelt. Arra a halk, de enyhén idegesítő sziszegésre sem figyelt, ami egy Damon által beszerelt eszközből származott. Nem rádió volt, hanem mintha csak hangokat és háttérzajt játszott volna. Egy modern Ouija tábla? Ami hangokkal működik a körülményes betűzés helyett? Elena érezte, hogy megborzong. – A szavadat adtad, hogy velem jössz, és segítesz megkeresni. Erre megesküszöm… a Túlvilágra. – Azt mondtad, hogy a szavamat adtam, és te nem tudsz hazudni… nem, nekem nem. Most már, hogy ember vagy, tudok olvasni az arcodban. Ha a szavamat adtam, a szavamat adtam. Ember? – gondolta Elena. Az volnék? Mi vagyok én? Milyen képességeim maradtak? Még Damon is látja, hogy az Öregerdő megváltozott a való világban. Már nem az az ősöreg, félhalott erdő. Tavaszi virágok nyílnak benne nyár közepén. Élet van benne mindenütt. – És egyébként is, így rengeteget lehetek veled kettesben… kedves sötét hercegnőm. Szóval már megint itt tartunk, gondolta Elena csüggedten. De azonnal itt hagyna, ha csak felvetném, hogy sétálgassunk nevetgélve egy réten – miközben ő letérdel, hogy megigazítsa a zsámolyomat. Még én is kezdek kételkedni abban, hogy valóban megtörtént. - 363 -
A kocsi kicsit megzökkent – már amennyire ezt Damon vezetése közben meg lehetett állapítani. – Elkaptam! – éljenezte meg magát a fiú, majd amikor Elena odafordult, hogy elkapja a kormányt, és megállítsa az autót, hűvösen hozzátette: – Csak egy gumidarab volt, ha épp tudni akarod. Nem sok fekete, görbe és pár milliméter vastag állat létezik. Elena semmit nem mondott. Mit is mondhatna Damon szellemeskedéseire? De legbelül megkönnyebbült, hogy Damon nem akar szőrös kis állatkákon áthajtani pusztán szórakozásból. Elég hosszú ideig kettesben leszünk, gondolta, majd rájött, hogy van még egy oka annak, hogy nem szólíthatja fel Damont, hogy dobja fel a talpát. Sinicsi Damon elméjébe tette Stefan cellájának a helyzetét, nem az övébe. Elenának nagy szüksége volt a fiúra, hogy elvezesse a helyszínre, és segítsen neki legyőzni azokat, akik fogva tartják Stefant. De azzal nem volt baja, hogy megfeledkezett Elena képességeiről. Szükség esetén jól jöhetnek még. Ebben a pillanatban Damon felkiáltott: – Mi a… –, majd előrehajolt, hogy beállítsa a nemrádió gombjait. – …smételjük: minden egység tartsa nyitva a szemét Matt Honeycutt, fehér bőrű férfi, száznyolcvan centiméter magas, szőke hajú, kék szemű… – Ez meg mi? – követelt magyarázatot Elena. – Egy rendőrségi adóvevő. Ha tényleg életben akarunk maradni a szabadságnak ezen a széles földjén, jobb, ha tisztában vagyunk azzal, mikor kell menekülni… – Damon, hadd ne kezdjek bele, mi a véleményem az életstílusodról. Arra gondoltam, hogy mi volt ez Mattról? – Úgy tűnik, végül úgy döntöttek, beviszik. Caroline-nak nem igazán sikerült bosszút állnia tegnap este. Szerintem most újra próbálkozik. – Akkor nekünk kell előbb odaérnünk… bármi megtörténhet, ha Fell's Churchben marad. De az autóját nem hozhatja, ebben pedig nem fér el. Mit fogunk tenni? – A rendőrségre bízzuk? – Kérlek, ne! Muszáj… – kezdte Elena, amikor egy balra lévő tisztáson, mintegy isteni közbeavatkozásként a tervéhez megjelent a Jaguar. - 364 -
– Ezt az autót visszük – közölte Damonnel határozottan. – Ez legalább elég tágas. Ha kell a rendőrségi adóvevő izéd, akkor jobb, ha elkezded kiszerelni ebből. – De… – Elmegyek Mattért. Én vagyok az egyetlen, akire hallgatni fog. Utána itthagyjuk a Ferrarit az Erdőben… vagy belökhetjük egy patakba, ha azt szeretnéd. – Ó, mindenképpen a patakot választanám. – Igazából lehet, hogy arra nem is lesz időnk. Egyszerűen csak itt hagyjuk az Erdőben. Matt Elenára pillantott. – Nem. Én nem fogok elmenekülni. Elena teljes erőből ránézett. – Matt, szállj be a kocsiba! Most. Muszáj. Caroline apjának a rokona az a bíró, aki aláírta a körözvényedet. Lincselésre készülnek Meredith szerint. Még Meredith is azt mondta, hogy menekülj. Nem, a ruháidra nem lesz szükséged; majd szerzünk újakat. – De… de… nem igaz, hogy… – Ők viszont bebizonyítják. Caroline ott fog zokogni. Soha nem gondoltam volna, hogy egy lány ilyet tenne bosszúból, de Caroline külön kategória. Teljesen megőrült. – De… – Azt mondtam, szállj be! Bármelyik pillanatban itt lehetnek. Nálad és Meredithnél már jártak. Egyébként is, mit keresel te Bonnie-nál? Bonnie és Matt egymásra pillantottak. – Izé, csak ránéztem Bonnie anyukájának autójára – magyarázta Matt. – Megint besült, és… – Mindegy! Gyere velem! Bonnie, mit művelsz? Visszahívod Mereditht? Bonnie összerezzent. – Igen. – Mondd meg neki, hogy Isten vele, szeretjük, és Isten vele. Vigyázzon a városra… majd jelentkezünk… Miközben a vörös Jaguar elhajtott, Bonnie azt mondta a telefonba: – Igazad volt. Egyenesen elhúztak innen. Azt nem tudom, Damon hol lehet… ő nem volt az autóban. Pár pillanatig nem szólt semmit, majd annyit mondott: – Oké, így lesz. Viszlát! - 365 -
Ezzel letette a telefont, és a tettek mezejére lépett. Kedves Naplóm! Ma megszöktem otthonról. Azt hiszem, nem is lehet igazán szökésnek nevezni, amikor az ember már majdnem 18, és a saját kocsijával megy – és amikor eleve nem is tudta senki, hogy otthon van. Szóval inkább úgy mondanám, szökésben vagyok. A másik enyhén megdöbbentő körülmény az, hogy két különböző sráccal szöktem meg. És egyikük sem a fiúm. Ezt mondom, de… akaratom ellenére is emlékszem dolgokra. Matt tekintetére a tisztáson… tényleg hiszek benne, hogy kész lett volna meghalni értem. Mindig az jár a fejemben, mit jelentettünk egykor egymásnak. Azok a kék szemek… ó, nem tudom, mi a baj velem! És Damon. Most már tudom, hogy élő hús van a több réteg kő alatt, ami a lelkét takarja. Mélyen elrejtve, de ott van. Ha őszinte akarok lenni magammal, be kell valljam, hogy meg tud érinteni bennem valamit, amibe beleborzongok… egy olyan részemet, amit még én sem értek. Jaj, Elena! Ezt azonnal hagyd abba! Nem veheted elő azt a sötét részedet, különösen most, hogy már Erőd is van. Meg ne merd érinteni. Most már minden megváltozott. Felelősségteljesebbnek kell lenned (ami egyáltalán nem az erősséged)! És Meredith sem lesz itt, hogy a helyes útra vezessen. Hogy fog ez egyáltalán sikerülni? Damonnel és Matt-tel egy autóban? Közösen utazgatva? El tudod ezt képzelni? Ma este olyan késő volt, és Mattet annyira megbénította ez a helyzet, hogy szinte fel sem fogott semmit. Damon pedig csak vigyorgott. De holnap démoni formájában lesz, abban biztos vagyok. Még mindig úgy gondolom, nagy kár, hogy Sinicsinek a Megváltás Szárnyait is el kellett vennie Damontől az emlékeivel együtt. De szilárdan hiszek abban, hogy Damonnek egy apró kis része emlékszik arra, milyen volt nekünk együtt. És most csak még ádázabbul viselkedik majd, hogy bebizonyítsa, az emlékei mind hazugságok. Szóval, amikor ezt olvasod, Damon – tudom, hogy valahogy ráteszed majd a kezed, és belepillantasz –, hadd mondjam el neked, hogy egy da- 366 -
rabig jó voltál, igazából JÓ, és az nagyon klassz volt. Beszélgettünk. Még nevettünk is együtt – ugyanazokon a vicceken. És… és gyengéd voltál. És most biztos azt gondolod, hogy „á, ez csak Elena ármánykodása ismét, amivel meg akar győzni, hogy megváltozhatok – de én tudom, mit akarok, és nem érdekel”. Nem emlékeztet ez valamire, Damon? Nem mondtad ezeket a szavakat valakinek nemrég? És ha nem, akkor honnan tudom? Nem lehet, hogy most az egyszer igazat mondok? És most meg fogok feledkezni arról, hogy aljasul beleolvasol olyan titkokba, amikhez semmi közöd. Mi van még? Először is: hiányzik Stefan. Másodszor is: nem igazán sikerült összecsomagolnom az útra. Matttel beugrottunk a panzióba, és ő felkapta a pénzt, amit Stefan hagyott nekem, miközben én kikaptam egy marék ruhát a szekrényemből – Isten tudja, mit hoztam magammal: Bonnie felsőit, Meredith nadrágjait és egyetlen rendes, saját hálóinget sem. De legalább te itt vagy, drága barátom, te ajándék, akit Stefan tartogatott nekem. Amúgy sem szerettem egy „Napló” nevű fájlba gépelgetni. Az ilyen füzetek illenek hozzám, mint te vagy. Harmadszor is: hiányzik Stefan. Annyira hiányzik, hogy sírok, miközben a ruhákról írok. Úgy tűnik, mintha a ruhák miatt sírnék, amitől elképesztően sekélyes benyomást keltek. Néha a legszívesebben csak sikítanék. Negyedszer is: a legszívesebben sikítanék. Csak amikor visszaértünk Fell's Churchbe, akkor derült ki, milyen szörnyűségeket hagytak hátra a malakhok. Van egy negyedik lány is, akit szerintem szintén megszálltak, mint Tamit, Kristint és Avát – nem igazán tudtam megállapítani, úgyhogy tenni sem tudtam semmit. Van egy olyan érzésem, hogy határozottan nem most hallottunk utoljára erről a megszállottságról. Ötödször is: de a legrosszabb az volt, ami a Saitou-házban történt. Isobel kórházban van, dühöngenek a sebeiben a fertőzések. Oba-szan, ahogy Isobel nagymamáját hívja mindenki, nem halt meg, mint ahogy a kiérkező mentősök gondolták. Mély transzban volt – minket próbált elérni. Hogy a bátorságom és az önmagamba vetett hitem egy része tőle származott-e, azt soha nem fogom megtudni. - 367 -
De a dolgozószobában ott volt Jim Bryce. Aki… ó, ezt nem vagyok képes leírni. Ő volt a kosárlabdacsapat kapitánya! De megette saját magát: az egész bal kezét, a jobb kezének ujjai legnagyobb részét, az ajkait. És egy ceruzát szúrt a fülén keresztül az agyába. Azt mondják (ezt Tyrone Alperttől hallottam, a doktornő unokájától), hogy ezt LeschNyhan szindrómának hívják (hogy írják? csak szóban hallottam), és ritka, de vannak még olyanok, mint ő. Ezt mondják az orvosok. Én azt mondom, a malakh kényszerítette rá. De nem hagyták, hogy megpróbáljam kiszedni belőle. Még azt sem állíthatom, hogy életben van. Azt sem mondhatom, hogy halott. Egy olyan intézetbe fog menni, ahova hosszú távra költöztetnek embereket. Ezt elbuktuk. Én buktam el. Nem Jim Bryce hibája volt. Egyetlen éjszakát töltött Caroline-nal, és utána átadta a malakhot a barátnőjének, Isobelnek, és a kishúgának, Taminek. Majd Caroline és a kis Tami is továbbadták másoknak. Megpróbálták Mattnek is átadni, de ő nem hagyta. Hatodszorra is, a három kislány, aki egyértelműen megkapta, Sinicsi szavai szerint Mizaónak engedelmeskedett. Azt mondják, semmire nem emlékeznek abból, hogy kicsípték volna magukat, vagy idegeneknek ajánlkoztak volna fel. Mintha semmire nem emlékeznének abból az időből, amikor meg voltak szállva, és most már teljesen másképp viselkednek. Kedvesek. Nyugodtak. Ha elhinném, hogy Mizao ilyen könnyen lemond róluk, akkor biztos lennék benne, hogy rendbe jönnek. De még rosszabb Caroline-ra gondolni. Egykor a barátnőm volt, most pedig… nos, szerintem nagyobb szüksége van segítségre, mint valaha. Damon belenézett a naplójába – ő úgy naplózott, hogy videofelvételeket készített magáról, mi pedig végignéztük, ahogy a tükörhöz beszél… és ahogy a tükör válaszol neki. Leginkább csak Caroline tükörképe látszott, de néha, a felvételek elején vagy végén, Sinicsi arcával. Jóképű fickó, bár egy kicsit vad. Értem, miért dőlt be neki Caroline, és egyezett bele, hogy a malakhhordozója legyen a városban. Ennek már mind vége. Az Erőm utolsó cseppjeit is felhasználtam arra, hogy kiszedjem a malakhot a lányokból. Caroline persze nem volt hajlandó a közelébe engedni. - 368 -
És akkor ott vannak még Caroline végzetes szavai: „nekem férj kell!”. Minden lány tudja, mit jelent ez. Minden lány együttérezne egy másikkal, aki ezt mondja, akkor is, ha nem a barátnője. Caroline és Tyler Smallwood két héttel ezelőttig jártak. Meredith azt mondta, Caroline ejtette, és hogy Tyler úgy állt ezért bosszút, hogy elrabolta Klaus számára. De ha előtte védekezés nélkül lefeküdtek egymással (és Caroline elég ostoba ehhez), akkor Caroline biztosan tudhatta, hogy terhes, és kereshetett valaki mást addigra, hogy Sinicsi felbukkant. (Ami közvetlenül azelőtt történt, hogy én visszatértem az életbe). Most pedig Mattre próbálja fogni. Az egyszerűen csak balszerencse volt, hogy a malakh ugyanaznap támadta meg Mattet, és az az öregember a polgárőrségtől ugyanaznap látta, ahogy hazahajt és elájul a volán mögött, mintha részeg lenne, vagy beszedett volna valamit. Bár lehet, hogy nem csak balszerencse volt, hanem Mizao játszmájának része. Most elmegyek aludni. Túl sokat gondolkoztam. Túl sokat aggódtam. És jaj, mennyire hiányzik Stefan! Ő nagyon sokat tudna enyhíteni az aggodalmaimon a maga gyengéd, de éleslátó módján. Ma éjjel magamra zárom az autót alvás közben. A fiúk kint alszanak, a szabadban. Legalábbis kezdetben – ehhez ők ragaszkodnak. Legalább ebben egyetértettek. Nem hinném, hogy Mizao és Sinicsi sokáig távoltartanák magukat Fell's Churchtől. Nem tudom, hogy békén hagyják-e pár napra vagy talán pár hónapra, de Mizao meg fog gyógyulni, és idővel visszatérnek értünk. Ez azt jelenti, hogy Damon, Matt és én – két világ szökevényei vagyunk. És fogalmam sincs, hogy mit tartogat számunkra a holnap. Elena
- 369 -
A szerzőről L. J. Smith több mint két tucat gyermek- és ifjúsági könyvet írt. A Kaliforniai-öböl mellett él, de legszívesebben egy kis házban tölti az idejét a Point Reyes Nemzeti Park közelében, ahol rengeteg fa van, rengeteg állat, rengeteg tengerpart és rengeteg kirándulóhely. Az interneten a www.ljanesmith.net címen látogathatják meg azok, akik új történetekre kíváncsiak a régi szereplőkről, vagy bele szeretnének pillantani az éppen készülő könyvekbe (a honlap angol nyelvű).
- 370 -
