Nagy Árpád Miklós (1955) ókorkutató, a budapesti Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének munkatársa.
A varázsgemmák és a klasszika archaeológia
Legutóbbi írása az Ókorban: Daktylios pharmakités. Gyógyító varázsgemmák és -gyűrűk a görög-római kultúrában (2007/4).
Nagy Árpád Miklós
Campbell Bonner tiszteletére
A
varázsgemmák kutatását ma furcsa kétarcúság jellemzi: egyszerre virágzik, és stagnál. Ami az elsőt illeti, a korábbi korszakhoz mérve gyökeres a változás. Campbell Bonner 1950-ben megjelent aere perennius műve, a Studies on Magical Amulets után jó, ha évtizedenként történt egy-egy fontos előrelépés. A múlt század vége óta viszont a varázsgemmák kutatása aktuálisabb, mint valaha. Csupán idei példákat említve: két, teljesen, illetve jelentős részben a témának szentelt konferencia1 és a főnixként újjáéledő kettős projekt: egy nemzetközi kutatócsoport megalapítása, párhuzamosan a 2011. december 1-én a Szépművészeti Múzeumban megnyíló varázsgemma-kiállítás előkészítésének munkálataival. Ez a megújulás a hatalmas méretű forrásfeltárás mellett főleg új vallástörténeti értelmezéseket hozott,2 a klasszika archaeológiára viszont nem terjedt ki. Hogy menynyire nem, pontosan jelzi a nemrégiben R. Gordon által felidézett történet.3 Néhány éve az egyik legrangosabb régészeti intézet tüstént lemondta egy kutató meghívását, amikor kiderült: előadását a varázsgemmákról tervezi. Ezek a tárgyak kívül esnek a klasszika archaeológia körén – hangzott a sommás indoklás. Érdemes itt egy pillanatra megállni, és könnyen adódó bulvárízű megjegyzések helyett komolyan venni a történetből adódó tanulságokat. Az indoklás ugyanis fontos problémára világít rá: a varázsgemmák az antikvitás tárgyi hagyatékának nagyszámú, kb. 4000 tételre becsülhető csoportját jelentik ugyan, ám a klasszika archaeológia még mindig nem tekinti feladatának a tanulmányozásukat. Bármennyire groteszknek tűnik is, ma még mindig az esedékes feladatok közé tartozik a varázsgemmák tudományos integrálása – annak elérése, hogy éppolyan régészeti anyagcsoportként tekintsék őket, mint például a chalkisi vázákat, a samnis kisbronzokat vagy az attikai szarkofágokat. Véleményem szerint e talizmánok zsigeri elutasítása három fő okra vezethető viszsza. Úgy tartják, hogy csúnyák, hogy mágikusak, végül, hogy a régész számára megfoghatatlanok – hiszen műhelyek, kronológia és kontextus nélkül valók. Ezek az okok három-, hét- és tizenkétfejű sárkányként állnak a gemmák tanulmányozása útjában. Előadásomban ezzel a három okkal szeretnék foglalkozni.
1. ok: a varázsgemmák csúnyák Az első probléma röviden elintézhető. A varázsgemmák „csúnyasága” ma már csupán lecsengőfélben lévő szólama annak a több évszázados vádnak, amelynek szimbolikus nyitányaként az alapító atya, Johann Joachim Winckelmann átkozta őket az antik művészet határain kívülre: ezek a gemmák nem méltók, hogy művészetszámba vegyék őket – hangzott a sommás ítélet.4 Winckelmann szellemi örökösei, azaz akik a klasszika archaeológia elsődleges feladatának az antik művészet kutatását tekintették, ennek az anathémának a jegyében igyekeznek kivetni ezt az anyagcsoportot a mesterség sáncain túlra – olykor a szó szoros értelmében is. Megintcsak pars pro toto az ismert tény: a berlini múzeumban az egyiptomi gyűjteménybe kerültek a varázs-
80
Okor_2009_2.indd 80
2009.09.16. 14:51:41
A varázsgemmák és a klasszika archaeológia
gemmák, a British Museumban viszont a középkoriba.5 Ám esztétikai minőségük soha nem lett önálló elemzés tárgya. Állítólagos csúnyaságuk hangoztatása ma jobbára az ellenszenv második okának érzelmi alátámasztására szolgál: persze, hogy „rondák”, hiszen „mágikusak” – értsd: idegenek a racionalitása miatt csodált görög szellemtől.
2. ok: a varázsgemmák „mágikusak” Ez a vád az előzőnél sokkal súlyosabban hat, érvénye máig meghatározó. Itt azonban véleményem szerint félreértésről van szó. A kérdést érdemes röviden áttekinteni.6 Ismeretes, hogy a varázsgemmát három konstitutív formajegy definiálja: varázsige (vox magica, logos), varázsjel (charaktér) és sajátos ikonográfiai szkhémák, pl. a kakasfejű-kígyólábú istenalak vagy Chnoubis.7 Elmaradt viszont annak tisztázása, hogy mit is definiál valójában ez a definíció. A „varázsgemma” kifejezés azt sugallja, hogy ez a kategória a mágikus módon használt valamennyi ékkövet magába foglalja – bármit értsünk is mágián.8 Erről azonban nincs szó. Definitio fit per genus proximum et differentiam specificam. Ha ezzel a skolasztikus módszerrel határozzuk meg a varázsgemmák helyét, a differentia specifica nyilván az említett három konstitutív formajegy, a genus proximum pedig a talizmánok, azaz a mágikus módon használt ékszerek csoportja. Érdemes tehát a talizmánokra vonatkozó írott forrásokból kiindulni, először szinkron közelítésben, a császárkoriakból, aztán pedig történetileg: a klasszikus és hellénisztikus korszakra vonatkozó adatokból. Ezek a források pedig a varázsgemmák mellett más talizmántípusok meglétét is tanúsítják. A császárkorban még legalább további három ikonográfiai csoport határozható meg. A magica egyik legfontosabb szövegegyüttesében, a drágakövekről írt szakkönyvekben (Lithika) a gemmára, gyűrűre javasolt vésetek legtöbbje a graeco-római pantheon isteneit ábrázolja, és nem tartalmaz sem charaktért, sem pedig varázsigét. A 45-ből 34 ilyen.9 A következő csoportot a Kyranidesben felsorolt típusok alkotják:10 ezek szintén nem varázsgemmák, hiszen vésetük a legtöbbször madár + hal/rák/kígyó kombinációjából áll. (Kitérőként: talán ezzel a csoporttal rokon az Ermitázs egy közöletlen jáspis gemmája. Előlapját11 karmai között kígyót tartó ragadozó madár díszíti – semmi nem utal talizmánra [1.a kép]. A hátlapon viszont vox magica és charaktérek sorakoznak [1.b kép]).12 Végül külön csoportba kell sorolni az egyik leghíresebb talizmánt, az Ermitázs nicolo gemmáját is, amely a Podagrát üldöző Perseus megidézésével, tehát egy képpé formált mitikus historiola révén akart köszvényt gyógyítani (2. kép).13 Erről a gemmáról is hiányzik mindhárom konstitutív elem. Összegezve: a császárkorban a varázsgemmák mellett másfajta talizmánokat is használtak. Ami a korábbi korszakokat illeti: látni kell, hogy a varázsgemma nem funkciójában új tárgytípus. Közismert, hogy a varázsgemmákat elsősorban gyűrűkőnek használták. A használatukra vonatkozó leírások és a fennmaradt példányok legtöbbje egyaránt ezt tanúsítja. (Simone Michel például autopszia alapján ide sorolta a British Museumban őrzött félezernyi példány mintegy kétharmadát.)14 Varázsgyűrűk használatát pedig már a Kr. e. 5. század utolsó negyedétől igazolják írott források a görög kultúrában. Jelen voltak az athéni komédia színpadán:
1. kép. Szentpétervár, Ermitázs, ltsz. Ж.6673. (Rázsó András felvétele)
Eupolis, Aristophanés, Ameipsias, a komédiaíró Platón és Antiphanés darabjaiban. Az Eleusisban végzett csodás gyógyulásokról szóló feliratgyűjtemény, az Iamata tanúsága szerint Asklépios is gyógyított gyűrűvel. Sőt, az Aristophanés-scholionok és Hésychios a varázsgyűrűk ókori nevét is megőrizte: daktylios pharmakités. Szó sincs tehát arról, hogy a talizmánok használata a klaszszikus görög szellemtől idegen lett volna. A varázsgemmák újdonsága nem a funkcióban, hanem a formában rejlik. „Ha a klasszicista szemlélet az antik világ legperemén látta őket, ma ennek éppen az ellenkezője kezd körvonalazódni. Mai szemmel nézve a varázsgemmák a magica par excellence hellénizált műfaját jelentik. Eszközt, amelynek révén a Mediterráneumnak a hellénizmus korától globálissá táguló – mert a Földközi-tenger medencéjének valamennyi kultúráját magába foglaló – világában az egyes kultúrák mágikus hagyományai nemzetközi tudománnyá egységesülhettek; segítséget az egymástól elszigetelten élő hagyományok közös felhasználásához, egymásba fordításához, vagy éppen (a Kígyólábú-szkhéma példáját véve) korábban nem is létező megoldások kikísérletezéséhez, egyszóval a bennük külön-külön meglévő tudások közössé tételéhez.”15 A talizmánoknak ezek a csoportjai – az egy Perseus-gemma kivételével – régészetileg egyelőre nem azonosíthatók. A varázsgemmák esetében viszont a mágikus funkció a három konstitutív formajegy révén magukról a darabokról leolvasható – éppen ez a tulajdonságuk kínál esélyt további elemzésükre. S itt áttérhetünk a harmadik pontra.
2. kép. Szentpétervár, Ermitázs, ltsz. Ж.1517. A hátoldal felirata: „Fuss innét, köszvény! Perseus a nyomodban.” (Forrás: O. Ja. Neverov, Antique Intaglios in the Hermitage Collection, Leningrad, 1976, 143–143.a)
81
Okor_2009_2.indd 81
2009.09.16. 14:51:41
Antik Gyűjtemény 100
3. ok: a varázsgemmák megfoghatatlanok Elsősorban három tényezőt szoktak itt megemlíteni: a kontextus, a műhelyek és a keltezés hiányát. Az elsőre itt elég röviden kitérni. Ismeretes, hogy a több ezer varázsgemma közül mindössze néhány került elő értékelhető régészeti kontextusból. Ráadásul ezek is sírleletek, ami nem korabeli használatuk módjáról tanúskodik, hanem – gyakorta hosszú16 – antik történetük utolsó állomását jelzi. A lelőhelyes darabok száma néhány tucatnyi ugyan, ám megtalálásuk helye nem sokat mond a varázsgemmák elterjedéséről, hiszen ezeket, mint minden drágakövet, az ókor után is folyamatosan gyűjtötték. Ezért például egy Észak-Britanniában előkerült példány lelőhelyének forrásértéke épp akkora, mint a szintén Angliában fellelhető Parthenónfríz-töredéké: a gemmák gyűjtéséről tanúskodik, nem pedig az ókori elterjedésükről. Csakhogy ennek a helyzetnek van egy eddig figyelemre nem méltatott pozitív oldala is. Az elmúlt évtizedek intenzív ásatásai során a Mediterráneumban mindössze néhány darab került elő. A varázsgemmák csoportja tehát – éppen megszakítatlan gyűjtésük miatt és akár hatalmas, de mégis egyedi leleteket nem számítva17 – jellemzően lezártnak tekinthető. Ez pedig lehetőséget kínál statisztikai értékelésükre, ami a következő időszak egyik ígéretes feladata lesz. A másik két problémát, a keltezés és a műhelyek kérdését érdemes együtt tárgyalni. Ami a keltezést illeti, lényegében még ma sem tudunk többet, mint ami Christian Gottlieb Heyne 1822-es művében olvasható: a produkció a kései köztársaságkorban kezdődhetett, és az antik glyptika lehanyatlásával a késő-ókorban érhetett véget.18 A készítő műhelyeket Max Pieper 1934-es cikke19 óta Alexandriába szokták lokalizálni, bár erre tényleges érvek azóta sincsenek. Sőt, a helyzet ennél sokkal rosszabb: valójában ma még az összetartozó darabok felismerése is nehézséget okoz. Nem tudjuk tehát, hol és mikor készítették ezeket a gemmákat – márpedig enélkül nem lehet megalapozott történeti következtetésekre jutni. Ezen a két területen ma a legkisebb biztos eredmény is előrelépésnek számít. A továbbiakban a műhelyek és a keltezés problémájára javasolnék egy-egy lehetséges módszert. Újdonságuk főleg abban áll, hogy visszatérést jelentenek a bonneri gyökerekhez: mindkettő olyan út, amelyet az anyagcsoport auctoritate primus kutatója, C. Bonner (1876–1954) mutatott meg, kipróbálásukat az utána következőkre hagyva.20
A műhelyek problémájához: a Tropaion-mester A varázsgemmák csoportosításának ma az a szokásos módja, hogy valamely jellemzőnek ítélt képelem lesz az osztályozás alapja, például a tropaion vagy a főnix. Az így képzett csoportokba aztán a kiválasztott motívum minden példánya bekerül. Ezt a rendező elvet találjuk például S. Michel 2004-es corpusában, amelynek összeállításáért minden kutató hálával tartozik a szerzőnek.21 Fölmerül azonban, nem érdemesebb-e egy-egy képelem helyett a szerkezetre összpontosítani, és azokat a gemmákat rendezni egymáshoz, amelyeknek az elemei szintagmákat alkotnak, amelyek rokonságára egyébként öszsze nem tartozó, de a darabokon mégis szereplő motívumok utalnak. Így ugyanis közelebb juthatunk az osztályozás ideális alapjához, a gemmákat életre hívó varázslat (praxis) rekonst-
3. kép. London, British Museum, ltsz. G 65, EA 56065. (Forrás: Michel 2001, 287. sz.)
ruálásához. Hiszen ezek az ikonográfiai szintagmák a praxisok lenyomatai.22 A varázsgemmák éppen abban különböznek a talizmánok más típusaitól, hogy praxisonként egyedi, közvetlen, ráadásul a gemmákról a három konstitutív jellemző révén világosan kirajzolódó utat törnek a varázslótól az istenségig. Az egyes varázsgemma-típusok érvényét csakis az őket létrehozó praxis biztosítja. A tropaionnal díszített varázsgemmákat S. Michel hat csoportra osztotta. A harmadikat így jellemzi: „A tropaion mint fő motívum; földön fekvő alak, oroszlán.”23 Három darabot sorolt ide: egy londoni, egy hágai és egy párizsi gemmát. A londoni gemma kékes chalcedon, 28 × 20,5 × 5 mm (3. kép).24 Előlapján tropaion, alatta oroszlán, majd fekvő alak, a hátlapon pedig a Kígyólábú-szkhéma és Gorgóneion. Mindkét oldalon találunk csillagokat és varázsigéket (csakúgy, mint az alább következő darabok mindegyikén). A hágai gemma sötétzöld jáspis (4. kép), méretre az előző fele (13 ×11 ×3 mm). Csupán az egyik oldala vésett; ezen tropaion van, alatta villámcsomó és fekvő alak; felirata atipikus varázsige (ARLMC LRN).25 A zöld jáspisra vésett párizsi gemmát valamikor a készítése után kissé átdolgozták, mert lecsiszolt széle csonkolja a feliratot; mai mérete (25 × 19 mm) tehát kisebb az eredetinél (5. kép). Egyik oldalán tropaion és oroszlán; a másikon a Kígyólábú-szkhéma és Gorgóneion.26 A sor egy további darabbal is kiegészíthető, az Ermitázs közöletlen, sötétzöld jáspis gemmájával (6. kép). Ennek mérete (26,5 × 20,5 × 4 mm) lényegében a londoniéval azonos, és ekkora lehetett a párizsi is. Előlapján a Kígyólábú-szkhéma, alatta tabula ansata, benne Trigrammaton (az Izrael Istenére utaló hárombetűs istennév: IAW). A hátlapon tropaion és oroszlán. A négy darab valójában kétfelé osztható: a hágait anyagán és színén kívül csupán két képelem rokonítja a többivel: a tropaion és a csillagok. A különbségek viszont jóval nagyobbak: méretre a többinek csupán a fele, csak az egyik oldalán van díszítés, 4. kép. Hága, Royal Coin teljesen más a varázsige, és telCabinet, ltsz. 1049. (Forrás: jesen más a vésés stílusa is. lásd a 25. jegyzetet)
82
Okor_2009_2.indd 82
2009.09.16. 14:51:41
A varázsgemmák és a klasszika archaeológia
5. kép. Párizs, Bibliothèque Nationale, ltsz. 2175 A. A Bibliothèque Nationale szíves engedélyével. A felvételt A. Mastrocinque professzor (Verona) bocsátotta a rendelkezésemre
A másik három darabot viszont érdemes alaposabban szemügyre venni, mégpedig három szempontból is: ikonográfiájuk, stílusuk és a készítés technikája alapján. Az ábrázolt motívumokat tekintve a három gemma egymás variációs ismétlésének tekinthető. A londoni előlapjára vésett kompozíció a másik kettőn a hátlapra került, és elmaradt a holttest. Előlapjuk pedig a londoni hátlapját variálja – a párizsi a Gorgóneiont is megőrizve – az Ermitázs-beli Trigrammatonnal. A varázsigék nem tartoznak a jól ismertek közé; különbségeik ellenére is nyilvánvaló azonban, hogy nem függetlenek egymástól (7. kép). A három gemma stilisztikai kapcsolata nagyon szoros. Az Anguipes-oldalakkal kezdve, a kakasfej szkhémája azonos: előreszegett fej, kampós, egyenesen visszahajló csőr; a taréjt három véset jelzi a londonin (BM) és a párizsin (BN); a szentpétervárin (E) csak kettő, elrendezésük mégis hasonló. Az ostor vésése is azonos: a rákollóhoz hasonló kézből ferdén mered előre a nyél, a szíj tört vonalban lóg le az alkar alá. A pajzs vésése mindháromnál fordított C alakú, a karfogó (porpax) helyett egyenes vonalat látunk. A kígyólábakat kettős ívben véste a mester. Mindkét Gorgóneion ugyanarra az oldalra dől, és azonos változatba tartozik: az arcot félkörben ívesen fürtök keretezik, kétoldalt a kígyókat jelző kettős vésetekkel. A halánték fölötti széttárt szárnyakat is hasonló módon vésték. A tropaion mindhárom gemmán hosszú pózna, amit kétoldalt ferde támasztékok erősítenek. A sisakok ábrázolása azo-
6. kép. Szentpétervár, Ermitázs, ltsz. Ж. 6742. (Rázsó András felvétele)
nos mintát követ: három vízszintes, ovális véset; a középső, legszélesebb alatt 1–1 függőleges véset az arcvédők jelzésére. Mindhárom gemmán hasonló a „vállvért” vésése. Mindegyik pajzs szemköztnézetben látható, peremüket széles horony jelzi, középen pajzsdudor (umbo). A tropaion-ábrázolások más szokásos motívumai (pl. lándzsa, lábvért) hiányoznak. A páncél két részét a mellvért alatt mindhárom gemmán vízszintes véset választja ketté. A oroszlán pofáját ferde, egyenes, különálló véset jelzi; a felálló sörényt 3-3. Az állat hátsó combjai V alakot formáznak, a mellsők párhuzamosak. Az alapvonalat két gemmán vésték ki: mindkétszer csupán a tropaion egyik oldalára, az oroszlán hátsó lábai alá. Hasonló a csillagok elrendezése is. 1-1 a sisak mellett (BM, BN; a pétervárin nem volt hely); a tropaion mellett 2-2 (BM), illetve 1-1 (BN, E); 1 az oroszlán mellső mancsa alatt (BM, E, BN), 1 fölötte (E, BN). A voces magicae hasonló elhelyezését a 7. kép szemlélteti a tropaion jobb és bal oldala alatti varázsigékkel. A pajzsok alatt: Szentpétervár (E): Párizs (BN): London (BM):
IO IA EWI
ENI EN IAW
7. kép. Voces magicae a három gemma tropaionos oldalán
Végül néhány szó a vésés technikájáról. A szűkös fényképdokumentáció ellenére is látszik, hogy a vésnök hasonló módon véste ki a köríveket (pl. a pajzs és a kígyótest esetében). A Kígyólábú hátradőlő törzse és feltartott jobb karja is hasonló alakú köztes teret „vág ki” a háttérből. A három darab elemzéséből két következtetés adódik. Az első egy javaslat: azonos vésnök művei, akit jellemző motívuma alapján Tropaion-mesternek nevezhetünk el. A második egy figyelmeztetés, ami szűkre szabja ennek a javaslatnak a határait. A három gemma közül csupán egyet láttam, a másik kettőt fényképről ismerem. Ezért a javaslat csupán afféle útmutató, ami a jelenleg rendelkezésre álló, tudottan elégtelen eszközök alapján fogalmazódott meg. S egyben felhívja a figyelmet a továbblépés egyik könnyen adódó lehetőségére: közös adatbázisba rendezett, nagy felbontású és többféle megvilágításban elkészített fényképek segítségével a világban szétszórt varázsgemmák könnyen és szabadon lennének tanulmányozhatók. Ez tenné lehetővé stílus és technológia együttes vizsgálatát, ami a fentiekben körvonalazott módszer nélkülözhetetlen feltétele. Bárhogy legyen is, a három darab elemzéséből a scalptor– magos-viszonyra is vetül fény. Ismeretes a varázsgemmák készítésének általános folyamata: a praxist megtervező magos által adott vázlat alapján a vésnök vési ki a gemmát. A 3 gemma azonban ennél kreatívabb scalptort mutat, aki könnyedén variálja ugyanazt az alaptípust, és a lego-szerűen használt képelemekből három egyedi darabot hoz létre. Így érvényesíti a talizmánokkal szembeni ellentétes alapkövetelményeket, amelyek ma is jellemzik a mágikus piac termékeit. Így mondhatja ugyanis az eladó nyugodt szívvel minden vásárlójának: „Ez a talizmán ősi tudáson alapul, de a legújabb fejlesztés eredménye. Csakis Magának van ilyen!”
83
Okor_2009_2.indd 83
2009.09.16. 14:51:42
Antik Gyűjtemény 100
8. kép. Ann Arbor (Michigan), Taubman Medical Library, ex Bonner 29
9. kép. Hamburg, W. Skoluda-gyűjtemény, ltsz. M095 (Forrás: Michel 2004, IV 6. t)
A keltezés problémájához: egy terminus post quem
– dekonstruálta, teljesen új jelentéssel ruházta fel. Így tudta ábrázolni a közel hatszáz évvel korábbban már létező történetet. Két változatot készített a típusból: egy görögöset és egy egyiptizálót. A globus–phoenix-szkhéma Hadrianus korában tűnik fel a birodalmi pénzverésben, először egy 121/122-ben vert sorozaton. Ez a dátum adja tehát a típus terminus post quem keltezését. Érdemes ehelyütt újra utalni arra, hogy a napisten phoenixként való megfogalmazása különös aktualitást kaphatott Antoninus Pius korában, a madár eljövetelének hivatalosan megállapított évében (139).
Az ikonográfiai szintagmák elemzése a varázsgemmák keltezésében is kínálhat új lehetőséget. A 8–10. képen látható három főnixes gemma egy többször tárgyalt típusba tartozik.27 Vésetük lényegében azonos, ami a varázsgemmák egészét tekintve kivételesnek tekinthető. Tengelyükbe a napisten egyiptomi képeit vésték: krokodil, oszlopon álló főnix és kitárt szárnyú skarabeus. A kétoldalt lévő állatpárok (fecske, skorpió és kígyó) Isist és Nephthyst jelölik. Az így megidézett isten nevében parancsolja meg a magos (a gemma) az ügyfél gyomrának, tegye a dolgát: pepte – ‘eméssz’! A típust C. Bonner fejtette meg: egy Hérodotos által leírt történet (II. 73) szerint a phoinix myrrhából gyúrt tojásba teszi apja tetemét, és így viszi el Héliopolisba, ahol elhelyezi a napisten templomában. Egy lépéssel azonban tovább is lehet menni. Hérodotos tojásról beszél. A michigani és a hamburgi gemmán (8–9. kép) valóban tojásdad alakú vésetet látunk, ami két ferde oldalsó vésettel egészül ki, alighanem a ‘horizont’ jelentésű hieroglif jelre (akhet)28 utalva. A gemma így egyszerre idézi fel a hérodotosi történetet, és egészíti ki a tojás-motívumot a felkelő nap ábrázolásánál szokásos akhet-jellel, egymáshoz kapcsolva a két rokon értelmű motívumot. A harmadik példánnyal viszont más a helyzet. Ezen szabályos gömböt látunk (10. kép). A budapesti gemma készítője a császárkori ikonográfiából ismert motívumot használta fel, a globuson álló főnix képét, a mindig megújuló birodalom egyik képjelét (11. kép).29 Ezt a szkhémát tette új kontextusba, ahol a beavatott néző a szabályos gömböt a hérodotosi történet szerint, azaz tojásnak értette. A három gemma között szintén szoros stilisztikai kapcsolat mutatható ki.30 A számomra egyelőre eldönthetetlen kérdésnél, hogy ez a kapcsolat vajon hogyan értelmezhető (azonos mester?, műhely?), jóval fontosabb, hogy a három gemma a köztük lévő stilisztikai keresztkapcsolódások miatt közös kronológiai horizontra tehető, és nem pedig azonos szkhéma különböző korú visszhangjai. Ha pedig ez így van, akkor az egyéb tekintetben azonos ikonográfiájú típusnak két egykorú változata van: az egyik gömbbel, a másik tojással. Azaz a vésnök a birodalmi pénzverésből ismert globus–phoenix-szkhémát vette alapul, és – ma így mondják
10. kép. Szépművészeti Múzeum, Antik Gyűjtemény, ltsz. 55.154 (Mátyus László felvétele)
11. kép. Trebonianus Gallus (251–253) aureusa. A hátlapon a globuson álló phoenixet tartó Aeternitas (Forrás: Van den Broek, The Myth of the Phoenix… [lásd a 29. jegyzetet], VII, 9. kép)
84
Okor_2009_2.indd 84
2009.09.16. 14:51:42
A varázsgemmák és a klasszika archaeológia
Véleményem szerint ezek a módszerek kiaknázatlan lehetőségeket kínálnak a varázsgemmák tanulmányozására. Mint szó volt róla, mindkettő alapjait Campbell Bonner vetette meg. Talán ez a tény is tanúskodik kipróbálásra érdemes voltuk mel-
lett. Egy hajdani varázspapiruszon valahogy így ajánlanák: „Kipróbált módszer varázsgemmák elemzésére. A legnagyobb symmagos találta fel.”
Jegyzetek A 2008. november 26-án elhangzott előadás átdolgozott változata. 1 „Colloquium on Magical Gemstones”, Malibu, Getty Villa, 2009. február 13. „»And these the Gems of Heav’n«: Recent research on engraved gemstones in Late Antiquity, AD 200–600”, London, British Museum, 2009. május 28–31. 2 A legfontosabb új publikációk: S. Michel, Die magischen Gemmen im Britischen Museum, London, 2001 (a továbbiakban Michel 2001); A. Mastrocinque (szerk.), Gemme gnostiche e cultura ellenistica, Bologna, 2002; S. Michel, Die Magischen Gemmen, Berlin, 2004 (a továbbiakban: Michel 2004); A. Mastrocinque (szerk.), Sylloge gemmarum gnosticarum I–II, Roma, 2003, 2007. 3 „The Power of Stones: Graeco-Egyptian Magical Amulets”: Journal of Roman Archaeology 21 (2008) 713. 4 J. J. Winckelmann, Geschichte der Kunst des Alterthums, Wien, 17762, 95 (új kiadás: A. H. Borbein et al., Mainz am Rhein, 2002, 91). Ezek a gemmák „…sind… nicht würdig, in Absicht der Kunst, in Betrachtung gezogen zu werden.” 5 A berlini gemmák története: H. Philipp, Mira et magica, Mainz am Rhein, 1986, 2–3. A londoniaké: R. Gordon, „Magical Amulets in the British Museum”: Journal of Roman Archaeology 15 (2002) 666–667. 6 Az alábbiakban egy nemrég megjelent tanulmány összefoglalását adom. Magyar változata: „Daktylios pharmakités. Gyógyító varázsgemmák és -gyűrűk a görög-római kultúrában”: Ókor 2007/4, 41–54. 7 Az Anguipes-szkhémáról: Nagy Á. M., „A kakasfejű-kígyólábú istenalak – ábrázolható-e az Ábrázolhatatlan?”: Ókor 2004/3, 67– 72. Chnoubisról: C. Bonner, Studies in Magical Amulets, chiefly Graeco-Egyptian, Ann Arbor, 1950 (a továbbiakban: SMA), 54–60. 8 Mára az ókortudományban is elavult mágia és vallás éles szembeállítása. Jó áttekintés: R. L. Fowler, „The Concept of Magic”: ThesCRA 3 (2005) 283–286. 9 A Lithika ma használt szövegkiadása: R. Halleux – J. Schamp, Les Lapidaires grecs, Paris, 1985. A bennük javasolt talizmánok listája: Nagy Á. M., „Gemmae magicae selectae. Sept commentaires sur l’interprétation des gemmes magiques”: A. Mastrocinque (szerk.), Gemme gnostiche, 170–175. 10 M. Waegeman, Amulet and Alphabet. Magical Amulets in the First Book of Cyranides, Amsterdam, 1987. 11 Előlapnak (egy ma általános gyakorlathoz csatlakozva) a két oldalán vésett gemmák nagyobb felületű lapját értem. 12 Ltsz. Ж.6673. Vö. M. Waegeman, Amulet and Alphabet…, I 9, 12: „Jáspis ékkőre véss kígyót széttépő kányát. Minden gyomorpanaszra jó, segíti a nagyétkűek emésztését.” 13 Nagy Á. M., „Egy kismestermű: a szentpétervári Perseus-gemma”: Rugási Gy. – Somlyó B. (szerk.), Grádicsok éneke. Tanulmányok Tatár György 60. születésnapjára, Budapest, 2007, 68–77. 14 Michel 2001, II 21. 15 Nagy Á. M., „Daktylios pharmakités…”, 48.
16 Az antik gemmák jellemzően hosszú ókori történetéről, kiindulásul: E. Zwierlein-Diehl, Antike Gemmen und ihr Nachleben, Berlin, 2007, 249–250. 17 Hogy ezzel a lehetőséggel mindig számolni kell, látványosan igazolja az anatóliai Zeugmában néhány éve fölfedezett császárkori lelet: több, mint százezer (!) gemmalenyomat került elő, köztük varázsgemmákról származó pecsétek is. Első híradás: M. Önal, Clay Seal Impressions of Zeugma, Ankara, 2007 (non vidi). 18 Ch. G. Heyne, Akademische Vorlesungen über die Archäologie der Kunst des Alterthums, insbesondere der Griechen und Römer, Braunschweig, 1822, 520. 19 „Die Abraxasgemmen”: Mitteilungen des Deutschen Archäologischen Instituts Abteilung Kairo 5 (1934) 119–143. 20 Ő tárgyalta először a párdarabok kérdését könyvének supplementumában: „Amulets chiefly in the British Museum”: Hesperia 20 (1951) 303–314, az „Ancient Replicas and Modern Imitations” című részben. Ugyancsak ő alkalmazta először sikerrel egy varázsgemma terminus post quem keltezését római éremveretek alapján, lásd Bonner, SMA, 64–66. Az amerikai kutató emlékét egy másik szempontból is érdemes röviden felidézni. Bonner aligha futhatna be fényes tudományos karriert manapság, az iparszerű publikálás korszakában. A varázsgemmákról egyetlen könyvet írt, azt is termékeny pályája végén. Műve fél évszázad múltán is a téma legjobb szintézise maradt. C. Bonner életrajza: W. W. Briggs, Biographical Dictionary of North American Classicists, Westport (CT) – London, 1994, 54. 21 Michel 2004. 22 Ezt tanúsítják a gemmák használatát is javasló, papiruszon fennmaradt varázsreceptek. A varázspapiruszokhoz lásd K. Preisendanz – A. Henrichs (szerk.), Papyri Graecae Magicae. Die griechischen Zauberpapyri I–II, Stuttgart, 1973/4. (Mára világossá vált, hogy valójában graeco-egyiptomi varázsszövegekről van szó. Lásd legutóbb J. Dieleman, Priests, Tongues and Rites, Leiden–Boston, 2005, 11–21, főleg 15–19). A papiruszokon említett gemmák listája: Nagy Á. M., „Gemmae magicae selectae…”, 177–179. 23 Michel 2004, 333, 53.1.c) csoport. 24 Michel 2001, 179–180, 287. sz. 25 M. Maaskant-Kleibrink, Catalogue of the Engraved Gems in the Toyal Coin Cabinet The Hague, The Hague, 1978, 355, 1119. sz. 26 A. Delatte – Ph. Derchain, Les intailles magiques grécoégyptiennes, Paris, 1964, 210, 286. sz. 27 Bonner, SMA, 60–61; Nagy Á. M., „Le phénix et l’oiseau-benu sur les gemmes magiques”: S. Fabrizio-Costa (szerk.), Phénix: mythe(s) et signe(s), Bern et alibi, 2001, 57–84. 28 R. H. Wilkinson, Reading Egyptian Art, London, 1994, 135. Köszönöm Gaboda Péter szíves segítségét a kérdés tisztázásában. 29 A phoenixes éremveretek legnagyobb gyűjteménye: R. van den Broek, The Myth of the Phoenix according to Classical and Early Christian Traditions, Leiden, 1972, 6–8. t. 30 Részletes elemzésük helyett elég itt csupán néhány részletre fölhívni a figyelmet: a krokodil, az oszlop, a madarak ábrázolásának rokonsága, a hátlap hasonló komponálása, a betűk formája.
85
Okor_2009_2.indd 85
2009.09.16. 14:51:42
