A vadgazdálkodási üzem és gyakorlati ökonómiája 2013.
A vadgazdálkodási üzem általános jellemzői Vadgazdálkodási üzem alatt azt a termelési és irányítási egységet értjük, amely a vadgazdálkodás, vadászat, vadásztatás szakterületén tervezési-gazdálkodási tevékenységét a legkisebb önálló szervezeti egységként, szakmai és ökonómiai szempontból egységes rendszerben folytatja. A vadgazdálkodási üzem területi kiterjedését tekintve gyakorlatilag megegyezik az önálló vadászterülettel, működését tekintve pedig az azon gazdálkodó szervezeti egységgel. (Elméletileg egy vadgazdálkodási üzem az önálló vadászterületnél kisebb kiterjedésű egységként is definiálható lenne, pl. a társult vadászati jog gyakorlása esetén egy vadászterület részét érintően. Esetleg az önálló vadászterület határain átnyúló, annál nagyobb működési területen gazdálkodó egység is lehet, de erre a gyakorlatban csak gazdasági társaságok keretében működő vadgazdálkodási üzemekben, vagyis csak néhány esetben akad példa.) Egy önálló vadászterületen vadgazdálkodást az 1996. évi LV tv. (Vtv.) szabta keretek között az adott vadászterület vadgazdálkodásra jogosultja folytathat. Ennek megfelelően a vadgazdálkodási üzem a gyakorlatban jellemzően egybe esik a vadászatra jogosulttal, illetve az annak jogán vadgazdálkodást folytató szervezeti egységgel. A vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló törvény társult vadászati jog (ma már csak ilyen alapon működő vadászterületek léteznek) hasznosítási módjától függően • joggyakorlás esetén a vadászterület földtulajdonosi közösségét (6. §) • haszonbérbe adás esetén a vadászati haszonbérlőt (16. §) nevesíti vadászatra jogosultnak és veszi nyilvántartásba. Magyarország ma elkülönített mintegy 1370 önálló vadászterületének döntő része, 72 %-a haszonbérbe adással kerül hasznosításra. Egy adott vadászterület haszonbérlője lehet • vadászjeggyel rendelkező tagokból álló egyesület (más néven: vadásztársaság); • a vadásztársaságok érdekképviseleti szerve; • a mezőgazdasági, illetve erdőgazdálkodás ágazatba sorolt, Magyarországon bejegyzett gazdasági társaság, szövetkezet, továbbá az erdőbirtokossági társulat, feltéve, ha a vadászterület legalább 25%-át mezőgazdasági, erdőgazdálkodási vagy természetvédelemmel összefüggő gazdasági tevékenység céljából használja. Egy a bérlőként nevesítettek körébe tartozó egyesület vagy jogi személy korábban kizárólagosan egyetlen, újabban két önálló vadászterület haszonbérletét szerezheti meg. Mivel a vadgazdálkodásban tevékenykedő gazdasági társaságok, szövetkezetek és társulatok haszonbérelt területeinek száma nem több két-három tucatnál, a vadgazdálkodási üzem jellemzően azonos egy vadásztársaság gazdasági tevékenységet folytató szervezetével (mintegy 970 esetben). A haszonbérletbe adottak körén kívüli álló önálló vadászterületen a földtulajdonosok közössége maga gyakorolja a vadászati jogot, általában egyedileg szabályozott (a törvény előírása szerint a Helyi Szabályzatban rögzített módon), sajátosan működő „vadgazdálkodási üzem” keretében.
A vadgazdálkodási üzem hozamai Általános értelemben a termelés eredményeként keletkező termék mennyiségét nevezzük hozamnak. Számviteli terminológia szerint a hozam e termék elszámoló áron számított értéke. Esetünkben a hasznosított vadat naturális hozamoknak tekintjük. A megfelelő árral szorzott naturális hozam a hozamértéket vagy értékhozamot adja meg. A hozam értékesítésre kerülő része az árutermék, amely vonatkozó árral való szorzás után az árbevételt adja. Bevételt a beérkező fizetési eszköz névértéke adja. A bevételek nincsenek kötve meghatározott vagy egyidejű ellenszolgáltatáshoz. A bevétel fogalma ahhoz sincs kötve, hogy a teljesítményt maga az üzem hozza létre. A bevétel tehát a fizetési-fogalom körébe tartozik. Az eredményt befolyásoló és közömbös bevétel különböztethető meg. MÉSZÁROS, K. (2003) Egy vadgazdálkodási üzem bevételei a gyakorlatban eladott áruk árbevételéből (pl. vadhús, élővad, saját szükségleten felül termett mezőgazdasági termék, trófea stb.) és teljesített szolgáltatások (pl. bérvadásztatás, ennek járulékos szolgáltatásai, vadászházi szállás és étkezés biztosítása, vadászatszervezési-, turisztikai szolgáltatások stb.) díjainak befolyásából, valamint támogatásokból (ilyen a vadgazdálkodási-, a mezőgazdasági- és a területfejlesztési célú központi támogatás, esetleg egyéb forrású támogatás) származnak. Az árbevételen belül legjelentősebb a bérvadásztatásból származó bevétel, amely 2006. és 2007. évek átlagában, az összes vadászati üzem pénzügyi adatait számításba véve, országosan 47,6 %-ot tett ki. A bérvadásztatás árbevételéből megközelítőleg 2/3-ad és 1/3ad arányban oszlik meg a külföldi- illetve a belföldi vadászvendégek által fizetet számla. E téren a hazai vadászok arányának mérsékelt emelkedése figyelhető meg, mert tíz éve még 5/6-od illetve 1/6-od volt ez az arány. Második helyen az egyéb bevétel (20,6 %) áll, amiben az egyesületi tagdíj befizetése teszi ki a legnagyobb tételt. Harmadik bevételek nagyságának sorában a lőttvadból származó hús eladása (17,1 %), következő a vadásztatáshoz kapcsolódó szolgáltatások (5,7 %), majd a támogatások összbevétele (5,0 %) és az élővad értékesítésének árbevétele (4,0 %).
A vadgazdálkodási üzem költségei Körülbelül a múlt század közepéig megjelent hazai szakirodalomban a kimenő összegeket egységesen kiadásnak nevezték, ugyanis eddig a fogalmak pontosítása még nem volt általános. Ma már a ráfordítás, a költség és a kiadás fogalmának pontosítása megtörtént. Ráfordítás alatt a meghatározott időszak eszközfelhasználásának pénzben kifejezett értékét értjük. Tágabb fogalom, mint a költség, mert a ráfordítás a központi eszközfelhasználást és a beruházásra, műszaki fejlesztésre szánt összegeket is magába foglalja. A kiadáson pedig a készletnek ill. a vagyonállományoknak (anyag, készpénz, stb.) csökkenését értjük csupán. A költség fogalma alatt a javak előállítására, forgalmazására és a fogyasztókhoz való eljuttatására fordított mindennemű eleven és tárgyiasult munka, valamint az előírások szerint költségként elszámolandó társadalmi tisztajövedelem pénzben kifejezett összegét értjük. A költségek felosztása túlnyomóan a költséghelyek alapján történt, a költségnemenkénti nyilvántartást elhanyagolták.
A hosszú időtartamú termelési folyamat veti fel, hogy a múltbeli munkák bére, anyagok, stb. milyen költséggel vehetők tekintetbe. A múltbeli "történeti" árakkal történő számolás figyelembevétele helyett a termelés fenntartásához aktuális, szükséges újratermelési költségek a reálisak. Ezzel kapcsolatban DIETERICH (1939) azt mondja, hogy az időrendben egymásután keletkező költségek helyett, az egész üzem területileg egymás mellett keletkező költségeit kell alkalmazni. Nagy jelentősége van a gazdálkodás milyenségéből következő vagyonváltozásnak, amelynek nyilvántartása nélkülözhetetlen, azonban ez ma még nem egy esetben pontatlan, ennek ellenére törekedni kell kielégítő megoldásra. A költségek alakulására meglehetősen nagy befolyással van a foglalkoztatottság mértéke. Teljes foglalkoztatottság esetén a kapacitás teljes mértékben le van terhelve. A vizsgálatok arra mutatnak, hogy a kapacitás és a foglalkoztatottság mértékét az egész üzemre egységesen nem lehet megállapítani. A költségszámítás nem nélkülözheti: • a költségnemek, • a költséghelyek, • a költségviselők. szerinti vizsgálatokat. A költségnemek a termelés költségeinek költségfajták szerinti csoportosítása, az eszközfelhasználások elsődleges megjelenési formája. Az alábbiak szerint csoportosított költségnemeket különböztetjük meg: • anyagköltség (felhasznált alap-, segéd-, üzemanyagok fogyóeszközök pénzbeni értéke) • energiaköltség (a felhasznált idegen és saját erő-, munka-, szállítógépek üzemeltetésének költségei) • vállalkozói költségek (más ok által végzett szolgáltatás számlázott értéke) • munkabér jellegű költségek (a felhasznált élőfamunka pénzbeni értéke), • közterhek (az élőmunka nemzetgazdasági szintű költségeihez való hozzájárulás), • értékcsökkenési leírás és egyéb költség. A költségek csoportosíthatók a költséghelyek szerint is. A költséghely a gazdálkodó egységnek, mint helynek és folyamatnak az a része, ahol a költségek felmerülnek. A költséghelyek lehatárolása egyes esetekben bonyolult, alig megoldható feladat. A költséghelyek elhatárolását három szempont alapján szokás elvégezni: területi alapon, hatásköri alapon (üzemági, üzemi és vállalati szinten), tevékenységi alapon (fő-, mellék- és segédüzemágak). Jelenleg hazánkban hatásköri és tevékenységi alapon egyidejűleg csoportosítják a költségeket. A területi alapú, elkülönítés is egyre több gazdálkodónál megtörténik. (A költségek költséghelyre történő szétosztását, könyvelését a gyakorlat kontírozásnak nevezi. E tevékenység valós és pontos elvégzése teremt megfelelő alapot és ad megbízható adatokat a kalkulációk készítéséhez, de a tervezésben és döntés-előkészítésben is fontos szerepe van.) A költségek a költségviselők szerint is osztályozhatók. Költségviselők lehetnek a gazdálkodási folyamat műveletei, az értékesíthető termékek, a végzett szolgáltatások. Van olyan irányzat is, amely a két felosztási szempontot összekapcsolja, mégpedig: • a műveleteket közbeeső költségviselőnek, • az értékesíthető termékeket, a szolgáltatásokat végső költségviselőnek tekinti.
(A gyakorlat e kombinált módszert alkalmazza. Ez azzal érhető el, hogy az egyes költséghelyeket a költségviselőknek megfelelően bontva és csoportosítva alakítja ki, ezzel mind a tevékenység, mind a termék vagy szolgáltatás alapú elemzésekre mód nyílik.) A költségviselő számadásban a különböző fejlődési szakaszokban és különböző helyeken felmerült költségeket terhelik a költségviselőre. Aszerint, hogy a költségek a termékelőállítás mely szakaszában adódnak: elő-, közbenső és vég költségviselőt határolnak el. A költségviselő számadás fő problémája az általános költségeknek az egyes termékre történő felosztása, melyre különböző kulcsokat használnak. A költségviselő számadás eredményei különösen akkor hasznosulnak jól a gazdálkodás irányításában, ellenőrzésében, ha az általános költségek aránya kicsi és jók a felosztási kulcsok. A vadgazdálkodás a feltételeknek sok esetben csak közelítőleg tud eleget tenni. Szólni kell még arról, hogy a termékhez vagy a szolgáltatáshoz való csatlakoztatása szempontjából: • közvetlen és • közvetett költségeket lehet megkülönböztetni. A közvetlen költségekről egyértelműen megállapítható, hogy mely termékhez, szolgáltatáshoz kapcsolódnak. A közvetett költségek esetében a közvetlen csatlakoztatás alig lehetséges. Ezeknek a költségeknek egy része az üzemágakhoz, illetve üzemrészekhez és a vállalati szinthez csatlakozik. A költségek állandó (fix) és változó (variábilis) kategóriákba is sorolhatók. Az állandó költségek a termelés mennyiségi változásával - bizonyos határok között - állandóak maradnak. Ez esetben a termékegységre eső költség viszont csökken, a változás lépcsős is lehet. A változó költségek a termelés mennyiségével együtt arányosan változnak. Az üzemvitelben kiemelkedő jelentősége van a költségszámításnak, az önköltség megállapításának, azaz annak a tevékenységnek, amellyel egy meghatározott időszakban termelt javak, vagy teljesítmények egységére vonatkozó termelési költségét határozzák meg. A költségszámítás (kalkuláció), • egyes műveletekre, egy év munkáira, tehát viszonylag rövid időszakra vonatkozhat, • néhány év összetartozó munkáinak költségére, önköltségére, • teljes gazdasági folyamat, viszonylag hosszú termelési időszak költségére. A költségszámítási munka biológiailag, műszakilag és számszakilag megalapozott számításra építhető csak fel. A kalkuláció készítésekor: • a bizonylati, • a költségokozati, • a következetességi és • az azonossági elvet kell figyelembe venni. Csak olyan költséget lehet elszámolni, amely bizonylattal alátámasztható. A bizonylati elvet erdőgazdasági munkáknál a hosszú időszak miatt kénytelenek vagyunk feladni. Minden kalkulációs egységre annyi költség számolható el, amennyi a kalkulációs időszakban az előállításhoz (termeléshez, szolgáltatáshoz) szükségesek. Vadgazdálkodási munkáknál a különböző anyag és munka normák jó segítséget adhatnak az elszámoló, illetve tervezhető költségre.
A következetességi elv megköveteli az elszámolási, felosztási módok azonosságát. Követelmény az is, hogy a termelési költségeket azonos elvek szerint kell kialakítani és a kalkulációkat azonosan kell felépíteni. A kalkuláció fajtái: elő- és utókalkuláció, esetleg közbenső kalkuláció. Az előkalkuláció alkalmazásakor a termelés megkezdése előtt már meghatározzák a különböző ráfordításokat, költségeket. Végeredményben valamennyi modell módszerrel dolgozó eljárás előkalkulációnak minősíthető. Az utókalkuláció a költséget utólag, a ténylegesen felmerült adatok alapján határozza meg. Igen fontos követelmény, hogy felépítése azonos legyen az előkalkuláció felépítésével, mert ellenkező esetben alig van lehetőség az összevetésre. A károk értékelésekor kiemelkedő jelentőségű az utókalkuláció. A közbenső kalkuláció a termelés befejezése előtt, ill. a termelési időszak alatt készül el, az egyes műveletekre, munkaszakaszokra, a befejezetlen termelésre. Az utókalkulációjával kapcsolatosan került alkalmazásra a fedezeti költségszámítás. Az árbevétel és a szűkített költségek különbözete határozza meg a fedezeti összeget. MÉSZÁROS, K.2003 Egy vadgazdálkodási üzemre jellemző kiadások – azok szakmai szempontú csoportosítása alapján – a következő szerkezetet mutatják (a bevételekhez hasonlóan 2006. és 2007. átlagában, országos összesítésben): vadgazdálkodási kiadások (vadállomány takarmányozása, vadföld művelése, vadkár elhárítás költsége, vadgazdálkodási berendezések üzemeltetése és karbantartása stb.) aránya 43,6 %, munkabér és járulékai (hivatásos vadászok, fizikai dolgozók és irányítók bére, eü., tb. és egyéb bérjáruléka) 22,8 %-ot tesz ki, mezőgazdasági vadkár 10,3 %, erdei vadkár 1,4 %, minden egyéb kiadás (vadásztatás, vendéglátás, vadászatszervezés, 21,9 % mértékű. A költségek között a vadkárok együttes kiadása 11,7 %. Ez a bevételek és kiadások közötti különbségként keletkező, 2,7 %-os bevételarányos eredmény többszöröse. A szakmai és a földhasználati/kapcsolati kérdéseken túlmenően ezért is van kiemelt szerepe a mezei és erdei vadkárok kezelésének, megelőzésének. A vadgazdálkodási üzem éves bevételeit és költségeit könyvviteli rendszerében tartja nyílván. Ennek alkalmazására ma két megoldás közül választhat. Alkalmazhat: • egyszeres könyvelést (másként egyszeres könyvvitelt), vagy • kettős könyvelést (másként kettős könyvvezetést) Előbbi pénzforgalmi alapon tartja nyilván a bevételeket és a kiadásokat. Utóbbi a vadgazdálkodó eszközeiről és azok forrásairól, valamint az azokban bekövetkezett változásokról vezetett, a valóságnak megfelelő, folyamatos, áttekinthető nyilvántartás. A kettős könyvelés esetén valamennyi gazdasági eseményt két számlán és kétféle rendszerben (idősoros elszámolás és számlasoros elszámolás) rögzítünk. Minden eszköznek és forrásnak külön nyilvántartása van (főkönyvi számla) és az őket érintő gazdasági eseményeket ezeken a számlákon rögzítjük. Minden gazdasági esemény érinti valamely számla „Tartozik” (T) és valamely másik számla „Követel” (K) oldalát. Ezzel a módszerrel a számítási vagy rögzítési hibákat ki lehet szűrni. Ebből kifolyólag a kettős könyvelés ugyan valamivel bonyolultabb, de valós képet ad a gazdálkodásról minden zárási és mérlegkészítési időpontban. A vadgazdálkodás ökonómiájában az idő egyébként is sajátos tényező. E gazdasági ágban ugyanis az éven belül, időbeli jelentkezésüket tekintve jelentősen elválnak egymástól a bevételek és a kiadások. Ez abban nyilvánul meg, hogy a költségek jelentős része a naptári év első negyedében jelentkezik (télvégi etetés, tavaszi vadföldművelés, vadászati szezonra való előkészület stb.), ugyanakkor az ebből származó bevételek ettől időben jelentősen elmaradva, csak a naptári év utolsó harmadában érvényesíthetők. További
sajátosság, hogy a vadászati szakma gazdasági év alapján tervez és gazdálkodik (vadgazdálkodási év – a vadállomány szaporodási ciklusához és a vadászati idények időszakaihoz igazodva – március 1-től a következő év február utolsó napjáig tart), míg a jogszabályok által meghatározott pénzügyi év a naptári évhez igazodik. (Ehhez képest már nem jelent túlságos bonyolítást, hogy a vadföldművelés gazdasági éve – az őszi vetések idejéhez igazodva – ősztől a következő év őszéig tart.) E sokszínűség alapján – a törvény által előírtakon túl is – indokolt, hogy egy vadgazdálkodási üzem könyvelési rendszere a kettős könyvvezetést alkalmazza. A vadgazdálkodás tehát erősen szezonális gazdasági tevékenység. Vannak csúcsidőszakok és holtszezonok az egyes elvégzendő feladatok időbeni jelentkezését tekintve. Ennek az időszakiságnak jelentős ökonómiai hatásai is vannak. Ezek közül a leghangsúlyosabban a pénzgazdálkodásra és a fizetőképességre (idegen szóval a likviditásra) vonatkozó hatás érvényesül. Így a vadásztatás és a nagyobb arányú vadhasznosítás idején, általában októbertől februárig a pénzforrások bősége, májustól augusztusig a fizetőképesség romlása jellemző a vadgazdálkodási üzemek működésére. Ezért az ezzel foglalkozó szakembernek a vadgazdálkodáson kívül értenie kell a közgazdaság és ökonómia területéhez, de bizonyos szintig a pénzügyi műveletekben is jártasnak kell lennie az eredményes gazdálkodás érdekében. Pénzügyi kérdésekben manapság a cash-flow, magyarra fordítva a pénzáramlás megtervezése is komoly banki/pénzügyi ismereteket igényel. Ez egy olyan mérleg elkészítését jelenti, amelyben a pénzeszközökben bekövetkezett változások kerülnek elemzésre abból a célból, hogy a pénzügyi források bőséges és szűkös időszakai kiegyenlítésre, lekezelésre kerüljenek.
A vadgazdálkodási üzem tevékenységének szerkezete Egy vadgazdálkodási üzemen működése üzemágakra és ezen belül alágazatokra tagolódik. Ez klasszikus esetben az alábbiak tevékenységekre bontással és csoportosítással jellemezhető: 1. vadgazdálkodás és vadállomány-hasznosítás (röviden és összevontan: vadászat) 2. vadföldgazdálkodás és vadtakarmányozás 3. vadászatszervezés és vadászvendégek ellátása 4. (segédüzemi tevékenységek) A vadgazdálkodási üzem tevékenységének szerkezete minden egyes üzem esetében annak sajátja. Nem lehet egységesként jellemezni, minden üzemre érvényes megállapításokkal értékelni. Szélsőségesen egyszerű esetben az adott üzem tevékenység egységes, nincs alágazatokra bontva. A másik véglethez közelítve ugyanakkor megállapítható, hogy minél összetettebb egy adott üzem gazdasági tevékenysége, annál részletesebb szerkezetű megbontást, azaz nagyobb számú alágazat elkülönítését igényli. Jó példa erre, hogy ahol a szabad területű vadtartás mellett zárttéri tenyésztés is folyik, ott az 1. pontban feltüntetett tevékenység minden valószínűség szerint legalább két alágazatra bontást igényel. (Az előző példánál maradva: 1/a. szabad területű vadgazdálkodás ill. 1/b. zárttéri vadgazdálkodás.) A segédüzemi (fogat-, gép-, energiaüzem, műhely stb.) tevékenység vadászati üzem keretein belül történő folytatása ma már nem jellemző. Leginkább olyan vadgazdálkodási üzemeknél találunk még ilyet, ahol nagyobb gazdálkodó szervezeten belül folyik vadgazdálkodás is, így a segédüzem(ek) igénybevétele többirányú (pl. mezőgazdasági vagy erdőgazdasági társas vállalkozások szervezeti egységeként működnek még ma is segédüzemek). Egyéb esetekben a segédüzemi tevékenységet a vadgazdálkodók az erre
specializálódott vállalkozók szolgáltatásaként, bérmunka vagy anyagjellegű szolgáltatás formájában, vállalkozói díj fizetése ellenében veszik igénybe. A gazdálkodási tevékenység üzemági, alágazati besorolása nem öncélú dolog. A tevékenység megfelelő szerkezeti tagolása a könyvvitelre épülve segíti a tervezés, az előés utókalkuláció, az elemzés, a vezetői- és termelési döntés-előkészítés megalapozottabbá, pontosabbá tételét is.
A vadgazdálkodás anyagi és személyi feltételei A 2007. évről összesített vadgazdálkodási jelentések pénzügyi adataiból megállapítható, hogy abban az évben egy átlagnak tekinthető vadgazdálkodásra jogosul 11,7 millió Ft bevételt könyvelhetett el és kiadásai 11,2 millió Ft-ot tettek ki. A pénzügyi források elemzése a társas vállalkozás keretében működő vadgazdálkodási üzemek vizsgálatánál tiszta és egyértelmű (mg-i és eg-i rt-k, kft-k). Ezek esetében ugyanis a kettős könyvvezetés kötelező és így minden pénzforrás a könyvelésben rögzítésre kerül, ezáltal pedig megjelenik a mérlegek vadgazdálkodási üzemágra vonatkozó részében is. A társaságok pénzügyi adatai egyenként ugyan üzleti titokként kezelendőek, de az összesített adatok ismertek és felhasználhatók. Ebben a vadgazdálkodói körben a 2007. évi pénzügyi adatokból az szűrhető le, hogy gazdasági társaságként működő vadgazdálkodási üzemek a bevételükre és kiadásaikra vonatkozó átlagszámokat tekintve többszörös (négy-ötször nagyobb) pénzügyi mutatóval, azaz gazdálkodási volumennel rendelkeznek, mint az egyesületi keretben tevékenykedők. Üzemi bevételarányos eredményük pedig 17,5 %-ot tesz ki. Az átlagos vadgazdálkodási üzemág a gazdasági társaságoknál 52,4 millió Ft bevétel és 43,2 millió Ft kiadás mellett 9,2 millió Ft ágazati nyereséggel zárta a 2007-es pénzügyi évet. Ugyanakkor a vadásztársaságok üzemi pénzügyi mutatóit elemezve kitűnik, hogy a vizsgált évben az átlagot reprezentáló egyesület bevétele és kiadása is 11,3 millió Ft körül mozgott. Az egyesületi keretben működő vadgazdálkodási üzemek eredménye és vesztesége pedig kiegyenlít egymást, átlagos ágazati eredményük ± 0 Ft. Ha e számokat visszaosztjuk a vadásztársaságok átlagosan 31 – 32 fős tagságára, akkor tagonként és havonta mintegy 30.000,- Ft összegből gazdálkodik az átlag-vadásztársaság. Természetesen a kiadásokhoz e körnél még hozzá kell számítani a könyvelési tételként meg nem jelenő tagi hozzájárulások, társadalmi munkák, az egyesületi irányításban és a munkaszervezésben végzett térítés nélküli munkák értékét is, amelyek nem jelennek/nem jelenhetnek meg a pénzügyi beszámolókban. Az átlag vadásztársaság esetében ez közelítő becslés alapján évente akár 3 – 5 millió Ft-ot is kitesz. Ennek nagyságrendben azonos értékű ellenoldali párja a vadásztársaság tagjai által igénybe vett vadászati szolgáltatások értéke, mely szolgáltatásokat jellemzően ingyenesen vehetik igénybe az egyesületi tagok, vagyis e „hozamok” nem kerülnek számlázásra, így nem jelennek meg a bevételek között sem. Az anyagi források köre azonban jóval tágabb a pénzügyi forrásoknál. A vadgazdálkodás folytatásához más erőforrásokra is szükség van. Ezek elsősorban a tárgyi eszközök körébe tartozó dolgok. Ezen belül • épületek (pl. vadászház, iroda, apróvad nevelőépületek stb.), • építmények (utak, magas és mélyépítés körébe tartozó vadgazdálkodási berendezések: pl. kutak, mesterséges dagonyák, vadtárolók, karámok stb.),
•
•
gépek (járművek, erőgépek, gépi eszközök, mezőgazdasági adapterek: pl. földművelő- vető-, betakarító eszközök, vadtenyésztési gépi berendezések: pl. keltetők, takarmánykeverők stb.) egyéb berendezések (magaslesek, kerítések, vadászházi és irodabútor, egyéb eszköz stb.)
A vadgazdálkodási üzem forrásait használni, eszközeit kezelni, működtetni kell. Ehhez emberi erőforrásra, azaz személyi feltételek biztosítására is szükség van. Ennek van egy törvényi kötelezettségből fakadó eleme és van gazdálkodói döntés körébe tartozó része is. Előbbit a Vtv. 50. § (2) és (4) bekezdése szabályozza, amely az önálló vadászterületeken szakszemélyzet alkalmazására vonatkozóan előírja, hogy: • A vadászatra jogosult a vadgazdálkodási üzemtervben és az éves vadgazdálkodási tervben foglaltak szakszerűségének biztosítása, továbbá a vad és élőhelyének védelme érdekében vadászati szakszemélyzetként köteles a szakirányítási feladatok ellátására vadászterületenként egy, illetve minden megkezdett háromezer hektár után legalább egy, a külön jogszabályban meghatározott képesítéssel és vadászlőfegyver tartási engedéllyel rendelkező, az Országos Magyar Vadászkamara (a továbbiakban: kamara) által nyilvántartásba vett hivatásos vadász igénybevételéről önállóan, vagy más jogosulttal közösen gondoskodni. • Tízezer hektárt meghaladó vagy különleges rendeltetésű vadászterület esetén felsőfokú végzettségű hivatásos vadász igénybevétele (is) kötelező. Ma mintegy 3.200 fő regisztrált hivatásos vadászt foglalkoztatnak a vadgazdálkodásra jogosultak. Ez azt jelenti, hogy egy alkalmazott hivatásos vadászra átlagban mintegy 2.500 ha vadgazdálkodásra alkalmas terület jut. A kötelezően foglalkoztatott szakszemélyzet mellett szükség van a fizikai munka elvégzéséhez is további emberi erőforrásra, fizikai munkásra. (Igaz ez amellett is, hogy a hivatásos vadászok munkaidejét jelentős mértékben fizikai munka tölti ki.) Ennek igénybevételére azonban nem a törvényi kötelezettség, hanem a gazdálkodói döntés keretében kerül sor. Ma már egyre kisebb a vadgazdálkodási üzemben a fizikai munkások száma, ennek következtében a saját foglalkoztatásban álló dolgozók költsége is. Néhány speciális szakterülettől eltekintve, (ezek közé tartozik pl. a zárttéri vadtartás, az apróvad esetleg a nagyvad tenyésztése és a tenyésztett vad nevelése) a vadgazdálkodók vállalkozói szolgáltatásként vagy egyéb, a foglalkoztatás keretén kívül eső módon oldják meg a fizikai munka személyi feltételeinek, a fizikai élőmunka biztosítását. A vadásztársaságok esetében erre kialakult tipikus megoldás a tagi társadalmi munka intézménye. Ma mintegy 33.000 fő területes vadásztársasági tag és 22.000 fő bérkilövő vadásztársasági tag vagy alanyi jogon vadászjegyet váltó vadász (közös néven sport- vagy hobbi vadász), azaz vadászkamarai tag rendelkezik vadászjeggyel. Az előbbiek által végzett társadalmi munka munkabérre átszámított értéke becslés szerint elérheti az egy milliárd forintot is, a vadásztársaságok gazdálkodásában pedig akár 1,4 milliárd Ft költségmegtakarítást is eredményezhet.
