A vadgazdálkodás idõszerû kérdései 1. GÍMSZARVAS

A vadgazdálkodás idõszerû kérdései 1.

GÍMSZARVAS

A vadgazdálkodás idõszerû kérdései 1.

GÍMSZARVAS A konferencia címe: Szarvasgazdálkodás idõszerû kérdései Helyszíne és idõpontja: Kaposvári Egyetem, 2002. november 22.

Országos Magyar Vadászkamara 2003

Az elõadások elhangzottak az Országos Magyar Vadászkamara, Országos Magyar Vadászati Védegylet és a Kaposvári Egyetem szervezésében A boritófotót Blaumann Ödön készítette

ISBN 963 9369 36 5 Kiadja: Dénes Natur Mûhely az Országos Magyar Vadászkamara megbízásából Felelõs kiadó: Dénes István Nyomdai elõkészítés: Kitaibel Kiadó

TARTALOM

Bevezetés ................................................................................................................................. 6 Szarvasállomány és szarvasgazdálkodás a statisztikák alapján............................................ 10 Vadkárhelyzet, vadkárgondok Somogyban........................................................................... 23 A szarvas túlszaporodásának áttekintõ értékelése ............................................................... 29 A vadrágás okai és csökkentésének lehetõségei.................................................................. 34 A gímszarvas és a természetvédelem helyzete..................................................................... 39 A gímszarvasállomány-csökkentés mértéke, üteme és módja............................................. 41 Trófeabírálat rendjének gyakorlata és javaslat módosítására............................................... 47

5

BEVEZETÉS Dr. Nagy Emil, az OMVK Vadvédelmi és Vadgazdálkodási Bizottságának elnöke Az OMVK és az OMVV, valamint a Kaposvári Egyetem nevében tisztelettel köszöntöm kedves vendégeinket, vadgazdáinkat és vadászainkat. Ezúton szeretnék köszönetet mondani a házigazda egyetem vezetésének, hogy rendezvényünknek méltó helyet biztosított. Köszönetet mondok dr. Sugár László professzornak és Nagy János igazgatónak a szakmai munka megszervezéséért, Pechtol János fõtitkárnak, valamint Bíró Gabriellának az adminisztratív szervezõ munkáért. Köszöntöm a felkért elõadókat. Szakmai tanácskozásunk célja a hazai gímszarvas helyzetének és jövõjének áttekintése. A konferencián elhangzott véleményeket és javaslatokat összegezzük, és a döntéshozók felé továbbítjuk. A tanácskozás bonyolítása a meghívó napirendjének megfelelõen történik. E tanácskozást megelõzõen, a kamarai Vadvédelmi és Vadgazdálkodási Bizottság országos felmérést végzett, hogy a gímszarvas-gazdálkodás idõszerû kérdései közül melyeket vitassuk meg. Ezek a következõk: A HAZAI GÍMSZARVAS MINÕSÉGÉNEK HELYZETE, NEMZETKÖZI ÉS HAZAI MEGÍTÉLÉSE Godó N. és Bognár G. (2002) adatai alapján megállapítást nyert, hogy a világranglista felállítása óta 10 világrekord gímszarvas lett, ebbõl 5 magyar. Szidnai L. (2001) szerint az elmúlt 30 évben terítékre került 200 000 db körüli gímszarvasbika 33,4%-a lett érmes, és ebbõl 169 db 240 CIC-pont feletti. 2001-ben a LÁBOD Rt.-nél, 2002-ben a SEFAG Rt.-nél, Vörösalmán elejtett bikák 265 CIC-pont feletti eredményt értek el. Ma már tudjuk, hogy a minõségi gímszarvas-gazdálkodásban a dél-dunántúli területek, így Zala, Dél-Somogy, Nyugat-Baranya, Béda, Karapancsa jár tartósan az élen. Ez az eredmény világraszóló biológiai teljesítménynek tekinthetõ, nemzeti kincs, mivel máshol ilyen eredmény nincs, ezért hungaricumnak tekinthetõ. Ez a siker a magyar földnek, a hazai gímszarvas-génállománynak és a kiváló vadgazdálkodóknak köszönhetõ. Ennek az értéknek a megõrzése, fejlesztése mindannyiunk kötelessége és felelõssége. Az ország a vadgazdálkodás jövõje szempontjából felbecsülhetetlen távlatokat tud biztosítani. Ezért ezeknek a régióknak külön prioritást és megfelelõ támogatást kell biztosítani. Hasonlóképpen kell eljárni a dámszarvasnál is, Gyulaj és Gúth esetében. Egy szakmai bizottság felállítását javasoljuk, amely ennek a mûködési programját kidolgozza, végrehajtását koordinálja és ellenõrzi.

6

A gímszarvas védelmének helyzete E témakörben a legnagyobb gondot a gigantikus méreteket öltõ kerítésépítés jelenti. Az elmúlt években 520 km hosszan, dupla sorban autópálya-kerítés létesült, melynek 90%-án elmaradt a vadátjárók kiépítése. Az M1-es autópálya estében, Magyaróvár és Hegyeshalom között 4 db vadátjáró létesült, ez jól mûködik. Az M3-on 7 db alagút épült; ezeken csupán a vaddisznó és a róka megy át, a szarvas és az õz nem. Az M5, M7 és az M0-s autópályán vadátjáró nem épült. Emiatt a legnagyobb mértékben a gímszarvas károsult, és veleszületett ösztönénél fogva korlátozva lett vándorlásában. Ezért a vérfrissítés lehetõsége is degradálódik, és akadályozza a metapopuláció kialakulását. E problémát csak növeli a további autópálya-fejlesztési program, mivel a közeljövõben mintegy 800 km autópálya építése várható. Ez okból az OMVK felvette a kapcsolatot a közlekedési miniszterrel. A kertépítési program keretében, 4 év alatt 2693 km vadkárelhárító kerítés épült. 10 év alatt, közel 100 vadaskert létesítésével, 1500 km kerítés létesült. Vadvédelmi szempontból nagy gondot jelent a vadászterületeken nagy számban elszaporodó kóbor kutyák száma és kártétele is. Hazánkban több mint 3 millió kutyát tartanak, így utánpótlásuk is biztosított. Kívánatos lenne az érintett szervezetekkel (ebtenyésztõkkel és állatvédõkkel) e kérdést rendezni. A gímszarvas-gazdálkodás nagy gondja a hazai orvvadászat problémája. Hivatásos vadászok véleménye szerint minden harmadik nagyvad az orvvadászok zsákmánya lesz. Kérdés, ezt az állapotot meddig lehet eltûrni!

A vad élõhelyének várható változásai A Nemzeti Erdõstratégia és Erdõprogram, Mészáros (2002) szerint, a hazai erdõterület 2035ig a jelenlegi 19%-ról 27%-ra növekedik. Ez mintegy 700 000 hektár új erdõt jelent. A jelenlegi 4,5 millió hektár nagyságú szántóterület helyett a jövõben mintegy 33 millió hektár ad lehetõséget a versenyképes mezõgazdasági termelésre. A maradék 1,5 millió hektáron az erdõ, a biotermelés és a vidékfejlesztés kerül elõtérbe. Az elmúlt idõben jelentõsen növekedett a természetvédelmi erdõk (20%) és a közjóléti erdõk területe is. Sajnálattal kell megemlíteni, hogy a vadászerdõk területe nem növekedett, maradt 0,5%, és a fejlesztési programban sem szerepel növelése. Ez érthetetlen. A Nemzeti Erdõprogram kidolgozói vitára bocsátották elképzeléseiket, és a vadgazdálkodók javaslatait és észrevételeit is várják 2003 közepéig. Felhívjuk a Vadgazdálkodási Megyei Bizottságok figyelmét a véleményezés elküldésére. A földtörvény módosítása szerint a nemzeti földalap 1 millió hektár földterülettel rendelkezik, és ez a jövõben még növekedni fog. Így a vadgazdálkodók részére is lehetõség nyílik földterület tartós bérleményként való szerzésére. 7

A hazai vadgazdálkodási technológia változása és hatása a gímszarvasra A hazai vadászterületek 70%-án dominánsá vált a mindenevõ vaddisznó, amelynek száma meghaladja a 100 000 db-ot. A vaddisznó tömeges megjelenése átalakította a vadgazdálkodók és vadászok szemléletét és módszerét. Ahol a vaddisznó megjelent és állandósult, ott a vadgazdák abbahagyták az apróvad-gazdálkodást és hasznosítást. A vaddisznó megjelenésével átalakult a vadgazdálkodás módszere is: az egyéni vadászat és a hajtóvadászat vált általánossá, és ennek érdekében a rendszeres vaddisznóetetés terjedt el. Jelenlegi nagyvadas területeinken 10-20-szor annyi helyen és mennyiségben etetnek fel takarmányt, mint 15 évvel ezelõtt. Oloff adatai szerint a vaddisznó évi reprodukcióját a táplálékkal ellátottsága nagyban befolyásolja. Gyenge táplálék-ellátottság esetén egy kocától és annak két elõzõ évi, nõivarú szaporulatától 6 db, közepes ellátottság esetén 11 db, jó ellátottság esetén pedig 24 db szaporulattal számolhatunk. Hazai nagyvadas területeink 60%-a jó, 30%-a közepes és 10%-a gyenge táplálék-ellátottságú: ez idézte elõ a vaddisznó-populációk robbanásszerû elszaporodását. Ez az etetési változás kedvezõ hatással volt a területen élõ gímpopulációkra is. A gímszarvas elõbb veszi fel a szórót, mint a vaddisznó, így osztoznak a kiszórt táplálékon, amely a gím szaporodásában is kifejezésre jutott. A hazai vadkár növekedésének fõ okozója a vaddisznó és a gímszarvas együttes koncentrált megjelenése lett. A vaddisznó számlájára írható a hazai ragadozótúlsúly is. Nagyvadas területeinken ma rókából a többszöröse él, mint az kívánatos lenne. A megnövekedett vaddisznólétszám miatt általánossá vált a vaddisznó-hajtóvadászat, melynek keretében a gím és a dám tarvadat is lövik. A tarvad évi hasznosításának 50%-a ily módon történik. Szakszerû selejtezés szempontjából vitatható ennek az eljárásnak a helyessége. Az átalakult vadgazdálkodási eljárások miatt a Dunántúlon, az északi megyékben, Pest, Bács és Szabolcs megyében közel 4 millió hektár mezõgazdaságilag mûvelt területen megszûnt az apróvad-gazdálkodás és hasznosítás, ugyanakkor a vadgazdálkodók e terület után fizetik a területbért és a vadkárt is. Kérdés, hogy jól van-e ez így? Milyen változtatásokat kell ez ügyben tenni? Megoldásra vár a nagyvadas vadászati lehetõséggel nem rendelkezõ hazai vadászok szarvasvadászatának a biztosítása is. Felméréseink szerint a hazai vadászok 50%-a még nem lõtt szarvast. Ezen változtatni kell!

A vadhús-értékesítés hazai helyzete A vadhús értékesítése terén hazánk tartósan dobogós helyen áll. A vadhús csaknem 50%át a gímszarvas adja. Az utóbbi idõben az EU-állategészségügyi szabvány bevezetése miatt zavar keletkezett, de úgy tûnik, hogy ez a közeljövõben megoldódik. A legnagyobb gondot az alacsony húsár adja. Bagyó R. (2002) szerint 1 kg vadhús fajlagos költsége 646 Ft, melyért az átadó 297 Ft-ot kap. 8

Ilyen esetben a mezõgazdasági termelõ az exportárualap értékesítésénél (disznó, marha stb.) az államtól árkiegészítést kap. Kérdés, hogy a vadhús estében a termelõ ezt miért nem kapja meg.

Extenzív vagy intenzív legyen-e a gímszarvas-gazdálkodás? Zavarkeltõ volt a zárttéri nagyvad jövõjérõl megjelent hazai véleménykülönbség. Ez a kérdés az idõk folyamán többször változott, és változni fog. Csõre P. (1997) szerint 1910-ben 235 vadaskert volt 69 000 hektáron. Ma ez 100 körül van, 95%-ban állami területeken; csupán 5%-ban vadásztársasági és egyéni területeken. A vadaskert a gímszarvas 5%-át, a vaddisznó 10%-át adja. Így megállapítható, hogy a zárttéri gímszarvas mennyisége nem meghatározó. Németországban a vadaskertek száma 5000 felett van. A hasznosításban is ennek arányában növekszik a szerepük. A hazai gímszarvas zárttéri tenyésztése az elmúlt idõszakban jelentõsen fejlõdött, különösen a Kaposvári Egyetem és a VADEX Rt. területein. Jó lenne, ha a jövõben ezek eredményeit is fel tudnánk használni. A zárttéri nagyvad jövõjét a tulajdon- és a piaci viszonyok, valamint az EU szabályzatai fogják meghatározni. Ezekkel a gondolatokkal és javaslatokkal nyitom meg mai tanácskozásunkat; bízom abban, hogy az itt elhangzott javaslatok és vélemények jobbító szándékkal a hazai gímszarvas-gazdálkodás javát szolgálják. Felkérem Feiszt Ottó urat, az OMVK elnökét a konferencia levezetésére. Felhasznált irodalom: GODÓ N. – BOGNÁR G. (2002): Szarvasállományunk története. Nimród, 90. évf. 9. sz. SZIDNAI L. (2001): A trófeabírálat kialakulása és jelentõsége. Budapest, Millenniumi Vadászati Almanach p. 76 BAGYÓ R. (2002): Vadhús féláron. Magyar Vadászlap, 11. évf. 11 sz. CSÕRE P. (1997): Vadaskertek a régi Magyarországon. Mezõgazda, Bp.

9

SZARVASÁLLOMÁNY

ÉS SZARVASGAZDÁLKODÁS A STATISZTIKÁK ALAPJÁN Prof. dr. Csányi Sándor Szent István Egyetem, Vadbiológiai és Vadgazdálkodási Tanszék A gímszarvasállomány helyzete és kezelése körüli viták a modern vadgazdálkodás XIX. századi kezdetéig vezethetõk vissza [1; 12]. E viták szinte kivétel nélkül a szarvasállomány kiemelkedõ értéke és a szarvas által okozott károk körül forogtak, és egyetlen kérdésre vezethetõk vissza: mekkora a fenntartható szarvaslétszám? Vagy pontosabban fogalmazva: mekkora a más ágazatok által elviselhetõ létszám [pl. 2; 4; 15; 23; 24; 26; 29; 31; 32; 41; 43; 44]? A szarvasállomány nagyságáról, területi megoszlásáról és ezek változásáról a vadgazdálkodási statisztikák alapján kaphatunk képet. A terítékek alapján a szarvasállomány az elmúlt évszázadban lényegében folyamatosan nõtt. Jelentõs csökkenést csupán a két világháború okozott. Területi elterjedését tekintve, a szarvas az Alföld középsõ részét kivéve, az ország valamennyi erdõsült térségében elõfordult. A létszám növekedése miatt értelemszerûen nõtt sûrûsége a hagyományosan szarvaslakta területeken, és terjeszkedett újonnan erdõsített területekre [8; 40]. A szarvas, mint érték és mint jelentõs károk okozója, egyaránt meghatározta vadgazdálkodási rendszerünk fejlõdését: • A szarvasegységben való tervezés révén [13; 14; 17; 21]. • A szarvas eloszlásán és minõségén alapuló körzetek meghatározása révén [4; 30; 31]. • A tervezésben és a vadgazdálkolkodás irányításában betöltött – sokszor ki sem mondott – elsõdlegessége miatt [pl. 3; 14; 18; 42]. A felsoroltak részletes bemutatására és értékelésére itt nincs lehetõség, de a szarvasállomány jelenlegi helyzetének értékelése csak a történeti, gazdasági és vadgazdálkodási-vadászati összefüggésekre emlékezve végezhetõ el.

A szarvasállomány létszáma és területi eloszlása A szarvasállomány és a teríték az utóbbi 4 évtizedben (a kilencvenes évek közepét leszámítva) (folyamatosan emelkedett. A kezdeti értékekhez képest a jelentett létszám mintegy nyolcszorosára, a teríték pedig a csúcspontján mintegy tizenötszörösére nõtt (1. ábra). Az állomány és a teríték növekedése különösen elgondolkodtató, ha ezeket az ugyanebben az idõszakban érvényes eltartható szarvaslétszám [9; 43] értékeihez viszonyítjuk. Ezeknek az értékeknek a valószerûségét alapjaiban kérdõjelezi meg, hogy legtöbbször köszönõ vi10

A becsü lt gímszarvasállomány, teríté k é s fenntartható lé tszám alakulása

1. ábra

2. ábra

3. ábra

4. ábra

szonyban sem voltak azzal a létszámmal, amelyet jelentettek, s alkalmanként a teríték meghaladta azt, ami egyáltalán lehetett volna! Ezt az ellentmondást tovább feszíti, ha a terítéket a jelentett létszámhoz viszonyítjuk: 4050%-os hasznosítási arányt tartósan az állomány nem képes elviselni. A túlhasznosítás miatt a szarvasnak ki kellett volna pusztulnia [26]. Több módszerrel is történtek számítások az adott nagyságú lelövéseket elviselni (és növekedni) képes létszám meghatározására [6; 11; 26]. A 2. ábra a minimális állománynagyság meghatározására kidolgozott módszer [6; 7] és a populáció-rekonstrukció módszere [11] alapján mutatja a feltételezhetõ létszámot. A 2 módszer közül a populáció-rekonstrukció adja a kiegyensúlyozottabb eredményeket, és ez alapján a tényleges állomány a jelentettnek másfél-kétszerese lehetett. Az így meghatározott értékekhez viszonyítva számolt hasznosítási arányok valószerûek (20-25%), ami magyarázatul szolgálhat, a mind nagyobb teríték ellenére növekvõ szarvasállományra [11]. Az ebbõl levonható következtetés csak részben az, amire mindenki gondol: Még több szarvas van, és még többet kell lõni! A következtetés tovább vezet: mennyire megalapozottak azok a feltételezések és módszerek, amelyek évtizedeken keresztül (elméletben) a feltételezhetõhöz képest töredéknyi szarvas fenntartását tették lehetõvé? Szabad-e és kell-e olyan viszonyítási pontokhoz ragaszkodni, amelyek nem valósak? 11

1. térkép

2. térkép

12

5. ábra

6. ábra

7. ábra

8. ábra

A szarvas terítékének és jelentett létszámának területi eloszlása jól tükrözi az elmúlt évtizedek változásait (1. és 2. térkép). A szarvas elterjedési területe jelentõsen megnõtt, ami különösen jól látható a Kisalföldön, Bács-Kiskun megyében és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. A jelentett és becsült állomány megyék közötti megoszlása alapján azonban az is megállapítható, hogy az ország szarvasállományának 50-55%-a 5 megyében él (Baranya, Somogy, Vas, Veszprém, Zala), és ugyanezekbõl kerül ki a teríték 60-65%-a (1. táblázat). Szintén látható, hogy az ország legértékesebb szarvasállományai ugyanezeken a területeken élnek (3. térkép).

A szarvas költségei és haszna A vadgazdálkodás a természetierõforrás-gazdálkodás egy formája, melynek célja a vadállományokkal való fenntartható gazdálkodás (bölcs hasznosítás) biztosítása [5; 25]. Ebbõl a szempontból a szarvas a természeti erõforrások egy fajtája, amelynek fenntartható kezelése során ugyanolyan fogalmakban kell gondolkodni, mint a gazdaság bármely területén: bevétel, kiadás, ráfordítás–hozam, nyereség… Ugyanakkor a szarvas természetes vagy ahhoz kö13

3. térkép

14

zeli rendszerek része, és a szarvasállomány kezelésének a biodiverzitás megõrzésével is összhangban kellene lennie. A biológiai sokféleség megõrzésének biztosítására az „ökoszisztéma-menedzsment” elnevezésû, elsõsorban erdõgazdálkodási rendszer [5; 16; 45] alakult ki, amelynek célja a biológiai sokféleség megõrzése és az emberi igények kielégítése. A szarvasállományt és a vele való gazdálkodást is ebben a bonyolult összefüggésrendszerben kell elhelyezni és értékelni. Ahhoz, hogy ezt megtehessük, adatokkal kell rendelkezni, többek között a szarvashoz köthetõ hozamokról és költségekrõl. A szarvasállomány körüli viták fõ forrása a kártétel, amelyet az erdõ- és mezõgazdaságban okoz. Az erdei károk és a szarvasállomány létszáma közötti kapcsolat többé-kevésbé kimutatható. Egyrészt nem egyértelmû ez a kapcsolat, mert az erdei károk egy részét más vadfajok okozzák, másrészt sem a mennyiségi károk, sem a minõségi károk (3. ábra) alakulása nem mutat egyértelmû kapcsolatot a szarvaslétszámmal. Az erdei károk 1992 óta csökkennek, és a gímszarvaslétszám növekedése ellenére stabilnak nevezhetõk. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a károk csökkenését bizonyára nagyban meghatározza az a több ezer km kerítés, amit az elmúlt évtizedekben építettek [44]. Országos adatok alapján ugyanígy nem egyértelmû a kapcsolat a megtérített erdei és mezõgazdasági károkkal (4. ábra). Az erdei károk térítése hullámzóan alakult, és ha az értékeket a pénzromlással helyesbítenénk, növekedés sem jelentkezne. A tényleges helyzet értékeléséhez azonban ismerni kellene a kárelhárítás költségeit, amelyeket a vadgazdálkodás egyéb költségei között „rejtve” tartalmaz a statisztika. Noha a megtérített mezõgazdasági károk növekedése folyó értéken drámai, itt sem lehet elfelejteni az infláció hatását és azt, hogy a károk jelentõs részét a vaddisznó okozza; de helyenként a többi nagyvadfaj kártétele is jelentõs lehet. (Ezt a késõbbi ábrák és táblázatok esetében is figyelembe kell venni. A kapcsolatok iránya azonban nem változik, mivel a szarvas és a vaddisznó elõfordulása között szoros korrelációt lehet igazolni.) A szarvas jelenléte, mennyisége és minõsége meghatározza a vadgazdálkodás lehetõségeit és bevételeinek/kiadásainak nagyságát. A károk kapcsán bemutatott kép árnyalható, ha a hozamokat és a költségeket más módokon is megvizsgáljuk. A mezõgazdasági vadkároknak az összes vadgazdálkodási kiadáshoz viszonyított aránya 2001-ben 10,1% volt. A szarvasból, a legnagyobb arányban részesedõ 5 megyén túl, csak két további megyében volt magasabb ez az arány (2. táblázat). Az erdei vadkároknak az összes vadgazdálkodási kiadáshoz viszonyított aránya 2001-ben 1,3% volt (3. táblázat). Ezt az értéket Baranya, Gyõr-Moson-Sopron, Somogy és Zala megye haladta meg. Meglehetõsen szoros a kapcsolat a gímállomány nagysága és az összes bevétel (5. ábra) és az összes kiadás (6. ábra) között. Kicsit szórtabb képet mutat a gímállomány nagysága és a megtérített mezõgazdasági károk (7. ábra), és csak tendencia jellegû a megtérített erdei vadkár (8. ábra) közötti kapcsolat. Az elõzõekhez viszonyítva erõsebb a kapcsolat a gímteríték nagysága és a megtérített mezõgazdasági károk (9. ábra), továbbá a megtérített erdei vadkárok (10. ábra) között. Szintén jól látható a gímszarvas terítéke és a külföldiek bérvadásztatásából származó bevételek nagysága közötti emelkedõ kapcsolat (11. ábra). 15

Ré szesedé s a gímszarvasbó l

1. táblázat

A vadgazdálkodás a vadállomány és élõhelye – ideértve a biológiai életközösséget is – védelmével, a vadállomány szabályozásával kapcsolatos tevékenységek összessége. A vadgazdálkodó a vadgazdálkodás céljainak (védelem, hasznosítás és szabályozás) függvényében a vadállományba és/vagy a vadállomány élõhelyébe avatkozhat be. A gazdálkodásnak a tartamos hasznosítás lehetõségén túl a megfelelõ nyereség biztosítása is a célja, vagyis, hogy a kiadások ne haladják meg a bevételeket (optimális esetben az egységnyi ráfordításra jutó nyereség a legnagyobb legyen).

16

2. táblázat

3. táblázat

17

A szarvasállománnyal való gazdálkodás sem kivétel e szabályok alól. A szarvas a vadgazdálkodók számára a gazdálkodás tõkéje; a bemutatott adatok pedig jelzik, hogy a növekvõ tõke (szarvaslétszám) ugyan növekvõ hozamokkal jár, de ennek a tõkének a fenntartási és mûködtetési költségei (károk, munkabérek, takarmány stb.) is mind magasabbak. A „szarvaskérdés” 4-5 megyében súlyos, a vadgazdálkodás alapjait veszélyeztetõ gond, amelynek helyi szintû megoldása érdekében több kérdést is meg kell válaszolni: Több-e a jelenlegi szarvasállomány hozama, mint a fenntartásával járó költségek? Ha a válasz nem, akkor a feladat annak a valószínûleg kisebb létszámnak a megkeresése, ahol a szarvasgazdálkodás nyereségesen folytatható. Ha a válasz igen, akkor a helyezet kedvezõbb, de a következõ kérdésre akkor is válaszolni kell. Ha a szarvasgazdálkodás egyenlege pozitív, elviselhetõk-e ennek a nyereségnek az elõállításával kapcsolatos költségek, és kinek? Az, ami elviselhetõ a vadgazdálkodó számára, messze túl van vagy lehet a vadgazdálkodás környezetének tûrõképességén. A túlszaporodott szarvasvadállomány kérdése nem ökológiai (természetes eltartóképességi) kérdés, hanem ökonómiai (tûrõképességi) kérdés. A helyes válaszok megadásához a szarvasgazdálkodást ebben a rendszerben kell elhelyezni és a megszokott elveket újraértékelni. A tudományban ezeket paradigmaváltásnak nevezik (paradigma: az adott korszakban elfogadott tudományos tételek összessége, a kor tudományos világképe), de ilyen váltások az élet minden területén bekövetkeznek, amikor a felhalmozott tudás alapján az addigi elgondolásokat és alkalmazott módszereket új szemlélet és módszerek váltják fel. A megújítható természetierõforrás-gazdálkodásban ilyen váltás eredménye a korábban említett ökoszisztéma-menedzsment és az ennek az eszközrendszerébe tartozó alkalmazkodó gazdálkodás modellje [5; 46]. Az alkalmazkodó gazdálkodás a tudományos gondolkodást a gyakorlattal kapcsolja össze. A tudományos gondolkodás alapja a kételkedés. A tudomány fejlõdésének mozgatója, hogy megfelelõ mennyiségû és minõségû új ismeret alapján az addigi tudományos „igazságok” megdõlhetnek; a tudományban semmi sem megkérdõjelezhetetlen. A gazdálkodás elvei és módszerei sem megváltoztathatatlanok. A gazdálkodás fejlõdése akkor lehet a leghatékonyabb, ha az elõbbi tudományos szemléletet és a gazdálkodást egyesítjük. Az egyesítés eredményeként a gazdálkodást tanulási folyamatnak tekintjük, amelyben a gazdálkodási beavatkozások a „kísérletek”, amelyek eredményeibõl tanulunk, és amelyek alapján a gazdálkodás fejlõdik. A rendszer mûködési feltétele, hogy a beavatkozások eredményeit értékeljék (a várt és a mért eredmények közötti eltérés alapján), és az ennek megfelelõ beavatkozásokat megtegyék (visszacsatolás). Két, a szarvas alföldi megjelenésével és terjeszkedésével kapcsolatos példával szeretném az alkalmazkodó gazdálkodás lehetõségeit megvilágítani. A magyar vadászati szakirodalom és a szakma tényként kezeli a szarvas vándorlását, valamint azt, hogy a mezõgazdasági élõhelyeken azért jelenik meg, mert ott „terített asztalt” és kiváló élõhelyet talál. Az eddigi vizsgálatok a szarvasnak az adott élõhely jellegétõl és az állomány sûrûségétõl függõ dinamikáját tárták fel: a szarvasok területhasználata nagy területhûséget mutatott a Gödöllõi-dombságban, miközben az Alföldön a vizsgált gímek egy része sok18

9. ábra

10. ábra

kal nagyobb területet használt az év folyamán, és jellemzõjük volt az otthonterületek szezonális váltása [33; 34; 35; 38; 39]. Az erdõ nem ürül ki tavasszal, csupán a szarvasok egy része távozik a mezõgazdasági jellegû területekre. Ráadásul a szarvas táplálékának vizsgálata egyáltalán nem igazolja, hogy a mezõgazdasági területeken található növények általában kedvezõbbek lennének a szarvas számára. Az erdei táplálékok ugyanis beltartalmilag jobbak, és a mezõgazdasági környezetben élõ szarvasok is ehhez hason- 11. ábra ló táplálékokat igyekeznek összeválogatni [19; 20; 28; 36; 37]. Ezek az eredmények nem azt jelentik, hogy a szarvas nem eszik kukoricát vagy búzát, valamint hogy nem okoz mezõgazdasági kárt. De jelzik, hogy a szarvasok mezõgazdasági területekre távozó része nem a jobb feltételek miatt hagyja el az erdõt, és kinn tartózkodásának egy jelentõs részében nem a mezõgazdasági kultúrák adják legértékesebb táplálékait. Ahhoz, hogy a szarvassal ezeken a területeken jól tudjunk gazdálkodni, meg kell érteni a szarvas választását közvetlenül befolyásoló és az ezek hátterében álló tényezõket. Ráadásul azt is el kell fogadni, hogy más helyeken a szarvas egészen másképpen viselkedhet, és ezeken a helyeken a korábbi eredményeket csak korlátozottan használhatjuk. Az elmúlt 4 évtizedben a szarvas létszáma az országban a többszörösére növekedett, és a faj jelentõs új területeket foglalt el [40]. Ez a folyamat Bács-Kiskun és Szabolcs-SzatmárBereg megye vadgazdálkodási adatai alapján helyileg jól szemléltethetõ, és számos, a jövõre nézve hasznos következtetést lehet levonni [8]. 1) A szarvas létszámának növekedése mindkét megyében kb. a 15% erdõsültségi szint körül következett be akkor, amikor a korábban telepített erdõk, koruknál és kiterjedésüknél fogva, a szarvas számára alkalmas élõhellyé váltak. Ezeknek az erdõknek számottevõ része akác, amely az elõbbi vizsgálatok szerint a szarvas egyik legértékesebb és legkedveltebb tápláléka az új élõhelyen. 19

2) A 2 megye erdõterületre (km2) és szarvaslétszámra vonatkozó adatai alapján, minden négyzetkilométer új erdõterület legalább 1 db szarvas számára jelentett új élõhelyet. 3) A 2 megye erdõsültségi arányának (%) és szarvaslétszámának adatai közötti összefüggés alapján, az erdõsültség minden 1%-kal való emelkedést a szarvas létszámának 1,6-2,1-szeres növekedése kísérte. Ezekbõl a számszerûsíthetõ összefüggésekbõl a jövõre nézve tanulni kellene. Az EU-csatlakozást követõen, a következõ néhány évtizedben hozzávetõleg akkora területet erdõsíthetnek, mint amennyit 1945 és 2000 között. Ezek a területek elõbb-utóbb a szarvas számára alkalmas élõhelyek lesznek, ahol megjelenése csapás lehet, ha nem veszik figyelembe, vagy hasznot hozhat, ha azzal már elõre számolnak. Rendelkezünk azokkal a szarvaskutatási eredményekkel és gyakorlati tapasztalatokkal, amelyek alapján egy új szarvasgazdálkodás keretei kidolgozhatók. Ehhez azonban arra is szükség van, hogy az érintettek mindkét oldalon változni akarjanak, és pillanatnyi (és sokszor csak vélt) érdekeik helyett hosszú távon és közösen gondolkodjanak. A siker érdekében a gazdálkodási célok megvalósítása során olyan részcélokat kell kitûzni, amelyek az alábbi szempontoknak megfelelnek [10; 22]: Fajlagosság: egyértelmûen és jól meghatározottak (pl. a megtérített vadkár 2 év alatti 40%os csökkentése). Mérhetõség: a célok számszerûen kifejezhetõk és értékelhetõk (pl. a középkorú bikák átlagos agancstömegének 0,5 kg-mal való növelése 5 év alatt). Elérhetõség: valóságban megvalósíthatók (pl. az átlagos agancstömeg 10 kilogrammos növelése nyilván megalapozatlan cél). Kapcsolódás: az egyes célok összekapcsolódnak, és egymással nem ellentétesek (pl. a vadkár csökkentése feltételezi az állomány csökkentését; de az állomány létszámának emelése és az agancstömeg növelése a sûrûségfüggés miatt bizonyos határon túl egymással ellentétesek). Nyomonkövethetõség: lehetõvé teszik a célok megvalósulásának ellenõrzését és a cél elérésének megállapítását (pl. a számszerû eredmények összevetése a számszerûen meghatározott célokkal). A magyar vadgazdálkodás – és ezen belül a szarvasgazdálkodás – a rendszerváltás óta eltelt idõt több-kevesebb sikerrel vészelte át. Növekszenek azonban a vadgazdálkodás és vadászat belsõ ellentétei, és egyre nagyobbak azok a külsõ feszültségek, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni, vagy a szõnyeg alá söpörni. A jövõkép egyik nagy felhördülést kiváltó lehetõsége a „zárvad” rendszer [27], amelyre gyenge válasz a bármennyire is egységes tiltakozás. A magyar vadgazdálkodásnak olyan jövõképet kell felmutatnia, amely bizonyítja és biztosítja, hogy a vadgazdálkodás más ágazatok érdekeire tekintettel van, a vadállományok kezelése és hasznosítása ökológiailag kiegyensúlyozott, és ennek érdekében megbízható adatokon alapul. A megvalósítás egyik lehetõsége az alkalmazkodó gazdálkodás elveinek és módszereinek követése. Lehetnek más megoldások is, de addig kell választani, amíg nem késõ.

20

Hivatkozások 1. 2. 3. 4.

Balkay, A. 1903. A szarvas és vadászata. Atheneum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat, Budapest. 137pp. Balsay, L. 1962. Szarvasállományunk fenntartásának kérdéséhez. Az Erdõ, 11: 457–462 Bán, I. (szerk.) 1986. Élõhely és trófeavizsgálat számítógéppel. Akadémiai Kiadó, Budapest, 207pp. Bencze, L. 1979. A vadállomány fenntartásának lehetõségei. A vadászati ökológia alapjai. Akadémiai Kiadó, Budapest. 250pp. 5. Boyce, M. S. és Haney, A. (szerk.) 1997. Ecosystem management. Applications for sustainable forest and wildlife resources. Yale University Press, New Haven and London, 361pp. 6. Csányi, S. 1989. Egyszerû módszer a gímszarvasállomány minimális létszámának becslésére. Vadbiológia ‘89, 3: 49-55 7. Csányi, S. 1991. Red deer population dynamics in Hungary: Management statistics versus modeling. 37–42. oldal in: Brown, R. D. (szerk.) The Biology of Deer. Springer Verlag, New York 8. Csányi, S. 1999. A gímszarvasállomány terjeszkedése az Alföldön. Vadbiológia, 6: 43–48 9. Csányi, S. 2001. A vadgazdálkodási tervezés rendszere. Országos Vadgazdálkodási Adattár, Gödöllõ. 4pp. 10. Csányi, S. 2002. Eltartóképességrõl és gazdálkodásról az õz kapcsán. 51–57. oldal in: Pechtol, J. (szerk.) Vadászévkönyv 2003. Országos Magyar Vadászkamara, Budapest 11. Csányi, S. és Tóth, P. 2000. Populáció-rekonstrukció alkalmazása a hazai gímszarvasállomány létszámának meghatározására. Vadbiológia, 7: 27–37 12. Csik, I. 1903. Fõvadunk okszerû tenyésztésérõl. (Tanulmány – különlenyomat). Országos Magyar Vadászati Védegylet, Budapest. 12 számozatlan lap 13. Dudás, P. 1980. Vadeltartó-képesség megállapítása számítógépes módszerrel. Vadbiológiai Kutatás (Nimród Fórum, 1980. szeptember), 26: 15–19 14. Fatalin, G. 1984. Az erdõterv és a vadászati terv szerepe az erdõ- és a vadgazdálkodás összehangolásában. Az erdõ, 33: 462–464 15. Fatalin, G. 1985. Hogyan tovább a szarvassal ? Nimród Fórum: 1-5 (1985 november) 16. Kessler, W. B., Salwasser, H., Cartwright, C. W. és Caplan, J. A. 1992. New perspectives for sustainable natural resource management. Ecological Applications, 2: 221–225 17. Kõhalmy, T. 1980. Vadeltartó-képességi osztályok kialakítása az erdõgazdasági üzemtervek adataiból. Vadbiológiai Kutatás (Nimród Fórum, 1980. szeptember), 26: 11–13 18. Mátrai, G. 1990. Vadgazdálkodás és fatermesztés. Az Erdõ, 39: 141–158 19. Mátrai, K., Katona, K., Szemethy, L. és Orosz, S. 2002. A szarvas táplálékának mennyiségi és minõségi jellemzõi a vegetációs idõszak alatt egy alföldi erdõben. Vadbiológia, 9: 1–9 20. Mátrai, K. és Szemethy, L. 2000. A gímszarvas szezonális táplálékának jellegzetességei Magyarország különbözõ élõhelyein. Vadbiológia, 7: 1–9 21. MÉM ERSz 1981. Útmutató a vadgazdálkodási üzemtervek készítéséhez. MÉM Erdõrendezési Szolgálat, Budapest. 32 pp. 22. Nelle, S. 1998. Deer management 101. in: The role of genetics in white-tailed deer management. Symposium Proceedings, Texas A&M University, College Station, Texas, January 26–28, 1998, Texas A&M University, Texas Chapter, The Wildlife Society 23. Páll, E. (szerk.) 1985. A gímszarvas és vadászata. Mezõgazdasági Kiadó, Budapest, 214 pp. 24. Pogrányi, K. 1991. „Egyes fontosabb erdõkárok gazdasági értékelésének lehetõségei és korlátai” Kandidátusi értekezés tézisei, MTA Tudományos Minõsítõ Bizottság, Budapest 25. Potts, G. R., Lecocq, Y., Swift, J. és Havet, P. (szerk.) 1991. Proceedings of the International Conference „Wise Use As a Conservation Strategy”, Brussels, June 12, 1991, In: Gibier Faune Sauvage, 8: 295–422 pp. 26. Rácz, A. 1987. Szarvasállományunk alakulásáról. Nimród (9): 2–3 (Szeptember) 27. Rakk, T. 2002. A magyar nagyvadgazdálkodás jövõképe. Erdészeti Lapok, 88 (7–8): 217–219 (július–augusztus) 28. Ritter, D., Mocskonyi, Z. és Szemethy, L. 1999. Gímszarvas élõhelypreferencia vizsgálatok egy alföldi élõhelyen. Vadbiológia, 6: 61–72 29. Szabolcs, J. 1960. Szarvasállományaink szabályozása vadkárcsökkentés céljából. Az erdõ, 9: 341–349 30. Szederjei, Á. 1960. Szarvas. Mezõgazdasági Kiadó, Budapest. 226 pp. (1. kiadás) 31. Szederjei, Á. 1965. Szarvas. Mezõgazdasági Kiadó, Budapest. 211 pp. (2. kiadás) 32. Szederjei, Á. és Szederjei, M. 1971. Geheimnis des Weltrekordes. Der Hirsch. Terra, Budapest. 449 pp. 33. Szemethy, L., Bíró, Z., Katona, K. és Tóth, P. 2001. Szezonális területváltás a gímszarvasnál: területhasználati stratégiák összehasonlítása. Vadbiológia, 8: 1–7

21

34. Szemethy, L., Heltai, M. és Ritter, D. 1994. Elõzetes eredmények a gímszarvas mozgáskörzetérõl rádiótelemetriás nyomkövetés alapján. Vadbiológia, 4: 1–10 35. Szemethy, L., Mátrai, K., Bíró, Z. és Katona, K. 2002. A gímszarvas szezonális területváltása egy erdõ-mezõgazdaság élõhelyegyüttesben. Vadbiológia, 9: 18–26 36. Szemethy, L., Mátrai, K., Katona, K. és Orosz, S. 2001. A forrásfelhasználás dinamikája a területváltó gímszarvasnál egy erdõ-mezõgazdaság komplexben. Vadbiológia, 8: 9–20 37. Szemethy, L., Mátrai, K., Orosz, S., Pölöskei, B. és Szaka, G. 2000. A gímszarvas táplálékválasztása erdei és mezõgazdasági élõhelyen tavasszal. Vadbiológia, 7: 10–18 38. Szemethy, L., Petõ, Z., Bíró, Z. és Heltai, M. 1999. A gímszarvas területhûsége egy alföldi élõhelyen. Vadbiológia, 6: 49–60 39. Szemethy, L., Ritter, D., Heltai, M. és Petõ, Z. 1996. A gímszarvas tér-idõ használatának összehasonlító vizsgálatai egy dombvidéki és alföldi élõhelyen. Vadbiológia, 5: 43–59 40. Tóth, P. és Szemethy, L. 2000. A gímszarvas elterjedési területének változása Magyarországon. Vadbiológia, 7: 19–26 41. Tóth, S. 1987. Hozzászólás. Nimród (5): 18–19 (Május) 42. Tóth, S. 1991. Game management – hunting. 164-210. oldal in: Keresztesi, B. (szerk.) Forestry in Hungary 1920 – 1985. Akadémiai Kiadó, Budapest 43. Tóth, S. 1998. A hírnév kötelez. Vadászat és vadgazdálkodás Magyarországon 1945–1990. Nimród Alapítvány, Budapest. 207 pp. 44. Turós, L. 1999. Szarvasgazdálkodás az üzemtervek tükrében. Erdészeti Lapok, 134: 382–384 45. Vogt, K. A., Gordon, J. C., Wargo, J. P., Asbjorsen, H., Palmiotto, P. A., Clark, H. J., O’Hara, J. L., Keeton, W. S., Petel-Weynand, T. és Witten, E. 1997. Ecosystems. Balancing science with management. Springer, New York and Berlin. 470 pp. 46. Walters, C. 1986. Adaptive management of renewable resources. The Blackburn Press, Caldwell, New Jersey. 374 pp. (Reprint: 2001. évi kiadás)

22

VADKÁRHELYZET, VADKÁRGONDOK SOMOGYBAN Nádas József Az ÁESZ Kaposvári Igazgatósága igazgatója Szeretném bemutatni Somogy megye erdõ- és vadgazdálkodásának egyensúlyi problémáit, az erdõterületek védelmére és fejlesztésére tett erdészeti hatósági intézkedéseket. Néhány adat a somogyi erdõkrõl Korabeli írásos emlékek szerint, Somogy megye mai, mintegy 600 ezer hektárnyi területének több mint kétharmadát erdõk borították. A hatalmas erdõtömbökrõl mondták: „nem az erdõ van Somogyban, hanem Somogy van az erdõben…” Az erdõsültség változásait az 1. ábra jól szemlélteti. Az erdészeti adattár szerinti 28,3%-os erdõsültséggel Somogy megye az ország ötödik legerdõsültebb megyéje. Távlati fejlesztési cél, hogy a megye erdõsültsége meghaladja az egyharmadot. Az erdõk tulajdonosi, kezelési viszonyaiban nagy változások voltak (2. ábra). Összességében elmondható, hogy Somogy megye erdõterületeinek 60,1%-a maradt állami, 0,2%-a pedig közösségi tulajdonban, ahol az erdõkezelés megoldott. A többi erdõben egyrészt megindult a saját tulajdonú magán-erdõgazdálkodás (8,3%), a természetes személy megbízásos alapon (5,3%), illetve a társult (18,8%) formában történõ erdõkezelés. Rendezetlen a sorsa mintegy 11,8% (21 525 ha) erdõnek. Az összes üzemtervezett erdõterületnek 88,2%-án mûködõképes, jogszerû gazdálkodás folyik. Jelenleg az erdészeti igazgatás 2348 erdõgazdálkodót tart nyilván. Az új erdõgazdálkodók általában tõkeszegények, kis területen gazdálkodnak, az önhibájukon kívüli károkra (pl.: vadkár) rendkívül érzékenyek. Állami támogatásra a vétlen károk (aszály, árvíz, vihar, hótörés) felszámolásánál számíthatnak csak. 1. ábra

2. ábra

23

3. ábra

4. ábra

5. ábra

6. ábra

Az 3–4. ábra mutatja az erdõk elsõdleges cél szerinti megoszlását. Az utóbbi években jelentõsen nõtt a védett erdõterület aránya. Õshonos fafajokból álló keménylomb-állományok jellemzik a megye csaknem kétharmad részének erdeit. Az erdõtervekben megállapított lehetõségekhez képest az alábbi ábra mutatja a kitermeléseket és a következõ harminc év fahasználati lehetõségeit (5. ábra). A somogyi erdõkben összesen mintegy 35,3 millió köbméter fa van. Az erdõk évente 1,2 millió köbméter fát teremnek. A somogyi erdõállományok hosszú távon biztosítani tudják mintegy egymillió köbméter fa évenkénti kitermelését, ami hozzávetõleg évi 10-12 milliárd forintos árbevételt eredményezhet. A letermelt erdõket a termõhelynek legjobban megfelelõ fafajjal kell felújítani. Aki nem tud megfelelni ennek a követelménynek, azt az erdészeti hatóság erdõgazdálkodási bírsággal sújtja, és korlátozza további fahasználati lehetõségét. Az elmúlt két-három év rendkívüli aszály- és vadkárai miatt jelentõsen csökkent a befejezhetõ erdõfelújítások mennyisége (melynek legfõbb oka az ismétlõdõ vadkár volt), nõtt a gazdálkodók ez-irányú kötelezettsége. Jelentõsen megnõtt az erdõsítési kötelezettség alá vont terület menynyisége (6. ábra). A fiatal erdõsítések rendkívül érzékenyek a különbözõ károsításokra (7–8. ábra). A károsítások közül a vadkár azért játszik kritikus szerepet, mert viszonylag egyszerû eszközökkel elhárítható, az erdõk vadtûrõ (vadeltartó) képességének szintjén tartott vadlétszám esetén számottevõen nem is keletkezik. A túltartott vadlétszám kárainak térítése, a kár megelõzésének költségei (kerítésépítés, karbantartás, egyedi védelem), az okozott kár miatti bírságok, haszonvételi korlátozások súlyos költségterheket rónak mind az erdõgazdál24

7. ábra

9. ábra

Erdõsíté sekben okozott

8. ábra

Erdõsíté sekben okozott

10. ábra

kodókra, mind a vadászatra jogosultakra. Az erdõsítésekben a fenti ábra szerint alakult a vadkár (9. ábra). Ahhoz hogy a fenti szinten tudják tartani az erdõgazdálkodók erdeiben (erdõsítéseikben) a vad kártételét, megelõzésként évente 100–260 kilométer kerítést kellett építeniük 1991tõl. A megyében 2001-ben összesen 8054 ha erdõsítést védett kerítés. A kerítések hossza 1333 km volt. Vadkárelhárító kerítés építésére, karbantartására mintegy 150-220 millió forintot fordítottak az elmúlt években az erdõgazdálkodók, melynek költségeit – szerzõdésektõl és bírósági perektõl függõen – döntõ mértékben a vadászatra jogosultak fedezték. A felújítási kötelezettség és az új erdõk telepítésének növekedése a magas vadlétszám miatt növekvõ védekezési költségigényt jelent. 2002-ben csak a SEFAG Rt.-nek 170 km új kerítésépítésre volt igénye. A vadászható nagyvadállomány (gím, dám, õz) a fiatal erdõsítések faállományát hosszú távon, ismétlõdõen több mint 200 erdõrészletben oly mértékben károsította (fejlõdését megakadályozta, minõségét rontotta, egészségi állapotát hosszú távra kihatóan károsan befolyásolta), hogy az erdõrõl és az erdõ védelmérõl szóló törvény szerint erdõvédelmi bírság megfizetése (2001-ben 32 vadászterület vadászatra jogosultját összesen 15,7 millió Ft) iránt intézkedett az erdészeti hatóság. 2001-ben már jelentõs véghasználati korlátozásokat kellett életbe léptetni egyes erdõgazdálkodóknál – fõleg a vadkár miatti elmaradások, a kedvezõtlen folyamatok megakadályozása miatt – az erdészeti hatóságnak. Mi is a helyzet a somogyi nagyvadállománnyal? A nagyvadállomány maximum-létszámát az élõhely vadeltartó képessége alapján a vadgazdálkodási körzetekre, azon belül a vadászterületekre meghatározták. A nagyvad élõhe25

11. ábra lye az év túlnyomó részében – fõleg a téli idõszakban – az erdõ. Az erdõ adta táplálékkínálat (fõleg télen) a meghatározója a nagyvad eltartható maximális létszámának. A körzeti vadgazdálkodási terv szerint a megyében maximum 6430 db szarvas, 1850 db dám, 17 010 db õz és 4000 db vaddisznó tartható fenn. A mezõgazdaságban és az erdõkben okozott károk, valamint a lelövési eredmények alapján arra kell következetni, hogy a vadlétszám az elmúlt évihez viszonyítottan a magas lelövés ellenére sem csökkent, sõt egyes helyeken nõtt. Mivel a szabadon élõ nagyvad természetes ellenségei kipusztultak hazánkban, a vadlétszám szabályozása az ember (a vadászok) kezében van. A 10. ábra azon (vadgazdálkodási jelentésekben szereplõ) költségeket mutatja, melyek az eltarthatónál magasabb vadlétszám miatt keletkeztek. Ezek a kifizetett vadkárok, erdõvédelmi bírság, védekezési költségek. Természetesen nem szerepelnek itt azok a kár- és kármegelõzési költségek, melyeket a vadászatra jogosultak a saját használatú földterületeiken, zömében más ágazatok terhére megfinanszíroztak. 2001-ben, a vadászatra jogosultak jelentései szerint, az összes vadászati árbevétel 1663 millió Ft volt Somogy megyében. A kiadások 1784 millió forintot tettek ki. Az alábbi táblázat szerinti rekord lelövés 121 millió veszteséget hozott (11. ábra). A lelövési adatok is jól mutatják, hogy Somogyban a vadlétszám messze meghaladhatja az eltartható maximumot. Elértünk oda, hogy a megye területének 80%-án az erdõgazdálkodók, új erdõt telepítõk részére nem maradt más biztosíték, csak a kerítés, hogy egy-egy nagyobb rudli szarvas, dám és õz ne tegye tönkre több év erdõsítési munkáját. A kerítés nélküli felújítás egyes térségekben már akácsarjak esetén sem lehetséges. A kerítésépítés költsége hektáronként a 100 ezer forintot, kilométerenként az egymillió forintot is meghaladja. Mivel nem minden erdõgazdálkodó képes elõteremteni a megelõzés költségeit, egyre gyakoribbak a kártérítési, a védekezési költségek megoszlási arányait vitató bírósági perek.

Összefoglalva: A magas vadlétszám kedvezõtlen hatásai az erdõgazdálkodásra: – Nõ az erdõsítési kötelezettség, nõ az erdõmûvelés költségigénye. – A természetes felújítás feltételei eltûnnek. – Az erdõ közcélú funkcióinak érvényesítése veszélybe kerül. – Csökken az erdei életközösség sokfélesége, degradálódik a vad élõhelye, rohamosan nõ a kártétel mértéke. – A tartamossági, területi korlátok miatt csökken a kitermelhetõ faanyag mennyisége, értéke, csökken a nyereség, elmaradnak a beruházások. – Az erdészeti hatóságnak be kell avatkoznia! – Erdõgazdálkodási bírság; 26

– véghasználati korlátozás; – egyéb eljárások: kötelezés, támogatás megvonása, végrehajtás, más erdõgazdálkodó kijelölése… A magas vadlétszám kedvezõtlen hatásai a vadgazdálkodásra: – A vadgazdálkodás költségei ugrásszerûen nõnek, az árbevétel alig. A veszteségek finanszírozására külsõ forrásokat kell bevonni, nõ a belsõ feszültség; – A feszültségek nõnek a vadászatra jogosultak és a földhasználók, erdõgazdálkodók, egyéb szervezetek, hatóságok (vadászati, erdészeti, természetvédelmi) között is. – A vadászati hatóságnak be kell avatkoznia. – Lelövési tervek megemelése, hivatali vadászat elrendelése; – vadgazdálkodási bírság; – kötelezés szakszerû vadgazdálkodásra, új vadászatra jogosult kijelölése. – Az erdészeti és a természetvédelmi hatóságnak is be kell avatkozni a vadlétszám csökkentésének kezdeményezésével, erdõvédelmi, természetvédelmi bírsággal. A Somogy megyei vadgazdálkodási tanács megállapította, hogy a vadászati árbevételeket nem lehet növelni, a költségek (károk, védekezés, vadgazdálkodás) ugrásszerûen megnõttek, a kár mértéke nõtt, az erdõsítések állapota romlott, ezért a nagyvadállomány drasztikusabb, de szakszerû csökkentésére van szükség. A vadgazdálkodási kiadások olyan ugrásszerûen nõnek, hogy több vadászatra jogosult már felélte tartalékait. Az erdõk és a természetes élõhelyek védelme fokozottan indokolja a vadlétszám csökkentését. Teendõk: – Vadlelövések további emelése (tehén, suta, koca), a végrehajtás kikényszerítése. – Vadlétszámbecslés helyett vadszámlálást kell bevezetni. – Egységes, szakszerû vadkárbecslési eljárásokat kell bevezetni (jogszabály, továbbképzés). – Jobb együttmûködés kell az érintett vadászati, erdészeti, természetvédelmi hatóságok és a vadászat érdekképviseleti szervezetei között. – Jobb PR-tevékenység, párbeszéd az érintettekkel. – Érzékenyebb és hatékonyabb erdõvédelmi intézkedéseket kell tenni minden (korú) erdõben. – Elõ kell segíteni az erdõtelepítési programot, mely egyben a vad élõhely-fejlesztési programja is. Somogyban az összeállított területfejlesztési, térségfejlesztési és racionális földhasználati tervek szerint több tízezer hektár olyan termõföld van, melyet legcélszerûbben erdõ teleGímlelövés változása 1991-tõl

27

pítésével lehet hasznosítani. Várhatóan a magánszektorhoz tartozó földterületen fog megvalósulni az erdõtelepítések 72%-a, melyhez jelentõs EU-s támogatásra is számítani lehet.. Az erdészeti hatóság arra ösztönzi az erdõtelepítõket, hogy õshonos, elegyes, stabil erdõszerkezetû erdõk jöjjenek létre. Somogy megyében 1981–2001 között az alábbi ábra szerinti mennyiségû erdõtelepítés történt hektárban; 2002-ben már több mint 1650 hektár új erdõ létesült. 13. ábra

Mivel a fiatal erdõsítések rendkívül érzékenyek a vad károsítására (a támogatási egységárak már meghaladhatják hektáronként az 500 ezer forintot), a telepítési program sikeresen csak alacsonyabb vadlétszám esetén valósítható meg feszültségek nélkül. Hosszú távon megoldást csak a vad és élõhelye egyensúlyi állapotának visszaállítása jelentheti, azaz az elviselhetõ kár (5%) mértékéig kontroll alatt kell tartani, azaz radikálisan csökkenteni kell a vadászatra jogosultaknak a nagyvad létszámát. A vadászati hatóságnak a csökkentést ki kell kényszeríteni. Ehhez korrektebb vadlétszám-meghatározási módszert kell kidolgozni, és megbízhatóbb monitoringot kell bevezetni. Kaposvár, 2002. november 30.

28

A

SZARVAS TÚLSZAPORODÁSÁNAK ÁTTEKINTÕ ÉRTÉKELÉSE Buzgó József vadgazdálkodási osztályvezetõ, SEFAG RT.

Az országos gímteríték-adatok negyven esztendõre visszatekintve a következõképpen alakultak: 1960/3800 db, 1980/15 795 db, 2000/28 912 db, 2001/34 000 db A számok egyértelmûen mutatják, hogy az ország gímszarvasállománya növekszik. Ha megvizsgáljuk, hogy ez a folyamat milyen okokkal magyarázható, akkor azt tapasztaljuk, hogy a vadfaj elterjedése jelentõsen változott ugyanezen idõszak alatt. A gímszarvas folyamatosan foglalja el a korábban általa nem használt életteret. Gondoljunk csak pl. a Gemencrõl Bács-Kiskun megye Érsekcsanád–Császártöltés–Kecel térségébe települt, ma már igen számottevõ állományra, valamint a 90-es években Békés és Szabolcs-Szatmár megyékben megtelepedett populációkra is. Az új élettér mindenhol az erdõterületek növekedésével alakult ki, melyre a szarvas meglepõen gyorsan és hatékonyan reagált. Tehát a növekedés egyik magyarázata az élettérfoglalás. Ez a folyamat azonban a tradicionálisan „szarvasos térségekben”, így Somogy megyében, szûkebb pátriámban is lezajlott. Az 50’-es, 60’-as években csak a legerdõsültebb területeken élt állandó vadként a gímszarvas, s ahogy ezeken a területeken növekedni kezdett az állománysûrûség, úgy kezdte benépesíteni a szomszédos területeket is. Mára elmondható, hogy a szarvas Somogy megyében szinte folyamatosan jelen van, elterjedése kontinuus, a vadászatra jogosultak cca. 70%-a gazdálkodik a szarvassal. Húsz évvel ezelõtt ugyanez az arány csak 45% volt. El kell mondani azt is, hogy a szarvas areájának bõvülésében nem csak az erdõterületek változása hatott a növekedés irányába, hanem az is, hogy e vadfaj egyre jobban alkalmazkodik a környezetéhez, új szokásokat vesz fel, s nem ragaszkodik a nagy, zárt, összefüggõ erdõtömbökhöz. Ennek a legszélsõségesebb megnyilvánulása az ún. mezei szarvas, amely viselkedésnek legjobb példáját Bólyban vagy legújabban Szántód térségében lehet megfigyelni. A viszonylag kis kiterjedésû erdõfoltokat a vad hónapszámra elkerülve nagy, néha több száz darabos rudlikba verõdve a mezõgazdasági területeken él, így védekezvén az erdõben õt érõ stresszhatások ellen. Kövessük nyomon, miként zajlott-zajlik le a fentebb leírt élettérfoglalás, és miként éli ezt meg a vadgazda, milyen problémák keletkeznek e folyamat közben. Azért tartom fontosnak a történéseket ily módon elemezni, mert a megoldást is itt kell majd keressük! Egy új vadfaj megjelenése, amint láttuk, szinte mindig szomszédfüggõ, s majd mindig izgalmat és örömet vált ki az ott vadászók körében. A szarvas esetében ez a folyamat leg29

többször a fiatal bikák átváltásával kezdõdik. Néhány esztendõ múltával megjelenik az elsõ tehén a borjával és ha majd a bõgésben is ott marad, a vadgazdálkodó boldogan észleli, hogy „bõgés” van a területen. Ez a bõgés azonban magán viseli a periférikus bõgõhelyek sajátságait: a szarvasnász egy-két napig tart, zömmel éjszaka folyik, és leginkább a fiatal kölyökbikák vannak a területen. Sem vadászati lehetõséget, sem bevételt nem biztosít. Jó néhány év kímélettel jut el oda a terület, hogy a tarvadlétszám növekedésével helyenként már elfogadható, ún. átmeneti bõgõterület alakul ki, zömmel középkorú, nagy ritkán egy-egy idõsebb bika részvételével. Maga a bõgés rövid, rapszodikus, és vadásztatásra nemigen alkalmas. Az állandósuló gímállomány már számottevõ költségnövekedést okoz a vadkárokon keresztül, a bevételek ezzel szemben még elég szerények. A vadgazdálkodó válaszút elé kerül: mitévõk legyünk? A vadászok válasza szinte kivétel nélkül az, hogy tartsunk még nagyobb állományt, öregítsük meg a bikáinkat, s abból lesz pénz és több vadászati lehetõség. Ez a folyamat a legtöbb helyen addig tart, amíg igen nagy állománysûrûség mellett ki nem alakulnak az ún. centrális bõgõhelyek, ahol már az öreg bikák is megjelennek, és terítékre hozatalukkal büszkélkedni lehet. Ez az állapot azonban rengeteg problémával terhelt! A feldúsult vadállomány tartási költségei a mai erdõ- és mezõgazdasági környezetben szinte kigazdálkodhatatlanok! Somogy megyei adatokat említek: a 2001. évi országos mezõgazdasági vadkárok cca 1,4 millárd forintra rúgtak; ebbõl Somogy több mint 400 milliót tudhatott magáénak, s ehhez jött még a kb. 56 milliós erdei vadkártérítés. Az erdei vadkárok megelõzése érdekében épített kerítések építési és karbantartási költségei ezekben az összegekben még nem is szerepelnek! Somogyban jelenleg 1400 km vadkárelhárító kerítés áll, amellyel 8600 ha fiatalos van be(ki)kerítve. Nyugodt szívvel állítható, hogy megyénkben a vadgazdálkodás legnagyobb költségtételét a vadkárok kifizetése, ill. azok elhárítása teszi ki. A vadkerítések, megítélésem szerint, ekkora mennyiségben már inkább negatív hatásúak. Miért mondom ezt? A rengeteg kerítés rombolja az életteret, pontosan azt az erdõállapotot rejti el a vad elõl, amelyben az nyugalmát, szaporodási feltételeit, utódai biztonságos felnevelésének lehetõségét leginkább megtalálná. Sajnos a kerítések hatékonysága nem megfelelõ, a vad oda rendszeresen bejut, ezzel újabb feszültséget okozván erdõ- és vadgazda között. S azonkívül, hogy az erdõben kényszermozgásokat alakít ki, melyek újabb vadkárokat indukálnak, még hihetetlen drága is! Mindezeket figyelembe véve, úgy érzem, hogy a kerítés zsákutca! A fölszaporodott vadállomány a vadkárokon keresztül felerõsíti a gazdálkodási hibákat is. A hozzá nem értés, a nem helyesen kialakított vetésszerkezet, a rosszul megválasztott növényféleség (ideértve a fafaj megválasztását is), a tõkehiány, valamint a rossz agrotechnika hibáit azonnal a vadállomány nyakába varrják, s a vadgazdálkodókkal kívánják megfizettetni a fenti hibákból eredõ terméskieséseket. Vannak térségek, ahol a gazdálkodók „vadkárra termelnek”! A problémák közé tartozik az is, hogy a fölszaporodott gímszarvasállományt gyakran kapkodó, végig nem gondolt, drasztikus állománycsökkentési intézkedésekkel igyekeztek korlátok között tartani. Sajnos az ország egyik legértékesebb szarvasállományát kezelõ Somogy megye sem volt ez alól kivétel. Nézzünk ennek igazolására néhány megyei terítékadatot! 30

1980/3125 db, 1985/4447 db, 1991/ 6849 db, 1995/2779 db, 2000/5016 db Ennek az igen hullámzó hasznosításnak számos negatív következménye volt-van, melyek közül most felsorolnék néhányat. • A tarvadállomány lelövésének megemelése során az állományhasznosítás belsõ szerkezetét nem figyelték elég körültekintõen, ezért egy kalap alá vették a tehenet, az ünõt és a borjút. A lelövési feladatokat végrehajtó szakszemélyzet a vendégvadásztatás biztonsága érdekében kímélte a felnõtt korú nõi egyedeket, tehát a tehenet és az ünõt, és rendkívüli mértékben túlhasznosította a borjú korosztályt, benne a bikaborjakat is. Ez oda vezetett, hogy 10-12 év múlva, amikor ezeknek a borjú korosztályoknak kellett volna, vagy kellene adniuk az érett bikákat, ezek a korosztályok üresek vagy hiányosak lettek. Ez sok területen szinte ellehetetlenítette az állomány kiegyenlített, tartamos hasznosítását. • A rendkívül magas és folyamatosan emelkedõ vadgazdálkodási költségek miatt, ezeket az amúgy is hiányos bikakorosztályokat, erdészszóval élve, folyamatosan „elõhasználtákelõhasználják”. Ebbõl kifolyólag elfiatalodott a bikaállomány, alig-alig kerül terítékre öreg és ezzel szoros összefüggésben „nagybika”! A trófeabírálati adatok tanúsága szerint a területek jelenetõs részén ez az állapot már bekövetkezett; sajnos ez alól a valaha világrekord bikát produkáló vadásztársaságok sem jelentenek kivételt! • Jellemzõ hibaként kell megemlíteni, hogy a tehénkímélet és a túlságosan korai (Somogy, 1997 csak 2779 db!) hasznosítás visszafogása miatt az állomány néhány év alatt regenerálódott, és mára megközelítõleg azonos szinten lehet a „szarvasirtást” kiváltó 90’-es évek állományával. • Ugyancsak jelentõs problémát okozott, hogy a borjú korosztály túlhasznosítása mellett mára gyakorlattá vált a vadászati szezonon kívüli, ún. ünõzés, amely ugyanannak a már túlhasznosított borjú korosztálynak a még további csökkentésével járt. Ennek következtében hosszú idõn keresztül kevés ünõ korosbodott tehénné, melynek hatására a tehénállomány jelentõs mértékben elöregedett. • Mindezen problémákat tetézi, hogy a vadgazdálkodók a gazdálkodási nehézségeik kezelésére azt a gyakorlatot folytatják, hogy szinte mindent bérvadásszal próbálnak meglövetni, mintegy fetisizálva a fizetõvendéget. Vadásztársasági tag 5-10 évente jut hozzá trófeás vad elejtéséhez, annak is csak a selejtjéhez. Úgy tûnik, minél több a vadja egy vadásztársaságnak, a tagok annál kevesebbet vadászhatnak! • A vadkereskedelmi piacon túlkínálat alakult ki, hiszen valóban több a szarvas, mint korábban volt, s ezt még csak fokozza az, hogy a vadásztatás bizonytalansága miatt a legtöbb vadgazdálkodó túlbiztosítja magát, a 10 bika lelövésének lehetõségére 20 vendéget is megfogad, mit sem törõdve a túlkínálat miatti áreséssel és az eredménytelenség miatti piacrombolással. A vendégek ezt a helyzetet alaposan ki is használják az állandó alkudozásukkal! Nos, láthatjuk, van problémánk éppen elegendõ! Ezek megoldásánál mindenképpen szakmai érdekek érvényesítésére van szükség. Megítélésem szerint a szarvasállomány túlszaporodásáról általánosságban nem beszélhetünk az országon, illetve a megyén belül, ha31

nem konkrét térségek (vadgazdálkodási tájak) még konkrétabb vadgazdálkodóinál kell azokat a területeket keresni, ahonnan ezek a folyamatok elindultak, és ahol a folyamatokat szabályozni is lehet. Ezeket a vadgazdálkodási tájakat igyekeztünk a Somogy megyei körzetterv kialakításánál figyelembe venni, és 6 olyan, szarvasgazdálkodás szempontjából elkülönülõ alkörzetet hoztunk létre, amelyben a szarvasállomány kezelését, átalakítását lényegesen kézzelfoghatóbb módon tudjuk megoldani. Megítélésem szerint nem általánosan kell a szarvasproblémát és a szarvasállományt kezelni! Minden alkörzetben megtalálható az a néhány vadgazdálkodó (több esetben ez SEFAG-területet jelent!), ahol valóban túlszaporodott a gímszarvasállomány, s ahol az erdõ-, mezõ- és vadgazdálkodás egyensúlya felborult. Azonban ezeken a területeken sem pusztán a vad mennyiségi csökkentése az elsõdleges cél, hanem az, hogy az állomány szerkezetét a lelövésekkel úgy átalakítsuk, hogy a folyamat végére egy mennyiségileg jóval kisebb és a bikák kímélete által egy értékben a mostanihoz nagyon hasonló vagy a megfelelõ korosztályviszonyok miatt a jelenleginél jobb, helyreállt ivararányú állomány maradjon a területen. Somogy megye és ezen belül a SEFAG RT. szembenézett ezekkel a problémákkal, a hibákból okulva, kellõ önkritikát gyakorolva kialakította a maga elképzeléseit, s megpróbál példát mutatva egy olyan szakmai megoldást a gyakorlatban is bevezetni, amellyel a vadgazdálkodás jelenlegi feszültségei csökkenthetõk lesznek. Hozzászólás: Szeretném megragadni az alkalmat, és köszönteni a konferencia résztvevõi között a 80-adik életévében járó Páll Endrét, akiben munkahelyi elõdömet és – talán nem veszi sértésnek – atyai barátomat üdvözölhetem. Megadatott nekem, hogy gyermek- és fiatalkorom egyik kedvenc íróját az életben is megismerhettem, s meglehetõsen gyakori találkozásaink alkalmával a szakmáról, ezen belül is Bandi bácsi „szerelmérõl”, a somogyi, ill. a dunántúli szarvasról szót váltsunk, szakmázzunk. Így módomban volt az elsõk között elolvasni azt a levelét, amelyben Somogy–Baranya–Zala erdõgazdasági vezérigazgatóinak írva, elsõként vetette fel a „dél-dunántúli szarvas” világörökség részévé történõ avatásának ötletét. S lám, ötlete itt és ma méltó fogadtatásra talált, e konferencia résztvevõi által egy javaslat formájában testet öltött, s immár önálló életre kelt. Szeretnék még mindenképpen néhány szót szólni azokról az emberekrõl, akiknek az odaadása, szakmai elkötelezettsége nélkül a szép elméletek nem ültetõdnének át a gyakorlatba. A konferencia résztvevõivel együtt ámulattal telve csodáltuk a kiállított 2001-es lábodi és a 2002-es vörösalmai bikát. Valóban, szinte a természeti csoda kategóriájába tartozik ez a két bika, melyekre méltán lehet büszke a vadgazdálkodó Lábod Rt. és a SEFAG Rt. De hajlamosak vagyunk elfelejtkezni azokról a kollégákról, akik azokat a vendégeket kísérték, akik neve e bikák elejtése által talán örökre beíródott a vadászat nagykönyvébe, azokról a hivatásos vadászokról, akik hozzásegítették a magyar vadgazdálkodást e remek trófeákhoz. Sajnos különös aktualitása is van a mondanivalómnak, hiszen a lábodi kolléga, Petró Pista nem egészen egy esztendõvel a 16,80 kg-os bika meglövetése után, az idén augusztusban, a lábodi vadásznapot követõ hajnalon maga is követte a bikát az örök vadászmezõkre. A vörösalmai bikát a kaposvári erdészetünk fiatal hivatásos vadásza, Plucsinszky 32

Zsolt már 2000 szeptembere óta ismerte, s szakmai tudását, motiváltságát dicséri, hogy annak ellenére nem lövette meg a sokszor vendég elé kerülõ bikát, hogy volt olyan szezon, amelyben nem sikerült bikát lövetnie. Tiszteletben tartottuk döntését, amellyel a bikát két esztendõn át fiatalnak tartotta az elejtésre, s a szakmai türelem egy kiváló trófeában gyümölcsözött. Az ilyen kollégákra támaszkodva bízhatunk abban, hogy vadgazdálkodásunk, s ezen belül a dunántúli gímszarvas jövõje jó kezekben van, s lesz még mivel büszkélkedjünk a jövõben is! Legyünk is büszkék erre a teljesítményre, miként büszkék vagyunk legfrissebb Nobel-díjasunkra, Kertész Imrére! Persze a két dolog nem összehasonlítható, de számunkra ezek a sikerek felérnek egy-egy Nobel-díjjal, hiszen mi, vadászok-vadgazdálkodók csak a saját kereteinken belül vagyunk értékelhetõk, miként a dél-dunántúli gímszarvas is csak saját magához mérhetõ! Köszönöm, hogy meghallgattak, hogy ezeket a kiegészítõ gondolatokat elmondhattam!

33

A

VADRÁGÁS OKAI ÉS CSÖKKENTÉSÉNEK LEHETÕSÉGEI Prof. dr. Náhlik András Nyugat-Magyarországi Egyetem, Vadgazdálkodási Intézet Aligha tévedek, ha feltételezem, hogy a jövõ gímszarvasállományának nagyságát egyre inkább a rágáskár mértéke fogja meghatározni. Miért a rágáskár? – kérdezhetné a vadgazdálkodás ökonómiájában jártas olvasó, hiszen a mezõgazdasági vadkár általában jóval nagyobb kiadási tétel a vadászatra jogosultak költségvetésében, mint az erdei. Igen ám, csak míg a terményekben keletkezett kár hatása tisztán anyagi jellegû, addig az erdõben okozott kár az anyagi kihatásokon kívül természetvédelmi, ökológiai vetületein keresztül mármár ideológiai síkra emeli a vadgazdálkodás következményeinek mérlegelését. Az elviselhetõ mezõgazdasági vadkár viszonylag könnyen lemérhetõ azzal a vadsûrûséggel, amelynek a fenntartását a vadgazda még ki tudja gazdálkodni. Az erdei vadkár elviselhetõ mértékének meghatározása azonban meglehetõsen bizonytalan, és az érdekelt felek részérõl, óhatatlanul, általában számos érzelmi elemet is tartalmaz. A túlzott vagy annak vélt nagyvadsûrûségnek általában két, az erdõgazdálkodást és a természetvédelmet egyaránt érintõ kihatását szokták említeni. Az egyik az, hogy lehetetlenné válik az ökológiai szempontból ténylegesen kedvezõbb és olcsóbb természetes felújítások alkalmazása, a másik pedig, hogy a vadrágás megdrágítja az erdõfelújításokat, értéktelenebb erdõket eredményez, ráadásul a sokszor kényszerûen alkalmazott erdõsítésvédõ kerítések tájromboló hatásúak, vagyis a természetvédelem érdekeivel is ellentétesek. 1. ábra Az elsõkivitelû mageredetû termé szetes felú jítások aránya az ö sszes elsõkivitelû felú jításhoz viszonyítva

34

2. ábra A minõsé gi vadkár alakulása 1983 é s 1999 kö zö tt

És valóban, a fenti jelenségek sok gondot okoznak az erdõgazdálkodásnak és a természetvédelemnek egyaránt. Hajlamosak vagyunk azonban az általánosításra, és ha valamely térségben, területen tényleg elviselhetetlen a nagyvadsûrûség, rögtön tetemre hívunk, és a nagyvadgazdálkodás egészének gyakorlatát kárhoztatjuk. Ez vezet aztán az országos nagyvadállomány-csökkentõ kampányokhoz, mint amilyenek a 80-as évek közepén és a 90-es évek legelején voltak. És, hogy ezek mennyire értelmetlenek, azt mutatja a nyomukban tetten érhetõ kímélet és az utóhatásukként elfiatalodott, következésképpen értékükbõl vesztett nagyvadállományok. Ugye, könnyen belátható, hogy ezek helyett sokkal hasznosabb lenne a vadkárkímélõ vadgazdálkodási és erdészeti módszerek kidolgozása és alkalmazása, másrészt a helyenként mértéktelenül túlszaporodó állományok féken tartása. Így ezek hivatkozási alapként sem szolgálhatnának a már említett országos kampányok generálásához. Hogy mennyire tévútra vezethet az általánosítás, arra álljon itt csak egy példa. Bár a becslések köztudottan megbízhatatlanok, az a tény, hogy a legutóbbi erõteljes állománycsökkentést követõen, 1992–93 óta az országos gímszarvasállomány folyamatosan nõtt, és a vaddisznóállomány is talán soha nem látott méreteket ért el az utóbbi néhány évben, nemigen vitatható. Ennek tükrében vizsgáljuk meg a mageredetû természetes felújítások arányának alakulását (1. ábra). Eszerint eléggé nyilvánvalónak tûnik, hogy a természetes felújítások legfõbb akadályozója nem a nagyvadsûrûség volt, legalábbis országos méretekben semmiképp. Hiszen, ha az lett volna, a növekvõ állományok mellett a természetes felújítások arányának ilyen jelentõs és – tegyük hozzá – örvendetes növelése vágyálom maradt volna. Tanulságos megvizsgálni a minõségi vadkár és a gímszarvasállomány országos alakulását is (2. ábra). A minõségi vadkár a vadrágással érintett, csemetepusztulást nem szenvedett erdõsítések területét jelenti. Az 1990-es évek elejétõl folyamatosan csökkenõ kárérték 35

3. ábra A rágáskár é s a becsü lt szarvassû rû sé g alakulása

nem hozható összefüggésbe a gímszarvasállomány alakulásával, annál inkább az egyre növekvõ kerítésépítési kampánnyal. Amint azt már tudjuk, a 90-es években a gímállomány folyamatosan nõtt, és az évezred végére vélhetõen megközelítette a 80-as évek közepének szintjét. E megállapítás és a diagram trendje közötti ellentmondás feloldását az jelenti, hogy a 80-as évek elsõ felének adatai erõsen alábecsültek voltak. A lelövések elemzésével a szakemberek mindkét idõszakban 80–100 ezer közöttire tették az állomány nagyságát. Míg azonban a 80-as évek közepén kerítések csak itt-ott mutatkoztak, addig napjainkra sok helyen elképzelhetetlennek tartják a kerítés nélküli erdõfelújítást. Óhatatlanul felvetõdik a kérdés: indokolt-e ez a kerítésépítési mánia? Vannak-e olyan módszerek, amelyek segítségével a rágáskárt kerítésépítés nélkül is elviselhetõvé csökkenthetjük? Mielõtt válaszolnánk, vizsgáljuk meg, melyek azok a tényezõk, amelyek a rágáskár nagyságát befolyásolják. Nyilván e tekintetben elsõként a nagyvadállomány nagysága juthat eszünkbe. Kézenfekvõ, hogy több szarvas többet eszik, ezért az általa okozott kárérték is jelentõsebb. Ennek tudatában meglepõ lehet a 3. ábrára tekinteni. A vizsgált 10 000 ha-os nagyvadas területen a gímszarvas állománynagysága 1991 óta enyhén emelkedett. A rágáskár 1996-ig rendkívül hektikusan változott évrõl évre, holott a bekerített kárérzékeny erdõsítések aránya állandónak volt mondható, 12-13%-os értékkel. Ez a szám a következõ években 20-ra, majd 30-ra és majdnem 40%-ra nõtt, mely értéken állandósult. A rágáskárral fokozottan veszélyeztetett erdõsítések bekerítése kétségtelenül alacsony értéken stabilizálta a rágáskárt. Az 1996 elõtti idõszakot tekintve azonban nyilvánvaló, hogy a rágáskár nagyságára nem csak a szarvassûrûség hatott. Ha pedig ezeket a tényezõket felderítjük, esélyünk lehet arra, hogy bekerítés nélkül is elviselhetõ mértékûvé váljon a rágáskár. 36

De miért bizonyult a szarvasállomány nagysága ilyen csekély hatásúnak a rágáskár nagyságára? Ennek a megértésére vizsgáljuk meg elõször a gímszarvas élõhelyhasználatát az adott területen (4. ábra). Eszerint télen a szarvas ideje nagy részét az idõsebb erdõállományokban töltötte: minél nagyobb volt a cserjeborítás, annál szívesebben tartózkodott itt. Különösen a sûrû szederrel borított erdeifenyveseket kedvelte, ahol táplálékot és búvóhelyet is talált. Szívesen tartózkodott még a legelõkön, árvakeléses, gyomos szántókon, a fiatal mesterséges erdõsítésekben viszont csak kevés idõt töltött el. Mivel tehát ezeket a területeket csak esetlegesen használta, a rágáskár sem mutatott igazán szoros összefüggést a szarvasállomány nagyságával. Vélhetõen azonban, amennyiben az állomány nagysága elér egy bizonyos küszöbszintet, az élõhely kényszerû fokozott kihasználása miatt, a rágáskár hirtelen meg fog nõni. Ezt a jelenséget korábban mi is kimutattuk, és a külföldi szakirodalomban is ismert. Felvetõdik a kérdés: miért használja csak ilyen csekély mértékben az erdõfelújításokat a szarvas? Erre választ kaphatunk, ha lemérjük azt a hajtástömeget, amit egy fiatal erdõsítés ad. Az erdõsítés, átlagos csemetemagasságától függõen, mindössze 13-25 kg/ha hajtástömeget kínál. A terület átlagos, 4,1 ha-s erdõsítése esetén ez mindössze 50-100 kg hektáronkénti hajtástömeget jelent, ami egy csapat szarvasnak csak néhány napi táplálékszükségletét fedezi. A szarvasnak tehát egyszerûen „nem éri meg” ezeken a területeken táplálkozni, hisz az a csekély kínálat miatt egyáltalán nem hatékony. Helyenként akkor mégis miért károsít ezeken a területeken? Azért, mert átvonulóban lelecsipked egy-egy csemetét, és minél nagyobb a csemetéken kívüli kínálat, tehát az összes 4. ábra Élõhelyhasználati index az é lõhelytípusok fü ggvé nyé ben

37

fogyasztható növényi biomassza, annál többet tartózkodik itt, és annál nagyobb az esélye, hogy csemetéket is lerág. Az elmondottakat bizonyítja az is, hogy ahogy egy kis hó jelentkezett a területen, rögtön lecsökkent a rágáskár nagysága (5. ábra). És ez nem azért volt, mert a csemetéket megvédte volna a hótakaró, hisz a maximum 5-10 cm-es hóréteg a 6070 cm-es csemeték alsó hajtásait sem takarta be. Elfedte viszont a csemeték közötti lágyszárúakat, amelyek közül különösen a kétszikûek igen kedveltek a szarvas által. Mi akkor tehát az elérendõ ideális állapot egy erdõsítésben a vadkár csökkentése szempontjából? Kimutattuk, hogy mesterséges felújításokban minél több töltelékfát és cserjét hagyunk meg a célállomány csemetéi között, annál nagyobb az esélye ez utóbbiak épen maradásának vagy csak csekély károsodásának. A nagyobb tõszám mellett ugyanis az egyed kisebb valószínûséggel károsodik. Ezért is kedvezõbb a jóval nagyobb tõszámmal rendelkezõ mageredetû természetes felújítások elõnyben részesítése. Számos olyan terület van, ahol a mesterséges erdõsítéseket keríteni kell a vad elõl, a természetes felújítások pedig kerítés nélkül is sikeresek. Természetes felújítást azonban nem lehet mindenhol végezni. Ahol mesterséges felújításra kényszerülünk, ott célszerû tehát minél nagyobb fás szárú tõszámot elérni, ki kell azonban ápolni a szedret és a lágyszárúakat. Túl azon ugyanis, hogy ezek a gyökérkonkurencia vagy hónyomás révén csemetepusztulást okoznak, táplálékkínálatuknál fogva még vonzzák is a nagyvadat. Természetesen minél inkább záródik az erdõsítés, annál nagyobb lesz a táplálékkínálata, vagyis annál vonzóbb lesz a szarvas számára. A rágáskár átvészelése, vagyis az erdõsítés sikere szempontjából ekkor már a termõhely minõsége és a célállomány csemetéinek tõszáma lesz a döntõ. Minél jobb a termõhely, annál gyorsabban kinõ a csemete „a vad szája alól”. És minél nagyobb a tõszám, annál hamarabb záródik az erdõsítés, annál gyorsabban eltûnnek az egyre inkább árnyékolt lágyszárúak, és annál nagyobb lesz annak az esélye, hogy megfelelõ számú csemete kiszabaduljon a vadrágás nyomása alól. Máris ismerünk tehát néhány olyan tényezõt, amelyek fellépése adott esetben elfedheti a vadsûrûség rágásintenzitásra gyakorolt hatását. Más esetekben más tényezõk is hathatnak külön-külön, vagy egyidejûleg az elõzõekkel. Ugyanezen a területen kimutatható volt például a vadászati zavarás vadrágásnövelõ hatása. A fokozott vadászat ugyanúgy a nagy szarvascsapatok kialakulását eredményezi, mint más zavaró tényezõk, például a nagyragadozók jelenléte, vagy akár az agancskeresés. A zavarás ugyanis több mozgásra készteti a szarvast, miáltal megnõ az egyedek találkozási valószínûsége, ami a csapatképzést segíti, mely utóbbi egyben a zsákmányolás valószínûségét csökkenti. A nagyobb csapatok egyedei közötti versengés megnõ, ami az élõhelyek fokozottabb használatát eredményezi, vagyis végeredményképpen a rágáskár növekedését. Mit tegyünk tehát? Igyekezzünk a takarmányozóhelyek számának növelésével az állományt széthúzni a területen. Kerüljük a terület indokolatlan zavarását, és igyekezzünk a tarvadapasztást minél elõbb elvégezni. Ugyanis a tél végi idõszakban – különösen hómentes viszonyok mellett –, amikor a szarvas már felélte energiatartalékait, és a táplálékkínálat is kisebb, a rágáskár bekövetkezte még valószínûbb. Még a borjúselejtezést sem célszerû februárra hagyni akkor sem, ha nagyobb lesz a húsbevételünk, az ugyanis ismét csak a kár növekedését eredményezheti. Nem is elsõsorban azért, mert több borjú többet rág, hanem a már említett csapatképzési hajlandóság növekedése miatt. 38

5. ábra A hetente rágott hajtások száma 0.5 ha-on hó mentes é s hó takaró s napokon (P=0.008)

Nem csak az erdõsítések táplálékkínálata befolyásolja a rágáskár nagyságát, hanem azok területe is. A 2,5 ha-nál kisebb területû erdõsítések csemetéi ugyanazon területen nagyobb mértékben rágottak, mint a 2,5-10 ha közöttieké. Bár a jelenség más forrásokból is ismert, nem megnyugtatóan magyarázott. Kétféle okra lehet gyanakodni. Az egyik, hogy a kisebb kiterjedésû nyílt területeken szívesebben tartózkodik a szarvas, mert fedettebb a terep. Másrészt pedig, ugyanannyi idõ alatt egy kisebb terület csemetéit nagyobb százalékarányban rághatja meg, mint egy nagyobb területét. A rágáskár csökkentésének lehetõségeirõl részben már szóltam. Itt csupán zárszóként annyiban szeretném a leírtakat kiegészíteni, hogy a fentiek ismeretében igen fontos a károsításnak fokozottan kitett erdõsítéseknek a rágáskár bekövetkezte elõtti feltérképezése. Ezeken kell azután a megfelelõ kárcsökkentõ, megelõzõ módszereket alkalmazni, úgymint az ápolások helyes elvégzését, az elterelõ takarmányozást, vagy éppen a helyi fokozottabb, minél korábbi állománycsökkentést. Ha aztán ezek a módszerek nem vezetnek eredményre, a kerítésépítés elõtt célszerû olcsóbb, egyedi védekezési módszereket alkalmazni. Nem kerülhetjük el minden esetben a kerítésépítést: még kis vadsûrûség esetén is lesznek fokozottan használt és ezért károsított erdõrészek. Az „erdõrészlet szintû”, nagyobb odafigyeléssel végzett erdõ- és nagyvadgazdálkodás azonban akár áttörést is hozhat eddigi gyakorlatunkhoz képest anélkül, hogy nemkívánatos drasztikus beavatkozásokkal kellene ismét a nagyvadállomány mennyiségét és minõségét lerontani. Feltételes módot használtam azért, mert tapasztalatom szerint szélsõségesen nagy állománynagyság mellett a kár mértékének meghatározója a vadsûrûség lesz, és ekkor már tényleg csak a kerítésépítés használ. Ezen területek száma azonban nem olyan nagy, hogy emiatt országos szintû állománycsökkentési kampányt kellene indítani.

39

A

GÍMSZARVAS ÉS A TERMÉSZETVÉDELEM HELYZETE Szalay Sándor vezetõ-fõtanácsos, KvVM, TvH Tisztelettel köszöntöm a konferencia résztvevõit. A gímszarvas legfontosabb élõhelye az erdõ. Az itt jelenlévõknek nem mondok újat azzal, hogy az erdõ bonyolult rendszer, ahol a rendszer alkotóelemeinek, illetõleg csak egymásra gyakorolt hatásának teljes körû ismeretével a tudomány még adós. A természet törvényei szerint mûködõ rendszer minden egyes eleme nélkülözhetetlen szerepet játszik a természetes folyamatokban. Ennek a rendszernek egyik eleme a vadászható vad, így a gímszarvas is, amely az adott ökológiai rendszer része, genetikai érték, jelenléte szükséges és indokolt, fennmaradásához természetvédelmi érdek fûzõdik. Ez kerül kifejezésre a fenntartandó vadlétszám fogalmának meghatározása során, mely szerint a természetvédelmi érdekbõl fenntartandó törzsállomány olyan állománynagyságot jelöl, amely az adott területen az adott faj fennmaradását kockázatmentesen garantálja. A biológiai sokféleség fenntartásához, megõrzéséhez kapcsolódóan, a gímszarvasnak az adott élõhelyen fenntartandó létszáma attól függ, hogy milyen módon illeszkedik be az adott élõhely ökológiai rendszerébe, azzal dinamikus egyensúlyi kapcsolatban van-e. A gímszarvas is részt vesz az erdei ökoszisztéma energiaforgalmában, a táplálékláncban. Nélküle az erdõ nem tudná betölteni az élõvilágban rá osztott szerepét. A gímszarvas táplálkozásával, viselkedésével hozzájárul az erdõ összetételének, szerkezetének kialakulásához. Valamennyien tudjuk, hogy a természet minden faj, így a szintén természeti értéket képviselõ gímszarvas populációját is optimális keretek között tartja az EGÉSZ számára. Ha hagyják. De az ember nem hagyja! Ezért a csúcsragadozónak, az embernek kell átvenni például a nagyragadozók szerepét a vadlétszám szabályozásánál. Kérdés: Úgy csinálja-e ezt az ember, ahogyan ezt a természet törvényei megkívánnák? Rendelkezik-e az ember azzal a tudással, amivel meghatározhatja a különbözõ élõhelyek sajátosságai szerint történõ differenciálást? Nagy valószínûséggel ma ezekre a kérdésekre nemleges a válasz. Viszont ismerjük a jelenlegi helyzetet, és tudjuk, hogy a jövõben ezen változtatni kell.

40

A jelenlegi szigorú törvényi szabályozások és követelmények (természetvédelmi törvényre, erdõtörvényre gondolok) ilyen vadlétszám mellett nem tarthatók be. Ki kell mondanunk, hogy a mai állapot nem jó a természetvédelemnek. Melyek a természetvédelem célkitûzései? Kiemelten szerepelnek és a korábbi konzervációs stratégiával szemben elõtérbe kerülnek a természetes folyamatok megõrzésének szempontjai, ami feltételezi, hogy ezek a folyamatok minél zavartalanabbul játszódhassanak le. A gímszarvas esetében a legfontosabb élõhelyen, az erdõben a természetes folyamatok felújuláshoz, megújuláshoz kötõdnek. Ezek megfigyelése (erdõrezervátumokban) és segítése (a gazdálkodás alá vont területeken) a legfontosabb feladata a természetvédelemnek. Az általunk támogatott, természetes folyamatokon alapuló (kísérleti, majd üzemi bevezetésre javasolt) természetközeli gazdálkodási módszerek csak a természetes állapotokat megközelítõ vadlétszám mellett lehetségesek. Ezért folyamatos munkával és a fokozatosságot szem elõtt tartva, olyan gímszarvasállomány fenntartásában vagyunk érdekeltek, amely mellett az erdõben a felújulási, erdõfejlõdési folyamatok le tudnak zajlani. A vadlétszám megállapításánál a becslés helyett a folyamatok természetes módon történõ lefolyásán alapuló módszert (melyek kis területek bekerítésével figyelemmel kísérhetõk, értékelhetõk) tartjuk irányadónak. Ma azt mondjuk, hogy ennek a módszernek az eddigi hiánya a legdöntõbb a természetes folyamatok akadályozásában. Folyamatos együttgondolkodás szükséges, hogy a természetvédelem is elérje a kitûzött céljait, és a vadgazdálkodás se kerüljön lehetetlen helyzetbe. Biztató, hogy egyre több erdészeti és vadászati szakterületen dolgozó felismeri ezt. A vad védelmérõl, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény 42. § (3) bekezdése szerint a körzeti vadgazdálkodási tervet az FVM miniszter – a védett természeti területekre vonatkozó rész, valamint a fenntartandó törzsállomány és a fenntartható legnagyobb vadlétszám vonatkozásában a természetvédelemért felelõs miniszterrel egyetértésben – adja ki. Korábban a két illetékes miniszter között a létszámkorlátok kérdésében megtörtént a megegyezés azzal, hogy azt 2003-ban ebben a körben felül kell vizsgálni. A körzeti vadgazdálkodási tervek nagyobbik csoportja tegnap jutott el hozzánk. Mi azt szeretnénk, ha a miniszteri egyetértési jogkör gyakorlása keretében megtörténne a létszámkorlátok felülvizsgálata is, és a jóváhagyott körzeti vadgazdálkodási tervek már azt tartalmaznák. Kaposvár, 2002. november 22.

41

A

GÍMSZARVASÁLLOMÁNY-CSÖKKENTÉS MÉRTÉKE, ÜTEME ÉS MÓDJA Prof. dr. Sugár László VE Georgikon MK, Állattan Tanszék

Az utóbbi egy-két évben egyre gyakrabban, sõt „hangosabban” vetõdik fel a gímszarvasés vaddisznóállomány túlszaporodása, a létszámapasztás szükségességének és mértékének a kérdése. A „végrehajtás” már el is kezdõdött. A vaddisznó esetében nem is kell meditálni vagy vitatkozni. Egészen más a helyzet a gímszarvast illetõen. Szarvasállományunk értéke – anélkül, hogy e szó különbözõ lehetséges jelentéseit taglalnám – felbecsülhetetlen, talán leginkább a nemes öreg bükkösökhöz, tölgyesekhez hasonlítható. Így hát nem mindegy, hogyan esünk neki. Pedig egy ilyen „hûbele” apasztás néhány szarvasöltõvel ezelõtt (a 80-as években) már megtörtént. Egyik-másik dunántúli vadgazdálkodási egység csak mostanában kezdi kiheverni az akkori túlkapások következményeit. S megítélésem szerint a jelenlegi túlszaporodás fõ oka is oda vezethetõ vissza, hogy a vadgazdák többsége az akkori sokk hatására mindmáig igyekezett kímélni az állományt (l. a 91-es „rekordév” után a 95–98-as évek terítékét!). No de nézzük meg, mekkora is az állomány! 1. AZ ÁLLOMÁNYCSÖKKENTÉS MÉRTÉKE, ÜTEME Mindenekelõtt azt kellene tudnunk: mekkora a törzsállomány? 70 – 80 – 100 – 120 ezer körüli? Hogy a becsültnél nagyobb, az nem képezheti vita tárgyát! Emellett úgy vélem, hogy a mostani állomány létszáma a 80-as évekénél kisebb. Mindezek megvilágítására nézzük meg az 1. táblázat adatait. Az országosan összesített hivatalos becslési adatok alatt a hivatalos elhullással megnövelt terítékadatokat tüntetem fel. A 10 éves intervallumok után az utolsó egy-két év adata látható. Érdemes még hozzátenni ezekhez a 91-es, 95-ös és 97-es adatokat. A fenti adatpárok alapján nyugodtan leszögezhetjük azt, hogy a becslés és a teríték között nincs összhang! Sõt mi több, a becslési adatok teljesen alaptalanok, megbízhatatlanok, ha jól megnézzük a 91–95–97-es év alatti számokat. A törzsállomány jelentõs alábecslésére már 1986-ban felhívtuk a figyelmet (Páll E.–Sugár L. elõadásában, 1. ábra), kiemelve azt, hogy a 80-as évek elején tetõzõ állomány legalább 95-100 ezer körüli lehetett. Akkor sajnos nem vettük figyelembe a hivatalos elhullási adatokat, hiszen ezek hozzáadásával a hasznosítási arány még magasabb.

42

Gímszarvasállomány-alakulás

1. ábra

Milyen a hasznosítási arány? Az állomány szinten tartó hasznosítása esetén a szaporulatnak megfelelõ mennyiséget kellene terítékre hozni (pontosabban az elhullással csökkentett szaporulattal azonos számú szarvast). Mekkora is a szaporulati arány a gímszarvasnál? Ehhez a vemhességi vizsgálatok adatai adnak támpontot (a 80-as évek elejétõl kezdve több száz állat vizsgálata alapján, az alsó értékek gyenge élõhelyi viszonyok esetén, pl. vemhességi arány a Börzsönyben) Ünõk (1,5 évesek) Tehenek

20–90% 70–99%

Az országos viszonylatban érvényes vemhességi arányt csak nagyon hozzávetõlegesen lehet becsülni. Nincs megbízható információnk sem az ünõk/tehenek arányáról, sem az élõhelyi viszonyok hatásáról, sõt még az ivararányról sem. (Egy dolog biztos csupán, hogy ikervemhesség átlagosan 300 tehén közül egyben fordul elõ!) Így durván azt mondhatjuk, hogy a várható szaporulat 0,5–0,7 borjú/tehén (az elléskor 2 éves korúakat beleszámítva). Így ha 100 ezres törzsállományt veszünk alapul, az évenkénti országos szaporulat 30–35 ezer lehet! Ha azonban a létszám 120 ezer, s az ivararány 1 bika/1,2 tehén körüli érték, akkor a 40 ezret is elérheti a szaporulat.

43

1. táblázat Becslési/teríték (+elh.) adatok

A terítékbõl és az elhullásból adódó veszteség (mortalitás) mekkora? A hivatalos adatok szerint a veszteség igen tág határok között mozgott az elmúlt 20-25 év, sõt még az utolsó 5 év folyamán is: 21 ezer (1997) és 36 ezer (2001) között (2. táblázat). A veszteségbe beleszámítottuk a bejelentett elhullásokat is (országúti és vasúti elütés, késõn megtalált lelövés/sebzés, orvvadászat, kóbor ebek, betegség stb). Ez éves viszonylatban 1500-2200 közötti egyedszám. 2. táblázat Teríték (+elh.) adatok (ezer)

Az egyéb veszteség, megítélésem szerint, az elõbbi tételnél jóval nagyobb. Ez a tágabb értelemben vett orvvadászati tevékenységbõl, vadlopásból ered. Ennek a mértékét – országos viszonylatban – reálisan megítélni lehetetlen. Egy-egy bejelentett/nyilvánosságra hozott tettenérési, házkutatási, illetve nyomozási eredmény azonban döbbenetes számokat sejtet. Ezért azután nem lehet nagyon irreális, ha éves viszonylatban 8-10 ezerre becsülöm, ezt a rejtett (fekete) veszteséget. Az elõbbieket összesítve, a teljes éves veszteség akár 40-45 ezer is lehetett, már a 2001/2002-es idényben. Ez pedig még 100-120 ezres törzsállományból kiindulva is jelentõs létszámcsökkenést eredményez. Egyes területeken a pár évvel korábbi állomány a vadgazdák szerint mintegy a felére csökkent. A lelövési tervet nem nehéz megemelni, a hivatalos terítéket azonban csak átmenetileg lehet, ha nem akarjuk (újból) „kizsigerelni” az értékes állományokat (3. táblázat)! 3. táblázat Egy megyei lelövési terv/teríték adatsor

44

Az apasztás szükséges mértékét az elõbbiek alapján igen nehéz helyesen meghatározni. Fõként pedig nem szabad általánosan egységesen – sem területnagyság, sem becsült létszám szerint – elõírni! Csak differenciáltan, figyelembe véve: – az állomány minõségét (értékes állományok); – a sajátos élõhelyi viszonyokat, így: – ahol minimális az erdei vadkár (pl. berki területek); – a mûvelési ág változását (pl. leendõ erdõtelepítések). 2. AZ APASZTÁS MÓDJA Az elõbbiekben a létszámcsökkentés mértékérõl, a nyers mennyiségi szabályozásról volt szó. Legalább ilyen kényes, kritikus dolog az ivar és kor szerinti, sõt az egyes ivar- és korcsoportokon belüli lelövési arányok meghatározása is. Milyen az ivararány? A legnagyobb hangsúly rendszerint az ivararány szabályozásán van. Milyen (legyen) az ivararány? Biológusok szerint gímszarvasnál a természetes ivararány 1 hím:1,3 nõivarú (valamennyi korosztályt összesítve). Ezzel szemben az óhajtott (a trófeakultusztól elvakított vadászok szerinti) ivararány: 1,5-1,2:1 Vajon milyen az állomány ivari megoszlása? Utánanézhetünk a hivatalos becslési adatoknak (4. táblázat). Ezek szerint igazuk van a biológusoknak. A becsült ivararányértékek csökkenõ (az 1:1-hez közeledõ) tendenciát mutatnak az utóbbi 5-6 évet tekintve (az adatok azonban éppolyan kis valóságtartalmúak, amint azt a létszámbecslésnél láttuk). Ezt látszik alátámasztani a nõivar rovására erõsen eltolódott terítékivararány adatsor (5. táblázat). Ez ugyanis inkább ingadozó, mint növekvõ értéktendenciát jelez. Az utolsó idény adata mindenesetre eléggé feltûnõ: 1,55x-ös tehén(ünõ)-lelövési arány. Az egyik, minõségileg is igen jó szarvasos vadászterületen (a vadászati vezetõ elmondása szerint) a 2002-es bõgési idényben a pár naponként is csak itt-ott jelentkezõ intenzív bõgés, közelebbrõl megfigyelve, igen meglepõ képet mutatott: egy-egy tehén (ünõ) körül 10-15 bika hangoskodott, epekedett! Remélhetõleg ez csak egyedi, vissza nem térõ „rendellenesség” volt. Jóllehet a fen4. táblázat Becslés: tehén/bika (VG Adattár)

5. táblázat Teríték: tehén/bika (VG Adattár)

45

tiek arra utalnak, hogy már a 2001/02-es idényben „agyonverettük” az értékes populációk tehénállományát! Véleményem szerint értékes állományok esetében a tartamos lelövési (teríték-)ivararány 1,2-nél ne legyen nagyobb! A borjak ivar szerinti hasznosítása is sok szakmai vita forrása. Általában kímélendõnek tartják a bikaborjakat, gyakran még a gyengéket is. Még ilyen vélemény is támogató visszhangra talált: a bikaborjak rendszerint gyengébbek, borzasabbak, mint az ünõborjak, ezért igen megfontoltan szabad csak a borjakat apasztani! Pedig a természeti törvényeket itt is jó lenne ismerni, elfogadni. A borjak esetében sem szabad elnyomni a nõivart! Milyen a koreloszlás? A koreloszlás nem kevésbé kényes kérdés. Szüntelenül középponti kérdés az elfiatalodott bikaállomány. Mégis mit teszünk e probléma megoldása érdekében? Az idõsebb bikák nagyobb mérvû kímélését még a túlfejlesztett trófeabírálat sem képes kikényszeríteni (nem akarok most belemerülni a részletekbe)! Érdekes kontraszt itt az (amire egyik nagy tapasztalatú szakemberünk hívta fel a figyelmet), hogy tehénállományunk elöregedett(?). Helyenként bizonyára igaz. Nyilván nem mindegy az, hogy az esetleges elöregedés milyen mértékû. Mindenesetre gondoljuk végig a nõivarú létszámapasztási gyakorlatot (a selejtezést ideje lenne már kitörölni a mindennapi, illetve hivatalos használatból)! A terítékre kerülõ borjaknak nagyjából a fele ünõborjú. Az, hogy sok vagy kevés borjat lövünk, nézõpont kérdése. Tavasszal, nyár elején csak ünõborjat, ill. egyéves ünõt ejthetünk el. Ezzel együtt is marad még bõven belõlük a következõ idényre. A tarvadazás fõ idejére a normálisan fejlõdõ ünõk már szinte anyányiak, így ettõl kezdve – javarészt véletlenszerû lelövést feltételezve – a meglévõ koreloszlási arányoknak megfelelõ az apasztás. Véletlenszerû alatt azt értem, hogy azt lõjük, amelyik jól áll, kivéve a vezértehenet. Az öreg tehenek megmaradása pedig nagyon fontos egy ilyen fejlett társas viselkedési rendszerben élõ vadfaj esetében! Visszatérve a bikákhoz, kézenfekvõ lenne, hogy a fiatal korosztályt apasszuk erõsebben. Ez viszont, úgy tûnik, sehogy sem megy. A bikaborjút kímélni kell, a csaposok közt aligalig akad olyan, amelyiknek a csapja alatta van az elõírásos minimumnak. Így máris ott vagyunk a 2. agancsúaknál (ezeket a szakemberek általában 3 évesnek nevezik, valójában a fõidényben 2,5 évesek. Nos, mi a helyzet ezeknek a gyérítésével (selejtezésével)? Idézek egy nemrég megjelent szakkönyvbõl: „A fiatal bikákat csak akkor szabad meglõni, ha testileg is elmaradtak a fejlõdésben…” (Fatalin Gy.: A magyar gímszarvas) Sajnos vagy szerencsére, sok sportvadász igen hadilábon áll a bikák életben történõ korbecslésével. A gyakorlatban ez sokszor azt jelenti, hogy kétszer annyi idõsnek vélik a bikát – gyakran még a birtokbavétel, sõt a koponyatisztítás után is –, mint amennyi valójában. Így például a 2,5 évest ötévesnek, a 4,5 éveset 7-8 évesnek. (Számomra érthetetlen módon a vadkannál ugyanez a helyzet!) Aztán persze meglepõdnek a bírálatkor kapott korbecslési eredménytõl (minuszpont/ok/tól). A „profi szarvashústermelõ” orvvadászok pedig, úgy tûnik, kifejezetten a fiatal bikákat kedvelik, különösen barkás állapotban(?). Ezek azonban csak mellékvágányok. Szilárd meggyõzõdésem, hogy nem tûr halasztást a fiatal bikakorosztály fokozott mérvû apasztása! Tudom jól, hogy ez mennyire ellentétes a legtöbb 46

szakember véleményével. Tudomásul kell venniük azonban, hogy a bika-oldalt illetõen nincs más megoldás! A legnagyobb akadályt azonban trófeabírálatunk, a bírálati szempontok – bár igen fejlett, de a valóságtól, a biológiai alapoktól teljesen elszakadt – jelenlegi formája jelenti. A trófeabírálati (selejtezési) szempontok, elõírások és szankciók gyökeres megváltoztatását nem szabad elodázni, különösen a fiatal bikakorosztályt illetõen. Másképpen nem tudunk kilábalni a kátyúból, ami a magas szarvaslétszámmal és az ehhez kapcsolódó jelentõs erdei vadkárral van összefüggésben. A drasztikus létszámapasztást, különösen annak uniform mechanikus voltát azonban mélységesen elítélem. Igenis át kell gondolni, alaposan meg kell vitatni a részleteket! Értékes dél-dunántúli szarvasállományainkat bûn lenne meggondolatlanul szétverni. Ezért bizonyára áldozatokat is kell hozni. Pénzügyi forrásokat kell keresni, és nem csak a vadgazdálkodás, hanem a természetvédelem oldaláról is. Ahogyan azt egyik nagy öregünk, Páll Endre kezdeményezte, ez a mi gímszarvasunk is megérdemelne annyi figyelmet, védõ gondoskodást, kiemelt státuszt, mint pl. a vidra, a fekete gólya vagy a rétisas. Szerencsére azért vannak újabb kezdeményezések, pl. a „Zalai gímszarvasért” Alapítvány vagy a közelmúltban felvetõdött ötlet, a világörökséggé nyilvánítás ügye. A konkrét forma nem túl lényeges, hanem az, hogy a gímszarvast természeti kincsünknek, örökségünknek tudjuk elfogadtatni és megtartani. Ez csak jó ómen lehet, hiszen ezerszáz éve csodaszarvasunk már bevezetett minket Európába. Összegzésül a következõket emelem ki: – A gímszarvaslétszám-apasztás helyes mértékének, ütemének a megtervezéséhez nem elegendõek a rendelkezésre álló adatok (az ezt elõsegítõ vadbiológiai kutatásoknak a jövõben /is/ prioritást kellene adni)! – Még 100-120 ezres (volt) tavaszi állományt feltételezve is, már jelentõs csökkenés következett be, mivel a kalkulált 30-35 ezer példányos szaporulathoz képest az (általam becsült) éves veszteség 40-45 ezer. Annál is inkább, mert a hivatalos tehénlelövés aggasztó mértéket ért el (1,55 tehén/bika). – Mindkét ivarú borjak létszámának erõteljesebb apasztása mellett a tehén(ünõ)-pusztítás mérséklését javaslom. Ugyanakkor szükségesnek tartom a fiatal bikák létszámának jóval nagyobb mérvû apasztását. – A gímszarvas kimagasló értékû dunántúli populációinak és ezek élõhelyének természeti (nemzeti?, európai?) kincsként való kezelését ajánlom. Az újabb döntésre pedig majd unokáink lesznek jogosultak! Ennek érdekében javasoltam fél évvel ezelõtt e fórumnak, a „Szarvaskonferenciá”-nak az összehívását, ami csak egy kis megállóhely a nehéz ösvényen haladva.

47

TRÓFEABÍRÁLAT

RENDJÉNEK GYAKORLATA ÉS JAVASLAT MÓDOSÍTÁSÁRA Farkas Dénes

Hazánkban az elsõ trófeakiállítást – amely a bírálat elsõ lépésének tekinthetõ – a 19. század végén, 1871-ben rendezték, majd már 1880-ban kiállításon mutatták be az év legszebb trófeáit. Ezt követõen évenként rendszeresek voltak a trófeakiállítások. Figyelemre méltó volt az 1892-ben megrendezett, ahol az elõzõ 10 évben zsákmányolt trófeákat mutatták be. A bemutatott trófeák rangsorát szemrevételezéssel: szépség, súly, ágszám, szárhosszúság alapján állapították meg, de volt eset, hogy az elejtett szarvasbika súlyát is megadták. A sorrend megállapításában a pontszám még nem szerepelt. Az önkéntesség alapján bemutatott trófeák adatait csak az 1920-as években jegyezték fel elõször. A kiállításokat 1880-tól 1944ig a Nemzeti Vadászati Védegylet szervezte. Az elsõ világháború idején és azt követõen, néhány évben nem rendeztek kiállításokat; a sorozat csak 1925-ben folytatódott. Fontos megemlítenem, hogy 1928-ban szerepeltek a zsákmányolt trófeák elsõ ízben nyílt területi és vadaskerti megbontásban! A sorrendiség megállapításához csak a húszas évektõl vezették be a pontozást, ami kezdetben csak néhány mért adattal egészítette ki a szubjektív megállapításokat. 1925-ben már képlettel dolgoztak. A bírálat módszerének kialakulásában nagy szerepe volt Nadler Herbertnek, aki elsõsorban a szarvasagancs bírálati képletének kidolgozásával foglalkozott, de mellette a dámagancs és a muflonszarv bírálati képletének jobbításán is dolgozott. A bírálóbizottság 1925-tõl 1944-ig Nadler Herbert vezetésével dolgozott, és mellette „neves vadgazdák és vadászati szakemberek” vettek részt a bírálatban. A második világháborút követõ években a szakirányításnak elsõ feladata a nagyvadállomány mennyiségének növelése volt, ezért 1950-ig hazánk egész területén tilos volt szarvast lõni, és õzbakra is csak kivételes esetben adtak lelövési engedélyt. A trófeabírálat újjászervezése és a munka megkezdése Szederjei Ákos nevéhez fûzõdik. A bírálatok a MÁLLERD-nél kezdõdtek, majd az Erdészeti Tudományos Intézet (RTI) megalakulása után a vadgazdaság-tudományi osztály feladata lett. Kezdetben a trófeabírálat célja a második világháború utáni években szaporodó gímszarvasállomány felmérése volt. 1957-tõl érkeztek külföldi bérvadászok, és az általuk elejtett nagyvad- – kezdetben gímszarvas- és õz- – agancsok elbírálására kapott feladatot a hazánkban elsõként létrehozott állandó Országos Trófeabíráló Bizottság. A bizottság az 1954-ben véglegesített nemzetközi képlettel bírálta a szarvasagancsokat, majd 1962-tõl a dámlapátokat, a muflonszarvakat, az õzagancsokat és a vadkanagyarakat is.

48

A szarvasagancsok esetében a Nadler-képlet pontszámát napjainkban is fel kell tüntetni a nemzetközi mellett. A hazai trófeabírálat tudományos céllal jött létre, és ennek megfelelõen is mûködött. Kezdetben jogszabályi háttere nem volt. Az erdõkrõl és a vadgazdálkodásról szóló 1961. évi VII. tv. a trófeabírálat mûködésérõl még nem tesz említést. Az Országos Trófeabíráló Bizottság mûködésének szabályozásáról elsõ ízben a 3/1963/Erd.É.1./ OEF számú utasítás rendelkezett, majd ezt a 28/1968/MÉM.É.15./ MÉM számú miniszteri utasítás követte. A trófeabírálat rendjének részletes szabályozásával a mezõgazdasági és élelmezésügyi miniszter 19/1969/MÉM.É.13./ MÉM számú utasításában találkozunk. Ezt követõen jöttek létre az OTB mellett a megyei trófeabíráló bizottságok. Tanulságos az országos és a megyei bizottságok összetételérõl hozott utasítás, amely a következõ: „Az OTBB-nak elnöke és négy tagja van. Elnökét a minisztérium Erdészeti és Faipari Hivatalának vezetõje, két tagját a minisztérium Vadászati és Vadgazdálkodási Fõosztályának vezetõje, két tagját pedig a Magyar Vadászok Országos Szövetsége 3 év tartamára bízza meg.” „Az MTBB-t a megyei tanács vb. mezõgazdasági és élelmezésügyi osztálya alakítja meg. Az MTBB-nek három tagja van, akik közül egyet a területileg illetékes erdõrendezõség, egyet a MAVOSZ megyei intézõbizottsága javaslatára a megyei mezõgazdasági és élelmezésügyi osztály jelöl ki 3 évi idõtartamra. A tagok maguk közül választanak elnököt.” Némi változás következett be a 8/1977./MÉM.É.16./ MÉM utasítás megjelenését követõen, amely az OTBB létszámát 5 fõre emelte. Elnökét és két tagját a minisztérium Vadászati és Halászati Fõosztályának vezetõje, két tagját pedig a MAVOSZ bízta meg. A MTBB-ot a megyei tanács mezõgazdasági és élelmezésügyi szerve alakította meg. Három tagjából egyet a megyei mezõgazdasági osztály dolgozói közül, egyet a területileg illetékes erdõrendezõség, egyet a MAVOSZ megyei intézõbizottsága javaslatára a megyei szakigazgatási szerv jelölt ki 5 évi idõtartamra. A megyei bizottságok csak a hazai vadászok által zsákmányolt nagyvadtrófeák bírálatára kaptak jogosítványt. Ugyancsak ezzel egy idõben vezették be elsõ ízben a hibás lelövések szankcionálását, ami a hazai vadászok esetében felügyeleti intézkedést (pl. területbérleti szerzõdés felmondása), külföldi bérvadászat esetében a bérlelövési díj elvonását jelentette. A rendelkezést 1982-ben eltörölték. Az országos és a megyei bizottságok 1993-ig változatlanul mûködtek. A szervezet felépítését a 8/1993.(I.30) FM rendelet változtatta meg, melynek értelmében az OTB elnökét a miniszter, tagjait és az MTB elnökét – az OTB elnökének javaslata alapján – a minisztérium nevezte ki. Az MTB tagjait az OTB elnöke nevezte ki, illetve kérte fel. Ebben az idõszakban kezdte meg mûködést az OTB mellett 6 országos hatáskörû, a külföldi bérvadászok által zsákmányolt trófeák elbírálására jogosult megyei bizottság is. A trófeabírálat rendjében a vadászati törvény és annak végrehajtására kiadott 30/1997.(IV.30.) FM rendelet jelentõs változást eredményezett. A korábbi összetételû MTBok megszûntek, a bírálat feladatát a jogszabály a megyei vadászati hatóságokra ruházta.

49

A trófeabírálat szervezeti felépítése és feladata A fél évszázada létrehozott trófeabírálat szervezeti felépítésérõl részletes, a célját és mûködését tartalmazó miniszteri rendelet vagy mûködési szabályzat nem született annak ellenére, hogy azt már a 30/1970.(XII.24.) MÉM rendelet, valamint ennek módosításáról szóló 23/1972. (XII.2.), a 4/1973.(III.22.), a17/1977.(V.6.) MÉM rendelet is tartalmazott egy olyan kitételt, amely így szól: „A trófeabíráló bizottságok szervezetére és mûködésére vonatkozó szabályokat külön jogszabály állapítja meg.” Az elmaradást, illetve hiányt kívánta pótolni a vad védelmérõl, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény és a végrehajtására kiadott 30/1997. (IV.27.) FM rendelet. Legnagyobb változást a bírálat rendszerének hatósági intézményrendszerbe történõ integrálása jelentette. Ezzel az intézkedéssel a jogszabály a bírálatot hatósági és igazgatási feladatokkal ruházta fel. A bírálat évtizedekkel korábban kialakított szakmai tartalma csorbult, esetenként meg is szûnt. A bírálat rendszerébe olyan elemek kerültek, amelyek a gyakorlatot sértõ intézkedésekre adtak jogosítványt a hatóságoknak. A bírálat rendjében olyan adminisztratív és bürokratikus túlzások születtek, amelyek a bírálat jelentõségének túlzott szerepét kívánták kiemelni, miközben figyelmen kívül hagyták a gyakorlati tapasztalatokat. A jogszabályi változás elsõsorban a megyei (elsõ fokú) trófeabíráló bizottságok rendszerbe illeszkedését szolgálta, miközben az OTB szerepének, feladatának és jogkörének tisztázása háttérbe szorult. A megyei bizottságok bírálógárdájába a vadászati felügyelõk kerültek, akik a trófeabírálat elméletérõl és gyakorlatáról – néhány személy kivételével – hiányos ismeretekkel rendelkeztek. A trófeabírálat során egyaránt szükség van az egyszerûbb objektív trófeaméretek felvételére és a nagyobb felelõsséggel járó szubjektív megállapításokra is. Ez utóbbi viszont már nagy szakmai felkészültséget és gyakorlatot igényel. Az új trófeabírálati rendszerbõl az évtizedes tapasztalatokkal rendelkezõ szakembereket kihagyták, ezzel a bírálat objektivitása és pontossága sérülékennyé vált. A trófeabírálat átszervezése során hiányos intézkedés született az OTB feladat- és hatáskörére, nem készült olyan, az egységes mûködést biztosító szabályzat, amely a feladat-végrehajtásra, valamint az egységes bírálati eszközök használatára vonatkozott volna. A bizottságok feladatainak egy részét jogszabályok írták elõ (hiányosan), más részük tradicionális eredetû, azaz öröklött volt. Feladataikat az alábbi felsorolás összefoglaltan tartalmazza. Az OTB feladata: – másodfokú trófeabírálat; – a megyei felügyelõségek trófeabírálati és az ezzel összefüggõ hatósági munkájának szakmai irányítása, felügyelete; – a hatósági ellenõrzésben való részvétel; – adatállományok összesítése, vezetése, karbantartása, átadása a Vadgazdálkodási Adattárnak; – a körzeti vadgazdálkodási tervezésben való részvétel, folyamatos értékelõ munka; – szakmai statisztikai összesítõ jelentések készítése, döntés-elõkészítõ anyagok összeállítása; – a trófeabírálat informatikai fejlesztése (bírálati program); – központosított beszerzések (érem, oklevél) és szétosztás, helyi eszközigények elbírálása; – CIC szakbizottsági munka 50

– kiállítások szervezése, rendezése, külföldi részvétel esetén a nemzeti trófeaanyag összeállítása; – ranglisták vezetése, a kiemelkedõ trófeák nyilvántartása; – a nemzeti trófeafotó-archívum kezelése; – kapcsolatos ügyekben szakhatósági, szakértõi részvétel; – trófeabírálat oktatásával kapcsolatos feladatok. Az FVM megyei földmûvelésügyi hivatalok vadászati és halászati osztályának trófeabíráló bizottságai a vadászati hatóság szervezetében 13 idõszakosan mûködõ, megyei illetõségû trófeabíráló bizottság feladata: – a vadászjeggyel rendelkezõ vadász által elejtett vad trófeájának idény végi, idõszakos trófeabírálata; 6 állandó mûködésû, megyei és országos illetõségû trófeabíráló bizottság feladata: – a vadászati engedéllyel rendelkezõ vadász által elejtett vad trófeájának folyamatos trófeabírálata és a vadászjeggyel rendelkezõ vadász által elejtett vad trófeájának idény végi, idõszakos trófeabírálata.

A trófeabírálat gyakorlati szerepe A nagyvadállomány minõségének javításában a klasszikus vadgazdálkodás a selejtezésnek, ezen belül a trófea alapján végzett szelektálásnak (válogató vadászatnak) jelentõs szerepet és jelentõséget tulajdonít. Az évtizedek óta folyó szakmai vita és a gyakorlati tapasztalatok mindinkább arra a következtetésre és megállapításra késztetik a gyakorlati szakembereket, hogy a trófea alapján végzett selejtezéstõl a trófea legfontosabb mutatói (tömeg, hosszúság, forma) nem változnak. Ezt a megállapítást napjainkra már a tudomány is alátámasztja. Az egy-egy fajra jellemzõ agancs-, illetve szarvforma genetikailag stabil, a növekedésnek az átörökítõ szerepe elhanyagolható. Agancsot, illetve szarvat csak a hímnemû példányok viselnek, ezért a nõnemû egyedeket ez alapján nem lehet szelektálni. Tehát az agancs és a szarv tömegének, szár és szarv hosszúságának jelentõs javulása ettõl nem várható. Nagy jelentõsége van az élõhelynek, az élõhely természetes és mesterséges táplálékának, annak összetételének, valamint egyéb tényezõknek, mint pl. a nyugodt, stresszmentes életnek, valamint az idõjárásnak. Bizonyított, hogy megfelelõ takarmányozással jelentõsen javítható az õz-, a szarvas- és a dámtrófea tömege. Növeli a selejtezés bizonytalanságát az is, hogy a selejt fogalmát igencsak tág határok között lehet meghatározni a szarvas-, a dám-, és az õzagancs esetében egyaránt. Több példával bizonyítani lehet a selejtezés minõségjavító eredménytelenségét. A tengelici vadásztársaság területén az 1972–1990-ig zsákmányolt különbözõ korcsoportokba tartozó õzbakok agancsainak szárhosszúsága nem változott. A „gyilkos” (nyársas) agancsok száma az évenként terítékre került bakok között nem csökkent.(2,5-3%). Az abádszalóki vadásztársaság területén az 1982. és 2002. év között elejtett õzbakok között ez az arány szintén nem változott, 2-3% között ingadozott (Simon Károly szóbeli közlése). 51

Nincs meggyõzõ bizonyíték arra, hogy az agancs és szarv alapján végzett selejtezés (válogatás) minõségjavulást eredményez. Az évenként változó trófeaminõség (tömeg, érmes arány) elsõsorban a táplálék mennyiségének és minõségének függvénye. A trófeabírálat jelentõsége a nagyvadállomány minõségének folyamatos, vadászati egységre lebontott regisztrálása. Az állam a tulajdonában lévõ vadállományt igyekszik optimális szinten tartani, és minõségét megõrizni vagy javítani. Ennek egyik eszköze a trófeabírálat, melynek során évenként kap információt a nagyvad minõségérõl, aminek legfontosabb értékmérõje az érmes trófeák aránya. De képet kap a nagyvadfajok (hímivarúak) korosztályviszonyairól is.

Trófeabírálat Európában A trófeabemutatási kötelezettséget Európában hazánkon kívül sehol nem írja elõ jogszabály. Meglepõ, hogy a nagy vadgazdálkodási és vadászati hagyományokkal rendelkezõ államokban is csak az utóbbi években indult el a bírálat rendszerének államilag történõ öszszefogása, irányítása. Így pl. Lengyelországban jelenleg vannak kialakulóban a nemzeti trófeabíráló bizottságok. A legismertebb gyakorlat a trófeakiállításokon végzett trófeabírálat (pl. Németországban, Lengyelországban). Ausztriában csupán az állami területeken zsákmányolt vad trófeáját kötelezõ bírálatra bemutatni. Romániában a területeket bérbe adó erdõgazdaságok végzik a bírálatot. Szlovéniában a vadászterületen a fõvadász teszi ezt. Ott, ahol több vadászszövetség van, pl. Németországban, ezek érdekeltségi területein is eltérõ a bírálat rendje, de sehol nem kötelezõ. A gazdag vadgazdálkodási és vadászati tradícióval rendelkezõ Csehországban és Szlovákiában úgyszintén csak kiállításokon bírálják el az ott bemutatott trófeákat. Kérdés, az EU-csatlakozást követõen ezen a téren szükségünk lesz-e jogharmonizációra.

A trófeabírálat ellentmondásai a gyakorlatban A trófeabírálat jelenlegi elmélete a nagyvadállomány selejtezésének – a hagyományos, klasszikus vadgazdálkodás értelmezése szerinti, fontossági sorrendben – az elsõ helyet tulajdonítja. Az évtizedek óta folyó szakmai vita és a tudományos vizsgálatok tapasztalatai és eredményei viszont bizonyították, hogy az agancs, illetve a szarv alapján végzett selejtezés (helyesebben válogatásnak vagy szelektálásnak mondhatnánk) az állomány minõségére, nevezetesen az agancs vagy szarv tömegének, méreteinek növelésére nem alkalmas. Agancsot vagy szarvat hazai nagyvadjaink között csak a hím példányok hordanak, ezért a nõnemû egyedeket erre nem lehet szelektálni. Egy adott fajra jellemzõ agancs, és szarvforma genetikailag stabil, viszont a növekedésnek az átörökítõ szerepe elhanyagolható. Tehát az agancs és a szarv méreteinek növelésére, a rendellenes formák csökkentésére, illetve megszüntetésére a selejtezés nem alkalmas. Ennek ellenére a trófeabírálat olyan jelentõséget tulajdonít ennek, hogy azt hatósági eszközzel, akár pénzbírsággal is szankcionálja. A bírálat során ez a tudat uralkodik, aminek következtében a gyakorlatban több ellentmondással találkozunk. 52

– Az utóbbi évtizedben a hatóság túlzott szigorral lépett a trófeabírálat rendszerébe. A korai lelövések szankcionálása érdekében igyekezett olyan mutatókat mesterkélten megszabni az agancsokra és szarvakra, amelyek azok szabványos „elõállítását”, ismétlõdését feltételezi. A természet képzõdményei között az agancs és a szarv azok egyike, amelyeket nem lehet egységes elvek szerint, kategorikus megállapítások alapján, fejlõdése közben rendszerbe, sablonba szorítani. Utalás történt arra, hogy az agancs – kisebb mértékben a szarv – fejlettsége, tömege elsõsorban az élõhely, az élõhelyen fellelhetõ élelem mennyiségének, minõségének és összetételének az eredménye. A szakszerûtlen elejtés megállapításához mesterkélt összeállítású táblázatok a gyakorlatlan trófeabírálók számára készült „szakmai” kapaszkodók, amelyek alkalmazhatók a trófeabírálatban kevésbé járatos vadászokkal szemben a szankció kiszabásakor. A segédlet legnagyobb hibája, hogy évre (évjáratra) követeli a kor megállapítását, megfeledkezve arról, hogy egzakt kormegállapításra alkalmas módszer jelenleg nincs. Erre való tekintettel a pénzbírság kiszabásának sincs alapja. – Korai lelövés esetén, a jogszabály megkülönbözteti az engedéllyel és a vadászjeggyel rendelkezõ vadászt. A vadászati engedéllyel rendelkezõ vadász által bérvadászat során zsákmányolt vad trófeája után, a hibás lelövés esetén, vadgazdálkodási bírsággal kell sújtani a vadászatra jogosultat. Ez ellentmondást eredményez a vadászjeggyel vadászó esetében, amikor az – „hibás” lelövés esetében – vadászjegybevonással büntethetõ annak ellenére, hogy a szakszerûtlen vadászatért a vadászatra jogosult a felelõs. – A jelenlegi jogszabály megfelelõ és gyenge élõhelyet, ebbõl eredõen két eltérõ fejlettségû trófeát különböztet meg szarvas és õz esetében. E kategóriába sorolás ebben a formájában szubjektivitásra ad lehetõséget. Amennyiben a szakszerûtlen elejtés minõsítésének ismérvei a vadgazdálkodási körzetekre elkészülnek, abban az esetben a bírálat rendjében még nagyobb lesz a bizonytalanság, a tévedés és a visszaélés lehetõsége (pl. ha két szomszédos vadászatra jogosult más-más vadgazdálkodási körzetbe esik, ezért ugyanaz a szarvasagancs egyik területen elmarasztaló, a másikon pozitív minõsítést kaphat). – A trófeabírálat eredményeibõl azt a következtetést vonták le, hogy a nagyvadállomány (szarvasbika, õzbak) elfiatalodott. Vajon ezt a megállapítást kritika nélkül elfogadhatjuke abban az esetben, ha a kormeghatározási módszerünk bizonytalan? – Ehhez kapcsolódó szakmai kérdés a golyóérettség megállapítása. Évtizedek óta vitatott ennek a korhoz kötése. Köztudott, hogy ez az egyedtõl, annak egészségi állapotától és az élõhelytõl egyaránt függ, ezért indokolt lehet a korhatár rugalmas kezelése. Pl. az õzrõl szakmai körökben közismert, hogy az érmes, de még inkább a kapitális trófeát viselõ egyedek életkora 6 év alatt van. Ezzel szemben csak kivételes esetben hallunk a bírált trófeák között 3-4 éves korban elejtett bakról! Nevezhetjük ezt tévedésnek, ám valójában ez a szakma megcsúfolása. Nem merjük kimondani, hogy az õz már 4-5 éves korában eléri az agancsfejlesztés csúcsát, azaz a golyóra érettség korát, holott ezt Szederjei 1959-ben már leírta! Hasonló a helyzet a dámmal is. Az érmes agancsok között 12-13 éves korú bika Tolna megyében csak elvétve kerül bírálatra: az érmes agancsú bikák kora 8-10 év! A trófeabírálat nem tesz különbséget a szabad területi és a kerti trófeák között, ahogy ezt már a XX. század elején is tették (nyíltterületi és vadaskerti szarvasok). Ugyanakkor a Vtv. végrehatási rendelete 30/1997.(IV.30.) FM rendelet kötelezi a vadászatra jogosultat a zárt kerti nagyvad megkülönböztetett azonosító jellel történõ megjelölésére. 53

– A mínusz pontok utáni szigorú szankcionálás a vadászt sok esetben arra kényszeríti, hogy a trófeát ne mutassa be bírálatra. A bírálók esetében is tapasztalható az elnézés, melynek következménye a hamis adatfelvétel, a kor meghamisítása. – A gyakorlat és az elmélet nincs összhangban. A vadászterületen pontos kort megállapítani különbözõ látási viszonyok mellett még a legnagyobb gyakorlattal rendelkezõ hivatásos vadász számára is nehézséget jelent, ugyanakkor a trófeabírálat megköveteli a pontos évet, tehát kizárja a tévedés lehetõségét. – A szigorú mínuszpontos szankció a fiatalkori válogató vadászatot – amelynek egyik célja a korosztályviszonyok megfelelõ beállítása – gátolja, ugyanis fiatalkorban legnehezebb a megfelelõ elbírálás, kevés a jól felismerhetõen selejtnek nevezhetõ egyed, és ez visszatartja a vadászokat. A szigor az állománycsökkentést gátolja. – A trófeabírálati kor és a tényleges kor között jelentõs eltérés fordulhat elõ. A jelenleg ismert legpontosabb módszer a fog cementrétegei alapján végzett, de ez is alkalmatlan arra, hogy a trófeabírálat során alkalmazzák. Abban az esetben pedig, ha az agancsot kiskoponyára vágva viszik bírálatra, fogsor nélkül, ezt a korbecslési módszert nem is lehet alkalmazni. – A korbecslésben is nagy eltérés tapasztalható a trófeabírálók között. Megesik, hogy 3-4 év eltéréssel bírálják el két különbözõ bizottságnál az adott vadfaj trófeáját. Felvetõdik a kérdés, vajon melyik az elfogadható, és mi történik abban az esetben, ha a vadász a szakszerûtlen elejtés minõsítését követõen bírósághoz fordul jogorvoslatért. – A jelenlegi trófeabírálat rendje az évtizedekkel korábban kialakulthoz viszonyítva személytelenné, közömbössé vált, elvesztette hajdani jelentõségét, oktató és tanító szerepét. A hazai vadászok sok esetben ki vannak zárva a bírálatból, nem kapnak választ a trófea minõsítésérõl, elmarad a gratuláció. Az utóbbi években a trófeabírálat eredményének megyei értékelését a vadászati hatóságok elmulasztják. – Annak ellenére, hogy leggyakrabban egyenként viszik bírálatra a trófeákat, a bírálatot végzõ a legkisebb jelét sem mutatja annak, hogy a bírálat eredményérõl, tapasztalatáról szót váltson a tanácsot, véleményt váró vadásszal. Van olyan bírálóbizottság is, ahol a bírálat helyszínéül szolgáló helyiségbõl a vadászok ki vannak zárva, a bírálat folyamatát nem is látják. – A vadászatra jogosultat vadászati bírsággal sújtja a vadászati hatóság, amennyiben a vadász vadászati engedéllyel nem rendelkezik. Abban az esetben, ha az elsõfokú bíráló bizottság vadgazdálkodási bírság kiszabásáról hoz határozatot, a trófeabírálati igazolást csak annak megfizetését követõen adja ki. A trófea visszatartása külföldi vadász esetében a lelövési díj megtagadását eredményezheti. A külföldi bérvadászt elriasztja, nem érti a túlzott adminisztrációt és a mínuszpont jelentõségét. – Az elhullott vagy állategészségügyi ok miatt elejtett vad trófeabírálatának kérelméhez hatósági állatorvos által kiadott igazolást kell csatolni. A gyakorlatban az elhullott állatok egészségügyi vizsgálatára nem kerül sor (pl. rothadó tetem esetében) – vajon miért kell valótlan adatot tartalmazó okirat kiadására kényszeríteni a hatósági állatorvost?

54

Összegzõ megállapítások a trófeabírálattal kapcsolatos tanulmányhoz: 1. Megállapíthatjuk, hogy a közel 50 éve (1957-tõl) mûködõ magyarországi hivatalos trófeabírálat során szerzett statisztikai adathalmaz rendkívül értékes. Egyértelmûen méri a különbözõ trófeás vadfajok állományának minõségét, a minõség változását. Ez nagy elõnyt jelent a teljes és átfogó trófeabírálatot nem végzõ országokkal szemben. Ezért kimondhatjuk, hogy a kötelezõ trófeabírálatra továbbra is szükség van. 2. Az elmúlt években, különösen az utóbbi 5-6 évben, a trófeabírálat jelentõsége túlnõtte azt a határt, amely még pozitív hatást gyakorolhat a vadgazdálkodásra, ezért azonnali változtatásra van szükség a trófeabírálat rendjében, szabályaiban és elveiben. Ennek okai: – A súlyos anyagi büntetésekkel szankcionált (határidõn túli vagy elmulasztott bemutatás). – A bemutatási kötelezettség teljesítésének rendkívüli módon megnövekedtek a költségei (egyenként vagy néhány darabonként történõ bemutatás, szállítás, kísérõk ideje, a bizottságok korlátozott nyitva tartása miatti többletutazás, bírálati díjak stb.). – A trófeák önálló, az adott évi felrakás és területenkénti érték általános elvei alapján történõ bírálata, különös tekintettel a rendkívül bizonytalan kormegállapítás miatti „mínuszpontos” bírságra, nem tölti be az eredetileg kitûzött célját, azaz csak a trófea alapján történõ kiválasztó selejtezés nem oldja meg az állomány trófeaminõségének javítását. Ezt több, egyéb öröklõdéstani szakcikkbõl, de saját tapasztalatunkból is megállapíthatjuk. Ezért ki kell mondani, hogy a bírságoló szankció káros és felesleges. – Kérdést vet fel a bírságolás jogalapja, a kormegállapítás mikéntje: a kormegállapítást egy hatósági alkalmazottakból álló – egyébként a döntéseinek, megállapításainak helyességéért felelõségre nem vonható, illetve nem szankcionálható – „bizottság” végzi. A magyar jogban a büntetõítélet vagy szabálysértési bírság jogalapja – kivéve, ha evidens a büntetendõ cselekmény – egy független, szakértõi megállapításainak helytállóságáért büntetõjogilag felelõs szakértõ véleménye. – Nem elhanyagolható a trófeabírálat jelenlegi rendjének és szigorúságának az a hatása, amely gátolja a vadgazdálkodók állományszabályozási tevékenységét, valamint a trófeabírálat szankcióitól való félelem orvvadászatot elõsegítõ (elejtett vad eltitkolása stb.) ténye. Javaslatok a trófeabírálat, rendjének, mûködési elveinek megváltoztatására: I. változat: A trófeabírálat társadalmi feladat legyen, természetesen a bemutatás kötelezettsége továbbra is maradjon meg, de a kötelezettség teljesítése idõben és térben könnyebbé váljon, adjon lehetõséget az azonos adottságú vadászterületekrõl származó trófeák egyidejû összehasonlítására, a szubjektív bírálat megkönnyítésére (pl.: évenkénti kötelezõ kiállítások). A trófeák mérési adatainak az illetékes hatóságok részére történõ átadása a trófeabírálatot végzõ (végeztetõ) szervezet részére kötelezõ. A trófeabírálat gondozását pl. az OMVK végezheti.

55

II. változat: A trófeabírálat nagy tapasztalatot, széles körû ismereteket és szaktudást igénylõ feladat. Bármely más szakmai ágazatot tekintünk, ezt a munkát hiteles, független, esetenként vizsgázott, ellenõrzött és hatóságilag bejegyzett ágazati vagy igazságügyi szakértõk végzik, akik megállapításaikért, döntéseikért felelõsségre vonhatók. Amennyiben a mínuszpont pénzügyi szankciója elmarad, ez a munka szakértõi tevékenység lesz. Természetesen a szakértõk egységes szemléletét közös országos egyeztetésekkel kell fenntartani. A szakértõ a bírálati adatokat azonnal, digitálisan tudja továbbítani az illetékes társadalmi szervezet és hatóságok részére. Természetesen mindkét esetben fenntartandó, de csak egy ORSZÁGOS HIVATALOS TRÓFEABÍRÁLÓ bizottság vagy állomás, amely a szakmai iránymutatásokat végi, különleges esetekben bírál, pl. nemzetközi szinten értékes trófeákat, összehangolja a társadalmi bíráló bizottságok vagy szakértõk munkáját, mûködését stb. Jelen felvetéseimmel, a trófeabírálat jelenlegi rendjének megváltoztatásával szeretném megmozdítani a vadásztársadalmat, a vadgazdálkodási tevékenység elõsegítésére bírni a vadászati fõhatóságot, az illetékes minisztériumot. A trófeabírálat elõnyeirõl, hátrányairól, a vadgazdálkodást elõsegítõ megoldási lehetõségérõl kérem a vadásztársak javaslatait, akár most a rendezvényen, akár írásban, vadászati cikkekben.

56