Szerkesztette: Tóth Zsófia Anna
A varázsgyűrűtől az interkonfesszionális kommunikációig Információtudományi metszéspontok bölcsészeti megközelítésben
Primaware Szeged, 2011
Szerkesztette: Tóth Zsófia Anna A varázsgyűrűtől az interkonfesszionális kommunikációig Információtudományi metszéspontok bölcsészeti megközelítésben
P r i m awa r e
Szeged, 2011
A konferencia kötet a TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KONV-2010-0005 azonosító számú, „Kutatóegyetemi Kiválósági Központ létrehozása a Szegedi Tudományegyetemen” című projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Regionális Fejlesztési Alap társfinanszírozásával valósul meg. A kiadványt szerkesztette: Mariánovich Dániel
ISBN 978-963-306-108-4
© A címlapon szereplő képet Alexandre Galant bocsájtotta a kötet szerkesztőinek rendelkezésére
© Arany Mihály György, Cserhátiné Ohnmacht Magdolna, Czerjak Milána,
Dőtsch Szilvia, Hausz Frigyes, Hevesi Andrea, Illés Imre Áron, Kovács Krisztina, Lénárt András, Lengyel Zsuzsanna, Maczelka Csaba, Milián-Bogyai Réka Orsolya, Mitnyán Lajos, Nádasdi Péter, Petneházi Gábor, Székesi Dóra, Szilágyi Péter, Szőcs Tibor, Tóth Ákos, Tóth Csilla, Tóth Zoltán János, Tóth Zsófia Anna, Turi Zsolt, Varga Ferenc, Virágh Anna, Vukman Péter, Z. Karvalics László
Bevezető Az információ-jelenséggel foglalkozó kortárs tudományosságnak egyre bonyolultabb a természetrajza és a szakmai-diszciplináris beágyazása. A kommunikációelmélettel kokettáló matematikai-statisztikai információelmélet árnyékában évtizedekre háttérbe szorult az az alapvető szempont, hogy a jeltömeg fizikai mozgására és állapotára érvényes kvantitatív, mennyiségi megközelítés mellett – és gyakrabban: helyette – a jelentésre, a tartalomra és a funkcióra érzékeny minőségi, kvalitatív vizsgálatokra is szükség van. Ennek a tudományos küldetésnek elsősorban a társadalom-és bölcsészettudományok tudnak megfelelni. Az alábbi kötet, amely a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának fiatal kutatóitól (PhD hallgatók, tudományos segédmunkatársak és tudományos munkatársak) származó tanulmányokat tartalmaz, jól szemlélteti azt a tematikus és módszertani sokféleséget, amellyel a legkülönfélébb témák kutatói megtalálhatják az utat az információval, annak természetével, áramlásával, terjedésével kapcsolatos kérdésekhez. Láthatóvá válik, hogy miként újítja, frissíti meg a hagyományos megközelítéseket egy információ-központú nézőpont-választás, és a legérdekesebb eredmények avval az ígérettel is kecsegtetnek, hogy speciális szakterületi témák tanulságai, eredményei felhasználhatóak lehetnek egy átfogóbb információtudományi szintézisben. A közölt dolgozatok a 2011. február 3-án megrendezett „Információs társadalom alprogram szakmai konferenciája” című tudományos rendezvényen elhangzott előadások írott változatai. Ezen a konferencián a TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KONV-2010-0005 azonosító számú, „Kutatóegyetemi Kiválósági Központ létrehozása a Szegedi Tudományegyetemen” című projekt keretein belül alkalmazott fiatal kutatók mutatták be vizsgálódásaik és munkájuk eredményeit. Szeged, 2011. június
Z. Karvalics László és Tóth Zsófia Anna
Tartalom Irodalom 1 . Maczelka Csaba: Hiszen te tudással sáfárkodsz
Információáramlás és utópikus hagyomány Gabriel Plattes Macaria c. művében................................................................................................... 9
2 . Székesi Dóra: Az emberi elme működése, a valóság érzékelése, nyelvi reprezentációja és az emberek közötti kommunikáció Diderot első filozófiai írásaiban................................................................19 3 . Arany Mihály György: (Ki)útkeresések Christoph Ransmayr regényeiben...................................................................................27 4 . Mitnyán Lajos: Inspiro vs. informo, avagy az angyali üdvözletről és az információ kultuszáról.....................................35 5 . Czerjak Milána: A művészet mint kommunikatív aspektus Gogol alkotásfilozófiájában..........................................................43 6 . Varga Ferenc: Varázsgyűrű - mesék Andrej Platonov tollából...................................................................................... 51 7 . Hevesi Andrea: Interkonfesszionális kommunikáció a korai újkorban: Balassi Bálint Adj már csendességet kezdetű versének unitárius szöveghagyománya......................................................57 8 . Kovács Krisztina: Információs stratégiák és beszédmódok, a narratív identitás változatainak bemutatása a modernség irodalmának egy példáján keresztül (Város és vidék találkozása Hunyady Sándor prózájában).....................................................63 9 . Tóth Ákos: "A Szép Ernő-ügy" (Egy példa az irodalomtörténeti allegóriák keletkezésére, hatására, utóéletére)............................72 10 . Milián-Bogyai Réka Orsolya: A képiség kirajzol(ód)ása Garaczi László A mennyország térképe című elbeszélésében......80
Kultúra 11 . Tóth Zsófia Anna: A Chicago (1924-2002) karneváli végzet asszonyai: élet-halál/információ-dezinformáció zsonglőrök az információs társadalom hajnalán...............................................90
12 . Tóth Zoltán János: Performativitás és erőszak a hardcore mainstream pornófilmben. Az erőszak a férfi békéje...................97 13 . Petneházi Gábor: Színlelés és rejtőzködés, információ és dezinformáció a késő-reneszánszban Kovacsóczy Farkas padovai beszédein keresztül.....................................................................108 14 . Turi Zsolt: A nyelvi tesztek szerepe a cartois stenosis és a Huntington-kór diagnosztikájában...........................................115
Történelem 15 . Illés Imre Áron: A flaviusi városi törvények szerepe Hispania romanizációjában.......................................................................130 16 . Lénárt András: Propaganda és cenzúra: spanyol filmpolitika a Franco-korszakban..................................................................137 17 . Virágh Anna: Külgazdaság és katonapolitika: adalékok az Egyesült Államok spanyolországi támaszpontjainak finanszírozási kérdéseihez (1953-1955).............................................................144 18 . Szőcs Tibor: Intézményes szóbeliség: a poroszlói rendszer az Árpád-korban.............................................................................151 19 . Hausz Frigyes: Egy tudományos társaság kiépítése: a Royal Society és Magyarország............................................................161 20 . Szilágyi Péter: Párbeszéd a kultúrák között: Magyarország és Líbia diplomáciai kapcsolatának kezdeti lépései.....................168 21 . Vukman Péter: Az információáramlás és az információszerzés lehetőségei és korlátai: Brit jelentések Magyarország a szovjetjugoszláv konfliktusban játszott szerepéről (1948-1953)..........177
Nyelvészet 22 . Lengyel Zsuzsanna: A humán kommunikáció evolúciós előzményei...................................................................................185 23 . Cserhátiné Ohnmacht Magdolna: A progresszív aspektus temporális tulajdonságainak vizsgálata - Az unicitás............194
24 . Tóth Csilla: Monotonitás és következtetések a magyar statikus lokatívuszi ragok, névutók esetében...........................................203 25 . Nádasdi Péter: A prenominális vonatkozó szerkezetek a magyarban..................................................................................213 26 . Dőtsch Szilvia: Az orosz tárgyatlan igék............................221
IRODALOM
Irodalom
Maczelka Csaba:
„Hiszen te tudással sáfárkodsz”
Információáramlás és utópikus hagyomány Gabriel Plattes Macaria c. művében
1995-ben Bill Gates, a személyi számítógépek széles körű elterjedésének, és így az információs társadalom kialakulásának egyik meghatározó alakja, az alábbi, igen bíztató jövőképet vázolta fel könyvében: Nagyon optimista vagyok az új technológia hatásaival kapcsolatban. Több szabadidőnk lesz, gazdagodni fog a kultúránk. A városi területekre kevesebb nyomás nehezedik majd, mert az emberek otthonról vagy távoli irodákból tudnak majd dolgozni. A természeti erőforrásokra nehezedő nyomás is enyhülni fog, mert nagyon sok termék fog iparcikk helyett bitek formájában megjelenni. Több befolyásunk lesz az életünkre, és az élményeket és a termékeket saját érdekeinkhez tudjuk majd szabni.1
Az ilyen és hasonló, bátran utópikusnak nevezhető víziók mellett hamar megjelentek az ennél jóval visszafogottabb és a teljesen szkeptikus hangok is, melyek nem csupán a fentihez hasonló elvakult optimizmus jogosságát, hanem valamennyire a paradigmaváltás: vagyis az ipari társadalomról az információs társadalomra történő átállás tényét is megkérdőjelezték.2 Krishan Kumar, az utópikus irodalomról is monográfiát jegyző szociológus az információs társadalmat például a periodikusan, például a felvilágosodás és az ipari forradalom idején visszatérő utópizmus (utopianism) legújabb kori megnyilvánulásának tekinti.3 A szkeptikus és kritikus hangok is igen gyakran érvelnek a számos helyen felfedezni vélt történeti előzményekkel. Jelen dolgozat ehhez az ijesztően sokrétű kérdéshez nem kívánhat hozzászólni, csupán arra vállalkozik, hogy egy kora újkori utópikus szöveg ilyetén 1 “I’m optimistic about the impact of the new technology. It will enhance leisure time and enrich culture. It will help relieve pressures on urban areas by enabling individuals to work from home or remote-site offices. It will relieve pressure on natural resources because increasing numbers of products will be able to take the form of bits rather than of manufactured goods. It will give us more control over our lives and allow experiences and products to be custom tailored to our interests.” Bill Gates, The Road Ahead, London, Viking, 1995, 250, idézi: Black-Muddiman 2007, 4. 2 A viták és pozíciók áttekintését ld.: Black-Muddiman 2007. 3 Black-Muddiman 2007, 7. Kumar az irodalmi utópiákról szóló leghíresebb könyvében a nagy kronológiai lépték miatt a jelen dolgozatban vizsgált szövegre nem tér ki: Kumar 1987.
9
szempontú elemzésén át felmutassa az információs társadalom némely súlypontos kérdésének az igen korai jelenlétét. Az elemzés előtt azonban szükségesnek látszik röviden kitérni a szöveg kontextusának és szerzőségének a kérdésére. A Macaria híres királyságának leírása és kiváló kormányának bemutatása4 c. szöveget 1970-es könyvében még a szerzőség kérdését végül megoldó Charles Webster is Samuel Hartlibnak (c.1600–1644) tulajdonította, bár már ott is utalt a Gabriel Plattes (1600k. – 1644) szövegeivel megfigyelt párhuzamokra (Webster 1970, 203). Mivel Plattes szerzősége mellett Webster Hartlib aktív közreműködését is hangsúlyozottan feltételezi, célszerű rövid pillantást vetni arra a körre, melynek vezéregyénisége Hartlib volt, s melynek egy ideig Plattes is tagja. Hartlib Elbingben született egy porosz kereskedő apa harmadik házasságából, melyet egy ismeretlen családnevű, de valószínűleg jó kapcsolatokkal rendelkező angol hölggyel kötött.5 Samuel Hartlib a harmincéves háború zűrzavarában, 1628-ban telepedett át Angliába, és 1631-től már Londonból szervezte óriási levelezőhálózatát. Bár Hartlib nevéhez a jelen dolgozatban vizsgált művön kívül még számos kiadvány kapcsolható, közreműködését jellemzően inkább a szervezés területén fejtette ki, önmagát tudományközvetítőként (intelligencer) definiálva (Greengrass 1998, 35-6). E szerepkör pontos megértéséhez azonban fontos megjegyezni, hogy a kommunikáció központi helye mögött annak vallásos értelmezése állt: az Istentől kapott tudás terjesztését Hartlib és köre a közjó iránti keresztényi kötelességként élték meg (Greengrass 2007, „Intelligencer” rész). A londoni központ fontos találkozópontja volt a kor értelmiségi köreinek; Hartlibnál számos külföldi tudós és időnként magyar peregrinusok is megfordultak (Medgyesi Pál, Tolnai Dali János). A csoport kiterjedt európai levelezése becses adalékokkal szolgál a korabeli angol-magyar kapcsolatok történetéhez, melyet a hatalmas anyag digitális kiadása is nagyban segít.6 A tudományok széles körű elterjesztése révén 4 Plattes 1641. A továbbiakban: Macaria. A magyar nyelvű idézetek a szöveg saját, hasonló szövegekkel együtt a későbbiekben kiadni tervezett teljes fordításából származnak. 5 Az életrajz az Oxford Dictionary of National Biography online változatának Hartlib-szócikkén alapul (Greengrass 2007). 6 Néhány vonatkozó dolgozat: Kvacsala János, „Az angol-magyar érintkezések történetéhez”, in. Századok, 1892, 709-719, 793-810; Makkai László: A magyar puritánosok harca a feudalizmus ellen, Budapest, Akadémiai, 1952; Koltay Klára, „Tolnai Dali János londoni évei”, Könyv és Könyvtár XX., Debrecen,
Irodalom
elérhetőnek vélt univerzális reformációra törekvő csoport egyik tagja volt Gabriel Plattes, akinek szerzőségét végül 1972-ben bizonyította Webster, miután Plattes egy másik művében az alábbi, a Macariára történő konkrét szerzői hivatkozásra bukkant: “in a little book lately printed, which sheweth how any Kingdome may live in great plenty, prosperity, health, peace and happiness, and the King and Governours may live in great honour and riches” (idézi Webster 1972, 39). Elég egy pillantást vetnünk a Macaria címének egy részletére, hogy Webster attribúcióját elfogadhassuk: „[Macariában] a lakosok nagy gazdagságban, egészségben és boldogságban élnek; a királynak engedelmeskednek; a nemeseket tisztelik; a jó embereket pedig megbecsülik, a bűnt megbüntetik, az erényt megjutalmazzák.” A Plattes életére vonatkozó kevéske adat ismertetésétől ezúttal eltekintek (rövid, a Webster eredményeit összefoglaló és a szöveg tartalmát ismertető dolgozat magyarul is elérhető: H. E. 1975), azt azonban megemlítendőnek tartom, hogy egy egyetemet nem végzett, a mezőgazdaság és a bányászat területén első kézből szerzett tapasztalataira építő szerzőről beszélünk, mégpedig az egyesek szerint jól körülhatárolható korabeli szerzőtípusnak tekinthető, az elméletileg is felvértezett műértővel/műkedvelővel szemben álló ún. Praktikerről (Biehler 2010, 259-260). Az alig tizenötoldalas szöveg az aktuálpolitikai reformkiáltványok és a konvencionális utópiák érdekes elegyét kínálja. Már maga az ország neve is játékba hozza Morus szövegét, Macaria ugyanis az Utópia első könyvében konkrétan megemlítődik, mint egy Utópia közelében lévő ország, bár Kardos Tibor fordításában a hasonlóság csak közvetve érzékelhető: „Itt elmondanám nekik a boldogországbeliek törvényét. (Ez a nép sem lakik messze Sehol szigettől”) (Morus 1968, 38). A képzeletbeli ország nevén kívül fontos még a címlapon jelzett dialógusforma: az 1580 körül virágzó angliai dialógusirodalomból ugyanis legalább 3 olyan művet ismerünk, amely az utópikus témát és a Morusnál is erősen ható, bár expliciten nem jelzett párbeszédes KLTE, 1998; Koltay Klára, „Kérdések a Hartlib-kör és magyar munkatársaik együttműködése kapcsán”, Könyv és Könyvtár XXIV., Debrecen, KLTE, 2002, 51-69; Petrőczi Éva, „Sárospatak, a magyar puritanizmus egyik „fővárosa”?”, in Petrőczi Éva, Fél-szentek és fél-poéták, Bp, Balassi, 2002. Fontos adalékok találhatók Vickolcz Noémi könyveiben is: Viskolcz Noémi, Johann Heinrich Bisterfeld (1605-1655) bibliográfia, online kiadás, hozzáférés dátuma: 2011. március 3. Elérhetőség: http://mek.oszk.hu/03100/03150/; Viskolcz Noémi, Reformációs könyvek. Tervek az evangélikus egyház megújítására, Bp, Universitas, 2007.
11
Irodalom
formát elegyíti, ráadásul Morus könyvéhez hasonlóan a három mű mindegyike kétkönyves szerkezetet használ.7 A dialógus két szereplőjében, a Tudósban és az Utazóban pedig az Utópia Morusát és Raphaeljét, de az általuk megteremtett, a későbbi utópiákban igen gyakran toposzés típusszerűen felbukkanó karaktereket is felismerni vélhetjük. A Macaria azonban közvetlenül is utal legnagyobb elődeire, Morus művére és Bacon Új Atlantiszára, először ajánlásában, majd magában a szövegben is: Elolvastam én Szt. Morus Tamás Utopiáját, és Lord Bacon Új Atlantiszát is, amelynek nevével ő Platón régi munkáját imitálta. Egyik sem volt azonban oly meggyőző számomra az angol királyság boldogításának az ügyében, mint a mi rövid, de velős beszélgetésünk, mely, ha minden ember hajlik rá, könnyen megvalósítható.8
Ezekből az idézetekből is jól látszik, hogy az utópikus forma itt másodlagos szerepet tölt be a mindenekelőtt a megvalósíthatóságra törő, vagy legalábbis azt hangsúlyozó szövegben. Mindez az adott történelmi pillanattal magyarázható: a szöveg néhány nappal az 1641es Hosszú Parlament előtt jelent meg, akkor, amikor a polgárháború még elkerülhetőnek tűnt, sőt, bízni lehetett az „érdemes reformáció” békés végrehajtásában. Az utópikus elemekre vetett rövid pillantást követően térjünk rá immár a dolgozatom címében jelzett másik elemzési szempontra: az információ szerepére. A dialógus két szereplője, a Tudós és az Utazó nem akárhol, hanem az 1565-ben alapított első londoni börzénél találkozik. A kereskedelem fellendítésére létrehozott, I. Erzsébet által királyi címmel felruházott intézményt azonban az Utazó rögtön némi kritikával is illeti: No de mi dolgod lehet akkor itt, a börzén? Hiszen te tudással sáfárkodsz, itt pedig azt nem adják-veszik, még a tarifáskönyvek sem szabnak ki adót ilyen javakra. Így aztán sem itt, sem a vámházban nem lehet sok dolgod. Tudod mit, gyerünk ki a rétre, én utazó vagyok, és különös hírekről, sokféle tudásról tudok beszélni neked. Ráadásul
7 Egy névtelen dialógus mellett Thomas Lupton és Philipp Stubbs műveire gondolok (Sargent 1988, 1-3). 8 “I have read over Sr Thomas Mores Utopia, and my Lord Bacons New Atlantis, which hee called so in imitation of Plato’s old one, but none of them giveth mee satisfaction, how the Kingdome of England may be happy, so much as this discourse, which is briefe and pithy, and easie to be effected, if all men be willing.” Macaria, 9.
12
Irodalom ezeket vám nélkül hoztam át a tengeren, pedig a királyság bármely portékájánál többet érnek.9
Jól látható, hogy a vizsgált szövegrészben az információ mint a mindennél értékesebb árucikk jelenik meg. Az elképzelés persze egyáltalán nem eredeti, hiszen Francis Bacon már jóval korábban megfogalmazta „a tudás hatalom” gondolatát, márpedig a szöveg olyan környezetből származik, amelyet a baconi eszmék, és ha az elemzett szöveget nézzük, akkor esetenként a baconi kifejezési formák is alapjaiban áthatottak – az ettől csak kissé különböző „a tudás érték/vagyon/árucikk” elképzelés ugyanakkor jól összecseng a divatos “knowledge economy” terminussal – hasonló párhuzamok alapján gyakran érvelnek az információs társadalom történetisége mellett (Dave-Muddiman 2010, 26-7). Az információval való kereskedés e fontosságát a szöveg ugyanakkor mintegy önmaga működésén keresztül is igazolja: az Utazó voltaképpen nem tesz mást, mint hogy a távoli országban, Macariában szerzett, főleg az államformával és a kincstári ügyekkel kapcsolatos, némileg felszínesnek tűnő ismereteit adja át a Tudósnak. Mint arra már a fentiekben is történt utalás, a Hartlib-körben az ilyesféle tudáscsere egyáltalán nem két ember öncélú elfoglaltsága volt, de még csak nem is egy elit értelmi társaság megközelíthetlen köreiben zajló tevékenység. A tudás széles körű terjesztése szorosan összefűződött egy átfogóbb reformtervvel, melynek hátterében a Krisztus második eljövetelére való felkészülés állott. Az új reformáció témája a Macariában is hangsúlyos, még azelőtt szóba kerül, hogy elkezdődne a macariai intézmények ismertetése. Miközben ugyanis a börzétől nyugodtabb helyre sétálnak, a Tudós érdeklődik a parlamenttel kapcsolatos hírekről, melyre a következő választ kapja: Úgy hallom, a többség érdemes reformációt vinne véghez, ám néhány akadályba és gátló dologba ütköztek, így aztán nem tudnak oly gyorsan intézkedni, mint kívánnák. És ha hosszú útjaim során
9 “But what doe you heare in the Exchange; I conceive you trade in knowledge, and here is no place to traffick for it; neither in the book of rates is there any imposition upon such commodities: so that you have no great businesse either here or at the Custome-house. Come let us goe into the fields, I am a Traveller, and can tell you strange newes, and much knowledge, and I have brought it over the sea without paying any Custome, though it bee worth all the merchandize in the kingdome.” Macaria, 1-2.
13
Irodalom szerzett ismereteim segítségükre lehetnek, örömmel előadom őket a köz javáért.10
Mint látható, az idézett szövegrészben ismét szóba kerülnek az Utazó által vándorlásai során szerzett ismeretek, de talán ennél is fontosabb, hogy elhangzik a Hartlib-kör egyik kulcsszava: a közjó. Az ezt követő, meglehetősen száraz elbeszélés sem csupán a beszélgetőtárs ismereteinek a gazdagítását szolgálja. A néhol mármár iskolai retorikai gyakorlatnak tűnő diskurzus folyamán a Tudós szüntelenül keresztkérdésekkel próbálja sarokba szorítani a markánsan európai szemszögből első pillantásra gyakran hihetetlennek tűnő macariai viszonyokról beszámoló Utazót. Ennek egyik ékes példája a vallásról szóló rész: Ut.: (...) van egy törvényük, mely szerint a köznép körében új véleményt terjesztő lelkészeket a közrend megzavarójának tekintik, és ezért halállal büntetik. Tud.: Ez viszont arra jó csupán, hogy ha valamiben tévednek, mindig tévúton is maradjanak. Ut.: Ebben pedig éppen te tévedsz. Ha ugyanis valaki új véleménnyel áll elő, évente egyszer megvitathatja azt a Nagytanács előtt, és ha diadalmaskodik ellenfelei vagy a kijelölt opponensek fölött, véleményét általános igazságként fogadják el. Ha viszont őt győzik le, akkor a véleményt hamisnak nyilvánítják.11
A szöveg igen sokáig ebben a mederben folyik, ám a Tudós egy ponton kifogy az ellenvetésekből, és kissé didaktikus kérdései áradatát követően váratlanul a legnagyobb lelkesedés hangjába csap át. Hamarjában szövetkeznek is, az áttörés pontját az a korábban már idézett hely jelzi, ahol a Tudós az Utazó beszámolóját Morus és Bacon 10 “I heare that they are generally bent to make a good reformation, but that they have some stops and hinderances, so that they cannot make such quick dispatch as they would; and if any experience which I have learned in my long travels, may stand them in stead, I would willingly impart it for the publick good.” Macaria, 2. 11 “Trav.: […] for they have a law, that if any Divine shall publish a new opinion to the Common people, he shall be accounted a disturber of the publick peace, and shall suffer death for it. / Sch.: But that is the way to keep them in errour perpetually, if they be once in it. / Trav.: You are deceived; for if any one hath conceived a new opinion, he is allowed everie yeere freely to dispute it before the Great Councell; if he overcome his Adversaries, or such as are appointed to be Opponents, then it is generally received for truth; if he be overcome, then it is declared to be false.” Macaria, 7.
14
Irodalom
szövege fölé helyezi – fontos megjegyezni, hogy nem az irodalmi érték, hanem egyértelműen a megvalósíthatóság szempontjából. A jelen vizsgálati szempontból a szöveg utolsó harmada a leginkább érdekfeszítő. Miután létrejön az Utazó és a Tudós közötti szövetség, előbbi mindjárt a terjesztés kérdésén kezd el töprengeni. Ennek tárgyalása során az Utazó érdekes, kissé kétértelmű megjegyzést tesz: „Ti, hittudósok, hatalommal bírtok az emberek akaratán, s jóra-rosszra, igazra-hamisra egyforma könnyedséggel bírhatjátok rá őket.”12 Felmerül tehát a manipuláció kérdése, látszólag ártatlanul, csupán az új feladat kivitelezésével kapcsolatban megemlítve. Az azonban legalábbis különös, hogy a hittudósok nem csak mint az emberek „jó pásztorai” jelennek meg, hanem valamiféle kiszolgáltatottsági viszony is felsejleni látszik. Bármilyen erős kritikai élt is tanúsítunk e röpke megjegyzésnek, az mindenképpen nagyon fontos, hogy a Macariából szerzett új ismeretek széles körű elterjesztésének eszközeként elsőként nem a könyv, nem a kézirat, hanem egy orális médium, a prédikáció van kiemelve – egy tudós beszélgetésről beszámoló nyomtatott könyvben. Mindenestre a nyomtatás is hangsúlyos szerepet kap az egyre nagyobb lelkesedéssel tárgyalt Tervben. Miután a Tudós megígéri, hogy minden prédikációt, minden vizitációt felhasznál majd a megszerzett tudás terjesztésére, az utazón a sor, neki kell megvallania, mit szándékozik tenni a közös ügyért: Tud.: S te vajon mit teszel majd a célért? Ut.: A Parlament legfelsőbb bírósága elé terjesztek egy könyvet a gazdálkodásról, hogy a királyság kétszer annyi embert tudjon majd eltartani, mint most, és a mostaninál nagyobb bőségben és jómódban.13
A szerző itt nagy valószínűséggel saját korábbi mezőgazdasági, illetve bányászati tárgyú kézikönyveire utal. A nyomtatásnak azonban ennél általánosabb és jóval fontosabb szerepet tulajdonít a szöveg. Először egy érdekes önreferenciával találkozunk, melyben a lelkendező tudós könyörög az utazónak, hogy ezt a beszélgetést is nyomtassák ki későbbi célokra. A két szereplő tehát tisztában van 12 “You Divines have the sway of mens minds, you may as easily perswade them to good as to bad, to truth as well as to falshood.” Macaria, 9. 13 “Sch.: Well, what will you doe toward the worke? / Trav.: I will propound a book of Husbandry to the high Court of Parliament, whereby the Kingdome may maintaine double the number of people, which it doth now, and in more plenty and prosperity, than now they enjoy.” Macaria, 10-11.
15
Irodalom
vele, hogy a vágyott közjó eléréséhez nélkülözhetetlen az információcsere hatókörének maximális kiszélesítése. Ennek pedig a nyomtatás nem egyszerűen hatékony, hanem egyenest forradalmi erejű eszköze, ahogy az a következő, általánosságban a nyomtatásról szóló részből is látható: Természetes okok is segítenek minket ebben [ti. Anglia reformációjának az ügyében], a nyomtatás tudománya ugyanis olyan nagyon el fogja terjeszteni a tudást az egyszerű emberek között, hogy megismervén jogaikat és kiváltságaikat, többé nem lehet majd elnyomás útján uralkodni rajtuk. Így aztán lassacskán minden királyság Macariához hasonlatos lesz.14
Az elragadtatott kijelentés azonban némi belső feszültséget is teremt a szövegben Míg korábban a prédikáció veszélyes, de a manipuláció helyett jó célokra is felhasználható információterjesztő eszközként jelenik meg, addig a nyomtatás itt a minden manipulált tömegek végső felszabadítását elősegítő forradalmi fegyverként szerepel, s így a prédikáció használhatósága, ha mégoly finoman is, de megkérdőjeleződni látszik. E rövid mutatványból is érezhető talán, hogy a szöveg központi témája az ideális államforma megvalósítása egy új környezetben. Azt az információt, melyre az Utazó egy idegen országban tett szert, nem elég egymás között megosztani. El kell terjeszteni, éspedig nem csupán a legfelsőbb társadalmi osztályok között, hanem társadalmi osztályokon átívelően: „Ez bizony üdvös változás, hiszen így mind a hatalmasok, mind az alattvalók boldogabbá válnak.”15 Erre a célra pedig kétféle médium alkalmas: a prédikáció és nyomtatás – ám az említett feszültség miatt igazán megbízhatónak csak az utóbbi tűnik. *** Információ, megosztás, terjesztés, médium: elemzésem azt próbálta bemutatni, hogy a szöveg, ha esetenként avíttabb terminológiát is alkalmaz, e négy fogalom köré csoportosul. Mindezt persze kézenfekvő összekötni az éppen a szöveg megírásának idején zajló tudományos forradalommal, melynek emblematikus eseménye a Royal Society 1660-as megalakulása. A Hartlib-kört gyakran szokták a Royal Society 14 “There be naturall causes also to further it; for the Art of Printing will so spread knowledge, that the common people, knowing their own rights and liberties, will not be governed by way of oppression; and so, by little and little, all Kingdomes will be like to Macaria.” Macaria, 13-14. 15 “That will bee a good change, when as well superiors as inferiors shall bee more happy.” Macaria, 14.
16
Irodalom
egyik fontos előzményeként emlegetni, ugyanakkor egyes vélemények szerint az idealista-pánszófikus hartlibi irányt el kell választani a baconi kísérleti-tapasztalati módszer követőitől.16 Plattes személye és szövegei, a bennük megfigyelhető végletes gyakorlatiasság, vagy éppen a Macariában a Szentírás spirituális értelmezése ellen megfogalmazott kritika fontos adalék lehet ebben a kérdésben, ám a dolog további vizsgálódást kíván. Annyi mindenesetre talán már most is elmondható, hogy a szöveg igazolni látszik az információs társadalommal kapcsolatos mai elméletek és a korokon átívelő utópizmus közötti, Kumar által is hangsúlyozott kapcsolatot: mind témájában, mind idealizmusában rokon a dolgozatom elején idézett, jellegzetesen huszadik századi, nem kevésbé utópikusnak tűnő szöveggel. Felhasznált irodalom Brigit Biehler, „Gabriel Plattes: Techniker der Utopie,” In. Kaspar von Greyerz szerk., Religion und Naturwissenschaften im 16. und 17. Jahrhundert, Gütersloh, Gütersloher Verl.-Haus, 2010, 257-275. Alistair Black – Dave Muddiman, „The Information Society before the Computer”, in Alistair Black, Dave Muddiman and Helen Plant, The early information society: information management in Britain before the computer, Aldershot, Ashgate, 2007, 3-50. Mark Greengrass, “Hartlib, Samuel (c.1600–1662)”, = Oxford Dictionary of National Biography, Oxford University Press, 2004; online edn, Oct 2007. Letöltés dátuma: 2011. március 2. Hozzáférhetőség: http://www.oxforddnb.com/view/article/12500. Mark Greengrass, “Archive Refractions: Hartlib’s Papers and the working of an Intelligencer”, In. Michael Hunter, Michael Cyril William Hunter szerk., Archives of the Scientific Revolution. The formation and Exchange of Ideas in Seventeenth-Century Europe. The Boydell Press, 1998, 35-48. H. E. “Macaria – tudomány és utópia 1641-ben”, Világosság, 16, 8-9, 1975, 559-561. Krishan Kumar, Utopia and anti-utopia in modern times, Oxford, Blackwell, 1987. 16 Margery Purver véleményére gondolok: Purver 1967, II./4. fejezet. Kritikáját ld. például Biehler 2010, 260.
17
Irodalom
Morus Tamás, Utópia, ford. Kardos Tibor, Bp., Magyar Helikon, 1968. [Plattes, Gabriel:] A | DESCRIPTION | OF THE FAMOUS. | KINGDOME | OF | MACARIA: | SHEWING | ITS EXCELLENT | GOVERNMENT: | WHEREIN | The Inhabitants live in great | Prosperity, Health, and Happinesse; the | King obeyed; the Nobles honoured; and | all good men respected, Vice punished. | and vertue rewarded. | An Example to other Nations. | In a Dialogue between a Scholler and Traveller. | LONDON, | Printed for Francis Constable, Anno 1641. Wing-szám: H983. Margery Purver, The Royal Society. Concept and Creation, Bungay, The Chaucer Press, 1967. Lyman Tower Sargent, British and American Utopian Literature: 1516-1985, New York, Garland, 1988 Charles Webster, Samuel Hartlib and the Advancement of Learning, Cambridge, CUP, 2010[1970]. Charles Webster, “The Authorship and Significance of Macaria”, Past and Present, 56, 1, 1972, 34-48.
18
Irodalom
Székesi Dóra:
Az emberi elme működése, a valóság érzékelése és nyelvi reprezentációja, az emberek közötti kommunikáció Diderot első filozófiai írásaiban Diderot materialista természetfilozófiájának nagyon meghatározó gondolata, hogy a természet nem volt és nem is lesz mindig olyan, mint amilyennek pillanatnyilag látjuk, hiszen a világegyetemet alkotó anyag állandó mozgásban van. Ezért nem lehet beérni az eleve adott dolgok szemlélésével, minden lehetségest számításba kell venni. Képzeletünkre, megfigyeléseinkre, feltevéseinkre támaszkodva a természetben lévő „szükségszerű összefüggéseket” (Diderot 1994, 463) kell feltárnunk, hogy az embert és az őt körülvevő világot jobban megismerjük. Diderot és D’Alembert Enciklopédiájának célja ezeknek az összefüggéseknek a közlése, „a föld színén elszórtan található ismeretek összegyűjtése, általános rendszerének bemutatása a kortársak számára és annak átadása az eljövendő nemzedéknek” (Diderot 2001). Az ismeretszerzés lényege ezen összefüggések számának sokszorosításában, illetve a kommunikációban rejlik, melynek következtében – ahogyan Diderot szintén az Enciklopédia című cikkében írja – „megszűnnek az időbeli és térbeli távolságok, létrejön a kapcsolat tér és idő minden lakott pontja között, minden élő és gondolkodó lény érintkezésbe lép egymással” (ibid). Természetesen nem tekinthetjük Diderot-t a web feltalálójának, viszont az Enciklopédiával az ismeretek tárolásának és kommunikálásának olyan formáját gondolta el, mely a web fogalmával rokonítható (Bianco 2002, 17). Az Enciklopédia koncepciója nagyon hasonló a web által megvalósult információtechnikára, ismeretközlésre és elrendezésre. Az Enciklopédiában található belső utalási rendszer az internet hipertextjére17, linkekkel összekötött szövegeire emlékeztet, melyek a felhasználó számára különböző útvonalakat biztosítanak a hálón. Ahogyan az Enciklopédia című cikkben olvashatjuk, „az enciklopédikus rendnek, az ismeretek egyetemességének és a gyakori belső utalásoknak köszönhetően az összefüggések száma nő, a kapcsolatok más-más irányt vesznek” (Diderot 2001). 17 A hipertext kifejezést Theodor H. Nelson alkalmazta először a hatvanas években, mellyel olyan elágazó szövegre utal, ami kapcsoló elemekkel összekötött szövegdarabok soraként képzelhető el. Ezek a kapacsoló elemek különböző útvonalakat biztosítanak az olvasónak.
19
Irodalom
Diderot írásaiban maga a háló fogalma hasonlat formájában található meg, nevezetesen a pókháló-hasonlatban. Ez a hasonlat nem az ő találmánya, a XVII. századi szív-és agykutatásokban18 alkalmazták az élőlények szervezeti felépítésének szemléltetésére, az agyhártyából kiinduló, testünket alkotó rostfonalháló ábrázolására (Saad 2006, 5657). Diderot is az agy és a test egyéb részei közötti kapcsolat leírására alkalmazza: „A fonalak mindent behálóznak; nincs olyan pontja a testnek, ahol ne volna végződésük; az agyhártyában pedig, amiről már beszéltem, ott lapul a pók” (Diderot 1983, 242). Szövegeiben a pókháló-hasonlat ismereteink szerveződésének jellemzésére és ismereteink szerzésének ábrázolására használt kép. Tanulmányomban Diderot materialista filozófiájában az észlelés, gondolkodás, ismeretszerzés, ismeretrendezés, nyelv, kifejezés kérdéseinek (pók)hálóját szeretném felrajzolni, ezen témák közötti összefüggéseket igyekszem tanulmányozni. A pókháló-hasonlat kitűnően szemlélteti, amit Diderot filozófiai írásaiban az ember szervezeti felépítése, adottságai és a világ észlelése közötti összefüggésekről találhatunk. Egyik enciklopédista társát, Boulanger-t is pókhoz hasonlítja, amikor a természet összefüggéseit jól látó filozófus intelligenciájáról beszél. Néha ehhez a magányos, szemekkel borított rovarhoz hasonlítottam őt, mely a beleiből vett selyemszálakkal hatalmas lakhelyének egyik pontját más távoli pontokkal tudja összekötni, és első fonalából kiindulva nagy leleményességgel szövi össze csodás, finom művét, s még számtalan fonalat enged jobbra s balra, míg végül birtokába nem veszi a hálóját körülvevő teret. S e hasonlattal cseppet sem sértettem meg őt. (Diderot 1818, 629)
A pók „számtalan fonalat enged jobbra s balra”, az enciklopédista filozófus feltevéseivel gondolatokat ébreszt azokban, akik szintén a természet összefüggéseit kutatják. Képes még egymástól távoli pontok összekötésére is. A pókháló a természetfilozófusok elméjének működésére, a közöttük zajló kommunikációra is vonatkozik. Tehát nemcsak a természetről szóló ismeretekre, hanem az ismeretek megszerzésének és átadásának természetére is. 18 Thomas Willis angol orvos kutatásaiban találjuk meg ezt a hasonlatot. Arab orvosok vélték úgy, hogy testünk membránjai mind az agyhártyából erednek. Innen származik Willisnek az az elgondolása is, miszerint az agyból indulnak ki azok a rostfonalak, melyek a szervezetet alkotják, illetve, hogy a szívből kiinduló erek is érintkeznek egymással.
20
Irodalom
Bár az Enciklopédia című cikkben a pókháló-hasonlat nem szerepel, mégis a fentiekhez nagyon hasonló koncepciót találunk benne. Itt már kirajzolódik az az elképzelés, ami a pókháló-hasonlattal válik majd még szemléletesebbé. Az embert és ismereteit az univerzum központjaként vagy inkább kapcsolódási pontjaként kell tekinteni, akinek szerte- és elágazó ismeretei más ismeretekkel kapcsolódnak össze. Diderot világképe többközpontú, ahol a nézőpontok száma végeláthatatlan. Ahhoz, hogy az emberek érintkezésbe lépjenek egymással természetesen valamilyen eszköz, nyelv szükséges. Diderot egyetért azzal, hogy a nyelv fontos szerepet játszik az ismeretszerzésben és segíti az emberek közötti kommunikációt. Ugyanakkor a nyelv intézményes és önkényes jellegét hangsúlyozza, amikor a következő gondolatra hívja fel a figyelmet: „[s]őt odáig mentünk, hogy e jelek közösek lehetnek számunkra, s mintegy képzeteink csereforgalmának raktárául szolgálhatnak” (Diderot 1983, 26). Megállapítása szerint a jelek és képzetek közötti kapcsolat korántsem olyan egyértelmű. A verbális kommunikációban használt jelek Diderot szerint nem a legpontosabban, leghűbben közvetítik képzeteinket. A probléma lényege abban áll, hogy míg a nyelv alapvetően analitikus, az elme működése szintetikus. Egyszerre gondolatok forgatagát kellene a nyelvnek visszaadnia. Az elme szintetikus egységéről szóló elméletet Diderot két filozófiai levelében, a Levél a vakokról és a Levél a süketnémákról című írásaiban fejti ki, majd később a D’Alembert álmában is újratárgyalja. A gondolkodás szoros összefüggésben van az érzékeléssel: az érzetekből lesznek a gondolatok. A környezetével kapcsolatban lévő élőlény testének minden pontját érheti külső vagy belső inger. Érzékszervein keresztül tehát úgynevezett benyomásokat, ingereket fogad be, melyek érzetekké alakulnak át. Ezeket az érzeteket az agy, a hálózat kiindulópontja rögzíti. Az agy, amit hatodik érzékként is emlegetnek, nem érzékel, de a többi érzéket koordinálja: „nem rendelkezik érzékszervekkel: nem lát, nem hall, nem érez fájdalmat; mozdulatlan anyag puha párnáján pihen: innen hall, ítél és dönt, innen sugárzik szét mindenüvé” (Diderot 1983, 253). A hálózat kiindulópontjában található a gondolkodás, ami „szervezeti adottság” (Diderot 1983, 218). Gondolkodás alatt pedig a felidézett érzetek összehasonlítását értjük. Diderot úgy véli, hogy több olyan kifejezési mód van, amelyek az artikulált hangokból álló beszédnél sokkal hűbben tudják visszaadni
21
Irodalom
az emberi elme összetett működését. Ezek közé a kifejezőeszközök közé tartozik a vakok tapintásnyelve, hasonlatokon alapuló kifejezéseik, valamint a süketnémák gesztusnyelve. Diderot gondolkodásának és módszerének egyik nagyon meghatározó jellemzője, hogy szörnyszerű, abnormális jelenségek és lények tanulmányozásával igyekszik az általánosan elfogadott, normálisnak mondott jelenségeket jobban megérteni (Laidlaw 1963, 106). Szörnyek segítségével – ahogyan sokszor a vakokra és a süketnémákra utalnak ebben a korban – szeretné demonstrálni a természet és az emberi szervezet működését. Vizsgálódásunk tárgyát a következő kérdéskörrel foglalhatnánk össze: mennyire érzékeli másképpen a vak és a süketnéma a természet szükségszerű összefüggéseit látó és halló társaihoz képest, milyen képzetei alakulnak ki ezekről, és hogyan tudja ezeket a képzeteket kifejezni. A vakon született ember dolgokról alkotott ideái nem egyeznek meg a látók ideáival, mivel a látás hiánya miatt más minőségű érzetek alapján alakítják ki azokat. Jóllehet a szavak hidalják át a látók és a vakok közötti különbséget, ezekhez a szavakhoz más ideát kapcsolnak a vakok és a látók. Az egyéni tapasztalat útján szerzett érzeteink nem a körülöttünk lévő tárgyak hű másolatai. A dolgokról alkotott ismereteink csupán jelek értelmezéséből származnak. Ezek a jelek a vakoknál tapintható, a látóknál viszont színes, látható pontok. Tehát csak relatív jelentősége van annak, hogy mit nevezünk objektivitásnak vagy igazságnak. Ezt a relativitást „a felvilágosodás filozófiája fáradhatatlanul hangsúlyozza”, és „Diderot is örömét lelte e gondolat színes ábrázolásában, amint ez a vakokról és a süketnémákról szóló leveleiből kiderül”(Cassirer 2007, 156). Diderot szerint megismerhető a bennünket körülvevő világ, viszont az általunk érzékelt természet nem abszolút, hanem csak relatív jelleggel bír. Ennél fogva azoknak az ismeretei, akik nem tudják használni valamelyik érzéküket, nem rosszabb, hiányosabb ismeretek, csak másak. A nyelvük sincs távolabb az általuk leírt világtól a minden érzékével rendelkező ember nyelvéhez képest, csak más jelekkel adják vissza ideáikat. Sőt Diderot számára a vakok nyelve megbízhatóbb, kifejezéseik helyesebbek a látókénál: „fogalmaik kevésbé kiterjedtek, de világosabbak, […] sohasem használják őket helytelenül, s legalább ennyiben felülmúlják a legtöbb embert” (Diderot 1983, 15). A látók számára behatároltnak tűnhet a vakok világról szerzett ismereteinek tára. Képzeteik kialakítását illetően viszont Diderot szerint sokkal közelebb állnak a konkrét valósághoz, mert többnyire
22
Irodalom
kézzel fogható, tapintható támpontokra hagyatkozhatnak. Sokkal kifinomultabb az az érzékük, mely a XVIII. században felértékelődik az érzékek hierarchiájában: a tapintás. Ennek az érzéknek a fontosságáról beszél Diderot is, amikor a kéz, az ujjak, a bőr szabatos nyelvének jelekben történő visszaadását hangsúlyozza. A tapintás nyelve abban az időben nem rendelkezik még saját jelekkel. A szemnek ott vannak a betűk, a fülnek a tagolt hangok, viszont „egyetlen [jel] sincs a tapintás számára” (Diderot 1983, 26). A tapintásnyelv segíteni tudná a minden érzékszervük birtokában lévő emberek, a süketnémák és vakok közötti kommunikációt. Ezért veti fel Diderot , hogy fel kell találni ezt a „tapintást pótló világos és szabatos nyelvet”, mely „épp olyan kényelmes lenne, mint bármilyen más [nyelv]” (Diderot 1983, 27), hiszen végső soron minden nyelvet úgy találnak fel. Ennek a tapintásnyelvnek a bevezetéséhez pedig csak annak nyelvtanát kellene rögzíteni, és „szótárakat szerkeszteni belőle” (ibid). Diderot még azokra a módszerekre is kitér, amelyeket a vakok tapintásnyelvre történő oktatásánál javasolna. Talán szert tennének eszmékre, ha gyermekkoruktól fogva határozott, állandó, változhatatlan és egyértelmű módon értetnők meg magunkat velük, egyszóval ha kezükre ugyanazokat a betűket rónánk, melyeket mi a papírra rovunk, és ha e betűkhöz változatlanul ugyanaz a jelentés fűződne. (Diderot 1983, 26)
A Levél a vakokról című írásában Diderot gyakorlati példát is említ, amikor a Saunderson-féle számolótábla működéséről elmélkedik. A cambridge-i egyetem vak matematikatanárának tapintható matematikája kézzel fogható példája annak, hogy a látásból és a tapintásból szerzett tapasztalatok összefüggésbe hozhatóak. Olyan tapintható számolótábla volt ez, amelyre bármilyen számot fel lehetett írni, és amelyen bármilyen számtani műveletet el lehetett végezni. Diderot szerint a vakok nyelve nemcsak világosabb, szabatosabb, de metaforikusabb is, mint látó társaiké. Csak közvetetten tudnak a látható dolgokról beszélni, azaz egy adott érzékre vonatkozó kifejezéseiket más érzékekre kell átvinniük. Nem véletlen, hogy a vakokról szóló filozófiai levelében a vak matematika-professzor nyelvhasználata kapcsán fogalmazza meg Diderot először, hogy, mit is ért a metafora „szerencsés kifejezése” alatt: [Saunderson] bőségesen használt szerencsés kifejezéseket. De mit ért ön szerencsés kifejezésen? – kérdezi majd, ugye, tőlem. Erre azt fogom válaszolni, hogy azok a kifejezések, amelyek sajátosan illenek egy érzékre, például a tapintásra, és átvitt értelemben illenek ugyanak-
23
Irodalom kor egy másikra, amilyen például a látás. Kettős világosság származik ebből annak számára, akihez beszélünk, a kifejezés igaz és közvetlen világossága, és a metafora visszavert világossága. (Diderot 1983, 31)
Ennek az illesztési folyamatnak kapcsán mondhatnánk, hogy a vakok a beszédtanulás során a nyelvet átdolgozzák. Kreatívabbnak kell lenniük, amikor a látók számára ismeretlen összefüggéseket, újabb nyelvet hoznak létre. Diderot a vakok nyelvéhez hasonlóan a süketnémák gesztusnyelvét is sokkal metaforikusabbnak találja a hallók beszédéhez képest. Szerinte a gesztusnyelv is rendelkezik a metafora „visszavert világosságával”, tömörségével. A süketnémák gesztusnyelvének metaforikusságára hívja fel a figyelmet, amikor a némával való találkozásának történetét említi: Egy nap épp’ sakkoztam, a néma nézett engem, miközben játszottam; ellenfelem kínos állásba kényszerített, a néma ezt csodásan észre is vette, és mivel úgy gondolta, hogy a játszmát elvesztettem, szemét becsukta, fejét oldalra billentette, karját leengedte, jelezve, hogy úgy gondolja, végem van, mert mattot kaptam. Gondoljon csak bele, mennyire metaforikus a gesztusok nyelve! (Diderot 1996, 18)
A gesztusok metaforikusságát a vizuális képekben történő megjelenítés adja. Ennek a festői jellegnek köszönhető, hogy Diderot írása olyan, mintha egy „képgalériában sétálnánk” (Kempf 1964, 105). Az elliptikus, szintetizáló gesztusok egyszerre láttatják azt, amit a beszéd szegmenseire bont. Így a gesztusok nyelvéről nemcsak azt mondhatjuk el, hogy hatékonyabb, erőteljesebb kifejezőeszköz, hanem azt is, hogy közelebb áll az érzékelés és gondolkodás folyamatához, sokkal hűbben reprezentálja az elme egységét (Delon 1988, 81). A gesztusok metaforikus nyelve sokkal energikusabb nyelv, mint az artikulált hangokból álló beszéd. Diderot célja a lehető legenergikusabbá tenni írásait, szövegeiben felszabadítani a nyelvben rejlő energiát, hogy olvasóját minél inkább megérintse. Meglátása szerint a nyelv energiája fordítottan arányos a megnyilatkozások hosszúságával. E gondolatot követve a test, a gesztusok nyelve, illetve a csend lenne a legenergikusabb kifejezési mód. Diderot több szövegében, így a Levél a süketnémákról című írásában is kifejti a gesztusok nyelve, illetve a csend iránti rajongását. Vannak olyan fenséges gesztusok, melyeket az ékes beszéd soha nem tudna visszaadni. Ilyenek például Lady Macbeth mozdulatai Shakespeare tragédiájában. Az alvajáró Lady Macbeth szemét lehunyva, csendben halad a színpadon ; mintha kezét mosná tisztára királya
24
Irodalom vérétől, akit már több, mint húsz éve megfojtott. Nem hiszem, hogy beszéddel ki lehetne fejezni azt a pátoszt, amit kézmozdulatának csendje elmond. (Diderot 1996, 17)
Diderot filozófiájában a vakok és a süketnémák esete a természet jelenségei között lévő szükségszerű összefüggések megértésében új utakat nyit. Gazdagítja, sokszorosítja a kapcsolódási pontok számát ismereteink szövevényes (pók)hálójában olyan kérdéseket érintően, mint a valóság érzékelése, ismereteink szerzése, szerveződése, azok kifejezése és átadása. Másfajta kifejezésmódok, a tapintás és a gesztus nyelvének megismerése azért fontos, mert így jöhet létre kommunikáció vakok, süketnémák, látók, hallók között, így léphet érintkezésbe egymással minden élő és gondolkodó lény. Felhasznált irodalom Bianco, Jean-François. „Diderot a-t-il inventé le Web?” Recherches sur Diderot et sur l’Encyclopédie, N°31-32, 2002. április, 17-25. o. Cassirer, Ernst. A felvilágosodás filozófiája. Mesteriskola sorozat, (ford. Scheer Katalin). Budapest: Atlantisz Könyvkiadó, 2007. Delon, Michel. L’idée d’énergie au tournant des lumières (17701820). Párizs: PUF, 1988. Diderot, Denis. Śuvres. Vol. 1, Párizs: Belin, 1818, 629. o. Diderot, Denis. Levél a vakokról. Diderot válogatott filozófiai művei. Győri János fordítása. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1983, 13-58. o. Diderot, Denis. D’Alembert álma. Diderot válogatott filozófiai művei. Csatlós János fordítása. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1983, 225-282. o. Diderot, Denis. D’Alembert és Diderot beszélgetése. Csatlós János fordítása. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1983, 210-224. o. Diderot, Denis. Éléments de physiologie. Śuvres. Vol. 1. Philosophie, Laurent Versini kiadása. Párizs: Robert Laffont, 1994. Diderot, Denis. Lettre sur les sourds et muets, à l’usage de ceux qui entendent et qui parlent. Śuvres. Vol. 4. Esthétique, Laurent Versini kiadása. Párizs: Robert Laffont, 1996. Diderot, Denis. „Enciklopédia.” In Encyclopédie de Diderot et d’Alembert. CD-rom. Párizs: Redon, 2001.
25
Irodalom
Kempf, Roger. Diderot et le roman, ou le démon de la présence. Párizs : Seuil, 1964. Laidlaw, Norman. “Diderot’s Teratology.” Otis Fellows szerk. Diderot Studies IV, Genève: Droz, 1963, 105-129. Saad, Mariana. „Araignée.” In Sophie Audidière, Jean-Claude Bourdin, Colas Duflo szerk. Encyclopédie du Rêve de D’Alembert. Párizs: CNRS, 2006, 56-57. o.
26
Irodalom
Arany Mihály György:
(Ki)útkeresések Christoph Ransmayr regényeiben Az információs társadalom nem csak társadalomtudományi, hanem humántudományi értelemben is kihívások elé állítja a ma olvasóját. Christoph Ransmayr jelenkori osztrák író regényeiben helyet kapnak e kihívások kulcsszavai, írásaiban megjelenik az idegen, az „idegen másik”, regényeiben tetten érhetők a „valósággá vált virtualitás kultúrájának” nyomai (Castells 2005, 489). A valóságos virtualitásban maga a valóság mint az emberek anyagi, illetve szimbolikus egzisztenciája „teljes egészében megragadható, beágyazva egy virtuális képi környezetbe, a látszatkeltés és a színlelés világába, amelyben a látszat nemcsak azon a képernyőn jelenik meg, amelyen keresztül a tapasztalatot kommunikáljuk, hanem maga a látszat válik tapasztalattá” (Castells 2005, 490). Az idegenség esztétikája pedig a szimbólummá változó térre is kiterjed: irritáló, félelmetes és érthetetlen távoli helyek adják a megismerés kontextusát (vö. Grabes 2004, 1112). Christoph Ransmayr az 1945 utáni német nyelvű irodalom nemzetközi hírű alakja. Rendkívül lassan publikáló szerző. Nemzetközi hírnevét Az utolsó világ (1988) alapozta meg, első regénye A jég és sötétség borzalmai négy évvel korábban látott napvilágot (1984). A következő műve, A Kitahara-kór (1995) egyszerre tette sokat tárgyalt és – mind a téma, mind a regény nyelvezete miatt – vitatott szerzővé. 2006-ig ez a „trilógia” alkotta Ransmayr regényírói munkásságát, éppen ezért A repülő hegy sajátos, összegző munkaként, „szintézisként” is értelmezhető. Általánosságban szólva Christoph Ransmayr regényeiből kiolvasható az információs társadalom emberének identitáskeresése és identitásválsága. Figurái párhuzamos utakon járva keresik a választ ugyanarra a kérdésre: mit nem tud a ma, az örök változás későmodern embere, amit az előző nemzedék, a „régi világ” még tudott? A regények a kereső embert jelenítik meg, akinek a szövegvilág megismerésére irányuló törekvései a későmodern ember ismeretelméleti válságára is utalhatnak. A mindenkori szereplő a logika és a véletlen, a valóság és a valószínűség között nem találja a helyét, ősei szövegei között, „papírtengerei” felett áll, és nem érti többé világának törvényeit. A sehová nem tartozó ember egy már megtett út megismétlése révén
27
Irodalom
reméli saját identitásának megtalálását, miközben a racionalitásban csalódik, a mítoszban pedig már nem hisz. Ransmayr regényeiben minden – így a nyelv is – folyamatosan változik, mint azt Az utolsó világ című regényében leírja. Ebben Publius Ovidius Naso „elveszett” Átváltozások című könyve után kutat a főszereplő, Cotta, mígnem a nasói világköltemény imaginárius szövegterébe kerül, és feloldódik abban. A bizonytalanná váló világnak tükörképet tartva a referenciáját megjelölni képtelen nyelvvel találkozunk A Kitahara-kórban, ahol a háborús múlt szorításából szabadulni vágyó figurák saját emlékezéskultúrájukat próbálják hasztalan újrafogalmazni. Ransmayr útiriportokkal, irodalmi útleírásokkal, reportage-okkal kezdte pályáját, szövegeiben lépten-nyomon kulturális találkozásokat vonultat fel, amelyre legutóbbi regénye, A repülő hegy is számos példát szolgáltat két geográfiai-kulturális végpontjával, Írországgal és Tibettel, Nyugattal és Kelettel. Említhetjük ugyanakkor az információs társadalom másik hot topicját, a számítógép vezérelte kommunikációt (CMC, computer mediated communication) is, amely szintén leképeződik A repülő hegyben, és nem pusztán mediális kontextust jelent, hanem mintegy gyarmatosítja az egyik figura nyelvét, és egyben énjét is bináris identitássá formálja. A megismerés tárgya, a Repülő hegy – nota bene: amelyet egy beszkennelt fényképen látnak először – egy monitoron villan fel, és a történet is addig tart, míg ki nem hunynak a képernyők fényei. Ransmayr regényeinek nemcsak részét képezi az információs társadalom multimediális eszköztára, hanem ember nélküli tereivel, a visszatérő őstermészet apokaliptikusan (félre)értett képeivel kísérletet tesz annak felszámolására is. A következőkben A jég és sötétség borzalmait, első, 1984-es regényét mutatjuk be röviden, melynek alapja egy 1872-74-es osztrák-magyar északi-sarki expedíció. Dokumentációból kitaláció A valós világ ábrázolhatóságának lebontása, lecserélése a „látszatvilág-alkotásokra” már Ransmayr első regényében megmutatkozik. Az információ az egyik legegyszerűbb megfogalmazás szerint rendszerezett, számunkra releváns adatot jelent. Ransmayr A jég és sötétség borzalmaiban a rendszerezett adatok által történő megismerés lehetőségének határait feszegeti, szkeptikusan közelítve a szövegek
28
Irodalom
által rekonstruálható valósághoz. Regénye egyben megmutatja, hogy az értelmező, rendszerező tudat hogyan alkot maga a dokumentációból kitalációt a gondolat(játék) által. A jég és sötétség borzalmainak cselekménye három elbeszélői síkon játszódik. Naplóbejegyzések támasztják alá a Carl Weyprecht hajóhadnagy – az expedíció parancsnoka vízen és jégen, az Admiral Tegetthoff első embere – és Julius Payer szárazföldi parancsnok vezette k. u. k. osztrák-magyar északi-sarki expedíció történetét. Az erőfeszítés célja a térképen lévő fehér foltok eltüntetése, új föld foglalása és elnevezése volt, pontosabban a Spitzbergák és a Novaja Zemlja szigetcsoport közötti tengerrészt akarták átkutatni, így fedezték fel a Ferenc József-földet. Az ismeretlen területek egyben a szerző – későbbi regényeiben kifejtett – ismeretelméleti hiánykoncepciójának földrajzi kivetülései. Az „üres helyek poétikája” (Fröhlich 2001, 161-162) ugyanis egyben a hiányt központi motívummá teszi: hiányzó részek a naplószövegek közt és eltűnő szereplő határozza meg a cselekményt. Egyúttal a szerző az északi pólussal a kulturális „idegenség radikális formáját” ragadja meg (vö. Ritz 2008). Több mint száz évvel később, 1981-ben Josef Mazzini, egy bécsi származású kárpitos és egy trieszti miniatúra-festőnő gyermeke, anyja olasz felfedezőket, „hősöket” felemlegető meséitől ösztönözve egy bécsi antikváriumban rátalál a 19. századi expedícióra, melyben dédnagybácsikája, Antonio Scarpa is részt vett. Elhatározza, hogy végigjárja újra az északi-sarki vállalkozás útvonalát. Mazzini ötlete korábbi elbeszélői hajlamára vezethető vissza. Gyermekkoráról megtudjuk, hogy anyja elbeszéléseiben a világ lapozgatható képeskönyv volt, ennek nyomán fejti ki világkitalálási technikájának lényegét: Ő, mondta Mazzini, bizonyos mértékig újra megtervezi a múltat. Történeteket gondol ki, cselekvésfolyamatokat és eseményeket talál ki, feljegyzi őket, végül megvizsgálja, voltak-e képzeletbeli alakjainak valamikor a távoli vagy közeli múltban valódi elődei vagy megfelelői. Alapjában véve ez nem más, mondta Mazzini, mint a jövőben játszódó regények íróinak módszere, csak éppen ellentétes időbeli iránnyal. Neki így megvan az az előnye, hogy történeti kutatásokkal ellenőrizheti kitalációi igazát. Ez játék a valósággal. (Ransmayr 2003, 19). […] egy kitalált dráma, amely egy üres világban ment végbe, végül is sokkal valószínűbb és elgondolhatóbb volt, mint például egy trópusi kaland, amelynek megköltésekor tekintetbe kellett venni egy változatos természet és egy távoli kultúra rituáléinak befolyását. (Ransmayr 2003, 20).
29
Irodalom
Josef Mazzini olyan fogalmak mentén építi fel koncepcióját, mint a kitalálás, valóság, valószínűség, elgondolhatóság, tényszerűség, hitelesség, szemtanúság. Mazzini útra kell, és eltűnik a jégben. Ez adja meg az apropóját annak, hogy az eddigi két elbeszélői szint felé egy metasík kerüljön, egy történetrekonstruáló és -elemző elbeszélőé, akiről csupán annyit tudunk, hogy Mazzinit ismerte, de nem volt barátja. Mindenki másik jégből – a valóság osztható A regény nagy mennyiségű adattal dolgozik. Megnevezi, és oldalain fel is használja az expedíció történetének rekonstruálásához használt forrásait. Anna Koreth könyvkereskedésének antikvár anyagában Julius Payer jeges-tengeri utazásának, az osztrák-magyar k. u. k. északi-sarki expedíciójának beszámolóját találja meg először Mazzini, a hitelesség kedvéért a regény szövege a legpontosabban hivatkozza a kiadás helyét és idejét is. Az Osztrák Hadilevéltárban a 19. századi felfedezőút hajójának, az Admiral Tegetthoffnak a hajónaplója is előkerül, továbbá Weyprecht és Payer kiadatlan levelei és naplói. A Nemzeti Könyvtár térképgyűjteményében az expedíció gépészének, Otto Krischnek a naplója, valamint Johann Haller vadász feljegyzései rejtőztek. Az expedíció történelmileg hiteles dokumentumai megtalálhatók, nemcsak résztvevői publikáltak róla, de tudományos lapok diskurzusaiban is fellelhető. Julius Payer Die österreichisch-ungarische Nordpolexpedition in den Jahren 1872-1874 címmel, 1876-ban foglalta össze az expedíció eseményeit. Kepes Gyula hajóorvos, az expedíció egyetlen magyar tagja még az utazás idején, mielőtt a sarkot elérték Tromsöből írt a Vasárnapi Újságnak, majd hazatérte után, többek között a Magyar Földrajzi Társaságban tartott előadást. Az expedíció akkori jelentőségét az is mutatja, hogy Jókai Mórt is megihlette a történet, és 1876-ban kisregényt írt Egész az északi pólusig! Vagy: Mi lett tovább a Tegetthoffal? címmel. A Tegetthoff 1872. június 13-án futott ki Bremerhavenből, és ugyanez év augusztus 21-én körbezárta a sarki jég, így majdnem két év múlva, 1874. május 20-án a legénység rákényszerült, hogy gyalog vágjon neki a végtelen jégmezőnek, mivel nem bírtak volna ki még egy telet. Jókai regényében egy ottfeledett matrózról írt, érdekes módon Ransmayrhez némileg hasonlóan, a matróz „feljegyzései”, Galiba Peti (fiktív) jég alatti naplója alapján.
30
Irodalom
Az expedíció útját A jég és sötétség borzalmaiban a térképész pontosságával követhetjük végig szinte napról napra. A naplóbejegyzések alapján a névtelen elbeszélő mint krónikás állítja össze, egészíti ki a történéseket, miközben mindvégig szkeptikusan reflektál az általa elmondottakra: a naplók összevetésekor hamarosan megkérdőjeleződik a készülő krónika objektivitása. Az expedíció tagjai naplójukban – közeledve az Északi-sarkhoz és megzavarodva a nap járásától – egy norvég városba, Tromsöbe történő megérkezésük napját hárman (Brosch, Payer és Krisch) háromféle dátummal látják el. Az elbeszélő mégis azt mondja, elfogadja mind a három dátumot, „[m]ert egy nap soha nem lehet valóságosabb, mint egy olyan ember tudatában, aki azt átélte.” (Ransmayr 2003, 37). A tisztek és a legénység feljegyzéseit az elbeszélő úgy jellemzi, hogy olykor úgy tűnik, mintha nem is ugyanazon expedíció tagjai írták volna őket, hanem mindegyikük egy „másik jégből” tudósított volna (vö. Ransmayr 2003, 41). A történet ilyen módon is kétségbe vont „hitelessége” előtérbe helyezi a konstrukció és az interpretáció fontosságát. Mazzini története így két elbeszélői sík közé ékelődik be, a Triesztből Bécsbe menekült örökös saját magát keresi egy valaha megtörtént esemény emlékmaradványai között sajátos gondolatjátékában. Miután Mazzini hajóval az időjárási viszonyok miatt nem tudja már elérni a sarkot, kutyaszánnal teszi meg az utat. Befejezi útinaplóját, és eltűnik az általa újramondott történetben: „Én azt mondom: aki megtalálta a helyét, az nem vezet többé útinaplót.” (Ransmayr 2003, 219). Mazzini útja mindezek alapján identitáskereső vagy „identitásképző utazásként” is értelmezhető (ld. Mosebach 2003, 87), melyben Mazzini kitörlődik a regény „referenciális (külső) világából”, hogy megtalálja helyét „kitaláltan valós (belső) világában”, s ezzel neve az expedícióban részt vevők listájára kerül (Bombitz 2001, 193). Azzal, hogy törlődik a világból és eltűnik a történetben, egyben egy imaginárius térbe lép be (vö. Bombitz 2010, 178). A regény szövege nyelvileg is kollázsszerű, és jól mutatja Mazzini köztes helyét, aki olasz anya és osztrák apa fiaként apja emigrációs német nyelvét beszéli (ld. Ransmayr 2003, 19). Apja fasisztának és idiótának nevezi az anya olasz felfedező hőseit, és folyton visszavágyik Bécsbe, mintegy interkulturális és Mazzini számára egyben identitásbeli feszültséget teremtve. Mazzini otthonát elhagyva Bécset, majd az Északi-sarkot választja. Az Osztrák-Magyar Monarchia kulturális, nyelvi-nemzetiségi sokszínűsége interkulturális párbeszédként megmutatkozik az expedíció legénységében is, jóllehet elsősorban az
31
Irodalom
olasz matrózok dominálnak, a hajóorvos magyar, Weyprecht eredetileg német, Payer cseh származású. Mérhetővé tenni a mérhetetlent Az elbeszélő tehát dokumentumokból építi fel fokozatosan a regényt, és az adatokat információkká rendező krónikás kitérőket iktat történetmondásába. A szövegfajták spektruma rendkívül széles: naplószövegek, jelenléti ív, életrajz, személyi akták kivonatai, statisztikák, levelek, turista-útmutatók, táblázatok, újságcikkrészletek tarkítják a cselekményt. A tengeri utak krónikái rávilágítanak az idegenség kölcsönös voltára. Az Indiába vezető út kereséséről nem csak európai beszámolókat olvasunk, hanem a kulturális másik nézőpontja is előtérbe kerül, például azték szöveg számol be a „mészarcok” aranyéhségéről (ld. Ransmayr 2003, 46-47). Egyben a krónika részletezi a gyarmatosítás éveinek „haláltáncában” elkövetett „civilizációs” bűnöket is (vö. Ritz 2008). A paratextuális jegyek – képek, tabló, mellékletek, táblázatok – a regény releváns részét képezik. Az északi-sarki történéseket ábrázoló rajzok a később festővé – és némává – vált Payerre asszociálnak. A szárazföldi parancsnok megjárja a felfedezés utáni dicsőség, az abban való kételkedés miatt a mellőzöttség útját, mígnem festeni kezd, és a sarki jégvilág festők általi meghódításáról vizionál. Nem kerül rá sor, mert időközben kitör az első világháború (a területekért dúló harc és az expedíció tagjainak egykori szenvedése érdekes áthallásokat hordoz). A háború zaja és a jeges Ferenc József-föld némasága oppozícióba kerül. Maga Ferenc József „Népeimhez!” kezdetű kiáltványa is helyet kap a kollázsban. Carl Weyprecht belefárad az Ausztria-ház intrikáiba, és csak arra vágyik, hogy „mérje a mérhetőt, és mérhetővé tegye a mérhetetlent” (Ransmayr 2003, 244). A kitérők makrotörténeti megvilágításba helyezik a regény cselekményét. A szerző sorra veszi az észak-keleti átjárót kereső felfedezőket és a hajótöréseket is. Hajónaplón kísérhetjük végig a történéseket, mely pontosan regisztrálja a sarki éjszaka és az éjféli nap arányát. A harmadik kitérő felszámolja a felfedezők és az Északi-sark mítoszát. A fejezet egy idézetgyűjtemény Jób könyvétől Frederic Albert Cook feljegyzéséig, mely az Északi-sark eszkimó elnevezését viseli: a Nagy Szög.
32
Irodalom
Az idézetsort egy geográfiai definíciója zárja, mellyel egyben a regény szövegében az Északi-sark Bahtyin-féle kronotoposszá válik: az a matematikai pont, amelyen már csak déli irány van, a szél délről jön és dél felé fúj, a mágneses iránytű dél felé mutat; és egyben Mazzini életében észak gyerekkora és eltűnése képeit is jelenti. Az információs társadalom gyalogosai Ransmayr a regény bevezetőjében úgy fogalmaz, hogy a felgyorsult világ, a légi közlekedés az utazás idejét képes lerövidíteni, a távolságot viszont nem. „Ne feledjük, hogy egy légvonal végül is csak vonal és nem út, és hogy fiziognómiai tekintetben mi gyalogosok és futók vagyunk.” (Ransmayr 2003, 9). A regényben felvonultatott információhalmaz nem elősegíti, hanem megnehezíti a valóság rekonstruálását. A szubjektív tapasztalás eltérő információkat eredményez, az empirikus világkép elégtelennek bizonyul egy történet elbeszéléséhez, mert nem vet számot a rendezés önkényével (vö. Fröhlich 2001, 54). A késő- vagy posztmodern társadalom információbősége, végtelen adatsorai nem elegendőek a valóság maradéktalan felfogására. Az adattengerek információs szorongásában a rendező elme végső mentsvára, kiútja, hogy saját maga alkotja meg történetét. Felhasznált irodalom Bombitz, Attila. Mindenkori utolsó világok. Osztrák regénykurzus. Pozsony: Kalligram, 2001. Bombitz, Attila. „Spielformen des Erzählens oder vom Strahlenden Untergang bis zum Fliegenden Berg. Zum Werk von Christoph Ransmayr”. In Knafl, Arnulf szerk. Über(ge)setzt: Spuren zur österreichischen Literatur im fremdsprachigen Kontext. Bécs: Praesens Verlag, 2010, 175-189. Castells, Manuel. A hálózati társadalom kialakulása. (= Az információ kora. Gazdaság, társadalom és kultúra, I. kötet). Budapest: Gondolat – Infonia, 2005. Fröhlich, Monica. Literarische Strategien der Entsubjektivisierung. Das Verschwinden des Subjekts als Provokation des Lesers in Christoph Ransmayrs Erzählwerk. Würzburg: Ergon Verlag, 2001.
33
Irodalom
Grabes, Herbert. Einführung in die Literatur und Kunst der Moderne und Postmoderne: Die Ästhetik des Fremden. Tübingen; Basel: Francke, 2004. Mosebach, Holger. Endzeitvisionen im Erzählwerk Christoph Ransmayr. München: Martin Meidenbauer Verlagsbuchhandlung, 2003. Ransmayr, Christoph. Die Schrecken des Eises und der Finsternis. Roman. Mit 11 Abbildungen. Frankfurt a. M.: Fischer Taschenbuch Verlag, 1987. (Első kiadás: 1984). Ransmayr, Christoph. A jég és sötétség borzalmai. Regény 23 képpel. Ford.: Váróczi Zsuzsa. Pécs: Alexandra Kiadó, 2003. Ritz, Szilvia. „Radikális idegenség Christoph Ransmayr A jég és a sötétség borzalmai című regényében”. In 2000 Irodalmi és társadalmi havilap, 20. évf. 11. szám, 2008, 68-76.
34
Irodalom
Mitnyán Lajos:
Inspiro vs. informo, avagy az angyali üdvözletről és az információ kultuszáról A címben szereplő informo és inspiro szavakat összekötő kontrárius viszonyt jelző versus azt a látszólag beláthatatlan távolságot és összeegyeztethetetlenséget hívatott érzékeltetni, melyet az inspiráción, illetőleg az információn alapuló megismerés között feltételezünk. A cím másik, magyarázónak szánt részében már mellérendelő – konjunkciós – viszonyban áll két, részben metaforikus kifejezés, melyek a fenti fogalmak jelentésmezejéhez kapcsolódnak, és hipertrofikusan azok valamely aspektusára utalnak. A következőkben az ‘angyali üdvözlet-tel’ metonimikus viszonyba állított inspirációt, mint a megismerés egyik releváns formáját, s leginkább, mint egyfajta előfeltételét veszem szemügyre, melynek során kísérletet teszek az információ-szerzés szűnni nem akaró kultuszának árnyaltabbá tételére. Mindebből következik, hogy episztemológiailag releváns funkciót tulajdonítok mind az adatgyűjtésen alapuló informálódásnak, mind a nem adatszerű tényeken alapuló inspirálódásnak. Milyen funkciót tölthet be a megfoghatatlannak tűnő inspiráció a megismerésben, összevetve a mérhető, gyűjthető, analizálható, összehasonlítható tényekkel operáló diszkurzív megismeréssel? A megismerést, mint tudásszerzést az ember transzcendentális konstitúcióján belül olyan dimenzióként értelmezem, mely egyike az embert emberré tevő, meghatározó vonásoknak, de nem fölérendeltje más antropológiailag hasonlóképp konstitutív dimenziónak, mint pl. az etikum, az emóciók, esztétikum. Tézisem szerint az inspiráció mintegy megalapozója lehet a diszkurzív, analitikus, adatszerű információkat feldolgozó megismerésnek. Ugyanakkor elengedhetetlen annak szemügyre vétele, min alapszik ez a típusú megismerési folyamat. Mit tudhatunk meg, milyen ismereteket közvetíthet számunkra egy ab ovo inspiratív genezisű közeg az emberről és annak transzcendentális konstitúciójáról? Ez a közeg jelen esetben a költői nyelv egy műalkotásban: Rainer Maria Rilke Duinói elégiáiban. Miután Rilke szemében a metafizikai világmodellek csődöt mondtak a véges, sérülékeny emberi létezésünk értelmére vonatkozó alapkérdés megválaszolásában, a Duinói elégiák ciklusában a költő egy poétikai világmodell formájában tesz kísérletet erre. (Steiner 1962 255-282) Rilke számára a vallásos, ill. kvázi–vallásos, transz-
35
Irodalom
cendens válaszlehetőségek már a Neue Gedichte óta diszkvalifikálódtak; felismerte, hogy a lét értelmének problémája és problematizálása messzemenően immanens probléma. Valaminek értelmet adni, azt jelentéssel felruházni az ember transzcendentális konstitúciójának alapvonása. (Rentsch 2000, 33-34) Amennyiben a létezésünk értelmére kérdezünk rá, tulajdonképpen azt az utat keressük, melyen haladva értelemmel és jelentéssel tölthetjük fel saját világunkat. Az Elégiák egy ilyen lehetséges utat reprezentálnak, tematikus és poétológiai szinten egyaránt, mely út a conditio humana-val összefüggő kezdeti csalódott reményvesztettségtől vezet a belátás okozta örömig. A következőkben felvázolom e belátásig vezető út főbb állomásait, majd értelmezem magát a belátást, azaz az emberi lét értelmére vonatkozó kérdésre adott Rilkei választ. Noha a korábbiakban kiemeltem az emberi létezés világának immanens konstitúcióját, az Elégiák poétikai világmodelljében körvonalazódó megismerési út ábrázolásánál mégis egy par excellence transzcendens lénnyel, az angyallal találjuk szemben magunk, aki egyfajta vonatkoztatási horizontként szolgál, aminek előterében zajlik az ember világ- és önértelmezése. (Rösch 2008, 24-28) Az angyal, miként a szó eredete is mutatja: közvetít, kapcsolatot teremt, információt továbbít. Teológiai értelemben is a közvetítéssel, átadással kapcsoljuk össze a létezését. (Tegyey 1992, 194) Fogalmazhatunk úgy is: Az angyal, mint közvetítési funkció az ami, a lényegét a közvetítő átvitelben teljesíti be. (Rösch 2008, 24-28) A Duinói elégiák világmodelljében is, mint funkciót kell szemügyre vennünk. A szöveg vizsgálata szempontjából kulcsfontosságú e funkció értelmezése, hiszen vitán felül áll, hogy nem teológiai, vallási, sőt még csak nem is mitikus aspektusai szempontjából fontos a modellben. A ciklus poétikai világmodelljében a hangsúly a létünk értelmére vonatkozó kérdésen nyugszik. „De hát kicsodák is e kóborok, ők e nálunk is inkább Űzetett életű lények, mondd, akiket elejétől fogva hajt egy ki-ki kedve szerint soha meg nem elégedő akarás?”(V /1-4)19
Kik vagyunk mi emberek? Mi értelme múlandó létezésünknek? A megismerési folyamatnak e kérdésekre kell válaszolnia. Vegyük tehát szemügyre ezt a folyamatot. 19 Valamennyi idézet Rilke Duinói Elégiák c. ciklusából származik. A római szám az Elégia sorszámát jelöli, míg az arab szám az aktuálisan idézett sorok számára utal.
36
Irodalom
A ciklus által közvetített poétikai világmodellhez több lépésben jut el a szöveg. E lépések összességét nevezem megismerési folyamatnak, melyet az angyal jelenléte, funkciójának folytonos módosulása ellenpontoz. A létértelmezés, és létmegértés folyamatos előrehaladásával párhuzamosan egyre inkább módosul az angyal által betöltött funkció, csökken jelentősége, idealizáltsága, mígnem teljesen feloldódik a végső felismerésben. (Eckel 1994, 156-160) A megismerés első foka: A ciklus első és második elégiája az eddigi létértelmezési modellek csődjét mutatja, mely modellek alatt elsődlegesen metafizikai és teológiai konstrukciókat kell értenünk. Az ember semmit nem tud önmagáról, tragédiaként szembesül világi léte véges voltával, létének értelmét homály fedi. Az angyal a megismerési folyamat e fázisában viseli leginkább a vallási világmodellek jegyeit, de itt sem azonosítható a Biblia angyalaival. Azonban épp e korábbi világmodellek bizonyulnak ludasnak abban, hogy az ember nem látja még azt, ami értelmet adhat létének. E fázisban tehát az emberi lét értelmetlensége, szétesettsége tematizálódik, szemben az angyal figurájában tételezett tökéletes rendezettséggel. Mivel a megismerés első fokán, még nem adottak a poétikai modell belátásai, a szöveg teológiai világmodellt idéző leírást nyújt az angyalról, ami a II. Elégia második versszakában a tükör-metaforára fut ki: „ tükrök: amint saját szépségetek árját Visszafelé hömpölygetitek ön-arcaitokba” (II/16-17)
Az angyal tökéletessége tehát az önmagát visszatükröző tükör metaforájában nyer kifejezést. De miféle tökéletesség ez? Az önmagát visszatükröző tükör egyrészt a külvilág felé való zártságot jelenti, másrészt egy befelé forduló, önmaga számára elegendő, suisuffitiens létmódot. Ezért hiábavaló, és téves is az I. Elégia kezdő kérdése: „Ó melyik angyal hallana meg, ha kiáltok, az égiek Rendjeiből?” (I./1-2)
A korábban említett okoknál fogva semelyik angyal nem hallana meg, és nem is hallhat meg minket, mert nem kell meghallania. Az angyal valójában funkcióként, közvetítésként van. Az ember feladata kell legyen az angyal, s az általa közvetített üzenetet meghallása. E ponton visszatérek előadásom címére. Az első Elégiában az angyali üdvözlet meghallása még különleges képességet igényel, sőt a teológiai modell túlsúlya miatt a szentekhez kapcsolódik.
37
Irodalom „Hangok, hangok. Halld ma szívem, ahogyan csak szentek hallhatták: a hatalmas szózat szárnyra emelte őket.” (I./54-56)
A szentek a szívükkel hallották a hangokat, melyeket valaki vagy valami a szívűkbe súgott. Gondoljunk az inspiro ige tág jelentésmezejére. Az angyallal való kapcsolatfelvétel, azaz az angyali információ meghallása, nem az angyalon, és még kevésbé az üzenet küldőjén múlik. A címzett ’hallásán’ áll vagy bukik az üzenetközvetítés sikere. (Roszak 1990, 356-359) A megismerés második foka: (Az ellen-modellek) Míg a teológiai világmodell esetében, az ember ön- és világértelmezésének alfája és ómegája a tévesen idealizált angyal, az ellen-modellek esetében megkezdődik a távolodás a torzítottan látott ideáltól. Önmagában a tény, hogy a III-IV-V. Elégiában ellen-modelleket vázol fel a szöveg, előrelépést jelent a létértelmezés folyamatában, hiszen az ismeretszerzés korrelátuma immár a világon belülről származik és az erre történő reflexió az ember transzcendentális konstitúciójánk elfogadását készíti elő. (Rentsch 2000, 33-34) Az ellen-modellek a következők: a szerelmesek, a gyermek, a bábu, és részben egy csepűrágó. Az ellen-modellek kifejezést azért vélem helyénvalónak, mert a szöveg a megismerési folyamat e szintjén, még nem látja az emberi létezés valódi lényegét, hanem részben még fogja az angyal-ideál teológiai modelljének, mely az öntükröző, bezárkózó befelé fordulást, és mozdulatlan változatlanságot látja a tökéletes integritás megvalósulásának. Ezzel magyarázható, hogy az elhagyott szerelmes boldogtalansága egy spekulatív csavarral ideállá válik. (I. Elégia) A rilkei magyarázat szerint, az elhagyott szerelmesnek nem kell kilépnie önmagából, hanem mintegy önmagába tükrözi vissza érzéseit, akárcsak az angyal a belőle kiáradó szépséget. A beteljesült szerelem ezzel szemben megbontja az én integrációját, az ideális egységet meggátolhatatlanul megsemmisíti, belső káoszt teremtve. „Lásd, mi nem szeretünk úgy, mint a virág, egyetlen Évből csupán, karunkban időtlen nedv ered, ha szeretünk.” (III/66-68)
A gyermekben Rilke szintén egy, az angyal-ideállal korreláló modellt lát (Steiner 1962, 94-100), ugyanis a gyermekkorban a tudatossá válás előtti állapotot fedezi fel, mely két szempontból is az angyalmodell emberi megfelelője lehet. Egyrészről a transzcendentális reflexió hiánya garantálhatja a háborítatlan gyermeki világ belső rendjét
38
Irodalom
és egységét, másrészről a gyermeki tudat számára a múlandóság és halál még ismeretlen, ami pedig az időtlenség illúzióját nyújtja. Ez azonban csak ideig-óráig tartható fenn. „Ki mutat gyermeket, úgy, amilyen? ki emeli égre? ki adja kezébe a messzeség mércéjét? (IV/76-78)
A IV. Elégia bábu-jelenete a megismerés folyamatának egy fontos állomása. A szöveg egyre inkább távolodik az angyaltól, mint idealitás-modelltől, és kezd kirajzolódni az ember világban-bennelétének értelme (Heidegger 2004, 71-82). Míg a gyermekkor képében a prekognitív exisztencia időtlen boldogságának és teljességének illúzióktól nem mentes dicsőítése zajlik, a bábu-jelent az ember embervoltával való szembenézésének kíméletlen leírása. A szöveg ekkor már nem keres ellenmodelleket a tökéletesnek tételezett angyal mellé, hanem megpróbálja vállalni megváltoztathatatlan adottságait: múlandóságát, transzcendentális konstitúcióját. „Nem kellenek e félig tele maszkok, Inkább a bábu. Az telt. El fogom tűrni az irhát és a drótot és bamba arcát. Itt. Előtte vagyok. Ha kihunynak a lámpák, ha azt Mondják is: Vége”[…](IV/26-31)
A IV. Elégia az ember transzcendentális konstitúcióját megalapozó elkerülhetetlen objektum-szubjektum kettősséget a szív színpadának képében tematizálja. Míg az önmagába zárt egység vágya diszkreditálja az önreflexiót, az ember lényege, hogy képes önnönmagáról gondolkodni, s ezáltal önmagát megismerni. Azaz a tudatdialektika nem csak elkerülhetetlen, hanem emberlétünk differentia sepcificája is. Az V. Elégia a ciklus által közvetített felismerési folyamat fordulópontja, mely átvezet a poétikai világmodellt tematizáló Elégiákhoz. A ellen-modell és a poétikai modell itt még némileg egybecsúsznak, de a tematikus szinten megjelenő mutatványosok kapcsán az angyal már nem egy idealizált transzcendens létező; dekonstruálásával párhuzamosan folyik – mintegy annak konzekvenciájaként az ember poétikai megkonstruálása. Az V. Elégia 58-62. sorai tematikus szinten is előrevetítik a választ az emberlét értelmére vonatkozó kérdésre. „Angyal! Ó jer hát, szakítsd le az apróvirágú növényt. Pohárban őrizd! S tedd a nekünk még Meg nem nyílt örömök sorába;
39
Irodalom ékesítse virágosan ívelő írás, vésd a drága urna falába: „Subrisio Saltat”. (V/58-62)
Tehát már a fenti szöveghelyen – bár továbbra is az angyalra vonatkozó felszólításként – explicit módon kimondatik az ember tulajdonképpeni rendeltetése, amit a ciklus második felének elégiái poétikai megismerésmodellé bővítenek. Az V. Elégia a múlandó dolgok megőrzéseként írja körül a poétikai világértelmezés lényegét anélkül, hogy világossá tenné, mit ért tulajdonképp a megőrzési folyamat alatt. (Eckel 1994, 160-169) Ami világosan látható, hogy egyfajta transzformációról van. A mutatványos gyermek elillanó mosolyát kell egy üvegben megőrizni. A megőrzés csak akkor teljes, ha megnevezéssel társul. A mosolyt megőrző üvegcsére rá kell kerülnie virágosan ívelő írással, az üvegcse tartalmának: a táncos mosolya. A megnevezés és leírás e mozzanata vezet át a megismerési folyamat harmadik fokozatához, a poétikai világmodellhez. A megismerés harmadik foka: (A poétikai modell) A megőrzés tehát az emberi nyelvben és a nyelv által történik. A ciklus második részében történik az angyal-ideál destruálása. Az ember számára ekkortól az angyal, mint a közvetítés funkciója válik modellértékűvé. Az ember ön- és világértelmezésének forrása saját világa kell legyen, önmagát csak a saját, múlandó világából értheti meg. Ahogy a VII. Elégia 39. sorában olvashatjuk: „Hiersein ist herrlich”. Az ember számára megváltás csak az ’Itt és most’-ban lehetséges, transzcendentális – reflexióra alkalmas – konstitúciója teszi képessé arra, hogy észlelje itt-léte csodálatos voltát. De ugyancsak e képességén alapszik önmegváltásának lehetősége is, ami végső soron a nyelviségében, a nyelvvel való értő bánásban rejlik. A Rilke által felállított poétikai világ-megismerési modell, az átváltozatás általi megváltás, messzemenően inspiráción alapuló folyamat. Sikere a dolgok üzenetének meghallásán, sikertelensége a dolgokkal szembeni süketségen múlik. (Roszak 1990, 356-359) Az átváltoztatás programja a mulandó dolgoknak a nyelv közegében biztosít időtlenséget, ezért van a világ az emberre utalva. Az angyal a maga tükörszerű, önmagába zártságával nem csupán az embert nem észleli, az emberi világot sem. Ezért hiába várnánk tőle megváltást. A rilkei angyal ’működésmódját’ módszertani szempontból Wittgenstein Tractatusának (Wittgenstein 1989, [6.54] 90) híres létra-metaforájával vethetnénk össze: „Úgyszólván el kell hajítania a létrát, miután felmászott rajta.” Az ön-
40
Irodalom
és világmegértés a világ dolgainak való értelemadást jelenti, amit az emberen kívül senki nem tehet meg „Miért vagyunk itt? Kimondani tán: hogy Ház, híd, kapu, korsó, almafa, ablak,legfeljebb: torony, oszlop …de mondani, értsd meg, ó, mondani úgy , ahogyan mélyükben a dolgok sem gondolták még.” (IX/31-35)
Lezárásként, visszautalva a dolgozat címében szereplő információkultuszra, felhívnám a figyelmet a VIII. Elégia utolsó előtti versszakára. E szöveghelyen a korábbiakban felvázolt poétikai világmegismerési modell ellenpéldáját látjuk, mely egyfajta statisztikai adathalmazként tekint a világra. Ebből adódóan képtelen a dolgok hangjának meghallására és megértésére. Lássuk, miként vélekedik Rilke arról a létállapotról, melyben az ember önmagát nem a világ részének, hanem külső, objektív megfigyelőnek tekinti, aki a világot nem megismerni, hanem szabályozni kívánja: „ És mi: nézők, mindenkor, mindenütt, a mindre nézünk, soha ki belőle! Csordultig tölt. Rendezzük. Szétesik. Újra rendezzük s szétesünk magunk.” (VIII/66-69)
Felhasznált irodalom Eckel, Winfried: Wendung, Zum Prozess der poetischen Reflexion. Würzburg: Königshausen & Neumann, 1994. Heidegger, Martin: Lét és idő. Ford. Vajda Mihály, Budapest: Osiris, 22004. Rentsch, Thomas: Negativität und praktische Vernunft. Frankfurt am Main: Suhrkamp, 2000. Rilke, Rainer Maria: Duinói Elégiák. Ford. Szabó Ede (I., III., VI., X.), Szabó Gizella (V., VII.) Rónay György (II., IV.), Vajda Endre (VIII., IX.), In Szabó Ede szerk Válogatott versek. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1961. Roszak, Theodore: Az információ kultusza. Ford. Gieler Gyöngyi, Budapest: Európa könyvkiadó, 1990. Rösch, Perdita: Die Hermeneutik des Boten. Der Engel als Denkfigur bei Paul Klee und Rainer Maria Rilke. München: Fink, 2008.
41
Irodalom
Wittgenstein, Ludwig: Logikai-filozófiai értekezés, Tractatus logico-philosophicus. Ford. Márkus György, Budapest: Akadémiai Kiadó, 21989.
42
Irodalom
Czerjak Milána:
A művészet mint kommunikatív aspektus Gogol alkotásfilozófiájában Mint ismeretes, a világirodalom klasszikusainak alkotói örökségéről beszélve, különböző szempontokat kell figyelembe venni; például az adott kor szellemi állapotának jellemzését, amely az egyes alkotók munkásságát meghatározta és értelmezésük egyik feltétele. Gogolról is elmondható, hogy könyvtárnyi szakirodalom, könyv és tanulmány foglalkozott már művészetével, a gogoli „titok” megfejtésével. Véleményem szerint a számos kiváló kutató-elemző próbálkozás mellett célszerű Gogol életművének új szempontból történő értelmezése, hiszen korunk is számos lehetőséget, megközelítési módot kínál a nagy író munkásságának értékelésére. A jelen dolgozat egy nagyobb terjedelmű munka, Gogol „Pétervári elbeszéléseinek” elemzésével, értelmezésével foglalkozó disszertáció bevezető fejezete. Gogol utolsó elbeszélés-ciklusát az író egész életművének, művészi és nem kifejezetten művészi tevékenységének részeként vizsgálom. Megjegyzendő az is, hogy a korábban a szakirodalom által a nem kifejezettem szépirodalmi alkotások közé tartozó „Válogatás barátaimmal folytatott levelezésemből”, valamint a „Szerzői önvallomás” című írásokat a legújabb szakirodalom már az életmű szerves, elidegeníthetetlen részének tekinti. A fentebb elmondottakkal kapcsolatban meg kívánom jegyezni, hogy a gogoli életmű elemző értelmezését a jelenlegi történeti-kulturális kontextusban, azaz a modern, globalizált világ információs keretei között tartom szükségesnek elvégezni. Mint arról a Gogolról szóló szakirodalom legjelesebb szerzőinél olvashatunk (Jurij Mann, Gukovszkij, Merezskovszkij és mások), Gogol műveiben kora és a korábbi századok kultúrhagyományait használta fel, az orosz és kisorosz, valamint az európai folklór alkotásait éppúgy, mint ezen országok irodalmait, meséit, mítoszait stb. A szakirodalom különös jelentőséget tulajdonít Gogol bibliai olvasmányainak, illetve a német romantika egyes képviselői hatásának Gogol művészetére. Feltételezhető, hogy Gogol titka a „Holt lelkek” hetedik fejezetének elején található „könnyeken keresztül történő nevetés” önmeghatározásában rejlik. Ennek a kérdésnek a vizsgálata a fentebb jelzett információs feladat fontos részét képezi. E kérdés elemzése és megvilágítása nélkül elképzelhetetlen, hogy munkásságának legfőbb an-
43
Irodalom
tropológiai problémájával, az ember problémájával foglalkozzunk. A gogoli életmű neves kutatója, a filozófus Zenykovszkij az író alkotó tevékenységének lényegét „leleplező pátoszként” határozza meg. A gogoli „romlottságtól történő elrugaszkodást” már Puskin is Gogol művészete jellemző tulajdonságaként említette. Valóban, a „Holt lelkekben” az író az embereket hatalmába kerítő szenvedélyekről ír. Figyelemre méltó, hogy Gogol már a „Holt lelkek” hetedik fejezetének elején egy őt mindvégig izgató problémáról, a meg nem értett író keserű tapasztalatáról ír, ami írói szándékának a kortársak által történő félreértelmezéséből fakad. Ez az írói szándék Gogol esetében elválaszthatatlan a moralista-utópikus Gogol törekvésétől, ami úgy foglalható össze, hogy művein keresztül az író az egész társadalmat, az egész emberiséget kívánta egy morális megrendülést követően az igaz útra téríteni, az ember elhagyott, elvesztett istenarcúságát viszszaszerezni. A fentebb említett művekben, különösen a „Szerzői önvallomásokban” gyakran találkozhatunk az író effajta törekvésével. Közismert, hogy Gogol alkotói munkássága értékelésekor gyakran hivatkozott Puskin véleményére. Gogol, Puskinhoz hasonlóan – és mint a későbbiekben Turgenyev is – féltő szeretettel írtak Oroszországról, az orosz kultúra sorsáról, Oroszország rendeltetéséről. Mindhárom író hazája sorsán töprengve a fenti kérdést, illetve az arra adott választ Nagy Péter uralkodásával, az Európára ablakot nyitó péteri reformokkal kapcsolja össze. (Például Puskin: Stanzák (1826) című versében). Gogol „Válogatott levelezésének” 18. fejezetében, amelynek címe „Négy levél különböző személyekhez a Holt lelkek kapcsán”, a második levélben Péter reformjáról szólva azt írja, hogy a cár viszszaállította az értékek valódi, transzcendensen alapuló hierarchiáját. Gogol – mint korábban Puskin is – I. Péter cárt a valódi értékek letéteményesének tartja, aki reformjaival az abszolutista monarchia államát is ezen értékeknek megfelelően kívánta berendezni. Gogol idézett levelében korának megváltozott, értékvesztő, szellemi-kulturális állapotára utalva a megoldást is az egyetemes szellemi-morális megújhodásban, újjászületésben látja, az értékek transzcendens megalapozottságának jegyében: … Már közel másfél évszázad telt el azóta, hogy I. Péter az európai felvilágosodás fényével felnyitotta a szemünket, valamennyi eszközt és lehetőséget a kezünkbe adott a cselekvéshez, de mind a mai napig olyan kihaltak, bánatosak és lakatlanok térségeink, olyan néptelen és barátságtalan minden körülöttünk (…). Egy törvény, legyen bármilyen át-
44
Irodalom gondolt és határozott is, nem több, mint egy kitöltetlen papír, ha lentről nem jő semmiféle tiszta vágy, hogy tettekre váltsák, mégpedig úgy, ahogyan kell, ahogyan szükséges, amit csak az vehet észre, akiben az isteni, nem pedig az emberi igazságosság megértésének fénye lakozik. E nélkül minden romlottá válik. ( Gogol 1996, 108-109)
A fentiekben Gogol – véleményem szerint – a szellemi kultúra kérdését kapcsolja össze az államiság fogalmával. Gogol elképzelése szerint a társadalom intézményeinek ideális rendeltetésük a világegyetem, a teremtés ontológiai rendjének megvalósítása, amely nemhogy nem tagadja, hanem ellenkezőleg, integrálja a nép valláson alapuló kulturális-szellemi örökségét és erkölcsi értékrendszerét. A kultúra és államiság nem lehet egymást kölcsönösen kizáró fogalom. Ezen a ponton, úgy gondolom, fel kell hívni a figyelmet arra is, hogy az író fentebb jelzett álláspontja milyen mértékben cseng össze mind az Ószövetségnek az ember teremtéséről és istenarcúságáról, mind az Újszövetség adományokról szóló részeivel: 4. A kegyelmi ajándékokban pedig különbség van, de ugyanaz a Lélek. 5. A szolgálatokban is különbség van de ugyanaz az Úr. 6. És különbség van a cselekedetekben is, de ugyanaz az Isten, a ki cselekszi mindezt mindenkiben. 7. Mindenkinek azonban haszonra adatik a Léleknek kijelentése. (I Kor. 12)
Gogol írásai alapján azonban egyértelműen megállapítható, hogy az író egész életművét a keresztény kultúra eszmeisége hatja át. Zenykovszkij így ír erről: „Gogol a pravoszláv (ortodox keresztény) kultúra prófétája volt. (…) Ez az írói életműben a kultúra problémáinak a keleti kereszténység szellemében történő átértelmezését jelenti, az ortodoxia szabadságról és egyetemességről szóló tanítása jegyében.” (szabad fordítás) (Зеньковский 1961, 28) Nyikolaj Bergyajev a keleti és a nyugati kultúra összehasonlításakor az orosz eszme ortodoxiából származó eszkatologizmusát a kereszténység ontológiailag leginkább megalapozott formájának tartja: „Az orosz tudatban az eszkatológiai eszme az egyetemes megváltásra történő törekvés formáját nyeri el. (…) Az orosz vallásosság az egyetemesség jellegével bír. (…) A kereszténységet mint a Feltámadás vallását értelmezi.” (szabad fordítás) (Бердяев 1971, 253) Ugyanebben a művében Bergyajev Gogolt nem szatirikusnak, de nem is realistának tartja, hanem fantasztának, aki „nem valódi embereket ábrázol, hanem elementáris gonosz szellemeket, mindenekelőtt a hazugság szellemét, amely a hatalmába kerítette Oroszországot.” (szabad fordítás) (Бердяев 1971, 83)
45
Irodalom
Gogol saját munkásságát a gonosz, a társadalmi bűnök és a romlottság mint társadalmi jelenség komikus és karikaturisztikus ábrázolásaként értelmezte. Puskin az elsők között hívta fel a figyelmet Gogol arra az egyedülálló képességére, amellyel az élet romlottságát döbbenetes erővel megjeleníti. Gogol erről a „Holt lelkekről” írt második levelében tesz említést, amelyben írói önmeghatározását és alkotói pozíciójának jellemzését adja. Gogol műveinek túlnyomó többségében nem az emberi erényeket, hanem a bűnöket elemzi, beleértve saját „bűnösségét” is. Korai elbeszélésciklusában, az „Esték egy gyikanykai tanyán” elbeszéléseiben Gogol, Jurij Mann szerint, megszemélyesíti a gonoszt. A neves kutató úgy gondolja, hogy az ebben a ciklusban ábrázolt ördög nem minden esetben eredeztethető a tulajdonképpeni orosz folklórbeli „tisztátalan lélekből”, más kutatók is ezt a figurát a német romantika hagyományával kapcsolják össze. Az ukrán és orosz folklór, valamint az irodalmi hagyománynak megfelelően a korai elbeszélések ördögalakja nemegyszer komikus, karikaturisztikus ábrázolás tárgyává válik, s miután nevetségessé vált, többé már nem veszélyes. Ilyen ábrázolás tárgya az ördög a „Karácsony éjszakája” című elbeszélésben a kovács és az istenes festő Vakula festményén, amelyről így ír Gogol: A kovács istenfélő ember volt, s többnyire a szentek képét festette meg; a t…-i templomban most is meg lehet találni Lukács evangelistáját. De művészetének diadala az a kép volt, amelyet a templom falára festett, a jobb hajóban, s amelyen Szent Pétert ábrázolta végítélet napján, kulcsokkal a kezében, amint épp kiűzi a gonosz lelkét a pokolból; vesztét érezte, az ördög riadtan forgolódott, az eddig bezárt bűnösök pedig korbáccsal, bottal, vagy ami a kezükbe került, verték, kergették. (Gogol 1971, 120)
Gogol művészetalakító, a világban megrendült harmóniát újjáteremteni képes erejéről és rendeltetéséről való elképzelését jól példázza az író első elbeszélésének befejező részéből vett mondat: „A szorocsinci vásár” c. elbeszélésről van szó, amelyben a népi művész, a hegedűs hangszerét megszólaltatva visszaállítja az ördög, a gonosz szellem mesterkedési következtében megbillent harmóniát. …Megmagyarázhatatlan, furcsa érzés fogta volna el a nézőt, ha látja, hogy a daróckaftános, hosszú, kipedert bajszú zenész vonójának egyetlen lendületére akarva-akaratlan megváltozott minden, összhang támadt az emberek között. Olyanok, akiknek komor arcán tán évek óta nem csillant mosoly, most topogni kezdtek, a vállukat mozgatták. Kavargott a tömeg, mindenki táncolt. (Gogol 1971, 43)
46
Irodalom
A továbbiakban azonban világossá válik, hogy a gonosz szellem nem tűnik el véglegesen a világból, s az idézett elbeszélés végén a személytelenség alakjában érhető tetten. Gogol további munkásságában mélyebben elemzi az életben fellelhető gonosz szellemnek az emberre gyakorolt bénító-pusztító hatását. A következő, „Mirgorod” c. ciklus „Vij” című elbeszélésében személytelenségének, szellem nélküli ürességének következtében éppen a világban harmóniát teremteni hivatott szellemi ember, a teológus-filozófus Homa Brut válik a pusztító erők áldozatává. A „Pétervári elbeszélések” „Az arckép” című darabjában Gogol hasonló problémát érint a festő Csartkov sorsát ábrázolva, ám ez utóbbi elbeszélésben a gonosz már metafizikai méreteket ölt, önállósulva pusztító erővé válik. Az önállóvá váló metafizikai gonosz kapcsán a vallásos metafizika egyrészt az önállósuló gonoszra helyezi a hangsúlyt, ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni az ortodox kereszténységnek a gonoszon történő felülemelkedésről, a „rossz meghaladásáról” szóló tanítását sem. Ezzel kapcsolatban meg szeretném említeni Szergij Bulgakov a rossz természetéről írott metafizikai tanulmányát, amelyben a szerző a világban ható rosszról mint az ember által aktualizált „semmiről” beszél, aminek nincs igazi ontológiai alapja. Bulgakovval egy másik jeles orosz vallásfilozófus, Pavel Florenszkij is egyetértett, aki „Az Igazság Oszlopa és Alapja” című alapvető jelentőségű művének „Gyehenna” című fejezetében a következőket írja: „Nemcsak a jóakarat, de a rosszakarat energiája is önálló, a továbbiakban az akaró szándékától független befejezést nyer.” (szabad fordítás) (Флоренский 1914, 226) Martin Buber „A hit két módja” című művében „A tudás fája” című fejezetben a gonosz emberi életbe történő behatolásának és aktualizálódásának alapos elemzését adja. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy a Gogol műveiben ábrázolt gonosz úgy szerepel, mint nem a léthez tartozó a földi életben; kiküszöbölésének, leküzdésének lehetőségeit, módozatait mind művészeti alkotásaiban, mind az úgynevezett nem kimondottan művészi alkotásaiban az író élete végéig kutatta. Ez az oka, hogy Gogol írói pályájának számos kutatója az életmű önéletrajzi jellegéről beszél. A „Szerzői önvallomásból” vett következő idézet az író művészi elhivatottságáról és feladatvállalásáról szól: … az író művét az emberek okulására írja. A vele szemben támasztott követelmények túlságosan is nagyok – de jogosak. (…) Szükséges, hogy művében az élet néhány lépéssel előbbre járjon, s hogy az író, aki felfogta korát, korának szintjére jutva viszonozni tudjon ko-
47
Irodalom rának önmaga tanításáért a kor tanításával. (szabad fordítás) (Гоголь 1984, 454)
Gogol a művészetet nem az élet utánzásában látja, mivel az élet a gonosz hatalmában van, s nem is az élet démonikus ábrázolásában, hanem az alkotói eszme művészi megvilágításában. Az a körülmény, hogy Gogol korai „A nő” című cikkét a szakirodalomban mély hallgatás övezi, arról tanúskodik, hogy nem értették meg Gogol alkotói krédóját. Ezt a művét kizárólagosan szofiológiai aspektusban lehet megérteni. Grigorij Szkovoroda, a XVIII. század végi kisorosz vallásfilozófus, aki Gogolhoz hasonlóan Poltava környékén született, műveiben sokat foglalkozott a Sophia-tannal, valamint a „belső ember” problémájával. Véleményem szerint a szofiológiai gondolkodás meghatározó tényező Gogol alkotói gondolatvilágában. Nem szeretnék az orosz vallásbölcselet rendkívül gazdag szofiológiai rendszereivel és a velük folytatott vitákkal foglalkozni, jelen előadásomban csak a kiváló ortodox szofiológus, Szergij Bulgakov néhány gondolatát idézem: „Szófián kívül nem létezik a világ. (…) Az ideák világa, az ideális mindenség, amely Szófia részét képezi, a teremtett világ számára nem csak mint alap vagy ok-okozatiság létezik, (…) hanem mint norma is, végső tudás, az élet törvénye.” (szabad fordítás) (Bulgakov 1994, 194) Gogol számára ugyanakkor Szófia esztétikai aspektusa is igen fontos, a világot alkotó esztétika, vagy a bölcsesség mint Szépség. Szergij Bulgakov írja a következőket: „A Szépség magában hordozza az erőt és a meggyőző képességet. A művészet ereje nem abban rejlik, hogy ő maga szép, hanem abban, hogy rendelkezik a kulccsal, amely megnyitja ezt a mélységet.” (szabad fordítás) (Булгаков 1994 318) Gogol szerint a szépség a világ harmóniája isteni eszméjének művészi kifejezése. Ez a gondolat megfelel Sz. Bulgakov által az alkotás Szófia-jellegéről mondottaknak. Ez az a nézőpont, amelyből – véleményem szerint – Gogol művészetének értelmezésében új perspektíva nyílik, amelynek alapján összekapcsolható a korai „A nő” című esszé-elbeszélés, a pétervári ciklus két elbeszélésével: „Az arcképpel” és a „Rómával.” Baróti Tibor „Gogol művészi és esztétikai nézetei” című tanulmányában így ír az író művészetfelfogásáról: „Gogol, akinek egész életműve a platoni alkotás- és művészetfelfogás jellemző, akinek esztétikai és művészi nézetei az ember és az ember világát megihlető eszme ideáljára épülnek, de a nem kevésbé alkotói és
48
Irodalom nem kevesebb lelkiséget és ihletettséget követelő mozzanatra is: a szellemtelen környező világtól történő elrugaszkodás mozzanatára.” (szabad fordítás) (Бароти 1982, 41)
„A nő” című esszé-elbeszélés Platon és a fiatal Teleklész párbeszédére épül, pontosabban Platon átszellemült előadására, amel-lyel a fiatalember Alkinoéra vonatkozó véleményét értékeli át. Teleklész a nőről, mint a jelenségvilág egy ellentmondásos tényezőjéről beszél, mint Platon az ideák világának megtestesülését látja benne. Gogol szóban forgó esszé-elbeszélésében Platon átszellemült és lelkesítő monológjában azonban a művészet szemléletének a platoni felfogáson túllépő képletét fogalmazza meg, amely személyességével jobban kötődik az ószövetségi Salamon próféta példabeszédeiben megszólaló Szófiához, amely a továbbiakban a keresztény szofiológiának kiinduló pontjává vált. Vlagyimir Szolovjov, a XIX. század nagy vallásfilozófusa, a szofiológiai filozófia egyik legjelentősebb megalkotója „Előadások az istenemberségről” című művének 5. előadásában így ír erről: A hellén szellem legnagyobb képviselője alkotta meg az ideákról szóló tanát, valamint az istenségről, mint a legfelsőbb eszméről szóló tanítását. Ugyanakkor Platon az istenséget demiurgoszként, azaz alkotó lényként határozza meg, aki a világot a feltétlen eszme, illetve norma alapján alakítja. De ez a nézet Platonnál és az egész görög filozófiában csak futólag jelenik meg; ezt egy másik domináns nézet takarja el, amely szerint az istenség elve nem létező lény, hanem csupán az ideális mindenség. (szabad fordítás) (Соловьев 2000, Библиотека „ВЕХИ”)
Gogol „A nő” című esszé-elbeszélésében a mű hőse, Platon kérdezi: „Mi a nő? – az istenek nyelve. Csodálkozva szemléljük a férfi fényes homlokát, de nem az isteni hasonlatosságot látjuk benne, hanem a nőt, benne, csak benne csodáljuk az isteni elvet.” (szabad fordítás) (Гоголь 1984, 7) A gogoli mű hősének szavai valóban az Ószövetség Teremtés könyvének a gondolatiságára emlékeztetnek (abban a vonatkozásban, hogy az Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert). Ez a gondolat az esszé-elbeszélés további részében megerősítést nyer a Platon által a szerelemről mondott sorokban. A fentiek alapján, a női-férfi elvet értelmezve Gogol művészet- és alkotásfilozófiájának alapvető gondolatához juthatunk el, mely szerint a műalkotást (mint tárgyiasult eszmét) szemlélve – amely Gogolnál a férfi-elv – a műalkotást létrehozó, generáló eszméhez, a női princípiumhoz juthatunk el; amikor is alkotói részvétellel személyes isteni teremtőelv megértőivé válunk, s megértjük, hogy az eszmét meg-
49
Irodalom
szólaltató műalkotás alkotója a világban ható erőként működő isteni teremtés résztvevője és folytatója, a Szófiában megszemélyesített teremtői gondolat megvalósítója. Lényegében ennek a gondolatnak, a lélekben rejlő eszme alkotói megvalósításának felismerése hangzik el „Az arckép” című elbeszélés tévhitéből visszatérő, megigazult művészhős szájából, de ugyanez az elv, az isteni gondviselés, a világban működő Szófia-elv hős által történő felismerésével végződik a sokak által félreértelmezett, befejezetlennek vélt „Róma” című elbeszélés is. Felhasznált irodalom Бароти, Тибор «Взгляды Гоголя на искусство и эстетику и их отражение в его творчестве», DISSERTAIONES SLAVICAE, XV,1982, 41. Бердяев, Николай. Русская идея. Paris: YMCA-PRESS,1971 Булгаков, Сергий. Свет невечерний. Москва: Изд. Республика, 1984. Зеньковский, Василий. Н.В. Гоголь. Париж: YMCAPRESS,1961. Гоголь, Н.B. Собрание сочинений в восьми томах. Том 7. Москва: Изд. Правда,1984. Gogol, Nyikolaj. Válogatás barátaimmal folytatott levelezésemből. Budapest: Europa Könyvkiadó, 1996 Gogol müvei. Első kötet. Budapest: Europa, 1971 Cоловьев, Владимир. Чтения о богочеловечестве. Чтение 5. Библиотека «Вехи».2000. Letöltés dátuma: 2011.01.02. Hozzáférhetőség: http://www.vehi.net/soloviev/chteniya/05.html Флоренский, Павел. Столп и утверждение Истины. Москва: 1914
50
Irodalom
Varga Ferenc:
„Varázsgyűrű – mesék Andrej Platonov tollából” Az orosz irodalom legjelentősebb alkotóit izgatta a mese műfaja – Puskin és Tolsztoj meséi például ugyanúgy az életmű emblematikus alkotásai, mint nagyszabású, bonyolult szellemi kérdéseket felvető, kiérlelt művészi struktúrával rendelkező műveik. E mesék magukon viselik koruk, nemzetiségük közös jegyeit, s mindezen túl, szerzőjük személyének megkülönböztető, egyedi vonásait, ahogy az élőszó által megőrzött mesék is tükrözik a mesélő személyiségét. Mindemellett plasztikusan érzékeltetik azt a közös hagyományban gyökerező élményanyagot, amely a különböző kultúrkörökben egyaránt fellelhető, s a nemzeti sajátosságokon túl rávilágítanak az ember rokonítható spirituális és gyakorlati tapasztalataira. Korunk információs társadalmának egyik alappillére az „érvényes”, vagy „cselekvő” tudás, melynek érvényesítése nem nélkülözheti a maradandó szellemi értékek átörökítésének legkülönbözőbb technikáit. Ezek között, a kultúra vonatkozásában kiemelt jelentősége van az irodalomnak, ami lehetőséget kínál bizonyos évszázadok (vagy akár évezredek) alatt felhalmozott információk változó poétikai formációkban történő közvetítésére, s azoknak a szó nemes értelmében vett „aktualizálására”. Különösen alkalmasak erre azok a műfajok, többek között a mesék, melyek ősi eredetükből, valamint az idők során kikristályosodott formavilágukból és jelképrendszerükből adódóan, a „laikusok” számára is hozzáférhető tudást közvetítenek. Vlagyimir Propp kutatásaiból tudjuk, hogy a varázsmesék esetében a formai és cselekménybeli gazdagság mögött meglepő egyszerűség és következetesség rejlik. A mesék lényegüket tekintve egyszerűek, hűen követik a belső törvényeket, ami a közös gyökér, a közös múlt és a közös jövő alapja. Legbelül, a struktúrájukat tekintve ugyanúgy épülnek fel. A varázsmesék kettőssége abban áll, hogy egyfelől bámulatos színgazdagság, változatosság és tarkaság rejlik bennük, másfelől viszont hihetetlen egyöntetűség és monotónia jellemzi őket. Andrej Platonov élete utolsó éveiben kiemelt figyelmet fordított az orosz folklór egyik meghatározó műfajának, a varázsmesének (át)-értelmezésére és átdolgozására. Platonov számára ezek az évek, melyek életének és munkásságának lezáruló, de nem lezáró korszakát jelentik, a pénztelenség és betegeskedés időszaka voltak. Mivel
51
Irodalom
művei tiltólistára kerültek, a megjelenésre egyetlen lehetősége volt, mégpedig az 1950-ben kiadott „Varázsgyűrű – mesék Andrej Platonov tollából” című mesegyűjtemény. Platonov érdeklődését az orosz folklór és mesevilág iránt nem elsősorban anyagi problémái és szakmai elszigetelése mozgatták, hanem valami kozmikus és mitikus erővel ható vágy az új, az ismeretlen megismerése irányába, hiszen „meseírással” már évtizedekkel korábban, munkássága kezdeti szakaszában, az 1920-as évek elején is foglalkozott. Az 1921-ben megjelent „Hit, Tudás, Kételkedés” című elbeszélése, az író saját meghatározása szerint a mese műfajában íródott. Andrej Platonov meséi sajátos lenyomatai az író erkölcsi és esztétikai szemléletmódjának, olyan egyedi, allegorikus köntösbe öltöztetett művészeti alkotások, melyekben a mese és valóság, a fantasztikum és realitás szintézise hűen tükrözi az író egész munkásságára és alkotói világára jellemző esztétikai és világszemléleti sajátosságokat. Az orosz és európai folklór és hitvilág ősszövegeinek, motívumainak és szereplőinek „újjáélesztése” során Platonov a korábbi tartalmi elemek és szüzsék megtartása mellett az átdolgozásra, átírásra és esetenként az átértelmezésre helyezi a legfőbb hangsúlyt. Az ősi orosz mesék által megjelenített kollektív múlt, értékek és hagyományok, valamint egyfajta közös népi, folklorisztikus, kulturális kincs individualizálása képezi meséinek legfontosabb poétikai és tartalmi szervezőelemét. Platonov meséinek értelmezése és magyarázata során nem elsősorban megírásuk miértjére kell választ találnunk, hanem sokkal inkább a keletkezésük körülményeit, okait és a bennük fellelhető változtatásokat, valamint az egyedien „platonovi” motívumokat kell a vizsgálat középpontjába állítani. Az egyik legfontosabb kérdés a mesegyűjtemény, valamint az egyes mesék elemzése során annak tisztázása, hogy azok hogyan illeszthetők be Platonov művészi világába, az 1940-50-es évek alkotói világszemléletének formálódását jelző poétikai, filozófiai és esztétikai transzformációk sorába, valamint az európai (és nem csak európai) kultúra, a kultúrák közötti kapcsolatok kérdéskörébe. A következőkben a mesegyűjtemény címét is adó „Varázsgyűrű” című mese értelmezése kapcsán mutatom be, hogyan alakítja át, hogyan formálja „platonovivá” az író a számtalan változatban fellelhető ősi orosz meseszövegeket. Elsősorban azokra az egyedien Platonovra jellemző szereplőkre és motívumokra helyezem a hangsúlyt, melyek az eredeti szövegtől eltérően, teljesen új elemekként jelennek meg az
52
Irodalom
átiratokban. A „Varázsgyűrű” című mese több száz éves hagyományra és múltra visszatekintő alaptörténete Szemjon, egy szegény, de jóságos parasztfiú varázslatos kalandokkal átszőtt történetét dolgozza fel. A Platonov által megálmodott változatban Szemjon, miután megmenti a Kígyók Királyának lányát, Szkoropeját megkapja a király varázsgyűrűjét, melynek segítségével megszerzi azt a királykisaszszonyt, akibe beleszeretett. De történet ezzel még nem ér véget, hiszen a királykisasszonyt elcsábítja egy „kígyóból lett ifjú”, mégpedig a legügyesebb minden ifjú közül (Aszpid), ráadásul Szemjon is a várbörtönbe kerül. Ekkor lépnek közbe Szemjon barátai, a macska és a kutya, így az ő közreműködésükkel a mese Szemjon kiszabadulásával végződik, boldog véget ér. A jellemzően platonovinak mondható, a „protoszövegtől” jelentősen eltérő motívumok között találjuk az önjáró autót, a gépek szerepének hangsúlyozását, valamint olyan alakok szerepeltetését a mese egészében vagy egyes részeiben, melyek nem elsősorban a folklórból, és nem is az orosz folklórból, hanem mindenekelőtt az (európai) írott tradícióból származnak. A mű egészében kiemelkedő szerepük van a kígyóknak, köztük is az európai mitológiai rendszerekből átvett Aszpidnak (Áspis) és Szkoropejának. Marina Vlaszovánál olvasható, hogy már Fjodor Tyiron életéről szóló írásban is megjelenik a mérges áspiskígyó. Sőt az áspisokról, mint tarka kígyókról olvashatunk a különböző ráolvasásokban is: „Az Áspis egy szárnyas kígyó, amelynek madár orra és két ormánya van…” (Vlaszova 2001, 24). Hasonló leírás található erről a kígyóról Zabilinnél is: „A sötét, zord, erdős északon a népi fantázia sokat foglalkozott az áspiskígyóval…; ez a kígyó, a néphagyomány szerint, nem ér sem a földhöz, sem pedig kőre nem mászik. Azt is mondják, hogy képes mindent lerombolni és elpusztítani maga körül…”(Vlaszova 2001, 24). Az áspiskígyónak, a „Varázsgyűrű” c. mesében betöltött szerepe is erre a negatív eredőre és szerepkörre épül, hiszen Aszpid lesz az, aki el-csábítja Szemjon feleségét és elrabolja a fiútól az aranygyűrűt. Platonov a következőképpen ír róla: „Ugyanis mikor Aszpid, a Kígyók királyának fogadott fia az erdőt járta, megpillantotta Szemjon kezén a varázsgyűrűt, és az irigységtől vezérelve azon nyomban elhatározta, hogy visszaszerzi azt. Régóta vágyott a gyűrűre, amelyről tudta, hogy varázserővel bír, és melyet apjától többször is kért. Azonban a Kígyók királya nem adta neki a gyűrűt, és azt sem mondta el, hogy az hogyan működik.” (Platonov 1970, 91)
53
Irodalom
A mesében szereplő másik kígyó teljes ellentéte Aszpidnak, hiszen Szkoropeja – Aszpid testvére, a Kígyók Királyának lánya – lesz az, aki segít Szemjonnak megszerezni a varázsgyűrűt, cserébe azért, mert a fiú megmentette az életét. Szkarapeja szintén az európai kultúrában fellelhető mitologikus szereplő. Suklin leírása szerint Szkoropeja egy olyan kígyó, akinek liba lábai és tizenkét feje van, melyek közül mind-egyik különféle betegséget terjeszt. Azon a tölgyfán él, mely a Buján-szigeten nő, és onnan Szent-Iván éjszakáján lemászik, hogy megbetegítse az embereket. Elnevezése a „foltos bőr” szóból származik. (Suklin 2001, 306) A tény, hogy Platonovnál a fentebb olvasott leírástól eltérő szerepkörben találjuk Szkoropeját, arra utalhat, hogy az író – a mitológiai hagyománytól eltérően – pozitív attribútumokkal kívánta felruházni a kígyót. Platonov célja ezzel az lehetett, hogy egy olyan szereplőt te-remtsen, aki Szemjon segítségére lesz a mese elején, a varázsgyűrű megszerzésében, a mesékben már megszokottnak mondható „jó tett helyébe jót várj” gyakorlat alapján. Mindenképpen fontos figyelmet fordítani egy jellegzetesen platonovi „találmányra”, az önjáró autóra. Habár a mesében különösebb szerepe nincs azon kívül, hogy a Kristályhídon közlekednek vele, mégis a platonovi életmű szempontjából különleges jelentőséggel bír. Platonov munkássága eleje óta intenzíven foglalkozott a gépek és a technika világával. Korai elbeszéléseinek (Holdbomba, Markun, A nap gyermekei) hősei, akik többségükben tudósok és feltalálók, szilárdan hisznek a világon felülkerekedni képes emberi ész erejében, valamint abban, hogy az értelem és a tudomány segítségével megváltoztathatók, az ember számára megfelelőbbé formálhatók a természet és a világmindenség törvényei. A megfellebbezhetetlen kozmikus világrenddel egyedül harcoló, kollektív utópiát építő főhősök kísérletei azonban nem csak a saját életükre nézve járnak súlyos következményekkel, hanem az általuk előidézett katasztrófák kozmikus méreteket, apokaliptikus jelleget öltenek, és veszélyeztetik az egész emberiséget. A tárgyalt mese esetében ilyen szélsőségekkel nem találkozunk, de Platonov technika iránti szeretete ezen, igazi szerep és funkció nélküli önjáró autó feltűnésén keresztül is megmutatkozik: „Szemjon az önjáró autóval minden nap ellátogatott a szomszéd faluba, ahová a Kristályhídon keresztül vezetett a legrövidebb út.” (Platonov 1970, 97) A „Varázsgyűrű” című mese értelmezése nem csupán a régi-új változatok, az orosz és európai folklór kapcsolatának, és az interkulturalitás kérdéskörében érdekes, hanem a mesegyűjtemény és Platonov
54
Irodalom
munkássága utolsó szakaszában íródott – esetenként mesés, mitikus elemekkel átszőtt – elbeszélései értelmezésének tükrében is. Platonov poszt-utópikus periódusának egyik legkiemelkedőbb munkájában, a „Vasbanya” c. elbeszélésben is meseszerű, de mégis nagyon valós és létező mitikus szereplő a Vasbanya személyében. A banya képében megjelenő halál (Смерть Старуха) gyakori szereplője a 19-20. századi orosz hiedelemvilágnak is. A halál nőként való ábrázolásának kialakulásában (pl.: banya fehér lepelben, halotti köntösben) az a nőről alkotott ősi felfogás is szerepet játszott, mely a nőt az életet adó és az emberi sorsok felett uralkodó létezőnek tartotta: A halál azonban nem mindig volt olyan szörnyű és félelmetes az emberek számára, mint ma. Szép fiatal lány volt valamikor (…), és az, hogy így megváltozott, egy ravasz ember, Arid hibája, mivel nagyon sokszor becsapta a halált. Így tett akkor is, mikor a belecsalta a koporsójába, és elásta. Száz hosszú évig feküdt a halál elásva, – ez idő alatt senki nem halt meg, de miután kiszabadult, lesoványodva, éhesen újra „kaszálni” kezdett a világban. (Vlaszova 2001, 77)
A vén banyaként, kaszával a kezében megjelenő halál követi az emberek minden lépését, és mindig ott leselkedik minden ember háta mögött. A halál – Ádám elátkozott lánya (valamint annak lányai): Ádám, a Paradicsomból való kiűzetés után, kibékült Istennel, ami miatt az ördög bosszút akart állni rajta. Ádámnak lánya született, aki az ördög sugallatára engedetlenséget mutatott a szüleivel szemben. Ezért apja megátkozta őt, és el akarta pusztítani, úgy hogy nem adott neki ételt, valamint földet sem, amivel szintén tudott táplálkozni. A lány hamarosan csont sovány lett, de a gonosz nem engedte meghalni, egészen addig életben kellett maradnia, amíg mindenkit el nem pusztított a Földön. (Vlaszova 2001, 77)
A Vasbanya legfontosabb „feladata” az, hogy hozzásegítse az elbeszélés gyermekhősét, Jegort önmaga életének, „küldetésének” és az őt körülvevő világnak a megismerésében. „A banya lehajolt Jegorhoz, (…) és mikor már annyira közel volt hozzá, hogy nagyon kevés sötétség maradt köztük, Jegor elkiáltotta magát: - Én ismerlek, ismerlek téged! Nincs rád szükségem, megöllek téged! Jegor a Vasbanya arcába nyomta az agyagot (…). - Te nem ismersz engem, te nem láttál engem! Egész életed során arra fogok várni, hogy meghalj, és elpusztítalak téged, mert te nem félsz tőlem!” (Platonov 1981, 200-201)
55
Irodalom
A néphit úgy tartja, hogy minden házban ott van a halál, láthatatlan formában. A haldoklók, a haláluk előtti három napban látják őt. Látják még a kutyák és a macskák is, akik szokatlan és megdöbbentő viselkedést produkálnak. (Vlaszova 2001, 477) Valamint képesek látni a halált a maga fizikai, testi valójában a gyermekek is, különleges, gyermeki létükből eredő képességeiknek köszönhetően. Nem véletlen, hogy a kis Jegornak nem hisz az édesanyja, mikor a halállal való találkozásáról mesél neki, hiszen csak a gyerekek képesek látni a halált, mert elhiszik, hogy létezik; és, mert arra törekednek, hogy meglássák, megismerjék és megértsék nem csupán a világot, hanem annak lényegét is. A fentebb vázolt motívumok mellett végezetül a befejezésről kell néhány szót ejteni. A mese eredeti változatától eltérően Platonovnál nyitott a befejezés. Meséjének utolsó két sorával Platonov egy új perspektívát vázol az olvasó és a mese hősei számára, jellegzetesen platonovivá téve a történet lezárását: „Így történt hát, Szemjon feleségül vette az árva leányt, gyerekeik születtek, de itt már egy új mese kezdődik.” (Platonov: 1970, 97) Felhasznált irodalom Vlaszova, M. Russzkije Szujeverija. Szankt-Petyerburg, 2001. Platonov, A. Volsebnoje kol’co. Moszkva: Szovetszkaja Posszija, 1970. Suklin, V. Russzkij mifologicseszkij szlovar’. Jekatyerinburg: Ural’szkoje Izdatyel’szvo, 2001. Platonov, A. Vasbanya. In: Platonov, Andrej: Szokrovennij cselovek – Rasszkazi, povesztyi. Kisinyev: Lityeraturnij Artyisztyik, 1981.
56
Irodalom
Hevesi Andrea:
Interkonfesszionális kommunikáció a korai újkorban: Balassi Bálint Adj már csendességet kezdetű versének unitárius szöveghagyománya
A 17. századi kolozsvári kiadású unitárius énekeskönyvekről a szakma meglepően keveset szól. Ennek elsődleges oka talán az lehet, hogy az irodalomtörténet kevéssé tartja érdekesnek az énekeskönyvek corpusanyagát.20 Irodalmiságot, komoly művészi teljesítményt hiányolnak a bennük szereplő szövegekből. Első ránézésre ez a corpus valóban nem bővelkedik a kor legjelentősebb alkotásaiban, előadásomban viszont arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a mintegy öt tételből álló szakirodalmi lista talán érdemes a bővítésre. Állításom alátámasztásához mindenképp szükséges szólni az énekeskönyvek kiadásairól. A kiadásoknak két fajtája van, az egyik gyülekezeti énekeskönyv, mely főként templomi használatra született, ebből a 17. században három látott napvilágot: az első 16051607 között, a második 1632 körül, a harmadik pedig 1697-ben. Az énekeskönyv-kiadások másik változata magánhasználatra született, így főképp zsoltárokat és egyéni kérést, könyörgést megfogalmazó énekeket tartalmaz. Ebből két kiadás született, egy 1623-ban, melyből sajnos nem maradt fenn példány, és egy 1700-ban. A legelső kiadást 1605 és 1607 közé szokás tenni, melyben összesen 154 ének található.21 Főként 16. századi énekek szerepelnek a könyvben, melyek túlnyomó része a református énekanyagból lett átemelve, vagy átdolgozva az unitárius teológiai elveknek megfelelően. Ezen énekeskönyv jelentőségét emeli, hogy nyomtatásban itt, unitárius környezetben jelennek meg először Balassi versek (körülbelül tíz évvel 20 Ennek okát első megközelítésben talán Klaniczay Tibor tanulmányával lehetne magyarázni, (Klaniczay, 1997, 122-146). Kaniczay az első jelentős újításon átesett református énekanyag csekély irodalmi értékének okát abban találja meg, hogy a református gyülekezeti énekek propagandisztikus szándékát teszi meg Újfalvi az elsődleges célnak, s ezáltal kimaradnak a didaktikus, moralizáló, feddő énekek, valamint a szubjektív hangú vallási énekek, holott ezek a 16-17. századi énekanyagunk legrtékesebb darabjai irodalmi szempontból. (i.m. 134.) Klaniczaynak a református énekanyagot elemző tanulmányát azonban mégsem lehet átültetni az unitárius énekanyagra: itt ugyanis vannak moralizáló, szubjektív hangú vallási énekek, a corpus irodalmi szempontból történő elemzése azonban- néhány kivételtől eltekintve- hasonló eredményt hozna. Ennek okáról egy későbbre tervezett dolgozat szól majd. 21 H. Hubert Gabriella, 2004, 54.
57
Irodalom
Balassi halála után): a Pusztában zsidókat, a Bocsásd meg Úr Isten, és az Adj már csendességet kezdetűek. Az 1632 körüli kiadás az első énekeskönyv anyagához képest jelentősen bővült: 184 gyülekezeti ének található benne.22 Az első énekeskönyvben is meglévő három Balassi vers itt is megtalálható. Az 1697-es kiadás tovább bővül, már 196 ének található benne, így arányaiban egyre több 17. századi vers kap helyet a gyűjteményben, ám a fent említett három Balassi vers itt is megtalálható, s a szövegváltozat – kettő eltéréssel - gyakorlatilag itt is azonos az előző kiadás változataival. Az 1623-as, egyéni használatra szánt énekeskönyv elveszett, de a 19. században Várfalvi Nagy János által ismertetett névmutató táblája23 szerint ebben az énekeskönyvben 29 ének volt található, a három Balassi szintén megvolt, mi több, kiegészíttetett két Rimay verssel: a Legyen jó idő csak... és az Oh ki későn... kezdetűekkel.24 Az 1623-as elveszett kiadás 1700-as újfenti kiadásában már 37 ének található, s szintén tartalmazza mind a Rimay, mind a Balassi verseket, sőt, Balassinak a Bizonnyal ismérem kezdetű versét is. Az Adj már csendességet unitárius szövegváltozatai között a felsorolt kiadásokban összesen két eltérés van. (Itt meg kell jegyezni, hogy a legelső szövegváltozatot sajnos nincs módunk vizsgálni, mivel az ismertetett Balassi versnél az 1605-1607 körüli kiadás mindkét fennmaradt példánya csonkult.) Egy darab, az értelmezés szempontjából nem túl jelentékenynek mondható eltérést fedezhetünk mindössze fel a 4. strófában: az 1632-es és az 1697-es kiadásokban a „sok bűnöm éktelen” kifejezés található meg, míg az 1700-as kiadás a „nagy bűnöm éktelen” szövegváltozatot hozza. Úgy gondoljuk, hogy az igen csekély eltérés akár a véletlen műve is lehet, nincs okunk egyéb szövegváltozatok ismeretét feltételeznünk. Meglepő viszont a másik eltérés: a 3. strófában az 1632-es kiadás a „kinek érdeméért” kifejezést használja, míg az ebből származó 1697-es kiadás a „kinek szent nevében” kifejezést, s az 1700-as a „kinek sok kínjáért” kifejezést használja. Itt feltételezhetünk valamiféle direkt változtatást. Az Adj 22 H. Hubert Gabriella, 2004, 176-177. 23 Várfalvi Nagy János, 1871, 124. 24 Nem mellékes az sem, hogy az 1596-os kiadású Epicédium (mely a Balassi fivérek halálára íródott verseket tartalmazza) és az 1602-es Debreceni kiadású, Újfalvi Imre által szerkesztett református énekeskönyv után (melyben a 86. zsoltár Rimay által írott parafrázisa található meg, Az jó hitű ember... kezdetű) itt, unitárius környezetben jelennek meg először a személyes hangvétlű, Istenhez fohászkodó Rimay versek, melyek később a legismertebbek lesznek.
58
Irodalom
már csendességet... kezdetű Balassi vers unitárius szövegváltozatát az irodalomtörténet-írás romlott szövegváltozatnak véli.25 Mégis, mivel az első nyomtatott megjelenésről van szó, talán érdemes ezt a kérdést alaposabban megvizsgálni. Az Istenes énekek című, Rimay János és Balassi Bálint verseit más istenes témájú énekekkel együtt közlő kötetek első kiadása 1632ben, Bártfán látott napvilágot, ebből példányt ma nem ismerünk. A kiadásokból alapvetően két változatot szokás megkülönböztetni: a rendezett és rendezetlen kiadásokat. Rendezett Istenes énekek kiadás alatt azt értjük, hogy ezen kiadásokban a Balassi és Rimay versek a szerzők nevével vannak ellátva, míg a rendezetlen kiadások a Rimay verseket is Balassi neve alatt közlik. Az Adj már csendességet unitárius szövegváltozatának vizsgálatához három rendezetlen és két rendezett kiadást vettem alapul.26 A rendezetlen kiadások közül vizsgálom az 1633-as bécsi kiadást, az 1660 körüli bártfai kiadást, és az 1665-ös kassai kiadást. A rendezett kiadások közül az 1666-os lőcsei és az 1677es kolozsvári kiadás a vizsgálat tárgya. A nyomdák helyéből kitűnik, hogy felekezeti szempontból jelen vannak a kiadásoknál katolikusok, és a protestánsok közül az evangélikusok és a reformátusok is. A részletekbe menő textológiai szövegösszehasonlításra a dolgozat terjedelme nem ad lehetőséget, de tömören elmondható, hogy az Istenes énekekben szereplő Adj már csendességet szövegváltozatok összevetése az unitárius változattal a következőket adja: a hibásnak vélt unitárius szöveg változatai megvannak négy helyen az 1633-as bécsi Istenes énekek kiadás változatában, három helyen az 1660 körüli bártfaiban, szintén három eltérés található meg az 1677-es kolozsvári kiadásban, és kettő-kettő eltérés az 1666-os lőcsei, illetve az 1665-ös kassai kiadásban.27 A könnyebb áttekinthetőség kedvéért a dolgozat táblázatos formában a következő eltéréseket, az unitárius énekanyaggal közös változtatásokat regisztrálta:
25 Eckhardt Sándor, 1951, 270. 26 A szövegváltozatokat részben közli: http://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/bbom/ itart.htm A részletekbe menő összehasonlítást a Vadai István és Sinka Zsófia által elkészített kollációk tették lehetővé, melyért ezúton is szeretnék köszönetet mondani. 27 A dolgozat nem veszi eltérésnek a helyesírási, nyelvjárásbeli különbségeket. Különbségnek azt veszi, ami a szöveg értelmét befolyásoló tényező lehet.
59
Irodalom
Látható, hogy az azonos változatok között bőven vannak átfedések, de meglepő módon nem az egymásból eredeztethető Istenes énekek kiadások veszik át az eltérést, tehát legtöbbször nem lehet esély arra, hogy az Istenes énekek újabb kiadását előkészítő szerkesztő az előző kiadás hibásnak nevezett változatát veszi át bármiféle változtatás nélkül. Sőt, látható, hogy nem is attól függ a közös eltérések száma, hogy az adott szövegváltozat az Istenes énekek rendezett vagy rendezetlen ágához tartozik-e. Sinka Zsófia és Vadai István kutatásai28 a Balassi és Rimay szövegek kapcsán megállapították az Istenes énekek szöveghagyományozódásáról, hogy a hagyományozódás kötetek szintjén stemmával nem ábrázolható. Ez azt jelenti, hogy az egyes szövegek szintjén állítható csak fel egy több ágból álló stemma. A Sinka – Vadai-féle kutatások állítása, hogy „előfordulhat, hogy a kiadó nem a rajzon közvetlen ősként szereplő kiadásból meríti szövegét, hanem korábbi edíciót vesz alapul.”29 Ehhez az állításhoz hozzá lehet tenni, hogy ez a kiadói maga28 Sinka Zsófia – Vadai István, Fától az erdőt. 29 Sinka Zsófia – Vadai István, i.m.
60
Irodalom
tartás, tehát az, hogy a kiadás szövegeit a kiadó több forrásból szedi össze, vagyis választja ki a legmegfelelőbb változatot az adott helyre, már az Újfalvi Imre által megszerkesztett, 1602-ben Debrecenben kiadott református énekeskönyv bizonyos énekeinél is megfigyelhető, bár a pontos források megtalálása még itt sem valósult meg.30 Láthatjuk, hogy az Adj már csendességet a kánonon kívül maradt unitárius szövegváltozatában több olyan eltérés található, melyek jelen vannak a későbbi Istenes énekekben szereplő szövegváltozatokban, s a jelenlétük stemmával ábrázolhatatlan. Nagyon valószínű tehát, hogy a későbbi Istenes énekek kiadói rendelkeztek az unitárius változat, vagy egy ahhoz nagyon hasonló szövegváltozat példányával– tegyük hozzá, ilyet jelenleg nem ismerünk –, de ez a példány önmagában még nem elegendő az új szövegváltozatok létrejöttéhez, temészetesen más kéziratokat vagy nyomtatványokat is ismerniük kellett. A kolozsvári nyomda működése alatt egyébként bizonyos, hogy egyes szövegek átkerültek más felekezethez tartozó nyomdába: Balázs Mihály kutatásai rámutatnak arra, hogy Heltai Gáspár imádságos könyvéből kerültek át szövegek az 1683-as lőcsei Imádságos könyvecskébe, noha itt hat szöveg szó szerinti átvételéről van szó.31 Ezek szerint lehetséges, hogy létezett olyan kiadói eljárás, mely során egy szöveg újbóli megjelentetéséhez a kötet összeállítói felekezettől függetlenül több szöveget, szövegváltozatot szereztek be, s tarthattak maguk előtt, melyek közül az esztétikai elvek, s emellett az adott felekezeti elvek alapján választották ki, változtatták meg a kiadvány céljának aktuálisan leginkább megfelelő szövegváltozatot. Az Adj már csendességet esetében ez a hipotézis állni látszik. Ha az unitárius énekeskönyvek anyagában több ilyen példát találunk – mely első ránézésre nagyon valószínűnek tűnik –, akkor az újabb kutatások fő irányvonala az lehet, hogy a nyomdák közötti kapcsolatokat felfejtsük, hiszen itt olyan együttműködésről lehet szó, mely során a kiadásokon munkálkodók az aktuálisan legjobbnak mondható szöveg érdekében még a felekezeti vitákat is félretették, hogy beszerezzék a szövegváltozatokat, melyekből aztán saját változatot állítanak össze. Az unitárius énekeskönyvekben szereplő Balassi szövegváltozatoktól semmiképp nem lehet tehát eltekintenünk.
30 Ács Pál, 2004, 24. 31 Balázs Mihály, 2006, 35-36.
61
Irodalom
Felhasznált irodalom Ács Pál (kísárő tanulmány), Újfalvi Imre, Keresztyéni énekek, Debrecen, 1602, (fakszimile), Bibliotheca Hungarica Antiqua XXXVIII, Budapest, Balassi, 2004. Balázs Mihály (közzéteszi és a bevezető tanulmányt írta), Heltai Gáspár imádságos könyve (1570-1571), Erdélyi Unitárius Egyház, Kolozsvár, 2006. Eckhardt Sándor (szerk.), Balassi Bálint összes művei I, Budapest, Akadémiai, 1951. H. Hubert Gabriella, A régi magyar gyülekezeti ének, Historia Litteraria 17, Budapest, Universitas, 2004. Horváth Iván-Tóth Tünde, Balassi Bálint összes verse, Gépeskönyv, 2002. Letöltés dátuma: 2010. Hozzáférhetőség: http://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/bbom/itart.htm Klaniczay Tibor, „Újfalvi Imre és az 1602. évi énekeskönyv”, In Reneszánsz és barokk, (Tanulmányok a régi magyar irodalomról), Szeged, Szukits Könyvkiadó, 1997, 122-146. Sinka Zsófia – Vadai István, „Fától az erdőt”, In Balázs Mihály 60. születésnapi köszöntő kötetében (megjelenés alatt) Várfalvi Nagy János, „Az unitáriusok énekes-könyveiről”, Keresztyén Magvető, 1871, 124.
62
Irodalom
Kovács Krisztina:
Információs stratégiák és beszédmódok, a narratív identitás változatainak bemutatása a modernség irodalmának egy példáján keresztül (Város és vidék találkozása Hunyady Sándor prózájában)
a városi irodalom elméletébe és gyakorlata, hunyady sándor írói karakterének biográfiai aspektusai A szerző novellái és publicisztikái, ezzel természetesen nincs egyedül kortársai közt, különböző hatásmechanizmusok mentén szerveződnek, ezek a hatások írásainak város- és vidékreprezentációs stratégiáira, leíró technikáira is hatással vannak. Identitásának változatos mintáihoz bizonyos biográfiai elemek hangsúlyozása mindenképpen szükséges. Az anya Hunyady Margit nemesi származású, művelt és ünnepelt kolozsvári színésznő. Darabokat fordít és ír, szépirodalmi invenciókkal rendelkezik. Életmódja tradíció és progresszió különös keveréke, fiát katolikus szellemben neveli, miközben a közvetlen környezetük a protestáns hatás és szigor elemeit is hordozza. Hunyady törvénytelen gyermek, Bródy Sándor néhány naposra tervezett, ám elhúzódó kolozsvári tartózkodásának eredménye. A zsidó Bródyé, akit tizenkét éves korában ismer meg, és akivel szenzibilis, folyamatosan változó kapcsolatban van. Ha ehhez hozzátesszük, hogy motívumaiban, fordulataiban sokszor követni akarja és követi is Bródy és a naturalizmus eszközrendszerét, miközben maga mégis egy más esztétikai minőségű prózát hoz létre, írói karakterének többgyökerűségét állapíthatjuk meg. Prózájának nagyvárosi és vidéki tematikájához pedig az egri születésű, ám később Budapesten élő Bródy prózájának városiasságát és vidékiességét is hozzátehetjük, elkerülve persze a ráolvasás, az egyezések öncélú hangsúlyozásának csapdáit (Vécsei 1973, 7-15). Hunyady Sándor novelláinak, kisregényeinek, publicisztikáinak nyilvános közegeit vizsgálva a kultúraköziség, átmenetiség elméleti, művelődéstörténeti rendszereiből eredeztethetjük strukturális modelljeinket. A Hunyady-oeuvre térformái olyan locusok szemantikai tartományaiban helyezkednek el, amelyek a nagyváros és a vidék összeütközéséből, a peremvidékiség tereptárgyaiból, a határvonalak
63
Irodalom
ozmotikus mozgásából szövik hálójukat. A dolgozat a helyekről alkotott elképzelésekre, a közkedvelt teorémák szépirodalmi szövegekbe ágyazódásának problémáira fókuszál. Rendszerei, lehetséges modelljei olyan elemzési struktúrákat kínálnak, amelyek egy valóban az atmoszférateremtésre épülő, lokálisan erősen meghatározott életmű elemzéséhez könnyen csatlakozhatnak. A különleges, atmoszférateremtő közegek a látvány teátrális és panoptikus működési mechanizmusaiban helyezik el magukat. E kategóriák erősen meghatározzák az elbeszélői magatartást, a narratív leírás jellegét. A Hunyady-novellák helyszíne egyfelől a modern nagyváros, amely Baudelaire, Rimbaud és a passzázs-irodalom teoretikusai, főként Walter Benjamin óta az állandóan mozgásban lévő, a pontos rögzítés szándékával fellépő, de sok esetben észrevétlen megfigyelő pozíciójából közelíthető meg. Hunyady Sándor, a gyakorló újságíró számára ez olyan izgalmas közeg, amelyet narrátorai kiterjedése, „térben levése” szempontjából értelmeznek. A Hunyady általa rögzített típusok hol a város nyilvános, beépített tereiben mozognak, hol a folyamatosan fejlődő város képlékeny, fluktuáló határvonalain, ahol beépítetlen vagy beépítésre váró térségek, roncsokból létrehozott tereptárgyak mentén vándorolnak. A határtalan, végtelen tereket bekebelezik, helyettük elkerített, partikularizált, jelentéssel felruházott, tovább szűkíthető mikrostruktúrákat hoznak létre. Az intim és domesztikált terek hellyé válása mitikus minőségekkel való felruházásukat is jelenti, a szakrálissá változtatott közszférák így a magánélet színterei, vagy olyan „átmeneti” közegek, amelyekben a köztesség valamennyi jelentéstartalma felvillantható. A Hunyady-próza kiemelt, emblematikus szcénái a kávéházak, amelyek üvegfalaik révén az utcához hasonlóan működnek, állandó jelenlétet biztosítanak a köztérben, a látvány panoptikusságát, a tökéletes hatalomgyakorlás illúzióját kínálják. Ebből a rögzített pozícióból a helyben maradó utazó irodalmi hagyománya mellett az állandó mozgás, az átutazó az alakzatból lehetővé téve az utazó, átutazó megfigyelői magatartása bontakozik ki. A városi irodalomban az utcák, kávéházak, átjárók a teatralitás színtereivé, az identitás létrehozásának nyilvános közegévé válnak, ahogy ezt Walter Benjamin kiváló esszéiben (A kószáló), Richard Sennett vagy David Riesman társadalomtörténeti áttekintéseiben (A közéleti ember bukása, A magányos tömeg), Elias Canetti (Tömeg és hatalom) vagy Georg Simmel írásaiban (A pénz filozófiája, A kacérság lélektana, A nagyváros és a szellemi élet, A híd) is olvashatjuk.
64
Irodalom
a magyar nagyvárosi irodalom előzményei A nagyváros terepe a magyar novellairodalomban a 19. század második felétől jelen lévő téma, az urbanizációval járó problémákat, a sajátos, a nyugat-európaitól városfejlődési tendenciákat reprezentáló, azoktól mégis sokban különböző szépirodalmi nyomokat Nagy Ignác, Kuthy Lajos, Ambrus Zoltán vagy éppen Bródy Sándor és Kóbor Tamás prózájából ismerhetjük. A publicisztika műfajai, a tárcák és karcolatok a reformkori napisajtó óta adnak helyet és teret ennek a nagyvárosi tipológának. A polgárosodás kihívásaira és az ebből következő súrlódásokra adott válaszok, a város mint a bűn helye, a bűn mint a modernizmus toposza e szövegek visszatérő képei (Hanák 1988, 118-125). A nagyvárosok topográfiája, a titkok, és a térkép lapjaiból kiolvasható mikrohistória működtetése Nagy Ignác Magyar titkok, Kuthy Lajos Hazai rejtelmek, Ambrus Zoltán Nagyvárosi képek, Bródy Sándor Nyomor című novellafüzéreiben, Kiss József Budapesti rejtelmek című regényében jelen lévő stratégiák (Kovács 1911, 8). A nyomor tematizálása, az alsóbb néprétegek problémáival való foglalkozás sokszor a detektívregény gépezetét mozgósítva jelenik meg. Rablófészkek, mindentudó nyomozók, gyilkosságok, rablások, fiákeres üldözés, a társadalmi visszaélések, titkok leleplezése, Nagy, Kuthy, Kiss regényeinek a Párizsi titkok hatását őrző elemei (Kovács 1911, 11-19; Glatz 1904, 50-60). városreprezentációs modellek hunyady sándor prózájában és publicisztikáiban: Hunyady novellisztikájában a részletező leírást és a nagyváros problémáit körüljáró témák a publicisztikákhoz közelítő, az élőbeszédhez hasonló, anekdotikus szerkesztési móddal, a modern ember mint a terekben mozgó „kívülálló” nézőpontjának segítségével teremtenek hiteles atmoszférát. A novellák, kisregények, tárcák szereplői az otthonosság megteremtésére törekednek, és elsősorban olyan helyeken mozognak, amelyek leginkább a Michel Foucault heterotópikus tereihez hasonlíthatók (Foucault 2000, 147). A nagyváros ismert geotoponímái (híd, ajtó, útkereszteződés, technikai és közlekedési eszközök, pl. konflis) ebben a szövegvilágban már a változásokat és az átmeneteket rögzítő transzformáción mennek át, így lesz belőlük autóbusz, lóversenypálya, strand. A tömeg morajló organikusságának problémája, a kezelhetetlen, felduzzadt áradás a
65
Irodalom
már idézett szerzőkön túl Zola városregényeiben (Párizs, Róma, Lourdes), vagy a Rougon-Macquart ciklus ismert szöveghelyein bukkan fel. Zola regényeinek városra letekintő, a tömeg organikus lélegzését látó szereplőinek gesztusa hasonló formában, a külterületeken csámborgó, de a kiterjedő határvonalakkal szembesülő hős képében bukkan fel és lel otthonra Hunyady prózájában. Így idéződik meg a folyamatosan áttekintő, például a lóversenypálya nagytribünjéről az utolsó hely felé sétáló, a társadalmi rétegeket együtt, ám mégis differenciálva látó narrátor a szerző Lóverseny hóban, villanyfénynél című újságcikkében: „És nem látta, mint szaladnak a porzó hóban, az ívlámpák viola reflexeiben a lovacskák, a Keleti pályaudvar vonatfüttyeinek és az izguló tömeg morajlásának zenekarától kísérve.” (Hunyady 1971, 72) A város felgyorsult tempójának rajzát hasonlóan az ellentétekből bontja ki az eseményeket rögzíteni vágyó publicista, amikor a fejlődő város anakronizmusaként mozgó ló alakját idézi. Egyik rövid írásában („Ló által vont járműforgalom”) például így: „mily anakronizmus lett a ló egy modern nagyváros lüktető vérkeringésében.” (Hunyady 1971, 91) Hunyady életében az öngyilkosságnak különös jelentősége volt, Bródy sorozatos öngyilkossági kísérletei és saját egyetlen hasonló, roszszul kivitelezett akciója miatt kultikussá olvasta és írta ezt a történetet. Egyik gyakran idézett publicisztikája, Az öngyilkosság technikája ezt a személyes mozzanatot a nagyvárosi jelenségek értelmezésének szolgálatába állítja. A tárca a technika óriási fejlődéséről, a tömegek számára is elérhetővé váló öngyilkosságról szól (Hunyady 1971, 106-109). Az újságíró Hunyady számára ez a történet másról is szól, a revolver, a gyorsvonat és az altatók könnyű elérése, a gyógyszeripar fejlődése öngyilkosságot demokratizáló voltáról szóló történetében a tömeg működésére válaszokat kereső szépirodalom otthonos gesztusát ismerhetjük fel. Ez az aura lengi körül a közlekedési eszközök szcénáiban játszódó karcolatait, rövidprózáit. A Magyar Forsyte-ok című írása kedves helyzetképét, egy autóbuszos flört történetét idézi sokadszor, miközben leíró narrátor a kíméletlen társadalomrajz felvázolására is alkalmat talál. Egy fiatal hölgy ül az autóbuszon. […] Csak rá kellett nézni puha antilop kesztyűjére, ápolt arcbőrére, az ember egy szempillantás alatt látta, hogy ez a vonzó fiatal hölgy, nyilvánvalóan leány, a magyar polgárságnak abba az egyre keskenyedő csíkjába tartozik, amelyet még nem tett tönkre a válság filoxérája. (Hunyady 1971, 76-77)
66
Irodalom
Ugyanez a társadalmi egyenlőtlenségekre fókuszáló tekintet szervezi a Költözködés című írást, amelyben a nagyvárosi utcán vándorló szegény család képe villan fel: „Olyan volt, mint egy szegény temetés.” (Hunyady 1971, 146) Ahogy az Utcai életkép című történetben, a buszon pénzt kunyeráló kisfiú alakját felskiccelve is a társadalmi csoportok köztes terekben való elkülönülésének és találkozásának szituációját rajzolja meg a témára vadászó újságíró (Hunyady 1971, 35-37). A nyugat-európai körút eseményeit rögzítő karcolatok újságírója bécsi sétái során a külső kerületi munkáslakások helyzetét méri fel (Bécsben, a munkások paradicsomában) (Hunyady 1970, 27-34), Az alvilági kérő, vagy az X. doktor című novellák a bűn és a nyomor uniformizálásának városi irodalomban szokásos lajstromát adják. Az alvilági kérő kávéházi helyszínt lokalizáló soraiban a már említett határsávban levés, a beépítetlen térségek működése tárul fel: „A Grand Café Maláta nagykávéház a kültelken volt. Fontos és sűrűn lakott, de rendkívül szegény, piszkos utcában. […] Asztalai körül látszott meg legjobban, hogy termeli a nyomor a bűnt.” (Hunyady 2006, 369) A technikai eszközök lajstromozásának kérdéséhez persze hozzá kell tenni, hogy az írót nemcsak a civilizáció jelenségeinek rögzítési vágya motiválta. A Vígszínház állandó szerzőjeként az aktuális márkák és szponzorok neveit is korrekten és kötelességszerűen beleírta darabjaiba (Dedinszky 2007, 108). A technicizáltság fokait megörökíteni vágyó szellemes próza azonban a drámákat jellemző alkalmi jelleget kevésbé hordozza, rövidtörténeteiben és publicisztikáiban ma is releváns, élvezhető produktumról és mechanizmusokról beszélhetünk. a kisváros mítosza, város és vidék találkozása hunyady pórzájában: Szegedy-Maszák Mihály az irodalmi modernség kánonjait áttekintő írásában felhívja a figyelmet arra a körülményre, hogy a „nyugatosokat” a kisváros, saját szülőhelyük környezete mitikus térként inspirálta. A Dunántúl Babitsnál (Halálfiai), a Nyírség Krúdynál, Szabadka Kosztolányinál (Pacsirta, Aranysárkány) a provincializmus és a modernség összecsapásának helyeként jelenik meg (Szegedy-Maszák 1995, 153). Hasonló vidékreprezentációs modelleket találunk Juhász Gyula kisregényében (Orbán lelke), Kaffka Margit
67
Irodalom
regényeiben (Színek és évek, Mária évei), vagy Lesznai Anna Kezdetben volt a kert című kötetében. Valamennyiük vidékdefiníciói megidézik az elhagyhatatlanság képzeteit, így válnak a rabság és szabadság összecsapásának helyszínévé. Az ilyen atmoszférájú helyekkel kapcsolatban megfontolásra érdemesek Mihail Bahtyin ismert megállapításai, melyek szerint a kisváros közege a regényben is a köznapiságba záródik, mentes a történelem előrehaladó mozgásától (Bahtyin 1976, 300). A Kosztolányi-féle Szabadka-kép e tartományba helyezése a vele foglalkozó szakirodalom egyöntetű állásfoglalása. Kosztolányi imaginárius Szabadkája a mindentől elszakított szülőváros, a megtört életformák terepét, a megrekedt életek és jellemek rezervátuma (Juhász 2007, 117). Mindez azért bír különös jelentőséggel, mert Hunyady Sándor is jegyez hasonló tematikájú vállalkozásokat. A trianoni békeszerződés utáni elszakítottság élménye a Feketeszárú cseresznye című sikerdarabjában és annak későbbi, bár kevésbé sikerült regényváltozatában a Géza és Dusánban bukkan fel akár a Pacsirta szituációihoz hasonló módon. A Géza és Dusán szövegében a hősök a „nagyon meleg, borszagú, duhaj bácskai estében” mozognak, áll az idő, a kiszakadást, ami ebben az esetben is ideiglenes életmódváltás, az újvidéki kirándulások, színház, kaszinó, kávéház jelentik (Hunyady 1993, 5-17). Az idézett szövegekben nemcsak a mikroterekből és a nagyobb egységből, a korábbi országhatárból való kivetettség állapota kerül játékba. A regényt az identitás és a hozzá kapcsolódó nemzetkarakterológiai jegyek didaktikusra hangolt bemutatása, valamint az ehhez kapcsolódó, sokszor sztereotíp fiziognómiai és testábrázolások is jellemzik. Vérbő magyar jegyző, fekete hajú szerb nő, kevert nyelvű párbeszédek, az identitásról folyó kocsmai filozofálások ismerős terepén járunk. Hasonló modellel találkozunk Hunyady Ó, szépség! című publicisztikájában, amely mintha a dráma és a regény szinopszisa lenne: „Nem tudtam levenni a szemem egy fiatal szerb leányról, aki hallgatagon ült a kerekes kút káváján. Istenem, gyönyörű volt, mint a krakowiánkai fekete szűz. Fekete, mint a bácskai televény, amelyről fakadt.” (Hunyady 1971, 59) Egy másik életkép (Kutyahistória) bácskai tájat definiáló bevezetője pedig mintha Tömörkény vagy Kosztolányi (ld.: Alföldi por) lokális sajátosságokat rögzítő nyelvén szólna: „Egyszer régen, forró nyáron, egy bácskai falu olvadt ólom hangulatában gyűjtöttem ezt az élményt.” (Hunyady 1971, 38)
68
Irodalom
Hunyadynál a vidéki szcénák a panoptikusság fogalmait idézik, ám esetében nemcsak a típusok tárházáról van szó, a hatalom összefüggéseiben kontextust nyerő panoptikusság elméleti lehetőségei is felvillannak. Jeremy Bentham kör alakú börtön koncepciója az őt idéző, teóriáját a modern hatalomelméletekkel összeolvasó Michel Foucault rendszerében a mindent látó tekintet narratív szerkezetét modellezi (Foucault 1990, 267-311). Ez a struktúra uralja Hunyady vidékről szóló témafelvetéseit, publicisztikáit, rájuk Radomir Konstantinović A vidék filozófiája című munkájának legfőbb teorémáit is könnyen alkalmazhatjuk. Konstantinović a vidék locusait egyszerű és magába zárt, önmagát ismerő világként írja le, olyan organizmusként, amelyet a mindenbe betekintés zsarnoksága, a mindenre kiterjedő átláthatóság szelleme leng be (Konstantinović 2001, 12). Hunyady ismerős, belakott földjei között a budapesti és bácskai helyszínek mellett a szülőföld, a partiumi, erdélyi és havasokbeli táj, a kolozsvári vagy éppen bukaresti utca jelenségeinek rögzítése fontos. A Sinaia télen című újságcikk tájleírásában a varázslatos vidék Lotman, Konstantinović és Kosztolányi által ábrázolt világa elevenedik meg. „Mondahősök vörös törzzsel, fekete ágakkal, benőve vadon, bozontos kúszónövényekkel, szívós indákkal. Varázslók, gyilkosok, szakállas táltosok, megölt királyok a mese talajából, a puha mohával emelkedve ki. És ezen a héroszi vidéken a nap is egészen furcsán világít. Mintha titkos, nagy vetítőtükrök működnének itt, rejtett zugokban lángol föl a fény, meggyújtva a lombok fekete-zöldjét, a mély mohafészket és a szikrázó hócsíkokat.” (Hunyady 1971, 42) A kisváros és a vad vidék burjánzásának festésén túl ez a próza szívesen ábrázolja a tanyasi, falusi közegeket, a helyszínek közt haladás közben történteket. A plasztikus színekkel festett, jó tempóérzékkel felvázolt írás, A két menyasszony egy külvárosi fotográfusműhely kirakatában megpillantott fénykép látványából szövi történetét. A Krúdy-allúziókat is idéző jelenetben a retusálatlan cselédarcok közt megpillantott fénykép története bontakozik ki. Egy vérbő „paraszt Don Juan” és két feleségének esküvői képe a vidék különlegességeket teremtő atmoszféráját tematizálja (Hunyady 1971, 50-52). Az egyik legismertebb Hunyady-novella a Bakaruhában helyszínei kisvárosiak, dialógusai a népszínművek párbeszédeit ismétlik: „Szeretőt keresek magamnak!” „…én is csak ugyanígy vagyok…” (Hunyady 2006, 250). A nábob kalandja vagy A jókedvű örmény temetése című rövidtörténetek a Mikszáth vagy Móricz érdeklődésére is számot tartó dzsentri-te-
69
Irodalom
matika reminiszcenciái. A nábob kalandja, a vonaton a kupecekkel kártyázó és végül a vonatból kidobott földesúr története egyenesen A Noszty fiú esete Tóth Marival zárlatát idéző mondattal zárul: „De szép ország ez urak! De jó ország! Micsoda szerencse, hogy ide pottyantunk!” (Hunyady 2006, 655) Hunyady Sándor rövidtörténetei és publicisztikái a város és a vidék mitológiáinak és antinómiáinak rögzítői. Szerzőjük vérbeli újságíróként és jó tempóérzékű színpadi szerzőként témáit a hétköznapi tartományából meríti, legtöbb szövege mégis el tudja kerülni az alkalmiságból fakadó, aktualitás- és kontextusvesztő hatásokat. A szülőhelyét Kolozsvárt és, későbbi életterét, Budapestet leíró tárcái, karcolatai, rövidtörténetei az életformákat rögzítő, rekvizitumokat muzealizáló tér izgalmas reprezentánsai, joggal sorolhatók a modernség szépirodalmának markáns és egyre bővülő elméleti háttérrel erősített tematikájába. Megtalálják helyüket a várostörténeti és városszociológiai, kulturális antropológiai és mikrotörténeti aspektusokat érvényesítő szöveghalmazban. Felhasznált irodalom Bahtyin, Mihail Mihajlovics. A szó esztétikája. Válogatott tanulmányok. Budapest: Gondolat, 1976. Dedinszky, Zsófia: ”Hunyady Sándor drámáiról.” In Réz Pál szerk. Szivarfüst. Hunyady Sándor emlékezete. Budapest: Nap Kiadó, 2007, 105-119. Foucault, Michel. Felügyelet és büntetés. A börtön története. Budapest: Gondolat, 1990. Foucault, Michel. Nyelv a végtelenhez. Debrecen: Latin Betűk, 2000. Glatz, Károly. Kiss József. Budapest: Politzer Zsigmond és fia, 1904. Hanák, Péter. A Kert és a Műhely. Budapest: Gondolat, 1988. Hunyady, Sándor. Három kastély. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1971. Hunyady, Sándor. Álmatlan éjjel. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1970. Hunyady, Sándor: Géza és Dusán. Budapest: Magyar Könyvklub, 1993.
70
Irodalom
Hunyady, Sándor. Aranyfüst. Összegyűjtött novellák. Budapest: Noran, 2006. Juhász, Erzsébet. ”Hiány és többlet. A távolságtartások rendszere Kosztolányi Dezső Pacsirta című regényében.” In Hózsa Éva, Arany Zsuzsanna, Kiss Gusztáv szerk. Az emlékezés elevensége. Kosztolányi Dezső Napok a szülőföldön. Szabadka: Városi Könyvtár, 2007, 112-118. Konstantinović, Radomir. A vidék filozófiája. Budapest: Kijárat Kiadó, 2001. Kovács, János. Sue hatása a magyar regényirodalomra. Kolozsvár: Kő- és Könyvnyomda, 1911. Szegedy-Maszák Mihály. ”Minta a szőnyegen“ A műértelmezés esélyei. Budapest: Balassi Kiadó, 1995. Vécsei, Irén. Hunyady Sándor. Budapest: Gondolat, 1973.
71
Irodalom
Tóth Ákos:
„A Szép Ernő-ügy” (Egy példa az irodalomtörténeti allegóriák keletkezésére, hatására, utóéletére) Az olvasás eseményének (re)produktív jellegére talán nincsen látványosabb és „hivalkodóbb” példa, mint az irodalomtörténet általános rendszeralkotó tevékenysége. Az irodalomtörténeti befogadás ugyanis szimptomatikusan tartalmazza mindazon előírásokat és elvárásokat, melyek az adott szövegi megvalósuláson, struktúrán túlmutató, mindig kívülről érkező információk értelmezésre gyakorolt hatásaként vehetők számba. A filológiának a történeti, művelődési, szociológiai típusú információ értelmezési szerepét egyértelmű – sok esetben egyedüli – referenciává avató kísérlete a mű „eredetijét” vagy „eredetét” látens módon a keletkezés eseményéhez és a szerző személyéhez köti hozzá, vagyis úgy helyezi el a múltban, hogy minden (jövőidejű, ettől eltávolodott) olvasás csak egy lehetetlen, elmúlt jelentés rekonstrukciójáért való fáradozás olykor reménytelen, olykor inspiráló kísérletének tűnhet. Kevéssé csodálkozhatunk hát, hogy az egy-egy korszak művészetét, irodalmát feldolgozó, szisztematikus törekvések rendszerint úgy alkotják meg e kornak a diskurzusban használható fogalmát, alakzatát, hogy az nagyban illeszkedjék az adott irodalomtörténeti elképzelés ideológiai, módszertani kritériumaihoz. Vitákkal és (érdek)ellentétekkel teletűzdelt irodalmi életünknek nagyrészt elfogadott megállapítása, hogy modernségünk kezdeteit a Nyugat folyóirat hasábjain, alkotóinak munkái között kell keresni. A Nyugat nem egyszerűen egy a múlt század első felének irodalmi-művészeti fórumai közül, de szinte eszmei középként belőle indult ki (vagy hozzá vezet ma már vissza) minden, későbbi irodalmi fejlődésünket meghatározó lényeges törekvés. Érzékelve ezt a jelentőséget az irodalomtörténet-írás szinte a lap megszűnésének „pillanatától” nagy erőket kifejtve fáradozik azon, hogy a Nyugat sokirányú kezdeményeit, mind a líranyelvet, mind a prózát, mind az értelmezést megújító hatását, kultúrpolitikai „küldetését” meghatározza és integrálja a magyar művészet- és irodalomfejlődés elképzelt folyamatába, folyamataiba. Meggyőződésem, hogy a Nyugat működését, illetve a századelő irodalmi, művelődési viszonyait leíró terminusaink belülről mind egy diakrón, történeti logikát kereső és előállító szemléletmódra
72
Irodalom
mutatnak vissza, s valójában a korszak-definiálás, az ellentétek és hasonlóságok nyomán kiépülő modernségformációk hagyományos mintái szerint szerveződnek meg. Mikor a Nyugat első, második, harmadik nemzedékéről beszélünk vagy a lap korai, kései korszakát és fénykorát emlegetjük, netán a Nyugat vezéregyéniségeit mint programalkotó és egy-egy művészi időszakaszt jegyző alkotókat külön-külön vesszük számba, akkor a modernség szintetikus felfogása ellenében egy integratív, történeti szempontrendszert erősítünk érveinkkel. Ennek a gondolkodásunkba mélyen beivódott, „jóindulatú” reflexnek természetesen megvannak az áldásos következményei és hatásai: a Nyugat „nagyjainak” esetében ugyanis ezek a terminusok és vizsgálati módszerek, előfeltevések lehetővé tették a világirodalmi jelenségekkel, kiterjedt korstílusokkal és eszmékkel való érintkezések kimutatását, s kiváltképp elősegítették e megfigyeléseknek a sajátosan magyar fejlődés viszonyai közt való elhelyezését. Ady szimbolizmusának, Babits objektív-tárgyias lírájának, majd újklasszicizmusának, Kosztolányi impresszionizmusának és legújabban Szabó Lőrinc késő modern stílusjegyeinek felismerésében például nélkülözhetetlennek bizonyultak ennek a fejlődésalapú elképzelésnek a tételezései, még akkor is, ha az említett életművek megnyugtató és konszenzusos besorolása így is állandó felülvizsgálatra, finomításra és az újabb irodalomtörténeti kutatások eredményeivel való egyeztetésre szorul. Ez a szemléletmód tehát, a hatalmas előnyei és tudományos sikerei ellenére sem képes teljes körűen vagy az elvárható, sokirányú méltányosság szerint ábrázolni a századelő Nyugathoz kapcsolódó eszmei mozgalmainak, művészi törekvéseinek gazdagságát, felderítő munkája nyomán hiátusokat hagy maga után, válaszaival, kiemeléseivel fontos jelenségeket árnyékol be, s időről-időre az elégtelenség érzését ébreszti fel az érdeklődő olvasóban, illetve az élő irodalom szervezetében. Ha valaki gondosan olvasta az elmúlt – a Nyugat megszűnését követő – bő fél évszázad magyar irodalmát, akkor a költők, elbeszélők, esszéisták munkáiban sokszor lehetett figyelmes ennek az irodalomtörténetileg korrekt, tudományos szabályozottságot képviselő szemléletnek a fellazítására, újraértésére és átértékelésére. Vajon az Újhold máig ható választásával, mely Babitsot emelte az értékteremtő, átörökítő előd egyszemélyes pozíciójába, nem ennek az alternatív Nyugat-eszménynek és azon keresztül természetesen egy másfajta, a hivatalos felfogástól elütő modernség koncepciójának szolgáltatott igazat? Vagy az Ottlik regényelképzelésében megjelenő újítások nem
73
Irodalom
a magyar regény rejtett tartalékaira mutattak vissza, melyek a Nyugat nagyrészt elfeledett vagy alulértékelt alkotóinak műhelyeiben keletkeztek? Ugyanígy Mándy, az ’50-es és ’60-as évek szociális értelmű novella-elvárásától nem a Nyugat úgynevezett kismestereinek hatására, áttételes biztatására mozdult el olyan megoldások felé, melyekben a formai töredékességet, a századelő stílusteremtő hagyományát képes saját, kommunikációs gátoltsággal küzdő világának ábrázolására felhasználni? S hogy a ’90-es évek elejétől megindulhatott egy, a megelőző évtizedek erősen átpolitizált Ady-olvasásával ellentétes, azt kompenzáló mozgalom, mely Adyt, az indulatok és szuggesztió költőjét, a magyar nagyváros európai mértékű és lényegű dalnokát kívánta megpillantani a művész ráerőltetett forradalmármaszkja mögött, vajon nem Kemény István korai köteteinek, majd a részint ezek nyomán elinduló és haladó Térey János rekanonizáló kísérleteinek köszönhető-e legnagyobbrészt? Innentől – egy újabb kérdés segítségével – áttérek munkám egy konkrét fejezetének, mint szemléletes példának az ismertetésére. A Nyugattal kapcsolatos közös olvasástapasztalat egyik újabb és mérhető fejleménye, ahogy a Szép Ernő nevéhez kapcsolt, születésüktől félrevezető „gyermekhangú”, „ártatlan” és „tiszta” jelzők mellett lassan-lassan elősejlik egy jóval kontúrosabb és határozottabb alkotói portré lehetősége. Vajon annak a Tandori Dezsőnek köszönhető ez a haladás, aki nemcsak saját életműve kulcsfigurájává tette s ily módon „kisajátította” a poétát, „Ernő urat”, de ügyelve a meghatározó, katartikus élmény megosztásának közösségi felelősségére, a legkülönfélébb fórumokon és formákban élteti a szerző és műve emlékét több mint harminc éve? Az igazsághoz tartozik, hogy Tandori irodalmi „felügyelete”, mellyel gondjaiba vette az alkotót, nem egyedül járult hozzá Szép Ernő-olvasásunk és értésünk mai teljesebb, kiforrottabb fázisához. Elmondható, hogy a Nyugattal és utótörténetével kapcsolatos aktív munkálatok egyik fontos mozzanata, ahogyan (a Kosztolányiéletművet is példásan gondozó, közreadó) Réz Pál az ’50-es évektől kezdve (vagyis a Szép Ernő-világnak jelentős közegellenállást jelentő irodalmi korszakban is) próbálja visszaszerezni, visszaperelni a Szép Ernő-próza számára azt a rangot, mely hajdan megillette, s amit kortársai közt korán, szinte jelentkezése pillanatától kivívott. A szövegkiadások folyamatos, napjainkban is bővülő, az életmű egyre újabb szegmenseit megosztó és nyilvánosságra hozó sorozatai egyértelműen
74
Irodalom
visszaigazolják a közelmúlt magyar irodalmának ítéletét: fontos, értékes alkotóval van dolgunk. Tisztában vagyok azzal, hogy Szép Ernő nem egyedül van a Nyugat és környezete nevesebb személyiségei közt, akit az irodalomtörténet hosszabb ideje a felejtés és az elismerés köztes-zónájában tart, s az is kijelenthető, hogy ő e szerzők közül még a szerencsésebbek, ismertebbek közt foglal helyet. Kivételes és egyedi sorsát mégis abban látom, hogy minden bizonnyal ő az, aki e „ködalakok” közül a legélénkebben vett/vesz részt modern irodalmunk kifejlesztésében, mondhatni ő az, akinél a pozitív előjelű társadalmi-művészi visszaigazolások és a tudományos feldolgozottság alacsony foka a legmegdöbbentőbb ellentétben állnak egymással. Mára pedig mintha egy olyasfajta vélekedés nyerne létjogot, miszerint Szép Ernő írásművészetének folyamatos, kitartó alulértékelése valamiképpen e művészi attitűd, egyedi szerepvállalás következményének, a Szép Ernő-mű kódolt, mindig belérejtett, megkívánt „kisigényéből”, különös alázatából fakadó automatikus válasznak tekinthető. Véleményem szerint ahhoz, hogy egy effajta, bonyolult szimbiózist, reakció-igényt mutassunk ki a Szép Ernő-mű és mindenkori befogadóközege közt – vagyis azt állítsuk, hogy e lírára, prózára, drámákra érkezett kritikai válaszok a művel való aktív és ráérző dialógusnak köszönhetik létüket –, először is rendelkeznünk kellene olyan alapvető, az irodalmi feldolgozás fokozatait jelző eszközökkel (teljes körűen publikált életmű, kritikai kiadás, megbízható monográfiák, a fontosabb művek korszerű magyarázatai, elemzései), melyekkel, sajnálatosan, máig nem számolhatunk esetében. Mint a Nyugat és „zárványai” esetében annyiszor, megint az élő irodalomhoz kell fordulnunk, hogy a Szép Ernő ügyében való perújrafelvétel főbb pontjait számba vehessük. A teljesség igénye nélkül, röviden felsorolok néhányat azon emlékeztető események közül, melyek közelmúltunk irodalmi és kulturális életében jelezték a Szép Ernő-paradigmának a jelentőségét, furcsa módon persze éppen e paradigma erős, érzékelhető hiányalakzatán keresztül. Már szóltunk arról a megkerülhetetlen eseményről, mely a Szép Ernő-irodalomban máris Tandori nevéhez köthető s melyet a későbbiekben is, egy esetleg sikeres figyelemfelhívás után valószínűleg hozzá fog kötni a kutatás. Tandori nem kevesebbet tett, mint hogy a Szép Ernő-költészet legigényesebb megvalósulásai – elsősorban „félhosszúversei” – bemutatásával, kommentálásával igazolta e lírai hang hitelét, illetve a
75
Irodalom
magyar és európai lírafejlődésben játszott lényeges szerepét. Ugyanilyen fontos, bár koncentráltabb elismerésnek vehetjük Kertész Imre gesztusát. Jelentős műve, Az angol lobogó vallomásos részleteinek beszélője egy Szép-regény apolitikus, könnyed szerelmi prozódiáját a két világháború közti kor kevés tiszta és emlékezetes hangja közt jegyzi fel. Ugyanebben a kisregényben Kertész felidézi és a hiteles életajánlat szintjére emeli, mintegy „műként” kanonizálja azt a Szép Ernő-mondatot, mely a többszörös történelmi megpróbáltatásokra adott emlékezetes emberi-művészi válaszként a háború utáni Pest egyik legendás, sokat idézett szállóigéjévé vált („Szép Ernő voltam.”). Mikor Kertész e kettős idézetet vezérmotívumként végigvezeti szövegén, akkor valójában irodalmi összekötő szerepet vállal a Szép Ernő-életmű két, egymástól elváló, elválasztott oldala, nyilvános, ismert megjelenései és mintegy „szamizdat” terjedő, elfojtott üzenete közt. Kertész felvetésével először tapint rá a Szép-életműben egyszerre kényszerű és vállalt rejtettségben lévő identitás problémájára, az írói-művészi, személyes és külső társadalmi azonosítások és átélt különbségeikből származó feszültségek kérdésére, s tovább is lép azok esztétikai, morális és textuális következményeinek kifejtése felé. Kertész arra a Szép-szövegben elfojtásként jelenlévő tünetegyüttesre figyel fel, mely leginkább a zsidóság mint vád és mint identitástényező, az antiszemitizmus jelensége, illetve a nyelvközösség és az irodalmi idegenség állandóan hangoztatott kritikájának hívószavaival írható körül. Kertész „felfedezésének” lényeges újdonsága az, hogy az író szem előtt lévő, de szinte olvasatlan vagy felületesen értett regényét és nyílt vallomását együtt elemezve jut el állításaihoz, míg előtte a Szép művének egzisztenciális tétjét, e prózaművészet valós súlyát felmérő elemzések szinte kizárólag az Emberszag című háborús memoár köré csoportosultak. (A témához tartozik, hogy Szép számos naplójának, feljegyzésének, a témával kapcsolatos önvallomásának megjelentetése a mai napig várat magára. E publikálatlan anyagba betekintő, azt megismerő és megismertető kutatások véleményem szerint nem csupán a Szép-recepcióba lennének képesek az érdeklődés megújult, friss híreit eljuttatni, de minden bizonnyal egy teljességgel új írót, a modern identitás traumáját mélyen, bátran átélő és megragadó Szép Ernőt ajándékoznák a magyar irodalmi köztudatnak.) Az utóbbi időszak intenzívebb Szép Ernő olvasása - melyet szinte kierőltetni látszik a mai magyar irodalom „poszthumusz” kollegialitása, az írók, kritikusok és olvasók határozott szavazása – kiegészíthető
76
Irodalom
ennél frissebb megfigyelésekkel is. A ’80-as évek végén, de látványosan a ’90-es évek kezdetén, magára- (és témára) találó, megújuló, rövid ideig vezető közirodalmi műfajjá is váló tárca (Ld. Esterházy, Parti Nagy, Orbán Ottó, Tandori, Darvasi és mások ezirányú tevékenységét), irodalmi kiscikk többeknél éppen a Szép Ernő-féle formát veszi alapul, abban leli meg a (poszt)modern tartalmakhoz illeszkedő, kellő hajlékonyságú és a textusjelleget előtérbe állító („lírizált”), ugyanakkor az aktuális mondandók, a dokumentaritás és a különféle prózai modalitások számára struktúraként fellépő ősváltozatot. Az utóbbi 20 év magyar tárcairodalmában számos (valójában megszámolhatalan) nyoma van a Szép Ernő-i publicisztika aktív ösztönzésének, a tárcabeli személyességet és hitelességet megteremtő és azért szavatoló, vagy a közlés és elzárkózás határvonalán habozó ’én’ visszaköszönésének. Röviden említeném csak mindezek után, hogy Szép Ernő drámai, színházi művészete (az egyfelvonásos daraboktól a népies színezetű verses játékokig és a polgári dráma hagyományos, csevegős változataiig), mely látszólag a legkevesebb kritikai ellenzéssel, elutasítással nézett/ néz szembe, s mely mindenkor a szerző számára elérhető legnagyobb, legközvetlenebb sikert szállította, megdönthetetlennek számító előadási tradícióival, a „hajbókos”, szecessziósan egzaltált idegjáték finomságaira kihegyezett modorával valójában igen hathatósan „járult hozzá” a Széppel kapcsolatos irodalmi sztereotípiák konzerválásához. A következőkben röviden felrajzolom a Szép Ernő-képünk (és egész Nyugat-olvasásunk) fölméréséhez nélkülözhetetlennek látszó Tandori-féle hozzájárulás célját, logikáját és eseménymenetét. Tandori Dezső pályájának „középső”, hosszan kitartott pillanata a hivatalos- és átlagolvasó számára a feloldatlan problémák, írás-paradoxonok tárházát rejti magában mindmáig. Az irodalmi közgondolkozás emlékezetében leginkább csak „madaras/verebes” korszakként, „hiperrealista” líra- és prózatörekvések bemutatójaként vagy konzekvensen (ön)dokumentáló periódusként, sajátnaplóként vagy jegyzőkönyvként rögzülő, számtalan munkát felölelő művészi komplexum a kritikai-irodalomtörténeti megközelítésekben (évtizedek múltán is szinte kísérleteknek nevezhető tapogatózásokban) pár jól szervezett, ismétlődő (főként retorikai) trópus és szöveganalizáló eljárás körül csoportosul (mint pl. a tautologikus belső- és külső idézés feltételei; a lírai-prózai szekvencialitás rendszerei, feltételei vagy a műfajelméletet számtalanszor „áthágó” formailag is heteronóm szövegépítkezés stb.), mindeközben azonban többnyire észrevétlen marad az az eszmei, szemléletbeli új-
77
Irodalom
donság és akár filozófiainak is nevezhető váltásszükséglet, mely mindig az egyes mű fölé rendelt műegész, mint fiktív „Egyetlen” Tandori-féle értelmét szolgáltatja. Munkámban ezt a középső, belsőleg elkerített szövegvilágot úgy vizsgálom, hogy a műfajilag sokszínű (nagyrészt ekkor figyelhető meg a novellista, regényíró, esszéista, krimiszerző, gyermekköltő, műfordító Tandori fontosságbéli feliratkozása a költő mellé) anyagot nemcsak (vagy alig) a befogadás talán másodlagos nézőpontjából tekintem jól összerendezett egységnek, vagyis olvasom eggyé, hanem primér módon, a szövegek ajánlását szem előtt tartva a koncepció és a megvalósulás egységére, közös kiindulására figyelek. A lappangó, újra felidézett, a jellegzetes Tandori-műbe beépült, azzal szinte elválaszthatatlan egységet létrehozó Szép Ernő-corpus e (poszt)modern poétika számára egyértelműen a hagyománnyal való találkozásnak, a hagyomány megértésének és átélsésének, folytathatóságának tanúsítványa lesz. Tandori művészetének megannyi, felelősséggel kidolgozott kapcsolódási útvonala között bizonyára nem véletlen, hogy a felfedezett és jelentősnek elismert írói mű a félreértett, folyamatosan lekezelt, s így az újraolvasó aktivitás számára egzakt feladatot tartogató Szép Ernő-líra próbaterepére koncentrál. A Szép Ernő-vers eminens tulajdonságai Tandori tanulmányozásaiban idővel nemcsak a századfordulós (esztéta-, illetve éppen annak vívmányait meghaladó) modernség kihívásaira megoldást jelentő művészi válasz kategóriáiként tűnnek fel, hanem egyenesen mint a költészet lehetetlen meghatározására vállalkozó, maradandónak ígérkező definíciók és példák esetei. Tandori a Szép-mű lényegét – s rajta keresztül az irodalom „időtlen” küldetését és alapítását – fejtegető megfigyeléseibe egyrészt természetességgel építi be az írói arcképről a történeti hatáselemzés útján beszerezhető és elnyerhető információkat, ellentmondásokat, számolva az irodalmi folyamat történeti létezésformájából következő racionális előírásokkal és kihívásokkal. Másrészt viszont egyedülálló vállalkozása, a modern magyar irodalom minden bizonnyal egyik leglehetetlenebb olvasói-írói kísérlete, úgy nyer alakot, mint a történeti folyamat lineáris, egyirányban előreható jellegének visszavonására, vagyis az írói státusz recepciós elemzésével ellenkező perújrafelvételre vonatkozó már-már heroikus kísérlet. Szép Ernő művének megértése Tandorinál – természetesen az írói életpályáról adott egyedi, speciális és rendkívüli hasznot jelentő részelemzések mellett – ilyenformán mindig az irodalmi kommunikáció működőképességén való gon-
78
Irodalom
dolkodásnak a tétjét, az irodalmi szöveg jelentésképző és –kódoló merchanizmusai/automatizmusai feletti reflexió formáját ölti magára.
79
Irodalom
Milián Orsolya:
A képiség kirajzol(ód)ása Garaczi László A mennyország térképe című elbeszélésében 1. A Garaczi-próza és a vizuális kultúra Jóllehet a szakirodalom már Garaczi László első komolyabb kritikai visszhangot (sőt vitát) kiváltó, 1992-ben megjelent, Nincs alvás! című kisprózakötete kapcsán is szóba hozta a vizualitás szerepét a Garaczi-szövegekben, a képiség kérdését meghatározó jelleggel elbeszélés-elméleti kontextusban, a narratív tekintet és az általa közvetített látványok összefüggéseiben vizsgálták. A Garaczi-prózák és a vizualitás szoros kapcsolatát a leginkább hangsúlyozó Abody Rita így – a recepció nyelvközpontú szemléletmódját kárhoztatva – a Garaczi-szövegek „filmjét”, „látványnarrációját” (Abody 1994, 152) hozta szóba, a kisprózák radikális széttöredezettségét és Barthes-i kifejezéssel élve: sztereografikusságát a fokalizációs eljárások valamint a fokalizáció tárgyainak heterogenitásával magyarázva, amelyet a „légyszem-optika” metaforájával fedett le. A légy szeme mozaikszerűen egymáshoz illeszkedő, külön kis egységekből áll, melyeknek mindegyike a környező világ egy-egy darabkáját külön-külön képben közvetíti. A légy szeme gyakorlatilag minden irányban egyszerre néz, annyifelé, ahány elemből e szem összetevődik. A kis képek összessége adja a mozaikszerűen összeilleszkedő egészet, valamint a »térélményt« (Abody 1994, 152-153.
Abody tanulmánya elsősorban az elbeszélői szemléletmód és ismeretelmélet leírására alkalmazza a kritikai allegóriává dúsított mozaikszerű, fragmentáris „légyszem-optikát”, de esszenciálisabb megállapításokat is tesz: megítélése szerint „Garaczi prózájának valamennyi alapvető szerkezeti sajátossága [a] […] vizualitásra […] vezethető vissza” (Abody 1994, 162). Ezt a vizualitást írása zárszavában, a biológiai-animális allegóriát immár hátrahagyva, képi műfajokkal vagy technológiákkal hozza összefüggésbe: „a Garacziírások […] szerkezeti és információ-átviteli hasonlósága a filmmel, a képregénnyel és a videoklippel nagyonis szembeszökő” (Abody 1994, 165); „a műalkotások anyaga látszólag a szó marad ugyan, de »mélyszerkezetüket« […] az a vizuális kultúra szervezi, amelyben felnőttek” (Abody 1994, 165). A „műalkotások” persze nem, legfeljebb szerzőik növekszenek fel valamely vizuális kultúrában, vagyis Abody
80
Irodalom
itt a Garaczi-írások elbeszélőit egyetlen, vélhetően önazonosnak tartott szubjektummal azonosítja vagy ahhoz (mármint egy adott vizuális mezőt megtapasztaló, életrajzi értelemben vett szerzőhöz) köti, joggal érheti így a Bónus Tibor-i bírálat: „egyfajta genetikus sémában véli megtalálni a széttartottság indokát, ami így lehetőséget ad […] számára a szemiotikai konstrukciók egyszerű kiiktatására, voltaképpen a poétikai vagy textuális olvasás megszüntetésére” (Bónus 2002, 57). Tény, hogy az Abody-tanulmány inkább életrajzi és szövegszerű motívumok vagy tematikus elemek felsorakoztatásában, semmint a Plasztik vagy a Nincs alvás! szövegeinek szoros olvasásában érdekelt, s a kortárs vizuális gyakorlatok vagy technológiák (a már említett film, képregény, videoklip) irodalmi jelentkezésére is inkább csak generációs, más szóval: keletkezéstörténeti érvekkel szolgál, ennyiben pedig a mimetikus olvasás, bónusi kifejezéssel: a „világtükör” (Bónus 2002, 58) sablonjai mozgatásának gyanújába keveredik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az általa előhozott, ámde azonnal el is ejtett szálat ne fűzhetnénk tovább. Vagyis – miként azt a későbbi Garaczirecepció bizonyítja, ahol rendre, bár többnyire kifejtetlenül visszavisszatérnek a film- vagy képszerűség szempontjai (leggyakrabban a tematikus – például a távkapcsoló nyomogatása - vagy intertextuális utalások regisztrálása mellett a gyors vágások, a montírozás, illetve a látószögváltások megemlítésével) – a Gutenberg-galaxis utáni vagy médiakultúra és a Garaczi-próza kompozicionális, megengedem: „mélyszerkezeti” összefüggésének felvetése akár termékenyen is játékba hozható. Hiszen, akár a művészeti-kulturális praxisok egyféle lenyomataiként, akár narratopoétikai vagy interpretációelméleti téttel bíró jelenségként kezeljük vizualitás és verbalitás, képek és szövegek összetett kapcsolatait, a médiumköziség figurációi mint poétikai stratégiák a Garaczi-szövegekben irodalomtörténeti jelentőségre tehetnek szert. Jóllehet az alábbiakban csupán egyetlen elbeszélés részleges elemzésére szorítkozom, meggyőződésem, hogy Garaczi László prózai munkásságának egészét a vizualitás, pontosabban a médiumköziség mintázatai mentén is irodalomtörténeti elbeszélés tárgyává lehet tenni. A médiumok összjátékára koncentráló vizsgálódás ugyanakkor nemcsak a Garaczi László márkanevű irodalmi hálózatot illetően gazdagíthatja irodalomértésünket, de a magyar posztmodern irodalommal kapcsolatban kialakított elképzeléseinket is árnyalhatja, amelyeket többek közt éppen a Garaczi-próza hívott életre. Ezt a máig megíratlan kritikai narratívát (legalább) kétféleképpen beszélhetnénk el. Egyrészt
81
Irodalom
úgy, hogy a különböző epikai kötetek megjelenési sorrendjéhez, vagyis a kronológiai időhöz igazodva (s egyben egy genetikus elvű korpuszt létesítve) az első, 1985-ös, Plasztik című novelláskötettől, pontosabban: elbeszélésciklustól indulva a Nincs alvás!, a Tartsd a szemed a kígyón! és a Gyarmati nő kisprózakötetein át a Lemúr-trilógia (Mintha élnél, Pompásan buszozunk!, Arc és hátraarc) és a metaXa elemzéséig úgy jutunk el, hogy az induló elbeszélésciklust a magyar kártya ábrázolásaira vagy emblémáira aleatorikusan szervezett szövegként, a későbbi kisprózákat a már idézett „légyszem-optika”, a kamera-nézőpont, illetve a különböző intermediális allúziók, metaképek (pl. Beuys, Erdély, televíziós- és filmképek, festmények) történetalakító és szétíró stratégiáinak kitettként, a Lemúr-regényeket „MTV- (vagyis Music Television-)regényekként, a metaXát pedig nyomtatott, a print könyv közegében megjelent hipertextként olvassuk. Másrészt, természetesen szintén módunkban áll, hogy a hagyományos monográfia-írás lineáris, az életművek kronológiai tagolását követő elbeszélésmódjával szakítva, a Garaczi-korpuszt a vizuális vagy médiumközi kódok és kódolások mentén szegmentálva dolgozzuk fel, ezáltal részint megbontva, részint elhessegetve a fentiekben vázolt, a szórakoztató vizuális kellékektől, a kártyaképektől az internetig vezető technológia- és médiatörténeti elbeszélésnek az egységességét és lineáris fejlődési ívét. Az először az 1992-es Nincs alvás!-ban, majd átdolgozott változatban a 2005ös, Gyarmati nő című, gyűjteményes és válogatáskötetben publikált A mennyország térképe című elbeszéléshez az utóbbi felvetés szellemében fogok közelíteni, s reményeim szerint az alábbi analízis miniatúrája lesz annak, ahogyan a médiumköziség beíródását a Garacziéletműben vizsgálnunk érdemes. 2. A terület körülrajzolása: „A mennyország térképe” 1992-ben és 2005-ben Bár A mennyország térképe a legkevésbé sem sorolható a gyakran elemzett vagy említett Garaczi-szövegek közé, gyér recepciójában mégis feltűnő, hogy ha szóba kerül, értelmezői a három szövegrészből építkező, bizonyos értelemben triptichonos szerkezetű textusból a középső, ekphrasziszként, azaz műtárgyleírásként azonosított alkotóelemet metszik ki és vizsgálják. Már a Garaczi-monográfus Bónus Tibor is megjegyezte egy lábjegyzetben, hogy „A mennyország térképe c. írás második része Csontváry Zrínyi kirohanása c. képének ironikus ekphrasisa” (Bónus 2002, 90). A 2002-ben megjelent monográfia ter-
82
Irodalom
mészetesen még nem számolhatott az elbeszélés későbbi, az ultima manus elve és ez idő szerint: végleges verziójával, de szembetűnő, hogy a Nincs alvás! kapcsán folyamatosan a mimetikus-referenciális olvasási stratégia, illetve a jelentéstulajdonítást feladó, a Garaczi-próza „ürességébe” (Bán Zoltán András kifejezése) beletörődő nem-értelmezések ellen viszonylag hevesen hadakozó irodalomtudós A mennyország térképének második részét Csontváry és egyik festményének szereplője, azaz Zrínyi tulajdonnevéhez köti.32 Az elbeszélés 1992-es változatát az ekphraszisz és a hipotipózis alakzatai mentén olvasó Füzi Izabella és Török Ervin kifejtettebben utal arra, hogy milyen keretfeltételek teszik lehetővé a szövegrész ekphrasziszként, a Csontváry-festmény ekphrasziszaként való olvashatóságát: A szöveget tekinthetjük úgy, mint Csontváry Zrínyi kirohanása című képének leírását (erre az alcím is utal). Csontváry festménye valószínűleg (a címbeli utalás alapján) Szigetvár 1566-os török ostromát idézi meg, melynek legismertebb irodalmi megjelenítése az esemény után száz évvel Zrínyi Miklós által írt Szigeti veszedelem című eposz (Füzi – Török 2006).
Valóban, az 1992-es szövegváltozat mindhárom, fejezetszámokkal is elkülönített egysége egy-egy zárójeles alcímmel, mégpedig egy-egy tulajdonnévvel kezdődik: ezek közül az első kettő történelmi személyt, az olasz elmeorvos Lombrosót, illetve a magyar festő Csontváryt, míg a harmadik Nyírő József fiktív regényhősét, Úzt (vagyis Úz Bencét) nevezi meg. Első látásra a tulajdonnevek megnyugtató interpretációs kulcsként vagy kulturális kódként működtethetők, azaz a nevek és a nevek alatti szövegek között szoros összefüggést feltételezhetünk. A szövegtömbök ennek megfelelően a nevek bővítményeiként vagy azok köré szerveződő terekként volnának értelmezhetők. A „(Lombroso)” alcím és név alatt így olyan intertextuális montázst olvasunk, amely meghatározó módon a Lombroso szerezte Lángész és őrültség szó szerinti idézeteiből és parafrázisaiból áll, az általa leírt klinikai eseteket és a művészzsenik különös viselkedését jórészt egyes szám első személyű narrációban adva elő, illetve egy sajátos, képkészítő, a „mennyország térképének” látványát eredményező eseménnyel egészítve ki azokat. „(Lombroso)” alatt tehát Lombrosót, pontosabban Lombroso könyvének intertextuális sűrítményét olvassuk, il32 Röviden jegyzem meg, hogy bár Bónus nem tárgyalja részletekbe menően a szóban forgó Garaczi-elbeszélést, lakonikus megjegyzése ugyancsak mimetikus olvasásról ad számot.
83
Irodalom
letve egy olyan töredékes ekphrasziszt, ami majd a 2005-ös Gyarmati nő című kötet szövegváltozatában fog komoly szerepet játszani. A „(Csontváry)” alcím és név alatti rész szintén a kölcsönzés eljárásával él, ám ezúttal nemcsak, hogy egy, a személytelen narrációból a többes szám tudálékos, magyarázó, akár tárlatvezetői beszédként is érthető pozíciójába történő váltás, de a vizuális verbálissá kódolása is hangsúlyosabban bekövetkezik. Tulajdonnevek (alcímek) és szövegrészek instabilként, vagy legalábbis szétíródóként, széttartóként, egymásnak nem megfelelőként is elgondolható viszonyára utal ugyanakkor a harmadik, „(Úz)” alcímű szövegrész. Ott ugyanis, ahol az addigi szövegszerveződés alapján valamely, az Úz Bence nevű népi hőshöz kapcsolódó történetet, esetleg Nyírő-átiratot várnánk, valójában a fitogtatott játékosságot és esetlegességet kapjuk: „Úz Bence írja, de nem is érdekes” (Garaczi 1992, 69). Eszerint itt sem csak neutrális tulajdonnévbe, hanem szerzői autoritással felruházott névbe vagy – mint az előző két szövegrész esetében – szerzői funkcióba ütközünk, ám az auktor által szerzettekről nem kapunk információt, csak a szöveg több – például a Szigetre hajózás személyes emléke, az ősrobbanás, a torinói lepel – irányába szóródása után olvashatunk egy fölöttébb enigmatikus kijelentést: „Úz Bence szerint a tenyér a mennyország térképe.” (Garaczi 1992, 70) A fentiekben idézett Füzi-Török elemzés kétségkívül helytállóan hívja fel a figyelmet a második, „(Csontváry)” alcímű szövegrész ekphrasziszként és hipotipózisként való olvashatóságára, amennyiben itt valóban valamely látvány szavak általi megfogalmazására törekszik a textus. Írásuk a Csontváry-festmény, a Garaczi-szövegrész és a Zrínyi-eposz remekbe szabott komparatív elemzését nyújtja, így ezzel az értelmezési lehetőséggel én nem foglalkozom. De megjegyzem, hogy – bár a részlet a látás igéivel és főneveivel („ha figyelmesen szemügyre vesszük”, „látunk”, „külön figyelmet érdemel”, „látvány” [Garaczi 1992, 68-69]) folyamatosan tudatosítja, hogy itt látványszerűségről esik szó -, korántsem egyértelmű, hogy statikus képi reprezentáció avagy egy természeti vagy éppenséggel mentális kép leírását olvassuk-e. Gyanakszom arra, hogy a szöveg mediális Másikjának érzékelése, illetve a szövegrész referenciájának Csontváry Zrínyi kirohanása című képében való fellelése a képi reprezentáció mediális másságának jól elkülöníthető, szövegszerűen jelölt tényezőitől, nyelvi indexektől, mégpedig elsősorban tulajdonnevektől (Csontváry, Zrínyi Miklós, a „megboldogult Szulejmán”, „Szigetvár”), illetve tulajdonneveket jelzősítő körülírásoktól (a
84
Irodalom
„szigetvári hős”) függ. Figyelembe véve, hogy A mennyország térképének második része a szöveg többi vizuális tárgyra vonatkozó részleteivel ellentétben33 egyetlen utalást sem tesz a kép materialitására, médiumára vagy megmunkáltságára, úgy is fogalmazhatnék, hogy az ekphrasztikus olvasásért, illetve a képi referencia identifikálásáért ez esetben a tulajdonnevek szavatolnak.34 Ezt a sejtést megerősíti az elbeszélés 2005ös változata, amely szinte minden egyénítő jelet eltöröl. Itt nemcsak, hogy a korábban alcímként szereplő tulajdonnevek maradnak el, de a korábbi „szigetvári hős” helyett „kapitány” (Garaczi 2005, 185), „Zrínyi Miklós” helyett „várkapitány” (Garaczi 2005, 185), illetve „parancsnok” (Garaczi 2005, 186), „Szigetvár” helyett „vár” (Garaczi 2005, 186) szerepel, s a „megboldogult Szulejmánból” is jelző nélküli, tehát elvileg nem feltétlenül a szigetvári ostrom alatt elhunyt, hanem valamely más „Szulejmán” (Garaczi 2005, 185) lesz. Míg az 1992-es szöveg tobzódni látszik a magyar művelődéstörténet és történelem nagy neveiben és a rájuk tett utalásokban, addig a 2005-ös változat épp e nyomok eltüntetésében jeleskedik. A partikularitásért, a jelenet felismerhetőségéért szavatoló nevek módszeres kigyomlálása a reprezentáció, más szóval a megjelenítés ellenében hat: átrajzolja, destabilizálja az ekphrasztikus területet. A két szövegváltozatot összevetve megkockáztatható a kijelentés, miszerint Csontváry nevének és szinte minden más tulajdonnévnek az eltűnése nem pusztán az egyeditől az általánoshoz, az auratikus műtárgytól a látvány hétköznapiságához, de a mediális-szemiotikai Másik névterek általi konstrukciójától, jelölésétől a vizuális idegen mélybe süllyesztéséhez, más szóval: elfojtásához is vezet. 3. A kép át- és kirajzol(ód)ása A 2005-ös szövegváltozat ugyanakkor egy ezzel ellentétes, a verbálistól a képi figurához vezető folyamatot is útra bocsát. A mennyország térképének fentiekben már említett triptichonszerűségét ugyan az elbeszélés címében is szereplő heterotópia motivikus, mindhárom szövegrészben való felbukkanása is alátámasztja, az első látásra eléggé szétesőnek, széttartónak látszó hármas tagozódás szerves 33 Vö. „ecsetet ragadtam”, „falra festettem”, „körberajzoltam”, „megpillantottam festékfoltos ecsetemet” (Garaczi 1992, 67), „hegyméretű fénykép” (Garaczi 1992, 70). 34 Persze a tulajdonnevek, ha intertextuális nyomként fogjuk fel őket, a Garaczi-elbeszélés hálójába vonják a fenti irodalmi és képi történeteket.
85
Irodalom
egymáshoz tapadását a trompe l’oeil, illetve a fotografikus lenyomat vizuális modelljei mentén szerveződő Krisztus-képek biztosítják.35 Az 1992-es szövegváltozat első részének fentiekben már említett tömör ekphraszisza a szem megtévesztésére, illetve a néző cselekedtetésére alapozó festészeti műfaj, a trompe l’oeil látványszerűségére alapoz: „Ecsetet ragadtam és a falra festettem az Isteni Színjátéknak azt a jelenetét, amelyben Ugolino gróf a börtönben éhenhal. Olyan élethűre sikeredett, hogy ismerősöm a kezében tartott csirkecombot habozás nélkül a falhoz vágta, hogy a szerencsétlen grófot megmentse az éhhaláltól. Körberajzoltam a zsírfoltokat, és rádöbbentem, hogy a mennyország térképe” (Garaczi 1992, 67). A trompe l’oeil az a festészeti műfaj, amely a képi illúzió, a teremtettség felszámolását célozza, arra kívánja rávenni a nézőt, hogy ne reprezentációként, hanem dologként vagy létezőként értelmezze a látványt. A médium, pontosabban a medialitás a trompe l’oeil esetében mindig álcázott, leplezett; nem véletlenül tiltott e műfajban a képi reprezentációk ontológiai másságára mindig figyelmeztető keretek használata. A Garaczi-szövegben szereplő „ismerős” (Garaczi 1992, 67) ideális trompe l’oeil-nézőként viselkedik: nem a gróf falra festett képét, hanem magát a grófot látja, azaz nem érzékeli a látvány közvetettségét és közvetítettségét. Segítő tette újabb matériával, jelesül zsírral járul hozzá az „élethűre sikeredett” (Garaczi 1992, 67) képhez, melynek elbeszélő-alkotói felhasználása egy újabb vizuális objektumot, a fentiekben említett heterotópia ábrázolását hívja életre.36 A véletlenszerűen vagy esetlegesen a falra kenődő „zsírfoltok” (Garaczi 1992, 67) nyomán konstruált, „körberajzolt” tér elbeszélő-leírónézője a belevetítés imaginatív aktusával értelmezi, látja a képet, de a „mennyország térképe” az olvasók számára lehetetlen, láthatatlan és elképzelhetetlen látvány, talányos szószerkezet marad. A 2005-ös változatban azonban a fent idézett szövegrész kisebb finomítások és tömörítések mellett egy újabb, képzelt látvánnyal bővül: „Körberajzoltam a zsírfoltot, rádöbbentem, hogy a mennyország térképe. Ha erősen néztem, és utána pislogtam, megjelent előttem a Megváltó” (Garaczi 2005, 184). Az utóbbi mondat egyfelől a mindeddig rendkívül enigmatikus, nonszensz-gyanúsnak tűnő „mennyország térképe” szerkezet metaforikus feloldásaként, a rejtély lehetséges 35 A torinói lepel kapcsán szövegezett fotografikus próféta-lenyomatra ezúttal nem térek ki. 36 Ez az alkotástechnika természetesen az avantgárd absztrakt expresszionista, például Jackson Pollock-i képkészítő eljárást is mozgásba hozza.
86
Irodalom
megoldásaként olvasható, legalábbis annyiban, amennyiben Krisztus vagy a Krisztusban való hit a mennyországba jutás egyik lehetséges útja, vagy máshonnan nézve, amennyiben a mennyország utópikus terében a Megváltóra bukkanhatunk. Másfelől a mondat egy újabb intertextuális és intermediális hálót is megmozdít. Hiszen az itt említett vizuális, az utóképhatásra épülő játék leírása a válogatáskötet címadó novellájának is része, a játék vizuális tárgya és a hozzá csatlakozó szöveges utasítás pedig a könyv hátlapjára is kikerült.37 A Gyarmati nő novellája a fentihez felettébb hasonló befogadói szituációt fogalmaz meg: „Bejött Sivatagi Sellő a szobámba, egy foltra mutatott a falon. Nézz erősen a négy pontra középen, mondta, majd fordulj el, hunyd le a szemed, pislogj – na, mit látsz? Igen, felismertem, ő volt az, a Helyettes Szenvedő, de rajtam nem segíthetett” (Garaczi 2005, 148). A mennyország térképe című elbeszélés „zsírfoltja” alapján látott képhez, és a Gyarmati nő „foltja” alapján látott képhez hasonló cselekvéssorokkal jutnak nézőik, s ha elfogadjuk, hogy a „Helyettes Szenvedő” a „Megváltó” tropikus helyettese, akkor kijelenthetjük, hogy foltszemlélésük azonos eredményhez, mégpedig Krisztus-képhez vezet. Mindkét szituációban hangsúlyozódik, hogy a kép nem a falon, vagyis egy materiális közegben látható, hanem egy érzéki benyomás eredményeként, hordozójáról mintegy leválasztva jön létre, lesz látható. Mindkét jelenetben szerepel a szem behunyásának, a pislogásnak a cselekvése, ám a Gyarmati nő a „folttól”, vagyis a vizuális formától való „elfordulást” is megemlíti. Vagyis, paradox módon, a látvány ezek szerint akkor alakul foltból képpé, véletlenszerű formából jelentéses reprezentációvá, amikor nem nézik, úgy jön létre, hogy a szemlélő – időlegesen, a pislogás vagy a szem behunyásának idejére - leválasztja hordozóeszközéről, és saját testében, önmagában hozza létre azt. A könyvtárgy e nézői lépések ismétlésére hívja az olvasót: a borítón szereplő formát az utasításnak megfelelően nézve mentális térképünkön valóban egy Krisztus-arc bukkan fel. Tehát, míg A mennyország térképe című szöveg 2005-ben eltörli a Csontváry-képet, egy intratextuális és intermediális összjátékkal be is illeszt egy vizuális referenciát a maga szövegtérképébe. Ez a kép azonban nem a szövegben, nem is a könyv hátlapján, hanem – amennyiben az olvasó-néző hajlandó részt venni a játékban – a mindenkori olvasó testében, pontosabban fejében kap(hat) helyet. A 37 A Gyarmati nő borítóján szereplő képet lásd itt: http://napinemszar.blog. hu/2011/03/04/jezus_el_6. Letöltés dátuma: 2011. 03. 05.
87
Kultúra
Gyarmati nő című, a könyv medialitására határozottan alapozó kötet vagy képszöveg-együttes képek és szavak csatározását viszi színre, a diszkurzív egymásra rétegződéseket és megfeleltethetőségeket ugyanis a médiumköziség tapasztalata konstruálja és dekonstruálja lépten-nyomon. A mennyország térképei képpel kapcsolatos eljárásai és a 2005-ös verziót magába foglaló könyvtárgy, illetve a könyvtárgy hátára vagy falára kiköltöztetett vizuális játék hálózata pedig olyan narratív-poétikai tudatosságot jelez, amely a kötet irodalom- vagy művelődéstörténeti helyét a médiumok tudatos használatának, sőt manipulációjának terében jelöli ki. Felhasznált irodalom Abody Rita: „A légy szeme (Bevezetés az »alternatív próza« olvasásába – Garaczi László műveiről)”, In Károlyi Csaba szerk. Csipesszel a lángot. Tanulmányok a legújabb magyar irodalomról. Budapest, Nappali Ház, 1994, 149-167. 152. Bónus Tibor: Garaczi László, Pozsony, Kalligram, 2002. Füzi Izabella – Török Ervin: Bevezetés az epikai szövegek és a narratív film elemzésébe, Szeged, 2006. Letöltés dátuma: 2011. 01. 30. Hozzáférhetőség: http://szabadbolcseszet.elte.hu/mediatar/ vir/tankonyv/intermedia/index03.html Garaczi László: Arc és hátraarc, Budapest, Magvető, 2010. Garaczi László: „A mennyország térképe”, In uő.: Nincs alvás!, Budapest, Pesti Szalon Könyvkiadó, 1992, 66-71. Garaczi László: „A mennyország térképe”, In uő.: Gyarmati nő, Pécs, Jelenkor Kiadó, 2005, 182-189. Garaczi László: Gyarmati nő, Pécs, Jelenkor Kiadó, 2005. Garaczi László: metaXa, Budapest, Magvető, 2006. Garaczi László: Mintha élnél, Pécs, Jelenkor Kiadó, 1995. Garaczi László: Nincs alvás!, Budapest, Pesti Szalon Könyvkiadó, 1992. Garaczi László: Plasztik, Budapest, Magvető Kiadó, 1985. Garaczi László: Pompásan buszozunk!, Pécs, Jelenkor Kiadó, 1998. Garaczi László: Tartsd a szemed a kígyón!, Budapest, Holnap Kiadó, 1989.
88
Kultúra
Kultúra
Tóth Zsófia Anna:
A Chicago (1924-2002) karneváli végzet asszonyai: élet-halál/információ-dezinformáció zsonglőrök az információs társadalom hajnalán Dolgozatomban azt vizsgálom, hogy a Chicago történetének különleges, karneváli végzet asszonyai hogyan működnek közre az információ kezelésének, disszeminációjának, torzításának és manipulálásának folyamatában az információs társadalom kialakulásának korai időszakában. A Chicago története a huszadik századi amerikai történelem korai szakaszában kezdte meg hosszú kulturális, történeti és irodalmi pályafutását a különféle tömegek szórakoztatására irányuló médiumokban, különös tekintettel a színházra és a filmre. A történet középpontjában az információ kezelése és/vagy manipulálása áll, és annak karneváli femme fatale alakjai a korszak minden mediális lehetőségét kihasználják, hogy az információ áramlását manipulálják így biztosítva információt és dezinformációt is egyszerre. A történet érdekessége az is, hogy bár a korszak, amiben a történet játszódik (és a valós esetek megtörténtek) a húszas évek Amerikája, kulturális-történeti túlélése, továbbfejlődése és újrahasznosítása rávilágít arra is, hogy mai társadalmunk – az információs társadalom kora, ill. sokak vélekedése szerint már a poszt-információs társadalomé – hogyan működik, valamint reflektál is rá információtörténeti szempontból. Ezen felül pedig Bahtyin karnevál elmélete még egy korábbi korszak információ kezelési szokásainak aspektusaival gazdagítja ezt az információtörténeti unikumot. Azzal kezdeném, hogy mi is az információs társdalom, amiben jelenleg élünk. Pintér Róbert szerint – Manuel Castells gondolatait parafrazálva – az információs társadalom úgy definiálható, mint egy újfajta emberi létforma, ahol az információ szervezett produkálása, tárolása és visszakeresése/visszanyerése központi szerepet játszik. Új strukturális elemek és hálózatok jelennek meg, melyeken keresztül és melyek segítségével egy úgynevezett ‘hálózati társadalom’ jön létre. Ezt ennek megfelelő intézmények/ill. intézményrendszer kiépülése biztosítja, amelyek egyébiránt a már létező struktúrákból alakulnak át a célnak megfelelően. Ennek eredményeként, a makro szinten, a politika, a gazdaság és a kultúra mind újjáalakulnak, átformálódnak, csak úgy, mint a mezzo (közép) szinten az intézmények és intézményi szerveződések,
90
Kultúra és végül a mikro szinten, a családok és az egyének tapasztalnak hasonló változásokat. (Castells 1996, 13-18 in Pintér 2008, 13) (saját fordítás)
Amikor az információs társadalom kérdése tárgyalásra kerül, általában kétféle megközelítési módot alkalmaznak, illetve két fajta diskurzussal találja magát szemben az ember, melyek igyekeznek mérlegelni annak pozitívumait és negatívumait. Az első csoportba tartoznak az athéniek (a technofilek), a másodikba az orwelliek (a technofóbok). Úgy vélem, ezek az elnevezések magukért beszélnek, azonban szeretném kiemelni az athéni megközelítést, ugyanis ez az, mely magába foglalja a haladás, a fejlődés, az előrelépés, a prosperitás gondolatát, és mely egy konstruktív jövőképet vetít elénk, melyet valóban igyekszik megvalósítani. Pintér úgy érvel – az athéni modellt éltetve – hogy a technológia és a technika fejlődése felszabadítja az embereket és az emberi prosperitás növekedésével mindez végül valószínűleg oda fog vezetni, hogy egy új elektronikus demokrácia jön létre. Ezáltal a 2500 éves görög városállam közvetlenül megvalósuló demokráciája egy új digitális agora formájában fog újjáéledni és új erőre kapni. (Pintér 2008, 15) Ez nyilvánvalóan azt sugallja, hogy az információs társadalom azzal a képességgel bír, hogy az emberi közösségek legtökéletesebb példáját valósítsa meg, hívja életre. Természetesen felmerül a kérdés, hogy miért a mi társadalmunkat, miért a jelen kort hívják információs társadalomnak, hiszen az információ, mint olyan mindig is velünk volt, és nincs (nem is volt soha) olyan társadalom vagy emberi közösségi formáció, mely tudott volna működni információ nélkül, illetve annak kommunikálása és cirkulálása nélkül (Pintér 2008, 22). Karvalics László is kijelenti, hogy vannak, olyan vélekedések, melyek szerint az információs társadalom már a XIX. századra datálható, sőt előfordul XVIII. századi elképzelés is (Karvalics 2008, 39). Mindemellett Pintér kifejti, hogy habár ez vitathatatlanul igaz, mivel minden társadalom számára szükséges az információáramlás, azonban, a kortárs kritikai gondolkodók és történészek egyiket sem nevezték még ‘információsnak.’ A korábbi társadalmak egyikét sem befolyásolta ekkora mértékben az információ kommunikációja, recepciója, feldolgozása, rögzítése, dekódolása és áramlása, mint amennyire a miénket. (Pintér 2008, 22) (saját fordítás)
Így tehát azt állíthatjuk, hogy jelen társadalmunk azért viselheti ezt a címkét, elnevezést, mert az információ központi szerepe és jelentősége sokkal nagyobb teret nyert, mint eddig korábban bármikor. Valamint Pintér azt is hozzáteszi, hogy már túljutottunk az emberi 91
Kultúra
fejlődés azon szakaszain (gazdasági szempontból nézve), ahol a materializmus és az egyszerű túlélés voltak a tét; és hogy a fejlődés és a haladás által, a mezőgazdasági és ipari ‘fokozatokból’ átértünk egy olyan szerveződési szintre, ahol jelenleg „az információs szektor és az információ orientált munkák dominálnak a gazdaságban”. (Pintér 2008, 23) (saját fordítás) Mellesleg az információs társadalom egy másik elnevezése a ‘poszt-indusztriális társadalom’ (Karvalics 2008, 30). Sok próbálkozás történt ennek a specifikus entitásnak a megnevezésére, körülírására, de végül csak az információs társadalom terminus „maradt a ringben egyedül;” mely egy olyan „átfogó kifejezés volt, ami az alapvető társadalmi változásokat volt hivatott értelmezni és leírni, melyek a XX. század második felében következtek be” (Karvalics 2008, 31). Az információs társadalom néhány alapvető aspektusa még: például, hogy a tudás köré szerveződik; célja az innováció és a változás; a fejlődés mozgatórugója már nem a materiális értelemben vett gazdagság, hanem az információ birtoklása; az információ gazdasági erőforrásnak tekintendő; központi jelentőségű gondolat a szabadság, a disztribúció, valamint az alkotás; hangsúlyozott az információhoz való hozzáférés lehetősége/biztosítása valamint annak használata. Szintén idea a magas életszínvonal, a minőségibb/jobb munka végzése és produkálása; valamint hogy az egyén ily módon jobb, hatékonyabb és konstruktívabb szerepet tudjon játszani a társadalomban és végül, de nem utolsó sorban, hogy az információt globális szinten érhessék el és használhassák/hasznosíthassák az emberek. (Karvalics 2008, 34) Mindezek után felmerülhet a kérdés, hogy egy huszadik század eleji történet hogyan kapcsolódik az információs társadalom jelenségéhez, hiszen magáról az információs társadalomról a korai hatvanas évek óta beszélhetünk csak (Karvalics 2008, 29). Habár itt meg lehetne jegyezni, hogy a Chicago történetének ismételt újjáéledése, és mediális, valamint prezentálásának technikai fejlődése, a XX. század második felében, majd pedig a XXI. század elején, már konkrétan az információs társadalom korszakát érinti. Azonban visszatérve az eredeti történet korszakához, Karvalics kijelenti, hogy magát a ‘posztindusztriális társadalom’ kifejezést már 1914-ben megalkották Nagy Britanniában (később ezt fejlesztették tovább más országokban is, például az Egyesült Államokban), konkrétan a célból hogy már az adott korban érzékelhető (a már körülbelül akkor 200 éve létező és fennálló) indusztriális struktúrák lebomlásának és deteriorizációjának felgyorsuló folyamatát leírják. Valamint, az sem elhanyagolható tény, 92
Kultúra
hogy az információs társadalom gondolatát már 1890-ben megfogalmazta Alfred Marshall és Peter Kropotkin, amikor azt állították, hogy a „manual work” (a fizikai munka) szerepét egyre jobban át fogja venni a „brain work” (a szellemi munka). Ezt megelőzően pedig az ‘intelligencia’ szó, tehát a szellemi elit kifejezés használata már a XIX. század közepétől elkezdett terjedni, azon társadalmi csoportok megnevezésére, akik (mellesleg egyre nagyobb számban) intellektuális teljesítményükből, és tudásukból éltek meg, valamint egyre nagyobb befolyással és jelentőséggel kezdtek bírni társadalmuk viszonyinak és ügyeinek vonatkozásában. (Karvalics 2008, 30-31) Habár Roxie-t és Velmát aligha nevezhetnénk az intelligencia kiemelkedő példáinak, illetve alakjainak, mégis azt kell mondani, hogy valahol pontosan ők is ebbe a kategóriába kerülnek bele művészként, mert ez a szakma a fizikai tevékenységek mellett (pl.: éneklés, táncolás stb.), alapjában véve mégis intellektuális teljesítmény. Ezen felül pedig a Chicago története eredetileg nem volt musical, még csak zenés-táncos részek sem voltak benne, tehát Roxienak, mint főhősnek, és Velmának (bár növekvő jelentőségű, azonban mégis), mint mellékszereplőnek a börtönből való kiszabadulásukhoz egy társadalmi, intellektuális performansz-ot kellett produkálniuk. Azáltal, hogy a társadalom által elfogadott női sztereotípiák Szküllája és Kharübdisze között navigáltak, és az ezek performálásához szükséges információkkal zsonglőrködtek valójában ‘intellektuális dolgozókká’ váltak; akik számára, mivel az információ megfelelő kezelése volt a legfontosabb szabadulásuk érdekében valahol egy információs közeget, egy korai információs társadalmat irányítottak, formáltak és manipuláltak, még ha csak mikro szinten is. Valamint, mivel a ‘posztindusztriális társadalom’ elnevezés egyik szinonímája a ‘fehér galléros forradalom’ (Karvalics 2008, 30), ezeket a nőalakokat fehér galléros bűnözőknek is nevezhetjük – bár nem szó szoros értelmében. A Chicago karneváli femme fatale-jainak szabadulásában központi jelentőséggel bírt az, hogy a társadalom felé az ideális (‘jó’) nő ideáját/ imázsát vetítsék, és hogy ennek az alaknak a megformálásához szükséges információt kommunikálják a közönségük: az esküdtszék, de szélesebb körben, a városuk lakossága, valamint közösségük és társadalmuk felé, akik szintén befolyással bírtak a tekintetben, hogy a bíróság a történet femme fatale-jai számára kedvező döntést hozzon. Habár ők maguk gyilkoltak, ahhoz, hogy ők személy szerint elkerüljék a halált: a kivégzést (kötél általi halál lett volna a büntetésük), 93
Kultúra
a tökéletes és ideális nő szerepét kellett eljátszaniuk a bíróságon, és azt előkészítendő, a sajtó előtt. A korszak összes mediális fórumán igyekeztek elérni minél nagyobb tömegeket pl.: újságok, magazinok, filmhíradó (newsreel), rádió stb. által annak érdekében, hogy a közvélemény majd aztán sikeresen befolyásolja az esküdtszéket és a bíróságot a femme fatale alakok számára kedvező döntés elnyerése érdekében – ez mind sikerült is. (Ma ez valószínűleg úgy történne, hogy egy Facebook csoport jönne létre, pl.: „Szabadítsuk ki Roxie-t!” címmel, amihez valószínűsíthetően tömegek csatlakoznának és a tárgyaláskor transzparensekkel tüntetnének a bíróság épülete előtt.) Az információs eszközök felhasználásával azonban gyakorlatilag dezinformáció történt, hiszen, ezek a nőalakok nem azok és olyanok voltak, mint amit eljátszottak és a kívánt imázs információ tartalma habár eljutott mindenkihez, nem valós információtartalommal bírt. Mindezek ellenére a Chicago karneváli végzet asszonyai elérték céljukat és felmentették őket. Mivel karneváli végzetes nőalakokról van szó, érdemes néhány szót szólni magáról a karnevál kérdéséről is információ disszemináció/manipuláció szempontjából, hiszen az egész történet egy átvitt értelemben vett karneváli forgatagban játszódik, mely lehetővé teszi azt, hogy a megborult rend sajátos logikája szerint a történet női gyilkosai felmentést kapjanak és szabadon távozhassanak a történet végén, mintha ártatlanok lennének. A karnevál maga azért is érdekes, mert helyileg – fizikai és elvont értelemben is – a piactéren történik (Bakhtin 1968, 9). Így, azt mondhatnánk, hogy a történet karneváli végzet asszonyai pontosan abban a térben – fizikai és elvont értelemben véve egyaránt – alkotnak, alakítanak és valósítják meg terveiket, mely az információ cserének, áramlásnak, és ebből következően, lehetséges manipulálásának is helyszíne volt a középkorban, de már az antikvitásban is. Ilyen értelemben, megvalósul az információs társadalom athéni megközelítésének előképe miszerint egy digitális agorán egy új elektronikus demokrácia jön létre. A Chicago konkrét történetének esetében még ekkora technológiai fejlődésről nem beszélhetünk, azonban, ami ott történik az ennek az előképe. A piactér demokratikus közegében a nép akaratának megfelelően a tökéletesen performált ideális női szerep jutalmául az egyáltalán nem ideális, bűnös női gyilkosok felmentetnek a gyilkosság vádja alól az általuk (és ügyvédjük által) irányított információáramlásnak (valójában dezinformációs áramlásnak) köszönhetően (pl.: a különféle információs 94
Kultúra
csatornák felhasználásával), de magában a piactér közvetlen kommunikációs terében is. A Chicago története egy látványos modern(kori) karnevál, mely ugyan városi környezetben valósul meg, de az antik és a középkori karneválok legtöbb jegyét magán hordozza. Tiszteletlen, parodisztikus, szubverzív, szentségtörő, a társadalmi normákat felrúgja és aláás tekintélyt, rendet és jogi rendszert. A Chicago világában minden a feje tetején áll, minden szabály, jog, norma és hagyományos rend felborul csak úgy, mint ahogy az a karnevál idején szokás. Habár a karnevál ideje csak egy rövid és ideiglenes állapot ez idő alatt minden szabályt felfüggesztenek a fennálló renddel és igazsággal együtt. Az igazság, a rend, a normák és a privilégiumok ideiglenes felfüggesztése teszi lehetővé, hogy a Chicago nyilvánvalóan bűnös női gyilkosai felmentést kapjanak. Ez egy igen különös időszak, saját igazsággal, saját renddel, saját normákkal és privilégiumokkal, melyben a gyilkosok szabadon elsétálnak, és az ártatlanokat kivégzik. A karneváli nevetés (mely központi része az egész eseménynek) egy igen összetett mechanizmus, mivel nem egy egyszeri, elkülönült és egy személy által adott reakció valamely egyszeri eseményre, hanem az összes emberhez tartozik; a karneváli nevetés univerzális, ugyanis mindenki részvételével zajlik, de mindenkire is irányul egyben, mindent a speciális karneváli lencséken keresztül lát/tat, s mindeközben ambivalens. (Bakhtin 1968, 11-12) Ez az ambivalens, komikus-groteszk karneváli világ hívja életre speciális femme fatale alakjait, akik vásári komédiásként átzsonglőrködik magukat az információs piactéren és előrevetítik a megszületendő technológiailag fejlett információs agora képzetét. Felhasznált irodalom Bakhtin, Mikhail. Rabelais and His World. Ford.: Helene Iswolsky. Cambridge: The M.I.T. Press, 1968. Ebb, Fred and Bob Fosse. Chicago. A musical vaudeville. New York: Samuel French INC., 1976. Karvalics, László. “Information Society – what is it exactly? (The meaning, history and conceptual framework of an expression).” In Róbert Pintér szerk. Information Society. From Theory to Political Practice. Budapest: Gondolat – Új Mandátum, 2008, 2946. 95
Kultúra
Marshall, Rob rend. Chicago. Írta: Bill Condon. Miramax Films, 2002. Pauly, Thomas H. szerk. Chicago, With the Chicago Tribune Articles That Inspired It by Maurine Watkins. Carbondale and Edwardsville: Southern Illinois University Press, 1997. Pintér, Róbert. “Towards getting to know information society.” In Róbert Pintr szerk. Information Society. From Theory to Political Practice. Budapest: Gondolat – Új Mandátum, 2008, 1128. Urson, Frank rend. Chicago. Írta: Lenore J. Coffee. DeMille Pictures Corporation, 1927. Watkins, Maurine. Chicago. New York: Alfred A Knopf, 1927. Wellman, William A. rend. Roxie Hart. Írta: Nunnally Johnson. Twentieth Century Fox, 1942.
96
Kultúra
Tóth Zoltán János:
Performativitás és erőszak a hardcore mainstream pornófilmben Az erőszak a férfi békéje Laura Mulvey-hoz hasonlóan, feministák széles köre osztozik abban a nézetben, hogy a szexképek és a pornó a „men power”-t juttatja érvényre a nő szexuális tárggyá való lealacsonyításán keresztül. A pornó a nő eltárgyiasításának legtisztább formájaként, a patriarchális reprezentáció tiszta modelljeként jelenik meg. A hardcore pornófilm a feminista diskurzuson belül is egyfajta metafilmként, a fallogocentrikus struktúrák és szövegek zászlós hajójaként tűnik fel. Ez rögtön annak a veszélyét is magában rejti, hogy a pornó női értelmezői gyakran adják át magukat valamilyen allegorizáló olvasatnak. Eképpen a pornófilm a nők ellen elkövetett igazságtalanságok és erőszak kikristályosodott formájának tekinthető, ahol a nézői pozíciók nemi szerepek szerint rögzültek. A következőkben azt vizsgálom, hogy ezek az allegorizációk milyen műfaji portrét hoznak létre, sőt a pornó műfajának vizsgálatán keresztül, hogyan válik a film médiuma elsődlegesen a férfi szexust ökonomizáló rendszerré. Ezek az allegorizációk bármenyire is virulensnek és állandónak tűnnek föl nemcsak a vulgár, de az akadémiai feminizmus berkein belül is, a porn studies feminista megközelítései – az olyan teoretikusoknak köszönhetően, mint Laura Kipnis vagy Linda Williams – az utóbbi egy évtizedben rendkívül árnyalttá váltak. A vizuális erőszakot legtöbbször befogadáselméleti szempontból vizsgáló megközelítéseket leváltották a műfajkritikai, szemiotikai indíttatású elemzések és jelentős mértékben újrahuzalozták a pornófilmmel kapcsolatos beidegződéseket, kiemelve ezzel a pornófilm kritikáját, az eredendően politikai indíttatású kérdésfelvetések redukáló és szűk mozgásteréből. A műfajkritikán keresztül megvalósuló korai médiumkritika a Frankfurti Iskola elméleti beágyazottságának megfelelően még egyszerűen a fasizmus rémképét látta derengeni minden tömegkulturális termékben. Adorno és Horkheimer nevével fémjelezhető irányvonal legfontosabb felismerése az volt, hogy a szabadidős kultúrára ráépülő tömegkultúra az élvezeti faktorok felszabadításával háttérbe szorítja az elit kultúrára jellemző kogníciót (McGee 2006, 10). Ez szemlélet általános ismérve lett a baloldali kultúrkritikusok munkáinak, de a feminista hangvételű porn studies estében is markáns ki97
Kultúra
indulóponttá vált. A pornó posztmodern kritikusai azonban jelentős mértékben revideálták a populáris kultúra monolit elképzeléseit és felismerték, amit Adornoék nem, hogy az elmélet dialektikája önmagában nem képes gátat vetni sem a kultúra fasizálódásának, sem a szubjektum örömelven keresztüli szabályozásának. Erre nincs is szükség, hiszen nem beszélhetünk egyirányú elnyomásról. Chris McGee a következőkben foglalja össze a tömegkultúra és az ideológiakritika jelenlegi viszonyát: A kurrens kritikai kultúrakutatás modellje ezzel szemben arra hajlik, hogy jelentésgazdagságot tulajdonítson a populáris műveknek, s ezzel olyan gondolkodókhoz nyúl vissza, mint Foucault, aki szerint a hatalom mindig produktív, nem pedig restriktív. Míg a vulgármarxizmus elítélően azt állította a populáris szövegekről, hogy azok a megtévedt tudat produktumai puszta hordozói az uralkodó osztály ideológiájának, amelynek láncát le kell ráznunk, addig a modern kritikai koncepciók szerint az ideológiák konkurálnak, és nem tudjuk lerázni a hatalom láncait, ellenben ki kell ismernünk annak rendszerét. (McGee 2006, 11)
Fontos tehát rámutatni, hogy a feminista pornókutatás területén egészen új hatalom és ideológia fogalom válik hatályossá. A posztmodern feminizmus egyes gondolkodóit, már nem egyszerűen a populáris kultúra egyszerű leleplezése és a gyanú hermeneutikája mozgatja, hanem annak felismerése, amit Chris McGee a horrorral kapcsolatos szemléletváltásban ismer fel, vagyis olyan kutatási irány felvállalása, amely arra a premisszára épül, hogy egy film értelmezése irodalomtudományi paradigma szerint tökéletesen helyénvaló egy olyan kultúrakutatási modellen belül, amely a populáris kultúra afféle fordított megközelítését hirdeti, amennyiben a populáris szöveget értékesnek tekinti a benne rejlő ideológia feltárulásának potenciálja miatt. (McGee 2006, 10)
Ennek fényében a filmbéli erőszak a pornóban nem egy műfaj veszélyesként kezelendő attribútuma, hanem olyan jelenség, amely más filmtípusokban is jelen van. Csak adott esetben például a művészfilm vagy más műfajok (melodráma, musical) ilyen irányú viszonyaikat sokkal jobban elrejtik. Visszatérve a megkezdett gondolatmenethez a feminista kritika legtöbbet hangoztatott vádja a kezdetektől az, hogy a pornográfia dehumanizálja mind nézőjét, mind pedig az aktorokat. Ennek a dehumanizációs aktusnak leginkább a nők az áldozatai. A pornó tehát többszörösen is erőszakfilmnek tekinthető, ahol a dominancia és büntetés logikája alakítja ki nem csak a cselekményt, de a látvány terét is. 98
Kultúra
Ha elfogadjuk Mulvey érvelését, akkor az erőszak széleskörű jelenléte a pornóban a férfi uralmának és kontrolljának a biztosítását szolgálja a kasztrált nő képe fölött, vagyis az erőszak a férfi békéje. Ahogy arról korábban is szó volt, a tekintet leuraló jellegénél fogva már a büntetés egyfajta formáját képviseli. Az erőszaknak ez az ornamentikája láthatatlanul is minden esetben átszövi a pornófilmet. A voyeurizmus azonban csak egy lehetőség a nő képének ártalmatlanítására. Ezt egészíti ki ambivalens módon a konkrét fizikai erőszak, illetve ennek komplementereként a nő felmagasztalása. Az erőszak talán a legtöbbet vitatott jelenség a pornóval kapcsolatban. Nem pusztán azért, mert a patriarchátus ideológiájának ez a leglátványosabb és egyben legnyersebb megnyilvánulása, hanem ez az egyik neuralgikus pont, amin keresztül a pornográfia a feminista kritikán túl, a politikai és társadalmi közbeszéd részévé válik, és ami még fontosabb; saját médiumának működésmódjára irányítja a figyelmet. Ehhez a politikai diskurzushoz kapcsolódik Stephen Prince korábban már idézett tanulmánya, melyben a tartalomelemzés eszközeivel vizsgálja meg, hogy milyen mértékben van jelen az elnyomás és az erőszak a pornográf egész estés mozifilmekben. Prince két fontos kijelentéssel nyitja vizsgálati beszámolóját. Az első egy módszertani megállapítás, miszerint a pornográfia ideológiája mérhető. Hiszen amellett, hogy elfogadjuk Marx értelmezését az ideológia tudati, mentális definiáltságáról, be kell látnunk, hogy ez megközelítés az ideológiát absztrakcióként határozta meg, hatóterét és működésmódját pedig az eszmék és a tudat körére szűkítette le. Ugyanakkor a későbbi szerzők mindegyre azt állították, hogy az ideológiának igenis van konkrét anyagi létezése, legyen az megtalálható az intézmények működésében (mint Althusser mondja), vagy mint szemiotikai anyag, magának a jelnek a szerkezetében (ahogyan Volosinov gondolja) (lásd Althusser 1971, ill. Volosinov 1986). Az ilyen újragondolások olyan teret nyitnak, melyben az ideológiaelemzés új módjai válhatnak fontossá. (Prince 2000, 213)
Prince tanulmánya annak ellenére, hogy kvantitativ eszközökkel mér egy többnyire kvalitatív, vagy pontosabban fogalmazva spekulatív megközelítésben tárgyalt problematikát, elméletileg rendkívül előkészített és az önkorlátozás határáig önreflexív. Mégsem ez jelenti a tanulmány legfontosabb kiindulópontját. A kutatás közérdekű akar lenni, amennyiben azt egy visszatérő, politikailag is leszabályozott problematikához köti: 99
Kultúra Az utóbbi évek pornográfiával kapcsolatos vitái főként arra összpontosulnak, hogy hogyan is jelenik meg az erőszak a szexuális kontextusban. A vitának újabb lökést adott az igazságügy-miniszter Pornográfiát Vizsgáló Bizottságának Jelentése, mely úgy foglalt állást, hogy igenis van kapcsolat a pornográf anyagok fogyasztása és a – főként a nők ellen elkövetett – erőszakos bűncselekmények között (Attorney General’s 1986, 323-335) E kapcsolat hátterében állítólag a pornográf anyagokra jellemző értékszerkezet és kapcsolati sablonok húzódnak meg. (Prince 2000, 226)
Prince tanulmánya a fenti észrevételek mellett is elsődlegesen ismeretközlő marad és faktumokat szolgáltat a felelős ítéletalkotáshoz. Ennél azonban sokkal érdekesebb az a premissza, ami lehetővé teszi, hogy az életvilág történéseit kauzális összefüggésbe hozza egy médium, egy műfaj belső kódrendszerével. A Pornográfiát Vizsgáló Bizottság Jelentése, mely deskriptívnek állítja be a pornó diegetikus világát az életvilág történéseihez képest, és a nemi erőszakot egy transzmediális vírusként tünteti fel egy egyszerű feltételezésen alapul. Az élet utánozza a művészetet, a művészet pedig az életet. A médiumok performativitásának felemlegetése gyakori a normatív, moralizáló diskurzusokban. A pornó, a videojátékok vagy a mobiltelefónia hatásait vizsgáló tanulmányokból úgy tűnhet, hogy elsősorban a technikai médiumokat érintő kérdésről van szó, amenynyiben ezek a diskurzusok az információs társadalom olyan technofób leírását készítik el, ahol a civilizatorikus félelmek középpontjában a humánum elvesztésével fenyegető technikai fejlődés rémképe áll. A performativitás hatóköre azonban nem szűkíthető le ilyen értelemben. Bármely médium képes olyan mintákat kínálni, melyek az idézés aktusán keresztül gyakorlatként terjeszti el azt, amit megnevez vagy felmutat. A korai kulturális emlékezet vagy a vallások rítusai éppúgy idesorolhatok, mint a posztindusztriális társadalom mémjei.38 A 38 A mém fogalmát Dawkins Az önző gén című munkájában ismerteti először. A mém lehet egy gondolat, egy dallam, a ruhadivat, magatartásforma stb. Gyakorlatilag a kulturális újratermelés bármilyen eleme kezelhető mémként. A mémek Dawkins szerint hasonlóan öröklődnek és ezáltal újra teremtik és mutációk során keresztül egyben meg is újítják a kultúránkat. „A kulturális átadás analóg a genetikai átadással, amennyiben bizonyos fajta evolúciót idézhet elő, noha alapvetően konzervatív. Chauceur már nem tudna beszélgetni egy mai angollal, annak ellenére, hogy vagy húsz nemzedék megszakítatlan lánca köti őket össze, akik mind úgy tudtak beszélni láncbeli közvetlen szomszédjaikkal, ahogy egy fiú beszél az apjával. A nyelv »evolúciója« nem genetikai jellegű, és nagyságrendekkel gyorsabb, mint a genetikai evolúció.” (Dawkins 2005, 176) Fontos megjegyezni, hogy a mémek reprodukciója nem pusztán abban tér el a
100
Kultúra
filmek önmagukban is számtalan replikátort, önmaguk másolására felszólító parancssort tartalmaznak. A reklám története önmagában nem más, mint egymással harcoló mémtechnológiák (merchandise, gerillamarketing stb.) harca. A médiabotrányok prototípusának is nevezhető 18. századi „Werther-láz” tulajdonképpen a mediális performitivitás összes meghatározó aspektusát felvonultatta. Goethe levélregényének, Az ifjú Werther szenvedéseinek első kiadása megjelent a lipcsei könyvvásár alkalmával rövid időn belül bestselleré vált. Werther kultuszfigurája a filmes ikonok, rocksztárok, sztárfutballisták korai elődjeként divatot teremtett. A fiatal férfiak Werther ruháját hordták. Sárga nadrágot, sárga inggel és kék felöltővel, az értelmiségi háztartásokban pedig kötelező kiegészítővé vált a Werther-csésze és a regény jeleneteivel díszített „merchandise” termékek (teás kannák, kávés dobozok). A leglényegesebb elem a Goethe regényét övező hisztériában mégis csak az volt, hogy mémként nem csupán az árukapcsolás műveletét hajtotta végre, de teljesen új szubjektumpozíciót és attitűdöt avatott másolandó mintává. A spleen divatjánál azonban sokkal drasztikusabb tendenciaként jelent meg az az öngyilkossági hullámot, melyet szintén Goethe fikciója indított el. Az orvosi szakirodalom David Philliphs amerikai pszichológus nyomán 1974-től a média hatására elkövetett öngyilkosságokat Werther-effektusként nevezi meg. Talán szükségtelen taglalni, hogy a bemutatott erőszak performativitásánál, sokkal lényegesebb problémakört jelent a médium performativitásának az erőszakossága. Éppen ezért a nemi erőszakot végső érvként kezelni a pornográfia megítélésekor végtelenül sematikus megközelítést jelent, amely pontosan annak a nézőpontnak az elvesztésével jár, ahonnan láthatóvá válna, hogy a pornó performanciája nem korlátozható az erőszak utánzására. A pornófilm performativitása valóban nagyságrendekkel meghaladja más műfajokét, de ez a hatás inkább következik a mémek biopolitikai súlyozottságából. Hatását és fontosságát tekintve sokkal gének öröklődésétől, hogy gyorsabb, vagyis egy generáción belül is másolódások soráról beszélhetünk, hanem a mémek életében kevésbé fontos kritériumként van jelen a hasznosság elve. Dawkins ezt a kitételt a cölibátus intézményével illusztrálja. „A szelekció kedvez azoknak a mémeknek, melyek saját maguk számára nyereségesen használják a kulturális környezetet, a stabil készlet tulajdonságait veszik fel, ahová más mémeknek nehéz betörniük.” (Dawkins, 2005 184) A populáris kultúra sem más, mint rövid életű, de a másolási megbízhatóság és túlélési érték (fontosabb Dawkins szerint a hosszú életnél) szempontjából életképes információ-csomagok halmaza.
101
Kultúra
többről van szó, mintsem egy extrém magatartásforma (ebben az esetben a nemi erőszak) memetikus rögzüléséről. A nemi erőszak tehát éppúgy jelen van a „törvényszéki” kutatásokban, mint pornóellenes feminista mozgalmak kiáltványaiban. Ez a jelenlét azonban inkább szolgál propagandisztikus célokat mintsem olyan kritikai megközelítést, mely a pornó performativitásának lényegi megismerésére törekedne. Laura Kipnis Pornográfia (Kipnis 2004, 152-157.) című írásában pontosan arra hívja fel a figyelmet, hogy a feminista kritika nem képes kritikaként működni, mivel az legtöbb esetben megragad a filmélmény hatásának a vizsgálatánál. Kipnis szerint a feminista kritikának jelentősen szélesítenie kell a perspektíváján és fel kell, hogy ismerje, hogy túlzóan nagy figyelmet szentel a férfiagressziónak. Kipnis azt állítja, hogy a férfinéző azonosulási módjait vizsgáló feminista kutatások ugyanazt a hibát követik el, melyet a nyugati falllogocentrikus gondolkodás a nőkkel szemben érvényesít. A feminista kritika miközben az ellen küzd, hogy a nőket eszencializáló és fetisizáló műfajokat és szövegeket dekonstruálja vagy legalábbis feltárja működésmódjukat, közben maga is esszencializáló marad. Fel kell tennünk a kérdést, hogy a férfinéző azonosulása látottakhoz minden esetben biológiai neméhez igazodik-e. Vajon a pornófilm minden esetben férfi szubjektum nemi identitásának a fixációját hajtja végre? Kipnis Carol Clover Men, Women, and Chainsaw; Gender in the Modern Horror Film című munkáját citálva azt állítja, hogy akárcsak a horrorfilm esetében is a pornó férfi nézője sokkal inkább a szerepekkel azonosul és nem a szereplők nemeivel. Így ezek a vizsgálatok nem számolnak azzal, hogy az erőszak sémái nem pusztán férfi tapasztalatot generálnak, de megengedik a „női” megtapasztalását is a transzexualizálás azonosulások komplex rendszerében. Kipnis így a pornófilm performanciájáról a Másik megismerésére és a nemi betekintésre helyezi a hangsúlyt. „A transzszexuális azonosulás a férfi nézőnek felkínálja azt az esélyt, hogy megtapasztalják az érzelmek, a rettegés és a konfliktusok széles skáláját, azaz a női szerepeket mint ››magatartást‹‹, amelyek számukra kulturálisan tiltott érzelmek.” (Kipnis 2004, 153) Kipnis kritikája felszámolja a feminista filmelmélet olyan alapszövegeinek az esszencializmusát, mint amilyen Mulvey tanulmányának paradigmává erősödő implikációja a férfi szubjektum erőszakként definiált tekintetéről. Noha Kipnis argumentációja sikeresen hívja fel a figyelmet arra, hogy a „tettrehívásként” érteni a pornófilmet milyen önigazoló és egy102
Kultúra
oldalú elemzések sorát nyitja fel, ugyanakkor Kipnis szerint a pornófilm sem gyakorol intenzívebb hatást a nézőjére, mint más műfaji filmek. Ahogyan a musical nézője sem rohan ki az esőbe táncolni, úgy a pornófilm nézője is tisztában van azzal, hogy egy műfaj belső szabályrendszere szerint tehát, fiktíven zajlanak az események a vásznon. Ez az első látásra dialektikusnak tűnő mérleg azonban mégis kiegyensúlyozatlan marad. Nem árt újfent hangsúlyozni, hogy a bemutatott erőszak performativitásánál, sokkal nagyobb hatóerejű a médium performativitásának az erőszakossága. Ez az erőszakosság azonban nem az extrém példákkal ragadható meg igazán. Elképzelhető, hogy valaki tényleg bankot rabol Mann Közellenségének a hatására, de ez még nem nevezhető a társadalom széles rétegeire jellemző praxisként, mint ahogy a Werther-lázhoz kötött öngyilkosságoknál is hangsúlyosabb, hogy a médium magatartásmódot, hétköznapi gyakorlatok összefüggő rendszerét hozta létre. A médium performativitásának ez a szabályozó jellege jelenti igazából a lényegét műfajtól függetlenül. Tarantino Ponyvaregény című kultuszfilmjének egyik ominózus jelenetében Uma Thurman John Travoltával táncol a Chuck Berry You Never Can című számára, ironikus módon egy olyan nosztalgia bárban, ahol a felszolgálók hollywoodi sztárok imitátorai. Nem sokkal később a zenés szórakozóhelyeken tömegével jelentek meg azok a fiatal nők, akik Thurman híressé vált mozdulatait utánozták tánc közben. Cassavetes Minnie és Moskowitz című filmjének főszereplője (Gena Rowlands) arról beszél, hogy identitásunk nem más, mint ilyen projekciók palimpszesztje. Egyetlen adat sem feldolgozatlan, egyetlen élmény sem friss. Minden és mindenki könyörtelenül feldolgozott és konzervált a tömegfogyasztás számára. A Minnie és Moskowitz olyan világot fest le, ahol a kultúra vette át a természet helyét. Pontosabban fogalmazva, a kultúra meggyőzte saját hitelességéről az olyan szereplőket, mint Minnie, ezért ha Seymour nem úgy néz ki mint a mozik hercege, és nem úgy viselkedik, mint a mesekönyvek hősei, akkor nem válhat Minnie életének a részévé. Aligha tekinthető véletlennek, hogy az a három Cassavetes-film, amelyben Los Angeles fontos szerepet tölt be a történet szempontjából – ide tartozik ez a film, valamint az Egy kínai bukméker meggyilkolása, és a Szeretetáradat –, a kifejezés és az identitás kulturális termelését választja témájául. (Carney 2001, 204)
A film létrehozza identitásunkat, a mémként kapott minták meghatározzák viseletünket, testképünket, mozdulatainkat. A film az ösztönös cselekvések szintjéig meghatározza gesztusainkat, 103
Kultúra
beidegződéseinket. Igazából nem tudjuk eldönteni, hogy egy karakteres kéztartást Bruce Willistől vagy nagyapánktól örököltünk-e. Ennek a folyamatos identitás projekciónak a nárcisztikus keretét az az interiorizált kameratudat biztosítja, mely a moziszituáción kívül is állandó azonosulási pontként jelenik meg. Az apparátusnak ez a ránk szegeződő virtuális tekintete – melyet Barthes úgy fogalmazott meg a Világoskamrában, hogy már azelőtt képpé válunk, mielőtt a fényképezőgép objektíve elé kerülnék – folyamatos tükörstádiumban tarja az ént és projektálja az ismert mintákat. Azt gondolom, hogy a pornó minden más filmtípusnál fokozottabban, és egzisztenciális értelemben képes (per)formálni szexualitásunkat és életünket. A klasszikus politika átalakulása biopolitikává, pedig éppen arról tanúskodik, hogy ezek a fogalmak, élet és szexualitás, az ezredfordulón többé már nem választhatók szét, mintahogyan a kép és a test fogalma sem. Belting éppen ebben látja a test „lényegiségét”. A test olyan létező, amely nem tud megszabadulni képszerű voltától és egy csak folyamatos performálódásában érhető tetten: Az ember minden ábrázolását – mint a test ábrázolását – a jelenségből nyerjük ki. Az ember ábrázolása egy olyan létről szól, amelyet csakis a látszatban képes ábrázolni. A képben, amiben az embert megjeleníti, azt mutatja meg, hogy mi [van] az ember. A kép egy testet helyettesítve teszi ezt, amelyet úgy visz színre, hogy az a kívánt evidenciával szolgáljon. Az ember olyan módon van, ahogyan a testben megjelenik. A test maga már akkor kép, mielőtt még újraalkotnák a képben. A leképezés nem az, aminek állítja magát, tehát nem a test reprodukciója. Valójában a testről alkotott olyan kép produkciója, ami eleve adott abban, ahogy a test önmagát ábrázolja. Az ember–test–kép háromszög nem oldható fel, hacsak nem akarjuk egyszerre elveszíteni mindhárom vonatkozási pontot. (Belting 2003, 26)
A pornó is tehát produkció, méghozzá a leghatásosabb és az egyik legtöbbet használt testképtár. Bár nem készíthető pontos értékelés arról, hogy a pornófilmgyártás milyen arányú az egyéb műfajok előállításhoz mérten, hiszen az amatőr filmezés területe detektálhatatlan, mint ahogy az is, hogy a hálózati kultúra korában milyen menynyiségben és rendszerességgel néz valaki pornófilmet. A méretek tekintetében mégis eligazító lehet, hogy a nagy fájlcserélő rendszerek és az ezekhez kapcsolódó internetes oldalak legalább ugyanolyan mértékben kínálnak pornófilmeket letöltésre, mint egyéb műfajokat, sőt egyes felmérések szerint az internetről a számítógépre letöltött anyagok 35 százaléka pornográf és minden másodpercben 30 000 internetező néz 104
Kultúra
pornográf tartalmú anyagot. A leggyakrabban pedig a felhasználók a „sex” szóra keresne rá. A kortárs kultúrában a pornográfia rejtett presztízsének köszönhetően nagyon gyorsan vált csatornát és közeget. A híres pornósztárok egész estés mozifilmek, sorozatok és talk-showk vendégszereplői. Michelle Wild nevű hazai pornósztár pedig azon túl, hogy szexuális tanácsadóként asszisztált egy ismert férfimagazinban, Magyarország egyik legnépszerűbb konformista kórházsorozatában kapott szerepet. A műfaj érezhetően a bulvár média átalakulásának köszönhetően kezd kimozdulni szubkulturális zártságából. Azonban felmerül a kérdés, hogy van-e különbség aközött, hogy hogyan táncolunk egy szórakozó helyen a Grease hatására, illetve hogy milyen dramaturgiát alkalmazunk és hogyan „rendezzük meg” saját nemi aktusainkat valamely szex- vagy pornófilm narrációját követve? A különbség nem immanens, pusztán politikai természetű. A pornó azért lesz kiemelt és a politika által gyanakvó figyelemmel kísért reprezentáció, mert performatív tere megegyezik és konkurál a biohatalom szabályozó mechanizmusaival. A ››test mint a társadalmi események írott felszíne‹‹ gondolat a legpregnánsabban és a későbbi társadalomtudományi munkák szempontjából a legmegtermékenyítőbb módon Michel Foucault munkásságában jelent meg Foucault szerint a testnek a modern intézmények és tudományok (az orvostudomány, a pedagógia, a pszichoanalízis, stb.) általi fegyelmezése, ellenőrzése nem közvetlenül irányul a testre, hanem ››ráépült‹‹ konstrukciókkal, diskurzusokkal történik. A biohatalom által véghezvitt mikro-szabályozás a társadalom szövetébe, rejtett hálózataiba beépülve hoz létre új testeket és szubjektumokat. (Csabai – Erős 2000, 40)
Kérdésként merül fel, hogy milyen státuszt tulajdonítunk a mainstream pornófilmnek. Mennyire tekinthető szubverzívnek és vajon kívül helyezhetjük-e a biohatalom diszkurzív terén? Az eddigiek során leginkább amellett érveltem, hogy a pornófilm normaképző és konzervatív műfaj. Figyelemelvonással köti le a posztindusztriális társadalom tagjainak szabad energiáit, ezzel biztosítva a szexuálisan ökonomizált egyének termelésben való folyamatos részvételét. Olyan hatalmi viszonyokat ábrázol, amellyel konzerválja a fennálló szexuális és politikai rezsim hatalmát. A pornó a szexuális és a gazdasági kizsákmányolást minden esetben szükségszerűnek, sőt törvényszerűnek mutatja be. Tévedés volna azt hinni, hogy a szexualitás felülreprezentálása – ahogyan azt a pornográfia is teszi – a test és a szubjektum felszabadításával lenne egyenlő. Ilyen értelemben a mainstream 105
Kultúra
pornófilm a foucault-i értelemben vett produktív hatalmi technikák reprezentánsa lenne. A nemiség elnyomása Foucault szerint nem történelmi evidencia. A szexualitás történetének első részében kifejti, hogy a szexualitás represszió-elméletei, csak annak az elleplezésére szolgálnak, hogy a hatalom sokkal összetettebb módon terjeszti ki a felügyeletét mindennapi élvezetekre és a titkos, egyéni magatartásformákra. Ez a technológia elsőrendűen nem az elnyomás módozatait alkalmazza, hanem azt, amit Foucault „beszédre bujtogatásként” nevez meg. Megszületett egy parancs: nemcsak hogy töredelmesen be kell vallani minden törvényszegést, de a vágyat teljes egészébe diskurzussá kell alakítani. Amennyire csak lehetséges, mindent meg kell fogalmazni, mindent, kivétel nélkül, még akkor is, ha gondosan semlegesíteni kell a vallomásba szőtt szavakat, kifejezéseket.” (Foucault 1999, 23) A beszédre bujtogatás paradigmatikus esete a penitencia, melynek gyakorlata a felvilágosodás kezdetével a polgári intézmények alapvető eljárásává válik.39 Ugyanakkor elmondható, hogy a pornófilm a fenti érveken túl mégsem sorolható a szexualitás diszkurziválásához, a pornófilm kódrendszere sokkal komplexebb. A mainstream pornó egy utópia, egyszélsőséges fantáziakép, ami a szexualitás energiájának féktelen áramlását vizionálja. A biohatalom politikai gazdaságtana olyan racionalizáló ökonómia, mely nem tudja jóváírni a termelői energia pocsékolását, sem azt a performanciát, mely az erotikáétól merőben eltérő, abjekt testképeket propagál. Felhasznált irodalom Carney, Ray. „A rendszer szétzúzása.” In Carney, Ray. John Cassavates filmjei. Budapest: Osiris, 2001. Csabai Márta – Erős Ferenc: Belting, Hans. „A test képe mint emberkép” Vulgo, IV. évf., 2003, 2. szám 36. Dawkins, Richard. Az önző gén. Budapest: Kossuth Kiadó, 2005. Foucault, Michel. A szexualitás története I. Budapest: Atlantisz, 1999. 39 Ennyiben tehát jelen írás sem más, mint a szexualitás kérdésnek diszkurziválása, a penitencia gyakorlatának tudományos eszközökkel véghezvitt folytatása.
106
Kultúra
Kipnis, Laura. „Pornográfia.” Fosszília, 2004/3. McGee, Chris: „A borzalmas test olvasása. A horrorfilm kontextusai.” Ford. Tóth Tamás Boldizsár. Metropolis, 2006/1. Prince, Stephen. „Hatalom és fájdalom. Tartalomelemzés és a pornográfia ideológiája.” In Nagy Zsolt szerk. Tarantino előtt. A tömegfilm a nyolcvanas években. Budapest: Új Mandátum, 2000.
107
Kultúra
Petneházi Gábor:
Színlelés és rejtőzködés, információ és dezinformáció a késő-reneszánszban Kovacsóczy Farkas padovai beszédein keresztül E rövid tanulmány célja, hogy Kovacsóczy Farkas (Életére vonatkozóan lásd: Szádeczky 1891; Veress 1915. Főművéről, a Dialogus de administratione Transylvaniae-ről: Köpeczi 1970; Kaposi 2006; Petneházi 2010) padovai egyetemi évei alatt írt és kiadott két beszédét abba a tágabb horizontba illesszem be, amelyet nagy általánosságban egyik oldalról a studia humanitatis a reneszánsztól kezdődő felívelésével, illetve ezen belül különösen a retorika (és ebbe beleértem a mai fogalmak szerint vett kommunikációt) egyre kifinomultabbá válásával, a másik oldalról pedig ezzel ellentétesen és részben erre válaszul, a szavakban bújkáló igazság (értsd: információ) rögzítésére a reformációtól kezdődően irányuló egyre türelmetlenebb igyekezettel jellemezhetünk. Mindezt ahhoz, a történetírásban napjainkban kikristályosodó diskurzushoz csatlakozva teszem, amely a XVI. századi véleményformáló technikákat (mai szóval: kommunikációs stratégiákat) a színlelés és rejtőzködés, latinul a simulatio és dissimulatio aspektusából igyekszik vizsgálni és feltárni (G. Etényi – Horn 2010). A XVI. század a konfesszionalizáció, a rejtőzködés és a színlelés kora Európában, ami alatt nagy vonalakban azt értjük, hogy a reformáció terjedésével és ezzel együttes széttöredezésével a szellemi elit egyik része igyekezett rávenni a szellemi elit másik részét arra, hogy az Európát megosztó vallási kérdésekben nyíltan valljon színt, vallja meg hitét, válasszon pártot, amire ez utóbbi kezdetben rejtőzködéssel, a válasz alóli kibújással, majd később, a habozókra és ingadozókra nehezedő egyre növekvő nyomás hatására, színleléssel válaszolt, miközben ezzel egyidőben stratégiájának elméleti alapjait is kidolgozta (vö. Almási 2010). Azt a szakirodalom is megállapítja, hogy a simulatio két fő területen jelentkezik a korban, egy udvaripolitikai és egy vallási színtéren; az már kevésbé tisztázott, hogy ez nem csupán ugyanaz a jelenség, hanem, ha kronológiai rendben nézzük, akkor itt lényegében a politikai életre alkalmazva már a XVI. század első felében szisztematikusan leírt (lásd: Vígh 2004), sőt mi több: erkölcsileg is megalapozott technikának (Machiavelli, Castiglione) a XVI. század második felében (Trient után különösen) vallási 108
Kultúra
kérdésekben történő felhasználása történik, vagyis más szavakkal, morálisan eléggé el nem ítélhető módon, a hazugság áthelyeződik a közszférából a mai értelemben vett privát szférába (az, hogy a vallásból privát szféra lett, éppenséggel nagy részben a humanistáknak köszönhető). Azzal, hogy ez erkölcsileg nem helyes, természetesen mindenki tisztában volt a korban. A hazugságot a humanisták is elítéltek, ám ezzel együtt a magasabb jó érdekében megengedhetőnek is tartották. A rejtőzködéssel és kétszínűséggel oly sokszor megvádolt Erasmus a Colloquiában például egyszerűen megtiltja a hazugságot, azt írja, inkább a halál, ám rögtön utána finomít is a megállapításán, mert mint mondja a hentes a sózotthalasnak a Halevés c. dialógusban, ő mint igaz hazafi, ha ezzel megmenthetné a hazáját, akár tizenöt homéroszi hazugságot is kiagyalna (ASD I-3, 495-536). Ha Kovacsóczy idejére tekintünk, vagyis pontosabban az 1570-es évekre, amikor a tárgyalásra kerülő beszédeit írta, azt látjuk, hogy a humanista-pacifista-machiavellista-erazmista-racionalista tolerancia párt (rövidítve: HTP) a legutóbbi választásokon (trienti zsinat) 2/3-os vereséget szenvedett a Hithű Türelmetlenek Pártjától (ez is HTP). A győztes párt ezek után azonnal hozzálátott, hogy a kommunikációs csatornákat az ellenőrzése alá vonva lehetőség szerint kiszűrje az információáramból azokat a tartalmakat, amelyeket veszélyesnek, vagy erkölcstelennek ítélt. Komolyra fordítva: a trienti zsinatot a humanisták a studia humanitatis elleni támadásként élték meg, teljes joggal, hiszen számos olyan szerző, részben vagy teljesen az Indexre került, akik e fiatal, és a felbolyduló világban egyre inkább talaját vesztő tudományt a legmagasabb szinten művelték. Ebben a tudományban a szavak művészete igen kiemelkedő helyet foglalt el (poétika, história, retorika, filozófia), de éppen ennek köszönhette sebezhetőségét is. A közvélekedés ugyanis a retorikát – nem mellékesen maguknak a humanistáknak is köszönhetően, lásd fent – egyre inkább a hazugság művészetével azonosította (itt kell megemlítenünk a korban felerősödő udvarellenességet is, erről vö. Klaniczay 1985). Ez a tendencia nyilvánvalóan a szimulánsok és disszimulánsok, vagyis a véleményüket nem minden esetben nyíltan felvállalni kész, sőt időnként belső meggyőződése ellen is nyilatkozni, vagy cselekedni hajlandó értelmiségi elit ellen irányult, amelynek tagjai különböző módokon reagáltak. Egyrészt ekkor indult el a politikailag és vallásilag semleges vagy támadhatatlan szaktudományágak (pl. medicina, botanika; általában a természettudományok) máig tartó megerősödése. Ez nem jelenti azt, 109
Kultúra
hogy a studia humanitatis eltűnt volna, éppen ellenkezőleg: bizonyos helyeken, és ilyen volt a Kovacsóczy által látogatott, a Velencei Köztársaság fennhatósága alá tartozó padovai egyetem, időlegesen meg is erősödött. Egy másik, és ezzel ellenkező magatartás volt, amit pl. a padovai egyetemen 1560 és 1563 között oktató Carlo Sigonio (1523-1584) képviselt (életéről vö. McCuaig 1989), aki abban az évben, amikor a trienti zsinatot utoljára hívták össze, és már előrelátható volt, a mondjuk így, reakció győzelme (1559), a velencei Scuola di San Marco tanévnyitóján mondott beszédében imígyen érvelt a studia humanitatis védelmében (a fordított részlet alapjául szolgáló latin szöveg kiadása és helye: M. Antonii Mureti presbyteri et civis Romani orationum recens in lucem editum volumen secundum; adiunximus etiam Caroli Sigonii oratoris disertissimi orationes VII. Ursellis, Vendelinus Iunghen, 1619; 267-268): Ne ítélkezzetek úgy, amiként némelyek már nyilvánosan is kérkedni szoktak, hogy felesleges és haszontalan tudomány ez, amely csak szavakban bővelkedik, ám semmilyen tudás nincs mögötte, és hogy nem az akadémiára való, hanem az elemi iskolába, mert akkora erő és nagyság lakozik benne, annyi nemes művészet és ismeret kapcsolódik hozzá, hogy aki ezt semmibe veszi, nem csak egy tudományt, hanem az egész emberi fajt is lenézi, amely ellen én most hivatali tisztemnél fogva és az irántatok érzett szeretetemre hivatkozva annál nyíltabban is buzdítalak benneteket, mivel azt vettem észre, hogy ezekre a tudományokra immáron nem csupán az oktalan sokaság néz görbe szemmel, de számos művelt ember is az ellenségükké lett. A félhülye tömeget ugyanis nem a tudomány tökéletessége és ragyogása hatja meg és tartja lázban, hanem saját anyagi érdeke és azok a dolgok, amelyeket a neki tetsző emberektől lát, akiket egyebek mellett a tanulásban is szorgalmasan utánoz, aminek következtében napjainkban az oktalan közember leginkább kétfajta tudományt csodál, tisztel, és tanulmányoz, a pereskedés tudományát és az orvoslásét: nem azért, mert a megismerés emelkedettségét, hanem mert a mindennapi hasznot, nem azért, mert a tudomány nemességét, hanem a mesterség alkalmazását, és nem azért, mert a tisztesség és az erény fogódzóit, hanem mert a vagyon és a gazdagság kapaszkodóit látja bennük; valamennyi tudomány tiszteletreméltó atyját, a filozófiát pedig, kivéve azt az esetet, amikor azt hiszik, hogy az említett tudományokhoz lehet a vezetőjük, úgy gondolják, még csak érinteniük sem kell.
Ha ezek után Kovacsóczy beszédeit vizsgáljuk, akkor rögtön szemet szúr az a vélhetően Padovában elsajátított szemlélet, amelyet egyrészt a retorika igen magasra értélesével, másrészt a vallási kérdések közömbös negligálásával, harmadrészt pedig egy Machia110
Kultúra
vellin alapuló újfajta patriotizmus megjelenésével jellemezhetünk. Meg kell jegyeznünk, hogy Kovacsóczy Sigonio-t személyesen már nem hallgathatta, műveit és hírét ugyanakkor ismerhette (azt tudjuk, hogy Sigonio tanította például Báthory István későbbi lengyel kancellárját, Kovacsóczy jó barátját, kollégáját, Jan Zamoiskyt, aki 1577ben meg is hívta Báthory udvarába az akkor már régóta Bolognában tanító professzort, ez azonban udvariasan elutasította a meghívást; McCuaig 1989, 71). Az első beszéd 1572-ben keletkezett (Oratio in discessum Martini Berzevicei Pannonii, ex studio Patauino in patriam. A Volfgango Kovaciocio Pannonio conscripta. Patavii 1572), az általam talált, tudomásom szerint unikális padovai példányát a szerző sajátkezű dedikációja ékíti. A cicerói tökéllyel megírt beszédben Kovacsóczy patrónusát és jóbarátját, Berzeviczy Mártont búcsúztatja a padovai egyetemtől (róla máig a legalapvetőbb monográfia: Veress 1911) és eközben nem csupán igen plasztikus leírását adja Berzeviczy addigi életútjának, kalandos utazásainak, hanem tanulmányainak bemutatásán keresztül egyúttal többször is hitet tesz a studia humanitatis, az irodalom, a történelem, a filozófia és a retorika szükségessége mellett. Mert hiszen ki nem látja, hogy mennyi és milyen híres férfiakat nevelt ez a tudomány? Bizony, mindazok, akik seregeknek parancsoltak, törvényeket alkottak, vagy más egyébről híresültek el, mind-mind a rétorok iskoláiból jöttek elő. Hány olyan császárról és hadvezérről olvasunk, akik ennek segítségével tértek vissza győztesen a csatatérről? Periklészről például az a hír járta, hogy olyannyira kitűnt az efféle beszédekben, hogy azt mondták, maga Peithó ül az ajkán, és úgy tartották, hogy beszéd közben villámokat szór és mennydörög, amitől egész Görögország megzavarodik. Mi mással tudta volna ezt elérni, ha nem az ékeszólás segítségével?
A beszéd végét megint csak érdemes szó szerint idézni. Az élete végén törökös pártinak bélyegzett és emiatt kivégzett Kovacsóczy ugyanis arra szólítja fel Berzeviczyt, hogy mielőbb térjen haza, és ott minden erejével azon legyen, hogy az ország tehetséges ifjai a török ellen egyesítsék szétszórt erőiket. Mindezt azzal a Petrarca-idézettel koronázza, amelyet Machiavelli is a Fejedelem végére helyezett: Most tehát, miután kíváncsiságod és tudásvágyad bőségesen kielégítetted, maga Itália is arra biztat, hogy mielőbb térj vissza édes szülőhazádba. Ezt annál szívesebben teszi, mivel úgy véli, hogy tevékenységed az ő számára is hasznos és kedves lesz. Miután ugyanis láttad, hogy katonával és fegyverrel bőségesen felszerelt, és különösen elszánt arra nézvést, hogy az istentelen török zsarnokot, az egész keresz-
111
Kultúra ténység közös ellenségét véres és öldöklő harcban legyőzze, és hogy az összes keresztény nemzetet ehhez a szükséges és kegyes háborúhoz szövetségesként megnyerje magának, csak egyféleképpen mutathatod ki iránta érzett háládat: azzal, hogy minden erőddel azon leszel, hogy mindent, amit csak szavakkal, intéssel és más effélével képes vagy megvalósítani, arra az egy dologra összpontosítod, hogy hazánkfiai (homines nostri), emlékezve korábbi és ősi erényükre, serény lélekkel végre fegyverre kapjanak, és ne nézzék le az itáliaiaik üdvös tanácsait és kéréseit. Megismerted immáron Itáliát, mint mondják, kívül-belül, tisztában vagy mérhetetlen gazdagságával, bátor férfiai sokaságának testi és lelki erejével, és elhiheted, hogy elérkezett az az idő. amiről így énekelt a koszorús költő: Erény a téboly ellen fegyverre kap,vívásuk röpke lészen mert még az ősi szellem nem halt ki az olasz szívből egészen (Petrarca, Daloskönyv, VI, 13-16. Molnár Imre fordítása)
Hangsúlyoznunk kell: Kovacsóczy ebben a pár sorban lényegében ugyanazt programot előlegezi meg, és teszi ezt ugyanúgy Machiavelli hatására, mint a költő és hadvezér Zrínyi 70-80 évvel később (vö. Klaniczay 1973). A másik beszéd egy évvel az előbbi után keletkezett (teljes címe: Volfangi Kouaciocii Pannonii ad illustrissimum dominum d. Stephanum Batorium de Somlio, vaiuodam Transilvaniae oratio. Venetiis, kal. Septemb. 1573) és ami érdekes benne az az, hogy a fent látott hazafias gondolatot részben a saját védelmében, részben a felügyeletére bízott ifj. Báthory István mentegetésére használja fel. Mi történt ugyanis? Báthory István testvérének, Andrásnak a fiát azért küldte ki Padovába, mert nyilvánvalóan tervei voltak vele. Az ifjú három és fél évig volt kint, de ez idő alatt, mint arra Kovacsóczy is utal a beszédben, nem tudott ellenállni az ifjúság virágzó szigetéről hallatszó szirénének csábításának, és a gyönyörök élvezetére adta a fejét, magyarán: kurvázott. Kovacsóczy ezt a magatartását részben, mint láttuk az ifjúságával, részben a tudományokra való természetes alkalmatlanságával magyarázza, majd pompázatos peroratio-val zárva az egész beszédet, az ifjút, hadi tudományokra való alkalmasságát, dicsőségvágyát és igaz magyarságát ecsetelve ajánlja nagybátyja kegyelmébe: Olyan ifjút lelsz majd benne, aki természeténél fogva inkább a hadi dolgokra hajlik, vagyis komoly és emelkedett jellem; ha a nemzetét és a születési helyét nézed, teljességgel magyar, Pannonia bensőjének szülötte, ti. rendelkezik mindazokkal az erényekkel, amelyeket mint-
112
Kultúra egy örökjogon a magunkénak vallunk; ha fajtáját nézed, olyan mint atyád, a ti dicsőségtekre és ragyogásotokra vágyik, és úgy véli semmi sem lenne számára alkalmasabb és kedvesebb, mint hogy a te, ahogy mondja, türelmes felügyeleted alatt, a katonáskodást és Mars nehéz tudományát, illetve a te hadietetteidet szemlélje, és ahogy mondják, minden mozdulatában téged kövessen.
Mit jelent mindez? Ha némileg patetikusan akarunk fogalmazni, akkor azt, hogy nálunk a XVI. század végén, a retorika- és humanitas-ellenes tendenciák dacára, köszönhetően egy olyan humanista fejedelemnek, mint amilyen Báthory István volt, az a fajta régivágású tudomány, amely ratio-t és fides-t, politikát, teológiát és filozófiát még egyesíteni tudta, lényegében zavartalanul működhetett. És azzal együtt továbbá, ahogy az remélhetőleg a fentiekből kiderült, hogy reflektált is a Nyugat-Európában végbement változásokra, megvolt benne a csírája, vagy inkább az igénye annak is, hogy egy olyan programot hirdessen a magyarság számára, amely a vallási különbségeken felülemelkedve, a lassan évszázados török uralom lerázását belső megújulás révén valósította volna meg. A sors fintora, hogy Kovacsóczy, aki ennek a Machiavellin alapuló programnak az első meghirdetője volt, egy olyan politikának vált áldozatává, amely Machiavelli nézeteit az abban eredetileg meglévő erkölcsi kontroll és józan mérlegelés hiányában alkalmazta, amely Erdélyre és Magyarországra nézve is tragikus következményekkel járt. Felhasznált irodalom Almási Gábor, „Politikai színlelés, vallási színlelés és a császári udvar nikodémusai a konfesszionalizáció korában” In G. Etényi Nóra – Horn Ildikó szerk. Színlelés és rejtőzködés. A kora újkori magyar politika szerepjátékai. Budapest, L’Harmattan – Transylvania Emlékeiért Tudományos Egyesület, 2010. 33-66. ASD I-3, Opera Omnia Desiderii Erasmi Roterodami, ed. JeanClaude Margolin, Amsterdam, North-Holland – Elsevier, 1972. G. Etényi Nóra – Horn Ildikó szerk. Színlelés és rejtőzködés. A kora újkori magyar politika szerepjátékai. Budapest, L’Harmattan – Transylvania Emlékeiért Tudományos Egyesület, 2010. Kaposi Márton, „A machiavellizmus jelenléte és Machiavelli hatása a magyar reneszánsz eszmevilágában” In Kaposi Márton,
113
Kultúra
Élő középkor és halhatatlan reneszánsz, Budapest, Hungarovox, 2006, 145-224. Klaniczay Tibor, „Zrínyi és Machiavelli” In Klaniczay Tibor, A múlt nagy korszakai, Budapest, 1973, 364-386. Klaniczay Tibor, „Udvar és társadalom szembenállása KözépEurópában (az erdélyi udvar a XVI. század végén)” In Klaniczay Tibor, Pallas magyar ivadékai, Budapest, Szépirodalmi, 1985, 104-123. Köpeczi Béla, „A magyar politikai irodalom kezdeteihez (Kovacsóczy Farkas dialógusáról)” Itk, 1970, 577-587. William McCuaig, Carlo Sigonio. The changing world of the late Renaissance, Princeton University Press, 1989. Petneházi Gábor, „Machiavellizált Erasmus? Kovacsóczy Farkas dialógusa” In Tegyei Imre szerk. Classica, Mediaevalia, Neolatina V, Debrecen, 2010, 71-80. Szádeczky Lajos, Kovacsóczy Farkas kanczellár 1576-1594, Budapest, Franklin, 1891. Veress Endre, Matricula et acta Hungarorum in universitatibus Italiae studentium vol. I. Padova: 1264-1864. Kolozsvár, (Fontes Rerum Hungaricarum I) 1915. Vígh Éva ford. szerk. Az udvari élet művészete Itáliában, Budapest, 2004.
114
Kultúra
Turi Zsolt:
A nyelvi tesztek szerepe a carotis stenosis és a Huntington-kór diagnosztikájában Turi Zsolt1, Sefcsik Tamás1, Németh Kornél1, Csibri Péter1, Janacsek Karolina 1, Vörös Erika3, Kincses Tamás4, Szabó Nikolatta4, Vecsei László4, Szriha László5, Németh Dezső1 Szegedi Tudományegyetem, Pszichológiai Intézet Szegedi Tudományegyetem, Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ, Radiológiai Osztály 4 Szegedi Tudományegyetem, Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ, Neurológiai Osztály 5 Department of Stroke Medicine, King’s College, London, UK 1
3
Absztrakt Elméleti háttér. A neuropszichológiai diagnosztika egyik fontos törekvése olyan mérőeljárások kifejlesztése, mely segítségével lehetőség nyílik a tüneteket egyre korábbi fázisban történő detektálására. Cél. Kutatásunkban magyar nyelven vizsgáltunk meg két olyan betegpopuláció nyelvi teljesítményét, amelynek tagjai a standard neurológiai vizsgálatok alapján tünetmentesnek bizonyultak. Módszerek. A pre-szimptomatikus-Huntington-kóros (pre-HD) és az aszimptomatikus carotid stenosisos (ACS) személyek nyelvi performanciáját egy inflexiós morfológiai teszt, a PPL allomorfia teszt segítségével mértem fel. Feladatuk a szabályos és rendhagyó ragozású főnevek többmorfémás alakjainak nyelvi produkciója volt. Mindkét csoportnál a ragozott szóalakok képzése során ejtett hibák számát és típusát regisztráltam. Eredmények. Az adatok mindkét csoportnál azt mutatják, hogy a nyelvi deficit a neurológiai tünetek jelentkezése előtt kimutatható. Míg a pre-HD esetén a leggyakoribb hibatípusnak a túlszabályosítás és túlragozás bizonyult, addig az ACS csoport esetében a túlszabályosítás jelentkezett domináns hibatípusként. Következtetések. Az eredmények azt indikálják, hogy a jelenlegi diagnosztika alapját képező eljárások használata mellett adekvát lehet nyelvi mérőeljárások alkalmazása is, amely már a neurológiai tünetek megjelenése előtt képes a nyelvi teljesítményromlás detektálásán keresztül a diagnosztikát és a rehabilitációt segíteni. Kulcsszavak: pre-szimptomatikus Huntington-kór, aszimptomatikus carotis stenosis, nyelvi és kognitív funkciók, diagnosztika 115
Kultúra
Első vizsgálat40 Huntington-kór A Huntington-kór (HD) egy ritka (prevalenciája hazánkban 1:10.000) autoszomális, dominánsan öröklődő, progresszív neurodegeneratív betegség, amely a bazális ganlionok (nucleus caudatus) atrophiájával jár. A betegség genetikai hátterét a huntingtin génen belül található instabil, polymorph trinukleotid ismétlődés (CAG) expanziója eredményezi. Egészséges személyekben a CAG ismétlődés 9-től 35-ig terjed, amely tartomány HD-s betegeknél 39-121 közöttire emelkedik. A szakirodalom pre-szindromatikus HD-s (pre-HD) állapotként említi a betegség azon szakaszát, amikor a neurológiai tünetek még nem jelentkeznek, noha a CAG ismétlődésszám HD-re jellemző tartományba esik (The Huntington’s Disease Collaborative Research Group, 1993). Huntington-kór és nyelv Korábbi kutatások ugyan rávilágítanak a HD során tapasztalt nyelvi teljesítményromlásra, azonban elsősorban az angol múlt idő, illetve a francia jelen és jövő idejű szabályos és rendhagyó igei morfológiára fókuszáltak (Teichmann, Dupoux, Cesaro, & Bachoud-Levi, 2007; Teichmann, Dupoux, Kouider, & Bachoud-Levi, 2006; Teichmann, et al., 2005; Ullman, et al., 1997). A kutatások azt mutatják, hogy HD betegek gyakran vétenek morfológiai hibákat, legnagyobb gyakoriságban túlragozás figyelhetők meg (például lookeded, a looked helyett). Hiánypótló kutatásunk célja, hogy eddigi ismereteink bővítése a soron következő szempontok alapján. A korábbi eredményeket egy jóval gazdagabb morfológiával rendelkező, agglutinatív nyelven teszteli, melynek célja az indoeurópai nyelvektől (lásd angol) nagymértékben eltérő. A vizsgálatban a megelőző kutatásoktól eltérően (melyek az igei morfológiát kutatták) a főnévi produkciót teszteltük, melynek segítségével a grammatikai kategóriák szerepét kívántuk megvizsgálni. Vizsgálatunkban neurológiai tüneteket még nem mutató, ám genetikailag igazoltan magas (CAG ismétlődésszám 39 felett) preHD-s személyek vettek részt, amely egyedülálló módon
40 Az első vizsgálat eredményei és megvitatása a két klinikai csoport közös alpontjaiban tekinthető meg.
116
Kultúra
Hipotézisek Vizsgálatunkban azt feltételeztük, hogy a pre-HD csoport átlagosan több hibát fog ejteni a morfológiailag komplex alakok produkciójában. Mindezt azokra a korábbi kutatásokra alapoztuk, amely a kéreg alatti struktúrák (bazális ganglionok) nyelvi folyamatokban beöltött szerepét hangsúlyozzák (Colombo, Sorgato, & Scarpa, 1989; Fabbro, Clarici, & Bava, 1996; Philip Lieberman, 2007). Mint ismeretes, a HD kezdeti fázisában pontosan egy kéreg alatti terület, a nucleus caudátus atrophiája jelenik meg (Henley, et al., 2009; Hobbs, et al., 2010). Vizsgálatunkban azt is előfeltételeztük, hogy a pre-HD csoporton belül a rendhagyó alakok produkciójában több hibát ejtenek majd a szabályos alakok képzéséhez képest. Ezen hipotézisünket a magyar inflexiós morfológia sajátosságaira alapoztuk. A magyarban ugyanis, eltérően az angoltól, az inflexiós toldalék mind a szabályos, mind a rendhagyó alakok esetében egyértelműen azonosítható (Lukács, 2001). Ezáltal a rendhagyó alakok morfológiai szempontból magyarban lényegesen transzparensebb az angolhoz képest. Noha a nonproduktív tő az inflexiós toldalékkal történő összekapcsolás hatására morfológiai változáson megy keresztül (például ló és lovat), ugyan az a toldalék kapcsolódik hozzá, mint a produktív tövek esetében (például asztal és asztalt). Módszerek Vizsgálati alanyok A vizsgálatban 14 felnőtt vett részt, mindegyikük jobb kezes volt. A pre-HD csoport 7 személyből állt (2 nő), átlagéletkoruk 31,86 év (SD = 11), az oktatásban töltött idő pedig 15,14 év (SD = 1,77) volt. Mind a hét személy családi halmozódást mutat HD-ban. Mindegyik vizsgálati alanyon elvégezték a genetikai tesztet az IT-15 elnevezésű “huntingtin” génre. A hét személy tesztje pozitív eredményt mutatott a CAG ismétlésre. A standardizált neurológiai tesztek alapján egyik vizsgálati alany sem mutatott klinikai, neurológiai vagy motoros szimptómákat (Huntington Study Group, 1996). Nem találtunk dementiára utaló jelet egyik vizsgálati alanynál sem a Mini-Mental State Vizsgálat elvégzését követően sem (Folstein, Folstein, & McHugh, 1975; MMSE normál tartomány 27-30 között van). A kontrollcsoport szintén 7 személyből állt, átlagéletkoruk 32,29 év (SD = 11,1), az oktatásban töltött évek száma pedig 15,14 év (SD=1,57) volt. A hét 117
Kultúra
kontroll személy esetében nem találtunk családi halmozódást HD és egyéb neurodegeneratív betegségeket illetően sem. Második vizsgálat41 Carotis stenosis A carotid stenosis a carotid artéria belső felületének szűkülése. A detektálható carotid stenosis a 65 év feletti férfiak 75%-ánál, a nők 62%-ánál van jelen. A carotid stenosis standard neurológiai vizsgálata során azonban a betegek többsége aszimptomatikusnak minősül, mert nem tapasztaltak a carotid artéria által érintett területeken retinális vagy fokális cerebrális diszfunkciót. A szimptomatikus és aszimptomaiktus státusz megítélésében tehát a kognitív vagy nyelvi teljesítményt nem veszik figyelembe. Jóllehet a carotid stenosisban szenvedők kognitív hanyatlásának vizsgálata néhány kutatásban már megtörtént (ennek összefoglalójáról lásd Sztriha, Nemeth, Sefcsik, & Vecsei, 2009), a nyelvi teljesítmény vizsgálata jelentős mértékben elmaradt. Jelen ismeretem alapján mindez idáig mindössze egy korábbi vizsgálat tért ki a nyelvi teljesítmény felmérésére. Carotis stenosis és nyelv Mathiesen és munkatársai (2004) kezdeti kutatása a nyelvi teljesítmény felmérésére a verbális fluencia feladatot alkalmazták, amelyben a vizsgálatban résztvevők feladata, hogy egy-egy perc alatt minél több F, S, végül A betűvel kezdődő szót produkáljanak. A szerzők nem találtak különbséget a carotisos és kontrollcsoport teljesítménye között, amelyből arra a következtetésre jutottak, hogy nincs kimutatható különbség a két csoport nyelvi teljesítményében. Mindazon által a verbális fluencia teszt nem minősül adekvát tesztnek a nyelvi teljesítmény felmérésére, amely sokkal inkább a végrehajtó rendszer funkcióinak felmérésére alkalmas (Piatt, Fields, Paolo, & Troster, 1999). Annak érdekében, hogy teljesebb képet tudjunk alkotni e területről egy jóval szofisztikáltabb mérőeljárást alkalmaztunk, amely a nyelvi teljesítmény egy diszkrétebb aspektusát az inflexiós morfológia működésén keresztül mérte fel.
41 A második vizsgálat eredménye és megvitatása a két klinikai csoport közös alpontjaiban tekinthető meg.
118
Kultúra
Hipotézisek Elsőként azt feltételeztük, hogy az ACS betegek morfológiailag komplex alakok produkciójában leromlott nyelvi teljesítményt fognak mutatni. Noha ez ellentmondana annak a korábbi kutatásnak, amely nem talált különbséget a nyelv területén a kontrollcsoporthoz képest (Mathiesen, et al., 2004), ám mégis azt jósoltuk, hogy a carotid artéria szűkülése kimutatható teljesítménycsökkenést fog eredményezni, mivel az eljárás más neurológiai károsodásnál is igen érzékenyen reagált az eltérésekre. Azt is elővételeztük, hogy a rendhagyó alakokban jelentősen több hibát fognak ejteni a szabályos szóalakokhoz képest a korábban tárgyalt magyar morfológiai konstellációk következtében. Végül arra is kíváncsiak voltunk, hogy vajon az ACS csoport nyelvi teljesítménymintázata eltérő lesz-e a pre-HD személyekhez képest. Azt feltételeztük, hogy pre-HD-hoz képest az ACS esetében egy kiterjedtebb nyelvi károsodást fogunk tapasztalni, amely a szabályos alakok produkciójában is tetten érhető lesz. Ezt a hipotézisünket arra alapoztuk, hogy míg a pre-HD-ra, illetve a HD korai fázisára egy izolált agyterület károsodása jellemző (Henley, et al., 2009; Hobbs, et al., 2010), addig az ACS során az előző csoporthoz képest egy jóval heterogénebb károsodás jelentkezik (Bouthillier, van Loveren, & Keller, 1996). Módszerek Vizsgálati alanyok A vizsgálatban 48 felnőtt személy vett részt. A carotid stenosisos csoport 24 személyből állt, ebből 9 nő volt. Átlag életkoruk 64,08 év (SD = 8.89), oktatásban eltöltött idő pedig 11,79 év (SD=4.06) volt. A vizsgálat alanyai fejfájással, hányingerrel, magas vérnyomással vagy cukorbetegséggel jelentkeztek szakrendelésre, mielőtt észlelték volna náluk a carotid artéria szűkülését. A neurológiai vizsgálatok értelmében ugyanakkor kivétel nélkül aszimptomatikusnak minősültek, mert nem tapasztaltak esetükben a carotid artéria által érintett területeken retinális vagy fokális cerebrális diszfunkciót (Eliasziw, Kennedy, Hill, Buchan, & Barnett, 2004). A North American Symptomatic Carotid Endarterectomy Trial [NASCET] mérési módszer (Ferguson, et al., 1999) alapján azon páciensek kerültek a carotisos csoportba, akiknél 50%-tóé 99%-ig terjedő carotid artéria elzáródást tapasztaltak. A standardizált neurológiai vizsgálatokat a Szegedi Tudományegyetem Klinikájának két független neurológusa végezte el. 119
Kultúra
Minden esetben duplex ultraszonográfiát alkalmaztak, hogy haemodinamikai szempontból vizsgálta meg a stenosist. A stenosist akkor tekintették szignifikánsnak, amennyiben plaquokat és luminális szűkülést sikerült detektálni illetve amennyiben az carotid artéria internában a systolés sebesség csúcsa meghaladta a 120 cm/s-ot. Vizsgálatban továbbá három elterjedt neropszichológiai teszt segítségével lett felmérve a carotid stenosisos személyek kognitív státusza. A csoport teljesítményét az életkorban egyeztetett normatív eredmények standard értékeivel hasonlítottam össze (Janacsek, Tánczos, Mészáros, & Nemeth, 2009; R. Kessels, van den Berg, Ruis, & Brands, 2008; R. P. Kessels, van Zandvoort, Postma, Kappelle, & de Haan, 2000). A vizsgálatok alapján a carotid senosisos személyek normál teljesítményt mutattak a verbális (számterjedelem teszt eredményének átlaga = 5,17, SD = 0,82; normatív értéke 5,33, SD=0,88) és vizuális rövid távú emlékezeti teszteken (Corsi teszt átlaga 4,61, SD = 0,89; normatív értéke: 5,0, SD=0,8). A neuropszichológiai profil megalkotásához továbbá még egy komplex verbális munkamemória teszt, a hallási mondatterjedelem feladaton nyújtott teljesítményt is regisztrálva lett. Az eredmények azt mutatják, hogy ebben sem volt eltérés normatív eredményekhez képest (átlag = 2,79, SD = 0,69; normatív érték = 2,33, SD=0,88). A kontroll csoport ugyancsak 24 (15 nő) neurológiailag egészséges személyből állt. A standard neurológiai vizsgálatokat a két független neurológus a kontrollszemélyek esetében is elvégezte. A kontrollcsoport átlagéletkorban (65,63 év, SD = 9,41), illetve oktatásban töltött évek alapján (12,88 év, SD = 3,03) a carotid stenosisos csoporthoz volt illesztve (életkor: t(46)=-0.58, p=0,56; iskola:t(46)=-1.05, p=0.3). A vizsgálatot a Szegedi Tudományegyetem Pszichológiai Intézetének Etikai Bizottsága hagyta jóvá. Feladat Mindkét klinikai csoportnál a nyelvi működés két aspektusát teszteltük – a szabályos és rendhagyó alakok produkcióját a PPL allomorfia teszt segítségével (Pléh, Palotás, & Lorik, 2002). A vizsgálati személyek számára három tételt adtunk próbaként, hogy megbizonyosodjunk, megértették a feladatot. A tesztsor 42 szabályos és 39 rendhagyó főnevet tartalmazott. Az egyes főnevek hossza 2-3 szótag volt. Az összesen 81 főnév mindegyikénél a vizsgálati személyek négy 120
Kultúra
képet láttak, amelyek közül az első az egyes szám alanyeseti, a második az egyes szám tárgyeseti, a harmadik a többes szám alanyeseti, míg az utolsó a többes szám tárgyeseti ragozást implikálta. Minden főnév esetén tehát négy képet prezentáltunk a számítógép képernyőjén, a négy kép egymást követte mindig fent bemutatott sorrendben, a vizsgálati személyek egy időben tehát egy képet láthattak. A többes szám alanyeset válasz kiváltása érdekében például a hal főnévre, a vizsgálati személyek számára egy olyan képet mutattunk, amely több halat ábrázolt. Ekkor a kísérletvezető megkérdezte a vizsgálati személyeket, hogy “Mik ezek?”. A vizsgálati személy feladata pusztán az volt, hogy mindig a kérdésnek megfelelően lássa el a helyes toldalékkal a képen látható élőlényt, tárgyat. A függő változó a hiba mennyisége volt. A szabályos főnevek hibáit az alábbi kategóriákba csoportosítottuk: (1) felcserélés, (2) túlragozás, (3) alulragozás. Az asztal esetén felcserélésnek minősül, amennyiben a vizsgálati személy többes szám alanyeset helyett egyes szám tárgyesetet mond (asztalok helyett asztalt). Ugyanennél a példánál maradva túlragozásnak minősül az a hiba, amikor a többes szám alanyeset helyett többes szám tárgyesetet mond (asztalok helyett asztalokat). Végül alulragozásnak minősül az a válasz, amely a többes szám tárgyeset helyett többes szám alanyesetet tartalmaz (asztalokat helyett asztalok). A rendhagyó főnevek esetében is ezek a hibakategóriák szerepeltek egy kivétellel. Túlszabályosítási hibának minősült az a válasz, amely során a szabálytalan főnév szabályos raggal lett ellátva (lovat helyett lót). Eredmények A pre-HD csoport eredményei A pre-HD csoport mind a szabályos (U(14) = 10.50, Z = -2.26, p = 0.02) mind pedig a rendhagyó (U(14) = 0, Z = -3.35, p = 0.001) módon képzett szóalakok produkciójában pontatlanabbnak bizonyult a kontrollcsoporthoz képest, amelyet a Mann-Whitney próbával ellenőriztem. A kontrollcsoport teljesítménye ugyanakkor mindkét esetben plafonhatást mutatott. Az eredmények ugyanakkor azt is mutatják, hogy a pre-HD csoport a rendhagyó alakok produkciójában kevésbé volt pontos a szabályos módon képzett szóalakokhoz képest (U(7) = -2.37, p=0.02), a Wilcoxon próba alapján. 121
Kultúra
Az egyes hibatípusokra vonatkozó részletesebb elemzések továbbá kimutatták, hogy a szabályos ragozású főnevek produkciója során a pre-HD csoport tendenciaszerűen több túlragozási hibát ejtett a kontrollcsoporthoz képest (U(14)=-1.88, p=0,06). Nem volt ugyanakkor kimutatható különbség a felcserélés és az alulragozás tekintetében a két csoport között (mindkét p>0,3). A rendhagyó főneveknél ugyanakkor szignifikáns különbség mutatkozott a túlszabályosítás (U(14)=3.36, p=0,01), a túlragozás (U(14)=-2.45, p=0,025) tekintetében, illetve tendenciaszerűen az alulragozás (U(14)=-1.83, p=0,06) esetén (lásd 1. ábra).
1. ábra. A többmorfémás főnevek produkciója során mutatott hibázások megoszlási százaléka a pre-szimptomatikus Huntington-kóros személyek (pre-HD) csoportjában. A függőleges tengely a hibák százalékos arányát, a vízszintes az egyes hibatípusokat ábrázolja. A sötétszürke oszlopok a szabályos, a világosszürke oszlopok a rendhagyó tőtípus képzése során elkövetett hibák százalékát mutatja. A kontrollcsoport hibaszázaléka minden esetben nulla volt, ezért teljesítményük nincs ábrázolva. (*- p<0,025; + p=0,06; az egyes szignifikancia szintek a pre-HD és kontrollcsoport közötti különbségeket mutatják)
Az ACS csoport eredményei A carotid stenosisos csoport produkciós teljesítménye szignifikánsan különbözött a kontrollcsoport teljesítményétől a rendhagyó alakok produkcióját tekintve (U(48)=170.5, Z=-2.56, p=0.01), illetve tendenciaszerűen a szabályos alakok képzésében is (U(48)=240.0, Z=1.72, p=0.08).
122
Kultúra
Azt is feltételeztem, hogy a rendhagyó alakokban jelentősen több hibát fognak ejteni a szabályos szóalakokhoz képest a korábban tárgyalt magyar morfológiai konstellációk következtében. A szabályos képzésű alakok estében nem találtam különbséget a csoportok között sem a felcserélés (U(48)=288, p=1), sem a túlragozás (U(48)=276, p=0.317), mint ahogyan az alulragozás (U(48)=264, p=0.153) esetében sem. A rendhagyó szavak esetében azonban a carotid stenosisos csoport szignifikánsan több túlszabályosítási hibát ejtett, mint a kontroll csoport (U(48)=176.0, Z=-2.76, p=0.006). Nem találtam ugyanakkor különbséget a felcserélés, a túlragozás, illetve az alulragozás esetében (minden p>0,35) sem (lásd 2. ábra).
2. ábra. A többmorfémás főnevek produkciója során mutatott hibázások megoszlási százaléka az aszimptomatikus carotid stenosisos (ACS), illetve a kontrollcsoportban. A sötétszürke oszlopok a kontroll, a világosszürke oszlopok az ACS csoport teljesítményét ábrázolja. A függőleges tengely a hibák százalékos arányát, a vízszintes az egyes hibatípusokat ábrázolja. Az A ábra a szabályos, a B a rendhagyó tőtípus során elkövetett hibázási mintázatot mutatja. (*- p=0,006)
A pre-HD és ACS csoport teljesítményének elemzése Továbbá elemzéseket végeztem a pre-HD és ACS csoport hibázásait illetően is. Az összesített hibaszám a két csoport által elkövetett hibák összegeként lett meghatározva. Az egyes hibatípusok leíró statisztikáit tekintve úgy tűnik, hogy míg pre-HD esetében a két leggyakoribb hibatípusként a túlszabályosítás és túlragozás, illetve tendenciaszinten az alulragozás, addig az ACS csoportban a túlszabályosítás jelentkezett (lásd 3. ábra). 123
Kultúra
3. ábra. A pre-szimptomatikus Huntington-kóros (pre-HD) és aszimptomatikus carotid stenosisos (ACS) személyek hibaszázaléka a rendhagyó főnevek produkciója során. Míg a függőleges tengely a hibaszázalékokat, a vízszintes tengely a hibatípusokat ábrázolja. A sötétszürke oszlopok a pre-HD csoport, a világosszürke az ACS személyek teljesítményét ábrázolja. (*- p<0,025; + p=0,06) a szignifikancia szintek a kontrollcsoport és az egyes klinikai csoport közötti csoportkülönbségeket mutatják.
Általános megvitatás Az eredmények arra engednek következtetni, hogy jelen vizsgálatban is sikerült kimutatni atipikus nyelvi teljesítménymintázatot. Mindkét csoport teljesítménye mind a rendhagyó, mind a szabályos alakok képzésében is eltért a kontrollcsoport teljesítményétől. A pre-HD személyek nyelvi teljesítménymintázatával összevetve azonban egy attól eltérő nyelvi profilt sikerült meghatározni; a carotid stenosisos csoport leggyakrabban túlszabályosítást produkált, míg a pre-HD csoportban mindez kiegészült a túlragozással is, amely utóbbi hiba az adott morfológiai környezetben megjelenő extra és egyben inadekvát inflexiós szuffixumok használatát jelenti. A pre-HD csoport eredményei arra engednek következtetni, hogy HD-ban megfigyelhető nyelvi teljesítményromlás mind a vizsgált nyelvcsaládtól, mind a grammatikai kategóriától (ige/főnév) függetlenül megmutatkozik. Vizsgálatunk továbbá rámutat a nucleus caudátus nyelvi szerepére, ugyanis a ragozási morfológiában megmutatkozó deficit még a klinikai tünetek megjelenése előtt kimutatható. Eredményeink összhangban vannak azokkal a nemzetközi szakiro124
Kultúra
dalmi kutatásokkal, amely kéreg alatti struktúrák (bazális ganglion, különösen a nucleus caudatus) nyelvi szerepét emeli ki ki (Colombo, et al., 1989; Fabbro, et al., 1996; Philip Lieberman, 2007). Végül kutatásnuk azon korábbi elméleteket is megerősítik, amelyek a bazális ganglionok szintaktikai és morfo-szintaktikai feldolgozásban betöltött szerepét hangsúlyozzák (Kotz, Frisch, von Cramon, & Friederici, 2003; P. Lieberman, et al., 1992; Teichmann, et al., 2005; Ullman, 2004; Ullman, et al., 1997). Jelen vizsgálatunk elsőként dokumentált nyelvi károsodást aszimptomatikus carotid stenosisban szenvedőknél. Mindez látszólag ellentmondásban van Mathiesen és munkatársai (2004) kutatási eredményével, aki nem mutatott ki deficitet a nyelvi teljesítményt illetően. A látszólagos ellentmondás egy igen valószínű magyarázata, hogy Mathiesen és munkatársai egy olyan mérőeljárást alkalmazott, amelyet a végrehajtó rendszer teljesítményének meghatározásához, mint sem a nyelvi teljesítmény mérésére szolgál. Az eredmények azt is mutatják, hogy az elsősorban kognitív teljesítményt mérő tesztek alkalmazásával ez a deficit elfedődve maradt, mivel nem találtunk eltérést sem a vizuális és verbális rövid távú emlékezetben, sem pedig a komplex verbális munkamemóriában nyújtott teljesítményben. Az inflexiós morfológiában kimutatott deficit ugyanakkor különösen hasznos lehet a klinikai rehabilitációban. A diszkrét nyelvi funkciót mérő nyelvi tesztek segítségével ugyanis kimutathatók voltak bizonyos nyelvi patológia, noha a standard neurológiai eljárások alapján a vizsgált személyek funkcionális státusza aszimptomatikusnak minősült. Ezek az eredmények lényeges szempontot képezhetnek a carotid érvizsgálat irányelveinek finomításakor abban a tekintetben, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy milyen szempontokat lenne szükséges a szimptomatikus és aszimptomatikus alkategóriák meghatározásakor figyelembe venni. Konklúzió Eredményeink nem csak diagnosztikai, hanem rehabilitációs haszna is lehet. A nyelvi tesztek nem csak a klinikai szimptómák megjelenésének előrejelzését segíthetik, hanem a rehabilitáció során is fontos szempont lehet, hiszen a tradicionális kognitív tesztek nem voltak elég érzékenyek nyelvi patomechanizusok detektálására, így ennek hiányában nem jelentkezett volna a detektálatlanul maradt 125
Kultúra
funkció rehabilitációja. További vizsgálatok hosszútávon segíthetik a HD és a carotid stenosis diagnosztikai protokollját, mivel a nyelvi deficit már a neurológiai tünetek megjelenése előtt jelezhetik a patológiás folyamatokat. Felhasznált irodalom Bouthillier, A., van Loveren, H. R., & Keller, J. T. (1996). Segments of the internal carotid artery: a new classification. Neurosurgery, 38 (3), 425-432; discussion 432-423. Colombo, A., Sorgato, P., & Scarpa, M. (1989). Language disturbances following vascular lesions restricted to the left basal ganglia, thalamus, and white matter. Neuropsychology, 3, 75-80. Eliasziw, M., Kennedy, J., Hill, M. D., Buchan, A. M., & Barnett, H. J. (2004). Early risk of stroke after a transient ischemic attack in patients with internal carotid artery disease. CMAJ, 170 (7), 1105-1109. Fabbro, F., Clarici, A., & Bava, A. (1996). Effects of left basal ganglia lesions on language production. Perceptual and Motor Skills, 82 (3 Pt 2), 1291-1298. Ferguson, G. G., Eliasziw, M., Barr, H. W., Clagett, G. P., Barnes, R. W., Wallace, M. C., et al. (1999). The North American Symptomatic Carotid Endarterectomy Trial : surgical results in 1415 patients. Stroke, 30 (9), 1751-1758. Folstein, M. F., Folstein, S. E., & McHugh, P. R. (1975). „Minimental state”: A practical method for grading the cognitive state of patients for the clinician. Journal of Psychiatric Research, 12, 189-198. Henley, S., Wild, E., Hobbs, N., Scahill, R., Ridgway, G., MacManus, D., et al. (2009). Relationship between CAG repeat length and brain volume in premanifest and early Huntington’s disease. Journal of neurology, 256 (2), 203-212. Hobbs, N. Z., Barnes, J., Frost, C., Henley, S. M., Wild, E. J., Macdonald, K., et al. (2010). Onset and progression of pathologic atrophy in Huntington disease: a longitudinal MR imaging study. American Journal of Neuroradiology, 31 (6), 1036-1041. doi: ajnr. A2018 [pii]10.3174/ajnr.A2018
126
Kultúra
Huntington Study Group. (1996). The Unified Huntington’s Disease Rating Scale: Reliability and Consistency. Movement Disorders, 11(2), 136-142. Janacsek, K., Tánczos, T., Mészáros, T., & Nemeth, D. (2009). The Hungarian version of Listening Span task. Magyar Pszichológiai Szemle (Hungarian Review of Psychology), 64 (2), 385-406. Kessels, R., van den Berg, E., Ruis, C., & Brands, A. (2008). The backward span of the Corsi block-tapping task and its association with the WAIS-III digit span. Assessment, 15 (4), 426. Kessels, R. P., van Zandvoort, M. J., Postma, A., Kappelle, L. J., & de Haan, E. H. (2000). The Corsi Block-Tapping Task: standardization and normative data. Appl Neuropsychol, 7 (4), 252-258. Kotz, S. A., Frisch, S., von Cramon, D. Y., & Friederici, A. D. (2003). Syntactic language processing: ERP lesion data on the role of the basal ganglia. Journal of the International Neuropsychological Society, 9, 1053–1060. Lieberman, P. (2007). The evolution of human speech: Its anatomical and neural bases. Current Anthropology, 48 (1), 39-66. Lieberman, P., Kako, E., Friedman, J., Tajchman, G., Feldman, L. S., & Jiminez, E. B. (1992). Speech production, syntax comprehension, and cognitive deficits in Parkinson’s disease. Brain and Language, 43, 169-189. Lukács, Á. (2001). Szabályok és kitávelek: a kettős modell érvényessége a magyarban. In C. Pléh & Á. Lukács (Eds.), A magyar morfológia pszicholingvisztikája. Budapest: Osiris Kiadó. Mathiesen, E. B., Waterloo, K., Joakimsen, O., Bakke, S. J., Jacobsen, E. A., & Bonaa, K. H. (2004). Reduced neuropsychological test performance in asymptomatic carotid stenosis: The Tromso Study. Neurology, 62(5), 695-701. Piatt, A. L., Fields, J. A., Paolo, A. M., & Troster, A. I. (1999). Action (verb naming) fluency as an executive function measure: convergent and divergent evidence of validity. Neuropsychologia, 37 (13), 1499-1503. doi: S0028393299000664 [pii] Pléh, C., Palotás, G., & Lorik, J. (2002). A new screening method for Hungarian language impaired children Budapest: Akadémiai (in Hungarian). Sztriha, L. K., Nemeth, D., Sefcsik, T., & Vecsei, L. (2009). Carotid stenosis and the cognitive function. Journal of the Neu127
Történelem
rological Sciences, 283(1-2), 36-40. doi: S0022-510X(09)00377-3 [pii] 10.1016/j.jns.2009.02.307 Teichmann, M., Dupoux, E., Cesaro, P., & Bachoud-Levi, A.-C. (2007). The role of the striatum in sentence processing: Evidence from a priming study in early stages of Huntington’s disease. Neuropsychologia. Teichmann, M., Dupoux, E., Kouider, S., & Bachoud-Levi, A. C. (2006). The role of the striatum in processing language rules: Evidence from word perception in Huntington’s Disease. Journal of Cognitive Neuroscience, 18 (9), 1555-1569. Teichmann, M., Dupoux, E., Kouider, S., Brugieres, P., Boisse, M.-F., Baudic, S., et al. (2005). The role of the striatum in rule application: the model of Huntington’s Disease at early stage. Brain, 128 (5), 1155-1167. The Huntington’s Disease Collaborative Research Group. (1993). A novel gene containing a trinucleotide repeat that is expanded and unstable on Huntington’s disease chromosomes. Cell, 72 (6), 971-983. Ullman, M. T. (2004). Contributions of memory circuits to language: The declarative/procedural model. Cognition, 92 (1-2), 231-270. Ullman, M. T., Corkin, S., Coppola, M., Hickok, G., Growdon, J. H., Koroshetz, W. J., et al. (1997). A neural dissociation within language: Evidence that the mental dictionary is part of declarative memory, and that grammatical rules are processed by the procedural system. Journal of Cognitive Neuroscience, 9 (2), 266276.
128
Történelem
Történelem
Illés Imre Áron:
A flaviusi városi törvények szerepe Hispania romanizációjában Rómát történelmének kezdeteitől fogva intenzív interkulturális kapcsolatok jellemezték, melyben partnerei először az itáliai népek közül kerültek ki, majd a birodalom terjeszkedésével Európa, Afrika és Ázsia más népei is komoly szerephez jutottak. Legnagyobb jelentősége a görög kultúrának volt, mindemellett Róma mindig is nyitott volt az idegen kultuszok felé is, magáévá tette pl. az ázsiai Kybelé és Mithras kultuszát. Sőt a haditechnika területén is sokat tanult idegen népektől, a tipikus római fegyver: a gladius is hispaniai (esetleg kelta) eredetű. Cserébe Róma legfőbb „exportcikke” a göröggel átitatott római műveltség, valamint a városokra épülő egységes birodalmi adminisztráció, különösen a birodalom korábban kevésbé urbanizált nyugati területein. Ez az egységes birodalmi adminisztráció megteremtette a végső feltételeit annak, hogy a helyi lakosság teljesen magáévá tegye a római kultúrát, és végső soron teljes jogú római polgárrá (civis Romanus) váljon. A római közigazgatás terjedésének és terjesztésének vizsgálatára kiváló példa Hispania területe, amely a II. pun háború óta egyre jelentősebb szerepet játszott a birodalom életében, és az első század végén Traianus, majd Hadrianus személyében uralkodót is adott a birodalomnak. Ezen felül, a területen fennmaradt feliratos anyag alapján számunkra is megfoghatóak e folyamat részletei, amelyekből nem csak Hispaniára, de mutatis mutandis a többi provinciára is érvényes megállapításokat tehetünk. A korábbi uralkodók eseti városalapításait és polgárjogadományozásait követően Kr. u. 70-74 körül Vespasianus császár (6979) latin jogot adományozott Hispaniának (Plin. NH 3.3.30, Bosworth 1973, Wiegels 1987). Bár vitatott, hogy e jogadományozó edictum pontosan mit és hogyan szabályozott (Personenrecht: elsősorban az egyes személyekre vonatkozott, Gemeinderecht: elsősorban az egyes településekre vonatkozott, derecho mixto: mind a személyekre, mind a településekre vonatkozott, l. González 1995, 803-804), a feliratos anyag és a későbbi törvény egyes utalásai alapján joggal feltételezhető, hogy ez az edictum vagy kifejezetten előírta, vagy hallgatólagosan feltételezte, hogy az érintett települések nagy vonalakban a római mintára megszervezett települések közigazgatását követik (Stylow 1986, 301-303, García Fernández 1995, 141-147, Stylow 1999, 231130
Történelem
232), mivel pl. rendelkezett a tisztségviselők megválasztásáról, amely tisztségviselők a megfelelő városi keretek nélkül légüres térbe kerültek volna. Következő lépésként Domitianus (81-96) uralkodásának elején (Illés 2009) kibocsátottak egy kerettörvényt (az ún. lex Flavia municipalist, továbbiakban LFM), amely mintául szolgált az egyes városok belső közigazgatását részletesen szabályozó egyéni törvényeknek. Ez a kerettörvény nem maradt ránk, de a róla mintázott törvények (lex Irnitana, Malacitana, Salpensana) töredékei igen, így a törvény eredeti szövegének kb. 70%-a rekonstruálható (magyarul Illés 2007). A kutatást régóta foglalkoztatja, hogy miért telt el közel 20 év a jogadományozó edictum és a törvény kibocsátása között. Egy elegáns huszárvágással újabban e hiátust azzal szokták magyarázni, hogy valójában nem is létezett, és e kerettörvény nem Domitianus-, hanem Vespasianus-kori, mivel – bár semmilyen forrásunk nincs, amely alátámasztaná egy ilyen vespasianusi törvény létét – elképzelhetetlen, hogy az érintett települések közigazgatása 20 évig saját, részletes törvény nélkül, csak egy rövid és felületes edictum alapján működött volna, továbbá a törvény gyors kibocsátására azért is szükség volt, mert a jogadományozó edictum következtében municipiummá vált korábban idegen jogállású települések igazgatásában a nem kielégítő szabályozás miatt problémák merültek fel (González 1995, 817-820, Andreu Pintado 2004, 227-233). Hallgatólagosan tehát azt feltételezik, hogy míg az edictum csak nagy vonalakban szabályozta a városok közigazgatását, számos kérdést nyitva hagyva, addig a törvény véglegesen és részletesen szabályozta ezeket, minőségi változást hozva a helyi közigazgatásban. Nem tagadva azt, hogy a törvény részletesebb szabályozásokat tartalmazott az edictumhoz képest, meg kell vizsgálnunk, hogy valóban elég részletes volt-e a helyi közigazgatás megnyugtató rendezéséhez! (Természetesen figyelembe véve azt a tényt, hogy egy véges hosszúságú szöveg nem térhetett ki minden problémára, vö. Iul. Dig. 1.3.10). A törvény szövegében számos ex- és implicit utalás található a római jogra illetve a Róma városi joggyakorlatra, ezeket az utalásokat már a lex Irnitana két első kiadója is regisztrálta (González 1986, 149-150, d’Ors 1986, 25-26), és azóta is többen vizsgálták, de e vizsgálatok többnyire a explicit utalásokban megnyilvánuló fictióra (pl. Richardson 1996), valamint arra vonatkoztak, hogy mi mit tudhatunk meg e provinciális törvényekből a Róma városi joggyakorlatról (pl. Simshäuser 1992). Az én kérdésfeltevésem ennek fordítottja: a kor131
Történelem
társak számára mennyire lehettek egyértelműek ezek az utalások, milyen mértékű jogi tartalmat találunk ezen utalások mögött, s ezek okozhattak-e gyakorlati problémákat a jogalkalmazásban. Az implicit utalások esetében természetesen majd’ minden jogi terminus technicus esetében komoly elméleti háttértudást kellene feltételeznünk, hiszen még az olyan jelentéktelen kifejezésre is találunk definíciót, mint a „nap nagyobb része” (LFM 85. caput): „A nap nagyobb része a napfelkeltétől számított első hét órát jelenti, nem az utolsó hetet.” Paul. Dig. 50.16.2.1. A gyakorlatban azonban e kifejezések jelentős részének józan paraszti ésszel történő értelmezése valószínűleg nem okozott komoly problémát a jogalkalmazásban (pl. ha nem reggel 6-tól délután egyig volt kifüggesztve az album, hanem csak 9-től 4-ig), de mindenképpen hangsúlyozunk kell, hogy voltak olyan kifejezések is, amelyek esetében a józan paraszti ésszel történő alkalmazás már komoly eltérést eredményezhetett a Rómában bevett gyakorlattól, és így a jogalkotó szándékától. Ilyen pl. a 28. caput előírása, amely azt szabályozta, hogy 20 évesnél fiatalabb tulajdonos csak akkor szabadíthat fel rabszolgát, ha a tanács előtt igazolja, hogy a felszabadítás indoka jogos (causa iusta). A megfelelő jogi ismeretek nélkül e jogos indokot többféleképpen lehetne értelmezni pl. morális, gazdasági stb. alapon, a Kr.e. 4-es lex Aelia Sentia azonban tételesen szabályozta, hogy mi számított jogos indoknak: ha valaki gyermekét, szüleit, tanítóját stb. szabadítja fel. Vagy egy rabszolgáját, hogy az ügyvivője legyen vagy rabszolganőjét, hogy feleségül vegye, de ez utóbbi esetekben is további szabályozások vannak: az ügyvivőnek szánt rabszolga nem lehet 17 évesnél fiatalabb, a rabszolganőt pedig fél éven belül feleségül kellett venni (Gai. 1.39 és Iust. Inst. 1.6.4-5). Komolyabb problémákkal találkozunk az explicit utalások esetében, ezek ugyanis többnyire fictióval élnek: „ebben és ebben az esetben úgy kell eljárni, mintha római polgárként Rómában járnának el” (bár nem római polgárok és nem Rómában intézik az ügyet). Emiatt azonban a törvény szövegében nem találunk részletes szabályozást, pusztán egy-egy utalást a római joggyakorlatra. Lássunk néhány példát! Előfordul, hogy a törvény szövege konkrét törvényre, esetleg annak meghatározott bekezdésére utal, a 84. caput a Kr.e. 192-191-es lex Laetoriára utal, de ugyanilyen utalással találkozunk más városi törvényekben is (Tabula Heracleensis 111). A 91. caput a Kr. e. 17es lex Iulia de iudiciis privatis 12. fejezetére és a vonatkozó senatusi határozatokra utal. Értelemszerűen ahhoz, hogy a törvényt alkalmaz132
Történelem
ni lehessen, ismerni kellett mindezeket a törvényeket és a vonatkozó rendelkezéseket is. Számos esetben többé-kevésbé részletes szabályozás mellett a törvény a római joggyakorlatra, és így e joggyakorlat tételes ismeretére támaszkodik. A 81. caput a színházi ülésrenddel kapcsolatban a település korábbi gyakorlatára utal, azzal a kikötéssel, hogy a vonatkozó római törvényeket is be kell tartani, de ezekről nem mond semmi konkrétumot. A rómaiak fontosnak tartották, hogy mindenki a méltóságának megfelelő helyen üljön vagy álljon (pl. Kr.e. 67-es lex Roscia theatralis, Kr. u. 5-ös lex Iulia theatralis, vö. Rawson 1987). Más városi törvények részletes szabályozásokat is fenntartottak: a Tabula Heracleensis 133, 137-138 rendelkezik arról, hogy aki nem – illetve nem lehet – tanácstag, az nem ülhet a tanácstagok közé. A lex Ursonensis 66 alapján a pontifexek és az augurok a tanácstagok között ülhetnek, a 125-127. caputok pedig azt szabályozzák, hogy általában ki és milyen feltételek mellett ülhet a tanácstagoknak fenntartott helyekre (pl. ha a tanácstagok határoztak erről, vagy ha az illető római senator). Azaz a római joggyakorlatra, a római törvényekre történő hivatkozás itt semmiképpen sem csak üres frázis, hanem tényleges tartalma van (konkrét számításba veendő rendelkezés pl. Suet. Aug. 44.1). Nagymértékben támaszkodik a törvény a római eljárásjog ismeretére a 89. caputban is, a klasszikus kori római perrend ugyanis két részből állt: először a megfelelő igazságszolgáltatási joggal rendelkező tisztségviselő előtt a felperes előadta a problémáját (in iure), majd e tisztségviselő egy bírót (iudex, arbiter) vagy több döntőbírót (reciperator) nevezett ki, hogy a tényleges vizsgálatot lefolytassák (apud iudicem). A 89. caput azonban lényegében csak annyit mond, hogy ha Rómában ebben az ügyben egy bírót neveznének ki, akkor a municipiumban is egy bírót nevezzenek ki, ha Rómában több bírót neveznének ki, akkor a municipiumban is több bírót nevezzenek ki, mégpedig anynyit, amennyit Rómában neveznének ki (3, 5). Ennek értelmében a római jog ismerete nélkül el sem lehetett kezdeni pereskedni, hiszen nem tudhatták, hogy egy vagy több bírót kell-e kinevezni az adott ügyben. Ez persze nem azt jelenti, hogy ha nem ismerték a római jogot, akkor nem pereskedtek, hanem csak azt, hogy nem feltétlenül úgy intézték az ügyeiket, ahogyan azt kellett volna. Az 54. caput a választhatósággal foglalkozik és bár néhány speciális esetet összefoglal a törvény, az általános választhatósággal kapcsolatban mégis a római joggyakorlatra utal: „Ne legyen lehetősége 133
Történelem
a választásokon indulni annak, … aki olyan helyzetben van, ami miatt, ha római polgárjoggal bíró személy lenne, nem lehetne tagja az összeírt decuriók testületének.” A választhatósággal kapcsolatban rendelkezünk egyéb városi törvények részletesebb leírásával is. Részletesen szabályozza a kérdést a Tabula Heracleensis 108-125: nem lehet tanácstag, akit becstelenséget okozó bűn miatt ítéltek el stb. Majd a 126-141. sorok az LFM 54-hez hasonló fogalmazással erre a szabályozásra utalnak vissza a tisztségviselő-választás esetében: „akinek e törvény alapján nem lesz megengedve, hogy senator vagy összeírt decurio legyen … senki se engedje, hogy (az ilyen személy) a választásokon induljon…”. A lex Ursonensisben ugyan részletes leírás nem maradt ránk, de a 101. caput a választhatósággal kapcsolatban nem a római joggyakorlatra, hanem saját magára utal vissza, csak a törvény vonatkozó része nem maradt ránk. Mivel mindkét fenti törvény a választhatóság esetében a tanácstagsággal kapcsolatos saját rendelkezéseire utal vissza, felmerülhet, hogy az LFM-ben is lehetett egy ilyen rész, amely azonban nem maradt ránk. Azonban ebben a fejezetben már történt utalás a törvény egy elveszett részére, így joggal feltételezzük, hogy az eltérő fogalmazásmód miatt itt nem a törvény egy elveszett részére, hanem ténylegesen a római joggyakorlatra történik utalás. Ennek megfelelően a tisztségviselő-választást sem lehetett lefolytatni a római jog ismerete nélkül. A fenti helyeken kívül még a következő témákkal kapcsolatban történik kifejezett utalás a római joggyakorlatra: a tisztségviselők feladatai (LFM 19, 20); gyámválasztás, gyámság (22, 29), szavazási sorrend („B”), a törvényszünetek idején lefolytatható perek („K”), közvagyonról való tanúskodás (64), peres ügyek elnapolása (91), a törvényben nem szabályozott esetek (93). A fentiekben láthattuk, hogy egyrészt ezek az utalások nem puszta formaságok, hanem tényleges jogi tartalmuk van, továbbá, hogy a hasonló jellegű városi törvényekben nem találunk ilyen sok külső jogforrásra történő utalást. Összességében tehát megállapíthatjuk, hogy a lex Flavia municipalis önmagában nem volt alkalmazható, mivel számos jelentős (pl. jogszolgáltatás, választások, tisztségviselők feladatköre) témával kapcsolatban a törvény részletes szabályozás helyett egyszerűen a római joggyakorlatra utal. Azaz a törvényt csak a római jog tételes ismeretének segítségével lehetett alkalmazni, ezért a törvény önmagában nem tölthette be mindenhol a neki tulajdonított szerepet, mivel alkalmazásához egy olyan romanizált rétegre volt szükség, amely 134
Történelem
tagjai elég képzettek voltak ahhoz, hogy a törvény utalásait feloldják (Richardson 1996, 75), de igen kérdéses, hogy ez a réteg rendelkezésre állt-e mindenhol (Galsterer 1986, 20, 26-27, hasonló nehézségekről a Kr.e. 2. századi Italiával kapcsolatban Harris 1972, 640), mivel még az „igazi” rómaiak nagy része is egy specializált jogászrétegre volt utalva a hasonló kérdésekben (Peachin 2001). Igaza lehet Gonzáleznek abban, hogy az előrehaladott romanizáció következtében indult be a municipalizáció (González 1995, 819), ennek megfelelően pl. a nagy múltú forgalmas kikötővárosban, Malacában joggal feltételezhető egy ilyen romanizált réteg megléte már a törvény kibocsátása előtt is, azonban az olyan kis, „harmadosztályú” városokban mint Irni (Alföldy 1987, 109) vagy Villo, egy ilyen réteg léte legalábbis kérdéses. De mindezek nem változtatnak a végkövetkeztetésünkön, mivel ha az adott településen volt egy olyan képzett, romanizált réteg, amely fel tudta oldani a törvény utalásait, akkor nekik valójában nem volt szükségük a törvényre, mivel jogi képzettségüknek köszönhetően a kevésbé részletes, de a közigazgatást bizonyos szinten mégiscsak szabályozó edictum alapján is el tudtak járni. Ahol azonban az edictum hiányosságai problémát okoztak, ott a törvény sem volt elég részletes ahhoz, hogy ezeket a problémákat orvosolja. Felhasznált irodalom Alföldy, G.: Römisches Städtewesen auf der neukastilischen Hochebene. Ein Testfall für die Romanisierung. Heidelberg 1987 Bosworth, A. B.: „Vespasian and the Provinces: Some Problems of the Early 70’s A.D.” Athenaeum 51, 1973, 49-78. d’Ors, A.: La ley flavia municipal. (Texto y comentario). Romae 1986 Galsterer, H.: „Roman Law in the Provinces: Some Problems of Transmission.” In M. H. Crawford szerk. L’impero romano e le strutture economiche e sociali delle province. Como 1986, 13-27. García Fernández, E.: „Sobre la función de la »lex municipalis«.” Gerión 13, 1995, 141-153. González, J.: „The Lex Irnitana: a New Copy of the Flavian Municipal Law.” Journal of Roman Studies 76, 1986, 147-243. González, J.: „Reflexiones sobre la lex Flavia municipalis.” Studia et Documenta Historiae et Iuris 61, 1995, 803-820.
135
Történelem
Harris, W. V.: „Was Roman Law Imposed on the Italian Allies?” Historia 21, 1972, 639-645. Illés I. Á. (bev., ford., jegyz.): A Lex Irnitana (egy Flavius-kori municipium törvénye). Szeged 2007. Illés I. Á.: „Domitianus Germanicus és az ún. lex Flavia municipalis.” Antik Tanulmányok 53, 2009, 61-77. Peachin, M.: „Jurists and the Law in the Early Roman Empire.” In L. De Blois szerk. Administration, Prosopography and Appointed Policies in the Roman Empire. Amsterdam 2001, 109-120. Rawson, E.: „Discrimina ordinum: the lex Julia theatralis.” Papers of the British School of Rome 55, 1987, 83-114. Richardson, J. S.: „The Reception of Roman Law in the West: the Epigraphic Evidence.” In E. Hermon szerk. Pouvoir et „imperium” (IIIe av. J.C. – IIer ap. J.C.). Napoli 1996, 65-75. Simshäuser, W.: „Stadtrömisches Verfahrensrecht im spiegel der lex Irnitana.” Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte. Romanistische Abteilung 190, 1992, 163-208. Stylow, A. U.: „Apuntes sobre epigrafía de época flavia en Hispania.” Gerión 4, 1986, 285-311. Stylow, A. U.: „Entre edictum y lex a propósito de una nueva ley municipal flavia del término de Ecija”. In J. González szerk. Ciudades privilegiadas en el Occidente romano. Sevilla 1999, 229-237. Wiegels, R.: „Das Datum der Verleihung des ius Latii and die Hispanier: zur Personal- und Municipalpolitik in den ersten Regierungsjahren Vespasians.” Hermes 106, 1987, 197-213.
136
Történelem
Lénárt András
Propaganda és cenzúra: spanyol filmpolitika a Franco-korszakban Tanulmányomban a Franco-diktatúra (1939-1975) filmpolitikájának főbb elemeit mutatom be. Célom, hogy rávilágítsak, egy totalitárius berendezkedésű államban a központilag meghatározott információáramlás hogyan jelenik meg egy alapvetően fikciósnak tekintett művészi kifejezésmódban, és hogyan tudta ezt felhasználni a hatalom a nép befolyásolására. A 20. században egyre népszerűbbé váló filmművészet erejét már korán felfedezték. A saját táborhoz tartozó nép összefogása és lelkesedésének fenntartása a belföldre irányuló, az ellenfél hitelének és önbizalmának gyengítése pedig a külföldet megcélzó propaganda feladatává vált, és mindkét törekvés megfelelő eszközre talált a mozgóképben. Lenin korán felismerte, hogy a film lehet a legfontosabb művészeti képződmény, melyet ideológiája szolgálatába állíthat. A nagyrészt analfabéta és nagy kiterjedésű területen élő néptömegekhez a filmen keresztül volt a legegyszerűbb eljutni. Tőle származik az elhíresült mondat: „Minden művészet közül számunkra a film a legfontosabb” (Taylor and Christie 2002, 53). Az évek-évtizedek során Mussolini, Hitler, Sztálin, majd Fidel Castro és Kim Dzsong Il is hasonló módon vélekednek, és igyekeznek aktívan részt venni az ország filmpolitikájának alakításában. A spanyol Francisco Franco tábornok, a Duce és a Führer idevonatkozó intézkedésiet alapul véve, szintén nagy figyelmet fordított a filmpolitikára, mi több, ő maga is amatőr filmes volt katonai karrierje kezdetén (Rebellón Dominguez 1925, 93). Az 1930-as évek elején már minden réteg számára többé-kevésbé világossá vált Spanyolországban is, hogy a film több egy egyszerű populáris, főleg az alsóbb néprétegek számára szórakozást nyújtó eszköznél. Korán megszülettek az első, akkori viszonyok közepette modernnek számító filmstúdiók, és ekkoriban jelentek meg a spanyol film aranykorának első kiemelkedő alakjai is, köztük az ifjú Luis Buñuel vagy Benito Perojo. A jelenlegi spanyol uralkodó, János Károly király nagyapja, XIII. Alfonz korán a filmművészet szerelmese lett, azon belül is elsősorban a „felnőtt filmek” vonzották. Már az 1920-as években Európában egyedülálló filmfelvevőgép-gyűjteménnyel rendelkezett, 137
Történelem
magánfilmtára pedig szintén említésre méltó, itt megtalálható volt kedvenc műfaja, a pornográf film minden jelentősebb darabja. A spanyol intellektuális elit is már egyre inkább elfogadta a filmet mint szórakoztató eszközt, az 1936-ban kirobbant polgárháború azonban hirtelen lefékezte a fényesnek ígérkező diadalmenetet. A fegyveres konfliktus éveiben két Spanyolország nézett szembe egymással: a felkelő, szélsőjobboldali ideológiával szimpatizáló francóista csapatok, valamint a megdöntött és menekülésre kényszerített demokratikus kormány véres harcot folytatott. Mindkét csoport hasznos eszközként, igazi fegyverként tekintett a filmre, és ezzel ők is Mussolini véleményét tükrözték: „A film a legerősebb fegyver”, mondta a Duce (Aristarco 1996, 73). A hadban álló Spanyolország két oldalán azonban nem voltak kiegyenlítettek a filmes erőviszonyok (sem). A korszakhoz képest igen jelentősnek számító technikai újításokat hasznosító infrastruktúra és szakemberi gárda szinte kivétel nélkül a köztársasági ellenőrzés alatt álló területekhez kötődtek, Francót és csapatát csak a Casanova dinasztia Cifesa filmstúdiójának szétszórt stábjai támogatták. A polgárháború előtt hatalmon lévő Népfrontot alkotó pártok, szervezetek mind saját filmgyártásba kezdtek, de ez sem volt egységes: a kormányzati filmkészítés mellett marxista, anarchista, szakszervezeti sejtek is rögzítettek és terjesztettek mozgóképeket. Természetesen mindannyian saját propagandisztikus céllal tették ezt. Már a spanyol polgárháború éveiben Németország, Olaszország és Spanyolország filmművészeti egyezményeket írt alá, ezek értelmében egymás között cserélték propagandafilmjeiket, filmhíradóikat. Nagy népszerűségre tettek szert az úgynevezett offenzív filmek.42 A polgárháborús időkben pedig Hitler lehetővé tette, hogy a spanyol „nemzeti ügyet” szolgáló filmesek a német filmstúdiókban dolgozhassanak, őket a Führer sokszor személyes hangvételű vacsorákon látta vendégül. Számos koprodukciót készítettek a két országgal, rendkívüli keretszerződéseket kötöttek. Idővel azonban a cenzúra elérte az olasz fasiszta propagandafilmeket is, majd az olasz filmhíradókat felváltotta a saját készítésű NO-DO (Noticiarios y Documentales – 42 Az offenzív filmek egy ország olyan alkotásai, melyek egy másik ország múltját, intézményeit, szokásait sértik, sok esetben szélsőségesen támadó jelleggel; ezek célja a gyártó ország másik nemzettel szemben viseltetett hivatalos politikájának alátámasztása. A kommunikációelméletben és propagandatörténetben használatos dezinformáció egyik elemeként tekinthetünk ezekre a művekre.
138
Történelem
Filmhíradók és Dokumentumfilmek). A NO-DO alapvetően a német UFA Spanyolországban létrehozott szakmai-technikai hálózatára támaszkodott, de a nemzetközi jelleg más területen is fennmaradt: a spanyolok szerződéseket írtak alá Németországgal és az Egyesült Államokkal, melyek értelmében a különböző nemzetiségű filmhíradók anyagait egymással megoszthatták. A Franco-korszakban készült filmeket alapvetően két részre bonthatjuk. Egyik részről megemlíthető a rezsim „hivatalos” mozija, amely megpróbált igazodni a fennálló társadalmi viszonyokhoz és rezdülésekhez, egyszersmind formálva is azt. A nemzeti propaganda kifejtését olyan filmek kapták feladatul, amelyek a dicső hispán értékek megtestesülését jelentették. Egyes esetekben maga Franco vagy más kormánytagok és katonatisztek, más alkalommal szimplán csak hithű francóista filmesek védőszárnyai alatt készültek ezek a munkák. Propaganda szempontjából a spanyol múlt és a spanyol jelen összekapcsolása váltott ki igen kedvező hatást, főleg történelmi és háborús műfajokban. Az egyházi tematika pedig a lelkeket vette célba (ebben a magyar származású Vajda László filmrendező is nagy segítségükre volt, erről bővebben: Lénárt 2010, 92-99). A spanyol filmpropaganda prototípusának elkészítésében – Jaime de Andrade álnév alatt – maga Franco tábornok segédkezett. Ő írta meg a forgatókönyv alapjául szolgáló szövegkönyvét a Faj (José Luis Sáenz de Heredia rend. Raza. Írta: José Luis Sáenz de Heredia és Antonio Román. Consejo de la Hispanidad, 1941) című filmnek. A szándékosan eposzi jelleggel felruházott cselekményben egy család tagjait mutatják be az 1898-as függetlenségi háborúk és az 1936-os polgárháború közötti időszakban. A hazafiság, a Spanyolság Tudat (Hispanidad), a katolikus értékek mindenek felett álló tisztelete, valamint az egyenes jellem kialakításában kulcsszerepet játszó katonai életforma. Az 1950-es években a filmet újravágták és újraszinkronizálták, hogy minden részletében – naprakészebb – legyen a népnek szánt üzenete. A fentiek mellett már a korai években megjelent a francóista filmgyártáson belül egy csoport (la disidencia), akik kezdetben óvatosan, később már bátrabban, eltértek a hivatalos irányvonaltól, és különböző műfajok (pl. enyhe kritikát tartalmazó komédiák és szatírák) segítségével felvillantották a rendszer árnyoldalait, ellentmondásait. Ezeket a műveket árgus szemekkel figyelték a cenzorok, és igyekeztek minden adandó alkalommal beavatkozni. Ehhez azon139
Történelem
ban szükséges volt, hogy megjelenjen a filmgyártás minden területére kiterjedő központosítás és állami kontroll. A polgárháború kitörése után nem sokkal a Spanyolországban bemutatásra kerülő, illetve ott készülő filmek a Filmművészeti Cenzúra Legfelsőbb Juntája hatáskörébe kerültek. Ezen intézmény legfontosabb feladata – a megalapításukról szóló rendelet szerint – „a háborút megörökítő filmszalagok felügyelete”; ezt a kitételt nem sokkal ezután Ramón Serrano Súñer belügyminiszter (Franco tábornok sógora) a következőképpen egészítette ki: „figyelembe véve, milyen befolyással rendelkezik a film a gondolatok szabad áramlása és a tömegek nevelése felett, a Spanyol Állam minden szükséges intézkedést megtesz, hogy a potenciális veszélyforrásokat ellenőrzése alá vonja” (Caparrós Lera 1999, 67). Egyértelművé vált: nem szabad figyelmen kívül hagyni a film erejét, hiszen rendkívül veszélyes (vagyis: rendszerellenes) üzeneteket is közvetíthet a közönség felé. Ezzel egy újabb területen valósult meg az államilag kontrollált információközlés. A hamarosan létrejövő Nemzeti Filmszakosztály irányelvei szerint „az Állam gyakorolja a filmek feletti felügyelet és irányítás jogát abból a célból, hogy méltó legyen hazánk szellemi értékeihez”, valamint „az Állam minden esetben fenntartja magának a filmhíradók és a propagandisztikus célú dokumentumfilmek gyártásának jogát” (Caparrós Lera 1999, 68). A 40-es 50 –es évtizedben gyakran és sokrétűen módosult a filmpolitika irányítása, és ez több tényezőnek is köszönhető. Kiindulópontként fontos megemlíteni, hogy a polgárháború előtti évtizedekben egyik kormány sem rendelkezett határozott állásponttal azzal kapcsolatban, kell-e szabályozni a filmkészítést és bemutatást, és ha igen, milyen módon. Primo de Rivera és a II. köztársaság idején már tettek bizonyos lépéseket, elsősorban a cenzúra területén, de nem jött létre kiforrott filmpolitika. Másik okként jelölhetjük meg azt a tényt, hogy a Franco-rendszert alkotó „családok” különböző súllyal jelentek meg a döntéshozatalban. Mindenekelőtt a Nemzeti Mozgalom mellett legfontosabb tényezőként jelen lévő katonaság és egyház adta a hatalom legfontosabb dimenzióit. Az akkori spanyol berendezkedés gerincét alkotó hadsereg érzékenynek mutatkozott minden kis rezdülésre, amely a rendszer stabilitását megingathatta. A katolikus klérus a rezsim másik fő támaszát képviselte, missziójuk a katolikus lelkek védelme minden káros, őket esetlegesen tévútra terelő hatástól.
140
Történelem
A film pedig, mint kiderült, az egyik legjelentősebb faktorrá lépett elő, és ezt minden oldalon gyorsan felismerték. A filmgyártásban, ahogyan az akkori Spanyolországban a „szabad” önkifejezés minden területén (irodalom, sajtó, művészetek), a cenzúra volt a mindent meghatározó felsőbb hatalom, amely eldöntötte, egy adott mű eljuthat-e szélesebb közönség elé. Nem beszélhetünk ugyanakkor valamiféle egységes cenzúráról, a beavatkozásnak ugyanis nem léteztek központilag meghatározott normatív keretei. Irányadó direktívák hiányában, minden mű megítélése külön döntést igényelt, testre szabott eljárások határozták meg, mi maradhat egy filmben és mit kell belőle eltávolítani. Ez sok esetben a pillanatnyi közhangulattól, a cenzorok szeszélyétől függött, valamint attól, hogy a cenzor személyisége és a rezsimben betöltött pozíciója (katonatiszt, egyházi személy, politikus) az erkölcsiség és a valóságábrázolás mely oldalát domborította ki. A filmrendezők és kollégáik persze akkor jártak a legjobban, ha már előre számításba vették, a leforgatásra váró anyag mely részletei szúrhatják majd a felsőbb vezetés szemét, így az öncenzúra lehetőségével élve megspórolhatták magunknak a további kellemetlenségeket, illetve az anyagi és időveszteséget. Lényeges szerepe volt a művek elfogadásában vagy elutasításában a Propagandisták Nemzeti Katolikus Társaságának (ACN de P), melynek létrejöttét Franco ösztönözte, és tevékenységében is aktívan részt vett. Ők alkották a rezsim legvallásosabb szekcióját, és meg voltak róla győződve, hogy a kommunista fenyegetés és a társadalom szétforgácsolódása nagyon is létező veszély. Számukra kulcskérdés volt, hogy befolyásukat kiterjesszék minden kommunikációs eszközre, saját filmgyártói tevékenységbe is kezdtek.43 Az egyik legfontosabb, még a cenzúránál is nagyobb hatalommal bíró erőt az idegen nyelvű filmek kötelező szinkronizálása jelentette. Mivel Spanyolországban kizárólag kasztíliai spanyolul szólalhattak meg a művek, minden más nyelvnek el kellett tűnnie a mozikból. A szinkron segítségével a károsnak ítélt dialógusok is új köntösben kerültek a néző elé. Változások az 50-es évek végén, elsősorban a 60-as években következtek be. Az Opus Dei nevet viselő, rendkívül vallásos, ugyanakkor profi szakembereket, technokratákat is tömörítő csoportosulás sietett Franco segítségére, hogy az ország gazdasági problémáit rendbe tegyék. A csoport által az 50-es évek végén beindított Első Fejlesz43 Erről lásd részletesebben: Montero 2002, 175-189.
141
Történelem
tési Terv, valamint a diktatúra azon szándéka, hogy nyitottabbnak, demokratikusabbnak mutatkozzon a külvilág felé, természetszerűleg érzékeltette hatását az ország mozgóképgyártásában és a filmek tematikájában is. Ahogyan a gazdasági élet területén is megindult egy bizonyos nyitás, és vonzóvá próbálták tenni az országot a külföldi tőke számára, úgy a filmgyártás területén is megjelentek más országok, elsősorban az Egyesült Államok, és olyan szférákba is lehetőségük volt beszivárogni, amelyeket korábban kizárólag hazai befektetők és szakemberek számára tartottak fenn. A 60-as években az új filmművészeti főigazgató, José María García Escudero színre lépésével indult meg egyfajta nyitás, aki liberálisabb szemlélete miatt sokszor került összetűzésbe nemcsak közvetlen feletteseivel, de magával Francóval is, az államfő azonban eleinte nem távolíthatta el őt posztjáról, mert világossá vált számára: ez a nyitás lehet az egyetlen út a jövő felé. A főigazgató egy új parancsot vezetett be: „csináld a dolgokat rosszul, de gyorsan. Még mindig jobb, mintha nem csinálsz semmit”(García Escudero 1978, 37-38).44 Kidolgozta a filmcenzúra normáit, bevezetve az „intelligens cenzúra” fogalmát, melyet alapul vettek és felhasználtak később más kulturális területeken dolgozó döntéshozók is saját hatáskörükben. A spanyol film fellendülésének és az egyértelmű nyitásnak ugyanaz vetett véget, mint a Franco-rendszer egészét tekintve a hasonló kezdeményezéseknek: megkeményedett a merev, ragaszkodó, „bunker” csoport, akik túlzásnak tartották a liberalizációt. A főigazgatót eltávolították posztjáról, de intézkedéseinek hatása – mintegy hivatkozási alapként és követendő példaként – szinte a rezsim bukásáig fennmaradt. Az utolsó években hozott, gyakran egymásnak ellentmondó határozatok, a kis teljesítményű stúdiók megsokszorozódása és magában a filmiparban dolgozó személyeknek a tanácstalansága tulajdonképpen kicsinyítve letükrözték azt, ami az agonizáló francóizmus magasabb szintjein ment végbe.
44 A filmművészeti főigazgató igen termékeny írónak bizonyult, számos könyvet adott ki történelmi és filmpolitikai témában. Széleskörű tevékenységéről bővebben: Lénárt 2009, 37-48.
142
Történelem
Felhasznált irodalom Aristarco, Guido. Il cinema fascista: il prima e il dopo. Bari: Edizioni Dedalo, 1996. Caparrós Lera, José María. Historia crítica del cine español. Barcelona: Editorial Ariel, 1999. García Escudero, José María. La primera apertura. Diario de un director general. Barcelona: Editorial Planeta, 1978. Lénárt András. „Un hombre de la apertura franquista. García Escudero.” Acta Scientiarum Socialium XXX. Kaposvár, 2009, 37-48. Lénárt András. „Mussolini ellensége, Franco kegyeltje” In Ferwagner Péter Ákos és Kalmár Zoltán szerk. Az átmenet egyensúlya. Budapest: Áron kiadó, 2010, 92-99. Montero, Mercedes. „Cine para la cohesión social durante el primer franquismo” In José-Vidal Pelaz és José Carlos Rueda szerk. Ver cine. Madrid: Ediciones Rialp, 2002, 175-189. Rebellón Dominguez, Gabriel: Seis meses en Yebala. Madrid: Sáez Hermanos, 1925. Taylor, Richard and Christie, Ian. The Film Factory: Russian and Soviet Cinema in Documents 1896-1939. London and New York: Routledge, 2002.
143
Történelem
Virágh Anna
Külgazdaság és katonapolitika: adalékok az Egyesült Államok spanyolországi támaszpontjainak finanszírozási kérdéseihez (1953-1955) A jelen tanulmány alcíme az információs társadalom fogalmának hagyományos Fritz Machlup-i értelmezését követve, mely szintén a hidegháború derekán kristályosodott ki, „Egy katonai szerződés tömegmédiai és információs technológiai vetületei” is lehetne, hiszen az 1953-ban az Egyesült Államok és Spanyolország kormánya által aláírt, Madridi Szerződések néven ismertté vált katonai együttműködési szerződéscsomag ratifikálása intenzív (és jórészt negatív) nemzetközi visszhangot váltott ki. A második világháború után Európában egyedüliként fennmaradt fasisztoid Franco-diktatúra a hidegháborús feszültség elmélyülésével fontos szövetségessé vált az Egyesült Államok számára Nyugat-Európa és a Mediterráneum geopolitikai stabilitásának megőrzésében, ám sem a nyugat-európai demokráciák, sem a Szovjetunió, sem az Egyesült Államok közvéleményének egy része nem nézte jó szemmel a két ország közti kapcsolatok szorosabbra fűzését. Emellett a korabeli spanyol propagandának külön kihívást jelentett, milyen módon kommunikálja a spanyol közvéleménynek a szerződések nyilvános részleteit, hogy Spanyolország és az Egyesült Államok egyenrangú feleknek tűnjenek a nemzetközi színtéren, és a spanyol autonómiavesztésnek (melyet a szerződések részletei és titkos záradékai egyértelműen jeleztek) még a látszatát is elkerüljék.45 Jelen tanulmány az Egyesült Államok és Spanyolország kormánya által 1953 szeptemberében aláírt védelmi megállapodásból, gazdasági segítségnyújtási szerződésből, illetve kölcsönös védelmi támogatási szerződésből álló szerződéscsomagban kodifikált megállapodások egyes finanszírozási részleteit vizsgálja korabeli források, főként a spanyol külügyminisztérium Diplomáciai Tájékoztató Irodája (Oficina de Información Diplomática) által összegyűjtött nemzetközi sajtóanyag segítségével. Ezek közül különösen figyelemreméltóak a spanyol támaszpontok építésének problémáiról, többletköltségeiről beszámoló egyesült államokbeli dokumentumok. Emellett a tanulmány rövid áttekintést nyújt arról is, melyek voltak a kétoldalú szerződés 45 María del Rocío Piñeiro Álvarez, Los convenios hispano-norteamericanos de 1953, 176-177.
144
Történelem
külső szemlélőinek, elsősorban a nyugati demokráciák jellemző reakciói, esetleges ambíciói az egyezményekkel, illetve a katonai támaszpontok építésével, finanszírozásával kapcsolatban. A Madridi Szerződések ilyen jellegű vizsgálata, értékelése azért is érdekes lehet a modern információs társadalom, illetve a kortárs nemzetközi kapcsolatok kontextusában, mert mind a szerződésben résztvevő felek, mind a nemzetközi közvélemény vonatkozásában a dezinformáció, illetve az információ visszatartásának annyi szintjét, árnyalatát tartalmazza, mely korunkban még a legaszimmetrikusabb nemzetközi kapcsolatrendszerekre sem igazán jellemző. A Madridi Szerződések eredményeként épülő spanyolországi katonai támaszpontok valódi árának, finanszírozásának kérdéseinek és nemzetközi visszhangjának vizsgálata előtt érdemes röviden összefoglalni a katonai támaszpontok, illetve magának a szerződéscsomag létrejöttének körülményeit, jelentőségét. A spanyol polgárháború lezárása után a Franco-diktatúra egészen a negyvenes évek végéig változó mértékű, de következetes nemzetközi elszigeteltség közepette konszolidálta hatalmát, és várta a megfelelő pillanatot a rendszer nemzetközi elismerésére (és Francisco Franco tábornok, valamint a propaganda megfogalmazásában, a demokratikus Nyugat jutalmát Spanyolországnak a kommunizmus elleni harcban tett jelentékeny szolgálataiért).46 A második világháborút követően a demokratikus hatalmak kiterjedt diplomáciai karanténba kényszerítették a fegyveres konfliktusban egyértelműen és aktívan is tengelybarát magatartás tanúsító francoista rezsimet, mely nem nyert felvételt az ENSZ-be, sőt egy 1946 decemberi ENSZ-határozat értelmében a tagországok ugyan nem szakították meg a diplomáciai kapcsolatokat a francoista Spanyolországgal, ám visszahívták nagyköveteiket Madridból, valamint az Európai Újjáépítési Program (az ún. Marshall-terv) segélyeiből sem részesült az ország.47 A jórészt elszigetelt, autarchiában veszteglő Spanyolország körül csak a hidegháború első válságos szakaszában, a negyvenes évek végén kezdett enyhülni a diplomáciai blokád. Az Egyesült Államok esetében a koreai háború kitörésével eszkalálódó nemzetközi feszültség, és a feltartóztatás politikájának nemzetközi politikai gyakorlatba való ültetése eredményezte a spanyol-egyesült államokbeli kétoldalú 46 Julio Gil Pecharromán, La política exterior del franquismo, 137. 47 Juan Carlos Pereira, Diccionario de relaciones internacionales y política exterior, 769.
145
Történelem
kapcsolatok felülvizsgálatát és új alapokra helyezését, hiszen a Mediterráneum bejáratát őrző, szilárdan kommunistaellenes politikai berendezkedésű Spanyolország geopolitikai jelentősége hatványozottan felértékelődött.48 Ezen reálpolitikai megfontolások eredményeképpen született meg a Madridi Szerződések néven ismert szerződéscsomag, mely ugyan sokban hozzájárult a Franco-diktatúra konszolidációjához és nemzetközi integrációjához, ám jelentőségét a korabeli spanyol diplomácia és propaganda (szintén érthető okokból) nagyban túldimenzionálta. A szerződéscsomag domináns eleme, melyet az Egyesült Államok stratégiai érdekei határoztak meg, a közös használatú katonai támaszpontok létrehozásáról szóló védelmi megállapodás volt, ezt egészítette ki, a védelmi megfontolásoknak szigorúan alárendelve, a gazdasági segítségnyújtási egyezmény, illetve a spanyol fegyveres erők modernizálását szolgáló kölcsönös védelmi támogatási egyezmény.49 A szerződésekben foglaltaknak megfelelően spanyol és egyesült államokbeli társfinanszírozásban (ám jórészt egyesült államokbeli tőkéből) légi támaszpontokat, illetve kikötőket alakítottak ki, illetve bővítettek Spanyolország stratégiai pontjain, valamint radarállomások hálózatát hozták létre, melyek névlegesen spanyol lobogó alatt, közös spanyol-amerikai kezelésben működtek egészen 1970-ig, amikor a szerződés megújításakor visszavonták a közös használat klauzúráját, majd 1991-ben az utolsó amerikai csapatokat is kivonták az országból.50 A szerződések azonban titkos záradékban rögzítették, hogy az Egyesült Államok stratégiai érdekeit érintő bármilyen fenyegetés esetén a támaszpontok azonnal az Egyesült Államok hadseregének kizárólagos fennhatósága és parancsnoksága alá kerültek, és a spanyol kormány abba is beleegyezett, hogy az Egyesült Államok atomfegyvereket állomásoztasson az Ibériai-félszigeten.51 Így a szerződéscsomag Spanyolország modern történetének legnagyobb autonómiavesztését kodifikálta, ráadásul éppen egy olyan diktatorikus
48 Ángel Viñas,: En las garras del águila. Los pactos con los Estados Unidos, de Francisco Franco a Felipe González (1945-1995), 41. 49 Piñeiro Álvarez, op. cit., 177-178. 50 Lluis Ubeda Peralt, 50 años de de bases militares de los Estados Unidos de América en España, 8. 51 Piñeiro Álvarez, op. cit., 180.
146
Történelem
rendszer beleegyezésével, mely propagandadiskurzusának legsarkalatosabb elemét képezte a haza autonómiája.52 A korabeli spanyol és egyesült államokbeli propaganda és kormánykommunikáció egyértelmű sikerként könyvelte el a szerződések ratifikálását, ám míg az Egyesült Államok esetében mind kormányközeli források, mind a média szabadon kritizálhatta a szerződések kitételeit (és főként az új „barátság”, stratégiai szövetség valódi árát), Spanyolország esetében a rendkívül szigorú és hatékony cenzúra ezt nem tette lehetővé-bár a spanyol politikusok és technokraták magánvéleménye sem egyezett minden esetben a kormány hivatalos álláspontjával.53 Az egyesült államokbeli média nagyobb távlati elemzőképességgel rendelkező képviselői, illetve a kormány szakértői egyetértettek abban, hogy a szerződésekkel az Egyesült Államok nem a sajtótermékekben ebben az időszakban oly gyakran emlegetett „hű szövetségesre”, csupán néhány stratégiai pontra, „hosszútávú biztonsági befektetésre” tett szert, bár nagy költségek árán.54 Az autarchiából lassan kilábaló Spanyolországban katasztrofális állapotban volt a támaszpontok építését kiszolgáló közlekedési infrastruktúra is, a polgárháború után lassan bővített vasúti hálózat gépparkjának nagy része például még mindig az 1900-as évek elejéről származott. A spanyol cementipar a támaszpontok építőanyagigényének csupán egynegyedét tudta kielégíteni, így a cementet igen költséges tengeri úton kellett a spanyol kikötőkbe juttatni.55 Emellett többletköltségekhez vezettek egyéb szerződési kitételek is: szintén a spanyol szuverenitást csorbító titkos záradék garantálta, hogy a támaszpontokon állomásozó egyesült államokbeli fegyveres erőkre kizárólag az Egyesült Államok katonai-és büntetőjogának kötelmei vonatkoznak. Az ebből következő esetleges jogi súrlódások egy részét a spanyol fél egy kevéssé hatékony megoldással igyekezett kiküszöbölni: javaslatukra a szerződés azt is rögzítette, hogy a támaszpontokon kívül az amerikai katonák kizárólag civil viseletben jelenthettek meg, amely mintegy nyolcezer civil öltözet ellentételezését jelentette az Egyesült Államok kincstárának.56 52 Jesús A. Martínez, Historia de España, siglo XX, 89. 53 Ibid., 92. 54 A spanyol külügyminisztérium archívuma (Archivo del Ministerio de Asuntos Exteriores, a továbbiakban AMAE), L. R. 3038/exp. 3. ‘A U.S. News and World Report a spanyolországi támaszpontok építéséről’, 1954. január 29., 4. 55 Ibid., 6-7. 56 AMAE L.R. 3586/exp. 7. ‘A Madridi Szerződések sajtóvisszhangja az Egye-
147
Történelem
Korábban utaltam rá, hogy a spanyol politikai és katonai vezetők egy része sem osztotta teljes mértékben a támaszpontokkal kapcsolatos hivatalos álláspontot, bár véleményüknek érthető okok miatt nem adtak hangot-vagy csak közvetetten. A spanyol kormány tagjainak egy része szintén nem nézte jó szemmel a támaszpontok építése körül virágzó korrupciós ügyleteket, a gyakran áttekinthetetlen, de a nepotizmus és a favoritizmus által meghatározott beszállítói, kivitelezői, alvállakozói láncokat, hálózatokat. A diktatúra közegében is akadt azonban megoldás az óvatos kritikák megfogalmazására: egyesült államokbeli források szerint a spanyol külügyminisztérium diszkrét kérésére jelent meg 1954 tavaszán az Egyesült Államok madridi nagykövetségének Spanyolországban is nagy olvasottságú hírlevelében a következő, sokatmondó című cikk: „Etika és protokoll az Egyesült Államokkal fenntartott gazdasági kapcsolatokban”, mely egyértelműen síkra szállt a korabeli spanyol gazdasági életre jellemző nepotizmus és egyéb, a termelékenységet csökkentő jelenségek ellen, és a kérdéskörben gyakorlati útmutatást is tartalmazott a spanyol gazdasági partnerek számára.57 Végezetül röviden ismertetném a nyugat-európai demokráciák legfontosabb reakcióit a Madridi Szerződések kitételeivel és következményeivel kapcsolatban. A nyugati demokráciák, bár stratégiai érdekeikkel szintén egybevágott egy, a szerződések gazdasági hozzájárulásának segítségével fokozatosan konszolidálódó és szilárd kommunistaellenes elkötelezettségű, kiszámítható Spanyolország jelenléte a nemzetközi erőtérben, egyöntetűen kritizálták a szerződés (a korhoz képest meglepően gyorsan kiszivárgott) titkos záradékait. A Neuer Züricher Zeitung rámutatott, hogy a szerződésben „több a titkos záradék, mint a nyilvános”. Emellett a francia és a brit lapok is aggodalommal szemlélték az atomfegyverek jelenlétét az Ibériaifélszigeten, és nem zárták ki a lehetőségét, hogy a véleményük szerint megalomán személyiségjegyeket nem nélkülöző Franco tábornok az amerikaiak óvatlansága esetén esetleg saját hatalmi ambíciói megvalósítására használná azokat.58 Az NSZK kormánya viszont a németországi támaszpontok jelentőségének, és így USA-szövetséges sült Államokban’, 1954 december 27., 10-11. 57 AMAE L. R. 3038/exp. 3. ‘A U.S. News and World Report a spanyolországi támaszpontok építéséről’, 1954. január 29., 8. 58 AMAE L. R. 3038/exp. 3. ‘A nyugat-európai sajtó a katonai együttműködésről Spanyolország és az Egyesült Államok között’, 1954. június 17.
148
Történelem
szerepének csökkenésétől tartott, ám az Egyesült Államok biztosította Bonnt, hogy a feltartóztatás politikájának első védvonala továbbra is az NSZK-ban marad.59 Emellett az ötvenes évek első felére jellemző, a világháborús gazdasági fellendülés kimerülésével jelentkező világgazdasági visszaesésben figyelemreméltó az a jelenség is, hogy az Egyesült Államok és Spanyolország stratégiai, főként a támaszponthálózat kiépítését célzó gazdasági együttműködésében több egyesült államokbeli és nyugat-európai cég is részt kívánt venni, bár a szerződés egyértelműen rögzítette, hogy munkálatok pályáztatásakor főként a spanyol cégeket kell előnyben részesíteni. Az Egyesült Államok cégei olyan kis, néhány százezer dolláros koncessziókat is elfogadtak volna, melyekkel a háborús években nem is foglalkoztak volna. Az Egyesült Államok cégei mellett Dánia, Belgium és az NSZK is jelezte részvételi szándékát az építési munkálatokban.60 A szerződés kitételei és a mérsékelt, ám így is számottevő gazdasági érdekeltségeit védő spanyol kormány álláspontja azonban ezt nem tette lehetővé. Így a Madridi Szerződések lényege maradt, amit titkos záradékaiban egyértelműen meg is fogalmaztak az aláíró felek; a Spanyolország részéről túlzott, bár az adott geopolitikai körülmények között elkerülhetetlen engedményeket tartalmazó egyezménycsomag egészen az 1980-as évekig meghatározta Spanyolország és az Egyesült Államok kapcsolatainak aszimmetrikus jellegét. Felhasznált irodalom Martínez, Jesús A. Historia de España, siglo XX. Madrid: Cátedra, 1999. Pecharromán, Julio Gil. La política exterior del franquismo. Barcelona: Flor del viento, 2008. Pereira, Juan Carlos (coord.). Diccionario de relaciones internacionales y política exterior. Barcelona: Ariel, 2008. Piñeiro Álvarez, María del Rocío. Los convenios hispano-norteamericanos de 1953. Madrid: Historia Actual Online, 2006. Letöltés dátuma: 2011. január 12. Hozzáférhetőség: http://www.historiaactual.org/Publicaciones/index.php/haol/article/viewFile/177/165 59 AMAE L. R. 3038/exp. 3. ‘A német sajtó értesülései az atomfegyverek állomásoztatásáról a spanyol támaszpontokon’, 1953. november 3. 60 AMAE L. R. 3038/exp. 4. ‘A francia sajtó a német és egyéb nyugat-európai kormányok részvételi szándékáról a spanyol támaszpontépítési beruházásokban’, 1954. február 12.
149
Történelem
Ubeda Peralt, Lluis. 50 años de de bases militares de los Estados Unidos de América en España. Letöltés dátuma: 2011. január 12. Hozzáférhetőség: http://www.xarxabcn.net/tabperlapau/premsa/b2/bases_EEUU_Espanya.pdf Viñas, Ángel. En las garras del águila. Los pactos con los Estados Unidos, de Francisco Franco a Felipe González (1945-1995). Madrid: Crítica, 2003. A spanyol külügyminisztérium levéltárának dokumentumai: L.R. 3586/exp. 7. ‚A Madridi Szerződések sajtóvisszhangja az Egyesült Államokban’, 1954 december 27. L. R. 3038/exp. 3. ‚A U.S. News and World Report a spanyolországi támaszpontok építéséről’, 1954. január 29. L. R. 3038/exp. 3. ‚A nyugat-európai sajtó a katonai együttműködésről Spanyolország és az Egyesült Államok között’, 1954. június 17. L. R. 3038/exp. 3. ‚A német sajtó értesülései az atomfegyverek állomásoztatásáról a spanyol támaszpontokon’, 1953. november 3. L. R. 3038/exp. 4. ‚A francia sajtó a német és egyéb nyugat-európai kormányok részvételi szándékáról a spanyol támaszpontépítési beruházásokban’, 1954. február 12.
150
Történelem
Szőcs Tibor
Intézményes szóbeliség: a poroszlói rendszer az Árpád-korban Érdekes, hogy a hazai információtörténelem több korai (öntudatlan) úttörője az írástörténeten és az írásbeliség fejlődésén, esetleg az olvasás milyenségén keresztül közelítette meg ezt a témát.61 Mindez természetes is, hiszen a korai információáramlást az írás segítségével lehet igazán jól nyomon követni, sőt, azt szokhattuk meg, hogy magát a történelmet is az írott források segítségével lehet a legjobban rekonstruálni. Hogyan elemezhető ugyanakkor egy olyan korszak információterjedése, amely a szóbeliségen alapult? Nagyvonalakban természetesen fölvázolható egy teljesen (vagy majdnem teljesen) orális terület információáramlása is, sok következtetéssel, és a részletek pontos felderítése nélkül. Ezt a területet „információrégészetnek” is nevezik.62 Gyakoribb eset az, amikor – írott források révén – tudunk egy-egy olyan szervezet létezéséről, amely szóbeli alapon működött, ám a pontos részletekbe nem látunk bele. Az alábbiakban egy ilyen, orális információhordozó közeget ismertetünk, amelynek a működésébe egy rövid ideig beleláthatunk az írott források segítségével. Az Árpád-kori poroszlói rendszerről van szó. A szláv eredetű poroszló (latinul: pristaldus) kifejezés egy, a magyar jogtörténetben szerepet játszó testületet takar. A poroszló kettős funkciót látott el. Egyrészt a bíró segítőtársa volt a per folyamán. Annak pecsétjével megidézte a feleket, odakísérte őket a bíró elé, és bizonyító eljárás során, amely középkori szokás szerint valamelyik káptalannál istenítélet vagy eskü formájában valósulhatott meg, akkor oda is elkísérte a peres feleket. Visszatértében beszámolt a bírájának a bizonyítás lefolyásáról, végül az ítélet végrehajtásában is részt vehetett, például egy birtokvita esetén ő iktatta be a nyertes felet a földjébe, jelen volt a határok kijelölésekor. Ez eddig csak egy általános bírói segéderőt jelent, ám a poroszlónak volt egy másik funkciója is. Közhitelű tanúként hosszú távon is ő biztosította személyével az ítélet megtörténtét. Vitás esetben ugyanis az adott ügy poroszlóját kerítették elő, kérdezték ki az ítélet pontos lefolyása felől, és a poroszló tanúvallomása alapján döntöttek. Az ő emlékezetük biztosította a 61 Rövid összefoglalás információtörténeti-jellegű munkásságukról: Z. Karvalics 2004, 115–121., 127–131. 62 Z. Karvalics 2004, 214–216.
151
Történelem
lefolyt perek hosszabb távú fennmaradását is, annak pontos írásbeli rögzítése nélkül. Így elmondhatjuk, hogy a poroszlók az „intézményes szóbeliség” megtestesítői voltak.63 Poroszlókról hiteles forrás a 11. század második felétől szól, ám ezekből nem sokat tudunk meg a poroszlói rendszer első szűk másfél évszázadáról. Mivel egy olyan környezetben működtek, amely még nem tartotta fontosnak az egyes perek lejegyzését, ezért maga a per ténye is elenyészett a poroszlókkal együtt. Egy-egy ítéletet legfeljebb egy emberélet hosszúságának az idejére lehetett bizonyítani ilyen módon. Az információterjedés időbeli mélységét nézve így a poroszlói rendszer elég kevéssé látszik hatékonynak, ám úgy tűnik, hogy ez a korabeli társadalom számára megfelelt. Ennek oka, hogy a pert követő „képlékeny időszakot” jelentő néhány év lezárultával a közösség elfogadta az új állapotok (pl. egy földbirtok új határainak) a meglétét, és egy-két évtized alatt az új birtoklás, vagy státuszperek esetében közjogi állapot, már a szokásjogból fakadóvá vált. Ezt már csak ritkán bolygatták meg, így nem is nagyon volt szükség arra, hogy a közhitelű tanú néhány évtizednél mélyebben igazolja mindezeket.64 A jogi bizonyításban a poroszlók szóbeliségét a 12. század végétől kezdte felváltani az írásos bizonyítás. A váltás csak lassan, lépésenként következett be, és kb. az 1230-as évek elejéig nem érintette a poroszlói szervezetet. Ekkor kezdték az első „megszorító intézkedéseket” hozni a poroszlókkal szemben. Az Aranybulla megújításában, 1231ben a poroszló tanúvallomásának elfogadását csak a megyéspüspök vagy a káptalanok támogatásához kötötték. Az indoklás („mivel sokan szenvednek az országban a hamis poroszlók miatt”)65 világít rá a rendszer hátulütőire. Bár a poroszlók az Anjou-korig fennmaradtak, szerepük egyre inkább a bíró gyakorlati segítésére korlátozódott, és a közhitelű tanú funkciójuk visszaszorult majd eltűnt, átadva mindezt a hiteleshelyeknek és az írásbeli bizonyításnak. 63 A 19. századi részletesebb szakirodalomra ld. Nagy 1876.; Érdujhelyi 1897.; Dudás 1897.; Hajnik 1899, 154–159. A 20. században részletesebb tanulmány a témáról nem született, csak rövid összefoglalások, pl. KMTL 552.; Solymosi 2004, 225–226. 64 Jogviták esetén ennél régebbre is visszatekintettek emlékezeti alapon (ld. pl. az 1111. évi zobori pert: CAH 40., 126.), ám ezek nem minősültek a poroszlói rendszer kiváltásának, hiszen a visszaemlékező tanúk vallomása önmagában nem volt bizonyító erejű, csak ha esküt tettek. 65 1231: X. tc.: DRMH I/1. 40.
152
Történelem
Ha tehát a klasszikus poroszlói rendszert akarjuk vizsgálni, akkor a legmegfelelőbb időpont a 13. század első néhány évtizede. Ekkor már kezdenek megjelenni azok az írott források, amelyek tükrében többet tudhatunk meg a perek gyakorlati lefolyásáról, de még nem befolyásolják a poroszlói működés gyakorlatát. Szerencsére pont ezeket az évtizedeket fedi le egy, a magyar középkorra nézve teljesen egyedülálló forrás, az ún. Váradi Regisztrum. A forrás nem más, mint a váradi székeskáptalan jegyzőkönyve, amelynek töredékeit 1550ben adták ki nyomtatásban, így maradt ránk. Az összesen 389 jogeset Karácsonyi János és Borovszky Samu megállapítása szerint 1208 és 1235 közé esik. Többségében egy peres eljárás során lefolytatott istenítéletről van bennük szó, ám a későbbi évek felé egyre gyakoribb a hiteleshelyi jellegű tevékenység megjelenése, azaz egy-egy jogeset, vagy a felek közti megegyezés, adásvétel írásba foglalása.66 Ez tulajdonképpen már a poroszlói feladat írásbeli kiváltását jelenti. A bejegyzésekben szinte mindig feltüntették a jogeset kezdeti bíráját, aki a káptalanhoz küldte a vitás feleket istenítéletre, továbbá az eljáró poroszlót, és általában annak lakhelyét is. A poroszlói rendszer működésében több olyan lehetőség is rejlik, amely információtörténeti szempontból is hasznosítható, ám mindenekelőtt érdemes fölvázolni konkrétan a rendszert. A korábbi szakirodalom ugyanis a poroszlók általános funkcióira koncentrált, vagyis hogy mi jellemezte ezt az intézményt, ám arra nem tértek ki, hogy milyen alapon szerveződött az intézmény maga. Konkrétabban: az egyes bírói testületeknek (a királynak, nádornak, udvarbírónak, ispánoknak stb.) voltak poroszlóik, avagy a poroszlók egy adott területhez kötődtek, és úgy álltak a különféle bírók szolgálatába? Jelen munka most csak erre a kérdésre koncentrál. Ha a törvényeinkből indulunk ki, akkor a 11. század második fele az intézményhez kötött poroszlói rendszert támogatja. László második törvénykönyve király poroszlójáról beszél, az 1092. évi szabolcsi zsinat pedig külön említi a püspök, az ispán és a király poroszlóját.67 A későbbi oklevelekben is előszeretettel nevezi a kibocsátó a felbukkanó poroszlót az ő saját emberének. A 13. századi oklevelekben is sokszor hangsúlyozza a kibocsátó, hogy az ő poroszlójáról van szó. Amennyiben a rendszer tényleg ilyen egyértelmű lenne, akkor azt várhatnánk, hogy – egy bizonyos körön belül – azonos nevek bukkan66 A regisztrum kiadása: RV. Röviden ld. még: KMTL 713. 67 DRMH I/1 16., 61.
153
Történelem
janak föl ugyanazon bíra környezetében. Ellenőrzésképpen tehát meg kell vizsgálni, hogy egy adott bírói intézményhez milyen poroszlók kötődtek. Jelen írás, terjedelmi korlátainál fogva, nem terjedhet ki valamennyi országos bíra valamennyi poroszlójának az elemzésére. Ezért szűkítésképpen csak a legnagyobb regionális nagybíra, a nádorispán ítéletein és az azokhoz kapcsolódó poroszlóin keresztül vonjuk le a következtetéseket. Bár a poroszlókat korlátozó első (fentebb említett) törvény 1231-ben kelt, ez természetesen nem járt mindjárt a poroszlói rendszer átalakításával is. Az időbeli felső határt így inkább 1248-nál húzzuk meg, amely Rátót nembeli Roland nádorságának kezdő éve. Roland alatt mind a nádori oklevéladás rendszere, mind az ítélkezés gyakorlata változáson esett át,68 így lezárásnak indokolt ez az év. A kezdő időpont II. András uralkodása (1205), de gyakorlatilag 1206, mivel ebből az évből tudjuk az első ismert nádori intézkedést kimutatni András trónra lépte után. A nádor (latinul: comes palatinus vagy csak palatinus) a király utáni legnagyobb független bírának számított, bizonyos esetekben a király helyettesének is. Az 1210-es évek végétől már biztosan végbement teljes függetlenedése a királyi udvartól, és önállóan járva az országot, ítélt az őt felkereső vagy neki a király által kirendelt felek között. Regionális hatásköre az egész országra kiterjedt, a vajda és a szlavón bán területének kivételével.69 Ítélkezése során az alnádor segítette őt, aki ugyan nem rendelkezett önálló döntési jogkörrel, de előzetes ítéletet mondhatott, amit a nádornak csak jóvá kellett hagynia.70 1206 és 1248 között 75 esetben tudjuk beazonosítani a nádor illetve az alnádor eljáró poroszlóját.71 Ebből a 75 esetből 65 különböző 68 Vö. Nyers 1934, 5.; Szovák 1989, 301–302. 69 A nádori joghatóságra ld. Nyers 1934, 13. A határok e területek között nem voltak merevek, de a felek általában tiszteletben tartották egymás joghatóságát. 70 A tatárjárás előtti alnádorokat számba veszi röviden Szovák 1989, 300. 71 Források szerint csoportosítva, nádori poroszlók forráshelyei: ÁÚO I. 103., ÁÚO VI. 435., 442., 511–512., ÁÚO VII. 57–58., 77–78., ÁÚO XI. 309–310.; CD IX/7 662–665.; HO VI. 30–34.; MES I. 241–242., 247., 317–318., 324–325.; Mons Sacer I. 456–457.; PRT I. 647., 647–648., 675., 676–677., 677., 752–753., 753– 754., 755–756., 768–769., PRT VIII. 288–289.; RA 492. sz.; RV 9., 15., 19., 27., 62., 64., 89., 95., 97., 103., 148., 153., 162., 175., 180., 189., 213., 217., 220., 226., 244., 245., 269., 275., 280., 281., 285., 288., 290., 308., 309., 313., 314., 358., 387. sz.; UB I. 84–85., 139–140., 152.; Zala I. 11–12.; alnádori poroszlók: ÁÚO I. 182–183.; HO VIII. 30–31.; RV 248–249., 266., 271., 282., 289., 318., 321. sz.; ill.: DL 70387
154
Történelem
poroszlót tudunk elkülöníteni. 58-an csak egyszer bukkannak föl a nádor mellett.72 Összesen csak 7 olyan poroszló van, akinél legalább kettő felbukkanást tudunk azonosítani.73 Viszont ezekben az esetekben az látszik, hogy ha fel is bukkan egy poroszló többször, sokszor akkor is csak „megszorításokkal”. Ugyanazon vagy hasonló ügyek kapcsán, esetleg ugyanabban az évben. Egy esetben viszont egy jól láthatóan szervezett, állandó jellegű poroszlói közeget is láthatunk. Tomaj nembeli Dénes esetében sok nádori poroszló ugyanabból a rokonsági körből került ki. Rosd nembeli Toh-i Dénest három alkalommal találjuk Dénes nádor szolgálatában: 1237-ben kétszer, 1239-ben egyszer, mindegyik esetben pannonhalmi vonatkozású ügyben.74 Dénes poroszló rokona volt az a Rosd nembeli „P” sziglával jelölt személy, aki szintén 1237ben volt Dénes nádor poroszlója, egy szintén pannonhalmi birtokperben.75 Toh-i Gábor talán ugyancsak rokona volt Toh-i Dénesnek. Gábor két 1239. évi, egymással némileg összefüggő ügyet tárgyaló oklevélben bukkan föl, mint nádori poroszló.76 Tomaj nembeli Dénesnek összesen 11 eset kapcsán tudjuk a poroszlóit azonosítani, ebből 6 alkalommal a fentiek szerepelnek, ami mindenképpen egy szervezett rendszerre mutat. Tah település a Szentendrei-szigeten (régi nevén: Rosd-szigeten) volt, amely szigetről a nemzetség is nyerte a nevét. Tahi Dénes később is felbukkan, mint fogott bíra egy szintén pannonhalmi vonatkozású
72 Amennyiben feltételezzük, hogy az 1219-ben, a Váradi Regisztrumban Barc fia Miklós poroszlójaként szereplő Toma, és az 1221-ben, Benedek tatai apát oklevelében felbukkanó, Móric alnádor poroszlójaként szereplő Thoma nem azonos (RV 226. sz. és ÁÚO I. 182.). Ha mégis, akkor csak 56 poroszló bukkan föl egy alkalommal a nádor mellett. 73 Hasonló esetek kapcsán szerepel Osa-i Egyed („Aegidio de villa Osa”) kétszer a Váradi Regisztrumban Miklós nádor poroszlójaként (1219: RV 175. és 180. sz.); Scundai Both Apod fia Dénes nádor poroszlójaként ugyanazon, de két külön oklevélbe foglalt ügy kapcsán (UB I. 139–140., 152.). Össze nem függő esetekben bukkan föl Leger (avagy Luger) nevű poroszló Bánk nádor szolgálatában 1213-ban (RV 9. és 15. sz.); Budmer nb-i Budmer poroszló Barc fia Miklós okleveleiben három külön esetben jelenik meg (PRT I. 675., 676–677., 677.). Legtöbbször (4 alkalommal) Ladányi Csépán bukkan föl 1219–1220 folyamán Barc fia Miklós mellett. Ebből 3 esetet a felperes személye és területi vonatkozása összeköt (RV 217., 244–245. sz.), egynek a területi és személyi vonatkozása is más (RV 269. sz.). 74 PRT I. 752–753., 753–754., 768–769. 75 PRT I. 755–756. 76 ÁÚO XI. 309–310., ÁÚO VII. 77–78.
155
Történelem
perben.77 Hogy Dénes nádor miért pont őket nevezte ki a poroszlóinak, nem tudjuk. Ezek az adatok tehát nem arra mutatnak, hogy a poroszlók hozzá lettek volna rendelve egy konkrét bírához (a Tomaj nembeli Dénes alatti Tahiakat leszámítva). Ezen feltevésünket erősíti az is, hogy ugyanaz a poroszló viszont több, különböző bíra szolgálatában is felbukkan. A Váradi Regisztrum egy 1214. évi bejegyzésében található az az eset, amikor a felperesek bevádoltak egy a poroszlót, Tupát, hogy hamisan tanúskodott. Erre előállították azokat a bírókat is, akiknek Tupa – elmondása szerint – korábban a poroszlója volt. A bejegyzés hét konkrét bíra nevét sorolja föl, ispánét, udvarispánokét, mások titulusát nem tüntette föl.78 A poroszló által bizonyított vitatott ügy óta, amely 1206-ban történt, 1214-ig bezárólag legalább 8 bíra keze alatt fordult meg Tupa (a bejegyzés ugyanis azt is hozzátette a hét név felsorolása után, hogy „et alios”, „és másokat” is odaállított a poroszló korábbi bírái közül), ami azt mutatja, hogy szinte „közkézen forgott”. Hasonló poroszlói bizonyítással találkozunk egy Tomaj nembeli Dénás nádor által lefolytatott 1236. évi ügyben is, amikor a zalai udvarnokok azzal vádolták Ollári Jakó fia Eszten poroszlót, hogy hamisan állítja azt, hogy ők megverték volna. Itt a nádori poroszlót maga mellé vevő felperes, Zlaudus szervezte meg a nádor előtt a bizonyítást, és részint Kálmán herceg és Bertalan veszprémi püspök okleveleivel, továbbá Arnold, zalai ispán, Gecha borsi ispán, Belid ispán, Türje nembeli „kopasz” Dénes ispán, és sok zalai vármegyei tanúságával igazolta a poroszlót.79 Vagyis Dénes ezen poroszlója minimum ennyi korábbi bíra keze alatt fordult meg. Természetesen mindez nem jelentett egy folyamatos rotációt. Éppen ez az oklevél árulja el, hogy az ügy befejezését azért nem tudta Dénes nádor ezen poroszlóra bízni, „mert a mondott Eszten poroszló egy más ügyünkkel volt elfoglalva”,80 itt tehát Eszten továbbra is Dénes szolgálatában maradt. Ha viszont alapvetően nem bíróhoz kötötten, akkor milyen alapon szerveződtek a poroszlók? Találunk-e valamiféle területi összefüggést? Itt már egy szűkebb adatbázissal kell dolgoznunk, mivel nem minden esetben tüntették föl a poroszló lakhelyét. Ám ahol igen, ott meg le77 Karácsonyi 1900, 931–932.; ÁMTF IV. 702. 78 RV 197. sz. 79 HO VI. 30–34. 80 „quia predictus pristaldus Esten impeditus erat aliis nostris negociis” HO VI. 33.
156
Történelem
het próbálni pontosan beazonosítani a falut (ez se mindig sikerül!), és összevetni az adott jogeset földrajzi vonatkozásaival. Ha a fent említett utolsó ügyből indulunk ki, vagyis Ollári Eszten esetében nézzük az összefüggést, akkor azt találjuk, hogy a poroszló faluja (Ollár) és a perben vitatott birtok (Szántó, ma Zalaszántó) szintén Zala megyében volt.81 Ha azt nézzük, hogy kik tanúskodnak e poroszló mellett (másként fogalmazva: kiknek a szolgálatában állt még), akkor szintén főként Zala megyeieket és dunántúli illetőségűeket találunk. Ollári Eszten tehát az ország ezen régiójában tevékenykedett. Ha hasonló módon szeretnénk vizsgálni ugyanezt más esetben is, akkor célszerű a Váradi Regisztrumból kiindulni, ahol többnyire feltüntették a poroszló lakhelyét és a jogeset területi vonatkozásait is. Ha a nádori eseteket vesszük sorra, akkor ott is láthatunk több alkalommal is összefüggést a poroszló lakhelye és az általa képviselt eset területi vonatkozása között, bár ez nem mindig egyértelmű.82 Egyéb oklevelekben is felbukkannak ilyen összefüggések.83 Más esetekben viszont nem lehet 81 Csánki III. 87., 103. 82 Pl. RV 97. sz. eset: bihari vonatkozású ügyben a poroszló Tupa faluja a Biharnagybajom mellett fekvő Görbely (Fábián 1997, 73.); 103. sz. Szabolcs megyei eset: a poroszló a közeli Kraszna megyei Lecsmér faluból való (Fábián 1997, 102.); 313–314. sz. Vas megyei esetek: a poroszló „Symeonem de villa Sag”, amely a Vas megyei Alsósággal azonosítható (Fábián 1997, 119.); a négyszer is felbukkanó Ladányi Csépán poroszló faluja a Heves megyei Jászladánnyal azonosítható (Fábián 1997, 88.), jogesetei pedig három alkalommal hevesi vonatkozásúak, egyszer Külső-Szolnok megyei (RV 217., 244–245., 269. sz.); 289. sz. Temes megyei eset: a poroszló Acsádi Peta, amely falu szintén Temes megyében volt (Fábián 1997, 23.); 266. sz. Tolna megyei eset: a poroszló inokai, amely Tolna megyei település (Fábián 1997, 81.); 271. sz. Komárom megyei eset: a poroszló a közeli, Sopron és Győr megye határán fekvő Árpás faluból való (Fábián 1997, 25.). Tegyük hozzá: a Váradi Regiszrum helyneveit beazonosító Fábián Ilona tudatosan is kereste az összefüggést a jogeset és a poroszló lakhelye között, és ha több megyében is megtalálható volt a poroszló nevében szereplő településnév, akkor rendszerint azt fogadta el, amelyik a jogeset megyéjébe esett, igaz, ezt mindig jelezte is. 83 1234-ben egy Borsod megyei ügyben Péter alnádor poroszlója Nyék falubeli (HO VIII. 30–31.), és ilyen nevű település volt Borsod megyében is (ÁMTF I. 794–795.). Egy 1245. évi Veszprém megyei ügyben a nádori poroszló Solomun-i Márk (PRT VIII. 288–289.), és – más megyék mellett – Veszprém megyében is volt egy Salamon nevű település (Csánki III. 249.). Egy Sopron megyei ügyben a poroszló Majádi Declip (ÁÚO VI. 511–512. vö. Karácsonyi 1900. 1078.), és Majád volt Sopron megyében is (Csánki III. 619.). Vas megyei vonatkozású az az 1222 és 1225 közé tehető nádori ítélet, ahol Koloni Farkas volt a poroszló (ÁÚO VI. 435.), Kolon pedig Vas megyében volt (Csánki II. 766.). 1223-ban egy Esz-
157
Történelem
kimutatni, hogy a poroszló lakhelye a jogesethez közel esett volna, igaz ennek a forráshiány is lehet az oka, hiszen elég sok, mára már elpusztult települést nem tudunk beazonosítani, még megyeszinten sem. Mivel a vizsgálódásunk kizárólag a nádori poroszlókra terjedt ki részletesen, egy átfogóbb elemzés tovább árnyalná a kérdést, hogy milyen szintű az összefüggés a poroszlók származási helye és az általuk képviselt jogeset között. Mindamellett jelen adatainkból megkockáztatjuk, hogy számolhatunk összefüggéssel, ám ezt nem szabad gépiesen kezelni. Véleményünk szerint a 13. század eleji poroszlói rendszer alapvetően területi alapú volt, azaz a poroszlók lakhelye és működési köre egybeesett. Ez logikus is abból a szempontból, hogy szükség esetén könnyebb előkeríteni őket, ahogy ők is jobban megjegyzik egy adott terület viszonyait. Ráadásul a bírói intézmények többsége eleve regionális jellegű volt, csak néhány országos, vagy egy nagyobb országrészre kiterjedő hatáskörű nagybírával számolhatunk ekkoriban. Ha egy bíra (jelen esetben a nádor) kijelölte az illetőt az eset poroszlójának, akkor őt a forrásokban már a nádor poroszlójaként említették, de ez nem jelenti azt, hogy állandóan nádori szolgálatban állt volna. A bíra viszont magánál tarthatta a poroszlót a jogeset után is, új megbízást adva neki (mint fentebb láttuk Tomaj nembeli Dénes nádor esetében 1236-ban). Ezt a jelenséget próbálta kivédeni az 1231. évi Aranybulla, amely kimondta, hogy „poroszlót senki se tartson magánál egy évig vagy két évig, vagy annál tovább, csak annak az ügynek az elintézéséig, amelyre küldték”.84 A törvényszöveg szintén azt az állapotot tekinti normálisnak, hogy a poroszló nem a bírához, hanem a konkrét ügyhöz kapcsolódik, tehát a bírák mellett nem állandó poroszlók dolgoztak. Ha ezeket a (rész-)eredményeket információtörténeti szemszögből nézzük, és a poroszlóra nem úgy tekintünk, mint egy jogi intézmény, hanem mint korabeli információhordozó, akkor azt látjuk, hogy az orális információs rendszert inkább régiókra alapozva építették ki, nem az azt igénybevevő intézmények alapján strukturálva. Mindez hatékonyabb is volt az adott információ megjegyzése és utólagos „visszakeresése” szempontjából. Tegyük ugyanakkor hozzá: teljesebb tergom megyei jogesetben Kurali Csépán a nádori poroszló (MES I. 241–242.), amely település szintén Esztergom megyében volt (ÁMTF II. 297–298.). 84 „Prestaldum nullus per annum vel biennium, vel ultra secum detineat, nisi usque ad decisionem cause, ad quam impetravit.” DRMH I/1. 40.
158
Történelem
képhez egy nagyobb, átfogóbb vizsgálat is szükséges, most itt inkább csak a problémafelvetést tettük meg, egy konkrét terület kifejtése kíséretében. Felhasznált irodalom ÁMTF I–IV. Györffy György. Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I–IV. Bp.: Akadémiai, 1963–1998. ÁÚO I–XII. Wenzel Gusztáv. Árpád-kori új okmánytár I– XII. Pest–Budapest, 1860–1874. CAH Györffy György szerk. Chartae Antiquissimae Hungariae – Árpád-kori oklevelek (1001–1196) Bp.: Balassi, 1997. CD I–XI. Fejér, Georgii. Codex Diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis I–XI. Budae, 1829–1844. Csánki I–V. Csánki Dezső, Fekete Nagy Antal. Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. I–V. Bp.: MTA, 1890– 1941. DL Magyar Országos Levéltár – Diplomatikai Levéltár DRMH I/1. Bak, János; Bónis, György; Sweeney, James Ross szerk. The Laws of the Medieval Kingdom of Hungary – Decreta regni mediaevalis Hungariae I/1. Idyllwild: Charles Schlacks, Jr. Publisher, 1989. Dudás 1897 D[udás] Gy[ula]. „A pristáldokról” Századok 31, 1897, 463–464. Érdujhelyi 1897 Érdujhelyi Menyhért. „A pristáldokról” Századok 31, 1897, 266–272. Fábián 1997 K. Fábián Ilona. A Váradi Regestrum helynevei. Szeged: Szegedi Középkorász Műhely, 1997. Hajnik 1899 Hajnik Imre. A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és a vegyes-házi királyok alatt. Bp.: MTA, 1899. HO I–VIII. Nagy Imre, Páur Iván, Ráth Károly et alii szerk. Hazai okmánytár I–VIII. Győr – Budapest: MTA, 1865–1891. Karácsonyi 1900 Karácsonyi János. Magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. Bp., 1900., reprint: Bp.: Nap, 2004. KMTL Kristó Gyula főszerk. Korai Magyar Történeti Lexikon (9–14. század). Bp.: Akadémiai, 1994. MES I–IV. Knauz,Nándor et alii szerk. Monumenta Ecclesiae Strigoniensis I–IV. Strigonii, 1874–1999.
159
Történelem
Mons Sacer I. Takács Imre szerk. Mons Sacer 996–1996. Pannonhalma 1000 éve I. Pannonhalma: Pannonhalmi Főapátság, 1996. Nagy 1876 Nagy Aladár „A pristaldusok” Századok 10, 1876, 337–343. Nyers 1934 Nyers Lajos. A nádor bírói és oklevéladó működése a XIV. században (1307–1386.) Kecskemét: Hungária, 1934. PRT I–XII/B Sörös Pongrác szerk. A Pannonhalmi SzentBenedek-rend története I–XII/B. Bp.: Stephaneum, 1902–1912. RA Szentpétery Imre, Borsa Iván szerk. Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke I–II/1–4. Bp.: MTA, 1923– 1987. RV Karácsonyi, Johannis; Borovszky, Samuelis. Regestrum Varadiense examinum ferri candentis ordine chronologico digestum. Bp.: MTA 1903. Solymosi 2004 Solymosi László. „A világi bíráskodás kezdetei és az oklevéladás Magyarországon” In: Neumann Tibor szerk. Várak, templomok, ispotályok. Bp.: Argumentum – RRKE, 2004, 221–236. Szovák 1989 Szovák Kornél „Rátót nembeli Rolánd nádor kúriája” A Dunántúl településtörténete 7, 1989, 299–316. UB I–III. Wagner, Hans; Lindeck-Pozza, Irmtraut szerk. Urkundenbuch des Burgenlandes und der angrenzenden Gebiete der Komitate Wieselburg, Ödenburg und Eisenburg. I–III. Graz– Köln: Böhlau, 1955–1979. Z. Karvalics 2004 Z. Karvalics László. Bevezetés az információtörténelembe. Bp.: Gondolat – Infonia, 2004. Zala I–II. Nagy Gyula, Nagy Imre, Véghely Dezső szerk. Zala vármegye története. Oklevéltár I–II. Bp., 1886–1890.
160
Történelem
Hausz Frigyes
Egy tudományos társaság kiépítése: a Royal Society és Magyarország Az olvasó számára talán furcsának tűnhet a fenti cím egy, az információs társadalom központi témája köré szerkesztett kötetben. Ezért mielőtt belekezdenék kutatási témám rövid ismertetésébe, elengedhetetlennek tartom, hogy megkíséreljek jogalapot teremteni művelődéstörténeti témájú dolgozatom számára. Annak ellenére, hogy a Fritz Machlup85 által elterjesztett koncepció (Machlup 1962), nevezetesen információs társadalom elmélete már több mint 70 éves, az erre épült tudományterület terminológiája még a mai napig is igen zavarosnak mondható. A kutatók mindmáig hiába próbálkoztak az információs társadalom fogalmának egyértelmű meghatározásával, ennek oka azonban nem a kutatók inkompetenciájában, hanem a tudományterület alig követhető, robbanásszerű bővülésében rejlik. Különösen nagy fejtörést okoz a tudományterület határainak megállapítása, hiszen már maga az információs társadalom elnevezés is két tudományágat, az informatikát és a társadalomtudományokat foglalja magában. Ez az interdiszciplináris jelleg az utóbbi években csak erősödni látszik. A hálózattársadalom (network society) fogalmának megjelenése Manuel Castells utóbbi műveiben (V.ö.: Castells 2010) jelentős mértékben kiterjesztette az információs társadalom fogalmát a társadalomtudományok felé. Castells szerint történelmi tendencia, hogy a kialakuló társadalmi struktúrák domináns funkciói és folyamatai az információs korban egyre inkább hálózatokba szerveződnek. „A hálózatépítés logikájának terjedése lényegileg módosítja mind a működési folyamatokat, mind az eredményeket a termelés, a tapasztalat, a hatalom és a kultúra folyamataiban.” (Castells 2010, 502) A ma leginkább elfogadott nézet szerint a régi típusú társadalom és az információs vagy hálózattársadalom közötti változás valamikor az 1970-es évek és napjaink között zajlik/zajlott le. Habár a digitális 85 Fontos megjegyezni, hogy az információs társadalom kifejezés írott formában elsőként az 1960-as években jelent meg, két japán szociológus, Yoneji Masuda és Konichi Kohyma tollából. Fritz Machlup volt az első, aki az információ gazdasági jelentőségét hangoztatta, ezáltal felgyorsítva az információs társadalom kutatását. (Karvalics 2007, 5)
161
Történelem
technológia elterjedése, és az egész társadalomra kiterjedő hálózatosodás minden bizonnyal csak az elmúlt 30-40 év eredménye, nem szabad elfelejteni, hogy a szimplán társadalmi értelemben vett hálózatok egyidősek az emberiséggel, és hogy az információáramlás nem kizárólag a digitális technika függvénye. Történeti perspektívából szemlélődve több olyan 20. század előtti szerveződést figyelhetünk meg, melyek a korabeli, nem digitális információs technikákra alapozva, modern társadalmi hálózatokhoz hasonlatos csoportokat hoztak létre. A világhírű erdélyi származású hálózatkutató Barabási Albert-László, nagysikerű Behálózva című könyvében Szent Pál térítő tevékenységének példáján mutatja be a hálózatok hatékony felhasználásának áttörő sikerű lehetőségeit. (Barabási 2002, 4) E történeti példa talán önmagában is igazolhatja, hogy a történettudomány eredményei hasznosak lehetnek az információs társadalom/hálózattársadalom kutatása során. Ha azonban az információs társadalom kizárólagos posztindusztriális jellegében nem kételkedünk, akkor is fontos észrevenni, hogy az információs társadalom egyik alapkövéül/ alapfeltételéül szolgáló tudomány, az interdiszciplináris információtudomány, az elmúlt 3040 évnél jóval hosszabb múltra tekint vissza. Az információtudomány tárgya az emberi tudás változatos megjelenési formáinak gyűjtése, válogatása, tömörítése, gyűjteménnyé szervezése, reprezentációjának elkészítése, tárolása, rendelkezésre bocsátása. Ahogy azt látni fogjuk, e célok már a 17. század második felében megfogalmazódtak a sorra alakuló tudományos társaságok irányelveiben szerte Európában. A Tudományos Forradalom társadalmi szempontból talán legfontosabb vívmánya a tudomány és információáramlás intézményesítésének kísérlete volt, melynek zászlóshajói a korai nagy tudományos társaságok voltak. Emiatt véleményem szerint az e társaságok megalakulását és működését célzó kutatás fontos adalékot szolgáltathat az információs társadalmak vizsgálatához is. E rövid önigazolás után rátérnék témám ismertetésére, ami tágan megfogalmazva a Royal Society kialakulásának, és kezdeti időszakának vizsgálata. Kutatásom, és jelen összefoglaló homlokterébe a Royal Society azon stratégiájának vizsgálata került, melynek során létrejött az az egész Európára kiterjedő szövevényes kapcsolati, levelezési háló, amely a korabeli információáramlás folytonosságát biztosította. Eközben külön figyelmet szenteltem a Royal Society közép-kelet európai kapcsolati rendszerének vizsgálatára, különös tekintettel az Osztrák162
Történelem
Magyar Monarchia területére. Kutatásom eredményeit, e kötet terjedelmi kereteit figyelembe véve, csak egy történeti áttekintésben és két olyan személy köré készített nagyon rövid esettanulmányösszefoglalásban szemléltetem, akik nagy szolgálatot tettek a királyi társaságnak a levelező hálózat megszervezése terén. Dolgozatom reményeim szerint alá fogja támasztani azt az elképzelést miszerint az információtudomány, és ezzel együtt az információs társadalom kutatása profitálhat a történeti jellegű megközelítésekből. Emellett arra is emlékeztethet, hogy az információs társadalom alapjai már jóval az információs forradalom, a digitális technika elterjedése előtt le voltak fektetve. A Royal Society keletkezése és működése értelmezhetetlen történeti kontextusának ismerete nélkül, ezért célszerű néhány pontban vázolni, hogy mik voltak azok az alapvető történések illetve változások a 16-17. században melyek lehetővé tették egy ilyen társaság életre hívását. A tudományos „forradalom” koncepciójának tárgyalása elengedhetetlen figyelembe véve jelen dolgozat céljait. Habár a tudománytörténészek és eszmetörténészek még máig sem tudják megmondani vajon valóban forradalomnak nevezhető-e a nagyjából kopernikuszi fordulattól (1543) a korai 19. századig terjedő időszak, ám az mindenképpen kétségtelen, hogy a majdnem három századot átölelő időszak alatt alapvető változások következtek be a tudomány legtöbb területén. Az arisztotelészi természettudományos nézeteket lassú átmenetben leváltotta a karteziánus mechanisztikus világkép, és a Francis Bacon által bevezetett empirikus filozófiai iskola hatása a természettudományok/ természetfilozófiák professzionalizálódását vonta maga után. A kísérletekből leszűrt tapasztalatok egyre inkább háttérbe szorították a skolasztikus spekulációkat, és ez az egyetemek tananyagában is megmutatkozott. Isaac Newton Trinity College-beli diákévei alatt még csak szabadidős elfoglaltságként olvashatott Descartes mechanisztikus filozófiájáról; azonban tanítványai már az ő általa tökéletesített elképzeléseket is egyetemi keretek között hallgathatták. A régi tudományos koncepciók lecserélődése, esetleg újakba beépülése, együtt járt a tudomány intézményrendszerének és stratégiájának fejlődésével is. Pontosabban szólva, egy kevésbé hatékony intézményes állapotot egy hatékonyabb intézményes állapot váltott fel. Hogy miről is van szó? A 17. század előtti tudás-megszerzé163
Történelem
si stratégiákat főleg az individualizmus jellemezte. Az elefántcsonttoronyba visszavonuló, saját elméleteit csiszolgató tudós képe többékevésbé lefedte a valóságot, és a tudományos nézetek ütköztetésének lehetősége, szükségessége nem fel sem merült igazán. Az egyetemek nem voltak befogadóak semmiféle olyan elmélettel szemben, amely a skolasztikus, arisztotelészi hagyományokon alapuló nézetektől gyökeresen eltért. Más volt a helyzet az olyan tudományoknál, amelyek nem szereztek akadémiai elismertséget és művelésük viszonylag későn kapott intézményes keretet, ilyen például az alkímia/kémia tudománya, melynek tanulmányozására a 17. század derekán jött létre először egyetemi tanszék a londoni Gresham College-ban. Az ilyen tudományoknál talán nagyobb hajlandóság volt az akkori természetfilozófusok közötti egyeztetésre, és ebből kifolyólag több ilyen célú informális hálózat is létrejött.86 A német származású, Londonba áttelepült tudós, a paracelziánus orvostudomány és vegyészet nagy ismerője Samuel Hartlib, habár nem kizárólagosan az alkímia/ kémia tudományával foglalkozott, hasonló informális hálózatot hozott létre. Hartlib az európai postaszolgálat tökéletesedését jól kihasználva egy olyan óriási levelezési hálózatot szervezett meg, amely magába tömörített természetfilozófusokat és gazdálkodókat egyaránt. A levelek témái szinte az összes akkori tudományterületet lefedik. Hartlib a kor pánszofista szellemének megfelelően elsődleges céljának a világ összes tudás összegyűjtését tekintette.87 Hartlib a hozzá beérkező leveleket rendszerezte, archiválta, és a horizontális hálózati rendszerekre jellemző módon továbbküldte azokat az arra érdemes és illetékes gondolkodóknak, ezáltal elősegítve az információ áramlását és a tudomány fejlődését.88 Hartlib kiterjedt kapcsolati hálójának nagyságát jól érzékelteti, hogy az 1600-as évek első felében a Gyulafehérváron lakó németalföldi enciklopédisták (pl. Johann Heinrich Alsted) szintén tagjai voltak a társaságnak. Annak ellenére, hogy a két szervezet között közvetlen kontinuitást nem lehet egyértelműen megállapítani, érdemes megjegyezni, hogy a Royal Society szintén a Samuel Hartlib féle alapelvek mentén került felállításra 1660-ban. A világról szóló tudás összegyűjtése, fel86 Ilyenek voltak a mai szemmel nézve talán kétes hírű alkímiai udvarok, mint például II. Rudolf német-római császár Prágai udvara, melynek a híres alkimista Michael Maier is nagy becsben tartott tagja volt. 87 Hartlib egyébként a pánszofista Comenius levelezőpartnere és barátja volt. 88 A Hartlib kör levelezésének nagy része elektronikus, kereshető formátumban hozzáférhető, a Hartlib Papers című. gyűjteményben.
164
Történelem
dolgozása, továbbadása és megőrzése, voltak a Royal Society legfőbb prioritásai. A Királyi társaság legfőbb újdonsága az intézményi keretek közötti működés volt. A szervezeti keret, a határozott ügyrend, és Henry Oldenburg szigorú titkári szabályozása hatékonyabbá tette a tudományos társaság munkáját, valamint a gazdag nemesek beszervezése biztosította a szervezet anyagi fenntarthatóságát is.89 Nagy információtörténeti jelentőségű előrelépés volt a Hartlib körhöz képest az állandó nyilvános tájékoztatás a Royal Society eredményeiről. Az eleinte csak évente megjelenő tudományos „folyóirat”, a Philosophical Transactions, a kor meghatározó gondolkodóinak elméleteit ismertette a nyilvánossággal. A Hartlib kör véleményütköztető fórumának továbbörökítésével, és a tudományos eredmények megvitatás utáni felhasználásával a Royal Society egy olyan intézménynyé vált, ami talán valamilyen mértékben az információs társadalmak egy miniatürizált és egyszerűsített modelljének tekinthető. A 16-17. század tudományos fejlődésével látványos módon átalakult az oktatás, és megnőtt a tanulmányi peregrinációk és grand tour-ok jelentősége is. A tehetős és a kevésbé tehetős családok gyermekei egyre nagyobb számban indultak tanulmányaik végső fázisaként tanulmányutakra szerte Európában. Az így szerzett külföldi kapcsolatok nagy szerepet töltöttek be a későbbi Royal Society kapcsolati hálójának kiépítésekor is. Ezt jól szemlélteti az egyik alapító tag, Sir Kenelm Digby pályája is, aki tagja volt Samuel Hartlib levelező körének. Digby tanulóévei után körbejárta egész Európát (egyes nem megbízható források szerint még Galileo Galilei-t is hallgatta Itáliában) és Franciaországi tartózkodása során összeismerkedett a kartéziánus metafizika legfőbb alakjaival, köztük Mersenne-vel és Gassendi-val. Habár Digby tudományos jelentősége ma már elhanyagolható, kortársai között kiemelkedő tudósnak számított. Azonban e prezentáció céljait figyelembe véve sokkal fontosabb megjegyezni, hogy széles ismeretségi köre nagy segítséget nyújtott a Royal Society kapcsolati hálójának kiépítésében. Digby volt az például, aki a kortársaihoz képest szerény matematika tudása ellenére felvette a kapcsolatot Pierre de Fermat-val a Royal Society nevében. Alakja egyfajta professzionális és pártatlan kutatásszervezőként hathatna mai világunkban, ugyanis meggyőződéses katolikusként könnyedén képes 89 A Royal Society működéséről igen jó képet ad a Henry Oldenburg levelezését feldolgozó és közlő 13 kötetes gyűjtemény anyaga, mely a The Correspondence of Henry Oldenburg. 13 vols.címet viseli.
165
Történelem
volt együtt dolgozni protestáns partnereivel, ami a Royal Society-t megelőző időszakban nem volt jellemző. Habár a Royal Society kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezett a kontinens nyugati felén, a Hartlib kör erdélyi ismertségei az 1640es évek végére lassan elsorvadtak, hiszen a 30 éves háború fokozatosan destabilizálta az egész Kárpát-medencét. A Bécstől keletre terülő „Terra Incognita” nagyon foglalkoztatta a Royal Society tagjait, hiszen több ásványokról szóló korábbi mű Magyarország, és különösen a Felvidék bányáit a legjobbak között tartotta nyilván. Ez az a pont ahol dolgozatom második alanya bekapcsolódik a történetbe. Edward Browne, a nagyhírű orvos, Thomas Browne fia 1668-ban tanulmányai lezárásaként európai körutazásra indult, és erről értesítette a Royal Society-t is. A társaság titkára Henry Oldenburg levélben arra kérte Browne-t, hogy írja meg magyarországi utazási tapasztalatait, melyeket később a Philosophical Transactions-ben osztottak meg. Az igazi érdekességet az jelentette, hogy Oldenburg felkérte Browne-t, hogy afféle tudományos diplomataként, az adat és mintagyűjtésen90 kívül, informátorokat, illetve levelezőtársakat szerezzen a Royal Society számára. Több sikertelen próbálkozás után Browne-nak sikerült beszerveznie az osztrák Petrus Lambecius-t, aki nagy ismerője volt a magyar kultúrának, olyannyira, hogy ő mentette meg a Corvinák maradványait 1666-ban. A kapcsolatfelvételt több levélváltás követte, és Lambecius levelező partnerré vált a Társaság számára. (Hall & Hall 1965–1986, vol 5, 398) Ennek az első látásra jelentéktelen történetnek a jelentősége igen nagy, ha belegondolunk, hogy Browne nem diplomata, nem királyi követ, és nem is katonai kém volt, hanem egy egyszerű utazó, aki felkérést kapott egy tudományos társaság hálózatának szervezésére. Az, hogy a tudomány szervezésére és az információk szerzésére nem a központi hatalom vállalkozott ebben az esetben, hanem egy attól kvázi független szervezet; arra utalhat, hogy a 17. századi társadalom és kultúra talán közelebb állt a decentralizált információs társadalmak és hálózattársadalmak elméleti alapjaihoz, mint ahogy azt a kurrens szakirodalom megítéli. Habár rövidke kis összefoglalóm igen 90 Browne egész pontos instrukciókat kapott a Royal Society-től a magyarországi adat és mintagyűjtésétt illetően. Apjával történő levelezését végigkövetve (Browne az apján keresztül kommunikált a Royal Society-vel) láthatjuk, hogy a társaság egész “kívánságlistát” állított össze ritka (csak Magyarországon beszerezhető) ásványokból és vegyületekeből, melyeket Browne lehetőségei szerint megszerzett és továbbított Londonba. (V.ö. Keynes 1946, 47)
166
Történelem
felületesen és elnagyoltan tárgyalta a kutatás konkrét elemeit, esetleg rámutathat arra, hogy egy interdiszciplináris megközelítés, akár a társadalomtudományok, akár a bölcsészettudományok oldaláról érdekes konklúziókkal szolgálhat. Ezzel véleményem szerint, valamilyen szinten jóváhagyható az információs társadalmak kutatásának történeti szemléletű megközelítése is. Felhasznált irodalom Barabási, Albert-László. Linked: How Everything Is Connected to Everything Else and What it Means for Business, Science, and Everyday Life.Cambridge, Massachusetts: Perseus Publishing, 2002. Castells, Manuel. The Rise of the Network Society, With a New Preface: Volume I: The Information Age: Economy, Society, and Culture. Wiley & Blackwell, 2010. Karvalics, László Z. Information Society – what is it exactly? The meaning, history and conceptual framework of an expression (coursebook). Budapest, 2007. Letöltés dátuma: 2011. március 19. Hozzáférhetőség: http://www.ittk.hu/netis/doc/ISCB_eng/02_ ZKL_final.pdf Keynes, Sir Geoffrey. The Letters of Sir Thomas Browne. London: Faber & Faber, 1946. Machlup, Fritz. The Production and Distribution of Knowledge in the United States. Princeton: Princeton University Press, 1962. Hall, A. Rupert & M. Boas Hall (szerk.). The Correspondence of Henry Oldenburg. 13 vols. Madison: Univesity of Wisconsin Press, 1965-1986.
167
Történelem
Szilágyi Péter Párbeszéd a kultúrák között: Magyarország és Líbia diplomáciai kapcsolatának kezdeti lépései Tanulmányunk célja, hogy megismertessük az Olvasót a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történelemtudományi Doktori Iskola Modernkori Programjának egyik jelentős kutatási irányvonalával, mely Magyarország és az arab, illetve a mediterrán országok közötti kapcsolattörténet feldolgozására helyezi a hangsúlyt, elősegítve ezzel a kultúra- és a vallásközi kapcsolatok alaposabb megismerését. Ha Magyarország és az arab térség, illetve a Mediterráneum közötti kapcsolatok múltját vizsgáljuk, akkor könnyen arra a megállapításra juthatunk, hogy hazánknak a középkorban, újkorban nem fűződött különleges érdeke ezekhez a területekhez.91 Érdeklődésünk csak az 1867-es kiegyezést követően vált intenzívebbé, melynek eredményeként megalakult például az Adriai Magyar Királyi Tengerhajózási Rt., amely Dreher sört szállított a muzulmán – így az alkoholt elutasító – Egyiptomba, ahol aztán a későbbiekben Ganz gőzmozdonyok fuvarozták tovább a frissítő nedűt.92 Az első világháború okozta megtorpanást az Egyiptommal és Irakkal létesített diplomácia kapcsolatok próbálták feledtetni a két világháború között. Közrejátszott ebben ifjabb Horthy Miklós is, aki számos hazai gazdasági társaságnál töltött be vezető tisztséget, így a Magyar-Egyiptomi Kereskedelmi Rt.-nél is.93 Jó afrikai és közel-keleti kapcsolatai egészen az egyiptomi királyi család barátságáig terjedtek. Noha hazánk számos térségbeli városban működtetett tiszteletbeli konzulátust, amely átfogta Észak-Afrika és a Közel-Kelet térségét, azt kell megállapítanunk, hogy nem tudtunk igazán élni a helyzet adta lehetőségeinkkel.94 A második világháború előestéjére politikai kap91 J. Nagy László: Magyarország és az arab térség. Szeged: JATEPress, 2006. 7. 92 A kapcsolatokról lásd részletesen: Komár Krisztián: Az Osztrák-Magyar Monarchia és Egyiptom kapcsolatai 1882-1914. Doktori értekezés, Szeged: Szegedi Tudományegyetem, 2006. 93 Komár Krisztián: A Magyar-Egyiptomi Kereskedelmi Rt. története. In: Limes 2002/5. szám 67. 94 Lásd részletesen: Sáringer János: Adattár a magyar külügyi szolgálat történetéhez, 1920-1944: a külügyi tárca költségvetése, a magyar külpolitika fő
168
Történelem
csolataink ellaposodtak, kereskedelmi forgalmunk csökkent. Igaz, ez sok esetben nem csak rajtunk múlott. Mindenképpen meg kell említenünk, hogy az imént elmondottak csak egy gombostűnyi részét képezik annak a kapcsolatrendszernek, amelyet Magyarország és jeles képviselői kiépítettek a térség államaiban, felfedezve ezzel az európaitól különböző kultúrát, vallást. Gondoljunk csak a zsidó származású, majd a muzulmán vallást megvalló Goldziher Ignác, illetve Germanus Gyula kultúrmissziójára. A második világháborút követően jelentősen módosult a magyar külpolitika irányvonala. Mondhatjuk, hogy a magyar külügy a szovjet gyakorlatot követte, mely ebben az időszakban nem mutatott különösebb érdeklődést az arab országok irányába. Inkább Európára és a nemzetközi problémákra koncentráltak. Azonban a nyugati hatalmak benyomulása a közel-keleti térségbe az 1950-es évek elején, lépésekre kényszerítette Moszkvát és így Budapestet is. Ennek eredményeként Egyiptom és Törökország után Irakkal, Szíriával, majd Szudánnal sikerült államközi viszonyt kialakítanunk. A felívelő kapcsolatoknak az 1956-os magyarországi események szabtak határt. A „magyar kérdés” az ENSZ elé került. Napirenden tartásával a magyar diplomáciának komoly nehézségeket okozott az elszigeteltségből és a megbélyegezésből való kitörés. Ennek érdekében 1956 után diplomatáink a korábbinál fokozottabb figyelemmel kísérték az el nem kötelezettek országok külpolitikáját, az arab országok függetlenségi küzdelmeit, valamint az Arab Liga ezzel kapcsolatos állásfoglalásait. Budapest elsősorban olyan országokra koncentrált, amelyek nem voltak kommunistaellenes katonai szövetségek tagjai és még nem alakítottak ki diplomáciai kapcsolatot hazánkkal.95 A „magyar kérdés” 1963-as visszavonásával a térség államaival való kapcsolatok új szakasza vette kezdetét. Ebben a periódusban a Külügyminisztérium egyértelműen a politikai és gazdasági érdekek összehangolására, illetve az ideológiai szempontok háttérbe szorítására törekedett, melyet az 1965 januárjában elfogadott kormánydirektívában erősítettek meg. A megfogalmazott célok és elvek rövid idő alatt valóra váltak: 1969-ig Magyarország 23 új államközi szerződést kötött arab országokkal, melyben többek között kereskedelirányai és a külföldi szolgálat. Budapest: Szekipress, 2004. 95 Prantner Zoltán: Érdek vagy érték: Magyarország és a Közel-Kelet, 19551965. In: Bodnár Erzsébet-Demeter Gábor (szerk.): Tradíció és modernizáció a XVIII-XX. században. Debrecen: Debreceni Tudományegyetem. 2008. 418-424.
169
Történelem
mi, kulturális, műszaki-tudományos együttműködési megállapodások szerepeltek. A diplomáciai kapcsolatok terén, ha egy kicsit távolabbra tekintünk, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy Budapest 1975-ig a térség valamennyi országával, potenciális nemzetalkotó mozgalmával hivatalos kapcsolatot teremtett. Ez összesen 14 ország és a PFSZ.96 Ezen országok között található a címben szereplő Líbia is, mely 1951 előtt nem létezett. Mesterségesen létrehozott államról van szó. A név, Líbia, még a római korból maradt ránk, amikor az észak-afrikai ország területének egy részét – a mai Kirenaikát – Libya Inferior és Libya Superior néven Diocletianus császár a Római Birodalomhoz csatolta. Az elnevezést a birodalom bukása után a 20. században – Tripolitániát, Kirenaikát és Fezzánt összefogva – Mussolini emelte újra hivatalos rangra, miután megszerezte az észak-afrikai földdarabot a hanyatló Oszmán Birodalomtól az 1911-12-es olasz-török háborúban. A kisebb-nagyobb sikereket felmutató olasz gyarmati korszak 1943-ban ért véget, majd a második világháborút követően az ENSZ lépett fel a terület önállóságáért. A szervezet döntésének értelmében az itt található három tartományt összefogták és egy szövetségi szisztémájú alkotmányos monarchiát hoztak létre. A függetlenség kikiáltására 1951. december 24-én került sor. Mint korábban jeleztük, az 1950-es évek elején a nyugati hatalmak számos közel-keleti országban tűntek fel, majd katonai, szövetségi, szerződéses rendszerbe kényszerítették ezen országokat, illetve jelentős gazdasági pozíciókat harcoltak ki maguk számára. Ez Líbia esetében sem történt másként. Az ország stratégiai helyzete és a hidegháború fokozódása kezdetben rányomta a bélyegét Tripoli diplomáciai kapcsolataira. A függetlenséget jelentősen korlátozó angol és amerikai szerződések ellenére azonban a líbiai vezetők többször is nyilvánosan kijelentették, hogy országuk a semleges külpolitika híve. A fent hangoztatott álláspont bizonyítására delegációval képviselték magukat az „el nem kötelezettek” bandungi értekezletén és ugyanebben az évben diplomáciai kapcsolatot létesítettek a Szovjetunióval és Jugoszláviával. Ebben az időben a gazdasági kapcsoltok is nagy ütemben fejlődtek. Később ezekre a jó gazdasági viszonyokra épültek a diplomácia kapcsolatok is. Ebbe a vonulatba tartozik bele – véleményem szerint – a Magyar Népköztársaság és az Líbiai Egyesült Királyság közötti párbeszéd is 96 J. Nagy László: i.m. 8.
170
Történelem
az 1950-es évek közepén. A líbiai fél többször tájékoztatta a magyar diplomatákat Washingtonon, illetve Londonon keresztül az országukban történt fontos eseményekről, de ekkor még nem folytattak tárgyalásokat egymással. Erre egészen 1958-ig kellett várni, amikor az első hivatalos megkeresés történt. A legelső források arról tanúskodnak, hogy 1958 februárjában Líbia azzal a kéréssel fordult Magyarország washingtoni nagykövetéhez, hogy országunk támogassa az észak-afrikai ország felvételét az UNESCO Végrehajtó Bizottságába.97 Ezt követően két hónap múlva újabb találkozót bonyolítottak le, most azonban a magyar nagykövet kereste fel líbiai partnerét, támogatást kérve egy jövőbeni nemzetközi munkaügyi konferenciával kapcsolatban. A megbeszélések oldott hangulatban zajlottak és szóba került a két ország politikai, gazdasági helyzete is. Nagykövetünk felvetette a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok szorosabbra fűzésének lehetőségét, melytől a líbiai fél nem zárkózott el, de nem is mutatott egyértelmű támogatást.98 Az 1958-as esztendőt követően gazdasági pozícióink erősödtek. Míg Magyarország 1960-ban 2,9 millió DFt99 értékben exportált árut Líbiába, addig 1964-re ez az érték felkúszott 21,9 millió DFt-ra. A líbiai exportot országunk azért is támogatta, mert a külföldi partner ke-ményvalutában fizetett. A magyar kereskedelmi vállalatok 1963-tól minden évben képviseltették magukat a Tripoli Nemzetközi Vásáron.100 A következő kapcsolatfelvétel 1964 decemberében történt, amikor a Külügyminisztériumba jelentés érkezett Magyarország Moszkvába akkreditált nagykövetétől. A diplomata tájékoztatta a magyar szerveket, hogy folyó hó 19-én bemutatkozó látogatáson nála járt Líbia moszkvai nagykövete. Miután ismertette országa nemzetközi helyzetét, elmondta, hogy líbiai részről biztosan szívesen vennék, ha Magyarország is érdeklődést mutatna Líbia felé.101 97 Magyar országos Levéltár (továbbiakban: MOL) KÜM KIS ORSZÁGOK LÍBIA 1945-1964 TÜK XIX-J-1-j 3. doboz 1958. március 13-14. Washington-Líbiai kérés Magyarország felé. 98 MOL KÜM KIS ORSZÁGOK LÍBIA 1945-1964 TÜK XIX-J-1-j 3. doboz 1958. április 28. Washington - Látogatás a líbiai nagykövetnél. 99 DFt jelentése devizaforint. Ez egy elszámoló árfolyam volt, amit a külkereskedelemben alkalmaztak. 100 MOL KÜM LÍBIA 1966 TÜK XIX-J-1-j 80. doboz 91-11-115, 1966. április 22. Kereskedelmi kapcsolatok Líbiával. 101 MOL KÜM LÍBIA 1966 TÜK XIX-J-1-j 80. doboz 91-11 Diplomáciai kap-
171
Történelem
A jelentés értékelése után 1965 januárjában a Külügyminisztérium értesítette Rácz Pált, Magyarország Kairóba akkreditált nagykövetét.102 Tájékoztatták a moszkvai eseményekről és utasították, hogy: „Látogassa meg a Kairóban székelő líbiai nagykövetet és kezdeményezze szóban a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok nagyköveti szinten való megteremtését. A Külügyminisztérium megítélése szerint a hivatalos kapcsolatok rendezése a Líbiai Királysággal időszerű, míg a kereskedelmi forgalom továbbbővítése szempontjából célszerű lenne…”103 Ráczot 1965. január végén fogadták Kairóban. A líbiai nagykövet pozitívan reagált az elmondottakra és ígéretet tett, hogy javaslatot terjeszt be kormánya elé.104 A látogatás után Rácz Pál pozitívnak értékelte az események alakulását, így a honi politikai szervek is aktivizálták magukat. Az MSZMP KB Politikai Bizottsága megvitatta az eddigi Líbiával kapcsolatos lépéseket, majd 1965. február 15-én hozzájárult a Magyar Népköztársaság és a Líbiai Királyság közötti diplomáciai kapcsolatok nagyköveti szinten való felvételéhez, valamint kairói nagykövetünknek a Líbiai Egyesült Királyságba történő akkreditálásához.105 Az 1965-ös esztendő hónapjai eseménytelenül zajlottak, a líbiai fél nem adott választ a kairói megkeresésre. Meg kell említeni, hogy a Külkereskedelmi Minisztérium 1965 nyarán önállóan próbálkozott kereskedelmi kirendeltség felállításával Tripoliban, azonban törekvései nem jártak sikerrel. A líbiai fél úgy gondolta, hogyha a küldő ország csak kereskedelmi kirendeltséget nyit, azzal ledegradálja az államközi kapcsolatokat. A Külügyminisztérium 1966 márciusában Líbiába küldte nagykövetünket, hogy tájékozódjon a lassú ügymenet okáról. Rácz tíz napot tartózkodott Líbiában. Az ország több pontján is megforcsolat létesítése Líbiával. (A levéltári anyagban a diplomáciai kapcsolat felvételéről szóló tárgyalások iratai 1966. december 31-ig bezárólag mind ezen iratszám alatt találhatóak. Idézésnél így csak erre az iratszámra fogok hivatkozni.) Moszkva 1964. december 21. Szipka József moszkvai nagykövet jelentése a Külügyminisztériumba. 102 A nagykövet Egyiptomon kívül ellátta Szudánban és Jemenben is Magyarország képviseletét. 103 MOL KÜM LÍBIA 1966 TÜK XIX-J-1-j 80. doboz 91-11, 1965. január 21. Utasítás a Külügyminisztériumból Kairóba Rácz Pál nagykövetnek. 104 MOL KÜM LÍBIA 1966 TÜK XIX-J-1-j 80. doboz 91-11, 1965. január 28. Rácz Pál jelentése a líbiai nagykövetségen tett látogatásáról. 105 MOL KÜM LÍBIA 1966 TÜK XIX-J-1-j 80. doboz 91-11, 1965. február 15. Előterjesztés az MSZMP Központi Bizottság Politikai Bizottságához.
172
Történelem
dult és több vezető politikussal is tárgyalt. A tíz napos út alatt végiglátogatta a missziók egy részét Tripoliban, majd Beidába utazott, hogy találkozzon a külügyminiszterrel. Ott a külügyminiszter egyik helyettese fogadta. Elmondta utazásának célját, és érdeklődött a líbiai fél diplomáciai szándékai felől. A miniszterhelyettes késznek mutatkozott a jegyzékváltásra, akár azonnal, de nagykövetünk erre nem készült. Rácz ígéretet tett a politikusnak, hogy amint a líbiai fél írásban megerősíti szándékát, a kairói nagykövetségen átadja a szükséges iratokat. A nagykövet Kairóba való visszatérése után jelentésében a következőket fogalmazta meg106: • A líbiai fél elkötelezettnek látszott a diplomáciai kapcsolatok felvételére, azonban a rossz szervezés miatt az ügymenet nagyon elhúzódhat. • Kereskedelmi kirendeltség létrehozása nagyon fontos, akár vállalati szinten is. • Az export növelése, mert a líbiai fél devizával fizet. • Tripoli Nemzetközi Vásáron való részvétel 1967-ben is. • Gazdasági kapcsolatok szélesítése nagyberuházások által (kikötőépítés, útépítés, hidak). • Magyar külkereskedelmi vállalatok líbiai képviselőinek 80 % zsidó származású, ezt rossz néven veszik. Több helyi arabot kell alkalmazni. 1966 márciusa folyamán még egy hivatalos látogatás történt a magyar fél részéről. A Külkereskedelmi Minisztérium egyik alkalmazottja Líbiába utazott, hogy tájékozódjon a kereskedelmi kirendeltség felállítása körüli bonyodalmakról. A Külügyminisztériumban folytatott tárgyalásai során nem sikerült előrelépést elérnie, nagykövetünk látogatására sem emlékeztek. Ezt követően, 1966 áprilisában, a külügyben megvizsgálták az összes Líbiával kapcsolatos jelentést és elemzést, majd a következő fő prioritásokat határozták meg: A diplomáciai kapcsolat felvételének érdekében az első nyomatékosabb lépést nekünk kell megtennünk, ezért készüljön itthon írásbeli határozat a diplomáciai kapcsolat felvételének szándékáról és ennek birtokában Rácz Pál készítsen írásbeli jegyzéket Kairóban 106 MOL KÜM LÍBIA 1966 TÜK XIX-J-1-j 80. doboz 91-11, 1966. március 21. Rácz Pál úti jelentése a Külügyminisztériumba.
173
Történelem
és ezt adja át a Líbiai Egyesült Királyság nagykövetének. Ezzel párhuzamosan hasonló jegyzéket kellene átadnunk Líbia belgrádi nagykövetének is, mely lépésünk szokatlan volna, de kizárná az esetleges hanyagságot.107 Ezzel összhangban a már korábban elfogadott MSZMP határozatot Péter János külügyminiszter előterjesztette a Kormánynak. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 1966. május 18-án határozatban hozzájárult „diplomáciai kapcsolatok létesítéséhez a Magyar Népköztársaság és a Líbiai Egyesült Királyság között nagyköveti szinten, valamint Rácz Pál rendkívüli és meghatalmazott nagykövetnek Líbiába történő akkreditálásához”.108 A kormányhatározat elfogadása után 1966. június 4-én a Külügyminisztérium értesítette Rácz Pált az itthon történtekről. Utasították, hogy adjon át a líbiaiak számára egy írásbeli jegyzéket, mely tartalmazza a kormányhatározatot, és amelyben kifejti, hogy a gyümölcsöző kapcsolatoktól vezérelve Magyarország kész diplomáciai kapcsolatot létesíteni a Líbiai Királysággal. „Közölje velük, hogy Önt akarjuk nagykövetnek akkreditálni, de nagykövetség létrehozását egyelőre nem tervezzük. A kormányhatározat alapján pedig a líbiai féltől kérjen agreement-et.109 A nagykövetünk ezt követően átadta az angol nyelvű jegyzéket a líbiai diplomatának, aki jelezte, hogy a hivatalos és írásos forma nagyban elősegíti az ügy előbbre haladását. „Biztos vagyok benne, hogy szeptemberre választ adunk Önöknek!” - mondta.110 A válaszból nem hogy 1966 szeptemberére, de még az év végére sem lett semmi. A líbiai partner egyik nagykövetségünkön sem jelezte szándékát a kapcsolatok megerősítésére.111 Az 1966-os év végén azonban egy fontos esemény történt, ami kapcsolódik a konkrét témához. A királyság belgrádi nagykövete 1966 107 MOL KÜM LÍBIA 1966 TÜK XIX-J-1-j 80. doboz 91-11, 1966. április 22. Feljegyzés a magyar-líbiai diplomáciai kapcsolat felvételéről. 108 1966. május 18. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány a 3156/1966. számú határozata. 109 MOL KÜM LÍBIA 1966 TÜK XIX-J-1-j 80. doboz 91-11, 1966. június 4. Jelentés és utasítás a Külügyminisztériumból Rácz Pálnak Kairóba. 110 MOL KÜM LÍBIA 1966 TÜK XIX-J-1-j 80. doboz 91-11, 1966. június 24. Jelentés Rácz Pál nagykövettől a Külügyminisztériumba. 111 A Külügyminisztérium készített ugyan egy feljegyzést 1966. szeptember 10én, melyben javasolják, hogy a magyar ENSZ delegáció vegye fel a kapcsolatot a líbiai küldöttekkel a Szervezet XXI. ülésszakán, azonban arra vonatkozólag, hogy ez megtörtént-e vagy sem, nem találtunk forrást.
174
Történelem
decemberében jelezte a Külügyminisztérium felé, hogy Magyarországra kíván jönni. A látogatásának célja, hogy felkeresse egyik honfitársát, aki egy év két hónapos jogerős börtönbüntetését töltötte. A Külügyminisztérium az ügyről tájékoztatást kért a Büntetésvégrehajtás Országos Parancsnokságától, majd időpontot biztosítottak a nagykövet részére. Azonban kérték a diplomatát, hogy először a Külügyminisztériumba szíveskedjen befáradni, hogy tájékoztatni tudják az ügy állásáról. A nagykövet december 19-én jelentkezett a minisztérium Konzuli Osztályán, ahol ismertették a líbiai állampolgár ügyét, és megígérték, hogy másnap meglátogathatja az elítéltet. A Konzuli Osztály alkalmazottai finoman kitértek a két ország kapcsolatainak részletesebb ismertetésére és felvázolták az eddigi magyar lépéseket. A nagykövet erről semmit sem tudott, de ígéretet tett arra, hogy megsürgeti az ügyet. A találkozó után telefonhívás érkezett a Külügyminisztériumba a Büntetésvégrehajtás Országos Parancsnokságától. Jelezték, hogy valamilyen adminisztrációs hiba folytán összekeverték a papírokat. Az új információk szerint a líbiai elítélt kegyelmi kérvényt nyújtott be az Elnöki Tanácshoz, amit pozitívan bíráltak el. A líbiai állampolgár már nincs is náluk, a budapesti Sport Hotelban tartózkodik lakhelyelhagyási tilalom mellett. Ezt követően a Konzuli Osztály vezetősége válságtanácskozást tartott és megállapodtak abban, hogy újra behívják a nagykövetet, és úgy adják elő a történteket, mintha a látogatásának köszönhetően alakultak volna így a dolgok. A nagykövet az esti órákban meg is érkezett. Elmondták neki, „hogy az elítélt kegyelmi kérvényt nyújtott be az Elnöki Tanácshoz, amit kedvezően bíráltak el. Ennek oka a két ország közötti fejlődőképes kapcsolat, illetve a líbiai kormány érdeklődése Magyarország iránt. Így a Külügyminisztérium az ügy mellé tudott állni. A nagykövet boldog volt, a külügyminisztériumi alkalmazottak még inkább.112 A líbiai fél végül 1967. június elején jegyzékben ismertette, hogy készek a diplomáciai kapcsolatok felvételére a Magyar Népköztársasággal július 1-től. Ezután a Külügyminiszter 1967. június 27-én benyújtotta a Népköztársaság Elnöki Tanácsához a diplomáciai kapcsolatokról szóló határozattervezetet. Kezdő időpontnak ők is július 1-jét jelölték.113 Nagykövetségünk 1967. augusztus 4-én 112 MOL KÜM LÍBIA 1966 TÜK XIX-J-1-j 80. doboz 91-11, 1966. december 20. Konzuli Osztály jelentése a külügyminiszternek. 113 MOL KÜM LÍBIA 1967 TÜK XIX-J-1-j 64. doboz 91-116, A Magyar Nép-
175
Történelem
jegyzékben jelezte a líbiai félnek, hogy Magyarországon megszületett a legfelsőbb szintű döntés a hivatalos kapcsolatok megindításáról. Líbia belgrádi nagykövetségén keresztül tudatta a magyar szervekkel 1967. szeptember 18-án, hogy kormányuk is hozzájárult Rácz Pál kinevezéséhez és készen állnak fogadására.114 1967 októberében a honi szervek nagykövetünket ellátták az akkreditálásához szükséges megbízólevéllel, pecséttel és utasították, hogy tegye meg bemutatkozó látogatását.115 Az új líbiai diplomatánk 1967. november 10-én indult Kairóból Tripoliba. A megbízólevelek átadása rendkívül körülményes volt Líbiában tekintettel a földrajzi adottságokra, a távolságra és a közlekedésre. Rácz először Beidába utazott, mert azt az információt kapta, hogy ott található a külügyminiszter. Nagykövetünket a külügyi államtitkár fogadta, aki elmondta, hogy a miniszter úr tegnap utazott el Tripoliba. Rácz ezért visszautazott Tripoliba, ahol találkozott a külügyminiszterrel, aki átvette a megbízólevél másolat. A miniszter ez alkalomból meghívta nagykövetünket a parlament új ülésszakára, ami Líbiában nagy eseménynek számított. Rácz a diplomáciai miszsziók vezetőivel együtt visszautazott Beidába és részt vett a parlament ülésének hivatalos megnyitóján. Itt több megbeszélést folytatott, annak ellenére, hogy akkreditálására még nem került sor. Beidában való tartózkodása idején november 30-ra sikerült időpontot kapnia az uralkodóhoz is. A hivatalos ceremónia után Rácz még egy hétig maradt Líbiában. Fogadta őt többek között az ország új miniszterelnöke és Tripoli főpolgármestere is. A baráti országok nagykövetségei közül a csehszlovák nagykövet vacsorát adott a magyar diplomata tiszteletére. Ezt követően visszatért állomáshelyére, Kairóba.116 Befejezésképpen megállapíthatjuk, hogy a mintegy négy éves munkának gyümölcseként 1967. november végétől hivatalosan is nagykövet képviseli országunkat Líbiában mind a mai napig. 1969ban komoly változások történtek az ország államformájában, melynek eredményeként egy huszonhat éves katonatiszt került az ország élére. Ő volt Moammaer Kadhafi ezredes… köztársaság Elnöki Tanácsának 177/1967 sz. határozata. 114 MOL KÜM LÍBIA 1967 TÜK XIX-J-1-j 64. doboz 91-116, 1967. szeptember 19. Marjai József nagykövet jelentése Belgrádból a Külügyminisztériumba. 115 MOL KÜM LÍBIA 1967 TÜK 64. doboz 91-116, 1967. október 26. Direktívák Rácz Pál részére. 116 MOL KÜM LÍBIA 1967 TÜK XIX-J-1-j 64. doboz 91-116, 1967. december 21. Rácz Pál jelentése a Külügyminisztériumba megbízólevele átadásáról.
176
Történelem
Vukman Péter
Az információáramlás és az információszerzés lehetőségei és korlátai: Brit jelentések Magyarország a szovjet-jugoszláv konfliktusban játszott szerepéről (1948-1953) Dolgozatomban, a brit diplomácia jelentésein, elemzésein keresztül kívánom megvilágítani, miként látta a Foreign Office Magyarország szerepét a szovjet-jugoszláv konfliktusban (1948-1953). Mint ismeretes, Nagy-Britannia élénk figyelemmel követte a konfliktus eszkalálódásának minden egyes lépését. A Balkán-félsziget (főként Görögország révén) hagyományosan fontos szerepet töltött be a brit külpolitikai gondolkodásban (a Földközi-tenger keleti medencéjének védelme és a Szuezi-csatorna biztosítása kapcsán); a nyugati hatalmak pedig a szovjet tábor egységének megszűnését ideológiai és katonai téren kívánták kiaknázni. „Tito felszínen tartásával” alternatívát próbáltak állítani a többi kelet-európai kommunista vezetés számára, valamint elő kívánták segíteni Olaszország, Ausztria és Görögország hatékonyabb védelmét. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a maga 32 hadosztályával a Szovjetunió után Jugoszlávia rendelkezett a legnagyobb európai haderővel, még akkor is, ha annak felszereltsége koránt sem volt modernek mondható.) Általánosságban elmondhatom, hogy a diplomáciai testületek vezetői jól ragadták meg Magyarország szerepét. Információikat zömmel megbízhatónak tekinthetjük, habár néha – főleg kezdetben – előfordult, hogy a rendelkezésükre álló információkból téves következtetéseket vontak le. Különösen a magyarországi információszerzés bizonyult nehézkesnek. Megjegyzem, hogy a Foreign Office a döntéshozatal folyamatában nagyban támaszkodott a követségektől szerzett értesüléseire, különösen Charles Peake belgrádi brit nagykövet (1946-1951) meglátásaira. Általánosságban is elmondható egyébként, hogy a magyar-jugoszláv kapcsolatok alakulásáról legtöbbször Belgrádból és nem Budapestről szereztek megbízható információkat. Az időbeli korlátok miatt nem vállalkozhatok arra, hogy minden egyes eseménnyel és a hozzá kapcsolódó brit észrevételekkel különkülön foglalkozzam. Ehelyett három kulcsmomentumra, a Rajk-perrel kapcsolatos brit elemzésekre, a magyar jóvátételi szállítások felfüggesztésének kérdésére, valamint a magyar haderő fejlesztésében 177
Történelem
bekövetkező változásokra és a brit reakciókra, az információáramlás és az információszerzés csatornáira fókuszálok. Mint ismeretes, a Jugoszlávia elleni propaganda-hadjárat fontos részét képezte az albán Kocsi Dzodze, a bolgár Trajcso Kosztov és a magyar Rajk László ellen indított, úgy nevezett titoista per.117 E helyütt ez utóbbi perrel kapcsolatos brit reakciókra térnék ki. Rajk László letartóztatásáról (1949. május 30.) a budapesti brit követ – némi hezitálás után és közel tíz nap késéssel – először 1949. június 8-án számolt be. Biztosan csak annyit tudott, hogy Rajk „nem jelent meg a parlament mai ülésén” és „neve kimaradt a névsorolvasásból”. Habár már kezdettől elképzelhetőnek tartotta, hogy „Rákosi nagy politikai pert tervez Rajkkal, mint legfőbb bűnözővel szemben”, tévesen azt is feltételezte, hogy „van bizonyos alapja annak, hogy Péter Gábor, a rendőrfőnök, az egyik másik áldozat”. Elismerte azonban, hogy ennél pontosabb információk szerzésére nem képes.118 Megjegyzem, Wallinger a magyar belpolitikai helyzetre utalva egyébként óvott attól, hogy Rajkban Tito magyarországi megfelelőjét lássák. Habár szintén tartalmaz téves elemeket, Hilary Young, a budapesti brit követség diplomatája szeptember 13-i bizalmas táviratában már nem csak azt állította, hogy a per egyik célja az volt, hogy „elegendő lőszert biztosítson a Tito elleni propaganda hadjárathoz”, de arra is ráérzett, hogy a Rajk-per „megfelelő ürügyet szolgáltathat a jugoszlávmagyar barátsági szerződés felmondásához”.119 (Erre szeptember 30án valóban sor került.) Szeptember 27-én, három nappal az ítélethozatal után, Clement Attlee brit miniszterelnöknek írt levelében Young már azt fejtegette, hogy a „per minden részletében a kommunista 117 A perekre vonatkozó magyar nyelvű szakirodalom a teljesség igénye nélkül: Hajdú Tibor: „A Rajk-per háttere és frázisai.” Társadalmi Szemle, 1992/11. 17-36.; Berend T. Iván: Terelőúton. Szocialista modernizációs kísérlet Középés Kelet-Európában 1944-1990. Budapest, Vince Kiadó, 1999. 89-97.; Kiszely Gábor: ÁVH. Egy terrorszervezet története. Budapest, Korona, 2000. 151-214., Hódos György: Kirakatperek. Sztálinista tisztogatások Kelet-Európában 19481954. Budapest, Eötvös, 1990. 20-99., uő: Tettesek és áldozatok. Koncepciós perek Magyarországon és Közép-Kelet-Európában. Budapest, Nolan, 2005. 21-161. Rajk-per teljes vádirata, tárgyalása és ítélet olvasható: Zinner Tibor (szerk.): Rajk László és társai a népbíróság előtt. 40 év távlatából […]. Budapest, Magyar Eszperantó Szövetség, 1989. 118 The National Archives – Public Records Office, Kew Gardens, London. (A továbbiakban: PRO) Foreign Office Papers. Political Department: General Correspondence, 1906-1966. FO 371/78521 R5721/10110/21. 119 PRO FO 371/78721 R8889/10110/21.
178
Történelem
országokban zajló állami perek jól megalapozott mintáját követte.” Figyelmét az sem kerülte el, hogy néhány „itteni megfigyelő a vádirat megszövegezése és megfogalmazása alapján biztosnak veszi, hogy [...] legalább egy részét oroszból fordították”.120 Habár Young ennek nem adott hitelt, 1949 júliusától Fjodor Bjelkin, a kelet-európai elhárító parancsnokság vezetőjének irányításával valóban szovjet tanácsadók vették át a per kidolgozását. Younghoz hasonlóan a pert a belgrádi diplomaták is Titóval hozták összefüggésbe. A vádlottak padjára nem is Rajkot, hanem Titót képzelték: „nem Rajk, hanem Tito marsall és klikkje [a per] igazi vádlottja” – táviratozták Londonba.121 A Rajk-pert követően egyre intenzívebbé váló rágalomhadjárat, ideológiai vádaskodás már a Tájékoztató Iroda 1948. június 28-i első, Jugoszláviát elítélő határozata után gazdasági nyomásgyakorlással párosult. A brit diplomáciát ebből a szempontból, különösen két ország, Csehszlovákia és Magyarország Jugoszlávia elleni lépései foglalkoztatták. Habár Alexander Knox Helm budapesti brit követ 1948. szeptember 2-i bizalmas minősítéssel ellátott táviratában még leszögezte, hogy a „kereskedelmi tárgyalások terén hivatalosan [kiemelés tőlem, V. P.] nincs gazdasági szankció”, de arról is beszámolt, hogy a magyar áruk szállítása az „utóbbi időben ‚’adminisztratív’’ és hasonló más intézkedések hatására jelentősen lelassult”.122 Augusztus 27-én ugyanő arról táviratozott, hogy a „magyar kormány augusztus 25-én döntést hozott a jóvátételi szállítások felfüggesztéséről”, és ennek végrehajtására másnap utasították is a megfelelő szerveket. Informátora értesülésére támaszkodva Helm feltételezte, hogy erre szovjet utasításra került sor.123 Mint ismeretes, az 1947-es párizsi békeszerződés 23. cikkelye 1945. január 20-ától számított 8 évre elosztva írta elő a magyar jóvátételi szállításokat.124 Magyarország még 1948 nyarán kérte a jugoszlávoktól a jóvátétel méltányos csökkentését, ezt azonban Jugoszlávia elutasította (1948. július 16.-án), majd az egyre élesedő gazdasági szembenállás részeként elkobozta az ottani magyar javakat. Lépésüket egy évvel később az öt évre kötött kereskedelmi megállapodás magyar részről történő felmondása követte. 120 PRO FO 371/78523 R9414/10110/21. 121 PRO FO 371/78696 R11213/1023/92G. 122 PRO FO 371/72575 R10283/300/92. 123 PRO FO 371/72575 R10031/300/92. 124 A békeszerződés vonatkozó pontjai olvashatók: Romsics Ignác: Magyar történeti szöveggyűjtemény. Budapest, Osiris, 2000. I. kötet, 481-482.
179
Történelem
A kereskedelmi egyezmény felmondását követően tovább bonyolódott a magyar jóvátétel teljesítése, pontosabban annak nem teljesítése körüli huzavona. Jugoszlávia 1949. szeptember 28-án már-már kétségbeesetten fordult Nagy-Britanniához, mint a párizsi békeszerződést aláíró egyik győztes nagyhatalomhoz. Az erről szóló jugoszláv hivatalos levélből kiderül, hogy Jugoszlávia már 1948 novemberében tárgyalást javasolt, de a „magyar kormány rossz szándéka (mauvais volonté) miatt” a jugoszláv vezetés nem látott esélyt arra, hogy közvetlen tárgyalás keretében rendezzék a kérdést. Ezért a szovjet és az amerikai féllel együtt a britek segítségét kérték.125 Nagy-Britannia késznek is mutatkozott a jugoszláv kérés teljesítésére. Erre bizonyos győzködés után az amerikaiakat is sikerült rávenniük, a szovjeteknek küldött azonos tartalmú brit és amerikai jegyzékekre azonban nem kaptak pozitív választ. A Szovjetunió ugyanis mind a november 15-én, mind az újbóli brit-amerikai megkeresésre december 3-án adott válaszában elutasította, hogy a három győztes hatalom foglalkozzon a kérdéssel. A Szovjetunió amúgy úgy gondolta, hogy „Magyarország és Jugoszlávia nem merítette ki a vita […] összes közvetlen rendezési lehetőségét”.126 Így annak ellenére, hogy a Budapestre akkreditált brit és amerikai követ 1949. november 28-án egyeztetett a követendő lépésekről,127 a nyilvánvaló okokból homlokegyenest eltérő szovjet álláspont miatt a háromhatalmi közös fellépés nem vezetett eredményre. A kérdés pedig csendben lekerült a brit diplomácia napirendjéről. A propagandaharc és a gazdasági blokád mellett felerősödött a Jugoszlávia elleni katonai nyomásgyakorlás: mindennapossá váltak a határincidensek és fokozódott a katonai támadás lebegtetése. Az időbeli korlátok miatt mellőzném a határincidensek részletes bemutatását. Említés szintjén mindössze a felsőszölnöki (1949. április 25.), a madarasi (1949. május 30.) határincidensre (mindkét esetben magyar határőr áldozatokkal), az 1949. október 27-i Donji Mihojlac-i tűzpárbajra, a Mura sodrásában képződött sziget hovatartozása miatt 1952-ben kirobbant diplomáciai jegyzékváltásra (a magyar fél 1953. augusztus 26-án küldte el a kérdésben az utolsó jegyzékét), és a letenyei határhíd felrobbantására (1952. augusztus 5.) utalnék, mint 125 PRO FO 371/78764 R9301/1493/92. 126 PRO FO 371/78764 R10837/1493/92 és R11357/1493/92. 127 PRO FO 371/78764 R11170/1493/92.
180
Történelem
olyan eseményre, amely az átlagosnál jobban felkeltette a brit diplomaták érdeklődését. 128 Azon túl, hogy a brit külképviseletek rendszeresen beszámoltak a magyar–jugoszláv határon történt incidensekről és a határsáv megerősítéséről,129 élénk figyelemmel kísérték a magyar fegyveres erők fejlesztését. A hadsereg létszámáról szóló brit becslések fokozatos emelkedést mutattak. A hadügyminisztérium a külügyminisztériumnak írt 1951. július 21-i levelében már 112 ezresre becsülte a hadsereg létszámát, amibe a határőrséget is beleszámították. Ezt a rendőrség és a biztonsági erők további 40 ezer fős állománya egészítette ki, ami a békeszerződésben foglaltak 50 százalékos túllépését mutatta.130 Mivel ezzel Magyarország megsértette az 1947-es párizsi békeszerződésben foglaltakat, kézenfekvőnek tűnt, hogy nyugati tiltakozásra kerüljön sor. Az Egyesült Államokban 1951 február közepére fel is merült annak a gondolata, hogy Nagy-Britanniával közös jegyzékben tiltakozzanak a hadseregek létszámának növelése miatt. Hasonló szellemű jegyzékekben kívántak tiltakozni a román hadseregfejlesztés miatt is. A britektől pedig elvártak, hogy Bulgária esetében külön jegyzékben tiltakozzanak. (Az Egyesült Államok ekkor nem rendelkezett diplomáciai képviselettel Szófiában.) A Foreign Office azonban március 6-án kelt táviratában ezt a segélyezésről szóló négyhatalmi (amerikai, brit, francia és jugoszláv) tárgyalások előtt mindenképp károsnak vélte. Kifejtették továbbá, hogy „kedvezőbb és reálisabb lenne a balkáni fegyverkezést szélesebb nemzetközi összefüggésben vizsgálni”, hiszen a „szovjet tábor felfegyverkezésének részét képezi”. Mindezek alapján leghasznosabbnak az egész probléma véletlenszerű felvetését gondolták.131 128 Felsőszölnökre vonatkozóan lásd: PRO FO 371/78702 R4620/10321/92., PRO FO 371/78702 R4701/10321/92. és PRO FO 371/78702 R5190/10321/92.; Madarasra: PRO FO 371/78702 R5576/10321/92.; a Donji Mihojlacnál történt incidensre: PRO FO 371/78704 R10361/10321/92., és PRO FO 371/78704 R10466/10321/92.; a Mura folyó sodrásában kialakult szigetre: PRO FO 371/100559 NH10392/1., PRO FO 371/100559 NH10392/4. és PRO FO 371/100559 NH10392/7.; a letenyei híd felrobbantására: PRO FO 371/100559 NH10392/18. és PRO FO 371/78702 R2840/10321/92G. 129 A határsáv megszervezésével részletesen foglalkozik: Orgoványi István: „A déli határsáv 1948 és 1956 között.” Bács-Kiskun megye múltjából XVII. 2001. 253-285. 130 PRO FO 371/95009 R1193/21G. 131 PRO FO 371/95009 R1193/13.
181
Történelem
Az Egyesült Államok azonban továbbra sem tett le arról, hogy jegyzékben ítéljék el a csatlósok hadseregfejlesztését. Hiszen ez a békeszerződés előírásainak megsértése mellett a Jugoszlávia megsegítését szolgáló, britekénél látványosabb amerikai politika részét is képezte. Oliver Franks washingtoni brit nagykövet (1948-1952) 1951. május 25-én újfent az amerikaiak ez irányú kéréséről táviratozott Londonba, de ezt a brit külügyminisztérium június 8-án kelt válaszában ismét elvetette és megismételte korábbi álláspontjukat: A négyhatalmi tárgyalásokon „nem kívánjuk felvetni a csatlósok fegyverkezésének kérdését, [és] csak általánosságban érintenénk a fegyverkezés szintjét”.132 A sorozatos fejlesztés ellenére Wallinger budapesti brit követ 1950 nyarán még nem tartotta a magyar hadsereget alkalmasnak arra, hogy megtámadja Jugoszláviát. Augusztus 4-én, Ernest Bevin külügyminiszternek írt levelében meg is jegyezte, hogy „sem a hadsereg, sem a légierő, sem morálisan, sem anyagilag egyedül nem kész háborút viselni”.133 Annak ellenére, hogy a támadásról szóló propagandisztikus utalásokat jómaga is az idegháború megszokott kellékei közé sorolta, Hankey, az 1951-ben kinevezett új budapesti brit követ 1951. augusztus 31-én részletes összefoglalást készített a magyarok háborús előkészületeiről. Úgy vélte, hogy mindenképp „határincidenseket kellene kelteni, hogy kifárasszák a jugoszláv határőröket”. Szükségesnek vélte továbbá, hogy a jugoszláv területek lakossága együtt érezzen a magyarokkal. A partizánok átdobásához a követ meglátása szerint „a magyar/jugoszláv határt tekintve Barcstól nyugatra és észak-nyugatra lenne a priori [aláhúzás az eredeti dokumentumban – V. P.] vonzó a partizánoknak, köszönhetően az itteni erdőknek és domboknak”. Egy ilyen, támadó lépésre utalhatna szerinte az is, ha a határ közeléből eltávolítanák a nem megbízható elemeket. Ezzel kapcsolatban a budapesti brit követ megjegyezte, hogy „tavaly nyáron a határ 15 kilométeres mélységét megtisztították a nem megbízható elemektől”, elismerte ugyanakkor, hogy a „térségből deportálásokról 1951-ben nem tudnak”.134 A népi demokratikus haderők fejlesztése a következő években tovább folytatódott. A brit hírszerzők és stratégák újabb elemzései azonban már inkább arra próbáltak választ kapni, hogy miként le132 PRO FO 371/95009 R1193/19. 133 PRO FO 371/87865 RH1194/8. 134 PRO FO 371/95192 RH10392/22.
182
Nyelvészet
hetne Jugoszláviát beilleszteni a nyugati védelmi tervekbe. A Szovjetunió és a kelet-európai népi demokráciák politikájában majd csak Sztálin 1953. március 5-i halálát követően került sor lassú és elhúzódó normalizálódásra. Ennek megfelelően a jugoszláv–magyar kapcsolatok is fokozatos javulást mutattak. A kapcsolódó brit elemzések bemutatása azonban már egy másik előadás tárgyát képezheti. Felhasznált irodalom Levéltári források: The National Archives – Public Records Office, Kew Gardens, London. (A továbbiakban: PRO) Foreign Office Papers. Political Department: General Correspondence, 1906-1966. Szakirodalom: Berend T. Iván: Terelőúton. Szocialista modernizációs kísérlet Közép- és Kelet-Európában 1944-1990. Budapest, Vince Kiadó, 1999. Hajdú Tibor: „A Rajk-per háttere és frázisai.” Társadalmi Szemle, 1992/11. 17-36. Hódos György: Kirakatperek. Sztálinista tisztogatások KeletEurópában 1948-1954. Budapest, Eötvös, 1990. Hódos György: Tettesek és áldozatok. Koncepciós perek Magyarországon és Közép-Kelet-Európában. Budapest, Nolan, 2005. Kiszely Gábor: ÁVH. Egy terrorszervezet története. Budapest, Korona, 2000. Orgoványi István: „A déli határsáv 1948 és 1956 között.” BácsKiskun megye múltjából XVII. 2001. 253-285. Romsics Ignác: Magyar történeti szöveggyűjtemény. Budapest, Osiris, 2000. I. kötet, 481-482. Zinner Tibor (szerk.): Rajk László és társai a népbíróság előtt. 40 év távlatából […]. Budapest, Magyar Eszperantó Szövetség, 1989.
183
Nyelvészet
Nyelvészet
Lengyel Zsuzsanna
A humán kommunikáció evolúciós előzményei 1. Bevezető Jó néhány tudományterület kutatja manapság a mai ember kognitív és nyelvi készségeit, tudósok százai dolgoznak azon, hogy feltérképezzék a különféle agyterületek funkcióit, azok összmunkáját vagy az egy-egy nyelvi zavarhoz köthető agyi sérüléseket, diszfunkciókat. A mai emberről nagy és részletes tudást halmoztak föl a kutatók, de jócskán maradtak még feltáratlan területek. Kevésbe megfigyelhető, jóval bizonytalanabb kutatási téma az emberi faj eredete és hosszú fejlődése. Pedig a tudósokat igencsak érdekli, hogy hogyan juthattunk el évmilliók során ahhoz a bonyolult lényhez, amelyet embernek nevezünk, és amelyet többek között anatómia felépítése, sajátos létformája, kognitív készségei és kultúrája emel ki az állatvilágból. Azt az emberi szikrát („human spark”), amely megkülönbözteti az embert és az állatot egymástól, a kutatók különféle módon próbálják megragadni. Számos tudós készített az ember és egyéb fajok összevetéséről részletes leírást. Ezekben a megfigyelésekben az ember és állat számos viselkedési aspektusát hasonlították össze. Ezek a tanulmányok viszont amellett, hogy az említett jellemzőkről bőséges információt nyújtanak, nem képesek választ adni a viselkedésen túlmutató kérdésekre. Az elme struktúrájának vizsgálata további lehetőségeket nyitott azoknak a problémáknak a megválaszolásában, amelyekre ezek az összehasonlító szemléletű tanulmányok nem utalnak. A kognitív fejlődés forgatókönyvét, amelyben a nyelv és kommunikáció létrejötte is benne foglaltatik a kutatók többféleképpen képzelik el. Ahhoz hogy megfelelő képet tudjunk formálni erről a fejlődésről, az emberi faj evolúciója során megjelenő adaptációkról holisztikus nézőpontot kell kialakítanunk, egyesítenünk kell a biológiai, anatómiai, (paleo) antropológiai, idegtudományi, kognitív pszichológiai, pszicholingvisztikai stb. eredményeket.
185
Nyelvészet
2. A kettős öröklés modellje Az embereket az emberszabásúaktól elválasztó időtartamot körülbelül 6 millió évre becsülik a tudósok. A paleoantropológia szerint 2 millió évig az emberi fejlődésben nem igazán fedezhetünk fel az emberszabásúakétól különböző kognitív képességeket. Az első megfigyelhető és valóban jelentős változások a Homo sapiensszel kezdődhettek mindössze 250 ezer évvel ezelőtt. Michael Tomasello arra hívja fel a figyelmet, hogy mennyire „kevés” idő volt arra, hogy a természetes szelekció és genetikai variáció által vezérelt folyamatok segítségével az összes kognitív készség, amellyel a mai ember rendelkezik, egyesével kialakuljon (Tomasello 2002, 7-12). Tomasello, evolúciós antropológus, e rejtély megoldására dolgozta ki azt az elméletét, amelyet a kettős öröklés modelljének nevez, és amely szerint egyedül a társadalmi és kulturális átadás lehetett képes ekkora, a biológiai evolúciónál sokkal gyorsabb változásokat eredményezni. Így a biológiai öröklésért a gének, a társas öröklésért a kultúra a felelős. Tomasello, amint azt a későbbiekben is látni fogjuk, az egyedfejlődésben megfigyelt, és általa kísérleti úton is számtalanszor megvizsgált vonásokat vetíti ki a törzsfejlődésre. Modellje csupán egyetlen biológiai adaptációt jelöl ki, amely a rendelkezésre álló idő alatt létrejöhetett és ez pedig a szándéktulajdonítás képessége (Tomasello 2002, 21-64). Bár Donald Merlin, neves kognitív pszichológus, Tomasellótól eltérő elméletet dolgozott ki a gondolkodás/megismerés fejlődéséről, ő is elismeri, hogy a kulturális újításra való általános képességünk óriási szelekciós előnyt jelentett (Donald 2001). A kulturális átadással az egyedek hasznot húznak fajtársaik már meglévő tudásából, képességeiből. Erre nem csak az emberi társadalomban láthatunk példát, hiszen a repülni tanuló fiókák éneke, amelyet szüleiktől tanulnak el, szintén fajspecifikus (Tomasello 2002, 10-11). Tomasello szerint a kulturális átadásnak viszont jó néhány altípusa van, így az egyedül az emberre jellemzőt kumulatív kulturális evolúciónak vagy lendkerékhatásnak nevezi. Ez azt takarja, hogy az ember nem csak a feltalálásban ügyes, hanem a mások által létrehozott alkotásokat is képes megváltoztatni, tovább tudja fejleszteni, tökéletesíteni, végezetül átadni egy újabb generációnak. Ebben a folyamatban az átadásra kell nagy hangsúlyt tenni, hiszen sok nem humán élőlény is képes újításokat létrehozni, de a szociális tanulás hiánya miatt nem tudják azokat átadni, továbbgörgetni és közös tudássá alakítani a „vívmányaikat”. (Tomasello 2009).
186
Nyelvészet
Tomasello és munkatársai háromféle alaptípusát határozták meg a kulturális tanulásnak: az utánzásos tanulást (amely nem egyenlő az emulációs tanulással, amelyben csupán a tevékenység végeredménye számít az elsajátítás szempontjából, azaz az egyed nem tanulja meg a viselkedés folyamatát), a tanítás alapján való tanulást és az együttműködéses tanulást. Ezek közül az aktív tanítás és az utánzásos tanulás egyedülálló emberi jellemzők és kulcsfontosságúak a kulturális átadásban. A kulturális tanulás alapvető követelménye, amely nélkül nem valósulhat meg, az hogy az egyed fajtársait olyannak lássa mint önmagát, azaz intenciókkal (szándékokkal) és mentális élettel bíró lénynek. Mások intencionális ágensként való értelmezése egyik alapfeltétele az emberi kulturális tanulásnak (Tomasello 2003, 13). 3. A szándéktulajdonítás mint egyedülálló emberi képesség A korábbiakban röviden összefoglalt elképzelések arra ösztönözték a kutatókat, hogy vessék össze az ember, főként embergyermek és az emberszabású főemlősök kognitív, nyelvi és szociális készségeit, mivel úgy vélik, hogy a közös őstől származó két faj között a hiányzó láncszemet így lehet a legpontosabban feltérképezni. A primáták több évtizedes alapos vizsgálata azt mutatja, hogy ezek az élőlények értik a relációs kategóriákat (pl. számukra is jelentőséggel bír a rokonság, a csapaton belüli hierarchia). Képesek gesztusnyelvet elsajátítani, eszközöket használni. Viszont annak ellenére, hogy az emberszabásúak rengeteg bonyolult eseményt felfognak, akár még elvont fogalmakat is meg tudnak tanulni nagyszámú ismétléssel, a világot nem az emberi intencionális és oksági fogalmak segítségével értelmezik. Lényeges például, hogy a gyermekekkel ellentétben nem mutatnak rá tárgyakra, és legtöbbször nem reagálnak a mutatásra sem. Továbbá nem tanítanak más egyedeknek szándékosan új viselkedéseket. Tomasello arra következtet, hogy azért nem teszik ezeket, mert fajtársaikról nem gondolják, hogy intencionális és mentális állapottal rendelkeznek, és, hogy szándékaikat befolyásolni lehetne. A tudós sok más kutatóval ellentétben nem a nyelvet (vagy annak megjelenését) tartja az „emberi szikra” alapfeltételének, hanem az imént említett képességet, az intencionális-kauzális gondolkodást, amely valószínűleg az embert kiemelte fejlődése során az állatvilágból. Így a nyelv használa-
187
Nyelvészet
ta „csupán” mint következmény vesz részt e folyamatban (Tomasello 2002; 2008; 2009). Kísérletileg bizonyított, hogy a csecsemők és a primáták egyaránt ügyesek a tárgyak tulajdonságainak és térbeli elhelyezkedésének észlelésében, a kognitív térképek kialakításában, a perceptuális kategorizációban, továbbá a kisebb mennyiségek megítélése és az objektumok mentális elforgatása sem okoz számukra gondot. Tehát az emberi csecsemő világa nem is olyan kaotikus, rendszertelen mint azt korábban gondolták, és láthatjuk, hogy a kisgyermekek fejlődésük korai szakaszában a főemlősöknél is meglévő, mondhatni közös képességek birtokában cseperednek. Viszont a csecsemőket „hiperszociális” lényeknek tartják, mivel születésük első pillanatától kezdve érzékenyek az őket körülvevő világ történéseire, anyjuk hangjára (a kifejezetten a gyermekhez szóló dajkanyelvre), és úgynevezett prototársalgást folytatnak az anyjukkal, gondozójukkal a születés után, valamint felismerik az arcokat és a tekintet (ezt a képességüket sematikus rajzokkal is tesztelték), továbbá egy idő után a másik mozgásának látványára mímeléssel reagálnak. Gergely és Csibra szerint az újszülött azért is ilyen érzékeny a világra és főként az édesanya viselkedésére (dajkanyelv, tekintet stb.), mert kezdettől fogva készen áll a tanulásra (Csibra−Gergely 2007; Tomasello 2002, 65-70). 9 hónapos koruktól a kisgyermekeknél rengeteg új viselkedést figyelhetünk meg. Tomasello ezt szociális-kognitív forradalomként aposztrofálja, és közös figyelmi jelenetnek nevezi azt a helyzetet, amelyet a gyermek innentől képes kialakítani másokkal. Míg féléves korban a kisgyermek csupán diádikus helyzetet hoz létre, pár hónappal később már a partnereit (főleg a felnőttet) intencionális ágensnek tekintve (olyan lényeknek, akiknek céljaik vannak) triádikus szituációban vesz részt. Ebben a helyzetben már referenciális háromszög alakul ki a gyermek, a felnőtt és a közösen megfigyelt dolog vagy történés között. 9 hónapos koruk után a gyermek már valóban követi a partner tekintetét, és képessé válik többek között az utánzásos tanulás útján az őt körülvevő világ működésének elsajátítására. Mindehhez szükséges az énről alkotott tudás, és az, hogy másokról is önmagához hasonlóan gondolkodjon a kisgyermek. A kutató szerint az azonosulás esszenciális társas és kognitív képesség, az a kognitív adaptáció, amely meghatározza az emberi kultúra alapjait. A tárgyakra, dolgokra való (rá)mutatás is ebben a fejlődési szakaszban jelenik meg először. Ezzel kísérlik meg a picik a felnőtt figyelmét ráirányítani valamilyen külső
188
Nyelvészet
létezőre. Tomasello és munkatársai, valamint Csibra és Gergely is a mutatást kifejezetten emberi, fajspecifikus gesztusnak tartják. Kísérleteikben, megfigyeléseikben sem tapasztalták a spontán mutatást az emberszabásúaknál (Csibra−Gergely 2007; Tomasello 2002, 70-87). A gyermek a másokkal így létrehozott interakciók során megtanulja az eszközök és nyelvi szimbólumok általános elfogadott, azaz konvencionális használatát, jelentését. Ekkorra már megérti, hogy miért, milyen külső céllal használja más a szóban forgó eszközt vagy fogalmat. Sikeresen eljut az intencionális jelentésig, a kommunikációs szándékig. Később megtanulja különféle perspektívából szemlélni a dolgokat. A nyelvi jelekhez megfelelő reprezentációkat társít. A (anya) nyelvtanulás során különféle forgatókönyveket állít össze a világ eseményeiről. Szerepcserés utánzással pedig használni kezdi a megtanultakat. Az elsajátított szimbólumok új kognitív reprezentációkhoz vezetnek, és a gyermeket körülvevő világ folyamatosan formálódik, változik. Ahhoz viszont, hogy valódi társalgásban tudjon részt venni, nem elég a szándékok (a viselkedés) észlelése, másokat mentális ágensként kell látnia. Ez Tomasello szerint olyan 4 éves kor körül alakul ki. Ekkorra már másoknak terveket, vágyakat, vélekedéseket, hamis vélekedéseket (gondolatok, amelyek nem helyesek) is tulajdonít (Tomasello 2002, 70-102, 189-191). Legközelebbi főemlős rokonaink, a csimpánzok, természetesen megértenek valamit saját cselekvéseiknek a környezetükre gyakorolt hatásáról, az általuk okozott állapotváltozásokról, de Tomasello szerint másokat nem tartanak intencionális cselekvőnek. Az emberek által felnevelt emberszabásúak viszont rendelkeznek néhány olyan képességgel, amellyel vadon élő társaik nem. Viszont még ezek az egyedek sem mutatnak rá a különféle tárgyakra vagy kommunikálnak másokkal csupán a kommunikálás kedvéért, továbbá nem mutatnak hajlandóságot az együttműködésre, és nem tesznek kísérletet egy másik egyed tanítására sem. Tehát Tomasello úgy véli, hogy arra megtaníthatók, hogy az emberek élő ágensek, akikhez kívánsággal lehet fordulni (ételt kérni stb.), de azonosulni nem lesznek képesek sem az emberrel, sem fajtársaikkal. Ezzel ellentétben viszont azt láttuk, hogy már a fiatal (és ép fejlődésű) emberi utódok is képesek értelmezni mások alkotásait, azok intencionális vonásait. Ez az alapja a Tomasello által vázolt kulturális tanulásnak (Tomasello 2002, 33-44, 85-86).
189
Nyelvészet
4. Az együttműködés jelentősége Amint azt láthatjuk, a kutatók sok hasonló képességet fedeztek fel a csimpánzoknál és a gyermekeknél, de ezek közül több közös kognitív, mint társas vonás emelhető ki. Az együttműködésre való hajlandóságuk, amely számos vizsgálat témája volt, rendkívül eltérő mintát mutat a két fajnál (Tomasello 2007, 2009). Az emberek olyan környezetben élnek, amelyben kulturális vívmányokat adnak tovább, halmoznak fel, de ennek a közegnek van még egy mindenre kiterjedő vonása, mégpedig a társadalmi intézmények alapítása. Mindehhez az emberek kooperációs készségére van szükség, arra hogy közös célokat találjanak, valamit közösen akarjanak véghezvinni. Természetesen erről mindkét félnek hasonlóképpen kell gondolkodnia, a kölcsönös elköteleződés elengedhetetlen (Tomasello 2009). Az emberszabású majmoknak nincsen csoporttudatuk, nem azonosulnak a fajtársaikkal, nem motiválja őket az együttműködés. A tudósok úgy vélik, hogy a Homo sapiens viszont már bírt ezekkel az „emberi” tulajdonságokkal. Tomasello és a hozzá hasonlóan gondolkodó kutatók empirikus vizsgálatai alapján az is kiderült, hogy a kisgyermekek alapjában véve segítőkészek. Szeretnek segíteni, szeretik hozzájuttatni a másikat is a jutalomhoz. Meglepő talán, de sok esetben a jutalmazás gátolta a gyermekeket (14-18 hónap), a csimpánzokat viszont motiválta a kapott feladat megvalósításában. Az emberszabásúak nem törődnek azzal, hogy a fajtársuk is jutalmat kapjon, nem dolgoznak össze a „közös siker” érdekében. Sőt az osztozkodás tudata sokszor elrettenti őket attól, hogy egyáltalán megszerezzék a falatokat. Ha nem ételről van szó, a csimpánzok, főleg a kultúrában felneveltek, is segítséget nyújtanak, például odaadnak tárgyakat a gondozóiknak. Információt viszont csak az embergyermek ad (pl. tárgyak hollétéről). Megjegyzendő, hogy mutatással már a nyelv előtti szakaszban is képesek segíteni. A 12-14 hónapos gyermekek már felismerik a mutatásban az informatív szándékot, tudják értelmezni. 3 éves kortól viszont a gyermekek már fontolóra veszik a segítségnyújtást, tehát úgy tűnik, hogy az altruizmus a korábbi elképzelésekkel ellentétben nem szocializációs készség. A gyermekeknél megjelenő együttműködés Tomasello szerint a korai emberi együttműködést reprezentálja. Erre pedig nem csak kognitív, hanem pl. fiziológiai magyarázatokat is hoz példának: ilyen az emberi szemfehérje. Az úgynevezett „kooperatív szem hipotézis” szerint tekintetet és a tekintetkövetést is az
190
Nyelvészet
együttműködésre való hajlammal magyarázható. A kutató elképzelése szerint az együttműködés, az arra való törekvés irányítja az ember cselekvéseit, határozza meg kultúráját, és e képesség birtokában tudott csak azzá válni, ami (Tomasello 2007, 2009; Warneken−Tomasello 2009). 5. Kultúra és technika: az információs társadalom kora A humán populáció erősen nőni kezdett olyan 10 ezer évvel ezelőtt, amely sikerünk következménye, a humán társadalom működőképességének indikátora. Ahhoz, hogy ilyen nagy számban fennmaradjon egy faj, és emellett ilyen fejlett kultúrát teremtsen meg, többek között a korábban említett készségekre lehetett szükség. Ezek birtokában pedig a történelem során felhalmozódott, egymásnak átadott tudás segítségével az emberek képesek voltak, valamint képesek mind a mai napig életüket megkönnyíteni. Az információs társadalom korára jellemző új kommunikációs eszközök és módok is mind arra hivatottak, hogy az emberi együttműködést, kapcsolattartást, koo-perációt elősegítsék. A kommunikációs technológiák hatásait a megismerési és gondolkodási folyamatokra, valamint a közösségi kapcsolatok struktúrájára jó néhány tudományterület kutatói vizsgálják, és mindebből egy újabb evolúciós szint megjelenésére következtetnek (Szeli 2002, 111). Pléh Csaba az információs technológiák az emberi kognitív architektúrákra (olyan gondolkodási szerkezetek, amelyek felelősek az információkezelésünk alakulásért) tett változásáról beszél. Állítása szerint az új típusú kommunikáció átalakítja a gondolkodást, az jóval képibb lesz, kevésbé lineáris és a gondolkodási mód változása miatt kifejezési módjaink is változnak. Nyíri Kristóf szerint viszont nem a kultúra alakítja a gondolkodást, hanem az ember fejleszti ki azokat a technikákat, amelyekkel a legmegfelelőbb módon képes közvetítetni gondolatait (pl. képi kommunikáció - MMS). Az új közegben nőtt az ember (felhasználó) aktivitása, részvétele (közösségi oldalak, chat stb.) a különféle fórumokon, amelyet egyszerre lehet előnyként és hátrányként is felfogni. Pléh a pozitívumok mellett figyelmeztet a fantázia uralta architektúra veszélyére (realitáskontroll elvesztése). De ugyanilyen problematikusnak véli az állandó jelenlét, elérhetőség állapotát is. Bár e jegyek főként az ember gondolkodását, az önmagáról
191
Nyelvészet
alkotott képét formálják át. Herbert Hrachovec a mindenütt való egyidejű jelenlét (táv-jelenlét) kérdését taglalja. Természetesen ezek mellett újonnan megjelenő készségek is vannak, amelyek segítik az eligazodást és az érvényesülést az információs társadalomban (Pléh 2001; Szeli 2002, 111-116). Azt viszont meg kell jegyeznünk, hogy nincsenek még olyan távlataink, amelyek alapján messzemenő következtetéseket vonhatnánk le, hiszen mint azt korábban hangsúlyoztam, a biológiai adaptációk igen lassan mennek végbe. A tudósok az evolúciós váltás jellemzőit vélik felfedezni az új berendezkedésű, új vívmányokat felmutató társadalomban, de amíg ezekhez a technológiai újításokhoz szinte csak évek, hónapok, olykor napok is elegendőek, a hosszú távú használatukból következő adaptációkra még csak következtetni lehet. Tomasello gondolatmenetéhez visszatérve, azt láthattuk, hogy az információ felgyülemlése a kulturális fejlődés fő mozgatórugója, és ez a gondolat összhangban van a korunk technikai (stb.) fejlődését tanulmányozó kutatókéval. Viszont, amit az ő érvelése és az imént említett újítások funkciójának párhuzamba állítása során ki kell emelnünk, az az, hogy technikai megvalósulástól függetlenül az emberi kommunikáció és viselkedés alapja a kooperációra való törekvés, amely a humán fejlődés során semmit sem változott. Felhasznált irodalom Csibra Gergely − Gergely György. „Társas tanulás és társas megismerés” In Csibra − Gergely szerk. Ember és kultúra, Budapest: Akadémiai Kiadó, 2007, 5-30. Merlin, Donald. Az emberi gondolkodás eredete. Budapest: Osiris Kiadó, 2001. Pléh Csaba. Új kommunikáció − Új gondolkodás? Előadás 2001. Letöltés dátuma: 2011. 03. 12. Hozzáférés: http://oktatas. gallup.hu/Opinion/plehcsaba010226.htm Szeli Katalin. „A 21. századi kommunikáció új útjai” Információs Társadalom, Vol. 2, No.2, 2002, 111-116. Tomasello, Michael. Gondolkodás és kultúra. Budapest: Osiris Kiadó, 2002. Tomasello, Michael. Why we cooperate. London: Boston Review, 2009.
192
Nyelvészet
Tomasello, Michael − Call, Josep. „Does the chimpanzee have a theory of mind? 30 years later”. Trends in Cognitive Sciences, Vol. 12, No. 5, 2008, 187-192. Tomasello, Michael. For human eyes only. New York Times OpEd, 2007. Letöltés dátuma: 2011. március 10. Hozzáférés: http:// www.nytimes.com/2007/01/13/opinion/13tomasello.html?_r=1 Warneken, Felix − Tomasello, Michael. “Varieties of altruism in children and chimpanzees”. Trends in Cognitive Science, 2009, Vol. 13, No. 9, 397-402.
193
Nyelvészet
Ohnmacht Magdolna:
A progresszív aspektus temporális tulajdonságainak vizsgálata – Az unicitás 1. Bevezetés A progresszív aspektusú mondatok szemantikailag és szintaktikailag egyaránt meglehetősen kötöttek. Egy progresszív mondatban megjelenő időhatározónak eleget kell tennie bizonyos megszorításoknak ahhoz, hogy a mondat grammatikus legyen. Jelen tanulmányban az időhatározóktól elvárt tulajdonságok közül az unicitást vizsgálom. A tanulmány kiindulópontja az individuumok, illetve időpontok fölötti kvantifikáció alapján a főnévi csoportok és az események között fennálló párhuzam, ami bizonyos determinánsokra jellemző tulajdonságokban ragadható meg. A progresszív mondatokra rendszerint határozott idejű mondatként hivatkoznak a szakirodalomban, ami azt jelenti, hogy a progresszív értelmezés alapjául szolgáló időpont (’framed time’) a határozott névelő segítségével adható meg. A határozott névelős főnévi csoportok, vagyis határozott leírások kapcsán felmerülő egyik tulajdonság az unicitási előfeltevés. Ez a többes számú határozott leírásoknál azonban problémát jelent, amire megoldásként (Link 1997) javaslatát követem, plurális individuumokat feltételezve. A tanulmányban megmutatom, hogy Link megoldása alkalmazható az igei tartományban is, vagyis fenntartható a progresszív eseményeknek a határozott leírásokkal való párhuzamba állítása. A bevezetés után, a második fejezetben először tisztázom a két alapfogalom –, az aspektus és a progresszív aspektus – itt alkalmazandó jelentését. A harmadik fejezetben vázolom (Kearns 1991) álláspontját az egyes és többes számú határozott leírásokkal kapcsolatban, ami azon alapszik, hogy a határozott névelő univerzális kvantifikációként fogható föl. Végül a negyedik fejezetben megmutatom, hogy a főnévi tartományhoz hasonlóan többes számú temporális individuumok feltételezésével fenntartható az unicitási követelmény az események körében is.
194
Nyelvészet
2. Aspektuális terminológia 2.1 Az aspektus általában Az aspektussal foglalkozó szakirodalomban az aspektus fogalmának sokféle használata van jelen egyszerre. A tanulmányban aspektus fogalmán a nézőpont aspektust (’viewpoint aspect’-Smith) értem, vagyis hogy egy eseményt „kívülről”nézünk-e osztatlan egységnek tekintve azt (perfektív), vagy „belülről” (progresszív). Eszerint aspektusnak tartom a hagyományosan is nézőpont aspektusnak tartott perfektív és imperfektív (progresszív) aspektust, valamint az egzisztenciális aspektust (Kearns 1991, Maleczki 2001). Nem tekintem azonban külön aspektusnak a Smith által a perfektívtől és imperfektívtől megkülönböztetett semleges aspektust, amely kategóriába azokat a predikátumokat sorolta, amelyek bizonyos esetekben perfektívként, más esetekben imperfektívként jelennek meg. A nemzetközi szakirodalomban rendszerint a vendleri osztályokra is aspektuális osztályokként szoktak hivatkozni (pl. Smith: ’situation aspect’). Én ezeket Kiefer után eseménytípusoknak tekintem, a nézőpont aspektus fogalmát pedig teljesen függetlennek tartom tőlük. 1. a) Péter lenyírta a füvet. b) Péter futott. A fenti mondatokat tehát nem tartom aspektuálisan különbözőnek, mindkettő perfektív aspektusú. Amiben különböznek, az az eseményszerkezetük. Az (1b) mondatban szereplő futott ige típusa - a cselekményigék - a következő tulajdonságokkal jellemezhető: atelikus, homogén, osztható, megszakítható, folyamatos. Ezek az intervallumtulajdonságok azonban szótárilag jellemzik az adott igét, nem pedig aspektuálisan. Aspektusról igék kapcsán nem beszélek, mert a nézőpont aspektus mondatszemantikai kategória. Meg kell azonban jegyezni, hogy (1b) mondat valójában több értelmű, hiszen a kontextustól függően az (1a)-hoz hasonló perfektív olvasat mellett kaphat progresszív értelmezést is (ld. később).
195
Nyelvészet
2.2 A progresszív Az aspektus fogalma után ebben a fejezetben a progresszív terminus fogalmát egyértelműsítem, és meghatározom azoknak a progresszív mondatoknak a halmazát, amelyeket vizsgálok. Az angolban a progresszív egy jól azonosítható szerkezet (be+V-ing). Az ilyen progresszív szerkezet használata szélesebb körű, mint a magyarban, és önálló használata is létezik, amin azt értjük, hogy az egyszerű jelen kifejezésére is használjuk időhatározói mellékmondat nélkül. 2. Manon is dancing this morning.135 Az angolban az egyszerű jelen mellett a progresszív szerkezetnek létezik továbbá jövőidejű, illetve ’slow-motion’ olvasata (Rothstein 2004), ami pl. sportközvetítésekben jelenik meg. A progresszív aspektus vizsgálatakor e két utóbbi olvasatot rendszerint külön kezelik. A magyarban nincs az angoléhoz hasonló, csupán morfológiai eszközökkel kifejezhető, egyértelműen a progresszívnek tulajdonítható szerkezet. A magyarban progresszívként tipikusan az Éppen …, amikor … szerkezetű mondattípusra szoktunk utalni. Az alábbi példasor azonban azt mutatja, hogy ez a szerkezet sem azonosítható egyértelműen a progresszív aspektussal, hiszen nem mindegyik mondat fejez ki progresszivitást. 3. a) Péter (épp) futott, amikor villámlott. b) Péter (épp) tüsszentett, amikor villámlott. c) Péter (épp) lenyírta a füvet, amikor villámlott. (3a) valóban azt fejezi ki, hogy a futás eseménye éppen folyamatban van a villámlás időpontjában, vagyis temporális keretként szolgál, de (3b-c) esetében mind a tüsszentés, mind a fűnyírás eseménye befejezett olvasatú. Ezek alapján a fent említett mondatszerkezet nem feltétlenül von maga után progresszív olvasatot, csak a mellékmondat eseményével való egyidejűséget. Ugyanakkor ennek fordítottja is igaz, 135 AngelikaKratzer példája, amellyel azt mutatta meg, hogy a progres�szív igealak - szemben a simple present formával - spatio-temporálisan kötött, vagyis nem habituális eseményre utal. A temporális keretet nyújtó progresszív olvasat azonban nem jelenik meg. (Kratzer1995)
196
Nyelvészet
vagyis olyan mondatok is kaphatnak progresszív értelmezést, amelyek nem az előbbi szerkezettel rendelkeznek. 4. a) Péter (épp) futott. b) Kettőkor Péter (épp) futott. c) Péter akkor (épp) futott. d) Péter (épp) fut. Bár a fenti mondatok egyikében sem adtunk meg mellékmondattal olyan eseményt, amelyhez a progresszív esemény temporális keretet adna, mindegyik esetben valamilyen módon azonosítható egy ilyen időpont. (4b) esetében az időhatározó segítségével, (4c) esetében anaforikus kapcsolaton keresztül, (4d) esetében a beszédidő alapján, (4a) esetében pedig a diskurzuselőzmény ismeretében meg tudjuk adni a kérdéses időpontot. Ez azt mutatja, hogy egy progresszív esemény valójában nem egy másik eseménynek nyújt temporális keretet, hanem egy időpontnak, a mellékmondatos szerkezetben pedig egyszerűen egy esemény segítségével adjuk meg ezt az időpontot. Mindezek után, progresszív mondaton minden esetben a progresszív értelmezésű mondatokat fogom érteni, vagyis azokat, amelyeknél a progresszív esemény temporális keretként szolgál a progresszív értelmezés alapjául szolgáló időpont számára. A tipikus szintaktikai szerkezetre pedig progresszív igeidőként vagy szerkezetként utalok. 3. A határozottság és az unicitás Ebben a fejezetben vázolom (Kearns 1991) álláspontját egyrészt a progresszívről mint határozott igeidőről, másrészt a többes számú határozott leírások problémájáról. Kearns egy hármas besorolást ad meg, ami a present perfect, a simple past és a progressive igeidőt jellemzi a határozottsággal kapcsolatban. Ebből csak a progresszívre vonatkozó részt idézem: „The progressive must be definite; the framed time must have an antecedent or be identified by an adverbial, and is also the target of durational modification.” (Kearns 1991, 185)136 Ezt a megállapítást alátámasztják a fent hozott példák is (4.a-d), amelyek kapcsán láttuk, hogy valóban mindig egyértelműen azonosít136 Annak tárgyalása, hogy a beágyazott időpont módosítható-e bizonyos típusú időhatározókkal, nem témája a jelen tanulmánynak, ezért a továbbiakban erről a tulajdonságról nem lesz szó.
197
Nyelvészet
ható a kérdéses időpont, még akkor is, ha nincs időhatározóval kifejezve. Kearns megjegyzi, hogy az igei tartományban megfigyelhető határozott-határozatlan szembenállást a főnévi tartományban a határozott és határozatlan névelő közötti különbséghez szokták hasonlítani, mégpedig a névelők szerepe alapján aszerint, hogy a diskurzusban ismert vagy új entitással állnak-e. A familiaritás alapú megközelítés mellett létezik azonban a névelőknek kvantifikációs alapú megközelítése, amely a határozott és határozatlan névelőt a többi determinánshoz (pl.: minden, néhány) hasonlóan általánosított kvantorként kezeli. Kearns megállapítja, hogy mindkét elmélet által megfogalmazott szempontra szükség van, és amellett érvel, hogy a kvantifikációs megközelítés alapján levezethető az ismertség fogalma is. Különbséget tesz teljes és nem teljes határozott leírások között. A teljes határozott leírások esetében nincs szükség az ismertségi követelményre, mert ezeknek a kifejezéseknek az esetében a teljes univerzumon teljesül az unicitási feltétel. Ilyen kifejezés például a Végtelen történet című könyv írója. A nem teljes határozott leírások esetében azonban van szerepe az ismertségnek, ilyen például a busz. Az ilyen kifejezések ese-tében az értékelés alapja nem lehet az egész univerzum, mert ott nyilván nem teljesülne az unicitás, hanem egy szűkebb kontextusra van szükség, ami a releváns környezetet adja meg, vagyis a releváns buszok halmazát, ami alapján már teljesülhet az unicitás. Ez a szűkebb kontextus a diskurzus, ami Kearns szerint diskurzus-reprezentációs eszközökkel adható meg. Ha a diskurzusban egyetlen megfelelő individuumot találunk, azzal teljesül az unicitás, de ez egyúttal azt is jelenti, hogy ez az individuum már korábbról része a diskurzusnak, vagyis ismert. Így kvantifikációs alapon megragadható az ismertség fogalma is. Kearns tehát minden határozott leírást kvantoros kifejezésnek tart, és elfogadja Chomsky álláspontját (Chomsky1975), miszerint a határozott névelő tulajdonképpen univerzális kvantor. Ha viszont a határozott névelő jelentéséhez tartozónak tekintjük az unicitást, akkor nem tudjuk megmagyarázni a többes számú határozott leírások létét (az elefántok). Kearns megoldása erre az, hogy a határozott leírások egyes vagy többes száma a predikátumon (elefánt- elefántok) múlik, vagyis az unicitás nem a névelőből ered, így a határozott névelőt mindkét esetben egységesen univerzális kvantornak lehet tekinteni. A hagyományos univerzális kvantortól (minden) eltérően a határo-
198
Nyelvészet
zott névelő egy olyan univerzális kvantor, amely egzisztenciális követelménnyel jár (unicitási követelménnyel azonban nem). Más megoldást javasol a többes számú határozott leírások problémájára (Link 1997). Az ő megoldása mellett teljesül az unicitás követelménye is, jelen tanulmány ezt követi. Link a univerzumban többes számú individuumokat is feltételez, amelyek félhálóstruktúrába rendezhetők, vagyis a modellt változtatja meg. Egy ilyen modellben a többes számú határozott leírásokkal (az elefántok) a félháló struktúra maximális elemére, vagyis az összes elefántot tartalmazó plurális individuumra referálunk, amiből mindig csak egy van, így automatikusan teljesül az unicitás követelménye. Ezt a megoldást támasztják alá azok a példák is, amelyekben a határozott leírás grammatikailag nem többes számú, szemantikailag azonban igen. 5. a) A bizottság összeült. b) A bizottság alszik. (5b) esetében az „A bizottság tagjai V” interpretáció helyénvaló, (5a) esetében nem. Az alszik predikátum disztributívan referál, az összeül predikátum csak kollektívan. Ez a különbség azonban egyértelműen az igei predikátum jelentéséből fakad. 4. Az unicitás és a progresszív Az előző fejezetek alapján megállapíthatjuk a progresszívról, hogy mindig van egy jól azonosítható időpont, amelyhez képest progresszívnek értelmeződik az adott esemény (4a-d), illetve, hogy temporális tulajdonságait tekintve a határozott leírásokkal állítható párhuzamba. 6. a) Délben Aurél éppen futott. b) Azon a napon délben/ Akkor délben Aurél éppen futott. c) *Egy /*Egyik /*Valamelyik délben Aurél éppen futott. d) Azokban az időpontokban Aurél éppen futott. A fenti példák közül (6a-b) egyértelműen alátámasztja Kearns idézett besorolását, miszerint a progresszív határozott igeidő. (6c) agrammatikussága is azt mutatja, hogy nem lehet határozatlan ez az
199
Nyelvészet
időpont, de legalább is specifikusnak kell lennie. A mondat grammatikussá tehető a következő módokon: 7. a) (Az említettek közül) az egyik délben/ időpontban Aurél éppen futott. b) Valamelyik délben Aurél éppen futott, amikor… A (7a) mondat grammatikussága azt mutatja, hogy egyértelműen specifikus értelmezést nyújtó környezetben a mondat elfogadhatóvá válhat. A (7b) mondat grammatikussága kétségtelen, de ez csak azáltal valósul meg, hogy kiegészítjük egy olyan tagmondattal, ami megfelelő ahhoz, hogy megadja a viszonyítási időpontot a progresszív számára. Ha nincs a kiegészítés, a valamelyik délben határozó önmagában nem alkalmas erre, mert nem egyértelmű a referenciája, nem határozott. Ezeknek a megállapításoknak ellent mondani látszik a (6d) példa. Itt egyértelműen több időpontról van szó, vagyis nem teljesül az unicitás feltétele, ami szükséges lenne a határozottsághoz, a mondat mégis grammatikus. Az előző fejezetben tárgyalt egyes és többes számú határozott leírásokhoz hasonlóan itt is alkalmazhatjuk (Link1997) megoldását, vagyis a modellben időpontok mellett feltételezhetünk plurális időpontokat, így az unicitás feltétele teljesül. Az alábbi két példákban az események és az időpontok viszonya nem egységes. 8. Hol volt márc. 2-án 8 órakor és 19 órakor? a) Éppen futottam. b) Éppen túráztam/másztam föl a hegyre. 9. Hol volt márc. 2-án és márc. 3-án? a) ?Éppen futottam. b) Éppen vitorláztam. Az első kérdésnél az a) választ értelmezhetjük úgy is, hogy egyetlen futás eseményről van szó, vagyis kollektívan, de értelmezhetjük úgy is, hogy a különböző időpontok különböző futás eseményhez tartoznak, vagyis disztributívan. (8b) esetében már inkább a kollektív olvasat a preferált, hiszen a túrázás és a hegymászás feltehetőleg hosszabb esemény, mint egy „átlagos” futás esemény. A következő kérdésben (9) nagyobb léptékű időegység szerepel, ezért kérdéses a (9a) mondat elfogadhatósága az egyetlen, két napot meghaladó (kumulatív olvasat),
200
Nyelvészet
vagy akár két, egy-egy napot meghaladó (disztributív olvasat) futás esemény feltételezése esetén. A (9b) válasz azonban tökéletes, mivel a vitorlázás rendesen tartósabb, jóval nagyobb léptékű tevékenység, mint a futás. Vagyis mindegyik esetben szerepet játszik a világtudásunk is. Csakúgy, mint a határozott leírások esetében, itt is az igei predikátum jelentése dönti el, hogy melyik olvasat lehetséges. A főnévi tartományban is találkoztunk a disztributív, illetve kollektív olvasat megjelenésével, ami nem jelent problémát az igei tartományban sem a plurális időpontok feltételezése szempontjából. 5. Összefoglalás A tanulmány kiindulópontja az volt, hogy a főnévi csoportok és az események között számos tulajdonságukat tekintve párhuzam figyelhető meg. Ilyen hasonlóság az anaforikusság és a határozottság, amit a főévi tartományban a határozott névelő szerepéhez kapcsolunk. Mivel a progresszív mondatok temporális tulajdonságait rendszerint a határozott névelő segítségével adják meg, azt vizsgáltam, hogy a határozott névelővel járó unicitási feltétel megjelenik-e a progresszívnél is. A tanulmányban megmutattam, hogy a progresszív mondat ugyanúgy unicitási előfeltevéssel jár, mint a határozott leírások, valamint hogy a többes számú határozott leírásokhoz hasonló probléma a progresszív mondatok esetében is megjelenik, amire szintén alkalmazható (Link1997) megoldása. A főnévi és igei tartomány közötti, szűkebben a progresszív események és a határozott leírások közötti párhuzam tehát a vizsgált jelenségre, az unicitási követleményre is kiterjed. Felhasznált irodalom Chomsky, Noam. 1975: Questions of form and interpretation. Linguistic Analysis 1, 75-109. Kearns, K. S. 1991: The Semantics of the English Progressive, Dissertation, Dept.of Linguistics and Philosophy, MIT Kiefer, F. 2006: Aspektus és akcióminőség különös tekintettel a magyar nyelvre Budapest, Akadémiai Kiadó. Kratzer, Angelika. 1995: Stage-Level and Individual-Level Predicates. In G. Carlson and J. Pelletier (eds.): The Generic Book.Chicago (Chicago University Press), 1995, 125-175. To be
201
Nyelvészet
reprinted in James Higginbotham (ed.) Language and Cognition. Oxford (Basil Blackwell). Link, Godehard. 1997: Algebraic Semantics in Language and Philosophy (CSLI Lecture Notes 74). Stanford: CSLI. Maleczki, Márta. 2001: Az információs szerkezet, a szintaktikai szerkezet és az aspektus összefüggései a magyarban: a progresszív és az egzisztenciális aspektus. Bakró Nagy – Bánréti – É. Kiss (szerk.): Újabb tanulmányok a strukturális magyar nyelvtan és a nyelvtörténet köréből, 165-181. Osiris, Budapest, 2001 Rothstein, Susan. 2003: Structuring Events, Blackwell Publishing Smith, Carlota 1991: The Parameter of Aspect, 1991. 2nd edition 1997. Kluwer Academic Press
202
Nyelvészet
Tóth Csilla:
Monotonitás és következtetések a magyar statikus lokatívuszi ragok, névutók esetében Bevezetés A monotonitás olyan általános alapelv, mely az emberi érvelés (human reasoning) egyik alapvető komponense. A monotonitás a szillogisztikus érvelés egyik kulcsa (Bart Geurts 2003, van Eijck 2007, van Benthem 2007), mégpedig olyan kulcs, mely kognitív magyarázatot is szolgáltat a következetetésekre (Geurts 2003). Éppen ezért ígéretesnek tűnik a lokalizátorok137 monotonitásának és a lokalizátorokat tartalmazó mondatok közötti következtetések vizsgálata. A dolgozatban arra a problémára szeretnék fókuszálni, hogy milyen szerepet játszik a lokalizátorok pontmonotonitása a következtetésekben. Vizsgálataimban olyan egyszerű mondatokból indulok ki, melyekben egy lokalizált objektumra referáló DP, egy statikus lokalizátort tartalmazó lokatívuszi frázis és egy kopula szerepel. Az általánosított kvantorok vagy a determinánsok esetében a monotonitásra megfogalmazott definíciók a kvantorokat, determinánsokat tartalmazó mondatok igazságértékén keresztül közvetlen kapcsolatot teremtenek a kvantor/determináns monotonitási tulajdonsága és az őket tartalmazó állítások közötti következtetések között (Barwise Cooper 1981, van Eijk 2007). A lokatívuszi prepozíciók esetében azonban Zwarts - Winter (2000) a pontmonotonitást a lokatívuszi frázisokra definiálták, nem pedig állításokra. (Ez érthető, hiszen az angol lokatívuszi prepozíciókat egyargumentumú predikátumokként kezelték.) Egyetlen mondat utal arra a hivatkozott cikkben, mit is jelent(het) ez a tulajdonság a mondatok szintjén: „Intuitively, point-monotonicity corresponds to truth preservation under enlargement/diminuation of the reference object.” A problémát egyrészt az jelenti, hogy Zwarts-Winter (2000) definíciója nem foglal magába közvetlen kapcsolatot a lokalizátorok pont-monotonitása és az állítások közötti következtetések között, másrészt viszont, ha a lokalizátorokat - a determinánsokhoz hasonlóan – két-argumentumú predikátumoknak tekintjük, azaz a lokalizált és vi137 Azért, hogy a statikus lokatívuszi ragokra, névutókra, esetleg akár az ilyen funkciójú prepozíciókra is együtt tudjak utalni, a rövidség kedvéért kölcsönöztem a Marcus Kracht (2002) által használt localizer kifejezést.
203
Nyelvészet
szonyítási objektumoknak megfelelő ponthalmazok/területek közötti relációknak, és így pl. van Eijk (2007) szellemében hasonló következtetési formulát tételezünk fel a lokalizátorok monotonitására (2), mint a determinánsok (1) esetében, akkor úgy tűnik, a nyelvi adatok rácáfolnak a séma általánosságára. (1) Quant (X,P) X ⊆ Y Quant↑ Quant (Y,P) (2) L (X,Z) X ⊆ Y L↑ L (Y,Z) (2) jól illeszkedik pl. az alábbi állításokra: (3) A ház Párizsban van. → A ház Franciaországban van138. (4) –bAn’ (Párizs’, a ház’) Párizs’ ⊆ Franciaország’ –bAn’(Franciaország’, a ház’) Ha azonban (2)-ben Z helyére más általánosított kvantort helyettesítünk, – pl. (Pontosan) három tolvaj – akkor nem biztos, hogy áll ez a következtetés. Azt is meg kell vizsgálni, hogy a lehetséges szórendi változatok közül (a semleges mondatokat számításba véve) az állítás logikai tartalmának megfelel-e az L(X,Z) forma. A következő részben a monotonitás kalkulust, mint az emberi érvelésben működő egyik általános elvet szeretném bemutatni a természetes logika kereteiben. A második részben a fent megfogalmazott problémára fókuszálnék, vagyis arra, hogy milyen kapcsolat van a lokalizátorok pont-monoton tulajdonsága és a következtetések között. Végül, felvázolnék egy lehetséges formális megoldást. 1. Monotonitás a természetes logikában Az 1980-as években kezdett megfogalmazódni az az elképzelés, hogy a természetes nyelv nemcsak egy eszköz arra, hogy kimondjunk dolgokat, vagy hogy kommunikáljunk egymással, hanem egy „természetes logikával” is rendelkezik (van Benthem 2007). Lényeges, hogy az érvelés moduljai a felszíni formán működnek. Az egyik ilyen érvelési modul a monotonitás, vagyis a predikátum kicserélhetőség. 138 Az eredeti angol példa Zwarts-Winter (2000)
204
Nyelvészet
A monotonitás pszichológiailag is plauzibilis elképzelés az emberi érvelés következtetési folyamataira (Geurts 2003). A rendezés-megőrző, vagy monoton-növekvő függvények: ha X ⊆Y, akkor f(X) ⊆ f(Y) A rendezés-megfordító, vagy monoton csökkenő fügvények: ha Y ⊆ X, akkor f(X) ⊆ f(Y) Az alábbiakban a monotonitáson alapuló érvelés általános struktúráinak szabályait szeretném áttekinteni, hogy illusztráljam azt, hogy olyan általános elvről van szó, mely a nyelvi struktúra bármely szintjén működhet. Általánosságban megfogalmazva: X≤Y F↑ F(X) ≤ F(Y) F α→β típusú, monoton növekvő, X,Y α típusú kifejezések, F(X), F(Y) β típusú kifejezések, ≤ részben rendezési reláció. A szabály egyik olvasata annak explikálása, hogy F rendezésmegőrző, vagyis monotonnövekvő. A másik olvasata az a következtetés, ami annak következménye, hogy F monoton növekvő. Az alábbi szabály érvényes, ha F monoton csökkenő: X≤Y F↓ F(X) ≥ F(Y) Nézzünk példákat a monotonitás speciális esetire. 1. Mit jelent a monotonitás állítások esetében? Ha X,Y, F(X), F(Y) t típusúak, akkor ≤ logikai következmény (vagy implikáció), akkor a következőt kapjuk: X≤Y F(X) F(Y)
F↑
Nyelvi példa erre a szabályra, X legyen ’Mari táncol.’, Y legyen ’Mari mozog.’ F: kecsesen.
205
Nyelvészet
Monoton csökkenő függvénnyel interpretálható nyelvi elem pl. a tagadás, az alábbi szabály szerint működik: X≤Y F(Y) F(X)
F↓
Nyelvi példával: ha ’Mari táncol’ (X), akkor ’Mari mozog’ (Y), és ’Mari nem mozog’, ebből következik, hogy ’Mari nem táncol.’ 2. Az álatlánosított kvantorok esetében: Q(X) X ⊆Y Q↑ Q(Y) Ekkor X, Y e→t típusú, Q(X), Q(Y) t típusú, Q pedig ((e→t)→t) típusú. 3. Determinánsok monotonitása A determinánsok kétargumentumú predikátumokként is felfoghatók, így négyféle szabály adódik a jobb- és baloldali argumentumokra való monotonitást is figyelembe véve. D(X,P) X ⊆ Y D(Y,P)
D(↑,-)
D(P,X) X ⊆ Y D(P,Y)
D(-,↑)
D(Y,P) X ⊆ Y D(X,P)
D(↓,-)
D(P,Y) X ⊆Y D(P,X)
D(-,↓)
Látható a fentiekből, hogy a monotonitás általános szabályából kiindulva, amely az állítások közötti következményrelációban ragadható meg, a szintaktikai struktúra más egységeire is specifikálható a monotonitás. A lokatívuszi ragokkal, névutókkal kapcsolatosan kérdés, hogy felfoghatók-e kétargumentumú predikátumokként, és (12)-(15)höz hasonló szabályokkal leírható-e a monotonitási tulajdonságuk.
206
Nyelvészet
2. A problémák bemutatása A nyelvi elemek közül az általánosított kvantorok monotonitási tulajdonságai a legismertebbek. Az általánosított kvantorok esetében a monotonitás definíció szerint közvetlen kapcsolatban áll az állítás igazságával. (Barwise-Cooper 1981) Egy Q kvantor monoton növekvő, ha X ∈ Q és X ⊆ Y ⊆ E akkor Y∈ Q. Egy Q kvantor monoton csökkenő, ha X ∈ Q és Y ⊆ X ⊆ E akkor Y ∈ Q. Ezt láthattuk a természetes logika szabályaiban (7), illetve a determinánsok esetében (12)-(15). Az angol lokatívuszi prepozíciók monotonitási tulajdonságait Zwarts – Winter (2000) definiálták vektortér szemantikai modellben. Az ő definíciójuk (18) a lokatívuszi frázisok denotációi közötti kapcsolat függvényében értelmezi a monotonitást, mivel a lokatívuszi prepozíciókat egyargumentumú predikátumokként kezelik. Legyen P egy prepozíciós függvény, és X⊆Dpt. P pontmonoton növekvő X fölött (PMON↑) akkor és csak akkor,
ha
∀ A, B ∈X [A⊆B → Pe(A) ⊆ Pe(B)] P pontmonoton csökkenő X fölött (PMON↓) akkor és csak akkor,
ha
∀ A, B ∈X [A⊆B → Pe(B) ⊆ Pe(A)]
Dpt topológiailag egyszerű területek tartománya. A fenti definíció azt mondja ki, hogy a P prepozíciós függvény akkor és csak akkor pontmonoton növekvő, ha teljesül az a feltétel, hogy ha van két olyan topológiailag egyszerű terület, melyek közül A része B-nek, akkor a P prepozíciós függvénynek megfelelő Pe139 függvény által A-hoz és B-hez rendelt ponthalmazok között is ilyen irányú reláció áll fenn, azaz Pe(A) ⊆ Pe(B). P akkor és csak akkor pontmonoton csökkenő, ha az A része B139 Pe = λ A.λ p. ∃ v ∈ P(A)[p=e-point(v)] Az angol lokatívuszi prepozíciók (hasonlóan a magyar ragok, névutók) olyan függvények (P) Zwarts – Winter (2000) modelljében, melyek ponthalmazokhoz vektorhalmazt rendelnek. A pontmonotonitás szempontjából a vektorok végpontjainak van jelentősége, ezért van szükség a Pe függvényre, ami ponthalmazokhoz ponthalmazokat rendel.
207
Nyelvészet
nek feltétel esetén a B-hez rendelt ponthalmaz lesz része az A-hoz rendelt ponthalmaznak. Definíciójuk alapján pontmonoton növekvő az angol in, inside pontmonoton növekvő, az outside pontmonoton csökkenő. A magyar ragok, névutók közül a -bAn tekinthető minden körülmények között pontmonotonnak. A kívül és belül a magyarban ritkábban fordul elő téri jelentésben, ezért nehéz a definícióknak megfelelő nyelvi példákat tallálni, valamint a magyar névutók denotációira az angol megfelelőiktől eltérő definíciót javaslok, amely alapján nem tekintem őket feltétel nélkül pontmonotonnak. (Erről részletesebben Tóth 2010.) A továbbiakban a -bAn pontmonotonitásával fogok foglalkozni, illetve megvizsgálok néhány kívül névutót tartalmazó nyelvi példát, melyek olyan szituációkra vonatkoznak, melyekben a kívül pontmonoton csökkenőnek tekinthető. Zwarts – Winter (2000) egy mondat erejéig utal arra, milyen szerepet tulajdonítanak a pontmonotonitásnak a következtetésekben: „Intuitively, point-monotonicity corresponds to truth preservation under enlargement/diminuation of the reference object.” A következő példával szemléltetik állításukat: The house is in Paris. ==> The house is in France. Ez alapján a példa alapján valóban úgy tűnik, hogy az in pontmonoton növekvő tulajdonsága megfelel a viszonyítási objektum növelhetőségének az igazságérték megváltoztatása nélkül. Azonban már itt is felmerül a probléma, hogy a pontmonotonitás a viszonyítási objektumokat alkotó ponthalmazok és a lokatívuszi frázisok denotációját alkotó ponthalmazok közötti relációkra épül, tehát nem látszik a definícióból, hogy milyen befolyása lenne a mondat igazságértékére. A (19)-es példa mögött hasonló logikai formát tételezhetünk föl, mint (12), tehát az in prepozíciót kétargumentumú predikátumnak tételezve föl a (2) sémát kapnánk. Megismétlem (2)-t: L (X,Z) X ⊆ Y L (Y,Z)
L↑
Az alábbi adatok a (20) séma szerint működnek: A ház Párizsban van. ==> A ház Franciaországban van. Néhány gyerek a szobában van. ==> Néhány gyerek a házban van.
208
Nyelvészet
Minden gyerek a szobában van. ==> Minden gyerek a házban van. Azonban, úgy tűnik, nem minden nyelvi adatra illeszkedik ez a formula. Nézzük azokat az adatokat, melyek ellentmondani látszanak ennek a sémának: Kevés bútor van a szobában. =/=> Kevés bútor van a házban. Legfeljebb három szék van a szobában. =/=> Legfeljebb három szék van a házban. Párosszámú szék van a szobában. =/=> Párosszámú szék van a házban. A példák alapján úgy tűnik, hogy az állítások következtetések irányát nem a lokalizátorok pontmonotonitása határozza meg, hanem inkább a determináns monotonitási tulajdonsága. (21)-(23)-ban jobbmonoton növekvő determinánsokat látunk, melyek jobboldali argumentumát éppen a lokatívuszi frázisok foglalják el. (24)-(25)-ben jobbmonoton csökkenő detreminánsok140 vannak, tehát a következtetés épp az ellenkező irányba működik, míg (26)-ban nem monoton a determináns, tehát a következtetés egyik irányba sem működik, hiába pontmonoton a lokatívuszi rag. A következő részekben arra keresek választ az alkalmazott modellek keretei között, hogy hogyan lehet explicitté tenni a lokatívuszi frázisok és a többi mondatrész közötti szemantikai kapcsolatot, s ezáltal meg szeretném mutatni, hogy a ragok, névutók pontmonotonitása mennyiben feltétele a következtetéseknek. 3. A javasolt formális megoldáslényege A vizsgált állításokban megfigyelhető, hogy a következtetések irányát alapvetően a determinánsok monotonitási tulajdonságai határozzák meg, ezért a determinánsok jobbmonotonitására vonatkozó formulából kell kiindulni. D(P,X) X ⊆ Y D(-,↑) D(P,Y) 140 A kevés itt olyan értelemben jobbmonoton csökkenő, hogy ’egy bizonyos n számnál kisebb’.
209
Nyelvészet
D(P,Y) X ⊆Y D(P,X)
D(-,↓)
A formulában szereplő feltételt (X ⊆ Y ) kell kielégítenie a lokatívuszi ragok, névutók denotációinak. Ezt a feltételt kétféleképpen elégíthetik ki: egy alkalmas szituáció fennállása esetén; a lokatívuszi ragok, névutók pontmonotonitása által. Az 1. esetre példa:
Az ábrázolt szituációban a pálcikaember nézőpontjából a szürkével jelölt ponthalmaz nagyjából megfelel a ház mögött kifejezés denotációjának, míg a narancssárgával jelölt a pad alatt kifejezés denotációjának. Ha ebben a szituációban igaz (29), akkor következtethetünk (30) igazságára. A macska a pad alatt van. A macska a ház mögött van. Látható, hogy a két állítás közötti logikai kapcsolat feltétele egyrészt a lokalizált objektumot (macska) kifejező DP determiánsának jobboldali monotonitása, mégpedig jobbmonoton növekvése, másrészt pedig a lokatívuszi frázisok denotációi között fennálló részhalmaz reláció, amit itt az adott szituáció biztosít. Más szituációban nem ga-
210
Nyelvészet
rantált, hogy a mögött, illetve az alatt kifejezéseket tartalmazó lokatívuszi frázisok denotációi részhalmaz viszonyban állnak egymással. A 2. esetben a lokalizátorok pontmonotonitása ezt a szükséges részhalmaz relációt, az ilyen állítások közötti következtetések feltételét a viszonyítási objektumokhoz képest, szituációtól függetlenül, szabályszerűen biztosítja. Ennek megmutatásához a természetes logika alapján ismertetett sémán kívül felhasználtam felhasználtam Barwise - Cooper (1981) elméleti keretét valamint Zwarts – Winter (2000) lokalizátorok denotációira vonatkozó definícióit, és Mador-Haim – Winter (2007) elméletét. A formális megoldáshoz módosítottam Zwarts-Winter (2000) pontmonotonitásra adott definícióját Mador-Haim – Winter (2007)-ben definált függvény segítségével. A megoldás részletes bemutatására jelen dolgozat keretei között nincs lehetőség. (l. Tóth 2011) Felhasznált irodalom Barwise-Cooper 1981: Generalized Quantifiers and Natural Language. Linguistics and Philosophy, 4:159-219 van Benthem: A brief history of natural logic. In M. Chakraborty, B. Löwe, M. Nath Mitra and S. Sarukkai, eds., Logic, NavyaNyaya & Applications, Homage to Bimal Krishna Matilal. College Publications, London. van Eijk, J.2007: Natural Logic for Natural Language, Lecture Notes in Computer Science, Vol. 4363/2007, 216-230. http://homepages.cwi.nl/~jve/ papers/07/pdfs/BATUMIfinal.pdf Eschenbach, C 1999: Geometric structures of frames of reference and natural language, Semantics, Spatial Cognition and Computation 1.Kluwer Academic Publisher Geurts, B.2003: Reasoning with quantifiers. Cognition 86: 223251 Geurts, B. 2003: Monotonicity and Syllogistic Inference: a reply to Newstead. Cognition 90: 201-204. Kracht, M 2002: On the Semantics of Locatives. Linguistics and Philosophy 25: 157–232 Tóth, Cs 2010: A magyar statikus helyhatározóragok/névutók denotációs tulajdonságai egy vektortér-modellben. Lingdok 9. Szeged, JATEPress. 215-231.
211
Nyelvészet
Tóth, Cs 2011: Monotonitás és következtetések a magyar statikus lokatívuszi ragok, névutók esetében, (megjelenés alatt) Zwarts, J-Winter, Y. 2000: Vector Space Semantics: a Modeltheoretic Analysis of Locative Prepositions, Journal of Logic, Language and Information 9: 169–211
212
Nyelvészet
Nádasdi Péter
Prenominális vonatkozó szerkezetek a magyarban141 1. Bevezetés Az Információs Társadalom kutatási program Elméleti alapkutatások főirányán belül az Általános kompetencia altémájában az információ mint az információs társadalom központi fogalma kerül a kutatás előterébe. Az információnak a legexplicitebb és legárnyaltabb kódrendszere a nyelv. Az emberi nyelvek sajátosságainak a tanulmányozása központi jelentőségű alapkutatás, és a szintaxissal kapcsolatos nyelvészti munka egyértelműen hasznosítható elméleti nyelvészeti területen. A cikk ennek megfelelően olyan, a mai magyarban is létező szintaktikai szerkezetekkel foglalkozik, mint a Vágó István vezette vetélkedő, ahol a személyjelölő a hátul helyet foglaló verbális elemhez kapcsolódik, ezért a továbbiakban hátul jelöltnek (HJ) nevezzük, és a vére hullott Vászka, ahol a személyjelölő az elöl álló nominális elemen jelenik meg, így ezt a továbbiakban elöl jelöltnek (EJ) hívjuk. Az elölt jelölt leírását a mai magyar nyelvben Nádasdi (2010)-ben ismertetem. A két szerkezet fontos jellemzője, hogy szintaktikailag még mindig önálló és produktív alakok, továbbá egy nominális (Vágó Istán, vére) és egy -t,-tt toldalékos verbális elem (vezet-t-e, hull-ott) kapcsolatából állnak, valamint személyjelölő található a szerkezet egyik tagján (vezet-t-e, vér-e). A generatív nyelvelméletek közül minimalista elméleti keretbe ágyazva végzem el a szerkezetek szintaktikai elemzését. Feltételezem, hogy a kérdéses konstrukciók vonatkozó szerkezetként értelmezhetők. Eszerint alkalmazható rájuk Chomsky (1977, 1981) definíciója, amely szerint az Ā-függőségek csoportjába tartoznak. A tanulmányban az elméleti keretként felhasznált Adger–Ramchand (2005) minimalista elemzési módszerének bemutatása után megvizsgálom a véges igeség lehetőségeit, hogy a Chomsky (1981) által az finitség kritériumainak megállapított Tense és Agreement jegyekkel rendelkezik-e a szerkezetek verbális eleme, amiből következik, hogy véges ige talál141 *Köszönetemet fejezem ki témavezetőmnek, Kenesei Istvánnak még ha nem minden-
ben is értettünk egyet a szerkezet véges (finit) jellegének megítélésében. Természetesen minden felelősség egyedül engem terhel a cikk esetleges hibáiért és hiányosságaiért.
213
Nyelvészet
ható a kérdéses konstrukciókban. Végül az elméleti keretbe való behelyezéssel együtt elvégzem a szerkezet szintaktikai elemzését. 2. Véges ige vagy igenév A szintaktikai elemzés előtt meg kell vizsgálnunk azt a kérdést: vajon a szerkezetek verbális eleme véges ige vagy igenév. Laczkó (2001) már kimutatta, hogy a HJ nem lehet birtokos szerkezet, amely nem szerencsés megoldás, ugyanis az igei és igenévi predikátumok jellegzetesen nem osztják ki ezt a funkciót, és ha birtokosnak tekintenénk az első tagot, nem tudnánk megmagyarázni, miért nem kaphatja meg a részes eset ragját. Nádasdi (2006)-ban Laczkóval egyetértve kijelentem, hogy ellentétben a birtokos szerkezettel, ahol mindig megjelenhet a részeshatározó is, és az egyes számú mutató névmás csak részesetben fordulhat elő, a kérdéses szerkezetben soha sem lehet dativus. Ugyanakkor Nádasdi (2011) szerint az EJ esetében ha birtokviszony lenne a szerkezet két tagja között, akkor azt jelölni kellene egy másik elemen, ahogy a szokásos birtokos szerkezetnél ez így van, márpedig a szerkezet verbális tagján semmilyen személyjelölés sem található, és a személyjelölő a verbálison agrammatikus szerkezetet hoz létre: a vére hullott(*-a) Vászka. Továbbá ha birtokosi szerepű lenne, nehezen tudnánk megmagyarázni, hogy a HJ-hez hasonlóan miért nem vehet fel dativusi ragot: *a vérének hullotta Vászka, így tehát a birtokos funkciót kizárhatjuk. Ugyanakkor még nem bizonyítottuk be, hogy csakis igéről lehet szó, hiszen alanyesetet igenévtől is származtathatunk, mint pl. a -ván,-vén esetében, l. Sárik (1998). A generatív nyelvelméletekben a kormányzás-kötés keretében Chomsky (1981) óta a nominativus kiosztása a Tense jegyhez köthető, nem pedig az Agr jegyhez. Éppen ezért nem beszélhetünk a birtokos szerkezetnél nominativusról, csakis esetnélküliségről lehet szó den Dikken (1999) és É. Kiss (2002) szerint. É. Kiss (2002) ez okból hangsúlyozza szintén, hogy alanyeset csupán Tense jegyhez köthető. Ebből az következik, ha tehát van Tense jegy, akkor van nominativus. És ha den Dikken (1999) és É. Kiss (2002) megoldását fogadjuk el, miszerint a birtokosnál nem lehet nominativus, hanem eset nélküli (dativus) formában áll a birtokos, ami szerkezeti eseteknél (Nom., Acc., Gen., Dat.) absztrakt eset formájában fordulhat elő, és amiből az következik, hogy alanyesetet más nem adhat, mint a Tense jegy, akkor a fenti tétel megfordítva is igaz. Ha van nominativus, kell lennie Tense jegynek, illetve a Tense jegy terminális megfelelőjének, azaz jobb
214
Nyelvészet
esetben egy testes, hangalakkal jelölt időjelnek. A kérdéses szerkezetekben találunk is ilyet, ha levágjuk a szótövet és az egyeztető morfémát, ami nem más, mint a -t, -tt toldalék (vezet-ett-e, hull-ott-Ø), és ez a múlt idő jelével azonos. Azzal, hogy igazoltuk mind az Agr jegy (Ø), mind pedig a Tense jegy (-t,-tt) meglétét, egyúttal igazoltuk, hogy véges igéről van szó a kérdéses szerkezetekben, azaz a HJ-ben és az EJ-ben is. 3. Az elméleti háttér: Adger−Ramchand (2005) A generatív elméletek közül a vonatkozó szerkezetek meghatározására Chomsky (1977, 1981) elképzelését veszem át, amely szerint a vonatkozó szerkezetek az Ā-függőség tipikus példái, és ezek esetében valamely operátor (Ā-kötő) köt valamilyen változót (üres kategória), ami lehet nyom vagy pro. Az üres kategóriát az EJ esetében a személyjelölő megjelenéséből és egy testesen megjelenő birtokos hiányából levont következtetés eredményeként rekonstruálhatjuk: a t/pro vére hullott Vászka, míg a HJ-ra vonatkozólag l. Kenesei (1986), Laczkó (2001) és Nádasdi (2006): a Vágó István t/pro vezette vetélkedő. Adger–Ramchand (2005) az „azonosítási megfeleltetést” (identity effect) használja fel, hogy eldöntse: mozgatás vagy egyesítés történik-e. Az azonosítási megfeleltetés érvényesülése esetében a vélt elmozgatott összetevő és a keletkezett űr helyén megjelenő másolat megegyezik, ami azt jelenti, hogy az elmozgatott összetevő minden változtatás nélkül visszahelyezhető az űr helyére, és lokális hatások nem érvényesülnek. Ezt az űrt nem nyomként (másolatként) interpretálhatjuk, hanem fonetikailag üres pro-ként. Ha van pro, nem léphet fel mozgatás, csakis helyben generálás, azaz egyesítés történik: a névmás és az ige egyesítése. Ha viszont névmás jelentkezik, amely magán viseli az id jegyet (identification, azonosítás), léteznie kell egyeztetésnek, azaz a névmást valamilyen értékkel kell ellátnunk, hogy interpretálni tudjuk. A fent leírtakat a következő ír mondat szintaktikai levezetésén és szemantikai interpretációján szemléltetem (Adger–Ramchand 2005): (1) An duine a bhuail- -f-ea-s sé pro az ember comp ver tense agrfut fwh ő-masc pro comp[Λ, id:dep] pro[id: ] → comp[Λ, id:dep] pro[id:dep] λx x Jelentése: ’Az az ember, akit ő meg fog verni.’
215
Nyelvészet
A fenti vonatkozó mellékmondat űrt tartalmaz, amelyet Adger– Ramchand névmásként interpretál, hiszen kimutatják, hogy a wh-konstrukcióknál, így a vonatkozó mellékmondatoknál sem beszélhetünk másolatról, hiszen mellékmondatban megjelenő űr nem egyezik meg a vélhetően kimozgatott összetevővel. Az ilyen névmás értékeléséhez szükség van egy [id:dep] jegyű mondatjellemzőre, amit az a funkcionális kategória képvisel a tagmondatban. A mondatjellemző dep-ként értékeli a névmást. A mondatjellemzőnek elvileg nincs szüksége a névmás jelenlétére, hiszen az értelmezhető, így nem kell már értékkel ellátni. A névmás megjelenésére azért tart igényt, mert ha mind a [Λ] jegyet, mind az id jegyet ezen az elemen értelmezzük, egyszerre értelmeződik operátornak és változónak. Viszont a mondatjellemző csak operátor szerepű. Így a névmás is hordoz egy ugyanilyen id jegyet (a fellépő értékelés miatt), ami életbe lépteti az „Egyeztetés egyszeres értelmezéssel” (Interpret Once Under Agree /IOA/) elvet: az interpretálandó jegyek csak egyszer interpretálhatók az egyeztetési láncban. Ez az elv biztosítja, hogy csak a névmáson értelmeződik ez a jegy. 3.1. A szerkezet szintaktikai elemzése Legelőször is meg kell vizsgálnunk, mennyiben mutat egyezést a vonatkoztatott főnév és a vonatkozó mellékmondatban megjelenő űr, ha Adger−Ramchand (2005) elméletét szeretnénk kiterjeszteni a magyar véges igéjű prenominális szerkezetekre: (2) Elek látta a [__i vérük hullott] *katonáki / katonákatj az utcán. (3) Egy [Vágó István __i vezette] vetélkedőtj (láttam a tévében) (4) *Vágó István egy vetélkedőt vezette. A fenti példák azt mutatják, hogy lokális hatások működnek, amelyek mozgatás művelete esetén nem érvényesülhetnek. Az üres kategóriát az azonosítási megfeleltetés segítségével pro-ként azonosítom, mert nem helyezhetjük vissza a tagmondatban az űr helyére az antecedenst, hiszen az antecedens a főmondat megkívánta argumentumszerepek szerinti eseteket kaphat, amelyek a mozgatását lehetetlenné teszik. A Vászkái-t akarom, hogy ti eljöjjön típusú mozgatást meg az zárja ki, hogy *katonák vérük konstrukció nem létezik, tehát a katonák nem mozoghat ki a beágyazott tagmondatból, hogy a
216
Nyelvészet
főmondatban megkaphassa az esetét. A határozatlan névelős alakkal (3) sem mutat egyezést a vonatkozó mellékmondatban megjelenő űr. Az is jól látszik, hogy a vezette tárgyas ragozású igealak nem egyezhet egy határozatlan főnévvel (egy vetélkedő), ami kizárja, hogy kimozgattunk onnan bármit is. Továbbá a birtokos szerkezet birtokosa vagy esetjelöletlen (absztrakt eset), vö. den Dikken (1999) és É. Kiss (2002) vagy részes esetet kap, azonban a módosított főnév esetét a főmondatban betöltött szerepe határozza meg. A vére hullott katona/katonák azért nem származhat mozgatásból, mert bár a katoná(k)nak (a) vére is jó konstrukció, kiinduló szerkezetnek ezt nem, csak a katona/katonák vére szerkezetet fogadhatnánk el, ezt az alábbiakban fejtem ki, viszont a birtokos szerkezetekben a dativusi forma mindig létrehozható, így nem tudnánk megmagyarázni, hogy ebben a szerkezetben miért lenne tilos a részes eset. A következő példákban, vö. den Dikken (1999), látható, hogy az egyes számú (labdája) vagy többes számú (labdájuk) birtokos személyjeles142 forma hatással van arra, hogy mozgatás (6) vagy helyben generálás (egyesítés) (5) művelete történik: (5) A gyerekekneki hihetetlenül messzire gurult (*ti) a proi labdájuk (6) A gyerekekneki hihetetlenül messzire gurult ti a (*proi) labdája A vizsgált szerkezetünknél azonban a részes eset testes esetragja, a -nEk a kimozgatott pozíció helyén nem maradhat magában, a főnévvel együtt mozoghat, ez (6)-ban lehetséges is. A kérdéses szerkezetben viszont az teszi lehetetlenné a mozgatását, hogy ott a főmondatban betöltött szintaktikai szerepe határozza meg az esetét, ami megakadályozza, hogy a beágyazott tagmondatból bármit is kimozgassunk, lokális hatások működnek, ezért nem egy másolat (nyom), hanem csak egy (üres) névmás helyettesítheti a konstrukcióban: (7) a [proi/(*ti) vérüki hullott] katonákatj/*katonáknaki láttam (8) a [proi/(*ti) vérei hullott] katonákatj/*katonáknaki láttam (9) A [Vágó István (*őt/*őket/*azt/*azokat) vezette] vetélkedő(k) Láthatjuk, hogy egy részes esetben álló főnév nem helyezhető az űr helyére, mert azt nem mozgathatjuk ki a beágyazott tagmondatból, hiszen lokális hatások érvényesülnek, ezért az azonosítási meg142
217
A birtokos toldalékokat Antal (1961) értelmében jelnek tekintem, és nem ragnak.
Nyelvészet
feleltetés nem működik. Az űr helyén így pro-t kell feltételeznünk. A vonatkozó névmást pedig Kayne (1994) is kizártnak tartotta a prenominális vonatkozó szerkezetekben, ezért Kenesei (2005) vonatkozó névmási szerepű üres operátoros megoldása sem járható út. Most már csak az a kérdés, milyen fajtájú pro jelenik meg. A fenti példák azt mutatják, hogy az egyeztetés és az azonosítási megfeleltetés nem működik a pro és a vonatkoztatott összetevő között, mivel a pro-nak nemcsak egyes, hanem többes számú referenciája is lehet (8). Többes számú antecedens esetén is jólformált lesz a vér-e alakkal, de a magyar birtokos személyjelezés jellegzetessége, hogy nyílt személyes névmás esetén is csak a személyjel különbözteti meg a 3. személyű alakokat: az ő vére szemben az *ők vére, illetve ő/*ők vérük alakokkal, ahol az ő-nek egyes és többes számú referenciája is lehet, míg a többes számú ők névmással rosszul formált lesz a szerkezet. Ugyanakkor a magyarban a névmási tárgyi argumentumok közül csak az egyes számú (őt, azt) törölhető a mondatból opcionálisan, a többes számú nem, viszont a prenominális vonatkozó szerkezetnél mind az egyes, mind a többes számú alak esetén kötelező a pro-ejtés (9). A fenti példákon azt láthatjuk, hogy az egyeztetés és az azonosítási megfeleltetés nem működik a pro és a vonatkoztatott összetevő között, mivel a pro-nak egyes és többes számú referenciája is lehet. A névmás kötését és interpretálását is ez az operátor végzi a magyarban, tehát csakis „jobb híján” pro-ról beszélhetünk. A szerkezet minimalista elemzése az alábbiak szerint néz ki: (10) a [Vágó István (tárgyi) proi vezett-ei comp] vetélkedőj pro[id: ] → comp[Λ, id:dep] pro[id:dep] comp [Λ, id:dep] x λx (11) a [(birtokos) proi vére-ei hull-ott comp] Vászkaj pro[id: ] → comp[Λ, id:dep] pro[id:dep] comp [Λ, id:dep] x λx Az elméleti keret megválasztása lehetőséget adott arra, hogy a szerkezet belső struktúráját feltárhassuk, és az egy olyan megoldást kínált, amely nem veti fel az LGB elveinek újragondolását, mégsem merülhet fel a «i az i kategórián belül» elnevezésű tiltás. Ugyanakkor azt is sikerült
218
Nyelvészet
kimutatni, hogy a vizsgált magyar szerkezetek prenominális vonatkozó tagmondatok. A magyar nyelvnek nem periferikus szerkezetei, hanem az UG szerint az Ā-függőségek közé tartoznak, nyelvspecifikusan pedig sajátos magyar szerkezetek, amelyek a magyar nyelvtan szerves részét képezik. 4. Összegzés A cikkben a magyar nyelv két olyan sajátos szerkezetét vizsgáltam, mint a Vágó István vezette vetélkedő és a vére hullott Vászka. Kimutattam, hogy Chomsky (1981) által a finitség kritériumainak megállapított Tense és Agr jegyekkel rendelkeznek a szerkezetek verbális elemei, ezért véges igét tartalmaznak. Emellett Chomsky (1977, 1981) értelmében a vizsgált konstrukciók is prenominális vonatkozó szerkezetekként értelmezhetők: valamely operátor köt valamilyen változót (üres kategória), ami lehet nyom vagy pro, így már alkalmazható volt rájuk Adger−Ramchand (2005) minimalista elméleti keretbe ágyazott elemzése. Felhasznált irodalom Adger, David − Gillian Ramchand 2005. Merge and Move: WhDependencies Revisited, Linguistic Inquiry 36: 161−193. Antal László 1961. A magyar esetrendszer. Budapest. Akadémiai Kiadó. Chomsky, Noam 1977: On wh-movement. In: Peter W. Culicover et al. (szerk.): Formal Syntax, New York és San Diego, Academic Press, 71−132. Chomsky, Noam 1981: Lectures on Government and Binding. The Pisa Lectures, Dordrecht−Holland/Cinnaminson−USA, Foris Publications. den Dikken, Marcel 1999: On the Structural Representation of Possession and Agreement The Case of (Anti-)Agreement in Hungarian Possessed Nominal Phrases, In: István Kenesei (szerk.): Crossing Boundaries: Advances in the Theory of Central and Eastern European Languages, Amsterdam, John Benjamins, 137−178. É. Kiss, Katalin 2002: The Syntax of Hungarian, Cambridge Syntax Guides, Cambridge, Cambridge University Press. Kayne, Richard S. 1994. The Antisymmetry of Syntax = Linguistic Inquiry Monograph 25, Cambridge. Massachusetts. The MIT Press.
219
Nyelvészet
Kenesei, István 1986: On the Role of the Agreement Morpheme in Hungarian, Acta Linguistica Hungarica 36: 109–120. Kenesei, István 2005: Nonfinite Clauses in Derived Nominals. In: Christoper Piñon & Péter Siptár (eds.): Papers from the Düsseldorf Conference. Approaches to Hungarian 9, Budapest, Akadémiai Kiadó, 160−186. Laczkó Tibor 2001: Néhány lexikai-funkcionális gondolat a személyragos -(t)t igenévről. In: Andor József et al. (szerk.): Színes eszmék nem alszanak… Szépe György 70. születésnapjára, Lingua Franca Csoport, Pécs, 741−759. Nádasdi Péter 2006: Mozgatás nélkül? Egy prenominális vonatkozó szerkezet minimalista elemzése a magyarban. In: Sinkovics Balázs et al. (szerk.): LingDok5 Nyelvész-doktoranduszok dolgozatai, JATEPress, 61–86. Nádasdi Péter 2010: Egy a nominális elemen személyjelölt jelzői tagmondat régen és ma − esettanulmány, Magyar Nyelvőr 134.4: 471–483. Nádasdi Péter 2011 (megjelenés alatt): Egy ismeretlen vonatkozó szerkezetről, Általános Nyelvészeti Tanulmányok 23, Akadémiai Kiadó, Budapest. Sárik Pál 1998: A határozói igenevek néhány problémája, Magyar Nyelv 94: 423–435.
220
Nyelvészet
Dőtsch Szilvia:
Az orosz tárgyatlan igék 1. Dolgozatomban143 az orosz passzív, unakkuzatív és unergatív igék morfológiai, szintaktikai és szemantikai tulajdonságait fogom vizsgálni. Mivel a passzív (szenvedő) igék általánosan ismertek, ezért csak az utóbbi kettőt kell röviden definiálnom. Ezen igék vizsgálata során szemantikai meghatározásukból indulok ki. Unakkuzatívak azok az igék, amelyeknek az alanya patiens, pontosabban több proto-patiensi tulajdonsággal rendelkezik (Dowty 1991, 572), ilyenek például az állapotváltozást vagy a létezést kifejező igék. Az unergatívak pedig akaratlagos cselekvést írnak le, de az eredeti elképzelés szerint közéjük tartoznak még az önkéntelen fiziológiai folyamatokat kifejező igék is (Perlmutter 1978, 162-163). (1) Pis’mennye (passzív)
raboty
proverjajutsja
prepodavatelem.144
írásbeli-PL.NOM145 munka-PL.NOM ellenőriz-PRAES.PASS.PL/3 tanár-SG. INSTR
’Az írásbeli munkák ellenőrződnek a tanár által.’ (2) Sochnet koža ot otoplenija.146 (unakkuzatív) szárad-PRAES.ACT.SG/3
bőr-SG.NOM PREP fűtés-SG.GEN
’Szárad a bőr a fűtés miatt.’ (3) Saakašvili vojuet so svoej (unergatív) Szaakasvili INSTR
armiej.147
harcol-PRAES.ACT.SG/3 PREP saját-SG.INSTR hadsereg-SG.
’Szaakasvili harcol a saját hadseregével.’ Morfológiai változatosságukra az illusztrációnak felhozott igék világítanak rá a cikk harmadik részében, a bemutatott vizsgálatokból 143 Köszönettel tartozom témavezetőmnek, Bibok Károlynak az értékes megjegyzéseiért, tanácsaiért. 144 Пулькина 1968, 487. 145 A cikkben használt rövidítések: ACC=tárgyeset, ACT=cselekvő igefajta, DAT=részeshatározós eset, FUT=jövő idő, GEN=birtokos eset, INF=főnévi igenév, INSTR=eszközhatározós eset, MASC=hímnem, NOM=alanyeset, PART=melléknévi igenév, PASS=szenvedő (passzív) igefajta, PAST=múlt idő, PL=többes szám, PRAES=jelen idő, PREP=elöljárószó, .PREP= elöljárós eset, SG=egyes szám, /1=első személy, /3=harmadik személy. 146 http://www.woman.ru/beauty/medley2/thread/3864489/ 147 http://www.baltinfo.ru/2009/05/05/Saakashvili-nashel-novykh-vragovrn
221
Nyelvészet
pedig kiderül, hogy az igeosztályok között lévő különbség nemcsak szemantikai, hanem az okot (az ágenst és az eseményt kiváltó természeti erőt) kifejező függő esetben álló bővítmények segítségével szintaktikai alapon is megragadható. De mindezek előtt bemutatom, mit ír a jelentős orosz akadémiai grammatika (Шведова 1980) a tárgyatlan igékről, hogy igazolni tudjam az unakkuzatív és az unergatív terminusok bevezetésének a szükségességét az orosz igék vizsgálatával kap csolatban is. 2. Az akadémiai nyelvtanban (Шведова 1980, I: 582, 613-617; II: 127, 129-130) csak rövid utalások találhatóak az unakkuzativitás jelenségére, és azok is nagyon szétszórva a különböző fejezetekben. Az ige általános leírásánál azt lehet olvasni, hogy az ige cselekvést, állapotot és viszonyt (például birtokviszonyt) fejez ki. De itt a cselekvést és az állapotot (például létezést) kifejező igék különbözőségével kapcsolatban nincs megemlítve tárgyas vagy tárgyatlan voltuk. Később, a tárgyas és a tárgyatlan igékről szóló fejezetben a szerzők felsorolják a tárgyatlan igék különféle jelentéseit, miszerint ezek kifejezhetnek például állapotot, mozgást, létezést, térbeli elhelyezkedést vagy tulajdonság megjelenését. Az egyszerű mondat szemantikai szerkezete c. fejezetben a szerzők kiemelik ugyan, hogy a logikai alanynak két fő típusa lehet: egyrészt a cselekvés végrehajtója, másrészt egy állapot hordozója, a tárgyatlan igéket mindezek ellenére úgy határozzák meg, mint azokat a cselekvést kifejező igéket, melyek nem feltételeznek tárgyesetben álló logikai tárgyat. Tehát a szerzők nem tesznek említést a tárgyatlan igék grammatikai alanyának különféle szemantikai tulajdonságairól, pedig ugyanebben a fejezetben más igék grammatikai alanyát jellemzik ebből a szempontból. Például a passzív igékről szóló leírásban azt olvashatjuk, hogy a passzív szerkezetben a grammatikai alany összetett jelentéssel bír: egyrészt a cselekvés logikai tárgya, másrészt valamilyen állapot logikai alanya. E példákból látható, hogy ez a nagy jelentőségű akadémiai leíró nyelvtan nem választja el következetesen egymástól az ágensi és a patiensi alannyal rendelkező tárgyatlan igéket. 3. A passzív igékkel kapcsolatban a hagyományos orosz nyelvészeti munkákban, többek között a már említett akadémiai nyelvtanban (Шведова 1980, I: 616), nem tesznek különbséget a között, hogy az ige által leírt esemény okozója ágens vagy valamilyen más ok, például
222
Nyelvészet
természeti erő.148 Az újabb nyelvészeti munkák (Падучева 2004, 62; Зельдович 2010, 4, 8, 34) szerint azonban a passzív ige által leírt eseményben a cselekvés okozója kizárólag csak ágens lehet, amely a mondatban vagy megjelenik függő esetben álló bővítményként, vagy teljesen el is maradhat. A passzív igéket a folyamatos aspektusú tárgyas igékből leggyakrabban a -sja képző segítségével képezik (például: proverjat’sja ’ellenőrződik’, posylat’sja ’elküldetik’).149 E mellett az orosz nyelvészek (Падучева 2001; Padučeva 2003; Тестелец 2001, 433-434) meghatároznak egy úgynevezett dekauzatív igecsoportot, amelyben az igék annyiban különböznek a passzívaktól, hogy az általuk leírt esemény oka semmiképpen sem lehet ágens, hanem egy olyan ok (természeti erő), amely nem akaratlagos kiváltója az eseménynek, állapotváltozásnak (például: blestet’ ’fénylik’, goret’ ’ég’, sochnut’ ’elszárad’, zamerzat’ ’befagy’). Ezek a tárgyatlan igék, mivel az alanyuk patiens, az unakkuzatív igék egy csoportját alkotják. A továbbiakban az unakkuzatív igék közül csak a dekauzatív igékről lesz szó. A dekauzatív igék a passzív igékhez hasonlóan végződhetnek -sja-ra (például: kvasit’sja ’erjed’, iskrit’sja ’szikrázik’), de lehetnek jelöletlenek is (például: rasti ’növekszik’, tajat’ ’olvad’, cvesti ’virágzik’, sverkat’ ’csillog’).150 Az unergatív igék morfológiailag a dekauzatív igékhez hasonlítanak abból a szempontból, hogy szintén lehetnek jelöletlenek (például: rabotat’ ’dolgozik’, voevat’ ’harcol’, kričat’ ’kiabál’, zalezat’ ’bemászik’). Azonban vannak közöttük olyanok is, amelyek formailag teljesen megegyeznek a passzív igékkel, mivel a végződésük -sja, jelentésük mégis 148 Ebben a dolgozatban sem az okozás (közvetlen–közvetett, érintkezéses– érintkezés nélküli stb., ld. Иорданская–Мельчук 2007, 509-515), sem a természeti erő („olyan szereplő, amely a rá jellemző, saját maga által nem befolyásolható aktivitással vesz részt a szituációban” A vihar kidöntötte a fát – Pétert elütötte a vonat, l. Komlósy 1992, 360) különböző fajtáival nem foglalkozom. A vizsgálatok során csak az ágens és az eseményt kiváltó természeti erő közötti szembenállást veszem figyelembe. 149 A passzív jelentést ki lehet fejezni rövid alakú szenvedő melléknévi igenévvel is, de ebben a cikkben erről most nem lesz szó. Illetve nem érintem azt a kérdést sem, hogy képezhető-e passzív alak a -sja segítségével befejezett aspektusú igéből (Тестелец 2001, 428-436; Зельдович 2010). Mivel az általam használt szakirodalomban vannak befejezett aspektusú igéből képzett -sja végződésű igealakokkal példamondatok a passzív igenemet tárgyaló fejezetekben, ezért ezek közül néhányat ebben a dolgozatban is megemlítek. 150 Padučeva (Падучева 2001, 66) a morfológiailag nem levezetett dekauzatív igéket mediálisaknak nevezi.
223
Nyelvészet
aktív: trudit’sja ’dolgozik’, starat’sja ’igyekszik’, klanjat’sja ’meghajol’, smejat’sja ’nevet’. Az unergatív igék közül az úgynevezett önkéntelen fiziológiai folyamatokat kifejező igékkel is fogok foglalkozni: a kašljat’ ’köhög’ és a zamorgat’ ’pislogni kezd’ igékkel. 3.1. Most pedig rátérek a szintaktikai vizsgálatokra. Mivel az unakkuzatív igéket először a passzív igékhez hasonlították (Perlmutter 1978, 159-160), ezért megnézem, milyen szintaktikai hasonlóságok, illetve különbségek találhatóak az orosz passzív és dekauzatív igék között. A vizsgálatokat mindig elvégzem unergatív igéken is, hogy láthatóvá váljon a dekauzatív igéktől való különbözőségük vagy esetleg a velük való hasonlóságuk. Mivel a passzív igealakot az orosz nyelvben tárgyas igéből képezik, ezért először megvizsgálom, hogy van-e az orosz dekauzatív és unergatív igéknek is tárgyas párja?151
(4) a. Pis’mennye (passzív)
raboty proverjajutsja
prepodavatelem.152
’Az írásbeli munkák ellenőrződnek a tanár által.’ b. Prepodavatel’ proverjaet pis’mennye (tárgyas)
írásbeli-PL.NOM munka-PL.NOM ellenőriz-PRAES.PASS.PL/3 tanár-SG.INSTR
raboty.153
tanár-SG.NOM ellenőriz-PRAES.ACT.SG/3 írásbeli-PL.ACC munka-PL.ACC
’A tanár ellenőrzi az írásbeli munkákat.’ (5) a. Sochnet koža ot otoplenija.154 (dekauzatív) szárad-PRAES.ACT.SG/3 bőr-SG.NOM PREP fűtés-SG.GEN ’Szárad a bőr a fűtés miatt.’ b. Otoplenie sušit kožu.155 (tárgyas)
fűtés-SG.NOM szárít-PRAES.ACT.SG/3 bőr-SG.ACC
’A fűtés szárítja a bőrt.’
A passzív igékhez hasonlóan a dekauzatív igéknek is, legalábbis a többségüknek,156 van tárgyas párja, illetve mind a passzív, mind a 151 Azt, hogy az unakkuzatív és az unergatív igéknek van-e tárgyas párja, már vizsgálták más nyelvekben (Levin − Rappaport Hovav 1995, 90). 152 (4a)=(1) 153 Пулькина 1968, 487. 154 (5a)=(2) 155 http://shkolazhizni.ru/archive/0/n-34977/ 156 A tárgyas párral nem rendelkező dekauzatív igékre a 3.3. pontban még visszatérek.
224
Nyelvészet
dekauzatív igék sajátos módon közlik az információkat: nem az ágens vagy a természeti erő, hanem a patiens szempontjából írják le az eseményeket. Sőt, az ige által leírt esemény oka akár még „rejtve” is maradhat, szemben ezeknek az igéknek a tárgyas párjával alkotott (b) mondatokkal, amelyekben az ágens vagy az eseményt kiváltó természeti erő az alanyi pozíciót foglalja el. Az unergatív igéknek azonban nincsen tárgyas párja: (6) a. Saakašvili vojuet (unergatív)
so
svoej
armiej.157
Szaakasvili harcol-PRAES.ACT.SG/3 PREP saját-SG.INSTR hadsereg-SG.INSTR
’Szaakasvili harcol a saját hadseregével.’ b. ― (tárgyas)
Ezek a példák az orosz nyelvben is alátámasztják a passzív és dekauzatív igék közti hasonlóságot, illetve mindkettőnek az unergatív igéktől való különbözőségét. 3.2. A továbbiakban bemutatom az orosz passzív, dekauzatív és unergatív igék függő esetben álló bővítményeinek vizsgálatát, azt, hogy milyen morfológiai esetekben állhat az ezekkel az igékkel alkotott mondatokban az ágens és az eseményt kiváltó természeti erő. Az orosz nyelvben a passzív mondatokban az ágens kizárólag elöljárószó nélküli eszközhatározós esetben tud megjelenni (Шведова 1980, I: 613). (7) Pis’mennye (passzív)
raboty
proverjajutsja
prepodavatelem.158
írásbeli-PL.NOM munka-PL.NOM ellenőriz-PRAES.PASS.PL/3 tanár-SG.INSTR
’Az írásbeli munkák ellenőrződnek a tanár által.’
Azonban ha ugyanezt a bővítményt megnézzük a dekauzatív és az unergatív igék mellett, akkor kiderül, hogy az elöljárószó nélküli eszközhatározós esetben álló mondatrész nem tudja kifejezni sem az ágenst, sem az eseményt kiváltó természeti erőt,159 hanem csak az esz157 (6a)=(2) 158 (7)=(1) 159 A passzív igenemet tárgyaló orosz szakirodalomban vannak olyan példák, melyekben a -sja végződésű passzív igealak után eszközhatározós esetben áll a -sja nélküli aktív igealak természeti erő szerepű alanya: Selo gusto zamenjalos’ sadami ’A falu folyamatosan gyümölcsöskertekkel váltatott fel’ – Sady gusto zamenjali selo ’A gyümölcsöskertek folyamatosan felváltották a falut’ (Шведова 1980, I: 616), Polja pokrylis’ snegom ’A földek hóval boríttattak be’
225
Nyelvészet
közhatározós eset más jelentéseit, például az állapotváltozás vagy a cselekvés módját:
(8) a. gorjat sinim (dekauzatív)
plamenem, tajut
’kék lánggal égnek, gyertyákként olvadnak’ b. niščie kričali serditymi, grubymi (unergatív)
svečkami160
ég-PRAES.PL/3 kék-SG.INSTR láng-SG.INSTR olvad-PRAES.PL/3 gyertyaPL.INSTR
koldus-PL.NOM hang-PL.INSTR
kiabál-PAST.PL/3
haragos-PL.INSTR
golosami161 durva-PL.INSTR
’a koldusok haragos, durva hangon kiabáltak’
Az elöljárószó nélküli eszközhatározós eset kifejezheti az ige által leírt esemény idejét is: (9) a. nekotorye vidy kaktusov cvetut nočami162 (dekauzatív) némelyik-PL.NOM fajta-PL.NOM kaktusz-PL.GEN virágzik-PRAES.PL/3 éjszaka-PL.INSTR
’némelyik kaktuszfajta éjszakánként virágzik’ b. Аzerbajdžan možet voevat’ (unergatív)
godami.163
Azerbajdzsán-SG.NOM tud-PRAES.SG/3 harcol-INF év-PL.INSTR
’Azerbajdzsán évekig tud harcolni.’
3.3. Nézzük meg végül, hogy a dekauzatív és az unergatív igékkel alkotott mondatokban megjelenhet-e az eseményt kiváltó természeti erő vagy az ágens függő esetben, másként, mint elöljárószó nélküli eszközhatározó esetben, amit az előbb már megvizsgáltam. A passzív (Пулькина 1968, 487) – sneg pokryl polja ’hó borította be a földeket’ (http:// www.solnet.ee/sol/71.html). Az utolsó mondatpárt ki lehet egészíteni a Veter pokryl polja snegom ’A szél hóval borította be a földeket’ mondattal, amelyben az eseményt kiváltó természeti erő nem a hó, hanem a szél. Ezért az ehhez hasonló mondatokban az eszközhatározós esetben álló bővítménynek a pontos szemantikai meghatározása, illetve ezen -sja végződésű igéknek a passzív igenemhez vagy a dekauzatív igékhez való tartozása további vizsgálatokat igényel. 160 Az Orosz Nyelv Nemzeti Korpusza, Валерий Аграновский. Вторая древнейшая. Беседы о журналистике. М.: Вагриус, 1999. 161 Az Orosz Nyelv Nemzeti Korpusza, Гроссман В. Жизнь и судьба. М.: Книжная палата, 1992. 162 http://www.kaktys.net/cvetki-plody-i-semena.html 163 http://gulustan01.wordpress.com/tag/tert-am/
226
Nyelvészet
igékkel alkotott mondatokat eleve ki kell zárni ebből a vizsgálatból, mivel mellettük az ágens kizárólag elöljárószó nélküli eszközhatározós esetben tud csak megjelenni. Dekauzatív igével alkotott mondatban az eseményt kiváltó természeti erő több elöljárószóval is állhat függő esetben. Azon dekauzatív igék mellett, amelyeknek nincsen tárgyas párja, és így az ige által leírt eseményt kiváltó természeti erő nem tud alanyként megjelenni, az eseménynek ez az oka csak ilyen módon tud realizálódni: a tárgyatlan ige mellett függő esetben álló bővítményként. Az orosz igék között több tárgyas pár nélküli dekauzatív ige található, például: cvesti ’virágzik’, vjánut’ ’fonnyad’, krasnet’ ’pirul’, blestet’ ’fénylik’, iskrit’sja ’szikrázik’, sverkat’ ’csillog’. Az orosz nyelvű szakirodalomban (Иорданская–Мельчук 2007, 557; Пулькина 1968, 483-486) öt, illetve hat különböző okhatározói prepozíciót határoznak meg: ot birtokos esettel, iz-za birtokos esettel, iz birtokos esettel, s(o) birtokos esettel, po részeshatározós esettel és blagodarja részeshatározós esettel. A példák azt mutatják, hogy ezek közül nem mindegyik alkalmas arra, hogy dekauzatív igék mellett kifejezze az eseményt kiváltó természeti erőt. (10) а. Malina
možet
sochnut’
ot
vilta.164
málna-SG.NOM tud-PRAES.SG/3 elszárad-INF PREP verticillium-SG.GEN
’A málna elszáradhat a verticillium miatt.’ b. Iz-za žarkogo leta snova cvetut
PREP forró-SG.GEN nyár-SG.GEN újra fa-PL.NOM
kaštany.165
virágzik-PRAES.PL/3 gesztenye-
’A meleg nyár miatt újra virágoznak a gesztenyefák.’ c. *V Čeljabinske iz choloda zamёrzli bankomaty.166
PREP Cseljabinszk-SG.PREP bankautomata-PL.NOM
PREP
hideg-SG.GEN
befagy-PAST.PL/3
’Cseljabinszkban a hidegtől befagytak a bankautomaták.’ d. mnogie s choloda i goloda umerli po doroge167
164 http://dacha.wcb.ru/index.php?s=a8f68bec27b3cf1f6405a7961f352b96&sho wtopic=11107&st=220&p=253493& #entry253493 165 http://crimea.kp.ua/online/news/246222/ 166 Az iz elöljárószó birtokos esettel azonban kifejezhet „belső okot” (Иорданская–Мельчук 2007, 539), vö. (12b). 167 http://az.lib.ru/t/tolstoj_lew_nikolaewich/text_0060.shtml Ez a példa ellentmond annak az állításnak, miszerint az s elöljárószó birtokos esettel okhatározói értelemben csak „belső okot” fejezhet ki (Иорданская– Мельчук 2007, 544).
227
Nyelvészet sokan SG.DAT
PREP hideg-SG.GEN és éhség-SG.GEN meghal-PAST.PL PREP út-
’sokan a hideg és az éhség miatt meghaltak útközben’ e. Student otsutstvoval po bolezni.168 diák-SG.NOM hiányzik-PAST.SG/3 PREP betegség-SG.DAT
’A diák betegség miatt hiányzott.’ f. Blagodarja solncu i doždju
rostok
stanovitsja
PREP nap-SG.DAT és eső-SG.DAT palánta-SG.NOM válik-PRAES.SG/3
vsё bol’še i bol’še.169 egyre nagyobb és nagyobb
’A napnak és az esőnek köszönhetően a palánta egyre nagyobb és nagyobb lesz.’ Ezeken kívül azonban más prepozíciók is alkalmasak az eseményt kiváltó természeti erő kifejezésére a dekauzatív igék mellett: pod eszközhatározós esettel, na elöljárós esettel és v elöljárós esettel. (11) a. Iskritsja
pod solncem
goluboe
more.170
szikrázik-PRAES.SG/3 PREP nap-SG.PREP égszínkék-SG.NOM tenger-SG.NOM
’Szikrázik a napfényben a kék tenger.’ b. Vse monety [...] sverkali
na
solnce.171
összes-PL.NOM pénzérme-PL.NOM csillog-PAST.PL/3 PREP nap-PREP
’Az összes pénzérme [...] csillogott a napon.’ c. Kamyšovaja krutaja kryša [...] doma blestela nád-SG.NOM meredek-SG.NOM tető-SG.NOM ház-SG.GEN fénylik-PAST.SG/3 v lučach spuskajuščegosja solnca.172 PREP sugár-PL.PREP lemegy-PART.SG.GEN nap-SG.GEN ’A [...] ház nádteteje fénylett a lemenő nap sugaraiban.’ Az unergatív igékkel alkotott mondatokban az ágens nem tud megjelenni függő esetben. Ezek az igék egy ágens cselekedetét jelölik, amit alátámasztanak azok a bővítmények is, amelyek az ágensnek azokat a belső motivációit, tulajdonságait fejezik ki, amelyek a cselekményt kiváltják: (12) a. Pjotr promolčal po svoej obyčnoj skromnosti. 168 Пулькина 1968, 484. 169 http://78.47.165.4/kartinki/rastenija-i-griby/Kak-rastjot-tsvetok.files/ TSvetok.-CHudesnoe-prevraschenie.html 170 http://www.winebutik.net/2378 171 http://bibliotekar.ru/rusChehov/20.htm 172 http://ruslibrary.ru/default.asp?trID=21&n=11
228
Nyelvészet Pёtr-Sg.NOM hallgat-PAST.SG/3 PREP saját-SG.DAT szokásos-SG.DAT szerénység-SG.DAT
Pёtr szokásos szerénysége miatt hallgatott. b. Iz ljubopytstva jenot gotov zalezt’ daže PREP kíváncsiság-SG.GEN mosómedve-SG.NOM kész-SG. MASC bemászik-INF még v lovušku.173 PREP csapda-SG.PREP
’A mosómedve kíváncsiságból még a csapdába is kész bemászni.’ Bizonyos unergatívnak tartott igék mellett azonban az eseményt kiváltó természeti erő is meg tud jelenni függő esetben álló bővítményként. Ebben az esetben viszont az ige logikai alanya már nem lehet ágens, hanem csupán elszenvedője egy külső ok által kiváltott eseménynek, azaz patiens. (13) a. Teper’ budu vozducha.
kašljat’,
kak starik,
iz-za ledjanogo
most van-FUT.SG/1 köhög-INF mint öregember-SG.NOM PREP jeges-SG. GEN levegő-SG.GEN
’Most úgy fogok köhögni, mint egy öregember, a jeges levegő miatt.’ b. on zamorgal ot jarkogo sveta174 ő
pislogni.kezd-PAST.SG/3 PREP ragyogó-SG.GEN fény-SG.GEN
’a ragyogó fény miatt pislogni kezdett’
4. Dolgozatomban röviden bemutattam az orosz akadémiai nyelvtan különböző fejezetei alapján, hogy az orosz tárgyatlan igékkel kapcsolatban is szükség van az unakkuzatív és az unergatív terminusoknak a bevezetésére. A szintaktikai vizsgálatok alapján a passzív és a dekauzatív igék közötti hasonlóság megmutatkozik abban, hogy a passzív igékhez hasonlóan a dekauzatív igék többségének is van tárgyas párja, szemben az unergatív igékkel, amelyeknek nincsen ilyen párja. Továbbá annak ellenére, hogy sok dekauzatív ige, azaz a -sjara végződőek formailag egybeesnek a passzív igékkel, meg lehet őket egymástól különböztetni nemcsak szemantikai, hanem a mondatban az okot kifejező, függő esetben álló bővítmény segítségével szintaktikai alapon is: míg a passzív igékkel alkotott mondatban az ágens csak elöljárószó nélküli eszközhatározós esetben tud megjelenni, addig a dekauzatív igékkel alkotott mondatokban az eseményt kiváltó 173 Иорданская–Мельчук 2007, 539. 174 http://www.one-sec.ru/impossible/88/Ohrannoe_predprijatie_bagira.html
229
Nyelvészet
természeti erő több különböző elöljárószóval is állhat függő esetekben. Végül, azon a kutatási eredmény alapján, miszerint bizonyos unergatívnak tartott, azaz az önkéntelen fiziológiai folyamatokat kifejező igékkel alkotott mondatokat is ki lehet egészíteni függő esetben álló, természeti erő szerepű bővítménnyel, feltételezhető, hogy ezek az igék nem unergatívak, hanem két jelentésük van: az egyik jelentésben az alany ágens, tehát az ige ténylegesen unergatív, a másik esetben azonban patiens, tehát az ige ebben a jelentésben unakkuzatív. Felhasznált irodalom Dowty, David. „Thematic Proto-roles and Argument Selection.” Language, Vol. 67, No 3, 1991, 547-619. Komlósy, András. „Régensek és vonzatok.” In Kiefer, Ferenc szerk. Strukturális magyar nyelvtan I. Mondattan. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 299-527. Levin, Beth – Rappaport Hovav, Malka. Unaccusativity. At the Syntax – Lexical Semantics Interface. Cambridge: MIT, 1995. Padučeva, Elena. „Is there an “ANTICAUSATIVE” component in the semantics of decausatives?” Journal of Slavic Linguistics, Vol.11, No 1, 2003, 173-198. Perlmutter, David. „Impersonal Passives and the Unaccusative Hypothesis.” In J. Jaeger eds. Proceedings of the fourth annual meeting of the Berkeley Linguistic Society. Berkeley: BLS, 1978, 157-189. Зельдович, Геннадий. „Синтетический пассив совершенного вида на -ся: почему его почти нет?” Вопросы языкознания, No 2, 2010, 3-36. Иорданская, Лидия – Мельчук, Игорь. Смысл и сочетаемость в словаре. Москва: Языки славянских культур, 2007. Падучева, Елена. „Каузативный глагол и декаузатив в русском языке.” Русский язык в научном освещении, No 1, 2001, 52-79. Падучева, Елена. Динамические модели в семантике лексики. Москва: Языки славянской культуры, 2004. Пулькина, Ильза. Учебник русского языка для студентовиностранцев. Изд. 4. Москва: Высшая школа, 1968.
230
Nyelvészet
Шведова, Наталия (гл. ред.). Русская Грамматика. Том I–II. Москва: Наука, 1980. Тестелец, Яков. Введение в общий синтаксис. Москва: РГГУ, 2001.
231