4.3 SZABO_Tuzok.qxd
1/20/2008
1:52 PM
Page 297
A túzok hazai populációinak genetikai változatossága Szabó Krisztián, Bozsó Miklós, Boros Emil és Pénzes Zsolt
Bevezetés A túzok (Otis tarda Linnaeus, 1758) a világ legnagyobb testtömegû röpképes madárfajai közé tartozik, a kifejlett kakasok testtömege 18–20 kg-ot is elérheti. A túzokot globálisan veszélyeztetett (SPEC-1), érzékeny és sérülékeny fajként tartják nyilván, szerepel az Európai Unió Madárvédelmi Irányelvének (79/409/EGK) I. sz. mellékletében, a Berni Egyezmény II. függelékében, valamint a Bonni Egyezmény és a CITES – Washingtoni Egyezmény – I. függelékében. Az egyezmény a vándorló vadon élõ állatfajok védelmére (Bonni Egyezmény) 2000 novemberében egyetértési memorandumot fogadott el a túzok keletközép-európai állományának megõrzésére: Memorandum of Understanding on the Conservation and Management of the Middle-European population of Great Bustard. Magyarországon jelenleg fokozottan védett madárfaj, pénzben kifejezett „eszmei” értéke 1 millió forint. A túzok természetvédelmi helyzete Magyarországon 1970-ben, a túzok védetté nyilvánításakor, mintegy 2700 egyedre becsülték a hazai állományt, míg jelenleg a faj európai populációjának kb. nyolc százaléka él Magyarországon, ami 1100–1300 egyedet jelent. A túzok nagy mozgáskörzetû madárfaj, de területhûsége igen erõs, mind a szaporodó-, mind a táplálkozóterületeket illetõen. Eredeti természetes hazai élõhelye az alföldi nyílt füves puszták, de félénksége és sérülékenysége ellenére szembetûnõ az alkalmazkodóképessége is, hiszen napjainkra erõteljesen beszûkülõ természetes pusztai környezete mellett jelentõs számban keresi fel szaporodás és táplálkozás céljából az erre alkalmas mezõgazdasági területeket. A túzok által gyakran látogatott szántóföldek a korábbi pusztai élõhelyének felszántásával kialakult kényszerélõhelyek, melyek gyakran ökológiai csapdaként tizedelik az utódgenerációt, különösen a tojásokat és a fiókákat. Ebbõl következõen az el-
múlt évtizedekben Európa-szerte bekövetkezett jelentõs állománycsökkenésért felelõs legfontosabb tényezõnek általában az intenzív mezõgazdaság térhódítását jelölik meg a szakemberek. Az egyik legjelentõsebb ilyen negatív hatás a közvetlen élõhelyvesztés és feldarabolódás, mint például a gyepterületek felszántása. A kialakult mezõgazdasági területen folytatott intenzív mezõgazdasági használat (vegyszerezés és gépi agrotechnika) pedig további veszélyeztetõ tényezõként jelentkezik. Az élõhelyek beszûkülése és a környezeti stressztényezõk fokozódó negatív hatása kimutatható bizonyos költésbiológiai paraméterek (fészekaljméret, tojásindex, kelési siker) szignifikáns leromlásában is mintegy 45 éves vizsgálati távlatban, ami végül a populációméret fokozatos csökkenésében nyilvánult meg. A mezõgazdasági tevékenységen túl a légvezetékeknek és öntözõberendezéseknek ütközés is gyakran okoz pusztulást. Faragó (1992) nem talált meghatározó környezeti okot a fészekalj nagyságának évenkénti eltérõ alakulására. Mindemellett a zavarás és az élõhelyek degradációján túl a klimatikus viszonyok is jelentõs mértékben befolyásolhatják a szaporodási sikert. Magyarországon az elmúlt egy–másfél évtizedben egyedül a Kiskunságban volt tapasztalható jelentõsebb mértékû állománynövekedés, amelyet a védelmi intézkedések mellett egyéb szaporodásbiológiai tényezõk (pl. kelési siker) is befolyásolt. A kelési siker földrajzi elkülönülése szintén összefüggésbe hozható a Kárpátmedence keleti, középsõ és nyugati felének eltérõ klimatikus viszonyaival. Hazánk keleti, kontinentális behatású felén esetenként jelentõsebb hótakaró okozhatja a túzok alkalmi elvándorlását fõként a Balkánra, illetve Olaszországba, ami szintén jelentõs mortalitáshoz vezethet. A vonulás során elsõsorban a legyengülés, légvezetéknek ütközés és a vadászat okozhatja pusztulásukat.
297
4.3 SZABO_Tuzok.qxd
1/20/2008
1:52 PM
Page 298
A KÁRPÁT-MEDENCE ÁLLATVILÁGÁNAK KIALAKULÁSA
Genetikai változatosság A közelmúltban számos molekuláris módszeren alapuló tanulmány látott világot, melyek eredményei hasznos információkkal szolgálhatnak a faj gyakorlati védelméhez. Az Otitidae csoport filogenetikai kapcsolatainak részletes elemzése 2002-ben leközlésre került, amely minden további fajszintû genetikai, elterjedési vagy viselkedési vizsgálathoz nélkülözhetetlen. Ez alapján az Otis egységes, monofiletikus csoport, két alfajjal. Két alfaja közül a törzsalak (Otis tarda tarda) Európában, Afrika északnyugati részén, Kis- és Közép-Ázsiában, a Dybovski-túzok (Otis tarda dybovskii) Kelet-Ázsiában fordul elõ. Tekintettel a nálunk is elõforduló törzsalak veszélyeztetettségére, több vizsgálat is foglalkozott a populációk diverzitásával, illetve a különbözõ tér/idõ léptékû populációkapcsolatokkal, genetikai differenciációval. Megfelelõ természetvédelmi stratégia kidolgozásához a filogeográfiai struktúra ismerete elengedhetetlen, beleértve a populációk történeti és jelenlegi szerkezeti komponensét egyaránt. Az Otis tarda európai eloszlásának megállapításához sejtmagi (CHD-Z gén intronja) és mitokondriális (citokróm-b, tRNS és spacer régiók, kontrollrégió II) genetikai markerek polimorfizmusát vizsgálták, amely kis fajon belüli szekvenciadiverzitást mutatott, azonban ez alapján az európai állomány alapvetõen két, a Pireneusok bar-
rierje által izolált filogeográfiai egységet (Evolutionarily Significant Unit, ESU) alkot. Az egyik egység az Ibériai-félszigeten és Észak-Afrikában, a másik pedig az Európa többi részén, Magyarországon, Szlovákiában, Lengyel- és Németországban, valamint az ukrán és orosz sztyeppéken élõ populációkat foglalja magába. A vizsgálatokat 66 egyeden végezték, amelyek 11 haplotípusba voltak sorolhatók. A szekvenciadiverzitás értéke meglehetõsen alacsony (0,32%). A Dévaványáról származó 7 egyed két haplotípusa közül egyik endemikus, a másik minden nem-ibériai populációban elõfordul. A szlovákiai Nyitrából származó 6 egyed két endemikus haplotípust is hordozott. Regionális szinten, mikrogeográfiai skálán további genetikai differenciáció várható a faj életmenete alapján. Egy Madrid melletti vizsgálat szerint 11 dürgõhelyrõl származó minták alapján a tojók közötti genetikai távolság összefüggést mutat a szaporodóhelyek fizikai távolságával. A mitokondriális DNS kontrollrégiója (I. és II.) szekvenciájának elemzésével körülbelül 50–80 km távolságra lévõ szubpopulációk voltak elkülöníthetõk, amit a diszperzió közvetlen vizsgálata is megerõsített: rádiótelemetriás követéssel megállapították, hogy a fiatal kakasok nagyobb távolságban diszpergálnak, míg a tojók általában visszatérnek arra a helyre, ahol kikeltek. A tojók vándorlása az egymástól 20 km távolságra lévõ dürgõhelyek között kimutatható, de néha jóval na-
1. ábra A vizsgálatba bevont minták származási helyei a mintanagyságokkal és a talált haplotípusokkal (N=53)
298
4.3 SZABO_Tuzok.qxd
1/20/2008
1:52 PM
Page 299
A túzok hazai populációinak genetikai változatossága
1. táblázat A Magyarországon talált túzokhaplotípusok Haplotípus HuHT 1 HuHT 2 HuHT 3 HuHT 4 HuHT 5 HuHT 6 HuHT 7 Összesen
Polimorf helyek (584 bp) 33 90 119 252 388 483 C T A G C G C T A G T A C T A G C A C C A G C A C T G A C A C T A A C A T C A A C A
gyobb távolságra is elvándorolnak. Azonban összességében a tojók haplotípus-eloszlásának mintázatát homogénnek találták a közeli foltokban, míg a hímek genetikai struktúrája meglehetõsen variábilisnak bizonyult. Egy másik vizsgálat a mintegy 100 egyedet számláló, veszélyeztetett marokkói populáció és az ibériai állomány genetikai kapcsolatát térképezte fel a mitokondriális DNS kontrollrégiójának, illetve citokróm-b génjének elemzésével. Az afrikai mintákban egyetlen haplotípust találtak, amely mérsékelt gyakorisággal elõfordult Spanyolországban is. Bár a Gibraltári-szoroson keresztül csekély mértékû génáramlás megfigyelhetõ, a két populáció jelentõsen különbözik egymástól, így a Spanyolországból történõ rekolonizáció lehetõsége sem tûnik valószínûnek (Broderick et al. 2003). Egy, az alsó Volga menti túzokpopulációk izolációjának mértékét vizsgáló tanulmányból származó kontrollrégió szekvenciák már hozzáférhetõek, azonban az egyedek térbeli eloszlása ismeretlen. Habár az utóbbi évtizedek egyedszámcsökkenésének köszönhetõen Magyarországon a túzok a természetvédelem kitüntetett figyelmét élvezõ „zászlóshajó” faja lett, a megmentésére tett erõfeszítések ellenére eddig nem készült olyan részletes felmérés, amely a hazai túzokpopulációk genetikai struktúrájával foglalkozik. Célunk részben ezt a hiányt pótolni: a genetikai változatosságot a fajra általánosan használt mitokondriális kontrollrégió szekvenciájával vizsgáljuk.
Haplotípus-gyakoriság
Relatív gyakoriság
4 8 13 1 11 13 3 53
0,075 0,151 0,245 0,019 0,208 0,245 0,057 1
Módszerek DNS-minták A genetikai vizsgálatokhoz szükséges DNS-t vér- és tollmintákból vontuk ki. A vérminták elhagyott fészkekbõl 2003 és 2006 között összegyûjtött, és a Dévaványai Túzokrezervátumban mesterségesen felnevelt túzokcsibéktõl származtak. A tollminták kivedlett, vagy elhullott állatokból származó, nagyméretû tollak voltak, melyeket a magyarországi nemzeti parkok munkatársai gyûjtöttek be és bocsátottak rendelkezésünkre. Hét populációból összesen 66 túzokegyedtõl volt szövetmintánk (ez a magyarországi összpopuláció kb. öt százaléka). Néhány esetben a vérminták azonos fészekaljból származtak, ekkor ezeket testvéreknek tekintettük, és csak egyiküket vontuk be az analízisbe. Így a végsõ mintaszám 53 egyedre módosult (1. ábra). Az egyedek molekuláris ivarmeghatározását az ivari kromoszómákon található kromodomén-helikáz DNS-kötõ (CHD) gén intron-szakaszának PCR-rel történt felszaporításával végeztük, a madaraknál univerzálisan alkalmazott 2550F és 2718R primerekkel. E szakasz hossza polimorfizmust mutat a két ivari kromoszómán, így a hímeknél (ZZ) két egyforma hosszúságú PCR-terméket, tojóknál (ZW) pedig két különbözõ méretû fragmenst kapunk.
2. táblázat A haplotípusok megoszlása a vizsgált populációkban Populáció Haplotípus Bihari-sík Dévaványa Kiskunság HuHT 1 1 HuHT 2 2 1 3 HuHT 3 3 3 2 HuHT 4 1 HuHT 5 5 4 HuHT 6 4 3 6 HuHT 7 3 Összesen l 19 11 11
Mosoni-sík
Borsodi-sík 1
Hortobágy
2 4
Kis-Sárrét
Ismeretlen 2
1 2
6
1
2
1
2
Összes 1 8 12 1 9 13 3 53
299
4.3 SZABO_Tuzok.qxd
1/20/2008
1:52 PM
Page 300
A KÁRPÁT-MEDENCE ÁLLATVILÁGÁNAK KIALAKULÁSA
3. táblázat A populációk közti páronkénti AMOVA próbák eredménye (FST és p értékekkel). A dõlt számok a ritka haplotípusok kizárásával kapott eredmények. A szignifikáns (p<0,05) értékek csillaggal jelölve Haplotípusok száma
Géndiverzitás a pop.-n belül
Bihari-sík
7
0,865 +/- 0,041
Bihari-sík
4
0,781 +/- 0,074
Dévaványa
3
0,654 +/- 0,111
Kiskunság
2
0,533 +/- 0,172
Mosoni-sík
A genetikai variabilitás becsléséhez a mitokondriális DNS kontrollrégió centrális domén II szakaszának egy 637 bázispár hosszú szakaszát használtuk fel: H772 és OcrL1450 PCR primerekkel felszaporítva a PCR termék szekvenciája tisztítás után automata szekvenátorban meghatározásra került. A szekvencia egyértelmû 584 bázispárnyi szakasza került statisztikai feldolgozásra. Statisztikai elemzés A standard diverzitás-indexek számolása után a genetikai struktúrát a haplotípus-gyakoriságok alapján, AMOVA és nem-paraméteres Raymound–Rousset-módszer segítségével teszteltük. A genetikai populációszerkezetet a feltételezett ökológiai populációk alapján definiáltuk. A Kárpátmedencébõl származó egyedek haplotípusainak az Európa többi részérõl származó populációkkal való összehasonlításához a GenBank (NCBI) adatbázisban megtalálható 187, a miénkkel teljesen átfedõ túzok-szekvenciát tudtuk felhasználni. A haplotípusok hozzávetõleges kapcsolatát „neighbour-joining” (NJ) illetve statisztikus parszimónia (TCS) módszerrel elemeztük tovább.
Dévaványa
Kiskunság
0,075 (0,158) 0,075 (0,162 0,146 (0,078) 0,146 (0,079)
0,235 (0,042)* 0,235 (0,04)*
-0,038 (0,806) 0,083 (0,99) 0,07 (0,065) 0,061 (0,176) 0,15 (0,024)* 0,164 (0,047)*
Eredmények Hazai populációk vizsgálata Szekvencia- és haplotípus-gyakoriságok Az mtDNS kontrollrégió szekvenciák alapján 6 polimorf pozíciót detektáltunk, amelyek mindegyike tranzíció. A géndiverzitás értéke 0,9797 ± 0,013, a nukleotid-diverzitás pedig 0,0025 ± 0,001 volt az 53 egyedben. Összesen hét haplotípust találtunk (HuHT 1–HuHT 7). Ezek közül a HuHT 2, HuHT 3, HuHT 5 és a HuHT 6 három–öt populációban is jelen voltak. A HuHT 4 csak két bihari (testvér) egyedbõl került elõ. (Részletek az 1. és 2. táblázatban és az 1. ábrán.) A földrajzi populációk kapcsolata A földrajzilag elkülönülõ magyarországi populációkat a haplotípusok gyakorisága alapján hasonlítottuk össze egymással. Három populációból (Borsodi-sík, Hortobágy és Kis-Sárrét) csak kevés minta állt rendelkezésünkre, ezért ezeket nem vontuk be az analízisekbe. Két egyed szárma-
4. táblázat A haplotípusok eloszlása és diverzitása a nemek között három populációban Haplotípus
Hím Dévaványa
HuHT 1 HuHT 2 1 HuHT 3 2 HuHT 4 HuHT 5 1 HuHT 6 1 HuHT 7 Összes 5 Haplotípus száma Gén-diverzitás
300
Hím Bihar
2 2 1 2 7
Hím Kiskunság 1 1
2 4
Hím összesen 2 5 0 3 4 2 16 5 0,825 ± 0,05
Nõstény Dévaványa
Nõstény Kiskunság
1
1 1
3 2
2
6
4
Nõstény Bihar
Nõstény összesen
1 1 1
1 2 3
2 2 1 8
5 6 1 18 6 0,810 ± 0,05
4.3 SZABO_Tuzok.qxd
1/20/2008
1:52 PM
Page 301
A túzok hazai populációinak genetikai változatossága
zási helye ismeretlen volt, ezeket is kihagytuk. Így végül négy, megfelelõ mintanagysággal bíró populáció 47 egyedét elemeztük (2. táblázat). A marginálisan szignifikáns AMOVA eredmények bizonyos mértékû differenciálódást mutatnak a populációk között (FST=0,074–0,077, p=0,03–0,066). A földrajzi populációk páronkénti összehasonlítása azt sugallja, hogy a mosoni minták haplotípus-gyakorisága különbözhet a bihari, dévaványai és kiskunsági populációkétól, míg ez utóbbi három egymástól nem mutat szignifikáns eltérést. Ugyanezt az eredményt kaptuk akkor is, ha a ritka haplotípusokat (H1, H4, H7) nem vontuk be az analízisekbe (3. táblázat). A nem-paraméteres Raymound–Rousset-próba eredményei is a mosoni és a másik három populáció elkülönülését sugallják (p=0,07-0,04), de a bihari, dévaványai és kiskunsági minták e módszer alapján sem különböznek (p=0,11–0,88). Populáción belüli genetikai szerkezet A kiskunsági, dévaványai és bihari populációk egyedeit összevonva (n=34) megvizsgáltuk, hogy van-e különbség a hím és nõstény egyedek haplotípus-gyakorisága között. Mivel ilyen eltérést nem találtunk, a spanyol populációban leírt mikrogeográfiai léptékû ivarfüggõ genetikai strukturáltság a mi esetükben nem volt kimutatható (FST=0,032, p=0,78, AMOVA; Raymound–Rousset-próba, p=0.849; 4. táblázat).
A kelési siker földrajzi változatosságának oka a Kárpát-medencében A költési sikerre vonatkozó különféle állományokból származó mesterséges inkubációs adatok (Fõvárosi Állat- és Növénykert, Dévaványai Túzokrezervátum) egyaránt azt mutatták, hogy a kiskunsági tojások kelési sikere szignifikánsan nagyobb, mint a tiszántúliaké, aminek a korábbi feltételezés szerint klimatikus okai is vannak. Tekintettel arra, hogy a nagyalföldi populációk genetikai differenciációja nem tûnik számottevõnek, a Duna–Tisza közi állományból származó tojások jobb kelési sikerének oka sem valószínû, hogy genetikai. Ez feltehetõen sokkal inkább a környezeti – különösen az éghajlati – tényezõk különbözõségére vezethetõ vissza. Ezt a következtetést erõsíti az a tény is, hogy a tiszántúli állományok hajlamosabbak a migrációra, mint a kiskunságiak, mert a keleti országrészben jobban érvényesül az ukrán-orosz sztyeppei kontinentális klíma hatása. A nyugat-magyarországi nem vonuló rezidens állományokból ugyan nem rendelkezünk statisztikailag is értékelhetõ mennyiségû költésbiológiai adatokkal, ugyanakkor Fodor (1968) tájékozódó jellegû adatai azt mutatták, hogy a nyugati populációból származó tojásoknak még jobb volt a kelési sikere, mint a kiskunságiaké. Ezek a megfigyelések szintén megerõsítik a klimatikus tényezõk (átlaghõmérséklet, csapadékösszeg és eloszlás, a hótakaró mértéke és tartóssága stb.) meghatározó szerepét a kelési siker kelet–nyugati gradiensének alakulásában a Kárpát-medencében.
2. ábra Gyökértelen NJ filogram a hét magyar és további 46 európai haplotípus alapján. A magyarországi haplotípusok színekkel kiemelve
301
4.3 SZABO_Tuzok.qxd
1/20/2008
1:52 PM
Page 302
A KÁRPÁT-MEDENCE ÁLLATVILÁGÁNAK KIALAKULÁSA
A hazai populációk európai léptékû vonatkozásai A Magyarországon talált és az Európa más túzokélõhelyeirõl származó 187 egyed kontrollrégió szekvenciája 46 haplotípusba sorolható. A haplotípusok hozzávetõleges viszonyait, a haplotípusok távolságát a 2. ábra szemlélteti. Ez alapján megállapíthatjuk, hogy a magyarországi minták az ukrán-orosz haplotípusok (RuHT) egy ágához közel helyezkednek el. 29 orosz-ukrán haplotípus (RuHT) további részletes elemzésre került. Az 584 bázispárnyi szakaszon 31 pozíció mutatott különbséget. Ebbõl mindössze 17 bizonyult parszimónia informatívnak, amely alapján a haplotípuskapcsolatokra következtethetünk. Öt hazai haplotípus azonosnak bizonyult valamely Oroszországból származóval, a HuHT 2 és a HuHT 7 pedig csak egy-egy pozícióban különbözött a RuHT26 illetve a RuHT24 haplotípustól.
Összegzés Munkánk során a magyarországi túzokok hét földrajzi populációjából gyûjtöttünk mintákat, amelyek többékevésbé reprezentálják a faj Kárpát-medencei állományát, bár némely élõhelyekbõl nem, vagy csak kevés minta állt rendelkezésünkre.
A kelet-európai orosz és ukrán sztyeppék túzokállományaihoz képest a magyarországi túzokminták relatíve alacsony szekvencia-divergenciát mutatnak. A nagy földrajzi távolságok ellenére a magyar minták meglepõ kontinuitást mutatnak ezen kelet-európai állományokkal, a magyar haplotípusok a sokkal diverzebb pontokaszpi haplotípusok közé beágyazódva találhatók. Az általunk talált hét haplotípusból csak kettõ volt Magyarországra specifikus, de ezek is csak 1 bázispárnyira különböztek a kelet-európaiaktól. A Kárpát-medencén belüli földrajzi populációk közül a nagyalföldi állományok nem különültek el egymástól genetikailag, köztük feltehetõen génáramlás van, mely a kis távolságokkal is magyarázható. Ezzel ellentétben a kisalföldi egyedek – valószínûleg a jelentõs földrajzi távolságnak köszönhetõen – mutatnak némi genetikai differenciálódást a nagyalföldi populációkhoz képest, mivel más gyakorisággal hordozzák a mindkét régióból elõkerülõ haplotípusokat. A nagyalföldi populációk genetikai homogenitása alátámasztja azt a feltevést, hogy a kiskunsági és tiszántúli populációk között korábban tapasztalt kelésisikerkülönbség hátterében éghajlati okok állnak. A Madrid melletti populációban talált mikrogeográfiai genetikai struktúrára, mely a kakasok és a tyúkok eltérõ diszperziós távolságaiból következik, nem találtunk evidenciát.
Köszönetnyilvánítás Köszönettel tartozunk a Dévaványai Túzokrezervátum munkatársainak a mintavétel során nyújtott segítségükért, valamint a magyarországi nemzeti parkok munkatársainak a tollminták be-
gyûjtéséért. A labormunkákban nyújtott segítségért Csonka Veronikának, Ferencz Beatrixnak és Sipos Botondnak jár köszönet.
Irodalom Alonso, J. C. & Pinto, M. (1998): Great Bustard Otis tarda. P. 251. In: Hagemeijer, E. J. M. & Blair, M. J. (szerk.): The EBCC Atlas of European Breeding Birds: Their Distribution and Abundance. T. & A. D. Poyser, London. Bankovics, A., Boros, E., Németh, Á., Biró, Cs. & Bankovics, A. (2005): Reasons of the population increase of Great Bustard (Otis tarda) in the Kiskunság (Hungary). Aquila 112: 163–168. Boros, E., Széll, A., Kurpé, I. & Németh, Á. (2005): Spatial differences and periodical changes in breeding biology parameters in Hungarian Great Bustard (Otis tarda) populations. Aquila 112: 203–210. Broderick, D., Idaghdour, Y., Korrida, A. & Hellmich, J. (2003): Gene flow in great bustard populations across the Strait of Gibraltar as elucidated from excremental PCR and mtDNA sequencing. Conservation Genetics 4: 793–800. Faragó, S. (1992): Clutch size of Great Bustard (Otis tarda) in Hungary. Aquila 99: 69–84. Faragó, S. (szerk.) (2000): Akcióterv a túzok (Otis tarda) védelmére Magyarországon. Kézirat. Fodor, T. (1968): A túzok keltetése és növekedésbiológiája mesterséges környezetben. Doktori értekezés (kézirat), Budapest.
302
Martín, C. A., Alonso, J. C., Alonso, J., Pitra, C. & Lieckfeldt, D. (2002): Great bustard population structure in central Spain: concordant results from genetic analysis and dispersal study. Proceedings of the Royal Society of London B: Biological Sciences 269: 119–125. Morales, M. B., Alonso, J. C. & Alonso, J. (2002): Annual productivity and individual female reproductive success in a Great Bustard Otis tarda population. Ibis 144: 293–300. Pitra, C., Lieckfeld, D. & Alonso, J. C. (2000): Population subdivision in Europe’s great bustard inferred from mitochondrial and nuclear DNA sequence variation. Molecular Ecology 9: 1165–1170. Pitra, C., Lieckfeldt, D., Frahnert, S. & Fickel, J. (2002): Phylogenetic Relationships and Ancestral Areas of the Bustards (Gruiformes: Otididae), Inferred from Mitochondrial DNA and Nuclear Intron Sequences. Molecular Phylogenetics and Evolution 23(1): 63–74. Pitra, C., Watzke, H., Lieckfeldt, D. & Litzbarski, H.: Conservation genetics of great bustards in the Ponto-Caspian steppes (Ukraine and the Lower Volga basin). Bustard Studies (megjelenés alatt).
