A tudatfenomenológia önértelmezési vitájának előképe a 19. században – és annak tanulságai Varga Péter András (Budapest) „C. Grapengießer” joggal tekinthető egy kevésbé ismert filozófusnak. Nem szerepel a német életrajzi lexikonok egyesített jegyzékében,1 és egy német filozófiatörténész több egyetemi város levéltárát felölelő kutatásában2 is csupán annyit tudott kideríteni róla, hogy talán azonosítható egy Christian Andreas Hieronymus Grapengießer nevű hamburgi lelkipásztorral,3 habár tudományos működésének legtöbb adata, beleértve az írásaiban használt professzori titulust is, levéltárilag megalapozhatatlan.
Annyi mindenesetre
biztosan tudható róla, hogy Jakob Friedrich Fries tanítványi köréhez tartozott, és öt könyvet írt Kantról. C. Grapengießer konfliktuózus természetű ember lehetett: ez nem csak műveinek címválasztásából világlik ki, hanem Hermann Ulrici, a kor egyik befolyásos folyóiratkiadója, egy külön cikkben tartotta szükségesnek hírül adni, hogy lapja több írást már nem fogad el tőle. Grapengießer utolsó írása, melyet még megjelentethetett4, tartalmaz azonban néhány megjegyzést, amelyre a fenomenológia iránt érdeklődő ember felkaphatja a fejét. A cikk kiindulópontja a kanti transzcendentális dedukció vizsgálata. Nem mintha Grapengießer ellenséges lenne a kanti vállalkozással szemben, azonban szerinte „Kant kritikájának egésze a spekuláció egy hiányosságán alapul” (46), s ez legvilágosabban a transzcendentális dedukcióban figyelhető meg. Ez utóbbival Kant „a metafizikai ismeret objektív érvényességét kívánja a priori bizonyítani [beweisen].” (42) „Ez azonban nem lehetséges” - jelenti ki Grapengießer (uo.). Ez a bizonyítás ugyanis egy dilemmával szembesül: Hogyan igazolható egy állítás? „Vagy bizonyítással, amivel azonban egy ítéletet csak egy másikból, egy magasabból vezetek le; vagy a szemléletre hivatkozással, azaz demonstrációval.” Esetünkben egyik sem áll rendelkezésre, valami másra van szükség: „Megmutatom, hogy ítéletem miként gyökerezik a megismerő eszem természetében: ez a dedukció.” (uo.) Mindez eddig akár egy kissé pontatlan Kant-rekonstrukció is lehetne. 1 Ld. Deutscher Biographischer Index (hrsg. Willi Gorzny) (K. G. Saur, München: 1986) Bd. II. p. 702. 2 Rainer A. Bast: Die Philosophische Bibliothek. Geschichte und Bibliographie einer philosophischen Textreihe seit 1868. (Meiner, Hamburg: 1991) n. 47. ad p. 108. (pp. 108.109) 3 Lexikon der Hamburgischen Schriftsteller bis zur Gegenwart (hrsg. Hans Schröder) (Hamburg: 1854) Bd. II. p. 562. 4 Zeitschrift für Philosophie und philosophische Kritik 65 (1874) (folytatásokban)
- 1. -
Sajátságos azonban, ahogyan ezt a dedukciót Grapengießer elképzeli: „Mivel a filozófiai ismeret tiszta észismeret, alapja egyesegyedül a saját megismerő eszem természetében keresendő. […] A belső önmegfigyelés révén kell megpróbálnunk az ész egy teljes elméletéhez eljutnunk” (44) Grapengießer ezen a ponton nyilvánvalóan olyan dolgot követel, mely az észtől nem követelhető, hiszen erre az ész nem képes – igényea legtisztább transzgresszus Kant szerint. Azonban a belső önmegfigyelésre hivatkozó filozófia-megalapozás igénye korántsem lehet közömbös a fenomenológia számára. 1. Vizsgálódásunk célja Husserl olvasóinak természetes reakciója, hogy rákérdeznek a husserli filozófia-felfogás megvalósíthatóságára. Ezen értelmezési vita szokásos fogódzópontja Husserlnek utolsó asszisztensével, Eugen Finkkel folytatott vitája, melynek dokumentumai a későbbi olvasók számára alapvető orientációkkal szolgáltak (még ha Fink polémiájának jeleit többször Husserl autentikus önkritikája kifejezéseként tekintették). Azonosítható azonban a Husserl-érvényességi vita egy másik fogódzópontja is: azon filozófiai hatások körében, melyek a fiatal Husserlt filozófia-felfogásának kialakításakor befolyásolták. Véleményem szerint ezen korai fogódzópont a pszichologisztikus Kantértelmezési hagyomány, mely elsősorban Jakob Friedrich Fries nevéhez köthető, s melynek egy – kevésbé ismert, ámde annál emblematikusabb – képviselője C. Grapengießer. A továbbiakban ezeket a hatásokat szeretném röviden bemutatni, körvonalazva azt, hogy mindez milyen hozadékkal szolgálhat a Husserl filozófiájának érvényességére irányuló kérdés számára. 2. Egy kis kapcsolattörténet A Fries-iskola sohasem tartozott a 19. század második fele német filozófiájának mainstream irányai közé, azonban kevés olvasóinak-ismerőinek egyikét Edmund Husserlnek hívták. Husserl Grapengießert feltehetően nem ismerte, de birtokában volt Fries több könyve, és azokat bizonyíthatóan tanulmányozta. Különösen intenzív érdeklődés fűzte Husserlt a szintén Fries-tanítvány Ernst Friedrich Apelt-hez, akinek műveit nem csak
- 2. -
tanulmányozta, hanem bizonyos jelek alapján írásban ismertetni is tervezte (ld. HusserlChronik 79.). Ahogyan Karl Schuhmann, a nemrég elhunyt neves Husserl-filológus felvetette Fries kapcsán: „Itt feltehetően olyan argumentációs formákat figyelhetünk meg, melyek azután Husserlnek a fenomenológiájára irányuló reflexiójában is szerepet játszanak.” (Selected Papers 75) Husserl korában Fries és a Fries iskola legelkötelezettebb propagátora Leonard Nelson volt, aki doktoranduszként majd Privatdozent-ként a göttingeni egyetemen működött: éppen ott és éppen akkor, mint Husserl. Mielőtt azonban Nelson és Husserl kapcsolatát megvizsgálnánk, vessünk egy pillantást a pszichologizáló kantianizmus Nelson-féle rekonstrukciójára. 3. A pszichologizáló kantianizmus egy épülete: Az ész önmagába vetett bizalma (Selbstvertrauen der Vernunft) Nelson szerint az igazolásnak két közismert válfaja létezik: a bizonyítás (Beweis), azaz az ítéletek
visszavezetése
más
ítéletekre,
és
a
(szemléletben
történő)
felmutatás
(Demonstration). Hogyan alapozzuk meg azonban a nem-szemléleti ítéletek igazságát? Nelson válasza: „Azt állítjuk, hogy a kritika ebben az esetben csak pszichológiai módon járhat el, azaz maga belső tapasztalatból álló tudomány.” (GS I 27) Hogyan lehetséges azonban egy olyan pszichológiai ismeret (melyet Nelson a tiszta ész közvetlen ismeretének nevez), amely nem induktív jellegű lenne? „Ugyan a kritika a metafizikai [szintetikus a priori] princípiumokat az ész egy elméletéből dedukálja, mely maga csak belső tapasztalat révén,
ennélfogva csak
induktív
módon
nyerhető,
a metafizikai
princípiumok
érvényességüket tekintve mégsem tapasztalatra vagy indukcióra alapozódnak.” (GS I 31) A belső tapasztalatból vett filozófiai állítások érvényessége sajátos módon garantálódik: „Az ész önmagába vetett bizalma [Selbstvertrauen der Vernunft] az általános princípium, amely a pszichológiai levezetéseket az ész elméletéből kritikai dedukciókká teszi, azaz ami lehetővé teszi számunkra, hogy a belső tapasztalatban a filozófia szisztematikus megalapozásának egy vezérfonalát leljük.” (GS I 31-32)5 Az ész önmagába vetett bizalmának fogalma feltehetően Hermann Lotze közvetítésével 5 Kant és Nelson viszonya röviden úgy jellemezhető, hogy Nelson szerint Kant a „transzcendentális előítélet” foglya, azaz nem hajlandó megállapításait nem a tapasztalat lehetőségfeltételeiként, hanem a tiszta ész közvetlen megismeréseként értelmezni (tehát Nelson elutasítja a „transzcendentális látszat” fogalmában rejlő figyelmeztetést).
- 3. -
került Husserlhez. Husserl számára ez a fogalom elsősorban bizonyos szkeptikus jellegű kérdések megoldásának egy lehetséges, Husserl szerint dogmatikus válfaját jelöli. Mindazonáltal Husserl állandóan szem előtt tartja és többször ezt a lehetőséget – például filozófiája kiépítésének egyik centrális pontján is: „A vizsgálódás természetében rejlik, hogy nem használhat
hipotéziseket
és
transzcendens
szubstrukciókat,
különben
értelmetlenné válik – még a jogos « az ész önmagába vetett bizalmának » [Selbstvertrauen der Vernunft] hipotézisét sem tarthatja érvényben. A tiszta látás és az analizálás a tiszta látásban nem igényel semmilyen hipotézisét arra vonatkozóan, hogy az ész önmagába vetett bizalma ne csalna.” (XXII 200-201) Mindazonáltal Husserl és a pszichologizáló Kant-tradíció kapcsolata nem merül ki egy Husserl által módosításokkal átvett rendszerbeli fogalomban. A pszichologizáló kantianizmus Husserl-korabeli szisztematikus rekonstrukciójának birtokában kíséreljük meg tehát feltérképezni a hatás tartalmi viszonyait! 4. Nelson Husserl-kritikája Ennek elsődleges forrása Nelson közvetlen Husserl-kritikája, melyet az 1908-ban megjelent terjedelmes és Husserl által is ismert munkájában fejt ki.6 Az írás roppant polemikus, Nelson mindenáron distanciálódni akar Husserltől, és felmutatja a Logikai vizsgálódások összes korabeli sematikus félreértését. Husserlt két fejezetben tárgyalja. Az első fejezetben Husserl a pszichologizmus kritikusaként (és a logikai objektivizmus képviselőjeként) szerepel. Nelson ezután csodálkozva veszi tudomásul, hogy a Vizsgálódások-ban Husserl az imént cáfolt pszichológiai program megvalósítására vállalkozik. Ezt veszi célba Nelson kritikájának második, részletesebb fejezetében, amely - több komoly félreértés mellett – megfontolandó megjegyzéseket is tartalmaz. Nelson alapvetően félreérti a fenomenológia deskriptív pszichológiaként történő husserli meghatározását. Szerinte a husserli fenomenológia „a kritika leszűkítése a puszta leírásra és minden elmélet kizárása.” (GS II 176) Másik centrális félreértése a VI. vizsgálódásban bevezetett husserli igazságfogalomhoz és az ahhoz szükséges kategoriális szemlélethez kapcsolódik. Nelson olvasatában a kategoriális szemlélet az intuitív igazságkritérium átvitele az ítéletek szférájára, melynek alapján Husserl azt képviseli, hogy a filozófiai ismeret kizárólag szemléleti (szemben azaz az ítéletekkel). „Ez a feltevés azonban – így 6 Über das sogennante Erkenntnisproblem
- 4. -
Nelson (GS II 178) – nem csupán a kritika elméleti eljárásának szükségtelenségét jelenti, hanem következményeiben az ész bárminemű kritikáját illuzórikussá teszi, és egy korlátozatlan dogmatizmushoz vezet, hiszen egy olyan ismeret felmutatása, melyet közvetlenül tudunk, semmilyen tudományra nem szorul rá. […] Ha minden ismeretet közvetlen tudunk, akkor semmilyen reflexióra nem lesz már szükségünk.” (uo.) Ezzel szemben az igazi kriticizmus „ a logikai törvényeket az ész egy pszichológiai elméletéből dedukálja.” (GS II 174) Azonban Nelson nyitott kapukat dönget, sőt polémiája – sematikus félreértéseitől eltekintve – valójában a husserli álláspont rekonstrukciójaként, sőt megfontolandó kommentárjaként is olvasható. Nézzük előbb a félreértéseket! Alaptalan, hogy Nelson kijátssza egymás ellen Husserlnél a szemléleti és ítéleti megismerést. Ahogyan azt például E. Tugendhat világossá tette, Husserl nem a szemléletiség mint az evidencia megfoghatatlan index veritatis kritériuma mellett köteleződik el. Éppen ellenkezőleg: a szemlélet önmagában sohasem igaz vagy hamis, hanem mindig csak egy gondolat betöltődéseként (vagy nem betöltődéseként) bírhat igazságértékkel. A husserli ismeretfenomenológia nem a szemléleti jelenlét privilegizálása, hanem ismereteink szemléleti igazolási folyamatának leírása. A kategoriális szemlélet pedig nem egy intuitio mystica (amilyennek Nelson akarja láttatni), hanem ennek az ismeretelméleti modellnek a konzekvens kiterjesztése az összetett gondolati aktusokra (husserli terminológiában: a kategoriális formákra és tartalmakra). Azaz egy komplex kifejezés igazsága egy komplex szignitív aktus komplex betöltődésének kettőséből, nem pedig pusztán a szemléletből ered (különösen nem egy misztikus, magasabb rendű szemléletből). A gondolkodás tehát nem redukálható a tétlen intellektuális szemlélésre (Betrachtung, ahogyan Nelson fogalmaz) – és a gondolkodás részeként a fenomenológia sem, ahogy ezt Nelson már a Logikai vizsgálódások-ból is leszűrhette volna. Nézzük például hogyan határozza meg Husserl szerint a fenomenológia a tulajdonképpeni gondolkodás törvényeit: Ezeket a törvények ugyan egy „adekvát általános észlelés”-ben adódnak, melynek tárgya maga a kategoriális törvény, ez az észlelés azonban nem egy pillanatnyi, irreducibilis aktus: „A törvények belátásához […] kategoriális imaginációra van szükség, amely szemügyre veszi a szóban forgó kategoriális komplexiók lehetőségét. Az összes komplex lehetőség általánosító absztrakciójában megy végbe [ezután] az egységes intuitív « belátás »...” (Hua XIX/2. 718. A661) Nelson tehát teljességgel tévedett abban, hogy a reflexió mozzanata
- 5. -
kizárandó a husserli fenomenológiából (csak éppen Husserl a „reflexió” differenciálatlan fogalma helyett a kategoriális aktus kidolgozottabb elméletével rendelkezik). Mindezek szerint tehát a filozófiai „pszichológiai megalapozása” nem egy differenciálatlan szemlélés, hanem egy komplex reflexiós folyamat, melyben - hagyományos értelemben vett – elméleti elemek egyaránt jelen vannak (és ebben Nelson kriticizmusa és Husserl fenomenológiája valójában egy oldalhoz tartoznak). Nelson azt is éles elméjűen látja (csupán polemikus előjelét kell kicserélnünk) hogy ez a „pszichológiai megalapozás” teljesíti Husserlnek a filozófia és a pszichológia szétválasztására a Prolegomena-ban felállított kritériumát, mivel azáltal, hogy a fenomenológiai kritika a „a logikai törvényeket az ész egy pszichológiai elméletéből dedukálja” (vö. GS II 174), „az általános logikai törvények maguk [még] nem vezethetők le a kritika (avagy a fenomenológia) állításainak következményeként.” (uo.) Még tanulságosabb, hogy Nelson világosan látja a tisztázás gyakorlatának és a tisztázandó elméletnek állandó összefonódottságát is: „[N]em inkább a fenomenológia minden tétele [Satz] már magában foglalja a « megalapozandó » törvények alkalmazását a belső észlelés puszta anyagára, különösen amennyiben a fenomenológia nem pusztán egy « szemlélés », hanem az ismereti aktusok « elemzését », « összehasonlítását » és « megkülönböztetését » is kell tartalmazza.” (GS II 174) Érdemes talán emlékeznünk arra, hogy ezzel az összefonódottsággal – in concreto – feltehetően már a korai Husserl is tisztában van, amikor a hatodik vizsgálódás elején így fogalmaz: „Ezen felfogás végigvihetőségét a rá következő vizsgálódás fogja ismét és ismét [immerfort] megerősíteni.” (Hua XIX/2 552 A489=B17)7 5. Kitérő: Husserl és Kant Mindezek alapján tehetünk egy rövid megjegyzést Husserl és Kant kapcsolatáról. Ugyan ezen viszony értelmezése nem triviális (elsősorban Husserl csekély kezdeti Kant-ismerete és a – véleményem szerint – sorozatosan felülértékelt hatáskeresések miatt8), azonban kettejük kapcsolatának alapképlete egyszerű: Husserl – mind filológiailag, mind szisztematikailag – a pszichologizáló Kant-recepció vonulatába tartozik. Anélkül, hogy ezen viszony elemzésébe jobban elmélyednénk, tanulságos, hogy mennyire megerősítik 7 Ez az egész életmű során (ld. pl. Hua VI. 59.) állandó felismerés marad. 8 Vö. pl.: „A külső « befolyások » jelentéktelenek. […] A kantianizmustól és a német idealizmustól mindig távol álltam. Csupán Natorp érdekelt, inkább személyes okokból.” (BW IV 84, levél M. Farber-nak, 1937).
- 6. -
konklúziónkat Husserl legismertebb késői művének
Kant-értékelései: „A Tiszta ész
kritikája 1. kiadásának « transzcendentális dedukciójában » Kant megkísérel elindul egy közvetlen, az eredeti forrásokig alászálló megalapozás felé, de rögtön meg is torpan anélkül, hogy megközelítené a megalapozásnak erről a pszichológiainak tekintett oldal megnyitható igazi problémáját.”9 Művének lényegi, III. részében következőképpen bontja ki ezen kritikáját Husserl: „Kant egy mitikus fogalomalkotásba csúszott azáltal, hogy a belső észlelést annak empirisztikus, pszichológiai jelentése szerint értelmezi, s hogy Hume szkepszisétől figyelmeztetve bárminemű támaszkodást a pszichológiára az igazi észproblematika értelmetlen eltorzításának tekinti. […] Transzcendentális fogalmai ennélfogva egy egészen sajátos tisztázatlansággal rendelkeznek, amely elvi okokból sohasem alakítható tisztázottsággá, sohasem vihető át egy közvetlen evidenciateremtő értelemalkotássá.” (VI 117-118) 6. Husserl (lehetséges) válasza Nelson-nak Térjünk vissza Husserl és Nelson kapcsolatához! Husserl, aki 1901 őszétől Göttingenben tanított, természetesen ismerte a már 1903-tól Göttingenben tartózkodó, majd 1909-ben Privatdozent-té kinevezett Nelson munkásságát. Ennek legvilágosabb dokumentuma az az opponensi vélemény, melyet Husserl 1909-ben Nelson venia legendi kérelmének elbírálására készített (BW VIII 207-210.). Az eljárás külső oka Nelson radikális társadalomfilozófiai nézete és politikai szerepvállalása volt, mely az egyetem vezetését aggodalommal töltötte el. Husserl bírálata azonban Nelson filozófiájára szorítkozik és a jelölt „személyiségének” (210.) vizsgálatát másra hagyja. Az opponensi véleményben Husserl Nelson egész addigi filozófiai tevékenységét recenzálja, külön méltatja Nelson jártasságát a „kant-fries-i filozófia problematikájában és módszerében és annak releváns szakirodalmában” (érdemes megfigyelni, hogy Husserl – mint a legtöbb korai művében – mennyire distanciáltan nyilatkozik Kantról). Első látásra az opponensi vélemény semmilyen filozófiai szempontot nem fogalmaz meg. Husserl csak Nelson túlzottan ellenséges hozzáállását és a műveiben fellelhető formalizmust bírálja: „Nelson korán eldöntött, szenvedélyes állásfoglalása Fries mellett egy jól érzékelhető hiányt hagy a kortárs filozófia és annak meghatározó gondolati formái iránti affinitásban, további következménye pedig az amúgy formálisan mesteri és meggyőzőnek tűnő polémiájának elgondolkodtató 9 Hua VI 106 (III. § 28.) (ford. I. 136, módosításokkal)
- 7. -
külsődlegessége.” (208.) Nelson polemiájának formális-felszínes voltát Husserl többször kiemeli: Nelson leginkább „érveléseinek formális plauzibilitásával és más szerzők inkonzisztenciáinak, ekvivokációinak, ellentmondásainak kritikus kimutatásával tűnik ki. Gyengéjét az intuíció hiányában látom, ami egyedül és igazából originalitást adhatna: hiányzik nála, legalábbis mindez idáig, a magukra a dolgokra irányuló, mondhatni a közvetlen látásban [Schauen] és analízisben álló kutatás habitusa. Ez talán Nelson egyoldalúan polemikus tevékenységével magyarázható. Véleményem szerint nem zárható, hogy Nelson még egy magasabb értelemben önálló gondolkodóvá növi ki magát.” Husserl opponensi véleménye – bármennyire is a kor érdektelen tudománytörténeti dokumentumának tűnik – meglátásom szerint mégsem mentes a filozófiai tartalomtól, még ha ezt Husserl kicsit atyáskodó megfogalmazása rejti is (Husserl ekkor, noha akadémiai beosztását és fokozatát tekintve alig állt Nelson fölött, már 50 éves, 23 évvel idősebb Leonard Nelsonnál).Az opponensi vélemény fő filozófiai mondanivalója az, hogy Nelson elemzése formális, nem jut el a tartalmi állításokig. Korábbi vizsgálatunk eredményeképpen ezt úgy egészítenénk ki, hogy Nelsonnak ugyan igaza van (nem Husserl ellenében, hanem Husserllel együtt), helyesen fogalmazza meg azt a megalapozási struktúrát, amely egy fenomenológiai kritika számára nyitva áll, hiányzik azonban – ahogyan Husserl fogalmazott – maguknak a dolgoknak az elemzése. A fenomenológiai filozófia válasza a megalapozási kérdésre a szubjektivitás vizsgálata lehet, amely szubjektivitás megnyilvánulási formáinak egyike maga ezen vizsgálat, s ezért a megalapozás iteratív, cikk-cakk vonalú mozgásban haladhat csak. Ez a válasz lényegében a pszichologizáló kantianizmus hagyományában áll, és az új-Fries iskola képviselői, mindenekelőtt Leonard Nelson nagyon világosan megfogalmazták ennek formális karakterét. Az elemzések konkrét elvégzését azonban, azaz egy olyan tudatfilozófia felépítését, amely ezen reflexív mozzanatot is tartalmazza, csak Husserl filozófiájában találhatjuk meg. Ahhoz azonban, hogy kibontsa ezen elemzések tartalmi gazdagságát, magának Husserlnek is egy külső motivációra volt szüksége. Mintegy húsz évvel a Nelson-bírálat elkészítése után, már egy másik egyetemi városban, jelentkezett Husserlnél egy másik fiatal, az akkor 23 éves Eugen Fink, akivel közösen Husserl több műben és műtöredékben kísérelte meg célba venni a tudatfilozófia reflexivitásának problémáit és aporiáit. Köszönöm a figyelmet. - 8. -
