A TÖRTÉNELEM FEL FOG MENTENI!
Védőbeszéd a Santiago De Cuba-i rögtönítélő bíróság előtt 1953. október 16. Tisztelt bíróság! Védő még nem gyakorolta hivatását hasonló nehéz körülmények között, vádlott még nem szenvedett hasonló súlyos igazságtalanságtól. S ebben az esetben védő és vádlott egy személy. Védőügyvédi minőségemben még csak meg sem ismerkedhettem a vádirattal, mint vádlott pedig már hetven hat napja magánzárkában vagyok. Az emberiesség és az alkotmányosság ellen vétkezve a hatóság teljesen elszigetelt. Aki most önökhöz szól, szívből gyűlöli az együgyű hivalkodást, szelleme és vérmérséklete egyaránt idegenkedik a demagóg pózolástól és minden feltűnést keltő színészkedéstől. Miért kényszerültem arra, hogy saját védő5
ügyvédem legyek? Először, mert gyakorlatilag megfosztottak a védelem más lehetőségétől. Másodszor, mert az adott esetben csak olyas valaki találhatja meg a szívből fakadó, igaz szavakat, akin olyan mély sebet ejtettek, mint rajtam, s aki – miként én – látta, mennyire jogfosztott hazája, s hogyan tiporják sárba az igazságosságot. Szép számmal akadtak nemes szívű barátaim, akik vállalták volna védelmemet. A havannai ügyvédi kamara úgy döntött, hogy dr. Jorge Pagliery, a szakavatott, bátor ügyvéd, a kamara elnöke fogja képviselni a védelmet. De megakadályozták teendői ellátásában. Valahányszor meg akart látogatni a börtönben, zárt ajtók fogadták. Csak másfél hónap múltán – akkor is csak a bíróság közbenjárására – engedték meg, hogy tíz percig beszélhessen velem – a Katonai Titkosszolgálat őrmesterének jelenlétében. Köztudomású, hogy a védőügyvédnek joga van négyszemközt beszélni védencével, s ezt a jogát mindenütt a világon tiszteletben tartják, kivéve, ha egy kubai hadifogoly kerül a könyörtelen zsarnokság hatalmába, mely semmiféle emberi vagy törvényes jogot nem ismer el. Sem dr. Pagliery, sem én 6
nem voltunk hajlandók eltűrni, hogy galádul kihallgassák védelmi terveinket. Alighanem szerették volna megtudni, milyen eszközökkel és módszerekkel fogjuk halomra dönteni a moncadai eseményekről1 fabrikált hazugságokat, s hogyan leplezzük majd le a szörnyű igazságot, amelyet ők mindenáron takargatni akarnak. Ezért úgy döntöttünk, hogy ügyvédi képesítésemmel élve, saját védőm leszek. Döntésünk, amit a Titkosszolgálat őrmestere kihallgatott és az illetékesek tudomására hozott, nagy riadalmat keltett. Mintha valami rossz szellem azt súgta volna nekik, hogy miattam hiúsulnak meg terveik. S önök, bíró urak, nagyon is jól tudják, milyen nyomást gyakoroltak rám, hogy ne éljek ezzel a jogommal, noha ez régi hagyomány Kubában. A bíróság nem nyújthatott segédkezet mesterkedéseikhez, mert ezzel a vádlottat teljesen megfosztották 1
Fidel Castro kisszámú csapata élén 1953. július 26án sikertelen kísérletet tett a Santiago de Cuba-i Moncada-erőd elfoglalására; Castro forradalmi mozgalmát erről a napról nevezték el (Július 26. Mozgalom), s a győzelem után ezt a napot Kuba nemzeti ünnepévé nyilvánították.
7
volna a védelem lehetőségétől. A vádlott, aki most a védelem jogát gyakorolja, semmi körülmények között sem hallgatná el azt, amit el kell mondania. Úgy vélem, mindenekelőtt azt kell elmondanom, miért szigeteltek el a világtól, miért akartak hallgatásra kényszeríteni, miért tervezték – amint azt önök is tudják – megöletésemet,2 milyen fontos tényeket akarnak eltitkolni a nép elől, és mi a titka azoknak a különös dolgoknak, melyek a per folyamán történtek. Erre akarok fényt deríteni. Önök kijelentették, hogy ez az egyik legfontosabb per köz társaságunk történetében. Ha őszintén úgy hiszik, nem volna szabad hagyniuk, hogy bemocskolják tekintélyüket efféle gyalázatosságokkal. Szeptember 21-én volt az első tárgyalás. Több mint százan foglaltak helyet a vádlottak padján a nagyszámú géppisztolyos és szuronyos katona között, akik felháborító módon megszállták a tárgyalótermet. A legtöbb vádlottnak semmi köze sem volt a történtekhez,
2
8
A Fidel Castro meggyilkolására irányuló terveket Yanes százados leplezte le a bíróság előtt.
mégis hosszú időt töltöttek előzetes letartóztatásban, gyalázatos és megalázó bánásmódban részesültek a megtorló hatóságok börtöneiben. A vádlottak másik – kisebb – része eltökélte, hogy büszkén bevallja részvételét a szabadságharcban, s kész volt példátlan önfeláldozással mindent elkövetni, hogy lehulljanak a bilin csek azokról, akiket becstelen céllal csupán belekevertek ebbe a perbe. Akik akkor együtt küzdöttek, újra találkoztak. Újra az igaz ügyért szálltunk síkra. Küszöbön állott az igazság félelmetes csatája az aljasság ellen. A diktatúra képviselői bizonyára nem számítottak a közelgő erkölcsi katasztrófára! Hogyan is tarthatták volna fenn a hamis vádakat? Ugyan miként vehették volna elejét annak, hogy kitudódjék, mi történt valójában, mikor ilyen nagyszámú, minden kockázatot – börtönt, kínzást, s ha kell, a halált is – vállaló fiatal ember ismertette a tényeket a bíróság előtt? Ezen az első tárgyaláson vallomástételre szólítottak fel; az ügyész és vádlott társaim húsz védőügyvédje két óra hosszat faggatott. Pontos számadatokkal és cáfolhatatlan tényekkel igazoltam, mennyi pénzt fordítottunk a felkelés előkészítésére, hogyan jutottunk a 9
pénzhez, s hogyan szereztünk fegy vereket. Nem volt mit takargatnom, mert harcaink során példa nélkül álló áldozatok árán szereztük meg mindezt. Elmondtam, milyen célok lelkesítettek bennünket a harcban, s azt, hogy ellenségeinkkel szemben emberséges és nagylelkű magatartást tanúsítottunk. Azért tudtam teljesíteni feladatomat, azért tudtam bebizonyítani, hogy a mi ügyünkbe igazságtalanul belekevert vádlottak sem közvetlenül, sem közvetve nem vettek részt a felkelésben, mert hős bajtársaim egy emberként támogattak. Megmondtam, hogy bajtársaim nem fognak meghátrálni, s nem fognak megbánni semmit, ha majd mint forradalmároknak és hazafiaknak el kell szen vedniük a következményeket. Nem beszélhettem velük a börtönben, mégis egy akarattal cselekedtünk. Akiket közös eszmények hevítenek, azokat nem választhatja el egymástól semmi – sem a börtönfal, sem a halál –, mert azonos emlék, azonos szellem, azonos eszme, azonos tudat és emberi méltóságérzet lelkesíti őket. Kártyavárként kezdett omladozni az aljas hazugságok épülete, amelyet a kormány emelt a tények köré, úgyhogy az ügyész úr belátta, ostobaság börtönben tartani mindazokat, aki10
ket azzal vádoltak, hogy a felkelés értelmi szerzői voltak, s kérte a foglyok azonnali ideiglenes szabadlábra helyezését. Az első tárgyaláson vallomástételem után engedélyt kértem a bíróságtól, hogy elhagyhassam a vádlottak padját, s helyet foglalhassak a védőügyvédek között, amire meg is adták az engedélyt. Hozzáfogtam a mindennél fontosabbnak tartott küldetésem teljesítéséhez, hogy végérvényesen lelep lezzem a bajtársainkra szórt szemérmetlen, gyáva, hitszegő és álnok rágalmakat, meggyőzően és megcáfolhatatlanul be bizonyítsam, milyen borzalmas és förtelmes bűncselekményeket követtek el a foglyokkal szemben, s a nemzet és a világ elé tárjam történelme legkegyetlenebb és legembertelenebb elnyomatásában sínylődő népünk megrázó szerencsétlenségét. Szeptember 22-én, kedden tartották meg a második tárgyalást. Csak tíz embert hallgattak ki addig, de már az ő vallomásaik is világos képet adtak a manzanillói3 gyilkosságokról. Bebi-
3
Manzanillo – nagy kikötőváros Oriente tartomány délnyugati részén.
11
zonyosodott, és jegyzőkönyvbe is vették, hogy ezekért a gyilkosságokért egy századost, az odairányított katonai egység parancsnokát terheli a közvetlen felelősség. Nos, ezek után még 300 embert kellett volna kihallgatni. Mi történt volna, ha ennyi meggyőző tény és vallomástétel birtokában kérdéseket tehettem volna fel a bűntettekért felelős katonai személyeknek? Hagyhatta volna a kormány, hogy leleplezzem bűnét a tárgyalóteremben összesereglett népes közönség előtt, az egész szigetről összesereglett laptudósítók, ügyvédek és az ellenzék képviselőinek jelenlétében, akiknek ostoba módon a vádlottak padja mögött biztosítottak helyet, hogy jobban hallhassák mindazt, ami itt napfényre derül? Inkább bírástul felrobbantotta volna a kormány a törvényszék épületét, semhogy hagyja ezt! Megszületett a bírósági eljárásból való kirekesztésem terve. A harmadik tárgyalás előtt, szeptember 25-én, késő este két börtönorvos jelent meg cellámban. Szemmel láthatóan za varban voltak. Eljöttünk, hogy megvizsgáljuk – mondták. Ki félti ennyire az egészségemet? – kérdeztem. Mihelyt megláttam őket, már tudtam, honnan fúj a szél. Az orvosok őszinte 12