A TELJES SZERETET KIŰZI A FÉLELMET

„ A TELJES SZERETET KIŰZI A FÉLELMET”

Miskolc 2005.

1

2

ELŐSZÓ A félelem, az emberi lét egyik állandó, és kellemetlen kísérő társa, amely ott van földi élete minden aprócska mozzanatában. Isten félelem nélkülinek teremtette az embert, és visszavezeti a félelem nélküli élet áldott állapotába. Az Ő szeretetén keresztül válik valóra, a vele való közösségben a félelem nélküli, boldog élet, amely már az eljövendő örök mennyei boldogság előízeként jelenik meg az őszinte, élőhitű keresztyének számára, akik mernek hinni abban, amit mások csak megmosolyognak, vagy éppen erőszakosan tiltakoznak ellene. Ha te is találkozni akarsz félelmeid megoldásával, akkor talán ebben a kis könyvecskében talált gondolatok segíthetnek téged ezen az úton. Előre szeretném még bocsátani, hogy a félelem tárgykörével a könyv orvosi, és pszichológiai szempontból nem foglalkozik teljes keresztmetszetében. Azt már megtették orvosok és pszichológusok helyettem. Az orvosi álláspontok és pszichológiai érvek csupán adalékként szerepelnek a könyvben. A fő irányvonal az isteni szeretet munkáját szándékozik bemutatni a félelemoldás területén, de mint teljes értékű megoldást. Sok áldást, a félelmeidtől folytonosan oldódó, boldog életet kívánok számodra. Isten szeretetében!

Demeter József

3

4

TARTALOM 1 FEJEZET. A félelem az ember legősibb kísérőtársa

7

2.FEJEZET. A félelem jelenléte a mai kor embereiben

9

  

Félelem a társadalomban Félelem a családban Időskori félelmek  Félelem önmagunkban

11 14 18 19

3. FEJEZET. Emberi programok a félelem leküzdésére

23

4.FEJEZET Isten kínálta lehetőség (teljes körű megoldás)

29

5. FEJEZET. Félelem vagy szeretet?

32

6. FEJEZET. A teljes szeretet kiűzi a félelmet  Féleleműzés a társadalomban  Féleleműzés a család tekintetében  Személyes belső félelmek elűzése  Az akaratgyengeség félelmei  A félelem az Egyházban is előfordul

38 40 47 53 54 64

7.FEJEZET. Teljesedjünk be szeretettel!

76

5

6

1. FEJEZET.

A FÉLELEM JELENLÉTE AZ EMBER LEGŐSIBB KÍSÉRŐTÁRSA Egyik kedves családban az édesapa késő estig dolgozott otthon; dolgozószobájából nyílott a kisfiúk gyerekszobája. Egy este szokás szerint aludni küldte az apa a kisfiát, miközben nyitva hagyta résnyire a gyerekszoba ajtaját, így dolgozószobája megnyugvást adó fénye átsugárzott a gyerekszobába – míg a gyermek elalszik. Mikor már úgy gondolta, hogy csemetéjük elaludt, halkan odaosont, hogy óvatosan behajtsa az ajtót. A kisfia azonban megszólalt: „Apa, ne csukd be – olyan jó nézni téged…”. Ezt a kedves családi mozzanatot mostanában hallottam egy prédikációban megemlíteni, és megvallom őszintén, hogy mély benyomást tett rám. Eszembe jutott róla a sötét földre átsugárzó kegyelmi fény, – amely Mennyei Atyánk szeretetközvetítője is számunkra. Milyen jó, hogy Isten megnyitotta a „mennyei ajtót”! Az Ő dicsfényével teli szeretetsugár így áthatolhat az univerzumon, keresztül minden akadályon ide a földre, – és egyenesen a gondterhelt emberi szívek felé irányulhat. Jézus Krisztuson, az „igaz világosságon” keresztül juthat el a félelmekkel teli szívhez a „megnyílt ég” megnyugvást adó látványa. Jézus világosságán át szemlélhetjük a szerető

7

mennyei Atyánk biztonságot árasztó csodálatos lényét, mely feloldhat mindennemű félelmünket. Egyedül Jézus mondhatta el egykor, félelmekkel, kételkedésekkel birkózó Fülöp felé megnyugtatásul, hogy: „aki engem lát, látja az Atyát”. Egyedül Ő mondhatja a mai kor emberei felé is, hogy: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek”...(Mt.11:28.) Milyen jó, hogy nem csak elmondhatja – de készséggel el is mondja! A félelmet olyan kellemetlen kísérőnek nevezhetjük az emberi életben, amely hívatlanul odaszegődött – és szinte sohasem marad el. A megszületés pillanatától belép az ember életébe, és jelenléte az egész életet végigkíséri. Hol egészen rettegésben tartva az embert, hol pedig csak alig érzékelhető, bizsergető érzésként – de ott van! A félelem voltaképpen nagyon régi eredetű. Egészen az emberi tragédiáig (az édeni bűnesetig) vezethető vissza. Innentől új fejezet kezdődött az emberiség életében, és ennek az új fejezetnek kényszerű, kelletlen velejárója a félelemérzet. Ha a félelmet, mint érzést vizsgáljuk, akkor gondolnunk kell arra, hogy egy érzés nem születik csak úgy magától. Minden érzés mögött egy kiváltó okot kell keresnünk, amelyből megszületethetett a bizonyos érzés. Úgy hiszem, ha a félelem okát keresgetjük, akkor a félelem kezdetéig érdemes oknyomozásba fogni. Az ember történetében azt látjuk, hogy a félelem a bűn megjelenésével köszöntött be az emberi életbe, mint egy kellemetlen vendég. Így hát most igen rövid úton kiderült,

8

hogy a félelmünk – a bűn megjelenésével függ össze szorosan! Elmondhatjuk tehát, hogy ahol a bűn ott van, ott a félelem is megjelenik, mint sötét árnyék. Mint ahogyan a saját árnyékunkat nem tudjuk átlépni, vagy átugrani, bármennyire is szeretnénk azt – ugyanígy a félelem is kikerülhetetlen azon a területen, ahol a bűn megjelenik. Az édeni elbukás óta a bűn át– meg átszövi az ember életét keresztben, hosszában. A különböző korok, ha hoznak is változásokat, de a félelem marad az emberek életében. Hiszen az emberi gyarlóság, az egyetemes bűn öröklődik – Így az „atyáinktól örökölt hiábavaló élettel” együtt örököljük ezt a nem kívánatos örökséget is, a félelem jelenlétét. A félelmek egy bizonyos része változik az idők múlásával, de a legtöbbnek jellemvonása ismétlődik generációkról-generációkra.

2. FEJEZET.

A FÉLELEM JELENLÉTE A MAI KOR EMBEREIBEN Nagyon úgy tűnik, hogy a félelem nem veszített aktualitásából a mai korra nézve sem. Talán egyre inkább egy növekvő tendencia érzékelhető a félelem területén. Ha körültekintünk környezetünkben,

9

láthatjuk, hogy mennyire növekszik a bűn életünk körül. Ez a jelenség a keresztyén gondolkodású embereket nem lepi meg – hiszen a Szentírás rámutat erre a negatív irányú tendenciára, amikor kimondja az utolsó időkre nézve; „Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, a szeretet sokakban meghidegül.” Mt.24:12. A jelenben tehát olyan kort élünk, amikor a félelem fokozottan átjárja az életterünket, és igen elszomorító, hogy ebben pozitív változás nem fog beállni a jövőben sem. Azt hiszem, ezt minden túlzó pesszimizmus nélkül állíthatom, hiszen ez a reális világképhez, sajnos, hozzá tartozik. Vizsgáljunk most meg néhány területet a mindennapi életből, hogy ráláthassunk némileg a félelem destruktív, romboló jelenlétére. FÉLELEM A TÁRSADALOMBAN. Ha világviszonylatból kezdjük lebontani a félelem jelenlétét, akkor a következőt láthatjuk: Földünkön sokszor feszült a politikai helyzet különböző térségekben. Ez háborús félelmet von magával sok esetben. Az emberek tömegesen rettegnek az életükért, gyermekeik életéért – a holnapért. A mai korban megjelent új félelemkeltő fogalomként a nemzetközi terrorizmus veszélye, amely

10

rejtetten, alattomosan és ezért ki nem védhetően támad és pusztít a társadalmakban. Félnek az emberek a különféle járványoktól, betegségektől, amelyeknek nagy százaléka összefügg valamilyen jellegű környezetszennyezéssel. A környezetvédelmi szabályok áthágása is félelemkeltő alaphelyzeteket szül a társadalomban, itt a közvetlen környezetünkben is. Amikor halljuk, hogy sokszor milyen nagymértékben károsul környezetünk, gyakran jóvátehetetlenül, egy-egy szabály semmibevétele miatt. Félelemkeltő tényező még társadalmi szinten az egyre romló közbiztonság. Nincs teljes biztonságban az ember sehol sem. Emlékszem rá, hogy húsz évvel ezelőtt, katonakoromban, még ha az országúton stoppoltam szabadságra hazafelé menet, még megálltak az emberek az autójukkal. Ma már nem divat a stoppolás. Nem csupán azért, mert jobb a közlekedés. Sokkal inkább azért, mert félnek a stopposok is és az autóvezetők is egyaránt egymástól. Láthatjuk, hogy az emberközi kapcsolatok terén is egyre szaporodnak a félelemkeltő jelenségek. Az utcán alig mer az ember a közalkalmazottakon kívül mással szóba állni. Mert szokták mondani: „nem tudni, kiben mi lakik” és ez teljesen így is van. Egyrészt nincs bizalom az emberekben egymás iránt, másrészt viszont nem is lehet, hiszen a gonoszság növekedése miatt a kölcsönös bizalom alapja ingott meg. Félnek, és ezzel együtt elhidegülnek az emberek egymástól.

11

Megtörtént már nem egyszer az is, hogy valaki rosszullét következtében összeesve hal meg az utcán, mert a járókelők nem mernek hozzányúlni, hogy segítsenek rajta. Előfordult, hogy még a mobiltelefonjukat sem vették elő, hogy mentőt hívjanak. – Úgy gondolják félelmükben; „jobb ebből kimaradni” vagy éppen annyira sietős a dolguk, hogy nem érnek rá mással foglalkozni, legyen az egy utcán haldokló ember is akár. Olyat is hallottam egyik munkatársamtól, hogy egy buszmegállóban egy fiatal diákot három másik fiatalember addig ütött és rugdosott fényes nappal, hogy az a helyszínen belehalt sérüléseibe. A megdöbbentő az volt számomra, hogy az ott ácsorgó tömegből senki nem volt, aki közbeavatkozzon, és rendre utasítsa a dühöngő diákokat. Ebbe nem voltak hajlandók beleavatkozni az utcai emberek. Bezzeg, amibe nem kellene, abba kérés és kérdés nélkül ütik bele az orrukat – egymás, és a közéleti személyiségek magánügyeibe. De ebbe már ne menjünk bele. Lényeg, hogy az emberek félnek egymástól is, és közös félelmük is akad jócskán, a társadalmon belül. FÉLELEM A CSALÁDBAN. A félelem nem ismer határokat, így a családi kör határait is áttöri kegyetlenül és gátlástalanul. Kezdjük azzal, hogy a családfőnek is megvannak a maga félelmei, hiába ő a család feje. Talán éppen őt éri ezért a ránehezedő felelősségéért a legtöbb stresszhatás. Félelem a munkanélküliségtől, 12

szorosan a jelenkor hatása, hiszen úgy harminc évvel ezelőtt ez a fogalom ismeretlen volt, sőt büntetéssel járt. De ha van is munkahely, akkor a munkahelyi stressz jelenléte okoz félelemteljes érzést. Vagy éppen a munkahely elveszítésétől való félelem. Félelem a létbizonytalanságától. Félelem a gyermekek jövőjét illetően. Vajon tudja-e őket megfelelően iskoláztatni? Vajon sikerül-e megtartani gyermekeit erkölcsileg a helyes úton? Mi lesz belőlük, ha felnőnek? Sorolhatnánk még hosszasan ezeket a filozofálgató kérdéseket, de ennyiből is látható, hogy egy családfő élete is telve van olyan kérdésekkel, amelyeknek megválaszolását az élet adja, de ki tudja, milyen érkezik?! Persze, fontos dolog minden egyéb mellett, hogy egy édesapa jó példa lehessen a gyermekei előtt, akit követhetnek, felnézhessenek rá. Nem kicsi a felelősség ezen a területen, mert gyermekeink, akarva akaratlanul is, ránk kezdenek hasonlítani. A későbbi jellemformálódásukat nagyban befolyásolja az édesapa személyisége. Idővel megjelennek az édesapa személyiségjegyei a gyermekek életében – tőle tanulnak „élni”. Ez sokszor tudat alatt is működik a gyermeki szívben, értelemben. Egy családi esetet említenék meg idekapcsolódóan, ahol egy fiatal családapának kedves felesége és egy aranyos kisfia volt. Egy ideig boldogan éltek együtt, és örvendeztek szép otthonukban. Ám azután megtörtént a baj – a férj megszegte a házasságot, megcsalta a feleségét. Elindult a lejtőn, kicsapongó életet élt, kétes társaságokba keveredett. Nagyon ritkán azért meglátogatta családját, a hat éves kisfia 13

legnagyobb örömére. A gyermek örvendezve ugrott édesapja ölébe egyik látogatás alkalmával is, a következő szavakat mondva: – Te vagy a legjobb apuka a világon! Mi igazi barátok vagyunk, igaz, apu? Sokkal jobb, mikor itthon vagy, és nem vagyok olyan egyedül anyuval. Mikor elérkezett a lefekvés ideje, a kisfiú apukájával szeretett volna szobájába menni, aki el is kísérte, miközben azt mondta a kisfiúnak: – Most pedig nyomás az ágyba! Szépen betakarlak, lekapcsolom a lámpát, azután lemegyek anyuhoz. Csakhogy a kisfiú tiltakozott, merthogy anyukájával imádkozni szoktak lefekvés előtt. Szokás szerint elmondta a kis imádságot, amit az anyukája tanított meg neki, de a megtanult imádság ezúttal kiegészült a következő kéréssel a kicsi gyermekszívből: – Kedves Istenem – mondta hangosan – tegyél engem olyanná, mint az apukám! Tudom, hogy Te meg tudod tenni! Ámen! Azután vidáman bebújt az ágyba, abban a gyermeki hitben, hogy Isten meghallgatta egyszerű imádságát. Majd édesapja betakargatta, de ahelyett, hogy lement volna, ott álldogált, és mélyen eltűnődött kisfia imádságán. Átgondolta lecsúszott helyzetét. Szabályosan megundorodott egész elrontott életétől. A szégyenérzet és bűnvád felváltva marcangolta fájdalommal és félelemmel telt szívét. – Majd lábujjhegyen az ágyhoz lépett, és egy darabig némán szemlélte gyermekét. Azután letérdelt, pontosan ott, ahol az imént kisfia térdepelt, és halkan így imádkozott: 14

– Kedves Isten, tégy engem olyanná, amilyen a kisfiam, olyan tisztává és jóvá. Igen, tégy engem olyanná, mint a kisfiam! Ámen! Valóban, először nekünk, apáknak, kell megtanulnunk az Istennel szembeni „gyermekies” bizalmat. Azért, hogy gyermekeink is méltán bízhassanak abban, – hogy jó irányba mutatunk. Az Isten hozzánk való „atyai szeretete” tanít meg minket igazán „apává” lenni – ugyanakkor adhat megnyugvást számunkra a „meg nem feleléstől való félelemtől” is. Hasonló aggodalmakkal, és félelmekkel van megtelve egy átlag családanya is, mert a mindennapi élet gondjaiból bőven kijut neki is. A régebbi családmodellek mára klasszikussá váltak, miszerint az édesanya dolga a gyermeknevelésben és háztartásban kimerült. A mai kor jóval több terhet jelent számára is, – ugyanis a megélhetési gond az ő vállára is jócskán átterhelődött. Nem ritkaság, hogy két vagy három gyermek nevelése mellett még négyórás, vagy alkalmi munkát kénytelen vállalni egy anyuka, – mert a család érdekei kőkeményen megkívánják. Nem akarja, hogy gyermekei hátrányt érezzenek más gyermekekkel szemben az iskolában, óvodában. A maximumot szeretné nyújtani csemetéinek, férjének – és ez nem kis megterhelést jelent fizikailag és szellemileg egyaránt. Állandó stressz és állandó félelem. – A nem megfelelőség okozta szenvedéstől való félelem is jellemzi az átlag családanya lelkiségét. „…félek, hogy nem fogok megfelelni családomnak, és ez szenvedést fog okozni nekem, amely szenvedéstől ugyancsak félek…” 15

Röviden ez lehet az a dilemma, ami megkötözheti az édesanya belső, lelki világát. Nem kerüli el a gyermekeket sem a félelem. Ott van a mindennapjaikba beleágyazva. Félelem a tanulmányt illetően, amikor a saját jövőjét látja jó esetben a gyermek a tanulmányai eredményén keresztül. Ez, sajnos, a ritkábbik eset. De van egy másik fajta félelem a tanulmánnyal kapcsolatban, amikor attól fél a diák, hogy mit mond majd a szülő?! Talán elszomorítja vele szüleit. Vagy rosszabb esetben talán megszidja, vagy tettlegesen bántalmazza is majd az apuka vagy az anyuka, ha rossz jegyet visz haza?! Itt szeretnék különbséget tenni a következetes szülői fegyelmezés és a családon belüli erőszak között. Azt mondja a Biblia ezzel kapcsolatosan: „ A szabadjára hagyott gyermek megszégyeníti az ő anyját”Péld. 29.15. „Ne vond el a gyermektől a fenyítéket; ha megvered őt vesszővel, meg nem hal. Te vesszővel vered meg őt: és az ő lelkét a pokolból ragadod ki”. Péld.23:13.14. Fontos különbséget tenni, mert a fenyítés elmulasztása is, és a fenyítésben történő túlkapás is egyaránt hiba szülői részről. Sok gyermek hajlott el rossz irányba, amelynek okai között ott szerepelt a szülői túlzott engedékenység. Ugyanakkor megdöbbentő, értelmetlen kegyetlenkedéseket is hall az ember családokon belül. Sajnos, előfordul a szülő, vagy még rosszabb esetben mindkét szülő alkoholos befolyásoltsága, amelynek következtében saját gyermekükben okoznak maradandó sérüléseket. Testi és lelki sérüléseket egyaránt. Pszichológusok kimutatták, hogy a felnőttkori félelembetegségek eredete igen nagy 16

százalékban a gyermekkorba nyúlik vissza. Sok családban mindennapos az erőszak, a lelki terrortól elkezdve, (és sajnos meg kell említenem a nemi úton elkövetett erőszakos cselekményeket is), a testi brutalitás számtalan válfajáig. Nagyon elszomorító tény, hogy ezeknek sok esetben a gyermekek szenvedő és rettegő alanyai, akik később tovább hordozzák magukba zárva ezeket a sérüléseket. A legfélelmetesebb tragédiának tekintem, hogy a lehetőségek között ott van az esély rá, hogy ők is ilyen szülőkké válhatnak! Mint ahogyan szokták mondani egyegy esetben az emberek: „az alma nem esett messze a fájától”! IDŐSKORI FÉLELMEK. Az időskori félelmekről is említést kell tennem, amely beköszönt szinte mindenki életébe az idő előrehaladtával. Ezek közül egyik jellegzetesség, az egyedülléttől való félelem. Amikor az ember átérzi, hogy öregszik és egyre gyengül, közben elveszíti szüleit, majd esetleg szeretett élete társát is. Észreveszi, hogy gyermekei, unokái sem figyelnek rá eléggé, nincs idejük, és ő pedig annyira egyedül érzi magát. Egyre közelebb érzi magához férkőzni a szomorú, és félelmekkel telítődött magány érzését, amelyben a fölöslegessé válás, és a tehetetlenség érzése váltakozva szomorítja meg az idővel csökkenő képességű embereket. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy nem csupán unalom kérdése ez, mint ahogyan azt sokszor egy 17

legyintéssel el szokták intézni a fiatalok. Hanem egy nagyon is komoly elhagyatottság érzet, ami mélyem marcangoló félelemmé torzulhat. Nem véletlenül inti a Biblia a gyermekeket, a „viszont-tartozás” megadására, hiszen a szülőnek egyszer ugyanolyan szüksége lesz gyermeke gondviselésére, mint ahogyan az fordítva történt, néhány évvel előtte. Az időskor beköszöntével előtérbe kerül a legnagyobb félelem aktualitása, a halálfélelem, amellyel fel lehet venni ugyan a küzdelmet, de győzni felette önerőből nem lehet. Mindig vissza-visszatér a magányos pillanatokban, a betegágyakon, a kórházi kezelések során – és rabul ejti, gúzsba köti szorosan az idős emberek lelkét a félelemnek ez a szörnyű fajtája is. FÉLELEM ÖNMAGUNKBAN, (személyes belső félelmek) A félelem jelenlétéről szóló fejezetünknek a legszűkebb kategóriájához érkeztünk most, amikor egyéni tekintetben folytatjuk a vizsgálódást. Tulajdonképp, az előző gondolatok is személyesen érinthetnek minket, közvetetten, vagy közvetlenül. Azonban ennél a résznél, az eddigieknél mélyrehatóbban próbáljuk megtekinteni a félelem jelenlétét az emberi lélekben. Az eddigiekben leírt félelemkeltő jelenségek együttese hat az ember lelkületére. Annyira sokrétű és összetett a félelem-források jellege és száma, hogy egy napunk – sőt 18

egy óránk sincs, hogy ne félnék valamitől, vagy valakitől a hétköznapi élet során. Tehát elmondhatjuk, hogy a félelem teljesen átszövi az ember életének minden mozzanatát anélkül, hogy még, mint betegségről beszélnénk a félelemről. Vagyis a félelmek egy bizonyos mértékig természetessé váltak az ember számára. Mint ahogyan a bűn is természetessé vált. Megfigyelhető az, hogy a bűn és a félelem mindig egyenes arányban van jelen az emberi életben. Nem véletlenül figyelt föl rá Reinagle Alexandar Robert sem, (aki egy kedves lelki ének írója), amikor megvilágosodott benne a következő gondolat: „ A bűnben kín van, s félelem, mi mást, s más minket öl…” majd eképpen folytatja a következő sort: „Öröm köt egybe, s szeretet Krisztus szívén belöl.” A bűn sokféle kellemetlen hatása lecsapódik kölcsönösen az emberek lelki világában, félelem-nyomot hagyva. Az orvostudomány akkor beszél a félelemről, amikor azt már betegségként lehet megemlíteni. A betegség ugyanis az egészség rendellenessége, így a kisebb félelemérzetek még nem számítanak rendellenességnek az orvosi álláspontok szerint. Különféle félelembetegségek, fóbiák, szorongásos depressziók, neurotikus zavarok, belső stressz, kisebbrendűségi érzés stb. - ezek mindegyikénél megfigyelhető a félelem kisebb nagyobb arányban, mint összetevő, amely rombolja az ember lelki egészségét.

19

Szeretném ezek közül kiemelni korunk egyik népbetegségének számító jelenséget, a stresszhatást, amely szinte minden korosztályban és mindenkit érint. Lazarus így fogalmazza meg röviden a stressz jelenségét: „Olyan univerzális jelenség, amely egy terhes és intenzív tapasztalat vagy élmény eredménye, és amely jelentősen befolyásolja az egész magatartásmódot.” Dr. Hézser Gábor „Pásztori Pszichológia” c. kézikönyvében ír a stresszről és a krízisjelenségekről együttesen, a krízisjelenség egyszerűsített megfogalmazásban: egy kritikus pontot jelent életünkben, ahol a dolgok kétesélyessé válnak, vagy jobb lesz, vagy rosszabbra fordulhatnak. Be kell látnunk, hogy az életünk telve van ilyen krízispontokkal, amelyek mindig újabb és újabb kihívást jelentenek az ember számára. Ezért ezeknek a pontoknak megvan a maguk félelemtartománya is. Dr. Hézser Gábor a következőképpen ír a krízisről: „ A krízist az jellemzi, hogy egy aktuális probléma megoldásakor a korábbi, begyakorlott megoldási mechanizmusok csődöt mondanak. A feszültség növekszik, az egyén fokozatosan növekvő izgalmi állapotba kerül, félelem, bűntudat és szégyenérzet keríti hatalmába. Megkísérel önerejéből megoldást találni, és egyben kizárja a hatástalannak minősült próbálkozásokat. Ha ez nem vezet eredményhez, akkor a feszültség további növekedése teljes pszichikai összeomláshoz („idegösszeomláshoz”) vezet.” 20

Hézser szerint a krízis négy szakaszban lejátszódó folyamat: 1. A feszültség fellépése; 2. Az egyéni, hagyományos megoldási kísérletek csődje; 3. Új megoldások keresése, és ha ezek is sikertelenek maradnak; 4. Teljes összeomlás. _______________________________________ Nem csoda, ha félelemmel teljes az életünk, amikor telistele van tűzdelve krízispontokkal, amelyek ellen az ember kénytelen felvállalni a harcot. Azt tudjuk, hogy a félelem egy olyan probléma, amely megoldásra vár! De vajon van-e teljes megoldás? Ha igen, akkor hol keresendő? Ezekre a kérdésekre keressük a választ a továbbiak folyamán.

21

3. FEJEZET.

EMBERI PROGRAMOK A FÉLELEM LEKÜZDÉSÉRE. A félelemmel szembeni küzdelmet az embernek fel kellett vállalnia. Nem volt más választása, hiszen a probléma adott, és ebből eredően kezelnie kellett. Az emberi tudomány rendelkezésre bocsátott különféle módszereket, eljárásokat, amelyekkel a félelembetegségeket kezelni ill. gyógyítani szándékozott. Ezek a kínálatok rendkívül széles skálán mozognak. Pszichológiai eszközökben széles a választék, ezek közül csupán egykettőt említenék most meg. Például a hipnózis, amikor egyik egyén a saját akaratát ülteti át a kezelt egyén pszichéjébe, aki éppen félelmekkel küzd és éppen ebből kifolyólag akaratgyenge. Lehet, hogy pillanatnyilag ez eredményesnek látszik, azonban ha a hipnózist végző személy hatása alól kikerül, sok esetben ugyanúgy visszaesik a kezelés előtti állapotra. Elterjedtek a különböző „én”-erősítő programok, módszerek, amelyekkel kezelnek félelembeteg embereket. Én ezt elneveztem magamban „nem félünk a farkastól”

22

módszernek. Annyira megmosolyogni való hasonlatot véltem felfedezni e gyógymódszer között és egy bizonyos gyermekmese között. Amikor a veszélyben lévő mesebeli kismalacok ezzel az önámítgató mondattal szerették volna saját félelmüket gyógyítgatni, miközben beleremegtek a félelembe, mikor mégiscsak megjelent a farkas. Próbálkozik gyakran az ember is azzal áltatni magát, hogy a félelme csupán fikció, vagyis egy önmaga által kreált valótlan jelenség; és innen kiindulva a saját félelme, voltaképpen, nem is létezik. Ez az elgondolás meg is állna, ha nem jelenne meg a „farkas”! Így tehát sokszor elmesélgetünk magunknak, de a félelmet nem tudjuk mégsem elhessegetni közelünkből, csak csalódásokat okozunk önmagunknak, és sokszor másoknak is. Az én-erősítő módszerrel nem biztos, hogy a várt eredményt produkálják. Nemrégiben olvastam, hogy az USA-ban annyira elterjedt a pszichológusok száma, akárcsak a fogorvosoké, és nagyjából ugyanannyi a kereslet, az igény a szolgáltatásaik iránt. Transzparensek hirdetnek olyan programokat, hogy a gyáva, félénk emberekből néhány hét leforgása alatt magabiztos, bátor sikerembereket gyúrnak össze. Szó szerint a „kisegérből” „oroszlánt” formálnak az ügyes szakemberek. Az egyik fiatal lány is egy ilyen pszichológiai megoldásba kapaszkodott. Részt vett egy ilyenirányú, „oroszlánképző” csoportterápián, és lám, meglett az eredmény, de nem a remélt végeredmény következett be. Ugyanis a leányzó annyira magabiztossá vált, hogy a későbbi időkben kétszeres leányanya lett, még a gyermekek apját sem tudta beazonosítani. Majd újra magába zuhant, még talán 23

mélyebben, mint azelőtt és összetörve, több lelki sebből vérezve, rettegések között kereste fel egykori lelkipásztorát – keresztyén leányról lévén szó. Majd őszinte bűnvallomástétel után lecsöndesedett lelkének zaklatottsága. Félelmei szűnni kezdtek, és biztonságos nyugalmat talált az Úr szeretetében. Vannak természetesen pszichológiai segítségek a félelemre, de azt hiszem, csupán a teljesség igénye nélkül nevezhetjük segítségnek ezeket, amennyiben a segítségnyújtásból kihagyják az ember Teremtőjét. Meggyőződésem, hogy a végső teljes megoldás a Teremtő Istennél van, az Ő örök szeretetében. Politikai eszközökkel is próbálják az emberi félelmek bizonyos típusát egyensúlyban tartani, amikor a békét hirdetik a médiákon keresztül, és a globalizációt gazdasági és katonai tekintetben egyaránt. Választások alkalmával előtérbe kerül a biztonság és a jólét fogalma a politikai pártprogramokban. Ezek mind bizonyos félelmek megnyugtatására irányulnak. „Egységben az erő” – mondat húzódik meg mottóként ezek mögött az emberi törekvések mögött. Lehet az is, hogy jó szándékkal. De teljes megnyugvást, és teljes lelki békét nem lehet kívülről mondva előidézni. A Bibliában a következőt olvashatjuk; Jer.6:14.”Népem romlását úgy gyógyítják, hogy könnyelműen mondogatják: Békesség, békesség! – De nincs békesség!

24

Miért nem tud az ember magának teljes megoldást nyújtani a belső félelmeire? Azt hiszem, a legnemesebb, és legjobb szándékú emberi próbálkozás is csak a felszínességig tud eljutni a belső lelki félelmeket illetően. Miért? – Mert a félelmek gyökere mélyebbre nyúlik, mint ahogyan azt gondolná az emberek nagy többsége. A különféle lelki félelmeink egymásba vannak kapaszkodva, és mögöttük ott húzódik az örökkévalóság dimenziója. A félelmeink összeköttetésben vannak egymással, és így a legnagyobb félelmünkkel, a halálfélelemmel. A mi fogalomtárunk szerinti halálfélelem pedig azonos azzal a félelemmel, amit a teológia kárhozattól való félelemnek nevez. Egy Kovács nevezetű férfi élete során félelmekkel súlyosan megterhelt állapotra jutott. Annyira, hogy már attól lehetett tartani, hogy a pszichiátriára kell beutalni. Sok orvos vizsgálta már, és végső próbálkozásként egy jó hírű angol orvost keresett fel. Az első vizsgálat kiderítette, hogy testileg teljesen egészséges. Az orvos beszélgetésben kérdezgette Kovács urat a családi és munkahelyi körülményeiről, de minden kérdésére pozitív választ kapott a férfitől. Minden a legnagyobb rendben volt a férfi körül, szerető családja vette körül és a munkahelyén is megbecsült, jól jövedelmező állása volt.

25

Az orvos szinte már kifogyva a kérdésekből, egy pillanatig elgondolkodva meredt maga elé. – És – hogy áll Istennel? – kérdezte rövid szünet után. – Nos mit feleljek erre? Tudja, én született kételkedő vagyok. A Bibliában nem hiszek, a templomi szertartásokkal meg vajmi keveset tudok kezdeni. Amit a papok mondanak, azt olyan ízléstelennek tartom, hogy a józan eszem is tiltakozik ellene. – Tehát ezek a dolgok sohasem gyakoroltak nagyobb hatást önre? – Kutakodott tovább az orvos. – Nos, hogy őszinte legyek – válaszolta Kovács úr tétován –, van egy fejezet a Bibliában, ami problémát okoz, sőt nem hagy nyugodni. Akárhányszor megpróbálom bemagyarázni magamnak, hogy ez ostobaság, makacsul visszatér a kép. Bizonyára egyfajta hallucinációról van szó. – Melyik fejezet nyugtalanítja ennyire? – Az, amelyik az utolsó ítéletről szól. Időnként annyira foglalkoztat, hogy szinte kézzelfoghatóan látom magam előtt az egészet. Látok egy nagy, fehér trónust, amelyen a bíró ül. Arcának rettenetes fenségétől megborzongok. Aztán hallom, hogy nevemen szólít. Olyankor félelemmel telve csak egy vágyam van: elrejtőzni. Azonban nem találok búvóhelyet, mert sem a Föld, sem az ég nincs már meg, és teljesen egyedül állok Isten előtt. Érti doktor úr? – Kovács úr itt szünetet tartott, és félelemmel telve meredt az orvosra. – Egyedül, Isten előtt…! Ismételte meg azután, miközben egész testében reszketett. – Egyedül állok ott, és várok a szóra, amely egy feneketlen mélységbe fog taszítani. – De miért vár éppen arra a szóra? – Kérdezte az orvos. 26

– Hogy miért? Tudja, az embertársaim szemében jóravaló ember vagyok. Igen, nyugodtan állíthatom, hogy bizonyos vonatkozásban példamutató életet éltem. Amint azonban ezt a tekintetet érzem magamon, nem csupán az általam elkövetett rossz jelenik meg lelki szemeim előtt, hanem tisztességtelen indítékaim és a legtitkosabb gondolataim is feltárulnak. Életem egyetlen órája sem állhatna meg-e megvesztegethetetlen bíró előtt. – Szóval hallucinációnak tartja ezt a jelenést? – Magam sem tudom pontosan. – érkezett a felelet – Még ha az imént ezt a szót használtam is. Az utóbbi időben nagyon gyakran jelentkezett ez a látomásom, vagy minek nevezzem. Néha azt hiszem, beteges képzelődés áldozata vagyok, ám olykor-olykor azon is eltűnődöm, vajon nem egy komoly igazsággal van-e dolgom, amely ily módon jut a tudomásomra. Tudom, kissé különös vallomás ez egy olyan embertől, akinek egyébként egészséges mind az öt érzékszerve – tette hozzá Kovács úr. – Egészen őszinte lehetek, nem igaz? --Természetesen. Egy egészen régi könyvben tudok egy orvosságot a szenvedéseire – mondta az orvos, mialatt felemelt az íróasztaláról egy sokat forgatott kötetet, és lapozni kezdett benne. Amikor megtalálta a keresett helyet, átnyújtotta Kovács úrnak a Bibliáját, és arra kérte, olvassa fel, hangosan, Ézsaiás próféta könyvének 53. Fejezetét…”. Az olvasás közben többször megállva, az orvos magyarázta neki a különböző hitigazságokat, majd újra az olvasás folytatására kérte meg a férfit. Kovács úr engedelmeskedett a felszólításnak: „Lelki gyötrelmeitől

27

megszabadulva látja őket, és megelégedett lesz. Igaz szolgám sokakat tesz igazzá ismeretével, és ő hordozza bűneiket”. Ekkor örömteli fénysugár csillant meg a mélabús szempárban. – Most már értem! – kiáltott fel. – Most már világos. „Sokakat tesz igazzá ismeretével, és ő hordozza bűneiket”. Akkor tehát nem kell tovább rettegnem attól a szörnyű ítélettől. Tehát Jézus, az Isten Fia az én bűneimet is elhordozta, és akkor Jézus az én Üdvözítőm is…! Egy pillanatig Kovács úr csendben volt, majd azután széles mosoly terült el az arcán, és örvendezve felkiáltott: – Én hiszek, ó, én hiszek! Így örök életem van! Térdre borult, életében először hálát adott az Úr Jézusnak ezért a megmentő cselekedetért. – Úr Jézus, bocsásd meg hosszú ellenállásomat, az Ellened való lázadásomat, a bűneimet, sok-sok vétkemet! Itt vagyok, a Tied vagyok, egészen a Tied akarok lenni! Miután imádságban kiöntötte szívét az Úr Jézus előtt, sugárzó arcáról ezt lehetett leolvasni: Megszabadultam! Meggyógyultam! Meggyógyítottál engem Istenem! Kovács úr hálatelt szívvel elbúcsúzott az orvostól, és hazatért. A régi elmúlt, és minden megújult…. Ez a kis történet nagyon kézzel foghatóan szemlélteti velünk, a gyarlóság mögötti bűnös életből eredő félelmeket. Hűen demonstrálja előttünk a félelmek végső eredetét, és a „kiváltó ok” megszüntetésekor bekövetkező azonnali gyógyulást. Az Istentől jövő szeretet tudta helyreállítani, a párbeszédben szereplő férfi belső lelkivilágát, egy pillanat alatt kioltva lelkében a legkínzóbb 28

érzést, a halálfélelmet, és ezen keresztül a többi félelmeit is. Olyan ez, mintha egy sima vizű tóba egy kavicsot dobunk, és a hullámok a középpontból elkezdenek egyre nagyobb körbe gyűrűzni a víz felszínén. Így árad szét és terül el az Isten megnyugtató szeretete életünkön: a belső üdvbizonyosságból kiindulva elhat minden területre. Gyökeres változás állhatott be az örökkévalóság tekintetében, mely szerint: a halál helyét az élet foglalja el. Így ez a változás pozitív eredményeket hozhat a többi félelemre nézve is. Hála Istennek! Egy lényeges pszichológiai felfedezés. Annak már több éve, hogy Carl Gusztav Jung (svájci pszichológus) mélylélektani kutatásokat végzett az emberi tudattalanban, és a tudattalan mögött felfedezte a kollektív tudattalant, ahol ősrégi archeotipikus képek találhatók. Szerinte ott található minden emberben az Istennel, és a szellemi dimenzióval való kapcsolódási pont is. Tehát minden emberben ott van a lelki igény az Istennyújtotta biztonságérzetre, és a vágy az örök életre. Csak éppen nem hagyja a mai kor intellektuális lénye, a homo sapiens ezt az igazságot tudatosulni önmagában. Amennyire igaz, hogy a végső jó, vagyis az örök élet utáni vágy belénk van kódolva szinte, mert arra lettünk teremtve, úgy igaznak kell lennie annak is, hogy félelmeink ennek elveszítéséből erednek - végső soron. Ha még nem is tudatosan, de innen ered a halálfélelmünk, ami láthatatlanul táplálja a többi félelmünket, legbelülről, ahová már mi sem látunk le saját magunkba. 29

Ezért a megoldást is, a félelemre való ellenszert is innen kell megközelítenünk. Az örökkévalóság dimenziójából kell, hogy jöjjön megoldás a félelmünkre. Ahogyan a zsoltáríró mondja: „szemeimet a hegyekre emelem, mert onnan jön az én szabadításom.” Az elkövetkezendőkben az Isten kínálta lehetőséget fogjuk meg vizsgálni, amelyet az egyetlen tökéletes lehetőségként ismerhetünk fel, és ismerhetünk el.

4. FEJEZET.

ISTEN KÍNÁLTA LEHETŐSÉG (TELJESKÖRŰ MEGOLDÁS.) Lehet, hogy elfogultan hangzik ez az állításom elsőre, de én valóban így érzem és remélem, hogy kedves Olvasómat is sikerül elvezetni (Isten kegyelmi munkája révén) ennek a ténynek az igazolásáig. Hogy mennyire Isten az egyedüli tökéletes félelemoldó, azt a saját életemből láttam meg a legközelebbről. Gyermekkorom óta éreztem a félelem jelenlétét életem körül, mint más ember. Felnőttkoromban is sokszor elfogott a félelem, de erről soha senkinek nem beszéltem. Ez olyan tabuféle volt nálam, mint általában másoknál. Sokszor elgondolkodtatott, de nem értettem és igazából

30

nem is nagyon zavart, hiszen az élet ment tovább így is félelemmel együtt. Már jóval elmúltam húszéves, amikor találkoztam Jézus Krisztusban az Isten kegyelmével. Megtérésemet követően megfigyeltem magamban egy szembeszökő változást. Történetesen azt, hogy a félelmeim feloldódtak. Voltaképpen az történt, hogy a félelmeim, amelyekre eddig nem is nagyon figyeltem oda, feltűnőekké váltak, miután megszűntek. Ezt akkor egy csodaként éltem át, ami végül is a kegyelem szabadító csodája. Jn.8:36. „Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” Ma már tudom, hogy Isten szeretete az, amellyel mikor beteljesedik az ember lelke, egyben teljes szabadságot ad a félelmek alól. Mert a legnagyobb félelemre, a halálfélelemre ad helyes választ a léleknek! Mégpedig az örök élet bizonyosságával válaszol! Ahogyan az Ige mondja: „Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk.” Rm.8:16. Az Isten gyermekének lenni valóban magába foglalja az öröklét valóságát. Nézzük csak; azt mondja itt az Ige, hogy az Isten lelke teszi bizonyossá a mi lelkünket az örök életünk felől. Azután pedig említi, hogy a mi lelkünk is erről van meggyőződve, ezt boldogan hangoztatja, mintegy visszajelzésként – „igen, tényleg Isten gyermeke lettem”. A végső tekintetben vett szabadulás a félelemből, (a kárhozat félelméből) ugyanúgy áthatja a félelemoldás hatásával az egész életünket – mint ahogyan azelőtt, 31

keserítette és táplálta bennünk az egyébirányú félelmeket a halálfélelem. Így az utóbbi jó kikapcsolta bennünk az előbbi rosszat. Az élet reménysége megoltotta a halál lehetőségét. A halál valószínűségének eltűnésével pedig megszűnik a félelem kiváltó oka. Említettük már, hogy minden félelemnek van oka. A kiváltó ok megszüntetésével pedig eltűnik a félelem, mint érzés. Ebben a csodában lehet része bárkinek, aki Isten kegyelmi munkáját engedi az életébe belefolyni. A kegyelmi munka az üdvözítésre irányul ugyan, de a félelemtől való szabadítás is része, ilyenképpen levezetve. Egyébiránt az üdvösség szó jelentése: „megszabadulni valami nagyon rossztól.” Ez a „nagyon rossz” pedig, mint tudjuk, a kárhozat, az örök gyötrelem.

5. FEJEZET.

FÉLELEM VAGY SZERETET? Amikor ezt a címet kaptam ehhez a kis könyvecskéhez, egy bibliai Igerész terhelődött a szívemre, amely nagyon elgondolkodtatott a félelem és a szeretet összefüggésével kapcsolatosan. Ez a bizonyos Igerész a János első levelében van megírva a negyedik résznél, 17. és 18. versekben.

32

„Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk, az ítélet napja felé, mert ahogyan Ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban. 17. A szeretetben nincsen félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.” 18. Mielőtt hozzálátnánk ennek a rendkívül fontos mennyei üzenetnek a kielemzéséhez, tisztáznunk kell azt, hogy mire gondol János a szeretet szó leírásakor. Az eredeti görög szövegben ennél a résznél, az agapé szó áll, amely jellegében más szeretetet jelent, mint az egyéb helyeken előforduló phileo kifejezés. A phileo egy lazább vonalú, baráti jellegű szeretetet jelent, akár a vendégszeretet jelölésére is használták. Ezekkel a szavakkal fordíthatjuk: baráti érzésekkel van valaki iránt; gondoz; ápol; csókol; szeretget, becézget valakit; szeret tenni valamit; szívesen tesz valamit. A szeretet külső jeleként használatos. Rokon jellegű kifejezések még, a philos, amely hasonlóan a kedveskedés külső megjelenését jelöli. Aztán használatos még a philia kifejezés is, amely a barátságot jelenti szintén, de nem csak személyek felé, hanem pl. a világhoz való vonzódást vagy ragaszkodást. Ezekkel szemben az itteni szövegrésznél János által is használt agapé többet jelent a fent említett szavak tartalmánál. Használja az emberek közötti szeretetre is

33

általános értelemben. De a házastársi szeretetet is ezzel jelöli ágápáó formában. Használja még az Újszövetség Jézus szeretetére, valamint Jézus és az Atya szeretetének kifejezésére. A legradikálisabb megfogalmazásban találkozunk itt a Jn. 4: 16-ban az agapé kifejezéssel, amikor kijelenti: „Isten a szeretet”. Láthatjuk tehát, hogy az Isten szeretetének jelölésére is az „agapé” szót használja az Újszövetség, itt, János levelében is. Itt még tovább vezet bennünket, mikor kimondja, hogy „Isten a szeretet”, vagyis az igazi szeretet megszemélyesül, és elnyeri végső tökéletes tartalmát. A szeretet szó új értelmet nyer egy tökéletes szeretet megnyilvánulásában. Isten személyesen értelmezi át a szeretet fogalmát, amikor magára öltve, az Ő személye jelentheti az ember számára a szeretetet – végső tökéletes valóságként. Itt Jánosnál nem csupán azt tudhatjuk meg, hogy Isten szeret bennünket, hanem azt is, hogy a SZERETET Ő maga! Mikor Jézus azt mondja: „nincs annál nagyobb szeretet, mint amikor az ember a saját életét adja az ő barátaiért”, Ján. 15:13. Ő akkor legalizálta a szeretet fogalmát, azt adja tudtul, hogy az Ő személyes szereteténél nem létezik nagyobb! Ugyanígy itt az 1. János. 4:17-ben. is azt mondja, hogy teljessé lett a szeretet közöttünk. Vagyis Isten cselekedetében, kiteljesedett a szeretet fogalma az emberi szem előtt. Mert Isten ezt nem rejtette el, hanem kinyilvánította szándékosan az emberek előtt.

34

Miben lett teljessé közöttünk ez a szeretet? A válasz a Jn.3:16-ban. található: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Majd a 17. és 18. versekben ezt olvashatjuk tovább: „Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa.” „Aki hisz Őbenne, az nem jut ítéltre, aki pedig nem hisz, az ítélet alatt van, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében.” Az 1.Jn.4:17-ben. is azt mondja ki felénk, hogy Isten szeretetén keresztül (amely egy aktív cselekvő szeretet) megnyílott számunkra egy LEHETŐSÉG, amely arra irányul, hogy bizalmunk születhessen az ítélet napja felé. – Vagyis, az utolsó ítéletkor ne a kárhozat, az örök halál lehessen az osztályrészünk, hanem az üdvösségben reménykedhessünk. Emlékezzünk vissza, az „üdvösség” és a „kárhozat” szavak jelentésére. Az egyik az örök rosszat, a másik pedig az ettől való megmenekülés lehetőségét jelenti az emberi lélek számára. Már azt is vizsgálgattuk, hogy a félelmünk gyökerei átnyúlnak a nem látható szellemi dimenzióba. A halálban lévő állapot valósága áttükröződik innen és táplálja bennünk a félelemérzetet. Ez az Igerész feltárja előttünk 35

azt a tényt, hogy amikor változás áll be az örökkévalóságban elfoglalt helyünket illetően, ez változást idéz elő a jelenlegi földi életszakaszban is. Így a félelmeinket illetően is. Mégpedig olyan változás, hogy egyszerűen megszűnik tovább jelen lenni az életünkben. Azt hiszem, ez a jelenség egyik legkézzelfoghatóbb bizonyítéka az Isten kegyelmi munkájának, amelyet bennünk végez. Úgy folytatja János ebben az Ige versben: „Mert ahogy Ő van, Úgy vagyunk mi is ebben a világban”. Hogyan van Jézus ebben a világban? Hát úgy, hogy amikor testben itt járt, látható hús vér emberként volt jelen, de összeköttetésben volt az Atyával, és a mennyei világgal. Ezért válaszolta Pilátusnak is: „az én országom nem e világról való”. A tanítványai felé is ezt mondja: „…nem e világból valók vagytok. Hanem én választottalak ki titeket a világból.” Jn.15:19. Ebből világossá válik számunkra, hogy amint Jézus is itt van a világon, de nem a világhoz tartozik, azonképpen az övéi is ugyanilyen értelemben foglalnak helyet ebben a bűnnel telt, ítéletre váró világban. Már most át vannak mentve a földi lét ideje alatt azok, akik hisznek az Ő nevében – az örök élet dimenziójába. Ezért folytathatja János felszabadult örömmel 18-adik versben úgy, hogy a szeretetben nincsen félelem! Végre egy olyan jó hír, amely teljes megnyugvást adhat az ember lelkének a félelmekkel kapcsolatosan. A félem szó a görög fóbosz szóból ered, innen van az orvosi fóbia elnevezés is, amely gyűjtőnév is a különböző 36

félelembetegségek egy bizonyos csoportjának elnevezésére. A fóbikus eredetű betegségek felsorolását meg sem kísérelem a sokaságuk miatt, hiszen nagyon sok félelem eredetű betegségforma sorolható ide; az egészen komoly, nagy dolgoktól való beteges félelemtől elkezdve az apró jelentéktelen dolgoktól való kóros irtózásig. A lényeg az, hogy a kegyelem útján egy olyan Szeretetet (magát Istent) fogadhatunk magunkba, amelyben egyáltalában nincs semmilyenfajta félelemnek létjogosultsága!

6. FEJEZET.

A TELJES SZERETET KIŰZI A FÉLELMET Amikor teljes szeretetről beszélünk, nem a mi szeretetünk kipótlására kell gondolnunk, hogy talán Isten csöpögtet még szívünkbe valamennyit, amennyi körülbelül elegendő lesz a félelem legyőzéséhez. Hanem, egy eddig ismeretlen szeretet jelenik meg bennünk hit által, amely egy kiteljesedett tökéletes agapé szeretet. Ez ad teljes üdvbizonyosságot, és kiűz, minden jellegű félelmet a lelkünkből. Azokat is, amelyeket akkor talál bennünk, és azokat is, amelyek

37

a kicsinyhitűségeink, és gyengeségeink miatt esetleg később próbálnak gyökeret verni lelkünkben. Egyedüli kivételt képez az istenfélelem, amelyre inkább megerősít minket az Isten szeretete. Hiszen az istenfélelem nem pejoratív értelmű szó, mint a többi félelem kifejezés. Mert az Istenfélelem az Isten felé tanúsított félve tisztelő magatartást jelenti, amelyből jó származik annak, akinek szívében megfogalmazódhat. De minden lélekromboló hatású félelmet messze kiűz az Istentől származó, „agapé” szeretet. Ezt fogjuk most megvizsgálni ebben a fejezetben. FÉLELEMŰZÉS A TÁRSADALMI ÉLET FÉLELMEIVEL SZEMBEN Tekintsünk most vissza kissé a második fejezet tartalmára, ahol a félelem jelenlétét vizsgáltuk a mai kor embereinek életében. A társadalmi életben jelentkező félelmekkel kezdtük a vizsgálatot, és egyre szűkítettük a kört, feltárva a félelmek rosszhatású jelenlétét. Most is hasonló úton haladunk majd, amikor a félelmek megszűnését próbáljuk nyomon követni. A szociális jellegű félelmek nem szűnnek meg a társadalom minden tagjának életében. Bárcsak így lenne!

38

De akik Isten szeretetét befogadták, azoknak életében megoldottá váltak a szociális helyzetből adódó félelmek is. Egyrészt azért, mert a Szentírás az életünk középpontjává vált. Nem csupán teológiai vonatkozásban, hanem etikai és morális tekintetben is. A Biblia kalauzolja, vezeti az életünket. Arra tanít minket, hogy adjuk meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené… vagyis teljesítsük társadalmi kötelezettségeinket, alkalmazkodjunk az adott társadalmi normához. Ne legyünk rendbontók és ellenszegülők, kerüljük a bűnnek minden formáját, és nyugodtak lehetünk. Azt mondja a Szentírás, hogy a hatalmasságok Istentől rendeltettek a mi javunkra, és ha jót cselekszünk, dicséretünk lesz tőlük, nem kell félnünk. De ha nem engedelmeskedünk, féljünk, mert nem ok nélkül viseli a fegyvert. Azt is olvashatjuk a Róm.13:5-ben: „ezért tehát engedelmeskedni kell, nemcsak a harag miatt, hanem, a lelkiismeret miatt is.” Isten szeretete a lelkiismeretünkön keresztül gyógyít minket a félelmeinkből, amikor arra ösztönöz, hogy a lelkiismeretünk ne legyen bűnnel terhelt állapotban. Így az ítélet félelme nem verhet gyökeret a szívünkben! Ugyanis igaz az alapelv minden területen, ahogyan János apostol mondja: „Szeretteim, ha szívünk nem vádol minket, bizodalmunk van az Istenhez.”(Károli ford.) A tiszta lelkiismeret megőrzése Isten előtt a hívő ember legféltettebb szívügye. Ezért gondosan igyekszik

39

mindenben Istennek tetsző életet élni, mert szereti az Istent. Valójában, aki az Isten szeretetét magába fogadta, annak az életében a csodák sorozata kezdődhet el! Manapság sokat hangoztatják a kételkedő szívű emberek, mikor keresztyén, hívő emberrel beszélnek, hogy ma miért nincsenek csodák? Erre a kérdésre azt tudom felelni, hogy igenis vannak csodák! Csak meg kell látni őket. Mit is nevezhetünk csodának tulajdonképpen? A csoda az, ha valami természetfeletti dolog vagy jelenség válik nyilvánvalóvá, vagy valami úton megtapasztalhatóvá számunkra. Nem csak a parajelenségek számítanak csodának. Bizony, az Isten szeretete is természetfelettinek számít! Mert nem a mi emberi természetünkből való! Ezt soha ne tévesszük össze! Hiszen ezen a szereteten keresztül tudunk az emberekhez szeretetteljesen fordulni, még akkor is, ha a természetünk mást diktálna számunkra. Ez a „természetfeletti szeretet” képesít, (képesít, és nem kényszerít!) minket arra, hogy a gyarló természetünkkel ellentétes jellemformálódás indulhasson el bennünk. Amikor gyűlölni kellene, szeretni tudjunk, amikor vissza kellene vágnunk, csendben maradhassunk. Amikor dühössé, agresszívvá kellene válnunk valami miatt – szelídek lehessünk.

40

Itt szeretném eloszlatni azt a szemléletet, hogy a szelídség egyenlő a gyávasággal. A következő megfogalmazást hallottam nem régiben a szelídségről, amivel teljes mértékig egyetértettem: „A szelídség, nem a gyávaság jele, hanem az erős emberek finom viselkedése.” Ez a szeretet tesz képessé a megbocsátásra, a sérelmek keserűség nélküli elszenvedésére – és még folytathatnánk a felsorolást hosszasan. Hát kell ennél nagyobb csoda, hogy Istentől hatalmat kapok arra, amire magamtól nem volna erőm? Mert a bűnös természetem mindig rosszra sarkall és hatalmában tart, de az Isten szeretete átveszi a helyet. Megoldást ad az addig lehetetlenre, az emberek szeretetére, beleértve az ellenségem szeretetét is. Az pedig a csodák-csodája, hogy mindezt bárki igénybe veheti, személyi feltétel és minden ellenszolgáltatás nélkül! Megállapíthatjuk tehát, hogy az Isten szeretete megoldást ad a társadalmi életben jelenlévő félelmekre, amelyeket a bűnök oda-vissza történő káros hatása okoz – rombolást és elhidegülést idézve elő az emberközi kapcsolatokban. A szeretet visszatartó erő a saját bűneink elkövetésére embertársaikkal szemben, ugyanakkor védelmi képességgel ruház fel mások bűneinek elszenvedésére.

41

Olyanformán, hogy az Isten szeretetén keresztül mindig képesek leszünk a megbocsátásra. Az emberek iránt érzett szeretetünk minden esetben felülmúlhatja a minket ért sérelem fokát. Ha ez nem történik meg, bajban vagyunk! Mert nem az Isten szeretetét helyeztük előtérbe az életünkben. Ugyanis tudjuk, hogy az Isten szeretete elégséges volt Krisztusban az őt megölő gyilkosai felé történő megbocsátáshoz is: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Luk. 23:34. Sőt, tovább megyek a gondolattal, és azt mondom, hogy én is okozója vagyok a Krisztus halálának a bűneimmel és te is. Krisztus azóta is, egyfolytában az Ő gyilkosainak osztogatja a megbocsátást immáron kétezer éve! Hogy emberek közül is hozzak példákat, láthatjuk ugyanezt megismétlődni István, a vértanú életében is, amikor közbenjáró imádságot mond az őt éppen kövekkel agyonverő gyilkosaiért. – „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!” ApCsel. 7:60. Mi sem bizonyítja ennél jobban, hogy István szívében ugyanaz a szeretet volt jelen, mint Megváltójában, az Úr Jézus Krisztusban. Egy erdélyi evangéliumi lelkipásztor esetéről hallottam, aki a múlt rendszerben súlyos bántalmazásokat élt át. Egyik alkalommal kegyetlenül ütlegelte őt gumibottal egy tiszt a gyülekezet szemeláttára. Nagyon szívcsavaró látvány volt ez, amint ott mindenki előtt ez az ember hangosan kiáltozva imádkozott Istenhez irgalomért, az őt éppen dühödten ütlegelő érdekében. Holott sírva, és jajveszékelve kellett volna könyörögnie bántalmazója felé, hogy hátha abbahagyná, a megszégyenítő, fájdalmas ütéseket. Kérdezem én, mi ez, ha nem a természetünk 42

felett elhelyezkedő isteni szeretet csodája, amely a félelem helyét elfoglalhatta, a lelkész szívében? Ezeknél a gondolatoknál Dr. Gyökössy Endre mondatai jutnak most eszembe. Ő a következőt írta le egyik könyvében azokról, akikben Isten szeretete munkálkodik: „A feléjük dobott követ, és a rájuk dobált sarat kenyérré gyúrják kezükben, és úgy repül vissza az ellenség felé. A feléjük dobott kést elkapják, és kenyeret szelnek vele az ellenségnek.” Láthatjuk ezekből a gondolatokból, hogy nem elegendő az ellenségünk felé a „passzív elviselés” magatartása, mert ez még lehet, hogy a mi természeti erőlködésünk. Az agapé szeretet aktív, és keresi az utat is arra nézve, hogy mit tehetne az ellensége javára? Lehet, hogy nem mindig sikerül tenni valamit, de hogy keresi, az biztos! Ha érezzük magunkban azt, hogy szeretnénk valami jót tenni azzal, aki minket megbántott, akkor ezt tekintsük természetfeletti ajándéknak, életünk pillanatnyi helyzetére. Mert ez az Isten szeretete bennünk, és ne fojtsuk el soha kicsinyhitű kételkedéseinkkel, hanem engedjünk az ISTENI SZERETET munkájának. Ez a szeretet nyilvánult meg Megváltónk szívéből is és nekünk is ezt a parancsolatot adja a Hegyi Beszédben: „Én pedig azt mondom nektek, ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem aki arcul üt jobb felől, tartsd oda a másik arcodat is…”Mt.5:39/b. „Én pedig azt mondom néktek; Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket.” 44.v. (Károli ford.) 43

Mivel az Isten szeretetének befogadása bűn kérdésében megoldást hoz, oda – vissza értelemben a társadalmi emberközi kapcsolatokban, így a szeretet hatalma a bűnök okozta félelmek megszűnésére nyit lehetőséget a hívő lélek számára.

FÉLELEM ELŰZÉSE A CSALÁD TEKINTETÉBEN Vizsgáltuk már korábbi fejezetben, hogy mennyi félelem jellemzi a mai kor családjainak mindennapi életét. Az Isten szeretete erről a területről is el tud minden félelmet oszlatni. Azonban itt is ki kell hangsúlyoznom, hogy csakis kizárólag a Krisztusban lévő hívő lelkek számára. Az Isten szeretete nem holmi varázsszer, amelyet az ember kényekedve szerint felhasználhat, aztán letehet – majd szorultság esetén újra felhasználhatja, amikor csak neki tetszik. Az Isten szeretete tulajdonképpen Ő maga, Aki a Szentlélek által lakozást vesz a hívő lélekben. Tehát az Isten szeretete egyenlő az Ő jelenlétével. Így lehetetlen, hogy valaki csupán az Isten szeretetét akarja, mint eszközt, Istent, mint személyt pedig kívülre rekessze a szívéből. Az Isten szeretetének jelenlétéhez az Istennel való közösség a feltétel – más lehetőség teljességgel elképzelhetetlen! Ezt tartsuk szem előtt mindig, amikor az Isten szeretetéről elmélkedünk.

44

A családok félelmei között talán első helyen állnak a megélhetési gondokhoz társuló félelmek. Tovább szeretném itt boncolgatni azt a gondolatmenetet, amelyről már tettem némi említést korábban, nevezetesen hogy: A szeretet jelenléte, mint Isten jelenléte, megoldja a legnagyobb félelmünket, a halálfélelmünket. Ez itt a „családi” jellegű félelmeknél is rendkívül fontos tényező – mint kiindulási pont. A megélhetési félelmek összefüggésben vannak a halálfélelemmel, mert amikor az életünket látjuk veszélyeztetve akkor mindig félelem tölt el bennünket. A mindennapi életszínvonal emelésében, (v. szinten tartásában) az életünk fenntartását véljük látni. A minél jobb életszínvonal teremtése a féltett élet biztosítékát jelentheti számunkra. Amikor az életszínvonal kezd süllyedni, ezzel egyenes arányban a család félelme növekedésnek indul. Ebből eredően a világi emberek gondolkodását nagyban jellemzi ezen a területen az a szemlélet, amit a Biblia is jellemez. „És ezt mondom a lelkemnek: sok javad van, sok évre félretéve, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál!” Lk.12:19. Láthatjuk, hogy a világ emberének életfelfogása a „bölcsőtől a koporsóig” terjed, és ezt az időszakot a lehető legmagasabb színvonalon próbálja megélni. Pál is rámutat erre az életfilozófiára – rövid, de annál velősebb jellemzésében: „együnk igyunk, holnap úgyis meghalunk.” 1 Kor.15:32.

45

Világos ebből előttünk, hogy a hit nélküli emberek életfelfogásának végén a halál van, mint elkerülhetetlen rossz, és a jelen élet, mint a lehető legjobb. Ezért, mikor a jelen életet; mint a lehető legjobbat veszélyben látja, közel jönni érzi magához a legrosszabbat. Vagyis az életszínvonalban történő legkisebb ingadozás is félelmet jelent számára. Ezeken a félelmeken is át tud minket lendíteni az Isten szeretete, mert gondviselésében megtapasztalhatóvá teszi magát a hívő lélek számára. A Gondviselő Szeretet a halálfélelemre ad először is kielégítő választ, mint már említettem is az üdvbizonyosságon keresztül. Ezzel megoltja azt a szemléletet bennünk, hogy a földi életünket tekintsük a lehető legjobbnak, és ezt próbáljuk a maximumra emelni. Mert ennek az eddigi jónak a helyébe lépet a legjobb; az üdvösség állapota! Ez a gyökeres változás abban érződik, hogy nem akarom mindenáron elvenni az itt található „földi jót” már, mert odaát engem a „legjobb”, az abszolút jó vár! Így törekvésünk túlmutathat az körülöttünk lévő „jó” fogalmán. Az Ige fel is hívja erre a figyelmünket több helyen is pl. így jellemzi többek között ezt az állapotot: „…nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” 2.Kor.4:18. Vagy a következő helyen az életünk súlypontját kívánja megfelelő helyre tenni: „Ha tehát feltámadtatok a Krisztussal, azokat keressétek, amik odafenn vannak, ahol a Krisztus van, Aki az Isten jobbján ül. Az odafenn valókkal törődjetek és ne a földiekkel.” Kol.3:1,2.

46

Ezért aki igazán a „fentiekkel” törődik, az nem fél a jelenlegi életszínvonal esetleges csökkenésétől, hiszen Pál is azt mondja: „Ki választhatna el minket a Krisztus szeretetétől? Nyomorúság vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy fegyver?” Róm.8:35. Ezeken az Igéken keresztül nem szeretnék senkit sem ijesztgetni, hogy biztosan ezek várnak a hívőkre, bár volt rá sok példa a történelem folyamán. Vértanúk halála, bebörtönzése, kínzások, és egyéb kegyetlenségek, mostoha életkörülmények élő hitű emberek életében is. De Isten szeretete mégis képes volt felülemelni minden esetben, a benne bízó gyermekeinek tekintetét a földi nyomoron és szenvedéseken. Ezek az esetek mind bizonyítékok az utókor számára, minden idők hívő embereinek, hogy az isteni szeretet gondviselése hatalmasabb minden földi próbánál – és ez teljes nyugalommal kell, hogy eltöltse lelkünket, mert Krisztusban örök, biztos nyugvópontra helyezte Isten az életünket, amelyet nem ingathat meg semmi és senki. Sem személy, sem pedig semmilyem életkörülmény. Az Úr Jézus szerint semmi okunk nincs az aggodalomra az életünk felől. De jó lenne ezt teljesen magukévá tenni – és magunk előtt tartani szüntelenül! Azt mondja az Úr a Hegyi Beszédben: „Ezért azt mondom nektek: ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek és mit igyatok, se testetekért, hogy mibe ruházkodjatok. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál?” Mt.6:25 Azt is mondja az Úr, hogy ne aggódjunk a holnap tekintetében sem, mindig a mai nap aktualitása szerint adjunk hálát azért, amit aznap kaptunk, bármi legyen is az, hiszen tudomásunkra hozza Jézus, hogy „Jól tudja a ti Mennyei Atyátok, mire van 47

szükségetek”. Isten jól látja a valós szükségleteinket, és azokat meg is adja! De jó, hogy csak azokat! Gondoljunk bele, hová jutnánk, ha mindenféle érdektelen, vagy éppen lelki életünkre rossz hatást gyakorló kívánságunkat teljesítené az Úr? Igaz, hogy olyan ígéretünk van, hogy bármit kérhetünk, az Atyától a Jézus nevében megadja nekünk. De gondoljuk csak át, mikor kérünk igazán Jézus nevében, és mikor csak úgy a saját testies önmagunk nevében?! Ha őszinték leszünk, akkor csakis olyan kívánságok hagyják el ajkunkat, amelyek a lélek őszinte lelki vágyakozásaival összeegyeztethetők – és ha ez így van, akkor azok megegyeznek bizonyára az Atya akaratával. Egyébként is kéréseinket mindig az Atya akaratát tudakozva kell megfogalmazni. Miért? Mert csakis Ő tudja igazán, mire van szükségem! Különben is, így folytatja az Úr a tanítást a hegyi beszédnél ezzel kapcsolatban: „keressétek először az Ő országát és igazságát, és ezek mind ráadásul megadatnak nektek.” Mt 6:33. Majd az örökkévalóság felé mutató bíztatással oldja fel az esetleges feszültséget, mint végső megnyugtatást ezzel a témával kapcsolatban. Ne félj te kicsiny nyáj, mert úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot!” Lk.12:32. Úgy érzem, egy végső megnyugvást kaphatunk itt, a Lukács evangéliumának mezei prédikációjában, amely párhuzama a Máté hegyi beszédének. Méltán lenyugodhat szívünk azon a gondolaton, hogy a mi mennyei Atyánk akarata a végső „abszolút jó” felé irányítja az életünk folyását – és ebben a tekintetben változatlan maradt az Ő örök terve. Ezért megvan Urunktól az ajándékunk, hogy a 48

mindennapi megélhetésünk gondjait összeköthetjük a hit kötelékével az örökkévaló hellyel: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és az ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek.” 1.Kor.2:9. Felül áll minden emberi képzeleten és felfogáson az a hely, amely készen áll arra, hogy az Úr Jézus az övéit oda bevigye. Itt a földi átmeneti helyünkön pedig legyen ott életvitelünk minőségén az egyszerű rendezettség ismertető jegye! Lelkünkben a félelem és aggodalom nélküli megelégedéssel, – hogy boldog szívvel adhassunk hálát, mindenkor mindenért az Atyának, a Jézus Krisztus által.

SZEMÉLYES BELSŐ FÉLEMEK ELŰZÉSE Isten szeretete a személyes belső félelmeinket is megoldja életünkben. Mint ahogyan alapigénkben áll, „a teljes szeretet kiűzi a félelmet”. Valójában az eddig felsorolt félelem-területek nem határolódnak el egymástól élesen. Hiszen az emberközi kapcsolatokból szármaró félelmek, és a családi közösségben tapasztaltak; egyben személyes belső félelmek is. Így elmondhatjuk, hogy az eddigiekben említett félelemjelenségek, mind előadódhatnak egyetlen személy életében is. Szörnyen hangzik, de legtöbb esetben elő is adódik, ha időben nem is egyszerre. Megdöbbentő, hogy mennyiféle

49

szorongás kavarog az emberben élete folyamán. A felsoroltak listája még koránt sem teljes, és azt hiszem, a teljesség igényét nem is hozhatjuk szóba, mert lehetetlenség lenne teljesen felsorolni minden félelemjelenséget aprólékosan. A személyes félelmeknél is érvényes az alapelv; hogy a félelmeink nagy többsége a végső halálfélelemmel vannak összeköttetésben. Ezért minden, ami veszélyt jelent az emberi életre, félelemmel tölt el. Ezért félünk az erőszaktól, a nincstelenségtől, a megvetéstől, mindennemű bántalomtól vagy sérelemtől. Ezek a félelmek megkötözhetik életünket, és már-már beteges tünetként kialakulhat bennünk a döntésektől való félelem, és ezek összességének hatására akaratgyengévé válhatunk.

AZ AKARATGYENESÉG FÉLELMEI Ez egy igen gyakori lélektani jelenség, jelentős területen még nem nevezzük kimondottan betegségnek, hanem lehet pillanatnyi gyengeség is. De lehet velünk született – vagy éppen időközben kialakult, lelki alkati kérdés is. Általában akaratgyenge ember az, akinek mindig megmondták, hogy mikor mit csináljon. És lassan, ehhez hozzászokva később már egyfajta igény alakul ki benne. Gyökössy Endre un. „folyondárnak” (ami egy kúszónövény) nevezi ezt az alkatot, akinek bizonyos „karó emberre” van szüksége, akire biztonságosan rátekeredhet, és az megtartja őt.

50

Az ilyen embernek megmondják, milyen alkalomra milyen ruhát vegyen fel, és később már meg is fogja kérdezni. Eddig még nincs is probléma, de ez elterjedhet odáig, hogy más mondja meg, milyen tanulmányt válasszunk. Ki legyen az életünk társa, hol éljünk… S még sorolhatnánk az életünk fontos kérdéseit, amelyek újabb és újabb döntések elé állítják az embert. Az akaratgyengeségben ott rejlik mélyen a félelem érzése, a „rossz döntéstől” való rettegés. Egy kicsit szeretné az ember, ha az esetleges rossz döntésért nem őt terhelné a felelősség. Fontos neki, hogy azt mondhassa: „apukám vagy anyukám döntött így, vagy a barátnőm vagy a barátom beszélt rá”. Mert a rossz döntéseknek rossz következménye van, és nem akar magának rosszat az ember! Innen kiindulva szinte észre sem vesszük, hogy akaratgyengévé válunk! Sok esetben idős korra alakult ki az akaratgyengeség, mikorra már bőven eldől, hogy ki hordja a kalapot a családban. Gyakran előfordul, hogy a feleségét nem csupán „anyjának” hívja a férj, de valóban ő anyáskodik is fölötte. Odaadja a gyógyszert, vigyáz a szigorú diétára, és összességében a feleség dönt az anyagi kérdésekben, mikor mit vásároljanak, mivel lepjék meg karácsony táján a gyerekeket és unokákat. Ha néha meg is kérdezi a feleség a férjtől, hogy mi a véleménye egy adott dologban, a válasz rendszerit ennyi: „te tudod, anyukám, te szoktad ezeket eldönteni”. De ennek a fordítottja is előfordul, mikor a férjnél alakul ki döntési jog mindenben, és így válik a feleség akaratgyengévé időközben. Valahol egy egészséges határig

51

ez nem is jelent problémát, sőt a legtöbb esetben ez indokolttá is válik. Mivel az erősebbik jellem mindig nagyobb hatást gyakorol a gyengébbikre, az egészséges kölcsönhatás félrebillenhet. Kialakulhat az is, amikor az erősebb jellem tudatosan legalizálja a saját személyiségét és helyezi a másik fölé. Ennek eltorzult eredménye lehet a lelki terror és ennek behódolva lesz a „társból” „alárendelt” és később akaratgyenge – az eredetileg egyenrangú felekkel indult kapcsolatban. Éreznünk kell egy határvonalat, amelyen túl már káros hatásként éljük meg a döntési félelmünket. Vallásos embereknél is kialakulhat az akaratgyengeség bizonyos formája. Sokat emlegetett kegyes gondolat, hogy: „én az Úrtól várom mindenben a döntést…” vagy „nem tudom, de megkérdezem a lelkipásztoromat, döntse el ő…”. Pedig az Isten is sokszor állít minket döntések elé. Erről egyik kedves egyházi elöljáróm, Schmied András testvérem beszélt nekem. Ő mutatott rá előttem arra, hogy sok esetben az Úr ránk bíz döntéseket, és azokért a magunk nevében kell felvállalnunk a felelősséget. Ilyen esetben nem tehetjük Istent felelőssé. Ránevel minket Isten a döntéshozatalra is bizonyos helyzetekben. Így három csoportot említett meg András testvérem ebben a kis beszélgetésben Isten vezetésére, a döntéseinkhez:

52

1.) Amikor a Szentírás kimondja a vezetést, konkrétan valamely dologban. 2.) Amikor bizonyos dolgokat nekem magamtól tudnom kell, a hétköznapi életben. 3.) Amikor Isten személyesen nyilatkoztat ki vezetést valamiben (ami egyben döntés is) számomra. Nagyon úgy látszik, sok esetben az akaratgyengeség az oka, hogy nem mer az ember felvállalni bizonyos döntéseket, és erre jól jön a „kegyes kibúvó”, az áthárítás lehetősége. Ezzel a fajta félelemmel is törődni kell, mert káros lehet az egészséges lelki életre. Léteznek bizonyos „én-erősítő” módszerek a pszichológia eszköztárában is, de azok merőben különböznek a Biblia tanításától, ezért nem ajánlott hívő keresztyének számára. A keresztyén lelki gondozás területén is megtalálható az „én-gyógyítás”, mint az akaratgyengeség lélekgyógyító eszköze. Ezt azonban helyesen kell értelmeznünk, ugyanis a Biblia felszólít minket arra, hogy „öldököljük meg a testiséget magunkban…” vagy „adjuk halálba az óemberünket…” és minden erőnkkel küzdjünk az „én” ellen. Ezek a bibliai elvek sokszor félre vannak értelmeződve a szemléletünkben, és éppen így születik a sajátos értelmezésünkből lelki deformáltság. Amikor a testiség elleni harc zászlaja alatt, a saját lelkünk ellen fordulunk, és így nyomorgatjuk, sanyargatjuk saját lelkünket – mintegy félreértelmezés áldozataiként. A Szentírás helyes „énképet”, helyes „világképet”(emberek) és helyes „Isten-képet” akar alkotni bennünk a szeretet paranccsal:. „Jézus így válaszolt: Szeresd az 53

Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből! Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat!” Mt.22:37-39 A Szentírás Isten szeretetéből kiindulva tud rendet alkotni bennük ezekben a kérdésekben. Rendkívül fontos a sorrend. A szeretet Istentől ered, nem tőlünk. Ő az, aki előbb szeretett minket, mikor még ellenségei voltunk neki. Azonban a viszontszeretetre képesek vagyunk, amit el is vár az Úr a vele közösségben élőktől. Tehát: elsősorban Istent kell viszontszeretnünk azért, hogy szabad folyás nyíljon az Isteni szeretet befogadására, amire nagy szükségünk van, mert nélküle nem tudunk megfelelni a további szeretetparancsnak. De ha befogadtuk az Isten szeretetét, akkor az képesíthet minket arra, hogy szerethessük általa az embereket. Drágák lehessenek nekünk azok, akiket úgy szeretett Isten, hogy egyszülött Fiát is odaadta megmentésükért. De a szeretetparancs harmadik részlete is nagyon fontos, önmagunk helyes szeretete. Erre a részletre sajnos nem szoktunk odafigyelni eléggé, úgy gondoljuk: abból van éppen elég bennünk, nem kell saját figyelmünket felhívni rá. Sőt, kegyes dolognak tűnik önmagunk sárba tiprása, önmagunk lealacsonyítása. Pedig ez is bűn inkább, mint erény. Egyszer egyik egyházi vezetőnk előadásában hallottam, hogy Isten nem akar minket emberi mivoltunkból kivetkeztetni, és állattá alacsonyítani – hanem a természetes emberi ábrázatot akarja helyre állítani bennünk (a bűneset előttit).

54

Úgy gondolom, az a helyes önmagunkkal szemben, ha szeretem magamban a „krisztusit”, az „új teremtést”, amelyet Isten állított helyre. Ha ez megtörténik, akkor fogom helyesen értékelni az atyámfiait, akik szintén Tőle, Istentől születtek. Így fogom majd értékelni bajbajutott embertársaimat, és őszinte sajnálatot érezni irántuk, – hisz őket is az én Istenem teremtette, Akit én nagyon szeretek. Érezhetjük ebből a gondolatsorból a szeretet, oda-vissza történő kölcsönhatását, ami úgy kezdődik el, hogy: Isten szeret engem…, én viszont szeretem Őt…, így szerethetem felebarátaimat… és az újjáteremtett önmagamat…. Isten sohasem akar minket robotokká vagy a gondolkodás hiányában szenvedő és arra képtelen „zombikká” degradálni, hiszen Ő áldott meg a gondolkodás képességével. Az Ő képmására teremtett minket, és ehhez hozzátartozik a döntéshozatal készsége is. Amint láthatjuk, az Ő szeretete tud képessé tenni minket arra, hogy az esetleges döntéseinknek megfelelő alapja lehessen, a szeretet: „Minden dolgotok szeretetben menjen végbe…!” Isten Igéje bíztat minket arra is, hogy szánjuk oda tagjainkat. „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg a ti értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek; mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” Róm.12:1.2. Egyfajta megújító, átformáló munkát végez Isten szeretete bennünk, amely egy eddig ismeretlen, új irányt 55

szab létünknek. Új, helyes irányba tereli a Tőle kapott rossz irányba hajlott képességeinket, tehetségeinket. A lélektan ezt szublimációnak nevezi, ami a meglévő képességek átcsoportosítását, átirányítását jelenti. Például egy rosszalkodó falfirkálós kisfiúból ügyes grafikus lehet, ha éppen helyes irányba terelődik meglévő, képessége. Isten munkájában is látom ezt a formálást életünkön. Megtérésemet megelőzően is nagyon szerettem zenélni és énekelni, szinte a mindenem volt a vele járó feslett éjszakai élettel, mulatozással egybekötve. Szólógitáros és énekes voltam több zenekarban is. Amikor elfogadtam az Úr Jézust Megváltómnak, letettem a gitáromat, több évig nem mertem felvenni, félve a régi emlékek kísértéseitől. Mikor Pécsre kerültem a házasságom kapcsán, felkértek, hogy gitározzak az ottani lelki otthonommá vált gyülekezet zenekarában. Nagyon meglepődtem és tétováztam a válaszadással, egy bizonyosfajta félelem volt bennem. Látva ezt egyik lelki testvérem, felhívta a figyelmemet egy számomra lényeges dologra; arra, hogy a baj nem a gitárommal van, hanem azzal – amire használtam. Akkor döbbentem rá, hogy nem a hangszertől kell félnem, mert most már azzal dicsőíthetem is az Istent. Mert Ő már átformált belül és helyes irányt adott a zenei képességeimnek is. Amit valójában Tőle kaptam, csak sajnos Nélküle használtam; és ez bennem rejlő hiba volt. Az Ige elgondolkodtat, és szinte felszólít minket: „Ne uralkodjék tehát a bűn a ti halandó testetekben, hogy engedelmeskedjetek kívánságainak. Tagjaitokat se adjátok oda a 56

bűn szolgálatára, hogy a gonoszság fegyvereivé legyenek. Hanem adjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek. Tagjaitokat is adjátok át az igazság fegyvereiként az Istennek.” Rm.6:12.13. Az Úrtól kaptunk mindent, ami jó és tökéletes ajándék az életünkben, de a felelősség sokszor a miénk, elherdáljuk-e?! Elássuk-e?! Vagy pedig Őt dicsőítjük-e vele?! Így a mi értelmünk is, amelyet Isten helyes irányba terelt, képes döntésekre az élet mindennapi dolgaiban. Ha Őbenne vagyunk beteljesedve, nem kell félnünk a döntéshozataloktól. Akkor nem hagyjuk ki tulajdonképpen Istent a döntéseinkből, hiszen az Ő szeretetével beteljesedve helyesen láthatjuk a mindennapi dolgainkat. Így az esetek többségében jó döntéseket hozhatunk, de a tévedések lehetősége is ott van, merthogy esendőek is vagyunk. Akkor sem kell rettegnünk, hiszen ha akaratunkon kívül valami félre is sikeredhet, annak is megvan a maga jelentősége az életünkben. Megtanuljuk a felelősségvállalást, a hibák következményeinek elhordozását, miközben okulunk belőle. Az a bölcs, aki a más kárán tanul, de talán azt is elmondhatjuk ugyanakkor – aki a maga kárán tanul, az igazán és mélyrehatóan tanul. Megvoltak a bibliai hősöknek, elődöknek is esetenként az elhibázott döntéseik. Isten megengedte, hogy hibázhassanak, tévedhessenek. De jót hozott ki belőlük, és végül gyermekei javára válhattak valamilyen módon. Természetesen nem a szándékos, bűnös, rossz döntésekre gondolok. Azok szigorúan kerülendők! Az akaratgyengeség gyógyító eszköze a döntéshozatalra való felkészítésben van. Egy lelkipásztorról hallottam, hogy 57

egy alkalommal felkereste egy akaratgyengeségtől szenvedő, tétovázó asszony tanácskérés céljával. Elpanaszolta gondját, baját, és a beszélgetés vége felé kérte a megoldást jelentő bölcs tanácsot. A válasz szokatlan volt számára, hiszen egy kérdés hangzott felé: „és te most mit fogsz tenni a jelen helyzetedben?” Az asszony nagyon meglepődött, de hosszas habozás után mégis előadta a saját verzióját, amelyben problémája megoldását látta. A lelkigondozó pásztor tudott volna jobb megoldást javasolni számára… de mivel az asszonyé sem volt éppenséggel rossz, mégis hagyta, hogy az asszony javaslata lehessen a megoldás. Még meg is dicsérte az asszonyt, milyen frappánsra sikeredett a döntéshozatala…. Az asszony, sugárzó arccal távozott, hiszen meghozta a saját önálló döntését valamiben, amit végre nem más mondott meg neki. Azt hiszem, lezárhatjuk ezt a témát azzal, hogy fontos, és szükségszerű a döntéshozatal az életünk folyamán. De még fontosabb, hogy az alapja Isten szeretetének jelenléte lehessen, így űzheti el a szeretet a félelmet a döntéshozataloknál is, amelyeket nem kerülhetünk ki, mert lépten–nyomon beléjük botlunk úgy is. Az akaratgyengeség nem megoldás – hanem a megoldás kikerülési kísérlete; és mint ilyen, helytelen! A FÉLELEM AZ EGYHÁZI ÉLETBEN.

58

Lehet, elsőre azt gondolod, kedves Olvasóm, hogy ez az állítás lehetetlenség és képtelenség. De vezessük le együtt a félelem jelenléténél megfogalmazódott alapelvet. Hol található meg a félelem? Ott, ahol bűn van! Előfordulhat a bűn az egyházban a jelen időben? A válaszunk… – nyílván keserű szájízzel – de (sajnos) igent kell rá mondanunk! Mert az Egyházban (az egyetemes Egyházra gondolok) mi emberek vagyunk, és el kell mondanunk, hogy nem vagyunk tökéletesek, bár a „tökéletesedés” útján haladunk, hívő igyekezettel! – Ezt nagyon lényeges megjegyeznünk! Ezért ahol a bűnnek engedünk, ott a félelem is felüti a fejét, mint a bűn árnyéka, sejteti velünk a bűnben rejlő halál jelenlétét. Egy lélektani jelenségről szeretnék említést tenni. Lelkész pszichológusok (Dr. Gyökössy Endre, Dr. Hézser Gábor, Süle Ferenc) kutatták és kimutatták, hogy az Egyházban előfordulhatnak lelki betegségek, pl. az ekkleziogén neurózis elnevezéssel emlegetett betegség, ami egyházban szerzett neurózist jelent. A neurotikus betegségek általánosságban az emberközi kapcsolatokban fellépő zavarokat foglalják magukba. Akár különböző félelembetegségek formájában is megjelenhetnek. Az ekkleziogén neurózis kifejezést E Schaetzing vezette be 1955-ben az „egyházi dogmatizmus okozta neurózisok” jelölésére. Szerinte: „a „dogmatizmus” nem teológiai, hanem köznapi értelemben veendő: olyan elhibázott vallásos nevelést jelöl, amely rideg szigorával, büntetéseivel akadályozzák az egészséges fejlődést”. 59

A probléma tehát nem a Biblia tanításában van, hanem a tanítás átadásában jelentkezik. Tragédiának tartom, hogy a Szeretet Evangéliumát szeretetlen, rideg hitoktatásként próbálják emberek másokba sulykolni. Törvénykező hideg vallássá formálni az Isten szeretetén alapuló lelki munkát. Egyenesen látszik ebből a megközelítésből, hogy valami hiányzik… A szeretetről tanítanak szeretetlenül. Megvan az eredménye, megjelenik a félelem. Az ilyen közegben eluralkodik a félelem! Tekintsünk most meg együtt, néhány gyülekezeti formát, amelyekben, szeretethiány jelentkezett. Hegyi András A Gyülekezet építése c. munkájából idézem a következő gyülekezeti formákról leírt jellemzéseket. a.) Gyanakvó szervezet „ Aki benne él, úgy érzi, mintha valaki állandóan a sarkában járna és figyelné őt. Ezért védekeznie kell valamiféle megfoghatatlan „támadás” ellen. Félnie kell valamiféle lelepleződéstől. Biztosítania kell a létét és magyarázatot találni a tetteire. Működik egy valóságos, vagy képzeletbeli kontroll. Nem gondolhat, vagy szólhat, akarhat valaki szabadon valamit, mert minden mögött egy rejtett szándékot gyanítanak. Felügyelik az információ áramlását. Ha valaki nyilatkozik, vagy egyszerűen csak tesz valamit, olyan érzése van, mintha rajtakapták volna. 60

Nem kellemes az ilyen gyülekezetben élni. Ha valaki elhagyja az ilyen gyülekezetet, nem a valóságos okot veszik észre, hanem kreálnak valamilyen indokot, és az illetőt hibáztatják. Az ilyen gyülekezetben élő tagok lassan leépülnek. Általában valamely jelentős csoporthoz való tartozás érdeke tartja ott a tagokat. b.) Elszigetelt szervezet Hideg, bizalmatlan, távolságtartó mindenki mással szemben, akik nem tartoznak az adott csoporthoz. Ez az a helyzet, amikor a gyülekezet annyira önmagára koncentrál, hogy emiatt mellékvágányra kerül. A világ eseményeitől távol, bizonyos belső, lelki távolságtartással élnek. Ami a gyülekezeten, a gyülekezet érdeklődési vagy érdekkörén kívül esik, az mind gyanús, „világi”, vagy egyszerűen nem létezik számukra. A puszta tájékozottság vagy érdeklődés veszélyezteti a gyülekezetet. Legtöbbször valamilyen sajátos elvárása van a gyülekezetnek vagy vezetőiknek, amelynek a fontosságáról meg vannak győződve, de amelyet nem akarnak nyilvánosságra hozni, hogy az által megmérettessék. Ez a tény elárulja a belső bizonytalanságot, amelyet a mesterségesen fenntartott fanatizmus, a megbélyegzéstől való félelem és nem az igazság szeretete tart életben. Ez sokszor egy sajátosan értelmezett tan. Egy-két textusra felépített doktrína, vagy valamilyen gyülekezeti gyakorlat, amely vita tárgyát képezhetné. Az elszigetelt gyülekezet öntudatlanul is védekezik. E gyülekezetek jellegzetes vonása, hogy az atyafiak túl közel vannak egymáshoz. Belelátnak egymás „fazekába”, 61

intim dolgaiba, és egy kicsit befülledt, szellőzetlen lakás benyomását keltik. Többnyire nincs missziós elképzelésük, vagy ha igen, akkor az új megtérőtől nem azt várják el, hogy megértse tanításukat, hanem hogy behódoljon. Az ilyen közösségek „fáznak” a kívülvalóktól, inkább egymással foglalkoznak. Sok pletyka, feszültség terheli az egymással való kapcsolatukat. Tele van a közösségi lét gyermekbetegségeivel. Ugyanakkor melegszívűek, talán néha túlzásokba esnek, bensőségesek egymáshoz. Az Úr Jézus különválasztotta a gyülekezetet a világtól, de a világba küldte a gyülekezetet az emberek megmentéséért és megtartásáért. Azért, hogy sókká, a gonoszságot visszatartó erővé legyenek e világban. c.) Túlszabályozott szervezet. Túlszabályozott, semmiféle spontán kezdeményezést nem tűr el, nem szereti a kezdeményező embereket, vagy a hagyományostól való eltérést. Olyan dolgokat is szabályoznak, amelyeket a Szentírás tanúsága szerint csak a farizeusok szabályoztak. Hány lépést lehet megtenni egy szombatnapon, hogy az illető Izrael gyülekezetének még a tagja maradhasson. Milyen terítőt kell feltenni bizonyos ünnepeken. Kinek milyen joga, lehetősége van a kezdeményezésre. Hány percet kell ülve, állva tölteni egy istentisztelten. Volt idő, amikor vártam, hogy országos közgyűléseinken szabályozva lesz a tüsszentés időpontja, és utána kipipálva: „tüsszentés napirendi pont megtörtént”. Vannak ésszerű, és vannak ésszerűtlen szabályok. Az ésszerű szabályok a 62

gyülekezet életét és működését segítik. Az ésszerűtlen és kicsinyes szabályok, merevítik a gyülekezet együttléteit. Kellemetlenül érzik magukat a tagok is, még inkább a vendégek, hiszen sohasem tudják, hogy mikor szegtek meg egy íratlan szabályt, és ez által csökkent értékűnek kell tekinteniük önmagukat. d.) Elnyomó szervezet Távolságtartó, hideg, bürokratikus, személytelen, hatalmi módszerekkel operáló. A benne élők alá-fölérendeltségi viszonyban vannak egymással. Az „alattvalóknak” nem szabad kezdeményezni. Tekintélyelvű, legtöbbször hierarchikusan felépített hivatali szervezet. Félnek mindenfajta rugalmasságtól, szabályoktól való eltéréstől. A szolgálati út betartása a legnagyobb erény. Kiépítik a biztonságos középmezőnyt. Az egyházi hivatalnokok zárt világát, évtizedek óta „bevált”, és mozdulatlan személyekkel és eljárásokkal biztosítják. Ettől akkor sem térnek el, ha nem hatásos a munkájuk, erről nem vesznek tudomást. Nemlegesnek tekintik azokat a problémákat, amelyeket az élet újabban felvet. Visszahúzódnak a már bevált módszerek zárt világába, ott érzik magukat biztonságban, ott mozognak otthonosan. Minden újjal szemben bizalmatlanok. Direkt és áttételes technikák vannak az új kezdeményezések kiszűrésére. Tipikusan nagyegyházi forma, amely újabban lábra kap a kisegyházak rugalmasabb, a változó élethez, új problémákhoz jobban alkalmazkodó struktúráikban is. Míg amott inkább tapasztalunk persze bizonyos mértékű fellazulást, nem szerencsés, ha az úgynevezett evangéliumi 63

közösség elveszti probléma-érzékenységét. Minden korban megvannak azok a kérdések, amelyek a legtöbb embert foglalkoztatják. Érdekes, hogy a múlt században megtért és szolgálatba állított parasztemberek mennyire értették saját korukat. Olykor jobban, mint a templomban szolgálatot végző lelkészek. Azért találták meg az emberek szívéhez az utat, mert ezekre a kielégítetlen szükségletekre érzékenyek voltak és a felmerülő kérdésekre megadták a választ. Persze, az adott gyülekezetek lehetnek adott szervezeti formák keverékei, sőt minden arány más-más arculatot hoz létre. A cél az, hogy a gyülekezet minél egészségesebb legyen. Vagyis a legkevésbé terheljék a fenti tulajdonságok, ellenben minél jobban megközelítse azt, amit Isten gondol a gyülekezetről, amiért létrehozta azt. Mi a keresztyénség lényege? Valaki hozzám jön és megkérdezi tőlem, mit kell tennie, hova kell mennie, mit kell vállalnia, ha keresztyén akar lenni. Mit válaszolok neki? A keresztyénség teljes absztinencia? Egyfajta erkölcsi szokásgyűjtemény? Egy szervezet, egy tant valló közösség? A római katolikus egyházban a szentségek? A protestáns egyházakban a hitből való megigazulás tana? Vagy személyesen megváltva lenni, és megváltott emberként beépülni a megváltottak gyülekezetébe? Hogy néz ki, azonban a megváltott gyülekezet? Mennyi lelkiséget hordoz a Megváltóból, és mennyit vett fel menetközben más forrásból? Ezért kell munkálkodnunk állandóan a gyülekezet arculatán. Valószínűleg ennek kialakítása állandó és kemény, olykor kritikai, önkritikai munkát igényel. Pozitív ráhangolódást az isteni dolgokra a maguk egyszerűségében, ahogy a Biblia tanítja.” 64

*** Ezeket a gondolatokat kívántam felidézni Hegyi András soraiból, a személyes belső félelmekhez kapcsolva. Hisz jóllehet, mindannyian tudjuk és érzékeljük; nem mindegy milyen közösségben éljük a hitéletünket. A gyülekezeti légkör alakulásában mi magunk vagyunk a felelősek, hiszen mi viszünk be szeretetet, vagy szeretetlenséget. A gyülekezet belőlünk áll. Láthattuk, a feltárt negatív gyülekezeti koncepciók mindegyikének volt egy közös gyengesége; a „Krisztusi szeretet” hiánya! Ahol a szeretet hiánya fellép, ott a bűn is, és ahol a bűn ott van, a félelemérzet is rögtön jelentkezik! A lelki szolgálatban feltételként fontos helyre teszi az Úr Jézus a szelídséget, a türelmet, az együttérzést, a segíteni akarást, a megértést és elfogadást, valamint a megbocsátás légkörét. Próbáljuk csak meg ezeket az Isten szeretete nélkül kierőltetni magunkból! Nagy valószínűséggel kudarcot fogunk vallani! Vagy a képmutatás bűnébe eshetünk, vagy egyszerűen az említett lelki feltételek nem lesznek jelen szolgáltunknál; – ami tragédiát jelent! Mert a lelki szolgálatunk csupán csak rideg szabálykövetelő, hitsulykoló szolgálat lesz, (vagy ahogyan egyik egyházi vezetőnk fogalmazott egyszer: „bűn-ostorozó”, ami nem a várt eredményt fogja maga után vonni. Lehet, hogy behódolnak a gyülekezeti tagok, de biztos, hogy a félelem ott lesz az életükben. Hallottam már embert úgy beszélni a szeretetről, hogy a hátam is borsózott bele, annyira ijesztő

65

volt, ahogyan a szószéken toporzékolva átsugárzott a saját agressziója, miközben a szeretetről beszélt. Egy elbeszélésből hallottam, hogy egy gyülekezeti tag hosszú próbálkozás után végre el tudta hívni kedves ismerősét az imaházba. Majd később, egy másik alkalommal újra próbálta hívogatni szeretettel. A kedves ismerős riadtan tiltakozott ezt mondva: „…ne haragudj, de nem megyek azt az agresszív embert hallgatni”. Láthatjuk, hogy a keresztyén tant nem lehet szeretet nélkül hirdetni, érthetjük, hogy Krisztus Urunk miért nevezte a legnagyobb parancsnak a „szeretetparancsot” a rideg dogmatizáló farizeus kérdésére. Világos számunkra az is, hogy mint hiányosságot említette meg neki Urunk a szeretet nélkülözhetetlenségét. Így a mi életünkben sem elegendő az elméleti ismeret, mert a Biblia azt tanítja róla: „az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít…”. Ezért az „atyafiúi szeretet” teszi hitelessé, és „krisztusillatúvá” a tanításunkat. Így a várt eredmény nem marad el! Nem félelmet fogunk előidézni a hívek szívében, hanem az Isten felé irányuló viszontszeretetet. Nem beszélve arról, hogy minket is viszont fognak szeretni a testvéreink – és micsoda boldogság így a szolgálat! Ha nem kell félnünk egymástól! Milyen jó, ha a szolgáló testvérnek sem kell félnie a szolgálataira irányuló rosszindulatú kritikáktól, a háta mögötti ítélgető megbeszéléstől.

66

Vagy éppen a szolgálattevők összehasonlítgatásától, ami legtöbbször jó- vagy rosszindulatú elfogultságon alapszik. Pálnak is volt ilyen keserű tapasztalata a korinthusi gyülekezetben, mikor egyik tag hozzá húzott, a másik pedig Apollóshoz, és megoszlások keletkeztek a tagok között, ami sok vitára, ellenségeskedésre, vagy pártoskodásra nyitott alkalmat. Sok bűnös gondolat és indulat szabadult el, és mérgezte a gyülekezet légkörét, félelmet keltve egymás között is, hiszen egyik tag sem nagyon tudhatta, hogy melyik oldalon áll a másik. Vajon megbízhat-e a másikban – egyáltalán hozzá tartozik-e? Szörnyen tragikus az ilyen légkör! Pál apostol is jónak látta ezt tisztázni egy ma is érvényes alapelvvel: „…az sem számít, aki ültet, az sem aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja.” 1.Kor.3:7. Ezzel azt tisztázta, hogy „te sem vagy az enyém és a másik sem az Apollósé, hanem ti mindnyájan az Istenéi vagytok”. A személyválogatás is, amint látjuk, igen komoly bűn, és félelmet kelt a szolgáló lelkekben. A nem megfelelés érzése szabadul el a szívében – és így minden szolgálatát egy vívódásokkal teljes félelem lengi körül. Ez bizony nem egy kellemes érzés! De elő-félelmet jelenthet a készülő szolgák lelkében is az ilyen légkör, hiszen megfordul a szívében: „én sem számíthatok majd másra, mint az elődöm, vagy a másik társam”. Azt hiszem, a Szentírás ad ebben a kérdésben is további útmutatást számunkra, amikor rámutat, hogy nem mindegy, milyen lélekjelenléttel szolgálhatnak a szolgálattevők: „Bízzatok vezetőitekben, és hallgassatok rájuk, mert ők vigyáznak lelketekre úgy, mint akik erről számot is adnak. 67

Hadd tegyék ezt örömmel, és ne sóhajtozva, mert ez nem válnék javatokra.” Zsid.13:17. „Engedelmeskedjetek előljáróitoknak, és fogadjatok szót, mert ők vigyáznak lelkeitekre, mint számadók; hogy örömmel míveljék és ne bánkódva, mert ez néktek nem használ.” (Károli ford.) Mindkét fordításból kiábrázolódik a kölcsönhatás jelentőssége. Mondhatnám, rá vagyunk utalva egymás szeretetére, legyen az bárki a közösségen belül. Kölcsönösen létfontosságú tényező mindnyájunk számára, hogy az Isten szeretete kifejthesse a testvéri lelkeket (odavissza) egybekötő munkáját a „szeretet kötelékével.” Ó, de sok félelmet megoldana és kiűzne a gyülekezeti közösségből ez a „szeretet”, és tenné felszabadulttá a lelkek sokaságát, – hogy egy szívvel és egy szájjal dicsőíthetnénk az Istent, a mi Urunk, Jézus Krisztusnak atyját.

7. FEJEZET.

TELJESEDJÜNK BE SZERETETTEL! Utolsó, befejező fejezetként a szeretettel való beteljesedés fontosságára szeretnék rámutatni, mint a

68

félelem egyedüli, biztos megoldására. Ki szeretném hangsúlyozni, hogy ezt a megoldást nem tekintem a saját találmányomnak. Én csupán felfedeztem azt, amit ezrek és milliók sokasága megtapasztalt már előttem, vagy előttünk. A szeretet félelemoldó csodáját. Amikor beteljesedésről beszélünk, különbséget kell tennünk. Azt mondja János apostol: „Ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az Ő szeretete teljessé lett bennünk.” 1.Jn.4:12 A 17. versben pedig: „Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizodalommal tekinthetünk az ítélet napja felé…” Amint látjuk, itt teljességről beszél az Ige, kétféle vonatkozásban. Egyrészt, ha igazán („képmutatás nélküli atyafiúi szeretettel”) szeretjük egymást; ez bizonyítja az Isten szeretetével való teljességet. Vagyis a testvérszeretet egy indexmutatóként jelzi, az Isten szeretetével való teljesség szintjét. Másrészt, az üdvösségben való reménységünk is a szeretettel való teljességünk mutatója. Tudjuk, hogy a reményünket illetően is az a kívánalma az Úrnak felénk: „…tökéletesen reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet a Jézus Krisztus hoz néktek, mikor megjelen.” 1.Pt.1:13./b. Akkor vagyunk beteljesedettség állapotában, ha tökéletes a reménységünk, és tökéletes a testvérszeretetünk. Már említettem korábban, hogy tökéletességről egyelőre nem beszélhetünk a jelen hitéletünkkel kapcsolatban, csupán tökéletesedésről. De ez fontos, hogy haladhasson előre. Nevezhetjük megszentelődési folyamatnak is. 69

Az Isten szeretetével való beteljesedése felől nem gondolkodhatunk úgy, mintha bizonyos mennyiségjelzővel mérhető lenne. Isten szeretete maga az Ő személyes jelenléte, és Ő teljes valóságában van jelen a benne hívőkben, mint élő templomban. Tehát nincsenek fokozatok, sem mennyiségek a szeretet jelenlétét illetően. Minden élő hitű keresztyénben teljesen ott van. Hol van hát a probléma? Isten szeretete úgy van jelen bennünk, mint amikor egy kontinensen egy uralkodó kitűzi a saját zászlaját, és ott egy területen az ő fennhatóságát jelezheti ezzel. De csupán csak azon a területen, amely már az övé. Bár szeretné meghódítani, és a magáénak tudni a kontinens egész területét! Így van az Úr is a mi életünkkel. A különbség az, hogy Isten egy olyan uralkodó, aki nem leigáz és meghódít a jelen időben, hanem arra vár, – hogy magunktól hódoljunk be neki szeretetből. Így amely területet nem adjuk át Neki szabad akaratunkból, Ő oda nem tör be erőszakkal, hogy uralma alá hajtsa. Viszont azon a területen nem érvényesül szeretete sem, és ez már probléma! Nem mintha Isten mindenhatóságánál fogva nem tehetne meg bármit, hanem azért, mert Ő szabad akaratot adott nekünk, és az ő saját igazságát nem sérti meg soha, semmilyen körülmény között sem.

70

Ebből a gondolatsorból szembeszökő számunkra a felelősség, a saját életünket illetően. A nagy kérdés, amely mindig aktuális marad földi éltünk folyamán: Mennyi

területet adtál át magadból Isten számára?! Csak is azon a területen fog hatékonyan jelen lenni az isteni szeretet. Eszembe jutott ennél a mondatnál Billy Graham, amikor egy gyönyörű, nagy városban evangelizált, azt mondotta köszöntése után a főtéren összeggyülekezett kíváncsi tömeg felé: nagyon szép a városuk, a város polgárainak kinézete a jólétről és elégedettségről árulkodik. Csupán egy problémát lát, azt hogy olyan kicsi Úr Jézusuk van, hogy belefér a zsebükbe. Ha tehát kicsi helyet adunk az Úrnak, akkor kis területen lesz Úr az életünkben. De mi van addig a többi hellyel? A többi hely, sajnos, nem marad parlagon! Hanem ahol nincs helye a szeretetnek, ott helyet keres a bűn, és erőszakkal befészkeli magát. Soha nem fog téged megkérdezni, hanem észre sem veszed, és már ott is van, és ha megtűröd, akkor folyton csak terjeszkedik benned. Ahol pedig a bűn terjeszkedésnek indulhat, ott a félelem is növekszik. Egyetlen módol állítható meg: ha Krisztus vérével kitisztíthatjuk onnan, de kitisztítva viszont átadjuk önként és sietve a mennyei Királynak, hogy azon a területen is, abban a tartományban is Ő lehessen az Úr egyedül. Ez az egyedüli lehetőség arra, hogy az Isten szeretete egyre inkább kiteljesedhessen életünkben. Fokról-fokra az önátadás küzdelmét kell vívnunk önmagunkkal, hogy lemondhassunk minden területről, minden kicsi

71

zugocskáról a szívünk legmélyén is. Az legyen a célunk, hogy egy parányi hely sem maradhasson, ahol még én vagyok, vagy a bűn az úr. Honnan tudod, hogy még ott a bűn? Mert félsz azon a területen! Gondolj arra, hogy teljes szeretetre van szükséged, hogy a félelem sehol sem találhasson helyet a bűnön keresztül,… hogy kiűzhesse a félelmeidet…! Ne mondd azt soha a szívedben, hogy lehetetlen félelem nélkül élni! Ne mondj le semmiért erről az Istentől jövő drága kincsről! Gondoljunk az elődeinkre, Pálra és Szilászra, akik a börtönben félelem helyett boldogan énekelhettek a szabadító szeretet hatalmából. Gondoljunk a sok-sok mártírhalált halt keresztyénre, akik a rettegés arénájában fegyvertelenül vadállatok elé vetve megvetették a halált. Egyszerűen félelemnek nem volt helye a szívükben, mert kitölthetett mindent a SZERETET. Ha vannak félelmeink, amelyek elkísérnek minket egész földi életünk során, az csupán azért lehetséges, mert nem vagyunk tökéletesek a hitben, a bizalomban és az önátadás területén. De fontos, hogy meglévő félelmeinkbe soha ne törődjünk, bele. Legyen példa előttünk Pál apostol életirányító alapelve: „Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék; hanem igyekszem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott a Krisztus.” Fil. 3:12.(Károli ford.) Sok félelmet hordozunk, amelyeket nem lenne muszáj, sőt nem is szabadna cipelnie Isten gyermekeinek. Ezért soha ne mondjunk le a teljesség igényéről félelmeinket 72

illetően. Mert az olyan tragédia, mintha nem akarnánk végig megharcolni „ama nemes harcot” vagy nem akarnánk végigfutni a „versenypályán”. Bizony akkor nem beszélhetnénk győzelemről – dicső koronáról. Mert csak a győztesek kaphatják meg egyedül! Aki pedig fél, még nem lett teljessé a szeretetben. Mindnyájunknak van mit bepótolnunk, és átadni valónk a szeretet Istenének fennhatósága és védelme alá. Tegyük ezt mindig őszinte szívvel, soha ne elégedjünk meg a jelen eredményével, „mert aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essen…”.1 Kor. 10:12. Soha ne adjuk fel a félelem elleni küzdelmet! Ne engedjük, hogy a félelem a sarokba szoríthassa lelkünket. Ne csüggedjünk félelmeink miatt, de ne is nyugodjunk bele! Éljünk az Isten-adta lehetőségünkkel, és adjuk át ezt a harcot a „féleleműző” a Szeretet Istenének, aki készséggel elűz minden félelmünket. Azért, hogy szabadnak és boldognak láthassa gyermekeit már itt a földi lét gondjai és küzdelmei között is. Ő megteremti itt a Földön a mi számunkra a „Mennyet”, hiszen maga Jézus mondta az övéinek: „a Mennyek országa ti bennetek van…”.Luk. 17:21. Legyen bennünk a Mennyek országa, a Mennyek Királyával együtt, és szeretetteljes félelemnélkülivé válhat Vele életünk…. Amit őszinte szívből kívánok minden hittestvéremnek az Úrban, barátaimnak, és minden embertársamnak a Föld színén.

73

„Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erőnek, szeretetnek és józanságnak lelkét”. 2 Tim. 1:7. „…ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen”! Ján. 14:27.

74