XXVIII. évfolyam 1. szám 2012. október A Táncsics Mihály Tehetséggondozó Kollégium lapja
„Katonaviseltek…” A 2012-ben végzett AJTP-sek visszaemlékezései.
A Táncsics Mihály Tehetséggondozó Kollégium lapja
2
XXVIII. évfolyam 1. szám
Csoma Gergely Az Arany János Programmal nyolcadikban, a továbbtanulási papírok leadása előtt ismerkedtem meg. Egyik órán bejött az irodalomtanárom, és kikért az óráról. Nagyjából elmondta, amit ő tudott az AJ-ről. Ez nem volt túl sok, lényegében csak felvázolta az egészet. Aztán megbeszéltem szüleimmel és az osztályfőnökömmel, és ezt jelöltem meg első helyen. Bár úgy mondták, hogy elsősorban számítástechnikai iskola (ami azért annyira nem igaz), nem sok mindent tudtam az iskoláról, és akkor még az AJ programot se nagyon értettem. Amikor felvettek, az iskola honlapján néztem meg, hogy mégis mit fogok tanulni. Nem lettem sokkal okosabb, így izgalomban telt a nyár. Aztán elkezdődött a tanév, és akkor derült ki, hogy a számítástechnika média lesz. Nem bántam különösebben, jól hangzott, érdekelt is ez az irány (és örültem is, hogy nem kell elektrotechnikát tanulnom). Nulladik évben elkezdtük az ECDL vizsgát, ha jól emlékszem még abban az évben be is fejeztük. Akkor azt mondták, hogy nemsokára a kezünkbe adják (a szalagavató után egy hónappal kaptuk meg). Kevés értelmét láttam a 0. évnek. Értettem a logikáját, hogy felzárkóztatás, meg minden, de nem igazán ez lett belőle. Ráadásul egy évvel el is tolja az érettségit, ami nálam, aki majdnem egy évvel idősebb a többieknél, nem lényegtelen. De így legalább több színházba jutottam el. Ekkor még úgy volt, hogy távközlési informatikus lesz a végzettségünk, de ez évenként változott. Tavaly tudtuk meg nagyjából, hogy semmi nem lesz, öt évig hiába tanultam médiát, egy papírom sem lesz róla. Érettségi után még egy évet itt kéne maradnom, hogy legyen valami végzettségem. Ettől függetlenül sok jó dolog történt az iskolában is. Az AJ másik részéről, a kollégiumról még annyit se tudtam, mint az iskoláról. De már az első alkalom, amikor – azt hiszem januárban – be kellett jönnünk egy pár napra, előrevetítette az elkövetkezendő éveket, ugyanis másfél órát késtem. Nem tudtuk, hogy az iskolába, vagy a koliba kell-e menni. Mi az iskolába mentünk, biztos, ami biztos alapon. Mégsem oda kellett. A kollégium hamar megtetszett. A környék, az épület is tetszett. Szabadidős tevékenységek is akadtak bőven. Eleinte (első félév) nehéz volt megszokni, de utána megszerettem. Nekem a bentmaradós hétvégékkel sem volt bajom, sőt tetszettek is, bár amikor hét közben mentünk színházba, azt nagyon nem szerettem egyáltalán. A szilenciumot sem szerettem, az iskolában töltött hat óra után itt leülni még négytől hétig. De ezen kívül azt lehet mondani, hogy mindent szerettem. Külföldre is sok helyre eljutottunk, belföldön is utazgattunk. Jók voltak a túrázások is. A tanulás szempontjából a korrepetálásoknak nagyon örültem, és elég sokra járok most is. Különórákra is van lehetőség, ami előnyös most, az érettségi előtt. Mindent összevetve sok mindent kaptam az AJ-től. Tudom, hogy nem kifejezetten viszonoztam, meg ugye elterjedt a tévhit is, hogy letojok mindent. Én inkább úgy fogalmaznám meg, hogy amin nem tudok változtatni, azon nem idegesítem magam.
3
A Táncsics Mihály Tehetséggondozó Kollégium lapja
XXVIII. évfolyam 1. szám
Fodor Péter Arany János Tehetséggondozó Program… Kötelezettségek és lehetőségek sora, mindannak aki él velük. Rengeteg kulturális és szórakoztató program, foglalkozások, jogosítvány és nyelvvizsga. Öt évvel ezelőtt, amikor idejöttem, még nem fogtam fel igazán a programban rejlő lehetőségeket. Az idő múlásával azonban egyre világosabban megmutatkozott. Bár eleinte utáltam némelyik kötelező foglalkozást, vagy éppen csak értelmét nem láttam, de ezekért erősen kárpótoltak a programok, és a jó társaság. Azonban az idő, bár eleinte nagyon lassan, de telik. Mára már szinte nehezemre esik elhinni, hogy tényleg eltelt öt év… Sok minden változott ez idő alatt, többek közt a programról alkotott képem is. Mára már rájöttem, hogy nem is voltak akkora hülyeségek a hétvégi tanulásmódszertan és önismeret foglalkozások, vagy hogy nem is olyan nagy katasztrófa színházban, vagy kiállításon tölteni az időnket a bennmaradós hétvégéken. De azt sem tagadhatom, hogy a bennmaradós hétvégék között a kirándulások tetszettek a legjobban. Nem csak a külföldi, hanem a határon belüli utak is. Az utánozhatatlan, és felejthetetlen hangulat… Rengeteg gyönyörű tájat láttunk, és sok helyre eljutottunk, ahova a program nélkül egyhamar nem jutottam volna el. Ilyen szempontból – így utólag belegondolva – többet kaptam, mint amit vártam… Az igazat megvallva, a kedvenc programom az évente megrendezett sítábor marad. Önerőből erre biztosan nem lett volna lehetőségem. Mindig kitűnő volt a hangulat, jó volt a társaság, és ráadásul olyan sporttal tölthettem időmet, amit szeretek. Sok felejthetetlen emléket szereztem ezen alkalmakkor, bár ezek egy része elég fájdalmas volt. Így visszagondolva azonban örülök, hogy egyet sem hagytam ki. A program rengeteg pénzt szánt ránk, és nem csak a hétvégi programokra. A jogosítvány megszerzésének lehetősége például abszolút pozitív dolog volt számomra. A kapott anyagi támogatás nélkül valószínűleg még egy jó ideig nem lenne jogosítványom. A kollégiumban is nagyon jó társaságra találtam, bár nem minden itt megismert embert sorolnék ebbe a kategóriába. Ettől eltekintve nagyon jó barátokra találtam, akik hiányozni fognak, vagy már hiányoznak, mert nincsenek itt. A társaság azonban csak az egész egy része. Nagyon nehezemre esett megszokni például azt, hogy más osztja be az én időmet. Ezen véleményem a mai napig sem változott, de megtanultam együtt élni vele, elvégre az ember a későbbiekben sem csinálhatja mindig azt, amit szeretne. Bár az az igazság, hogy ezek között is akadtak olyan foglalkozások, amik egyáltalán nem zavartak. Továbbá nagy lehetőségnek tartom a speces tanárok különféle foglalkozásait. Ezek közül szívesen jártam a matek szakkörre, ahol mindig jó volt a hangulat, és értékes tudással is gazdagodtam. És bár sok mindennel nem értettem egyet, vagy csak egyszerűen nem szerettem, azért a végére megszoktam a dolgokat, és szerettem itt lenni… Tény ami tény, rengeteg hülyeséget megcsináltunk az itt töltött idő alatt. Néha komolyabb konfliktusba kerültünk egyes tanárokkal, és szereztünk nekik néhány emléket amit egyhamar nem felednek el. (Nem bizony! – a lektor) De ezekért legtöbbször meg is kaptuk, ami járt, még akkor is, ha néha erősen túlzónak vagy igazságtalannak tartottuk. Rengeteget változtam az itt töltött idő alatt, és úgy érzem, hogy jó irányba. Ebben természetesen sok szerepe volt a tanároknak és a foglalkozásoknak, amiken részt kellett venni, akár szerettünk volna, akár nem. Mindent összevetve úgy érzem, hogy többet kaptam a programtól, mint amit eleinte vártam, és megérte ide jönni, még annak ellenére is, hogy így egy évvel tovább tartott a középiskola elvégzése. Nem bántam meg, hogy jelentkeztem az Arany János Tehetséggondozó Programba. Sok tapasztalattal, tudással, baráttal, kellemes és kellemetlen emlékkel gyarapodtam.
A Táncsics Mihály Tehetséggondozó Kollégium lapja
4
XXVIII. évfolyam 1. szám
Hegedűs László Az igazat megvallva, nem tudom, mit vár a tanár úr ettől az írástól. (És én sem igazán.) Nem voltak túl nagy ambícióim a felvételi során. Azzal tisztában voltam, hogy nem vennének fel a Puskásba. Sem eredményeim, sem tudásom nem volt megfelelő, ha nem az AJTP-n keresztül nyertem volna felvételt. Amikor a Puskást hozták szóba szüleim a felvételi idején, hiú ábrándnak tűnt, hogy ott tanuljak. Nem tudom azért-e, mert nem érdekelt a híradástechnika, vagy mert nem tudtam mi az, de akkor már nem is bántam, hogy hova tovább… „valahogy úgyis lesz majd” – gondoltam. Hát lett is. Nem gondoltam volna, hogy pont így, de hát így volt szép kollégiumostul-szilenciumostul. Ha most visszagondolok az elmúlt pár évre, rengeteg boldog percet köszönhetek az AJTP-nek. Nem feltétlenül az utazásokra és a színházi kiruccanásokra gondolok. Olyan embereket sikerült megismernem az utóbbi pár évben, akiket ha nem is örökre, de jó pár évre a szívembe zártam. Mikor elkezdtem gondolkozni, hogy mit is írhatnék (mert a tanár úr nem adott volna kimenőt, ha nem teszem meg), nem jutott eszembe semmi azzal kapcsolatban, hogy mit vártam tőle. Semmiképp se vártam tőle csodát, és hát valljuk be őszintén, nem is történt akkora csoda, amekkorára szükség lett volna ahhoz, hogy akármilyen ambícióm is támadjon a továbbtanulás irányába. Az első pár év olyan volt, mintha csak azért lettem volna itt, hogy szokjam a környezetet. Akkor még nem gondoltam, hogy később nagyobb szükségem lesz azokra a dolgokra. Még mindig nem gondolom, hogy a jogosítványra akkora szükségem van, hogy kiadjak érte százezer forintos nagyságrendű pénzt, de most, hogy megvan, kellemes érzéssel tölt el, hogy legalább ennyit sikerült letenni az asztalra (bukás nélkül). A szalagavatónak már csak a puszta gondolata is elborzasztott még tavaly. Fölösleges pénzkidobás egy ünnepségért, és nem értettem, hogy miért kell olyan keretek között megünnepelni. Pláne, hogy táncolnom is kellett, ami a legrosszabbnak tűnt az egészben. Ez az érzésem nem is múlt el egészen addig, míg túl nem voltam rajta. Persze elég nagy megkönnyebbülés volt és lehet, hogy csak ezért, de jó érzés volt visszagondolni, hogy ilyesmiben biztos nem lett volna részem, ha rajtam múlik. Aztán meg táncolni sem volt annyira rossz, bizonyos személyeknek igen kellemes perceket köszönhetek. (Persze gondoltam, hogy így lesz...) Most fog még csak az izgalmas része következni az egész programnak. Ha túl leszek az érettségin, valószínűleg felszabadultabban fogok tudni beszélni az egészről, de addig csak találgatásaim vannak a jövőmmel kapcsolatban. Ez természetesen azért van mert nem vagyok elég ambiciózus, de az eredményeim és a szorgalmam nem ad okot túl nagy remények dédelgetésére. A segítséget, amire szükségem volt a tanuláshoz, többszörösen is megkaptam a kollégiumban is és a Puskásban is. A hiba nem a tanári karban keresendő. Majd megpróbálok nem túl nagy szégyent hozni az engem tanított emberekre.
5
A Táncsics Mihály Tehetséggondozó Kollégium lapja
XXVIII. évfolyam 1. szám
Horváth Alexandra A leadási határidő már jócskán letelt, de én eddig vártam az ihletre. Mivel még most sem jött meg, nyers és kevésbé személyes lesz ez az alkotás. Az Arany János Tehetséggondozó Programról a felvételi tájékozató füzetből értesültem. Bármily meglepő, nem ide kívántam jönni. Ez a magaviseletemen az első két évben látszott is. Erről többet nem szeretnék beszélni, sem írni – megértésüket köszönöm! Tehát amikor eldőlt, hogy ide kerülök, először elkeseredett, csalódott voltam. Aztán a „beszoktató hét” és a gólyatábor teljesen kiengesztelt. Alig vártam, hogy újra láthassam a frissen szerzett barátaim/osztálytársaim. Az első két évben szereztem egy igazi ellenséget, mégpedig Szemenyei Emma tanárnő személyében. Aztán ez a viszony – mikor kezdtem „angyallá” válni – megjavult, és úgy hiszem, hogy mostanra elég jó kapcsolatba kerültünk. Nos, akkor bele a lecsóba, folytassuk! Úgy érzem, hogy ez a program és az itt eltöltött idő számos lehetőséget, felejthetetlen élményeket és örök barátokat ajándékozott nekem. Kezdve az első közös külföldi utunktól, a csodás Erdélytől, ahol a legkellemesebb kirándulást töltöttem a csoporttal. Itt ékelődtünk össze mi hárman – a strandpapucsos lányok. Életem legnevetségesebb szobafogságát is itt érdemeltem ki: mert túl fáradtak lehettünk, ezért gondoskodott Katona tanár úr arról, hogy alvásban ne legyen hiányunk aznap este. De nem csak Erdély volt a perselyben, hanem Lengyelország – ez nem tetszett annyira, mert sajnos túl sok volt a szabály, amit alig lehetett betartani. De Csehország csodás volt. Belföldi kirándulásaink is voltak: Őrség, Bükk, Börzsöny, és a számomra legkedvesebb a Mátra. Ezek a túrák igencsak jól sikerültek. Ki ne hagyjam Ausztriát – igaz az külföld volt, de ott láttam életem első vízesését. Hiába a nagy meredekség, az eső, a sár – a hangulat töretlen maradt. Itt-ott egy nadrágszakadás, fogadás a természet védelméért – micsoda csodás tett – igaz, tanár úr? Mit sem beszélve a sítáborokról, amelyeknek emléke örökké élni fog. Az ott töltött napok közelebb hoztak minket az alattunk, felettünk lévő osztályokkal. Az ilyen alkalmak igazolták azt, hogy a tanár is ember. A kirándulásokon kívül a bennmaradós hétvégék alkalmával számos színdarabot, mozifilmet, kiállítást láthattunk. Ezek szinte az életünk részévé váltak. Az éttermi vacsorák családi hangulatot idéztek fel. Nem elhagyható az a fontos momentum, hogy a kollégium hozzásegített a jogosítvány megszerzéséhez. Köszi! Térjünk át az igaz, életre szóló barátságokra, de előtte említsük meg a együttélés maceráit. Mint tudjuk, ha valakik öt éven keresztül együtt laknak, néha-néha előfordul veszekedés, egy-egy porszem miatt. Ebből mi sem maradtunk ki. Na, akkor a barátságok: itt meg kell említenem a két h*gy*s*m: Dobai Veronikát és Molnár Annát. Bennük igaz, megbízható barátokra leltem. Valamint újonnan szerzett zabi szobatársamat és leendő munkatársamat, Nagy Ildikót. De nem hagyhatom ki, bár mégis kihagyom, mert itt fekszenek körülöttem, azt hiszem ezzel elárultam, hogy kikre gondolok. (T. Anett és K. Aliz – a szerk.) Hoppá! Mielőtt bárki úgy érezné, hogy megfeledkeztem róla, aki jelenlegi életem egyik meghatározó alakja: Olivért is a programnak köszönhetem. Ismételten, köszi érte! Oh, és Ricsi, kivel kapcsolatunk olyan, mint az időjárás, hol rossz, hol jó, de mint tudjuk, felhős napokon is jön a derű. Említhetnék itt még sok mindenkit, de ez most nem erről szól. Épp, hogy túl vagyunk a szalagavató megpróbáltatásain, a habos-babos táncunk sikert aratott, kibuliztuk magunkat, és máris itt az érettségi, amire úgy érzem nem sikerült felkészülni. Kihagyhatatlannak tartom, hogy köszönetet mondjak Katona Péternek és Szemenyei Emmának, valamint Simoncsics Juditnak (Simi néni), akik mellettem álltak, és segítettek tanulmányaimban. Köszönöm a lehetőséget, az élményt és a társaságot! Hiányozni fogsz, AJTP!
A Táncsics Mihály Tehetséggondozó Kollégium lapja
6
XXVIII. évfolyam 1. szám
Kaposvári Aliz Hogyan is emlékezek vissza erre a feledhetetlen öt évre az Arany János Tehetséggondozó Programban? Szerintem erre a kérdésre egy hosszú, és érdekes válasz adható csak! Több mint valószínű, hogy minden csoporttársamnak más és más véleménye van erről, hiszen mindenki másképp élte meg! Egyaránt ért ebben az öt évben hideg-meleg; jó-rossz; kellemes-kellemetlen érzés. Öt teljes tanév szerintem minden ember számára feledhetetlen, főleg, ha ilyen változatos és érdekes (néha nem ilyen) programokkal van tarkítva minden egyes napja! Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Gondolom a legelején lenne a legésszerűbb! Itt döbbenek rá, hogy az, amire nemrég a „feledhetetlen” jelzőt aggattam, arra nem is emlékszem rendesen, csak érzések kavarognak bennem. Eredetileg a felvételitől mostanáig mindenről szerettem volna írni, de 5 évet összefoglalni nem is olyan egyszerű. Amúgy is rég volt, és rengeteg minden történt azóta, így már azt sem tudom pontosan, hogyan kerültem ide. Annyi biztos, hogy jó helyen vagyok, és jól érzem magam. Tehát az AJTP-hez köthető első emlékem az, még az általános iskola utolsó évéből, amikor mindenkinek el kellett tűnődnie azon, hogy hogyan tovább. Akkor kitöltöttünk az akkori osztályfőnökömmel, és a szüleimmel egy jelentkezési lapot. Utána jöttem felvételizni, ami jól sikerült, és nem sokkal később már a beszoktató héten vettem rész a kollégiumban. Onnantól fogva az életem teljesen megváltozott! Új hely, új emberek, senki és semmi nem a megszokott, és ami talán a legfurcsább, hogy nem élvezhettem a családom társaságát. Szóval a volt osztályfőnököm ötlete/ajánlása alapján csöppentem bele egyedül ebbe a furcsa nagyvilágba. A program sokat segített nekem, bármilyen nehézségem akadt. A kollégiumban az Arany Jánosos csoportok fő jellemzője szerintem a csoportvezető tanáruk. A miénket Katona Péter tanár úr vezényelte, aki ebben az évben elnyerte a kollégium legjobb tanárának járó címet, tehát egyértelmű, hogy a mi csoportvezetőnk a legjobb! :D Minden AJTP hétvégén sok érdekes programban vettünk részt: színház, mozi, kirándulás, túrák, séták, vacsorák, kiállítások, múzeumok, sportprogramok (foci, kosárlabda, korcsolya, bicikli… stb.), utazások… és a többi, és a többi. A színházzal nem mindig voltam kibékülve, és néha nem értettem, hogy mi értelme van, aztán elkezdtem kedvelni, míg végül eljutottam odáig, hogy egy-egy előadás igenis tetszett. A moziválasztás is kényes téma, de szerintem ezek voltak a legjobb programok. A kirándulásokról, túrákról, sétákról pedig csak annyit szeretnék mondani, hogy a tanár úr kedvenc időtöltése a : hegyre fel – hegyről le (majd megint fel a hegyre, és megint le ). Így rengeteg ilyen programban vettünk részt. A sportot is nagyon szerettem, igaz néha – mint mindenki más – én is lesérültem (esések, borulások stb.). Ez utóbbiak annyira nem tetszettek! És ezek mellett ott van az elmaradhatatlan csoportfoglalkozás, és a kötelező tanulás. A tanulást illetőleg szerencsés helyzetben voltunk, ugyanis, ha egy-egy tantárgyból gyengébbek voltunk, egy egész hadseregnyi tanár segített nekünk. Sokszor nehezemre esett betartani a kollégium szabályait, de nagyjából sikerült. Azért azt valljuk be, hogy elég kemény a kollégium házirendje, és ezt egy lázadó fiatalnak igenis nehezére esik betartani! Ami a legjobb, hogy a csoporttársaim nagy részével jóban vagyunk, és remélem, hogy ez évek múltával is így marad. Összegezve pozitívan tekintek vissza az én Arany János Tehetséggondozó Programomra.
7
A Táncsics Mihály Tehetséggondozó Kollégium lapja
XXVIII. évfolyam 1. szám
Konczér János 2007-ben kerültem az Arany János Tehetséggondozó programba. Mindenki azt mondta, hogy jó, de nem bíztam benne, mert nem akartam koleszos lenni, csak éppen kötelező volt. Ebben a programban a hátrányos helyzetű diákoknak segítenek. Halottam, hogy programokat szerveznek a diákoknak, de én másmilyen jellegűekre gondoltam. Voltak kötelező foglalkozásaink, szilenciumi idő és a bentmaradós hétvégék. A hétvégéken többször vettünk részt kulturális programokon, mint szórakoztatón, és ez nem nagyon tetszett a csapatnak. Sokszor voltunk színházban, kiállításon, tanulmányi kiránduláson, moziban és testmozgató tevékenységeket folytattunk, például úsztunk. Sok jó szórakoztató programon is részt vettünk, melyekre inkább az utolsó két évben került sor. Ezen kívül az Arany János Program keretein belül megszerezhettük a jogosítványt, és az ECDL vizsgát. A többi diáktársammal együtt úgy gondolom, hogy lehetett volna több a szórakoztató program, mint a kulturális, elvégre azt a fiatalok jobban szeretik, de ennek a programnak nem a szórakoztatás volt a célja, hanem hogy művelődjünk, és okosodjunk. Nekem személy szerint tetszettek a filmek, kiállítások, tanulmányi kirándulások meg az extra sítábor is, viszont a színházat soha nem szerettem, és az öt év alatt se szerettem meg. Örülök annak, hogy bekerültem a tehetséggondozó programba, bár voltak olyan időszakok, amikor nem szerettem itt lenni. Így, a program végéhez közelítve látom, hogy gyorsan telt el ez a mögöttem álló négy és fél év és, hogy lassan közeledik az érettségi; sok felkészítést kaptunk az öt év alatt, hogy jól sikerüljön. Ha most a program ismeretében újra kéne választanom, biztos, hogy ezt választanám, és ajánlanám akárki másnak is, mert tanulságos, és sok értékes dologgal gazdagodhat, mind szellemileg, mind emberileg.
Mancsek János A 2006-2007-es tanévben felvételi előtt álltam, nem igazán tudtam, merre szeretnék tovább tanulni a nyolc osztály után. Az akkori osztályfőnököm ismertette meg velem az Arany János programot. Azt mondta, hogy megéri ide járni, viszont az iskolához kötelező a kollégium. Úgy gondoltam, jó buli lesz, már ami a kollégiumot illeti. Igazából akkor egy dolog befolyásolt a döntésemben: a család anyagi háttere. Elmagyarázták nekem és édesanyámnak, mivel jár a koli, és hogy az iskola milyen végzettséget ad majd, na meg, hogy milyen anyagi támogatásban részesülhetek. Ez mind jól hangzott, édesanyám beíratott, és jöttem. Hát körülbelül így kerültem ide. Az iskola átlagosnak tűnt először: kedves tanárok, a szokásos rémhírekkel körülkerítve, az osztály, mely nagy létszámmal indult – azt hiszem 36 fő volt a kezdő – ígéretesnek tűnt barátkozás céljából. Akkor ezek voltak a fő kívánalmaim.
A Táncsics Mihály Tehetséggondozó Kollégium lapja
8
XXVIII. évfolyam 1. szám A koli már teljesen más kategóriába tartozott. Eleinte egész optimistán, rugalmasan álltam hozzá a dolgokhoz, de például a szilenciumi rendet mindig is gyűlöltem: értelmetlennek, és a tanulásból kiábrándítónak tartottam. Az, hogy még délután is kötelezően, és ezen van a hangsúly, kötelezően tanulni kellett, ez olyan volt, mint ha már 14-15 évesen egyetemista volnék. Az, hogy a suliban van 6 órám, visszajövök a koliba, eszek, kis pihi, majd jön még 4 óra, az tényleg mindentől elvette a kedvem. Ami azt illeti, most sem érzek efelől másként, bár így érettségi előtt már az előnyeit is látom: a tanulásban az itteni tanároktól eddig is, most is rengeteg segítséget kaptam, és ha rám jön a tanulhatnék (?!), akkor igen jól jön az a szilencium, bár csak a szobában tanulós részének látom értelmét. Persze a magam nevében beszélek. Az itteni tanulószobát, vagy minek is nevezzem, egyszerűen röhejesnek tartom most is. Nálam anno, még általánosban nem így működött egy tanulószoba, ott meg lehetett szólalni az órán, meg lehetett beszélni a tanulnivalót, stb. Persze megértem, hogy itt, ennyi diák között nemigen lehet ezt megoldani, de ezen azért el kéne gondolkodni véleményem szerint. A programban magában az nem tetszett, hogy többségében a „tanulj, tanulj, tanulj” lógott a levegőben, és ez is hozzájárult a tanulásból való kiábrándulásomhoz. A szabadidő némi korlátozása nálam kiverte a biztosítékot. Eredményeim… Nem kell félreérteni engem, az eredményeim miatt nem a kolit hibáztatom, mert ha akar az ember, akkor nem jut el odáig, mint én, bár ennek is megvoltak a maga okai… Sok mindenről beszélhetnék még, de nem fogok oldalakba merülve elmélkedni az elmúlt öt évről. A negatív dolgok mellett nem hagyom ki a pozitívumokat se: a kollégium nagyon jól felszerelt, a tanárok segítőkészek, a diáktársak elviselhetőek voltak. Az osztályomba végül sikerült beilleszkednem, ezt nagy örömömre szolgált. Mindenképpen a programnak köszönhetem azokat a srácokat, lányokat, akikkel barátságba kerültem. Sok mindent tanultam, amit otthon nem tanultam volna meg ennyi idő alatt: számomra például fontos a kultúra ápolása. Igaz, sokszor húztam a szám a bent maradós hétvégék miatt, de soha nem állítottam, hogy fölöslegesek volnának. Katona Péter tanár úr sok mindent megtett értünk, sőt értem magamért is, amit valószínűleg soha nem tudok majd neki meghálálni. Ő mindig próbált példát mutatni nekünk, mindig nyüstölt minket, hogy tanuljunk, de semmi jónak elrontója nem volt, és ezt köszönöm neki. Sok tanárt nem ismerek annyira, hogy igazán véleményt nyilváníthassak róluk, de mindannyian szakképzett emberek, s ezért, ha nem másért, érveik, tanításuk miatt megéri ide jönni a koliba. Mindig is bíztam saját döntéseimben, makacs vagyok, és nem mindig fogtam fel a meghozott döntéseim súlyát, de ezt is megtanultam, és ezt leginkább megint csak Katona Péternek köszönöm. Kérdezni szokták tőlem, „hogy most merre tovább?” Erre nem tudok frappáns választ adni: egy OKJ-s képzésre, a CNC-forgácsoló szakmára szeretnék menni, és elvégezni minél jobb eredménnyel. Miért pont oda? A Puskásba jártam, egy nagynevű suliba, ami többel kecsegtetett engem, de én nem vagyok nagyra vágyó, nem akarok dúsgazdag lenni. Csak szeretném eltartani a családomat, hogy – ha nem is egyből –, de elő tudjam teremteni, ha valamire szükség van (alapdolgokra gondolok), és boldogan élhessek a szeretteimmel, barátaimmal. Ez a célom, és mivel megkaptam mindent az itteni tanároktól, így lelkileg felkészültnek érzem magam az elkövetkezendő feladatokra. Persze zökkenőmentesen úgyse fog menni, de én ezt nem sajnálom. Köszönök mindent.
9
A Táncsics Mihály Tehetséggondozó Kollégium lapja
XXVIII. évfolyam 1. szám
Nagy Zsolt Általános iskolában hallottam az Arany János Tehetséggondozó Programról, az akkori osztályfőnökömtől. Mivel Kaposváron is indul ez a program minden évben, oda próbáltam jelentkezni, de sajnos helyhiány miatt nem vettek fel. A rossz hír után pár nappal kaptam a levelet a Puskásból, hogy oda viszont felvettek. Nem is nagyon gondolkodtam, mondtam magamban: megyek világot látni. Ezen kívül még az is vonzott, amiket mondtak, hogy fizetik a vonatjegyet, a buszbérletet, és lesz ECDL vizsgám, jogsim, nyelvvizsgám, és ez így mind nagyon jól hangzott. A családom anyagi helyzetét tekintve is nagyon jónak tűnt, de sajnos egy-két dolog nem valósult meg ezekből. A vonatjegyet, és a bérletet nem tudták fizetni, a jogsit viszont nem sikerült letennem, de ezt a saját hibámból. De az ECDL vizsgát sikeresen letettem, a nyelvvizsga pedig még hátravan. A kollégiumot nehéz volt megszokni, meg nehéz volt távol lenni az otthonomtól, de aztán megszoktam, és egyre jobban szeretek itt lenni. Eleinte a bennmaradós hétvégékkel is bajom volt, hogy két hétig nem vagyok otthon, de most már, hogy nem lesz több bennmaradós, rájöttem, hogy azért megérte bennmaradni. Sok helyre elmentünk, például moziba, színházba, kiállításokra. Sok színházban voltunk az évek alatt, ahova nem lett volna lehetőségem elmenni, és ennek nagyon örülök. A külföldi kirándulásokon sok mindent megtudtam például Erdélyről, Lengyelországról, és ezeket a helyeket hiba lett volna kihagyni. Sokat voltunk kirándulni belföldön is, sok hosszú túrán vagyunk túl, amik jó csapatépítő programok voltak, és jó volt a természetben tölteni pár napot nézelődéssel. A kollégiumban a szilenciumokkal eleinte nem voltam kibékülve, az otthoni szabad időbeosztásom után. Sokan egy helyen tanultunk, és teljes csöndben kellett lenni, és kötött időben. Bár most az érettségihez közeledve belátom, hogy sok foglalkozásnak nagy hasznát vettem és gondolkozási szempontból is sokat fejlődtem a kollégiumi évek alatt. Visszatekintve örülök, hogy bekerültem ebbe a programba, és hogy itt lehettem kollégista, mert olyan sok mindenben volt részem, olyan tapasztalatokat szereztem itt, amik nagyon fontosak lesznek a jövőben.
Mit csinálnak most a 2012-ben érettségizett AJTP-sek? A tizennégy fős csapatból tizenhárman tanultak tovább, közülük heten egyetemen kezdték meg tanulmányaikat, a többiek OKJ-s képzésen pallérozzák magukat. Első szemeszterét tölti a felsőoktatásban: Fodor Péter (BME VIK mérnök informatikus), Németh Olivér, Pintér Gábor és Saska Dávid (mindhárman OE Kandó villamosmérnök), Szabó Richárd (ELTE TÓK tanító), valamint Takács Anett (OE Keleti K. műszaki menedzser). Kaposvári Aliz egyelőre nem tanul tovább. Az OKJ-sok: Csoma Gergely, Mancsek János és Németh Gyula (Drégelyvár Oktatási Központ CNC-forgácsoló), Horváth Alexandra és Hegedűs László (Puskás T. T. T. távközlési technikus), Konczér János (Minerva, pénzügyi-számviteli ügyintéző), továbbá Nagy Zsolt, aki Kaposváron banki szakügyintézőnek tanul.
A Táncsics Mihály Tehetséggondozó Kollégium lapja
10
XXVIII. évfolyam 1. szám
Németh Gyula Kitől hallottam róla? Én az unokatestvéremtől hallottam az Arany János Programról. Ő (Rojik Zsolt, ’007-ben végzett) Mezőberényben volt aranyjánosos. Ő mondta, hogy próbáljam meg, mert ez pont olyanoknak találták ki, akik vagy nehéz, vagy hátrányos helyzetűek. Mit hallottam róla? Azt hallottam róla, hogy a kollégiumi bentlakás kötelező, segítenek a tanulásban, meg – nem utolsó sorban – lesznek külföldi utak, meg kötelező bennmaradások hétvégéken. Ösztöndíjat is lehet szerezni (ezek vagy tanulmányi, vagy szociális alapon szerezhetőek meg). Milyen benyomást tett rám az Arany János Program? Nehéz volt megszokni, hogy nem egy környezetből (nem egy helyről) jöttünk. A kollégiumot nem volt nehéz megszokni, mert még általános iskola alatt sokat költözködtünk. Ebből a szempontból a koli egy stabil pont lett az életemben. A szilenciumot viszont nehezen szoktam meg. Ahhoz voltam szokva, hogy suli után megírom a leckét, és négy-öt között már ráértem minden másra, itt viszont négytől kezdődik a szilencium, és viszonylag nehéz volt a váltás. A korrepetálások viszont hasznosnak bizonyultak. Szerettem a többnapos belföldi kirándulásokat, mert szeretek túrázni, és ezzel nem vagyok egyedül. A külföldi utak nagyon szórakoztatóak voltak, meg viszonylag tanulságosak is, de sajna amit ezeken a helyeken megtanultam, azok hamar feledésbe merültek. A kulturális programok közül a kiállítások voltak szerintem a legunalmasabbak, viszont megszerettem a színházat, mert előtte nem nagyon voltam oda érte. Szerettem moziba járni, de legjobban a hangversenyek tetszettek. Jók voltak az éttermi vacsorák, nagyrészt a bennmaradós hétvégéken. Ezek a hétvégék zsúfoltak voltak eleinte, de egyre lazábbak lettek, úgy ahogy egyre öregebbek lettünk, meg talán érettebbek is.
Németh Olivér 2007-ben kezdődött el az egész. Először nem örültem annak, hogy nem a Kaposvári Gimnáziumba, hanem a Puskás Tivadar Távközlési Technikumba kell járnom. Később ez megváltozott. Az első évekből nem nagyon maradtak emlékek, igazából akkor még nem nagyon foglalkoztam az osztállyal, inkább Papp Sanyival és társaival lógtam. Az első nagyobb külföldi kirándulás nagyon tetszett nekem. Erdély varázslatos volt, és a szállásunk is nagyon jó volt. Sok pálinkát ittunk, és ott kicsit összetartóbb lett az osztály. Sajnálom azokat, akik kiestek, főleg azokat, akik saját maguktól mentek el innen, és nem kirúgták őket, mert nem tudják, hogy mit vesztettek. Katona tanár úrral nem jöttem ki az első időkben, meg nagyjából minden évben volt feszültség közöttünk, de ez szerencsére elmúlt az utolsó évre, és eléggé jóba lettünk. Sítáborba is volt szerencsém elmenni, ami idén sajnos elmaradt. Ott is jó volt a közösség, és jól éreztem magam.
11
A Táncsics Mihály Tehetséggondozó Kollégium lapja
XXVIII. évfolyam 1. szám Lengyelország fogott meg a legjobban, ott is érdekes és szép dolgokat láttunk. Minden kiránduláson volt verseny, azokon sose értem el előkelő helyezést, talán azért, mert amikor a buszon ment az ismeretterjesztés, én sose figyeltem oda. Az AJTP-nek köszönhetem azt is, hogy megismerkedtem a barátnőmmel. A kollégiumon kívül a Puskásnak is sokat köszönhetek: hogy viccesen szóljak, megmutatta nekem azt, mit nem akarok tanulni. Nekem az elektrós rész sokkal jobban tetszett volna, valamint azt is sajnálom, hogy a programozást nem nekünk kezdték el tanítani, hanem az alattunk levő évfolyamnak. Utolsó évben úgy gondolom, eléggé összetartó lett a maradék brigád, bár vannak, akikkel sose voltam jóba, és ahogy észreveszem mások se… Nagyon sok mindent kaptam a programtól, mivel az anyagi helyzetem nem engedte volna meg nekem, hogy ilyen kulturális programokon részt vegyek. Legjobban a paintball tetszett, de szerintem ezzel mindenki így van. Legrosszabbnak a színházat mondanám, de ott is csak egy-két darab volt, amit nem értettem. Igazából ezek a musicalek nem tetszenek nekem: részben annak köszönhető ez, hogy kedves szobatársam, Ricsi folyamatosan a darabból kiemelt szövegeket énekelgeti hónapokig ilyenkor. Remélem, hogy sikerül a felvételim és oda vesznek fel, amit elsőnek megjelöltem. Köszönöm a lehetőségeket a programnak és a tanár úrnak is, aki megszervezte, és a sok hülyeségünk ellenére küzdött értünk.
Pintér Gábor 2007. augusztus utolsó hetén kezdődött a gólyatáborral Szőnyben. Már ott megismerkedtünk pár tanárral, akik később tanítottak minket a suliban. Ez volt az osztályunk első kirándulása, de nem az utolsó. Az AJTP számomra nagyon jó döntés volt, mert rengeteg dolgot megismertem, láthattam a program keretében. Emlékszem, az első hónapokban még nem voltak a kedvenceim a bentmaradósok, mivel két hétig távol otthonról nem hangzott olyan jól. Most, kicsit érettebb fejjel visszagondolva, és azt tudván, hogy vége a programnak, és tovább kell tanulni, azt kell mondanom, hogy hiányozni fog az összes bennmaradós hétvége. Rengetegszer mentünk színházba, nagyon sok olyan előadás volt, ami jó volt, és magamtól lehet, hogy sohasem néztem volna meg. A kollégium és az iskola közötti kapcsolat nagyon jó, mert a tanárok mindig tudtak mindenről és össze is tudtak beszélni. Ez nem volt hátrány, mert jó pár olyan program a suli és a kollégium közösen szervezett meg, ezek általában séták, kisebb túrák, és színházi előadások voltak. A kollégiumban nagyon jó a tanár-diák viszony, bármikor bármit meg lehet beszélni velük, segítőkészek és még különórákra is lehetett járni, hogyha esetleg valami nehezebben ment az iskolában, vagy éppen ha valami jól, és azt akartuk tovább fejleszteni. Nagyon sokat kaptam az Arany János programtól, és ebbe beleértem a személygépkocsira való jogosítványt. Nagyon jól jön mindenkinek, ha van jogsija, és még sorolhatnám a külföldi tanulmányi kirándulásokat, amikor is Európa nagy részét bejártuk, és a szebbnél szebb városokat, falvakat megnézhettük. Különböző szállásokon laktunk, így hozzá tudtunk szokni az utazáshoz és alkalmazkodáshoz. Az én kedvencem az egész programban a telente megrendezett sítábor volt. Nagyon örülök, hogy több sípályára is eljuthattam, és hogy megtanulhattam snowboardozni. Én tehát egyáltalán nem bántam meg, hogy az Arany Jánost választottam, mert rengeteg tapasztalatot és tudást is szereztem az öt év alatt. Ha bárki felajánlaná, hogy újra elkezdhetem ezt az öt évet, akkor nagy valószínűséggel elvállalnám még egyszer.
A Táncsics Mihály Tehetséggondozó Kollégium lapja
12
XXVIII. évfolyam 1. szám
Saska Dávid 2007 augusztusában léptem be az Arany János programba. A gólyatábor Szőnyben volt, ahol a Puskás tanárai már sok mindenre megtanítottak, ezek közt van az is, hogy az ágyneműt mindig csücskösen hajtjuk. Eleinte nagyon nem tetszett ez a program, a hétvégék, amikor bent kellett maradni, csak hogy elmenjünk egy színházba vagy egy múzeumlátogatásra, ahelyett, hogy otthon lehetnék. Bár az elején még nem tudtam, utólag viszont belátom, hogy az Arany János program nagyon jó döntés volt, mert nagyon sok élménnyel és tudással gazdagodtam. El sem tudom képzelni, mikor tettem volna le önszántamból a jogosítványt, vagy az ECDL vizsgámat. Arról ne is beszéljünk, hogy a sok színházi előadás nagy része, így érett fejjel nézve szórakoztató volt, és örülök neki, hogy elmehettem. Sose néztem volna meg ezeket a darabokat, ha nem kerülök be ebbe a programba. De a legszebbek a tanulmányi kirándulások voltak azokon a szép tájakon, amilyen például az erdélyi kirándulás volt. Kedvenceim között van a télen megrendezett sítábor, ahol megtanulhattam kisebb nagyobb esésekkel snowboardozni. Ezeken a helyeken rengeteg túraútvonal van kijelölve. Szerencsére a csoportvezetőm szeret túrázni. Egyszer elvitt minket kisebb vízeséseket megnézni. Így utólag, ahogy nézem az ott készült képeket, azt kell mondanom, hiányzik és szívesen elmennék újra akármelyik hétvégén. Nem szabad kihagyni azokat a programokat sem, amiket közösen hozott öszsze az iskola, ahova járok és a kollégium. Mert a két intézmény között nagyon jó a kapcsolat. Volt már rá példa hogy az iskola tudta, hogy mi történt előző nap a kollégiumban. A kollégiumban a diák-tanár viszony is nagyon jó. Hétköznap a tanulási időben lehet járni korrepetálásokra, vagy akármikor megkeresed a tanárt és segítséget kérsz, nagyon szívesen segítenek, amiben csak tudnak. Ez a tanulás része, de most jön a szórakozás. Sok lehetőség van a kollégiumban kikapcsolódni, ilyen a pingpong, a csocsó vagy akár a piros hetes és a konditerem. Összefoglalva nagyon sok dolgot kaptam az Arany János programtól, amit a jövőben tudok kamatoztatni. Sokat segített a program a továbbtanulásomban és a kulturális fejlődésemben is.
Szabó Richárd ,,Istenem, ebben a börtönben kell eltöltenem öt évet?!” – kezdtem, amikor anyával, öcsémmel megérkeztünk a koliba 2007. augusztus 29-én délután kettőkor. Iszonyú emlékem, hogy itt kellett maradnom, és anyáékat el kellett engednem haza. Jaj, arról nem is beszélve, hogy Szabó Renin kívül nem is ismertem senkit, de ő is a lányoldalon volt, én meg a fiú részlegen egyedül próbáltam ismerkedni. Próbáltam a fenét, néztem ki a fejemből, jártam fel-alá a folyosón, nézve az embereket: ,,csak ez, csak ő, csak az ne legyen a szobatársam!” Mindezt természetesen megelőzte egy beszoktató hét, és egy puskásos ,,gólyatábor” is (az idézőjellel szeretném hangsúlyozni, hogy mennyire is volt gólyatábor). Szóval e programok ellenére sem sikerült barátokat szereznem. Furán éreztem magam, apró borsszemnek, akit mindenki lenéz, és senki sem törődik vele. Órákat képes voltam egy helyben ülni, és nézni az embereket, ahogy nevetnek, ismerkednek. Számomra érthetetlen volt, hogy idegenek ilyen gyorsan és könnyen megismerik egymást. A régi iskolámban szószátyár voltam, de itt valahogy nehezen sikerült beszélnem.
13
A Táncsics Mihály Tehetséggondozó Kollégium lapja
XXVIII. évfolyam 1. szám Egyedül a portás nénikkel értettem szót, akiknek feltűnt az arcomról leolvasható nemtetszés, vagyis inkább a honvágy… Zsóka néni, Ica néni kicsit pótolták anyahiányomat… Aztán elkezdődött, amitől rettegtem: a gólyatábor. Mondanom sem kell, próbáltam magam minden feladatból kihúzni… de nem lehetett. Katona tanár úr olyankor jött a rémes szöveggel, hogy gyerünk, részt venni, alakítsunk csapatot stb. Rémálom volt. Szívattak, laurenciáztattak, kifiguráztak, teljesen úgy éreztem, hogy nekem nem fog menni a négy év. Ráadásul a sors – csak úgy, grátisz – Olivért és Kovács Ricsit szánta nekem szobatársként … Istenem!!! Borzasztó volt, nem is részletezem. Aztán megkönnyebbültem, de csak picit, mert Danicska Csabit és Kovács Mikit, egy évvel idősebb diákokat kaptam meg szobatársnak. Eleinte ők is elviselhetetlenek voltak, főleg Bajnóczi Gergő őrültségei, de egy idő után elmúltak, és imádtam velük lakni. Mindenesetre állandó mamaterápiával, egy kis atarax nyugtató tablettával, valamint a tanár úr megértő szavainak, Hallai Ágnes tanárnő pótanyáskodásának köszönhetően belenyugodtam a helyzetbe. Paródiát csináltam, és tetszett az osztálytársaknak. Valódi bohócként kezeltek, és kezdtem úgy érezni, hogy én is érek valamit. Felkarolt Keller tanárnő, akivel különleges kapcsolatom alakult ki, hiszen a legelső pillanattól kezdve kedves volt velem, és rögtön lecsapott rám, mikor meghallott verset mondani. Attól kezdve közszereplő lettem. Jött Pécs, a művészeti tábor, amin sikerem volt; csodás volt annyi ember előtt fellépni, és a legjobb érzés az volt, hogy az osztálytársaim szurkoltak nekem. Ezek után már ment minden, mint a karikacsapás. A kollégiumi közösségi élet, gólyatábor-szervezés: megismerkedtem a gólyatábor másik oldalával, ami nem is szívatás, hanem egyre inkább szórakozás volt. Az ismerkedés már nem volt kérdés számomra: öt perc alatt átlagosan tíz emberrel sikerült megismerkednem, és jó kapcsolatot kialakítanom. Kifelejtettem az első vagy második bennmaradós hétvégi őrségi kirándulást, amelyik nagyban hozzájárult a felszabadulásomhoz. Isteni volt, annak ellenére is, hogy voltak bizonyos (al)koholt problémák. Párnacsatáztunk, együtt aludtunk, és megismerkedtem Szaszival… Ő volt az egyedüli ember az osztályban, akivel sikerült olyan dolgokról is beszélgetnem, amit más nem értett volna meg, vagy nem is nagyon érdekelte volna. Minden bajomról, problémámról beszélhettünk, ez a bizalom természetesen kölcsönös volt. A bennmaradós hétvégék extra napok voltak az életemben. Nem akarok hazudni, tanár úrnak úgy is megvan a kimutatás, de sokat mondok, ha két kulturális hétvégéről hiányoztam. Azok a színházi élmények, musical, prózai darab mind-mind nagyszerű volt. Kirándulások: a Börzsöny, a Bükk és a Mátra annak ellenére is felejthetetlen lesz, hogy utáltam, pontosabban nem bírtam a hosszú túrákat. Emlékszem, a börzsönyi túránkon szakadó esőben másztunk fel a Nagy-Hideg-hegyre. Áztunk-fáztunk és mégis csak mentünk és mentünk… Akkor én katonadalokat énekeltem, amelyeket természetesen tanár úrnak szántam. A ,,Ballag a katona” és hasonló kezdetű dalok mellett a hegyet is megmásztam. Jaj, annyi élményem van, hogy egyszerűen nem lehet ezt a beszámolót egy nap alatt megírni, mindig akad valami új a kalapban. Ja igen, külföldi kirándulások, hajjaj! Lengyelország, Erdély, Csehország, Franciaország, Spanyolország, Olaszország. Igaz, az utóbbi három csak nekem volt, mert megpályáztam a koliban, de ezt az utat is a program állta. Egyszerűen hazudik az, aki azt mondja, hogy az AJTP nem érte meg. Nem jól gondolkoznak azok, akik nem hálásak a programnak. Nem vagyok elfogult, csupán tudom értékelni azokat az ajándékokat, amiket az AJ adott számunkra. Hiszen ki az, aki a jövőben képes lesz saját erejéből egy nagysikerű színházi darabra jegyet venni, vagy elutazni külföldre akár csak a barátnőjével? El kell gondolkozni ezen.
A Táncsics Mihály Tehetséggondozó Kollégium lapja
14
XXVIII. évfolyam 1. szám Mit vártam a programtól? Azt, hogy felneveljen, és felkészítsen a nagy életre. Megkaptam-e? Igen. Azt kell mondanom ismét, hogy nem túlzok, és nem félek kijelenteni. Nézzük csak: megkaptunk minden lehetőséget a tanulásra, neveltek bennünket. Persze volt hiszti a szobatakarításért; hogy mossuk ki a hűtőt, mert penészes. Igen, zavart engem is sokszor. Azonban, ha nem tanuljuk meg a környezetünket rendben tartani, belül is rendetlen emberek leszünk. Odafigyeltek a megjelenésünkre is, megtanították, hogyan kell viselkedni egy kulturális helyen, megtanították a helyes megszólítást, az étteremben megfelelően étkezni. Empátiát, önismeretet tanítottak. Azt, hogy nem csupán az anyagi javak a fontosak. Sok köszönettel tartozom. Ma másképpen értékelem a világot, másképp nézek az emberekre. Volt, aki rám szólt, ha előítéleteim voltak, ha túlzottan belemerültem a karikírozásba, és nem megfelelően viselkedtem. Sokat köszönhetek, mert lehetőséget kaptam emberekkel foglalkozni, szervezkedni, fellépni… A suliban elit rendezvényeken részt venni, dolgozni, riportot készíteni elismert emberekkel stb. Sorolhatnám mi minden az, amivel gazdagabb lehettem. Most itt vagyunk, már március van, két hónap múlva végre leérettségizünk, szétszóródunk, lesz, akivel talán nem is találkozunk többet. Villámgyorsan elmúlt, szalagavató próbák, szalagavató, készülés az érettségire, BALLAGÁS, ÉRETTSÉGI. Jaj, jaj, jaj… Mennyi fejfájás ez még Olivérrel jó kapcsolatom alakult ki így az utolsó évre. Mondhatom már előtte is, mert együtt nyaraltunk, Szaszy, Olivér és én, de igazán ebben az évben értettük meg egymást. Annak ellenére, hogy ez az év már az egyénről szól, és nem a közösségről. Azonban mi összetartunk, kitartunk. Így hárman sok mindenben együtt vagyunk. Na igen, kapcsolataim alakultak ki a programnak köszönhetően. Csodás emberekkel ismerkedtem meg, legyenek azok tanárok, diákok. Nekem a legkedvesebb Kati néni marad, aki lelkileg és ,,süteményileg” mindig hű támogatóm volt, úgyszintén Ági néni. Hálás vagyok Jó Andi tanárnőnek, akinek nemcsak a neve jó, hanem a szíve is. Ringhofer tanár úrnak az AJTP-ért, igazgatónőnek a koleszért, Laci bácsinak a mentorálásért és a menedzselésért, az iskolának és tanáraimnak, amiért eljuthattam idáig, és legvégül, de nem utolsó sorban Keller tanárnőnek és Katona tanár úrnak. Felfoghatja ezt puncsolásnak, aki akarja, de nincs miért. Köszönöm a sok segítséget, hogy elviselték a hisztimet, hálás vagyok azért, mert megtanítottak felnőttként gondolkodni, észrevenni a szépet, és örülni a legkisebb dolgoknak is. Tanár úr megannyi problémámat intézte el, és ezernyi színes programot szervezett nekünk. Ha esetleg ezt elolvassa, csak valahol a sarokban sírjon, mert nem tanár úr lenne, ha erről is nem az jutna eszébe, hogy ,,nem kellene személyeskednünk, Richárd!”. Na, mindegy, hálás vagyok. Most, hogy közeleg ennek a csodás öt évnek a vége, egyre gyakrabban tér vissza a legelső érzésem. Csak most nem anya miatt sírok, hanem azért, mert itt kell hagynom a programot, a kolit, az iskolát, a barátaimat, és a csodás embereket. Talán, ha ezt a fogalmazást tíz év múlva olvasom, mosolyogni fogok a feleségem vagy barátnőm mellett, és egy korsó sörrel a kezünkben elevenítjük fel, hogy ,,RICHÁRD, NE HISZTIZZ!” és „RICHÁRD, NE MARADJUNK LE HA LEHET!”
15
A Táncsics Mihály Tehetséggondozó Kollégium lapja
XXVIII. évfolyam 1. szám
Takács Anett Én erről a programról az általános iskolámban előttem végzett diáktól hallottam. Ő javasolta, hogy próbáljam meg, bár az osztályfőnököm ellenezte a dolgot, mert szerinte nem feleltem meg a kritériumoknak. Mire számítottam? Hát igazából semmi konkrét dologra, mivel nem volt előttem itt Pesten senki más. Bár választhattam volna Tatát is, de azt a várost még annyira sem ismertem, mint Budapestet. Teljesen önálló döntést hoztam, a szüleim nem gátoltak meg semmiben, csak azt akarták, hogy valóra váltsam az álmaim, mert nem akartak rám erőltetni egy olyan iskolát, amit nem szeretnék. Féltem azért egy kicsit, de aki nem mer, az nem nyerhet alapon, belevágtam. A felvételit Székesfehérváron írtam, egyik osztálytársammal, akit felvettek Székesfehérvárra, de nem én voltam az egyetlen, akit átirányítottak más intézményhez. Ilyen volt a Ricsi, Renáta és Szaszi is. Előnye a programnak szerintem nagyon sok volt, olyan helyeken jártunk ahova önköltségen nem juthattunk volna el, a sok színház, amit eleinte még annyira nem, de egy idő után nagyon utáltam, de szerintem ezzel nem én voltam az egyetlen. Hátrányai? Hát eleinte talán az, hogy nem járhattam haza minden hétvégén, de ez a végére teljesen elmúlt. Szeretek idefent lenni, mert az összes barátom itt van, otthon viszont teljesen eltávolodtam az általános iskolai barátaimtól. Az öt év alatt nagyon sok jó és rossz is történt velem, sok minden megfordult a fejemben, hogy talán itt kéne hagynom a programot, vagy másikba átmenni. De volt visszatartó erő, aki nem engedte, hogy olyat tegyek, amit később megbánnék. Rátaláltam azokra az emberekre, akiket nem szeretnék elveszíteni. Ilyen az az ember is, akit három éve találtam meg, ő számomra homokszem volt a sivatagban. De aztán közelebb hozott minket a sors, nagyon közel. A kirándulások, amikor a csapat még jobban összekovácsolódott. A sítáborok, ahol le tudtuk vezetni a felesleges energiáinkat, ha nem síelés illetve snowboardozás közben, akkor esténként. Ez az öt év segített abban, hogy egy kicsit átértékeljek dolgokat, másképp tekintsek a világra. Nagyon élveztem ezt az öt „kemény” évet, és elég szomorú vagyok, hogy nemsokára vége van. A jövő tekintve szeretnék tovább tanulni, és remélem sikerülni is fog. Nem érzem elvesztegetett időnek, amin már túl vagyok, több volt a jó, mint a rossz. Egy idézettel búcsúznék el tanár úrtól, ettől az öt évtől és mindenkitől, akivel volt valami közös bennünk. „Elbúcsúzom, de ott leszek, ahol a szél zúg, a nap nevet. Elbúcsúzom, de itt marad belőlem néhány pillanat.” (Republic)
A Táncsics Mihály Tehetséggondozó Kollégium lapja
16
XXVIII. évfolyam 1. szám
A hónap kérdése Mit árul a veterán (katona) a Vaterán? -
Műfüves focimeccs előtt tökmagot, szotyolát, forralt bort, utána kötszert, vérzéscsillapítót, mankót, sebtapaszt. A szilenciumi kódolt üzenetek olvasásához/ megfejtéséhez szükséges dekódert. A fiúoldalt a lányoldallal összekötő rejtett földalatti folyosó ajtajának a kulcsát. A lányszárny gyenge pontjainak gyűjteményes jegyzékét (egy tétel). A hétvégi kirándulások utánpótlási vonalainak rejtjeles térképét. A fiúoldal esetleges meghódításának lehetséges forgatókönyvét. Az AJTP-s hétvégék szupertitkos hadműveleti tervét. A légvári rendszer kiépítésének ütemtervét. Eladja a lelkét az ürdüngnek. Kitüntetéseit, intőit, rovóit. (El) a tájékozatlanságát. Mindent, ami eladható. Földváron deszkát. A helyzet kulcsát. Filléres emlékeit. Petrezselymet. Önmagát. Mindent. Semmit. Ezt-azt. Főszerkesztő: Pizzát. Demjén József Huzat. Diákfőszerkesztő: Hazát. Kocsi Ádám Házat. Hízót. Fotó: Bunth István Csak. Címlap: Bunth-Csefkó-Demjén Hm. Korrektor: Csonka János Azt. Tördelőszerkesztő: Csefkó Zoltán Ezt. Fő újsághajtó, überlektor: Lauer Máté Ja. Ö.