A talpraesett…
E
zernyolcszázkilencven május 3-án jött a világra egy erős kisfiú, Elemér. Az édesapja asztalos volt. Az édesanyja kalaposnő. Különösebben nem ünnepelték meg jöttét. Vidám öröm helyett inkább aggodalom sugárzott a „boldog” szülők arcáról. Még a kórházban körülmetéltették, hogy otthon ne legyen még ezzel is gondjuk.
– Egy éhes szájjal több, hogy teremtjük elő a betevőt? – Csak ez járt a szülők fejében. – Munkába kell mennünk, mert kell a pénz. 74
– Ki vigyáz a gyerekre? – Az édesanya, Ernesztin, azon törte a fejét, hogyan vigye a kicsinyét a kalapos szalonba, hogy ne vegyék a többiek észre, különösen a főnöke, aki már úgyis szemet vetett Ernesztinre. A gyereket szoptatni kell, tisztába rakni, hogy ne bömböljön, ha éhes, vagy a pisi csípi a fenekét. Kitalált valamit. A bevásárló kosarába helyezi a kicsit, a meleg vállkendőjébe csomagolja, remélte, hogy a fiú így csak elmarad. A kosarat meg bedugja a szabászasztal alá, van ott hely a kosárnak és a gyerek is kap elég levegőt. Csak sikerüljön! Akárhogyan is rejtegette, a kollegák előtt, nem tudta titokban tartani gyönyörűséges kicsinyét. Az egyik kolleganője boldog volt, ha a karjába vehette a kicsit, még a tisztába rakást is szívesen vállalta. Nem volt túl ügyes, egyszer aztán kiejtette az öléből a kapálódzó csöppséget. Ernesztin szaladt a segítségükre. – Csak nem törte össze magát ez a gyerek! Meglepetésére, a kicsi nem a fejére vagy a hátára esett, hanem a talpára.
75
– Ernesztin – suttogta a kolleganő – a fiad a talpára esett! A zajra felfigyelt a főnök és jött megnézni, mi történt. Meglátta a kicsit Ernesztin ölében. – De aranyos! – Hogy a gyerekre vagy Ernesztinre gondolt-e, nem lehetett eldönteni. Ernesztin remélte, hogy a gyerek tetszik a főnökének és akkor nem tiltja ki mindkettőjüket. A főnök megengedte Ernesztinnek, hogy behozza az üzletbe a gyereket, sőt még azt is mondta: – Aztán ezután ne dugdossa az asztal alá. Így nem bánhat a gyerekével! – Mégiscsak rendes ember ez a főnök – gondolta Ernesztin. A hálájába szeretet is vegyült. Vasárnap munkaszünet volt. Ernesztin örült, hogy hármasban lesznek a férjével. A gyerek már kettő éves. Szobatiszta, totyogós kis mihaszna! Egyre több öröme volt a fiában. A férje aggodalmaskodott a gyárában történt események miatt. Szervezkedett a szakszervezet, magasabb bért követeltek. Ő is benne van a szakszervezetben. Lehet, hogy nem tette jól, hogy belépett? 76
Lehet, hogy az aktivistákat nemcsak elbocsátják, hanem le is csukják. Mi lesz akkor velük?! – Anyukám, lemegyek gyufáért, igyekszem haza. Isten veletek! Ernesztin egy kicsit csodálkozott, nem szokott a férje panaszkodni a munkahelyére, sem ilyen körülményesen búcsúzkodni. De hát az ő dolga. – Igyekezz haza! – szólt a férje után. Várta a férjét egy napig, két napig. Kereste a mentőknél, bejelentette a rendőrségnél, hogy eltűnt a férje. Sehol sem találták. Ernesztin beletörődött, hogy a férjének nyoma veszett. Itt maradt a kisfiával. Apa nélkül kell a gyereket nevelnie. Végezte a dolgát a kalapos üzletben, vitte magával a kisfiát is. Elemér a négy elemi elvégzése után munkába állt a Schneider és Tsa. fuvarozó vállalatnál. Kocsisgyerekként kezdte. Ügyes volt, tanulékony. Segíteni akart az édesanyjának. Szépen haladt felfelé a szamárlétrán – ahogy mondják. Már tizenhat évesen árukiadó, majd szállításirányító lett. A tisztviselői kar tagja. A szállítással kapcsolatos pénz77
ügyeket is rábízták. Az elszámolások fillérre stimmeltek. Ekkor történt, hogy levelet kaptak az „eltűnt” apától, Amerikából. – Tehát él! – mondta Ernesztin. – Fiam, fogadjuk vissza, ha hazajön? Fontos a te véleményed. Meg mit mond a kalaposmester, tudod, vele jól összemelegedtem. – Hátha nem jön haza. – mondta Elemér. Ez elég kitérő válasz volt, lehetett igen is meg nem is. Ernesztin nem faggatta tovább a fiát. – Igaza van a gyereknek. Ráérünk majd dönteni – gondolta. Apjától a következő levél elég hamar megérkezett. Ebben már a hazajöveteléről ír. Beteg és nem keres annyit, hogy kezeltesse magát, a gyógyszereket nem tudja kiváltani. Ott, Amerikában minden sokba kerül. Betegnek nem szabad lenni. Kérte Ernesztint, fogadják vissza. Hajójegyre sincs pénze. Majd valamelyik Európába induló hajó rakodóterébe belopakodik. Két társával már kis is találták, hogyan juthatnak fel a hajóra. Rakodómunkát vállalnak és majd fenn78
felejtik magukat. Elbújnak a hajófenéken raktározott nagy tömeg áru között. Igaz, hogy lent sok a patkány és nagy a meleg, de majd csak kibírják valahogy. Csak a hajó össze ne ütközzön valamivel, mert ha léket kap, akkor nekik végük. A hajó elsüllyed, a víz először a rakteret árasztja el. – Apád jól megnyugtatott bennünket! – mondta Ernesztin. – Elég baj, hogy hazajön, de közben még meg is halhat. – Nem örülök annak sem, hogy hazajön, de azt sem kívánom, hogy meghaljon! – Édesanyám, nem megy az a hajó olyan gyorsan. Van még időnk hozzászokni, neked ahhoz, hogy újra lesz férjed, nekem meg apám. Remélem, nem akarja a nevelésemet ott folytatni, ahol abbahagyta. Én közben felnőtt, kereső férfi lettem. Nincs szükségem egy eltűnt, majd hirtelen előkerült apa nevelésére. – Ne aggódj, kisfiam! Majd én mindent elrendezek – mondta Ernesztin. Az apa körülbelül egy hónap múlva meg is érkezett. Összetörten, betegen. A
79
találkozás öröme nem igen látszott egyikükön sem. Ernesztin a férje összes levetett ruháját elégette. Nincs szükség élősködőkre, anélkül is van elég bajunk. – mondta Ernesztin. A férjét lesikálta, tiszta ruhát adott rá. Ágyba dugta és ment dolgozni. Ennivalót bőségesen készített. Válogasson belőle kedve szerint. A hazatért férj és egyben apa is, a gondos ellátásnak köszönhetően szépen erősödött, de annyira nem, hogy dolgozni tudott volna menni. Elemér nyugtatta apját: – Apám, beszéljünk a jövőről, mint férfi a férfival. Anyám és én dolgozunk, keresünk annyit, hogy hárman is megélhetünk belőle. Ráérsz megerősödni, akkor majd keresünk neked valami munkát. Az apa annyira megerősödött, hogy este Ernesztint odahívta maga mellé az ágyba. Ernesztint váratlanul érte a férje kérése, de odament. Meg is lepődött, mert a férje férfiként közeledett hozzá. Az esti meghívások rendszeressé váltak, aminek 80
meg is lett az eredménye. Ernesztin egy év múlva egy kisfiúnak adott életet. A kórházban azonnal körülmetéltette és a kalapost hívta meg komának. A kalapos erre aztán igazán nem számított! – Csak a maga kedvéért Ernesztin, vállalom! – A kisfiú a Miklós nevet kapta. Elemért meglepte a kisöccs érkezése. Azért annyit megjegyzett: – Ha gyereket tud csinálni, akkor elmehetne már dolgozni is! Ernesztin leintette. – Hagyd fiam, majd apád vigyáz a gyerekre. Reggel még megszoptatom Mikit, apád délben behozza az üzletbe, én ott is megtudom szoptatni. Milyen jó, hogy a munkámat nem kell otthagynom Miki miatt. Elemér elfogadta édesanyja magyarázatát. Szerette az édesanyját. Segítette, ahogy csak tőle tellett. De a következő évben megszületett László, és a következő évben Elza. Elemér úgy érezte, a három kisgyerek már sok az édesanyjának. Szólt is:
81
– Anyám, most már aztán igazán elegen vagyunk. Nem kell több testvér! Ernesztin megnyugtatta Elemért. – Ne aggódj fiam, nem leszünk többen. Apád mostanában már nem hív magához este az ágyába! A kis Elza egy hónapos lehetett, mikor Ernesztin a kislány szoptatása után ébresztette a férjét. – Mennem kell dolgozni, kelj fel! Vigyáznod kell a gyerekekre! Hiába szólítgatta a férjét, mert az meg sem mozdult. – Nem hallod, mint mondtam?! Kelj fel! A férje valóban nem hallotta, mert álmában, szép csendesen meghalt. – Elemér, meghalt az apád! Hívj orvost. Majd ő megmondja, hogy ilyenkor mit kell csinálni. Segíts fiam! Elemér intézkedett. Az orvos kiállította a halotti bizonyítványt. Elemér öröklésül az apjától semmi mást nem kapott, csak három kis neveletlen testvért. A kicsiknek nemcsak a bátyja, hanem az apja is lett.
82
Ernesztinnek nem volt ideje siránkozni vagy szomorkodni, hiszen a legnagyobb gondja az volt, hogy mi lesz a három kicsi gyerekkel. A munkáját folytatnia kell, de akkor ki gondozza a gyerekeket, ki vigyáz rájuk. Janka, a barátnője két kis gyermekét nevelte. Nem kellett elmennie dolgozni, mert a férje megkereste az egész családnak a szükségeseket. – Megkérem Jankát – gondolta Ernesztin – vállalja el az én három kicsimnek a nappali gondozását. Janka jó barátnő volt. Elvállalta a három kicsi felügyeletét, azzal a feltétellel, hogy Ernesztin hozza a gyerekeknek az ennivalóját és egy váltás tiszta ruhát. A szombat és a vasárnap Ernesztin gondja marad, mert akkor Janka férje otthon van és róla is kell gondoskodnia. Az anyagiakat majd később megbeszélik. Ernesztin tudta, hogy ez nem lesz probléma közöttük. Elemér már tizenkilenc éves, jó munkája van, szépen keres. A kettőjük fizetéséből majd csak kigazdálkodják ami a megélhetésükhöz szükséges. 83
Elemér nem törődött az anyagiakkal. A fizetését mindig odaadta az édesanyjának. Tudta, hogy nem könnyelmű kezekbe adja. Így az apátlan kis család élete rendeződött. Legalábbis azt hitték. Az évek múlásával egyre nyugtalanítóbb politikai hírek terjengtek. – Háború lesz! – hallatszott minden felől. Elemér nem foglalkozott az aggasztó hírekkel. Nem érdekelte a politika, csak a kötelessége a családjával szemben. Gondoskodnia kellett a testvéreiről. Ennek eleget is tett, nagyon igyekezett. 1914-et írtak. Miklós már iskolába járt, hét éves. László most megy iskolába, hat éves. A kis Elza öt éves. Elemér huszonnégy éves, sikeres szállítmányozási szakember lett. Elismerik, a kollégái szeretik. Házasságra nem gondolt. Először fel kell nevelni a gyerekeket. – Mozgósítás! – hangzott az utcán, a rikkancsok kezéből kapkodták az újságokat.
84
TOLNAI VILÁGLAPJA Oroszországi magyar hadifoglyok. Ismét kaptunk képes levelezőlapokat azoktól a magyar katonáktól, akik messze Oroszországban várják a háború végét, hogy hadifogságukból végre hazatérhessenek szeretteik körébe. Most a következő oroszországi fogolytáborból érkezett hozzánk csoportkép. Csitai magyar hadifoglyok, akiket a levelezőlapok írója meg is nevezett: 1. Dresszler Vilmos 2. Klemt Ede 3. Czupfer Emánuel Pozsonyból 4. Orbán Béla Öthalomból, 5. Grünzweig Alfréd Nagykoszmályból, 6. Elsner Ottó 7. Kállay Elemér Budapestről
85
Elemér is megkapta a behívóját, rövid kiképzés után irány a front. Egy év a harctéren, majd 1915-ben hadifogolyként Szibériába, Csitára került. Sokszor negyvenöt fokos hidegben dolgoztak. Pár deka fekete kenyér, halleves, tea egy kockacukorral volt a napi ellátásuk. Elemér minden munkát elvállalt, mert azért a fizetség ennivaló volt. Dolgozott pékségben. Ez jó munka volt, a pék adott egy-egy szelet kenyeret. De dolgozott cipésznél, szabónál, amíg ki nem derült, hogy egyik szakmához sem ért. Akkor jött a favágás. Ez rettenetes volt. A nagy hidegben mindannyiuknak lefagyott a keze vagy a lába. Ekkor bekerült a tábori kórházba betegápolónak. Ezt sem nagyon bírta. A gennyesedő sebek szaga, a fájdalomkiáltások, ordítások éjjel-nappal hangzottak. A hideg futkosott a hátán. Segíteni akart, de nem tudott. Az orvosok is csak amputálni tudtak, mert gyógyszer sem volt, hogy csillapítsák a fájdalmat vagy a fertőzött sebeket begyógyítsák. Az amputációval legalább megmentették a sérült életét. 86
Ez sem sikerült a legtöbb esetben. Aztán az ápolókra várt a halottak elszállítása. Eltemetni nem tudták a fagyos földbe a halottakat. Egymásra rakták őket, mint a hasábfákat és várták a jobb időt, amikor a fagyos föld felenged, akkor majd tudnak gödröt ásni és temetni. Elemér a betegek szobájában volt, mikor egy őr jött be és hangosan kérdezte: – Ért valaki a lovakhoz?! Elemér azonnal jelentkezett, ő ért a lovakhoz. Igaz, hogy kamaszként kocsisgyerek volt – elég régen –, de nem felejtette el a lovak gondozásának a mikéntjét. Biztosan más munkát is elvállalt volna, csak elkerüljön a tábori kórházból. Így hát a lovakat és a lóistállót gondozta. Ott is alhatott a lovakkal az etető jászolban. A lovak között egészen jól érezte magát. 1917-ben szokatlan nyugtalanság jelei mutatkoztak a táborban. Forradalom van. A vörösök a cári hatalom megdöntéséért harcoltak. A fehérek védelmezték a cárt. 87
A táborba is jöttek ismeretlen katonák és a hadifoglyok közül toboroztak katonákat, hol vörösöket, hol fehéreket. Sokan csatlakoztak is, hol az egyik csapathoz, hol a másikhoz. Az életük még nehezebbé vált. Nemcsak a szibériai hideg, a rossz ellátás tette kockára az életüket, hanem esetleg kivégzés is várt rájuk, mert ha a vörösök érkeztek, keresték a gyanús fehér szimpatizánsokat és kivégezték őket. Ha a fehérek jöttek, keresték a vörös gyanús foglyokat és kivégezték őket. Az egész forradalomból nem sokat értettek. Nőtt az aggodalmuk, a félelmük, a kiszolgáltatottságuk. Hazakerülnek-e élve a hazájukba, az otthonukba. A bizonytalanság szétforgácsolta őket. Féltek már egymástól is. Ha addig volt is olyan társa, akit barátjának tartott, a bizalma megszűnt benne. Nem ez a legjobb barát lesz-e az árulója, csakhogy a saját bőrét mentse! Elemér már az ötödik évét töltötte a csitai hadifogolytáborban, mikor a foglyokat nemzetiségük szerint elkezdték csoportosítani. Ez vajon jót vagy rosszat 88
jelent a számukra?! Mi történik velük?! Mi jöhet még?! Gondolataikban csak ezek a kérdések kavarogtak. Az őrök egyike – aki együtt érzett velük – megmondta: – Szabadultok! Most már nem vagytok hadifoglyok. Nemzetiség szerint meg kell szerveznünk, hogy kire mikor kerül sor. Hajóval mentek haza Japánon keresztül. A többi táborból is idejönnek a foglyok. Őket is számba kell vennünk és beosztani az itt már kialakított csoportokba. Ne nyugtalankodjatok, most már biztosan hazakerültök. Elemér barátságba került egy Taskentből érkező hadifogoly társával, Weber Jakabbal. Weber is magyar volt, így Elemérrel egy csoportba került, együtt fogják őket behajózni. Hogy mikor, azt még nem tudták. Jakab az egyik beszélgetésükkor elővett a csomagjából egy gondosan védett fényképet. – A feleségem és a kislányom. – mutatta Jakab. A fénykép hátoldalán, levelezőlapként, olvasható volt a címzés. Csoda, hogy a fényképes lap megérkezett 89
Jakabhoz a hadifogolytáborba. A hadiposta jól működött. Most, hogy hazamegyek – mondta Jakab – viszem és megmutatom szeretteimnek a levelet és megköszönöm, mert ez a fényképes lap adott nekem erőt a megpróbáltatások elviseléséhez. – Mondd csak Elemér, te nős vagy? Ki vár otthon? – Nem vagyok nős – válaszolta Elemér. – Az édesanyám és három testvérem várnak rám. Az édesanyám kalaposnő. Biztosan dolgozik. A két fiú, Miklós tizenkettő és László tizenegy éves. Azt hiszem, mindketten elmentek kocsisgyereknek ahhoz a céghez, ahol én is dolgoztam. Remélem, engem is visszavesznek, mert jó szállítmányozási szakember vagyok. Elza, a kishúgom tíz éves. – Elemér, akkor van családod. Hála Istennek! – mondta Jakab. – Elemér, de ne felejts el engem. Ha szükséged lenne segítségre, keress fel. Budapest, Arany János utca 8. Kárpitos vagyok, nevem van a szakmában, saját műhelyem van két segéddel. A feleségem, Johanna fodrásznő.
90
91
– Köszönöm a meghívást, Jakab. Meglátogatlak benneteket. – válaszolta Elemér. 1920-ban megkapta Elemér az elbocsátó okmányát a hadifogságból. 92
93
94
Lassan sor került a behajózásra. Az út Japánon át vezetett. A kikötőben a japánok szívélyesen üdvözölték őket. – Testvéreim! – szólt a köszöntésük és barátságosan érintették a hátukat, vállukat. Elhalmozták őket minden jóval. Még teaházba is elvitték őket. Mintha mesevilágban jártak volna. – Csípjél meg! Nem csak álom ez? Félek, hogy felébredek! – mondták egymásnak Elemér és Jakab. De így voltak a többiek is. Lassan a hajóút végére értek. Ez már Európa! Izgatott örömmel közeledtek Magyarország, Budapest felé. Elemér és Jakab elköszöntek egymástól: – Akkor a viszontlátásra! – mondták. – Elemér, várlak, ne felejtsd el! Elemérnek az édesanyja örült a legjobban. – De jó, hogy itt vagy fiam! Nem bírok a gyerekekkel. Hiába, apa nélkül nőttek fel. A testvérek örültek Elemérnek, de ugyanakkor tartottak is tőle. Tudták, hogy ezután nem csinálhatják azt, amit akarnak. 95
Elemért visszavették a céghez. Az elmúlt öt év alatt történt változásokat meg kellett tanulnia, ami igénybe vette szellemi és fizikai energiáit is. Össze kellett szednie magát. Talpra kellett állnia, hogy a régi önmaga legyen. És azok az éjszakai visszatérő álmok Csitáról, a megpróbáltatásokról! – Le kell küzdenem ezeket a nyomasztó álmokat. El kell hinnem, hogy itthon vagyok a hazámban, a családom körében. Elemér maga sem tudta, hogy hogyan, de a saját önfenntartó erejéből elérte, hogy amikor jöttek a nyomasztó álmok, arra gondolt álmában, ezek csak álmok, ezekből fel akarok, fel tudok ébredni! És sikerült neki! Ritkultak a rémálmok. Kezdte visszanyerni régi erejét, önmagát. Eszébe jutott Jakab. Megígérte neki, hogy meglátogatja. Most már elmúlt egy év is és Jakab azt hiheti, hogy megfeledkezett róla. Elemér el is határozta, elmegy Jakab műhelyébe és megmagyarázza, miért nem jött már korábban is hozzá. Biztosan megérti őt és nem fog neheztelni rá. 96
Elemér elhatározását tett követte. Elment Jakabhoz az Arany János utca 8-ba. Szerencséje volt, Jakabot ott találta, nagy munka közepette. Elemérnek nem kellett mentegetőznie, mert Jakab úgy üdvözölte, mintha csak tegnap váltak volna el. – Jakab igazi barát! – gondolta Elemér. Jakab meghívta Elemért másnap délutánra, otthonra, teára. – Elgyere ám Elemér! Ott lesz a feleségem és a kislányom is! Elemér parádéba vágta magát. Jó benyomást akart Jakab családjában kelteni. Száznyolcvankét centiméter magas, megnyerő arcú, a harmincegyedik évében járó férfi volt. Jakab idősebb volt nála. Nem kérdezte sohasem Jakabot hogy hány éves, de gondolatban negyvenöt év körülinek tartotta. Elemért a család szívélyesen üdvözölte. Stefi, Jakab kislánya, gyönyörű, kreol hajadon volt. Johanna, Jakab felesége mindjárt hozott egy tálca süteményt. Kínálta Elemért, hogy vegyen. Stefi sütötte – dicsekedett Johanna a lányával. A sütemény finom volt. Stefi megkínálta teával. 97
A tea rémes volt, de nem utasította vissza. Jakab rászólt a lányára: – Stefikém, Elemér szibériai módra issza a teát. Úgy szereti. A cukrot nem teszi bele a teába, hanem külön veszi a szájába és úgy issza rá a teát. Tanuld meg, kislányom. Remélem, Elemér gyakrabban lesz a vendégünk és akkor az ő ízlése szerint szervírozd a teát. Elemér megsajnálta ezt a kis, majdnem fekete tündérlányt, Stefit. Miatta ne szégyenkezzen. Még a teát is megdicsérte. Jakab megkérte Stefit: – Játsszál nekünk valami vidámat a zongorádon, kislányom! – Stefi nem kérette magát, zongorázni kezdett. – Bárcsak ne tette volna! – gondolta Elemér. Ez a gyönyörű lány teát sem tud főzni és zongorázni sem tud. Lehet, hogy a süteményt sem ő sütötte? Elemért úgy elbájolta Stefi, csak egy érzés – talán szerelem – hatalmasodott el benne. – Ezt a lányt akarom így, ahogy van! Jakab látta Elemér felindultságát.
98
– Ez a sors keze! – gondolta Jakab. Katonának kellett lennem ahhoz, hogy a lányomnak egy rendes, megbízható férjet találjak. A lánya is tett-vett, figyelmeskedett Elemér körül – Ezekből a fiatalokból sugárzik a szerelem, csak a vak nem látja. – Johanna is elégedett volt Elemérrel. – Jóvágású, jól kereső férfi. Tíz évvel ugyan idősebb Stefinél, de majd összeöregszenek. Ezután Elemér szinte minden nap felugrott Stefihez egy kis figyelmességgel, virággal vagy csokival. A teát most már szibériai módra kapta. Boldog volt, csak az ellen tiltakozott, hogy Stefi zongorázzon. Johanna a fiatalokat nem hagyta kettesben. Ha ő nem ért rá, akkor Ilka jött be hozzájuk, hogy valamilyen halaszthatatlan dolgát éppen az ő társaságukban végezze el. Ilka Stefi dadája volt. Jakab hadifogsága alatt ő volt Johanna segítségére otthon és a kárpitos műhelyben is. Ilka szorosan a családhoz tartozott, családtag volt. 99
Elemér és Stefi alig egy évi udvarlás után elhatározták, hogy összeházasodnak 1922-ben. Elemér akkor harminckét éves volt, Stefi huszonkét éves. Elemér elhozta az édesanyját, Ernesztint és a testvéreit. A két család öszszemelegedett, így – el lehet mondani – egy nagy család lettek. Elemért néha még meglepték a nyomasztó álmok, de fel tudta ébreszteni magát. Kinyújtotta a karját, vigyázva, hogy imádott Stefijét fel ne ébressze és megnyugodott.
100
