DECEMBERI NAPLÓ 2009 El kell készíteni a végrendeletet Döcögve halad a gyors a zalai tájon, itt is, ott is megáll, ahol nem is kéne, szerencse, hogy fűtenek, öt órát töltök ezen a mozgó szerelvényen, míg Kanizsáról Pestre érek. Az agyam is döcögve jár, jobb híján bámulok csak kifelé az ablakon. Nézem a lankás, erdős, gyepes tájat, nézdegélem, s mondom magamnak, mintha megőszült volna a föld, de rögtön korrigálok, ezt le ne írd, ez a metafora már foglalt, Vörösmarty agyából pattant ki, mikor az Előszót írta. Egyébként is, ahogy jobban nézem, nem is őszült, csak őszesre formálódott a hulló darától, szóval se ilyen, se olyan, amolyan átmeneti, átmeneti, mint a szakállam, amely szintén őszes. A férfikor barnáját, ha nagyon akarom, még fel tudom fedezni, de azért, ha rám bámul valaki, már azt mondja, vagy írja, hogy ez az úr illetve Tibor már ősz öregember, meg hogy szépkorú, meg hajlott korú. Attila testvérem, ő is hamarosan nyolcvan esztendős, most, hogy beszélgettünk, tőle jövök Kanizsáról, kézbe adott egy fényképet, érettségiző koromból, néztem magam a képen, ő is nézett engem, ő, a szelíd, lányos bőrű, barna hajú fiú, de mintha nagyon elgondolkozott volna, ki is az, aki őt bámulja, ki is az a… Attila testvérem kikísért az állomásra, egészen a szerelvényig. Szállingózott a dara, én már fél lábbal a lépcsőn, néztük egymást, láttuk is egymást, két öregember, egyszer csak megszólalt az én testvérem: El kell készíteni a végrendeletet. Igen, feleltem. El kell készíteni a végrendeletet. A dara csak hullt, egykedvűen s magától értetődően, őszesre tarkítva a földet.
Mocsok Most, hogy lehullt a lomb a bokrokról, a fákról, a hó meg még nem hullt le, csupasz lett a vasút mente. Nézek az ablakon kifelé, már közeledünk Pesthez, s nem az öröm, hogy végre, majd öt óra után megérkezem, hanem az undor kezd futkározni bennem, elementáris erővel, és a szégyen. Attól, amit látok. Nem tehetek róla, így neveltek vagy ilyenné lettem, de én nemcsak a lakásomat, de a hazámat is otthonomnak tudom és annak is szeretném érezni. Ám ha az ember lakta táj, a tágasabb környezete elhanyagolt, szennyes, mocskos, hogy érezhetem azt magaménak. Felháborodok, és felelőst keresek. Mint most is. Mert mit látok Érd és a Déli pályaudvar között! Mindenütt a pálya mentén, árokban, füves területen, sínre nyúló kertek végében műanyag hulladékok, ócska tárgyak, kidobott háztartási gépek, tartályok, már csak a bili hiányzik a panorámából, amelyet a frontra menet Svejknek még módjában volt látnia a vasúi töltés oldalán, nem részletezem, emberi szenny végtelen mennyiségben és anarchikus szétszóródásban.
1
Szégyellem magam. És nem tudom, mit tehetnék. Van annak már hat éve, hogy hasonló élményben volt részem, meg is írtam, csak akkor a ceglédi gyorsból bámultam kifelé. S annak az óhajomnak adtam kifejezést, hogy utaznának többen vonaton az ország és a vasút vezetői, hogy látnák azt, amit én, s restellnék el magukat, s szavaznának meg kevéske pénzt a kosz eltakarítására! Ha már nem is miattunk, honpolgárok miatt, de legalább a vendégek miatt, akikre oly igen számít az államháztartás. Lássanak egyszer a vendég szemével, ha az otthonteremtőkével képtelenek. Vagy átok rajtunk a kosz, mocsok, eltüntethetetlen, eltávolíthatatlan? Lássátok feleim A sors nekem tetsző élménnyel is megajándékozott, mintegy gondoskodni kívánt arról, már csak ne váljak depresszióssá azon okból, hogy koszos a hazám, s nincs módom vagy erőm, vagy képességem országos dolgokba beleszólni, olyan lehetőséget kínált váratlanul, szinte karnyújtásnyi távolságból, melyet ki nem használni botorság lett volna. E körülményeskedő mondat után következzék a lényeg, nevezetesen a Polgári Kaszinó vezetőjének Brányik Ottónak a kínálata; mód nyílik kollektíven megtekinteni a Magyar Nyelvemlékek című kiállítást a Széchenyi Könyvtárban. Itt aztán volt tisztaság és rend, választékosság és meghittség, ideális klíma és diszkrét fény, a nyelvemlékek esztétikus elhelyezése másféle korhű tárgyi emlékek között, és lehetett meghatódni és megrendülni, elmélkedni és okosodni s ámuldozni, hogy ez is a te országod, s hogy ez is a te hazád, és tölthetett el büszkeség, hogy miféle gazdag nyelvnek és írásbeliségnek is vagyunk az örökösei. Egykori magyar tanár, örültem, hogy szemtől szembe találkozom a nyelvemlékekkel, melyek stúdiumaimnak témái voltak, s melyeket gimnáziumban tanítottam is, mentem is egyik tárlótól a másikig, leszakadva a csoporttól, elszakadva az okos magyarázó ciceronétól, s inkább mazsolázgattam, az írott emlékek szövegei közül tollamra tűztem néhány mondatot, ami különösképpen megtetszett. Ez a személyes közlés például, melyet a Veszprémi Kódex másolója írt a lapszélre az 1500-as években - az Somodi néném könyve -, s amely nyomán lehet tűnődni, hogy lám nemcsak a hatalmasságoknak, szerzetesrendeknek, egyházi személyeknek voltak könyvei, de Somodi néninek is. Megörültem egy másik névnek is. Halábori Bertalannak. Ez a férfiú volt a másolója és a szerkesztője 1508-ban a Döbrentei kódexnek. Gyanítom, hogy a jeles írástudó szülővidékemről való, a Bereg megyei Haláborról. Édesapám itt kezdett tanítóskodni, s a község maga öt kilométerre található Váritól, ahol meg én születtem. Ötszáz év ide, oda, testközelbe s lélekközelségbe kerültem Halábori Bertalannal. S mit olvastam a Schlegli Szójegyzékben, az 1420-30 közötti évekből, amikor és ahol a latin-magyar szótár készítője ekként magyarázza meg a kecskecsecsű szőlő értelmét: proprie kecskecsecsű szőlő, melynek nagy szemei vannak s a tehén vagy a kecske emlőire hasonlítanak. Jól 2
mondják, hogy árnyalatokban gazdagabb nyelv nincs a magyarnál. Lám csak, hatszáz évvel ez előttről már két megnevezését is ismerjük eme fogalomnak; csecs, emlő. Aztán mit írtam még ki a Kájoni Kódexből: A szüzesség szent szeretet nélkül olyan, mint a lámpás olaj nélkül. Pompás hasonlat, lehet tovább tűnődni. És még egy mondat az Érdi kódexből: Ahogy öregszik az ember, azonképpen töretnek az országok, városok, falvak mindenütt. Ötszáz éve így megy, kisebb-nagyobb megszakításokkal. A nagy attrakció. Rendezkedés a lakásban Az ember, ahogy vénül, de mért beszélek általános alanyban, amikor naplót írok, s a naplóban ki mást, magamat vetkőztetem, no, nem teljesen, maradjon kevéske illúzió, ezért most nem esik másról szó, arról csak, hogy vénülök, s talán e sajnálatos jelenséggel összefüggően, azt veszem észre, hogy már nem akarok változtatni magam körül semmi. Hogy konkrétabb legyek, az otthonról van szó, az ötvenhárom négyzetméterünkről, hogy maradjanak csak a bútordarabok ott, ahová kerültek, s úgy, ahogy elhelyeztettek valamikor, s a könyvek és az iratok is, a dossziék és a fényképek is, a videokazetták és CD-k és dévédék is, minden a maga helyén, tegyem hozzá, összevissza helyén. Nem mintha a meglévő bútordarabokat nem lehetne kicserélni másokra, könnyebben mozgathatókra, praktikusabbakra, és a beléjük valókat nem lehetne, nem kellene szelektálni, csoportosítani, rendezni, de nem, ha megjegyzést tesznek a gyerekek, mert tesznek, segítő szándékkal, hogy mit kellene, és miként, akkor én csak mosolygok, gondolom, bölcsen, s nem mondok semmi. Ám Kósa Vilma harcias, hogy csak ne akarjanak változtatni, ez a mi kis szemétdombunk, ő már nem bírná elviselni a felfordulást, s egyébként is, ami van, csak legyen. Azt egyébként nem áruljuk el a gyerekeknek, hogy a nagy harmónia közöttünk csak látszat, mivel vitatkozunk, veszekszünk mi, s nem is olykor-olykor. Mert abban egyetértünk, hogy a berendezés struktúráján nem változtatunk, de az apróbb tárgyakat, amiket az évtizedek során kaptunk, szereztünk, papírféleségeket, iratokat, folyóiratokat, én azokat már szelektálnám, jelentős részét kidobnám, de ő, mármint Kósa Vilma ez ellen tiltakozik, neki a nagyapja is megmondta, hogy minden, ami van, s aminek látszólag semmi rendeltetése, egyszer jó valamire. Megjegyzem, hogy Kósa Vilma föld jegyű, jómagam meg levegő. Mindezeket, amiket leírtam, azért voltam bátor felemlíteni, hogy méltóztassatok érzékelni, miféle drámai átalakuláson mentünk át. Az öregkorral adekvát konzervativizmusunkat ugyanis feladtuk, betokosodás nuku, a változtatás miatti szorongást legyőztük. Az történt barátaim, hogy jött egy hölgy, Láng Judit, amúgy belsőépítész és barát, s meg tudta győzni Kósa Vilmát, hogy egy szekrényt dobjunk ki, egy íróasztaltól váljunk meg, helyére polcok jöjjenek s kihúzható fiókok, az én számítógépes asztalkámra széles írólap, s ő máris mért, hozta az összeszerelhető szekrényt és polcot s a szerszámait meg a munkásait. 3
A nagy attrakció három hete befejeződött, igaz, a mi pakolózásunk, rendezkedésünk még nem, sok mindent nem is találunk, de mintha a folyamatnak látszódnék a vége, minden átláthatóbb, és én is végre neki terpeszkedve, kényelmesen, már az új, tágas számítógépes asztalon pötyögtethetem soraimat, s ezenközben dicsérem Láng Judit rámenősségét s a magunk „fiatalos rugalmasságát”. Öreg barátaim, lehet még itt valami!? Andriska megmássza a Himaláját Mozgékony kerítést csinálok magamból, hol a kinyújtott karom a léc, melybe kapaszkodni lehet, hol az egész testem verőce, amint oldalra fordulok, és könyökkel támasztom a fejem, hol csak a szétterpesztett lábam jelenti a határt, melyen túl nem barangolhat, nem négykézlábolhat a kisfiú. A padlón tanyázunk, leterített szőnyegen, Andris a nyolchónapos dédunoka meg én. Kiszedtem a járókából, hadd érezze, hogy ha itt a dédnagypapa, megérkezik a szabadság, még ha korlátozottan is. Anyuka a konyhában teszi a dolgát, kijelölt feladatait végzi a szép karácsony végett. Andriskának is fontos teendői vannak, meg kell ismernie a világot, a szakállamat történetesen, lehet-e bele kapaszkodni, aztán a labdát gurulóállapotban, majd a távoli színes játékot, ehető-e, a csörgőt, meddig tudja elhajítani. S Andriska egy percre meg nem ül, semmiféle tárgy nem kerüli el a tekintetét, s nem nyugszik, míg azt meg nem szerzi, és örül neki, hálásan mosolyog, rám mosolyog, én vagyok vele, megkapaszkodik a karomban és feláll. Van a padlón egy hatalmas doboz, méterszer méteres, játék van benne, a két éves unokatesónak, Leventének viszi a Jézuska, de a doboz még itt van, s a doboz színes és tizenöt centi magas, s rögtön látni lehet, Andriskában mint fogalmazódik meg a vágy, ha törik, ha szakad, neki ezt a doboz-himaláját meg kell hódítania. S már indul is felé, persze a kerítés is utána, hogyha valóban fel próbálna mászni a csúcsra ez a felfedező-csecsemő, menet közben nehogy baj érje, s ha netán feljutna, fenn a magasban meg ne szédüljön, le ne pottyanjon. És Andris komolyan veszi a dolgát, hatalmas erőfeszítéseket tesz, minden testrésze megfeszül, a legcélszerűbb mozdulatokat találja ki, kapaszkodót keres a kezének, egyik térdét feltornássza a sziklára, majd maga után húzza a másikat is, s mikor feljutott, mert feljutott, mint egy magyar gardonos a húrokat, veri örömében a Himalája-tetőt. Megjegyzem, a hasonlat nem véletlen kitaláció, a kerek arcú, barna hajú, atléta termetű kisfiú, csak a vak nem látja, olyan, mint a nagyvázsonyi Kinizsi Pál. Vagy olyan lesz!
4
Esténként Goethével Tőkés Annáról a Nemzeti Színház drámai színésznőjéről mesélték, utazott egyszer a villamoson, a hatoson, az ötvenes években, a Rákosi korszakban, többen voltak színészek, akik utaztak, köztük a félelmetes hírű, ismerten kommunista Major Tamás is, aki egy vastag könyvet olvasott feltűnően, mire Tőkés Anna felé fordult és azt kérdezte kedvesen: Mit olvas Tamás? Mire Major komoran: Marx Tőkéjét. Mire Tőkés naivan: És mondja, jó? Hogy ezt mért írtam le? Nem tudom, mivel rokonság nincs az anekdota meg az én olvasmányélményem között, amiről szólni óhajtok, ugyanis Goethe Költészet és valóság című klasszikusnak tudott önéletrajzi művét olvastam és nem villamoson, hanem többnyire ágyban, esténként, s legfeljebb magamtól kérdezhettem volna, hogy jó-e a mű. S kérdezhettem volna, mért csak most olvasod, életed alkonyán, miután fiatalon illett volna, egyetemistaként vagy ifjú tanár korodban. (Ez is a véletlen műve volt, hogy „most estem bele”, noha a hatvanas évektől heverészik a polcon, az történt ugyanis, hogy eltűnt a fekhelyem mellől a szokásos estéli olvasmányom, odamentem hát a polchoz hogy leszedek valamit, és éppen Goethe akadt a kezembe. Nem baj, mondtam, legalább hamarabb elalszom. Nem így történt.) Tessék engem megítélni. Azért nem olvastam el hajdanán a legendás óriás könyvét, mivel Petőfi, a mi óriásunk azt írta róla, hogy neki nem szimpatikus ez a weimári kegyelmes úr. Mellőzött lett nálam ez a Johann Wolfgang. A Werthert ugyan nem hagytam ki, ajánlott olvasmány volt a gimnáziumban, miként a Faust első része is, és olvastam még a verseit, az öregkori szerelmeseket meg a balladáit. Mást nem. A Költészet és valóságot sem. És most sajnálom. Sajnálom, hogy engedtem magam befolyásolni a forradalmár Petőfi által. Tudnillik a Költészet és valóság, jó, mondhatnám, nagyon jó, tényleg valóság, Goethe életének eseményeivel, szellemi fejlődésrajzával s korszakelemzéssel, épp addig az időpontig, mígnem dönt, hogy elindul Weimárba, s tényleg költészet, tágasan értelmezve az, mivel a könyv lélekrajz, esszé és filozófia is. Megengedem magamnak, hogy nem irodalmárkodom, s csak azt rögzítem, amit olvasás közben jegyeztem meg. Láttatóan jellemez másokat, Lessinget, Klopstockot, s magát is árnyaltan, anélkül, hogy Rousseau módjára vájkálna önmagában. Büszke a maga németségére, van nemzeti tudata, miközben rajongva szól Shakespeare-ről és a francia nagyokról. Játékos alkat, társas szellemi tornát talál ki maga és társai számára. Imád szerepekbe bújni. Keresztyénnek tartja magát, a keresztyén erkölcs elkötelezettjének, de nem hívőnek, már-már panteista, figyeli a természetet, de rajong is a természetért. Megfontolt, és egyforma tisztelője a szellemi és a társadalmi tekintélynek és kötődik a családjához is. Szülei amolyan értelmiségi polgárok. Noha apjával nem ért egyet, de soha meg nem bántan. Tisztában van a maga jelentőségével, tudatában van kivételes képességének, de nincs benne semmi önhittség. Úgy viselkedik szerelmesként, mint mindenki, hol rajong, hol féltékeny, és verset ír, 5
ha közeledik a lányhoz, verset ír, ha menekül a kedvestől. És okos, és mindig választékosan és pontosan fogalmaz. Gyanítom, ha Petőfinek sikerül megöregednie, megkedveli Goethét, talán éppen azokért az erényeiért - bölcsesség, kiegyensúlyozottságra törekvés, filozofikus emelkedettség –, melyeket fiatalon oly igen nem kedvelt benne. Laci fiam hangjáról Laci fiam megajándékozott egy CD-vel. A vékonyka lemezen zene. Az ő számai, régi zenész korszakából. Tizenöt-húsz éve is annak, hogy alakított egy népzenei együttest. Menta néven lettek ismertek. Az okát még nem ismerem, de a régi szalagokról néhány számot, általa hangszerelt népdalokat átforgatott a CD-re, régen is szerettem azokat, hát most ezt kaptam ajándékba. A korongon hallható még néhány dal is, a könnyűzene műfajából, ezeket is ő szerezte, s tessenek megfogózkodni, a szövegeket én írtam hozzá, sőt az egyik dalt én is énekelem. Egy rádiós népzenei pályázaton nem aratott sikert a Menta, azt mondták, érdekes, de nem hallják eléggé a tiszta forrást bugyogni. És az ő feladatuk, hogy az eredeti hangzásvilágot díjazzák. Régen volt, még a fogalmat sem találták ki, hogy világzene, hát még a másféleképpen szóló népzenét. Az én fiam nyilván korán érkezett. Megtörtént ez már másokkal is. Csakhogy ő korán is távozott. A folklór területéről. Megsértődött, a zenekarból kivált és el kezdett mást csinálni. Klasszikusokat játszani külföldön. Aztán egészen mást, aminek a zenéhez már nem is volt semmi köze. Azt még nem írtam, hogy a Menta együttesnek nemcsak bőgőse, zeneszerzője, hangszerelője volt ez az én fiam, hanem énekese is. S most meg kell állnom, mert valójában erről kívánok szólni, a fiam énekéről, hangjáról. Azt hogy jó muzsikus, tudta magáról, hogy kiváló énekhangja van, nem hitte el magáról. Pedig behízelgő, meleg, tenorosan fényes ez a hang. Most is, hogy a fotelben ülve hallgattam, megfogott, elérzékenyített, majdhogynem elbőgtem magam. Ez a fiú, ez a fiú, ez a mára már ötvennyolc éves fiú, ha hisz magában, ha nem adja fel! A szülő adja a tehetséget, de a talentummal már nem ő sáfárkodik. Aki dudás akar lenni. Az adventi kuckóról Dr. Juhász Katalin és Szabó Zoltán néprajzkutatók - egyikőjük énekes, másikuk dudás - kuckós vendégszereplését akként hirdettük, mint kik szóval és muzsikával idézik meg a karácsonyi ünnepkör zenés hagyományait. És ezt meg is tették magas színvonalon, ám ennél többet cselekedtek, elhozták derűjüket, életszeretetüket, mely egyként áradt a művészházaspár személyiségéből meg persze a muzsikálásukból, Szabó Zoltán dudanótáiból és felesége énekéből.
6
Nits Márti közreműködésével minket is megénekeltettek, s jókedvünk határtalanra nőtt. A dudanóták egyébként is vidámak, derűs érzések hordozói, ám ahogy ezeket megszólaltatták a művészeink, mintha zöldellő réten vittek volna minket a karácsonyi jászolhoz, mivel hogy eljutottunk a karácsonyi énekek révén odáig is. Megkértem még az elején, amikor azt énekeltük, hogy Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, Ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni, megkértem Szabó Zoltánt, mesélné el - beszélgetni is lehetett -, miként lehetséges, hogy a dudást a nóta összekombinálja a pokollal. A középkori egyházi felfogás szerint - hangzott a válasz -, a dudanóta pokolba való, mivel táncra ingerlő, duhajkodásra késztető, tréfás is, csúfolkodó is. Hát ez a hajdani vélekedés köszön ki a népdalból. Bosch képein például - folytatta – a pokolban a dudás fújja a talpalávalót az ördögöknek. Jómagam azonban akként vélekedem, hogy a kép a pokoljáró dudásról, inkább metaforikus jelentésű. József Attila, aki mottó gyanánt többször is megidézte e népdalt egy-egy versciklusa előtt, ő sugallja: Az igazi művész nem kerülheti el, hogy be ne járja a szenvedés poklait.
7
