SIMON ATTILA
A szlovákiai magyarok magatartása az elsı bécsi döntés idején (Különös tekintettel Gömör, Nógrád és Hont térségére)
Az elsı bécsi döntés a mai napig a szlovák-magyar viszonyt traumatizáló események közé tartozik. Az 1938-as események értékelése ugyanis nem csak a két ország közvéleményét osztja meg, de a szlovák és magyar történetírás álláspontjai is meglehetısen távol vannak egymástól. Mint nemrég a fiatal szlovák történész, Miroslav Michela megállapította: míg a szlovák történetírás olyan sérelemként tekint az akkori eseményekre, amely a magyar elnyomás visszatérését eredményezte, addig a magyar historiográfia egyfajta történelmi igazságtételként értelmezi a bécsi döntést.1 S bár ugyanarról az eseménysorról beszélnek, a két történetírás más-más szempontokat tart fontosnak hangsúlyozni: a szlovákok soha nem felejtik el kiemelni, hogy két fasiszta hatalom késıbb érvénytelenített döntésérıl volt szó, a magyar szerzık pedig szívesen jelzik az új határok etnikai jellegét. A szlovák és magyar álláspontok között húzódó szakadék okait részben a huszadik századi szlovák-magyar történelem túlpolitizáltságában, illetve a bécsi döntés eseményeit máig kísérı érzelmi túlfőtöttségben kell keresnünk. A két történetírásnak a témához főzıdı viszonyát az is meghatározza, hogy az 1938-as események értékelését más „igazságok” alátámasztására kívánják felhasználni. A magyar fél azáltal, hogy a döntés igazságos voltát hangsúlyozza, Trianon igazságtalanságát, az akkori határmegvonás alaptalanságát szeretné alátámasztani, míg a szlovákok azért igyekeznek kihangsúlyozni a döntés után Magyarországhoz csatolt területeken lezajlott erıszakos mozzanatokat, hogy ezzel teremtsenek érveket a második világháború utáni magyarüldözések (deportálások, reszlovakizálás, lakosságcsere) megokolásához. Mindannak ellenére azonban, hogy a bécsi döntés és Dél-Szlovákia Magyarországhoz csatolása visszatérı témája a két nép közötti történelmi vitáknak, a téma szakirodalmi feldolgozottsága meglehetısen hiányos, sıt a szlovák féllel ellentétben2 a magyar oldalon még a téma forrásainak győjte1
2
Michela, Miroslav: Okupácia, či návrat. Viedenská arbitráž – rozdielne ponímanie historickej udalosti. História. 2007, 6. sz. 42–43. A szlovák történetírás hagyományos – kommunistából nacionalistává vált – vonalának egyik meghatározó képviselıje, Ladislav Deák az utóbbi években három kötetbe rendezve adta ki a bécsi döntéssel kapcsolatos szlovákiai és csehországi levéltárakban fellelhetı dokumentumokat. A kötetek anyagának válogatása azon-
1
ményes kiadása sem valósult meg. A magyar és szlovák szakma eddig egyaránt a döntés külpolitikai és diplomáciai hátterére (pl. a komáromi tárgyalásokra) figyelt, de magának a területátadásnak a végrehajtására, a döntés gazdasági szempontjaira, illetve az érintett (magyar és szlovák) lakosság reakciójára kevés figyelmet fordított.3 A jelen elıadásban ezért elsısorban arra kívánok választ adni, hogy milyen magatartást tanúsítottak a szlovákiai magyarok a döntés elıtti hetekben és a döntés végrehajtásakor, miközben példáimat a magyar-szlovák államhatár középsı régiójából, Gömör, Nógrád és Hont megyébıl veszem. * Az 1918. október 28-án megalakult, s 1920 tavaszáig „csehszlovák” nemzeti diktatúraként, majd az alkotmány elfogadását és az elsı parlamenti választásokat követıen liberális parlamenti demokráciaként mőködı elsı Csehszlovák Köztársaság nemzetiségi politikája meglehetısen kétarcú volt. A rendszer jellegébıl fakadóan a nemzeti kisebbségekhez tartozó egyének számára is biztosítottak voltak az alapvetı demokratikus szabadságjogok illetve az egyéni kisebbségi jogok, ám a több mint hárommillió német elszakadási törekvéseitıl való félelem miatt, a prágai kormányzat végig elzárkózott a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak megadásától, s vehemensen üldözte a kisebbségi közösségek minden kollektív szimbolikus megnyilvánulását is, amit a magyar himnuszt éneklı, a március 15-t vagy augusztus 20át megünnepelni kívánó csehszlovák állampolgárok ellen indított perek sora bizonyít. Ennek és a csehszlovák kormányzat politikájában végig jelenlévı nemzetállami törekvéseknek köszönhetıen a történelmi tradíciói miatt Csehszlovákia megalakulását a szudétanémetektıl is nehezebben elfogadó magyar kisebbség az elsı köztársaság teljes idıszaka alatt sem tudott azonosulni a csehszlovák államiság eszméjével, s helyzetének hosszú távú megoldását az államhatárok revíziójától remélte. Ebben a tekintetben a magyar lakosság többsége és az ıket képviselı Egyesült Magyar Párt (EMP) törekvései között akkor is összhang volt, hogy
3
2
ban jól látható prekoncepciót feltételez, a cseh és szlovák telepesek erıszakos előzésének a középpontba állításával a szlovák történetírásnak a fentiekben már vázolt koncepcióját erısíti. Lásd Deák, Ladislav: Viedenská arbitráž. 2. november 1938. Dokumenty I. (20. september – 2. november 1938). Martin, Matica slovenská, 2002; Uı: Viedenská arbitráž. 2. november 1938. Dokumenty II. (2. november – 14. marec 1939). Martin, Matica slovenská, 2003; Uı: Viedenská arbitráž. 2. november 1938. Dokumenty III. (3. november – 4. apríl 1939). Martin, Matica slovenská, 2005. A rendszerváltást követıen a téma legteljesebb magyar feldolgozása Sallai Gergely: Az elsı bécsi döntés. Osiris, Budapest, 2002. A szlovák szakirodalomból Deák már említett forráskiadványának bevezetı tanulmányai számítanak irányadó munkának.
ha a párt túlságosan is csak a sérelmekre építı politikája a kisebbségi magyar közösség jelentıs csoportjai számára okoztak hiányérzetet, hiszen az EMP politikája olykor jobban akceptálta Budapest, mint a szlovenszkói magyar falu nem mindig egybeesı érdekeit. A határrevízió mindezek ellenére nem volt a korabeli szlovenszkói magyar közbeszéd hangsúlyos eleme, amiben az ebben a tekintetben meglehetısen szigorú csehszlovák joggyakorlat éppúgy közrejátszott, mint a köztársaság látszólagos külpolitikai stabilitása és a lakosság megnyugtató gazdasági és szociális helyzete. Ennek is köszönhetı, hogy a szlovákiai magyarok a revízióra inkább csak olyan biztosan bekövetkezı, de csupán távoli eseményként gondoltak, amely az ı mindennapjaikat nem feltétlenül befolyásolja. Azok a kudarcok, amelyek a sérelmi magatartásra alapozott ellenzéki politikát a mind Csehszlovákiában, mind pedig a nemzetközi kisebbségvédelemben érték, az EMP vezetıiben még 1938 lején is a csehszlovák határok tartósságának az érzetét erısítették. Ennek köszönhetıen az EMP taktikai arzenáljában még mindig a szlovák autonómizmus támogatása jelentette az egyik legfontosabb eszközt, hiszen az egyre radikálisabban fellépı Hlinka Szlovák Néppártja politikájában látták a legnagyobb esélyt a Csehszlovák Köztársaság dezintegrációjára, amely reálissá tehette a revíziós reményeket is.4 Az Anschluss alapvetıen változtatta meg nem csupán a régió helyzetét, de a csehszlovák belpolitikát is. Ausztria sikeres „lenyelése” megerısítette abban Hitlert, hogy a nagyhatalmak, különösen Nagy-Britannia készek feláldozni a Versailles-i rendszert a béke érdekében, s a német diktátor azonnal parancsot adott a Csehszlovák Köztársaság felszámolását megcélzó akciók felgyorsítására, amelynek a legfontosabb eszközét 1937 végétıl a Führer már a szudétanémet kérdésben látta. A Konrád Henlein vezette Szudétanémet Párt (SdP), amely a korábbi években még a spannizmus és a nácizmus között hezitált, ekkorra már nyíltan a hitleri agresszió szolgálatába állt, s Berlin utasításait követve a birodalmi seregek beavatkozását a világ elıtt elfogadhatóvá tévı feszültség kialakítására törekedett a határvidéken. A karlsbadi program túlzó radikalizmusa, a prágai kormányzattal folytatott halogató tárgyalások és a Szudétákban kirobbantott incidensek mind ezt a célt szolgálták. A belpolitikai helyzet gyors radikalizálódását az Egyesült Magyar Párt nem akarta és nem is tudta követni. Ebben a párton belüli tanácstalanság, a 4
Ezt a stratégiát támasztják alá az Egyesült Magyra Párt elnökének, Esterházy Jánosnak 1938 tavaszán egy Budapestre küldött jelentésben leírt mondatai: „… nekünk magyaroknak elsırendő feladatunk lehetıleg mások által is destruáltatni a köztársaságot, azzal, hogy úgy befelé mint kifelé lehessen bizonyítani, hogy csehszlovák egység nincs. Soha erre nagyobb szükség nem volt, mint most a jubileumi esztendıben, mikor a prágai centralista körök legnagyobb törekvése az, hogy kifelé dokumentálják a csehszlovák egységet.” MOL, K-64, 79. cs. 65. t. 179/res.pol.1938
3
Budapestrıl érkezı korántsem egyértelmő instrukciók éppúgy szerepet játszottak, mint a párt egészére jellemzı konzervatív, polgári reflexek. Így miközben a lengyel kisebbség május elején a szudétanémet követelésekhez hasonlóan, szélsıségesen radikális követelésekkel állt elı, addig az Egyesült Párt által a prágai kormányzatnak ekkor átadott 81 pontos memorandum még mindig a csak a részsérelmek felszámolását célozta meg, nem pedig a csehszlovák nemzetiségpolitika teljes újragondolását, s az autonómia követelése is teljes mértékben hiányzott belıle.5 Nem meglepı, hogy az EMP a Milan Hodža miniszterelnök által beterjesztett nemzetiségi statútumot6 is olyan lehetıségként értelmezte, amely a fennálló állami keretek között nyithat utat a magyar kisebbség sérelmeinek felszámolásához. Az EMP a német párttal ellentétben az 1938-as krízis teljes idıszaka alatt megmaradt a parlamentáris eszközök alkalmazása mellett, a párt mellett pedig nem szervezıdtek félkatonai alakulatok. Persze a tömegek megszólításának és mozgósításának eszközeit tekintve a magyar párt is átvette az SdP-ben már sikeresen kipróbált módszereket, s jelszavakat, amit a májusban és júniusban lezajlott községi választások során nem lehetett nem észre venni. Ezeknek a mozgósítási eszközöknek nem kis szerepük volt abban, hogy az EMP ezeken a választásokon a két háború közötti idıszak legjobb eredményeit érte el, s megszerezte a magyar szavazatok több mint 80%-át.7 A határrevízió jelszava nyíltan azonban a választások során sem bukkant elı, sıt az Egyesült Magyar Párt vezetıi kifejezette ügyeltek arra, hogy a választási győlések nehogy ebbe az irányba forduljanak. Mindezek ellenére a magyar államhatár mentén lakó szlovákiai magyarság nem maradhatott érintetlen attól az1938-ban új lendületet kapó magyarországi revíziós propagandától, amelynek a korabeli szigorúan ırzött határok sem tudtak gátat szabni. A magyar-szlovák államhatár a két világháború között ugyan hivatalosan nehezen volt átjárható, ám a határon keresztül mégis élénk forgalom zajlott: csempészek és rokonaikat látogató magyarok egyaránt a zöldhatáron át közlekedtek.1938 folyamán az államhatár az egymásnak való üzengetés terepévé is vált, s különösen megszaporodtak a Magyarországról Dél-Szlovákiába áthozott röplapok, amelyek a közelgı impéA memorandum szövegét lásd: SNA, f. KÚ BA, k. 254, č.j. 31839 Az ún. nemzetiségi statútum alatt Hodža miniszterelnök kezdetben csak az érvényes nemzetiségi jogalkotás összefoglalását és némi javítását képzelte el. A szudétanémetekkel folytatott tárgyalások elırehaladtával és nem utolsósorban London és Párizs nyomására a statútum immár deklarált célja az lett, hogy az addigi nemzetállamot a nyelvörvény, a közigazgatás és egyéb törvények megváltoztatásával nemzetiségi állammá alakítsák át. 7 Az 1938-as községi választások eredményeivel kapcsolatban lásd Simon Attila: Az 1938-as csehszlovákiai községi választások és a szlovákiai magyar politika. Fórum Társadalomtudományi Szemle, VIII (2006) 1. sz. 111–134. 5 6
4
riumváltást jövendölték meg.8 Szlovák jelentések szerint 1938 nyarán a magyarországi oldalról egyre gyakrabban kiabáltak át „irredenta” jelszavakat, sıt azokat vizuálisan is láthatóvá tették. Például a Feledi járásba tartozó gömörpéterfalai vámhivatallal szemben a magyarországi oldalon kövekbıl egy 3x4 méteres „Nagy Magyarország” térképet raktak ki a magyar fináncok, amely mellé az „Így volt, így lesz!” és a „Nem, nem, soha!” jelszavakat írták. De hasonló akcióról az Ipoly mentérıl is beszámolnak a levéltári források: Ipolybéllel szemben Vámosmikolánál a magyar oldalon a folyóból kiemelt és mésszel fehérre festett kövekbıl raktak ki a szlovák oldalról messzirıl is jól látható irredenta jelszót.9 Mindezek ellenére a magyar-szlovák államhatáron – különösen a meglehetısen puskaporos hangulatú cseh-német határszéllel összevetve – viszonylagos nyugalom honolt. Ez elsısorban annak köszönhetı, hogy a csehszlovák államnak nem volt érdeke a két ország közötti feszültség növelése, a hivatalos magyar politika pedig az 1938-as válság idején – az olykor hangos revíziós propaganda ellenére is – végig a határkérdés békés megoldása mellett tette le a voksát, s augusztusban illetve szeptemberben két ízben is visszautasította a németek által javasolt fegyveres fellépést. Hallgatólagosan tudomásul vette viszont, hogy az ország északi határai mentén különbözı félhivatalos fegyveres szervezetek készülıdnek egy esetleges Csehszlovákia elleni támadásra, sıt mozgósítással és diplomáciai offenzívával igyekezett nyomást gyakorolni Csehszlovákiára. A müncheni döntést és a Szudéta-vidék Németországhoz csatolását követıen a magyarországi közvélemény is egyre türelmetlenebbül várta, hogy a trianoni határ revíziója is megkezdıdjön végre, s ez a nyugtalanság a hadsereg állományára is kiterjedt, amelyben viszonylag szabadon propagálhatták nézeteiket a különbözı szélsıjobboldali szervezetek hívei is. Szeptember és október folyamán a csehszlovák belügyi jelentések egyre több olyan esetrıl számoltak be, amikor a magyar határırök illetéktelenül átlépték az államhatárt, más esetekben pedig arról szólnak a jelentések, hogy a magyar oldalon megfigyelıállomásokat építettek ki.10
Május folyamán Dél-Nyugat-Szlovákia több településén jelent meg Add tovább! címmel az alábbi szövegő röplap: „Drága Véreink, akinek ingatlanja (földje, háza) van, azt semmi áron ne adja el. Se csehnek, se pedig zsidónak! Ne győjtsétek az értéktelen cseh bankókat. Akinek fölösleges pénze van, az vegyen rajta bármit (cukrot, ruhát, cipıt) de ne tegye a láda fiába vagy a takarékba! A forgalomban lévı cseh pénz mind hamis, annak külföldön sincs már értéke. Ezzel a szemét pénzzel akarnak benneteket a cseh zsebrákok koldussá tenni.! Küldjétek a pokolba a cseh muzsikusokat kolduspénzükkel együtt. Adót pedig ne fizessetek!” SNA, f. KÚ BA, k. 270, PIV-tlač, 29611/38. 9 NA ČR, f. AMV-PMV 225, k. 1094, 30632/prez/1938. 10 NA ČR, f. AMV-PMV 225, k. 1094, 57520/prez/1938. 8
5
Az addig a belpolitikai megoldásokra berendezkedı EMP politikájában a Csehszlovák Köztársaság helyzetében bekövetkezett változások illetve a szudétanémet kisebbség kapcsán szeptemberre kiélezıdı válság következtében 1938 szeptemberében jól látható fordulat állt be. Míg a statútumról folytatott tárgyalások kezdetén „csupán” a magyarság sérelmeinek felszámolását és a magyarok teljes egyenjogúsítását kérte a magyar párt, addig a nyár folyamán már a területi autonómia lett a fı jelszó, a müncheni válság napjaiban kiadott nyilatkozatban már azt követelte az EMP, hogy „adassék meg a lehetıség arra, hogy a magyar népcsoport népszavazással dönthesse el, miként kíván elhelyezkedni a középeurópai térben”, vagyis a megváltozott helyzetre reagálva immár nyíltan megfogalmazta a határrevízió igényét. Az EMP önálló kezdeményezıképességét azonban jól jellemzi, hogy a nyilatkozat kiadására a magyar kormányzattól kaptak utasítást, Budapestet pedig H. Göring szólította fel arra, hogy végre a magyar kisebbség is hallassa hangját.11 Fel kell azonban figyelni arra is, hogy miközben Berlin azt követeli, hogy a szlovákiai magyarok „Henlein felhívásához hasonlót intézzenek a cseh kormányhoz” illetve „hogy provokáljanak fegyveres összetőzéseket, sztrájkokat, a behívási parancsnak ne tegyenek eleget, mert csak erıs incidensek irányítják a nyugati hatalmak figyelmét a magyar követelésekre,” az EMP – feltehetıen Budapesttel egyeztetve – ennek egyáltalán nem tesz eleget. A szeptember 17-i nyilatkozat sem tartalmában, sem hangvételében nem hasonlított a Henlein által pár nappal korábban kiadott nyilatkozatokhoz, hiszen továbbra is a „demokratikus eszközök” alkalmazását hangsúlyozta és határozottan elutasított mindenfajta erıszakot:12 nem provokált fegyveres incidenseket, sztrájkokat sıt mint azt a következı napok eseményei bizonyították, még a mozgósítási parancsnak is kötelességtudóan eleget tett. Ugyanazon a napon, vagyis szeptember 17-én, amikor az EMP a fentebb idézett mondatot tartalmazó nyilatkozatot kiadta, a prágai kormányzat rendkívüli intézkedések bevezetésérıl döntött – amelyeket azonban korántsem a magyar kisebbség viselkedése, hanem szudétanémet vidéken lejátszódó események illetve Németország fenyegetı magatartása váltott ki. Az alkotmányban biztosított szabadságjogok korlátozásával járó intézkedések többek között lehetıvé tették, hogy a hatóságok bírósági végzés nélkül házkutatást hajtsanak végre, ellenırizzék a postai levélforgalmat, s mindenféle indoklás nélkül feloszlathassanak bármiféle győlést és összejövetelt. Ezzel összefüggésben a magyarok által lakott régiókban a hatóságok magyar közéleti személyiségek tucatjait internálták azzal a céllal, hogy azokat mintegy túszként tartva biztosítsák a rendet és a nyugalmat Dél-Szlovákiában. Az internáltak számáról pontos adatokkal nem rendelkezünk, ám az, hogy 11 12
6
MOL, K-64, 79. cs. 7a. t. 873/res.pol.1938 Határozat. SNA, f. KÚ BA, k. 254.
egy október 10-i jelentés szerint csupán a rimaszombati járásbíróság hatálya alá esı internáltak száma elérte az 50 fıt,13 jól jelzi az akció nagyságrendjét. Az ilyen intézkedésekre mindazonáltal semmi szükség nem volt, hiszen a magyar lakosság magatartása még ezekben a meglehetısen hektikus napokban is nyugodt maradt, s a magyar behívottak – a szudétanémetekkel ellentétben – a szeptember 23-i mozgósítás alkalmából is szinte teljes létszámban bevonultak. Igaz olykor nyíltan kifejezve, hogy a csehszlovák államért nem kívánnak meghalni, máskor pedig Horthy-nótákat énekelve a bevonulás során.14 A magyar lakosság viselkedésében a fordulatot a müncheni döntés alapján megvalósuló etnikai elvő revízió illetve annak a híre hozta meg, hogy a prágai kormány a magyarok számára is elismeri az önrendelkezés jogát.15 Mindez a Dél-Szlovákiában élı magyarok között az azonnali határváltozás reményét ébresztette fel, aminek békés demonstrációkkal adtak hangot. Az október 3-tól kezdıdı tüntetéseken a magyar lakosság nemzeti színekkel és a nemzeti himnuszt énekelve vonult az utcákra és követelte a Münchenben elfogadott elveknek a magyar kisebbségre való érvényesítését. Noha a demonstrációk hevessége a Csallóközben és Komáromban volt a legerısebb, a Magyar Nemzeti Tanács október 7-i megalakulását, és Esterházynak és Jarossnak a pozsonyi rádióban a közelgı visszacsatolásról elhangzó szavait mindenütt hatalmas lelkesedés kísérte.16 A gömöri Pelsıcön már a megmozdulások elsı napján, október 3-án a magyar himnuszt énekelték a rendkívüli helyzet miatt közmunkára kivonultatott magyarok.17 Losoncon pedig a MNT határozatát egy utcai rádión keresztül hallgató tömeg spontán módon a „Szép vagy, gyönyörő vagy Magyarország!” címő dalt, majd a nemzeti himnuszt kezdte énekelni, s még aznap kikerültek a ruhákra a piros-fehér-zöld színő kokárdák.18 Az anyaországhoz való visszacsatolás reménye óriási keresletet indított el a magyar nemzeti színek után. A kassai szatócsboltokban pult alól és jelszóra árulták a nemzetiszínő lobogókat, Füleken pedig olyan mértékő volt a kereslet iránta, hogy október 8-ra már kifogytak belıle a készletek. Az SNA, KÚ BA, 254. doboz, 3057/1938.prez. Sozam osob konfinovaných u krajského súdu v Rimavskej Sobote. 14 A mozgósítás fogadtatásával kapcsolatban lásd Hangel László (szerk.): Mit élt át a Felvidék? Budapest, é.n. 15 PMH, 1938. október 4. 16 „Tudom, hogy néhány napon belül a magyarság egyesülni fog” – mondta Esterházy rádióbeszédében, Jaross pedig bejelentette, hogy a szlovákiai magyarok „hően az ezeréves történelmi múlthoz és a vérség szent kötelékéhez, vissza akarnak térni az anyaállamhoz: Magyarországhoz.” PMH, 1938. október 9. 17 SNA, f. KÚ BA, k. 255 18 Molnár Gyula: Magyarváró Losonc II. Losonci Hírlap, 1940. október 6.Vö. Puntigán József: Losonc 1938-as visszacsatolása – a korabeli források alapján. Gömörország, IX. (2008), 4. sz. 30. p. 13
7
itteni lakosság lelkesedése miatt a járási hivatal az október 9-i hetivásár megtartását száj- és körömfájásra való hivatkozva megtiltotta.19 Noha a karhatalmi erık kezdetben tétován és minden erıszakos fellépést mellızve figyelték a magyar lakosság megnyilatkozását, s a demonstrációknak csupán a Tartományi Hivatal által október 7-én kiadott, a közrend helyreállítására irányuló rendelet érvényesítse vetett véget, amelynek értelmében a dél-szlovákiai járásokban korlátozták a polgárok szabad mozgását és a vendéglátóhelyek nyitva tartását, megtiltottak minden gyülekezést, megtiltották a nemzeti kisebbségek színeinek és jelképeinek nyilvános használatát. A körlevél arra is felszólította a járások vezetıit, hogy ha szükséges, az erıszak alkalmazásától se riadjanak vissza, lıfegyvereket azonban csak a legszükségesebb esetben használjanak.20 A hatóságok erélyes fellépések illetve az EMP vezetı politikusai által október 7-én létrehozott Magyar Nemzeti Tanács nyugalomra intı szavainak köszönhetıen a komáromi tárgyalások idejére már a legtöbb településen megszőntek az utcai megmozdulások, noha Pozsonyban és Kassán az ezt követı napokban is történtek incidensek a helyi szlovák és magyar lakosság között. Ebben a két vegyes lakosságú nagyvárosban elsısorban a nemzeti színeket és jelvényeket kitőzı szlovák és magyar diákság között fordultak elı konfliktusok. Pozsonyban például a Hlinka Gárda tagjai illetve a szélsıségekkel szimpatizáló szlovák fiatalok a kisebbségek nemzeti színeinek betiltását követıen Bocskay-kendıt viselı magyar diákságot inzultálta több esetben is. Kassán pedig a premontreiek templomában az október 11-ei esti mise után felcsendülı magyar himnusz váltotta ki a szlovák fiatalság erıszakos fellépését, amelynek következtében a templom elıtt csak lovas rendırök bevetésével felszámolt tömegverekedés kezdıdött. Azt, hogy ezekben a napokban Dél-Szlovákia szinte valamennyi régiójában rendkívül feszült volt a helyzet, azt nem csupán az említett demonstrációk okozták, de a határincidensek is, amelyek az egyre türelmetlenebb és a budapesti kormányzat által a hadseregen belül is tolerált szélsıjobboldali csoportoknak köszönhetı. Fegyveres összecsapással kísért határincidensre került sor ezekben a napokban Párkány mellett, a Királyhelmeci járásba tartozó Perbenyiknél illetve a Gömörben Rimaszécs község térségében. Ez utóbbinak, amely a szlovák-magyar államhatáron történt konfliktusok legnagyobbika volt, már feltárt a története,21 ezért a következıkben csupán vázlatosan ismertetem azt.
SNA, f. KÚ BA, k. 255 NA ČR, f. PMV-AMV 225, k. 1045. 64204/1938 prez. Udržovanie verejného kľudu a poriadku – zvýšené bezpečnostné opatrenia. 21 Az eset eddigi legrészletesebb feldolgozását lásd Simon Attila: Síppal, dobbal, nagybıgıvel – avagy kísérlet a „Felvidék visszafoglalására” 1938. október 5-én. Fórum Társadalomtudományi Szemle 7 (2006) 4. sz., 145–159. 19 20
8
A hangonyi határbiztosító század mintegy 250 csupán gyalogsági könnyő fegyverekkel felszerelt katonája október 5-én hajnalban cigányzene kíséretében lépte át az államhatárt. A Felcsíki Gábor százados önkényes parancsára indult támadás célja az államhatártól pár kilométerre fekvı cseh és szlovák telepesfalvak majd ezek után Rimaszombat elfoglalása volt. Felcsíki saját akcióját egy általános háború kezdetének tekintette, s katonáival néhány órára el is foglalt hat magyarok által lakott szlovákiai települést. A telepesfalvak elfoglalása azonban nem sikerült, mivel az azok elıterében lévı betonbunkerek géppuskatüzében a támadás megtört. Így bontatlanul került vissza Hangonyba a Rimaszombat fıterén csapaverendı boroshordó is. A támadó magyar egységek viszonylag nagy veszteséget szenvedtek, hiszen 8 magyar katona az életét veszítette, 14 pedig fogságba esett. İk csak 1939. januárjában kerültek vissza Magyarországra. Témánk szempontjából különösen érdekes, hogy a helyi lakosság hogyan fogadta az oda bevonuló magyar katonákat. Maga Felcsíki felemás érzésekkel emlékszik erre vissza. Eszerint a hat magyar lakosságú községben, ahová katonái bevonultak, kitörı lelkesedéssel fogadták azokat, sıt Jéne községben ötvennél több fiatal legény azonnal jelentkezett is a magyar hadseregbe, aminek az örömére a falu kocsmájából hozott itallal áldomást is ittak.22 Egy másik helyen viszont keserően jegyzi meg visszaemlékezésében, hogy ha a Rima-völgye magyar lakossága csatlakozott volna a támadókhoz, akkor az akció másként végzıdött volna. A kisebbségi létben eltöltött évek tapasztalatával felvértezett szlovákiai magyarok azonban valószínőleg óvatosabbak voltak, mint ahogyan Felcsíki remélte. Hallgatva a budapesti esetleg a pozsonyi rádiót, tudniuk kellett, hogy a két ország között nem kezdıdött háború, tehát csak valamiféle lokális, bizonytalan kimenetelő konfliktusról lehet szó. Nekik pedig több volt a veszítenivalójuk, mint a támadóknak, akik bármikor visszahátrálhattak a határok mögé. S talán ennek az óvatosságnak is tudható be, hogy bár a támadókat a helyismerettel rendelkezı szlovákiai magyarok is segítették,23 nagyobb mértékő csatlakozásukról (a már említett jénei legényeket nem számítva) csak Serke községbıl vannak információink. Ott viszont a helyiek tömegesen vettek részt a falu körüli betonerıdítések csehszlovák legénységének a lefegyverzésében, majd a foglyok ırzésében is.24 Ezzel magyarázható, hogy a támadók visszavonulása után Serkében tömeges letartóztatások voltak, amely során a csehszlovák hatóságok 21 (más források szerint 25) serkei lakost fogtak le, s szállítottak a rimaszombati kerületi bíróság fogdájába. A letartóztatottak további sorsa ismeretlen, HL, TGY 2893, 42–43. Ezt Pongó Károly jénei visszaemlékezı is megerısítette. 24 SNA, f. KÚ BA, k. 255, Lengyel Ladislav a spol., účasť na ozbrojenom prepadení čsl. Vojska. 22 23
9
feltételezhetı azonban, hogy a körülményekre való tekintettel (a komáromi tárgyalások) komolyabb büntetés nélkül szabadon engedték ıket. A helyi lakosság reakcióját illetıen figyelemre méltó a cigány lakosság lelkesedése (a velkenyei laktanya elfoglalásakor egy helyi cigány közvetített a két fél között; Harmacon pedig óriási örömmel fogadták a cigányok a bevonuló magyarokat). A Serkén letartóztatott 21 személybıl 10 esetében jegyzi meg a kezünkben lévı forrás, hogy magyar cigányról, többségében muzsikusról van szó.25 A cigányság feltőnı aktivitását egyrészt erıs nemzettudatukkal, másrészt talán mentalitásukkal, a lehetséges következmények figyelmen kívül hagyásával lehet magyarázni. A Feledi Járási Hivatal jelentései ugyan óvatosan fogalmaznak a helyi lakosság magatartásával kapcsolatban, ám a magyarokat eleve megbízhatatlannak bélyegzik. A hatóságok tartottak a helyi lakosság reakciójától, s amikor a támadás hírére a közeli járási székhelyen, Feleden is magyar zászlók jelentek meg, a járási hivatal vezetıje a felsıbb szervektıl kért tanácsot, hogyan reagáljon erre.26 Hogy a csehszlovák katonaság csak másfél nappal a támadók kivonulását követıen, október 7-én vonult be Harmac községre, azt is azzal lehet magyarázni, hogy tartottak a helyi lakosság reakciójától. A helyi lakosság magatartásával indokolták a hatóságok a Feledi járás területén bevezetett intézkedéseket: az összes lıfegyver begyőjtését, a kocsmák és vendéglık bezárását, s azt, hogy este 6 óra után kijárási tilalmat rendeltek el.27 A járási fınök javaslatát viszont, hogy a járás területén statáriumot hirdessenek ki, a pozsonyi Tartományi Hivatal elutasította. Szintén a lakosság „féken tartását” szolgálta, hogy az Egyesült Magyar Párt (EMP) járási szervezetének nyolc tagját túszként letartóztatták és Rimaszombatba szállították. A kacagópusztai fegyveres incidens a néhány nappal késıbb kezdıdı komáromi tárgyalások folyamán is napirendre került. Mint tudjuk, Komáromban döntés született két határ menti település, Ipolyság és Szlovákújhely (a magyar küldöttség Párkány átadását is kérte) október 11-i hatályú Magyarországnak való átadásáról. A bevonuló honvédség lelkes ipolysági fogadtatása közismert, miközben az ünneplı tömegben a környezı falvak lakossága is ott volt, sıt Tesmagon az Ipolyságihoz hasonló díszkaput is építettek abban a reményben, hogy a honvédség oda is bevonul.28 A dél-szlovákiai járásokban bevezetett statárium hatására a régióban, október második felében már nyugalom honolt. Legalább is a felszínen, hiszen a helyi magyar és szlovák lakosság feszült figyelemmel követe, mi fog törUo. SNA, f. KÚ BA, k. 255. 27 SNA, f. KÚ BA, k. 255. 28 MOL, K-63, 65. cs. 7/7, 3494/1938. 25 26
10
ténni. Eközben mind Prága mind Budapest erıs propagandatevékenységet fejtett ki, próbálva a maga oldalára állítani a lakosságot. A magyar oldalról a határokat átjuttatott röplapokon már a várható új határokat berajzolva ábrázolták Magyarországot, s a „cseh” uralom elutasítására szólították fel nem csupán a magyarokat, de a szlovákokat is. A csehszlovák propaganda a határom mellé felvonuló hadsereg egységein kívül repülıkrıl szórt röplapokkal igyekezett a elszántságáról biztosítani a lakosságot, s folyamatosan azt ismételte, hogy egy talpalatnyi földet sem enged át Magyarországnak. Ezt azonban ekkor már nem hogy a helyi magyarság, de még a szlovákok és csehek sem hitték el, hiszen saját szemükkel látták, hogy ezzel egy idıben megkezdıdött a magyarok által lakott területeken található fontosabb hivatalok, üzemek és raktárak leszerelése és evakuálása.29 A szlovák propaganda elsısorban a magyarországi és a csehszlovákiai szociális és gazdasági helyzet közötti különbséget, a demokratikusabb csehszlovákiai viszonyokat, a földkérdés magyarországi megoldatlanságát igyekezett kihangsúlyozni.30 A Csehszlovákia melletti propagandának azonban már kevés vagy szinte semmi hatása sem volt a szlovákiai magyarokra, s a szlovákiai magyar szervezetek (köztük a volt aktivista31 illetve kommunista csoportosulások is) egymás után jelentették be csatlakozásukat az október 7-én megalakult Magyar Nemzeti Tanácshoz. A közelgı határváltozás hatására kialakult az az egység, amelyet az Egyesült magyar Párt korábban hiába próbált megteremteni. Mire a november 2-i elsı bécsi döntésre sor került, a Tiso-féle autonóm Szlovákia egyre antidemokratikusabbá váló viszonyai között élı és a magyar nemzeti érzései által áthatott szlovákiai magyar lakosság a maga szempontjából már meghozta a döntést: vissza akar térni az anyaországhoz. Így a következı napokat már az erre való lázas készülıdés jellemezte. Ez a helyi körülményektıl függıen, hol titokban, hol nyíltan történt, de sem a dél-szlovákiai járásokban bevezetett rendkívüli állapot, sem a hadsereg jelenléte nem tudta útját állni. A falusi tanítók a himnusz és a szózat szövegét tanították a gyereMolnár Gyula már idézett naplójában az október 10-i bejegyzésben a következı olvasható: „Teherautók robognak szakadatlanul az állomás felé, megrakva minden-féle holmival, nyersanyaggal, bútorral. Érthetetlen ez a lázas költözködés, hiszen melldöngetı csökönösséggel harsogják, hogy ’Lučenecet’ nem engedik.” Molnár Gyula: Magyarváró Losonc II. Losonci Hírlap, 1940. október 6. 30 A nagyrıcei tanfelügyelıség által ezekben a napokban kibocsátott felhívása szlovákiai magyar tanítókat igyekezett arról meggyızni, hogy Magyarországon munkanélküliség és szegénység várja ıket. MOL, K-763, Flachbart Ernı miniszteri tanácsos iratai. 16532. sz. mikrofilm, d. dosszié. 31 Az aktivista magatartás alatt a kormánytámogató politikát értjük. A korabeli szlovákiai magyar aktivizmus leginkább az országos csehszlovák pártok magyar szekciójának formájában jelentkezett, s a magyar választók mintegy 10-15%-nak a szavazataira számíthatott. 29
11
keknek, a boltokban – mind azt egy kassai példa is bizonyítja – pedig jelszóra adták a gondosan becsomagolt magyar nemzeti zászlókat. A bécsi döntés elıtti napokban azonban nyílt megmozdulásokra már csak elvétre került sor. Ilyen volt a pozsonyi zsidó fiatalság tüntetése a város Magyarországhoz való csatolása mellett illetve az az október 31-i tornaljai tüntetés, amikor mintegy 100 személy, fıleg nık és fiatalok vonultak fel a járási hivatal elé, ahol a magyar himnuszt énekelték és a Trianon revízióját követelték. A demonstrációt a karhatalom csupán a levegıbe lıtt lövésekkel tudta feloszlatni.32 Arról, hogy a bécsi döntés bejelentése milyen érzelmeket és örömöt váltott ki az érintett magyar lakosságból, illetve elkeseredést az ott élı csehekbıl és szlovákokból, fölösleges külön ecsetelni. Ez az érzelemnyilvánítás a legtöbb helyen incidensek nélkül zajlott le, hiszen a visszacsatolandó területek döntı többsége egynyelvő volt, a csehszlovák hatóságok pedig igyekeztek nem okot adni a konfliktusokra. Az elvétve elıforduló incidensek közül az egyik legnagyobbra a Rimaszombat melletti Osgyán községben került sor. Ebben a kishonti faluban miután a budapesti rádió bemondta a bécsi döntés végeredményét a falu lakosságának nagy része, mintegy 4-500 fı az utcára tódult.33 Miután ezt a helyi csendırırs parancsnoka észlelte, Rimaszombatból kért utasítást, majd a faluban elszállásolt katonáktól kért segítséget a közrend helyreállításához. A kivonuló katonák és csendırök szembetalálták magukat a katolikus templom irányától az evangélikus templom felé vonuló, magyar himnuszt éneklı és zászlót lobogtató tömeggel. A katonai osztagot vezetı ırmester felszólította a tömeget, hogy oszoljanak fel, de az nem engedelmeskedett. Ekkor – noha az ırmester parancsba adta katonáinak, hogy ne használják a fegyverüket – az egyik katona elsütötte fegyverét, amit további három lövés követett. A tömeg közé irányuló lövések a 45 éves Varga Bálintot a hasán érték és halálosan megsebesítették, a 18 éves Király Gizellát pedig könnyebben megsebesítették. Az osgyánihoz hasonló incidensek – legalább is eddigi kutatásaink ezt mutatják – kivételnek számítottak. A visszacsatolás hírére szinte valamennyi érintett településen örömünnep tört ki, kedélyek azonban gyorsan megnyugodtak, illetve a csehszlovák hatalom erıszakos eszközök nélkül is érvényesíteni tudta akaratát. Így a következı napokra a magyar zászlók ideiglenesen még visszakerültek a szekrényekbe és ládákba, az utcákon pedig katonai járırök felügyelték a nyugalmat. Igaz, a hatóságok és a hadsereg hallgatólagos tudomásvétele mellett már megkezdıdött a díszkapuk ácsolása. Így amikor a Bécsben kijelölt területek átadása megtörtént, az a két ország közötti megállapodások betartása mellett, rendben és incidensek nélkül zajlott le. Hogy a csehszlovák hadsereg a kivonulás során megırizhesse 32 33
SNA, f. KÚ BA, k. 255, č. j. 68793. SNA, f. MV, k. 3, 939/38. Ožďany – použitie zbrane
12
méltóságát, abban a helyi Magyar Nemzeti Tanácsok felelısségteljes hozzáállásának is nagy szerepe volt. Ezek utasítására a lakosság általában az udvarokba, házakba visszahúzódva várta meg elvonulásukat, minimalizálva ezzel az incidensek lehetıségét, s csak miután a katonaság elhagyta az arbitrázsterületet, vonult az ünneplıbe öltözött lakosság az utcákra és terekre. Arról, hogy a honvédség bevonulása milyen heves és ıszinte érzelemkinyilvánítások közepette, a helyi magyar lakosság felszabadult öröme mellett zajlott le, számos forrás tanúskodik. Ezeknek a pillanatoknak a méltóságát azonban több helyen is megzavarta az új hatalom érzéketlen fellépése a „cseh” idıkben magukat a kormányzat mellett exponáló magyarok illetve az ide költözött cseh és szlovák telepesekkel szemben. S noha a „visszacsatolt magyarok” döntı többsége akkor még nem tulajdonított jelentıséget ennek, az ilyen események nem csupán a korabeli Magyarország demokratikus minimumának a hiányát jelezték, de azt is, hogy a magyar nemzetiségi politika nem a Horthy Miklós és Esterházy János által a kassai bevonulási ünnepségen felvázolt irányban fog haladni.
13
14
