A SZÍV TÜRELEMJÁTÉK A TÜRELEM A SZERETET MIÉRT ŐRÖLNEK LASSAN ISTEN MALMAI? VISELJÉTEK EL EGYMÁST SZERETETTEL! időt ajándékozó magatartása

A SZÍV

L E L K I S É G ı K U LT Ú R A ı Ö N I S M E R E T A L A P Í T VA : 1 9 1 5

2016. ÁPRILIS 680FT ELŐFIZETŐKNEK: 570FT

A TÜRELEM A SZERETET

időt ajándékozó magatartása

MIÉRT ŐRÖLNEK LASSAN ISTEN MALMAI? „VISELJÉTEK EL EGYMÁST SZERETETTEL!”

TÜRELEMJÁTÉK

HÁLA A TÜRELEMÉRT Uram, Istenem, örök Atyám, köszönöm, hogy türelemmel voltál irántam, és nem engedted, hogy végképp elsüllyedjek önző, haszonleső magatartásomban, amit gondosan takargattam, de képtelenné tett a szeretetre, amit szívem mélyén mindig óhajtottam. Önzésem annyira vakká tett, hogy magam sem ismertem fel bajomat. Határtalan jóságodban hosszú időt adtál, és jó barátokat, akik türelmesek voltak velem, és mindig reménykedtek irgalmas szeretetedben, ami elvezet a gyógyulás útjára. Ámen.

A SZÍV

Csókay Károly SJ

Beköszöntő

TÜRELEM ÉS MÁS JELLEMVONÁSOK

a

Amikor tehetem, a városban is a kerékpárt választom, hogy lehetőleg szabadon, derűsen juthassak el célomhoz, a budapesti csúcsforgalom ingerült zaklatottságának kevésbé kiszolgáltatva magam. A néhány másodperces előnyért váratlanul elszabaduló indulat, az ingerült nyugtalanság, a türelmetlenség agres�szív megnyilvánulásai mégis közeli ismerőseim. És mennyivel inkább a lappangó, de annál pusztítóbb türelmetlenségek! Hogyan lehetséges, hogy legtöbbünk naponta csupán néhány perc kifejezett figyelmet szentel a számunkra legfontosabb személyeknek? És az internetezők jelentős része miért kattint inkább máshová, ha pár tizedmásodpercnyi késéssel töltődik be egy oldal? Aligha túlzás, hogy a türelmetlenség életünk és kapcsolataink minőségének legalattomosabb roncsolói közé tartozik. Amikor áprilisi számunk témájaként a türelmet választjuk, mégsem pusztán egy jelenséget szeretnénk körüljárni, hanem egy általánosabb szemléletmódot is szeretnénk bemutatni. Egy külföldi iskoláról hallottam, hogy kritikus állapotba sodródott. Az oktatást kezeletlen problémák sora lehetetlenítette el: csalás, zaklatás, diákok közötti erőszak, a tanári tekintély hiánya, általános nemtörődömség. Végül a tantestület sikeresnek bizonyuló kísérletbe kezdett. A légkör javulásnak indult, hónapról hónapra kevesebb lett a fegyelmi eljárás. Hogy mi is hozta a változást? Jórészt az, hogy a tanárok bizonyos szavakat, kifejezéseket gyakrabban kezdtek használni. A legfontosabbakat össze is gyűjtötték: tisztelet, igazságosság, békeszeretet, vidámság, együttérzés, bátorság, céltudatosság, barátságosság, engedelmesség, nagylelkűség, segítőkészség, rugalmasság, türelem és hasonlók. A korábbi „ne rohangálj a folyosón” helyett így beszéltek: „körültekintően és udvariasan közlekedj”. „Kiküldlek, ha zavarod az órát” helyett: „a többiek iránt légy tisztelettel és tapintattal”. „Ne csalj” helyett: „becsületesen, felelősen írd meg”. Az órákon és szünetekben újra és újra elhangzó hívószavak nem maradtak hatástalanok. A diákok lappangó értékei kezdtek felszínre kerülni. Amikor egy-egy erény – mert ezekről volt szó – megcsillant, akkor a tanárok konkrét, megerősítő visszajelzést adtak: „bátor és irgalmas voltál”! Az iskolának lassan felépült az ethosza, az emberi kapcsolatokat és az elvégzett munkát is sajátos minőség kezdte jellemezni. A türelem közeli rokonságban áll az irgalmassággal, és reményünk szerint ez a lapszámunk is hozzájárul az irgalmasság évének tartalmas megéléséhez. De amikor ismét egy erényt állítunk figyelmünk középpontjába, arra is szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy többről van itt szó, mint életünk egy-egy javítandó fogyatékosságáról. A fent említett iskola példája azért is figyelemre méltó, mert ötletesen alkalmazta a jellemformálás egyik ősi, keresztény egyházainkban is bevált, mára azonban jórészt a feledés homályába tűnt eszközét. Az erényekre fordított figyelem ugyanis úgy teszi lehetővé a szembenézést hiányosságainkkal, hogy egyúttal elkerülhetjük a letargikus tehetetlenség-érzés kialakulását is. A türelem: csendes remény és bizakodás, kitartás a még meg nem valósult jó mellett. Lelki erő a nehézségek és hibák elviseléséhez, hogy megvalósulhasson a kezdettől fogva szem előtt tartott cél. A türelem: részesedés Isten szívének tágasságában. Hozzá való hasonlóságunk gyümölcse és feltétele. Lukács János SJ április A SZÍV

3

tartalom Beköszöntő Lukács J.: Türelem és más jellemvonások 3

VilágEgyház: Jánosi D.: Türelem az üldöztetésben – interjú Richard Baawobrral Toldi É.: Határok közé zárt végtelenben – interjú Baán Izsákkal

aLapgondolat Görföl T.: Isten türelmes rendje Laurinyecz M.: A türelem erényéről Kovács É.: Teremtő türelem – interjú Urbán Józseffel Gárdonyi M.: A vallási türelemről

5 8 11 15

18 21

Balázs Zs.: A türelem a szeretet időt ajándékozó magatartása – interjú Simon Andrással

26

Toldi É.: „Viseljétek el egymást szeretettel!” – interjú Csernai Balázzsal

28

Szekér Sz.: Türelemmel viselt betegség

31

SzentÍrás Nemeshegyi P.: Miért őrölnek lassan Isten malmai?

34 Puskás A.: Isten türelmes szeretete 35

ImaÉlet Mihályi A.: Ti azért így imádkozzatok... Szabó F.: Simone Weil misztikus

38 40

AnyaApaGyerekek Radóczy J.: Várni rád – interjú Koltai Máriával Hojdák A.: Babára várni

43 46

FotóGaléria Zanati Zs.: A fénykép az idő apró töredéke – interjú London Katalinnal

49

SzínTér Marton Á.: Akit a szívek hazahúztak – interjú Kovács Gáborral 54 Paksa B.: Türelemjáték Marton Á.: A tegnap városa Paksa B.: A felejtés mozaikjai Bakos G.: Az eltűnt idő nyomában? Lukács Á.: Közelebb a reményhez

58 60 62 63 66

A SZÍV Jezsuita lelkiségi, kulturális és önismereti folyóirat, megjelenik havonta. 102. évfolyam 4. szám Nytsz: B/EL /39/1990 ISSN 0866-1707. Alapította: Bíró Ferenc SJ 1915-ben. Laptulajdonos: Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya. Kiadja: Jezsuita Kiadó. A szerkesztőség címe: H–1085 Budapest, Horánszky u. 20. Telefon: 30-486-6531; 327-4052; Fax: 327-4056; e-mail cím: [email protected]; Honlap: www.asziv.hu. Igazgató: Tábori Kálmán. A szerkesztőbizottág elnöke: Lukács János SJ; Szerkesztőbizottság: Bartók Tibor SJ, Bárdosy Éva, Dyekiss Virág, Görföl Tibor, Hojdák Gergely, Horváth Árpád SJ, Kiss Roland, Lázár Kovács Ákos, Nemeshegyi Péter SJ, Patsch Ferenc SJ, Sajgó Szabolcs SJ, Szabó Ferenc SJ, Szilvay Gergely, Török Csaba; Felelős szerkesztő: Tar Éva; Grafikai tervezés: Fekete Mónika; Korrektor:  Steindl Nóra; Sajtókapcsolat, marketing: Dudás Tamás (tel.: 30-486-6531); Szerkesztőségi titkár: Marton Klára. Címlapkép: Shutterstock, belső illusztrációk: iStockPhoto, Shutterstock, Fortepan. Nyomdai munkálatok: Generál Nyomda. Megrendelhető a szerkesztőség postai, ill. e-mail címén vagy telefonon. A nyomtatott változat előfizetése Magyarországon 1 évre 6280 HUF, félévre 3280 HUF. Támogatói előfizetés: 9990 HUF. A külföldi megrendelések időtartama minden esetben 1 év! Romániából 92 RON, Szerbiából 1920 DIN, egyéb európai országokból 46 EUR, Kanadából 81 CAD, minden egyéb országból pedig 78 USD. Előfizetőknek egy szám ára: 570 Ft. Bankszámlaszám: 10700024-68730776-51200002 A Szív digitális formában megvásárolható és előfizethető a http://www.dimag.hu/magazin/A_Sziv címen. A következő szám május 2-án jelenik meg.

4

A SZÍV április

VilágEgyház Jánosi Dalma

Türelem az üldöztetésben „Az igehirdetést mindig a szeretet és a közelség konkrét tetteinek kell megelőzniük” – mondja Richard Baawobr atya az afrikai misszionárius Fehér Atyák generálisa, aki az Arab és Iszlám Tudományok Pápai Intézetének nagy kancellárja és a Wa egyházmegye (Kongó) püspöke.

Milyen a keresztények helyzete az afrikai kontinensen, melyek azok a konfliktuszónák, ahol keresztényüldözés dúl?

Nigéria térsége a Boko Haram szélsőséges csoport hálójában van. A missziós atyák, rendtársaink ennek ellenére határozottan azt választották, hogy a térségben maradnak. Úgy vélik, hogy az a hivatásuk, hogy a szenvedő emberek mellett maradjanak, és ne futamodjanak meg az erőszak, vagy a félelem láttán. Ez már önmagában a hit tanúságtétele. Fontos tudni, hogy az áldozatok nem csupán a keresztények, hanem az egyszerű polgárok is. Nagyon fontos azt is tudni, hogy nem kizárólag vallási összecsapásokról beszélhetünk, hanem a konfliktusok mélyén gazdasági, politikai és társadalmi érdekek húzódnak meg. A vallási különbségek csak fedő okok a valós érdekharcok leleplezésére. Rendtársaink, a Fehér Atyák azért is maradnak a konfliktuszónákban, mert fontos hivatásuknak tartják, hogy a civil lakosságot segítsék egy közös, kivezető út megtalálásában a megbékélésben, egy közös nyelv felfedezésében. Fontos józan ésszel kezelni ezeket a helyzeteket, és mindig a kiutat keresni, nem hagyni, hogy a gyűlölet magával ragadja és elvakítsa a szívüket. Az iszlám a probléma, vagy máshol kell a konfliktusok gyökerét keresnünk?

Nem az iszlám a probléma, hanem a fanatikusok, és sajnos a fanatikusok minden vallásban léteznek. Soha nem szabad általánosítani, óriási hiba lenne. A szélsőséges és fanatikus csoportok csupán egy kisebbség, egy szűk csoport elkorcsosult nézete, ami nem azonosítható a vallással.

Mali egy izzó konfliktus tűzfészkévé vált, pontosan egy szélsőséges csoport betörésének következtében. Ebben az afrikai országban keresztények és muzulmánok viszonya kiegyensúlyozott és harmonikus volt, még akkor is, ha a keresztények voltak kisebbségben. Amikor a fanatista muzulmán erőszak egyre erőteljesebbé vált, akkor maga a helyi muzulmán közösség fordult szembe ezzel, hangsúlyozva, hogy nem azonosul semmilyen formában a szélsőséges csoport nézeteivel, hiszen ez nem egyezik meg Isten hitével. k

április A SZÍV

5

VilágEgyház

Több esetben maguk a Fehér Missziós Atyák életükkel fizettek a misszió megtartásáért.

Valóban, 1990-ben több rendtársunkat ölték meg Algériában. Akkoriban egy általános keresztényüldözés volt, hiszen papok, szerzetesek és a hívek egyaránt erőszak és támadások céltáblájává váltak. Rendtársainknak ebben az időszakban lehetőségük volt arra, hogy visszavonuljanak a térségből, hiszen maradásuk halálos ítéletet jelentett. Az atyák azonban úgy érezték, hogy nem hagyhatják magára a szegény, szenvedő lakosságot, a keresztény közösségeket. Pontosan az üldöztetés pillanatában volt a legnagyobb szükség arra, hogy tanúságot tegyenek hitükről, szeretetükről, és a kicsinyek, az elesettek mellett maradjanak.

csöket teremnek. Fontos azt is tudatosítanunk, hogy nem csupán az üldöztetést szenvedő keresztényekért kell a térségben maradnunk, hanem minden gyenge és megtört emberért, hiszen Isten minden teremtményéért felelősek vagyunk. A mi dolgunk, hogy egy jobb és békésebb jövő reményét tartsuk ébren az emberek szívében. A konfliktus térségeiben a vallási közösségek szabadon gyakorolhatják hitüket?

Az esetek nagy többségében rendőri felügyelet őrzi és biztosítja a szertartások zavartalan menetét. A vallási közösségek oly fontosnak tartják a közösségben megélt hit szentségét, hogy akár egymás sérthetetlenségéért is kiállnak. Nagyon szép példa volt erre, amikor egy katolikus közösség mint egy ember, gyűrűként vette körül és óvta egy muzulmán csoport vallási rítusát. Ez a magasztos gesztus azt tanúsítja, hogy az emberek számára az Istenhez való fohászkodás, az ima pillanata szent és sérthetetlen.

Hogyan válnak a béke hírnökeivé a missziós atyák?

Kongó északi részében indult el az a nemes és nagyon hatékony kezdeményezés, amely a béke megőrzésére és építésére tanítja a lakosságot. A Béke Iskolája elnevezésű program keretében általános iskolákban egészen kis gyerekeknek tanítják, hogy mekkora kincs a béke. Megtanítják nekik, hogy milyen felbecsülhetetlen értékeket hordoz a másik ember, egy másik törzs, akár egy másik vallás. Arra nevelik őket, hogy ne csupán a saját törzsükben gondolkozzanak, ne csupán önmagukra hivatkozzanak, hanem tudatosan fáradozzanak azon is, hogy felfedezzék a másikban az értéket, a különbségben, azt ami kiegészíti a saját hiányukat. Ez a strukturált nevelés azt az üzenetet hordozza, hogy a béke és a harmonikus együttélés lehetséges.

Az igehirdetés, vagy a közelség a fontos a missziós tevékenységben?

Ez egy embert próbáló, buzgó és kitartó hivatás.

Az afrikai kontinensen a katolikusok száma hatványosan növekszik, míg Európa óriás léptekkel halad az aposztázi irányába. Mivel magyarázható a katolikus egyház élő és pezsgő jelenléte Afrikában?

Ez természetesen egy lassú és hosszadalmas, mérhetetlen türelmet igénylő misszió. Ha az ember nem erőszakkal térít, hanem a józan ész halk szavával, a szeretet diszkréciójával, akkor nem láthatja azonnal fáradsága gyümölcseit. Mi azonban abban a biztos meggyőződésben tevékenykedünk, hogy idővel kikelnek majd az elvetett magok és érett, ízletes gyümöl6

A SZÍV április

Amit az emberek legkevésbé sem tolerálnak a konfliktuszónákban, ha a vallások prozelitizmus útján próbálnak téríteni. Számos olyan protestáns egyház van, akik mindenáron téríteni és keresztelni akarnak Afrikában. Ebben az esetben maga az állam utasítja ki őket az országból. Ha visszahúzódva, zárt körben gyakorolják vallásukat, akkor megtűrik őket, de amint agitálni kezdenek, távozniuk kell. Időnként keresztény csoportok is a prédikálás és a térítés elszántságával érkeznek. A  több évszázados tapasztalatunk azonban az, hogy az igehirdetést mindig a szeretet és a közelség konkrét tetteinek kell megelőzniük. Csak így lehet hiteles az általunk hirdetett evangélium.

Azt hiszem, hogy ez annak köszönhető, hogy az Afrikai Püspöki Karok és a helyi egyházak pasztorációja mindig egy közösségi egyházban valósult meg. Kis keresztény közösségek alapsejtként építik fel az afri-

kai egyházat. A keresztény közösségben a testvérek harmonikus egységben élnek, szolidárisak egymás iránt. Az összetartás, a kölcsönös felelősségvállalás alapvető érték az afrikai kultúrában. Kis közösség tagjaként egymás testvérei és nővérei lehetnek. Isten szavát közösségben megélni a felnőtt hit legfontosabb feltétele. Ettől lesz erős és megpróbált a hitük, és a reményük. Az afrikai ember szívében egy nagyon erős és kiolthatatlan lelki szomjúság van. Szüksége van egy rajta kívül álló vonatkozási pontra, a transzcendensre. Nem tölti be szívét csupán önmaga, hanem szüksége van egy nála magasabb létezőre, és keresi Isten megnyilatkozását. Pontosan emiatt válaszolnak nyitott szívvel és szabadon Isten szavára, és növekszik könnyebben szívükben a hit. XVI. Benedek „az emberiség lélegző tüdejének” nevezte Afrikát. Ferenc pápát is lenyűgözte az afrikaiak pezsgő lelkesedése. Mit adhat Ön szerint az afrikai ember Európa társadalmának?

A közösség felbecsülhetetlen értékét eleveníthetik fel az elszigetelt, magára hagyott európai ember számára. Az afrikai ember a közösség tükrében értékeli magát, soha nem individuumként. A személy hovatartozását determinálja a közösség identitása. A közösség életében minden embernek van meghatározott szerepe és feladata, az élet minden szakaszában. Senki sem alacsonyabb értékű csupán azért, mert túl idős vagy túl fiatal. Ezek a személyek kiemelt tiszteletben és törődésben részesednek. Egy másik fontos szempont, amelyet az európaiaknak újra meg kell tanulniuk, az élet szentségi mivolta, amely a fogantatás pillanatától a természetes halálig tart. Az élet olyan abszolút értékkel bír, amellyel nem lehet sem játszani, sem spekulálni. Azt hiszem, hogy ezt a két alapvető értéket az európai ember elvesztette, útközben elhagyta. Az élet abszolút értékét és az ember társas lény mivoltának közösségben való beteljesedését fel kell fedeznie, ha meg akarja menteni emberi mivoltát. Meg kell tanulnia bízni a másikban, és nem félelemmel tekinteni embertársára. Ha megnyílik embertársa másságára, csak akkor értheti meg és fogadhatja el őt. Csak így lehetünk egy igazságos és békés világ türelmes misszionáriusai.

Jó halál és jó halál? A Budapesti Szent Ferenc Kórház és a Párbeszéd Háza közös sorozata a Loyola Caféban. Előadó: Toldy-Schedel Emil főigazgató (BSZFK) Házigazda: Sajgó Szabolcs SJ igazgató (PH)

Március 22. 18h

Eszközök és az élet. A beültetett ideiglenes és végleges eszközös kezelés jelene, jövője és etikai kérdései

Április 26. 18h

Gép és halál. Etikai megközelítések Európában és a világban

Május 12. 18h

Sorozatzáró kerekasztal-beszélgetés

A program idején élőben, telefonon és interneten is várjuk az érdeklődők kérdéseit, hozzászólásait. Stúdiófelelős: Bonum TV.

április A SZÍV

7

VilágEgyház

Toldi Éva

HATÁROK KÖZÉ ZÁRT VÉGTELENBEN Mi az ideális az ember életében: a mobilitás vagy a stabilitás? Az elköteleződés megfoszt-e minket a szabadságtól? Létezik-e határok közé zárt végtelen? Bűnösek-e a vágyaink? A hűség útja a boldogság útja? – ezeket a minden embert érintő aktuális kérdéseket járta körül előadásában nemrég Baán Izsák, a bakonybéli Szent Mauriciusz Monostor szerzetese, novíciusmestere a veszprémi Szaléziánumban. Ennek kapcsán beszélgettem vele.

Ön előadásában Spinozát idézte: Az embert leginkább vágyai határozzák meg, hajtják előre életútján. A vágyak azonban néha teljesen ellentétes irányúak. Minden ember vágyik például a stabilitásra életében, ám menekül a változatlanság elől is. Feloldható egyáltalán ez a feszültség?

Valóban, mindannyiunkban ott van a vágy a stabilitásra. Arra, hogy valaki állandóan szeressen, elfogadjon minket. Ezért alapítunk családot, lépünk be baráti, lelki közösségekbe. Ám ugyanennyire vágyunk arra is, hogy ne legyen egyhangú az életünk, hogy változatosság, új kihívások nyissanak nekünk távlatot. S bizony felmerül a kérdés, hogy lehet ezekkel az ellentétes vágyakkal jól bánni, jól élni. Ha visszalépünk a paradicsomi történethez, azt látjuk, hogy Isten egy kertbe helyezte az embert, hogy azt művelje, gondozza, és ott mindent neki adott. Azért teremtett mindent e világon, hogy az ember a maga hivatását, küldetését meg tudja valósítani, hogy több legyen, hogy az legyen, akinek lennie kell, hogy kiteljesedhessen. Ez a vágy egyik olvasata. Ugyanakkor van a vágynak egy másik fajtája is, amikor a kígyó szavára az ember rádöbben, hogy ő nem Isten, s ezért kitör a paradicsomi stabilitásból, és Istennel egyenlővé, sőt Tőle nagyobbá kíván válni. Tehát létének alapjával, teremtőjével, Is8

A SZÍV április

tennel száll szembe, s ez elbukásához, bűnbeeséséhez, paradicsomi kiűzetéséhez vezet. E pillanattól kezdődik az az állapot, amiben mi élünk, amire Szent Pál azt mondja: a test és a lélek egymás ellen tusakodnak. Ez az áteredő bűn állapota. Az ember azt hitte, hogy az engedelmesség megtagadásával nagyobb szabadságot nyer, pedig valójában elvesztette az Isten által nyújtott szabadságot, melyet Ő gondviselő szeretetével kísért. Az ember számára Isten a paradicsomkertet adta, amely ugyan egy véges lehatárolt terep volt, de mégis végtelen, mert fölfelé nyitott. Ádám a Paradicsomban tökéletesen szegény volt, nem volt semmije, mégis tökéletesen gazdag is volt, mert minden az övé volt. Teljesen engedelmes volt, mert mindent Istentől kapott, s arra figyelt, amit Isten kért tőle, s ugyanakkor teljesen szabad is volt, mert ebben a térben bármit megtehetett. S mi történik ezután, milyen visszautunk van e paradicsomi állapotba? Szent Benedek Regulája úgy kezdődik: „Hallgasd meg, ó, fiam, mindazt, amit mondok neked, hogy visszatérhess az engedelmesség fáradságos munkája révén ahhoz, Akitől elszakadtál.” És válaszul adja Isten a megtestesülés és megváltás művét, Krisztust. Szent Bernát írja erről: az elveszett Paradicsom helyett kaptuk Krisztust. Vagyis, nincs egyenes visszautunk a Paradicsomba, de van egy ka-

punk, amelyen át beléphetünk, s ez a kereszt. Ezért olyan nehéz ez a dolog. Merthogy nem lehet már úgy élnünk, mint ahogy Ádám élt/cselekedett, csak úgy lehet, ha odaszegezzük magunkat valamihez, valakihez, s aztán őrajta keresztül kezdődik egy új élet számunkra, az istenkapcsolatnak egy új minőségével. A vágy negatív fajtája – mondta –, amikor az ember egyenlővé akar válni Istennel. Ez az uralkodási-, vagy hatalomvágy az emberben sokszor a szeretet utáni vágyat is fölülmúlja/megelőzi. Úgy tűnik, mintha velünk születne, és idővel egyre növekszik. Hogyan lehet, lehet-e ez ellen küzdeni az embernek?

Valóban, a vágy negatív fajtája, mikor az ember tudatára ébred és szeretne változtatni azon, hogy ő nem Isten. Felismeri, hogy bár a létezés teljességét kapta ajándékba, de létezésének alapja valaki Másban van. Az ebből származó feszültséget csak az ajándékozás és elfogadás logikája tudja feloldani: amit a bűntől vezérelve engedetlenül megragadni akarunk, azt az engedelmesség erőterében megmaradva megkaphatnánk ajándékba. „A győztesnek az élet fájáról adok enni, mely Isten Paradicsomában van” – olvassuk a Jelenések Könyvében (2,7). A hatalomvágy is egy a vágy sokféle dimenziójából. Alapvetően egyébként jó és Istentől belénk helyezett vágy ez, ha arra irányul, hogy életünk másokra is hatással legyen, hogy a bennünk növekvő élet másokat is növekedéshez segítsen. A bűntől sebzett ember azonban az isteni horizont elvesztésével megismeri a hatalom sötét arcát, a dolgok, élőlények eszközzé degradálását. Ember és ember között is új dinamika jelenik meg: az alávetettség és uralkodás („Te vágyakozni fogsz utána, ő pedig uralkodik rajtad” – Ter 3,16). Ennek a folyamatnak végső, tragikus állomása, amikor az ember a másik, a testvér kiteljesedésén való munkálkodás helyett annak megsemmisítésére tör (Káin és Ábel esete). A hatalomvágy ellenszere a szerzetesi hagyományban (s ez minden ember számára követhető) az irgalmasság gyakorlása és az imádság. Szeretettel fordulni a gyengék, betegek, szenvedők felé, segíteni másokat boldogulásukban, miközben az imádságban saját szempontjainktól egyre szabadabbá válva az üdvtörténet szempontjából nézünk önmagunkra, emberi kapcsolatainkra, a hatásra, amit ki tudunk fejteni mások életében.

Fotó: www.sapientia.hu

k

április A SZÍV

9

VilágEgyház

Az elköteleződés alapja a megérintődésre való képesség – hangzott el az előadásban. Milyen lehetőségeket, eszközöket lát, tud említeni a mai „digitális és virtuális vezérlésű” világban a fiatalok számára, amely a papság-szerzetesség, avagy a házasság vállalásához fakaszthat vágyat?

E téren komoly kihívások állnak az emberek előtt. A virtuális valóság képernyőjén a legfőbb, a leghangosabb értékek az erő, hatalom, hírnév, függetlenség, keménység. Az emberek ezek nyomában loholnak. Isten, vagy a másik embertárs hívó szava nem jut el hozzájuk. A megérintődésre való képesség azt jelenti, hogy az ember felfedezi: a hívás hozzá szól. Nem a tisztelt előfizetőnek, a kedves vásárlónak, az „ügyfelünknek”, hanem személyesen neki. A mai kommunikációs hangzavarban néha nehéz is meghallani, megérteni azt a belső megszólító hangot, amely Istentől érkezik hozzánk. Az elköteleződésnek e mellett másik fontos összetevője a tapasztalatszerzés és a közös múlt. Amikor Isten megszólítja népét az Ószövetségben a Sínai-hegyen, akkor nem úgy kezdi, hogy ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, hanem úgy, hogy én vagyok a Te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, tehát van nekünk egy közös történetünk. Ha te szövetséget kötsz velem ma, ezt azért tudod megtenni, mert láttad, hogy ki vagyok én, tudod, hogy mit éltünk már meg közösen. Jézus is azt mondja a Jó Pásztorról való példabeszédben (Jn 10), hogy a juhok ismerik az Ő hangját. A szerzetesi létben az elköteleződés alapja is ez: a szerzetes tudja, hogy Jézus az, akire bármikor hagyatkozhat. Az elköteleződés aztán nem egy pillanatnyi döntés vagy állapot, hanem egy folyamat része. S azt gondolom, hogy ma, amikor egy-egy párkapcsolat néhány hónap alatt eljut az intimitás totális szintjére, az első krízishelyzetben többnyire szét is szakad. Mert ebben közös múltról, közös tapasztalatról nem is beszélhetünk. Megérintődésre való képességünk vagy képtelenségünk mögött azonban legtöbbször a gyengeség és törékenység elfogadása/el nem fogadása áll: a másoké, a magunké, a világé. Saját gyengeségeink 10

A SZÍV április

felé pedig – Szent Bernát szerint – mások gyengeségén keresztül vezet az út: aki szeretné, hogy a szíve megérinthető, élő legyen, aki szeretné, hogy saját nyomora szíven találja annyira, hogy kész legyen egy életre szóló kalandra indulni Istennel, vagy egy társsal, egy közösséggel, annak először mások nyomora felé érdemes fordulnia. Aki került valós, közeli kapcsolatba mélyszegénységben élőkkel, fogyatékosokkal vagy súlyos terheket hordozókkal, az érti, miről beszélek. Elköteleződés és hűség szorosan összefüggenek. De a hűség nemcsak a családos vagy a papi-szerzetesi hivatás betöltésében főszereplő. Fontos területe a hűségnek a munka világa is. E téren is Isten ad az embernek talentumokat, hivatást, küldetést. Pedagógusként sokszor szembesültem vele, hogy az Istentől kapott tehetség miként kallódhat el az érvényesülés és az anyagiak által behatárolt világban…

Ma a hivatás kérdése többnyire csak érett felnőttkorban kerül fókuszba. Huszonévesen még vonzó perspektíva a karrier, a nagy fizetés, a transzcendens célok még nincsenek előtérben. A baj ott van, amikor már felmerül, megfogalmazódik a hivatás/küldetés kérdése, de az ember nem válaszol, hanem benne marad a céltalan mókuskerékben, olyan kompromisszumokban, amelyektől az életereje elapad. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedben közösségeinkbe 35 év körüli fiatalok kérték a felvételüket. És az sem, hogy a Compostellába vezető úton gyaloglók döntő többségét – vallási háttérrel vagy anélkül – az foglalkoztatja, mi van a szakmai karrieren túl, hogy a szerep, amivel azonosult felnőtt életének első évtizedeiben, mennyire köti gúzsba, mennyiben gátolja valódi céljai megvalósításában. A foglalkozásbeli hivatáshoz való hűség – akárcsak a párkapcsolati – lemondással jár. Az értelmetlen, de jól jövedelmező és a szerényen dotált, de értelmes tevékenységek között időnként nehéz a választás. Ahhoz, hogy valaki a hivatásához való hűségből nemet tudjon mondani az anyagilag előnyösebb ajánlatra, naponta fel kell tennie a kérdést, hogy ezzel mit nyer, s hogy valójában mi a fontos számára. Világosan kell látnia, hogy minek hol a helye és mi az értéke az életében, hogy fontos a megélhetés, az anyagi létbiztonság, de a boldogság másból fakad.

aLapgondolat Görföl Tibor

ISTEN TÜRELMES RENDJE A világ folyamatainak, viszonyainak és struktúrájának alakulásával kapcsolatban még a legfőbb angyalok is folyamatosan új dolgokkal szembesülnek, vagyis még az angyalok sem tudják előre, hogy miként alakulnak a világ és a történelem legbelső eseményei – mondotta egykor Aquinói Szent Tamás. Akkor mit tudunk elmondani mi, emberek arról, hogy milyen módon vesz részt Isten a történelem irányításában? k

április A SZÍV

11

aLapgondolat

donsága volt ‒ és nem utolsósorban ebben különbözik mai formájától, amely jobbára megfáradt tekintettel néz végig mindazon, ami egykor felrázóan meglepő volt, ma viszont már csak magától értetődőnek számít.

A TÖRTÉNELEM NYITOTTSÁGA A történelem iránti fokozott érdeklődés rendszerint olyan időszakokban figyelhető meg, amelyekben a történelmi események komoly megrázkódtatást okoznak a kor embereinek. Nyilván nem véletlen, hogy a történelemről kidolgozott első átfogó keresztény gondolatmenet pontosan az 5. századi nagy népvándorlási hullám idejére esett: Ágoston Róma feldúlása után próbálta tisztázni, hogy a világ folyásán belül milyen viszonyban állnak egymással az isteni és az istenellenes erők. Egy-egy korszak történelmi tájékozódási kísérletei és a történelem vizsgálatából leszűrt megállapításai persze elsősorban nem magukról az időbeli eseményekről árulnak el lényeges dolgokat, hanem arról a korról, amelyben megszületnek. Aki tudja, hogy valamely konkrét időszak embereit mi foglalkoztatja a saját történelmükből, az egyúttal azt is tudja, hogy miként tekintenek saját magukra: a múltjuk és a jövőjük fontos kérdései egyben a saját fontos kérdéseik is. Ezen a téren történetének kezdetén a kereszténységnek elsősorban olyan törekvésekkel kellett felvennie a küzdelmet, amelyek azt célozták, hogy pontosan kiszámítható legyen a történelem menete. Több olyan szellemiség is létezett ugyanis az ókorban, amely számokkal, aránypárokkal, precízen rögzíthető számszerű viszonyokkal mintegy jól áttekinthető térképet igyekezett készíteni az idő folyamatáról. A kiszámíthatóságnak ebbe az igényébe ékelték bele a korai keresztény gondolkodók a történelem nyitottságáról vallott meggyőződésüket, lényegében annak az elemzését, amit ma üdvtörténetnek nevezünk. Azt próbálták bemutatni, hogy bár visszatekintve szabályos rendet alkotnak a kereszténységre mutató előjelek és maguk a keresztény események (például a messiási jövendölések és a messiási tettek), előre nem volt kiszámítható semmi, mert a történelem menetében folyamatosan új és váratlan események következnek be. A korai kereszténység egyik legalapvetőbb tapasztalata pontosan a lelkesítő újdonság, magának a kereszténységnek a felemelő új12

A SZÍV április

A történelmi érdeklődéssel kapcsolatban ma talán három alapvető tendencia állapítható meg. Egyrészt a múlt megismerésének szándékát gyakran felváltja a jövő kifürkészésének igénye. És mi sem jellemzőbb a mai viszonyokra, mint hogy a számos bizonytalanságtól és kiszámíthatatlanságtól kínzott történelmi ember még a kiszámítható jövőbeli tragédiát is nagyobb készséggel fogadja, mint saját korának bizonytalanságait. Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy a küszöbön álló véget, a küszöbön álló kozmikus pusztulást jövendölő előrejelzések időről időre óriási figyelemben részesülnek: úgy tűnik, még mindig jobb a kiszámítható pusztulás, mint a kiszámíthatatlan történelmi út. Másrészt a múlt elmélyült és beható vizsgálata gyakran szervesen összefügg a saját kor és a saját identitás fontosnak tartott vonásaival (akik például előszeretettel emelik ki a magyarok különleges európai helyzetét, szívesen kutatják népük ázsiai előtörténetét, aminek érdekes és ijesztő megnyilvánulásai egyaránt vannak). Harmadsorban, különösen a vallásosság síkján, teljesen el is sorvadhat a történelmi idő iránt tanúsított figyelem. Ahhoz ugyanis szükség van valamilyen lelki és szellemi tágasságra, hogy az egyéni vallásosság kérdései meg tudjanak nyílni a történelem és az univerzum nagy problémáira. Ilyen szellemi tágasság nélkül az egyéni vallási tudat és lelkiség beéri a személyes élet visszásságainak, nehézségeinek és problémáinak boncolgatásával. Minden gyakorló lelkipásztor tudja, hogy a saját életének nyomorúságaira megoldást kereső száz keresztényre jó, ha egy olyan jut, akit az üdvtörténet nagy dilemmái nyugtalanítanak. Pedig arra is vannak szép példák, hogy a belső élet fokozatos gazdagodásával és tágulásával párhuzamosan az ember érdeklődése önmaga helyett egyre inkább a kozmosz és az idő nagy összefüggéseire kezd áthelyeződni. Végső soron persze ez lenne a keresztény lélek normális mozgása, hiszen élettörténete és belső növekedése során a keresztény ember folyamatosan új és nagy dolgokat, a világ és az idő új és nagy összefüggé-

seit fedezi fel, amelyekhez képest a saját apró-cseprő De nemcsak egyszerűen az a kérdés foglalkoztatta az gondjai egyre inkább eltörpülnek. Ugyanakkor jellemelső évszázadok keresztényeit, hogy miért pont egyetző, hogy egészen a 7. századig (Hitvalló Maximoszig) len meghatározott időpontban következett be Isten kellett várni arra, hogy olyan aszketikus-spirituális mű megtestesülése, hanem azt a kérdést is felvetették, szülessen, amely nem a spirituális pszichológia vahogy miért ilyen későn. Miért kellett oly hosszú időlamilyen dilemmáját helyezi nek eltelnie, mire megmenea középpontba, hanem azzal külhetett az ember, beléphetett A Jézus Krisztusig húzódó a kérdéssel kezdődik, hogy történetének végső korszakámiért lett Isten emberré. Már ba, s olyan távlat nyíljon előtte, folyamatban minden Isten ennyi is elég lenne annak megamelyet a korábbi nemzedékek művészi elrendezéséről és sejtéséhez, hogy Maximosz kisorának nélkülöznie kellett? vételesen nagy szent volt. Érdekes, hogy noha a korai ketürelméről tanúskodik. reszténység mindössze néhány ezer évnyi időtávval számolt ISTEN TÜRELME AZ IDŐBEN (a világ egész történetét nem tartották hosszabbnak Ebben az időszakban még nem tűnt el a színről az a ennél), a hosszú előkészület és várakozás problémája ma már inkább furcsának és szokatlannak tűnő kérdés, sokkal elevenebben foglalkoztatta, mint a mai kereszhogy Isten miért pont abban a meghatározott történeltényeket, akik már évmillárdokból többet látnak mömi korszakban lett emberré, amelyet az Újszövetség göttük, mint ókori társaik évezredekből. Miért ilyen későn jelent meg Isten emberként a történelem polapjairól megismerhetünk. A kérdés mögött húzódó rondján? Miért kellett ennyi időnek eltelnie? gondolkodásforma önmagában is érdekes, mivel azt feltételezi, hogy a történelemben végzett isteni cseErre a jellegzetesen ókori, valójában viszont ma semlekvésnek van valamilyen megragadható, kiolvasható és megérthető rendje, azaz nem csupán az üdvtörtémivel sem kevésbé érdekes kérdésre az első keresztény neti események elfogadása és tudomásul vétele lehet gondolkodók többnyire úgy adtak választ, hogy rámutattak Isten alkotóművészetére és türelmére. A  törtéa feladatunk, hanem történelmi törvényszerűségek kunelmi időben az „előrehaladás rendjét” fedezték fel, tatásába is bátran belefoghatunk ‒ magától értetődően olyan időbeli folyamatot, amely a második századi persze mindig csak utólag, az események bekövetkezte után. Irenaeusnál, minden idők egyik legelevenebb szelleménél különös, de egyben megnyugtató jelzőket kap: Eleinte különösen fontosnak tűnt az a tény, hogy Jézus a galliai teológus szerint az előrehaladás rendje mindeszületésének idején ritkaságszámba menő béke honolt nestől gyengéd, finom, békés és türelmes rend. A Jézus a római birodalomban. Ennek azért tulajdonítottak Krisztusig húzódó folyamatban minden Isten művészi nagy jelentőséget, mert békés viszonyok nélkül a keelrendezéséről és türelméről tanúskodik, mert az üdvreszténységnek nem lett volna módja a kibontakozásra történet ritmusa isteni szabályozottságról, nagyvonalú és a terjedésre. A mai történészek némileg hasonló oktágasságról és kiváró nagylelkűségről tanúskodik. Az fejtéssel állítják, hogy a római birodalomban beszélt ókori emberhez különösen közel állt a nevelés eszméje, egységes görög nyelv és a birodalom fejlett infrastruks maga Irenaeus is fontosnak tartja a pedagógiai szemtúrája nélkül alig lett volna esélye az új vallási mozpontot. Az alapgondolata csodálatos és lenyűgöző: az galomnak az életben maradásra. Lehet azt mondani, eleinte gyermeki állapotban lévő emberiségnek foko- k hogy ezek túlságosan emberi szempontok, de érdemes elgondolkodni azon, hogy bár kimerítő magyarázatot nem adnak, azért tanulságos szempontokkal járulnak hozzá a történelemben érvényesülő isteni logika megértéséhez. április A SZÍV

13

aLapgondolat

berségét mállasztja szét”. Ez nyilván merész állítás, de minden vitathatósága mellett is felhívja a figyelmet arra, hogy milyen nagy játékteret tulajdonított a korai kereszténység az időben tanúsított isteni türelemnek. zatosan hozzá kellett szoknia ahhoz, hogy befogadja és „elbírja” az isteni valóságot, az isteni életet, s amíg a hozzászoktatás pedagógiai folyamata zajlott, Isten nem jelenhetett meg éretlen teremtményei között. A megszokás voltaképpen kettős folyamat: egyrészt az embereknek hozzá kell szokniuk ahhoz, hogy befogadják Istent, másrészt Istennek ahhoz kell hozzászoknia, hogy az emberben lakozzon. Az isteni irgalom e „csendes és lassú” érvényesülését az ókorban még nehézségek nélkül nevezték Isten rendjének, Isten türelmes rendjének.

ÉS MA? A rendezettségre, a megformáltságra, a részek arányos és megfelelő illeszkedésére oly érzékeny korai kereszténység „esztétikai” szemléletmódja ma már könnyen idegennek tűnhet, főként azután, hogy a történelemből inkább a ziláltság, a megtörtség, a hiányok és a rendezetlenség mozzanatai domborodnak ki annak szeme előtt, aki megpróbálja áttekinteni. Akkor mégis mit tudnak nyújtani ebből a szempontból az ókori keresztények kései utódaiknak? Talán három dolgot.

Isten nevelői türelmére azért is szükség volt, mert a Először is annak a felismerését, hogy a történelem történelem folyamán mindenféle kényszer alkalmazávalódi és lényegi dimenziója maga az üdvtörténet, sa nélkül kívánta hozzászoktatni magához csetlő-botazaz minden egyes folyamat és minden egyes eseló teremtményeit, és szüntelenül tiszteletben tartotta mény vagy az üdvösség, vagy a kárhozat történetéaz ember szabadságát. Ezért állíthatja Irenaeus, hogy nek részét alkotja. A történelmi szem nem mindig látja tisztán, hogy milyen előjellel rendelkezik az, ami Isten részéről a történelemben kizárólag meggyőzés, biztatás és tanácsadás érvényesül, erőszak és kényszer éppen történik, de e két szélső póluson kívül nincsen sohasem. Isten türelmes nagylelkűségének az is része, más végső viszonyítási pontja. Másodsorban azt a láhogy megengedi az úgynevezett kettős megismerést, az tásmódot, amely az egész történelemben Isten saját ellentétek megismerését, magyarán azt, hogy az ember maga elfogadtatására irányuló erőfeszítésének megaz isteni pedagógia célkitűzésével ellentétes dolgokat nyilvánulását fedezi fel. Mennyire más szemmel közelíthetnénk meg például a vallások szerteágazó töris megtapasztaljon, s ezeknek a keserű tapasztalatoknak az alapján kezdje becsülni ténetét, ha el mernénk hinni, mindazokat a pozitívumokat, hogy a vallásokban is maga Szükség van valamilyen lelki amelyekben része lehet. Isten Isten próbálta megismertetni türelmes nagylelkűsége „abban és szellemi tágasságra ahhoz, és elfogadtatni magát az emállt ‒ fogalmaz az egyházatya beriséggel! Harmadsorban az hogy az egyéni vallásosság ‒, hogy megengedte: az ember istenkép szempontjából is tarmindenen átkelve tapasztalat togat elgondolkodtató felvekérdései meg tudjanak nyílni révén tanulhassa meg, mitől téseket a türelmes Isten pedaa történelem és az univerzum gógiájáról rajzolt ókeresztény szabadult meg, és így mindörökre hálás maradjon Istenkép. Könnyen lehet, hogy a nagy problémáira. nek”. Sőt nemcsak azt emeli ki, történelmi cselekvők közül hogy az ember „az ellentétek maga Isten az, aki a leginkább megtapasztalása révén válik gyakorlottá a jóban, s megkész az alkalmazkodásra: a sokszor fafejűen makacs erősödik ahhoz, hogy megmaradjon az Isten iránti enés vaksi emberiséggel ellentétben Isten megindítóan gedelmesség állapotában”, de annak kijelentésétől sem komolyan veszi a vele kapcsolatban álló ember tényriad vissza, hogy „aki elhúzódik a kettős megismeréstől leges és konkrét állapotát. Kell ennél vigasztalóbb és a kettős szellemi érzékeléstől, az rejtetten a saját emókeresztény örökség? 14

A SZÍV április

Laurinyecz Mihály

A TÜRELEM ERÉNYÉRŐL Amikor filozófusok, de antropológusok, teológusok is a türelemről beszélnek, sokszor nem pontosítják, hogy igazában mit is értenek alatta. Hiszen jelentése magában hordozza: 1. az idő kivárásának kérdését, 2. az emberre kívülről érkező megpróbáltatás elviselését, 3. a toleranciát, mint a minket csak áttételesen érintő dolgot, mások elviselését, élni hagyását. k április A SZÍV

15

aLapgondolat

a

A három közül a második az, amely leginkább tudatos erénykategóriaként jelent meg a múltban. Amikor akár egy másik embertől, akár a természetből, vagy saját hibájából, saját döntése alapján fölvállalt terhekben, megpróbáltatásokban megnyilvánuló nehézségek okoztak komoly tennivalót, és azokban kellett megmutatnia béketűrését, kitartását, erényes türelmes mivoltát az embernek. A tolerancia tartalma mint a véleménykülönbség, a különböző értékek, értékszemléletek, életvitelek tiszteleten alapuló elfogadása aránylag újkori jellegzetességnek számít, hiszen a világ hosszú időn keresztül nem nagyon tűrte a véleménykülönbségeket, a szólásszabadság újkori vívmány. Amíg az elviselés az erősséggel és a bátorsággal, kitartással, a tolerancia a szelídséggel, alázattal, nagylelkűséggel, tisztelettel, a bölcsességgel vagy az okossággal kapcsolódik, addig az idő-türelem a hűséggel, a várakozással, tervezéssel, előrelátással egy. Minden kor embere számára az számít erkölcsi helyzetnek, amelyben szabad és tudatos döntést tud hozni. Arra vonatkozóan van felelőssége, amit befolyásolni tud. Hosszú ideig a türelem erényében leginkább az elviselés, az eltűrés kapott hangsúlyt, ami az erősség mint sarkalatos erény része. Az időt gyorsítani, vagy lassítani nem tudja az ember, a természet rendjébe pedig hosszú-hosszú ideig alig volt beleszólása. Időmegtakarítása a technikai vívmányok megvalósulásával bontakozhatott csupán ki. Nem tenyésztett állatokat fogyasztásra, hanem türelmesen várt, hogy a vad beleessen a csapdába. És bár ezekben a kérdésekben nagyon nagy előrelépést jelentett például a kézi fegyverek, a tűz, a kerék feltalálása, vagy a ló mint közlekedési eszköz bevonása, igazi áttörést mégis a robbanómotor, az elektromosság, jelenleg pedig a digitális eszközök bevonása jelentett/jelent ezen a téren. De a tudás megszerzése, az információ elérésének ideje is nagyon befolyásolta az ember türelemhez, mint időt érintő fogalomhoz való viszonyát. A türelemről alkotott fogalmi jelentésünk kibővült és már nem csak a béketűrést jelenti, hanem a dolgok megtörténésének idejéhez

16

A SZÍV április

való viszonyunkat is. Az idő kihasználása válik erkölcsi kérdéssé, mint például a szabadidő felhasználása. Erről a középkorban még nem igen lehetett szó…

A TÜRELEM A LÉLEK GYÜMÖLCSE A kifejezéssel az újszövetségi iratokban mindhárom jelentésében találkozunk: a türelemből, ami a Lélek gyümölcse (Gal 5,22), kipróbált erény lesz (Róm 5,4), van belőle sajátosan krisztusi türelem (2Tessz 3,5), ami a természetfeletti szeretet egyik tulajdonsága (1Kor 13,4), mindenki iránt gyakorolandó magatartás (lásd tolerancia) (1Tessz 5,14). De maga az Isten is türelmes hozzánk (Róm 3,25), akinek a türelmét megtapasztalni nem más, mint maga az üdvösség (2Pt 3,15). Elviseli a fájdalmat (1Pt2,19), a szenvedést (1Pt 2,20), kivár, Jézus második eljövetelére vonatkoztatva (vö. Jel 1,9). Érdekes módon bontakozik ki egyszerre a türelem több szempontja a 2. Péter levél 3. fejezetében: „3[…] értsétek meg, hogy az utolsó napokban csúfondáros gúnyolódók fognak fellépni, […] és azt mondják: »No, hol van (Krisztus) megígért eljövetele? Amióta atyáink meghaltak, minden marad úgy, ahogy a teremtés kezdetétől volt.« […] 8Szeretteim, főképp egy dolog ne kerülje el figyelmeteket: az, hogy egy nap az Úr előtt annyi, mint ezer év, ezer év pedig annyi, mint egy nap. 9 Az Úr nem késik ígéretét teljesíteni, ahogy némelyek késedelmeskedésnek tartják, hanem türelemmel viseltetik irántatok, mert nem akarja, hogy valaki is elvesszen, hanem hogy mindenki bűnbánatot tartson. […] 12hiszen várjátok és siettetitek Isten napjának eljövetelét, amikor is az egek lángba borulnak és felbomlanak, az elemek a tűz hevétől megolvadnak. 13Mi ígérete alapján új eget és új földet várunk, az igazságosság hazáját.” Mondhatjuk azt, hogy a bűnbeesett emberiség visszaélt Isten türelmével, aki nem akarja a vesztünket, de Noé idejében már megbánta, hogy embert teremtett, ezért vízözönt bocsájt a földre, okulásunkért, megmentve az emberiség írmagját. (Talán Isten elvesztette a türelmét??? vö. Ter 6,6) Isten tehát a maga végtelen türelmében is tud határidőket szabni. Bár Őelőtte egy nap és ezer év nagyon könnyen felcserélhető… Az embernek a sok isteni tulajdonság között megtetszett ez is. Olyan akart lenni, mint az Isten, aki úr tér és idő fölött is, bele tud szólni akár még Isten idejének siettetésébe is, miként sietteti az Úr napjának eljövetelét (lásd 12 vers).

Kérdés, hogy mivel lehet siettetni ezt az eljövetelt… De rosszindulatú szempontként megjelenő) magatartásét. A mukésleltetni is tud az ember, akár még a jó uralmát is, méglasztást is mint inkább általános dolgot fogalmazzuk meg, de pedig a rossz emberi magatartással, ahogy arról Ámosz azt például ritkán gyónjuk, hogy nem jól gazdálkodtam az próféta ír (Ám 6,3), de fordítva, még a gonosz elhatalmaidőmmel. Bár mindig rohanunk, kapkodunk, mégis késünk. sodását is lehet késleltetni a jóval (vö. 1Tessz 2,6–7). S nem vesszük észre, hogy mindez egyszerűen abból fakad, Nem véletlen, hogy Aquinói hogy ott van-e a türelmet megalaSzent Tamás is a Lukács evanpozó erényünk szempontként: az Birtokában vagyunk-e gélium (v.ö. Lk 21,19) vulgáta előrelátás? Nem véletlen, hogy latin szövegére utalva így ír: már a gazdaságban is beszélnek a lelkünknek, „Az ember a türelem által birto„késleltetésről”, amikor az egyvagy a lelkünk birtoka valami kolja saját lelkét.” szeri jutalom elérését felfüggeszValamilyen esemény gyorsítása, tik a hosszú távú kölcsönös előmásnak? lassítása, elérésére fordítandó idő nyök érdekében. De azért ez még kérdésköre ez. Vagyis a türelemé, ritka jelenség… de annak elfogyásáé is. Rohanó világról beszélünk, gyorsElgondolkodtató egy videoklipben a kérdés: Mennyit éttermekről, még az autóból sem akarunk kiszállni, ha akár ér egy év? Kérdezd meg az ismétlésre bukott diákot! enni akarunk. De mozizni is mozizhatunk, telefonálhatunk, Mennyit ér egy hónap? Kérdezd meg a koraszülött baba tévézhetünk, videózhatunk, rádiót hallgathatunk közlekedés édesanyját! Mennyit ér egy hét? Kérdezd meg a hetilap közben. Technikai eszközeink segítségével egy időben hallszerkesztőjét! Egy óra értékéről kérdezd meg azt, aki legathatunk zenét, írhatunk egy tanulmányt és „csetelhetünk” késte a vonatot. Egy másodperc értékéről kérdezd meg akár több emberrel is egyszerre. Bármikor belépünk vagy azt, akinek ennyi kellett ahhoz, hogy elkerülje a balesekilépünk, időtől függetlenül elküldünk egy vásárlási megtet. Egy századmásodperc értékéről pedig kérdezd meg rendelést, elintézünk egy feladatot, akkor szánunk időt biaz olimpiai ezüstérmest... zonyos tevékenységekre, amikor az nekünk tetszik, vagy Igen, így van ez egy bizonyos kategóriarendszerben… inkább bármikor, sőt, állandóan. Ez az online életforma, De van a világunknak olyan része, ahol nem működik vagyis az, hogy szüntelenül jelen vagyok, jelen akarok ez a szemléletmód. Ahol pazarolnunk kell az időnket, és lenni, egy új erkölcsi kihívást jelent. Tudunk-e élni ezzel a nem szűkíthetjük le negatív következmények nélkül azt. ténnyel? Az állandó bekapcsoltsággal, rögtönszerűséggel? Ez az emberi kapcsolatainknak a kérdése. Bár vannak az Megtakarítjuk-e az időt? Több lesz belőle? Jobban tudunk egymásra fordított időkben is különbségek: más egy órát vele gazdálkodni? Birtokában vagyunk-e a lelkünknek, leülni és beszélgetni akkor, mikor nap mint nap együtt vagy a lelkünk birtoka valami másnak? vagyunk, vagy más egy 25 éves érettségi találkozón ugyanannyi időt eltölteni valakivel. Nem véletlen a szeMENNYIT ÉR EGY ÉV? retetnyelvek között a minőségi idő kategóriája. Beleszólunk a dolgok lefolyásának idejébe. „Mennyi Itt nem gyorsíthatunk. Az odafigyelést nem lehet konideig tart?” Határidőket tartunk számon, akár jogvesztés zerválni. Nem lehet felgyorsítani. Emberi kapcsolatajelleggel. Hasznos időt számolunk, miközben hasznosíinkban egyet lehet: ott lenni. Jelen lenni, teljesen. Mert tani akarunk minden percet. az oda nem fordított időt visszahozni nem lehet. A szeErényként tartjuk számon a türelmet, vagyis begyakoretet türelmes. Vagyis jelen van ott és akkor, amikor emrolt, szabadon választott cselekvés kategóriája ez, ami bertársunknak szüksége van rá. tulajdonságunkká válik. A türelem: a természetfölöttien pazarló szeretet. Milyen a viszonyunk, attitűdünk, ha arról van szó, hogy mennyi időnk van, hogyan alakítjuk azt? Nem véletlen, hogy időgazdálkodásról beszél korunk embere. De ebbe ritkán veszi bele a türelem mint erény fogalmát. Sokkal inkább a hasznosságét, az előrelátásét, számító (és itt nem kifejezetten április A SZÍV

17

aLapgondolat

Kovács Éva

Teremtő

türelem „Amikor itt van az ideje… Hirtelen az a Pilinszky-kép jut eszembe, hogy nyílegyenes labirintus: ha visszafelé nézünk az életünkben, rácsodálkozunk, hogy hiszen ez egyértelműen előre, az Isten országa felé mutat. De ezt csak hátrafelé tekintve, számot vetve az életünkkel tudjuk észrevenni, amikor benne vagyunk, akkor nagyon kanyargósnak éljük meg az életet, és jól is van ez így” – tűnődik Urbán József piarista arról a pillanatról, amikor újra és újra kapcsolatba kerülünk a kegyelemmel. Éppen csak megérkezett Magyarországra és mindössze néhány napig lesz itthon, amíg lelkigyakorlatot kísér. Hogy áll most a türelemmel?

Mindig a szó, a nyelv az, ami először megfog és elkezdem ízlelgetni. A magyar változat sok negatívumot tükröz számomra: megtűrni valamit, egy darabig nem venni tudomást róla, majd leszámolni vele. Más nyelveken – főleg a latin nyelvterületeken – a patientia van benne, ami szenvedést jelent. Ez más képzetet kelt bennem, azt, hogy kitartok ebben a helyzetben. Vállalom a szenvedést, de nem azért, hogy az indulataimat majd ráeresszem arra a rosszra, ami most fájdalmat okoz, hanem azért, mert valószínűleg hittel megyek bele ezekbe a szituációkba és bízom abban, hogy valami jó sül ki az egészből. Olyan hozzáállást is igényel ez a jelenlét, ami hordozást jelent. Talán ez a harmadik mozzanat, ami kapcsolódik ehhez a szóhoz, hogy hordozni. Akár a másikat, aki most valamiféle szenvedést, akár azt az ügyet, ami nehézséget okoz, és várni, hogy megérjen belőle valami jó. 18

A SZÍV április

André Louf mondja, hogy a türelem a Lélektől kapott belső szabadság egyik jele. Mi, akik időt kaptunk itt a Földön, mikor bánunk felelősségteljesen és bizalommal az idővel?

Érdekes feladat másoknak időt adni. Úgy is, hogy odalépek a másik mellé, jelen vagyok az életében, odaadom az időmet, odaadom magam; meg úgy is, hogy bevárom a másikat és így adok neki időt a magaméból. Bevárom, míg ő a saját életében odaér, hogy mi igazán tudunk találkozni, igazán össze tudunk fogni és együtt tudunk tenni valamit. Akkor, amikor a saját időnkről a türelem szemszögéből gondolkozunk, hívő, istenkereső emberként jó arra is gondolni, hogy ennek az alakítását átengedem Istennek és Rá hagyatkozom, tulajdonképpen Istennek adom az időmet. Kinyitom a saját életem történetét Isten felé és engedem, hogy Ő nyisson medret annak az időnek, ami az életemmel azonos. Biztos, hogy ez is az élet egyfajta türelmes, kegyelmi időszakként való megélése. Azzal a

soknak. Abból jó fog kijönni. Így lett. Elmúltak a rossz érzéseim, jól éreztem magam, barátaim és nagyon sok éltető kapcsolatom lett. Úgy vált ez a szakasz az életem részévé, hogy nagyon nem szeretném, ha máshogyan lenne. Azóta is sokszor tapasztalom, amikor valamilyen nehéz helyzetbe kerülök, vagy vagyok belehívva akár elöljárói szó által, akár valamiképpen a gondviselés révén élethelyzeteken keresztül, hogy érdemes vállalni a nehézségeket. Nem szabad túl hamar föladni, hanem bízni kell abban, hogy ha gyöngének érzem is magam egy-egy szituációban, ha úgy érzem is, hogy nem fogok tudni megfelelni dolgoknak, mégis valahogy Jézusban bízva belevágok, és az a tapasztalatom, hogy érdemes, mert élet fakad ezekből a helyzetekből. A türelem és az életfakadás közel lehet egymáshoz.

reménnyel, hogy igenis adódnak benne olyan pillanatok, amik nagyon sűrített módon jelenítik meg és teszik kézzel foghatóvá, megtapasztalhatóvá a kegyelmet, és ilyenkor tényleg azt mondhatom, hogy ezek kairoszok. Idén éppen huszonöt éve lesz, hogy örökfogadalmat tett. Mikor és hogyan tapasztalta meg a türelem vajúdásának szabadságát vagy éppen súlyát?

Többször volt olyan helyzet az életemben, amikor valamiféle türelemre, illetve ráhagyatkozásra volt szükség, és ebben szerepe volt az elöljáróimnak. Például 1993ban az első jelentős áthelyezéskor Budapestről – ahol a növendékéveimet töltöttem – Szegedre. Emlékszem, hogy az első hónapok nagyon lassan teltek és megszenvedtem ezeket. Idegennek éreztem magam. Utólag nagyon egyértelműen látszik, hogy fontos volt mégis kitartani és bízni abban, hogy az az elöljárói szó, ami engem odahelyezett az jó, az velem jót fog tenni. Nem egyszerűen nekem jó, hanem az életemnek jó, meg má-

Ha arra tekintek, hogy hogyan is fakad és növekszik az élet, a kis herceghez kapcsolhat minket, ahhoz, hogy mit jelent egy rózsa növekedését kivárni. Mert az a szépség, amit egy rózsa hordoz, csak egy adott növekedési időszak után tud megjelenni. Nem lenne jó senkinek – elsősorban a rózsának nem – ha túl hamar élvezni akarnánk és szétfejtenénk a bimbódzó életet, de mi is rosszul járnánk, mert sokkal kevesebbet kapnánk, mint akkor, ha engedjük, hogy ez az élet időt kérjen magának, és ezt az időt, amire szüksége van, meg is kapja. Megérhessen, önmaga lehessen, fölnövekedjen. Ugyanezzel találkozom az iskolában is a gyerekek életében, főleg kamaszokra gondolva, akik tudnak pimaszok meg nyersek lenni. Nem visszavágni ezt a bimbódzó életet és igazságkeresést, ami nagyon elevenen benne van a kamaszokban, nem arcul ütni és letörni ezeket, hanem bizalmat szavazni a bennük lévő keresésnek. Talán ugyanezzel a fájdalommal találkozhatunk az emberi kapcsolatokban, vagy amikor a lelkivezető már látja, hogy „zajlik az Élet”, de az, akit kísérnek, nagyon türelmetlen.

Hiába szeretné az ember a saját életét hamarabb érettségre juttatni, nem tudjuk fölgyorsítani a magunk életét k

április A SZÍV

19

aLapgondolat

és az érés folyamatát, ezeknek megvan a maga ritmusa, és saját magunkkal kapcsolatban is türelemre vagyunk híva. Bármennyire szeretnénk is, nem tudjuk megelőzni magunkat, ott tartunk, ahol vagyunk. Saját magunkat nem tudjuk megelőzni, mert orra bukunk. Ez az orra bukás is hozzátartozik az érési folyamatainkhoz. A lelkivezetettekkel kapcsolatban az van bennem, hogy mintegy maguktól megtörténnek ezek az orra bukások, és ez így jó, mert segít valamiféle kijózanodásban, a saját valóságom elfogadásában. Annak elfogadásában, hogy most még itt tartok, és nem ott, ahol szeretnék. Másfajta türelmetlenséget tapasztal szerzetesek körében, más típusú kérdések foglalkoztatják őket?

Nem. Mindenkit foglalkoztat a saját gyöngesége, mindenkinek nehéz feladat saját magát elfogadnia, és mindenki kapcsolatokban él. Ez egy másik nehéz területe az életünknek, hogy hogyan is legyünk igazak és türelmesek a kapcsolatainkban. Akár szerzetes valaki, akár más életállapotban él, saját magát és a kapcsolatait is Isten jelenlétében éli meg. Újra meg újra visszatérő kérdés a türelem önmagunk iránt. Látni, hogy hol tartok, tudni elfogadni azt, hogy ott tartok, ahol tartok, anélkül, hogy ebbe belenyugodnék. Hiszen az is igaz, hogy az ember nemcsak az, ahol van, hanem az is, ahova tart, ami felé tart. Vagyis ez a türelem nem jelenti azt, hogy ne rendelkeznék valamiféle horizonttal vagy vízióval, amin belül elhelyezem magam, és ami irányt szab az életemnek. Ugyanakkor nagyon fontos ott megtenni a lépéseket, ahol vagyok, mert ha nem, akkor következnek a nagy fejreállások. Azaz türelemmel fölismerni és elfogadni azt, ahol vagyok, és bizalmat szavazni annak, hogy a gondviselés arra visz, amerre a hivatásom szól. Mi lehet valós segítség a vajúdás idején?

Nagyon sokat jelent mindnyájunk számára az, ha ilyenkor olyan valaki kísér minket, aki előttünk jár, abban az értelemben, hogy van erről tapasztalata. Azt vehetjük észre rajta, hogy ő nem ijed meg attól, amitől mi megijedünk. 20 A SZÍV április

Ez olyan, mint amit a kisgyerekeknél lehet látni, hogy történik vele valamiféle fájdalmas dolog, és mielőtt reagálna, az anyjára néz, hogy most mit tegyen, és ha az anyjától nyugalmat lát, akkor ő sem riadtan reagál, még ha fájdalom érte is. Valami hasonló történik velünk fölnőtt korban a saját lelki-emberi érésünk folyamatában. Nagyon fontos, hogy aki kísér minket, annak az arcán, a tekintetén mit látunk, hogyan tükröződünk, és ha azt látjuk, hogy ő helyénvalónak látja a mi bukdácsolásunkat meg a türelmetlenkedéseinket is, sőt, még az abból fakadó orra bukásunkat is, akkor valószínűleg megnyugodhatunk, illetve ez mindig erőt ad, hogy fölálljunk és menjünk tovább, és ne féljünk elfogadni, hogy ott tartunk, ahol. Létezik Istennek átadott gyümölcsöző élet, amelyben azt tapasztalja valaki, hogy a hiteles, mély, valós vágya nem teljesül?

Társas lények vagyunk, a hiteles és mély vágyainkhoz megfelelő közegre van szükségünk. Bármennyire is úgy tűnik, hogy csak az egyénen múlik az, hogy a mély vágyai realitássá váljanak, ez így nem teljesen igaz. Az individualizált, atomizált emberkép nem pontos leírása az embernek, mert személyek vagyunk és kapcsolatokban élünk. Ez valószínűleg azt is jelenti, hogy ahhoz, hogy a legmélyebb vágyaink megjelenhessenek és valósággá váljanak, ahhoz megfelelő kapcsolatrendszerre és közegre van szükségünk. Teréz anya jut eszembe: ahhoz, hogy követni tudja az ő legmélyebb vágyait, arra volt szüksége, hogy abból a szerzetesközösségből, ahová először csatlakozott, átmehessen egy másik közegbe. Milyen jó szerzetesközösség lehetett az, ahol ő ezt megtehette, ahol valamit fölismerhetett és azt mondták neki, hogy ami benned van jó, de ez más kapcsolatrendszert igényel, mint amit mi nyújtani tudunk. Segítünk abban, hogy ez a másik kapcsolatrendszer, ez a másik szerzetesközösség föl tudjon épülni. Nem kilökünk magunkból, hanem lehetővé tesszük azt, hogy kialakuljon egy másik hálózat a te vágyad körül. Ténylegesen ez is történt. Ebből azt érzem fontosnak, hogy mindnyájunknak szüksége van ilyen közegre. Ez más szempontból nagyon érdekes feladatot jelent mindnyájunknak, azt, hogy én tudok-e olyan közeg lenni a másik számára, hogy az ő legmélyebb vágyai az ő számára elérhetővé, világossá váljanak, és ezeket be tudja adni a közösbe. Valósággá tudjon válni kinek-kinek a legmélyebb vágya az én környezetemben.

Gárdonyi Máté

A vallási türelemről A mai közbeszédben a tolerancia úgy jelenik meg, mint a kölcsönös türelmesség civilizációs normája, amely az eltérő véleményekből, szokásokból és életformákból adódó konfliktushelyzetek kezelésére és megelőzésére szolgál. Ez a toleranciafogalom a keresztény kultúrkörben alakult ki, és részben teológiai, részben politikai megfontolások alapján eredetileg vallási türelemként értelmeződött.

a

A hitbeli meggyőződés tiszteletben tartására ugyan korábbi időkből és más vallási közegből is lehet példákat hozni, ahogyan azonban a tolerancia eszméje a modern (másként demokratikus vagy „nyitott”) társadalom szerveződésének egyik alapelvévé vált, az a reformáció kora utáni európai és észak-amerikai társadalomfejlődés sajátossága. Ehhez maga a „tolerálni, eltűrni” kifejezés már adott volt a teológiai szaknyelvben, legalábbis Aquinói Szent Tamás óta, aki Summájában azt a kérdést is tárgyalta, hogy „vajon kell-e tolerálni a hitetlenek szertartásait” (Summa Theologiae, II-II, q 10, a 11).

A HITVALLÁSI IRÁNYZATOK EGYÜTTÉLÉSÉRŐL A reformáció századában a vallási türelem eszméje először a humanisták körében talált támogatókat. Rotterdami Erasmus 1523-ban, amikor kritika tárgyává tette Luthernek a szabad akaratról vallott, általa egyoldalúnak ítélt nézeteit, amellett érvelt, hogy a jámbor híveket nem szabad megzavarni részletkérdések körül zajló teoló- k április A SZÍV

21

aLapgondolat

giai vitákkal, később pedig egy evangéliumi alapokon nyugvó, „egyszerű” kereszténység mellett szállt síkra, mely az erkölcsre és a spiritualitásra helyezi a hangsúlyt a dogmatika helyett. Az Erasmus nyomában járó humanisták gyakorlati javaslata az volt, hogy a hitvitázó felek egyezzenek meg egy közös hitvallási alapban, ezáltal megőrizve az egyház egységét, s az egyéb teológiai témákat tekintsék szabadon követhető véleményeknek (Georg Witzel és Georg Cassander művei az 1560-as években). Ez a megoldás azonban, mint hamis békülékenység (irenizmus), általában elutasításra lelt mind a katolikus, mind a protestáns táborban, mivel az igazság sérelmét látták benne. A felekezetek intézményesülése, majd egyes országokban a felekezeti pluralitás felszámolásának kudarca aztán szinte kikényszerítette a vallási türelmet, ami azonban másként értelmeződött a protestáns, illetve a katolikus többségű államokban. Azokban az államokban, ahol nem sikerült gátat szabni a reformációs mozgalom szétforgácsolódásának, teret nyert az a nézet, hogy a hitvallási irányzatok együttélése, meghaladva a többség-kisebbség paradigmát, kellő szabályozással fenntartható. Csakis ebből a szempontból lehet előfutárnak tekinteni Erdélyben az 1568. évi tordai országgyűlés vallásügyi határozatát, amely nem mondott többet, mint hogy a lelkészek szabadon dönthetnek az általuk hirdetett hitelvek felől, a község (a helyi közösség) pedig szabadon felfogadhatja azt a lelkészt, „az kinek tanítása ő nekie tetszik”. A hangsúly tehát itt az igehirdetésen és annak elfogadásán volt. A 17. században Észak-Amerika angol gyarmatain az anglikán államegyháztól idegenkedő nonkonformista (disszenter) közösségek hasonló módon tekintettek egymásra, a tolerancia azonban a katolikusokra és a szentháromság-tagadókra nem vonatkozott. Maryland 1649-ben hozott, a katolikusokat is emancipáló vallásügyi törvénye csak egy epizód maradt, mert a protestánsok, mihelyt vezető szerephez jutottak a gyarmat kormányzásában, visszavonták azt. Magában az anyaországban a polgárháborús évtizedeket lezáró „dicsőséges forradalom” tolerancia-törvénye (1689) szintén az 22 A SZÍV április

anglikán egyháztól elkülönülő szektákra vonatkozott. Az angol történelemnek ezen a jelentős fordulópontján jelentette meg John Locke Levél a vallási türelemről című írását, melyet mindmáig úgy értékelnek, mint a liberális valláspolitika alapművét.

TOLERANCIA A KATOLIKUS MONARCHIÁKBAN Másként viszonyultak a vallási türelemhez azokban az államokban, ahol az uralkodóház katolikus maradt, viszont szembe kellett nézni egy protestáns kisebbség tartós létezésével. A Francia Királyságban a hugenottaháborúk sorát lezáró nantes-i ediktum (1598) a katolikus vallás előjogainak fenntartása mellett lehetővé tette a „reformált vallás” követőinek magán vallásgyakorlatát, viszont a nyilvános vallásgyakorlást keretek közé szorította. A tolerancia katolikus felfogásának elméleti alapjait a jezsuita Martin Becanus, bécsi udvari gyóntató fektette le 1623-ban kiadott Manuale Controversiarum című művében. Arra a kérdésre, hogy „a katolikus fejedelem tolerálhatja-e az eretnekeket saját tartományában”, a szerző azt a választ adta, hogy a katolikus uralkodó semmiképpen sem támogathat eretnekséget, mert az bűn, viszont bizonyos esetekben eltűrheti, megengedheti azt. Becanus – a Habsburgok uralma alatt álló területek viszonyait szem előtt tartva – három esetben tartotta megengedhetőnek a protestáns vallásgyakorlatot: az uralkodó nem tudja megakadályozni, mert a protestánsok sokan vannak, sok helyen és befolyásosak; nagyobb jót remél az engedélytől, bízva abban, hogy a katolikusok lassanként megerősödnek, és vallásuk vonzóvá válik a kisebbség előtt; az engedéllyel egy nagyobb rossz kerülhető el, az tudniillik, hogy a protestáns alattvalók összefogjanak külföldi hatalmakkal. A vallási türelemnek ez az értelmezése magában foglalta azt, hogy itt egy kisebbségnek adott uralkodói kegyről volt szó, és még akkor is érvényesült, amikor már hatottak a felvilágosodás eszméi. II. József császár Magyarországra is kiterjedő türelmi rendeletének (1781) kezdősorai, miszerint „minden kényszer, amely az emberek lelkiismeretére erőszakkal hat, felettébb ártalmas, ezzel szemben az olyan helyes türelem, amit a keresztényi szeretet javall, mind a vallásra, mind az államra nézve igen nagy haszon forrása”, nem feledtethetik, hogy ez a kegyaktus továbbra is korlátok között

érvényesült. A rendelet az evangélikus, református és jog („Senkit meggyőződése, vallási és egyéb nézetei miortodox alattvalók számára bővítette a magán vallásgyaatt háborgatni nem szabad, feltéve, hogy e meggyőződés korlat körét, amennyiben kellő létszám és anyagi fedezet és e nézetek megnyilvánulása a törvényes rendet nem esetén – nem veszélyeztetve az érintettek adózóképessésérti”), az Amerikai Egyesült Államok alkotmányához gét! – engedélyezte, hogy imaházakat építsenek, ame1791-ben csatolt I. kiegészítésben pedig mint az állam lyeknek azonban se tornyuk, se semlegessége a vallási kérdéharangjuk, se utcára nyíló bejásekben („A kongresszus nem A tolerancia katolikus ratuk nem lehetett úgy, mint a alkot törvényt vallás alapítása, felfogásának elméleti alapjait vagy a vallás szabad gyakornyilvános templomoknak, a vegyes házasságokból származó a jezsuita Martin Becanus, bécsi lásának eltiltása tárgyában”). gyermekek felekezeti hovatarA  liberális valláspolitikának udvari gyóntató fektette le tozását szabályozó paragrafus ezek az alapelvei lassanként bepedig továbbra is fenntartotta épültek az egyes államok alkot1623-ban. „az uralkodó vallás előjogát és mányos rendjébe, az állam és az kiváltságát”. A protestánsok és egyházak kapcsolatának különaz ortodoxok vallásgyakorlásának korlátozását – eltörölböző modelljeit alapozva meg. Így történt ez Magyarve a magán- és nyilvános vallásgyakorlat különbségét – országon is, ahol előbb az 1895. évi XLIII. törvénycikk a magyar közjognak megfelelően csak az 1790/1791. évi szabályozta a vallás szabad gyakorlásának feltételeit a országgyűlés szüntette meg (1791: XXVI–XXVII. tc.). „bevett” és az egyéb törvényesen elismert felekezetekre nézve, majd a második világháború után az állam deklaA VALLÁSSZABADSÁG ESZMÉJE rálta – ám a gyakorlatban nem engedte érvényre jutni – a A felekezetek egyenjogúságának, illetve az állam vilápolgárok lelkiismereti szabadságának és a vallás szabad gi voltából levezetett vallásszabadságnak az eszméje a gyakorlásának jogát, illetve az egyház és állam szétváfelvilágosodás hatására alakult ki. A szabadkőműveslasztását (1947. évi XXXIII. törvény; 1949. évi XX. törség Anderson-féle alkotmánya (1723) ugyan az istenvény a Magyar Népköztársaság alkotmányáról, 54. §.). hit talaján állt, de kötelezően csak azt a vallást írta elő a páholytagoknak, amiben minden ember megegyezik, VALLÁSSZABADSÁG ÉS VALLÁSI egyebekben meghagyva a vélemények különbözőségét; TOLERANCIA a kötelezettség az általános erkölcsi elvek követésére A katolikus egyház számára a toleranciának és a vallásszabadságnak ez az értelmezése sokáig problevonatkozott, miközben ki-ki megmaradhatott az általa matikus maradt. Amikor a 19. század első felében a választott vallási közösségben (denominations). Ennek liberálkatolicizmus képviselői felvetették az állam és az az álláspontnak a hátterét a „természetes vallás” tana képezte, egy olyan eredeti vallási egységé, amit a tételes egyház („a trón és az oltár”) szétválasztását, erre XVI. („pozitív”) vallások szétromboltak a maguk hittételeivel. Gergely pápa elutasítóan válaszolt, ahogy a vallásszaA felekezetek közötti kölcsönös toleranciát mint állambadság elfogadására is, Szent Ágostont idézve: „van-e polgári kötelezettséget iktatta törvénybe az észak-amerosszabb halála a léleknek, mint a tévedés szabadsága?” rikai Virginia állam alkotmánya (1776), amely szerint a (Mirari vos enciklika, 1832). Ugyanígy tett IX. Pius vallást „csak az értelem és a meggyőződés irányíthatja”, pápa a kor tévedéseit elítélő enciklikájában (Quanta ezért „mindenkinek kötelessége gyakorolni az egymás cura, 1864), egyúttal elvetve azt a nézetet is, miszerint iránti keresztény türelmet, szeretetet és jótékonykodást”. „az emberek bármely vallás gyakorlása által megtalál- k Az állam által polgárainak biztosított vallásszabadság deklarálása e korszak két, máig normatívnak tekintett törvényszövegében jelent meg: az 1789-ben, a francia forradalom sodrában megfogalmazott Emberi és polgári jogok nyilatkozatának X. fejezetében mint állampolgári április A SZÍV 23

aLapgondolat

hatják az örök üdvösségre vezető utat, s elnyerhetik azt” (Syllabus, 15–16.). XIII. Leó pápa viszont tekintélyével erősítette meg a fentebb tárgyalt katolikus álláspontot az állam által gyakorolható toleranciáról (Immortale Dei enciklika, 1885). Amikor azonban XIII. Leó a katolikus egyháznak a modern szabadságjogokhoz való viszonyát tette vizsgálat tárgyává, a vallásgyakorlás formáinak korlátlan engedélyezését elítélendőnek tartotta, mivel egyedül az isteni törvények követése érdemel szabadságot (Libertas enciklika, 1888). XII. Pius pápa – habár a második világháború után üdvözölte a demokratikus normák érvényre juttatását a nyugat-európai társadalmakban – az állam által gyakorolt vallási toleranciának továbbra is azt az értelmezését tartotta megfelelőnek, amely a társadalmi béke érdekében „a vallási és erkölcsi eltévelyedések” törvényekkel és kényszerítő eszközökkel történő megakadályozásától való tartózkodásra szorítkozott („nem megakadályozni, azaz tolerálni”). A korábbi pápai megnyilatkozások fényében váratlan fordulatnak tűnik, hogy a II. vatikáni zsinat 1965-ben külön nyilatkozatot szentelt a vallásszabadságnak, amelynek ráadásul teológiai megfontolások alapján értéket tulajdonított, s nem csupán a katolikus egyház számára követelte azt. Az egyetemes zsinat szerint „minden embernek mentesnek kell lennie egyesek, társadalmi csoportok vagy bárminemű emberi hatalom kényszerítő hatásától, mégpedig úgy, hogy a vallás tekintetében senki se legyen kénytelen lelkiismerete ellen cselekedni, s ne is akadályozzák abban, hogy – jogos határok közt – magánéletében vagy nyilvánosan, egymagában vagy közösségben lelkiismerete szerint cselekedjék” (Dignitatis humanae 2.). Bár a nyilatkozat elfogadását komoly viták kísérték a zsinaton, s ellenzői éppen tartalmi újdonságát kifogásolták, a vallásszabadság korábbiaktól eltérő értékelésének megvolt a maga elméleti és gyakorlati háttere. Egyrészt a deklaráció illeszkedik ahhoz a valóságérzékeléshez, ami a zsinati határozatokat jellemzi társadalmi és vallási téren: a társadalomban mélyreható változások mutatkoznak (Gaudium et spes 6–8.); a társadalom plurálissá vált („societas 24 A SZÍV április

pluralistica”, Gaudium et spes 76.); a keresztény felekezetek kapcsolata legyen „testvérek közötti párbeszéd” (Unitatis redintegratio 11.); az egyház „őszinte tisztelettel” tekint más vallások értékes tanításaira (Nostra aetate 2.). Másrészt a nyugat-európai országokban az állam második világháború utáni újjászervezésére a klasszikus liberalizmus alapelveit magukévá tevő kereszténydemokrata pártok jelentős hatást gyakoroltak, ami a katolikus egyház számára kedvező feltételeket teremtett, miközben alkotmányos normává emelkedett az állam és egyház szétválasztása, illetve a vallás szabad gyakorlásának biztosítása. Harmadrészt a zsinaton teret nyert az a nézet, hogy a vallásszabadságnak és a felekezetek közötti viszonynak az a felfogása, ami az Amerikai Egyesült Államokban elfogadottá vált, kedvező a katolikus egyház számára is. A jezsuita történész, John W. O’Malley legújabban magyarul is megjelent zsinattörténetében közérthetően mutatja be a vallásszabadságról szóló nyilatkozat megszületésének állomásait (John W. O’Malley: Mi történt a II. vatikáni zsinaton? Budapest, 2015, Jezsuita Kiadó, 287–297. p.). A tervezet körüli bizonytalanságot részben az okozta, hogy a püspökök másként tekintettek a vallásszabadság és a vallási tolerancia liberális felfogására ott, ahol a katolikus egyház még államvallási előjogokat élvezett (Spanyolország), vagy a szekták térnyerése új veszélyként jelentkezett (Latin-Amerika); másként ott, ahol kedvezőnek ítélték a modernitás e fejleményeit (Észak-Amerika, NyugatEurópa); s megint másként ott, ahol a katolikusok voltak megtűrt státuszban (Közel-Kelet), vagy éppen a vallásszabadság hiányától szenvedtek (Kelet-Európa). Ez utóbbi térség püspökei általában támogatták a Dignitatis humanae elfogadását, már csak azért is, mert a szöveg az elvek deklarálásán túl tételesen is felsorolta a valódi vallásszabadság kritériumait. A zsinati nyilatkozat szerint a vallási közösségeket megilleti az autonómia („az a szabadság, hogy saját szabályaik szerint igazgassák magukat”, illetve „törvényhozási eszközökkel vagy a közhatalom adminisztratív eljárásával ne akadályozzák őket vezetőik megválasztásában, nevelésében, kinevezésében vagy áthelyezésében”); a nyilvános istentisztelet joga; a vallási intézmények fenntartásának joga; az elöljárókkal és a Föld más részein élő vallási közösségekkel való kapcsolattartás joga; a nyilvánossághoz való jog; a gyülekezési jog; nevelő, kulturális, karitatív

és szociális célú egyesületek alapításának joga; a szülők joga gyermekeik vallásos nevelésére, és a szabad iskolaválasztás jogi és anyagi hátrányok nélkül. A vallásszabadságnak ezt a komplex – nem pusztán deklaratív – értelmezését II. János Pál pápa olyan ellenőrző teszthez hasonlította, „amely megmutatja, hogy tiszteletben tartják-e az összes többi emberi jogot” (Üzenet az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet római gyűléséhez, 2003). A II. vatikáni zsinat utáni szentszéki megnyilatkozások már ezzel az érzékenységgel és globális szemlélettel közelítenek a vallás szabad gyakorlásával összefüggő kérdésekhez, nem csupán a katolikus egyház számára igényelve azt. Amint arra XVI. Benedek figyelmeztetett, ez az alapjog a mai világban is sérülhet, illetve téves értelmezése visszaélésekhez vezethet (A vallás szabadsága a békéhez vezető út – Üzenet a béke 44. világnapjára, 2011). Ez a pápai megnyilatkozás mindenekelőtt azoknak a keresztény közösségeknek a helyzetére hívja fel a figyelmet, amelyek „üldöztetést,

megkülönböztetést, erőszakos és intoleráns támadásokat szenvednek el”. De a pápa szerint veszélyt jelenthet a társadalomra úgy „a vallásszabadság eszközként való felhasználása rejtett érdekek álcázására”, mint az állam világi voltának olyan értelmezése, amely nem tartja tiszteletben a „vallás közéleti dimenzióját”, előbbi alatt értve a vallási nézetek szabad terjesztésének örve alatt kifejtett fundamentalista propagandát, utóbbi alatt pedig a megélt kereszténység kiszorítását a nyilvánosságból (laicizmus). Azok a politikai viták, amelyek Európában manapság a multikulturalizmus esélyeiről, a párhuzamos társadalmak kialakulásának veszélyéről, a vallási fundamentalizmusban rejlő erőszakpotenciálról és az államnak ezzel kapcsolatos feladatairól zajlanak, mintha ismét a tolerancia vallási jellegű problematikájára terelnék a figyelmet. Annak ellenére, hogy e vitákban a kereszténység említése gyakran nem több, mint kulturális referencia, úgy tűnik, a vallási türelem értelmezésének története még korántsem zárult le.

JÉZUS TÁRSASÁGA ALAPÍTVÁNY

1%

C

M

Y

CM

MY

CY

CMY

K

a magyar jezsuitáknak adószámunk:

18064333-2-42 jta.jezsuita.hu

aLapgondolat

Lehet, hogy a művész türelmes várakozása az ihletre több fájdalommal jár, mint más ember várakozása az élet dolgaira? Válhat-e Istenélmén�nyé a türelemmel átitatott idő? Simon András grafikusművész szerint a mélyponton átlendülve teljesen világosan láthatjuk, hogy már csak eszközök vagyunk, Isten türelmének csatornái.

Balázs Zsuzsa

A türelem a szeretet időt ajándékozó magatartása Van egy versed a türelemről, amelyben ezt írod: „a türelem a szeretet kőbe vésődő és állandóan mélyülő fájdalma”. Valóban fájdalmas magatartás a türelem? És ha igen, miért az?

Igen, azt gondolom, hogy a türelem nagyon sokszor jár együtt egyfajta lelki fájdalommal, mert lemondást, önmegtagadást igényel. Az embernek gyakran szorosra kell fognia a gyeplőt a saját tettvágyának száguldó csikóin, ha együttműködésre van „ítélve” valaki mással, vagy éppen saját magával. Mert bizony van úgy, hogy az embernek éppen a saját lelki és szellemi érettségét vagy képességét kell türelemmel „bevárnia” egy nagy tett végrehajtásához, de olyan is van, amikor fejben és szívben már minden készen áll, csak éppen a fizikai képesség hiányzik. És a várakozás ilyenkor fájdalmasan nehéz. Ilyenkor mosódik a megváltoztathatatlan tények kemény kövébe a szeretet fájdalma. De mint tudjuk: a víz – ebben az esetben most a türelem –, csodákra képes. Hosszú idő alatt maradandó nyomokat hagy a sziklák falán, vékony szeretetösvényeket váj a megváltoztathatatlan valóság falába, és élhetőbbé, elfogadhatóbbá teszi az elnehezült életet. Mi a helyzet az ihlettel? Neked gondot jelent a benső sugallatokra való türelmes várakozás, vagy könnyedén veszed, ha éppen nem vagy „hálózatba kötve” Istennel?

Nézd, én, aki a tehetséget kértem és ajándékként fogadtam el Istentől a pályám elején, nem lehetek követelődző. Minden 26 A SZÍV április

kegyelmi érintést hálás szívvel fogadok Istentől, és a látszólag terméketlen időszakokat úgy fogom fel, mint szemlélődésre és fejlődésre rendelt időt. Ha ezekben az „üres” időkben számon kérném Istentől, hogy miért nem ad új ötleteket, akkor az olyan lenne, mintha egy udvari futár úgy feleselne a királyával, hogy: „Uram, el nem mozdulok előled, míg nem méltóztatsz üzenetet írni bárkinek, amit kézbesíthetnék, mert eluntam már a tétlen várakozást. Ha küldöncként alkalmazol, akkor ne várakoztass meg, tessék most már üzeneteket írni, mert kezd fogyni a türelmem.” Első megfogalmazásban tehát azt mondhatom, hogy a türelem szeretetteljes várakozás egy remélt, vagy kívánt dolog megvalósulására. A művész számára az ihlet pont ilyen dolog?

Igen. A Szív Tudása című könyvemben így fogalmaztam ezt meg: „Az ihlet kegyelmi állapot, Isten ajándékozó szándékának titka, hogy mikor kapjuk. Sürgetni, marasztalni nem lehet. Csak vágyakozva kérni szüntelen…” Úgy gondolom, hogy a türelem valóban fontos dolog a számodra, hiszen még a rajzolásban is megihletett. Miért éppen a csiga jutott erről a fogalomról az eszedbe?

Talán azért, mert a csigaház központba kanyarodó vonalai egy labirintusra emlékeztetnek, és az én csiga rajzom közepén egy szív látható. Ezzel azt szerettem volna érzékeltetni, hogy ahhoz, hogy egy másik ember legbensőbb valóját, a szívét elérjük, bizony bátornak kell lennünk és be kell

merészkednünk a szeretet labirintusába. Csak az érhet célba, akinek önmagához és a szeretett személyhez is van elég türelme, és végigjárja a befelé vezető utat. Ehhez sokszor nem kevés idő kell. Véleményed szerint milyen kapcsolat van a türelem és az idő között?

Elválaszthatatlan és lényegi kapcsolat. A  türelem a szeretet időt ajándékozó magatartása. Egy zavaros szóképpel élve: csak a méricskélés nélkül, nagyvonalúan ajándékozott idő ad „teret” ahhoz, hogy a másik ember magára találhasson és kibontakozhasson. Erőből, racionális kényszerből nem lehet türelmesnek lenni. Csak a szeretetteljes türelem az, amiben fejlődni lehet. Erről szól az a rövid versike, amit A szeretet türelmes című rajzomhoz írtam: „Az idő nem feltétlenül hoz magával szeretetet, de a szeretet feltétlenül időt teremt, hogy megmutassa magát. Az akarás fojtogatja, a türelem pedig érleli a szeretetet.” Ha a türelem a szeretet műve bennünk, akkor akár istenélmény forrása is lehet. Mi a véleményed, tapasztalatod erről?

Tapasztalatom szerint a türelem akkor válik istenélménnyé a számunkra, ha gyakorlása közben sokszor már pszichikai erőtartalékaink maradékát is fel kell áldoznunk. Ilyenkor elérkezünk arra a pontra, amikor kimerültségünk miatt vagy feladjuk, vagy tűrőképességünk végső határára jutva megnyitjuk hitünk kapuit, és hagyjuk magunkba áradni Isten türelmét. Ha képesek vagyunk ezt megtenni, akkor a mélyponton átlendülve teljesen világosan láthatjuk, hogy már valóban csak eszközök vagyunk, Isten türelmének csatornái. Én egy mozgássérült barátom gondozása közben éltem ezt át konkrétan. Fizikai és pszichikai erőim végére jutottam, amikor még mindig maradtak olyan feladatok, melyeket meg kellett érte tennem. Akkor már reménytelenül fáradt voltam, és Istenhez könyörögtem, hogy adjon még egy kis erőt, türelmet. S amikor megtettem, amit kellett, tudtam, hogy az már nem az én erőm volt.

kényelmességből vagyunk „türelmesek”. Ez ne tévesszen meg minket, ez nem türelem, hanem „társadalmilag korrekt” leereszkedő magatartás, amely az időt nem ajándékként, hanem kényszerűségből adott könyöradományként veti oda a másik ember elé. Az ingatag békesség kedvéért hajlandók vagyunk együtt élni felebarátainknak azokkal a hibáival is, amelyek alapvetően zavaróak ugyan, de szóvá tételük nagy feszültséghez vezetne és kellemetlenséget okozna. A türelemnek ez a helytelen gyakorlata nem más, mint szeretetünk gyengeségének takargatása. Hogy érted ezt? A magunkra kényszerített, tettetett türelemmel akár kárt is okozhatunk felebarátunknak?

Igen, mert ha „mindent elviselő, türelmes közönnyel” szó nélkül hagyjuk a másik embernek azokat a hibáit, amelyeken változtatni tudna – s amelyek ugyanakkor talán nevetségessé, gúnyos megjegyzések célpontjává is teszik őt –, akkor anélkül, hogy emiatt bárki elítélhetne, mi is csúfolóinak néma cinkosaivá válunk. Mélyen titkolt kárörömmel nyugtázzuk magunkban, hogy hála Istennek, nem velünk van a baj. Te magad türelmes vagy-e mint művész, türelmes vagy-e mint ember? Ez a kettő egyáltalán szétválasztható?

Hát látod, erről elsősorban azok tudnának hitelesen nyilatkozni, akikkel együtt élek. A feleségem, a gyermekeim, unokáim és a barátaim. Ha mégis nekem kell válaszolni, akkor elmondhatom, hogy alapvetően türelmes embernek ismerem magam. Lehet, hogy ez adottság és vérmérséklet kérdése is, de nálam az alapja mégis elsősorban a megajándékozottság érzése. Végtelenül hálás vagyok Istennek, hogy tehetséget adott nekem, és türelemmel kivárta, hogy miként sáfárkodom a nekem juttatott talentumokkal. Nem ítélt és nem bélyegzett meg, amikor a keskeny ösvényről olykor letértem. Kitárt karral, örömteli, szótlan öleléssel mindig visszavárt az atyai házba. Ez a mélyen átélt szeretetteljes és könyörülő atyai türelem az, ami engem is türelmessé tesz mások iránt.

Beszéltünk a szeretetteljes türelemről. De lehet-e, szabad-e szeretetlenül is türelmesnek lennünk a békesség érdekében?

Lényegbevágó kérdés, mert tényleg sokszor előfordul, hogy nem a másik emberért, hanem csak önvédelemből, április A SZÍV 27

aLapgondolat

Toldi Éva

„VISELJÉTEK EL EGYMÁST SZERETETTEL!”

Korlátlannak hitt szabadságtudatában és határtalannak gondolt lehetőségei közepette – főként a fiatal –, ily módon gyakran közösségi kontaktusában is elgépiesedik; kommunikációja kapkodóvá, beszéde hadaróvá válik, kapcsolataiban szelektál: akivel nem tud a maga alapsebességén szót érteni, azt türelmetlenül otthagyja, lerázza, s továbbszáguld az időkerékben megállás nélkül… Ennek következménye legtöbbször a nemzedékek közötti feszültség, a türelmetlenségből fakadó konfliktusok sokasága. Dr. Csernai Balázs tapolcai kisegítő lelkészt arra kértem, ossza meg tapasztalatait a generációs problémákról, és azok megoldásának lehetséges módozatairól.

Mivel magyarázható, hogy az emberek egy része aránylag tűrőképes, mások képtelenek a legkisebb türelmet is gyakorolni?

Mindenekelőtt tegyük fel azt a kérdést, hogy mi is a türelem? Nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy észre28 A SZÍV április

vegyük: a türelem a tűr szóból származik. Türelmesnek lenni tehát azt jelenti, hogy eltűrünk kellemetlen, fájdalmas dolgokat. Éppen ezért azt mondhatjuk, hogy a türelem ott kezdődik, ahol elfogy: amikor elfogy a tűrőképességünk, akkor tapasztaljuk meg a türelmetlenséget,

ami dühöt, haragot vagy agressziót válthat ki. Gyakran érezzük, milyen nehéz türelemmel tűrni mások lassúságát vagy gyorsaságát, fájdalmat, vitában megnyilvánuló értetlenséget, meggyőződésünkkel való ellenkezést. Gyakran úgy tűnik, emberfeletti tűrőképességre lenne szükségünk. Miért ilyen nehéz türelmesnek lenni? Más szóval: hol húzódnak a türelmetlenség gyökerei? Türelmetlenségünk feltár egy mélyebb fájdalmat, amit amiatt érzünk, hogy nem vagyunk mindennek urai. Fáj az, hogy vannak korlátaink, vannak határaink. Így a türelmet igénylő percekben szembesülünk tehetetlenségünkkel, azzal, hogy bizonyos dolgokon nem tudunk változtatni. Ennek az elviselése pedig azért nehéz, mert megtapasztaljuk, hogy nem vagyunk mindenhatók. Így türelmetlenségünk végső soron elvezet bennünket Istenhez is. Persze ez a találkozás többnyire fájdalmas, hiszen azt érzékeljük, hogy Isten nem úgy „működik”, ahogyan mi szeretnénk. Ha pedig segítségét kérjük, nem mindig úgy és akkor válaszol kéréseinkre, imáinkra, ahogyan azt tőle elvárnánk. Így, amikor az események nem úgy alakulnak, embertársaink nem úgy viselkednek, ahogyan azt elképzeltük, akkor megtapasztaljuk határainkat, és attól szenvedünk, hogy nem tudjuk befolyásolni az eseményeket vagy mások cselekedeteit. Hogy ki mennyire türelmes, az – alkati adottságokon túl – attól függ, mennyire sikerült kiengesztelődnie saját és mások korlátaival, határaival. Mi az oka annak, hogy fiatalok és idősebbek kommunikációjában elfogy a türelem, s gyakran kisiklik a kapcsolat egészen? Néha családok hullnak szét emiatt, s szótlanul oldalaznak egymás mellett szülők és kamasz fiatalok, hogy a súrlódásokat elkerüljék…

Emberi természetünk sebzettségéből adódóan kapcsolatainkat is megpróbáljuk a magunk érdekei és szempontjai szerint irányítani. A család egyik legfontosabb hivatása éppen az, hogy megtanítson bennünket a különböző érdekek összehangolására, határaink és korlátaink elfogadására. A fiatalok és az idősek kapcsolatát lelkipásztori szolgálatomból adódóan mindkét oldalról látom. Nagyon gyakran találkozom idősekkel, s minden állomáshelyemen igyekeztem megszólítani a fiatalokat is. Velük beszélgetve legtöbbször azt tapasztaltam, hogy a fiatalok felismerik az idősek értékeit, s látják azt is, hogy az ő életbölcsességük nagy kincs. Mégis nemegyszer úgy látják, hogy ezzel a kinccsel a mai világban – első ránézésre – nem sokat tudnak kezde-

ni. Vannak, akik szeretik azt, amikor az idősek gyerekkorukból vagy fiatalságuk idejéből mondanak el történeteket, és osztják meg élettapasztalataikat. Az elmúlt évtizedekben többször is nagyon nagyot fordult a világ. Azok az értékek, amelyeket az idősek át szeretnének adni a fiataloknak, gyakran nagyon fontos emberi és isteni értékek, s nem változtak meg az idők során. Ám ezek egészen más módon vannak jelen fiatalok és idősek gondolkodásában, világlátásában, hétköznapi életében. Így úgy tűnik, mintha az idősek és a fiatalok egészen más koordináta-rendszerben gondolkodnának. Így azok a szempontok, amelyek az idősek életében tökéletes útjelzőként működnek, a fiatalokéban egészen elhanyagolhatónak tűnnek. Fontos látni, hogy nem az értékek, hanem azok megfogalmazása változott sokat. A fiatalok és az idősek kapcsolatában tehát az egyik legnagyobb nehézség az, hogy idősek és fiatalok egészen más nyelven beszélnek. Mérhetetlen gazdag tapasztalatokkal rendelkező egyházunk is szembesül ezzel a problémával, amikor hitét, tanítását akarja továbbadni. Hiszen ma már nagyon kevesen értik az „egyházias” szakzsargont, első hallásra az általunk közvetített üzenet gyakran alig érthető. Ezért tartom nagyon fontosnak, hogy az evangéliumot, Krisztus örömhírét a nem hívő és kereső emberek számára is jól érthetően fogalmazzuk meg. Mint mindenütt, a nemzedékek közti párbeszédben is nagyon fontos tehát a közös nyelv megtalálása. Természetesen a nyelv, a kommunikáció mindig a családtagok, illetve a párbeszédben résztvevők közti egységnek, közösségnek – kommuniónak – a gyümölcse. Így a közös nyelv megtalálásának feltétele a család összetartásában, egységében rejlik. Egység híján ennek kifejeződése, a kommunikáció is akadozik. Ahhoz, hogy növekedni tudjunk a családban vagy a közösségben, el kell tudnunk fogadni saját és embertársaink határait, korlátait és gyengeségeit. Tökéletességünkről és mindenhatóságunkról lemondva ismerhetjük fel egymás személyes gazdagságát. Így családtagjainkban, ismerőseinkben, s végső soron minden emberben felismerhetjük Isten ajándékát, aki épp e személyek által gazdagít bennünket. Egymás gazdagságában, kincseiben osztozva mélyül el az egység, s válik egyre könnyebbé a másik felé megélt türelem. k

április A SZÍV 29

aLapgondolat

Eddig főként a fiatalok viszonyulásáról esett szó az idősek felé. Mik a tapasztalatai, az idősek hogyan látják a fiatalokat? Ha nem is értik néha őket, elfogadják-e az ő „létmódjukat”?

Amikor az idős emberek beszélnek a fiatalokról – főleg saját gyerekeikről, unokáikról vagy dédunokáikról –, mindig telve vannak büszkeséggel. Az időseket gyakran nagyon fájdalmasan érinti a világ változása, hiszen egyre kevésbé ismerik ki magukat a felgyorsult, digitalizált társadalmunkban. Gyakran meg is fogalmazzák: a fiatalok élete már egy másik világ, egy olyan világ, amiben ők már nem tudnak tájékozódni. Ám látják azt is, hogy a mai fiataloknak a mai világban kell helytállniuk, vagyis nekik nem az a dolguk, hogy olyanok legyenek, mint a nagyszüleik voltak fiatalkorukban. Ha nem is mindig értik unokáikat, dédunokáikat, rácsodálkoznak képességeikre, tehetségükre, s gyönyörködnek a számukra ismeretlen, érthetetlen életükben. Szavaiból kitetszik, hogy a megoldás csak hozzáállásunk kölcsönös módosításával érhető el…

Amikor szembesülünk korlátainkkal, vagyis azzal, hogy nem tudunk a helyzeten, a tényeken változtatni, két út

nyílik meg előttünk. Ha elfogy a türelmünk, megpróbáljuk erőnek erejével saját elképzeléseinket keresztülvinni (ilyenkor gyakran sok mindent és sok mindenkit feláldozunk saját mindenhatóságunk oltárán, sok szenvedést okozva magunknak, másoknak, tönkretéve emberi kapcsolatainkat). A türelem útján viszont rácsodálkozhatunk arra, hogy Isten gondviselése nem hagyott el, csak az Ő útjai nem feltétlenül egyeznek meg a mi elképzeléseinkkel. A türelem mellett itt jelenik meg a bizalom: mivel bízom a Gondviselésben, könnyebben tűröm el elvárásaim és a valóság közti feszültséget. Fejleszthető-e a türelem?

Igen. Amikor megtapasztaljuk türelmetlenségünket, valójában két kihívással találkozunk: először is rálátunk egy határra, korlátra vagy gyengeségre. Másodszor pedig a bizalom segítségével a türelmetlenségen felülemelkedve eszmélünk rá egy eddig ismeretlen gazdagságra, amelyet épp e gyengeségek tárnak fel előttünk. Ez persze rengeteg belső munkával jár. Nem véletlenül kéri Szent Pál apostol: „Viseljétek el egymást szeretettel!” (Ef 4,2) Ezen az úton találkozhatunk önmagunkkal, embertársainkkal és a végtelenül türelmes Istennel.

Budapest, Millenáris

23. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál 2016. április 21–24.

A Jezsuita Kiadó legújabb kiadványaival a B25-ös standon várja Önt! www.konyvfesztival.com

30 A SZÍV április

Szekér Szimonetta

Türelemmel

viselt betegség A tudatosan, türelemmel, belátással viselt betegség elősegíti a gyógyulást, a végstádiumú betegek életét pedig hónapokkal meghos�szabbíthatja. A türelem azonban nem velünk született adottság: önfegyelemmel és belátással egy életen át kell a határainkat tágítani.

w

Walter Mischel amerikai pszichológus 1970-ben a Stanford Egyetemen végzett mályvacukor-kísérlete ma már klasszikusnak számít. A kísérletben 4-5 éves gyerekek, akiket külön szobákban helyeztek el, kaptak egy szem mályvacukrot. Sőt, a kísérletvezetők azt ígérték nekik, hogy amennyiben türelemmel várakoznak és nem harapnak bele a cukorba addig, amíg a felügyelőjük vissza nem tér a szobába, még egy cukrot kapnak jutalmul. A felügyelők negyedóra múlva tértek vissza – a gyerekek többsége azonban 1-11 perc után feladta a várakozást, és behabzsolta az édességet. Negyven évvel később a kutatók felkeresték a kísérletben résztvevő gyerekeket. Az életút-interjúkból kiderült, hogy sikeresebben alakult azok élete, akikben már gyerekként volt annyi önfegyelem, hogy a negyedórát k április A SZÍV

31

aLapgondolat

türelemmel végigvárták: jobbak voltak a későbbi iskolai eredményeik, egészségesebben éltek, kevesebb volt körükben az elhízott, illetve sikeresebbek voltak a másokkal való együttműködés, a párkapcsolatok és a nehézségekkel való megküzdés terén. A nehézségek közül pedig kiemelkedik a betegségekkel való megküzdés, mint a türelem legnagyobb kihívást jelentő próbája.

SOK GYEREKKORI BETEGSÉG IDŐVEL ÉS TÜRELEMMEL ELILLAN Egy 2011-es francia kutatásban például azt vizsgálták, hogy cukorbetegek állapotát hogyan befolyásolja az, hogy mennyire türelmes, illetve türelmetlen személyiség a beteg. Az eredmények szerint minél türelmetlenebb személyiség volt a páciens, annál kevésbé követte az orvosa által előírtakat (diétát, gyógyszerezést, vércukorszint rendszeres ellenőrzését), és ennek következtében az állapota is jóval instabilabb volt.

Ugyancsak a korral csökken a depresszió és a migrénes görcsök gyakorisága, különösen a nők körében. De az irritábilis bélszindróma, illetve a krónikus izomfájdalommal, izommerevséggel járó fibromyalgia tünetei is 5-10 éven belül a legtöbb betegnél megszűnnek. Számos nőgyógyászati panasz, rendellenesség (ebből eredő vérszegénység, endometriózis, mióma) pedig a változó kor után tűnik el.

FELFEDNI A SZENVEDÉS VALÓS OKÁT Vannak azonban súlyos betegségek, például a daganatos kórképek, amelyek esetében nem reménykedhetünk benne, hogy idővel egyszercsak elmúlnak. E betegségek gyógykezelése ráadásul nem csak fizikálisan terheli meg a beteget, illetve a családot. „A megerőltető kezelések nagyon nehéz érzelmi reakciókat hozhatnak felszínre: dühöt, haragot, elkeseredettséget, kiszolgáltatottságot, tehetetlenséget és türelmetlenséget is” – mondja Kegye Adrienne pszichoterapeuta, sugárterapeuta szakorvos, a Magyar Hospice-Palliatív Egyesület Tudományos Tanácsadó Testületének tagja. Idő és türelem kell ilyenkor mind a betegnek, mind a családnak egy új életritmus kialakításához. Különösen azok viselik türelmetlenül a betegséggel járó gyengeséget, a mozgástér beszűkülését, akik korábban nagyon aktív életet éltek.

De nem csak cukorbetegség esetén kifizetődő a türelem. Egyes krónikus betegségek tünetei idővel, külö„Ahhoz, hogy a szenvedőnek segíteni lehessen, ismernösebb beavatkozás nélkül jelentősen javulhatnak, sőt, ni kell a szenvedése okát. Ha a Dame Cicely Saunders akár teljesen el is múlhatnak. Minél korábban diagáltal leírt totális fájdalom fogalmát használjuk, akkor a nosztizálják a betegséget, annál könnyebb a betegnek szenvedésről is elmondhatjuk, hogy négy komponense és a hozzátartozóknak higgadt, van: fizikális, pszichés, spiritürelmes hozzáállást kialakítatuális és szociális. Bármelyik A türelem, a belátás és az ni a kórral szemben. komponens hozzájárulhat a türelmetlenség kialakulásához: elfogadás szempontjából Ilyen betegségek például a például az émelygés, a fájdamindnyájunk életében gyerekkori allergiák (ekcéma, lom, az energiátlanság, vagy szénanátha, asztma), amelyeksorsdöntő időszak az életvég. hogy a beteg fizikailag nem tudja elvégezni, amit elvárnél a betegek több mint 75 szána magától. Már önmagában zaléka 25 éves korára megszaaz inaktivitás, a sok kényszerű fekvés ingerültséget badul a tünetektől. Sok epilepsziás gyereknél a rohaválthat ki, vagy a hosszú várakozás az orvosi vizsgámok gyakorisága idővel szintén minimálisra csökken. latokra. Sokakat frusztrál és türelmetlenné tesz az is, Figyelemhiányos hiperaktivitásban a gyerekek 3-5 ha nem tudja ellátni a munkáját, a megszokott családi százaléka szenved, de a kutatások szerint felnőtt korra feladatait” – mondja a pszichoterapeuta. kétharmaduknál a tünetek elmúlnak. 32 A SZÍV április

A betegség lefolyására, illetve a kezelések során várható nehézségekre fel lehet azonban készülni: egyrészt még a kezelések megkezdése előtt érdemes tudatosítani, hogy a betegség egy folyamatosan változó állapot, jobb és rosszabb időszakokkal, amelyek során a beteg érzelmi hullámvölgyeken megy majd át. Másrészt súlyos betegségek esetén feltétlenül érdemes mentálhigiénés szakember, pszichológus, pszichoterapeuta, lelkigondozó támogatását kérni.

kimerült, és égető szükség van a szaksegítségre. Pedig a hospice ápolás az utolsó fél-egy évben vehető igénybe, és az irodalmi adatok, illetve a mindennapi tapasztalatok alapján is a szakszerű otthonápolásban, hospice ellátásban részesülők jobb életminőségben, és kicsit tovább élnek. A hospice ellátás szól ugyanis egyrészt a méltó halálról, de nagy részben arról is, hogy amíg az ember él, a lehetőségekhez képest a legjobb minőségben éljen” – mondja a hospice szakember.

ELFOGYHAT A GONDOZÓ TÜRELME IS De nem csak a betegnek lehetnek rossz napjai, a gondozó türelme is időnként „elfogyhat”. „A gondozónál szintén jelen vannak a fent említett komponensek, még a fizikai szenvedés is, gondoljunk csak az éjszakázásra, amikor hiába alszik a beteg, a gondozó minden neszre felriad. A túlterhelődés, a kifáradás pedig együtt járhat a türelem átmeneti elvesztésével” – mondja Kegye Adrienne. Ennek elkerülését lehetővé teszi, ha a beteg és a gondozó a közösség többi tagjával, családtagokkal, barátokkal nyíltan tud beszélgetni problémáikról, nehézségeikről és arról, hogy pontosan miben várnak segítséget. Ez hasznos a jóakaróknak, hiszen nem nekik kell kitalálni, hogy mire van szükség, és jó a gondoskodónak és a betegnek is, hiszen abban kaphatnak támogatást, amire éppen szükségük van, és amire a többiek esetleg nem gondoltak (pl. ügyintézés, bevásárlás, közlekedés, idő pihenésre, feltöltődésre…). A segítő szándékúak pedig úgy tudják a leghatékonyabban felkarolni őket, ha megkérdezik, mivel járulhatnak hozzá, hogy ők jobban érezzék magukat.

ELFOGADNI A VÉG KÖZELEDTÉT Végül a türelem, a belátás és az elfogadás szempontjából mindnyájunk életében sorsdöntő időszak az életvég.

KI KÉRHET HOSPICE ELLÁTÁST? A hospice szolgálat olyan betegek szakellátását vállalja, akik számára a család tud 24 órás felügyeletet biztosítani. Az ellátást orvos, nővér, gyógytornász, mentálhigiénés szakember és szociális munkás végzi. A hospice orvosok, betegápolók, gyógytornászok annak csínját-bínját ismerik, hogy hogyan lehet nehezen mozgatható, nagy fájdalommal élő betegeket otthon ellátni. A szociális munkás segítséget nyújt a szociális ellátások, például a támogatások, segélyek elintézésében, a mentálhigiénés szakember pedig lelkileg támogatja mind a beteget, mind a hozzátartozókat. A hospice ellátás a beteg számára ingyenes, az OEP első körben 50 ápolási napot finanszíroz (ez akár napi többszöri vizitet is jelenthet, például sebkötözés esetén). Ez szükség esetén meghosszabbítható, összesen 150 ápolási nap jár ingyenesen. A hospice ellátás ma már gyakorlatilag az egész ország területén elérhető. Az Ön lakó vagy tartózkodási helye szerint illetékes szolgálat megtalálásában a www.hospice.hu oldalon található Ellátás-kereső segít. Az otthoni hospice gondozás mellett a hospice szükség esetén intézményi ellátást is nyújt. Ez olyan kezelések esetén jön szóba, amelyek otthon nem végezhetők: például fájdalomcsillapító adagolásának beállítása, agyödéma csillapítása. Valamint azon betegek és családtagjaik számára is segítséget jelent, akik nem otthon szeretnének meghalni. Ők szintén kérhetik a felvételüket hospice-intézménybe – Magyarországon elsősorban kórházi osztályok vannak –: ilyenkor nagy segítséget kapnak az utolsó időszak megterhelő ápolásában, így a beteg és hozzátartozói összpontosíthatnak egymásra, az együtt töltött időre és a búcsúzásra. A hospice ápolással kapcsolatos további, részletes információkat kaphat a Végsőkig kísérni című tanácsadó kiadványból is, mely elérhető a hospice szolgálatoknál és a Magyar Hospice Palliatív Egyesület honlapján.

„Az életvég elfogadása a beteg és a család számára is nagyon nehéz. Ezt jelzi például, hogy a hospice-t – amiről közismert, hogy életvégi ápolást jelent – sok súlyos vagy gyógyíthatatlan beteg nem, vagy csak az utolsó napokban veszi igénybe, amikor már mindenki április A SZÍV 33

SzentÍrás Nemesheg yi Péter SJ

Miért őrölnek lassan Isten malmai?

á

Az Istenben hívő ember számára, a Biblia tanúsága szerint, fájdalmas problémát jelentett, hogy Isten igazságszolgáltatása túl lassan működik. Állandóan tapasztalja az emberiség, hogy a hajmeresztő gonoszságot halmozó népek és emberek hosszú időn át zavartalanul folytatják üzelmeiket. Még a zsoltáros is bevallja: „Az én lábam mégis majdnem megingott, majdnem megtántorodott lépésem, mert elfogott a kérkedőkkel szemben az irigység, amikor a bűnösök jólétét láttam. Hisz nincs akadály az útjukban, testük egészséges és kövér.” (Zsolt 73,2–4) E problémára ad gyönyörű szép választ Jónás könyve. E könyv a Bibliában a prófétai írások között szerepel, de jobban illenék az ószövetségi Biblia harmadik részébe, az „írások” csoportjába. Hiszen ezt a könyvet leginkább „tanmesének” lehet tekinteni. A könyv főhőse, Jónás, éppen azokat képviseli, akik a fenti problémára várnak választ. „Ninive” városa a zsidók számára az ősellenséget képviselte. Jónás azt szeretné, hogy Isten pusztítsa el végre ezt a gonoszság-fészket. Azért nem akar Ninivébe menni és ott megtérést prédikálni, nehogy a niniveiek az ő prófétai beszédének hatására bűnbánatot tartsanak, és akkor esetleg az irgalmas Isten megbocsátana nekik, és nem pusztítaná el Ninivét. Mikor aztán Jónás végül mégis kénytelen Ninivébe menni és prédikálni, akkor is azt kívánja, hogy a niniveieken ne könyörüljön az irgalmas Isten, és zúduljon csak rájuk a büntetés. Prédikációjának befejeztével Jónás letelepszik a várossal szemben és epedve várja, hogy negyven nap után lesújtson Ninivére a

34 A SZÍV április

végpusztulás. Ezután jön a könyv csattanója. Remekül átérezte ezt Babits Mihály Jónás könyve című hosszú költeményében. Jónás lelkületét találóan ecsetelik azok a szavak, amelyeket Babits ad a Ninive pusztulására váró próféta ajkára: „Én Jónás […] harc és pusztulás prófétája lettem. Harcolj velük hát, Uram, sujtsd le őket! Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket, mert nem lesz addig igazság, se béke, Míg gőgös Ninive lángja nem csap az égre.” Jónás vágya azonban nem teljesül. A Niniveiek megtérnek, és Isten „nem hozta rájuk a rosszat” (Jón 3,10). Így hát a negyvenedik napon „Jónás egész nap az ég alját leste. S már a láthatár elmerült az éjben, s egy árva ház sem égett Ninivében” (Babits Mihály).

Jónás erre nagyon megharagszik Istenre, aki meghazudtolta prófétáját, és nem pusztította el a bűnös várost. Ekkor megszólal az Isten, és ezt mondja Jónásnak: „És én ne irgalmazzak Ninivének, a nagy városnak, amelyben több mint százhúszezer ember van, aki nem tud különbséget tenni jobb és balkeze között, és számos állat?” (Jón 4,11) Babits a következőképpen tolmácsolja ezeket az isteni szavakat: „»Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem. Ninive nem él örökké. A tök sem, s Jónás sem. Eljön az ideje még, születni fognak ujabb Ninivék És jönnek uj Jónások […], s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi, Az én szájamban ugyanazt jelenti.« Igy szólt az Úr, és Jónás hallgatott. A nap az égen lassan ballagott.” Jónás könyvének e tanítását ismétli meg a Biblia egyik legkésőbbi írása, a 2. Péter levél: „Egy nap az Úrnál annyi, mint ezer év, és ezer év, mint egy nap. Az Úr […] türelemmel kezel bennünket, mert nem akarja, hogy bárki elvesszen, hanem, hogy mindnyájan megtérjenek.” (2Pét 3,8–9) Azért késik a világvége, hogy Isten kegyelmétől indíttatva minden ember megtérjen, és Isten bocsánatában részesedve örökké éljen. Tehát az a világrend, amelyben élünk, az isteni irgalmasság világrendje.

Puskás Attila

ISTEN

türelmes

szeretete Az az állítás, hogy Isten türelmes, nemcsak úgy elvétve és mellékesen jelenik meg a Bibliában, hanem sokszorosan megismételt és nyomatékos kijelentésként. Nem is csupán az Úristenről tapasztalatot szerzett hívő ember hitvallásaként, hanem elsődlegesen és kifejezetten magának Istennek az önkinyilatkoztatásaként.

e

Elsősorban maga Isten jelenti ki önmagáról, hogy Ő  türelmes, amikor Mózes előtt kimondja s mintegy értelmezi szent nevét (Kiv 34,6–7). Ráadásul e kinyilatkoztató névértelmezés rendkívül kritikus helyzetben történik – az aranyborjú imádásával elkövetett durva szövetségszegés után –, s így még nagyobb súlya van. Mivel a név valamiképpen a név viselőjének a lényegére utal, ezért állíthatjuk, hogy az Isten szent nevének részét képező türelmesség lényegileg tartozik hozzá Isten titokzatos valóságához. A türelem tehát nem amolyan „mellékes” tulajdonsága Istennek, hanem önnön isteni lényegében gyökerezik. S mivel lényegi tulajdonságról van szó, szorosan összekapcsolódik Isten egyéb lényegi tulajdonságaival. Szerves egységet alkot azokkal az isteni tulajdonságokkal – kegyelmes, irgalmas, hűséges, nagy szeretetű –, melyek ugyancsak megjelennek az Isten-név Isten általi kijelentésében. A Kivonulás könyvének tanúsága szerint a Mózes előtt elvonuló Úristen a következőképpen mondja ki és értelmezi saját isteni nevét: „Az ÚR (Jahve), az ÚR

(Jahve) irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy! Megtartja szeretetét ezerízig, megbocsátja a bűnt, hitszegést és vétket. Bár nem hagyja egészen büntetés nélkül…” (Kiv 34,6–7)

ISTEN „HOSSZÚ TÜRELME” A Magyar Bibliatársulat új fordításában szereplő „türelme hosszú” kifejezést a Károli-Biblia a „késedelmes a haragra”, a Szent István Társulat fordítása k

április A SZÍV 35

SzentÍrás

Isten irgalmas szeretetének és ezzel együtt hosszú türelmének/hosszantűrésének megvallása fogalmazódik meg Isten embereinek azokban a nagy imáiban is, melyek kritikus helyzetekben mindahányszor Isten szent nevének tartalmát bizalommal idézik fel, s mintegy emlékeztetik Istent irgalmas és türelmes pedig a „hosszantűrő” szavakkal adják vissza. Ezek szeretetére. Ezt teszi Mózes a nép lázadásakor (Szám a különbségek egyrészt jól jelzik, hogy nem könnyű 14,18), Dávid és vele együtt a mindenkori bűnbánatot visszaadni az eredeti héber kifejezés (erek panajim) tartó ember (Zsolt 86,15, 103,8, 145,8), de a leviták értelmét. Másrészt mégiscsak közös bennük az, hogy is a babiloni fogságból visszatért népet összegyűjtve a hitszegő ember bűnével szembesülő Isten magataraz újrakezdéskor (Neh 9,17). Joel a nagy irgalmú és tásának azt a mozzanatát ragadják meg, melyet vis�türelmű Isten prófétájaként hív bűnbánatra (Jo 2,13), szafogottság jellemez a bűnössel szemben. Nagy irJónást pedig egyenesen meglepi Isten irgalmának és galmában és kegyelmében Isten nem azzal reagál a türelmének nagysága (Jón 4,2). A „türelem” szó haszszentségét, igazságosságát és méltóságát sértő emberi nálata nélkül ugyan, de azok a szentírási szövegek is bűnre, hogy megsemmisítőleg és azonnal lesújt a bűIsten hosszantartó türelméről tanúskodnak, melyekben nös emberre, hanem hajlandó elviselni a bűnöst, vis�Isten arról vall, hogy nem engedi fellobbanni a haragszafogja jogos haragját (késedelmes a haragra), időt és ját népe ellen, vagy csak egy pillanatig fordítja el halehetőséget ad a megtérésre, s ha büntet, azt is kíméleragjában arcát övéitől (Iz 48,9; 54,8; Zsolt 30,6). Isten tesen, átmenetileg és haragját mérsékelve teszi. Isten jogos haragját irgalmas és türelmes szeretete mérsékli, „hosszú türelme” (hosszantűrése) mindezt egyszerre s éppen ez nyilvánítja ki isteni mivoltát és szentségét jelenti. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy a szent (Óz  11,7–9). Ahogy a történelmet formáló hatalma, és igazságos Isten így, ilyen hosszú türelemmel reajövőt ismerő tudása és igazságossága, úgy irgalmas gál az ember bűnére. Hiszen a bűn nem pusztán egy és türelmes szeretete is lényegi jegye és egyben kritörvény megszegése, hanem a szövetség felrúgása, a tériuma az élő és igaz Isten istenségének. Az ószövetszeretetkapcsolat rombolása, igazságtalanság az Igazségi könyvek keletkezésének időrendjében utoljára zal szemben, szeretetlenség a Szeretettel szemben, íródó Bölcsesség könyve mintegy az egész ószövetmerénylet a Szent ellen. A bűn érinti Istent, aki szereségi istentapasztalat summázataként, szintén egy ima tetből teremti az embert és szeretetből közösségre lép kontextusában a következő vele. Isten a bűnre adott válakifejezéseket használja Isten szában is a Szeretet, az Igaz és a Szent marad. Szeretete a Isten a bűnre adott válaszában könyörületes és türelmes mabűnös iránt irgalmas, haragos/ is a Szeretet, az Igaz és a Szent gatartásának átfogó jellemzésére: Isten „elnéző az emberek igazságos és türelmes szeretet. marad. Szeretete a bűnös iránt bűnei iránt, hogy bűnbánatot Irgalmas, mert a bűn nyomotartsanak”, „szelíden ítélsz és rúságos helyzetében lévő emirgalmas, haragos/igazságos nagy kímélettel vezetsz benberen megesik a szíve és segítés türelmes szeretet. nünket”, „enyhén bünteted, ségére siet, mindent megtesz akik hibáznak” (Bölcs 11,21– szabadítása érdekében. Hara12,2). A szerző megvallja, gos/igazságos, mert utálja a hogy Isten irgalmas és türelmes magatartásában isteni bűnt/gonoszságot, Igazságában szembesíti a bűnöst hatalma, bölcsessége és teremtői hűsége nyilatkozik saját igaztalan helyzetével, érvényesülni engedi a bűn meg. Az isteni türelem mint kímélet és szelíd vezetés fájdalmas következményeit (büntet), s megkívánja a nem a gyengeség vagy a közömbösség, hanem éppen a bűnös valódi megtérését, átalakulását. Türelmes, mert valódi erő és a bölcs törődés jele, azt az üzenetet horirgalmában lehetőséget és időt enged a bűnösnek bűne dozza, hogy Isten „az élet barátja”. felismerésére és a megtérésre. 36 A SZÍV április

Szent Pál apostol Krisztustól visszafelé tekintve az „De azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus elsőegész ószövetségi nép történetére, sőt a pogány népek sorban énrajtam mutassa meg végtelen türelmét példaként azoknak, akik majd hisznek benne…” (1Tim történelmére is, úgy jellemzi ezt a teljes világtörténe1,16). Az apostol rácsodálkozik arra a mérhetetlen ti korszakot, mint Isten türelmének/hosszantűrésének türelemre, mellyel Krisztus elviselte őt, a Krisztusidejét (Róm 3,25). Ez az isteni türelem azonban folykövetők üldözőjét. Pál példáján, Jézus türelmén kell tatódik a jelenben, az egyház jelenében is, hiszen okulnia a keresztényeknek, „Isten végtelenül jó, türelmes hogy nem szabad senkiről leés elnéző”, mert „irgalma bűnPál példáján, Jézus türelmén mondaniuk, nem szabad senkit bánatra akar vezetni”. Ezért az embernek nincs joga ítéletet kell okulnia a keresztényeknek, leírniuk, lehetségesnek kell tartaniuk mindenki megtérémondani embertársa fölött, hogy nem szabad senkiről sét, s ezért kitartóan, türelemhanem az ítéletet Istenre kell mel imádkozniuk kell. Jézus a bíznia (Róm 2,4). Az apostollemondaniuk, nem szabad többi apostolon is megmutatta nak ugyancsak Isten türelme senkit leírniuk, lehetségesnek nagy türelmét, kezdve Péteren. jut eszébe akkor, amikor a Jézus Krisztust elvető zsidó korHallatlan türelemmel viselte el kell tartaniuk mindenki értetlenségeiket, kicsinyessétársainak és főként a zsidó nép megtérését, s ezért kitartóan, geiket, kishitűségüket, vetélvezetőinek a sorsára gondol, türelemmel imádkozniuk kell. kedéseiket. Nagy-nagy türeakik bár pusztulásra érett edélemmel oktatta, nevelte, készínyek, Isten mégis elviseli őket tette fel őket majdani küldeténagy türelemmel (Róm 9,22). sükre. Nem zavarta el őket magától, amikor hibáztak, A második Péter-levél szerzője arra a kérdésre, hogy túlságosan emberi módon gondolkodtak, gyengének miért „késlekedik” Krisztus dicsőséges eljövetele, bizonyultak vagy éppen elbuktak. Időnként szokatlaszintén az isteni türelemre hivatkozva válaszol: „[Isnul kemény szavakkal, máskor hallatlan tapintattal, de ten] türelemmel viseltetik irántatok, mert nem akarja, mindig fogyhatatlan türelemmel vezette és formálta hogy valaki is elvesszen, hanem hogy mindenki bűnőket gondolkodásuk és szívük megtisztulásának útján, bánatot tartson” (2Pt 3,9). míg csak egészen alkalmassá nem váltak küldetésük betöltésére. Arra is, hogy ők maguk elsajátítsák és toA JÉZUSI TÜRELEM Jézus szenvedéstörténetében sokszorosan megmuvábbadják a Jézustól tanult türelmet, intve a keresztétatkozott nagy türelme, amikor ártatlanul elítéltként nyeket, hogy viseljék el egymást türelemmel (Ef 4,2), és meggyötörtként elviselte a testi-lelki fájdalmakat. és tanúsítsanak mindenki iránt türelmet (1Tessz 5,14). „Amikor szidalmazták, nem viszonozta a szidalmat; Mert a Jézustól tanult szeretet türelmes (1Kor 13,4), amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta a szívünkben lakó Szentlélek működésének gyümölmagát az igazságos bíróra” (1Pt 2,23). A szenvedő Jécse (Gal 5,22). Mivel Jézus szeretete erős, irgalmas zus szembesítette az embert saját bűnével – Júdást az és bölcs, ezért türelmes szeretet. Tud kitartóan várni, árulással, Pilátust a hatalomféltéssel, az ütlegelő poelviselni, nevelni, érlelődni hagyni. Hogy szeretetünk roszlót helytelen tettével –, de nem viszonozta a ros�ilyen türelmes szeretet legyen, erősnek, irgalmasnak és szat, pontosabban kizárólag jóval viszonozta a rosszat, bölcsnek kell lennie. Ezeket is tőle tanulhatjuk és tőle kell kérnünk. ellenségeiért imádkozott és életét adta értük. Ez a jézusi türelem: elviselni a gonosz embert, nem jóváhagyni a gonoszságát, a rosszra a legnagyobb jóval válaszolni. Türelmének nagyságát mutatta meg a keresztényüldöző Saulon is. Szent Pál saját megtéréséről szólva vall Krisztus személyesen megtapasztalt nagy türelméről: április A SZÍV

37

ImaÉlet Mihályi Anikó

TI AZÉRT ÍGY IMÁDKOZZATOK...

a

Kovács Endre Ti azért így imádkozzatok! című könyve a Miatyánk imádságon keresztül vezeti be olvasóját az imádkozás mélységeibe. Nemcsak ismereteket akar tehát átadni a kötet, hanem célja, hogy az olvasó személyes Istenkapcsolata is mélyüljön. A szerzői koncepció a Miatyánk szövegének értelmezésén túl annak „szellemiségét és ívét hivatott kibontani” (16. p.), illetve ezzel párhuzamosan saját emberi – éppen aktuális – állapotunkra is rápillanthatunk. A könyv felépítését is a Miatyánk szerkezete határozza meg. A megszólításban (mi Atyánk) a szerző azt a meghívást állítja a középpontba, amellyel Jézus tanítványait fordítja mennyei Atyjukhoz. A dialógusba lépés gesztusában kiviláglik a végtelen Isten és az őt megszólító ember véges létének feszültsége. Elveszettségünk azonban mintha alapfeltételévé is válna a tanítványi létnek, hiszen semmit nem tudásunk mondatja ki velünk a lelkünk mélyéről feltörő kérést: „Taníts minket imádkozni!” Az első rész az imádságot mint Isten valóságának keresését határozza meg. „Az imádkozó itt Isten szentsége, uralma és akarata felé fordul, és azt szeretné, hogy ezek megvalósuljanak életében.” (15. p.) Az „aki a men�nyekben vagy” megszólítás Isten megismerhetetlenségét, az ember számára fölfoghatatlan létmódját rögzíti, amely a radikális alázatot és az ebből fakadó hallgatást mint alapállást hívja elő az imádkozóból. A mai ember számára azonban talán éppen a csönd, a hallgatás a legnehezebb. Ézsaiás példája arra hívja föl a figyelmünket – mondja a szerző –, hogy a próféta is saját küszködései által tanult meg hallgatni: „Az én Uram, az Úr megnyitotta a fülemet. Én pedig nem voltam engedetlen,

38

A SZÍV április

nem hátráltam meg” (Ézs 50,4–5). A továbbiakban a szerző segítségével ránézhetünk saját menekülési útvonalainkra, kifogásainkra, amelyek a csönd helyett a folyamatos zajban tartanak bennünket. Szembesülhetünk azzal, hogy mennyire nehéz beengedni a másikat, és ezzel párhuzamosan milyen nehéz elengedni a magunk akaratát, és rápillanthatunk arra is, hogy egész életünkön át tanuljuk a hallgatást. A „jöjjön el a Te országod” sorban a szerző arra hívja meg az olvasót, hogy megvizsgálja, „miként kereshetjük Isten megnyilvánulását akkor, amikor egymással találkozunk” (57. p.). Nem pszichológiai okfejtésekkel bombáz bennünket Kovács Endre, hanem olyan személyes emberi tapasztalatokat rögzít, amelyeket mindnyájan megélhetünk saját életünkben: arc nélkülivé válásunkat, szerepeink mögé bújásunkat, amelyből csakis a másik ember – és általa Isten – szeretetteljes jelenléte, meghallgatása szabadíthat meg bennünket. A befogadás ára és jutalma felhívja figyelmünket, hogy amikor Isten országát hívjuk életünkbe, radikális, a létezésünket alapjaiban megváltoztató fordulatot kérünk: ne mi legyünk a középpontban, hanem a másik ember, akin keresztül Istent láthatjuk meg. A könyv első része, a „legyen meg a Te akaratod”, és az „amint a mennyben, úgy a földön is” sorok értelmezésében a Biblia olvasásának személyessé tételén keresztül jut el ahhoz az átlépéshez, amely nélkülözhetetlen a belső szobánkba jutáshoz, ahol a csöndes hallgatásban már csak mi vagyunk és az Isten.

A második részben figyelmünk saját magunk feltárására irányul: szükségleteink vezetnek el bennünket az imádsághoz, mint kéréshez. Könyörgésünket, zörgetésünket a szerző három területen vizsgálja: a mindennapi kenyér kérése konkrét szükségleteink felé tereli figyelmünket, amelyek „akkor elégíttetnek ki, ha valamiből többünk lesz” (138. p.). Bűneink bocsánatának vágya és a gonosz feletti isteni győzelem kérése azonban éppen arra vezet bennünket, hogy kevesebbek legyünk: megtisztuljunk, elengedjünk és szabadokká váljunk. „Kapcsolataink egészségéhez gyakran feloldozó segítség kell, hogy igazi énünkből élhessünk, abból, akik legbelül vagyunk. Arra van szükségünk, hogy bizonyos kötelékektől megszabadulhassunk” (139. p.) – írja a szerző. A bűn és megbocsátás kérdését egyrészt a bibliai szövegeken, másrészt a különböző egyházak tanításán keresztül vizsgálja az író. Ahogyan a könyv első részében, úgy itt is a személyes Istenkapcsolat kerül a középpontba, és a bűnről mint kapcsolatrombolásról olvashatunk; bűnösségünk megvallása pedig valódibb énünkhöz, és így mélyebb Istennel való egységünkhöz vezethet bennünket. Vétkeink megbocsátásának élményéből egyenesen kell következnie a szeretettség továbbadásának. „Csak annyira élhetünk Isten felénk irányuló megbocsátásában, amennyire megbocsátunk embertársainknak.” (152. p.) „A személyes szabadság útja a mások szabadon bocsátásának az útja.” (153. p.) A szerző azonban felhívja olvasói figyelmét arra, hogy a megbocsátásnak nem lehet célja a személyes gyógyulás, ez csak „peremjelenség”. Az igazi bűnbocsánat éppen a kapcsolat helyreállása miatt az egész teremtett világot érinti. A megbocsátás élménye képessé tesz bennünket arra, hogy szabadon élhessünk a jelenben. A gonosszal szemben – akinek a szerző meglátása szerint a közöny, a kíváncsiság és a bizalmatlanság a három legfőbb hatása – csakis az éberség, a figyelmesség, azaz az Istenhez sietés segíthet. A második rész végén már arról az átmenetről olvashatunk, amikor elfogynak a szavak, „Krisztus kiszeret minket magunkból, és beleszeret minket a vele és érte való közösségbe” (206. p.). A könyv harmadik része az imádságot mint szemlélést állítja a középpontba. A Miatyánk zárlatához érkezünk: „mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen”. Ezen a ponton a felszólító módú igealakok kijelentő módúvá válnak, imánk a nyugalom állapotába

szelídül, ahol megélhetjük mindazt, amit kerestünk és kértünk. A könyvnek ez a része támaszkodik legerőteljesebben a misztikusok évszázados tapasztalataira, de a személyes tanúságtétel is itt nyilvánul meg leginkább. Nem véletlen ez, hiszen „a szemlélődés rácsodálkozás Isten uralmára” (216. p.). Az az állapot, amikor az ész meghajol a Valóság előtt, amikor csak a befogadásban vagyunk minden érzés és gondolat nélkül. A szerző az ország eljövetelét az elménk, míg a hatalomról való lemondásunkat az érzelmeink átengedéseként értelmezi. Saját szívműtétének tapasztalatán keresztül érzékelteti, mennyire nehéz az Isten előtti önátadást, a kiszolgáltatottságot megélni. Pál apostol történetén át segíti az olvasót annak megértésében, hogy az elragadtatás és a gyengeség összetartoznak ezen az úton, Avilai Terézt pedig az isteni látogatások önmagunkon túlvivő tapasztalatában hívja segítségül. Az író Kalkuttai Boldog Teréz anyára és Keresztes Szent Jánosra hivatkozva beszél a „lélek sötét éjszakájáról”, arról az ürességről, amelyben csak a hithez való hűség vezetheti az embert. A „Tiéd a dicsőség” sorral elismerjük, hogy „minden cselekvés forrása és központja Isten” (265. p.). A szerző kitér arra a helyzetre is, amikor belső forrásunk szennyezett, így cselekvésünk nem az életünk teljességéből fakad, hanem belső deficitünkből, azaz „hiánygazdálkodást” folytatunk. Ilyenkor azért cselekszünk, hogy valakik legyünk, nem azért, mert valakik vagyunk. A leállás, az elcsendesülés visszavezethet bennünket igazi forrásunkhoz. A „mindörökké” a Szentháromság öröktől fogva létező, szerető közösségébe lépteti be az imádkozót. Az ima végén kimondott „Ámen”, „így legyen” arról tanúskodik, hogy az imádkozó bízik imája beteljesülésében. A keresés, a kérés és a szemlélődés „hármas fonata arra hivatott, hogy az ember megismerje a Szentháromság Istenét” (308. p.). A borítón Andrej Rubljov Szentháromság ikonja az Isten világába nyíló ablakként hívja az olvasót erre a megismerésre. KOVÁCS ENDRE: Ti azért így imádkozzatok! Budapest, 2015, Harmat – Örökségünk – Sarutlan Karmelita Nővérek.

április A SZÍV 39

ImaÉlet

Szabó Ferenc SJ

SIMONE WEIL

misztikus

a

Simone Weilt joggal sorolják a modern misztikusok közé: mélyen átérezte az emberi nyomorúságot, együtt érző szívvel igyekezett segíteni a szenvedőkön, kizsákmányoltakon. A magyar olvasóközönség az elmúlt fél évszázad során megismerhette Simone Weil (1909–1943) életét és filozófiáját, lelkiségét, misztikáját, elsősorban Pilinszky János fordításai és esszéi révén. Az 1998-ban a Vigilia kiadásában megjelent válogatott írások – Ami személyes és ami szent – függelékében a szerkesztő, Reisinger János tájékoztat az idegen és magyar nyelvű szakirodalomról. Reisingertől értő bevezetőt is olvashatunk a magyar fordításokhoz, illetve a válogatáshoz Hit és szabadság címmel. „Értő” esszét mondok, bár nem mindenben osztom a szerző értelmezését. Jól látja Reisinger, hogy a „malheur”, szerencsétlenség fogalma Simone Weil központi élményét és lelkisége lényegét jelöli. Jelzi egy kicsit gnosztikus és szinkretista világszemléletét, vagy „dolorista” misztikáját, de Reisinger nem emeli ki kellőképpen e misztika beteljesedését: a szerencsétlenség és Krisztus keresztje kapcsolatát, Isten Fia kenózisa (Fil 2,6–11) teljes jelentését.

KRISZTUS KERESZTJE, ÉS AZ EMBERI SZERENCSÉTLENSÉG A fiatal izraelita lány, aki főleg a klasszikus görög filozófiát és a sztoikusokat tanulmányozta, gyári és mezőgazdasági munkásként, szakszervezeti aktivistaként, politikai ellenállóként konkrét tapasztalatokat szerzett az emberi állapotról, az igazságtalanságokról, szenvedésről, az emberi nyomorúságról. 40 A SZÍV április

J.-M. Perrin domonkos atya, aki 1941-től Simone lelki vezetője lett, az Attente de Dieu című szövegválogatáshoz írt bevezetőjében kiemeli az 1938-ban Solesmes-ben megélt nagyhetet, ahol Simone-nak olyan megvilágosodásban volt része, amely megváltoztatta egész életét.1 A Perrin atyának írt levelében (egyik lelki feljegyzésében) elmondja, hogy egész héten nagy fejfájások közepette vett részt a liturgiákon. Valamit korábban hallott misztikus elragadtatásokról, de nem olvasott soha semmit misztikusoktól. Krisztus hirtelen megragadta (soudaine emprise du Christ), és ebben nem volt része az érzékeknek, sem a képzelődésnek. Xavier Tilliette SJ2 lényeges szerepet tulajdonít ennek a misztikus élménynek. Simone a filozófiai igazság keresésében eljut a kereszt bölcsességéhez, amelyről Pál beszél az első Korintusi levél elején (1,18– 31), sőt a Filippi levél kenózisához (Fil 2,5–11). „A szerencsétlenség (malheur) misztériuma a Kereszt kinyilatkoztatása” – írja Tilliette. De mindjárt megjegyzi, hogy Simone Weil számára a Kereszt egyedül elég. „A Kereszt megáll önmagában, a húsvéti fény nélkül, a kifejezett feltámadás nélkül, mivel az (a Kereszt) a gyalázatos akasztófa és a boldog zászló, a csupasz fa és az erdők királya azonossága, egybeesése.” Simone Weil később megtalált jegyzeteiben hangsúlyozza, hogy a Kereszt a „tökéletes szerencsétlenség” (malheur) abszolút jele. A malheur nem azonos az elviselt rosszal, sem a szenvedéssel és a

fájdalommal, hanem egyszerre jelenti a fizikai fájdalmat, amely erőszakos állapotot teremt, a lélek gyötrelmét, amely reménytelen, a társadalmi lealacsonyodást, amely megvetést szül. A szennyezettség és az átok érzése is lényegéhez tartozik. Mindezek együtt egyetlen esetben valósultak meg: Krisztus elhagyatottságában a kereszten. De Krisztus nem annyira a szeretett szükségszerűség zsákmánya, hanem inkább a nem viszonzott együttszenvedés mintaképe. „Egy másik Krisztus kellett volna, hogy megkönyörüljön a szerencsétlen Krisztuson.” Talán nem tévedünk, ha megállapítjuk, hogy Simone Weil nem tudott teljesen megszabadulni bizonyos gnosztikus nézetektől. Ez egyébként megnyilatkozik a teremtésről, a teremtő Istenről alkotott nézeteiben is.3

SIMONE WEIL KERESZTSÉGE – ÚJABB ADATOK FÉNYÉBEN Simone Weil élete vége felé, 1941 nyarán ismerkedett meg Perrin domonkos atyával. Ősszel Marseille-ben rendszeresen találkoztak, beszélgettek a keresztény hitről és az egyházhoz tartozásról, Simone esetleges megkeresztelkedéséről. Az izraelita filozófusnak intellektuális nehézségei is voltak, de főleg a katolikus egyház „mint szociális tényező”, történelmének árnyoldalaival jelentett számára nehézségeket. Úgy gondolta, hogy még nem jött el az idő, hogy belépjen az egyház közösségébe. „Érzem – írja 1942 januárjában Perrin atyának –, hogy számomra az szükséges, az íratott meg, hogy egyedül legyek, idegenként, száműzetésben, kivétel nélkül mindenféle emberi közösséggel szemben.”4 Az olasz jezsuiták La Civiltà Cattolica című folyóirata beszámol arról, hogy a filozófus-misztikus Simone Weil (1909–1943) születésének centenáriuma alkalmából (2008. dec. 10–12.) nemzetközi kongresszust rendeztek Teramóban Simone Weil életéről és eszmevilágáról.5 Itt hangzott el Eric O. Spingsted előadása: Simone Weil és a keresztség. Már a hatvanas években terjedni kezdett a hír Simone megkeresztelkedéséről.6 Újabban Simone Deitz megerősítette, hogy ő keresztelte meg haldokló barátnőjét. „1943. április 15-én Deitz észrevette, hogy Simone nem ment munkába, ezért felkereste lakásán és ájultan a földön fekve találta. A Middlesex Hospitalba szállították, és megállapították a tuberkulózist. Deitz azt mondta: Weil már tudta, hogy beteg, mielőtt elhagyta volna New Yorkot, de eltitkolta attól félve, hogy nem en-

gedik elhagyni New Yorkot, és így nem tudja megvalósítani tervét, hogy ápolónő legyen az első vonalban. A kórházban Weil kérte, hogy egy pappal beszélhessen. Deitz kérésére Naurois abbé, a »France Libre« lelkésze Londonban három alkalommal meglátogatta azon a tavaszon. A látogatásoknak nem lett gyümölcse.” Weil azt mondta barátnőjének e látogatásokkal kapcsolatban: „Azt mondtam neki (a papnak), hogy fel akarom venni a keresztséget, de ezt csak bizonyos feltételek mellett akarom.” Akkor Deitz ezt kérdezte: „Most már kész vagy felvenni a keresztséget?” Weil ezt válaszolta: „Igen, nagyon vágyakozom rá.” Deitz a csapból vizet vett és megkeresztelte Simone-t: „Én megkeresztellek téged az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében.”7 Weilt átvitték az Ashford Kent-i Grosvenor szanatóriumba, és ott halt meg 1943. augusztus 24-én. O. Spingsted előadásában hozzáfűzte: „Tekintve a szentséget, és ahogyan azt kiszolgáltatták, érvényesnek, Isten kegyelmének tekinthető, feltéve, hogy Simone igazat mondott Krisztusba vetett hitét illetően. De nem lehet hazugságra gondolni […] De ha a keresztség érvényes is, ez nem zárja ki Simone korábbi ellenvetéseit. Főleg a filozófiaiak voltak erősek: azt állította, hogy jogtalan az egyház követelménye, ti., hogy a dogma értelmi elfogadása feltétele a keresztségnek. Nincs rá ok azt gondolni, hogy Weil feladta ezt az ellenvetését.” De lehetséges, hogy élete utolsó napjaiban sikerült legyőznie azt a szorongását, hogy nem adta át magát teljesen Krisztusnak – ez jelentette számára az egyházba való belépést… Így tehát ez az állandóan nyugtalan, mindig tovább kereső lélek kész lehetett befogadni a „megvilágosodás” ajándékát, amely lehetővé tette neki az eljutást a végtelenbe. Joggal a modern misztikusok közé sorolják Izrael leányát, Simone Weilt. Mélyen átérezte az emberi nyomorúságot, együtt érző szívvel igyekezett segíteni a szenvedőkön, kizsákmányoltakon. Az Isten emberszeretetét megtestesítő Krisztus ragadta magához, ahogy maga leírta Perrin atyának. Simone Weil számára Krisztus az izajási fájdalmak embere volt, a szenvedő Szolga, aki magára vette az emberek bűneit és minden szenvedésüket, hogy megváltást szerezzen. De – amint a jezsuita Tilliette meglátta – a Filippi levél Krisztus-himnuszából (Fil 2,5–11) csak az izajási Szenvedő Szolga alakját csodálja mély együttérzéssel, a feltámadt Úr nem jelenik meg lelki életében. k április A SZÍV

41

ImaÉlet

te. Nem volt tudatos, hogy Platon hatott rá. 1932-ben Weil sztoikus, csodálja a való világ rendjét. A költemény végén meghasad az ég, előtűnik az isteni fény, a transzcendens megjelenik. Az utolsó versszak eredetileg személyes szerelmes „vallomás” volt.

LA PORTE – A KAPU Nyissátok hát ki a kaput és meglátjuk a kertet Isszuk majd friss vizét, amelyet a Hold már megjelölt. A hosszú őt éget, idegeneknek ellensége. Tévelygünk tudtunk nélkül s nem találjuk a helyünk. Szeretnénk virágokat látni. Itt a szomjúság gyötör. Szenvedve-várva itt vagyunk a kapu előtt már. Ha kell hát beszakítjuk zárát ökleinkkel. Nyomjuk, feszítjük, mindhiába, nem enged a zár.

SIMONE WEIL MISZTIKUS VERSEIBŐL

ÉCLAIR – VILLANÁS

Sóvárgunk, várunk, néznünk kell, de hasztalan. Csak nézzük a kaput; nem mozdul, továbbra is zárva. Tekintetünket rászegezzük: sírunk gyötrelemmel; Örökké látjuk; ránk szakad fojtón az idő szárnya.

A tisztán tündöklő ég küldjön el nekem, A ritkás felhőkkel végigsöpört égbolt, Nagyon erős szelet, öröm-szagú szelet, A tisztult álmokból minden megszülethet:

Előttünk a kapu, mit használ vágyakozni? Jobb elmennünk innen felhagyva minden reménnyel. Sohase lépünk be; kifáradunk a nézésbe… S midőn a kapu megnyílt lassú csendességgel Nem láthattunk sem kertet, sem virágokat; Csupán a roppant tér s az űr jelentkezett Meg hirtelen a fény, eltöltve a szívet, És lemosta a portól már-már vak szemet.*

Most születnek nekem az emberi városok Melyekről szétszórta a ködöt a tiszta szellő, A tetők, a léptek, a kiáltások, száz villanás, Emberi zajok, mindaz mit megemészt az idő. Születnek a tengerek, a vízen ringó bárka, Az evező csapkodása, tüzei az éjszakának; Születnek a mezők, a kepébe rakott kévék; Születnek az estek, majd csillag csillag után. Születik a lámpa és az ereszkedő térdek, Az árnyék, az ütközések a bánya-mélyben; Születnek a kezek, a satuban a kemény fémek, A gép harapásaitól csikorgó vasrudak.

*A költemény misztikus élményt fejez ki: két világ áll egymással ellentétben: az emberek világa és az Édenkert – a kapu választja el őket. A kapu elválaszt, de össze is köt, közvetít, átmenet a kapcsolathoz. Az elveszett paradicsom utáni vágyakozás hasztalan. Az ember száműzött ezen a földön. JEGYZETEK: • 1 Attente de Dieu. Paris, 1966, Éditions Fayard, 7–8. p. és 43–45. p.

Megszületett a világ; szél fújj, hogy tartson! De mind elpusztul úgyis füstbe burkolózva. Megszületett nekem mert fenn meghasadt A halvány-zöld ég a szálló felhők között.*

• 2 XAVIER TILLIETTE SJ: Le Christ de la philosophie. Párizs, 1990, Cerf, 47–51. p. és 201–207. p. • 3 Vö SZABÓ FERENC: Pilinszky és Simone Weil. In Csillag után. 1995, 114–119. p. • 4 Szerencsétlenség és istenszeretet, 132. p. • 5 Vö. La Civiltà Cattolica. 2009, III. 236–247. p. • 6 Elsőnek 1967-ben C. Cabaud hozott erre vonatkozóan adatokat Simone Weil New Yorkban és Londonban c. könyvében. •

*Fiatalkori vers. Valószínűleg 1932-ben született. A tiszta ég a szépség jelképe. A valóság isteni szépségének dicsére42 A SZÍV április

7

A keresztelés részletes tanúsága egy 1994-es tanulmányban: „The baptism of

Simone Weil”. In Spirit, Albany, State University of New York Press.

AnyaApaGyerekek

Radóczy Jusztina

VÁRNI RÁD Manapság sokszor panaszkodunk arra, hogy gyermekeink, de talán már a felnőtt társadalom nagy része is türelmetlenségben szenved. Elhatalmasodott az „add Uram, de rögtön” életérzés, amelyben nem kis szerepet vállalnak a média és a jóléti társadalom elvárásai. Ennek következtében nem csupán a munkánkban, hanem a magánéletünkben is egyre kevesebb türelmet tanúsítunk. Mennyiben lehet ez oka a rossz házasságoknak, a válásoknak és a „szingliségnek”? – ezekről kérdeztem Koltai Mária család-pszichoterapeutát. k április A SZÍV 43

AnyaApaGyerekek

hatjuk meg. Lehetséges, hogy a szülők nem tanítják türelemre a gyerekeket?

Létezik-e manapság még türelem a párválasztást illetően?

A mai társadalomra semmilyen téren nem jellemző a türelem. Azt is mondhatjuk, hogy a szerelemnek az igazi ihletettsége, az udvarlás, várakozás teljesen kiveszett a mindennapokból. A türelmetlenség globális jelenség, szinte az egész világ ettől szenved. Sőt, generált felgyorsulás van. Nézzünk meg egy rajzfilmet és azonnal megértjük, miért ilyenek a gyermekeink. Felfoghatatlanul gyors vágások, reklámok, képváltások, fények. Minden, ami a gyorsasággal köti le a figyelmet. Izgalom, feszültség, rohanó események. Mi lehet ennek a változásnak a következménye?

A 20. században a fejlődés és növekedés felgyorsult, melynek következtében sokkal korábban serdülnek a gyerekek. Korábban jelennek meg a pubertás jelei, mint mondjuk száz évvel ezelőtt. Sajnos a testi fejlődéssel az érzelmi és pszichológiai fejlődés nem jár együtt. Ennek következtében ez a két jelenség nincs szinkronban egymással, és ez feszültséget okoz. A fiatalok a testi fejlődésükre hivatkozva minél előbb felnőttek és szabadok szeretnének lenni, és úgy is cselekednek, mintha már „nagyok” lennének. Ez azt jelenti, hogy korábban kezdik el a párkeresést annak ellenére, hogy érzelmileg és pszichésen még nem érettek rá?

Pontosan erről van szó. Sőt, a párkereséssel manapság együtt jár a szexuális élet, a fiatalok minél hamarabb sort kerítenek a testi kapcsolatokra, és nem hagynak időt az egymás – főképp pedig saját maguk – megismerésére. Ettől kezdve sem a szexuális, sem az érzelmi életükben nem találják meg a társukat, hiszen azt mondhatjuk, hogy még azt sem tudják, mire vágynak, mit szeretnének ezen a téren. A türelemről azt mondják, ez nem egy magunkkal hozott képesség, hanem otthon a családban tanul44 A SZÍV április

Sajnos a világ, és ezzel együtt a szülők is türelmetlenségre tanítanak. Vásárolni, fogyasztani, vágyakat és igényeket azonnal kiszolgálni, örömet szerezni, bódítani, jól érezni magunkat. Felgyorsult az idő, az információ, az esemény. Ennek következtében a fiatalságnak nem jut ideje arra, hogy éretté váljon, ezért nem is lesz képes igazán a szerelemre, a párkapcsolatra, az elköteleződésre. Mit nevezünk türelemnek, meg lehet-e határozni a gyakorlatban ezt a fogalmat?

A türelem egy komplex készség, képesség arra, hogy tudjunk várakozni ingerültség nélkül, hogy el tudjuk érni a célunkat akadályoztatás esetén is anélkül, hogy valamilyen erőszakhoz folyamodnánk. Ide tartozik a fájdalom elviselése panaszkodás nélkül, és az is, hogy figyelmesen, gondosan végezzük a feladatainkat. Ehhez képest már a csecsemőket arra tanítjuk, ha éhes vagyok, azonnal kapom a tejet, és nem várjuk ki a megfelelő időt. Nem késleltetünk, és nem várakoztatjuk gyermekeinket a megfelelő módon, így a felnőtté válás útján ezt nem tanulják meg. Az időnek van egy dinamikája, egy tempója; ha emberré akarsz válni, akkor meg kell tanulnod, hogy nem lehet mindent rögtön és azonnal megkapni, megtenni. A házasságon belül milyen szerepe van a türelemnek?

A türelemnek már a kezdet kezdetén nagyon fontos szerepe van, hiszen ki kell várni azt a társat, akire vágyom, és nem feltétlenül az elsővel összeházasodni, akivel találkozom. Amint már említettem, türelem kell ahhoz is, hogy megismerjem önmagam, mert e nélkül nem vagyok alkalmas a helyes választásra. Azután, ha egy pár kiválasztotta egymást, akkor türelem kell ahhoz, hogy megismerjék a másikat. A kezdet kezdetén, a szerelem időszakában rávetítjük az elvárásainkat egymásra, és csak a jót vesszük észre. Később azonban kiderülnek a problémák, a különbözőségek, és akkor aztán türelem kell az összecsiszolódáshoz, a megbeszélésekhez, a helyes bánásmódhoz. Ez komoly pszichológiai munkát is igényel. Ha esetleg egy párról kiderül, hogy nem illenek össze a felek, akkor a szakítás után is türelemre van szükség, nem szabad azonnal

elkezdeni mással randevúzni. Türelem kell ahhoz is, hogy tanuljunk a hibákból, és természetesen a fájdalomhoz is. Hogyan járul hozzá a türelmetlenség az igen magas válási adatokhoz?

Sajnos a kamaszok túl korán elkezdenek együtt járni, ahelyett, hogy baráti kapcsolataikat építenék, és abban fejlődnének érzelmileg. Egészen egyszerűen azért, mert ezt látják a filmekben, ez az elvárás a közösségi oldalakon, ezt sugallják a slágerek és az egész világ. Manapság, ha valakinek nincs párkapcsolati fotója közzétéve a világhálón, akkor az már „ciki” és nem „trendi”. Párterapeutaként azt tapasztalom, hogy hihetetlenül korán, nagyon komoly elköteleződés-szerű kapcsolatban élnek a fiatalok. Azonnal összeköltöznek, vagy a közösségi oldalakon „életem értelme”, „örökké együtt” és ehhez hasonló címekkel illetik az éppen aktuális társukat. Harsányan együtt vannak, kihagyva az udvarlás és az ismerkedés lépcsőfokait. Ezek szerint egy nagyon fontos lépcsőfok, a barátságok kialakulása kimarad a kamaszkorból?

Egyértelműen, hiszen az erre igazán alkalmas életszakaszban már komoly együtt járások vannak, s nincs idő barátkozni. Ez óriási veszteség az érzelmi fejlődést tekintve, mivel ez lenne az a kapcsolat, ahol megtanulhatnák a fiatalok a nem szerelmen alapuló együttlétet és alkalmazkodást. Ezeken keresztül válhatunk alkalmassá az ellenkező nemmel való szerelembe esésre, a házasodásra, az elfogadásra, megbocsátásra, a szülővé válásra. A fiúk manapság nem bandáznak, sőt, ha valamelyiknek 17 évesen még nincs barátnője, akkor már azt mondják a társai vagy a környezete, hogy „gyanús”. Pedig egy fiú 17 évesen még nem a párkapcsolatra hivatott, hanem arra, hogy a saját korosztályában megismerje a saját maga szerepét, erejét, helyét. Hogyan és kik közvetíthetik ma ennek a jelentőségét a fiatalok felé?

Elsősorban a szülők, az iskolák és a média szerepe lenne az a nevelési és pszichológiai feladat, hogy megértessük a kamaszokkal: önmegismerés nélkül sem hivatást, sem társat nem lehet választani. Csak az az ember képes párkapcsolatra, aki jó határokkal, stabil személyiséggel rendelke-

zik. Megjegyzem, itt lép be annak a jelentősége is, hogy az érett személyiség képes leválni az őt felnevelő családról. Azt hiszem, itt megállhatunk egy pillanatra, hiszen ez korunk másik igen jelentős problémája, hiszen sokszor még 30 évesen is a szülőkkel laknak a fiatalok, nem képesek elköteleződni, sem a munka, sem pedig egy házastárs mellett. Ennek mi lehet az oka?

Ennek is ugyanaz lehet az oka: a felgyorsulás és a türelmetlenség, hiszen nincs idejük a fiataloknak érett, önálló egyéniséggé, önmagát és vágyait ismerő személyiséggé válni. Leválás nélkül összecsapódnak a párok, közben idővel természetesen változnak, érettebbek lesznek, és egyszer csak ott állnak, mint kiégett házaspárok, és jönnek a viharos válások. További probléma, hogy az emberek nem képesek egyedül lenni. Mindegy hogy ki, csak valaki legyen mellettük. Az érett személyiségnek az az egyik ismérve, hogy képes egyedül, önmagával lenni, meg tud állni a saját lábán. Tud gondolkodni, véleménye van, ismeri a vágyait. Én abban látom a megoldást, hogy a nevelésben efelé irányítsuk a fiatalokat: legyenek önállóak és ismerjék meg önmagukat, mielőtt komoly kapcsolatba kezdenek. Legyenek barátaik a saját korosztályukból, engedjük őket bandázni, együtt lenni. Mit tehetünk szülőként a gyermekeink türelemre neveléséért?

Erre igen egyszerű a válaszom: a példamutatással. Azt, hogy hogyan kell megbocsátani, problémákat megbeszélni, férfinak vagy nőnek lenni, azt leginkább a mi példánkon keresztül tapasztalják meg a gyerekek. Fontos lenne hallaniuk a nagyszülők, dédszülők történeteiről, a szerelemről szóló nagy családregényeinkről. Beszélgessünk azokról az időkről, amikor egy levélnek vagy egy találkozásnak óriási jelentősége volt. Amikor sokat kellett küzdeni azért, hogy legalább egy kis időre egyedül maradhassanak a szerelmesek. Jó lenne, ha arról is tudnának az unokák, hogy mi mindent vállaltak a nagyszülők azért, hogy a család együtt maradhasson, milyen nehézségek és örömök építik a szeretet-kapcsolatot.

április A SZÍV 45

AnyaApaGyerekek

Hojdák Annamária

BABÁRA VÁRNI

46 A SZÍV április

Talán ma már ritkábban gondolunk bele, men�nyi is a kockázat a babavárás körül. Ha meg sem fogan? Ha megfogan, de csak pár hetet tölt velünk? Ha látszólag szépen növekszik, de az orvosi eredmények mindent elrontanak? Ha a szülés körül valami…? Vagy ha eddig minden rendben volt, de most jön a káosz, a depresszió és más nem várt fordulatok? És a kérdések mögött évszázadoknak tűnő napok, hónapok kitartása és türelme húzódik meg, míg a bizonytalanból bizonyos lesz, a fájóból feldolgozott, a nehézségből emlék.

BELÁTHATATLAN „Amikor végeztem az egyetemen, friss házasokként egy kisvárosba kerültünk, ahol albérletet sem találtunk; nem is jött szóba, hogy mi gyereket vállaljunk – kezdi történetét a hatvanas évei elején járó „Ágota”. – Aztán máshová költöztünk, itt is csak egy szobánk volt, de már semmi nem állt a gyerekvállalásunk útjába, szerettünk is volna családot. Körülöttünk csupa fiatal házaspár, sorra állt elő mindenki a hírrel, hogy jön a következő baba, csak nekem nem jött a gyerek… Ezt nem volt könnyű megélni, minden hónapban, mikor megjött a menstruációm – olyan volt, mint egy büntetés. De azt nem mertem meglépni, hogy elmenjek orvoshoz, és bármilyen mesterséges segítséget kérjek. Úgy gondoltam, ha lesz gyerekem, lesz – ha nem, nem; ez egy magasabb erő döntése. Teltek-múltak az évek, és lassan azt is gondoltam, hogy úgy is lehet élni, hogy az embernek nincsen gyereke. Aztán… Olyan hónapban lettem terhes, mikor alig voltunk együtt – számomra volt a legnagyobb megdöbbenés. Nagyon boldog voltam. Hazafelé a vizsgálatról bementem a legjobb cukrászdába, vettem egy csomó süteményt, hazaállítottam vele, és mondtam, hogy hát, ez a nagy hír… Türelmesen megvártam, de azért megszenvedtem, hogy nem lehet gyerekem, ez az igazság. Mikor megszületett A. lányom, azt tényleg úgy éltem meg, mint a csodát. Sétáltattam, és néztem körül, hogy tényleg mindenki látja ezt a csodát? Sajnáltam mindenki mást, hogy neki nem lehet ez a gyönyörű gyereke, mint nekem. Anyukám azt mondta később, hogy egyébként nagyon ronda volt az a gyerek (nevet).” Tíz évet vártak az első babára, és újabb tíz év múlva már a negyedik született meg.

VÁRNI, HOGY VÁRD Harminc-negyven éve talán egyszerűbb volt ez a kérdés. A  legtöbben fiatalon házasodtak, és a gyermekvállalás sem váratott magára sokáig. Sokszor kerül elő, hogy a mai fiatalok mennyi energiát ölnek a karrierbe, mígnem a későre halasztott gyermekáldás talán el is marad. Nem mintha ilyen egyszerűen „le lehetne rendezni” egy egész generáció megélt valóságát. „Anna” harmincéves, két éve végzett az orvosi egyetemen. „Fél éve vagyok házas, a férjem negyvenéves. Sose vágytam se esküvőre, se gyerekre. Arra vágytam, hogy találkozzam egy olyan férfival, akivel kölcsönösen szeretjük egymást, és örömtelivé tudjuk tenni egymás hétköznapjait is. A közös gyerek gondolata jó érzést kelt bennem, de ha azt szeretném, hogy a férjem még a negyvenes évei elején szaladgálhasson, fára mászhasson a gyerekeivel, akkor néhány éven belül igazán vágynom kellene gyerekre. Hangolom magam… Lassan egy éve… Sok-sok kisgyerek vesz körül, próbálom tanulni, hogy kellene rájuk úgy figyelni és úgy támogatni őket, hogy az segítse őket ezekben az első években. Kész vagyok erre? Mit adnék át, mit tudnék átadni neki, milyen közös tudást, gyakorlatias tudást, ami az élete során segítheti, emelheti? Nekem félelmetes az anyaság mint szerep. Nagyon kevés dologban sikerül úgy élnem, mint ahogy azt helyesnek, életet támogatónak érzem, gondolva itt egyszerűen csak étkezésre, rendszeres mozgásra, mentálhigiénére, Isten-kapcsolatunk ápolására… Miért nem élek úgy, ahogy azt tanítanám, ahogy azt megmutatnám egy új léleknek, aki megszületne: »Látod, szerintem ezt így érdemes!«? Türelmesnek kéne lennem saját magammal? Vagy elfogadni, hogy egyszerűen már túlmisztifikálom az egészet, a diákévek alatt »megöregedtem«? És ha valaki jönni akar, azt hagyni, engedni, örülni neki, adni, amit a jelenben tudok? Egyszerűen, élni!”

NEHEZEN VÁRNI Le a kalappal mindenki előtt, aki aggodalom nélkül tud babát várni, egyszerűen hittel abban, hogy az élet élni akar. Számomra ez az időszak mindkétszer nagyon komolyan k

április A SZÍV 47

AnyaApaGyerekek

szólt a remény és félelem közötti folyamatos őrlődésről is. Amikor megszületett és a kezemben tartom, akkor lehetek biztos benne, hogy anya vagyok – mondják; de hogy lehet ilyen nyugodt sorsomba törődéssel, a tehetetlenségemtől nagyvonalúan függetlenedve kivárni azt a percet? Kapcsolatban lenni azzal, akit hordozok, megszeretni, egyediként, egyetlenként – és közben relatívnak is tekinteni? Van, hogy a várandósság a szokásos testi nyűgök mellett (mint amilyen például a kezdeti rosszullétek, visszér, reflux, hátfájás) nem várt fordulatokat tartogat az anya számára. Ez volt a helyzet „Timivel” is, aki egész első terhessége alatt rendszeres hányingerrel küzdött. „G.-t nagyon-nagyon vártuk. A terhesség napjait talán vele jobban meg is tudtam élni, mint az öccsével. Ami igazából nehézzé tette számomra, hogy minden nap hánytam. Végig, a szülés napjáig. Mindig vártam a következő hónapot, hogy hátha vége lesz, de nem… Így persze nem is nagyon volt kedvem enni. Nyilván éhes voltam sokszor, ami miatt meg nyűgös… Azt hiszem, ezen a ponton kezdtem türelmesebb lenni, mert nem akartam, hogy a családi élet kárára menjen a dolog. Mikor a határaimig jutottam, az autogén tréning segített. Egyszer valaki azt mondta, biztos azért hányok ennyit, mert nem tudom elfogadni ezt a gyereket vagy élethelyzetet. Ezzel viszont abszolút nem értek egyet, mert egészen kislány koromtól arra készültem, hogy anya legyek, gyerekeim legyenek. Egyébként a határaim inkább most vannak feszegetve, mikor két kisgyerekkel vagyok itthon. Ha belegondolok, napról napra tágítjuk a határaimat. Visszagondolva nem is értem, mit problémázhattam akkor…” Az efféle nehézségeket a nők nem verik nagydobra. Sokszor szinte tabunak érezzük, hogy bármit mondjunk a várandósság megéléséről azon túl, hogy milyen gyönyörű, boldog várakozás ez. „Judit” másféléves kisfiával volt otthon, mikor kiderült, hogy veszélyeztetett terhes. 48 A SZÍV április

„16 hónapos volt a kisfiunk, mikor kiderült, jön a kistesó. A 18. heti ultrahangon derült ki, hogy a placenta rossz helyen van, rátapad a méhszájra. Az orvos szigorú pihenésre intett, és figyelmeztetett, hogy ha bármilyen vérzés lenne, rögtön mentő, s irány a megyei kórház. (Sajnos ilyen esetben bármikor bekövetkezhet lepényleválás, ami akár mindkettőnk életébe is kerülhet.) Így tilos volt emelni, hajolni – ami egy másfél éves mellett, segítség híján nehéz. Szigorúan nézve ágynyugalom kellett volna. Így amennyit lehetett, pihentem, fekve játszottam a kisfiammal, meséltünk, stb. Annyit emeltem, amennyit nagyon muszáj volt. Közben ahányszor megemeltem a nagyot, annyiszor volt bűntudatom a pici miatt, hogy veszélyeztetem. De ha a picire gondolva pihentem, a nagyobb miatt furdalt a lelkiismeret, hogy itt a jó idő, játszhatnánk kint, mehetnénk a játszótérre… Ő meglepően jól viselte. Eleinte persze nem értette, hogy »tegnap« még néztük anyával az ablakból az autókat, »ma« meg nem vesz fel. De szerintem hamar megértette, hogy anya nem emelheti fel, meg kell várni apát. Hétről hétre számoltuk a napokat, reménykedtünk, hogy feljebb húzódik a méhlepény, de sajnos minden alkalommal változatlan volt a helyzet. Javult valamelyest, de mindig veszélyesen közel volt, vagy elérte a méhszájat. Végül a 36. heti ultrahangra feljebb húzódott annyira, hogy az orvos szerint neki lehetett vágni a természetes szülésnek. A 39. héten elkezdtem vérezni – mentő, irány a megyei. Ahol természetes úton megszületett a hugi, szerencsére minden komplikáció nélkül. Összességében nem volt olyan pont, hogy feladtam volna, még akkor sem, mikor az utolsó hónapokban a csípőm, derekam, forgóm olyan szinten fájt, hogy előtte elképzelni sem tudtam volna. Arra gondoltam, hogy van miért (kiért) küzdeni, kitartani. Nem lehet feladni, s ugyanúgy felelős vagyok a már megszületett kisfiamért, mint a pocaklakó kishugiért. S igyekeztem mindkettőért a tőlem telhető legtöbbet megtenni.” Bár korábbi évszázadokhoz mérve sokkal nagyobb biztonság veszi körül a babavárást és az első éveket, mégsem tud megszűnni soha ezek embert próbáló mivolta, hiszen markánsan megnyilvánul bennük természeti huzalozottságunk. A gyermekvállalással olyan világba lépünk be, ahol felnőtt társadalmunk eszközei eleinte eltörpülnek a fizikai adottságok, az ösztönös erők és az isteni szándék mellett.

FotóGaléria Zanati Zsófia

A FÉNYKÉP AZ IDŐ APRÓ TÖREDÉKE Életbevágóan fontos üzenetet fogalmazott meg újabb fotográfiáiban London Katalin, aki a csendesszép rend, a harmonikus enteriőrök világát a portréfotók intimitásával egybesimítva az esendőség méltóságát, a törékenységet és a sebezhetőséget hozta egészen közel. Miközben írásaival és fotográfiáival évtizedek óta jelen volt a hazai vezető építészeti és lakberendezési magazinokban, néhány évvel ezelőtt mégis relevációként hatott Árnyaltan című kiállítása a Magyar Újságírók Szövetségének székházában. Az Idő című portrékötete pedig lassan külön életet él, hónapok óta teltházas könyvbemutatókon üzeni, hogy az idő mindannyiunkkal ugyanúgy bánik, hogy bár az öregség fájdalmakat és kiszolgáltatottságot hozhat, tapintattal és szeretettel megmutatható. Árnyaltan című kiállításával, ahogy mondani szokás, „a semmiből” robbant be a köztudatba néhány évvel ezelőtt. Akkortájt mesélte, hogy pályáját egy Pajtás géppel kezdte, s ezzel a masinával meg is örökített mindent, ami csak a szeme elé került. Azóta már bejárta a fél világot, Szentendrétől Korzikáig. Úgy tűnik, kíváncsisága változatlan…

Tizenöt esztendővel ezelőtt úgy éreztem, ideje megtanulnom a fényképezés alapjait, hogy a saját témáimhoz, amelyek lakberendezési magazinokban jelentek meg, én készítsem a fotókat. Pándi Titusz fotóművész stúdiójában megtanultam a legfontosabbakat, s tanácsára megvásároltam az akkor újszerűnek számító, és igen jövőbe mutató digitális felszerelést. Azután a saját káromon tanultam meg fotózni, mert a helyszínen már nincs mester, nincs segítség: magamnak kell világítani, deríteni, beállítani a kompozíciót, és az az elismerés, hogy megjelennek a képeim a lapban. A magazin azonban nem kiállítótér, hanem alkalmazott fotográfia, noha számomra annak a legizgalmasabb területe, mert minden egyes riport magában rejt emberi sorsot, családi életet, tárgyakkal

kibélelt otthont. A megismert történetek indítottak el azon az úton, amely a 2008ban megjelent Túlélésre ítélt tárgyak című kötethez vezetett, amelyben 24 interjún keresztül igyekszem bemutatni az emberek tárgyakhoz fűződő különös viszonyát. Beszélgetőpartnereimmel különféle tárgykapcsolatokat boncolgatunk a gyűjtőszenvedélytől kezdve a műtárgyalkotáson át a giccstárgyak szeretetéig. Visszatérve az Árnyaltan című kiállítás képeihez: az embernek valahogy olyan érzése támadt, hogy Ön egyfolytában rendet rak a világban.

Valóban, lehet, hogy így van. Jártomban-keltemben folyton peregnek körülöttem a képek, mint egy-egy mozgó film. Nálam úgy van, hogy az utcai kavalkádban is megjelennek képpé rendezett részletek. Talán én rakok rendet, talán valóban ott van, csak elrejtőzik. „London Katalin fotói nemcsak a témájukat és készítésük helyét illetően változatosak, hanem műfajilag és formailag is. Vannak fekete-fehér és pasztelles hangulatú színes kompozíciói, s akad néhány kép, amelyik vegyíti a kettőt. Akadnak olyan fényképek, amelyek inkább a távlatokkal, mások az apró részletekkel operálnak. S néha ugyanaz a téma inspirálja arra, hogy megmutas-

k

április A SZÍV 49

Jelenits István

Schubert Éva

Makk Károly

sa az egészet és a benne rejtőzködő részleteket is” – fogalmazta meg Szarka Klára fotótörténész. Ez a szemlélet kézzelfogható az Idő című exkluzív portrékötetében is. Egyenes út vezetett a szép otthonok fotografálásától a portréfotózásig?

Az enteriőrök fotózása közben természetesen nem csak az otthont és annak harmóniáját mutatja be az ember, hanem magát a tulajdonost is, s engem mindig jobban érdekelt az ember, pontosabban az ember és tárgy, ember és lakás kapcsolatának bemutatása. Ahogy telt az idő, egyre mélyebben foglalkoztatott – nem is elsősorban a divatos, fiatal, szép és szabályos emberi arc és testforma, hanem a sokat megélt emberé, s ez talán a saját öregedésemből, vagy talán az időhöz való viszonyom megváltozásából adódott? – nem tudom megmondani… Divatos manapság azt hangoztatni, hogy zárjuk le a múltat és éljünk a jelenben, noha a múltunk-jelenünk egymástól elválaszthatatlan és minél többet él az ember, annál jobban kicsúszik a kezéből a jelen. Amikor az IDŐ fogalmát feszegetjük, mindannyian megtapasztaljuk – ahogyan lépkedünk át meg át az esztendőkön –, hogy mennyire nem tudjuk elcsípni, megragadni – miközben a közismert megfogalmazás szerint a fotográfia a megörökített pillanat. Igen ám, de amint telik az idő, a fénykép csak egy töredéke lesz az elmúlt időnek, s abban mintegy feloldódva újraértelmeződik, 20-30-40 év múlva már egészen másként hat. Végül is: mit mentettünk át az időből!? Ismert és tisztelettel övezett alkotók – költők, írók, művészek, tudósok az Idő című portrékötet főszereplői – egyben a mi időnk, a 20. század közéletének formálói Jelenits István piarista szerzetestől Psota Irén színművésznőig. Ahogyan a Kossuth Könyvkiadó fülszövegében olvasható: „mindegyikük rajta hagyta ujjlenyomatát a koron, amelyben élünk”. A kötet a gyönyörű kompozíciókon és a mesteri fénykezelésen túl számos meglepetést tartogat: festőiséget, szeretetet, töprengést, szenvedést: az érzelmek egész tárházát képes felvonultatni. Mit gondol: mindebben van-e szerepe a női empátiának és érzékenységnek?

Bizonyára van, mint ahogyan a spontaneitásnak és a felkészülésnek is. A portrék változatos helyeken készültek: volt, akit otthonában, volt, akit a munkahelyén fényképeztem le, de fotóztunk a Tisza-parton vagy fent a Várban is. Minden pillanatban fel kellett ismernem a helyet-helyzetet, ahová be tudom helyezni azt az embert, akit szeretnék lefényképezni,

s ezt a fotó műfajához hűen, pillanatok döntik el: fények és napszakok. Emlékszem, Tabányi Mihály harmonikaművész csak este 6-kor ért rá. Nyilván egy délelőtti fényben kön�nyebb fotózni, ám ez igazi kihívás volt! A kép így furcsa fekete hátteret mutat, egy mennyezetről lelógó pislákoló csillárt, és egy kis derítő fényt a fényképezőgépem mellől. Így olyan hangulatú lett ez a fotográfia, mintha Tabányi Mihály a múltból lépne ki a harmonikájával, és kinézne ránk az időből. Nagyon szeretem ezt a képet, amelyet a véletlen döntött el, pontosabban ezt is a véletlennek köszönhetem, ezért is szerepel ötvenféle helyszín és ötvenféle hangulat a kötetben. Úgy gondolom, hogy ezekből a spontán fotográfiákból nagyon sok született, s ilyenkor a fotósnak a szíve szakad meg, amikor ki kell hagyni majdnem az összeset, s aztán olyan magától értetődő természetességgel állnak össze a képek, mint ahogyan egy kiállítás falán összerendeződnek. Mit szóltak a szereplők, amikor viszontlátták magukat az albumban?

Sok szép levelet kaptam a modelljeimtől, és több mint húszan személyesen is megjelentek a könyvbemutatón a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Felemelő pillanatok voltak. Ennyi szellemóriás egy térben, ezt az élményt nem tudom elmondani. Nem győzőm köszönni nekik azt sem, hogy hittek nekem, és személyes ismeretség nélkül fogadtak akkor, amikor még nem is volt biztos, hogy a könyv megjelenik. Volt egy névsorom, és bennem volt az elszántság és a vágy, hogy elkészíthessem a képeket róluk, s ők megbíztak bennem, igent mondtak akkor is, amikor mindez nem volt más, csak egy szép idea. Azután megjelent a könyv és újrafogalmazta a portrékat. Nincs benne semmi nosztalgia, semmi póz. Hajdú Gábor grafikusnak, a kötet tervezőjének hála nagyon szép, letisztult, lendületes kötet született. A Kossuth Kiadóban mesélték, hogy amikor frissen átszállították a könyveket és stócokban állt a folyosón, aki arra járt, biztosan hozzáért, végigsimította. Nagy öröm, hogy szép könyv született a tárgyi valóságában és átvitt értelemben egyaránt. Végig lehet lapozni az Időt, el lehet gondolkodni szépségen, fiatalságon, azon, hogy merrefelé tartunk, hogy mit is keresünk ezen a Földön – ha keresünk…

április A SZÍV 53

SzínTér Marton Árpád

AKIT A SZÍVEK HAZAHÚZTAK Derű, kitartás és egyenes gerinc. Kovács Gábor emeritus professzor: Szeged díszpolgára. Egy iskolateremtő szívsebész professzor a magyar Alföldön.

„Erős vár a mi Istenünk” – óhatatlan az állhatatos Luther-korál jut eszembe, amint fölfelé tartok a freskódíszes mennyezetű, kovácsoltvas korláttal szegélyezett, csarnokszerűen tágas lépcsőházban. A házat Szeged város első, tiszteletdíj nélkül tevékenykedő tisztiorvosa, dr. Kovács József építette 1902-ben, és bár utóbb csak bérlősorban, a leszármazottak mégis az ősi hajlékban vészeltek át idestova egy egész évszázadot. Az első emelet – pardon: a belle étage – cirádás rácsozatú erkélye több szoba előtt vonul végig. A könyvekkel men�nyezetig megtöltött szalonba bepillantanak a Schulek Frigyes tervezte „Kakasos” templom mesedíszletnek beillő csúcsai. Láthatják: a néhai presbiterek nem mozdultak az ősöket méltán megillető helyről, aranyrámás családi örökkévalóságukból. Ahogyan nyomukban járó utódjuk, Kovács Gábor sem sodródott ide-oda nyolcvanhét esztendő széljárásaiban. Szálfaegyenes, délceg öregúr vált a reményteljes, világot járt ifjúból, akinek szájszegletéből talán egyetlen pillanatra sem hiányzott huncut mosolya. 54 A SZÍV április

Kívülállóként mindig a türelem volt a legelső dolog, amelyet csodálatraméltónak gondoltam egy sebész erényei között. Csakugyan átlagon felüli türelem és állhatatosság szükségeltetik hozzá, hogy az ember fizikailag beavatkozzon egy élő rendszerbe, egy emberi szívbe?

A sebészethez valóban türelemre van szükség, ugyanakkor határozottságra is! Tudni kell dönteni, mert nincs sok ráérő időnk. Ugyanakkor türelemmel végig kell csinálni a műtétet. Egy szívműtét 24 órán át is eltarthat. Fizikai állóképességre és koncentrációra egyaránt szükség van. Mindez speciális adottságokat igényel?

Nem hinném, hogy bármiféle különleges képességet föltételezne. Az egyetemet megelőzőleg vívtam, de a későbbiekben erre nem volt időm többé, azonkívül a vívást úri sportnak tekintették, úgyhogy maradt nyaranta az úszás. Versenyszerűen azonban nem sportoltam. Mindamellett nemhogy sebész, de még csak orvos sem akartam lenni. Sokkal inkább vonzott a humán pálya. Csakhogy az egyetemi fölvételi évében, 1948-ban már fölmértem, hogy a humán pályákon politikai elkötelezettséget várnak el az embertől. Arra pedig nem voltam hajlandó. Így aztán vegyésznek mentem, majd onnan igazoltam át az orvoskarra. De a sebészet még ekkor sem fordult meg a fejemben. Akkoriban a sebészt hentesnek tartotta a közvélekedés, aki csak a kezét használja, nem a szürkeállományát. Bezzeg a belgyógyászok meg a kutatók – ők értelmes lények. Nagyon tetszett a kórélettan: ott az ember látja az összefüggéseket. Szerettem volna oda kerülni externistának. Viszont az egyetemen nem volt túl jó a helyzetem. Többször ki akartak rúgni politikai okokból. Karády profes�szor pedig, aki a Kórélettani Intézetet vezette, ugyancsak reakciós hírében állott. Szó sem lehetett róla, hogy odaengedjenek mellé még egy reakciós elemet. Épp ekkoriban nevezték ki Petri Gábor professzort a Sebészeti Műtéttani Intézet igazgatójává. Az egész szovjet blokk a harmadik világháborúra készült – kellettek a sebészek. Ez volt az első lökés afelé, hogy sebész legyek. Az igazi elhatározást pedig az hozta, amikor végzés után a sátoraljaújhelyi járási kórházba irányítottak, mondván, nem vagyok alkalmas az egyetemi karrierre. Hiába volt meg a helyem Petri professzornál. El lehet képzelni, mennyire örültem a gyakornoki kinevezésemnek. Ámde a végén ez is jól sült el: a kitűnő sebész, Rákos Rezső mellé kerültem. Az ország egyik legjobb sebésze volt. A debreceni Hüttl-klinikáról

száműzték Sátoraljaújhelyre. Mellette éreztem rá, hogy a sebészet gondolkodás, alkotás és a kezek használata együtt. Többé el sem tudtam képzelni, hogy más szakmában folytassam. Petri Gábor addig talpalt a minisztériumban, míg egy év elteltével elérte, hogy visszakerüljek Szegedre. Nagyon egyszerű formában akkor indult meg a szegedi szívsebészet. Ezen a réven lettem lassan, fokozatosan szívsebész. Így jutottam ki egy évre Londonba a mesterséges szív-tüdő készülék tanulmányozására, azután San Franciscóba, a Stanford Egyetem szívsebészeti klinikájára. A lehető legjobb hely volt, ahová egy szívsebész kerülhetett: az Egyesült Államok egyik szívsebészeti központja, amely a kezdetektől fogva az élvonalban foglalt helyet. Olyan tapasztalatot halmoztak föl, amihez foghatót Európában sehol sem találhattam volna. Ott aztán végképp megjött a kedvem a rám váró feladathoz: tulajdonképpen a semmiből beindítani a szívsebészetet Szegeden. Amint említettem, voltak korábban próbálkozások, de annak, hogy szisztematikusan, nagy biztonsággal és jó eredményekkel a legújabb műtéti lehetőségeket valósítsuk meg, meg kellett teremteni az anyagi és műszeres feltételeket. Semmi másunk nem volt, csupán egy szív-tüdő készülékünk, egy magyar származású amerikai gyáros, William Köteles adománya. A többit lépésről lépésre kellett előteremteni. Kanülöket, lélegeztetőgépet, mindent. Amerikából hazajövet egy nagy hajókoffert telepakoltam egyszer használatos fecskendőkkel. A vámhivatalban nem akartak hinni a szemüknek, hogy ezt a limlomot hoztam magammal Amerikából. Ilyesminek itthon még a hírét sem hallottuk. Mivel ezek még polipropilénből voltak, kibírták, hogy a nővérek gőzzel sterilizálták őket. Éveken át voltak használatban. Mi késztet arra valakit, hogy egy ennyire ígéretes pálya amerikai lehetőségeit odahagyja az itthoni bajlódás kedvéért? Kalandvágy?

Becsületbeli ügy volt. Petri professzor nagy nehézségek árán szerzett nekem útlevelet. Nélküle sosem engedtek volna ki. Nem szólva arról, mennyit dolgozott azon, hogy Sátoraljaújhelyről visszakerülhettem Szegedre. Nem k

április A SZÍV 55

SzínTér

augusztusban mégiscsak lerohanták Csehszlovákiát, már késő volt változtatni a dolgon.

okozhattam neki csalódást. Kint valóban a készbe kellett volna csak beleülnöm. Az ottani főnököm nagyon tisztességesen megmondta, hogy bennünket, akik a világ minden tájáról ott egybegyűltünk, azért képeznek ki, hogy hazatérve segítsük a hazai gyógyítást a kint szerzett tapasztalatainkkal. Mindamellett megüzente az egyik kollégámmal, hogy ha mégis maradnék, nála megvan a helyem. Azon, hogy kint maradjak, mégsem ekkor gondolkodtam el komolyabban, hanem ’68 júliusában. Épp egy angliai szívsebészeti kongresszusról voltunk hazatérőben, feleségemmel együtt. Útközben ért bennünket a hír, hogy az orosz csapatok hadgyakorlatba kezdtek Csehszlovákiában. Mindenki azt gondolta, hogy megszállják a cseheket. Mivel a bátyámék már Kanadában éltek, senkit sem sodortam volna veszélybe, ha kint maradunk. Nem csak az lett volna az előnye, hogy Amerikában egy szívsebészből igen könnyen lesz milliomos, hanem olyan szakmai lehetőségek és körülmények vették körül az embert, amiről idehaza álmodni sem mertünk. Bécsben aztán bemondta a rádió, hogy az oroszok kivonultak. Visszajöttünk. Mire

Mi ösztönzi az embert, ha a lehetőségek világa után itthon, a magyar ugaron a legalapvetőbb munkakörülményekért is meg kell küzdeni? Dac? Bizonyítási vágy?

Mind a kettő! Azt a feladatot kaptam, hogy teremtsem meg a szívsebészetet Szegeden. Megteremtettem. Volt egy ezermester, Baracsy bácsi. Sok mindent megcsinált nekünk. Európában másodikként, Magyarországon első ízben végeztünk transzszeptális balszívfél katéterezést. Ennek lényege, hogy egy vénán bevezetett hosszú speciális tűvel átszúrjuk a pitvar közti sövényt, és a tű fölött egy speciális katétert vezetünk a szív bal felébe, ahová más biztonságos úton nem lehet jutni. Addigra volt már haemodinamikai laboratóriumunk, de megfelelő tű nem volt még az eljáráshoz. Végül Baracsy bácsival megcsináltattam a tűt, katétert pedig magam készítettem. Itthon a technikai tényezők okoztak nagyobb próbatételt, vagy a kontraszelekcióra épülő kommunista rendszer okozta mentális buktatók és bosszúságok?

A következő volt az úzus: voltak olyan főnökök, akik jól feküdtek a rendszernél. Ilyen volt Petri, aki – habár nem volt párttag és mindenről ugyanúgy vélekedett, akárcsak én – kivételes kapcsolatteremtő képességekkel rendelkezett. Ráadásul megoperálta egy nagyhatalmú elvtárs anyósát, így aztán egyszer csak azon vette észre magát, hogy országgyűlési képviselőt, sőt elnöki tanácstagot csináltak belőle. És ő nagyon jól tudta, mire használja a pozícióját. Védte az embereit! Huszonnégy embernek biztosított külföldi tanulmányutat. Kezdettől fogva az volt az elképzelése, hogy a középkori vándorlegények módján világot kell látnunk, mielőtt munkába állunk. Volt olyan is, akinek nem jött be a taktikázás. Egy kitűnő szerveskémia-professzor úgy gondolta, több lehetőséget tud biztosítani az embereinek, ha belép a pártba. Csakhogy jött ’56, és ő, erdélyi ember lévén, az ifjúság élére állt. Kinyírták, és egy éven belül az embereit is egytől egyig, akiket addig meg tudott védeni. Így ment. Petri is akadályokba ütközött néha. Amikor ki akart nevezni adjunktussá, közbeszólt a párt. Két év múlva aztán kinevezett. Kovács Gábor nevéhez egy immár tanítványaiban továbbélő, komplex szívsebészeti iskola fűződik. Elő-

56 A SZÍV április

fordulhat, hogy nyugaton más, teszem azt, elméleti irányt vesz a pályája? Érdemes egyáltalán ezt latolgatni?

Egy biztos: ha ott kezdek hozzá, sokkal magasabb szintről indult volna el a szívsebészi pályám. Nekem sokkal több energiámba került, hogy elérjek arra a szintre, ahol ők két-három évvel korábban jártak. Kint több műtéti lehetőséghez jutottam volna. Ott nem volt olyan, hogy elfogyott a billentyű. Amerikában egyébként is sokkal feszesebb a tempó. A cselédkönyves, akit ott internnek neveznek, és a rezidens is keményen dolgozik. Naponta akár háromszor is vizitelnek, állandóan az osztályon vagy a műtőben asszisztálnak, minden adminisztrációt ők csinálnak. A sebész ráér reggeltől estig operálni. A szívhez, ehhez a létfontosságú izomtömeghez jelentékeny szimbolika társul a legtöbb kultúrában: tekintik az érzelmek lakhelyének és a személyiség középpontjának. Igazolja mindezt valamiféle anatómiai tény?

A szív fontossága nem kérdéses, hisz az tartja fönn a keringést. Nincs azonban semmi misztikus vonása: tulajdonképpen egy nagyon egyszerű pumpa, amely percenként 5-6 liter vért keringet át a szervezeten. A vese vagy a máj sokkalta komplikáltabb szervek. Amikor fizikálisan is egy másik személy énjének centrumába hatol, a sebész számára milyen emberi jelentőséggel bír ez a különös emberi közelség? Mivel lép kapcsolatba: egy szervvel, egy szervrendszerrel vagy egy személlyel?

Egy szervvel. A személyiség központja egyébként is az agy. A szív egy mechanikus szerv. Arra pedig, hogy a keze alatt egy ember sorsa fordul meg, a sebész nem gondolhat, mert az akadályozza a munkáját. Megszokja az ember a sokezredik szívműtétje után.

zik az élet. Olyan ez, mint az elemi iskolás példázat arról, hogyan készül a varrótű. Hogy egy halom drótot zsákba tesznek, és addig rázzák-rázzák, míg azok átfúrják és kihegyezik egymást. Ennyit a molekulák összeállásáról. Ezért említettem a vesét. Egy vese olyan csodálatosan bonyolult rendszer, hogy lehetetlen elképzelni, hogy ne tervezetten jött volna létre. Mi a helyzet ez esetben ama, türelmünket ugyancsak próbára tévő tényezőkkel, mint betegség, öregedés, halál? Hogyan helyezhetők el ezek a dolgok tökéletes megtervezettségéről kialakított képében?

A halál kellemetlen dolog, de tudomásul kell venni. Jobb, ha minél később következik be. De egy orvosnak a halált is meg kell szoknia. Kegyetlenül hangzik, de nem lehet minden beteget megsiratni, mert azzal az ember a működését veszélyezteti. Sajnálni lehet, de megsiratni nem. Miközben az egész orvosi ténykedés küszködés a halállal. Sok minden meg is oldódott medikus korom óta. Ha azt nézem, hogy egyetemi éveimben szívsebészet jószerével nem is létezett még… Hadd legyek mégis az ördög ügyvédje! Ha nincs az a fejlődés, amely az elmúlást, a küszködést végképp kiküszöbölné teremtett létünkből, ha a most megmentett élet tíz-húsz év múlva úgyis meghal, mi tartja dinamizmusban az orvos erőfeszítését?

A hippokratészi eskü. A végsőkig kell küzdenünk. Erre szerződtettek minket. Ezért nem működhet közre az orvos aktív eutanáziában. Vagy nézzük a sérülten születendő magzatok kérdését. Sokat foglalkoztam veleszületett szívrendellenességekkel. Nem is olyan ritka, a születések mintegy egy százalékát érinti. Egy olyan gyógyíthatatlan rendellenesség, amellyel a gyermek tizenöt-húsz évig elél, borzasztó tragédia az egész családra nézve. Nagy kérdés, hogy vajon jót tesz-e egy műtét, amely k

Mennyire tartja tökéletes isteni alkotásnak az emberi szervezetet?

Abszolút tökéletes alkotás! Amit nem tudok elképzelni, az az, hogy a molekulák összeállnak, és abból keletkeáprilis A SZÍV

57

SzínTér

Paksa Balázs

meggyógyítani nem tudja a beteget, csak meghosszabbítja az életét. De az én dolgom nem az, hogy ezen gondolkodjam. És hogy mennyire nem tudhatni, mikor tesz az ember jót, arra ott van az az eset, ha később mód nyílik egy szív-transzplantációra. Nagyon jó példa erre az úgynevezett nagyér-transzpozíció. Ez annyit tesz, hogy a nagyerek fordítottak: a tüdőér a bal kamrából jön ki, a tüdőből jövő vér visszamegy a bal pitvarba, tehát a két keringés egymástól független. Normális esetben sorba vannak kapcsolva. Az így született gyerekek kilencven százaléka egy hónapos kora előtt meghalt. Csak annak volt esélye, akinél valahol, valami szivárgás révén keveredni tudott a két keringés. Már a negyvenes-ötvenes évek fordulóján kidolgoztak egy olyan műtétet, amely összeköttetést épít ki a két pitvar között. Miután biztosítottá vált bizonyos mértékű oxigéntranszport, ezek a gyerekek akár 8-12 évvel túlélték a beavatkozást. Az Egyesült Államok törvényei szerint veleszületett rendellenességben szenvedők 14 éves koráig minden orvosi beavatkozást az állam fizet, de csak azon betegségek esetében, amelyeknél a műtét meggyógyítja a beteget. A nagyér-transzpozíciót ez a műtét nem gyógyította meg, így nem fizették a műtéteket. Kanadában igen. Kanadában tehát fölhalmozódtak ezek az életmeghos�szabbító műtéten átesett gyerekek. Így aztán egy kanadai gyermekszívsebész, Mustard professzor a hatvanas években kidolgozta az első olyan műtétet, amely teljes gyógyuláshoz vezetett. Ha nem lett volna ilyen beteganyaga, sohasem dolgozza ki a megoldást. Nagyon bonyolult műtétről beszélek – Kelet-Európában én végeztem az elsőt, 1973-ban. Kilúgozott, gyökérvesztett társadalomban keressük a helyünket. Professzor úr szívesen volna fiatal manapság?

Igen! Nem azért, mert ma, hanem azért, hogy fiatal lehessek. Nem volnék kétségbeesve. Hogy a világ vis�szatalál-e az erkölcsi normákhoz? Ki tudja, talán. Jó nevelés kellene hozzá. Amilyet mi kaptunk a szegedi piaristáktól. 58

A SZÍV április

Türelemjáték Rajongói és tisztelői örülhetnek: néhány hamvába holt próbálkozás után végre méltó film született ikonjukról, Steve Jobsról. Aaron Sorkin forgatókönyvíró és Danny Boyle rendező filmje azonban nem csupán főszereplőjének személyiségével, hanem a köré épült mítosszal is szembesít, merőben szokatlan stílusban: a manapság megszokott álomgyári dramaturgiát odahagyva ugyanis virtuóz türelemjátékot űz nézőjével.

n

Nem volt más út: számtalan életrajzi könyv, dokumentumfilm, visszaemlékezés, valamint egy félresikerült vígjáték (iSteve) és egy komolynak szánt, ám közhelyekbe fulladó nagyjátékfilm (jOBS) után a 2011-ben elhunyt legendás Apple-vezérről csakis rendhagyó filmet lehetett készíteni. Sorkin már a 2010-ben elkészült A közösségi háló forgatókönyvének megírásával jelezte, mennyire ért az alulról érkezett, végzetesen megszállott figurák ábrázolásához.

David Fincher mozija egyetlen véget nem érő, szélsebesen vágtató dialógusként magát az interakció tényét teszi meg a jellemábrázolás fő eszközének, miközben ironikus éllel azt emeli ki, miként forradalmasította a kommunikációt egy olyan ember, akinek alig voltak mély, őszinte emberi kapcsolatai. Legújabb írásművében Sorkin hasonlóképpen festi le Jobs-ot, akinek életéről nem hagyományos dramaturgiájú biográfiát írt, hanem három kulcspillanat köré szervezte a cselekményt. Valós időben követjük hősünket egy-egy korszakalkotó termékének bemutatója előtt: 1984-ben a Macintosh-ra, 1988-ban NeXT-re, 1998-ban pedig az iMacre vár izgatottan a közönség, miközben a színfalak mögött éles konfliktusok zajlanak. Jobs (Michael Fassbender) életének legfontosabb szereplői mind feltűnnek: hűséges marketingese, Joanna Hoffman (Kate Winslet) csillapítja és trenírozza, az útközben elhagyott társalapító, Steve Wozniak (Seth Rogen) kérdőre vonja, egyik alapfejlesztője (Michael Stuhlbarg) folyton kétkedik, igazgatótanácsi elnöke, John Scully (Jeff Daniels) pedig bátorítja, elcsüggeszti vagy éppen jó tanácsokat osztogat neki. S mindezt észvesztő sebességgel, ráadásul egykori barátnője (Katherine Waterston) is beállít a tech-guru öltözőjébe, követelve, hogy ismerje el saját gyermekének a magával hozott kis Lisát. Habár a háromosztatú forma indokolná, Sorkin nem a megszokott „bevezetés – tárgyalás – befejezés” dramaturgiai vázára húzza fel forgatókönyvét, inkább mindhárom felvonásban külön világot épít fel, nélkülözve a csúcspontok látványos fel- és levezetését. A konfliktus inkább kirobban, semmint felfejlődik, remekül illusztrálva Jobs lobbanékony, ellentmondásos természetét. Michael Fassbender, noha külsőleg nem hasonlít megformáltjára, élményszerű gondossággal kelti életre karakterét: apró gesztusokkal építkezik, odafigyel partnereire, s mindvégig lebilincselő ritmusérzékkel mondja szövegét.

Sorkin és Boyle nehezen elkészült Jobs-filmje mindvégig ellenáll a néző leegyszerűsítő, könnyen levonható tanulságot kereső törekvésének, és sok más mellett talán ez a legnagyobb tanulsága. Miközben nézőjével együtt elmélkedik egy zseniális elme kiszámíthatatlan működéséről, környezetével való ellentmondásos kapcsolatáról és arról a szekularizált messiás-kultuszról, mely tragikus iróniaként a kortárs technicizáltság bálványozásában ölt testet, valójában arra ébreszt rá minket, hogy az ember végső soron megismerhetetlen a maga teljességében. Nemhogy pár perc, két óra – egy nagyjátékfilmnyi idő –, de még egy emberöltő is kevés hozzá. Csendesen türelemre int: vigyázz, mit állítasz embertársadról – hisz megfejthetetlen titok felett ítélkezel. DANNY BOYLE: Steve Jobs. Amerikai film, 122 perc, 2015.

április A SZÍV 59

SzínTér

Marton Árpád

A TEGNAP VÁROSA

n

Péter I. Zoltán legújabb könyvében városnéző sétára invitálja az olvasókat a Trianon előtti Nagyváradra, több mint 130 monarchia kori, „múltidéző képeslap” felvonultatásával.

Nagyvárad egyike legjobban dokumentált régi nagyvárosainknak. Irodalmi város, Körös-partjára Párizst álmodó világfiakkal és világvárosi stílt ideplántáló, törekvő polgárréteggel. Előbbiek maguknak állítanak emléket „a pece-parti Párizs” gazdag memoárirodalmával: Ady és Juhász Gyula mellett a helybeli élvonal – élén Dutka Ákossal, Emőd Tamással, Tabéry Gézával – tárcaregények, regényes visszaemlékezések lapjaira mentette a zsivajgó bihari metropolisz békeidős hangulatát. Nagy Endre, az országos hírre jutott konferanszié kötetre rúgó anekdotafüzért nyújtott át a váradi aranykorból.

60 A SZÍV április

Ez a kötet inkább a másik oldalt: a dolgos és nagyralátó városi polgárság örökségét leltározza – a kátyús-düledékes mezőváros helyén büszkén emelkedő, világvárosias Várad fénykorába vezet. Immár nem csak Patachich Ádám harmonikusan nyírt püspöki kertje tekint a nyugati példákra: a városrendezés és a polgári igény sorra emeli a nagystílű bérpalotákat, utcaszintjükön tágas üzlethelyiségekkel, fényűző portálokkal. Sétánk a boldog békeidők nagy lélegzetvételének, a bizakodó századelőnek mezsgyéin vezet végig képes levelezőlapok és a váradi helytörténet lelkiismeretes

napszámosa, Péter L. Zoltán kalauzolásával. Még megcsapja orrunk a középkorból itt ragadt sikátorok nappal is esthomályba bukó műhelyeinek dohszaggal elegy, nyers lehelete, de a lebontott omladékos zegzugok helyén táruló, gonddal tervezett parkok felől immár egy könnyedebb szívű, korzózó világ szellője leng felénk. A Rákóczi út hársfasorán Ady Endre ballag elfogódottan egy szüfrazsett hírében álló úrilány alázatos gavallérja gyanánt. Juhász Gyula a Kis Pipa olcsó, házias kosztján mereng haza Onozó Poldiné Tisza-parti halcsárdájába – Fülöp Katalin vendéglősnő tán a költő kedvéért honosítja meg a szögedi halvacsorák üzletileg is sikeres hagyományát, melyeket télen disznótoros lakomák váltanak föl. Cigányzene mellett akasztanak lakatot végleg a Rózsabokor kies kerthelyiségére, hogy a holdfényben szőtt ábrándok helyébe Thália káprázatait léptesse Fellner és Helmer csinos színházépülete. Épp csak hozzászoktunk a Széchenyi Szálló komfortos lakosztályaihoz – fürdőszobák a folyosó végén –, csak az imént lettünk törzsvendégei Müller Salamon Széchenyi téri kioszkjának, a Bémer téren máris fényűző kávéházak villanyvilágítása csábít: Royal, Emke, Panoráma, Bodega – kipróbált íróemberek estéről estére sorra látogatják őket. És ha nem vigyázunk, halálra gázolhat bennünket a váradi utcák két újsütetű réme: a villanyos és a kerékpár – utóbbi hóbort megszállottságig, hovatovább a test elsorvadásáig fokozódó szenvedélyétől orvosi közlemények igyekeznek megóvni a higgadt polgárembert.

Jezsuita sziget hírdetés

A SZÍV

Találkára hívó jeligés invitálások, önérzetes üzleti hirdetmények, szubrettek és rajongótáboruk hajcihőjének apró-cseprő tudósításai közt. Véget nem érő nappal – hinné az ember e csínnal megépített és műgonddal megörökített, életerőtől lüktető világ híradásait lapozgatva. Ismerősünkké válik egy-egy utcaszeglet, a Bazár-szoros napellenzős sarokerkélye mögött egyik elképzelt életünk nyugalma hívogat, holott sohasem jártunk Váradon, vagy tán épp azért, minthogy tudjuk: e békeidős lapok valósága sohasem tér már vissza. Megbabonáz a tegnap városa.

AJÁNDÉKOZZON MARADANDÓ ÉRTÉKET ISMERŐSEINEK!

PÉTER I. ZOLTÁN: Régi képeslapok – régi történetek. Nagyvárad –

Keressen minket telefonon: +36-1-327-4052

Előfizetésével egyben támogatja is azt a lelkiséget, küldetést, mely A Szívet jellemzi. SZÁMÍTUNK ÖNRE ÉS KÖSZÖNJÜK BIZALMÁT!

Olaszi. Budapest, 2016, Noran Libro.

április A SZÍV

61

SzínTér

Paksa Balázs

A FELEJTÉS MOZAIKJAI

Legújabb, The Oblivion Particle címet viselő albumával a Spock’s Beard meglelte önmagát. Révbe ért, mondhatnánk, s nem is járnánk messze az igazságtól, hisz az együttes legfrissebb dalcsokra életút-fordulókról és az emlékezet szubjektivitásáról elmélkedik.

k

Különleges tartalékok rejlenek egy olyan zenekarban, mely kétszer is túléli frontemberének elvesztését. Az amerikai illetőségű, neoprogresszív-rock műfajban muzsikáló Spock’s Beard-öt hat kiváló lemez után, tizennégy éve hagyta el frontembere és fő dalszerzője, Neal Morse. A csapat a dobok mögül előlépő Nick D’Virgilio vezérletével három további albumon keresztül kereste új hangját, s bár a korábbiaknál kísérletezőbb hangvétel komoly tapasztalatokkal szolgált, végül a 2010-ben kiadott X lemez volt az, melyen minden a helyére került. Kiérlelt alaptémák, letisztult építkezés és összetéveszthetetlenül egyéni hangzás – jobbnál jobb szerzemények sorakoznak a korongon, a záró, mintegy 17 perces Jaws Of Heaven pedig méltán került a műfaj klasszikusai közé. D’Virgilio is érezhette, hogy e munkájuk vízválasztó a zenekar történetében, s egyéb elfoglaltságaira hivatkozva kilépett, a Spock’s Beard

62 A SZÍV április

azonban a vártnál gyorsabban találta meg új énekesét és dobosát a csapatot már régebben is kisegítő Ted Leonard és Jimmy Keegan személyében. Újabb, hosszas útkereső periódusra sem került sor: a 2013-ban megjelentetett Brief Nocturnes And Dreamless Sleep című album a nyilvánvaló változások ellenére jó érzékkel gondolta tovább az együttes zenei világát. A két évvel később, tavaly kiadott The Oblivion Particle pedig az előző két album szerencsés keverékének tűnik: miközben megtalálható rajta a zenekar eddigi útjának minden fontos zenei eredménye, több helyütt szokatlanul éles zenei-hangulati váltásokkal lep meg. A korábbi, nyugodtabb formai építkezés helyett ezúttal szinte a középpontba emelt zaklatottság a kilenc szerzeményt lazán összefogó alapkoncepcióból ered: a Spock’s Beard legújabb dalaival az emlékezet csalóka lidérceiről és a képzelet határtalanságáról mesél. A nyitó Tides Of Time könnyen felismerhető alaptémájával és változékony, ideoda kanyargó hangulatával meg is adja az alaphangot, majd a karcosabbra hangszerelt Minions egy régi emlék megidézése kapcsán a sors forgandóságának témáját vizsgálja. A Hell’s Not Enough és a Get Out While You Can a felnőttkorban is kísértő gyerekfélelmeknek ad hatásos zenei aláfestést, a Bennett Built a Time Machine pedig döntéseink visszafordíthatóságának problémáját járja körbe vicces-ironikus stílusban, konkrét hangszerelési megoldásokkal is felidézve a ’80-as évek popkultúráját. Ezután alászállunk a kollektív tudattalanba. Először elménk belső univerzumát vehetjük szemügyre érzékletes hangképekben (A Better Way To Fly), majd legbensőbb alaptapasztalataink következnek: a misztikus középpont-élmény (The Center Line), a szabadság eufóriája (To Be Free Again) és a (jelen) lét illékonysága (Disappear). A zenekar itt már nem spórol az ötletekkel, valóságos zenei tűzijátékot hallunk, mely részben megtöri az együttestől immár megszokott „kibővített dal”struktúra hagyományos kereteit is. Töredékességbe foglalt teljesség-élményt közvetít – minduntalan felejtő és emlékező tudatunk működésének alapmintázatát. SPOCK’S BEARD: The Oblivion Particle. InsideOut Music, 66 perc, 2015.

Bakos Gergely

AZ ELTŰNT IDŐ NYOMÁBAN? „Mi tárulkozik föl egymást keresztező tekintetünk metszéspontjaiban, a kiállított műtárgyakban, személyes emlékekben? S e föltárulkozó maga merre vezérli tekintetünket?” – Gondolatok Érmezei Zoltán (1955– 1991) VisszaElőretekintés című kiállítása kapcsán (Ludwig Múzeum, Budapest, 2016. február 5. és március 27. között).

a

Fotó: Szabó Róbert

„Az ember az az állat, amely ígérni tud” – írta Friedrich Nietzsche. Képesek vagyunk előretekinteni a jövőbe. Tudunk ígérni: magunknak és másoknak megfogalmazni egy jövőben beteljesítendő szándékunkat. Martin Heidegger szerint a saját magunk időben előrenyúló kivetülése, „projekt”-je (Entwurf) vagyunk. Ezen előrevetülésünket szükségképpen a halál határolja. E lehatárolás nem pusztán jövőbeli, eljövendő, hanem már a mindenkori mostban hat. Vele szemben kell élnünk – úgy ígérnünk, hogy közben tudjuk: ígéretünk megvalósulása nem csak a mi kezünkben van. Visszatekinteni egy életműre az idővel való sajátos szembesülés tapasztalata. Mi, emberek nemcsak előre tervezünk, hanem utólag mérlegelünk. Visszatekintve az elmúlt, egyúttal épp ezért maradandóan jelenvaló időt tárjuk föl. Maga az idő múlása tárul föl előttünk: egykori szándékok, tervek, azok megvalósulása vagy meghiúsulása. Az elmúlt idő föltárulása új értelemtapasztalattal ajándékozhat meg minket. A mából visszatekintve, a jelen tapasztalás fényében érthetünk meg (jobban) egy-egy múltbéli tapasztalatot.

közvetlenül nem saját, egyéni múltunkkal, hanem valaki más, sokszor elmúlt személy tapasztalatainak művészi megfogalmazásaival találkozhatunk. Valami elmúlttal, ami arra tart igényt, hogy a mában szóljon hozzánk. Amennyiben a műalkotásban található állandó mozzanat, akkor ezen megszólító erőnek az igénye állandónak mondható. Nem abban az értelemben, hogy mindig és mindenütt szükségképpen érezzük szólítását – hanem inkább a megszólítás szüntelen lehetőségének értelmében. A befogadás tapasztalata saját nyitottságunkon is múlik. Érmezei Zoltán tudatos, megtervezett, szándékolt gesztussal szól hozzánk. Előretekintve eleve életművet, egy egészet akart átadni. Az átadásból korai halála miatt ránk hagyás lett: egy örökség, melynek értelme fölfedezésünkre vár. Zoltán erőteljes, megszakítottságában is egésznek mondható életművel ajándékozott meg bennünket. Olyannal, amely címe szerint – özvegye és barátai, a kiállítás szervezőinek értelmezésében – elő- k

A művészettel való találkozás befogadói élménye szükségképpen mindig hasonló szerkezetet mutat. Itt azonban április A SZÍV 63

SzínTér

retekint. Értelmét, jelentését nekünk magunknak kell fölfedeznünk. „VisszaElőretekintés” – kétségkívül különös hangsúl�lyal szólal itt meg az áthúzott vissza: olyan vissza ez, amely mégsem egyszerűen vissza – noha az, és kétségtelen, ezt semmifajta áthúzás teljesen el nem törölheti. Mégis ez a Vissza sokkal inkább Előretekint. Előretekint tehát e kiállítás. Előre, de hová? E kiállítást szemlélve elsősorban nem mi tekintünk a múltba, hanem ő, az egykor élt művész tekint a múltból felénk, netán egyenesen reánk? Mi tárulkozik föl egymást keresztező tekintetünk metszéspontjaiban, a kiállított műtárgyakban, személyes emlékekben? S e föltárulkozó maga merre vezérli tekintetünket? 64 A SZÍV április

Mindenképpen szembesülünk Érmezei Zoltán tragikusan rövid, ugyanakkor nagyon intenzív művészi életével. Egy mélyre tekintő emberrel. Aki a halál általi lehatároltsággal tudatosan szembesülve kezdte alkotói pályáját. A kiállításon látható újsághirdetésben (Magyar Nemzet, 1975. március) a következőket írja: „Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Érmezei Zoltán folyó év III. hó 11. napján, életének 20. évében meghalt. Felejthetetlen halottunktól folyó év III. hó 15. napján 15 órakor veszünk búcsút. Drága emléke szívünkben él.” – Polgárpukkasztás ez vagy a művész alázatának kifejezése, esetleg mindkettő? Vagy inkább a gyökeres újrakezdés igénye? Annak megvallása, hogy eztán nem az „én” a fontos, hanem maga az alkotás? A ránk maradt életmű egyik legerőteljesebb, központi mozzanata a művész együttműködése, közös munkája művésztár-

milyen mulandónak teremtettél minden embert!” – emberi életünk rövidségének és mulandóságának tapasztalatát a zsoltáros Isten elé viszi. Egészen pontosan: emlékezteti Őt erre. Nyomatékkal. Hangsúlyosan. Mintha bizony az Úr nem volna tisztában evvel. Pedig Ő a teremtő: Hogyan is ne tudná hát, milyennek alkotta Ő maga az embert? Akkor meg minek Őt emlékeztetni? A zsoltáros gesztusa azonban aligha kioktató, éppen ellenkezőleg: valójában itt az isteni együttérzésre és irgalomra emlékeztet, ahhoz folyamodik. Az egy rövid emberi élet mulandósága közepette megfogant tervek és alkotások sorát fölvonultató kiállítás lényegében ugyanezt teszi, amikor a Corpusokkal végződik.

saival, elsősorban Rauschenberger Jánossal. Művészbarátság – mondhatnánk. Ez azt húzza alá, hogy a modernitás elszigetelt művészi énjénél fontosabb „a művészi mi”: a többes szám első személy tapasztalata által kínált nézőpont. A tükörben, tükörből és tükörre egymást festő, vagy kezükben éppen tükröt tartó, egymás mozdulatait tükröző barátok kapcsolata lényeges motívumként arról tanúskodik, hogy Érmezei nem a művész magányos, s nem művészete magánjellegére helyezte a hangsúlyt. Úgy tűnik, számára az emberi kapcsolatok fontosabbak voltak, mint saját egójának megdicsőülése. Ott is, ahol e művész a legszemélyesebb, egyúttal legmerészebb, amikor saját testi szenvedésének lenyomatát hagyja ránk a Corpusokban vagy saját halálát dramatizálja és ritualizálja, az egyetemes emberi tör át. Visszatekintésünk ezért lehet előretekintés: e műveit látva fölidézhetjük saját szenvedésünket, és vele előretekinthetünk saját halálunkra. Ez egyetemes távlatot, fölfelé, transzcendens irányba nyitja meg a Corpusok cím is. Maga a latin corpus egyszerre jelent testet, s utal a megfeszített Krisztus testére. A bibliai címek, melyek evangéliumi idézetek, egyértelművé teszik ezt a vallásos értelmezést. Hogy Zoltán mennyire komolyan gondolta keresztény hitét, azt még élő barátai és hozzátartozói mellett egyébként a kiállított jegyzetei tanúsítják: az evangéliumokból, Szent Pál apostoltól vagy épp Assisi Szent Ferenctől származó idézetek.

Mert hogy záródik, azt nem mondanám. Végződik, mert itt a vége. Vagy újra kezdjük, vagy kedvünkre bolyongunk, vagy elbúcsúzunk tőle. A Corpusok azonban a leginkább testiben és halandóban, magában a haláltusában mutatnak föl valami mást, valami többet. Érmezei nem kérdezi, miért alkotta az ő életét a Teremtő ily rövidnek. Nem kérdezi, miért kellett fájdalmas betegségben meghalnia. Ennél többet, erősebbet, fájóbbat kérdez, kétszer is, két különböző evangéliumi hagyomány alapján, két szent nyelven, héberül és arámiul (vö. Mt 27,46; Mk 15,34), álljon itt magyarul: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Zsoltárvers ez is (21,2), csakhogy Jézus imája a kereszten. Amikor az Istent elhagyta az Isten. Érmezei kérdése közvetlenül ehhez a kérdéshez kapcsolódik: ezt kérdezi sajátjaként, az ember Jézus kérdését, az Istenember kérdését, az Isten kérdését. Könnyen lehet, hogy e kérdésnél nem is tudunk továbbmenni: mikor Isten kérdez Istentől, akkor az emberi kérdezés elhalkul, de egyúttal megnyílik valami… E kérdés kérdezése után az Isten már nem lehet csak elhagyó, minket, embereket magunkra hagyó. E kérdésben Maga Isten is elhagyott. Ezért e kérdés nem zár le semmit, hanem megnyit valamit: egy viszonyt, egy teret, egy nagy szabadságot, egy olyan teret, ahol csupa olyasmit meg lehet kérdezni, amiről addig álmodni sem mertünk volna: Hogyan: lehet kérdezni, szabad? Végül pedig: Hová tekint ez a kiállítás tulajdonképpen?

A 88. zsoltár 48. verse a Pannonhalmi zsoltároskönyv fordításában így szól: „Emlékezz arra, hogy mily rövid az életem, április A SZÍV 65

SzínTér

Lukács Ágota

KÖZELEBB A REMÉNYHEZ Hogyan lehet autentikusan megközelíteni egy képet? A  képzőművész El Kazovszkij szerint: „Először is nézéssel. […] Az olvasó ember megszokta, hogy egy könyvet több napig tart elolvasni. Egy kép körülbelül azonos időmennyiséget igényel, ráadásul nem automatikusan olvassa az ember.” A kép nem olvasható, szemlélése kitartást és türelmet kíván. Részletei és összefüggései lassan tárulnak fel, a néző türelmes várakozásai közepette. El Kazovszkij körülbelül két órát töltött egy-egy kép előtt. Ennél is hosszabban nézhette El Greco Krisztus az Olajfák hegyén című művét, amely egyik festménye alapjául szolgált.

a

A képen az ábrázoltak (négy férfi, angyal, szikla, füves mező, olajfa stb.) könnyen felismerhetők, arányaik és térbeli kapcsolataik azonban nem valószerűek; saját képi rendjük van. A középpontban Krisztus látható. Ő a legkisebb, a rázúduló fehér fény azonban egyértelművé teszi, hogy ő a főszereplő. Ugyanez a fehér fény az angyalt is beragyogja, de fölerősödik Krisztus ruhájának mély mályva színén. Krisztusnak az angyalra figyelő, eleven alakja fölfelé ível, miközben nagyon is földközeli: térdelő tartása a körkörös drapériával, valamint lefelé fordított keze szervesen kapcsolják a talajhoz. Kéztartása beszédes. Mintha azt mondaná: Nem! Közben azt is: Igen! Valamint ezt: Áldd meg őket! A jobb kéz ujjai a kehely, a bal kézé pedig az éjszakában vonuló csapat felé mutatnak. A két motívum összekapcsolása világossá teszi a kehely jelentését az angyal kezében. Krisztus alakját a mögötte lévő szikla tükrözi és emeli ki, különösen is fejét és kezét – azok felett csillogó levelek és fényesség. A szikla körvonalát balra az an-

66 A SZÍV április

gyal előrehajló, Krisztus iránt mély hódolatot kifejező alakja folytatja. Színei (fehérek, kékek és rőtes derengések) megegyeznek a felhők színeivel, azok formái pedig az angyal szárnyát idézik. E színbéli és formai egyezések miatt az angyal és a felhők együvé tartozónak mutatkoznak. Jobbra fönt holdfényes égbolt, egy város körvonala és távolodó emberek. Egyedül itt tűnik föl, hogy éjszaka van. Ide nem jut el a kép többi részét csodás színekkel felragyogtató erős fény. A nézőhöz legközelebb, szemmagasságban fekszik a három apostol. Ellazult tagjaik Krisztus fölfelé ívelő alakjával szemben lefelé irányulnak. Arcukon puha álom. Baloldalt a legfiatalabb feje és mozdulata az angyaléra hasonlít. Jobboldalt a legidősebb felemelt karjával mintha az olajfa törzsét folytatná. A fa letört ágának oválisa ugyanakkor épp az apostolfejek sorába illeszkedik. Talán az apostolokat végigsimító fény, talán fejük fölött Krisztus áldó keze teszi, hogy a néző nem arra figyel, ők cserbenhagyták Urukat. Inkább arra, hogy alszanak ugyan, mégis mintha részesei lennének a történéseknek. Jézus magára maradt, Júdásék úton vannak. Greco mégsem a sötétséget láttatja. A formák kerekdedsége, az angyal hódolata, Jézus készséges, eleven tartása és áldó mozdulata, a mező, az apostolokra áradó fény derűt sugall. Ha a néző türelemmel kitart a kép szemlélésében, nemcsak egy remekműhöz kerül közel, hanem ahhoz a reményhez is, amely Greco Olajfák hegyének éjszakáját átfényesíti. Magával viheti a kép biztatását: amíg a tanítványok alszanak, a mennyből áradó fényben Krisztus éberen figyel, és az Atya akaratát cselekszi.

El Greco: Krisztus az Olajfák hegyén. 1610–1614 körül, Szépművészeti Múzeum, Budapest

ÁPRILIS

1. P

Hugó, Agád, Agapion

2. Szo Paolai Ferenc, Ottokár, Áron 3. V

HÚSVÉT 2. VASÁRNAPJA



Az isteni irgalmasság vasárnapja



Buda, Richárd, Sükösd

4. H

Gyümölcsoltó Boldogasszony



Urunk megtestesülésének hírüladása



Sevillai Izidor

5. K Ferrer Vince 6. Sz Vilmos, Bíborka, Taksony 7. Cs De la Salle János, Hermann 8. P

Dénes, Valér

9. Szo Döme, Erhard 10. V

HÚSVÉT 3. VASÁRNAPJA



Zsolt, Ezekiel

11. H

Szaniszló, Glória, Leó

12. K

Gyula, Zénó, Sába

13. Sz I. Márton pápa, Ida, Hermina 14. Cs Tibor, Tiborc, Lavínia 15. P

Anasztázia, Tas

16. Szo Bernadett, Enikő, Csongor 17. V

HÚSVÉT 4. VASÁRNAPJA



Rudolf, Izidóra, Dezső

18. H

Andrea, Ilma

19. K

Emma, Malvin, Zseraldina

20. Sz Tihamér, Tivadar, Töhötöm 21. Cs Anzelm, Konrád 22. P

Csilla, Noémi

23. Szo Adalbert, Béla, Norma 24. V

HÚSVÉT 5. VASÁRNAPJA



György, Fidél, Hunor

25. H

Márk evangélista

26. K

Ervin, Klétusz

27. Sz Zita, Marianna 28. Cs Chanel Péter, Valéria

Montforti Grignon Lajos Mária

29. P

Sziénai Katalin, Petúr

30. Szo V. Piusz pápa, Katalin, Kitti

w w w . a s z i v . h u HU ISSN 0866-1707

9 770866 170001

1116630000004 41