A szív, a lélek és az értelem

Vilcsek Béla

A szív, a lélek és az értelem Kulcsár Ferenc tündöklő hontalansága

Jól tudjuk, verset írni lehet megnyomorítottan és a szabadság mámorában is, börtönben vagy éppen vadvirágos réten. Lehet verset írni fejben, papírlapokra firkálva vagy gondosan saját kapcsos könyvbe bemásolva. Kulcsár Ferenc legutóbbi esszékötetében (A pillangó szárnyverése, Madách-Posonium, 2012) „egy diárium tépett lapjain” vall arról, hogy ő hol, hogyan és legfőképpen arról, hogy miért írt és ír mindegyre verseket eszmélkedésétől kezdve, „mint embrió az anyaméhben, meggörbült háttal, leragadt pupillával naponta s bizonyára már a sírig”. Alkotói „gyónásának” már első lapjain előzékenyen és részletesen beszámol arról – s ez is milyen érdekes, mi minden lehet fontos egy (élet)mű megformálódása szempontjából! –, beszámol tehát arról, hogy milyen körülmények között, milyen konkrét tárgyakkal körülvetten írja nap mint nap a verseit. Költő bárhol otthonosan vagy éppenséggel idegennek érezheti magát a világban, valódi alkotói légkörre azonban leginkább a dolgozószobájában, művei végső formába öntésének terepe, az íróasztala mellett lelhet. Ott lehet állandó készenlétben arra, hogy azt a bizonyos sokat emlegetett egyetlen (fő)művét („a” Művet), amit egész élete során ír és folyamatosan megkísért, legalább a maga megelégedésére, végül megalkossa. Kulcsár Ferenc íróasztalán, A dolgok tengere című kötetnyitó írásának tanúsága szerint, egy barokk lámpa áll, amelynek fényénél „gyakorolja a szentenciát, tudniillik azt, hogy az Út, amelyen az Ember jár, nem egyéb, mint a Lét, s ez a Lét maga az Ember. Az az Ember, aki törékeny drámáját haláláig cipeli és írja, nem tudva, irgalom vagy részvét lesz-e része, amikor mindez véget ér. Az az Ember, aki éppen az összeomlás drága szavait nem ismeri, amikor majd félig írt mondata lezárja virrasztását”. A költőt („az” Embert) íróasztalán azután a dolgoknak a létét („a” Létet) meghatározó egész tengere fogja körül. Az asztal bal oldalán egy teve szobra helyezkedik el, mellette egy régi óra van, rajta az amerikai alkotmányt óvó ólomkatonával, jobbra „a szívet, a lelket és az értelmet megtestesítő” háromágú antik gyertyatartó, egy Beethoven-szobor, egy kézzel faragott kereszt,

401

egy hatalmas kaktusz, földjébe szúrt zászlócskával, melyet „a nyitott ablakon át ki-be surranó élet és halál fuvallata lebbenti meg olykor”. De az íróasztalon elfér az egész földgolyó („a” Glóbusz) is, amit egy átvilágított földgömb testesít meg. S persze ott vannak a legfontosabb könyvek is. Jobbkézre esik a mindennapos gyakorlati segéd- és munkaeszköz, a Magyar szókincstár a maga bőséges szó- és kifejezéstárával. Balkézre esik a több ezer év kultúrkincsét őrző anyai útravaló és állandó szellemi táplálék, a Károlyi Gáspár-féle Szentírás, hogy, úgymond, „megismerjem a boldogság törvényét, az igazság és szépség szellemében teremtett és rendezett világegyetemet, melynek az ember az univerzum polgáraként szerves része, ezért a szív, az értelem és a lélek nemesítése által annak életében tevékenyen részt kell vennie”. Azután az íróasztal mellett ott az örök időt jelző antik ingaóra, fölötte az örök zarándoklatra emlékeztető, negyven éve saját kézzel faragott vándorbot és az örökké az alkotásra szólító százéves írógép, a Mirsa. Fölötte képzőművészeti alkotásokból emelt újabb személyes és kultúrtörténeti oltár: Kopócs Tibor Elvégeztetett című litográfiája, Dúdor István angyali önarcképe, Németh Ilona táltos- és madárserege, Lőrincz Zsuzsa Ősanyája, Csótó László Don Quijote-ja s kiemelt helyen a szülőfalu, Szentes Árpád-kori templomának az olajfestménye. S végezetül természetesen körös-körül mindenhol könyvek vannak, „az élet értelmét, szellemét, törvényét és ítéletét rejtő Könyvek; az életnek eme Mesterei úgy ölelnek körbe, mint szigetet az óceán vagy tavaszi kertet a virágillat. Miért is? Hogy ihletésükre szóljak a lélekben és a kultúrában tett utazásaimról. S hogy újra és újra az élet húsába vágva »megérdemeljem a békés halált«”. A Kulcsár Ferenc munkásságát megismerni vágyó olvasó jó, ha előre tisztában van azzal, ez a szerző nem adja alább a világegyetem, az örök anyag, az azt megtöltő mozgató és megtartó szellem, a nyelvben testet öltő történelem és kultúra teljességének megismerése, a szív, a lélek és az értelem átfogó és együttes nemesítésének szándékánál. Minden emberi és alkotói tettével és törekvésével ezt az egyetemes szándékot igyekszik alázatosan és hittel telien szolgálni. Egy 2009-ben adott interjúban például a kérdező, Vida Gergely azon egyszerű kérdésére, hogy valójában mi is az ő „nagy témája”, azonnal tudományos igényű és távlatú feleletet ad. „Úgy gondolom – csak a válasz elejét idézzük –, az én »nagy« témám ugyanaz, mint minden más költőé, sőt minden emberé: meghatározni magamat mint embert, megfogalmazni viszonyomat a másik emberhez, az élethez, a kultúrához és hát az »iszonyatos« Igenhez és Nemhez, a horror vacuiként is értelmezhető, ismeretlen, de a kultúrában több ezer éve jelen lévő Istenhez, ahhoz az Ab-

402

szolútumhoz, amihez, illetve amivel minden más mérhető a teremtésben, az emberi világban. Magánhasználatra ezt úgy fogalmazom meg, hogy ha a kultúrában vagyok, akkor Istenben (is) vagyok, s ha Istenben vagyok, akkor a kultúrában (is) vagyok. S ebben a »belevetettségben«, a világ szívében számomra a végső, az egyetlen műnem: létezésem a feladatom, a művem. Én úgy élem meg, hogy a szívem legmélyén, a »testvéri csendben« öntudatra ébredésem óta a világ egysége munkál: az eredendő, »forró« és »csodálatos« egyszerűség és egyszeriség megteremtésének, a világ feltétlen és végső meghódításának vágya; az, hogy ne a világ engem, hanem én emeljem magamhoz a világot. Azt gondolom, hogy mi, emberek, valamennyien »ihletettek« vagyunk e hódításra, s a létnek nincs szebb metamorfózisa, mint az, hogy eme egyetemes hódításunk által végül meghódíttatunk: visszatérünk az Alfába és az Ómegába, a tengerző energiaóceánba, a teremtő Lélekbe, még a teremtett világgal szemben is transzcendens »lényhez«, akit a vallás Istennek nevez, s aki a lelkünket adta volt. Ki élő ne érezné önmaga legmélyén ezt az egységet? Ha másként nem, legalább azáltal, hogy a bűnben egyek vagyunk. Vagy az esendőségben és elesettségben. S végül a halálban.” (A világ meghódításának vágya, Opus, 2009/3.) Vegyük csak még egyszer számba, akár egyetlen rövid írás alapján is, ennek az alázatos és hittel teli szolgálatnak a legszemélyesebb, „dolgozószobai” nagybetűs címeit és fogalmait: Szentes, Elvégeztetett, Ember, Don Quijote, Glóbusz, Könyvek, Lét, Magyar szókincstár, Mesterek, Mirsa, Ős-anya és Szentírás! Azután, ezt követően, vegyük rögtön számításba a nem kevésbé jellemző és meghatározó „dolgozószobai” kisbetűs fogalmakat is: boldogság, igazság, ihlet, irgalom, ítélet, kereszt, kultúra, részvét, szellem, szentencia, szépség, törvény, univerzum, utazás, vándorbot, virrasztás és zarándoklat. S mindenekelőtt: szív, lélek és értelem. Igen: a szív, a lélek és az értelem! Kulcsár Ferenc élete és költészete alapvetően ezek köré az egymással szorosan összetartozó alapfogalmak és testtájak köré szerveződik, életének és költészetének ezek a sarokpontjai. Sok fordulatot megért életútjának és szerencsére egyre gyarapodó és gazdagodó költői pályájának során hol egyik, hol másik alapfogalom vagy testtáj válik hangsúlyossá, de mindegyre és mindinkább egységet alkotnak. Összegyűjtött verseinek mostani megjelentetését leginkább éppen e fordulatoknak és egységességnek, sokszínűségnek és egységnek az együttes, összegező jellegű megmutatása indokolja és teszi időszerűvé. Valójában most válik lehetővé, hogy közelebb kerüljünk egy különleges életút és költői pálya belső mozgásának, fejlődéstörténetének, ha tetszik, természetrajzának jobb megismeréséhez és megértéséhez.

403

Az értelem Fültövig cigányfekete haj. A száj csücskében cigaretta, s a fej lehanyatlik. A szem örökös tükörben: história kora. S a fej fölött a glória – nem szükségeltetik. Tél van, s a hó alatt zúg a metafora. Teljes az elszántság: az óra éjfélt üt, és fordul Európa. Vers- és sorsvég kérdése, jaj. Fültövig cigányfekete haj. (Önarckép hegyezett ceruzával)

Kulcsár Ferenc mostani kötetében összegyűjtött verseit adja közre. Van szíve ezúttal lemondani nagy sikerű, több kiadást megért meséiről, bodrogközi legenda- és mondafeldolgozásairól, kiterjedt esszéírói, kritikusi és publicisztikai tevékenységének eredményeiről. Nem válogat, nem szelektál önkényesen versei és egyes pályaszakaszai között, hogy a megítélése szerint legelőnyösebb (költői) arcát mutathassa meg. A lehető legteljesebb megmutatkozást vállalja és választja, annak minden erényével és hátrányával, hogy ezáltal az olvasó számára is a lehető legteljesebb megismerést és eligazodást tegye lehetővé költői életművében. Úgy végzi el tehát eddigi pályája belső összegezését, hogy egy esetleges külső megközelítés során is összegezésre, a pálya egészének, teljes folyamatának, belső mozgásai teljességének figyelembevételére szólítson fel. Ez a legtisztességesebb, igaz, az olvasótól a legnagyobb erőfeszítést követelő eljárásmód! A gyűjteményes kötet Versek 1968–2012 alcímmel jelenik meg. Az alcím két szempontból is pontos, és ebben az esetben is eligazítást jelent az olvasó számára. Egyrészt a kötet valóban kizárólag verseket, illetve verses formájú műveket tartalmaz. (A felkiáltójeles ember című ciklusban például műfaji szempontból szövegmontázsnak, mítosznak, eposznak, allúziónak, dramatikus játéknak vagy elbeszélő költeménynek, verselési szempontból akár szabadversnek vagy szabad versnek tekinthető darabok is szerepelnek.) A kötet tartalmát másrészt valóban az 1968-tól 2012-ig terjedő időszak termése je-

404

lenti, a Prelúdium ciklus pályakezdő verseitől az Ámen és Ómen címmel 2012-ben megjelent verseskötet anyagáig. A kötet egyébként is többnyire követi az egyes versek és verseskötetek időrendjét, illetve felépítését; azoktól csak nagyon ritkán és akkor is indokolható esetben tér el. (Az 1968-tól 1971-ig terjedő időszak termését közreadó Prelúdium fejezetbe például két 1972-es keltezésű kéziratos vers is bekerül.) A korábbi kötetek anyagát így körülveszik, kiegészítik az ugyanabban az időszakban keletkezett, de valamilyen oknál fogva az adott verseskötetbe nem bekerült, csak folyóiratban megjelent vagy kéziratban maradt versek. Befogadói vagy irodalomtörténészi szempontból nagy segítség ez a megoldás az egyes alkotói korszakok és törekvések alaposabb és árnyaltabb megismeréséhez. Összességében elmondható, hogy a gyűjteményes kötet kivételesen tudatos és gondos szerkesztői munkáról tanúskodik. Nem lehet ezen csodálkozni, hiszen a kötet összeállítója 1971-től a pozsonyi Új Ifjúság munkatársa, 1973-tól a Madách Könyvkiadó sajtóelőadója, 1975-től pedig az Irodalmi Szemle nyelvi szerkesztője. 1976-tól a Madách Kiadó, 1984-től 1991-ig az Irodalmi Szemle szerkesztőjeként dolgozik. 1991-ben Hodossy Gyulával megalapítja a dunaszerdahelyi Lilium Aurum Könyv- és Lapkiadót, s annak vezetőjeként és szerkesztőjeként átlagosan évi huszonöt-harminc új könyv megszületésénél bábáskodik. Közben 1995 és 1997 között a szlovákiai magyar pedagógusok és szülők lapjának, a Katedrának a szerkesztője, majd főszerkesztője. Mostani kötetében e téren szerzett minden tapasztalatát is eredményesen hasznosítja. Kulcsár Ferenc verseket 1967 óta publikál. Az irodalmi szakma és a szélesebb nagyközönség előtt az 1970-ben megjelenő Egyszemű éjszaka. Fiatal szlovákiai magyar költők című versantológiában mutatkozik be. Első verseskötete, a Napkitörések 1972-ben jelenik meg. Azóta mintegy húsz kötete lát napvilágot (versek, gyermekversek, esszék, mesék, legenda-feldolgozások, naplók). Munkáiból irodalmi színpadok több önálló műsort is rendeznek – ezek egyikét a Duna Televízió többször is bemutatja. Versei, tanulmányai, esszéi, meséi szlovákiai, magyarországi, romániai irodalmi folyóiratokban és antológiákban szerepelnek. Műfordításai – szlovák, cseh, ruszin, német, orosz írók és költők munkáiból (az első három nemzet költőinek versfordításai több antológiában is) – szintén folyamatosan megjelennek. 2008 óta kizárólag az irodalomnak, vers- és esszéírásnak, az irodalmi publicisztikának és a naplóírásnak szenteli életét. A Szlovákiai Irodalmi Alap eddig öt kötetét részesítette nívódíjban. A Napkitörések 1973-ban részesül ebben az elismerésben, a Dióhintó, illetve A kígyókő című gyermekkönyvei 1982-ben, illetőleg 1985-ben, az Imádságok című esszékötete

405

1993-ban, a Mindig című verseskönyve 1994-ben. Verseinek első válogatott gyűjteménye, Az idő hallgatása, pontosabban annak összeállítója 1991ben megkapja a régió egyik legnevezetesebb kitüntetését, a Madách Imre-díjat. 2003-ban az Irodalmi Szemle szerkesztősége Az év költőjének választja. Szerkesztői tevékenységéért 2006-ban Katedra-díjat, egy évvel később a Bálám szamara kötetéért Forbáth Imre-díjat kap. 2013-ban pedig – „szerteágazó irodalmi munkássága, az egyetemes magyar kultúra gazdagítása, a felvidéki magyar közösség sorsának jobbra fordításáért történő következetes kiállása elismeréseként” – Magyarország köztársasági elnökétől átveheti a Magyar Arany Érdemkeresztet. Kulcsár Ferenc 1949. október 9-én születik Szentesen, a számára egész életre szóló útravalóval szolgáló Felső-Bodrogközben. A Bodrogközben, úgymond „kőhajításnyira Károlyi Gáspártól, Rákóczi Ferenctől, Kazinczy Ferenctől, Kölcsey Ferenctől, Kossuth Lajostól, abban a Bodrogközben, melynek ezeréves áldott testét Trianon véres bárdja érzéketlenül és értelmetlenül kettévágta – Bodrogszentesen, színtiszta református közösségben, ami azt is jelenti, hogy a bibliai, illetve magyar irodalmi nyelv szülőföldjén”. Alap- és középiskolai tanulmányait szülőfalujában, illetve Királyhelmecen és Kassán végzi. 1964-ben kerül el Szentesről, illetve Királyhelmecről – tehát a békét és biztonságot adó és mindig is visszavágyott Bodrogközből –, s indul „Tinódi városába, Kassára”. A híres kassai „ipariban” érettségizik, 1968-ban. Az érettségi éve egyúttal a csehszlovákiai megszállás évét és életének nagy fordulatát is jelenti a számára. A bevonuló „testvéri tankok” egyik géppuskasortüze majdnem végez vele. Csodával határos módon életben maradva, Pozsonyba kerül, de az előzmények után a változást úgy éli meg, mintha egy „haldokló koronázó városba” érkezett volna. Tanulmányait a pozsonyi Comenius Egyetem filozófia–magyar szakán folytatja, de két esztendőt követően azokat megszakítja, és újságírónak áll. Képtelen elviselni azt az álszent és elvtelen viselkedést, hogy ugyanazok a filozófiatanárai, akik néhány hónapra eltiltották az addig kizárólagosan előírt orosz filozófiától, a visszarendeződést követően újra annak tanulmányozására akarják kötelezni. Életének nagy fordulata egybeesik költői pályakezdésével. Politika és hatalom azonban ezen a téren is kezdettől fogva meghatározza, vagy szüntelenül meghatározni próbálja a pályáját. Éppen leadja a kiadónak első kötete, a Napkitörések anyagát, amikor 1971-ben váratlanul behívják katonának. Az altiszti iskolában, tiszta szlovák környezetben, magyar költőként, primitív, önmagukból kivetkőzött, iskolázatlan, de végtelenül „elkötelezett” feljebb-

406

valók ordítoznak vele. A véget érni nem akaró megaláztatások ellen úgy próbál védekezni, hogy megbolondulást színlel, vagy talán egy időre valóságosan is megbolondul; belebolondul a helyzet tarthatatlanságába és elviselhetetlenségébe. Később a nyugatnémet határra vezénylik őket harcolni „az ellenséges kapitalistákkal”, „a szocializmus védelmében”. Miközben szerencsésebb pályatársainak továbbra is legfőbb célja és feladata az új költészet érdekében megvívandó intellektuális és kultúrharc, addig számára a harc nagyon is valóságos, sőt, életbe vágó formában valósul meg, az irodalmi tér meg legfeljebb versben írt levelekre és etűdökre szorítkozik. Első kötete úgy jelenik meg, hogy kiadója a tudta és a beleegyezése nélkül válogat az általa korábban leadott anyagból, a katonai idő alatt írott, új hangütésű versei pedig értelemszerűen már nem is kerülhetnek bele az időközben két kötetre tördelt Napkitörések és az Édennek neveztem anyagába. Ezek az alapvető költői megújulást sejtető kísérletei évekig kallódnak, s csak a mostani, összegyűjtött verseket tartalmazó gyűjteményben jelennek meg először a maguk teljességében. A nyomasztó katonaélményeket évtizedekig képtelen megemészteni, s költőileg feldolgozni. Akkor is a 2005-ös Bálám szamara kötet legendás alteregója, R. C. (értsd: KulcsáR FerenC) életeseményeiként, tehát áttételes, önmagától eltávolított formában és zaklatott, kötött-kötetlen szabadverses ritmusban képes csak elbeszélni az egykori történéseket. Az Angyalbőrben című vers indításában például természetesen az egyetemről való távozás képe összekapcsolódik az első verseskötet megjelenésével és egyik legnevezetesebb versének sokat idézett sorára való utalással: „Miután R. C.-t 1971-ben a Comenius Egyetem / konszolidációs gyomra kiokádta, úgy tört rá a / szomjúság, mint isten ostora Európára. / Napkitörések égették a szívét, írt hát egy verseskönyvet, / legyen mit a polcra tenni nemzedéke majdani / múzeumában.” Ezekre a finom irodalmi (ön)utalásokra azután a katonaélmények nagyon is durva és szemléletes képei vetülnek rá: „Kitapogatta behívóját, / s elutazott Nagymihályba, altiszti iskolába. / Itt aztán az érett őszutói ég naponta terhes / leányként könnyezett, akárcsak R. C., miután / egy nyikhaj tizedes huszadszor dobálta szét / pulykamérgesen az ágyát, rikácsolva: Rút! Rút! Rút! / Mármint R. C. ágya, melyben éjjelente a poklok / bugyrai fortyogtak, csillagsapkás, rangjeles / ördögfattyak kara szellengetett, Belzebub, / a mitugrász karmester-tizedes vezényletével. Istenem, / megbolondulok, suttogta R. C., s megbolondult.” A vers befejezése pedig a határ mentére vezénylés emlékét Balassi „katonaénekével” kapcsolja össze, hogy végezetül katonáskodás és irodalom, katona és költő, angyalbőr és könyvkötő papiros „harcának” egyértelmű

407

győzteseként saját életútját és költői életművét hirdesse ki: „Ott védte a hazát, Klatovyban, a végeken, hisz / vitézek, mi lehet ez széles föld felett / szebb dolog az végeknél… Vigasza csak egy maradt: / az angyalbőrben ő nemcsak katona, hiszen / az angyalbőr fényes könyvkötő papiros is, így az ő / összes verseinek foglalata is, mert mint / később kiderült, R. C. egész életével, / mozdulataival, magatartásával, életvitelével / poéta, eleven verseskönyv, ki költő lenne / akkor is, ha soha egy sor verset sem írt volna.” A vers végén dőlt betűvel szereplő részlet idézet Tőzsér Árpádnak a költőt jellemző megállapításából. Eredeti és teljes formájában így hangzik: „Kulcsár Ferenc par excellance költő: akkor is költő lenne, ha soha egy sor verset sem írt volna le. Az a költő ő, aki egész életével, mozdulataival, magatartásával, életvitelével poéta, aki a nyelv titkával él, s a nyelve az emberi lét metafizikájával.” A Kulcsár-szakirodalom rendre visszatérő hivatkozása ez, mely rendületlenül hagyományozódik kritikusról kritikusra, kritikáról kritikára, de amelynek pontos eredetét vagy lelőhelyét még senki nem nevezte meg. Saját bevallása szerint maga az érintett sem emlékszik rá, hogy valaha is mondott vagy írt volna hasonlót. Mégis ma már visszavonhatatlanul és legendásan hozzátapad költőhöz és költészetéhez. A vers írója sem véletlenül erre az ironikus vagy önironikus megállapításra futtatja ki művét, mert az jól illeszkedik R. C. önmagában is (ön)ironikus alakjához és annak megformálásához. A gesztus azonban ebben a formájában nagyszerű eszköz a múlt egy sötét foltjának játékos-könnyed eltüntetéséhez, az egész életút és költői pálya (ön)igazolásához. Kulcsár Ferenc költői pályakezdése tehát a hatvanas-hetvenes évek forrongó, nagy változásokat hozó időszakára esik. Társadalmi-ideológiai és irodalmi-irodalompolitikai szempontból egyaránt. A nyugalmas, védelmező falusi közegből elszármazott, költői álmokat dédelgető fiatalember ekkor hirtelen a történelmi és irodalmi események fősodrába kerül, ami természetes módon kihat eszmélkedésére, szemléletmódjának kialakítására, s alapvető módon meghatározza az első nagy pályaszakasz – körülbelül az 1972-es Napkitörések kötettől az 1979-es Krónikatöredék kötetig terjedő időszak – verseinek költészetfelfogását és költői beszédmódját. Személyes élményként éli meg 1968 forradalmas és felszabadító eseményeit, majd közvetlenül annak nyomában a mindent átható retorziókat, a husáki úgynevezett konszolidáció mindennapos terrorját. „Ugyanakkor – mondja a nemzedék- és költőtárs jó barát, Tóth László a Kulcsár Ferenc hatvanadik születésnapja alkalmából készített köszöntőjében – ott volt indulásunk közvetlen közege, a csehszlovákiai magyar irodalom, szellemi-művészeti élet a magára-zártságával, kisszerűségeivel, önfelmentő

408

magyarázkodásaival, általánosan jellemző nívótlanságával, félig-megszervezettségével, foghíjas szerkezetével, mítoszaival, messianizmusával. És persze – üdítő kivételként, harminckét-harminchárom évesen is számunkra, pályakezdő sihederek számára példa-, érték- és mértékadó mesterekként – Tőzsér Árpád és Koncsol László: világra nyitottságukkal, esztétikai igényességükkel, önmagukhoz való szigorúságukkal, érték-maximalizmusukkal, ránk – akkori fiatalokra – figyelő türelmességükkel. (A hármunkra-ötünkre rábukkanó Tóth Elemért 1969-ben, huszonkilenc évesen, a konszolidátorok félreállították.)” Az említett szellemi és irodalmi tespedtség ellen verbuválódott Egyszemű éjszaka antológia 1970-ben jelenik meg a Madách Könyvkiadónál Pozsonyban, Kopócs Tibor illusztrációival. Kilencen szerepelnek benne: Kulcsár Ferencen kívül Aich Péter (nyolc verssel), Keszeli Ferenc (tizennéggyel), Kmeczkó Mihály (tizenkettővel), Mikola Anikó (tizennéggyel), Németh István (tizenhárommal), Szitási Ferenc (nyolccal), Tóth László (messze a legtöbbel: tizenkilenccel) és Varga Imre (nyolccal). Az antológia – igazán figyelemreméltó és minden elismerést megérdemlő, nemes gesztusként – a megelőző nemzedék legtekintélyesebb alakjának, Tőzsér Árpádnak a támogatásával, szerkesztésében és előszavával jelenhet meg. Fülszövege – érthető módon – az új költőgeneráció fellépésének legfőbb érdemeként az újfajta költői látás- és beszédmód iránti elkötelezettséget, a modernitás hagyománytörténésének folytatását jelöli meg. „Tizenkét esztendővel ezelőtt – szól a kötetajánlás érvelése –, 1958-ban látott napvilágot a Fiatal szlovákiai magyar költők antológiája, mely megjelenésekor – szokatlan hangütésével – sokáig gyűrűző vitát kavart. Egészséges robbanás volt az akkor a csehszlovákiai magyar irodalmi életben, mert megmozgatta irodalmunk állóvizét, új művészeti szemléletet és magatartásformát hozott költészetünkbe. Az új szemlélet létjogosultságát az akkor indulók közül néhányan (pl. Tőzsér Árpád, Cselényi László, Zs. Nagy Lajos) erőteljes és eredeti művekkel is bizonyították. Az Egyszemű éjszaka – viszonylag hosszú várakozási idő után – most egy új poétacsoportot indít útjára, mely (ha a költők életkora eltérő is) a csehszlovákiai magyar költészet legfiatalabb nemzedéke. Hogy az itt felsorakozott ifjú alkotók igazi költői egyéniségekké fejlődnek-e, azt majd tehetségük és az idő dönti el. De annyi tény, hogy ez antológiában nyújtott teljesítményükkel olyat alkottak, ami mindenképpen figyelemre méltó és vitára sarkalló. Formakultúrájuk, világlátásuk és kifejezési módjuk költőnként más-más, és művészi alapállásuk merőben eltér az előző nemzedékétől.”

409

Sajnos az idő és a sors leginkább azt döntötte el, hogy az antológiában szereplők közül keveseknek adatott meg, hogy kétségtelenül meglévő tehetségüket megfelelőképpen kibontakoztassák. Még leírni is szörnyű, hogy közülük Szitási Ferenc mindössze 43, Mikola Anikó 52, Kmeczkó Mihály 60, Németh István 68 esztendőt élhetett meg, s az „egyszeműeket” ma már csak öten képviselhetik! Az antológia jelentőségét a (cseh)szlovákiai magyar irodalom történetében ennek ellenére ma már nehéz lenne vitatni. Ezért is elgondolkodtató tény, hogy máig nem akadt kiadó vagy irodalmi folyóirat, mely a kötet reprint kiadására vagy akár irodalmi mellékletként való ismételt megjelentetésére vállalkozott volna. Nem is annyira az abban szereplő művek esztétikai színvonala, hanem mai horizontról nézve tagadhatatlan irodalomtörténeti és társadalomtörténeti fontossága miatt. Ilyenformán az új költőnemzedék színre lépésének megismerése, az irodalmi folyamatok megértése iránt érdeklődők számára legfeljebb kortársi visszaemlékezések vagy az antológiában szereplők összegyűjtött és válogatott verseinek közreadása nyomán lehetséges. Kulcsár Ferenc mostani gyűjteményes kötetének különlegessége, hogy pontos jelzéssel ellátva közreadja azt a hat verset, amellyel az antológiában szerepelt. Sőt, közli azokat az ez idő tájt készült verskezdeményeit is, amelyek jobbára kéziratban maradtak. (A hat vers egyébként: a Híd; a Történelem; a Segítsetek rajta; a Hajnal; az Úgy legyen és Az én erőm, melyek közül a költő első verseskötetébe már csak egy, az Úgy legyen kerül be.) Idézett köszöntőjében Tóth László maga is joggal teszi szóvá, hogy „miközben ez a nemzedék igazából máig nem méretett meg, és máig nem került sor irodalomtörténeti hozadékának elismerésére, alapos értékelésére – sem nemzedékként, sem külön-külön alkotókként (talán egyedül Grendel Lajos a kivétel, de még az ő értékelői sem bíbelődnek sokat nemzedéki hátterével) –, még oly mértékben sem, ahogy arra mind az előttünk járó Nyolcak (Tőzsérék), mind pedig az utánunk sorjázó Iródiások (Hizsnyaiék) esetében már sor került. Különösen vonatkozik ez Kulcsár Ferencre, aki – állítom – méltatlanul sodródott ki mára a magyar irodalom, s ezen belül a szlovákiai magyar irodalomnak is a perifériájára (bár, ha lehet még ilyenről beszélni, mostanában mintha mindenki egy kicsit a perifériáján lenne). Pedig Kulcsár indulásunkkor központi szerepre tört, s kapott is nemsokára, mely szerepét teljesítménye, jelentősége szerint most is tarthatná, csakhogy mifelénk rendre ma is úgy megy, hogy szerep és teljesítmény nem mindig fedi egymást, így rendre alulmarad ez utóbbinak az ő jelenlegi recepciója, megítélése is”. Az irodalomtörténet nehezen halogatható adóssága az „egyszeműek” nemzedékének kizárólag szakmai alapo-

410

kon nyugvó, megfelelő értékelése. A (cseh)szlovákiai magyar irodalom történetében betöltött szerepüknek és jelentőségüknek a meghatározása. Kulcsár Ferenc gyűjteményes kötetének megjelenése talán erre is kiváló alkalmat teremthet. Tóth László emlékei szerint egyébként Kulcsár Ferenc az utolsó pillanatban csatlakozik az Egyszemű éjszaka tagjaihoz. Ezért is történik úgy, hogy a legkevesebb verssel ő szerepel az antológiában, s Tőzsér Árpád előszavában ezért is nem készülhet már külön bemutató-ismertető bekezdés róla. Tóth szerint mégis az egész nemzedéket leginkább reprezentáló verseket ekkor Kulcsár írja, amelyek azután 1972-es első kötetébe, a Napkitörésekbe kerülnek. Megítélése szerint ilyen, akkor mindnyájuk számára vállalható, reprezentatív vers például a Kijelentő mondatok; az Ádám kering – betonból párolog; a Halottsirató; a Távirat Istennek; Az idő hallgatása; az Úgy legyen; A hermafrodita éneke; A kétnemű isten hegedűse; a Zsóka; az Aszszony-őz látogatása; A házinéni lírai; a Lefekvés előtt; a Parasztos Prométheusz. Az új költőnemzedék körében méltán és gyorsan válik ismertté és népszerűvé több költői megoldása vagy verssora, amelyek a szó szoros értelmében kézről kézre és szájról szájra járnak akkoriban. Ilyen mindenekelőtt a Majdani múzeumban puritán nemzedéki hitvallása („Én egyszerű voltam, / és sírtam, / és a tenger drágasága járt eszemben, / és nemzedékem majdani múzeumában jártam.”) vagy a Kijelentő mondatok kisebbségi sorsközösségi vallomása („Amit megtehetek megteszem / Köztem és köztetek / száraz gallyakon lángol a múzsa – / ó bölcs Apollón a lantot / öcsédtől mégis elfogadtad: / én szlovákiai magyar fiú”). De ilyen Az idő hallgatása költői kiszolgáltatottságának vagy parányságának megfogalmazása is, ráadásul azonos strófakezdésű és strófazárású szerkesztésmóddal („Az ember ez az ember az ember / oly hű / oly kicsiny / akár a költő / ki verset írni földre ül / s írja míg megőszült kavicsok / nyomják a hátgerincét // Mióta hallgat így // Az ember ez az ember az ember / kozmoszban alszik kozmoszban ébred / és kézfeje mint az állaté / és lábfeje mint az állaté // Mióta hallgat így”). S ilyenek a legnépszerűbbek: a hétköznapi élet színtereit és életérzését megjelenítő versek és verssorok. Elöl a Zsóka a szerelem sajátos meghatározásával és megjelenítésével („Igen. A szerelem: madarak lábbal az égnek. / Azt játszottuk egyszer, hogy trolibuszok vagyunk.”), nyomában a Lefekvés előtt spleenes-dekadens hangulatával („éj van füst van apollinaire / kitárom az ajtót a jobb kezem éppoly üres mint a bal / elszomorodom / istenem apollinaire / nem imádkozom hamu hamu van az ágyamon”), végezetül A házinéni lírai a maga szakadozottságával,

411

„billentett” sorvégeivel és frappáns csattanójával („a házinéni lírai / operákat hallgat / lírai / nem mer / magyarul beszélni / lírai / beül / önmaga szívébe / s magyar ritmusokat / kever négerekkel”). Végezetül ne feledjük: Kulcsár Ferenc az, aki megírja a korszak, az „értelem korszakának” legreprezentatívabb költeményét! Ő, aki az utolsó pillanatban épphogy bekerülhet az „egyszeműek” antológiájába, éppen ő az, aki a maga szelíden dacos módján, de a lehető leghatározottabban szembeszáll az új költői nemzedék törekvését ért nyílt támadással. A korszakot és a korszakbéli állapotokat leginkább reprezentáló költeménye a Szalatnai Rezsőnek címzett s még első kötetéből is – felsőbb utasításra – kitiltott és keletkezése után is csak egy évtizeddel később, az 1979-es Krónikatöredék kötetbe bekerülő Nyílt levél… A vers hátteréről annyit kell tudni, hogy az úgynevezett hontalanság évei vagy az elhallgatott évek, tehát az 1945 utáni néhány esztendő egyik legjelesebb képviselője, Szalatnai Rezső a pozsonyi Hét 1969/2. számában elítélő, sőt becsmérlő hangon számol be a csehszlovákiai magyar költészet új nemzedékének költői estjéről, Kisebbségi fiatalok lírai útvesztője és a Verstévesztés: úttévesztés címmel. Vitairattal felérő cikkében többek között a következőket állítja: „Ifjú költőink és költő önjelöltjeink – úgy látszik – tudatosan lemondanak arról, hogy folytassák a magyar lírát, s szervesen illeszkedjenek bele költőink szerepkörébe. Nem óhajtanak érthető szépségeket közölni, nem óhajtanak életünkről szólni, nem érdekli őket a magyar táj, még kevésbé a magyar múlt… A szlovákiai magyar valóság elejtése, ez a tudatos kivonulás a szülőföldi tájból, ez az elvont szenvedés, melynek nincs reális környezete, csak lélektani s orvosi árnyalata: nemcsak kisebbségi úttévesztés, hanem elfordulás az általános magyar életrendszertől s az egész mai kelet-európai létformától. A válaszolók, ott a pozsonyi esten, hosszan és zavarosan feleltek, figyelnem kellett, hogy megértsem, hova gondolnak. Mintha szójárásukból hiányozna a logika s a világos szóértés.” Kulcsár Ferenc erre az idős nemzedék képviselőjétől érkező, egyértelműen elfogult és teljes értetlenségről tanúskodó vádaskodásra meglepően bölcs taktikai érzékkel, nem egy hasonlóan elfogult és dühödt ellen-röpirattal válaszol – költő mi mást is tehetne?, egyetlen fegyvere lévén! –, hanem egy nagy ívű verssel, melynek pontos címe ma már: Nyílt levél Szalatnai Rezsőnek. Hetyke módon azonban a vers mottójául a vitairat szerzőjének idézett megállapításait választja, s mintegy ellenpontként vagy ellenérvként szerepelteti magát a verstörzset. A felütés egy megszólítás („kedves jó öreg”), mely azonnal bensőséges viszonyt alakít ki a támadóval. A vershelyzet a teljes kiszolgáltatottság és védtelenség leírását fordítja szembe a harcos maga-

412

biztossággal és érzéketlenséggel („tükörtelen üres szobában dolgozom / s értetlen gesztusokkal védem / őrzöm az Édent – / majdnem meztelen majdnem meztelen”). Keretes szerkezetként ugyanez a négy sor tér majd vissza a vers legvégén, hogy közben bőséges teret engedjen annak az áradó belső monológnak, fiktív dialógnak vagy egyszerűen csak asszociációsornak, mely nem más, mint e végtelenségig kiszolgáltatott és védtelen állapotnak a fájdalmas kibontása. A verstest egyetlen sodró lendületű, egyre magasabb hőfokú versmondat, meg-megakadásokkal, önismétlésekkel és továbblendülésekkel. Az alaphang(ulat) az értetlenségé! Vajon hogyan nem lehet nem észrevenni, ennyire félreérteni és félreértelmezni a másik ember fájdalmát és magányosságát? („és nem értem és nem értem / mért nem néztél szelíd homlokomra / amikoron kemény kemény ütésektől vánszorogtam”; „s te engem jó öreg / idő előtt pusztuló madárnak véltél / míg így beszéltél / példás példás / példás halálom lengte be fejem / s mint eleven hús ha hideg beborítja / megremegtem csendesen”; „nem tudom és nem tudom / hányszor öltem meg már magam / nem tudom és nem tudom / s ha sorsomtól is elfordultam mint a szélkakas / ez volt a válasz életünkre”) A költői léthelyzet leírásának elakadását jelző önismétlések e léthelyzet elviselhetetlenségének rögzítései egyben. („mért nem néztél szelíd homlokomra / amikoron kemény kemény ütésektől vánszorogtam / s elindultam elindultam szodomából gomorrába / szodomából gomorrába / magát túlnőtt városkából magát túlnőtt városkába / legyőzetett városkából legyőzetett városkába”; „érzed-e te is a kettős ütést / az értetlen menekülést szodomából gomorrába / szodomából gomorrába / magát túlnőtt városkából magát túlnőtt városkába / legyőzetett városkából legyőzetett városkába”) A költői léthelyzet leírását és rögzítését mindinkább a fiktív beszélgetőtárs felé fordulás váltja fel, amit a meg- és felszólítások, valamint kérdések megszaporodása is jelez. („gondold el jó öreg / mily hűség köt egybe két beteget / ne merj közbevágni / nem felelek nem felelek kérdezni akarok”; „ha arra kérsz hogy ez ne fájjon / hiábavaló szavad / de kaphatsz ha kéred egy maroknyi csöndet / nem felelek nem felelek kérdezni akarok”; „hallod-e hogyan meditál e föld / látod-e hogyan tördeli kezét / érzed-e te is a kettős ütést”; „érted-e lebegő erőlködésem / míg itt e hazában leletként vágyom megmaradni / és öntestem jaj öntestem a hazám / elfogadsz-e elfogadsz-e így / horizontális kuszált vándorlónak / és érted-e végül e kort”) Csak ilyen gondos előkészítés után, a rezignált vershelyzetnek az extatikus hőfokú tetőpontig ívelését követően fogalmazódhat meg, lökődhet ki a háromszoros végső kifakadás vagy végső tudomásulvétel. Az első a rezignáltság és egyedüllét ismételt rögzítése, de már a fiktív dialógusviszony be-

413

vonásával („mert be kell látnod / be kell jó öreg / egyedül vagyok magammal egymagamban / s keveset ért meg így csak az ember”). A második ugyanennek magasabb szintre emelése, bensővé válása („gondold el jó öreg / mily valószínűtlen / hogy miniatűr fekete pillanat csak a lélek / s elmerül benne nagy hazája”). Végül a harmadik, a vers zárlataként, a jelenbeli téveteg és esendő létállapot időtlenné tágítása („s téveteg nézem – egyedül magamban egymagamban / nincsen semmi múltam / ember vagyok / és nincsen semmi múltam”). Mestermunka! Egy pályáját épphogy megkezdő ifjú költőtől! Bármelyik antológiában ott van a helye! Ilyen verset az ember akkor ír, ha valami nagyon személyeset akar világgá kiáltani. Amikor valami nagyon fáj neki! A személyes fájdalom világgá kiáltása azonban csak akkor válik jó vagy nagy verssé, ha az elkeseredésnek ezt az áradását sikerül megfelelő költői eszközök alkalmazásával, biztos szerkesztéssel keretek között tartani, verstechnikai értelemben is megformálni, megfegyelmezni. Mint jelen esetben is. A vers jelen pillanatban, különféle antológiákban, háromféle alakváltozatban lelhető fel. Az egyik változatnak Nyílt levél a címe, mely mottóként szerepelteti a Szalatnai Rezsőtől származó idézetet (a mottó írójára csak annak monogramjával utalva), s ebben a formájában kap helyet a Tóth László által válogatott Szélén az országútnak. Csehszlovákiai magyar költők 1919–1989 című 1990-es, a Széphalom Könyvműhelynél megjelent összeállításban. A másik változat címe: Nyílt levél Szalatnai Rezsőnek, mely már értelemszerűen elhagyja a mottót. A vers így szerepel a szintén Tóth László válogatta és szerkesztette Förtelmes kaszálógép, avagy Köszöntés Hiccingából. (Cseh)szlovákiai magyar költők 1918–2003 című, a Madách-Posonium gondozásában megjelent válogatásban. (Az idézés során a szövegváltozatok közül a versnek ezt a legérvényesebbnek tekinthető variánsát vettük alapul.) A mostani gyűjteményes kötetbeli változat átmeneti megoldást alkalmaz. Megváltoztatja az eredeti címet, eltekint a mottótól, ugyanakkor a kifejezések enyhítésével, sorelhagyásokkal jelentős mértékben módosít az eredeti szövegen, tovább szelídít annak korábbi karcosságán. A változtatások apróságoknak tűnhetnek, mégis alapvetőnek tekinthetőek. Jelképesen mutatják a költői szemléletmódban a hetvenes évek elejétől a végéig fokozatosan lezajló módosulást. Kulcsár Ferenc költészetében a nyolcvanas évekre a valóságközeliségről, az aktuálpolitikai jellegről, az elsődlegesen kifelé fordulásról fokozatosan tevődik át a hangsúly a valóságtól való elemelkedés, a meditatív és a filozofikus jelleg, az elsődlegesen befelé fordulás felé. Miként azt a Krónikatöredék kötet egyik kulcsverse, a mindössze hat sorból álló Nehéz órán költői módon megfogalmazza: „Fél szeme

414

Hold, Nap a másik, / a roppant idővel vitázik: / arca, homloka eltűnik, / egy ember áll és ég csak itt, / beszélne – s dadog, hamu lesz. / A csönd, a csönd meg permetez.” Az igazságkeresés és világjobbítás szándékát tehát felváltja a műbeli megformálhatóság keresésének és jobbításának a szándéka. Be kell látni, és tudomásul kell venni, hogy a krónikási szerep csak részlegesen valósítható meg; a krónika csak töredékes formában írható meg. Az értelem korszakát mindinkább felváltja a lélek korszaka.

A lélek Szétrobbanó összetartás, összetartó szétrobbanás vagyok. Méhkas és sírkő. Teremtek. Hallgatok. (Éberálom) Kulcsár Ferenc bevezetőben említett 2012-es esszékötetében szerepel egy rövid beszámoló az ezúttal Tóth László hatvanadik születésnapja alkalmából, 2009 szeptemberében rendezett ünnepségről, amelyen az egyik „köszöntőfélét” ő mondja. Ebből az alkalomból, a közösen megélt negyven esztendő jellemzéseként, második verseskötete, az 1975-ös Édennek neveztem középponti és az 1999-es második válogatott versgyűjteménye, a Tündöklő hontalanság nyitó versének, a Ki az írást megtalálja című versnek a soraiból afféle alkalmi montázst állít össze. Az alkalmi szövegmontázs így hangzik: „Ki az írást megtalálja, vinné egyre, vinné szárnya… Ki az írást megtalálja… gyökér módra földbe nőne, sírná föl a nagy erőket világvégi vén óráig.” Az emlékező költőtárs és jó barát magyarázata szerint az egykori versből kiragadott és máig időszerű verssorok nem másról tanúskodnak, mint hogy „negyvenéves pályánkon ezek voltunk: szárny és gyökér, szétrobbanó öszszetartás, összetartó szétrobbanás, kiáradás és visszasűrűsödés, méhkas és sírkő, teremtés és hallgatás, mint akiknek a vakság semmiből-teremtésének és a látás világosságának egygyökeréből hajtanak ki verseik… majdnem belepusztultunk a Lét kimondhatatlanságába. Vitatkoztunk a fenenagy élettel és a fenenagy halállal, egy szál ingben tántorogtunk át a lassú falvakon

415

és a sebhelyes városokon, hogy eltékozoljuk hétszer megszült lelkünket, felgyújtsuk a temetőket, s ellenállva a szirének énekének, meghallgassuk a kegyelemosztó kozmosz ketyegését”. Meg kell jegyezni, hogy az éppen a negyvenesztendős költői jubileumra, 2010-ben a Madách-Posoniumnál megjelentetett újabb, Halottaim piros virága című válogatásban az eredetileg hét versszakos költemény egésze is mindössze három versszaknyira zsugorodik. Pontosabban: egyszerre bővül és zsugorodik. Az első szakasz ugyanis a korábbi mintára írott vadonatúj négysoros: „Ki az írást megtalálja / szomjas, szomjas kicsi nyája, / pásztorsípja elsírdogál / világvégi vén óráig.” A további két versszak pedig a hoszszabb változat ötödik és hetedik versszakának egyszerű átvétele: „Ki az írást megtalálja, / vinné egyre, vinné szárnya, / fiókáit költögetné / világvégi vén óráig. // Ki az írást megtalálja, / szöget veret bocskorába, / nehéz úton el ne kopjon / világvégi vén óráig.” Így azután a vers egésze válik maga is montázzsá vagy önmontázzsá, s valójában egy régi cím alatt megformált új verssé. A vers ezen a régi címen és új változatban kerül be a mostani kötetbe, ezúttal is pontosan jelezve az alkotói szemléletben és módszerben az idők során bekövetkezett változást: a tömörebb és telítettebb kifejezési formák keresésének és megtalálásának vágyát. A Tóth László köszöntéséről készített beszámolónak egyébként Odüsszeusz és Don Quijote a címe. Nem véletlenül. Emlékezzünk csak a dolgozószoba falán kitüntetett helyen függő Don Quijote című festményre! Vagy emlékezzünk az Édennek neveztem kötetben szereplő és éppen a Ki vagyok? című korai versének kezdő soraira: „Erdélyből sátorolt sátoros, / Kárpátokba kit zörgettek / zörejjel zötty-vén szekerek, / hogy planéta-nagy fülüket / felhők rongyaival / tömték az istenek? // Az nem lehet, / hisz álmatag / Don Quijote vagyok, ki lóra kap: / piros kardom fellobog, / mit sírva aztán eldobok. / Hát ez vagyok?” Köszöntőjében Kulcsár Ferenc mintha ezeket az ifjúkori gondolatait folytatná, amikor Tóth Lászlóval való viszonyukat és a kettejük közötti alkati különbséget egy jelképes és kettős párhuzammal írja le. „Azt hiszem – szól a jellemzés és egyben önjellemzés érvelése –, Laci és én a másság egyazon útját jártuk: az ő odüsszeuszi elvágyódásai s az én Don Quijote-i megmaradásaim egy tőről fakadnak – mindketten végig menekülőben voltunk: ő a nyugtalanság nélküli boldogságBÓL menekült, én a nyugtalanság nélküli boldogságBA, hogy végül az odüsszeuszi kalandozások és Don Quijote-i kóborlások után ugyanoda jussunk: ő Ithakába, én La Manchéba; hogy igaz legyen, amit Don Quijote mondott élete alkonyán, a La Manchéba, vagyis a világ szívébe való megérkezése után: Isten irgalmából

416

értelmem immár tiszta és világos, s holtomban sem vehet rajtam győzedelmet a halál. Így vagy úgy, a közben megtett út volt a fontos, az, hogy élni készültünk szüntelen, kimondani Isten százmilliótrilliárd nevét, s mondani valamit magyarul mosolygó álmainkról, az egeken tollászkodó fákról, a földön fészkelő magányról, a láncait csörgető szabadságról, a terrorista mindenhatóságról, mert szúrta a szívünket a Mount Everest, és nyomkodta ágyékunkat a Mont Blanc. Világ akartunk lenni – tüzes gombostűvel a fejünkben.” Kulcsár Ferencnek kedves, esszéiben, nyilatkozataiban és verseiben is rendre visszatérő gondolata ez: nem annyira a cél elérése, a célba érés a fontos, sokkal inkább a cél felé vezető út megtétele, maga az utazás, a kóborlás, az életre készülés, a folytonos készenlét „Isten százmilliótrilliárd nevének” kimondására. S ez a számára kedves gondolat alapvetően érvényes is életének és pályájának első szakaszára: az értelem keresésének és érvényesítésének korszakára. Miként azt a „triumvirátus” vagy ahogy szintén sokáig emlegették őket: a „szellemi hármas sziámi ikrek” harmadik tagja, Varga Imre Kulcsár Ferencnek címmel írott versében, az ezúttal a költő-jó barát kerek évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen megfogalmazza: „Hogy hatvan év? / Hatvan érv az élet mellett. / Amiből jössz, / s amibe mégy – éltessen a Nagy Lehelet.” A hatvan évet vagy a pálya alakulástörténetét ennek ellenére igaztalan volna egyneműsíteni vagy egyszerűsíteni. A mostani, a költői életmű teljességét kínáló gyűjteményes kötet nagyszerű alkalmat teremt a pálya alakulástörténetének korszakolására és nagy fordulópontjainak megjelölésére is. A verseket együtt és időrendben olvasva megállapítható, hogy Kulcsár Ferenc életében és költői munkásságában a nyolcvanas-kilencvenes években – úgy az 1987-es A felkiáltójeles ember kötettől az 1993-as Mindig kötetig terjedő időszakban – a megelőzőekhez képest határozott szemléletbeli és megformálásbeli módosulás következik be. Továbbra is a Tóth László születésnapján elmondott „köszöntőféle” gondolatmenetét követve: ez idő tájt válik mindinkább bizonyossággá a számára, hogy nem elegendő az úton levés izgalma, legalább olyan fontos a megérkezés biztonsága; nem elegendő a boldogság keresésének nyugtalansága, legalább olyan fontos a boldogság megtalálásának nyugalma. Be kell látnia, ha a céljaik eredendően azonosak is, az ő alkatától idegenek az odüsszeuszi kalandozások, melyek kezdetben olyan vonzónak látszottak; az ő alkatához a Don Quijote-i szerepvállalás sokkal jobban illeszkedik. Figyeljünk csak a beszédébe csempészett, vallomással felérő Don Quijote-idézetben szereplő időhatározóra: „immár”! „Isten irgalmából értelmem immár tiszta és világos…” Ami annyit tesz az

417

idéző értelmezésében: értelmem eddig nem volt tiszta és világos, de a Don Quijote-i szerepvállalással értelmem immár tiszta és világos lehet. Isten irgalmából! A felkiáltójeles ember című kötetnek és e mostani gyűjteményes kötet azonos című ciklusának záró darabja egy tizenegy tételből álló nagy ívű poéma, az Ezeregyéjszaka. Ennek végén egyértelműen meg is történik a Don Quijote-i szerepvállalással való, a már korai versében meghirdetett és vágyott azonosulás: „Quijote én, az álmodó, / véred vagyok a vérben, / óceán a számlálatlan érben, / teérted csobogok, / én, a Don, / jéggé dermedve álmodom, / én, a baka-Don Quijote, / gyászolva téged, aki holt- / voltodban is ragyogsz: / százmilliárd wattos villanykörte a szíved: / zubognak beléd, s tűröd izzón, / zakatolnak a rossz hírek… / Én, Quijote, / a vén bohóc, / véred vagyok a vérben, / jó képet vágsz, Sancho, minden rossz időben, / nem is történelem, enyém, csak enyém vagy.” Ezt követően a drámai dialógus, valójában lírai monológ, az azonosulás alapvető tétjét, a kor kimondásának feladatát és kényszerét is rögzíti: „Ó, Sancho, ne akard / elengedni a karom, / nélküled nem tudom kimondani korom, / a vérem elkékül, / varangyosok, páncélosok, / vértesek hada áll mellém, / ó, Sancho, nélküled / önkívületbe esek.” Végül szerepvállalás és szereptudat mintegy jelképeként – máris újra az alkotói dolgozószobában vagyunk! – a Don Quijote-alakmás és a kék glóbusz képe erőt adó és reményt keltő módon egymásra vetül: „Mivel te megvagy még, ezért megvan a reményem: / elszántságom – elképesztő hitem az erényem! / Fagyökerű, ágkarú, lombsörényű Dulcineák / méhükben a megmaradás bölcsőit ringatják, / ó, Rocinantén, kékre vert glóbuszunkon repülve / legyen erőnk s jogunk, nép-Sancho, derűre, / közösen a szélmalom tébolyult kerekét: / nyüszítő, megőrült forgását / megállítjuk! / Nép-Sanchók adják rá az áldást… ” Don Quijote szélmalomharca legalábbis kettős természetű. Egyrészt kifelé (valami ellen), másrészt befelé (valami érdekében) irányul. Kulcsár Ferenc magán-szélmalomharcához Cervantes hőse nagyszerű példát szolgáltat. A felkiáltójeles ember kötet, illetve most ciklus versei e kettős harcban határozott elmozdulásról, ugyanakkor mégis átmenetiségről tanúskodnak. A harc kettősségének megértéséhez azonban ezúttal is szükséges némi háttérismeret. Hallgassuk csak ismét Varga Imrét, aki Tóth Lászlóhoz hasonlóan jellemzi kapcsolatukat az ötven év ötven versét közreadó, 1999-es Tündöklő hontalanság című versválogatáshoz írott utószavában. „Nemzedéktársak voltunk, vagyunk – mondja –. Az első versközlésünk óta közel-

418

ségben. Nem(csak) azért, mert a kisebbségben másképp nem lehet. Mert évfolyamtársak voltunk az egyetemen, közös szobában laktunk a malomvölgyi diákszállóban. Közösek voltak sétáink, kocsmázásaink, vitáink, olvasmányaink. Később, amikor nagy albérleti ruhásszekrényetekben aludtam. (Feritér-nek, Pistaidő-nek nevezem egy álomleírásom címében; rólad és Bárczi Pistáról.) Történt aztán, hogy közénk csapott az idő ostorával, s ki erre, ki amarra futott. Csapkodott persze előtte is folyton. Durrogott veszettül a karikás. Verseskönyveink cseréje is meg-megszakadt. A barátságot ápolni kell, s nem voltam kellőképp adakozó. Inkább visszahúzódtam. Lapokból értesülhettem róla, amikor újabb könyved jelent meg. Bár egyiketmásikat megvettem, és A felkiáltójeles embert ritkaságképp a te kézírásoddal őrzöm.” S valóban! Az „egyszeműek” pályaalakulásában egyszerre nagyon sok a hasonlatosság és a különbözőség. Közös benne az együttes indulás dühe, elszántsága, minden idejétmúltnak és avíttasnak az elvetési szándéka. Eltérő benne az 1989 utáni, alapvetően megváltozott történelmi-társadalmi helyzethez való személyre szabott alkalmazkodás, egy egyéni életstratégia kialakításáról vallott elképzelés megfogalmazása és megvalósítása. Kulcsár Ferenc a szülőföldjén marad, s a könyv- és lapszerkesztésnek szenteli szinte minden idejét. Varga Imre, mint utal is rá, az áttelepülést követően visszavonul vidéki magányába, s elmerül a zen buddhizmus tanainak tanulmányozásában és követésében. Tóth László amolyan kétlaki életet alakít ki a maga számára, egyszerre két ország irodalmi életében vállal középponti szerepet, de saját bevallása szerint a legjobban a kettő közötti „senkiföldjén” érzi jól magát. Három, egymáshoz nagyon közel álló ember három, egymástól nagyon eltérő válaszai ezek az élet kihívásaira. Az élethelyzetben lezajlott változások ellenére azonban mindhárman továbbra is rendületlenül alkotnak! Szinte észrevétlenül, vagy a legtöbbek számára észrevétlenül, tekintélyt parancsoló életművet hoznak létre. Erre a tényre a szűkebb és tágabb értelemben vett szakmai közönség először Tóth László csaknem hétszáz oldalas gyűjteményes kötetének, az Átváltozás, avagy Az „itt” és az „ott”. Mozdulatok egy arcképhez a múlt századból című kötetnek a megjelenésekor, 2003-ban döbben rá. Tóth László könyve nemcsak a költő összegyűjtött verseit, hanem az azokról megjelent és egyáltalán számításba vehető kritikai értelmezéseket is tartalmazza, lett légyenek azok dicsérők vagy éppenséggel elmarasztalók. Ennél is vaskosabb a Varga Imre munkásságát bemutató kötet, mely nyolc esztendővel később lát napvilágot, Mielőtt kimondaná. Versek 1968–2010 címmel. Varga Imre könyvének terjedelme már a kilencszáz oldalt is meghaladja, s az összes verseken kívül

419

magában foglal verses játékot és prózai feljegyzéseket, „ember/világ rapszódiát”, magánmitológiát és magánnaplót, idilleket és dalokat, haiku-életrajzot és képverseket, sőt, még egy úgynevezett álmoskönyvecskét is. Kulcsár Ferenc összes verseinek megjelentetése ebbe a sorba illeszkedik, s az összeállító saját bevallása szerint is leginkább barátai ösztönzésére jön létre. Ők kapacitálják arra, hogy legalább a költői életművéből készítsen egy összeállítást, hogy a három reprezentatív antológiával ismételten együtt jelezhessék összetartásukat és összetartozásukat. A mostani Mindig kötetnek, ebben az értelemben, kétségtelenül és erőteljesen nemzedéki vonatkozása is van. Értő elemzéséhez ajánlatos a két nemzedéktárs gyűjteményes kötetének a tanulmányozása is! Ezért is látszik mind sürgetőbbnek és időszerűnek egy „hármaskönyv” vagy még inkább: Hármaskönyv megjelentetése, mely az „egyszemű triumvirátus” legkiválóbb verseiből nyújtana egy közös válogatást, s adna végre a nemzedék jelentőségéhez méltó betekintést és szakmai eligazítást. Talán belátható időn belül lesz kiadó, mely felismeri ennek a feladatnak a jelentőségét s e feladat teljesítésének fontosságát. Kulcsár Ferenc mindenesetre már megírta a maga „belépőjét” ehhez az elképzelt közös kötethez, Hármasoltár címmel. E vers felező tizenkettesei nagyszerű terepet jelentenek egy modern kori tébláboló antihősnek, a kései költői korszak alteregójának, R. C.-nek a színre lépéshez. Olvassuk csak a hármas versoltár első, Senkiföldjén vár az Istenre, halálra alcímű darabját!: „Öregedik R. C., fogyó holddal apad, / megbotlik az árnyban, aszott ina szakad, / mohó rozsda eszi, falánk féreg rágja, / senkiföldjén vár az Istenre, halálra. // A hegyről lefelé kígyózik az útja, / a cinterem felé fordult már a rúdja, / totyogva szorongat kopott kriptakulcsot, / szimata odavan, vacogó vén buldog. // Kimért lett egykoron szökdelő irálya, / rímeknek volt, most meg rémeknek királya, / a szájában két fog tartja az istrázsát, / őrizvén testének düledező sátrát.” (S hogy a költői alteregó felbukkanását a szerző milyen jelentősnek véli, annak biztos jelzése, hogy ezt az újonnan keletkezett hármas verset már szerepelteti is 2010-es válogatott verseinek gyűjteményében, a Halottaim piros virága kötetben, s újraközli legutóbbi, 2012-es Ámen és Ómen című verseskötetében is.) A Krónikatöredék után újabb önálló verseskötettel Kulcsár Ferenc csak nyolc esztendő múltán, 1987-ben jelentkezik. Ez a könyve, a Varga Imre által is említett A felkiáltójeles ember. Addig, annak rendje és módja szerint, a nemzedéki és antológiabeli közös indulást követően, három- vagy négyévente előáll egy újabb kötettel (Napkitörések, 1972; Édennek neveztem, 1975; Krónikatöredék, 1979). Költői pályájának alakulása látszólag magá-

420

tól értetődőnek és egyenes vonalúnak látszik. Már-már kikiáltják nemzedéke vezető egyéniségének. Az évtized végére mégis hosszú csönddel, senki által nem várt elhallgatással kell beérnie. Vajon miért? Az irodalomtörténészi-kritikusi rutin, ilyen esetben, költészeti megtorpanásra, a költői véna átmeneti elapadására gyanakszik. A látszat azonban, ez esetben is, csal. Kétszeresen is. Egyrészt a pályakezdeti látványos felívelés, mint láttuk, közel sem volt olyan problémamentes, mint ahogyan az kívülről látszott. Ennek megértéséhez azonban pontosan ismerni kellett volna az egyes kötetek megjelenését övező eseménytörténést. Másrészt az új kötet megjelenésének elhúzódásában ez esetben is a legkevésbé játszott szerepet az alkotói elképzelés vagy szándék. Sokkal inkább meghatározók, sőt kényszerítők voltak azok a külső körülmények, amelyek nemhogy a publikálást, de egyáltalán az alkotói munkát magát is veszélyeztették. Ezekről a meghatározó és kényszerítő tényekről csak a hetvenes-nyolcvanas években csehszlovákiai kisebbségi sor(s)ban élő magyar alkotó művészek tudtak vagy tudtak volna érdemben beszélni. Lehetőség híján nem csoda, hogy fájdalmukat és keserűségüket leginkább valamilyen lírai vagy valamilyen objektivált, áttételes műfajban, műformában tudták csak kifejezni, világgá kiáltani. Kulcsár Ferenc a legritkább esetben beszél ezekről az életét és költészetét meghatározó módon befolyásoló külső körülményekről. Nyilván úgy gondolja, hogy a műveknek önmagukban kell szavatolniuk a hitelességüket. Szerencsére időnként kivételt tesz. Főképp, ha olyan nyílt és őszinte beszélgetőpartnerekre lel, mint Erdélyi Erzsébet és Nobel Iván, akik a határon túli magyar irodalom legjelesebb képviselőit bemutató sorozatuk állomásaként, 1999. november 22-én a költőt is megvallatják. A kevesek által ismert, rendkívüli őszinteségű vallomás természetesen kitér a hetvenes-nyolcvanas évek csehszlovákiai köz- és irodalmi állapotaira és A felkiáltójeles ember kötet megszületésének vagy meg nem születhetőségének körülményeire is. (A beszélgetés teljes szövege, versillusztrációkkal kiegészítve, megtalálható Erdélyi Erzsébet és Nobel Iván közös kötetében, melynek címe: Nyugalmam itthon lesz-e még?, Tárogató Kiadó, Bp., 2001, 200–221.) Az interjú során az előző korszakot záró összefoglaló kötetéről a megkérdezett például a következőket mondja: „Az 1979-es Krónikatöredék című verseskönyvem – az árulkodó »töredék« is erre vall – csak szeleteket tudott felmutatni a konszolidációs szégyenből, a »mindennapi kenyér« helyett a mindennapi »finoman gaz« lelki terrorból, melynek közepette »minden pillanat fogzománcát vássa, ajkát cserepezi« annak, aki ír, miközben »torka a belső sírástól beszakad«.”

421

Az új alkotói korszak nyitányának tekinthető, hosszú ideig várólistára kényszerített kötetet az érintett így jellemzi: „A felkiáltójeles ember hat »hoszszúverse« kimondhatatlan-elmondhatatlan okokból született. Tele van örömmel, szeretettel, békével, vágyódással, féltéssel, félelemmel, örökkévalósággal, csönddel, halállal, reménnyel, egyszóval olyan forró kérdésekkel, amilyenekkel a költészetnek »illik« foglalkoznia, mivelhogy ezt széles e világon senki más helyette meg nem teheti… Természetesen a kor, melyben e hat vers született, keményen és súlyosan rányomta a pecsétjét e művekre: tele van rejtett és kendőzetlen lázadással a képmutató és nyájas zsarnoksággal szemben – ezért is nem jelenhetett meg könyv alakban hosszú éveken át. (A pozsonyi Irodalmi Szemle közölte őket – »valóságos vihart kavarva a csehszlovákiai magyar irodalmi életben, s olykor az irodalminak éppen nem nevezhető hatalmasságok figyelmét, neheztelését, sőt haragját is magára vonva«.) Persze, mindezek csak »külső« történések. Tudom, hogy minden jó vers minden korban a léten ütött tűhegynyi lyukon át jön világra, »és minden szava véres, síró csecsemő, mint bármi, ami itten kínban fényre jő.«” Arra a kérdésre pedig, hogy a kötet legnagyobb vállalkozásának, a Tompa Mihály ismeretlen költői levelének fiktív és a vers keletkezésének valóságos évszáma között vajon milyen összefüggés van, az író és kötet-összeállító a következő magyarázatot adja: „1865 – a Tompa-levél fiktív évszáma. 7 évvel előtte bukott el a magyar szabadságharc, az orosz cári hadsereg segítségével – szörnyűségeket hagyva hátra. 1983 – a Tompa-levél születése, 15 évvel előtte bukott el a csehszlovák »emberarcú szocializmus«, az orosz (szovjet) hadsereg segítségével – szörnyűségeket hagyva hátra. Milyen »fenséges« abszurd dráma! Ebben a jövőtlen, kilátástalan, letargikus, véget nem érő »konszolidációban» (undorító szó!) szánt meg az ég, illetve Tompa Mihály lelke, mintegy sugallva, hogy ismerjem meg az ő száz-egynéhány évvel azelőtti nyomorát. A pozsonyi Egyetemi Könyvtárból kikölcsönöztem Tompa Mihály két vaskos kötetbe összegyűjtött levelezését, s éjt-napot egybefűzve átolvastam és kijegyzeteltem… Ott állt előttem ez a múlt századi református lelkész, Isten szolgája, vérbe fojtott szabadságharc után, a magyar, a gömöri, a családi és egyéni nyomorultságban – s én ihletetten írni kezdtem: egy monodrámát a világot jelentő deszkákra, hogy mindenki lássa, kik voltunk s vagyunk… Persze »csak« vers lett belőle: az élet egyik kitagadottjának a drámája, egy olyan inkarnálódott evangélium, aki a nyomorultság mélyének csöndjében talált rá az otthonra, a szépségre, a mindenhatóságra, Istenre. Tanulságnak mindez talán nem is kevés.” Végezetül a kérdezők az iránt érdeklődnek, vajon az interjú elkészítésével egy időben megjelent gyűjteményes kötet címének (Tündöklő hontalanság)

422

mi a magyarázata. A kérdés és a válasz (meg)értéséhez tudni kell, hogy a kötetcímbeli jelzős szerkezet az 1993-as Mindig kötetben szereplő Otthon című versből származik, amelynek a pálya alakulástörténete során, a másik kulcsvershez, a Nyílt levél Szalatnai Rezsőhöz című költeményhez hasonlóan, szintén három változata van. Az eredeti változat szövege és tördelése még így nézett ki: „Tündöklő hontalanság, mi más / lehetne ázott rongycsomók, kenyérmorzsák / s érett gyümölcsök közt utam. Honnan / s hová? Kérdezd az irdatlan éjt, / az alázatos füvet, a halálba merülőt / a vesztőhelyen. Vagy őt, aki ír, e vers / otthonát írja, s érintése bűn és kegyelem.” A vers fő szervező elve tehát – a Kulcsár Ferenc pályáját kezdettől fogva figyelemmel kísérő irodalomtudós-kritikus, Zalabai Zsigmond kifejezését használva – egy kétszeres kettős kép. Ezzel a megoldással a költő néhány sorban a tündöklő hontalanság érzetét az általa addig megtett életúttal, a versírást az otthonossággal, egyszerre a bűnösség és a kegyeletteljesség állapotával azonosítja. A Bodnár Gyula válogatta, az AB-ART Kiadó sorozatába illeszkedő Kulcsár Ferenc legszebb versei 2011-es kötet bevallottan az egy esztendővel korábbi, negyven év költői terméséből válogató gyűjteményes kötet, a Halottaim piros virága anyagára épít, mely a Madách-Posoniumnál jelenik meg, s melyben a vers újra felbukkan, ám jelentősen módosított formában. A módosítás révén megváltozik az első két sor tördelése („Tündöklő hontalanság, mi más lehetne / ázott rongycsomók, kenyérmorzsák”), s ami ennél sokkal lényegesebb, mert a vers teljes értelmét és értelmezését befolyásolja: ebben a szövegváltozatban elmarad az eredetileg a vers zárlatát jelentő utolsó versmondat! (A kétszeres kettőskép egyszeresre zsugorodik.) A még ennél is nagyobb horderejű változtatást azután a mostani, az összegyűjtött verseket tartalmazó kötet kínálja, amikor az eddig minden kiadásban Otthon címmel szereplő verset Utam címmel adja közre, az utolsó sorban szereplő „izzó vesztőhelyen” jelzős szerkezetet pedig „néma vesztőhelyen” formulára cseréli. A változtatások önmagukért beszélnek. Önmagukban is mutatják a szerző szemlélet- és alakításmódjában az elmúlt két évtized során bekövetkezett változásokat. A vers végérvényesen és címében is hangsúlyozottan a költő megelőző, „útkereső” korszakához sorolódik. S hogy akkor végül mi a költő válasza az interjúvolók kérdésére, vagyis arra, hogy hogyan is lehet egyáltalán tündöklő a hontalanság? Nos, a válasz – a háttér ismeretében – meglepően higgadt, és meglepően összeszedett. Nem véletlenül az. Kulcsár Ferenc a kilencvenes évekre átfogó világmagyarázatot és művészeteszményt alakít ki a maga számára. Ezt az átfogó világmagyarázatot és művészeteszményt ekkor már költői és esszéírói

423

gyakorlatában egyaránt érvényesíteni tudja, s adott esetben a lehető legegyszerűbb kérdések megválaszolásakor is alkalmazni képes. Jelen esetben is filozófiai értekezéssel felérő választ ad. Így érvel: „Megkérdezhetjük: Minek is vagyunk mi tulajdonképpen a polgárai? Hiszen az ember a világegyetem egynemű és szétszakíthatatlan szövetének elmúlhatatlan »anyaga«: olyan örök anyag, amely egy mozgató és megtartó Szellemet feltételez; egy olyan szellemet, mely az emberi örök anyagot is szellemmel tölti fel, hogy színtiszta és színigaz, vagyis megvalósult s egyben szellemi legyen a kapcsolatuk. A világegyetem tehát nem egyéb, mint egy végtelen intelligencia »lélegzése«, mely szellemmel lélegző anyagot lehel ki és lélegez be, mintegy örökre megőrizve az élőt. Ugyanígy és ugyanezért a nyelvünk is teremtés, hiszen – Pilinszkyt idézve – a néma világhoz beszédünk hozzáteszi a hangzó világot, vagyis szavaink által megnyilatkozik a néma teremtés, a mindenség mintegy társalgásba kezd: élővé, emberivé válik; homonizálódik a gondolatból szőtt és szavaktól ittas tér-idő, s az ember, akár a tékozló fiú, az Ige által végleg hazatalál… Végtelen sok világosság támogatja az elmondottakat, de mindez egyetlen szóban elfér: hitnek nevezzük. Én azt hiszem, az én »hazám« az örök jelenvalóság, ha úgy tetszik – a szentek nyomán – Isten. Innen ered könyvemnek címe: Tündöklő hontalanság. Ami persze ugyanúgy lehetne tündöklő haza is – minthogy az is!” Ezzel újra a Don Quijote-i szerepvállalás kettős természetének kérdéséhez jutottunk el. Az egyszerre kifelé és befelé forduláshoz. A felkiáltójeles ember kötet – az interjúban említett kényszerű okokból és a fenyegető külső körülmények miatt – csak hosszú várakozás után, 1987-ben jelenhet meg, de az abban szereplő versek már jórészt 1982 és 1983 tájékán készen vannak, s nagyon is az adott aktuálpolitikai-társadalmi helyzethez kötődnek, abból táplálkoznak. A költő ezért is tartja fontosnak, hogy verseibe, hacsak teheti, azok konkrét keletkezési dátumát is mintegy belecsempéssze: „Ezerkilencszáznyolcvanhárom / szeptember másodikán / – péntek volt, testvéri, kollektív és szép futball-délután – / el- / tört / a lábam.” (Bizarr beszéd testünk metaforáiról); „Ezerkilencszáznyolcvannégyet / írnak mifelénk, júniust, / megírhatatlan versbe jutsz, / Jakoby Gyula – / végleg.” (Ezeregyéjszaka). A dátumnak azért van különös jelentősége, mert a nyolcvanas évek elején újra fellángol a magyarellenesség a csehszlovákiai közéletben. Mármár rövid határidőn belül megvalósítandó célként fogalmazódik meg ekkor a felvidéki magyarság eltüntetésének szándéka. A szlovák kommunisták mindennapos panasza például, hogy még mindig nagyon sok magyar gyerek jár magyar iskolába. E közhangulattal szemben íródik Kulcsár Ferenc korábban idézett fiktív Tompa Mihály-levele vagy -szövegmontá-

424

zsa, s ebből a megfontolásból születik a másik és legalább akkora vihart kavaró nagy poéma, a magyar nyelv védelmében megfogalmazott Óriás aranyorgona. Ez utóbbiban a költő vagy költői én a magyar nyelv eltűnését vizionáló XVIII. századi német költővel, műfordítóval, teológussal és filozófussal, Gottfried Herderrel szemben felvonultatja a reformkor és a modernitás költészetének legnagyobb mestereit. Képzeletben megidézi a pokolból a nagy költő-filozófust, s olyan kérdésekkel szembesíti őt, mint „hogy s mint van a roncsolt szívű, öröklétű ember, Ady Endre, / József Attila jajongva vigyáz-e lent is a Rendre, / ég-e Arany pásztortüze a túlvilági őszi éjszakákon, / őrjöng-e, vajh Petőfi az elveszített világszabadságon, / hazájának rendületlen híve-e még Vörösmarty Mihály / s a többi drága, tébolyult halott, aki körötte áll”. Később a magyar nyelvvel szemben a német nyelv felsőbbrendűségét a XIX. és a XX. század fordulóján meghirdető francia nyelvészprofesszort, Antoine Meillet személyét és szellemiségét hívja elő, hogy hasonló szembesülésre biztassa őt a régi magyar irodalom jeles költőivel: „S mesélhetne Ön is, ha feltámadna, Meillet úr, Vitéz Mihályról, / zölden zubogó, szent, sebzett magányáról, // Berzsenyi szomorú, láng-óceánba néző Angyal-szeméről, / a kínokkal átfúrt Balassi bújdok elméjéről, / Kölcseyről, ki sírt, látván: mindig győz a vérszopó gazság, / s elvérzik a megszaggatott mellű, elárvult igazság.” Egyértelmű a költői szándék: egy balsors sújtotta nemzet vérzivataros századainak és legjobbjai hősies helytállásának példaadó megörökítése. Mi mással, ha nem egy legújabb kori Hymnus vagy Szózat megírásának kísérletével? Sajnos azonban befejezésül ő sem kínálhat mást és többet nemzetének, mint nagy költőelődei: a rendületlen fohászkodást s a feltétlen hitet a mindentől megóvó anyanyelvben: „Ó, anyanyelv! Cserben minket soha nem hagyó, / halottaink szemüregéből is fény felé kúszó, / ünnepnapon, gyászban is legvégső haza, / óvd a sorsunk: értünk vérző, ismeretlen katona.” A „kifelé fordulás”, a „szélmalomharc” tehát egyértelműen az emberi és költői látásmód végtelen kitágítását eredményezi. Földrajzi és időbeli, értelmi és lelki szempontból egyaránt. A felkiáltójeles ember kötet verseinek beszélője már nemcsak a maga s nem is egyszerűen a nemzedéke tagjaként szólal meg, hanem egy tágabb közösség: a nép, a nemzet, a haza letéteményeseként, később: egész Európa, a világ, a „glóbusz” féltőjeként. „Európa, kicsi ország! – szól például az újabb fohász, ezúttal Európáért az 1983-ban készült, de a mostani dátumozás szerint negyedszázadon át „karbantartott” Látogatók című poémában. – Szennyezett folyókkal szétszabdalt orcád / gyötörten csillog a neonfény-éjben, vén homlokod lázas verítékben, / bomba

425

vájta tölcsér két sötét szemed – könnytelenül, kiszáradva mered / a fegyverkező világmindenségbe, a síró holdra, a közömbös égre. / Csupa-seb föld, csupa-bűn éden, gyászszalag-erdő maroknyi kontinense, / a történelem befáslizott, vérző páciense, Európa, arany-tűz, / világ-éjben szálló szentjánosbogár, üszök-tigris, hamu-jaguár, / fölötted s körötted kékség, fekete szívedben kétség örvénylik szakadatlan… / Európa, hazám, halhatatlan, megölhetetlen Seb glóbuszunk tengerében, / forgok veled roppant álommélyben, kísértet járta puszta palotában, / s roncs ajtóin, zúzott ablakain besurrannak hozzám a holtak, / átoson a tegnap és a holnap, átsuhan rajtuk a jelen, / s én, akár a cédrus, emlékezem: mindenről, mindenre, / az alvás poklában a Rendre…” A költői tárgy végtelen kitágításának szükségszerűen megvannak a maga műfaji és beszédmódbeli következményei. A szélesre tágított tematika már nem szólaltatható meg hitelesen a hagyományos formák és versbeszéd puszta megújításával. Mint láttuk, a szélesebb látókör felvállalásának, a felelősségtudat megnövekedésének költői feldolgozása alapos előtanulmányokat és kutatómunkát, kellő olvasottságot és tájékozottságot követel meg. A látásmód és a téma szélesedése, a közvetíteni kívánt társadalmi és történelmi, művelődéstörténeti és irodalmi ismeretanyag bővülése műfaji értelemben véve is szélesedéshez és bővüléshez vezet. A korábbi hagyományosabb műformákat ebben az időszakban szinte kizárólagosan felváltja a nagy kompozíció, a gondolatok és érzelmek szabad áramlását lehetővé tevő hosszú vers vagy hosszúvers, amit korábban több esetben is – talán nem jogosulatlanul s ezzel is a hagyománytörténésben való beágyazottságát hangsúlyozva – poémának neveztünk. Ugyanakkor – s egyszer talán ezt is érdemes volna alaposabban megvizsgálni – a gondolatok és érzelmek zabolátlannak tűnő áramlását folyamatosan más művekből átvett szövegrészletek gazdagítják, hagyományos versmértékek vagy mértéksejtelmek formájában nemcsak vendégszövegek, de vendégritmusok is áthatják, s rendszeresnek mondható a sorok végének vagy sorok belsejének és végének hol erősebb, hol halványabb összecsendülése is. A Kulcsár Ferenc által művelt hosszú vers vagy hosszúvers egyszerre kötött és kötetlen, jól tükrözve e pálya- és életszakasz értelmi és lelki zaklatottságát. A tematikai és műfaji tágasság és terjedelmi bővülés természetes módon a hangvétel felfokozódásával, intenzívvé válásával jár együtt. Már nem látszik elegendőnek a korábbi pályaszakaszra oly jellemző, hol dacos, dühös vagy provokatív, hol enyhén frivol, játékos vagy spleenes hangütés. A szű-

426

kebb és tágabb közösség nevében való megszólalás és a nagy kompozícióban való gondolkodás a hangütésben is egyfajta ünnepélyességet, emelkedettséget vagy himnikusságot követel meg, ami a szóhasználattól a stiláris megoldásokig áthatja a szövegeket. Ennek bemutatása is részletes vizsgálatot követelne. Álljon itt most csupán egy apró, de talán kellően szemléletes példa: egyetlen betű rendszeres, de önmagában is beszédes gyakoriságú használata. Az „ó” hangzó feltűnően gyakori használatáról van szó. Ez a hangzó a magyar költészetben, többek között éppen az Óriás aranyorgonában megidézett jeles alkotóknak köszönhetően, hagyományosan a lét iránt érzett áhítatnak, a pátosznak vagy elragadtatottságnak a kifejezésére szolgál. Lássuk tehát, némi szövegvizsgálat erejéig, hogyan él ezzel a picinyke „eszközzel” Kulcsár Ferenc hosszú verseiben vagy hoszszúverseiben. Tompa Mihály ismeretlen költői levele: „Ó, tudom, János, lázas álom ez, / ereinkben káros, kóros vér csörgedez”; „Ó, mint a szájból a zsírtalan puliszka, / kitolul könnyem, s penészes föld issza”; „A tegnapi jajnak lesz elmém lassan mása: / ó, kötél által kivégzettek végső rándulása!” Óriás aranyorgona: „Ó, anyanyelv, jámbor istenfia vagy, / keresztre van téve mindenegy szavad”; „Ó, anyanyelv, cserben minket soha nem hagyó, / halottaink szemüregéből is fény felé kúszó”; „Ó, anyanyelv, óriás anyaméh, végső menedék! / Kiáltozásom, kiátkozásom meghallója, van-e még”; „Ó, sokszor taposott, pokolra taszított! / Bölcsőmet mégis röpíted s ringatod:”; „Ó, nincsen hitem hinni, hogy el vagyok veszve.”; „Ó, anyaszók: / múltunkat-jövőnket arcvonásainkban hordozók…”; „Isten, akit maga hitt, ugye halhatatlan…?! Ó, mit nem / adnék az ön feltámadásáért! A pokolból ha most feljönne, / s ebben a versben nem holtan – élőn megjelenne” Liliom isten kezében: „Merengek a harmatos, mohazöld reményen, / amely, látom, köves vidék, porzó, hosszú út – / rajta, ó, az ember sehova se jut…”; „Ó, Havva-Éva, Éva-Havva, / a tornyosuló, nagy éjszaka habja”; „Ó, tiszta Forrás tükrébe nézek, / hívjon a fény, az igézet”; „Ó, a teljes élet meggyújtott gyolcsába / göngyölte be isten a szivem:”; „ifjú még, / szívében Ádám káprázata ég – / ó, ártatlan reménye / véres árnyat vet az égre…”; „Mióta már… Ó, meddig még… / Fűre festi vérem végzetét…”; „kések között, mint a kígyó, / vasak között, mint a gyík, ó, / kúszom, futok, menekülök, / egyre, mint az átkozott, hadak útjára kerülök”; „dög követ, vad tör rám, / ó, milyen isten követeli irhám?...”; „Álomtalanul alszom; / ó, nem vagyok fáradt, vívom egyre / szörnyű idők szörnyeivel harcom”;

427

„elroncsolt gyökerek halk imáját hallom, / ó, szabadság, miért kell elesnem, meghalnom?...”; „ó, eltemetne, betemetne / a romlás, a csontvázak, a kőmorzsoló idő, / ha nem alkotnék a jövő”; „Ó, védd magad, Káin! / Égő szemek égnek a lázszülte Éden fáin!”; „Ó, nem tudom, / jaj, nem tudom, / merre menjek, / milyen úton / induljak el?”; „Ó, rejtelmek ölnek / s ifjítnak:”; „Ó, mért vagyok Káin?”; „Ó, mit tegyek még? / Mit vegyek még / magamra.”; „ó, ne hidd, Gyula bácsi, / hogy mindezt kitalálom, / igaz ez, mint Isten, nem pedig lázálom.”; „Ó, gyönyörű az életünk s a halálunk nékünk, / szerszámainkkal a fénybe belépünk”; „Ó, taposómalom, taposómalom, / koldus idő, vak alkalom”; „Mióta már… Ó, meddig még… / Porba festi vérem végzetét.”; „kések között, mint a kígyó, / vasak között, mint a gyík, ó / kúszom, futok, menekülök”; „dög követ, vad tör rám, /ó, milyen isten követeli irhám?...”;„elroncsolt gyökerek halk imáját hallom, / ó, szabadság, mért kell elesnem, meghalnom?...”; „Gyula bácsi, ó, a részeg történelmen át / mentetted a féltett, legvégső hazát–„; „Ó, képeid közt riadtan, részegülten járok!”; „Ó, szállnak, mint a darvak, szállnak Elvek s Érák, / de ezek maradnak az örök problémák.” Látogatók: „ó, fáradt vagy, rángatod csupasz szívedre bánatod, / rángatod szívedre rongyaid!”; „Vésed kőbe, ég falára, rajzolod a hóba: / ó, mostohám, te édes Európa”; „… Távoznak az angyalok, ó, mintha sírnék. Mintha szabatos verset írnék / hozzád, szép szabadság.”; „ó, gyakran kedvem támad isteníteni téged! / Hívőként követem szentséges lépted.”; „Nyár van, megint nyár van, virágzó nyárfák havában lépkedek, / ó, áldozatok, egyetlenek, mentek a szakadó nyárfa-virágzásban, / lépkedtek a gyökérben, a törzsben és az ágban, / sürögtök a sűrű levélerezetben… Ó, megnevezhetetlen társak, / kimondhatatlan titkok zászlócskái, vonultak a nyárban lobogva…”; „Kőművesek, szíjjártók, ácsok, földművesek, bodnárok, bognárok, / jobbágyok, zsellérek, kocsisok, kovácsok, sorolni sok – ó, sorolni sokk –, / miféle s -fajta holtak omolnak, kiszemeltjei a sorsnak.”; „ó, tengerekkel zokogók, égiháborúban robogók, öröklét-gyászú sötétek, / őszibarack-arcúak, pithecantropus-vének”; „Ó, hagyjatok, jaj, engedjetek, / sebeitekkel szívemben felétek megyek.”; „Kit is vártál ma este, ó, aludni… nem… aludni kell… / ha poroszlód jönne el…”; „Ó, öreg este lévén, kik elbóbiskoltak a tévén, felriadva aludni iszkolnak: / a holnap által hajtvaűzve! A jövőbe, mint írógépbe papír, ó, szorosan befűzve, / ki tudja, mit írnak egy őrült napon rájuk, s milyen becses az irhájuk.”; „láncról oldott, ránk szabadult ebek… ó, szívem riadtan megremeg / megpörgetem a kékre vert glóbuszt, lázasan mormolok hókuszpókuszt”

428

Bizarr beszéd testünk metaforáiról: „Ó, a roppant, kéklő bizonyosság /fejünk fölött, sajnos, tagadható”; „tépett hattyú s habzó ordas között hánykolódunk – / ó, huszadik század, ne kelljen, részeges anyában, benned megcsalódnunk.”; „Ó, mellkasunkban arany méhrajok / zümmögnek, zizegnek, zúgnak egyre, / éltető mézünk tengernyi lehetne!”; „ó, eszméletünk nem a fényben ágzik: / vérben fürdik – véres szirmokat virágzik…”; „Ó, torkunkon a vasmarok elernyed / – neked is kéne merned”; „ó, hat eón alatt teremtett világ, / szánk barlangja kinyílik, s rejtező vadja felkiált; „ó, mennyi nem-milosztban / részeltetnek vétkeink ma minket, / Janus-arcot viselve és sátáni sminket… / Ó, / KILENCMILLIÓ”; „kicsiny, kéklő ibolya-nemzetek, / jók legyetek, bye bye, ó, isten veletek.”; „a léttel, ó, árva létükkel, / lépkednek főhajtva kisgyermekeikkel”; „Ó, a szívem sírmélyében annyi már a halott…” Ezeregyéjszaka: „ó, vajákosa titkos tudatunknak, / felfegyverzett tudója vagy sötét utainknak.”; „nevenincs versemben kísérj el / a lehetetlen kapujáig – / ó, fegyverben állok állig:”; „Aj, élet, / hatalmad kínt terem, / csillagos kínterem”; „Ó, kicsi ország, Európa, / fölötted s körötted kékség, / fekete szívedben kétség / örvénylik szakadatlan… / Ó, Európa, hazám, halhatatlan”; „Gonoszság lenne örökké élni, / s gazság az örök életet remélni? / Ó, nem tudom, csak kérdem sírva...”; „s elgondoltam, ó, ha az embert / a félelem tuszkolja a történelmen át, / nyomorult létének nem leli igazát”; „Ó, semmi nem volt egyszerű, / és semmi nem volt nagyszerű:”; „Ó, világvége-ráadás: / teherbe ejtett földanyánk”; „ó, torkunkon a penge már piros, / s szép arcunk már élőn mártiros!...”; „ó, utazom a vércsipkés, korom hullta havon, / irtózom, játszom, növekszem, öregszem, / apró szobában fekszem”; „ó, szívemben Szörny ugat, / s üszkös vad tör utat / mellemben, ha emlékezem…”; „Ó, Sancho, ne akard / elengedni a karom, / nélküled nem tudom kimondani korom”; „ó, Sancho, nélküled / önkívületbe esek:”; „ó, Rocinantén, kékre vert glóbuszunkon repülve / legyen erőnk s jogunk, nép-Sancho, derűre”; „a semmiből, mint isten, / kitántorogsz a fényre, / mióta már, ó, nem tudom, mennyi ezer éve…” Ez ugyanannak a nyelvi formulának s rajta keresztül ugyanannak a mondatszerkezetnek, stiláris megoldásnak, ha jól számolunk, mintegy hetvenszeres előfordulása! Mindössze hat versben és egyetlen kötetben! S ez a közvetlen szövegkörnyezetet és a burkolt előfordulást is hozzászámítva, szerény feltételezés szerint is a teljes szövegnek csaknem kétharmadát érinti; a hétköznapi előfordulást messze meghaladó módon! De mit is beszélünk, hiszen jelen esetben hétköznapi előfordulásról már nem is eshet szó! Ez az elragadtatottságot kifejező, egyetlen betűnyi szócska mára a köznapi és az

429

irodalmi nyelvhasználatból egyaránt és szinte teljes mértékben kikopott. Irodalomtörténeti szempontból is jórészt a rokokó, a barokk és a romantika korszakához, illetve irányzatához köthető. Vajon miért van mégis szüksége egy kortárs költőnek e „betűszó” és költőszerep ilyen hangsúlyos megidézésére? A válasz néhány szóban összefoglalható: mindenekelőtt az értékőrzés és a mívesség érzékeltetése miatt. Kulcsár Ferenc költői és emberi értéktartományának újabb meghatározó fogalmai ezek: értékőrzés és mívesség! Hitvallás és a hitvallás formába öntésének szándéka tehát! Kulcsár Ferenc költészetének befogadása akkor lehet igazán sikeres, ha az olvasó maradéktalanul azonosulni tud ezzel az értéktartománnyal mint a költészet eredendő feladatával és megvalósulási módjával. Ha elfogadja, hogy a költészetnek társadalmi beágyazottsága és erkölcsi kötelezettsége van, hogy a hagyománytörténés részének kell vallania magát, s a legjobb klasszikusok mintáját követve, legelőször is szépnek kell lennie, és szépséget kell sugallnia. Kulcsár Ferenc költészetében azok tudják minden kétségtől mentesen az örömüket lelni, akik ezeket az alapelveket minden nehézség nélkül a magukénak vallják, s a versek olvastán maguk is képesek a szerzőhöz hasonlatos ihletett állapotba kerülni. A szerző szerint ilyen ideális, „nagybetűs”, „átélni tudó”, „az irodalmi mű olvasása közben katartikus élményeket – dühkitöréseket vagy könnyekig való meghatódást – átélni tudó” olvasó például a korán elhunyt jó barát, Dusza István, aki 2001-ben, a Költészet Napján lelkes kisesszében számol be legfrissebb olvasmányélményéről, az éppen az ő versének olvasása közben átélt intenzív befogadói élményéről. „Hosszú idő után a napokban ismét van – legalábbis számomra létezik – eseménye a kortárs költészetnek – írja tehát Dusza István 2001-ben. – Így megint kortárs olvasónak tudhatom magam, olyannak, aki még meghatódik, talán meg is könnyez egy olyan verset, mint Kulcsár Ferenc Episztolája. Ettől költészet napi lesz a legegyszerűbb szó is. Ha van egyáltalán egyszerű szava annak a nyelvnek, amelyből a legmagasabb rendű nyelvi szépség vétetik a magyar olvasónak. Kulcsár Ferenc kortársunk, nem mindennapi költő, éppen ezért tartom megtiszteltetésnek, hogy olykor kezet foghatok vele, hogy szemébe nézhetek, hogy megkérdezhetem tőle, jut-e ideje a szerkesztés robotja mellett a költészet Istentől való világosságára. Azért emlegetem éppen őt, mert ismét neki köszönhetem azt a kortársi élményt, amelyhez hasonlótól valamikor a hetvenes évek közepén itt a fővárosban egyedül botorkálva, egyik verseskötetével csordultig telt a lelkem. Az Episztola manapság ugyanazt jelenti számomra, mint jelentette az Emelje könnyű szél 1975-ben. A szavak mások, az üzenet, a szenvedély és a látomás ugyanaz.”

430

Természetesen nem mindenki ilyen maradéktalanul lelkes Kulcsár Ferenc verseinek olvastán, ezt is el kell mondani. Vannak, akik ma már nem feltétlenül tartják a költészet alapvető feladatának a társadalomjobbítást, a politikai kérdésekben való állásfoglalást, a morális tartalmak közvetítését. Szerintük a küldetéses költészetnek mára végképp lejárt az ideje. Ma már az ünnepélyesség, az áhítat, a felfokozottság könnyen teatralitásnak hathat. A szavak, a mondatszerkezetek és eljárásmódok végtelen ismétlése egymás hatását nemhogy erősítené, inkább kiolthatja azt, ráadásul még az önismétlés, a monotonitás, a túlzott retorizáltság hatását is keltheti. Kulcsár Ferencnek ezekkel a vélekedésekkel is számolnia kell. Lelke rajta! Ha már – elsősorban a XX. század nyolcvanas éveinek szorongatottsága közepette – szélmalomharcra adta a fejét! Vigasztalja, hogy így tett választott nagy elődje is – a legendás Don Quijote! A Don Quijote-i szerepvállalás másik nézőpontja a befelé fordulás. A lélek legmélye felé. Ez Kulcsár Ferenc életének és költői pályájának legnagyobb fordulata. Megelőző kötetének verseit 1982 és 1983 tájékán írja, s mint szó volt róla, gyűjteményes formában csak 1987-ben tudja megjelentetni őket. Most újabb hat esztendőnek kell eltelnie ahhoz, hogy a Mindig kötettel jelentkezzék. Valójában tehát folyamatosan egy évtizedig költőként nincsen jelen az irodalmi életben. Hogy mi zajlik le benne ez alatt az évtized alatt, arról legfeljebb időnként megemlített titkos naplója számolhatna be. Az olvasónak egyelőre be kell érnie a kilencvenes évek elején közreadott esszékötetének és verseskönyvének írásaival (Imádságok, Kalligram, 1992; Mindig, Lilium Aurum, 1993). Az esszékötet Pierre Emmanueltől kölcsönzi mottóját: „…minden gondolat – erőfeszítése végső határán: imádság.” Bevezetője maga is felér egy imádsággal és egy írói ars poeticával: „Írni – gyöngeségünk jele: megváltottságunk fel nem ismerése, személyes kudarcunk. Ugyanakkor írni – szilárdságunk jele is: megváltottságunk felismerése, s ennek kitüntetése az írás által. Az ember, így az író útja is: út a hűtlenségből a hűségbe, a szeretetlenségből a szeretetbe, az élet pereméről az élet szívébe, ahol az igazságosság békéje lakozik. Mezítelenül érkezünk a világba, s mezítelenül távozunk belőle; e két mezítelenség között az író drámája az írás: tolmácsolása önnön válságainak, annak, amit e válságok nyomán megtapasztalt a létről. Mit is tehetnénk: írunk, hogy megszüntessük az írást. Hogy végül Írássá legyünk.” Az írás tétje alapjaiban változott meg! Az írás tétje immáron az önnön válságok leküzdésének egyedül lehetséges eszköze. A létezésről szerzett tapasztalatok egyedüli rögzíthetőségi területe. Írni úgy és azért kell, hogy

431

„megszüntessük az írást”. A művek lelke című esszé ennél is egyértelműbben és szemléletesebben fogalmaz: „Az embernek mint Személynek a legmagasabb rendű értéke az Énje, vagyis az egyre magasabb minőség felé törő Öntudata: a Lelke… Vannak szavaink, amelyek súlyosabbak minden érvnél és ellenérvnél; ilyen szó a LÉLEK. Igen, ez a láthatatlan és megfoghatatlan valami, amelyet csak szentek és bolondok vallanak, igen, ez a zsonglőrködés, a LÉLEK, minden dolgok legvalósabbja és legsúlyosabbja. Bizonyítottan… Minden ember Személy, személyessé váló Én: Lélek; következésképp több milliárd van belőlük jelen a földön. Mégis, mégis: elegendő két léleknek egymásra »csúsznia«, egymásra találnia, érintkeznie, hogy létrejöjjön a múlhatatlanság, egy olyan láthatatlan, de már örökké létező, mert örökké emlékező energia, mely az összes többi élőt is élteti… S a lelkekből szakadatlanul feltörő minőségek, az új és új meztelenség-vágyak, mindmind a bűnelőttiség, az éden visszaálmodásai. Nos, azt hiszem, ez a művek, az érvényes művek lelke: ezek a reménnyel teli üzenetek.” Kulcsár Ferencnek Mindig címmel tehát van egy egész költői pályáját meghatározó verseskötete 1993-ból. Annak elején és végén is szerepel két ugyanilyen című, de egymástól teljesen különböző szövegű vers. A mindössze három sorból álló nyitó költemény így hangzik: „Mindig ugyanazt, ugyanúgy. / A másik ember vérző otthonában, / háttal a gyalázat tükrének.” A záró vers öt sorból és két strófából áll: „Szótlanul kéne ünnepelnem. / Vérzőn. Halhatatlanul. // Szótlanul kéne szállnom. / Szótlanul kéne szólnom. / Szótlanul.” Látszólag határozott állítások sorakoznak mindkét versben, valójában pontosan érzékelhető bizonytalanság, a feltételes mód következetes használata jellemzi őket. A „mindig” óhajtása és az elérése miatti kételkedés. A verssor építkezésének és a szóhasználatnak a hasonlósága alapján akár ugyanazon vers két részének is felfoghatók volnának, ami miatt a verset a költő szerkesztési okokból egyszerűen két részre tagolt, hogy kötetének keretes szerkezetét, zártságát és belső egységét ezzel is erősítse. A mostani, összegyűjtött verseit tartalmazó kötetének ismételten a Mindig címet választja a költő, de ez esetben, az előzőekhez képest, köztes megoldást alkalmaz. Nemcsak az egész eddigi költői életművét bemutató kötetnek, hanem az 1987 és 1993 közötti időszak termését közreadó ciklusnak is ezt a címet adja. A ciklus első versének is marad ugyanez a címe, ám a végén most nem szerepel azonos című költemény. A ciklusnyitó vers ráadásul négy sorosnyira bővül, vagy éppenséggel szűkül. Mindenesetre a korábbi két alapváltozatból – a jól ismert, saját korábbi sorok ötvözésével megvalósított montázstechnikájának érvényesítésével – egy egészen (egészen?) új versváltozatot hoz létre. A korábbi cím alatt, ezúttal önállóan sze-

432

repeltetett vers legújabb változata most így szerepel a kötetben: „Szótlanul kéne szólnom. / Szótlanul kéne szállnom. / Szótlanul. / És vérzőn. Múlhatatlanul.” A változtatások, az ugyanazon cím alatt közreadott három alapváltozat most is pontosan mutatja, hogy a költő mennyire fontosnak tartja műveinek folyamatos gondozását, saját kifejezését használva, azok folyamatos karbantartását. Amit azonban ez esetben is érdemes megfigyelni, hogy a szövegváltoztatások ellenére milyen következetesen ragaszkodik a cím változatlanul hagyásához. Mintha újra és újra kísérletet kívánna tenni a számára oly fontos „mindig-érzés” legpontosabb költői megfogalmazására. Mintha újra és újra szembe kívánna nézni korábbi bizonyosságaival és bizonytalanságaival. S ennek a benne meglévő kettősségnek a legjobb kifejezésére, úgy tűnik, most is egy időhatározó látszik a legalkalmasabbnak. A „mindig-érzés” vagy „mindig-létfelfogás” pontos értése és értelmezése Kulcsár Ferenc költészetének egyik újabb fontos mozzanata. Számára a „mindig” szó soha nem egyszerűen köznapi, szótári értelmében értendő. Azt tudatosan és következetesen ennél sokkal összetettebb dolgok jelölésére használja. Ezért is érzi szükségét, hogy újra és újra kísérletet tegyen, lehetőleg minél egyértelműbb és minél rövidebb tőmondatokkal, a meghatározására. Az idézett versváltozatokon kívül, Kulcsár Ferenc „mindigség-felfogásával” kapcsolatosan álljon itt két példa. Az egyik verses, a másik prózai. Az egyik líraian átlényegített, a másik vallomásosan személyes. A verses példa, nyilván nem véletlenül, Csanda Gábor irodalomtörténész-kritikusnak szóló ajánlással (figyelmeztetéssel?) jelenik meg, éppen a Mindig kötetben, Virrasztás címmel: „Mindig ez. Ez a törékeny, / édes dráma, mit halálodig írsz. / Mindig ez az égő, vallató / pillanat: irgalom vagy részvét / lesz-e részed, amikor véget ér. / Az összeomlás drága mondatát, / éppen azt nem tudod, amikor majd / félig írt verssorod / lezárja virrasztásodat.” Ott járunk megint – mindig ott járunk! – a félhomályos dolgozószobában, a halálig tartó „édes dráma” íráskényszerével és összes kínjával, a „drága mondat” befejezhetetlenségének és az élet befejezhetőségének tudatával. A prózai példa – saját versidézetekkel – még konkrétabb, még nyilvánvalóbb. Magyarázni sem érdemes. Csak figyelmesen elolvasni! A szerző, a tőle megszokott precizitással, pontokba szedve, tanulmánnyal felérő alapossággal foglalja össze benne „mindigség-felfogásának” lényegét: „1. Az ember MINDIG egy olyan létben találja magát, ahol mérleg és súly egyaránt csurom vér, s ő, kétéltű szörnyként, meghatározatlan állatként

433

MINDIG szét akarja tépni a szükségszerűség gyűrűjét, hogy túlszárnyalja önmagát, hogy létezése legyen a feladata és a műve. 2. MINDIG arról van szó, arról a törékeny drámáról, hogy éppen az öszszeomlás drága mondatát, a félig írt verssorunkat nem tudjuk. 3. Az ember, a költő öntudatlanul is MINDIG arra törekszik, hogy – Pilinszky János nyomán – az Egyetlennél, az egyedül Méltónál elhelyezze az elhelyezhetetlent. 4. Az ember MINDIG tűhegyen forog s egyben az élete is izzó tűhegy, mely átég a léten, s e parányi lyukon át ő a kiáradás és visszasűrűsödés, a szétrobbanó összetartás és az összetartó szétrobbanás, azaz méhkas és sírkő, teremtés és hallgatás egyszerre. 5. Az ember MINDIG az Istenhez hatoló beszédre törekszik, mert ha nem, vajon kinek valljuk meg létezésünket? 6. A költőből MINDIG platánfa-szelíden hajlik ki az írás, s egyben úgy, mint Jób torkán a sírás, még akkor is, ha csak a Teremtő tudja, miért. 7. MINDIG mindannyian virrasztunk és vigasztalunk, mint Dosztojevszkij Aljosája, irdatlan önfeledtséggel. 8. MINDIG – mindörökké – a szavakon túli szépségbe vágyunk. 9. Egy versike: Mindig ugyanazt, ugyanúgy. A másik ember vérző otthonában. Háttal a gyalázat tükrének. 10. Idebent mintha odakint könyökölnék, tűnődnék és szállnék – mindig, mindenütt. Írok. Gyönyörű hóesésben, hurrikánok között, záporzó fényben. Senki sem mondja: pihenj meg. Senki sem mondja: áldott. Csak könyöklök és tűnődök és szállok mindig, mindenütt. 11. Szótlanul kéne szállnom. Szótlanul kéne szólnom. Szótlanul. (MINDIG)”

434

Kulcsár Ferenc pályáján egyébként is most fordul elő először, hogy egyszerre jelentkezik prózai és verseskötettel. S most derül ki, hogy mindkét nyelvet tökéletesen beszéli! Prózáját áthatja a líraiság, lírája rendre epikus elemekkel telítődik. Valójában az Imádságok és a Mindig kötet darabjait együtt kellene egyszer megjelentetni, s együtt is kellene olvasni őket, annyira összetartoznak – áthatják egymást, egymást erősítik. Ezért is végezetül álljon itt még néhány példa arra, miként is működik, miként is működne Kulcsár Ferenc azonos gyökerű, de kettős műnemi megszólalásának együttes olvasata. Prózai szövegeinek most csak egy-két fontos gondolati elemét idézhetjük, versei közül pedig csak azokból válogatunk, amelyekben az eredeti megjelenéskor maga a szerző félkövér betűkkel emeli ki a „rokon szellemektől” átvett vagy az általa hangsúlyosnak vélt sorokat, illetőleg gondolatokat. Először lássunk tehát néhány szemelvényt a költő által kiemelten fontosnak tartott esszéisztikus megállapításokból! Az első fő megállapítás ismételten és rögtön bizonyosságnak és viszonylagosságnak a kettősségére utal, miközben újabb alapvető fogalmak körében (teremtés, Isten, ember és nyelv) kísérli meghatározni önnön létezését: „Olykor úgy érzem, mintha napkilövő állomás lenne a szívembe telepítve, melyet a mindenség Ismeretlen Katonája kezel, kilőve – hihetetlen és fájó sebességgel – életem napjait a csillagos egyetembe. Mint az élet fájáról a száraz falevelek, peregnek alá napjaim, s én tehetetlenül veszem tudomásul, hogy a rejtélyek ugyanúgy tornyosulnak elém, mint húsz vagy harminc vagy negyven évvel ezelőtt. Titok maradt számomra a teremtés, az Isten, az ember, a nyelv, egyáltalán, az élet – annak eredete, értelme és célja. Persze, persze, a válaszok az évek során megszülettek és rendre módosultak, gazdagodtak – de maradt az ijesztő konklúzió: az emberiség, a kultúra, a történelem, egyszóval a gondolkodás történetében MINDEN CSAK VÉLEMÉNY.” (A mindenség Ismeretlen Katonája) A másik rövid részlet, éppen e koordináták között és Auschwitz tapasztalata nyomán, az ember és az emberiség legnagyobb vétkeként azt nevezi meg, hogy az szembefordult a kultúrával: „Mi a kultúra? Az emberi és az isteni világ: az ember szolgálatára alkalmassá tett természet összessége. Vagyis az, hogy az embernek világa van; ez pedig nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az észlelhető dolgok köre az ember esetében nem korlátozódik a biológiai önfenntartás feltételeire, mint az állatnál, vagy az elállatiasodott fajelméletnél: a hírhedt felsőbbrendű faj-

435

és élettérelméletnél. Mi következik ebből? »Csak« az – de ez minden! –, hogy a huszadik század, de nemcsak ő, mintegy leföldelve, sőt elföldelve az emberi és isteni szintézisét, egy e nélkül elérhető Aranykort hazudott, engedve annak a kultúrát eláruló abszurdumnak, miszerint az ember: faj, egy közönséges, főemlősöket követő faj, ami így, ezért – ez a logikája – szintén meghaladandó.” (Felsőbbrendű faj vagy felsőbbrendű élet?) A már többször idézett esszékötet címadó és leginkább alapvető életelvként és egyben ars poeticaként felfogható írásában a költő ezt követően a művészetről is, természetes módon, mint a „teremtő Lélek szellemének” megnyilvánulásáról szól. Álláspontját többek között a következőképpen indokolja: „Mert mindaz, ami a világon van és él, magában hordja a teremtő Lélek szellemét: a teremtett dolgok Isten dicsőségét, az emberek pedig az isteni lényt; így a mi dolgunk, hogy isteni lényegünket-lényünket egyesítsük a dolgokban rejlő isteni dicsőséggel. Ebből eredően, minden, ami a világon van és él, magában hordja a kegyelem magját, éppen úgy, ahogy a mélyében minden magában hordja és őrzi a fényt, az elveszett éden aranyát; hiszen a világ eredetije – tanítja a hagyomány – nem az anyag, hanem a szellem, és az ember eredetije nem a világ, hanem Isten, a teremtő Lélek. Nyugodtan leszögezhetjük, hogy a művészet, a festészet, a zene, a költészet, az építészet ereje és fénye a bennük lévő szakrális attitűd által a világot s benne az embert – a valláshoz hasonlóan – Istenhez emeli, a lélek szabadságába: az igazság és a szépség szellemében rendezett világegyetembe. Joggal mondhatjuk hát, hogy az ember az univerzum polgára. Ha valaki »normális« – mondja Hamvas Béla –, azaz szeret vagy imádkozik, tanul vagy tanít, zenét szerez vagy képet fest, házat épít vagy verset ír, ha bölcsen és nemesen, az emberek szabadságát, nemét, nemzetiségét, gyülekezeteit, templomait, iskoláit tiszteletben tartva kormányoz egy államot, akkor az igazságra épülő rendet növeli, azt a rejtélyes szubsztanciát, mely minden nemes tettre, minden igaz szóra, minden mély gondolatra valahol mélyen, a világ szívében és az Isten lelkében növekszik. Az ember dolga tehát, hogy egy életen át gyűjtse a megszentelt cselekedeteket a nagy titkos tárházba, Isten lelkébe, mert mindez igazabbá teszi őt és a világot. Az ember küldetése az, hogy – az önzésből fakadó elfajzás és elkorcsosulás ellenére – a teremtő Lélek örökkévalóságából és dicsőségéből kivált világban a Teremtő tevékenységét folytassa. Hiszen a tanítások szerint az ember Isten tevékenységét ott folytatja, ahol a Teremtő önmaga által már nem felismerhető, vagyis a megnyilatkozások birodalmában: a föld terében és

436

idejében; itt a földön veszi át a tevékenységet az ember, ahol Isten már csak hasonmásaiban és képviselőiben ismerhető fel. Ez az ember törvényes világhelyzete. S az ember e tevékenysége csak akkor és csakis akkor érhet véget, ha »az utolsó elveszett porszem is a helyére visszatér«, arannyá változik, ha az utolsó lélek is tudja már, hogy az emberi tevékenység Isten szabad szolgálata és nem az Én önkénye, mely kapzsiságával és önzésével az anyag szolgaságába és rabságába taszítja őt. A szolga pedig – amint az evangélium tanítja – nem tudja, mit cselekszik az ő Ura.” (A pillangó szárnyverése) Mielőtt bárki is valamiféle bigott, másokat kizáró vallásossággal illetné a szerzőt, álljon itt még egy rövid gondolata arról, hogy a „változhatatlan Lélekben – Istenben” való hite mennyire nem kirekesztő természetű: „Amikor azt mondom, hitem és megéléseim alapján a világot teremtő – álmodó – Lélekben, az ő harmóniájában telnek a napjaim, azazhogy ebben az örökkévaló, változhatatlan Lélekben – Istenben – élek és mozgok és vagyok, ezzel nem azt állítom, hogy igazam van, és hogy másoknak az életről és a létről nem lehet más hitük és megélésük. Nem, ezzel csak annyit jelentek ki, hogy én ezt hiszem, hogy én, az ember, egyrészt nem idő-lény vagyok, hanem az örök jelenben érzékelem a létemet, másrészt azt is mondom ezáltal, hogy nem vagyok birtokában az igazságnak, csupán hiszek valamiben, jelesen a kinyilatkoztatásban, miszerint az Isten lélek és a teremtménye, az ember is lélek, ezért az ember Isten mellé rendelt lény mind földi életében, mind halála utáni létezésében.” (Túl életen és halálon) Befejezésül lássunk néhány részletet az idézett gondolatok megfogalmazásával egy időben született, az eredeti kötetben félkövér betűs kiemeléseket alkalmazó, képi formájukban is hangsúlyossá tett rövid versekből, amelyek szinte leképezései, költői formába öntései a hit és művészet, istenség és lelkiség elválaszthatatlan egységéről vallott emberi és alkotói meggyőződésnek: „A törvénytelen tartományban mérleg és súly egyaránt csurom vér, mégis, a fény, mely vakítón záporoz, mutatja: az ember, e kétéltű szörny, e meghatározatlan állat miként tépi szét

437

a szükségszerűség gyűrűjét, hogy túlszárnyalja önmagát. Íme, a meghatározott műnem: létezésem a feladatom és művem.” (Ember)

„Ó, igen, hátralévő életed… Nehéz, vakítóan nehéz megérkezni az otthon sugárzó aranyába, hogy megtehessed azt, amiért vérverejték árán verőfénybe léptél: az egyetlennél, az egyedül méltónál elhelyezni az elhelyezhetetlent. Ó, igen, hátralévő életed…” (Vérverejték)

„Bibliapapír-vékony ezredvég, te Isten-magányban lebegő, honnan és hová is röpíted ádámivadékaid? Kik szaporodnak és sokasodnak, és betöltik a földet néma istenükkel – áttörhetik-e egyszer a tátongássá tágultat: a teremtéstől édes arcú múltat, hogy szívükből kiégjen a szolgaság s a ború: a titkos lángú Oszthatatlan-Egy-Háború?” (Tátongás)

„Reszkető kézzel formálom őt. Szívem örvényeiben fürdetem.

438

Te szólíts, ha ő szól, úgy legyen, add. Isten, te nagy.” (Fohász)

„Szamár vagy: írsz. Pedig a forróság: lenni – a drámában, mint Isten, megjelenni, s mindeneknek megmutatni sebed: nézd e heget, s ne légy hitetlen többé – test-vér vagy s lélek: gyógyulás most és mindörökké.” (Szamár)

1 „Mit is akartál? A hangsúlyok milyen vágyaival, hogy üdvözülj: te nyomorult, te meztelen test és kárhozott lélek? Mit is akartál? Igen. Élek. 2 Igen. Írok. Mert még, mert már nem értelek. Holott lennék veled: volnának. Csurom vér vagyok: merő seb a vállad.” (Igen)

„Bár tudunk ezt-azt, s halljuk olykor, mit beszél a szívünk és a szél –

439

nincs erőnk és nincs hitünk a kezdet szavát hallani, a lélekbe írt első tudás testvéri csöndjét s melegét: ez, ez, ez – ez szakít, ez morzsol, ez tép mindünket szerteszét.” (Ez)

Ismét a kezdet kezdeténél járunk. Az idézett példák alapján látható, nagy valószínűséggel igaz, hogy Kulcsár Ferenc a kilencvenes évekre határozott, egységes világlátást és művészeteszményt formált meg magának és magában. A műfaj-, sőt műnemváltások ugyanakkor jelezték azt is, hogy újabb alkotói korszakának fő kérdése az lesz a számára: hogyan lehet most már értelem és lélek összhangját megteremteni és egy erre legalkalmasabb egyéni műformát kialakítani? Hogyan lehet a „mit beszél a szívünk és a szél” nagy kérdésének alkotóként érvényes módon megfelelni?

A szív Úgy mered ki belőlem az Írás, mint ezeréves platánfa, szeliden, s úgy, amiként Jób torkán a sírás. Tudod, Uram, miért. Úgy legyen. (Pecsét)

Kulcsár Ferenc összegyűjtött verseinek élére – az egyes ciklusoktól, a pálya kronologikus áttekintésétől és bemutatásától elkülönülten, s azt mintegy be- és felvezetve – egy úgynevezett vezérverset illeszt. A versnek mi más is lehetne a címe, mint nemes egyszerűséggel: A vers? S mi másról is szólhatna, mint a vers mibenlétéről és természetéről, annak meghatározásáról és meghatározhatatlanságáról, írás és íródás viszonyáról, írás és írhatóság, megszólalás és elhallgatás kettősségéről, a versírás egész életre szóló kényszeréről és nehézségéről? Az eddigi utolsó élet- és pályaszakasz alapvető kérdései ezek. Minden valamirevaló költőnek előbb-utóbb szembe kell néznie ezek-

440

kel a szakmáját, mesterségét alapvetően érintő kérdésekkel, s mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy a lehető legőszintébben és legérvényesebben megfogalmazza a maga válaszait ezekre az alapkérdésekre. Költő, ha valóban az, bizonyos idő után és bizonyos mennyiségű szakmai tapasztalat birtokában, végül is nem szólhat másról, csak a mesterségről. Élete a szakmája, szakmája az élete. Számára minden tény, adat, eset és esemény, érzés és gondolat mesterségbeli kérdésként vetődik fel. Minden addig és annyiban érdekes a számára, amíg és ahogyan az művészi formába önthető. A költészet tétje: az élet, az életben maradás: maga a költészet. Kulcsár Ferenc életútja és pályaalakulása ebből a szempontból is különlegesnek és kettős természetűnek nevezhető. Egyrészt az ő esetében különösen sok megpróbáltatás, sok megszakítással és fordulattal terhelt út vezet el a szakmai, mesterségbeli kérdések fontosságának felismeréséhez, ugyanakkor a kérdésekre éppen ezért sokkal megfontoltabb és kiérleltebb, biztos létfilozófiával és művészeteszménnyel megalapozott egyéni válaszokat tud adni, mint nem egy pályatársa. Másrészt viszont, gyűjteményes kötetének anyaga a legjobb bizonyság rá, költészetében kezdettől fogva jelen van a szakmai, a mesterségbeli kérdések iránti igény és érzékenység, legfeljebb a korábbi pályaszakaszokban még amolyan kiegészítő mozzanatként vagy motívumként. Az első két nagy élet- és pályaszakaszban fontosabbnak látszik a kettős Don Quijote-i szerepfelfogás megvalósítása: a kifelé, a hétköznapok, az irodalmi és közélet világa felé fordulás, illetőleg a befelé, a belső lelki béke, a hit, a transzcendencia világa felé fordulás. Elegendőnek tűnik e két, egymástól egyébként meglehetősen különböző területen az önkiteljesítés és önkifejezés, valamely hagyományos műforma szemlélet- és alakításmódjának megújítása. Mindegyre felmerül azonban, ha nem is válik meghatározó problematikává, az íráshoz való személyes viszony tisztázásának szándéka, az egyéni műforma kialakításának vágya. Pontosan jelzik ezt a törekvést olyan pályakezdeti versek, mint a már az Egyszemű éjszakában is szereplő Az én erőm, a kéziratban maradt Születésnapomon vagy a folyóiratban megjelent Vers, az első két kötetből olyan művek, mint a Toll papír, az Ó hogy reszket, a Költészettan, a már sokszor idézett Ki az írást megtalálja, a Beszédek vagy a Tépett lapok. Az újabb kötet, a Krónikatöredék, mint szó volt róla, már címválasztásával is a rögzíthetőség és a rögzíthetőség korlátozottságának problematikáját veti fel, A felkiáltójeles ember a nagyobb kompozícióval és az emelkedettebb versbeszéddel, a Mindig éppen ellenkezőleg, a feltűnően sok apró versszerkezettel és a már szinte önparancsként megfogalmazott felszólítás középpontba állításával tűnik ki: „Valld be életed: írj. Írj, / mintha tudnád, mi történik itt, / miért lombosodsz.

441

Mosolyogsz, / erdők éneklő tengere / csitítja lázad, istenszerelem. / Írj, mikéntha igen, írj, / mikéntha nem. Ó, csoda vagy: / arcod a fénynek, égverésnek, / add oda magad. // Írj, akárha csoda lenne írnod, / kegyelem. Hol szó terem, / ott örök útbanlét van, / ébrenlét és áradó / fegyelem. Írj, akárha / csoda lenne lenned. És / hallgatás és csönd és szerelem.” (Írj). A vers című vezérvers 2011-ben íródik, s nagyon hangsúlyos helyen, közvetlenül a záró vers, a 151. zsoltár előtt szerepel az ez idáig utolsó verseskötetben, a 2012-ben megjelent Ámen és Ómenben; a Kulcsár Ferenc legszebb verseit 2011-ben közreadó válogatásnak pedig – ha nem is vezérversként, de amolyan elsők között az elsőnek tekintett költeményként – szintén az élére kerül. Mostani, még kitüntetettebb szerkezeti funkcióval való ellátása azért különösen figyelemre méltó, mert ezzel a szerkesztői megoldással az összegyűjtött verseket tartalmazó egész kötet tartalmát, valójában tehát a teljes eddigi költői életművet egyfajta sajátos nézőpont alá helyezi, egyfajta és a korábban ismertetett, az egyes verseskötetek megjelenését vagy a pálya korszakolását követő megközelítést sokkal áttételesebbé, általánosabb érvényűvé teszi. Érdemes ezt a kiemelten kezelt és szinte az egész költői életművet jó előre (át)értelmező verset (A verset) először, minden magyarázat nélkül, figyelmesen elolvasni. A vers (A vers) ezúttal semmiféle külön kiemelést nem tartalmaz, hiszen egészében és kötetbeli funkcióját tekintve is maga egy kiemelés. A szemléletesség és a korábban megmutatott példákkal való öszszevethetőség érdekében azért a tartalmi, ritmikai vagy egyéb szempontból kulcsszavakat és -kifejezéseket ez esetben is félkövér betűkkel nyomatékosítjuk. Íme tehát a vers (A vers) teljes szövege, a kiemelésekkel: – A vers? Hát a vers… – ó, sehogyan nem jut ötről hatra. – A vers… nos a vers… – hebegi-habogja, ha álmaiban az angyal faggatja. – Nos hát a vers – próbálkozik – kísértő, mely rímel az életre, a halálra, istenre s a tébolyult, benépesült magányra, szóval ilyesmire, de különben nem jó semmire. Íródik mégis, mert muszáj, mert nélküle nem működik a máj, versek nélkül nem működik a nyár, s nem termelődik szádban a nyál. Hiányától romba dől a házad, negyvenegyre szökik fel a lázad, kitaszított leszel, kiaszott, elevenen járó tetszhalott…

442

– Mégis, mégis – zaklatja az angyal –, milyen áldás, mily rontás, milyen ámen, mily ómen a vers? Megdöglesz, ha nem felelsz! – Tán az a vers, mit éppen írok, te féktelen, te nyomorult, s így talán már nem is olyan bonyolult. Hisz láthatod, a szavak szeretők a delejes hold alatt, lázasan egymásra omlanak, s e misztérium úgy ringat bennünket, mint porszemeket s világokat Isten, ki jelen van egyre, s nincsen, sehol nincsen… – Vagy az a vers, mit gyóntam réges-régen az inkvizítor előtt, holttá váltan, térden… Kerékbe törés, karóba húzás, ólmot a fülbe, aztán körmöt tépni, s a vigyorgó sátánt vérző szemmel nézni? Tüzes pallosoddal vallathatsz, szeráf, nem tudom, csak dülöngélve megyek a láthatatlan úton, s imát mondok, éneket az Úrnak, barátkozom vele, míg farkasszemet néz öreg szememmel vén szeme. A vers az úgynevezett R. C.-versek közé tartozik, melyek közül többre az életút és pályakép felvázolásakor már utaltunk. A vers az Ámen és Ómen kötetben is az R. C.-versek sorába illeszkedik, sőt, a Legszebb versek kötetben a legendás alteregó „személyesen” meg is jelenik, rögtön a vers elején. Ő folytat szaggatott párbeszédet az „angyallal” a vers mibenlétéről. Figyeljünk csak itt is a szemlélet- és alakításmódban bekövetkező változásokra-változtatásokra! A korábban szintén bemutatott, ugyanezen ciklushoz tartozó és a 2005-ös Bálám szamara kötetben szereplő, Angyalbőrben című R. C.-vers, az ottani többi vershez hasonlóan, valamilyen konkrét életrajzi eseményhez, helyszínhez, személyhez kötődik. Ezt követően a vers (A vers) születésével egy évben megjelent válogatás még alkalmazza az alteregó kínálta áttételt vagy eltávolítást, de a vers témájául vagy kiindulópontjául már nem személyes életeseményt, hanem egy elvonatkoztatott kérdést, jelesül a vers természetéről folytatott diskurzust választja. A mostani gyűjteményes kötetben már erre az áttételre sincsen szükség, hiszen immáron nem az a lényeg, ki kivel folytat párbeszédet, hanem az, hogy miről. S hogy miről? Mi másról, ha nem arról, hogy mit is nevezünk vagy tekintünk versnek. A vers a vers meghatározásának többszörös kísérlete. S ebben a megközelítésben mi másnak lehetne tekinteni Kulcsár Ferenc teljes költői életművét is, ha nem a vers meghatározására tett többszörös kísérletnek?

443

A vershelyzet egy meditatív szituáció felvázolása. Az alaphelyzet, az alteregó megnevezése nélkül, az olvasóban óhatatlanul azt A dolgok tengere című esszében oly érzékletesen megjelenített képet idézi fel, ahogyan maga a költő mereng „angyalával”, szeretett dolgozószobájának íróasztalánál, a költészet fő kérdéséről. A fő kérdés azonnal meg is fogalmazódik: ugyanaz, mint a vers címe is, egy kérdőjellel ellátva. A kérdés megválaszolására az első nyolc sorban háromszor történik bizonytalan kísérlet. A vers meghatározásának első kísérlete(i), ennek ellenére, soványka eredménnyel zárul(nak): a vers bizony „különben nem jó semmire”. Ennek a soványka eredménynek az ellensúlyázására, a magyar költészeti hagyománynak megfelelően, a következő öt sorban, a mégis-morál jegyében, csupán jól hangzó közhelyek sorakoznak. S hogy akkor miért is kell verset írni? A válasz: „Mert muszáj.” Mert versnek születnie kell! A versnek meg kell születnie! Nincsen más ésszerű magyarázat. Azért legyünk résen! Máris a vers tetőpontjához közelítünk. Az „angyal” mégis-kérdése a verset már áldással és rontással, ámennel és ómennel azonosítja. Mivel ez egyértelmű utalás a költő eddigi utolsó verseskötetének és benne két versének a címére (Ámen és Ómen; Ómen és Ámen), világos kell legyen, a kiinduló kérdés valójában nem is arra vonatkozott, hogy úgy általában mi is a vers. A kiindulópontul szolgáló kérdés konkrétan arra irányult, hogy Kulcsár Ferenc magyar költő számára itt és most, a dolgozószoba magányában, sok megszerzett szakmai tapasztalat birtokában, éppen versírás közben, mit is jelent a vers. A kérdés egyre sürgetőbb, sőt, fenyegetéssé változik: „Megdöglesz, ha nem felelsz!” Így ember „angyallal” nem beszél! Még álmában sem! Így ember legfeljebb önmagával beszél. Szorult pillanatában. Költőnk szorult helyzetében – eddigi pályafutása alapján cseppet sem meglepő módon – kétfajta válasz-lehetőséget csikar ki magából. Az egyik szerint a vers számára nem más, mint az egyszerre látható és láthatatlan Istenhez intézett misztérium. A másik választ egy „réges-régi” pályaszakaszának tapasztalata alapján mondja, de azt is csak mint lehetőséget meri felvetni, mely szerint a vers nem más, mint az inkvizítor előtt tett gyónás, „holttá váltan, térden”. A vers harmincegy sorból áll. A legutóbbi kötetcímre, tehát a jelenbeli költői létállapotra utaló kulcssor („milyen ámen, mily ómen a vers?”) a tizenötödik. A következő verssor első fele a sürgető és fenyegető felszólítás a válaszadásra, a második fele az arra adott hirtelen válasz: „Tán az a vers, mit éppen írok.” Mindez pontosan a vers centrumába helyezve, pontosan a középső két sorban fogalmazódik meg. Hihetetlen építkezés! Hihetet-

444

lenül gondos szerkesztés! Vagy hihetetlenül-ösztönösen gondos építkezés és szerkesztés! S a magyarázat? Az is ott van a vers utolsó négy sorában! Hol máshol lehetne? Csakis a verszárlatban! A végső és legbecsületesebb válasz ugyanis nem lehet más, mint az: „nem tudom”. Valójában nem tudom megmondani, hogy mi a vers, csak annyit tudok, hogy öregedő szemmel is írom a verseimet („imáimat”, „énekeimet”), megpróbálok barátkozni az Úrral. Talán mégiscsak „az a vers, mit éppen írok”. S miközben szakmámnak, mesterségemnek ezen az alapkérdésén elgondolkodtam, tömör metaforákba burkoltan áttekintettem és megjelenítettem eddigi életutam és pályám alakulástörténetét, már meg is írtam legújabb versemet! Az összegyűjtött verseimet tartalmazó kötetem egyik legfontosabb és legmeghatározóbb versét. A kötet vezérversét. Már címe is van. Az a címe, nemes egyszerűséggel: A vers! Kulcsár Ferencnek egyetlen Ars poetica című verse van. Így hangzik: Mint mások Istent, sorsot bírni, világéletemben verseket akartam írni. De kihullott egyre a penna megszentelt kezemből: írhattam bár kínról, szerelemről, átokverte, sötétlő veremről, sápadt holdról, habzó ágról, világgá ment apámról, anyámról. Most is írok, hogyne írnék, árnyékvilág bolondja: igaz férfiúnak megírás a gondja. Pedig a költők, úgy általában, időről időre, szeretik megfogalmazni, formába önteni és az olvasó tudomására hozni esztétikai nézeteiket, saját költészetükkel kapcsolatosan éppen aktuálisnak vélt elképzeléseiket. Kulcsár Ferenc, minden tudatossága és megfontoltsága ellenére, nem sieti el, hogy az esztétikával általában vagy akár csak a saját költészetével kapcsolatban a nagyközönség előtt kifejtse gondolatait. Előbb saját magának és saját magában igyekszik számot vetni életének és pályájának szakmai, mesterségbeli hozadékával és annak következményeivel. Utolsó önálló verseskötete, a Mindig 1993-ban jelenik meg, a Bálám szamarával több mint egy évtizeddel később, 2005-ben jelentkezik, és újabb csaknem egy évtizedet, pontosan 2012-ig kell várni az Ámen és Ómen megjelenésére. Ugyanebben az évben adja ki a már többször idézett, A pillangó szárnyverése című esszékötetét is, újólag bizonyítva, hogy egyszerre tartja magát költőnek és prózaírónak, írásmódját egyszerre érzi lírai prózának és prózai lírának. Ennek a pályaszakasznak az értelmezéséhez is ajánlatos a három kötetet együtt forgatni, s kedvezőbb könyvkiadói időszakban sze-

445

rencsés volna a három könyvet, mint az eddigi életmű foglalatát vagy szintézisét, egy kötetben megjelentetni. Ez esetben is adódik a kérdés, vajon mi lehet az oka annak, hogy egy írással foglalkozó alkotó ember csaknem két évtized alatt mindössze három, nem is túl vastag kötet összeállítására vállalkozik. S a kérdésre ez esetben sem a legnyilvánvalóbbnak tűnő alkotói megrekedés vagy válság a válasz, hanem az objektív és szubjektív tényezők együttese. A legnyíltabban erről a szerző Szívkórház (jelen kötetben: Szívküldi) című versében beszél, természetesen most is mintegy kívülállóként, R. C. sorsaként leírva a történteket. Így kezdődik az elbeszélés: „R. C. valamiért – bánat szülte anyaméhfájdalom? / súlyos magzatvízkortyolás? születési fényinfarktus? / gyermekkori neurózis? csapongó ifjúság? / rendszertelen táplálkozás? túlzott becsvágy? / jövőtlenség? dohányzás? cenzúrázott, / letiltott könyvei? rendszerváltás? hajsza? / öröklődés? vagy csupán a csordán / kívüliség? –, valamiért R. C. ötvenévesen / szívkórházba került.” Az elbeszélés folytatásában és az okok számbavétele során azután még egy feltételezett indok felmerül. Ez az indok pedig az alkotó művész számára talán a legfontosabb, az elismerés, illetve az elismerés hiánya: „R. C. feje, mint ahogyan / Arany János »erdő-mezejének«, őszbe csavarodott, / s ahelyett, hogy verseiért, imáiért az ő fejét / övezte volna koszorú, szívkoszorúereit / tömítette el a huszadik rongy század, felkiáltó- / s kérdőjeleivel.” Tegyünk mindezekhez hozzá még egy, a harmadik alkotói korszak megértése szempontjából nagyon lényeges okot vagy indokot. Erről költő vagy író a legritkább esetben beszél, mert műhelytitoknak gondolja, s úgy hiszi, ez már végképp nem tartozik az olvasóra, még áttételes formában elbeszélve sem. Kulcsár Ferencnek – nem R. C.-nek! – az ezredforduló időszakában költőként szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy első két pályaszakaszában a Don Quijote-i kettős szerepvállalásból – maradjunk most már ennél az eddig használt metaforikus meghatározásnál – fakadó kétfajta tárgyban és beszédmódban, nagyon leegyszerűsítve: a kifelé és a befelé fordulásban, illetve a közéleti és istenes versben rejlő lehetőségeket sikerült maradéktalanul kiaknáznia. Harmadik pályaszakaszának és így költői megújulásának egyik legfőbb feladatává ekkor egy számára legmegfelelőbb, csak hozzá kötődő, csak rá jellemző, új és személyes költői tárgy megtalálása válik. A lehető legtermészetesebb, hogy ez a személyes és legmegfelelőbb költői tárgy vagy téma nem lehet más, mint saját, valóságos és szellemi kalandokban és fordulatokban gazdag élete. Annak érdemi feldolgozásához azonban kellő időtávlat kell. Valószínűleg ez is az oka és indoka az újabb hosszú költői elhallgatásnak.

446

Könyvkiadással foglalkozó személyként, saját bevallása szerint évi huszonöt-harminc könyv gondozójaként, nyilván előbb-utóbb szerét ejthette volna korábban is egy újabb saját verseskötet megjelentetésének. Mégsem ezt tette. S úgy tűnik, nagyon is jól tette ezt. Az alapvetően megújított költői tematikával akkor volt érdemes előállnia, amikor azzal teljes addigi életútjának művészi feldolgozását tudta megmutatni. Akkor, amikor mintegy visszamenőleg képes volt egész addig megtett életútjának valamennyi fontosnak tartott mozzanatát költőileg érvényes módon feldolgoznia. A két új kötet R. C.-versei együttesen és ezért egy sajátos, egyéni szemléletű és hangvételű lírai életrajzi regényként vagy lírai naplóként is olvashatók. Összességükben egy ezredvégi alkotói élet summájaként foghatók fel. Egyes darabjai önmagukban ennek az alkotói életnek legfeljebb egy-egy érdekesebbnek tartott pillanatát idézhetik fel, így hatásuk is legfeljebb csak érdeklődést válthat ki, s óhatatlanul részleges marad. Ebben a végső és együttes formájukban azonban egy korszak és egy egész korosztály vagy nemzedék átfogó és hiteles rajzát vagy lenyomatát képesek adni. S mindezt a költői tárgyválasztásban végrehajtott radikális, a két korábbi időszak eredményeit nem tagadó, de azokat jelentős mértékben meghaladó változtatással tudják elérni. Feltehető ugyanakkor a kérdés, akkor vajon mi a magyarázata a két új verseskötet megjelenése között eltelt újabb hét esztendőnek, ha mindkettő e radikálisan megújult és megújított költészetszemlélet jegyében és egy tudatosan kialakított művészi koncepció és konstrukció egymással szorosan összetartozó részének tekinthetők? A válasz ez esetben is nagyon konkrétan tetten érhető, és sajnálatos módon ez esetben is megvan a maga súlyos és személyes magyarázata. Kulcsár Ferenc erről is a lehető legtermészetesebb nyíltsággal beszél a régóta kiérdemelt Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetése alkalmából adott interjújában. A kérdező Molnár Judit azt kérdezi ekkor tőle: „Mélyen megélt istenhited elemi erővel határozza meg publicisztikádat, költészetedet. Nem titok, néhány éve megtapasztaltad az élet árnyékos oldalát, de végül te győztél! Abban a harcban és azóta is, a mindennapi küzdelmekben milyen erőt jelent számodra a hited?” A költő válasza azért is tanulságos és szívszorongató, mert jól mutatja, hogy az önmagában az évek során kialakított életelveket mennyire kötelező érvényűnek tartja a maga számára, legtragikusabb élethelyzetében is. Így érvel: „Árnyékos völgyekből napfényes fennsíkokra jutni az ember számára mindig is rejtély marad. Bár a Szentírás egyértelműen fogalmaz. A testvérgyilkos Káinhoz így szól az Úr: »Miért csüggeszted le fejedet? Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól

447

cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta.« Íme, a kegyelem általi elhívás a halálból az életre, a sötétségből a világosságra. Válasszátok hát a halál helyett az életet, a sötétség helyett a világosságot – ha nem így cselekedtek, reátok jő a veszedelem és a nyomorúság. Mindez nem megfoghatatlan senki előtt, mert ez az Ige ott van mindannyiunk szívében és szájában. Az én hitem ilyen »egyszerű« maradt a betegség idején is: bíztam a végső és tiszta Valóságban, a mindenütt jelenlévő Szépségben és Szeretetben. Ez a Világosság adott és ad erőt: ez mutatja meg nekem, hogy az embernek minden körülmények között folytatnia kell a teremtést – kinek-kinek a kapott tálentumok megnövelésével. Méghozzá úgy, hogy soha ne kelljen önmaga, a nemzete, mások, a világ, a lét és Isten ellen fordulnia. Konkrétan a betegségem egy rosszindulatú daganat volt a garaton, mely 2007-ben kezdődött, s az ellene indított gyógyító össztűz eredményeként immár harmadik éve tünetmentes vagyok. Különben a betegségem ideje alatt nem írtam, csak olvastam és meditáltam; s mindmáig nem is nyúltam ehhez az »élményhez« sem a költészet, sem az esszé eszközeivel. De már készülődőben van bennem, s nyilván eljön ennek az ideje is.” (Emberség, magyarság, minőség, Szabad Újság, 2013/14.) Az eddigi utolsó pályaszakasz költeményei és kötetei ilyen tragikus léthelyzetben születnek. A nyomasztó háttér tudatában, a folytonos fenyegetettség érzetében azután különösen megnő minden egyes kimondott szó súlya és jelentősége. Felértékelődik, a szó szoros értelmében létkérdéssé válik az írás és íródás kérdése. A mű ugyanis, minden ellenkező híreszteléssel szemben, íródik. Íródik, „magától”. Ha jó kezekben van, s ha hagyják íródni. Kulcsár Ferenc legfőbb törekvése az, hogy hagyja íródni, létrejönni, létre jönni műveit, mert neki aztán ez valóban a létérdeke, lét-érdeke. Mostani pályaszakaszának másik fő sajátossága éppen ezért nem is lehet más, mint hogy a megtalált új és csak rá jellemző, egyéni tematikához meglelje az ahhoz leginkább illő és csak rá jellemző, egyéni formai keretet is. Ennek megfelelően alakítja ki, s fejleszti mára már tökélyre, az úgynevezett R. C.versek formai keretét. Az R. C.-vers lényege, mint a korábbi példákon láthattuk, hogy valamely R. C.-vel megesett korábbi életeseményből, számára valaha is fontos konkrét helyszínből, személyből, benyomásból, tapasztalatból, netán egy absztrakt fogalomból, akár egy műnem vagy műfaj megnevezéséből indul ki. Ezt a konkrét indítást azután kibontja, magasabb szintre emeli. Végül eljut a következtetés levonásához, az összefoglaláshoz, esetleg egy frappáns vagy tréfás záráshoz. A formai keret tehát csak egy szerkezeti vázat jelent, azon belül a költő számára tág mozgásteret enged meg. Egy-

448

szerre jelent kötöttséget és kötetlenséget. Egyszerre teszi lehetővé a hétköznapi beszéd közvetlenségét és a versbeszéd megformáltságát, az epikus történetmondást és a lírai felfokozottságot, a gondolatok szabad áramoltatását és azok megzabolázását. Verstani értelemben szabadverses vagy szabad verses forma, ugyanakkor rendre feltűnnek benne klasszikus ütemhangsúlyos és időmértékes mértéksejtelmek. Látszólag laza, könnyed beszéd, ugyanakkor rendszeres sorvégi összecsendülésekkel, belső rímekkel, közbülső rímekkel. A tematika (irányának) radikális módosításával és az R. C.-versek formai keretének kialakításával Kulcsár Ferencnek sikerül mintegy újraértelmeznie és szinte újraírnia egész korábbi tevékenységét. Az R. C.-versek szívből jövő életteliségével és személyességével sikerül összhangba hoznia az értelem és a lélek korszakának költői eredményeit. Végezetül és mindenekelőtt sikerül szakmai, mesterségbeli alapokra helyeznie életének és pályájának teljes alakulástörténetét, középpontba állítania magát az írást, az íródást mint folyamatot. Költő ennél többet nem tehet. Az AB-ART Kiadó érdeme pedig az, hogy jó érzékkel a legjobb alkotói időszakban vállalkozott a költői életmű egészének a közreadására. A vállalkozás lehetővé teszi végre a teljes költői életmű megismerését, s nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy Kulcsár Ferenc is végre elfoglalhassa régóta megérdemelt, kiemelkedő helyét az egyetemes magyar irodalom történetében.

449