A SZIMBOLIKUS TEVÉKENYSÉG ELVESZTÉSE A NÁCI GONDOLKODÁSBAN* Janine Chasseguet-Smirgel

Thalassa

(10) 1999, 2–3: 45–59

A SZIMBOLIKUS TEVÉKENYSÉG ELVESZTÉSE A NÁCI GONDOLKODÁSBAN* Janine Chasseguet-Smirgel

Munkám Hitler fajelméletének egy sajátos aspektusával és a náci gondolkodásmóddal kíván foglalkozni. Elõször azonban néhány olyan egyéni és kollektív jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, amely az általam vizsgált folyamatokhoz hasonló mentális folyamatokat tükröz. Mindenekelõtt az egyén szintjén a klinikusok arról számolnak be, hogy a pszichés területre korlátozódó tüneteket mutató neurózisok napjainkban egyre ritkábban jelentkeznek. A páciensek többsége drogfüggõ, illetve perverz, szuicid vagy klasztikus magatartásformákat mutat, vagyis problémáik mentális zavarok helyett egyre inkább magatartászavarként jelennek meg, úgy, mint cselekvés. Kollektív szinten (s most nem térnék ki a háború kérdésére) az utóbbi húsz évben nyugtalanító jelenségeknek lehettünk tanúi az emberi tevékenység azon területein, amelyeket eredetileg fantáziáink játékként való megélésére hoztunk létre. Bár ezek a jelenségek mindig csak bizonyos kereteken belül érvényesülhetnek, nem kevésbé beszédesek számunkra. Jelentkeznek a színház, a mozi és általában a mûvészet területén. Például Münchenben az izraeli atléták meggyilkolásakor egy éppen turnézó színtársulat azonnal összecsomagolt, mondván, hogy egyetlen színházi teljesítmény sem tudja utolérni azt az elõadást, amelyet a terroristák mutattak be a közönségnek. A színházi illúzió tagadását – az illúzióét, melynek egyaránt része a színpad, a bársonyfüggöny vagy a nézõt egy másik dimenzióba való belépésre figyelmeztetõ három gongütés –, a fikció és a realitás közti határ ilyetén elmosódását igen nyugtalanítónak tartom. Közel egy *

A tanulmány eredeti címe: Essai sur la perte de l’activité symbolique dans la pensée nazie. Megjelent in: Marcel Colin (ed.): La Crime contre l’humanité. Erès, Paris, 1996.

45

Tanulmányok

idõben jelent meg Észak-Amerikában egy igen különös titkos moziipar, amelyben a gyilkosságot már nem eljátsszák, nem szimulálják, hanem ténylegesen elkövetik. Hasonlóképpen, a pornófilmek színészei sem utánozzák a koituszt, hanem ténylegesen véghezviszik. Ezzel semmiképp sem szeretném a gyilkosságot és a nemi aktust közös nevezõre hozni, csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy napjainkra mindkét tevékenység ábrázolásából eltûnt mind az elmélkedés, mind a játék, tehát lényegében maga a reprezentáció. Egy olyan tevékenységet, mint a vadászatot, tekinthetünk (jobb szó híján) játékosnak, ha egy állat az áldozat. De minek nevezzük például akkor, amikor szórakozni vágyó vadászok indiánokat mészárolnak le Brazíliában? És hasonlóképen mit gondoljunk a body-artról, ahol maga a mûvész teste válik vászonná vagy márványtömbbé, ahol a festmény vérrel készül, ahol a szobrász vésõjét kés helyettesíti, ha tudjuk, hogy a mûvészet célja ennek éppen ellenkezõje lenne: a vér festékkel, a kés vésõvel való helyettesítése? Hiszen a mûvész artifex, aki azt alkotja meg, amit a természet nem hozott létre. E néhány példa az emberi léleknek egy olyan területére vezet el bennünket, ahol megszûnt fantázia és realitás határa, ahol testet öltöttek a fantáziák, tehát a léleknek egy olyan dimenziójába, amelybõl eltûnt a szimbolikus tevékenység. Ezekben a példákban már nyomát sem találjuk annak a jól ismert szellemi áttörésnek, melyet Izsáknak a kossal való helyettesítése jelentett Ábrahám áldozatának történetében. A pszichoanalízisben a szimbólum és a szimbolikus kifejezések használata nem keverendõ össze a „jel”, az „embléma”, vagy hasonló kifejezésekkel. Így a fekete egyenruha, a halálfej, az SS két betûjét formázó villámok pszichoanalitikus értelemben nem szimbólumok. Nyilvánvaló (tudatos) jelentésük és latens (tudattalan) jelentésük egybemosódik. Nem kell megfejtenünk õket, hiszen egyértelmûek. A pszichoanalízis ezzel szemben általában azt vallja, hogy a szimbolizált mindig tudattalan. „A gyermeki lelket (valamint a felnõtt tudattalanjának belõle származó tendenciáját) saját testén eleinte kizárólag, késõbb fõképpen ösztöneinek kiélése érdekli, azok a kedvkielégülések, melyeket szopás, evés, erogén testtájak érintése, exkreciós mûködések révén szerez. Csodálatos-e, ha a külvilágban is azok a dolgok és folyamatok kötik le elsõsorban a figyelmét, melyek, ha mégoly távoli hasonlóságukkal is, legkedvesebb élményeire emlékeztetik? Így születnek meg azok a bensõ, egész életünkön végigkísérõ kapcsolatok az emberi test és a tárgyak világa között, melyeket szimbolikusoknak hívunk. Ebben az idõszakban a gyermek egyrészt csak a saját testisége másait látja a világban, másrészt megtanulja annak gazdag változatos46

Janine Chasseguet-Smirgel: A náci gondolkodás

ságát szerveivel érzékeltetni. Így következik be »a mindenség szexualizálódása«. Ezen a fejlõdésfokon a fiúgyermekek nemi szervük gyermeki elnevezésével illetik a hosszúkás tárgyakat, hajlandók minden lyukat anusnak vagy szájnak […] tekinteni. […] Ez az azonosítás azonban még nem szimbolika. Csak mikor a nevelés folytán az azonosság egyik (és pedig jelentõsebb) tagja elfojtódik, nyer az azonosság másik (elõbb jelentéktelenebb) tagja indulati túlsúlyt és válik az elfojtottnak szimbólumává.”1 Tudjuk, hogy a mindennapi szóhasználat a testnek errõl a külsõ világba való kivetítésérõl árulkodik, s talán még a tárgyak, edények, bútorok és a gépek felépítése is az emberi test és az emberi szervek mintáját követi. Beszélünk az asztal lábáról, a fotel hátáról, a metró szájáról, az üveg fenekérõl stb. A pszichopatológusok pedig a gyermekrajzokat abból a feltevésbõl kiindulva értelmezik, hogy a gyermek saját testét vetíti ki a külsõ térbe. Melanie Klein igen sokban járult hozzá a szimbolizáció elméletének kidolgozásához. Véleménye szerint a szimbolikus tevékenység forrása a gyermeknek azon szükséglete, hogy megvédje a tárgyat – vagy a tárgy részeit – saját támadásainak következményeitõl vagy azok retorzióitól. Így jut el a valós tárgy egyre távolabbi helyettesítõihez, kiszélesítve a távolságot, elmélyítve a szakadékot a tárgy teste és az azt helyettesítõ test között, a szimbolizált és a szimbólum között. A szimbolikus tevékenység tehát szükségszerûen három összetevõbõl áll: az alanyból, a tárgyból s mindabból, ami azt helyettesítheti, azaz a szimbólumból. Remélem, hogy e napjainkból vett példák, amelyekkel a szimbolikus tevékenység fokozatos visszaszorulásának nyugtalanító tendenciáját kívántam szemléltetni, megkönnyítik számunkra a náci ideológia néhány jellegzetességének felismerését, s talán azt is jobban megértjük segítségükkel, hogy ami sokáig többé-kevésbé a fantázia területén maradt (valójában a történelem folyamán mindig is voltak zsidógyilkosságok), hogyan nõtte ki magát végül tömegmészárlássá. Mivel a náci ideológia mögött meghúzódó fantáziák az emberi test és – mint tudjuk – a vér képzete köré épülnek, ezért úgy vélem, teljesen komolyan kell vennünk a rasszista tanok biológiai vonatkozását. (Idézhetnénk Rudolf Hesst a nemzeti szocializmusról mint alkalmazott biológiáról vagy Hitlert, aki szerint „minden politika, melynek nincs biológiai alapja vagy biológiai célja, vak politika”2). 1

Ferenczi S., Ideges tünetek keletkezése és eltûnése, Budapest, Dick Manó, 1919, 107–108. Rauschning: Hitler bizalmasa voltam. Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó, 1970, 205. 2 Hermann

47

Tanulmányok

Yves Chevalier3 „a társadalom organicista szemléletérõl” beszél Hitler esetében. Valójában ez a biológiai megközelítés sokkal tovább terjed annál, amit a nácik stricto sensu rasszista elméletnek neveznek. Amire valójában vállalkozni szeretnék, az a rasszista fantáziának összetevõire bontása néhány korabeli szöveg segítségével.

A nemzet (vagy a föld) mint az anya élõ teste4 A nemzet (vagy a föld) a náci írásokban az anyát jelképezi, akihez vissza kell térnünk, akivel újra egyesülni szeretnénk. „[…] én tehát kizárólag azokhoz fordulok, akik hazájuktól elszakítva […] fájdalmas meghatottsággal gondolnak arra az órára, amelyben drága anyjuk keblére siethetnek vissza”.5 „Csak az tudja felmérni az anyaországtól elválasztott gyermeknek szívét égetõ nagy vágyakozását, aki saját magán tapasztalja, mit jelent németnek lenni anélkül, hogy szeretett hazájához tartozhassék az ember. Addig kínozza a hatalmába kerítetteket […] míg csak ki nem nyílnak az atyai hajlék kapui, és a közös birodalomban a közös vér6 ismét megbékél és megnyukszik.”7 Ez a nemzet (föld-anya) élõ test, melyet át- meg átszõnek a vörös vérerek. „A lengyel korridor olyan, akár egy testünkbõl kimetszett húsdarab, egy folyton vérzõ seb nemzetünk testén, amely mindaddig vérezni fog, míg a föld nem lesz ismét a miénk.”8 Vagy ahogy Hitler másutt fogalmaz: „ […] Nem egyes különálló jelenségekrõl van szó, hanem lidércfények borzalmas számáról, amelyek a nép testén hol itt, hol ott lángolnak fel, vagy mint a mérges sebek egyszer az egyik helyen, máskor másutt kezdték ki a nemzet testét. Úgy látszott, mintha tartós mérgezési folyamat árasztaná el ennek a hõsi testnek egész véredényrendszerét.”9 (Y. Chevalier szerint itt az Isten és a gonosz között folyó harc átalakul egészség és betegség harcává.) 3

Annales du CESERE, n. 8. Richard A. Kœnigsberg Hitler’s Ideology (New York, Library of Social Sciences, 1975) címû könyvében említi „the country as a living organism” [az ország mint élõ szervezet] kifejezést, s számos idézetet vonultat fel a Mein Kampfból, valamint Hitler beszédeibõl állításának igazolására. 5 Hitler, Mein Kampf [Harcom], Interseas Editions, 1996, 79. 6 Kiemelés a szerzõtõl. 7 Mein Kampf, 79. 8 R. Kœnigsberg által idézett beszéd. 9 Mein Kampf, 96. 4

48


Ilyen és ehhez hasonló idézetekkel lépten-nyomon találkozunk Hitler írásaiban, csakúgy, mint más náci szövegekben. Walter Darré, a „Blubo”10 legfõbb teoretikusa Neuadel aus Blut und Boden (1930) címû könyvében így fogalmaz: „Úgy véljük, hogy a föld a német népnek legalább annyira jelent egészséges alapot vérének megõrzéséhez és megújításához, mint a táplálék forrását.”11 Egy tápláló és vérét a nép ereibe pumpáló föld képe jelenik meg szemünk elõtt, akár egy magzatát méhében növesztõ anya képe. Egy másik lényeges pontról is említést kell tennünk: a vérnek mint a test tartalmának állandó jelenlétérõl a náci irodalomban. Ehhez nélkülözhetetlen néhány megjegyzést fûznünk. A vérre való utalás igen ritka, hacsak nem sérülésrõl, betegségrõl, bûntényrõl vagy vallási rituáléról van szó. A vér a testnek igen értékes része, s általában láthatatlan (most figyelmen kívül hagyom a menstruációs vérzést). Sokan nem bírják elviselni a vér látványát, mintha a test eme értékes tartalmának láthatóvá válása különösen elviselhetetlen lenne számukra. Szemben a testtel és a test egyes részeivel, a vér sosem válik a szimbolizáló tevékenység kiindulási pontjává. A vér az álmokban minden álca nélkül jelenik meg: közvetlenül olyannak látjuk, amilyen valójában. Néhány kivételtõl eltekintve csak pszichotikus páciensek álmodnak vérrel (vagy inkább személyiségük pszichotikus magja jut kifejezésre „véres” álmaikban.) Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy a vér a szimbolizáció folyamatát gátló tényezõ. A vér mindig vér… A pogány rítusok és primitív vallások felhasználják emberi vagy állati áldozataik vérét. De minél fejlettebb egy vallás, annál kevésbé folyamodik a tényleges áldozathoz, annál kevésbé érintkezik a vérrel. S most nem térek ki az eucharisztia problémájára, csupán megjegyzem, hogy még a valódi jelenlét tana is elkerüli a vérrel való közvetlen érintkezést. Mindamellett a két szín – a kenyér és a bor – a szó pszichoanalitikus értelmében nem szimbólumok, mivel jelentésük teljesen tudatos a hívõ számára. Még egy sor más érdekes kérdéssel is foglalkozhatnánk e témával kapcsolatban, melyekre most csak utalni volt módom. A náci tanok esetében a testtel és a vérrel összefüggésben nem szimbolikus gondolkodásról, hanem konkrét, egydimenziós gondolkodásról kell beszélnünk, mivel nincs többé eltérés a tárgy, az alany vagy éppen a kettõ

10 11

A „Blut und Boden” (vér és talaj) kifejezésbõl képzett betûszó. (A szerk.) Walter Darré: La race, nouvelle noblesse du sang et du sol, Paris, Sorlot, 1939.

49

Tanulmányok

közötti akadály és azok helyettesítõi között. A test és a vér így semmi másra nem utal, mint önmagára. Mindkettõ jelen van, kétségbevonhatatlanul, egy a hentes pultjára helyezett húsdarab bizonyosságával. (Látható, hogy milyen nehéz feladat az aszimbolikus gondolkodásról számot adni: én is csak egy metafora segítségével tudtam megértetni magam.) A szimbolikus tevékenység elvesztése elkerülhetetlenül a gyilkossághoz és az öngyilkossághoz vezet. Valójában a gyermek és az anya közti tökéletes egyesülés, az elvesztett paradicsomba való visszatérés fantáziája minden elválasztó elv megszüntetésére törekszik. Márpedig a szimbolikus tevékenység alapja éppen az alany és a tárgy közötti fúzió hiánya, azaz három elem együttes jelenléte. A nácizmusban tehát egybeesést találunk a vágyott egyesülés fantáziája és a megvalósításának érdekében mozgásba hozott mentális mûködés között. Walter Darré utóbb idézett mondatában már világos utalás történik a nemzet-föld-anya összefüggésre, illetve a benne foglalt német népre.

A német nép, gyermektest avagy az anyai szubsztancia által táplált magzat A náci tanokban a német nép úgy jelenik meg, mint egy gyermek vagy egy magzat, melynek testét az anyai erõ védi és táplálja. Mindenki, aki eltávolodik a földanyától, elveszti „belsõ érzékét”. „Ez a belsõ érzék az, amellyel minden egészséges anya rendelkezik, s amely képessé teszi védtelen gyermeke fájdalmának és gyötrelmeinek átérzésére anélkül, hogy a szellem erejéhez kellene folyamodnia. Ez a belsõ érzék, az igazi humanizmus talán legistenibb adománya, csak Anyánkkal a Földdel létesített kapcsolatunkban fejlõdik ki.”12 Ilyenkor egy „a talajjal létesített természetes kapcsolatról”13 kell beszélnünk (vagyis egy a föld-anyával létesített közvetlen kapcsolatról). Darré egészen messze merészkedik, amikor azt állítja, hogy az elsõ világháborúban a lövészárkokban harcoló katonák azért nem betegedtek meg soha, mert közvetlen kapcsolatban voltak a földdel. A gyermeket tápláló anyával való közvetlen és teljes kapcsolat az urbanizációval lehetetlenné vált. „Elpusztítjuk a német lelket, ha elvesszük tõle a vi-

12 13

Walter Darré: Neuadel aus Blut und Boden, 1930, 115. I. m. 108.

50


déket, ahol megszületett.”14 „A német nép olyan különleges kapcsolatot tart fenn a természettel, amellyel egyetlen más népnél sem találkozunk”.15 Rauschning hasonlóképpen számol be Hitlernek Darréhez intézett parancsairól: „A parasztnak tudnia kell, mi az, amit az Egyház elvett tõle: a Természet titokzatos és közvetlen megértését, a föld Szellemével létesített ösztönös kapcsolatot […]. Ha egy kicsit megkaparjuk a keresztény mázat, újra megleljük fajunk vallását. A vidékkel fogjuk kezdeni, és nem a nagy városokkal!” A pogány szellemhez való visszatérés tehát nemcsak a zsidó-keresztény erkölcstõl való szabadulást szolgálja, de egyszersmind, s talán elsõsorban (valójában a kettõ szorosan összetartozik) a természettel, a földdel, az anyával való egység megtalálását segíti. Világosan láthatjuk, hogy a nép teste, akár az anyáé élõ szervezet, saját vérkeringéssel. A. Rosenberg „az autentikus fajok és kultúrák ereiben csörgedezõ vörös vérrõl és igazi életrõl” beszél.16 És ismét Hitlert idézve: „A legkevesebb, amit meg kell tennünk az, hogy megakadályozzuk […] az idegen vér beszivárgását népünk ereibe.”17 Tudjuk, hogy a tét a vér tisztaságának megóvása. „Minden eszközzel azon kell lennünk, hogy a népünk testét tápláló vért tisztaságában megõrizzük és megsokszorozzuk, hiszen ettõl függ germán kultúránk további léte és fejlõdése”.18 „[…] az öröklõdõ német protoplazmák megtisztítása azok nem nordikus elemeitõl a szelekció lehetõségeit tekintve egyszerû feladat.”19 A nép testének vérét meg kell tisztítanunk ahhoz, hogy teljes mértékben megvalósulhasson a nép és a nemzet, avagy a föld-anya egyesülése. Valójában a háttérben az egyedüli gyermek és az anya egyesülésének fantáziája áll. A társadalom azonban bizonyos engedményekre kényszerít bennünket. A gyermek megsokszorozódik és néppé válik. Ahhoz azonban, hogy fenntarthassuk az anyával való egyesülés fantáziáját, az egész népet egyetlen azonos sejtekbõl álló testként kell elképzelnünk. „Míg csak ki nem nyílnak az atyai hajlék kapui, és a közös birodalomban a közös vér ismét megbékél és megnyugszik”, azon kell munkálkodnunk, hogy a népet alkotó egyének 14

I. m. 114. I. m. 115. 16 A. Rosenberg: Blut und Ehre, 1933, idézet E. Vermeil, Les doctrines de la révolution allemande címû mûvébõl (Paris, Gallimard, 1938). 17 H. Rauschning, i. m., 120. 18 Walter Darré, i. m., 241. 19 I. m., 247. 15

51

Tanulmányok

vére azonos legyen, hogy megtisztuljon minden idegen, egységét veszélyeztetõ elemtõl. Ahogyan Claude Lefort20 írja egy tanulmányában Hannah Arendt antiszemitizmusról vallott nézeteit bírálva: a nácizmusban van egyfajta „makacs akarat, amely a társadalom testének integritását védi, ezt a természetes testként elképzelt fantáziatestet, egy olyan testet, melynek egymáshoz szigorúan szolidáris részei biztosítják – mindegyik a maga fizikai valóságában – az organizmus egészének tisztaságát”.21 Valójában az imént egy még összetettebb fantázia feltárására tettünk kísérletet: ebben a fantáziában az organizmus egészének tisztasága válik az anya testével való egyesülés zálogává. „Német népünknek sajnos már nincs egységes faji alapja. […] az idegen vérnek erõteljes és állandóan megújuló beáramlása a birodalomba, nem hagy elegendõ idõt a teljes összeolvadásra […] így az egyes etnikai elemek egymás mellett élnek tovább. Ez az állapot számos hátránnyal jár: megfosztja a németeket a nyájösztöntõl, a vérazonosság természetes velejárójától.” A németek – teszi hozzá Hitler – ebbõl kifolyólag nem alkothatnak „egységes csordát”. „Ha a német nép rendelkezett volna a csordaösztönnel, a német birodalom ma a világ ura lenne”. „Az a tény, hogy népünk nincs birtokában annak az összetartó erõnek, amelyet az egységes és tisztán megõrzött vér biztosítana számára, kimondhatatlanul sokat ártott nekünk […]. A német nép még ma is a belsõ egységnek ettõl a hiányától szenved. Mindamellett bármilyen káros is volt számunkra, hogy a fajunkat eredetileg alkotó elemek nem olvadhattak teljes egységbe, bármilyen lehetetlennek is tûnt az egységes néptest létrehozása, mégiscsak szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy vérünk legjavának legalább egy része megõrizte tisztaságát.”22 A német népnek egyetlen, azonos sejtekbõl álló testtel való azonosítását a korban távolról sem tekintették metaforának, hanem szó szerint értelmezték. A cél a vérközösség (Blutgemeinschaft) megteremtése volt, s ezért minden, az „egység szenvedélyét” (Fourier) megtörõ elemet fel kellett kutatni és könyörtelenül el kellett távolítani. Természetesen elsõként az egyéni akaratot kellett felszámolni. „Az egyéni boldogság kora lezárult. […] A közösség boldogságára való törekvést tesszük helyére. Van-e nagyobb boldogság, mint egy barnainges gyûlés, amelyen egyetértésben rezdül szóno-

20

Claude Lefort: L’Allemagne nazie et le génocide juif, Paris, Le Seuil, 1985. I. m., 525–526. 22 Mein Kampf, 1924. 21

52


kok és hallgatóság lelke? […] Ezt a boldogságot, csupán az elsõ keresztény közösségek érezhették ugyanilyen erõsen.”23 Edmond Vermeil már korábban rámutatott a náci mítosz és a Krisztus testét formáló nyáj keresztény mítosza közötti rokonságra. De egyelõre maradjunk meg abban a hitben, hogy itt pusztán metaforáról, egy a totalitárius rendszerekre jellemzõ közös vágyról van szó: a privát szféra megszüntetésének és az individuumok egyetlen tömegbe sûrítésének vágyáról (Hitler maga többször is használja a „fémtömb” kifejezést). Erre valójában már a 19. században Ludwig Börne is felhívta figyelmünket: a nacionalisták „akár az operában egységes kórusra, egyszólamúságra vágynak; Tacitus erdeibõl származó vörös hajú, kék szemû németekre. A sötét zsidók olyanok számukra, mint megannyi disszonáns akkord […]”.24 De amint Hermann Rauschning is megjegyzi Hitler bizalmasa voltam címû könyvének elõszavában: „Egy ember […] majd szó szerint veszi azt, ami sokak számára sosem volt más, mint a lélek megkísértése.” Egy ember, minden bizonnyal, de vele együtt a náci vezérek és a német tömeg is. A vér megtisztítására vonatkozó gondolatnak több aspektusát különíthetjük el. Az egyik az idegen – elsõsorban zsidó – elemek megbélyegzése, azoké, amelyek megmásítják a nép vérét, és megakadályozzák a „vérközösség” létrejöttét. Ennek megfelelõen számos ábrázolás a zsidót mint szétválasztót mutatja be, aki gátolja a vérsejtek fúzióját, s ezzel megsemmisíti a nép és a nemzet, a vér és a föld, az anya és a gyermek egyesülésének tervét. „Bosszantó volt számomra ez a faji egyveleg, amely e birodalom fõvárosát jellemezte […] és mindenekelõtt visszataszító az emberiség örök bomlasztó eleme, a zsidóság és mindig csak a zsidóság.”25 Civilizációnk egy „általános széthullás”, egy „bomlási folyamat” áldozata. A német parasztok gyarmatosították a germán földet. „Népünk idegen vérrel való keveredése azonban csak elõsegítette lényünk ama szerencsétlen szétforgácsolódását, amely sajnos, az olyan gyakran dicsõített német »Überindividualismus«-ban [az egyéniség túlértékelésében] jut kifejezésre.”26 A tiszta vért védeni kell mindenfajta „megmásítástól”. A zsidók egy „destruktív elv” hordozói. A népek és a fajok „széthullását élesztik”, és a

23

H. Rauschning, i. m., 162. Idézet L. Poliakovtól a L’Allemagne nazie et le genocide juif címû mûben, 1985, 50. 25 Mein Kampf, 78. 26 I. m., 222. 24

53

Tanulmányok

szó legtágabb értelmében bomlasztják az emberi civilizációt. Az olyan kifejezések, mint „széthullás”, „felbomlás”, „szétesés”, „felmorzsolódás”, „összeomlás”, „szétválás”, állandóan visszatérõ kifejezések a Mein Kampfban, Hitler beszédeiben és általában a náci írásokban. Elsõsorban a zsidók tevékenységére vonatkoznak, de ezzel párhuzamosan a marxizmust, a parlamentarizmust, a liberalizmust és a kapitalizmust is jellemzik. A bomlásnak, széthullásnak ezekhez a képeihez más, szintén jól ismert ábrázolások is kapcsolódnak, melyek a zsidót mint egy a nemzet, a földanya testén az árja germánok kárára élõsködõ parazitát mutatják be. A zsidók tehát olyan testvérek, akik nem olvadhatnak bele az anya testének birtokbavételéhez egyetlen testté redukált testvéri közösségbe. Az anyához való visszatérés nosztalgiája hol a nemzetben, hol a földben, hol pedig a természetben ölt testet. Mindegyik, akár az anya, egyetlen élõ szervezet. A német nép a gyermekkel válik azonossá, aki ég a vágytól, hogy visszatérjen az elvesztett paradicsomba (az anya mellére). Az árja kiûzetett ebbõl a paradicsomból eredendõ bûne miatt, amely ez esetben nem más, mint a vér tisztaságának elvesztése. Ahhoz, hogy újra egyesüljön az anyával, hogy visszatérjen a paradicsomba, a népnek egyetlen testet kell alkotnia, melyben ugyanaz a vér folyik. A zsidó azonban megtöri az egységet. Õ a gyûlölt testvér (a féreg, a parazita, a bacilus), aki jogtalanul táplálkozik az anyai vérbõl. Most sem kerülhetjük meg a jól ismert kérdést: miért éppen a zsidó? Minden bizonnyal nehéz lenne újabbakat felsorakoztatnunk a korábbi nagyszámú, lehetséges hipotézis mellé. Az antiszemitizmus okai valószínûleg túlmotiváltak. Ezért most csak azokkal foglalkoznék, melyek beleillenek a következõ sémába: az anyával való egyesülés vágya és a nép testének egységbe kovácsolása. Ebbõl a perspektívából nem meglepõ, hogy miért válhatott a zsidó par excellence bomlasztó elemmé. Míg egyeseknek az antiszemitizmus az antijudaizmus természetes továbbélési formája, másoknak inkább alakváltozata. Véleményem szerint leginkább annak betetõzése: az antiszemitizmus nem más, mint antijudaizmus más eszközökkel végrehajtva. Hitler szerint Mózes vallása pusztán álca a zsidó faj számára, ugyanakkor ezzel a kijelentésével össze is kapcsolja faj és vallás fogalmát. Ha azonban ellentétes irányból közelítjük meg a kérdést, akkor magához a zsidó valláshoz jutunk el, s annak specifikus jegyeihez: az apa és a törvény jelentõségéhez, valamint ahhoz az elválasztó elvhez, mely a judaizmus és a törvény alapját képezi. De pontosan mi is az, amit a rasszizmus a zsidók szemére vet? Mint azt már említettük, a zsidó fõ szerepe a bomlasztás, megakadályozva a nemzet és az anya egyesülését. 54


A zsidó, akár hívõ, akár hitetlen – s hitét mindig kulturálisan s nem örökletesen adja tovább –, éppen annyira az apa gyermeke marad, mint az anyáé, s ennyiben a kereszténység szembe helyezhetõ a zsidó vallással. Az Isten-Fiú, a keresztény vallásban szinte átveszi az apa helyét, õ adja nevét a vallásnak, s a katolicizmusban egyesül egy szûz anyával, mint azt a nyugati ikonográfia századokon át egyik legfõbb témája mutatja.27 Ezzel szemben a héber Biblia minduntalan hangsúlyozza, hogy egy gyermek születéséhez két szülõ kell. Az anyával való egyesülés vágya itt tehát összeütközésbe kerül az intellektussal. Rosenberg szerint: „A zsidó legfõbb fogyatékossága intellektualizmusa, a lélek, a gondolatok és a cselekedetek végzetes elszakadása a vér és a faj képviselte természetes és ösztönös alaptól.” Hermann Rauschning jegyezte fel Hitler következõ aforizmáit: „Az értelem századának végét éljük, a szellem fensõbbsége nem más, mint a normális élet kóros lealacsonyítása […] Ne bízzunk a szellemben, a lelkiismeretben, de bízzunk ösztöneinkben […] A Gondviselés arra szemelt ki, hogy az emberiség nagy szabadítója legyek. Megszabadítom az embert az értelem minden bilincsétõl, amely céljául tolja fel magát; kiszabadítom a lealacsonyító agyrém karmaiból, amelyet lelkiismeretnek vagy erkölcsnek neveznek. […] A Sinai-hegy törvénytáblái teljesen értéküket vesztették […] A lelkiismeret zsidó találmány; akárcsak a körülmetélés, nem más, mint az ember megcsonkítása.”28 George Steiner29 fogalmazta meg azt a hipotézist, mely szerint a Soá legfõbb oka a lelkiismeret feltalálása volt a zsidók részérõl, de az értelem, az intellektus szintén nekik tulajdonítható, s egyként pusztító hatású. A lelkiismeret vagy a vágynak gátat szabó értelem a szeparáció elvének és az apai dimenziónak részeként megakadályozza az anyával való egyesülést. Ebbõl az egyesülésbõl fakadó közvetlen kielégülés kirekesztené az apát és annak képviselõit, a szimbolikus gondolkodással éppen ellentétesen, amelynek, mint említettük, szerves része az elmélkedés, és szükségszerûen az apai dimenzióhoz tartozik. A konkrét gondolkodásra épülõ univerzum olyan univerzum, amelybõl a közvetítõ, az elválasztó apát már részben kiutasították. A náci gondolkodás megpróbálja teljesen megszüntetni az apa jelenlétét, s mindazt, ami õt he27

B. Grunberger, „L’antisémitisme devant l’Oedipe”, in. Narcisse et Anubis, Paris, Des femmes, 1989. 28 H. Rauschning, i. m., 187–189. 29 G. Steiner, In the Bluebard’s Castle, London, Faber and Faber, 1971.

55

Tanulmányok

lyettesítheti, mindazt, ami magán viseli a lelkiismeret és az értelem nyomát, mivel a zsidó vallás és világszemlélet valójában a szeparáció hatáskörébe tartozik. Nem szeretném, ha azt gondolnánk, hogy itt Ödipusz-komplexussal állunk szemben. Ez nem lenne nagy felfedezés részünkrõl, hiszen az Ödipuszkomplexus szinte mindenütt fellelhetõ. Úgy vélem, sokkal inkább egy archaikus pszichés alakulattal van dolgunk, amely sok szempontból szembeállítható a fejlett Ödipusz-komplexussal. Míg ez utóbbit az ambivalencia és az integráció jellemzi, addig az elõbbit a vak gyûlölet és a teljes destrukció. Ez az archaikus alakulat30 figyelhetõ meg a páciensek cselekvéseiben és néha a közös jellegzetességeket mutató álmokban is: a páciensek gyakran álmodnak sivatagokról, végtelen pusztaságokról, a jégkorszakba visszatért kietlen, puszta és terméketlen földrõl. Nagy apokaliptikus jellegû pusztulás elõzte meg az álom eseményét: például egy atomháború vagy olyan gigantikus méretû balesetek, amelyekben ezerszámra pusztultak el az emberek. Az alany álmaiban részben vagy teljesen magára marad… Ezek a ritka álmok szinte mindig az analitikustól mint anyai áttételtõl való elszakadást megelõzõ idõszakban jelennek meg, s általában a pszichózishoz közel álló pácienseknél. Az álmoknak és kontextusuknak tanulmányozása a következõ értelmezést teszi lehetõvé: a páciens álmában a föld-anya-analitikus testével való egyesülés fantáziáját éli meg, amikor egy lakóitól megszabadított, sivataggá változtatott, kietlen, steril, s így ismét elérhetõvé vált anyáról álmodik, T. S. Eliot szavait idézve, egyfajta Átokföldjérõl. Hitler egy 1920. augusztus 13-án, Münchenben megtartott beszédében a „Miért vagyunk mi antiszemiták” témával kapcsolatban elmagyarázza, hogyan született meg a civilizáció a föld északi területein, „ezeken az ismeretlen jégsivatagokon”. A Mein Kampfban pedig kifejti, hogy véleménye szerint a zsidók birtokában vannak egy olyan tervnek, amely „az emberi kultúra összeomlásához és ezzel a világ összeomlásához vezet”. Ha a harcból a zsidó kerül ki gyõztesen, akkor „gyõzelmi koronája az emberiség halotti koszorúja lesz, és akkor ez a csillagzat ismét emberek nélkül fog bolyongani a világûrben, mint sok millió évvel ezelõtt”.31 Ha felhagynánk a harccal abból megint csak „barbárság és káosz” születne. „ […] bolygónk már évezredek hosszú során keresztül lebegett a világûrben anélkül, hogy ember lakta volna, és eljön majd az idõ, midõn az emberiség kihal.”32 „Õ [az árja] az em30

Ld. Chasseguet-Smirgel, Les deux arbres du jardin, Paris, Des femmes, 1988. Mein Kampf, 45. 32 I. m., 174. 31

56


beriség Prométheusza; akinek homlokából kipattant a lángész isteni szikrája, õ szítja állandóan a megismerés tüzét […] Ha az árja fajt kikapcsolnánk, néhány évezred múlva talán újra mély sötétség borulna földünkre, megszûnne az emberi kultúra és kietlenné válna a világ.”33 (Gondolom, mindenki egyetért velem abban, hogy itt projekciókról van szó.) Ugyanakkor Hitler, mint tudjuk, tervbe vette Európa keleti részeinek elnéptelenítését, hogy ott német kolóniákat hozzon létre. „Így válik kötelességünkké az elnéptelenítés, aminthogy kötelességünk módszeresen elõmozdítani a német népesség szaporodását. Elnéptelenítési eljárást kell megállapítani. Azt kérdezheti tõlem, mit jelent az »elnéptelenítés«, vajon az-e a célom, hogy egész nemzeteket kiirtsak? Nos, igen, ilyesmirõl van szó. […] Ki vitathatná el tõlem a jogot, hogy megsemmisítsem alacsonyabb fajú emberek millióit, akik úgy elszaporodtak, mint a legyek, s akiket egyébként nem fogok kivégeztetni, hanem csak tervszerûen megakadályozom szaporodásukat?”34 Akár Mefisztó szavait is idézhetnénk a Faustból: „A tagadás a lényegem! / És joggal az, mert minden születõ: / elpusztulást érdemelõ…” S most nem térnék ki külön a mentális betegek, a nyomorékok, a gyógyíthatatlanok, a nép egységes testébõl kirívó „ördöngösök” sterilizálásának részben véghez vitt vállalkozására. Rita Thalmann35 a „Wansee-konferenciával”36 kapcsolatban felhívja figyelmünket Heydrich nyitóbeszédére. Göring azt a parancsot adta neki, hogy találjon végleges megoldást a zsidókérdésre. Azzal kezdjük, mondta, hogy nyugatról keletre lesöpörjük a földet (Durchkämmen). Vajon nem ez a tökéletes kifejezési módja annak a fantáziának, hogy megszabadítsuk az anya testét a nem kívánt betolakodóktól, hogy ezzel a „kürettel” ismét elérhetõvé tegyük azt számunkra? Ezek az ábrázolások pácienseimnek a föld katasztrófák utáni sivataggá válásáról, eljegesedésérõl szóló álmaira emlékeztetnek. Többek között ezekre a hatalmas katasztrófákra is utalnak Hitlernek a háborúról mondott szavai: „Gigászi, mindent összezúzó kalapácsütések sorozata, csak ezt látom magam elõtt […].”37 Még egyszer hangsúlyozni szeretném, hogy a náci írások közvetlenül beszélnek mind a testrõl, mind a vérrõl. Ugyanakkor a test, annak részei, vá33

Mein Kampf, 174–175. H. Rauschning, i. m., 121. 35 In. A. Grosser, Dix leçons sur le nazisme, 1976. 36 Náci vezetõk értekezlete 1942 januárjában, amelyen elhatározták a „zsidókérdés végleges megoldását”. (A szerk.) 37 H. Rauschning, i. m., 21. 34

57

Tanulmányok

ladékai és belsõ szervei a szimbolizáló tevékenység alapját képezik. Attól a pillanattól, hogy közvetlen módon vesznek részt egy ideológiában, magának a szimbolikus tevékenységnek megszûnésével fenyegetnek. „Wenn Juden Blut vom Messer spritzt, dann geht’s nochmal so gut” [kétszer jobban érzem magam, ha zsidó vére spriccel késem alatt] (náci dal). Az a tény, hogy az anyával való egyesülés regressziója áll a náci gondolkodás aszimbolikus jellegének hátterében, s hogy ezt a regressziót igen szoros szálak fûzik a nemzeti szocializmust a fasizmustól megkülönböztetõ rasszista tanokhoz, egyben azt is feltételezi, hogy a regresszió megjelenésének valószínûleg specifikus okai voltak. Dolgozatomban csupán utalni tudok a problémára. A nácizmus térhódításának közvetlen okait már számtalanszor kielemezték: a versailles-i egyezmény szégyenét, a németeket súlytó helyreállítási munkák elképesztõ költségeit, a gazdasági válságot, a weimari köztársaság gyengeségét vagy a német kommunista párt és a szociáldemokraták nézeteltéréseit… A közvetett okokról szintén sok szó esett. Pierre Vaydat csodálatra méltó mélységgel tanulmányozta a nácizmus térhódítását elõkészítõ írók és gondolkodók mûveit.38 A második világháború kirobbanása elõtt Edmond Vermeil, a Sorbonne német civilizáció tanára nem gyõzte figyelmeztetni honfitársait a náci veszélyre. Mint tudjuk, közvetlen kapcsolatot látott a nácizmus és a német romantika között. Nézeteim szerint a Nagy Egésszel való egyesülés vágya, amely olyan fontos szerepet játszott a romantikában, valóban összefüggésbe hozható a harmadik kizárásával és a szimbolikus tevékenység késõbbi elvesztésével. Hegel nem úgy ünnepli-e a romantikus mûvészetet, mint az egyediségek és a szeparáció megszûnését? S nem támadja-e a zsidóknak és transzcendens Istenüknek kapcsolatát, melyben az úr–szolga viszony pontos mását látja? A 19. századi német filozófiában valóban sok zsidóellenes részlettel találkozunk, mind Fauerbachnál, Fichténél vagy Schopenhauernél. De én most inkább Heinére hivatkoznék, aki Hitler hatalomra kerülése elõtt egy évszázaddal így írt a franciákhoz Németországról szóló mûvében: „De mindennél szörnyûbbek lennének a német természetbölcselõk, akik cselekvõleg vennének részt a német forradalomban, és magával a rombolás mûvével azonosítanák magukat. […] a természetbölcselõ azáltal lesz iszonyú, hogy a természet õsi erõivel szövetkezik, hogy az ógermán panteizmus démoni erõit képes felidézni, és […] felébred benne majd az a harci kedv, amely a régi németekben élt […]. El-

38

P. Vaydat, kiadatlan disszertáció.

58


jön a nap, mikor […] a régi kõistenek […] kikelnek a széthullt omladékból, kidörzsölik szemükbõl az ezeréves port, és Thor végre felugrik óriási kalapácsával, és szétveri a gótikus dómokat… […] A gondolat elõtte jár a tettnek, mint a villám a mennydörgésnek. A német mennydörgés ugyan szintén német, nem túlságosan fürge, és kissé lassan dördül meg; de megdördül, és ha egyszer majd ropogást hallotok, amilyen ropogás még nem volt a világtörténelemben, akkor tudjátok meg: a német mennydörgés végre elérte célját. Erre a robajra a sasok holtan fognak lezuhanni a levegõbõl, és az oroszlánok Afrika legtávolabbi sivatagában behúzzák a farkukat, és elbújnak királyi odúikban. Olyan színjátékot fognak elõadni Németországban, hogy ahhoz képest a francia forradalom ártatlan idillnek tûnhetik. […] És ez az óra eljön. Mint valami amfiteátrum lépcsõin, úgy ülnek majd a népek Németország körül, hogy lássák a nagy harci játékokat. […] Mivel mostani romantikátok ellenére született klasszikusok vagytok, ismeritek az Olümposzt. A meztelen istenek és istennõk között […] láthattok egy istennõt, aki […] mindig páncélt visel, fején tartja a sisakot és kezében a dárdát. A bölcsesség istennõje õ.”39 Csajbók Sarolta fordítása

39

Heinrich Heine: A vallás és filozófia németországi történetéhez (ford.: Gáspár Endre) In: Vallás és filozófia, Magyar Helikon, Budapest, 1967, 269–271.

59

MÛHELY 1999 ÕSZI SZÁMÁNAK TÉMÁJA: A GYERMEK Gyermekkori versek, levelek, naplórészletek: Gustave Flaubert, Arthur Rimbaud, Szerb Antal, Szentkuthy Miklós, Georges Pertus, Jean Tardieu Versek, novellák a gyermekvilágról: Friedrich Hölderlin, Charles Van Lerberghe, Jules Supervielle, Bertók László, Takács Zsuzsa, Tolnai Ottó, Tábor Ádám, Lovas Ildikó, Kapecz Zsuzsa, Méhes Károly, Kalász Márton, Peter Bichsel, Sebastian Brant Esszék a gyermekvilágról: Weber Kata, Jász Attila, Tillmann J. A., Angyalosi Gergely, Tandori Dezsõ, Rainer Maria Rilke Különféle mûvekben a gyermek (esszék, tanulmányok): Bacsó Béla, Weiss János, Bálint Péter, Mándy Stefánia, Karátson Endre, Poszler György, Tóta Péter Benedek, Kerber Zoltán, Gelencsér Gábor A gyermek a Bibliában: Rievaux-i Elréd: A tizenkét éves Jézusról Gyermekjátékok: Henry Mayhew, Mecsi Beatrix A gyermeknevelés, a gyermek helyzete különféle korokban, társadalmakban (esszék, tanulmányok): Havas László: A nevelés a görög-római világban Meir Bar-Ilan: A gyermekek verése és az ókori zsidóság Csukovits Enikõ: Gyermekek a késõ középkori Magyarországon Péter Katalin: Jobbágy gyermekekrõl a kora újkori Magyarországon Yamaji Masanori: A gyermek a japán társadalomban Boglár Lajos: Gyermekek a dél-amerikai indián törzsekben Szakál Gyula: Dagobert bácsi a példakép (A mese komolysága és a gyermeki világ)

A Mûhely megrendelhetõ a szerkesztõség címén: 9002 Gyõr, Pf. 45.

A SZIMBOLIKUS TEVÉKENYSÉG ELVESZTÉSE A NÁCI GONDOLKODÁSBAN* Janine Chasseguet-Smirgel

Recommend Documents