2012/2
Ára: 800,— Ft
EX-THALASSA
TARTALOM Pszichoanalízis – társadalom – kultúra Elôszó (Erôs Ferenc) ................................ 3 Tanulmányok
Mûhely
Tengelyi László: A kultúra mint szimbolikus értelemalapítás. Kísérlet a fogalom meghatározására ... 5
Vermes Katalin: A jelen pillanat. Felpörgött idô és terápiás jelen a posztmodern kultúrában................... 47
Schwendtner Tibor: Miként lehetséges öncsalás? Sartre Freud-kritikája ................................... 17
Pintér Judit Nóra: A tudattalan identitás.......................... 67
Interjú „Akárhogy alakul is a világunk, álmodni mindig fogunk” – Heller Ágnes és Weiss János beszélgetése ....................................... 31
Archívum Lengyel András: Vágyak, „törvények” és szerepek ütközôpontjában: Vágó Márta......................................... 73
2012/2
PSZICHOANALÍZIS ÉS MODERN FENOMENOLÓGIA I. TENGELYI LÁSZLÓ:
A kultúra mint szimbolikus értelemalapítás SCHWENDTNER TIBOR:
Sartre Freud-kritikája HELLER ÁGNES és WEISS JÁNOS
beszélgetése VERMES KATALIN:
A jelen pillanat
er Int nati
Im
o g
PINTÉR JUDIT NÓRA:
l
gu al
Imago International London
tu di
es
i lt mu
in
A tudattalan identitás o al n
a
E számunk megjelenését támogatásukkal segítették:
psychod
m y na
ic
LENGYEL ANDRÁS:
Vágó Mártáról
s
A „Budapest Bank Budapestért” Alapítvány Anonim támogatóink jövedelemadójuk 1%-ával
IME2012-2.indd 1
2012.07.04. 15:41
01-impress-es-eloszo-2012-2-(3).qxd
7/8/2012
12:30 PM
Page 2
2. [23.] évfolyam, 2. szám, 2012 Fõszerkesztõ: E RÕS F ERENC Szerkesztõségi titkár: KOVÁCS ANNA
CSABAI
A szerkesztõbizottság elnöke: BÓKAY ANTAL Szerkesztõbizottság: AJKAY KLÁRA, BÉKÉS VERA, MÁRTA, ERDÉLYI ILDIKÓ, ERÕS FERENC, HÁRS GYÖRGY PÉTER, TOM KEVE, SZÉKÁCS JUDIT, VAJDA JÚLIA, VALACHI ANNA
A szerkesztõség tagjai: BÁLINT KATALIN, BORGOS ANNA, ERÕS FERENC, GYIMESI JÚLIA, KOVAI MELINDA, KOVÁCS ANNA, KÕVÁRY ZOLTÁN, LÉNÁRD KATA, PAPP-ZIPERNOVSZKY ORSOLYA Jelen számot szerkesztette: KÕVÁRY ZOLTÁN
E számunk megjelenését támogatta:
Imágó Budapest szerkesztõsége, 1132 Budapest, Victor Hugo u. 18-22. I. em. 135. Tel., fax: (36-1) 239-6043 E-mail:
[email protected] Honlap: http://imago.mtapi.hu ; http://www.imagoegyesulet.hu
ISSN 2062-5383 Imágó Egyesület, 2012 Felelõs kiadó: BÁLINT KATALIN Tördelõszerkesztõ: KOVÁCS ANNA Borítóterv: HARSÁNYI TAMÁS Nyomdai munkálatok: BODNÁR NYOMDA
Terjeszti: L'Harmattan Könyvkiadó és Terjesztõ Kft. (1088 Budapest, Múzeum u. 7.)
01-impress-es-eloszo-2012-2-(3).qxd
7/8/2012
12:30 PM
Imágó Budapest
Page 3
(2 [23]) 2012, 2: 3–4
Elõszó
Az Imágó Budapest, követve elõdjének, a Thalassának hagyományait, egyik fõ feladatának tekinti, hogy bemutassa az élõ és változó pszichoanalízis újabb tudományos és kulturális fejleményeit, a határos tudományokhoz való viszonyának alakulását. 2011/2. és 3. számunkban a pszichoanalízis és a kognitív idegtudomány kapcsolatával, a tudattalan folyamatok, a memóriarendszerek, a terápiás hatások és más jelenségek idegrendszeri, neurobiológiai alapjaival foglalkozó cikkeket közöltünk. Áttekintést adtunk a neuropszichoanalízisrõl mint dinamikusan fejlõdõ, sok hívet toborzó új kutatási irányról, amelynek eredményei mind elméleti, mind pedig gyakorlati szempontból igen relevánsak lehetnek. Bármilyen termékeny és vonzó legyen is azonban az idegtudományi megközelítések által elõtérbe helyezett természettudományos paradigma és nyelvezet, az élõ pszichoanalízis számára továbbra is alapvetõen fontos referencia marad a „másik oldal”, a humántudományos nézõpont. Ezen belül a filozófiai reflexió már csak azért is megkerülhetetlen, mert sem a freudi elmélet kialakulását és metapszichológiai fogalomrendszerét, sem pedig a modern gondolkodásra gyakorolt elementáris hatását nem érthetjük meg enélkül. Miként a filozófus Márkus György írja: „az egész jelenkori kontinentális filozófia bizonyos értelemben nem is más, mint a freudi örökséggel és annak teoretikus következményeivel történõ szembenézés. Még jórészt akkor is ez történik, amikor nem kifejezetten és közvetlenül a freudi gondolkodás kritikai értékelésérõl van szó. Freud nyomán a kortárs gondolkodás kénytelen a korai modern filozófiai hagyománytól örökölt legalapvetõbb fogalmait – például a szubjektum, a kultúra vagy a történelem fogalmát is – újraértelmezni.”1 Jelen – és következõ, 2012/3. – számunk fõ témája a pszichoanalízis és a filozófia (ezen belül elsõsorban a modern fenomenológia) viszonya. Filozófiai témákkal bõségesen foglalkoztunk a Thalassa régebbi számaiban is: így például a Pszichoanalízis és hermeneutika (1991/2), a Pszichoanalízis és politika (1992/1) a Nyelv, fikció, megismerés (1993/1), a Pszichoanalízis és posztmodern (997/1), A pszichoanalitikus diskurzus (2001/2-3), valamint a Pszichoanalízis és társadalomkritika (2006/2-3) címû tematikus számainkban. A Thalassában jelentek meg elõször magyar nyelven Ludwig Wittgenstein, Martin Heidegger, Theodor Adorno, Jürgen Habermas, Paul Ricoeur, Richard Rorty, Jacques Lacan, Jacques Derrida, Gilles Deleuze, Slavoj Žižek pszichoanalízissel kapcsolatos írásai; magyar szerzõk ide vonatkozó munkái közül pedig 1
Márkus György: A trauma és filozófiai ellenstratégiái. Aspecto I. év. I. sz. 101-122.
3
01-impress-es-eloszo-2012-2-(3).qxd
7/8/2012
12:30 PM
Page 4
Elõszó többek között Bacsó Béla, Bánfalvi Attila, Bókay Antal, Heller Ágnes, Pléh Csaba, Szummer Csaba, Tengelyi László és Vajda Mihály tanulmányait publikáltuk.2 Jelen – és következõ – számunk cikkeibõl képet kaphat az olvasó arról, hogy az Edmund Husserl által alapított fenomenológiai irányzat újabb képviselõi, Jean-Paul Sartre, Emmanuel Lévinas, Maurice Merleau-Ponty, Paul Ricoeur és mások miként „fedezik fel”, miként értelmezik és hogyan problematizálják a freudi elméletet, amely – a fenomenológiától való, lényeges eltérései ellenére – az életvilág a szubjektív tapasztalás genézisével és struktúrájával foglalkozik. A most következõ írások elsõsorban a közös pontokat keresik. Tengelyi László „A kultúra mint szimbolikus értelemalapítás” címû tanulmánya a kulturális képzõdmények fenomenológiájával foglalkozik, és a pszichoanalízis (azon belül a „farkasemberrõl” szóló freudi esettanulmány) példáján mutatja be az individuum életében zajló spontán értelemképzõdési folyamatok viszonyát a kulturális értelemalapításhoz, szimbolikus értelemrögzítéshez. Schwendtner Tibor „Miként lehetséges öncsalás?” címû írásában Sartre Freud-kritikáját elemzi, rámutatva arra, hogy bár a francia filozófus elveti a tudattalan freudi fogalmát, az öncsalás, illetve rosszhiszemûség megítélése és értelmezése tekintetében sokkal közelebb áll Freudhoz, mint ahogyan ezt maga ábrázolja. Vermes Katalin „A jelen pillanat. Felpörgött idõ és terápiás jelen a posztmodern kultúrában” címû dolgozatában az „eleven jelen” Husserltõl származó fenomenológiai fogalmát veti egybe a „jelen pillanat” pszichoterápiás értelmezésével, amely különösen nagy hangsúlyt kapott Daniel Stern munkásságában. Pintér Judit Nóra „A tudattalan identitás” címû írásában azt vizsgálja, hogy a traumatikus tapasztalatok és a nosztalgikus élmények miként képezhetik az identitás tudattalan (közvetlenül nem elbeszélhetõ) rétegeit. Jelen számunkban közöljük Weiss János Heller Ágnessel folytatott pécsi beszélgetését is, amely Heller nemrégiben megjelent könyve, Az álom filozófiája (Múlt és Jövõ Kiadó, 2011) kapcsán készült, és amely ugyancsak felveti a pszichoanalitikus, illetve fenomenológiai és hermeneutikai nézõpontok viszonyának, a közöttük lévõ párhuzamoknak és feszültségeknek a kérdését. Archívum-rovatunkban Lengyel András irodalomtörténész „Vágyak, ’törvények’ és szerepek ütközõpontjában” címû tanulmánya olvasható, amely Vágó Mártának, József Attila egykori szerelmének a pszichoanalízissel több szempontból is érintkezõ, fordulatokban gazdag életútját mutatja be. Következõ számunkban többek között Rudolf Bernet, Sajó Sándor, Szummer Csaba, Sutyák Tibor írásait fogjuk közölni. Mindkét fenomenológiai szám elõkészítéséhez és összeállításához nélkülözhetetlen segítségét nyújtott Bókay Antal, Békés Vera, Pintér Judit Nóra és Szummer Csaba. Helyhiány miatt, jelen számunkból kimaradt az angol nyelvû összefoglaló. Ezt a következõ számunkban fogjuk pótolni. 2012, július 2.
Erõs Ferenc
2 A Thalassa és az Imágó Budapest összesített tartalomjegyzékét a kezdetektõl napjainkig lásd: http://imago.mtapi.hu/a_folyoirat/ossz_tartalom.html#1
4
02-Tengelyi(3).qxd
7/8/2012
12:31 PM
Page 5
Imágó Budapest
(2 [23]) 2012, 2: 5–16
TANULMÁNY A kultúra mint szimbolikus értelemalapítás Kísérlet a fogalom meghatározására* Tengelyi László
A kultúra csillámló fogalom, melytõl aligha vitatható el a többértelmûség. A fogalom története egy ártatlan metaforával kezdõdik, melynek eredete az antikvitásig nyúlik vissza. Disputationes Tusculaneae címû mûvében Cicero a tanulatlan lelket (animus sine doctrina) megmûveletlen szántóföldhöz (ager sine cultura) hasonlítja, s így jut el a következõ meghatározáshoz: cultura […] animi philosophia est.1 Ez az Arisztotelészre visszavezethetõ metafora tömör formában ragadja meg a hasonlóságot a nevelés és a földmûvelés között, de már az antikvitásban is sokfajta jelentésárnyalatban volt használatos. Augustinus például ebben a hasonlatban a filozófiát a lélek istenhez való viszonyára cseréli ki, miközben úgy játszik a [Deus animum] colit arando und [Deum] colimus adorando kifejezéssel, hogy a kultúra és a kultusz kifejezések teljesen összefonódnak. A reneszánsztól kezdõdõen pedig a fogalom ismét több utat jár be. Aztán a 18. században a „kultúra” szó immár teljes rétegzettségében lép elénk, s ezt a folyamatot a következõ két évszázad csak még jobban megerõsíti majd. Itt elegendõ négy jelentésréteget elkülönítenünk egymástól, hiszen már ezekben is megmutatkozik, hogy kultúra-fogalmunkat milyen átfogó szembeállítások és mély ellentétek jellemzik. (1) Elõször is, a kultúra mint képzés szemben áll a képzetlenséggel, és ebben az értelemben az individuum intellektuális és morális fejlõdését jelöli. (2) Másrészrõl a kultúrát a természettel szokás szembeszegezni, és így a terminus – mint ahogyan már Herdernél is – a kollektív társas élet egészére utal, ami az embert egyáltalán az állattól
* Az eredetileg német nyelven készült tanulmányt Deczki Sarolta fordításában adjuk közre (A szerk.). 1 Marcus Tullius Cicero, Tusculanae Disputationes, II. 5. 13, latin–német kétnyelvû kiadás, ford. és szerk. Ernst Alfred Kirkel, Stuttgart, Reclam, 1997, 162. o. A kultúra-fogalom különbözõ jelentéseirõl magyar nyelven kitûnõ elemzést találunk Márkus György „A kultúra: egy fogalom elemzése és tartalma” címû tanulmányában (lásd Márkus György, Kultúra és modernitás, Budapest, T-Twins Kiadó/Lukács-Archívum, 1992, 9–41. o.).
5
02-Tengelyi(3).qxd
7/8/2012
12:31 PM
Page 6
Tanulmány
megkülönbözteti. (3) Harmadszor, a ’kultúra’ szó már a 18. században fölveszi egy olyan sajátos összalakzat jelentését, mely a természeti állapottól való eltávolodás során az emberiség egy különös csoportját szociális és szellemi életének összességében jellemzi. (4) Negyedszer pedig erre a harmadik jelentésre (különösen a 20. században) a kulturális identitás jelentése épül rá, mely az etnológiában ’idegen kultúrák’ kutatása során mint szilárd tényállás kiindulópontul szolgál, ugyanakkor azonban a mindenkori saját kultúrában gyakorta mint feladat és vezérlõ értékképzet egyértelmûen normatív szerepet is kap. Ha felidézzük ezt a négyféle jelentést, melyek a kultúra manapság különösen sûrûn használt fogalmához járulnak, akkor világossá válik, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdenie minden olyan kísérletnek, mely a fogalmat egységesíteni szeretné – és akkor még a tömegkultúra és a ’magas’ kultúra ellentétét nem is említettük. Kihagytuk továbbá a kultúrának a német hagyományban honos, a ’mûveltséggel’ rokon eszméjét is, s éppígy a kultúra civilizációs elképzelését, mely a francia tradícióban a 20. század közepéig uralkodó volt, sõt bizonyos módon egészen napjainkig érvényben maradt. Ezeknek a jelentésbeli eltéréseknek a fölsorolása azonban semmiképpen sem arra szolgál, hogy a kultúra fogalmát esetlegesnek, tarthatatlannak vagy akár nélkülözhetõnek tartsuk. Nem hiszem, hogy manapság errõl a fogalomról komoly jelentésbeli veszteségek nélkül le tudnánk mondani. Hogy egy példával bizonyítsam ezt, elég csak azt megemlítenem, hogy nem ismerek semmilyen olyan fogalmat, mely az ‚európai kultúra’ kifejezésben a kultúra szó helyére léphetne. Az interkulturalitás terminus éppilyen nélkülözhetetlennek tûnik föl számomra. Arról is meg vagyok gyõzõdve, hogy a kultúrtudományokat egyáltalán nem lehet minden további nélkül szellemtudományokként vagy akár humán tudományokként érteni. A szellem objektivációi saját életre kelnek, ami lehetetlenné teszi, hogy maradéktalanul visszaintegrálódjanak az eleven szellembe. Ez még magukra a kultúra kimondottan szellemi produktumaira is érvényes. Példának okáért elsõ pillantásra úgy tûnik, hogy a tudomány és a filozófia tanulmányozása nem más, mint szellemi tartalmak szellemi elsajátítása. A Michel Foucault által bevezetett ’episztemológiai mutáció’ fogalma – vagy Thomas Samuel Kuhn ’tudományos forradalma’ – ugyanakkor arra utalnak, hogy az új keletkezését még a filozófiában és a tudományban is lehetetlen maradéktalanul visszavezetni elõre megadott problémák megoldására vagy az eleven szellem bármilyen más tevékenységére. Kultúra-fogalmunk többrétegûségének felismerése már csak azért is jelentõségteljes, mert világossá teszi, milyen kevés nyereséggel járna az, ha a kultúrának valamilyen formálisan egységes fogalmi meghatározására törekednénk. Egy ilyesfajta definíció lehetõségét semmiképpen sem vethetjük el ugyan eleve. Ámde egy formálisan egységes fogalmi meghatározás nehezen tudná 6
02-Tengelyi(3).qxd
7/8/2012
12:31 PM
Page 7
Tengelyi László: A kultúra mint szimbolikus értelemalapítás
tisztázni, miben is áll egyáltalán a kultúra. A filozófia története ugyanakkor adalékot szolgáltat arra is, hogy az általános fogalmi meghatározás nem az egyedül lehetséges célja egy fogalmi vizsgálódásnak. Ez a kijelentés érthetõbbé válik, ha példával támasztjuk alá. Az európai ismeretelmélet Platónra vezethetõ vissza, aki a Theaitétoszban elsõ ízben vette fontolóra a megismerés vagy, pontosabban, a tudás általános fogalmi meghatározásának lehetõségét. Ezzel megnyílt egy olyan út, mely nagyon sokáig az egyetlen lehetséges útként érvényesült. Az újkor kezdetén azonban Descartes eltökélten szakított ezzel a kiinduló tétellel. Értekezés a módszerrõl címû munkája azáltal jelentett új kezdetet az ismeretelméletben, hogy a tudás olyan konkrét példája után kutatott, mely kiállja a módszeres kétely próbáját. A tudás ezen kitüntetett esetét Descartes ismeretes módon a cogitóban fedezte föl. Ez nyújtott aztán számára támpontot azon alapvonások meghatározásához is, melyeket a tudás minden további esetétõl elvárt (gondoljunk csak a clara et distincta perceptio elvére mint evidencia-kritériumra). Hasonlóképpen manapság a filozófiának – a kultúra valamilyen egységes fogalmi meghatározása helyett – talán arra kellene törekednie, hogy egyes kultúrképzõdmények példaszerû elemzésére támaszkodjék, hogy azután belõlük kiindulva juthasson el az általános alapvonások feltérképezéséig. Ha ennek során a fenomenológiai tradícióhoz tartjuk magunkat, akkor különösen egy bizonyos gondolatmenet tarthat joggal igényt arra, hogy egy ilyesfajta analízis során támpontul szolgáljon. Arra a vizsgálódásra gondolok, melynek Husserl késõi filozófiájában az újkori tudományt és a görög geometriát alávetette. Tanulmányom elsõ részében annak felmutatását kísérlem meg, hogy ebbõl a gondolatmenetbõl valóban kinyerhetõ egy olyan fogalom, mely alkalmas arra, hogy minden kultúrképzõdmény általános alapvonását megragadhatóvá tegye. Az értelemalapítás vagy értelmrögzítés – Sinnstiftung – sajátos fenomenológiai fogalmáról van szó. Hogy miként alkalmazható ez a fogalom másfajta kultúrképzõdményekre is, azt tanulmányom második részében, a pszichoanalízis példáján keresztül szeretném megvilágítani.
I. A fenomenológia nem más, mint a tapasztalat leírása és taglalása. A tapasztalat fogalmát ugyanakkor nem könnyû meghatározni. Késõi filozófiájában Husserl az életvilág eszméjébõl indul ki. Megkísérel hozzáférni a közvetlen tapasztalathoz, vagyis a hétköznapi élet alapvetõ közegéhez, melytõl – ahogyan bizonygatja – még az újkor matematikai természettudománya sem tudja magát teljesen függetleníteni. Eközben képviselt álláspontja azonban nem egykönnyen érthetõ. Hiszen egy olyan tudományról van szó, mely az 7
03-Scwendtner(3).qxd
7/8/2012
12:32 PM
Page 17
Imágó Budapest
(2 [23]) 2012, 2: 17–30
Miként lehetséges öncsalás? Sartre Freud-kritikája* Schwendtner Tibor
Képesek vagyunk-e önmagunknak hazudni? E kérdés paradox nehézségét a klasszikus filozófiai szerzõk közül talán Sartre dolgozta ki a legélesebben. A lét és a semmi címû fõmûvében általánosabb, fenomenológiai-ontológiai kérdések vizsgálata1 során ütközött az úgynevezett rosszhiszemûség fenoménjébe. A rosszhiszemûség Sartre-nál nem más, mint „önmagunknak való hazugság” (Sartre 2006: 85.), melynek már a lehetõsége is komoly problémákat vet föl: míg a hazugság értelmezése nem ütközik különösebb nehézségbe, mivel ebben az esetben „a hazugság révén a tudat kinyilvánítja, hogy természete szerint a másik elõl elrejtve létezik” (Sartre 2006: 86.), addig a rosszhiszemûség esetében „a hazug és a becsapott kettõssége nem létezik”, így azt a rejtélyt kell megmagyarázni, hogy miként rejtem el magam elõtt azt az igazságot, melyet ismernem kell ahhoz, hogy hazudhassak vele kapcsolatban magamnak. Sartre számára azért különösen nehéz probléma az öncsalás jelensége, mert a tudat teljes átlátszóságából indul ki, s emiatt egyáltalán nem világos, hogy a tökéletesen átjárható és transzparenssé tehetõ tudatban hogyan fér meg egyszerre annak tudása, hogy most éppen hazudok magamnak, vagyis elferdítem a számomra jól ismert igazságot és e hazugság igazságként való elfogadása. Ha a tudat teljesen átlátszó, akkor miként férhet meg egy tudatban e két pozíció egyidejûleg, a becsapó és a becsapott miként tarthatja meg a saját pozícióját, miért nem omlik össze a hazugság azonnal? Úgy tûnik, hogy a tudat átlátszóságának tézise lehetetlenné teszi az önmagunknak való hazugságot, Sartre abba a kellemetlen helyzetbe manõverezte magát, hogy vagy az ontológiai
* A tanulmány a TÁMOP-4.2.2/B-10/1-2010-0008 jelû projekt részeként – az Új Magyarország Fejlesztési Terv keretében – az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg. 1 A lét és a semmi filozófiai alapkoncepciójáról jó áttekintést ad Olay, Ullmann 2011: 187. skk..
17
03-Scwendtner(3).qxd
7/8/2012
12:32 PM
Page 18
Tanulmány
alapálláspontját adja fel,2 vagy pedig lehetetlennek kell nyilvánítania e jól ismert jelenséget. E dilemmának megfelelõen Sartre két irányban folytat vizsgálódásokat, egyfelõl megpróbálja megmutatni, hogy a tudattalan feltételezésével nem lehetséges koherens modelljét alkotni az öncsalásnak, legalábbis Freudnak ez nem sikerült, másfelõl pedig kísérletet tesz arra, hogy a tudat átlátszóságának feltételezése mellett plauzibilis elgondolást fejtsen ki azzal kapcsolatban, hogy az öncsalás mégis lehetséges. A freudi elméletet Sartre többszöri nekifutásban bírálja. Elõször az „Es” (õsvalami) szerepét firtatja az öncsalás folyamatában. Az õsvalami – Sartre saját fogalmiságával kifejezve – magánvaló, vagyis a puszta, vak, tudat nélküli természet. Ha így értelmezzük az õsvalami freudi fogalmát, találhatunk magyarázatot az öncsalás mechanizmusára, hiszen ebben az esetben az õsvalami nem a mi énünkhöz tartozó másik, akinek a hazugsága mintegy kívülrõl jön, nem okoz paradox nehézséget az öncsalás problematikájában. „A pszichoanalízis tehát a rosszhiszemûséget egy hazudó nélküli hazugsággal cseréli fel, biztosítja annak megértését, hogy tudok úgy becsapva lenni, hogy nem hazudok magamnak, hiszen önmagamhoz képest a másikkal szembeni én szituációjába helyez, a hazug és és becsapott kettõsségét, a hazugság elengedhetetlen feltételét az ’õsvalami’ és az ’én’ közötti viszonnyal cseréli fel […].” (Sartre 2006: 89.)
Ezt az értelmezést azonban Sartre azonnal visszavonja, rámutatva arra, hogy valójában tarthatatlan az a feltételezés, hogy a freudi elméletben az õsvalami puszta dolog lenne.3 Mivel viszont ez az út járhatatlannak bizonyult, és az 2 Sartre élesen szétválasztja az önmagában való és a magáért való létet. A magáért való lét a tudat léte, amely képes önmagához viszonyulni, önmagát és más létezõket megkérdõjelezni, s emiatt az önmagával való azonossága is folyamatosan megkérdõjelezõdik. A magában való lét ellenben viszonyulás nélküli puszta dologi lét, amelyrõl csak annyit mondhatunk, önmagával azonos, ám ez az azonosságban semmi dinamika nincs: ez „a lét az, ami. […] ezzel szemben az önmaga számára való létét úgy határozhatjuk meg, hogy az, ami nem, és nem az, ami.” (Sartre 2006: 31.) Az önmagában való lét átlátszatlan, mintegy tökéletesen ki van töltve, nincs benne hézag, különbség viszony, változás, az önmagáért való viszont épp ellenkezõleg: teljesen átlátszó tudati lét, amely különbséget tesz, megkérdõjelez, tagad, viszonyul. 3 „Nem egészen pontos, ha azt mondjuk, hogy az ’õsvalami’ a pszichoanalitikus feltevéseihez képest dologként jelenik meg, hiszen a dolog közömbös azok iránt a feltevések iránt, amiket róla alkotunk, az ’õsvalami’-t azonban érintik ezek a feltevések, mihelyt közelítenek az igazsághoz.” (Sartre 2006: 89.) Láthatóan nehézséget okoz Sartre-nak, hogy az õsvalami létmódját értelmezze, az a merev dichotómia, amellyel felosztotta a létezési módokat önmagában való és önmagáért való létre alkalmatlannak tûnik az õsvalami besorolására. Egyfelõl az õsvalami túlságosan természeti jellegû, ami Sartre-nál azt jelenti, hogy puszta dolog, másfelõl azonban nyilvánvalóan viszonyuló létmódokra képes, ami Sartre szerint kizárólag a tudatra jellemzõ.
18
03-Scwendtner(3).qxd
7/8/2012
12:32 PM
Page 19
Schwendtner Tibor: Sartre Freud-kritikája
õvalami – én viszony nem ad közvetlen magyarázatot az öncsalás jelenségére, Sartre más irányban folytatta a keresést; figyelme a felettes én cenzori tevékenységére terelõdik: az öncsalás jelenségének magyarázatát „egyetlen sík, […] a cenzúra síkja” adja, hiszen „csak õ tudja, mit fojt el.” (Sartre 2006: 90.) A felettes én cenzori tevékenysége Sartre szerint csak akkor lehetséges, ha tudatában vagyunk az elfojtásnak. Honnan is tudnánk különben, érvel Sartre, hogy mely vágyakat engedélyezhetjük, s melyek azok, melyeket el kell nyomnunk: „hogyan is ismerhetné fel a cenzúra az elfojtandó ösztönzéseket, ha nem lenne tudatában elfojtásuknak? El tudunk képzelni olyan tudást, ami nem tudna önmagáról?” (Sartre 2006: 90.) A cenzúra eszerint egyfelõl a tudatában van annak, hogy cenzori tevékenységet folytat, szelektál a tudatosodni törekvõ vágyaink között, másfelõl azonban ez az elfojtás éppen arra irányul, hogy ne legyünk tudatában annak, amit elfojtani próbálunk. Ebbõl viszont az következik, hogy a cenzori instancia, vagyis a felettes én maga „autonóm rosszhiszemûségtudat” (Sartre 2006: 91.)4 Ha viszont így van – folytatja Sartre az érvelését –, akkor semmit sem magyaráztunk meg, a cenzúra mint autonóm rosszhiszemûségtudat tudja is amit csinál és nem is, mint öntudat részt vesz az önbecsapásban a saját vágyait illetõen, ám eközben valamilyen értelemben tudnia kell, hogy becsapja magát. Ebbõl végül az következik, hogy a freudi elmélet képtelen volt feloldani az öncsalás paradoxonát, csak éppen a cenzúra síkjára helyezte át. A Freud-kritika után Sartre ismerteti saját megoldási javaslatát: a gondolatmenet az emberi létezés sajátos természetébõl indul ki, amelyet többek között a fakticitás – transzcendencia dualitása határoz meg. A transzcendencia fogalmát Sartre Heideggertõl vette át,5 aki azt – a latin kifejezés szó szerinti jelentéséhez visszanyúlva – túllépésként (Überstieg, Überschritt, Überschreiten) értelmezi.6 Az emberi ittlét eszerint transzcendáló, túllépõ módon egzisztál, ez az alapvetõ történés átfogja és meghatározza az ember egész létét, minden viszonyulását, tettét. Ez az átlépés, mint Heidegger hangsúlyozza, nem a belsõ és a külsõ között húzódó határ átlépése, ahol a belsõ a lélek, a külsõ pedig a természet, hanem „az ittlét maga az átlépés” (GA 26: 211.) Sartre 4 Sartre egy korábbi írásában még úgy gondolja, hogy a cenzor Freudnál nem rosszhiszemû: „ha akárcsak implicit módon tudatában lennénk valódi vágyunknak, rosszhiszemûek lennénk, ám a pszichoanalitikus nem így gondolja.” (Sartre 1976: 57.) 5 Vö. Sartre 2006: 52. skk., természetesen Sartre a maga ontológiai és egzisztenciafilozófiai keretei között értelmezi át e fogalmat (vö. Biemel 1964: 63. sk.). 6 „A transzcendencia túllépést jelent. Transzcendens (transzcendáló) az, ami a túllépést végbeviszi, ami a túllépésben tartózkodik. Ez mint történés valamely létezõ sajátja. […] A transzcendencia […] az emberi ittlét sajátossága, éspedig […] e létezõnek minden viszonyulás, cselekvés elõtt történõ alapszerkezete.” (WGM: 33., magyarul: 135. sk., v.ö. még GA 26: 204.)
19
04-WJ-HA-interju(2).qxd
7/8/2012
12:32 PM
Page 31
Imágó Budapest
(2 [23]) 2012, 2: 31–46
INTERJÚ „Akárhogy alakul is a világunk, álmodni mindig fogunk” Heller Ágnes és Weiss János beszélgetése
W EISS J ÁNOS ¾ Nagyon érdekes és vastag könyvet írtál az álomról; nem követtem ugyan az álom filozófiájáról szóló nemzetközi irodalmat, de valószínûleg el lehet mondani, hogy a nemzetközi irodalomban sem született az elmúlt években ilyen terjedelmû és mélységû könyv az álomról. Ugyanakkor, ha a Te életmûvedbõl indulunk ki, akkor azt kell mondanunk, hogy a könyved meglepetést keltett. Azt szeretném tehát kérdezni, hogy miként fordult az érdeklõdésed az álom felé, illetve milyen összefüggésben áll ez a könyv más mûveiddel? A könyv egy helyén (163.o.) A mindennapi élet címû mûved kapcsán ezt mondod: „Ami ebbõl a könyvbõl hiányzott […] az a tudattalan világa volt. Errõl a világról, az álomban manifesztálódó világról ebben a könyvben sem esett szó. És késõbb sem nagyon. Az intuícióról igen, a tudatalattiról is, fõleg a komikum kapcsán, de sosem néztem szembe közvetlenül ezzel a világgal.” Mármint az álom világával. Szóval, hogyan jutottál el ehhez a világhoz? HELLER ÁGNES ¾ Nagyon nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert mindig azt hiszem, hogy nem én találom meg a témát, hanem a téma talál meg engem, ha egyáltalán van olyan, hogy téma. Egyszer az emberben felsejlik valami, elkezd rajta gondolkozni, elejti, aztán megint gondolkozik, megint elejti, és egyszer csak eljön a pillanat, amikor azt mondja magának, ezt meg kell csinálnom, végig kell gondolnom. A múltkoriban kezembe akadt – más okoknál fogva – az 1997-es naplóm, amelyben nagy meglepetésemre azt a bejegyzést találtam, hogy kellene valamit írni az álomról. Hát ennek már tizenöt éve lassanként, tehát úgy van az ember ezzel, hogy valamin elkezd
* A beszélgetés tárgya: Heller Ágnes, Az álom filozófiája címû könyve, Múlt és Jövõ Kiadó 2011. A beszélgetésre Pécsett, a Mûvészetek és Irodalom Házában került sor, 2012. május 14-én. A hangfelvétel leírásáért és elsõ értelmezéséért Soóky Krisztinának mondok köszönetet: W.J.
31
04-WJ-HA-interju(2).qxd
7/8/2012
12:32 PM
Page 32
Interjú
gondolkozni, és aztán elfelejti, más dolgok kerülnek elõtérbe. Ez olyan, mintha valakinek volt egy szerelme, azt elfeledte, aztán volt egy második, majd egy harmadik, és végül visszaemlékszik az elsõre. Hát körülbelül így vagyok ezzel a könyvvel. Nem tudok tehát a kérdésre igazán becsületesen a válaszolni. WJ ¾ Azért könnyen nem szeretnék lemondani a kérdésrõl. Gondolkodtam rajta, hogy mihez lehetne kapcsolni ezt a könyvet, hogy honnan lehetett volna sejteni, hogy téged ez a téma érdekel. Az egyik lehetséges kiindulópont a Trauma címû könyved, amely egy pár éve jelent meg, és amely azt hiszem négy tanulmányt tartalmaz. Ott volt elõször olyan érzésem, hogy pszichológiai témák kezdenek el foglalkoztatni. Egy másik gondolatom volt Az érzelmek elmélete címû mûved, ahol érdekes módon az elsõ rész az ugyanúgy „az érzelmek fenomenológiája” címet viseli, mint ahogy a mostani könyved „az álom fenomenológiája” címû résszel kezdõdik. És végül kontextusként lehetne használni az etikai-morálfilozófiai mûveidet is. Amiknek ez könyv – különösen a Személyiségetikának – egyfajta meghosszabbítása. Szóval, találtam bizonyos kötõdéseket, de egyikbõl kiindulva sem mertem volna fogadni arra, hogy ez fog következni. HÁ ¾ Mondok neked egy negyediket, a komédiáról szóló könyvemet; ugyan a komédiáról írok, de egy külön fejezet szól a viccrõl is. Mármost, a viccrõl Freud is írt egy könyvet. Freud szerint a tudatalattinak három manifesztációja van: az álom, a „mellé-cselekvés”, a „mellé-gondolás”, vagyis az elvétés: elfelejtek valamit, elvesztek valamit, ezt nevezi õ a mindennapi élet pszichopatológiájának. A harmadik pedig a vicc. Mind a háromról írt egy-egy külön könyvet, írt az álomról egy nagy könyvet, a viccrõl is írt egy könyvet, és a mindennapi élet pszichopatológiájáról is. Tehát a viccrõl már írtam, a traumáról is, ezek is ennek a témának a megközelítései. Az érdekelt, ami a tudatalattiban történik, aminek a manifesztációja a vicc és a trauma stb. Különben itt vannak viccek az álomban, például kiderül, hogy az álomban nagyon sok vicc van. Miután a viccrõl már írtam, úgy gondoltam, hogy az álomban megjelenõ vicceket is meg kellene néznem. WJ ¾ Azt hiszem azzal kellene kezdenünk a beszélgetést, amirõl te is írsz a könyvedben, hogy az álom valamiért kiszorult az újkori filozófia fõáramából, illetve ebben nem kapott helyet. Descartes-tól, a Meditationes de prima philosophiától kezdve az álom úgy jelenik meg, mint amely félreviszi a megismerést, és mivel semmi másra nem törekszünk csak a biztos megismerésre, ezért az álom valami olyasmi, amit le kell gyõznünk, amin felül kell emelkednünk, mert csak 32
04-WJ-HA-interju(2).qxd
7/8/2012
12:32 PM
Page 33
Heller Ágnes és Weiss János beszélgetése
így lehetséges a tudományos gondolkodás. Azt szeretném tehát kérdezni, hogy Te hogy látod az álom szerepét az újkori gondolkodásban?
HÁ ¾ Ez egy nagyon érdekes tétel; itt van a Descartes nevû filozófusunk, aki kijelenti, hogy a képzelõerõnek semmi szerepe sincs a megismerésben, azt ki is lehetne iktatni. De ugyanez a Descartes a saját úgynevezett „nagy álmára” hivatkozik. Leírja az álmát, és azt mondja róla, hogy ez döbbentette rá arra, hogy a filozófiában milyen irányba kell haladnia. Tehát egyrészt azt mondja, hogy az álmoknak, a képzelõerõnek semmi jelentõsége nincs, másrészt pedig azt, hogy õ azért tudott az igazság felé fordulni, mert egy álom adta neki az instrukciókat. Ez egy furcsa kettõsség. Sok racionalista filozófus életében az álom nagyon nagy szerepet játszott; és érdekes módon a nem-racionalista filozófusok esetében az álom sokszor kisebb szerepet kap. WJ ¾ A könyv szerkezete akár klasszikusnak is nevezhetõ. Van egy elméleti része és van egy esettanulmányokból álló része, amit én inkább gyakorlati résznek neveznék. Persze korábban is használsz nagyon konkrét eseteket és konkrét álmokat, de itt magukról a konkrét esetekrõl beszélsz. Szóval, van egy elméleti és van egy gyakorlati része; én arra gondoltam, hogy az utóbbit átengedném a privát olvasásnak, és mi most inkább az elméleti részrõl beszélgetnénk. Az elméleti rész két fejezetbõl épül fel: az elsõ „az álom fenomenológiája”, a második „az álom hermeneutikája” címet viseli. Nemrég volt Pécsen egy konferencia, amit a pszichológusok szerveztek errõl a könyvrõl, és ott az a benyomáson alakult ki, hogy a könyv egyik legjelentõsebb teljesítményének az álom fenomenológiai leírást tekinted. HÁ ¾ Nos, mindenki álmodik. De mibõl áll az ember álma? Többnyire képeket látunk, képek sorozatát, és néha hangok szólnak hozzánk, beszélünk és hozzánk beszélnek. Amikor fölébredünk, csak úgy tudunk az álmunkra emlékezni, hogy elmeséljük magunknak. Tehát képekbõl csinálunk egy sztorit, vagyis egy elbeszélést. Elmondjuk magunknak, hogy mit láttunk. Ezzel lényegében lefordítjuk a képeket a mondatok nyelvére. Azután ezt írásba foglaljuk, vagy nem foglaljuk írásba, majd jön valaki más, vagy akár mi magunk, és azt mondja: megmondom mit jelent az álmod. Mert mindig azt feltételezzük, hogy az álom mond nekünk valamit, hogy jelentése és jelentõsége van. Ez a kettõsség lényegében – amióta van írott kultúra – végigkísér bennünket. Ezért beszéltem a Bibliáról is; mert jól tudjuk, hogy a Bibliában József álma, a fáraó álma és Nebukadnezár álma milyen hatalmas szerepet kap. És akkor József megfejti a fáraó álmát, Dániel megfejti Nebukadnezár álmát. Vagy gondoljunk arra, hogy Julius Caesar álma a római 33
05-Vermes(3).qxd
7/8/2012
12:33 PM
Page 47
Imágó Budapest
(2 [23]) 2012, 2: 47–66
MÛHELY
A jelen pillanat. Felpörgött idõ és terápiás jelen a posztmodern kultúrában* Vermes Katalin A téma körvonalazása A fenomenológiai és a pszichoanalitikus szemléletnek van egy közös iránya, törekvése: mindkettõ a szubjektív tapasztalás eredeti rétegét kutatja, azt az érzékeny határvidéket, ahol a tapasztalat képzõdik, vagy ahol a tudat motiválva van. E célból mindkettõ sajátos redukciót hajt végre: zárójelbe teszi az értelemrögzítéseket, tárgytételezéseket, elõzetes értelmezéseket. A redukció célja azonban különbözik. A filozófiai, fenomenológiai redukció célja megvizsgálni, hogyan konstituálódnak a tudat tárgyai: a külsõ tárgyi világ csakúgy, mint önnön szubjektivitásának sajátos struktúrája. Nem a lelki élet személyes mozgatórugóihoz kíván eljutni, hanem a lelki élet és a világtapasztalat formálódásának mélyebb forrásaihoz. A különféle pszichoanalitikus iskolák is a tudatot motiváló, eredeti, reflektálatlan tartományt szeretnék elérni, de mint a személyes lelki mûködés forrásvidékét. Feltételezik, hogy ennek az eredeti rétegnek az elérése, érintõdése teszi lehetõvé a terápia sikerét. Mindkét szemléletmód számára nagy jelentõséggel bír az a kérdés, hogy vajon mi van a tudat mögött, a tapasztalás legmélyén. Talán a transzcendentális szubjektivitás? Az észlelés? A Másik? Az eredeti tárgykapcsolat? Netán a test? Az ösztön? A pszichoanalízis története felõl nézve viszonylag új módon válaszolja meg a kérdést D.N. Stern A jelen pillanat. Mikroanalízis a pszichoterápiában címû, angolul 2004-ben megjelent könyvében, ahol a „jelen pillanatok” kivételes jelentõségét hangsúlyozza. Stern szerint a „jelen pillanat” az a prereflexív tartomány, amely a tudatot állandóan motiválja. Az itt és most tapasztalat átélése, kibontása, megosztása a terápia legértékesebb elemévé válhat, a jelenben zajló események mikroelemzése a pszichodinamikus terápiás módszerek megújulásához vezethet (Stern, 2009).
* A szöveg elsõ változata a Pszichoterápiás Hétvége nyitó plenáris elõadásaként hangzott el 2010. november 12-én, Siófokon.
47
05-Vermes(3).qxd
7/8/2012
12:33 PM
Page 48
Mûhely
Jelen lenni – elsõ pillantásra ez a legegyszerûbb dolog a világon, nem igényel különleges képesítést, sõt, többnyire képesítés nélkül megy a legjobban. Már a gyerekek és a macskák is kiválóan értenek hozzá. Mégis, ez az oly egyszerû dolog célként, nehezen elérhetõ feladatként artikulálódik korunk embere számára. A „jelen pillanat” nemcsak a pszichoterápiában kezd különleges hangsúlyt kapni; a „carpe diem” jelszava mintha különleges értékterminussá vált volna a mai kultúrában. A nagy narratívák, értelmezések iránti mély bizalmatlanságban a posztmodern, improvizatív mûvészet azt kutatja: tudunk-e jelen lenni igazán? Egyáltalán mit jelent jelen lenni? A gyanú filozófiái után (Ricoeur, 1987) a posztmodern széttöredezés után a logosz, az értelem keresése mintha visszakényszerülne, visszacsúszna legelemibb forrásaihoz. Mintha olyan korban élnénk, amikor már nem a jelentés, az értelmezés által hozzáférhetõvé váló értelem elérése a fõ feladat; ami ma problémává válik az a jelenlét maga. Amikor a pszichoanalízis és a posztmodern mûvészet rákérdez a jelen pillanat, az átélt idõ igazi természetére, olyan kérdést tesz fel, amely a filozófiai gondolkodás szíve-lelke. Hérakleitosztól Husserlig, Szent Ágostontól Kantig, Bergsontól Heideggerig, Lévinasig számos filozófus gondolta úgy, hogy az idõiség, a változó jelen eleven magja a szellemnek, a szubjektivitásnak, s az idõtapasztalat a legmélyebb problémája a filozófiának. Ebben az írásban elõször felvázolom az eleven jelen filozófiai, fenomenológiai problémáját. Utána összefoglalom a jelen pillanatnak – a fenomenológiaival összefüggõ – sterni értelmezését. Ezt követõen kultúraelméleti kitérõt teszek. A jelen pillanat terápiás kitágításának gondolata egy olyan posztmodern kultúrában bukkant fel, amelynek lényegi jellemzõje a gyorsulás. Az utóbbi idõben megjelent kultúraelméleti munkák a gyorsulás, s az ezzel paradox módon együtt járó idõhiány problémáira hívják fel a figyelmet. Annak ellenére, hogy nap mint nap születnek új idõkímélõ és gyorsító technológiák, a rendelkezésünkre álló idõ mégis mind kevesebb és töredezettebb, az átélés pillanatai egyre rövidebbek: ezt nevezi Eriksen „a pillanat zsarnokságának” (Eriksen, 2009). A fentiekbõl adódik a kérdés: vajon a jelen pillanat átélésének fontossá válása a pszichoterápiában miképp függ össze a gyorsulás kulturális kontextusával? Hogyan hat a lélekre, ha maga a jelen átélése válik akadályozottá a kultúrában? Végül a jelen pillanat kérdését megvizsgálom a csoportterápiák, s a prereflexív jelenléttel kiemelten dolgozó mozgás- és táncterápia szempontjából. Jelen írás sok területet kapcsol egybe: fenomenológiai filozófia, pszichoanalízis, kultúraelmélet, terápiás gyakorlat. Célja nem annyira egy-egy résztémában való elmélyülés, inkább a „jelen pillanat” avagy „eleven jelen” körbejárása, körkörös megszemlélése különbözõ diszciplínák felõl. E módszer gyengéje, hogy egyik megközelítésben sem tud annyira elmélyedni, amennyire 48
05-Vermes(3).qxd
7/8/2012
12:33 PM
Page 49
Vermes Katalin: A jelen pillanat
ezt a téma gazdagsága hívná. Ugyanakkor a jelenség többdimenziós megközelítése illusztrálhatja annak diszciplínákon túlmutató jelentõségét.
A szubjektív idõ filozófiai forrásvidéke Több mint másfél ezer évvel ezelõtt Szent Ágoston megvilágító elemzés tárgyává tette az idõ tudatát, rákérdezve az idõtapasztalat eredeti természetére: „Tehát mi az idõ? Ha senki nem kérdezi tõlem, akkor tudom. Ha azonban kérdezõnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom” (Augustinus, 1987, 358-59). Elsõ pillantásra úgy tûnik, az idõ valami olyan dolog, ami múlt, jelen és jövõ dimenzióiból áll össze. De ha megnézzük közelebbrõl, mi is a múlt? Azt látjuk, hogy a múlt valami, ami már nincs, nem létezik. A jövõ az, ami még nincs. Akkor talán a jelen az, ami az idõ lényegét rejti? De hol van a jelen? A jelen év, a jelen nap, a jelen óra, a jelen perc talán? Vagy egy másodperc? Amint meg akarjuk ragadni a pillanatot, részben már el is múlt, részben pedig még csak ezután jön. Múltba csúszik, vagy puszta várakozásnak bizonyul. Talán nincs is olyan, hogy jelen? Kiterjedés nélküli pont, ami eltûnik, ha megfogni szeretnénk? De hát kell lennie jelennek – hisz ez eleven életünk folyama. Maga az élõ tapasztalás, az élõ személyesség, a mi jelenvaló jelenlétünk… Ágoston körvonalazta az idõprobléma lényegét: az idõ lényege nem tárgyszerû, nem lehet tehát elménkkel úgy megragadni mint tényt, dolgot. „Lelkünkkel mérjük az idõt” (Augustinus, 1987, 376); az idõ a lélek jelenléte, várakozása, emlékezése, a lélek feszültsége. Az idõ életünk bensõ folyama, ami nem tárgyiasítható. Habár órával, naptárral és számos egyéb eszközzel mérjük az idõt, lényege mégis mérhetetlen marad, nem objektív és nem is objektivizálhatja semmilyen tudományos megfigyelés. A tudat mindent tárggyá tehet, de saját bensõ eleven lényegét nem teheti tárggyá. Ez olyasmi, mint amire a taoisták gondolnak, mikor ezt mondják: a szem nem láthatja önmagát, s a kard nem vághatja önmagát. Az Ágoston által teremtett hagyomány máig eleven maradt: Edmund Husserl, aki a 20. században alapította meg a fenomenológiai filozófiát, az idõ szubjektív tapasztalatát, az eleven jelent a filozófiai gondolkodás legfontosabb, minden tematizációt megelõzõ forrásának tekinti (Husserl, 2002). Az alábbiakban felvázolom a husserli eleven jelen fogalmának filozófiai jelentõségét, valamint megnevezek néhány „egzisztenciális” jelenértelmezést azzal a céllal, hogy a sterni „jelen pillanatnak” filozófiai horizontot rögtönözzek.
Husserl és az eleven jelen A husserli életmû fõ törekvése a filozófiai és tudományos gondolkodás megújítása volt. Husserl úgy gondolta, hogy a 20. század elsõ harmadában megmutatkozó 49
06-Pinter(3).qxd
7/8/2012
3:11 PM
Page 67
Imágó Budapest
(2 [23]) 2012, 2: 67–72
A tudattalan identitás Pintér Judit Nóra
A narratív identitás Ricoeur (1999) által kidolgozott elmélete a személyes identitást érintõ több kérdésre plauzibilis megoldást ad, azonban léteznek olyan fenomének, amelyek megkérdõjelezik az elmélet átfogó érvényét, ilyen a trauma vagy a nosztalgia. A trauma esetében egy olyan eseménnyel van dolgunk, amely radikalitásával és jelenkarakterével ellenáll a szubjektum azon integrálási kísérleteinek, amellyel egy értelmezett elbeszélés keretei között akarja tudni azt. A nosztalgia tekintetében pedig éppen az az érdekes, hogy egyrészt általa a múltat hiányként éljük meg, ha tetszik veszteségként birtokoljuk, másrészt sokszor nem is vagyunk tudatában bizonyos helyzetekhez fûzõdõ mély kötelékeinknek, amíg valamilyen asszociáció elõ nem hívja azokat. A trauma és a nosztalgia tehát éppen azt az idõszámítást bontják meg, amelynek egy elbeszélés a felállítására törekszik, sõt, amelyben az elbeszélés maga létrejöhet. A trauma „nem múló jelenként” konzerválódik a szubjektum számára, egy olyan sérült jelentésrendszert hozva létre, amely mégis a self egyetlen otthona lesz azután. A szubjektumra mintegy átruházódik a trauma idegensége. A trauma egyszerre válik identitás-építõvé és identitás-rombolóvá. Lerombol, vagy a legenyhébben is kétségbe vonja az addigi identifikációs hálózatot, és helyette a saját valóságát iktatja be, egyfajta traumatizált identitást. Ilyenkor a túlélõ, mint egy báb hordozza a trauma élhetetlen és elbeszélhetetlen igazságát. Úgy tûnik, hogy integrálhatatlanságuk ellenére az ilyen radikális cezúrák sokkalta élesebben rajzolják ki identitásuk vonalait avagy keverik ki árnyalatát, semmint sok, jól narrativizálható esemény. A nosztalgia hasonlóképpen megkérdõjelezi az identitás episztemológiáját. Bár nosztalgikus emlékeink a legsajátabb emlékeink, mégis egyben a legnehezebben is artikulálhatók, amelyek személyes identitásunk egészét átitatják. Próbáljuk visszaidézni az atmoszférát, amely kisgyerekként a szülõi házban körülvett minket! Még ha minden ízünkben érezzük is, lehetetlen szavakba önteni az élmény komplexitását, és azt, amit számunkra jelent. Mégis ezekben az emlékekben bújik meg az az igazság, amely elárulja a szubjektumnak, hogy ki õ. Tehát bár össze vagyok kötve szagokon, képeken, tárgyakon, álmokon, vágyakon keresztül a múltammal
67
06-Pinter(3).qxd
7/8/2012
3:11 PM
Page 68
Mûhely
– azonban mégsem egyértelmû, hogy az identitásom kontinuitását, Ricouer elnevezésével, az ipszeitásomat hogyan teremtik meg ezek az összeköttetések. A nosztalgiában különös módon tapasztalom meg a múltam, egyrészt otthonra lelek benne, másrészt fájdalommal tölt el hiánya.1 De ha valóban identitásom része, ha valóban „én magam vagyok”, akkor miért vágyódom mégis utána, miért nem elég nekem akként, ami: emlékként, hiszen puszta emlékeimhez ebben a tekintetben semleges a viszonyom, azaz megelégszem velük, mint múltam részeivel, nem akarom õket újra jelenné tenni. Úgy tûnik, hogy a nosztalgikus viszonyulás a tudattalan identitással, az önazonosság tudattalan építõelmeivel összekötõ viszony a lelki szerkezetben. Tudattalan, amennyiben felbukkanásáig nem tudtunk jelentõségérõl, nem befolyásolható felbukkanása vagy eltûnése, akarattal nem mélyíthetõ a rá való emlékezés, ahogyan az Prousttól és Deleuze-tõl megtanultuk (Deleuze, 2002), olyan dolgokat idéz fel, amelyekre akár nem is emlékeztünk és a tudatos énünkkel rossznak ítélt dolgok iránt is feléledhet. Egyszóval általa életre kel mindaz, amit – Ullmann Tamás kifejezésével – a „tapasztalat tudattalanja” õriz (Ullmann, 2010). Ugyanakkor mindezek ellenére a nosztalgia mégis megalapozza az identitásunkat, akárcsak a koragyerekkor, vagy akár az intrauterin élet folytonos aknamunkát végzõ, idõszámítás elõtti emlékezete. Identitásunk tudattalan dimenziói tehát egy olyan álláspontra pozícionálják a szubjektumot, amelynek csak nagyjából ismeri koordinátáit, ezért feszítõ kérdés, hogy hogyan horgonyzódik le itt mégis a személyes identitás? A nosztalgia identitáshoz való viszonya ugyanakkor szintén kettõs, akárcsak a traumáé: egyszerre alapozza meg és vet kontrasztot annak a tudatnak, aki a jelenben vagyok. Egyrészt identitásépítõ, hiszen ezek az emlékek szingularitásom zálogai, csak nekem nosztalgikus egy személyes emlékem2. Másrészt pedig identitásromboló, mivel diszkontinuitásra épül: a nosztalgia érzése egy „akkort” és egy „mostot” teremt (Tannock, 1995), amelyek között áthidalhatatlan szakadék tátong. A mítoszok Jan Assmann által feltárt két funkciója, azaz, hogy a jelennek megalapozó vagy annak kontrasztot vetõ „emlékezésrõl” van-e szó, a nosztalgia és identitás viszonyának megértéséhez is elvezet minket. A nosztalgia ugyanis mint hõskor vagy aranykor jelenik meg a szubjektum számára, amelyet mindig szakadék választ el a jelentõl, ennek ellenére mégis betölti az identitás megalapozásának feladatát. A nosztalgia múltja nem veszít az erejébõl, amellyel hatni képes, amellyel jelen képes lenni a szubjektum életében.3 Az érte való
1 Tudat kizárólag azért létezik, mert emlékezni tud, de ezzel együtt azonban meg is hiúsul az emlékezet, ezt hívja Derrida „a gyász törvényének” (Derrida, 2001, 115). 2 Bár kollektív nosztalgiák is részei lehetnek identitásomnak, amelyekre nem is emlékezhetem, csak fantáziáim vannak róla mások emlékezete alapján. 3 Hiszen tudjuk Freudtól, hogy a tudattalanban nincs idõ.
68
06-Pinter(3).qxd
7/8/2012
3:11 PM
Page 69
Pintér Judit Nóra: A tudattalan identitás
sóvárgás eszerint nem más, mint egyfajta személyes aranykor után való sóvárgás. A nosztalgia így egy személyes mitológiát tart életben és tesz idõrõl idõre, mintegy varázsütésre hozzáférhetõvé. Az általa hordozott tapasztalat nem múltbéli emlékké, hanem örökérvényû mítosszá válik, olyan abszolút múlttá, amelytõl „a tovahaladó jelen mindig azonos távolságban marad” (Assmann, 1999, 78.). Tehát hiába távolodunk az idõben, ettõl a múlttól nem tudunk eltávolodni (Pintér, 2008a). * Ricoeur az identitáshoz az idõiségen és az elbeszélésen keresztül közelít. Megkülönbözteti egymástól a dologi azonosságot (identitást) és az önazonosságot (ipszeitás) (Ricoeur, 1999). A narratív identitás elmélete szerint az önazonosság az élettörténet egységében áll, amely ugyanolyan jellegû, mint a történetek egysége. Az élettörténet egysége megengedi tehát a változást, a mássá válást is, hiszen az elbeszélt élettörténet képes egységbe foglalni az életünk során történt változásokat. Amennyiben a történetet magát tesszük meg a személyes azonosság hordozójának, az garantálni látszik, hogy az ember önmaga marad, anélkül, hogy ugyanaz vagy ugyanolyan maradna. A trauma és a nosztalgia vizsgálata azonban azt a problémát mélyíti el, hogy hogyan képes azonosulni a szubjektum egyáltalán a saját élményeivel? Feltétlenül identikusnak érezem-e azokat magammal? A narratív identitás elméleti keretében ez azt jelenti, hogy el kellene tudnom beszélni mindazt, ami felépít, ami létrehozza azt, aki vagyok, amihez pedig interpretáció, értelmezés, azaz a tudat reflexiós tevékenysége elengedhetetlen. Felmerül azonban a kérdés, hogy feltétlenül igényli-e az identitás a tudatosságot? Azaz csupán az lennék-e, amit el tudok beszélni? Evidens, hogy számos olyan jelenség létezik, amely ugyan építõköve önazonosságuknak, de kérdés, hogy valaha bele volna illeszthetõ egy narratívába. Identitásunkon sok esemény sokkal inkább nyomot hagy, nem pedig értelmileg „megfejtve” reprezentálódik – azaz sok értelem szimbolikusan fejezõdik ki benne, nem pedig egy történetben mi fejezzük ki. A probléma tehát a kifejezés – kifejezõdés szempontjából is megfogalmazható. Bár fenoménként megjelenik számunkra az önazonosság (érzése), de ebben a fenoménben, az identitásban nem feltétlenül és csupán kifejezzük (mondjuk egy történetben) azt, amivel azonosítjuk magunkat, hanem kifejezõdik benne rengeteg (tudattalan) történet – félelmeink, múltunk, nosztalgiánk, traumáink, apánk interiorizált tekintete. Önazonosságunkat, úgy tûnik tehát, az élettörténet szakadásai legalább annyira építik, mint az élettörténet koherenciája. Ricoeur megfogalmazásában „önmagunk megértése interpretáció” (Ricoeur, 1990, 138.), az értelmezés tehát kitüntetett közvetítést kap az elbeszélésben, nélküle nincs elbeszélés. Egy nem értelmezhetõ élmény azonban hogyan illik bele a ricoeuri sémába, hiszen, ha nincs értelmezés, akkor nincs elbeszélés és így elbeszélt azonosság sem?
69
07-Lengyel(3).qxd
7/8/2012
3:03 PM
Page 73
Imágó Budapest
(2 [23]) 2012, 2: 73–108
ARCHÍVUM Vágyak, „törvények” és szerepek ütközõpontjában: Vágó Márta Lengyel András
1 Vágó Márta (1903–1976) neve meglehetõsen széles körben ismert; mindenki, aki József Attila életrajzában jártas, ismeri nevét, számon tartja személyét. S megbecsülik az irodalomtörténészek is – könyve (Vágó 2005), amelyet szerelmérõl, József Attiláról írt, anyagával is, attitûdjével is érdeklõdést s rokonszenvet kelt (vö. Szabolcsi 1992: 25–121., Melczer 1975, Fodor 1976, Péter 1976, Gyertyán 1977, stb.). S bár József Attila „erõs” tézist mondott ki róla („egy jómódú lányt szerettem, osztálya elragadta tõlem”), ez a disszonancia sem õt stigmatizálja, e minõsítést is a maga javára tudta fordítani. Az a mód ugyanis, ahogy errõl a feszültségektõl sem mentes történetrõl könyvében beszámolt, nemcsak „õszinte”, de az õszinteség érzetét is föl tudja kelteni abban, aki beszámolóját olvassa. Az olvasó rokonszenvvel fordul feléje, s „megbocsátja” neki mindazt, ami a legtöbb „múzsa” esetében anatémát váltana ki. Ez a tény, könyve e meggyõzõ, az olvasókat maga mellé állító szerepe önmagában is figyelemre méltóvá teszi személyét. A kutatókat pedig arra ösztönzi, hogy föltegyék maguknak az önkéntelenül is fölmerülõ kérdést: ki ez, ki volt ez az ember, s mi adja személyisége tagadhatatlan varázsát?
2 A József Attila-könyvet a kutatás többnyire mint a költõre vonatkozó információk tárát olvassa, „adatokat” remél és kap tõle. Méghozzá fontos, sok mindent megvilágító adatokat. A könyv azonban, szinte észrevétlenül, a szerzõrõl formálódó képet is alakítja, sõt – kimondhatjuk – meghatározza. Nem véletlenül. Az, amit 1942-ben Vágó Márta írásban rögzített, elsõdlegesen az önkifejezés, méghozzá a magas színvonalú önkifejezés dokumentuma. A szerzõ ugyan, deklarált szándéka szerint, „csupán” a költõrõl és a költõhöz való személyes viszonya alakulásáról beszél benne, de ez a beszéd mégis mindenekelõtt önmagát, a szerzõi ént fejezi ki, mutatja meg. S ez a mûvelet olyan jól sikerült, hogy az implicit szerzõi önkép voltaképpen a költõrõl értekezõ kutatókat is rendre meggyõzi. Nyugodtan kimondható: a mai – irodalomtörténet-írásunkban élõ – Vágó Márta-kép alapja és legfõbb alakítója ez a könyv. De kérdés, hogyan érte el ezt a szerzõ? Mi az, ami könyvét ilyen hatásossá teszi? Nyilvánvalóan nem, vagy nemcsak a József Attilára vonatkozó „adatok” sora – adatok-
73
07-Lengyel(3).qxd
7/8/2012
3:03 PM
Page 74
Archívum ban Szántó Judit könyve sem szûkölködik, Judit megítélése mégis lényegesen vegyesebb, hogy ne mondjuk, negatívabb. S nem is csupán az emlékezõ tehetsége és mûveltsége váltja ki a hatást, jóllehet bizonyos, e komponensek egyike sem elhanyagolható. Minden jel szerint máshol, a személyiségben, pontosabban a személyiség önmegjelenítésének módjában van valami, ami az emlékezõ mellé állítja az olvasókat – a gyanútlan „közolvasókat” éppúgy, mint a hivatásosokat, az irodalomtörténészeket. Ha a könyvet figyelmesen olvassuk végig, kiderül, ez a könyv egy pszichoanalitikusan orientált, érzékeny és gazdag személyiség elbeszélése. Az emlékezõ arra fókuszált, amire analízise tette érzékennyé, s elég mûvelt és tájékozott volt ahhoz, hogy ezt az analitikus narratívát szuverénül, saját személyisége sugallatai szerint végigvigye. S hogy analitikusan orientált emlékezõrõl van szó, a könyv számos helye közvetlenül igazolja. Az erre utaló, ezt bizonyító mozzanatok szép számmal sorjáznak a könyvben – a szöveg e tekintetben szinte önmagáról referál. Ezeket érdemes is számba venni, mert együtt már sok mindent megmutatnak a szerzõrõl. Mi derül ki egy ilyen szemlébõl? Mindenekelõtt az, hogy maga Vágó Márta is átesett analízisen, megtapasztalta, mit jelent analízisben lenni. Errõl elejtett megjegyzései sora vall. Egy 1936 végi epizód leírásakor így írt: „Már hosszabb idõ óta volt analízisben akkor [ti. József Attila], én még csak rövidebb ideje” (234). Egy másik alkalommal, ugyancsak 1936 vége felé József Attila azt mondta neki: „Nincs neked semmi bajod, csak csináld az analízist, használható nõ lesz belõled” (247). Máskor ugyancsak a költõ mondta Mártának: „Te csinálod most az analízist, különben sem hazudsz nekem, nem tudsz, te zöldlény” (255). Kiderül az is, a költõvel máskor is beszélgettek Márta analízisérõl: „És miután arról volt szó, hogy analízisemben is éppen errõl beszéltünk, hozzátette: – Mondd csak meg az analitikusodnak, hogy milyen más lett volna, ha velem fekszel ott az ágyban!” (283–284). De mindez „fordított szereposztásban” is megtörtént: analitikusával Márta József Attiláról is beszélgetett: „Megdöbbentett, hogy akik kívülrõl látják [ti. a költõt], milyen másképpen látják, és beszéltem errõl analitikusommal” (286). Érdekes, hogy analízisét egy idõ után már maga József Attila akarta irányítani: „Én akarlak analizálni, hagyd ott az analitikusodat! Értek hozzá annyit, mint akármelyikük! – mondta egyszer megint” (300). Egy helyen Vágó Márta analitikusa nevét is elárulja: „Valahogy így láttam magam álmomban Hajdu Lilivel (analitikusommal) szemben” (300). Egy szöveghely pedig arról vall, hogy az emlékezõ alapvetõ egzisztenciális döntését, József Attilával való esetleges összeházasodását (együttélését) is megtárgyalta analitikusával: „Mit mond az analitikusod? – kérdezte [ti. a költõ]. – Hogy nem az a természetes, hogy a nõ tartsa el a férfit, hanem fordítva vagy pari – mondtam. – És mit mondott a házasságkötésünkre vonatkozólag? – Hogy elõbb meg kell gyógyulnod” (305). A téma, Márta analízise Thomas Mann budapesti látogatásakor is fölmerült, a nagy német író megkérdezte: „Sie sind auch in Analyse? […] (Maga is analízisben van?) – Bólintottam” (318). Mindezek együtt arra engednek következtetni, hogy az analízis, 1936-tól kezdve élete szerves része lett. Jellemzõ mozzanat, hogy a könyv tanúsága szerint Hajdu Lilivel analitikus órán kívüli kapcsolata is volt: „Egyszerre megszólalt a telefon, és analitikusom érdeklõdött hogylétem felöl” (327). S hogy milyen volt viszonya saját analíziséhez? Az 1942/43-ban írott könyv egyik helye errõl is árulkodik: „Már elõbb analízisbe kellett volna mennem, akkor nem kap-
74
07-Lengyel(3).qxd
7/8/2012
3:03 PM
Page 75
Lengyel András: Vágó Mártáról tam volna ideg-összeroppanást” (301). Ez a pozitív viszonyulás magyarázza, hogy az analitikus beállítódás saját, önmagát és világát magyarázó stratégiája része lett. Amikor József Attila-könyvét írta, már analitikusan orientált emlékezõ volt. József Attiláról mondja, de igazában magát jellemzi, amikor egy helyt így vallott: „Csak sokkal késõbb értettem meg, az analízisen át visszaemlékezve saját kisgyerekkoromra, mit jelenthetett neki »a semmi«, »a végtelen«” (331). S hogy tájékozottságában a pszichoanalitikus értelmezõ apparátus jelen volt, egyebek közt terminus-használata is mutatja. A könyvbõl terjedelmes analitikus szószedet állítható össze: indulatátvétel (240, 358), hasadás (356), ösztönforrás (356), (érzelmi) feldolgozás (332), átvett feszültség (244), elfojtás (233, 246, 248), a neurózis átadása (247, 248), kivetítés (248), libidó (86, 87, 265, 308), ösztöntanra visszavezetett lélektan (282), szabad asszociáció (84, 289, 290), sûrítés (74, 307), tudattalan (307), analitikusan orientált (308), kasztrációs félelem (308), szublimálás (233, 234), laikus analitikus (239), nem-én (86), vágy-kép (125, 126), ismétlési kényszer (138) stb. Implicite önmagát is analitikusan orientált értelmezõnek tekintette. József Attila versein töprengve például egy helyen így morfondírozott: „Vajon, aki analitikusan nem orientált, megértheti-e a kasztrációs félelemnek ezt a kínosan tökéletes kifejezését? – gondoltam magamban” (308). A költõ analitikusáról, Gyömrõi Editrõl adott jellemzése pedig félreérthetetlenül a bennfentes, a „szakma” belügyeiben jártas ember megnyilatkozása, aki „riválisával” szemben is tárgyilagos és szakszerû leírást ad: Gyömrõi, írta, „nem volt orvos, hanem laikus analitikus, tagja az analitikai egyesületnek, befejezett tananalízis mögötte. Voltak már sikerei, és Attila tapasztalatból tudta, hogy gyógykezelése mennyivel komolyabb, mint akárhány orvosé, aki tananalízis nélkül, elméleti tudás alapján ûzi csupán ezt a mesterséget, tudta, hogy aki nincs kianalizálva, az saját impulzusait nem tartja úgy kézben stb.” (239). Az is bennfentes tudásra vall, hogy (1942/43-as tapasztalatait is belejátszatva könyve szövegébe) az analitikus Hermann Imrétõl (1899–1984) hallottakra is visszautalgatott: „Hermann Imre, az analitikus mondta a Ferenczi-emlékünnepen, hogy a férfiak ma úgy zúzzák széjjel a városokat, az országokat, egymás »anyaföld« –jét […], mint ahogy majomõseik harcuk akkori díját, a nõstényt marcangolták és taposták széjjel a küzdelem hevében” (13–14). A könyv egy másik helye pedig egy másik, ugyancsak Hermanntól hallott mozzanatot idéz föl: „Vagy, hogy is mondta egy kisfiú, akit Hermann Imre is idézett: »Mit csinál a szél, mikor nem fúj?«” (79.). S hogy Hermannra így hivatkozik, elárulja, ekkor, tehát 1942/43-ban már valamilyen formában részt vett a magyar pszichoanalitikusok egyesületi életében is. Ismeretei egy részét azonban, kiderül, még magától József Attilától szerezte, aki részben személyes tapasztalataiból, részben tudatos autodidaxis révén jelentõs analitikai tudással rendelkezett: „A szociológiai és pszichoanalitikai látásmódot õ mint magától értetõdõen összeillõ, összevaló világszemléletet szûrte össze, én is, részben, tõle tanultam. Persze, nem tanított összefüggõen. Csak elejtett megjegyzéseibõl, egy-egy határozott kijelentésébõl vagy fejtegetésébõl, egyes verseire adott magyarázatait hallgatva vettem át abból valamit, amit és ahogyan látott” (234). Ide vágó tudásának alapját természetesen saját analízisének metapszichológiai tanulságai szolgáltatták. Több olyan szöveghely is van, amelyik egyértelmûen erre utal. A József Attilával Gyömrõi Editrõl folytatott beszélgetését fölidézve például ilyen
75
07-Lengyel(3).qxd
7/8/2012
3:03 PM
Page 76
Archívum okfejtéssel állt elõ: „Összeszedtem az eszemet, és kezdtem komolyan magyarázni, hogy az átvitelt nem tekintheti igazi szerelemnek, hogy csak azt képzeli, hogy szerelem, mert legintimebb dolgairól beszélt mindennap, két éven át ezzel a nõvel. Megszokta megértését, segítségét, és ezt a pozitív érzést éppúgy, mint azt, amit gyermekkori érzésvilágából szintén átvitt rá – amint ez az analízisben természetes –, a haragot és a gyûlöletet is, hiszen azt is kiadhatta volna az analízisen belül, kitombolhatta volna, kijöttek volna olyan emlékek is, amilyenekkel az analízise tovább haladt volna. Hogy ehelyett kivitte érzéseit az analízis keretébõl – ágált –, az utcán akarta megtámadni, az – ne haragudj, Attila, azt hiszem, visszaesésre vall betegségedben – mondtam” (240–241). Nem kétséges, ezt a fejtegetést csak olyan valaki írhatta le, aki maga is átesett analízisen, s aki itt a saját személyes tapasztalataiból beszélt. S akkor is a saját tapasztalat kapott szerepet, amikor egy helyen a könyv így reagál a költõ analízisének sikertelenségére: „Gondolkoztam, hogy mért nem segít rajta az analízis, hogy az analízisben szerzett belátások és ismeretek mért nem jelentettek neki egyebet új spekulációs anyagnál”, stb. (332). Õ maga, tudniillik Vágó Márta, a jelek szerint nagyon is élt „az analízisben szerzett belátások és ismeretek” gondolati kamatoztatásával. Érthetõ tehát, hogy van a könyvben egy hely, amelyiknek lényege is, egyes elemei is megegyeznek egy késõbbi, már kimondottan analitikus jellegû Vágó Márta-tanulmány részletével. A könyvben ezt olvassuk: „A befelé is dolgozó, romboló ösztön egészséges lélekben ép ötvözetben él a libidóval, az életösztönnel. Õ [ti. József Attila] állandóan érezhette az ötvözet széjjel keveredésének lehetõségét magában, a búskomorság veszélyének jelzését, ezért beszélt oly gyakran a dualizmusról, az ösztön kettõsségérõl” (265). Ez a „romboló ösztön” egy 1948 körül írt, mindmáig kiadatlan Vágó Márta-tanulmány (PIM V. 5107/6) címbe is emelt központi tárgya. (A tanulmányt a Petõfi Irodalmi Múzeum kézirattára õrzi.) Ez az intertextuális összefüggés a szöveg erejével is kapcsolatot teremt az emlékezõ könyv és a (késõbbi) értekezés szemlélete, nyelve, nézõpontja között. Csak a könyv ezt a problematikát speciális összefüggésben, magyarázatként villantja föl, a tanulmányban pedig általános érvénnyel, átfogóan, mondhatnánk köztörténeti dimenzióban beszél róla. (Itt kell megemlíteni, hogy a könyv példaanyagának bizonyos elemei szintén fölbukkannak a tanulmányban, így többek közt a már idézett Hermann Imre-fejtegetés az „anyaföld”-rõl, a széttépett majomnõstényrõl. Ez tehát, mint intertextuális összefüggés, megint arra vall, nemcsak a késõbbi értekezõ szöveg, de már ez az 1942/43-as könyv is analitikusan orientált értelmezést ad.) Mindez, nem kétséges, messzemenõen kihat az „emlékezõ” könyv egész beállítódására, „tárgyának” megkonstruálására is. József Attila e könyvben nemcsak egy hajdani szerelem „másikaként” jelenik meg, hanem egyúttal egy olyan elbeszélés szereplõjeként, amelyben az elbeszélõ az elbeszélteket az analízis nézõpontját érvényesítve adja elõ. Ennek igazolására és illusztrálására két példa alighanem elegendõ is. Az egyik önmagában is megmutatja, hogy a költõ életét Vágó Márta milyen „szemüvegen” át figyelte meg és értelmezte könyve írásakor: „A gyógyszerek nem gyógyító szerek, csak ideig-óráig ható nyugtatók, csillapítók stb. Csak lelki beavatkozás segíthet, és az néha súlyos elváltozásokon is segít. Attila élete rettenetes kisgyermekkori megrázkódtatásokkal kezdõdött. […] Attilának kisgyermek korában el kellett már fojtani düheit a
76
