FOGARASI GYÖRGY
A SZERZİDÉSES MUNKAVÁLLALÓ AZ NDK-BAN, AKI MOTORKERÉKPÁRON FEDEZTE FEL AZ ORSZÁGOT Fogarasi György (1948 –)
Marx Károly és Fogarasi György
20 évesen Fogarasi György marósként dolgozik egy vegyi üzemben és esténként technikumba jár. Tudomást szerez arról, hogy meghatározott idıre a Német Demokratikus Köztársaságba (NDK) lehet menni. Rögtön érdekli a dolog, de még két évet vár, hogy befejezze az esti iskolát. 1971-ben az üzem, ahol dolgozik, három évre elengedi. Egy hathetes nyelvtanfolyamon vesz részt a németországi munka elıkészítéseként. Október közepén 250 fiatal társával együtt Fogarasi György Borsod-Abaúj-Zemplén megyébıl három – számukra lefoglalt – vasúti kocsiban Budapestre utazik. Innen tovább mennek Karl-Marx-Stadt-ba (a mai Chemnitz), ahol szétosztják ıket különbözı üzemekbe. Fogarasi az „Október 7.” kombinát köszörőgépgyárában kap munkát. Itt minden nyolcadik munkás magyar. Három NDK-ban töltött év után visszatér Magyarországra.
1/6
Magyar vendégmunkások az NDK-ban 1967. május 26-án Magyarország és a Német Demokratikus Köztársaság megállapodást kötött magyar munkavállalók idõszakos németországi munkavállalásáról. Ugyanekkor a két ország szakszervezete között is létrejött egy egyezmény. A megállapodás céljairól különbözõ tájékoztatást kapott a magyar és a német közvélemény. Míg az NDK távirati irodája a magyar szakmunkások szakmai tapasztalatszerzésének, modern technikával való megismerkedésének lehetõségére hivatkozott, a magyar sajtó a magyarországi segítõkészséget emelte ki, amellyel csillapítani lehet az NDK-ban uralkodó munkaerõhiányt. A magyar munkavállalók harminchárom város ötvenöt üzemében helyezkedtek el. Több, mint a vendégmunkások fele Drezdában, Ebersbachban, Karl-Marx-Stadtban, Arnstadtban, Sommerdában és Erfurtban dolgozott. A megállapodás az 1972-es évre mintegy tizenhat ezer munkás NDK-beli foglalkoztatását írta elõ. Ezt a tervet nem sikerült megvalósítani. A magyar sajtóban megjelent hírek szerint a hazai mővezetõk nem szívesen engedték el beosztottjaikat. A magyarországi munkaerõhiány ellenére a megállapodást 1973-ban további hét évre meghosszabbították. A hetvenes években az NDK-ban dolgozó magyarok egyike Fogarasi György volt. 1971 október közepén háromszáz másik fiatallal indult el Borsod megyébõl Karl-Marx-Stadtba, ahol 1974-ig marósként egy köszörőgépgyárban dolgozott. Az alábbiakban egy vele készült interjú részletei olvashatóak.
Szerzıdéses munkásként az NDK-ban… Kivonatok a Fogarasi Györggyel készített interjúból: A németek, kendızetlenül Igaziból én a három év alatt...volt egy pár ilyen üzemi rendezvény, ilyen hivatalos rendezvény. A legrendszeresebb, ami volt, és nekem emlékezetes volt, kétfajta volt: volt a farsangi bál, ami bent volt a gyárban, meg a május elsejei felvonulás. Én igaziból erre a kettõre emlékszem, ami emlékezetes. A farsangi bálból két évi rettenetesen emlékezetes. Ott ismertem meg igaziból a németeket, hogy milyenek, amikor nem dolgoznak, hogy még az igazgató is egy szál pendelyben bukfencezett félmezetelenül a nagy tanácsterem padlóján. Mindig adtak valamilyen mottót a farsangnak. „Egy éjszaka egy lakatlan szigeten”, meg „Egy zárdában vagy kolostorban töltött éjszaka”, vagy valami ilyesmi volt a címe és ami bohóckodás ott volt...tényleg, ott ismertem meg igaziból õket. De mondom, ezen a két hivatalos rendezvényen kívül, én az ottani német kollégáktól nem kaptam meghívást. Ha az utcán találkoztunk, akkor maxumum üdvözöltük egymást. Ha netán valami szórakozóhelyen találkoztunk, nem megbeszélve, hanem véletlenül, az más dolog, egyszer-kétszer elõfordult. Inkább az volt, hogy gyakorlatilag nem találkoztunk. 2/6
Volt olyan magyar, aki összeismerkedett lányokkal, vagy összeköltözött valami német kislánnyal, egy német családhoz kiment, és az meghívta a másik magyar barátait egy családi rendezvényre. Nekem is volt egy ilyen ismerõsöm, egy barcikai, azokhoz gyakran kijártam, mondjuk kéthetente meghívtak egy-egy vasárnapi ebédre, elég sokáig. De azonkívül, hogy én a kollégákkal akármilyen munkaidõn kívüli kapcsolatba kerültem volna, valahogy nem. Õk nem hívtak, mi meg nem nagyon kerestük a lehetõséget. Nem ajánlkozhatok valakinek, hogy hívjál már engem...
Kapcsolat a német kollégákkal Egyetlen egy olyan eset volt, amikor a munka miatt, karácsony elıtt valamikor túlórára bent kellett maradni. Mi délutánosok voltunk, a mester meg hazament, és ránkbízta a munkát, hogy mit kell még megcsinálni. Füstölögve ugyan, de három magyar bent maradt a nagy csarnokban, és dolgoztunk. Egyszer nagy meglepetéssel jött a mester, a feleségével, és kosárban hozta a vacsorát, meg a sört. Akkor leállították a gépeket, és a mester a saját felesége által fızetett vacsorával megvendégelt minket. Bent a mőhelyben, a gép mellett. De szorosabb kapcsolat? Nem tudom, lehet, hogy volt, de vagy én nem voltam olyan, vagy a környezetemben nem volt olyan német kolléga, aki engem meghívott volna. Inkább az volt, hogy én olyat nem is hallottam. Aki elment németekhez, az rendszerint úgy, hogy egy lánnyal összeköltözött, és akkor úgy ismerte meg a németeket.
A munkásszálláson Volt olyan, hogy beszélgettünk egy-két dologról, hogy milyen a magyarok szállása, mi mindenünk van ott. Például lemezek vagy rengeteg filmplakát, amivel ki volt tapétázva a szobám. Amikor beszélgettünk filmekrıl és mondtam, hogy „igen, nekem az Oni baba címő japán film megvan”. „Az mi, az milyen jó...”, „na –mondom-, gyere be, megmutatom, mi van”. Hát volt olyan, akit behívtunk...hogy most jött-e, nem jött...olyan nagyon az emlékezetemben nem maradt bent, hogy olyan nagyon gyakran elıfordult volna. Lehet, hogy volt bent egy-kettı.
A német lányok Igaziból a németek nem jöhettek be, csak úgy a házba. A három lépcsıház egymással össze volt kötve belülrıl, két lépcsıház le volt zárva, az utcáról nem lehetett bemenni, csak egy helyütt a három lépcsıházba. Ott egy porta volt, a földszinten, német portással. És ha egy német jött be hozzánk, le kellett adni a személyi igazolványát, beírták egy könyvbe, hogy mikor jött, beírták, hogy mikor ment ki. Aztán a lányokat úgy is vittük föl, hogy beálltunk az ablakba hárman-négyen, a portás elé, hogy ne lássa, és akkor közben 3/6
meg sliccoltak föl a lányok. Hát sajnos volt olyan is, amit az ember szégyelt, legalábbis én igen, hogy egy-két hetet is ott csövezett a német kislány. Kidobták az egyik egyik lakásból, akkor bement a másikba, akkor bement a harmadikba. Szóval, csináltak ottan csúnya dolgokat. Is.
Szinte magyar felségterület De németeknek egyszerően nem lehetett bejönni. Még egy német rendırnek se. Rendırség se jöhetett oda be. Szinte mint egy magyar fenségterület volt. Volt több ilyen eset, amikor motorozással vagy valamivel fölbıszítették ott a magyarok a környék lakóit, és akkor kergetések meg üldözések, meg ilyenek voltak. Akkor a magyar beszaladt a magyar házba, rendır meg megállt a portán, mert neki nem volt jogosultsága ahhoz, hogy bejöjjön oda. Na és akkor volt a huzavona, hogy most kijön a másik, nem jön ki, akkor hivatalosan értesítést kellett neki küldeni, beazonosíttatni, megvárták, hogy valamikor kijön – munkába csak kellett menni-, és akkor legfeljebb lekapcsolták, de bent a házban nem nagyon lehetett nekik ilyet csinálni.
A nyugati tévé Én a szélsı lépcsıházban laktam, a következı melletünk lévı lépcsıházban már rendes német családok laktak. Volt olyan, hogy az erkélyen keresztül elbeszélgettünk velük. Érdekes dolog volt ez a tévézés...vettünk mindenféle használt tévét, és antennákkal fogtuk a nyugati tévéadásokat, amit a keletieknek nem lehetett. Nem lehetett? Följelentgették egymást! Hogyha az egyik szomszéd a másiknak meglátta az erkélyén a TVantennát, följelentette, hogy ez nyugati TV-t néz. Miután én a hetediken laktam, onnan már jól lehetett venni az adásokat, és akkor, mi, akik ott a szélen laktunk, a mi antennánkról átkötöttük nekik is. Mert nálunk, minket jelentgethettek volna, úgyse volt annak semmi értelme, velünk nem csinálhatnak semmit, de ıvelük igen. Tehát ha valamiben igénybe vehették az ilyen idézıjelben téve szolgáltatásainkat, azért akkor barátkoztak velünk.
Vendégszeretet? A szórakozóhelyeken, tök ismeretlenül is, nagyon kedvesek, aranyosak, közvetlenebbek tán, mint a magyarok egymás között is. Ilyen szinten azt mondom, normális, jó kapcsolatok voltak. De valamiért a gyári dolog... abból a kapcsolatból, a munkakapcsolatból nem adódtak ilyen privát kapcsolatok. Hogy miért, miért nem, azt...nyilván nem is nagyon forszíroztuk. Néha úgy furcsa volt nekem, csak akkor nyugodtam meg, amikor megértettem, hogy ez nem mondjuk kizárólag miellenünk van. Volt olyan, hogy megígérte nekem az egyik német, hogy megmutatja, merre van valamilyen kirándulóhely. Úgyis ment abba az irányba, és akkor mondtam, hogy ne üljünk buszra, elviszem én motorral. De még 4/6
elıtte neki dolga volt egy másik kollégával, és én megálltam a ház elıtt, ahol a másik német kolléga lakott. Gondoltam, hogy ez bemegy, beszélnek odabent, és majd jön. De a saját német kollégáját sem engedte be a lakásba. Csöngetett, az kijött, beszéltek valamit, az mondott neki valamit, és kint hagyta várni az ajtó elıtt. Becsukta az ajtót, bement, és akkor kihozta, ami kell neki. Nem vitte be a lakásba. Nálunk az természetes dolog, ha jön valaki hozzám, egy kollégám, szélesre tárom az ajtómat, hogy gyere be, ülj le.... nem, ez kint, becsukta az orra elıtt az ajtót, és kész.
Cigi Vagy másik ilyen dolog: a cigaretta. Nálunk az természetes dolog volt, hogy egy magyar elıveszi a cigarettásdobozt, rágyújt, és aki a közelében van, azt megkínálja. Tök mindegy, tök idegen helyen, akárhol is van, az az elsı, hogy még nem is magának veszi elıször, hanem kihúzza és megkínálja, aki ott van a közelében, és utána gyújt rá maga. A németek? Ha netán mégis elıfordult, hogy úgy gyújtott rá, hogy a másik is látta, az meg nem szólt, meg se kínálja, az egy sima dolog. De amikor a másik kéri, hogy jaj, nincsen már cigarettád, adjál már egy szálat, és akkor ad neki, akivel együtt dolgozik már öt éve vagy tíz éve, rögtön nyúl a zsebébe, és kifizeti neki a 10 Pfenniget! A cigarettáért, az egy szál cigarettáért, odaadja érte a 10 Pfenniget! Most akkor mit lehet attól elvárni, hogy még be is viszi a lakásába vagy valami ilyesmi. Miközben együtt dolgoznak már mióta.
Történet az almákkal Ó, az ilyen számtalanszor elıfordult az ablézommal (Ablöser: váltó munkatárs), azzal a Wernerrel, ilyen gyümölcshistória. Nagyon kevés gyümölcsöt lehetett ott kapni akkoriban. Ha netán rászántam magam, és sorba álltam, mert mindig kilométeres sorok álltak a gyümölcsösöknél, amikor jött magyar alma, vagy néha banán, vagy bármi, akármi volt, mindenért sorba álltak. És akkor valahogy megszerveztük, hogy valaki megvett egyszerre egy ládával. De nem is akarták adni, azt mondták, egy kilónál többet nem lehet. Akkor beálltunk harmincan így a sorba egymás után. Akkor veszekedtek ránk. Na mindegy, az a lényeg, hogy vettem egy kiló almát. Hát az micsoda, egy kiló alma? Öt darab, hat darab? És akkor bementem, én természetesen megettem kettıt, nekem elég volt, én otthagytam. Hát, mondom, „Egyél, Werner!”. „De hát...ó, majd hozok én is”, mondja. „Nem kell nekem hozni semmit, egyél”. És akkor ıvele volt ilyen kicsi lazulás, hogy ı is próbált ilyeneket viszonozni. De ez volt náluk a normális dolog, hogy ha valaki kér egy szál cigit, akkor kifizeti. A 10 Pfenniget odaadja érte, szóval abszurdum. De ilyen volt. Hogy én a munkatársaimmal elmentem volna ezeken kívül valahova... lehet, hogy én nem voltam velük elég pofátlan, hogy oda közéjük furakodjak... De ha nem éreztették velem, hogy hívnak, én nem mentem. Ez lehet, hogy az én hibám is volt, nem csak az övék. Vagy ha egyáltalán ezt hibának lehet nevezni. Éppen ezzel azt akarom kifejezni, hogy egymással szemben sem voltak eléggé közvetlenek.
5/6
Motorral bejárni az országot Az elsı idıkben még nem nagyon mentem szórakozni, nemcsak a nyelvi nehézségek miatt. Elvoltunk, tanultunk vagy tévét néztünk, azért a nyugati tévéadás az nekünk újdonság volt. Volt egy klubszoba, ott is összejártunk sakkozni vagy pingpongozni, rengeteg pingpong csatát rendeztünk az alagsorban. Tehát így egymás között elég sok idıt eltöltöttünk a munkaidı után, ritkábban jártunk ki az elsı idıkben. Aztán késıbb ez már oldódott, fıleg, amikor a második év tavaszán megvettem az MZ-et. Akkortól kezdve, tehát ’72 nyarától kezdve, amikor csak nem szakadt az esı vagy a hó, akkor ha szabadidım volt, akkor én állandóan motoron voltam. Csináltattam magamnak piros, mőbır ugyan, de piros motorosruhát, piros volt a motorom is, térdvédıvel, fehér sisakkal. Hol az egyik haverral, hol a másikkal, késıbb már néha egy-egy lánnyal is, bejártuk Szászországot, nyáron fölmentünk egészen a Keleti-tenger partjáig is. De az már hosszú út volt ahhoz, hogy így hétvégére elmenjünk.
Utazások Lengyelországba Amikor meg szabadságon voltunk, akkor meg, egy évben kétszer, akkor hazajöttem. A szabadságom javarészét azt itthon töltöttem. De volt olyan, hogy elmentünk egy hétre Lengyelországba. Hát az is egy kész élmény volt. Nagyon szerettük a lengyeleket, a lengyelek a magyarokat. Megálltam a német rendszámú motorral, meg az FDJ-os dzsekimmel egy kocsma elıtt. A dzseki praktikus volt: a belseje kigombolható, vastag szırme bélés volt benne, nyaka zárt patentos, állógalléros, tehát nem fújt bele a szél, tehát ilyen széldzsekinek is nagyon jó volt. És hát más ilyen praktikusat nem is lehetett venni, hát abban motoroztunk. Megálltunk Poznanban, ahol alig akartak kiszolgálni minket. Bementünk valami boltba kenyeret venni, és azt mondták: „nincs kenyér, nincs kenyér”, közben meg ott volt a kenyér. Mondták, hogy nincs Brot, nincs Brot. Aztán mondtam, hogy nézzél csak ki, látod azt a zászlót, ami ott lóg a motoron, volt olyan pici kis rövid zászló a csomagtartómra kitőzve. „Áh, magyarok vagytok?”, na, akkor már rögtön volt kenyér.
Szöveg: Fogarasi Ilona
6/6
