Robert Lefever A szenvedélybetegség koncepciója1 A betegség funkcionális zavarokat okoz. Az addikció miatt a benne szenvedő időnként visszatér az adott szerhez, az addiktív folyamathoz vagy kapcsolati formához annak ellenére, hogy ez funkcionális zavarokkal és számos negatív következménnyel jár. Az addikció gyökere a személyben, nem pedig az adott szerben keresendő. Vegyük például az alkoholt: -
Mindannyiunk számára adott az alkoholfogyasztás lehetősége.
-
Legális és elfogadott szernek minősül társadalmunkban.
-
A társas összejövetelek és ünnepségek alkohol nélkül egészen másnak tűnnének.
-
Néhány egyháznál az alkohol fogyasztása is a rítus része.
-
Vannak azonban, akik nem tudják felelősséggel használni: úgy tűnik, nem tudják, mikor elég belőle.
Ki az alkoholista? Bárki, aki képtelen bejósolni, mi történik, ha megiszik egy pohárral. Az alkoholista napokig, hetekig, hónapokig vagy akár évekig is megvan ital nélkül. Amint azonban elfogyasztja az első pohár italt, nem lehet megmondani, mikor fogja abbahagyni az ivást. Lehet, hogy megáll az első egy-két pohár után, de az is lehet, hogy a lerészegedésig folytatja. Tehát az alkoholizmust a következőképpen definiálhatjuk: az alkoholista képtelen arra, hogy bejósolja, mi fog vele történni az első pohár ital után.
Addiktív szer-e az alkohol? Igen, néhány ember számára.
1
A fordítás a következő kiadás alapján készült: Lefever, R. (1988): How to Combat Alcoholism and Addiction. The Promis Handbook on Alcoholism, Addiction and Recovery. Promis Books, London.
1
Valószínűleg addiktív a népesség mintegy 10%-ának, és nem az a többi 90%-nak. Ez az arány kultúránként eltérhet.
Minden nagyivó egyben alkoholista is? Nem feltétlenül, de sokan közülük azok. Akár alkoholisták azonban, akár nem, komoly orvosi és szociális problémákkal valamint
egyéb
következményekkel
kell
szembenézniük
állandó
kemény
ivásuk
következtében. Nem teszünk senkinek szívességet tehát, ha alkoholista helyett „csupán” nagyivónak tartjuk.
Honnan tudhatod, hogy alkoholista vagy-e? Lehet, hogy nem is tudhatod. Az alkohol az agy észlelési mechanizmusait befolyásolja. Az alkoholizmus az a betegség, ami azt sugallja, hogy nem vagy beteg. Vannak tanácsadók, akik azt javasolják, hogy a személy próbálkozzék a „kontrollált ivással” és akkor nevezze magát alkoholistának, ha ez nem megy. Ez a betegség későbbi fázisaiban sikerrel járhat, azonban a korai szakaszban egyes pácienseknél alaposan célt téveszthet. Segíthet, ha részt veszünk az Anonim Alkoholisták hat gyűlésén, hogy megítélhessük, mennyire hasonlít önmeghatározásunk azokéra, akik beismerik, hogy ebben a betegségben szenvednek.
Vannak-e olyan egyszerű kérdések, amelyek megválaszolásával eldönthető, hogy alkoholista-e valaki? Több száz hasonló kérdéssor létezik – újságok, magazinok, segítő szervezetek is közzétesznek effajta önellenőrző listákat, azonban ezek általában pontatlanok.
2
Az Anonim Alkoholisták (akik aztán igazán tudhatják) „Alkoholista vagy-e?” című tájékoztató kiadványukban azt állítják, hogy a következő kérdések közül bármelyik négyre adott igenlő válasz aggodalomra adhat okot. Tehát ahhoz, hogy eldöntsük a kérdést ("Alkoholista vagy-e?") a következő kérdéseket kell feltennünk magunknak, és amennyire csak lehet, őszintén válaszolni rájuk: 1. Boldogtalanná teszi-e az ivás a családi életedet? 2. Kevésbé törődsz-e azzal az ivás miatt, hogy családodnak jó körülményeket biztosíts? 3. Azért iszol, mert félénk vagy mások társaságában? 4. Veszélyezteti-e az ivás a jó híredet? 5. Iszol-e, hogy megszabadulj félelmeidtől, bajaidtól? 6. Iszol-e magadban? 7. Hiányoztál-e a munkából az ivás miatt? 8. Amióta iszol, már nem vagy olyan igyekvő? 9. Amióta iszol, kevésbé vagy hatékony? 10. Jelent-e az ivás kockázatot a munkádra, vállalkozásodra nézve? 11. Volt-e bűntudatod valaha amiatt, hogy ittál? 12. Vannak-e anyagi nehézségeid az ivás miatt? 13. Keresed-e az alantas környezetet, ha iszol? 14. A nap meghatározott szakában kívánod-e az italt? 15. Okoz-e az ivás alvási problémákat? 16. Kívánod-e az italt másnap reggel? 17. Iszol-e azért, hogy növeld az önbizalmad? 18. Volt-e már teljes emlékezet-kiesésed az ivás miatt? 19. Álltál-e már orvosi kezelés alatt az ivás miatt? 20. Voltál-e már kórházban vagy börtönben az ivás miatt? Nos, mennyi pontot gyűjtöttél? Volt-e négy vagy több igenlő válaszod? Ha igen, akkor komoly esély van arra, hogy súlyos gondjaid vannak, vagy lesznek az ivással. Miért állítjuk ezt? Csupáncsak azért, mert felépült alkoholisták tízezreitől megtanultunk egyes alapvető igazságokat a problémás ivás tüneteiről – és önmagunkról. A Michigan Alcohol Screening Test csupán négy kérdést tesz fel:
3
1. Próbálta-e valaha korlátozni saját alkoholfogyasztását? 2. Volt-e már bűntudata saját ivása miatt? 3. Volt-e már dühös saját ivása miatt? 4. Ivott-e már reggel? Azt állítják, a teszt segítségével az alkoholizmusban szenvedők 40%-át tudják azonosítani, amennyiben két vagy több kérdésre igenlő a válasz. Két további kérdést még hasznos lehet feltenni: 5. Mikor ivott utoljára? 6. Mikor ivott életében legelőször? Az alkoholizmusban szenvedők igen gyakran pontosan meg tudják mondani, mikor ittak utoljára, és jól emlékezhetnek arra is, mikor találkoztak először az alkohollal – mivel különleges élményt jelentett a számukra. Ez a vonás eléggé pontosan megkülönbözteti őket az átlagnépességen belül.
Honnan tudják mások, hogy alkoholista vagy-e? Valószínűleg nem tudják. Az alkoholizmus stigmája inkább szégyennek, mintsem olyan betegségnek tünteti fel a bajt, ami a benne szenvedő kontrollján kívül esik. Ez az oka (és persze az alkoholista saját tagadása is), hogy a barátok és a család vonakodik elismerni, mi a baj valódi természete. Az emberek gyakran hamis feltevések alapján tájékozódnak.
Milyen hamis feltevéseink vannak? Minden csavargó alkoholista, illetve minden alkoholista csavargó. Aki alkoholista, könnyen lerészegedik. Aki alkoholista, mindig iszik reggelente. Az alkoholista nem tudja abbahagyni az ivást egy napra, egy hétre, egy hónapra, egy évre vagy még többre. 4
Nem lehet alkoholista, aki családban él, van saját háza, kocsija, állása és pénze a bankban. Nem lehet valaki alkoholista csak akkor, ha előtte már nagyivóvá vált. Az lesz alkoholista, akinek nincs akaratereje, vagy morálisan gyenge – vagy mindkettő egyszerre.
Honnan tudja az orvos, hogy alkoholista-e valaki? Gyakran nem tudja. A túlzott alkoholfogyasztás orvosi következményei jól ismertek, de még az orvosok is vonakodnak kimondani valakiről, hogy alkoholista, mert ez sokkal inkább tűnik személyes sértésnek, mint igazolható klinikai diagnózisnak. Az orvosi egyetemeken sok mindent tanítanak a magas alkoholfogyasztás medikális és más következményeiről, de keveset vagy éppen semmit sem tanítanak magáról az alkoholizmusról, a szenvedélybetegségről. Az orvosok sem immúnisak ezzel a betegséggel szemben. Ez lehet az egyik oka, hogy vannak, akik alaptalanul nyugtatgatják páciensüket.
Ki segíthet diagnosztizálni az alkoholizmust? Egy másik alkoholista, aki felépült betegségéből. Ha elmondja saját ivásának és az ivás következményeinek történetét, ő, a felépülő alkoholbeteg képes lehet áttörni a betegségben szenvedő tagadásának védelmi vonalán. Így maga a még szenvedő beteg is – mivel személyesen azonosul a történet és hozzá fűződő érzelmek számos elemével – lassacskán képes lesz ráébredni saját alkoholizmusára. A hivatásos tanácsadók, orvosok és mások, akik rendszeresen foglalkoznak szenvedélybetegekkel és pácienseik révén jelentős mennyiségű tapasztalatra tettek szert a hosszú távú felépüléssel kapcsolatban, az Anonim Alkoholistákon keresztül. Bárki segíthet azzal, hogy világosan felsorolja, mit tekint az adott személynél az alkoholizmus következményeinek. Ha azonban valakit igen nagymértékben aggaszt és lefoglal egy másik személy alkoholfogyasztása és ennek következményei, lehet, hogy neki is problémái vannak, amelyeket ugyancsak fel kell tárni. 5
Mik az alkoholfogyasztás következményei Nagy-Britanniában? 1. „8-14 millió munkanap esik ki évente a túlzott ivás miatt.” (Alcohol Concern) 2. „Az alkohol-abúzus teljes éves költsége 1,9 milliárd font, beleértve azt a 748 millió fontot, amibe a betegség miatti hiányzások kerülnek.” (Alan Maynard professzor, Dept. of Health Economics, University of York) 3. Az alkohol-abúzus a következőkben is szerepet játszik: -
a tűz miatti halálesetek 52%-ában,
-
az öngyilkossági kísérletek 66%-ában,
-
súlyos fejsérülések férfiaknál: az esetek 62%-ában;
-
végzetes, fiatal áldozatokat követelő közúti balesetek 45%-ában,
-
közúti balesetek gyalogos sérülttel: az esetek 36%-ában;
-
a háztartási balesetek 33%-ában,
-
a fulladásos halálesetek 30%-ában,
-
nem közúti, de közterületen bekövetkező balesetek 30%-ában.
(Az összefoglaló az "Action on Alcohol Abuse" kutatásai alapján készült.)
Be kellene-e tiltani az alkoholt? Nem. A betiltás nem előzi meg az alkoholizmust, a történelem folyamán soha nem működött, mint módszer. Nem. A betiltás következményeképpen a büntetőjogi és szociális problémák megszaporodnának a rendelkezés kijátszására tett kísérletek eredményeképpen. Nem. Helytelen büntetni a viszonylag ártalmatlan társasági alkoholfogyasztást a népesség 90%-ánál, azért, hogy ellenőrzés alatt próbáljuk tartani mindazokat a problémákat, amelyeket a 10% alkoholista ivása okoz. Nem. Az a 10%, aki addikcióban szenved, mindig megtalálja a módját, hogy hozzáférjen az italhoz, vagy egyszerűen más hangulat-módosító szer után fog nyúlni.
6
Ez azt is jelenti, hogy mindig lesz alkoholizmus társadalmunkban? Igen, valószínűleg. Sőt, mivel az alkohol és más hangulatmódosító szerek kereszt-addiktívak egymással, mindig lesz drogfüggőség is.
Mi a keresztfüggőség? Bármely anyag, ami képes felébreszteni az elsődlegesen választott szer iránti sóvárgást, kereszt-addiktív az elsődleges szerre nézve. Általában minden szenvedélybetegnek van egy kedvenc „választott szere” ami után különösen sóvárog, bár néhányuknak lehet kettő vagy akár több is, amikre egyaránt erősen vágyik. A „másodlagos” szerek kereszt-addiktívak, mert hasonló, bár nem olyan erőteljes hatással vannak a személyre, mint az elsődlegesen választott szer. Az alkohol kereszt-addiktív lehet más hangulatmódosító szerekkel, mint amilyenek például a minor trankvillánsok, az antidepresszánsok, az altatók vagy más receptre kapható szerek, pl. a Pethidine, Morphia vagy egyéb fájdalomcsillapítók és antihisztaminok, illetve az illegális drogok: a cannabis, az amfetaminok, az LSD, a meszkalin, az Ecstasy, bizonyos gombafajták, és egyéb hallucinogének, a kokain, a heroin és az ópium. Ha az alkoholizmusban szenvedő ezek közül a kereszt-addiktív szerek közül kapja valamelyiket, hajlamos visszatérni az elsődleges választott szer, az alkohol használatához. Ezért különösen óvatosnak kell lenni, ha a fentiek közül valamelyiket alkoholbetegnél akarja alkalmazni az orvos. A mondottakból az is következik, hogyha egy szenvedélybeteg elsődleges szere a felsoroltak valamelyike, akkor hajlamos lesz rá, hogy keresztfüggőség alakuljon ki nála az alkoholtól. Például ha valaki heroinfüggő, akkor legjobb azt tanácsolni neki, hogy teljes mértékben tartózkodjék az alkoholfogyasztástól, mert a keresztaddikció veszélye nagy. Arra is figyelni kell, hogy bár egyes pszichiátriai betegségeket, például a depressziót vagy a mániás depressziót hajlamosak vagyunk jelentős mértékben túldiagnosztizálni, különösen alkoholisták esetében (akiknél ezek a vonások az elsődleges alkoholbetegségeknek tudhatóak be) néhány betegnél mind az addikció, mind pedig a pszichiátriai megbetegedés fennáll, ekkor pedig mindkettőt megfelelően kezelni kell. A valódi pszichiátriai megbetegedés a szenvedélybetegek körében egyébként nem nagyobb, mint az átlagpopuláción belül. 7
Honnan lehet felismerni a drogfüggőt? A drogabúzus viselkedéses következményei nagyjából azonosak az alkoholéval. Az olyan drogok, mint a cannabis, főként a rövid távú memória működésére hatnak, ezért a vizsgákon, teszteken nyújtott relatíve alacsony teljesítmény a droghasználat jellemző indikátora – azonban természetesen a viszonylagosan alacsony teljesítmény nem mindig tudható be feltétlenül a drogoknak. Megfigyelhető az elutasító magatartás a megbízhatóság követelményével szemben; az elhanyagolt külső, a törvény és más autoritások elutasítása, mindazon társas tevékenységek és kapcsolatok kerülése, amelyek nem függnek össze a droggal vagy az alkohollal. Azonban meg kell jegyeznünk, hogy ezek a folyamatok normál serdülőkre is jellemzőek lehetnek, és akár az itt felsorolt összes előfordulhat olyan személyeknél, akik nem használnak drogokat – bár ez azért valószínűtlen. Hangsúlyoznunk kell, hogy az alkalmi droghasználat egyszerűen tekinthető olyan „normál” viselkedésnek, ami megfelel a „normális” részegségnek, és nem feltétlenül a bűnözés, aljasság, vagy szenvedélybetegség jele. Mindamellett, ha valaki nem tartja tiszteletben a törvényt és a társadalom általános szokásait, akkor ez rendszerint az addikció jele. Másfelől viszont vannak olyan betegek – főleg a kokainisták – akik nagyon is megbecsült pozíciót töltenek be, tisztelik a törvényeket és ezért tévesen azt gondolják róluk, hogy nem lehetnek szenvedélybetegek. Nem sok értelme van specifikus testi jelek után kutakodni, mint amilyen például a heroinista „bólogatása”, a cannabist használók motivációs deficitje, a vadság, robbanékonyság az amfetaminnal vagy kokainnal visszaélők esetében, vagy a barbiturátokat illetve nyugtatószereket szedők lassultsága. Ugyanis az addiktív szereket általában kombináltan használják, és a használója egy időre valóságos szakértőjévé válik a drogok farmakológiai hatásmechanizmusának – az egyik drog hatását egy másikkal ellensúlyozza. Ráadásul ezeket a viselkedéses jegyeket könnyedén összekeverhetjük a normál serdülőkor jellemzőivel, illetve személyes, idioszinkráziás viselkedésjegyekkel, és fordítva: kifejezetten „normális” viselkedést tapasztalhatunk azoknál, akik súlyos szenvedélybetegek. Paradox módon a család néha jobban aggódik, amikor (addig nem felismerten) szenvedélybeteg tagja kétségbeesetten szabadulni próbál a drogoktól, mint amikor látszólag normálisan viselkedve folytatja a rendszeres szerhasználatot.
8
A felfedezett tabletták, injekciós tűk, ezüstfólia-darabkák, kicsi fehér tasakok, különleges pipák és egyéb felszerelési tárgyak, amelyek megjelenését a droghasználatnak tulajdonítjuk, inkább a kísérletezés, mint az addikció jelei. Ráadásul a az állandó kutakodás és aggodalmaskodás elviselhetetlen, tönkreteszi a család életét, és biztosan nem segít sem megelőzni, sem kezelni a szenvedélybetegséget. Ha rájövünk, hogy valaki igen sokat tud a drogok hatásmechanizmusáról, és szilárdan meg van győződve arról, hogy egy bizonyos drogfajta, vagy eljárás nem okoz függőséget, ez viszont erőteljesen az addikcióra utal. A népesség nagy része, még az egészségügyi dolgozókat is ideszámítva, ugyanis egyszerűen nem érdeklődik ennyire a drogok vagy a szenvedélybetegség kérdése iránt. A fentiek közül önmagában egyik tényező sem bizonyíték a szenvedélybetegség fennállására, viszont jogosan vált ki aggodalmat. Egy vagy több tényező ismétlődése arra utal, hogy szakemberhez kell fordulni a helyzet felmérése céljából.
Honnan tudhatja a munkaadó, hogy alkalmazottai között van-e szenvedélybeteg? Inkább a következményekre figyeljen, ne képezze ki magát diagnosztává. Vezessen
feljegyzéseket
a
személyzeti
aktákban
a
következő
események
előfordulásáról: 1. hiányzás és pontatlanság, 2. munkahelyi balesetek, 3. balesetek másutt (ha tudomást szerez róla), 4. közúti balesetek, 5. viták, rossz kapcsolat a kollégákkal, 6. válás, házassági problémák (ha tudomást szerez róla), 7. ittas vezetés, 8. egyéb problémák a hatóságokkal, 9. az előző munkáltató feljegyzései különféle problémákról, 10. az alkalmazott nem éri el a megfelelő szakmai színvonalat – néhány dologban perfekcionista, máskor kifejezetten nemtörődöm, 11. zavart a kapcsolat az üzletfelekkel, kliensekkel,
9
12. a kollégák, üzletfelek aggodalma a munkavállaló ivási szokásai vagy viselkedése miatt, 13. vissza-visszatérő apróbb betegségek, hangulati zavarok, amelyeket ismétlődő gyógyszeres kezelés követ, 14. gyenge általános egészségi állapot, 15. megmagyarázhatatlan anyagi gondok, 16. rossz teljesítmény; olyan munkahelyi kudarcok, amelyeket a képzettség és az előzetes tapasztalatok fényében nehéz megérteni, 17. a munkavállaló inkább az italhoz kapcsolódó tevékenységeket keresi, mint egyéb társas tevékenységeket, 18. koncentrációs zavarok, pontatlan emlékezet. Fontos leszögezni, hogy a fentiek bármelyikét bárkinél tapasztalhatjuk akkor is, ha nem szenvedélybeteg, sőt, az évek során a felsoroltak közül akár több is előfordulhat egyes személyeknél. Ugyanakkor hangsúlyozni szeretnénk, hogy a fenti elemek mintázatának állandó visszatérése sokkal pontosabb eszköz a szenvedélybetegség felderítésére, mint az alkoholszag, az alkalmankénti részegség, vagy droghasználat esetében a pupillák méretének szemrevételezése, egyéb jelek keresése. A droghasználat felderítésére szolgáló vizeletvizsgálat a felvétel alkalmával vagy a későbbiek során – mint a foglalkoztató részéről bevett gyakorlat – meglepően magas arányban hoz pozitív eredményeket. Ez azonban, mint a szenvedélybetegség indikátora mégsem olyan pontos, mint a személyi akták feljegyzései. Ezekkel a foglalkoztató amúgy is rendelkezik.
Nem az volna-e a legjobb, ha a foglalkoztató minden szenvedélybeteg alkalmazottjától megszabadulna? Nem. Először is minél pontosabban tudjuk diagnosztizálni, annál több embert kellene elbocsátani, ez pedig egyaránt káros erkölcsi szempontból és az üzleti kapcsolatokra nézve. A másik alternatíva: hogy csak a legegyértelműbb és legsúlyosabb esetekkel foglalkozunk, viszont azt vonná maga után, hogy minden egyes szenvedélybeteg, akit nem sorolunk ebbe a kategóriába, hatalmas károkat fog okozni mind önmagának, mind pedig a foglalkoztatónak. Hiszen elkerülhetetlenül ő is egyre „súlyosabb” esetté válik. Az az igazság, hogy az addikció kezdettől fogva súlyos betegség. 10
Nem. A felmerülő problémák, az elbocsátással járó költségek, az új munkaerő kiválasztása és képzése sokkal többe kerülnek, mint az intervenció és a kezelés. Nem. Minél korábban kerül sor intervencióra, annál kevesebb az okozott kár és a kezelés költségei. Nem. Minél jobban megértjük és elfogadjuk, hogy az addikciót a benne szenvedő nem képes kontrollálni, annál kevésbé elfogadható és védhető az az álláspont, hogy a beteget el kell bocsátani. Igen. Elérkezhet az az idő, amikor sem a foglalkoztatónak, sem a beteg alkalmazottnak nem az az érdeke, hogy a személyt megvédjék a szenvedélybetegség következményeivel való szembesüléstől. A „tagadó rendszer” az addikció része, azt sugallja a betegnek, hogy nem is beteg. A beteg tehát tagadni fogja, hogy problémái bármiféle kapcsolatban állnak az alkohollal vagy a droggal, vagy más szerekkel illetve viselkedésmóddal, és addig védekezik, próbálja megóvni munkahelyét, amíg ez marad az utolsó pont, amelyet feladhatna. Azonban éppen ez a feladás, a munkahely elveszítése lehet az a szükséges indíték, amely segít áttörni a tagadás rendszerét, és meggyőzni a beteget, hogy keressen hatékony segítséget.
Nem kellene-e legalizálni a cannabist? A cannabis veszélyes, függőséget kiváltó drog azok számára, akik szenvedélybetegek. A cannabist – amikor szívják – nagyon mélyen kell belélegezni ahhoz, hogy hangulatmódosító hatása érvényesüljön. Rendszerint dohánnyal keverik, ezért a cannabis szívásának veszélyeihez a dohányzás veszélyei is hozzáadódnak. A mély belélegzés miatt a szert folyamatosan használók komoly egészségkárosodásnak vannak kitéve. A cannabis használatának más, ettől független orvosi következményei is vannak, mint például a csökkenő motiváció, illetve az örökítő anyag (a sperma és a petesejtek) károsodása, ami születési rendellenességeket okozhat. A cannabis betiltása jelenleg nem hatékonyabb, mint az alkohol betiltása volt a múltban. Talán ha a cannabis legális droggá válna, a társadalom progresszív lépéseket tenne bármilyen hangulatmódosító szer használata ellen. Másfelől folyamatos tilalma – miközben széles körben használják – azt is sugallhatja egyeseknek, hogy más, sokkal veszélyesebb drogok is ártalmatlanok lehetnek. Ezekre a kérdésekre nehéz válaszolni. Azonban a legfontosabb azt felismerni, hogy az addikció nem a szer, hanem a személy sajátja. A tény, hogy egyesek úgy használják az 11
alkoholt, a cannabist, vagy akár még veszélyesebb drogokat, hogy nem szenvednek komoly károsodást illetve a függőség kockázata csekély marad, egyáltalán nem jelenti, hogy mások is képesek ugyanezeket a drogokat jelentős kockázat nélkül használni. Az egyik érv, amit a cannabis – vagy éppen a kokain illetve a heroin – legalizálása mellett szoktak felhozni, hogy ezek használata az egyén szabad választásán kell, hogy alapuljon. Azonban a szenvedélybeteg számára nem létezik szabad választás: a drogok és az alkoholfüggőség mindenképpen kárt okoz neki. Egy másik érv a cannabis égy egyéb drogok legalizálása mellett, hogy ebben az esetben a bűnözők nem húznának hasznot a drogkereskedelemből, és a szert használó személyeknek nem kellene bűncselekmény árán hozzájutni a pénzhez, amibe adagjuk kerül. Ez az érv figyelmen kívül hagyja az addikció egyik sajátosságát – aminthogy figyelmen kívül hagyják azok is, akik receptre kapható szerekkel akarják helyettesíteni az illegális drogokat – azt, hogy a beteg rendszerint beszedi a felírt szert és mellé az illegális kábítószert. Esetleg egyszerűen eladja az előbbit, hogy beszerezhesse kedvenc drogját. A szintetikus illegális drogok egyre erősebbekké váltak, képtelenség lezárni a vitát, hol kellene meghúzni a határt, hogy mit kellene vagy nem kellene legálisan felírhatóvá tenni. Mindenesetre a szenvedélybetegségben szenvedő számára az elsődleges cél a drogmentes élet, ez jelenti a valódi segítséget. Ebből a szempontból nézve egy bizonyos drog legális vagy illegális volta tulajdonképpen nem számít. A társadalom valószínűleg nem képes törvények segítségével megvédeni a szenvedélybeteget betegsége következményeitől, sem pedig önmagát a betegek tetteinek következményeitől, akkor sem, ha törvényileg szabályozzák minden függőséget kiváltó szer – így az alkohol – használatát. Az előrelépést nem a törvény, hanem a szenvedélybetegség természetének megértése jelenti.
Hogyan lehet mérsékelni az AIDS terjedését az intravénás droghasználók körében? Ha steril injekciós tűket osztogatunk, ezzel átmenetileg mérsékelhetjük az AIDS veszélyét, de ekkor semmit sem kezdtünk a szenvedélybetegség okozta ártalmakkal, pedig a halálozás kockázata itt az AIDS-től függetlenül is magas. Ráadásul ez a módszer akkor volna igazán hatékony, ha minden egyes beteg minden egyes használathoz steril tűt kaphatna, sőt emellett azok is, akik első alkalommal használnak intravénásan kábítószert. Ilyen mérvű előrelátó gondoskodás kivitelezhetetlennek tűnik. Még akár azzal is lehet érvelni, hogy az 12
ingyenes steril tű arra bátorítja a drogost, hogy nyugodtan próbálkozzék intravénás használattal. Ha szájon át szedhető helyettesítők adásával próbálkozunk – mint pl. a metadonnal – akkor inkább fenntartjuk, mintsem csökkentjük a szenvedélybetegség mértékét és a vele járó kockázatokat. Ezen túl, a metadonhoz hasonló helyettesítő szereknek más jelentős hátrányai is vannak: a szenvedélybeteg rendszerint a szájon át beszedett metadon mellé egyéb szereket is használ (akár intravénásan), amikor pedig végül le akar szokni, rájön, hogy sokkal nehezebb lemondani a metadonról, mint a heroinról. A Naltrexone olyan opiát-antagonista, ami elfedi az opiátok szedését követő örömérzést, és állítólag nem okoz függőséget. A szenvedélybeteg sóvárgását a szer után viszont nem csökkenti, így a betegnek két választása van: vagy elviseli ezt a sóvárgást a Naltrexone szedése mellett, vagy tovább használja megszokott szerét a Naltrexone nélkül. Hacsak a Narcotics Anonymous szervezete nem segít a felépülésben, a Naltrexone-nal mint javaslattal szem elől tévesztjük a szenvedélybetegség valódi lényegét. Egyetlen biztos módja az AIDS kockázata csökkentésének intravénás droghasználó esetében (és így másoknál is), ha a beteg az Anonim Testvériség2 Narcotics Anonymous csoportja segítségével a felépülés útjára lép – így egyre kevésbé fog sóvárogni az adott szer után. A legjobb, ha a figyelmet a szenvedő egyénre, a felépülésre való képességére irányítjuk, ismereteket pedig a szenvedélybetegségről és a felépülés folyamatáról adunk a kábítószerek fajtáinak és ártalmainak felsorolása helyett. Ez a leghatékonyabb hosszú távú segítség a veszélyeztetett személyek és a teljes társadalom számára is. A leghatékonyabb megelőzés az volna, ha sikerülne korán kiszűrni azokat a személyeket, akik az addikció bármely fajtájára veszélyeztetettek.
Mi a fiziológiás függés? Ha valaki ismételten magához vesz valamilyen hangulatmódosító szert, mint amilyen például az alkohol vagy a heroin, akkor ennek eredményeképpen a teste hozzászokik ahhoz, hogy az adott anyagot megkapja. Ha a személy azután hirtelen leáll ezzel a szerrel, ez akut megvonási tünetekkel járhat, mint például a delírium tremens az alkoholistáknál vagy a
2
Anonymous Fellowship: a tizenkét lépéses módszerrel dolgozó kölcsönös segítő csoportok szervezete
13
„hideg pulyka” ( cold turkey – ami olyan, mint egy súlyosabb influenza) a heroinistánál. Ezek a megvonási tünetek azt jelzik, hogy a test sóvárog a drog után, és fiziológiás függés alakult ki. A kokainfüggés nem mindig jelenti fiziológiás függés kialakulását is egyben, és a megvonás nem jár együtt jelentős testi tünetekkel. Ebből származik az a tévhit, hogy a kokain nem addiktív szer. Ugyanis használatának komoly pszichológiai következményei vannak: pszichózishoz vezethet, akut mentális instabilitással jár – tehát a hirtelen megvonás során súlyos pszichés hatásokkal kell számolnunk. Azt, hogy egy adott drog milyen mértékben vált ki függőséget egy adott személynél, nem abból tudjuk megítélni, hogy abba tudja-e hagyni, hanem hogy képes-e tartósan az adott szer (és más hasonló hangulatmódosító szerek) nélkül élni, anélkül, hogy sóvárogna utána. A fiziológiás függést nem azonosíthatjuk a szenvedélybetegséggel, amelyben a beteg még akarata ellenére is visszatér a droghoz. Gyakran hiszik, hogy a drogfüggőség az akarat gyengeségének következménye és bizonyítéka, vagy a személyiség fogyatékossága. Ez nem így van. Az alkoholisták és más szenvedélybetegek az Anonim Alkoholistáknál, a Narcotics Anonymousnál vagy más hasonló szervezetnél történő felépülésüket követően semmivel sem bizonyulnak gyengébb akaratúnak, mint az átlagpopuláció tagjai. Ha valamit megemlíthetünk ezzel kapcsolatban, akkor inkább arról van szó, hogy a szerhasználat folyamán nagyon erősen, bár hasztalanul igyekeznek csökkenteni az adagot vagy felhagyni a fogyasztással, hogy ismét kontrollálni tudják életüket. A fiziológiás függés akkor is kialakulhat, ha valamilyen krónikus fájdalom kezelése során a személy rendszeresen szed fájdalomcsillapítókat. Ugyanakkor sok drogfüggő összetéveszti a megvonási tüneteket az orvosi természetű problémák okozta fájdalommal. Például azt gondolják, hogy a hátfájást valami testi baj, nem pedig a drogfüggőség okozza.
Bejósolható-e, melyik a népességnek az a bizonyos 10%-a, aki szenvedélybeteggé válik? A szenvedélybetegség továbbadódik a családon belül, így arra következtethetnénk, hogy a nevelés és a társas környezet az addikció legfőbb oka. Ugyanakkor vizsgálatokat végeztek alkoholista szülők örökbefogadott gyermekeivel, akik nem alkoholista családban nevelkedtek. Ezek alapján úgy tűnik, hogy az öröklődés erőteljesebb tényező, mint a családi vagy társas környezet. 14
Az alkoholista fiából sokkal gyakrabban lesz alkoholista, mint a nem alkoholistáéból. Nőknél is igazolták az alkoholizmusra való hajlamot, ami az anya révén öröklődött. A kémiai függőségben szenvedőknél (a drogosoknál és az alkoholistáknál) lehetnek bizonyos eltérések az agy biokémiájában. Egy különleges aminosavat, a triptofánt tartalmazó vegyületeket a beteg agya nem teljesen úgy dolgoz fel, mint másoké. Régebben egy bizonyos anyagot, a tetra-isoquinolone-t gyanúsították azzal, hogy a szenvedélybetegség aktív „oka” lenne, de ma már nem egészen így tartják. A jelenleg érvényes elmélet szerint bizonyos személyeknél, akiknél genetikai hajlam is fennáll, az alkohol és más hangulatmódosító szerek hatására az agy szöveteiben progresszív változások következnek be, amelyek eltorzítják a biokémiai funkciókat és abnormális kémiai anyagokat hoznak létre, olyanokat, mint amilyen például a THIQ. Ezek váltják ki azután a kontrollvesztést és a függőséget. Tehát az addikció genetikailag determinált ugyan, de progresszív adaptációs zavarokhoz vezet: az előzetes ivás és drogfogyasztás károsító következményeihez való alkalmazkodáshoz. A triptofán-alapú szerekkel végzett kutatások folytatódnak, hogy tisztázni lehessen vannak-e ilyen kulcsingerek? Ha vannak, akkor a jövőben egy egyszerű vérminta-vizsgálat segítségével azonosítani lehetne a potenciális szenvedélybetegeket. Kutatásokat végeznek a szerotonin-elválasztással, és az ezt befolyásoló drogokkal kapcsolatban is. (A szerotonin testünk egyik „természetes” nyugtatója.) Azt remélik, hogy mindenféle függőség egy közös biokémiai diszfunkcióra lesz visszavezethető, és így azután korrigálható. Az addikció és a felépülés ilyen egyszerűsített fiziológiás koncepciója nyilván vonzó lehet a felszínen, de távol áll a kép teljességétől. A jövőben felmerülhet a kérdés, mit tegyünk azokkal a potenciális betegekkel, akiket ekképpen sikerül majd azonosítani, a válasz pedig ugyanaz, mint azoknál, akiket pl. az MMPI segítségével szűrnek ki; vagy az olyan családoknál, ahol bármilyen örökletes betegség fordul elő: speciális neveléssel, képzéssel fokozni kell a védelmet. A potenciális betegek számára adható gyakorlati tanácsok a következők lehetnének: 1. óvakodjanak az intoxikációtól, vagy bármilyen hangulatmódosító szer, illetve viselkedés által kiváltott „utazástól” („high”); 2. legyenek
tudatában
számos
szer
kereszt-addiktív
voltának,
ideértve
a
hangulatmódosító, receptre kapható gyógyszereket, a cukrot, a finomított lisztet, a koffeint, és a nikotint; 3. legyenek tudatában egyes viselkedésmódok, kapcsolati formák potenciálisan addiktív természetének. 15
Tudjuk, hogy ezeket az ajánlásokat nehéz lehet elfogadni, de az addikció pusztítása olyan súlyossá válhat, hogy ésszerű a veszélyeztetett személyeknek azt a tanácsot adni: tegyenek meg mindent, amit csak tudnak, hogy elkerüljék a rejtetten jelenlévő veszély kiteljesítését. A jelenlegi iskolai nevelési-drogmegelőző programokban nem hangsúlyozzák kellőképpen az alkohol és a receptre kapható szerek jelentette kockázatot, és a programok következő téves feltevéseken alapulnak: a) a drogfüggőség egyszerűen az ismétlődő szerhasználat következménye, nem pedig bizonyos személyek veszélyeztetettségéből fakad; b) azok, akik veszélyeztetettek, egyszerűen el fogják hinni, amit a filmeken látnak vagy a tanáraiktól hallanak, és eszerint változtatnak viselkedésükön. Ezzel szemben tény, hogy saját tapasztalataik alapján tudják: sok kortársuk szed alkalmanként drogokat és mégsem válik függővé. Ezért egyszerűen azt gondolják, náluk sem nagyobb a függőség kockázata. Annyit azért el lehet mondani, hogy ezek az oktatóprogramok csökkentik az alkalmankénti kísérletek számát azoknál, akik nem szenvedélybetegek. (Ezek a szerrel való kísérletezések önmagukban véve is károsak.) Azoknál azonban, akik hajlamosak a függőségre, a szenvedélybetegség előhívása már rendszerint megtörtént – a társadalmilag elfogadott és legális alkohol révén. Fordította: B. Erdős Márta
16
