„Világteremtõ” – úgy tûnik, lassan ezt is belevehetem az önéletrajzomba. Persze ez nem újdonság azoknak, akik az úgynevezett „zsáner-fikció” (sci-fi, fantasy, horror, képregény, a játékpiac java stb.) területén dolgoznak. Alapjában véve egy kitalált világ megalkotását jelenti, egy olyan miliõét, mely hátteret ad az ember történeteinek. Van, amit egyetlen alkotó kreált (Középfölde, Arrakis, Gormenghast), és akadnak olyanok is, melyek színes kollázsát sokak munkája hozta létre (a Doktor Who sorozat, vagy épp a Marvel képregény-univerzum). Én magam is számos alkalommal éltem a lehetõséggel, gyakran anélkül, hogy tudatosan megszerkesztett folyamatról lett volna szó. Az ember hátteret hoz létre, színpadi díszletet, melyben elhelyezheti a szereplõit és az eseményeket. Így esett ez a 2000AD sorozat Downlode városával, és ez történt minden alkalommal, amikor egy Star Trek vagy Marvel Szuperhõsök történethez találtam ki egy új planétát. Egy-egy olyan helyet, melyek nem csupán színes díszletek, de logikusak is, így nem hullnak szét az önellentmondástól. Amikor – ha emlékeim nem csalnak, úgy 1996 táján – elõször felkértek, hogy írjak a Warhammer 40k univerzumban játszódó történetet, egy jól kidolgozott háttérvilág állt a rendelkezésemre. Mint oly’ sok népszerû és régóta fungáló kreatív szellemi termék, a Warhammer 40 000 univerzum is megosztott világ, azaz sokak közös gyermeke. 9
Ugyanakkor egy hatalmas világegyetemrõl volt szó, ahol azért még szép számmal akadtak fehér foltok. Olyanok, ahol az ember kedvére megteremtheti a maga mikro-univerzumát. Nem hiszem, hogy ez kritikának tûnne, sõt! Egy ilyen hatalmas egész részének lenni, valami újat kitalálni, s azzal gazdagítani, remek kaland volt. Bárki, aki játszott a játékkal, vagy felépítette benne a saját ólomfigura-seregét, s ezzel részt vett a W40k mítosz színesítésében, tudja, hogy ez milyen érzés. Most, harminc a Black Library által publikált regényen túl szeretném úgy gondolni, hogy két területen is hozzájárultam a világépítõ-munkálatokhoz (talán nem most kellene fényeznem magam, de hé, nálam a mikrofon!) Az egyik ilyen a W40k frontvonalak mögötti mindennapjainak megteremtése volt. Az Eisenhorn-trilógiában és több más írásomban is olyan eseményeket mutattam be, melyek távol estek az univerzumot emésztõ örök háborútól. Számos olyan szóval, kifejezéssel és ötlettel álltam elõ, amik idõvel bekerültek a zsáner szókincsébe (Prométeum? Valaki?), s más írók, játékosok és játéktervezõk is elkezdték használni õket. Ettõl az ember valóban úgy érzi, hogy valami újat hozott létre. A másik egy régió, amit én találtam ki. A Sabbat Világok. Az egyik legelsõ novella, amit a Black Library gondozásában megjelenõ Inferno! magazinnak írtam, egy csapat birodalmi gárdistáról, a Tanithi Elsõ és Egyetlen katonáiról szólt. A parancsnokukkal, Ibram Gaunttal ezeddig tizenhárom regényben tûntek föl, s mára jókora rajongótáborral rendelkeznek, ami – ha szabad így fogalmaznom – a legnagyobb eredmény, amit egy kreatív író létrehozhat. Fogalmam sem volt róla, milyen messze visznek majd a Gaunt Szellemei történetek, amikor papírra vetettem azt az elsõ novellát, de azt már akkor tudtam, hogy minden jól megírt történetnek szüksége van háttérre. 10
A Szellemeket egy bizonyos hadjáratban akartam elhelyezni, amit más eddig még nem használt föl, így nekiálltam neveket generálni az univerzum azon szegletéhez, amiben harcoltak. Sabbat Világoknak neveztem el, bár az igazat megvallva, nem tudom, honnan jött a név. (Ugyanígy vagyok a legtöbb, általam kreált névvel, kivéve a tanithiakét, amik szándékoltan kelta jellegûek). A Sabbat Világok név elég hangulatosnak és egzotikusnak tûnt, gyorsan összeállítottam hát egy eseményvázlatot, hogy tudjam, mi az, ami már megtörtént, s amire múltként hivatkozhatok majd az írásokban. Ez egy kis mélységet és távlatot adott az eseményeknek. Aztán, a történet alakulásával párhuzamosan a háttér is formálódni kezdett, s a csontokon lassacskán a hús is megjelent. Mire a Becsület Õre elkészült, már elég jó elképzelése lehetett az olvasóknak arról, miféle hely is az univerzumnak ez a zuga, s miért olyan fontos a Birodalomnak. Ezek az elemek egyre fontosabbá váltak, s nagy örömömre szolgál, hogy azok a korai, lapszélre firkantott jegyzetek idõvel mennyire fontossá nõtték ki magukat. A regényfolyam logikailag több egységre bomlik – az elsõ három regény az elsõ ilyen egység, aminek Az Alapítás nevet adtam. A következõ négy címe A Szent, a rákövetkezõ négy Az Elveszettek. A legutóbbi ciklus címe A Diadal, bár ennek a kötetnek az összeállításakor még csak az elsõ regény, a Vértestvérek van készen belõle. Az a rövid, 1996-os novella idõközben monumentális sagává nõtte ki magát, részben az én erõfeszítéseimnek, részben az alkotás spontán, kreatív folyamatának köszönhetõen. A Sabbat Világok folyamatosan bõvültek, színesedtek, s egy idõ után már térképen kellett számon tartani, mi hol található. Aztán összeállítottunk hozzá egy kronológiát, ami könyv formában is megjelent (ma már olyan ritka, mint a fehér holló). Soha nem gondoltam volna, hogy az univerzum e szeglete (amit a BL szerkesztõi pofátlanul Daniverzumnak neveztek el) ilyen nagyra nõ. De, mint már említettem, tucatnál is 11
több Gaunt Szellemei regény játszódik itt, aztán ott van a légiharc köré felépített regényem, a Kétfejû Sas, és a titánokról szóló Titanicus, amik szintén a fent említett hadjárat során játszódnak. Ami így együtt úgy másfél millió szónyi kaland a Sabbat Világokban. Úgy gondolom, egy fantáziavilág igazi próbája mindig az, milyen jól állja meg a helyét akkor, amikor vendégírók is alkotnak benne. Aztán 2009 végén, épp, amikor nekiálltam a Vértestvérek folytatásán dolgozni, epilepsziát diagnosztizáltak nálam. Rémisztõ idõszak volt, mert, míg lassacskán kiderült, hogy mivel is állok szemben, végig attól tartottam, hogy a rohamok valami más… valami végzetes elõjelei. Amikor kiderült, hogy „csak” epilepszia (soha nem hittem volna, hogy ilyet mondok), nagy kõ esett le a szívemrõl. Azóta sikerült összeszednem magam, megtanultam, hogyan éljek együtt a betegséggel, mi az, amit szabad, és mi az, amit nem. Az embernek például jut ideje számot vetnie a saját életével. Én a sajátomat új alapokra helyeztem, és ezt próbálom is nagyon komolyan venni. Idõközben azonban, míg én kórházról kórházra jártam, jó néhány határidõrõl lecsúsztam. A következõ Gaunt Szellemei regény, a Megváltás megjelenése is emiatt tolódott. Egyszerûen nem állt módomban idõben befejezni. A BL egyik szerkesztõje, Christian Dunn azonban megkért, hogy addig is segítsek összeállítani egy novelláskötetet a Sabbat Világok rajongóinak. Íme az eredmény. A Black Library néhány más – általam nagyra becsült – írójával együtt alkottuk meg ezt a történetcsokrot, amiben számos általam kitalált név, helyszín és esemény is visszaköszön. Végezetül én magam is írtam hozzá egy vadonatúj Gaunt Szellemei kisregényt. Lenyûgözõ volt olvasni ezeket a történeteket, és látni azt a rengeteg ötletet és energiát, amivel ezek az írók hozzájárultak a világteremtés procedúrájához, s legalább ennyire szó12
rakoztató volt rövid fülszövegek formájában kommentálni õket. Csatlakozz hát hozzánk, nyájas olvasó, a Sabbat Világokba tartó utunkon! És nem árt, ha puskát is hozol. Még szükség lehet rá. Dan Abnett Maidstone, 2010
13
14
AJÁNLÓ Grahamet nem kell bemutatnom a Black Library olvasóinak. Az Ultramarin-sorozat, és a Hórusz Lázadás New York Times bestseller listájára is felkerült Ezer Ifjú kötetének szerzõjeként õ a W40k világegyetemében a wagneri pompa és nagyság, s õ az az író, akire egyszerûen csak úgy utalok a blog bejegyzéseimben, hogy elképesztõ. Amikor a Hórusz- sorozaton dolgoztunk, igazán szórakoztató munkakapcsolat alakult ki kettõnk közt, amit õ úgy jellemzett, hogy én feladom neki a labdát, amit õ egy elegáns mozdulattal lecsap. Így volt ez a Hórusz Ébredése és a Hamis Istenek, valamint a parazita páros, az Ezer Ifjú és a Prospero Lángjai esetében is. Ami ezt az írását illeti, kiindulópontnak egy korábbi regényemet, a Kétfejû Sast vette, aminek a légiharc alkotta a gerincét. Nem szégyellem bevallani, hogy egy amolyan Angliai Csatára hajazó W40k történetet szerettem volna írni, s nagy örömömre szolgál, hogy sokaknak tetszett. (Köztük néhány ex-Luftwaffe pilótának, akik meghívtak, hogy látogassak meg egy németországi légitámaszpontot. Egyszer erre is csak sort kellene keríteni!) Annyira sikeres, hogy egy ideje már a történet elõzményének megírásán töröm a fejem. Már a címét is tudom (Az Elfogók Városa), ahogy a fõ cselekményváz is készen van. Egyszerûen csak még nem bírtam komolyabban foglalkozni vele. 15
Amikor Graham azt mondta, hogy szeretne olyasmit írni, amiben a Kétfejû Sasból megismert szereplõk is feltûnnek, rögtön rábólintottam. Hiszem, hogy azok, akik azt az írásomat szerették, örömmel fogadják Graham novelláját is. A Kétfejû Sas alapjában véve a Phantine-i Légierõ pilótáit mutatta be, akik a Sabbat Világok egyikét, az Enothist védelmezték, de itt találkozhatunk elõször a vadászpilóták exkluzív, csupa nagymenõ ászokból álló belsõ körével, az Apostolokkal is. Larice Asche, aki korábban a Phantine-i Légierõ kötelékében repült, végül bekerült ebbe a kiváltságos társaságba. A kérdés csak az, vajon meddig marad bent? És mennyi dicsõségre számíthat, amikor a státusz és a kiváltság együtt jár a majdnem biztos halállal? Dan Abnett
16
APOSTOLI HITVALLÁS A Mennykõ elefántcsont tõrként hasította az égboltot, sugárhajtómûveivel karistolva össze a felhõk alatt húzódó, fagyos légóceánt. Apostol Hetes manõverét követve Asche kilencven fokkal bedöntötte a gépét, majd kis dõlésszögû fordulóba kezdett. Nem kapkodott. Miután három hónapot töltöttek a Munitorium szállítóhajóján, nem is lett volna bölcs dolog rögtön az elsõ repülõúton a maximumot várnia a vadászgépétõl. Az embernek hagynia kell, hogy a gép egy kicsit kinyújtóztassa a szárnyait, és szokja, hogy megint fönt van. A pilótafülke ablakán keresztül figyelte a Hetes könnyed mozgását – a krémszínû Mennykõ úgy szárnyalt az égen, mint egy napfényben fürdõ angyal. Dario Quint repült vele, úgy, mintha maga a repülés semmiféle erõfeszítésbe nem került volna. Larice persze tudta, hogy ez nem igaz. Quint több ezer óra repülés és több száz bevetés alatt csiszolta ilyenné a képességeit. – Maradj alakzatban, Ötös! – sistergett föl a rádió. – A Törõk felõl erõs, hideg légáramlat közeledik, ha kell, kompenzáld a jelenlegi vektorod! – Értettem, Hetes! 17
Ez volt a leghosszabb mondat, amit Quinttõl hallott, mióta Seekan beszervezte õt az Apostolok közé. A Rosencranz fedélzetén, útban Amedeo felé, már nem egyszer próbált beszédbe elegyedni a férfival, de az mindig kitért elõle. Nem úgy, hogy az különösebben sértõ lett volna. Cseppet sem volt durva, csak… úgy tûnt, azért nem próbál ismerkedni, mert nem tudja, hogyan kell. Quint figyelmeztetése ellenére kilencezer méteren is nyugodtnak tûnt az égbolt, s nem jelentett gondot mellette maradni. Larice folyamatosan a radart s az ablakon keresztül a környezetét fürkészte, árulkodó, fémes csillogást keresve, ami ellenséges vadászok jelenlétére utalhat. Semmi. Az ég tiszta volt, amitõl egy kicsit csalódottnak érezte magát. Ma reggel már részt vettek egy ütközetben – néhány Sanyargatóra csaptak le, amik Coriana bombázásából tértek vissza, de az a csörte túl rövid és túl könnyû volt, semhogy érdekesnek tekinthette volna. A masszív gépek már ledobták a bombáikat, de ez nem különösebben volt fontos. Ha többé nem térhetnek vissza a bázisukra újabb szállítmányért, nem is bombázhatják a Jég városait. Cordiale azt szokta volt mondogatni, hogy az efféle bemelegítõ úton harcba vinni a madárkát, balszerencsét jelent. Az õ szerencséje azonban kifújt a Zophon-tenger fölött, úgyhogy a véleménye már nem volt mérvadó. A Mennykõ csodálatos harcigép volt, olyan, akár egy pompás szablya, aminek, ha elõhúzták a hüvelyébõl, vért kellett ízlelnie. A Sanyargatók a Törõk völgyei és vízmosásai közt menekültek, remélve, hogy a hegyek leárnyékolják a birodalmi vadászok radarjait, s megúszhatják. Nem volt ilyen szerencséjük. Apostol Hetes megtalálta õket, bár a nõnek fogalma sem volt, hogyan. Az ellenséges gépek olyan alacsonyan repültek, hogy szinte láthatatlanok voltak, de Quint mégis rájuk bukkant. 18
Seekan egyszer azt mondta, hogy Quint az ászok ásza, s olyanok az érzékei, amit egy denevér is megirigyelhetne. Ezek után már Larice is elhitte. A bombázókat három Pokol-karom vadász kísérte, ami a legtöbb pilótát elriasztotta volna, de nem az Apostolokat. Keletrõl csaptak le a vadászokra, s Larice egy pillanatra elbizonytalanodott, ahogy felmérte a Karmok vakmerõ repülési mintázatát. Aztán Quint kettõt is elkapott, még mielõtt azok egyáltalán felmérhették volna, honnan jön a támadás. Szétzilálta az alakzatukat, apró darabokra robbantotta õket, s az utolsót meghagyta Larice-nek. A denevérforma vadászgép a magasba szökkent, de a nõ kalkulált ezzel, s ahogy utánafordította a Mennykövet, a hüvelykujja a botkormány elsütõbillentyûjére tapadt. A szög tökéletes volt, s a denevérbõl egy szemvillanás alatt lángoló roncsot csinált. Bedöntötte a gépét, és a bombázók nyomába eredt. Quint idõközben végzett is az elsõvel, s már a második nyomában járt. Lélegzetelállító volt, ahogy a lövegtornyok géppuskasorozatai közt táncolt. Larice a harmadik bombázót vette célba, s teljes hosszában megszórta a lézerágyúiból. A Sanyargató megbillent, majd a kanyon oldalfalának csapódott, és darabokra szakadt. Ahogy a nõ felhúzta a gépét, több g-s nyomás nehezedett a mellkasára, s a világ egy pillanatra kifakult. Aztán sikerült egyenesbe hoznia a Mennykövet, s õ is rátapadt az utolsó ellenséges bombázóra. A Sanyargató még mélyebbre ereszkedett, s próbált gyorsítani, aminek persze nem sok értelme volt. Gyorsaság terén nem versenyezhetett egy vadászgéppel. Ahogy beúszott a célkeresztbe, Larice hajszálnyit megemelte a gépe orrát, s a géppuskájával és a lézerágyúival egyszerre zúdított össztüzet a bombázóra. A pilótafülke üveg- és fémmasszává égett össze, s a lángoló, füstöt okádó gép a szurdok falába robbant. A havas sziklákon csupán egy koromfolt maradt belõle. 19
Hamarosan már ismét a magasban jártak, s úgy repültek, mintha néhány perccel korábban nem is egy halálos összecsapásban vettek volna részt. Ketten hat ellenféllel végeztek, ami nem is rossz napi kvóta. De könnyû csörte volt, túl könnyû. A denevérek nem is vették észre õket, csak akkor, amikor már túl késõ volt. A hó és a jég csillogása miatt nagyon nehéz volt kiszúrni a közeledõ vadászokat, s ez – ami most nekik segített – máskor épp ellenük dolgozott. A bal oldali szárnyvégen túl hatalmas gleccserek kéklettek, ott, ahol a tenger a partot ostromolta. Jobbra a Törõk fagymarta sziklaagyarai emelkedtek, amik újra és újra megtörték az északi sarkkörrõl érkezõ viharok õrjöngõ rohamait. Ezek nélkül a hegyek nélkül a déli városokban ugyan senki nem élhetne. Bár, ha az Ellenségen múlik, nem is fog. A Káosz ármádiái nyugat felõl támadtak, gyalogos alakulatok, harckocsik, s az utóbbi hetekben bombázók, amik – ha hinni lehetett a felderítésnek – a fagyos északi pusztaságokból érkeztek. Bár mindenki lehetetlennek gondolta, de makacsul tartotta magát a pletyka, hogy az Ellenség egy támaszpontot hozott létre az északi sarkkör fagyos vizein, s onnan indítja útjára a vadászait. Az enothisi háborúban szerzett tapasztalatai azt mondatták Larice-szel, hogy amit a hadvezetés lehetetlennek tart, az a valóságban sajnos gyakran nagyon is lehetséges. – Tartsd az alakzatot, Ötös! – szólt rá Quint. – Sodródsz! Ahogy a nõ szeme a mûszerfalra siklott, látta, hogy Hetesnek igaza van. Valóban eltért az eddigi pozíciójától. Egy méterrel. Elõször nagy kedve lett volna valami csípõs megjegyzéssel visszavágni – amikor az ember ilyen könnyû formációban repül, egy méter gyakorlatilag semmi –, de aztán mégsem tette. Most már õ is Apostol volt, és nekik ez a méter is számított. A többi pilóta lehet laza és gondatlan, de a 101-es Apostolok a Légierõ legjobbjai voltak, nem lezser fenegyerekek. 20
– Elnézést, Hetes! Quint nem válaszolt, amin a nõ már meg sem lepõdött.
Északnak fordultak, a jeges óceán irányába. Larice most már nagyon ügyelt, hogy pontosan szinkronban repüljön a férfival. – Hová tartunk, Hetes? – A repülésirányítók szóltak, hogy a közelben egy összecsapás folyik. A 235-ösök Indigó szakaszának kellene egy kis segítség. – Hol? – Ötven kilométer, északkeleti irány. – Radar? – Tehetünk vele egy próbát. A hegyek azonban még mindig túl közel voltak, és leárnyékolták a jelet. Felszállás elõtt a Rosencranz gép látnokai ugyan megáldották a radarjaikat is, de úgy tûnt, a hosszú pihenés ezeknek sem tett jót. Larice elmorzsolt egy szitkot a fogai közt, majd följebb emelkedett, amitõl egy kicsit tisztább képet kapott. Bár, amit látott, nem adott okot örömre. Négy birodalmi vadász viaskodott kilenc ellenséges géppel. – Megvannak? – Igen – mondta Larice. – Kilenc denevér. Biztos vagy benne, hogy elbánunk ennyivel? – Ketten vagyunk és az Apostolok – mondta Quint. – Nekik kellene feltenni ezt a kérdést. – Ott a pont. – Utánégetõt! Mehet! Larice felpattintotta az utánégetõ kapcsolóját rejtõ dobozkát, s megfeszítette az izmait. Tapasztalatból tudta, milyen erõvel képes a Mennykõ az ülésbe préselni a pilótát, ha egyszer úgy istenigazából nekilódul. Elõretolta a botkormányt, aztán… 21
Felhördült a gép, feldübörögtek a hajtómûvek, s a gyorsulás olyan erõvel nehezedett rá, hogy úgy érezte, szétszakad. A felhõk elmosódott csíkoknak tûntek, s a sebesség szó szerint megrészegítette. A vér a perifériákba tolult, bizsergett minden ujja, a füle, az orra, a feje azonban könnyû volt, szinte kótyagos. A botkormány volt az egyetlen, amire figyelt. Hogy el ne térjen a kijelölt útiránytól, s nehogy túlrepüljön a célon. A gép elégedetten dorombolt, s félelmetes sebességgel repítette elõre. – Ellenséges vadászok, ezerkétszáz méterre – halotta Quint hangját a rádióban, aki még ebben a mámorító pillanatban is higgadtnak tûnt. – Utánégetõt kikapcsolni! Visszatérünk hangsebesség alá. Ahogy az utánégetõk elhallgattak, a világ azonnal lelassult. A vér fájdalmasan száguldott végig Larice testén, s minden tagja tiltakozott a hirtelen nyomásváltozás ellen. A radar és a szenzorok azonnal tucatnyi módon hívták föl a figyelmét arra, hogy odakint légi ütközet dúl. A négy birodalmi vadász minden ügyességét bevetve táncolt el a denevérek fegyverei elõl, de látszott, hogy ez a halálos légibalett nem tart már soká. – Pokol-pengék! – morogta Larice, ahogy felismerte az ellenséges vadászokat. Ez már izgalmasabbnak ígérkezett! Gyors, kiválóan manõverezõ vadászok voltak, amik akár a Mennykövekkel is felvették a versenyt. – Apostol õrjárat! – sistergett föl rádiójában a repülésirányító hangja. – Kilenc ellenséges vadász az önök pozíciójától északra! A sebességük és a repülési mintázatuk alapján… – Pokol-pengék, igen, tudjuk! – csattant föl Larice izgatottan. – Egy kicsit lemaradtatok, fiúk! A 235-ösök négy gépével együtt is kétszeres túlerõvel kellett szembenézniük, de Quintnek igaza volt. Az Apostolok voltak a Légierõ legjobb pilótái. 22
Larice most már az ászokkal repült a sereg legremekebb gépein, s nem volt oka szégyenkezni. Az õ vadászának orrát is egyre több apró rovátka díszítette, jelezve, hogy igencsak kivette részét az Ellenség megritkításából. Gyorsan ellenõrizte a fegyverek állapotát és az üzemanyagszintet. A légibalett félelmetes sebességgel zabálta a naftát, de még bõven akadt a tankban, úgyhogy nem volt miért aggódnia. Közel ezer kilométeres óránkénti sebességgel csaptak le a denevérekre, amik abban a pillanatban, hogy lõtávolon belül értek, tüzet nyitottak rájuk. Karcsú gépek voltak, áramvonalasak, mint egy cápa, s a zöld, terepmintás birodalmi gépek úgy bukdácsoltak közöttük, akár a sebesült halak, amik minden ügyességüket latba kell vessék, hogy elkerüljék a rájuk zúduló lézersugarakat. Egy az egy elleni küzdelemben talán mûködött volna, de ekkora túlerõvel szemben nem sokáig. Az egyik Mennydörgõ épp abban a pillanatban robbant föl, ahogy Larice és Quint bekapcsolódtak a harcba. – Indigó szakasz, itt Apostol Hetes! Ez volt az elsõ és egyetlen figyelmeztetés a részérõl, hogy ne álljanak az útjába. Magasról indítottak, s a nõ azonnal rátapadt arra a Pengére, amelyik alig néhány másodperccel korábban elintézte a birodalmi vadászt. Az ellenséges pilóta olyan magabiztosan repült gyõzelme és ereje teljes tudatában, hogy csak késõn kapott észbe. De ekkor már hiába próbálkozott szûk fordulókkal, hogy lerázza a Mennykövet. Larice elsõ sorozata a hajtómûveit kapta el, s a denevér lángoló törmelékfelhõvé esett szét. Bedöntötte a gépét, s elszáguldott a kilõtt vadász kísérõje mellett, akit Quint üldözött. Egy szárny majdnem az ablakát súrolta, s a nõ az utolsó pillanatban rántotta jobbra a botkormányt. Megpörgette a gépet, gyorsított, majd felhúzta. Az üldözõje elsuhant alatta, s a következõ pillanatban már Larice száguldott az õ nyomában. 23
– Túl könnyû! – morogta a légzõmaszkba a nõ, majd két hosszú sorozattal szórta meg a vörös Karmot. Az ellenséges vadász úgy rázkódott, mintha jókora pörölyök sújtottak volna le rá, aztán belobbant az üzemanyagtartálya, és azonnal felrobbant. – Ötös! Kitérni! Kitérni! Larice azonnal feljebb emelkedett, s a nyomában repülõ Penge lézersugarai alatta suhantak el. Úgy látszik, az Ellenség is kezdte felismerni, kik is jelentenek rájuk nézve nagyobb veszélyt. Az üldözõje jó volt, sõt, egyenesen kiváló. Az összes csavar és pörgés ellenére úgy tapadt rá, mint egy kullancs, s a lövései mind kevesebbel tévesztették el a célt. Larice kicsit megemelte a gépe orrát, fordulóba kezdett, s hirtelen bekapcsolta a fékezõrakétákat. Szörnyû erõ préselte az ülésbe, s a lélegzete is elakadt. A terve azonban bevált – a Penge a bal szárnya alatt repült el. A nõ balra döntötte a Mennykövet, majd egy sorozattal szabályosan lefûrészelte a Penge egyik szárnyát. A vadászgép megbillent, és sûrû, fekete füstcsíkot húzva maga után, zuhanni kezdett. Öt öt ellen. Az esélyek pillanatok alatt kiegyenlítõdtek. Aztán kiderült, hogy idõközben két újabb birodalmi vadász veszett oda. Quint viszont egy szemvillanás alatt egyenlített, ahogy a rakétáival felrobbantott két denevért. Larice ejtõernyõket és katapultszékeket keresett a tekintetével, de csak üres óceánt látott maga alatt. Nem, mintha a jéghideg vízben bárkinek is több esélye lett volna az életben maradásra, mint az öldöklõ légiharcban. Egyszer már õ is csobbant, és ez olyasmi volt, amit soha nem akart megismételni. Lézersugár találta el a gépét. Azonnal süllyedni kezdett, úgyhogy megpörgette a Mennykövet, s megpróbált a fölötte elkanyarodó Pengére lõni. A szög azonban csapnivaló volt, s a lövései a denevér alatt cikáztak el. Feljebb emelkedett, majd újra tüzelt. Az orrba szerelt géppuska felugatott, s bár ennél a sebességnél nem sokat hal24
lott belõle, a látvány, ahogy a denevér felrobbant, kárpótolta érte. Szûk ívben fordult, s ahogy felgyorsított, a szíjak a pilótaruha ellenére is a húsába vágtak. Összeszorított foggal küzdött a gyorsulási erõ ellen, ami az arcára tapasztotta a légzõmaszkot, s elhomályosította a látását. A maszk gégecsövén át fémízû levegõ áradt, ami nélkül talán az eszméletét is elvesztette volna. Aztán felhúzta a gépet, s bevágott az utolsó Penge mögé. – Megvagy! – sziszegte, ahogy a célkeresztben táncoló gép körvonalai vörösen izzottak föl, s minden lövegébõl egyszerre nyitott tüzet. A Pokol-penge hajtómûvei leszakadtak, s azonnal kigyulladt, de Larice addig lõtte, míg a vadász darabokra nem esett, s a géppuskája ki nem fogyott. – Apostol! – üvöltötte valaki a rádióban. – Elszakadni! Larice Asche azonnal reagált, és szoros dugóhúzóba vitte le a gépét. Robbanólövedékek fénylõ csíkjai száguldottak el a bal szárnya mellett, s az egyik súrolta a pilótafülke golyóálló ablakát. Jobbra és balra rántotta a botkormányt, majd kihúzta a gépet a dugóhúzóból, és kilõtt. – Hét órára! – mondta az ismeretlen férfi a rádióban. Úgy tûnt, az elõbb mégsem az utolsó denevért szedte le. – Látom! – morogta, s azonnal fordulni kezdett. A Penge azonban rögtön hozzá igazodott, és úgy száguldottak egyre szûkülõ köröket leírva, mint az egymás farkát kergetõ macskák. Ha ezenkívül is akad ellenséges vadász, akkor annak most igen könnyû célpontot jelent. Muszáj lesz kijönnie a körbõl! Oldalra döntötte a gépet, állított a tolóhajtómûvek dõlésszögén, és tett egy majdnem száznyolcvan fokos fordulót. A gyomra majd’ kiszakadt, s az ellenséges vadász hirtelen ott volt elõtte, betöltve az egész látóterét. 25
A lézerágyúival nem tudta befogni, ahhoz már túl közel volt. Megrántotta a géppuska ravaszát, de az orrba épített fegyver üresen kattant. Vége. Elkapták. Zöldre festett vadászgép húzott el fölötte, s a sorozataival elintézte a Pengét. Larice felkapta a gép orrát, és megpróbálkozott egy orsóval, hogy a robbanás a Mennykõ hasát, és ne a pilótafülkét kapja telibe. A detonáció úgy dobálta, hogy elharapta a nyelvét, s pár lángoló alkatrészdarab fémes pendüléssel pattant le a gépe burkolatáról. Figyelmeztetõ fények gyúltak a vezérlõpulton, s mire sikerült egyenesbe hoznia a vadászgépet, már alig kapott levegõt. Aztán csökkentette a sebességet, s lassan a légzése és a pulzusa is visszamászott a mérhetõ tartományba. A szeme elõtt ugráló színes pontok eltûntek, s amikor tíz másodperc múlva sem akarta senki megölni, levette a maszkját, és kiköpte a szájában összegyûlt, véres nyálat. Az utolsó birodalmi vadász jobbról zárkózott föl mellé. – Minden rendben? – kérdezte a pilóta. – A gépe elég csúnyán fest! – Ja – motyogta a nõ. A botkormány csak egy darab fémnek és mûanyagnak tûnt a kezében, ami nem mindig úgy reagált, ahogy szerette volna. Riasztó volt a felismerés, hogy az idegen pilóta segítsége nélkül bizony meghalt volna. Félelmetesen jól idõzített, s ahogy leszedte róla azt a denevért, azzal nem kevés bátorságról tett tanúbizonyságot. És sokat elárult arról is, hogy milyen ember, mert csak egy tökéletesen magabiztos pilóta kockáztat meg egy ilyen veszélyes manõvert. Egy apró hiba, és mindketten ott maradhattak volna. A bal szárnya mellett feltûnõ Quint vadászgépén egy karcolás sem látszott. – Indigó vadászgép, azonosítsa magát! 26
– Erzyn Laquell hadnagy, 235-ös Repülõ Hadosztály – mondta a zöld vadászon ülõ pilóta. – Maguk pedig az Apostolok. Megtiszteltetés önökkel repülni! – Nem velünk repül – csikorgott Quint. – Csak történetesen a mi egünkön. – Hát persze! Majd szólok is a pilótáimnak, hogy következõleg, ha valamelyik nagyságos Apostol bajba kerül, nehogy már a segítségükre siessenek! Bár a maszk és a rádió sokat torzítottak a hangján, Larice biztosra vette, hogy Laquell vigyorog. – Még egy ilyen megjegyzés, és soha többé nem repül! – sziszegte Quint. Mielõtt az Indigó pilóta bármit is mondhatott volna, vészfények villantak Larice vezérlõpultján, s a nõ kétszer is ellenõrizte, hogy jól értelmezi-e a kiírásokat. – Te is látod, Hetes? – Megerõsítve! A radaron tucatnyi jel izzott, s a sebességük és mozgási vektoraik alapján vadászgépek. Mivel nem a birodalmi csatornákat használták, csak ellenséges repülõk lehettek. Valószínûleg Pokol-hasítók. Vagy még több Penge. – Legalább tíz denevér! – hadarta. – És gyorsan közelednek. Ennyivel nem boldogulunk! – Egyetértek – mondta Quint, majd egy kicsit távolabb manõverezett a nõtõl. – Szökik az üzemanyagod, Ötös! Ellenõrizd az üzemanyagszintet! Larice riadtan látta, ahogy a naftaszintet mutató kijelzõn úgy pörögnek a számok, mint egy magasságmérõn, zuhanás közben. – Francba! Biztos a robbanás közben sérült meg valamelyik üzemanyagcsõ! – Maradt annyi, hogy visszatérj Corianába? – Negatív. A bázis, ahonnan kora reggel felszálltak, most már jócskán kívül esett a hatósugarán. 27
– Amilyen tempóban vesztem a naftát, örülhetek, ha akárhol egy darabban le tudom tenni a gépet! Corianába már nem jutok el, úgyhogy kell valami más megoldás! – Majd én segítek! – ajánlkozott Laquell. – Peremtûz alig száztíz kilométerre van. Peremtûz volt az a sebtében fölállított bázis, ami az Ellenség újonnan nyitott, keleti frontján óvta a birodalmi területeket. A Munitorium munkásai vágták a jégbe, s a mélybe sülylyesztett hangárokon kívül csak pár raktár, szerelõcsarnok és lakókonténer vette körül a kifutópályákat. A nagyobb épületek mobil parancsnoki jármûvek voltak, s a repülésirányítói egy olyan kutász-szondából pásztázták az eget, amit eredetileg bányászok használtak ásványkitermelésre. A corianai pilóták gyakran élcelõdtek a peremtûziek rovására, s a viccek általában arról szóltak, hogy akiket a keleti frontra küldenek, azok túl hülyék vagy gondatlanok, hogy bárhol máshol megállják a helyüket. – Képes leszel eljutni addig, Ötös? – kérdezte Quint. – Ez egy nagyon értékes vadászgép, a seregnek pedig szüksége van minden használható repülõre. – Köszönöm, hogy ennyire aggódsz miattam! – morogta Larice. – Szerintem akkor már csak az üzemanyag gõze és a Császár akarata tart majd a levegõben, de… igen, azt hiszem, eljuthatok odáig! – Akkor irány Peremtûz! Ha túléled, Corianában találkozunk. Hetes kilép! Quint vadászgépe levált róluk, s a Törõk felé vette az irányt. Egy perc, s már nyomát sem látták. – Igazán barátságos ember! – jegyezte meg Laquell. – Kivívta magának a jogot, hogy azzal legyen barátságos, akivel õ akar. – Gondolom. – Rendben, Laquell hadnagy, akkor maga vezet! Ugyanis, ha nem vette volna észre, épp szökik az üzemanyagom! – Már mehetünk is! Vegye az irányt egy-hat-ötnek, aztán orral fölfelé! 28
