„A szavak ismét cserben hagynak”. Hieroglifa, nyelvi krízis, nyelvjáték – romantikus és századfordulós elgondolások Orosz Magdolna
1. Korszakok között – a választott téma értelmezése A ’hieroglifa’, ’nyelvi krízis’ és ’nyelvjáték’ fogalma – az itt vizsgált német (nyelvű) irodalomra és kultúrára vonatkoztatva – olyan jelenségekre utal, amelyek összekapcsolják a romantika és a századforduló korát, és értelmezésükkel elvezethetnek a modernség későbbi szakaszaiig és a posztmodernig (bár erről a korszakról, tekintettel annak összetettségére és problémáinak sokfelé ágazására, itt nem lesz szó). Az előadás címének első fele – „A szavak ismét cserben hagynak” – pedig idézet egy emblematikus szövegből, Hugo von Hofmannsthal 1902-ben megjelent Egy levél című írásából, amelyet a levél fiktív szerzője után Chandoslevélnek neveznek, s amely – mintegy közvetítőként – a nyelv és a művészi kifejezés kardinális szerepét tekintve egyszerre utal vissza és előre korábbi és későbbi folyamatokra.
2. Hofmannsthal és a korai romantika A levél szövege és a benne felvetett problémakör – az érzékelés, a nyelv, a nyelvi (és művészi) kifejezés lehetősége és lehetetlensége – a 19-20. század fordulóján különösen élesen vetődik fel, ugyanakkor viszont egy másik századfordulóra, a 18.-19. század fordulójára, fordulatot hozó időre [=Wendezeit], a német romantika, különösen a német korai romantika szakaszára is visszautal. Hofmannsthal maga fogalmazza meg ezt a neki a levél megjelenése után gratuláló, s benne rokonlelket felfedezni vélő Fritz Mauthnernek írott levelében: Valaha az én gondolataim is hasonló utakat jártak be, a nyelv metaforikusságától hol inkább elbájolva, hol inkább megfélemlítve. [...] Valójában mindkettő létezik: ezen gondolatok megegyezése és bizonyosan megerősítése is az Ön könyve által. Novalis figyelemreméltó „Monológ”-ja, melyet rendszerint a töredékek után nyomtatnak ki, bizonyára ismerős Önnek? [...] A különös az, hogy egyáltalán nem voltam tudatában annak, hogy a „Levél”-ben belebonyolódtam ezekbe a régi gondolatmenetekbe – hiszen az más szempontból íródott – és csak az Ön sorai nyomán figyeltem fel erre.1
Hofmannsthal itt nemcsak egy bizonyos Novalis-szövegre utal, hanem egyúttal a német (korai) romantika hagyományára is, amely fordulatot hozott a (német) irodalomban és esztétikai gondolkodásban, s amely saját kora filozófiai, esztétikai, irodalmi és egyéb diskurzusainak problémaköreit kiélezve és egymással összefüggésben igyekezett tárgyalni, aminek következtében mind esztétikai programjában, mind irodalmi gyakorlatában olyan ellentmondások, feszültségek és utópiák ambivalens együttese jött létre, amely éppen ambivalens mivoltában, a feloldva fenntartott ellentétek egységében – továbblépést jelent és utat nyit a modernség felé.
3. A német korai romantika a megismerésről, a nyelvről A német romantikát, különösképp a kezdeti szakaszában, többek között az észlelés, a megismerés, a (nyelvi) kifejezés és ezek kölcsönhatásainak, illetve ezek kölcsönös feltételezettségének tudata és tudatosítása jellemzi. Az észlelés problémája a Goethe-kor
1
Hofmannsthal, Hugo von: Levél Fritz Mauthnernek 1902. november 3-án, in: uő: Sämtliche Werke Kritische Ausgabe [=SWKA], 31. köt., szerk Ellen Ritter. Frankfurt/M.: Fischer 1991. 285sk.
1
észlelési paradigmáinak megváltozásában nyilvánul meg2, valamint a megismerés problémájában (amint az többek között Kant, Fichte, Schelling filozófiájában és nyomán megmutatkozik), amely a korai romantikában esztétikai kérdésként artikulálódik, amiben Manfred Frank „a jénai korai romantika sajátos teljesítmény[ét]”3 látja. A korai romantikus esztétikai és irodalmi koncepció középponti elvei és fogalmai az emberi érzékelés és megismerés apóriáinak belátásából és az áthidalásukra, elkerülésükre tett kísérletekből fakadnak, és szükségszerűen összefonódnak elkerülhetetlen közvetettségének és közvetítettségének problémájával, illetve e közvetítettség nyelvi előfeltételezettségének belátásában jelentkeznek. Végső soron többféle elgondolás születik arról, hogyan lehetne ezt a közvetítettséget megszüntetni, elkerülni vagy feloldani. A problémáról való gondolkodás változatait – redukció eredményeként, de ezáltal a legalapvetőbb változatok felvázolásának lehetőségével élve – következőképpen lehet összefoglalni4: A) Létezik egy (pesszimista) radikális változat, amely abban áll, hogy az egyén belátja az abszolút megoldás lehetetlenségét, s nemcsak a megoldásról mond le, hanem önmagát mint egyént is feladja. Ezt példázza Adelbert von Chamisso Faust című drámatöredéke (1803), amelyben a megismerés sajátosan nyelvi problémaként fogalmazódik meg: az abszolút megismerésre, a közvetítettség megszüntetésére törekvő Faust besétál a „rossz szellem” csapdájába, aki ugyan megígéri neki, „[s] mire ember csak képes, ismerhesd meg”5, ez viszont éppen a nyelv alapvető adottsága miatt lehetetlen. A „rossz szellem” végül jelelméleti leckét ad Faustnak: Amint a nyelv, a szó hangzása Gondolatot közvetít s számodra jel, Érzéki észleleted, a gondolat maga neked nyelv csupán s hitvány üres jele 6 az előled örökkön rejtőző valóságnak. (FF, 507).
A megoldás lehetetlenségének belátásával a kereső, abszolútumra törő egyén feladja önmagát, Faust öngyilkos lesz, halálának oka a vázolt ismeret- illetve jelelméleti apória – Chamisso álláspontja ezáltal „a minden eszközzel a határokat átlépő önmegvalósításra törő ’fausti’ Én konfliktusának irodalmi megformálásához csatlakozik, annak sajátos korai romantikus változatát teremtve meg”7, s ezáltal ez a szöveg maga is saját kora kultúrájának szimptomatikus jele lesz, töredékessége szintén igazolja a probléma negatív megoldásának következményét.
2
Vö. Lehnert, Gertrud: Verlorene Räume. Zum Wandel eines Wahrnehmungsparadigmas in der Romantik. In: Deutsche Vierteljahrsschrift für Literaturwissenschaft und Geistesgeschichte 69 (1995). 722-734. 3 Frank, Manfred: Einführung in die frühromantische Ästhetik. Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1989. 233. 4 Eltekintek itt attól, hogy az egyes változatok a német (korai) romantika mely szakaszában merülnek fel, egyrészt részbeni egymásmelletiségük és az egyes szerzők nézeteinek módosulásai miatt, valamint azért, mert itt elsődlegesen tipológiai besorolásukra törekszem. 5 Chamisso, Adelbert von: Faust. Ein Versuch [=FF]. In: uő: Sämtliche Werke. Nach dem Text der Ausgaben letzter Hand und den Handschriften. Szerk. Jost Perfahl. Band 1. München: Winkler, 1975. 500-509, itt 502. 6 Ezzel metaforikusan a 18. században és a Goethe-korban gyakorta felbukkanó „elfátyolozott istennő” és a rejtett igazság toposza is felsejlik (vö. többek között Schiller: Das verschleierte Bild zu Sais [Az elfátyolozott saisi kép] című versét vagy Novalis: Hyazinth und Rosenblütchen című, Die Lehrlinge zu Sais [A szaiszi tanítványok] című regény részét képező meséjét), amellyel Chamisso nemcsak saját kora problematikájához, de retorikai-nyelvi megfogalmazásához is kapcsolódik. 7 Schlitt, Christine: Chamissos Frühwerk. Von den französischsprachigen Rokokodichtungen bis zum „Peter Schlemihl” (1793-1813). Würzburg: Königshausen & Neumann, 2008. 77. A romantikus Faust-feldolgozásokról vö. Riedl, Peter Philipp: Die „wahrhafte Tragödie der neuen Zeit”. Romantische Faust-Lektüren. In: Aurora 65 (2005), 107–125.
2
B) A Chamisso képviselte változattal szemben léteznek kevésbé radikális kísérletek is, amelyek egyensúlyt keresnek a cél lehetetlenségének belátása és a megvalósítására törekvés között, mégpedig másfajta megismerési módok keresése révén, amikor már nem (csak) filozófiai/ episztemológiai, hanem elsősorban esztétikai megismerésről, valamint különféle megismerési területek egyesítéséről lesz szó. Jól példázza ezt Friedrich Schlegel szintetizáló gondolkodása, amelyet a „progresszív egyetemes poézis” fogalmában foglal össze, amely a különféle érzékelési, megismerési, kifejezési módok közötti egyensúlyt, egységet, szintézist hivatott megteremteni, egyúttal – mivel az soha véget nem érő folyamat eredménye lehet csupán – a teljes megvalósulás utópikusságát is érzékelve.8 A szintézis jellegű poézis [r]endeltetése nem csupán az, hogy a költészet valamennyi, egymástól különválasztott műfaját újraegyesítse, és a poézist a filozófiával és retorikával kapcsolatba hozza. E költészet szándéka és feladata poézist és prózát, zsenialitást és kritikát, műköltészetet és természeti költészetet hol összevegyíteni, hol eggyéolvasztani, a költészetet elevenné és társassá, az életet és a társadalmat költőivé tenni, a szellemességet poétizálni, a művészet formáit a műveltség 9 legkülönfélébb témáival megtölteni-telíteni, és a humor rezdüléseivel átlelkesíteni.
A poézist Schlegel mint „jelet”, mint a világ „közvetített képét” érti, amely biztosíthatja a közvetített és a közvetítő, ábrázolt és ábrázoló közötti egyensúlyt, mert az a leginkább képes arra, hogy az ábrázolt és az ábrázoló között, minden reális és ideális értéktől mentesen, a poétai reflexió szárnyain középütt lebegjen, ezt a reflexiót újra és újra 10 hatványozza, s akárha tükrök végtelen során, megsokszorozza.
Schlegel ezzel zseniális kompromisszumot köt, amikor a közvetítettséget szükségszerű előfeltételként tételezi, hiszen „a totalitás ábrázolhatósága (vagy reflexív megközelíthetősége) kétséges”11 marad, de a középütt lebegéssel törékeny egyensúly jön létre12, mivel a (szintetizált) művészi kifejezés képes a jelszerű világ határait a leginkább megközelíteni azzal, hogy az ábrázolhatatlanságot teszi meg témájául, így mégiscsak ábrázolja azt.13 Novalisnak a megismerés és kifejezhetőség dilemmájának feloldására irányuló elgondolásaiban a hangsúly inkább az egységen van, amikor a „mágikus idealizmus” fogalmát körvonalazza, s felvázolja nemcsak a racionális fogalmi ábrázolásnak, hanem a tárgy intuitív megragadásának a lehetőségét illetve e kettő egyesítését, törékeny, ambivalens egyensúlyukat is: Ha a gondolatokat nem tudjátok közvetetten (és véletlenül) érzékelhetővé tenni, akkor hát fordítva, tegyétek a külső dolgokat közvetlenül (és önkényesen) érzékelhetővé – ami éppenséggel azt jelenti, hogy ha a gondolatokat nem tudjátok külső dolgokká tenni, akkor a 8
Friedrich Schlegel korai romantikus esztétikájában a költői művészet „a legmagasabb művészeti forma, amelyben a leginkább meg lehetett pillantani a jövő művészetét”.” (Scholtz, Gunter: Der Weg zum Kunstsystem des Deutschen Idealismus. In: Jaeschke, Walter (szerk.): Der Streit um die Grundlagen der Ästhetik (17951805), mit Texten von Humboldt, Jacobi, Novalis, Schelling, Schlegel u.a. und Kommentar. Hamburg: Meiner 1999. 12-29, itt 25. 9 Schlegel, Friedrich: Athenäum töredékek. Ford. Tandori Dezső. In:Schlegel, August Wilhelm/ Schlegel, Friedrich: Válogatott esztétikai írások. Budapest: Gondolat 1980. 280. 10 Uo., 281. 11 Frank: Einführung, 237. 12 Ez egyúttal az irónia-felfogás alapja is, hiszen az irónia „[a] teljes közlés „feltétlensége és feltételessége, lehetetlensége és szükségszerűsége közti feloldhatatlan harc érzését kelti” (Friedrich Schlegel: Kritikai töredékek. Ford. Tandori Dezső. In: Schlegel, August Wilhelm/ Schlegel, Friedrich: Válogatott esztétikai írások. Budapest: Gondolat 1980. 231). 13 A korai romantika ezáltal előrevetíti „a művészeti és filozófiai avantgárd valódi kezdetét” (Frank: Einführung, 233.
3
külső dolgokat változtassátok gondolatokká. Amennyiben nem vagytok képesek egy gondolatot önálló, rólatok leváló – s ezzel egyszerre idegenné váló – azaz külsőként megjelenő lélekké tenni, járjatok el hát fordítva, a külső dolgokkal így – és őket változtassátok át gondolatokká. Mindkét művelet idealista. Aki mindkettőt teljes mértékben birtokolja, az a mágikus idealista. A két operáció tökéletességének nem szabadna a másiktól függenie. (NS 3, 301)14
A folyamat eredménye egy nem-jelszerű jel, illetve nyelv lehet, amely „[e]gyszerre közvetíthető és közvetíthetetlen – reprezentáló és nem reprezentáló, tökéletes és tökéletlen – sajátos és nem sajátos” (NS 2, 551), és a művészetben/ költői kifejezésben szintén összekapcsolja a megismerés különböző területeit: A transzcendentális költészet filozófiából és költészetből vegyül össze. Alapjában véve minden transzcendentális funkciót egybefog, és valójában a transzcendentálist magát tartalmazza. A transzcendentális költő maga a transzcendentális ember. (NS 2, 536)
A mágikus idealizmus elsőrendű terepe ezáltal a (más területeket magába olvasztó) költői nyelv mint a világ mágikus egységének valamifajta megragadására képes kifejezési forma, hiszen „[a] költők igéinek mágikus ereje van; a köznapi szavak is bűbájosan csengenek, és a megbűvölt hallgatókat elmámorítják”.15 A korai romantika korán meghalt alkotóinak egyike, Wackenroder is nagy figyelmet szentel a művészi kifejezésnek és a nyelvnek. Különféle műfajú szövegekből összeálló (posztumusz megjelent) művében, az Egy kolostori barát szívbéli vallomásaiban a művészi kifejezés és nyelv mint a transzcendencia közvetítője jelenik meg. Wackenroder szerint a köznapi nyelv, a „szavak nyelve” deficites, mert nem képes a transzcendencia közvetítésére, ezzel szemben létezik két csodálatos nyelv, egyrészt a természet nyelve, másrészt a művészi nyelv, amely képes arra, hogy a minden nyelvi kifejezésben benne rejlő közvetítettséget a maga mitikus-isteni intuivitása révén megszüntesse: A művészet egy teljesen másfajta nyelv, mint a természet; de hasonló, titkos és sötét útjain ez is csodálatos erővel képes hatni az emberi szívre. Képekben szól hozzánk, tehát hieroglifákat vesz igénybe, melynek betűit szokott formáik alapján ismerjük fel és értjük meg. De olyan csodálatra méltó és lenyűgöző módon olvasztja egybe e látható alakokkal a szellemit, a nem érzékit, hogy egész lényünket és mindent, ami csak bennünket alkot, alapjaiban rázza fel és 16 hatja át.
A nyelv titokzatos-misztikus jellege Wackenroder felfogásában a „hieroglifa-írás”-ban összpontosul17, amely fogalom Novalis: A szaiszi tanítványok című regényének első mondatában is felbukkan, s – mivel „Az első művészet hieroglifa-tan” (NS 1, 79) – ebben a művészi nyelvben megvalósulhat az ősi egység, a jelölt és jelölő, tárgy és kép, gondolat és kifejezés egysége, mivel a jel jelszerűsége látszólag megszűnt, azonosság jön létre jelölt és jelölő között:
14
Novalis (Friedrich von Hardenberg): Schriften [= NS]. Die Werke Friedrich von Hardenbergs. Bd. 1-4. Szerk. Paul Kluckhohn és Richard Samuel. 2. kieg., bőv., jav. Kiad. Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft 1960skk. Az „idealista” megjelölést kiegészítő „mágikus” jelző tulajdonképpen Novalisnak mind Kant, mind Fichte filozófiájától való eltávolodását jelzi. 15 Novalis: Heinrich von Ofterdingen. Ford. Márton László. Budapest: Helikon 1985. 23. 16 Wackenroder, Wilhelm Heinrich: Egy művészetrajongó szerzetes vallomásai. Ford. Kelemen Pál. In: Lk.k.t. 78. (2001), 85-96, itt 94. 17 A gondolat maga tulajdonképpen nem új (például már Hamann-nál, Kantnál, de Schillernél is megtalálható, vö. Kemper, Dirk: Sprache der Dichtung. Wilhelm Heinrich Wackenroder im Kontext der Spätaufklärung. Stuttgart/Weimar: Metzler 1993. 187skk.), a korai romantikában azonban különleges jelentőségre tesz szert.
4
Akkor jő el az aranykor, amikor minden szó – szóalakzat – mítosszá válik – és minden alakzat – nyelvi alakzat – hieroglifa lesz, amikor megtanuljuk – kimondani és leírni az alakzatokat – plasztikussá és zeneivé tenni a szavakat. Mindkét művészet összetartozik, szétválaszthatatlanul összefonódtak és egyszerre válnak tökéletessé. (NS 3, 123sk.)18
A szinte lehetetlen feladat megvalósítása a korai vagy akár későbbi romantikus szerzőknél a művészre hárul, s az egyes szerzők művei illetve a művek fiktív (művész)alakjai jól példázzák a különféle utakat és tévutakat.19 C) A pesszimista radikális és az egyensúlyra törekvő korai romantikus elgondolások mellett létezik egy játékosan radikális változat is, amely a közvetítettséget a jelek játékában, egyfajta nyelvjátékban oldja fel. Ez a variáns ily módon a jel alkotóelemeinek misztikus egységével a szétválasztásukat helyezi szembe. Friedrich Schlegelnek az Athenäum című folyóirat záró számában megjelent esszéje, amely Az érthetetlenségről címet viseli, ironikusan és önreflexív módon annak lehetőségét mérlegeli, hogy a nyelv kommunikációs potenciálja korlátozódhat, a nyelv használója és a pragmatikus, értelemközlő nyelvhasználat háttérbe szorulhat, a nyelv „működése” a nyelvi jelek egymás közötti összekapcsolódására koncentrálódhat, ha „a szavak gyakorta jobban megértik önmagukat, mint azok, akik használják őket”.20 A nyelv önmagáért valósága abban is megmutatkozik, hogy Schlegel a saját korábbi kijelentéseit, állításait, provokatív töredékeit, paradoxonjait kommentálva állandó mozgásban tartja az érthetőségértelmezhetőség és érthetetlenség-értelmezhetetlenség határait, a kifejezés és önkifejezés, komoly beszéd és szójáték oppozicionális mozgásait.21 Novalisnál is felbukkan a nyelv önkényessége és játékos mivolta. Monológ című rövid, de igen összetett szövegében rámutat a nyelv és tárgya közötti kapcsolat nem szükségszerű, önkényes voltára: A beszéd meg az írás voltaképp bolondság; az igazi beszélgetés puszta szójáték. Csak ámulni lehet azon a nevetséges tévedésen, hogy az emberek hitük szerint a dolgok kedvéért beszélnek. Éppen a nyelv sajátlagosságát, hogy pusztán önmagával törődik, téveszti szem elől mindenki.22
A Monológban tételezett nyelv elvont, matematikai, melyben a jelölők egymással kommunikálnak: Ha legalább értésükre lehetne adni az embereknek, hogy úgy vagyunk a nyelvvel, mint a matematikai formulákkal – melyek saját, külön világot alkotnak – csupán önmagukkal játszódnak, semmi mást nem fejeznek ki, mint önnön csodálatos természetüket, és éppen ezért 18
A „hieroglifa” kérdéséhez vö. Keiner, Astrid: Hieroglyphenromantik. Zur Genese und Destruktion eines Bilderschriftmodells und zu seiner Überforderung in Friedrich Schlegels Spätphilosophie. Würzburg: Königshausen & Neumann 2003. 112skk.. 19 Ebben a vonatkozásban különösen fontos Ludwig Tieck: Franz Sternbald vándorlásai, Novalis: Heinrich von Ofterdingen, Clemens Brentano: Godwi című regénye, de a probléma többféle, a tragikustól az ironikusig vagy akár paródiáig menő változatát mutatják fel a későbbi romantikus szerzők közül elsősorban E.T.A. Hoffmann elbeszélései. 20 Schlegel, Friedrich: Az érthetetlenségről. Ford. Vámosi Pál. In: Kultusz és áldozat. A német esszé klasszikusai. Szerk. Salyámosy Miklós. Budapest: Európa 1981. 79-92. A szöveghely összetettségéről, a szöveg idézet-jellegéről és értelmezéséről vö. Schumacher, Eckhard: Die Ironie der Unverständlichkeit. Frankfurt/M.: Suhrkamp 2000. 186sk. 21 A fogalmakkal való lezáratlan játék jellemzi az egész szöveget, „[a] probléma felvetése eltolódik, a rejtvény és a megoldás fogalmai átértelmeződnek: a megoldhatatlanság már nem, legalábbis már nem csak rejtélyes titokra vagy meglelhetetlenül elrejtett üzenetre utal, hanem az érthetetlenség lehetőségének, valamint a tökéletes érthetőség lehetetlenségének elismerésére” (Schumacher: Die Ironie der Unverständlichkeit, 247). 22 Novalis: Monológ. Ford. Radics Viktória. In: Átváltozások 12-13 (1988), 35.
5
oly kifejezők – éppen ezért tükröződik bennük a dolgok különleges viszonylatjátéka. Csakis szabadságuk révén részei a természetnek, és csak szabad mozgásukban jelenik meg a 23 világlélek, és teszi őket a dolgok törékeny mértékévé és metszetévé.
Novalis ebben a szövegben a jelölők közötti kapcsolódásokat különösen a művészet és a poézis számára tartja fontosnak, mert a művész, a költő az, akinek ezt a fajta nyelvet értenie és használnia kell. Mégsem abszolutizálja a nyelvjáték lehetőségét, mert a művészi kifejezésről/ nyelvről vallott nézetei mindegyre más-más aspektust nyomatékosítanak és megnyitják az utat felfogása sokrétű értelmezhetősége előtt – amint azt Hofmannsthal reakciója is mutatja, éppen a szöveg egyik mozzanatát hangsúlyozva.
4. A századfordulós nyelvi válság mozzanatai A századforduló – amint az Hofmannsthal reakciójából kitűnik – folytatja és egyúttal kiélezi a romantikus ellentmondásokat, és ebben különös jelentőségre tesz szert a kor tudományos, filozófiai, pszichológiai és irodalmi/művészeti diskurzusa – különösképpen az OsztrákMagyar Monarchia (a Musil-féle „Kákánia”) sajátos kulturális „terében”, amely koncentrálva mutatja fel a korszak sajátosságait és problémáit. Ernst Mach empiriokriticista elmélete egy atomizált világot és egy atomizált egyént implikál, amely egyenesen vezet el a Hermann Bahr megfogalmazta kijelentéshez: „Az Én menthetetlen!”24 Friedrich Nietzsche számos művében kritikusan elemzi és értelmezi át az európai kultúra hagyományos normáit és értékeit, Sigmund Freud pedig a pszichoanalízis elméletében foglalja elméleti keretbe az emberi lélek sokrétűségét, és értékeli át a személyiségszerkezetet.25 Az irodalmi diskurzus a maga sajátos eszközeivel ragadja meg és artikulálja a problémákat, a nyelviség, a kifejezés, az elbeszélés és elbeszélhetőség kérdését, az érzékelés atomizálódását26, az Én válságát, mivel az egyén mint az ön- és a világértelmezés szubjektuma különböző területek/részterületek (tudatos, nem tudatos, tudattalan, természetileg, illetve társadalmilag meghatározott elemek) konglomerátumaként tételeződik27, az Én már nem képes arra, hogy belső vagy külső összefüggéseket érzékeljen és nevezzen meg, azaz értelmezzen, az ön- és világértelmezés nyitottá, lezáratlanná illetve lezárhatatlanná válik. Ebben a környezetben különös hangsúlyt kapnak a nyelvi kifejezés és az ön- és világtapasztalás összefüggései, amelyben különleges fontosságra tesznek szert Nietzsche, valamint részben az ő nyomán Mauthner nyelvről vallott nézetei, amelyek a nyelvi kifejezés megkerülhetetlen közvetítettségének, a nyelv metaforikusságának (már a korai romantikában is különféle formában megfogalmazott) problémáját járják körül. Nietzsche A nem-morálisan fölfögott igazságról és hazugságról című (1873-ban keletkezett, de csak 1896-ban ismertté vált) esszéjében a metaforikusság a nyelv, illetve az emberi megismerés alapvető sajátsága, 23
Uo. Bahr, Hermann: Das unrettbare Ich. In: Wunberg, Gotthart (szerk.): Die Wiener Moderne. Literatur, Kunst und Musik zwischen 1890 und 1910. Stuttgart: Reclam 1981. 147-148, itt 148. 25 Freud elmélete ugyanakkor a Goethe-kori illetve a romantika korában többféle formában, így az irodalomban is sokrétűen tételezett felismeréseket, sejtéseket viszi tovább, amelyek a személyiség tudatalatti rétegeinek meglétére utaltak. 26 Riedel igen határozottan mutat rá, hogy itt olyan változásokról van szó, amelyek révén maga az irodalom is „újrafogalmazza elsődleges tárgyát”, hiszen „az irodalmi szubjektum-objektum átalakul. Az ’ember’ és ’természete’ 1900-tól kezdődően az irodalmi szövegekben [...] a korábbitól felismerhetően eltérő diszkurzív kifejezést nyer. [...] Az irodalmi modernség keletkezése az irodalmi antropológia paradigmaváltását implikálja.” (Riedel, Wolfgang: „Homo natura”. Literarische Anthropologie um 1900. Berlin/New York: de Gruyter 1996. VIII). 27 A személyiségkoncepcióban a századfordulón végbement változásokról vö. Titzmann, Michael: Das Konzept der ‘Person’ und ihrer ‘Identität’ in der deutschen Literatur um 1900. In: Pfister, Manfred (szerk.): Die Modernisierung des Ich. Studien zur Subjektkonstitution in der Vor- und Frühmoderne. Passau: Wissenschaftsverlag Richard Rothe 1989. 36-52. 24
6
amely megakadályozza, hogy a világ jelenségeiről igaz kijelentéseket tegyünk28, mivel az igazság pusztán [m]etaforák, metonímiák, antropomorfizmusok át- meg átrendeződő serege, azaz röviden: emberi viszonylatok összessége, […]: az igazságok illúziók, metaforák, amelyek megkopván elveszítették érzéki erejüket, képüket veszített pénzérmék, amelyek immár egyszerű fémek csupán, s nem csengő pénzdarabok.29
Nietzsche ebből azt a következtetést vonja le, hogy „a szubjektum és az objektum” között „mindössze esztétikai viszony lehet”30, vagyis a nyelv nem alkalmas megismerési eszköz – a mindennapi kifejezések nyelvi elemzésével Nietzsche végső soron nyelvkritikai álláspontra jut, és hozzájárul a „nyelvi probléma” tudatosításához.31 Nietzsche korai méltatója, Fritz Mauthner a Beiträge zu einer Kritik der Sprache [Nyelvkritikai adalékok] című, 1901-1902ben megjelent három kötetes művében szintén azt hangsúlyozza, hogy az igazság nyelvi jelenség, hiszen „az igazság fennkölt fogalma is csupán emberi fecsegés”32, ennélfogva a nyelv nem alkalmas a világ megismerésére, a valóság és a nyelv között nem áll fenn közvetlen kapcsolat vagy megfelelés, de a művészet eszközeként megmarad a nyelv, mert „pompás művészi eszköz a nyelv, viszont […] csak nyomorúságos eszköze a megismerésnek”.33 Hugo von Hofmannsthal Egy levél című szövege a fiktív levélíró maszkjában és mintegy 300 évvel korábbra helyezve (a levél dátuma 1603. aug. 22., a keletkezés tényleges ideje 1902 nyara) folytatja a gondolatmenetet, egyúttal – mivel Philipp Lord Chandos művész – a mauthneri kiút, a nyelv mint „pompás művészi eszköz” lehetőségeit is mérlegeli. A korábban sikeres művész Chandos, aki műveiben mintegy az európai irodalom hagyományait az ókori görög-római formáktól saját koráig végigjárva enciklopédikus alkotásra törekedett, „egy titkos, kimeríthetetlen bölcsesség hieroglifáiként” megfejtendő „a régiek által ránk örökített meséket és mitikus elbeszéléseket”34, s közben a műfajok széles skáláját átfogó újabb művek megírását is tervezte35, kétéves hallgatását magyarázva felállítja diagnózisát: Minden részekre esett szét előttem, és a részek újabb részekre, és már semmit sem sikerült egyetlen fogalommal megragadnom. A szavak egymástól elszakadva úsztak körülöttem […], az ürességbe rántják az embert. (L, 259sk.)
28
Az ’igaz’ kijelentés itt ismeretelméleti (azaz „nem morális” értelemben) értendő, a problémakör később Wittgenstein és a Bécsi Kör elgondolásaiban vetődik fel, és az analitikus filozófia illetve a modern nyelvtudomány kardinális nézeteit vetíti előre. 29 Nietzsche, Friedrich: A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról. Ford. Tatár Sándor. In: Athenaeum 2. I. köt. (1992): 3. füzet. 3-15, itt 7. 30 Uo., 10. 31 Behler szerint Nietzsche nyelvkritikája „paradigmatikus jelleggel bír a nyelvről való modern gondolkodás számára” (Behler, Ernst: Ironie und literarische Moderne. Paderborn: Schöningh 1997. 263). Behler itt összekapcsolja Nieztsche filozófiáját többek között a (korai) romantika nézeteivel. 32 Mauthner, Fritz: Beiträge zu einer Kritik der Sprache. Stuttgart/Berlin 1901/1902. Változatlan utánnyomás: Frankfurt/M./Berlin/Wien: Ullstein, 1982. 3. köt. 713. 33 Uo., 1. köt. 93. 34 Hofmannsthal, Hugo von: Egy levél [= L]. Ford. Schein Gábor. In: Kerekes Amália/Orosz Magdolna/Teller Katalin (szerk.): „und die Worte rollen von ihren Fäden fort”. Sprache, Sprachlichkeit, Sprachprobleme in der österreichischen und ungarischen Kultur und Literatur der Jahrhundertwende. Kétnyelvű reader. Budapest: ELTE Germanisztikai Intézet 2002. 257-263, itt 258. 35 A fiktív levélíró az európai irodalom fontosabb műfajait és formáit idézi fel korábbi és tervezett műveiként, egyúttal intertextuális utalásokkal mintegy saját elképzeléseiként említi a levél címzettje, a valódi személy angol filozófus, Francis Bacon műveit.
7
Mindez egy szinte eufórikus egység-érzés, világtapasztalás után következett be, Lord Chandos visszatekintve idézi fel az elmúlt állapotot: [...] akkoriban egyfajta szüntelen megrészegültségben éltem, és a létet egyetlen nagy egységnek éreztem. A szellemi és a testi világ nem alkotott ellentétet, éppily kevéssé az emberi és az álltai természet, a művészet és az, ami nem tarthat számot a művészet rangjára, a magány és a közösség; mindenben a természet megnyilvánulását láttam, az őrület eltévelyedéseiben ugyanúgy, mint a spanyol ünnepi etikett legkifinomultabb szabályaiban [...]; és a természet teljességében önmagam jelenlétét találtam meg [...]. (L, 258)
A szétesést folyamatként érzékeli, amelyben először az absztrakt fogalmak („szellem”, „lélek”, „test”), majd a (morális és másfajta) ítéletek lehetetlenülnek el számára, hogy a végén a köznapi kifejezések sora és a nyelvhasználat is csupán benső ürességét és hallgatását leplezendő működhet, mert „[m]inden részekre esett szét előttem, és a részek újabb részekre, és már semmit sem sikerült egyetlen fogalommal megragadnom” (L, 259), s „a magány rettentő érzése” (L, 260) keríti hatalmába – a „titkos […] hieroglifák” (L, 258) általi kifejezhetőség lehetősége megszűnt.36 Chandos ugyanakkor eljut egy másfajta észleléshez – de nem kifejezéshez: a dolgok (egyes dolgok, átmenetileg) jelentőssé/ jelentésessé válhatnak az őket jelentőségteljesként észlelő pillantás számára: Egy locsolókanna, egy szántón felejtett borona, egy kutya a napsütésben, egy szegényes templomudvar, egy nyomorék, egy kis parasztház, bármi válhat a kinyilatkoztatás edényévé. E dolgok mindegyike és ezer másik [...] egy bizonyos pillanatban, melynek előidézése semmiképpen sem áll hatalmamban, olyan bensőséges és megindító hatást gyakorolhat rám, hogy azt kifejezni minden szó szegénynek látszik. (L, 260)
A Chandos-levélben nemcsak az elhallgatás, a nyelv szétesésének folyamata jelenik meg, hanem artikulálódik a kiútkeresés is, a menekvésre több megoldás lehetséges: egyrészt a teljes elhallgatás, hiszen Chandos „két évi hallgatás” (L, 257) után írja meg levelét, és valóban egyfajta „néma”, csak a külsőségei révén fenntartott életet folytat: „[...] alig hihetően üres életét élek, és fáradságomba kerül, [...] hogy elrejtsem bensőm merevségét” (L, 261). Másrészt viszont felbukkan az alternatív jelölési és kifejezési formák keresése is: ilyen lehet a szimbolikus, jelentéshordozó pillanat, amely a jelölő és a jelölt egységének intuitív, pillanatnyi helyreállítását teszi lehetővé: Mintha csupa rejtjelkulcsból állna a testem, melyek mindent megnyitnak számomra. Ilyenkor úgy érzem, mintha új, sejtelmekkel teli viszonyra léphetnék a lét teljességével, amint a szívünkkel kezdenénk gondolkozni. (L, 261)
Ez a villanásnyi egység a dolgok „észrevétlen jelenlét[ében], néma lényegiség[ében]” (L, 262) nyilatkozhat meg, s ennek a világhoz való intuitív-szubjektív, majdhogynem misztikus kapcsolatnak az eredménye egyfajta ideális, de (még) nem létező nyelv lehetne, amely a jelölő és jelölt közötti elvesztett egységet helyreállítaná: [...] a nyelv, amelyen talán nemcsak írnom, hanem gondolkodnom is adatott, nem a latin vagy az angol, és nem az olasz vagy a spanyol, hanem egy olyan nyelv, amelynek egyetlen szavát 36
A Chandos-levél környékén keletkezett Hofmannsthal-szövegekben is fellelhetők allúziók a hieroglifára mint olyan jelre, amely megvalósíthatja jelölő és jelölt egységét. A ’hieroglifa’ gondolatát Hofmannsthal egyfajta őseredet értelmében is használja, amely isten által adott és csak a természetben, ill. a művész számára (azaz a költészetben) érhető el, így a Gespräch über Gedichte [Beszélgetés versekről] című írásában az „isteni rejtjelek” kifejezést használja (vö. SWKA 31, 79).
8
sem ismerem, egy olyan nyelv, amelyen a néma dolgok szólnak hozzám, és amelyen talán a sírba szállva ismeretlen bírám előtt felelni fogok életemért. (L, 263)
A nem létező nyelv egyúttal a kimondhatatlan határán van, individuális, s e minőségében mintegy azonosítható magával a művészettel, az irodalommal, mely szintén a nyelv határait feszegeti – egyúttal az elhallgatást felülíró gazdag retorikával és metaforikával.37 Mindazok a kérdések, amelyeket a Chandos-levél feszeget, különféle formában felbukkannak a századforduló, a bécsi modernség irodalmában: a nyelv elégtelenségét mutatja fel többek között Musil Törless-regénye, amelyben szintén a megismerő számára bizonytalannak és elmosódottnak tűnő világ megismeréséről van szó, amelyben „[a] szavak csődje az, ami kínozta; a felismerés kezdete, hogy a szó csupán kezdetleges formája az élménynek”38 Ez az élmény alapvető fontosságú Törless számára, és hasonlít a kor más irodalmi műveiben felbukkanó számos fiktív alak alapélményére, mivel „a dolgok önállósodásának eredménye, ami abból adódik, hogy a szubjektum a fogalommal együtt az objektumok fölötti uralmat is elveszíti”.39 Arthur Schnitzler korai elbeszélései (például A zöld nyakkendő, Blumen [Virágok]; Die Weissagung [A jóslat]) szintén felidézik a nyelv megismerésben és közlésben betöltött szerepének megkérdőjelezését.40 Az ön- és világtapasztalás kifejezhetetlenségéből fakadó hasadást az érzékelő és az érzékelt dolog között, az egyén (az Én és a másik) tárgyiasulását és atomizálódását, viszonynélküliségét tematizáló elbeszélések egész sora – többek között Hofmannsthal: Lovastörténet, A 672. éjszaka meséje, Leopold Andrian: Der Garten der Erkenntnis [A megismerés kertje], Richard Beer-Hofmann: Der Tod Georgs [Georg halála] – ugyancsak a hallgatás és kifejezés apóriáit mutatják fel.41 A megragadhatatlanság és kifejezhetetlenség zsákutcájából való kiútkeresés jelentős lehetőségeként fogalmazódik meg Hofmannsthalnál is a látás, a vizualitás megváltozott funkciója, amely egyfajta vizuális poétikában posztulálódik, amely részben jelen van a Chandos-levél sajátos képi látásmódjában is.42 A vizualitás új funkciója jelentkezik igen határozottan A visszatért levelei címet viselő öt fiktív levélben, amelyben van Gogh festményei váltják ki az újfajta nyelv lehetőségének belátását: a hirtelen, villámcsapásszerűen felvillanó, látomásszerű megnyilatkozás feloldja a világ jelszerűségét, a jelölt és a jelölő közvetítettségét. Egy pillatat alatt bukkan fel ez a fajta minőségileg új holisztikus világ- és öntapasztalás illetve ön- és világkép: emergenciájuk minőségileg más nyelvi formát is kívánna meg, az új minőség hirtelen megnyilatkozásának szavakba rögzítését, ami egyúttal 37
Erre utal Wellbery is, azt a paradox mozzanatot kiemelve, hogy „Chandos oly ékesszólóan beszél dolgokról, amelyek lényegüket tekintve kimondhatatlanok”, vö. Wellbery, David E.: Die Opfer-Vorstellung als Quelle der Faszination. Anmerkungen zum Chandos-Brief und zur frühen Poetik Hofmannsthals. In: Dangel-Pelloquin, Elsbeth (szerk.): Hugo von Hofmannsthal. Neue Wege der Forschung. Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 2007. 186-212, itt 209. 38 Musil, Robert: Törless iskolaévei. Ford. Petra Szabó Gizella. In: uő: Próza, dráma. Pozsony: Kalligram, 1995. 66. 39 Paetzke, Iris: Erzählen in der Wiener Moderne. Tübingen: Francke 1992. 113. Paetzke Musil regényét egyúttal a modern elbeszélés irodalmi hagyományába állítja. 40 A zöld nyakkendő részletes elemzését ld. Orosz Magdolna: Literary Reading(s) of the Bible. Aspects of a Semiotic Conception of Intertextuality and Intertextual Analysis of Texts. In: Hays, Richard B./ Alkier, Stefan / Huizenga, Leroy A. (szerk.): Reading the Bible Intertextually. Waco (Texas): Baylor Univ. Press, 2008. 191204, 306-312; más Schnitzler-szövegek elemzéséhez vö. Orosz Magdolna: „Worte lassen sich in verschiedener Weise auslegen”. Arthur Schnitzlers Sprachkritik (megj. előtt). 41 A kapcsolódási pontokra utal Fromm, amikor a Chandos-levelet Andrian elbeszélésével párhuzamba állítva elemzi (vö. Fromm, Waldemar: An den Grenzen der Sprache. Über das Sagbare und das Unsagbare in Literatur und Ästhetik der Aufklärung, der Romantik und der Moderne. Freiburg i.Br./Berlin: Rombach 2006. 444skk.). 42 A korai Hofmannsthal-szövegek erős egymásra vonatkoztathatósága világlik ki ebből, amely megelőlegezi a szerző későbbi alkotó szakaszait is (vö. erről Gretz, Daniela: Die deutsche Bewegung. Der Mythos von der ästhetischen Erfindung der Nation. München: Wilhelm Fink 2007. 201sk.).
9
mégis lehetetlen vállalkozásnak tűnik: „De hogyan is tudnék ilyen megfoghatatlan dolgot szavakba önteni, ilyen hirtelen rám törőt, erőset, elemezhetetlent!”43 Helyette a színek nyelve sejlik fel a levélíró számára, ami valamiképp visszaadhatná a hirtelen sejtésszerű felismerésta színek emergenciája minőségileg új nyelvi formát kívánna meg, ez lehetne a színek nyelve: „De mik is a színek, ha nem a tárgyak legbensőbb élete tör elő bennük!” (VL, 302). Kiemelendő viszont, hogy ezekben a levelekben, jóllehet az intuitív lényegi pillanat a Chandos-levélre utal, azzal ellentétben azt mégsem közvetlen világtapasztalás, hanem a művészet közvetítette látás, „esztétikai gnózis”44 idézi elő. Hasonlóképpen erőteljesen hangsúlyozza a látás, az új látás szerepét Rilke is a Malte Laurids Brigge feljegyzéseiben, ahol azt a művészi kifejezés előfeltételének tekinti: Látni tanulok. Nem tudom, miért, de bennem most minden mélyebbre hatol, és nem marad ott, ahol eddig leülepedett. Erről a belső tájról nem tudtam eddig. Most minden odakerül. Hogy mit történik ott, nem tudom. [...] Látni tanulok. Igen, most kezdem. Elég gyengén megy. De ki akarom használni az időt.45
Az elbeszélés és elbeszélhetőség lehetőségeit feszegető regénnyel részben egy időben írt Briefe über Cézanne [Levelek Cézanne-ról] szintén a „helyes látás”, a „tárgy-élmény”, a dolgoknak a saját látásélményen alapuló „tárgyiasítása”, tárgyként való megragadása és ezáltal a lényegük megragadhatósága körül forog, és az irodalmi alkotás számára is újfajta kifejezés keresését teszi előfeltétellé.46 Részben Hofmannsthalhoz hasonlóan fogalmazza meg Rilke is a szavak elégtelenségének élményét, és a képiség szerepét a megoldás keresésében: [J]obban mint valaha éreztem, hogy a szavak nem alkalmasak, és mégis meg kellene lennie a lehetőségnek, hogy szolgálatunkba kényszerítsük őket, ha képesek lehetnénk arra, hogy egy ilyen képet természetként nézzünk: akkor mint létezőt valahogyan ki is lehetne mondani.47 (631)
Az újfajta képi kifejezés, a tárgyak, dolgok mögé és lényegükbe hatolás, a nyelv sajátos megközelítése eredményezi egyúttal a nyelv metaforikus kapacitásainak kihasználhatóságát, az elbeszélés újabb – részben játékos – metaforikus lehetőségeit, amelynek során éppen a (Nietzsche által problematikusnak talált) metafora válik az elbeszélt történet alapjává (többek között éppen Rilke Malte-regényében, de Schnitzlernél, Hofmannsthalnál, a magyar irodalomban pedig például Cholnoky Viktornál), egyes esetekben a fantasztikum sajátos változatai felé is utat nyitva.48
43
Hofmannsthal, Hugo von: A visszatért levelei [= VL]. Ford. Orosz Magdolna. In: Kerekes Amália/Orosz Magdolna/Teller Katalin (szerk.): „Remegő himnusz tudj’ isten mire”. Válogatás Hugo von Hofmannsthal és a bécsi modernség publicisztikájából. Budapest: Gondolat 2005. 279-308, itt 301sk. 44 Renner, Ursula: „Die Zauberschrift der Bilder”. Bildende Kunst in Hofmannsthals Texten. Freiburg i.Br.: Rombach 2000. 447. A levelek részletes elemzéséhez vö. Orosz Magdolna: „De mik is a színek, ha nem a tárgyak legbensőbb élete tör elő bennük!” A színek emergenciája Hugo von Hofmannsthal fiktív leveleiben. In: Kerekes Amália/ Peter Plener/ Teller Katalin (szerk.): A perem felől. Médiakonfigurációk 1900/2000. Budapest: Gondolat Kiadó 2006. 83-98. 45 Rilke, Rainer Maria: Malte Laurids Brigge feljegyzései. Ford. Görgey Gábor. In: uő: Malte Laurids Brigge feljegyzései és más szépprózai írások. Budapest: Fekete Sas Kiadó 2002. 264-425, itt 265. 46 A vizualitás szerepéről a századforduló irodalmi törekvéseiben vö. Schneider, Sabine: Verheißung der Bilder. Das andere Medium in der Literatur um 1900. Tübingen: Niemeyer 2006. 47 Rilke, Rainer Maria: Briefe über Cézanne. In: ders.: Schriften. Kommentierte Ausgabe in vier Bänden. Bd. 4. Hg. v. Horst Nalewski. Frankfurt/M.: Insel 1996. 594-636, itt 631. 48 Ezzel kapcsolatban vö. Orosz Magdolna: Erzählung und Metapher. In: Árpád Bernáth/ Géza Horváth/ Miklós Fenyves (Hg.): Germanistik an der Szegeder Universität 1956-2006. Budapest: Gondolat Kiadó 2008. (Acta Germanica 12.) 108-130.
10
5. A századforduló romantika és posztmodern között A századfordulós diagnózisok és kiútkeresések során a nyelv és a nyelviség olyan mozzanatai kerülnek előtérbe, amelyek a vizualitás és általában a medialitás erőteljes reflexiójához vezetnek – mindezek a momentumok, a nyelvi reprezentáció kérdései, amint e fejtegetésekből láthatóvá vált, a hangsúlyeltolódások mellett is előzményükként feltételezik a korai romantika nyelvről, művészi kifejezésről, de akár a képiségről vallott felfogásait. Ugyanakkor bizonyos mértékig előre is mutatnak a posztmodern által artikulált és a nyelvjátékban is összpontosuló nyelv- és irodalomfelfogáshoz (másrészt pedig a posztmodernben fel-felbukkanó igény valamifajta új transzcendenciára, irracionálisra, mitikusra szintén kapcsolódási pontot teremthet mind a romantikához, mind a századfordulóhoz. Természetesen nem jelenti mindez azt, hogy a posztmodern egyértelműen visszatérne a romantikához illetve a romantikus posztulátumokhoz, de felismerhetők olyan trendek is, amelyek megnehezítik a modern és a posztmodern szigorú szétválasztását49, másrészt viszont rámutatnak arra is, hogy a posztmodern is vissza-visszatér egyes régebbi tradíciókhoz, a „jelentéstulajdonítás” lehetőségéhez.50
49
Vö. ezzel kapcsolatban Zima, Peter V.: Zur Konstruktion von Modernismus und Postmoderne: Ambiguität, Ambivalenz und Indifferenz. In: Sprachkunst 27 (1996): 1. 127-141, itt 128. 50 Ld. erről Herwig, Henriette: Postmoderne Literatur oder postmoderne Hermeneutik. In: Kodikas/ Code. 13 (1990): 3-4. 225-244, itt 243, valamint Müller-Richter, Klaus: Tendenz zum Verstummen – Rückkehr des Sagbaren. Zur poetologishe Reflexion der Zeichenkrise in der klassischen Moderne und in der Literatur der achtziger Jahre des 20. Jahrhunderts. In: Sprachkunst 27 (1996): 1. 67-85, itt 82sk.).
11
