A SZABADIDŐS MŰVELŐDÉS ÉS A HADSEREG SZERVEZETI KULTÚRÁJA

Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Hadtudományi Doktori Iskola

A SZABADIDŐS MŰVELŐDÉS ÉS A HADSEREG SZERVEZETI KULTÚRÁJA

(PhD értekezés)

Készítette: Mucsi József nyugállományú ezredes

Témavezető: Prof. Dr. Szabó János

Budapest 2007.

2 / 130

Tartalomjegyzék: BEVEZETŐ................................................................................................................................................. 3 1. fejezet:Elmélet és módszer .................................................................................................................... 13 1.1. Hipotézisek ..................................................................................................................................... 13 1.2. A dolgozat által vizsgált kérdések és jelenségek ............................................................................ 14 1.3. Elmélet és módszer ....................................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik. 2. fejezet: Kultúra, szabadidő, nyilvánosság.............................................................................................. 21 2.1. Kultúra, művelődés és szabadidős művelődés ................................................................................ 21 2.2. A társadalmi nyilvánosságról.......................................................................................................... 25 2.3. Kulturális intézményrendszer, kulturális struktúra ......................................................................... 30 2.4. Társadalmi nyilvánosság és kulturális intézményrendszer Magyarországon.................................. 36 3. fejezet: A nyilvánosság és hadsereg...................................................................................................... 52 3. 1. A tiszti hivatás történeti változásai és a társadalmi nyilvánosság. ................................................. 52 3.2. A hadsereg és a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása ......................................................... 53 3.3. A hadseregek kialakulásáról ........................................................................................................... 58 3. 4. A tiszti hivatás történetéről ............................................................................................................ 59 3. 5. Tisztek és a tiszti hivatás a XX - XXI. században ......................................................................... 62 3. 6. Tiszti utánpótlás a hadseregben ..................................................................................................... 65 4. fejezet.Nyilvánosság szerkezetváltozása a hadseregben....................................................................... 70 4.1. A nyilvánosság a KUK és a Magyar Királyi Honvédség időszaka ................................................. 70 4.2. A tiszti szabadidős művelődés ........................................................................................................ 78 4.3. A nyilvánosság a szocialista hadsereg ............................................................................................ 85 4.4. A tiszti művelődés a szocialista hadseregben ................................................................................. 88 4.5. A művelődés intézményei a hadseregben ....................................................................................... 90 4.6. A nyilvánosság a hadseregben a rendszerváltozás után .................................................................. 90 4.7. Művelődés, szabadidős művelődés a Magyar Honvédségben ........................................................ 90 5. fejezet: A dolgozat megállapításainak alkalmazási lehetőségei a hadsereg művelődésének szervezése során..................................................................................................................................................... 90 5.1. Az új szabadidős művelődés szervezésének lehetséges elvei ......................................................... 90 5.2. A szabadidő-keret funkciók szerinti lehetséges értelmezése a katonai szervezet szempontjából ... 90 5.3. Következtetések, további tennivalók a szabadidős művelődés megújítása érdekében.................... 90 Felhasznált irodalom:................................................................................................................................. 90

3 / 130

BEVEZETŐ A kétpólusú világrendszer felbomlását, a magyarországi rendszerváltozást követően megkezdődött a Magyar Honvédség átalakításának folyamata, amely még napjainkban is tart. Az elkerülhetetlen haderő reformot egyrészt az ország demokratikus fejlődése, másrészt a korszerűsítés általános igénye, harmadrészt a NATO tagságra történő tudatos felkészülés és a NATO tagságból fakadó követelmények motiválják. Az 1990-l994 közötti időszakban megszülettek a fentiek megvalósításához szükséges politikai és törvényhozási döntések, elfogadták a Biztonságpolitikai, illetve Honvédelmi Alapelveket, a Honvédelmi Törvényt. Jelentősen fejlődtek a Magyar Honvédség nemzetközi kapcsolatai. Megkezdődött a hivatásos állomány képzése a nyugati katonai tanintézetekben, ez jelentősen segítette a szemléletváltozást, a gondolkodásmód megváltozását. A Magyar Honvédség átalakítását - a NATO-hoz történő csatlakozási szándék egyértelmű kinyilvánításával - az 1994. júniusi kormányprogram új alapokra helyezte és meggyorsította. Az 1995 nyarán hozott 88/1995/VII.6./ számú országgyűlési határozat azzal is céltudatosabbá tette a haderő reformot, hogy hosszabb távra - 2005-ig - az alapvető célokat, középtávra - 1998-ig - pedig a konkrét tennivalókat határozta meg, különös tekintettel a NATO csatlakozással kapcsolatos feladatokra.

1997 végére lezárult a Magyar Honvédség átalakításának első, döntően a mennyiségi változásokra épülő szakasza, befejeződött a hadsereg makroszintű átrendeződése. Megkezdődött a kötelező katonai szolgálaton alapuló reguláris haderő átalakítása, előbb vegyes rendszerű - szerződéses és sorozott katonákból álló – hadsereggé, majd napjainkra kialakult az önkéntes haderő rendszere, ahol hivatásos és szerződéses állomány teljesít katonai szolgálatot. Megkezdődött az új tiszti előmeneteli rendszer alapjainak a lerakása és egy új típusú, új feladatokkal felruházott tiszthelyettesi kar kialakítása. Erősödött a Magyar Honvédség polgári ellenőrzése. A NATO tagságra történő felkészülés időszakában javult az Észak-atlanti Szövetség katonai rendszereivel való együttműködési képesség. A Magyar Honvédség megteremtette a szellemi kompatibilitás és az interoperabilitás alapjait. Széleskörűvé vált a tisztek és a tiszthelyettesek nyelvi képzése, amely szükséges az eredményes kommunikációhoz. A Magyar Honvédség fő feladata Magyarország szuverenitásának és területi épségének védelme és az Észak-atlanti Szerződés alapján hozzájárulás a Szövetség kollektív

4 / 130

védelméhez. További feladata, hogy hozzájáruljon más, közösen vállalt szövetséges küldetésekhez, részt vegyen a nemzetközi szervezetek égisze alatt zajló béketámogató és humanitárius akciókban, valamint a súlyos ipari és természeti katasztrófák elhárításában. Magyarország vállalt kötelezettségeinek megfelelően, a közös védelem érdekében rendelkezésre bocsátja a szükséges katonai erőt, és lehetőségei szerint hozzájárul a Szövetség egyéb misszióihoz. A biztonságpolitikai alapelveknek megfelelően a Magyar Honvédség arra is törekszik, hogy a két- és többoldalú katonai együttműködés útján erősítse a regionális biztonságot és stabilitást.

A modernitás időszakában, melyet a társadalomtudományok az 1500-as évek végétől az 1900-as évek utolsó negyedéig datálnak, lezajlottak a nagy társadalmi változások, amelyet hívhatunk a polgári társadalmak kialakulása, fejlődése, és virágkora időszakaként is. Ez a folyamat a társadalmi nyilvánosság szerkezetében lényeges változásokat eredményezett, és napjainkra már tudástársadalmakról, globalizált és informatikai társadalmakról beszélünk. A ma társadalmai már csak a globalizált világ részeként értelmezhetők. Ebbe a keretrendszerbe ágyazottan fejlődtek és fejlődnek a hadseregek, és ezek az új, megváltozott követelményrendszerek involválják a hadseregek, és a hadseregek jellegadó állományának, - a hívatásos tiszti állomány-, professzionalitásának követelményrendszerét is. Nem szakítható el tehát a hadseregek fejlődése a civil társadalom fejlődésétől, abba beágyazódva zajlik a szervezetek, a szervezeti kultúrák kialakulása, fennmaradása, változása.

Az európai történelemben a XX. században két olyan nagy ideológia jelent meg, amely a társadalmak fejlődését eltérítette, mondhatjuk úgy is, hogy a társadalmi fejlődést eltorzította, a társadalmakat letérítette a polgári fejlődés útjáról, ez a fasizmus és a kommunizmus volt. Egyes társadalmak hamarabb, mások később kezdték meg a korrekciót, a magyar társadalomnak, sok más közép-kelet európai országgal egyetemben csak 1990-ben, vagy azt követően adatott meg a torzulások megszüntetése, kiküszöbölése. A magyar véderő torzulásához mindkét ideológia jelentős mértékben hozzájárult, az első világháborút követő években a nemzeti és keresztény ideológia, a hadseregben az úrisággal, mint jelenséggel, míg az 1948 utáni időszak a kommunista, proletár internacionalista, a kollektivista eszmékkel okozta azt.

5 / 130

Napjainkra „a hazai védelmi szektor gyors, teljes körű és mélyreható átalakulása során a rendszerváltás utáni nemzeti jelleg visszanyerésével, majd a NATO tagsággal járó koalíciós betagolódás elmélyítésével a Magyar Honvédség biztonsági szolgáltató intézménnyé válásával, illetve az ennek legmegfelelőbb struktúrára való átállással, vagyis az önkéntes haderő létrehozásával mind a társadalom, mind pedig a védelmi szektor tagjai részéről fokozottabb figyelem fordul a katonai védelmi szervezetek belső működése felé. […] A megújult önkéntes haderő működésében megjelentek az újjáépített hazai társadalmi kapcsolatok, illetve a koalíciós partnerek iránti új viszony összetevői, illetve a piaci mechanizmusokkal való kikerülhetetlen kapcsolódásoktól a nyilvánosság felé történő nyitáson keresztül a partnerek eddig ismeretlen elvárásainak és igényeinek figyelembevételével kapcsolatos kötelezésekig egy sor új funkció, ami a vezetésben a partnerközpontú gondolkodás és szemléletmódnak az elterjesztését, a szervezeti minőségfejlesztés új szempontjait tette kikerülhetetlenné. […] A hazai védelmi szektor feladata ez idő szerint nem kisebb, minthogy a modern katonai szervezet levetkőzze végleg a tömeghadseregi jelleg minden örökségét, és a szervezet valamennyi szegmensében felépítse azokat a módosulásokat, amelyek létrehozzák a változások kritikus tömegét, a professzionális haderőre való áttérés érdekében. A lényeg tehát egy társadalmi nagy szervezet kultúraváltása, amely beágyazódik a magyar társadalom általában vett kultúraváltásába is.”1 fogalmazta meg Szabó János egy konferencián. Egyetértve a szerzővel továbbgondolva elgondolását, feltettem a kérdést, hogy vajon a szervezeti kultúra változása nem igényeli e a szabadidős művelődés változását is. Úgy gondolom, hogy igen, és ez is segítette gondolataim fókuszálását.

Ennek az egész szervezetre kiterjedő szervezeti kultúraváltozásnak magában kell foglalnia azt az állapotot is, azt az esélyt a tiszti állomány részére, hogy szakmai műhelyekben kialakulhasson a párbeszéd, megvalósulhassanak a szervezettel való azonosulás feltételei, a megfelelő csoportkohézió, és a szervezet beépítse kultúrájába az új értékeket, természetesen megtartva a régi értékekből mindazt, ami a csoport, vagy szervezeti identitáshoz szükségesek. Mindennek kerete csak a globalizációs-, az informatikai-, és/vagy tudástársadalom lehet. Napjainkra mindannyiunk számára nyilvánvalóvá vált, hogy a fenti feltételek megszabják a szervezetek változásainak 1

Szabó János: Az informális elemek helye az önkéntes haderő szolgálati kultúrájában. Társadalom és honvédelem 2006. X. évfolyam 2. szám. 7-8.p.

6 / 130

céljait és irányait, de e tényezők még sok más egyéb hatóerőkkel is kontextusban állnak. A bipoláris biztonság helyett napjainkra igen erős kényszerítő erővé vált a multipoláris biztonság, hiszen olyan világban élünk, ahol a biztonság fenntartása csak sokszoros kapcsolatrendszerű és sokszereplős biztonság lehet. A modern társadalmak, globális kapcsolatrendszerek céljai is megváltoztak, előtérbe került a célok között a fenntartható fejlődés, a biztonság, az intézményi lemaradások felszámolása, az interoperabilitás követelményeinek való megfelelés és a nemzetközi missziókban való részvétel. Napjainkra a politikailag dominált katonai szervezeteket felváltják a civil ellenőrzés alatt működő katonai szervezetek, a nyilvánosság elől eddig elzárt területek is nyilvánossá válnak. A korábban már említett kettős torzulás után a hadseregnek vissza kell találnia valódi történelmi nemzeti hagyományainkhoz, de nem tekinthet el az útkeresés során a globalizáció kívánalmairól sem. Az európai integráció, amely a multikulturális Európát jelenti, ismét csak újabb tennivalókat fogalmaz meg a hadsereg számára.

Ebben a helyzetben fel kell tenni a kérdést, milyen szervezeti kultúrát akarunk, ez az új szervezeti kultúra hogyan illeszkedik napjaink multikulturális rendszerébe, milyen módszerekkel, intézmények működtetésével biztosítható a tisztiállomány alkalmazóképes tudása. Feltehető az a kérdés is, képes-e a szakmai művelődés, a képzés egymagában valamennyi feltételnek megfelelő hatást elérni? Én úgy gondolom nem. Ezért van szükség a szakmai művelődés mellett a szabadidős művelődésre is. Egy másik kérdés úgy szólhat, hogy lehet-e egyenrangúan kezelni a szakmai művelődést és a szabadidős művelődést? Úgy gondolom nem, mert mindkettőnek más a funkciója, még ha ezek között gyakran átfedés is van. Véleményem szerint a szakmai művelődés a tiszti professzió kialakításának képzési része, amely közvetlenül alakítja ki a tiszteknél a fegyveres erőszak alkalmazásának képességét, a szabadidős művelődés pedig az a része, amely a személyiség kiteljesedését eredményezi. Feltehető egy további kérdés is, vajon a „tisztiszakma” foglalkozás, vagy hívatás. Erre a kérdésre válaszolhatunk úgy is, hogy „ami a professziót illeti, a katonai hívatás rendelkezik minden olyan elemmel, amely a professziókat jellemzi. Létezik maga a történelem során elkülönült tevékenység, létezik a professzió által felügyelt képzési rendszer, differenciált és standardizált képzési anyaggal egészen az egyetemi szféráig. Léteznek bajtársi egyesületek, létezik elkülönült szakmai etika, és nagyon markánsan jelen van a laikusok kirekesztése is: a katonai

7 / 130

tevékenység lényege, az erőszak legális alkalmazása állami monopólium, mely ilyen formán a fegyveres testületek kizárólagos joga és feladata. Rendelkezik sajátos rekrutációval, szocializációs mintákkal, technikákkal és értékrendekkel, a tevékenységi szféra jelentős részét lefedi a hierarchikusan felépülő szervezeti rendszer (kiemelés tőlem).”2

Úgy gondolom, hogy a tiszti professzió, a tiszti hívatás, az állami monopólium gyakorlására jogosít fel, és tesz képessé. A biztonság garantálására csak az a szervezet képes, ahol az egyéni képességek, jártasságok, készségek, összekovácsolódva, mint szervezeti erő jelennek meg, és ennek pusztán csak képzéssel nem lehet eleget tenni. A civil világban is a társadalmi fejlődés során kialakultak, kialakulnak kulturális blokkok, és e blokkok közötti kommunikációs zavarok jelentős konfliktusok forrásává válhatnak. Ha nem értjük a másik kultúráját, ha lebecsüljük, jelentéktelennek tartjuk, vagy egyszerűen nem is ismerjük azt, a konfliktusok kialakulása evidencia. A katonai professzió ebben az értelemben egy olyan szubkultúra, és professzió, melynek gyakorlói a képzés során ebben a szubkultúrában szocializálódnak. A magyar társadalomban létező más szubkultúrákkal való találkozás esetleges lehet az egyén részéről, bár a szervezeti célok megkövetelik a katonatiszttől azokat a képességeket, amelyek ezek között a kulturális blokkok közötti közlekedést szolgálják. Erre szüksége van szinte valamennyi feladatteljesítés során, akár hazai, akár más relációban gondolkodunk. (külföldi missziók, nemzetközi együttműködések, de még egy esetleges hazai katasztrófahelyzet esetén is)

2001. szeptember 11. egyik nagy tanulsága az is, hogy a fenyegetettség világméretűvé válása okán, az ellene való fellépésnek is világméretűvé kell válnia. Ez indokolja igazán a NATO-nak funkcióiban és feladataiban beállt változásokat. A missziókban részt vesz a magyar fegyveres erő is a világ bármely pontján. Így válik tulajdonképpen a magyar katonatiszt világpolgárrá, és így válik a professzionalitása nemzetközivé. A felkészítésnek ezen elvárásoknak kell alárendelődnie, mégpedig olyan módon, hogy rendelkezni kell azzal a szakmai tudással, amivel a szövetség bármelyik tisztje 2

rendelkezik,

természetesen

az

azonosságok,

a

különbözőségek

és

Kiss Kálmánné: A professziók ismérvei és a katonai professzió. Rendszer és professzionalizmus. Im. 35.p.

a

8 / 130

párhuzamosságok feltételezésével. Ebben a felkészítésben kell részt vennie a képző intézményrendszernek

és

a

szabadidős

intézményrendszernek

egyaránt,

saját

módszereikkel, eszközeikkel, ahhoz azonban meg kell határozni a kompetenciáikat. Dolgozatom témája e második szegmens történelmi változásának bemutatása, a további elvek megfogalmazásával.

A szabadidős művelődés nem csak a munkatevékenységek, és a fizikai regenerálódásra fordított időn kívüli időeltöltést jelenti. Az ember szabadidejében sokféle tevékenységet folytathat, ám én a szabadidős művelődés igazi funkcióit abban látom, hogy a katonatiszt ebben az időben építhet ki olyan kapcsolatokat, amelyek a civilszférához kötik, ez egyben lehetőséget ad a társadalom más szubkultúráival való kommunikációra

is.

Jelenti

még

azoknak

az

ismereteknek,

jártasságoknak,

készségeknek, mint képességeknek, az elsajátítását, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a tiszt értelmiségi helyzetekben képes legyen adekvát viselkedés kivitelezésére. Alkalmas a szabadidő továbbá a civilkapcsolatok fenntartására, amelyek fontos eszközként jöhetnek számításba a hadsereg védelmi szerepének elfogadtatásában is. Fontos látnunk azt, hogy a hadsereg szervezeti kultúrájának fejlődését szolgálja a civil szubkultúrákkal való érintkezés, mégpedig kölcsönös egymásra hatásuk révén.

A szabadidős művelődés jelentős hozadéka a testületi szellem kialakulásában, fenntartásában és fennmaradásában is tetten érhető. A testületi szellemről több szerző eltérően foglal állást, ám egyetértve Molnár Ferenccel elmondható: „Fel kell ismerni, hogy a testületi szellem (tiszti, tiszthelyettesi) is fontos építőköve az új szervezeti kultúrának és a hatékony feladat végrehajtásnak. Noha szociológusként közelebb áll hozzám a janowitzi „integráljuk a társadalomba a haderőt” felfogás, ma mégis a professzionalizmus elemeinek (szaktudás, felelősségtudat, testületi szellem) erősítését látom fontosnak. Ennek oka, hogy csak ennek révén kezelhetők a sereg NATO, EU és egyéb nemzetközi feladatai; javítható a ma már igen kis létszámú tiszti (tiszthelyettesi) kar minősége, jogon túli (melletti) szabályozottsága, fegyelme, cselekedeteinek kiszámíthatósága és védelme, (szakmaiságának védelme és az egyén külső támadásoktól való védelme), így persze egységessége és végül, de nem utolsó sorban a demokratikus felügyelet, a civilek primátusának elfogadása. Ugyan csak ezt teszi szükségessé a

9 / 130

honvédelmi tevékenységekhez szükséges képességek alapjainak történelmi távlatokban való megőrzése. Tehát miközben azt állítom, hogy szétforgácsolódott a testületi szellem, egyúttal azt is mondom, hogy a tiszti (tiszthelyettesi) kar testületi jellegű működésének konszolidációjára kell törekedni. Ehhez az említett spontán, fragmentáltan megjelenő professzionalizációs/kohéziós folyamatokat olyan mederbe kell terelni, amelyre inkább a tudatosság, és intézményesültség a jellemző.”3 Én magam is ezt a felfogást gondolom elfogadhatónak, mert bár igaza van Janowitznak, napjainkban a megváltozott körülmények, és a tömeghadseregből önkéntes hadsereggé válásnak egyik legfontosabb feladata a szervezeti kultúra átépítése.

A katonatiszt felkészültségének „kulturáltságának” a nyilvánosság előtt kell megmutatkoznia.

Csak

akkor

igazolható

a

tiszti

hívatás

fennmaradásának

szükségessége, ha a tisztek rendelkeznek nem csak saját szubkultúrájuk, hanem a társadalom más szubkultúráinak olyan ismeretével, amely biztosítja az átjárhatóságot közöttük, birtokolnak olyan jellemzőket, amelyek segítségével megvalósítható a korábbi értelemben vett „világpolgár” státus. Tehát nem csak hazai, de bármely kulturális környezetben képesek eredményesen működni. A szabadidős művelődés így jelenik meg a tiszti professzió, a bajtársiasság, a testületi szellem kialakításának jogos szereplőjeként. Ezért gondolom úgy, hogy nem tehető ki a szabadidős művelődés csupán az egyének vágyainak, érdeklődésének, anyagi lehetőségeinek, hanem úgy kell tekintenünk rá, mint a szervezeti kultúra kialakításában, fenntartásában, fejlődésében jelentős funkciót betöltő művelődési formára. Ez indokolja, hogy a haderő átalakítás, a szervezeti kultúra kialakításának során fontos vizsgálni a szabadidős művelődés helyzetét, és megfogalmazni, hogy a további funkcióit, elveit milyen módon emeli be a hadsereg a tevékenységrendszerébe. Ennek vizsgálata a dolgozat témája, mely történeti, társadalmi kontextusba helyezve elemzi a művelődés változásait az önálló magyar véderő 1867-től napjainkig tartó történelmében, a korábban már jelzett, és a magyar véderő

életében

bekövetkezett

torzulások

kiküszöbölése

néhány

elvének

megfogalmazásával, elsődlegesen a tiszti művelődés, benne a szabadidős művelődést illetően.

3

Molnár Ferenc: A testületi szellem és a professzionalizmus dilemmái. I. m. 27. p.

10 / 130

Hipotézisek

1. A hadsereg szervezeti kultúrája nem szakítható ki a nemzetközi helyzet diktálta kényszerekből, azok hatással vannak a katonai szervezetekre is. Bizonyítani kívánom, hogy a társadalmi nyilvánosság lehet az a keret, amelyben a hadseregek, és a tiszti professzió vizsgálhatók. Habermas elméletének felhasználásával megrajzolom a magyar véderő fejlődéstörténetének a nyilvánosság szerkezetváltozása szempontjából meghúzható időszakait. Ebben elsősorban folyamatokat kívánok bemutatni, nem elsősorban a dátumok, az események érdekelnek, hanem a változások. Be kívánom mutatni azokat a fontosabb fogalmakat, melyeket az elemzés során használni fogok. Be fogom mutatni, hogy a magyar véderőben hogyan változott az általam felvázolt időszakokban az ideológia, és annak hogyan rendelődött alá a hadsereg.

2. Be kívánom mutatni a művelődés, szabadidős művelődés hatásait a személyiség fejlődésére történelmi dimenzióban. Ismertetem azokat a személyiség típusokat, amelyek a modernkor kezdetétől napjainkig folyamatosan változó jellemzőkkel létrejöttek. Ezek a típusok fogják képezni a hivatásos tisztutánpótlás bázisát, és azt is kívánom bizonyítani, hogy a civil szférában, az egyes szubkultúrákban elsajátított értékek, normák, az anyagi javak és azok objektivációi összefüggenek a szervezetbe történő beilleszkedéssel, és szorosan kapcsolódnak a bevezetőben megfogalmazott szervezeti kultúrához. A szervezeti kultúra rendkívül fontos kerete a társadalmi nyilvánosság szerkezete. Bizonyítani kívánom, hogy a társadalmi nyilvánosság szerkezetében beállt változások határozták, és határozzák meg a hadseregek jellegét, így a hadseregek feladatait, funkcióit, állományát, és ezeken keresztül a szervezeti kultúráját. Igazolni kívánom, hogy a kulturális intézményrendszer és a kulturális struktúra is ebben a rendszerben alakult ki, és mind a magyarországi, mind a hadseregben meglévő struktúrák is ennek valamiféle leképeződései, még akkor is, ha hazánkban kissé megkésve és kissé eltérően alakultak is a dolgok. Bizonyítani fogom, hogy Magyarországon két ideológia a fasizmus és a kommunizmus ideológiája eltorzította a polgári nyilvánosság kezdetben szépen megindult kialakulását, és alaposan letérítette arról az útról, amelyre a nyugati társadalmak viszonylag rövid kitérő után 1945 után visszatértek. Mi most 1990 után kezdjük el ezt a korrekciót, amelynek során a szervezeti kultúra valamennyi elemében jelentős változásokra van szükség.

11 / 130

3. Bizonyítani kívánom, hogy a hadsereg és a hívatásos tiszt is a társadalom terméke, magán hordozza kora történeti, kulturális és társadalmi lenyomatát. Indokolni kívánom, hogy a modern hadseregben miért kell bekövetkezni a kultúraváltásnak, amely nem csak a szakmai, hanem az általános műveltségben is új tartalmakat jelent. A katonai professzió általános és különös műveltségi elemeket igényel, tartalmaz. Ezek az elemek együttesen biztosítják a katonák szakmai megfelelését. A hadsereg szervezeti kultúrájának fejlődése és milyensége nem szakítható el a társadalom általános szintjétől, milyenségétől. Bizonyítani kívánom, hogy a magyar véderő fejlődése a magyar társadalom fejlődésébe ágyazottan fejlődött és változott. Bemutatom azt az utat, amelyben a magyar véderő a nemzetközi adottságoknak megfelelően alakult, és a szervezeti kultúrájára, a tiszti állomány felkészítésére is hatással voltak ezek a viszonyok

4. Be kívánom mutatni, hogy a társadalmi nyilvánosság intézményeinek változása elmaradt Magyarországon, és a hadseregben is a nyugat-európai országokhoz képest. A magyar társadalom esetében ez a torzulás az 1920-as évektől 1990-es évekig tartott, és hogy napjainkra a lemaradások milyen gondokat okoznak. A Magyar véderő fejlődésének, változásának bemutatása során foglalkozom azokkal a folyamatokkal, amelyek az 1867-es kiegyezéstől napjainkig tartanak. Ebben az intervallumban bemutatom a nyilvánosság szerkezetének és a művelődés, szabadidős változásának legfontosabb elemeit. Bizonyítani kívánom, hogy míg az 1945 előtti időszakban nem igazán beszélhetünk szabadidős művelődésről, addig 1948 után a szabadidős művelődésnek kimagasló műveltségpótló, majd idővel műveltségfejlesztő funkciója van. Az első időszakban azért nem beszélünk szabadidős művelődésről, mert amit ebbe a körbe sorolnánk az a tiszti életmód kelléke, nem létezik ugyan is ebben az időszakban munkaideje a tisztnek. A második időszakban a szabadidő és a szakmai tudáshoz szükséges művelődésre fordított idő a tisztikar művelődési hátrányainak felszámolására fordítódik. Amíg az 1950-60-as időszakban fontos felzárkóztató funkciót tölt be, addig a 70-es évektől kezdődően már az individuáció ellen hat, gátja a polgári nyilvánosság kifejlődésének.

5. A szervezeti kultúra, bajtársi szellem és a testületi jelleg kialakulásában különös jelentőséggel bír a szabadidős művelődés. A hadseregnek a benne rejlő

12 / 130

lehetőségre is figyelmet kell szentelnie a képzés struktúrája mellett, amely tartalmazza mindazokat a műveltségi elemeket, amelyek a tiszti professzió megvalósulásához szükségesek, a szabadidős művelődésnek ehhez kell hozzájárulnia. Ennek érdekében javaslatot teszek azokra az elvekre, amelyeket a szabadidős művelődés további helyének, szerepének tisztázásához szükségesnek tartok, és felhívom a döntéshozók figyelmét a szabadidős művelődés fontosságára..

13 / 130

1. fejezet 1.1. A témaválasztás indoklása A bevezetőben leírt fontos kényszerítő tényezők mellet személyes motivációja is volt annak, hogy pont ezt a témát választottam. Katonai pályám több mint kétharmadát a Magyar Néphadseregben, azt követően a Magyar Honvédségben kulturális tevékenység végzésével töltöttem; egység, magasabbegység kulturális instruktora, főinstruktoraként végeztem munkám, majd aktív szolgálatom a Honvédelmi Minisztérium Kulturális Osztályának vezetőjeként fejeztem be. Ez idő alatt meglehetős tapasztalatokat szereztem a kulturális élet gyakorlatában, ám a hierarchiában előrehaladva a munkámban egyre hangsúlyosabbá vált szakterület irányítása. A legmagasabb szakmai beosztást, - HM kulturális osztályvezető -, már az 1990-es rendszerváltás után töltöttem be. A kulturális tevékenység rendszere olyan helyzetben volt, hogy feladatai, az iránta támasztott elvi és ideológiai elvárások sokasodtak, ám annak pénzügyi fedezete folyamatosan csökkent. Ez természetesen együtt járt a már korábban kezdődött presztízsének további csökkenésével is. Míg a helyőrségi klubok tevékenysége és a hozzájuk fűződő elvárások sokasodtak, a szakemberek létszáma folyamatosan csökkent, felszereltségük állaga folyamatosan romlott. Ezt a helyzetet csak súlyosbította, hogy a civil életben megjelentek és megerősödtek a konkurens intézmények, amelyek vagy a szakosodásuk vagy a feltételrendszerük jobb minősége vagy piaci rugalmasságuk következtében vonzóbbá váltak a tisztek számára is. Láthatóvá vált, - melyet az akkortájt végzett „életmód” szociológiai vizsgálatok adataikkal is igazoltak -, hogy az intézményrendszer és a honvédségben végzendő művelődési tevékenység alapos átalakításra szorul. 1995-1998 közötti időszak a társadalmi nyitottság irányába történő elmozdulást eredményezett ugyan, ám ebből 1999-ben az állami szerepvállalás felé történő visszarendeződés következett be. Ennek az útkeresésnek magam is részese voltam, sőt az 1996-ben kiadott „Irányelvek”-nek és az 1997-ben kiadott „HM utasítás”-nak készítője és előterjesztője is én voltam. 1999ben ugyancsak részt vettem a közhasznú társaságokba szervezésnek, melyet bár az utolsó pillanatig elleneztem, a szakma mérvadó szereplőivel egyetemben, de a bürokratikus apparátus tagjától megkövetelt lojalitás miatt végül is a kidolgozás és átszervezés egyik vezetőjévé váltam. Ez a döntés az akkori kormánypárt politikai

14 / 130

döntéseként született meg, és az egész kulturális szakma ellenkezése ellenében történt. Később nyugállományba vonultam, és a terület reformjának tudományos igényű kidolgozásával kezdtem foglalkozni, kerestem a lehetséges megoldásokat. Kerestem, és végül úgy érzem, meg is találtam azt az elméletet, amelynek segítségével a rendszer megérthető, elemezhető; amely képes leírni a hadseregben folyó művelődést, választ tud adni a továbblépés lehetőségeire, amely megfelelő módon képes szolgálni a hadsereg elvárásait, de ugyanilyen hangsúlyos módon biztosítja a művelődésben az egyéni szabadságot, az individuális művelődés feltételeit is. Röviden: alkalmas arra, hogy a hivatásos tiszt szakmai megfeleléséhez hozzájáruljon, biztosítsa és kielégítse a mezo- és mikroközösségek művelődési szükségleteit, de lehetővé tegye az egyén szabad választásait is.

1.2. A dolgozat által vizsgált kérdések és jelenségek

A szabadidőt a művelődésre fordított idő részeként, de olyan önálló idő és hatásmechanizmusként kívánom bemutatni, amely a személyiség kiteljesedéséhez hozzájárul, de nem kötődik közvetlenül a munkatevékenység végzéséhez szükséges tudás megszerzéséhez. Ez a szabadidő -melynek kezdete, a szakirodalom szerint, az ókori görög városállamokban kialakult szabadidő-, a történelem folyamatában olyan szabadságot adott a társdalom tagjainak, amelyet a munka megtanulása és a munkatevékenység mellett szabadon fordíthatott személyisége kibontakoztatására, fejlesztésére. Természetesen, abban sokaknak igaza lehet, hogy az őskor embere rendelkezett talán a legtöbb szabadidővel, ez két vadászat között időként akár napokig is eltarthatott, ám ennek az elképzelésnek csak hipotetikus értéke van, hiszen ez az általunk értelmezett szabadidő nem üres, hanem rendszerszerűen rendelkezésre álló időként jelent meg, és mint olyan, tervezhető volt. Ezt a szabadidőt úgy is értelmezhetjük, mint a prométheuszi stratégia mellett - amely a tudomány és a munka világa - megjelenő apollói stratégiát -, a szépség, a szimbólumok, a hiedelmek, a szórakozás világát-, amely a személyiség fejlődését, kiteljesedését szolgálja. A művelődés folyamata felfogható tehát úgy is, mint a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása

következtében

beállt

szemléleti,

tevékenységbeli

és

15 / 130

intézményváltozás, amely az egyén autonómiájára és meglévő szabadidejére épül. E szemléletnek megfelelően tekintem majd át a szabadidős művelődés intézményeinek kialakulását, változását, mint a társadalmi nyilvánosság szerkezetében beállt változásokat. Elsősorban a funkciók változását tekintem a dolgozat alapvető feladatának; a konkrét intézménytípusok csak, mint a funkciók megvalósulásának környezete szerepelnek munkámban. Ilyen bemutatásban a célok és funkciók segítségével a szabadidős művelődés rendszere is ábrázolható. Az egyes művelődési formák, módszerek bemutatását nem tekintem dolgozatom tárgyának, hanem azokat, mint esetleges eszközöket veszem csak számításba. Ezzel elkerülhető az a veszély, mely a módszerek fétisiszta tiszteletéhez vezet, és másodlagossá válnának a szabadidős művelődés funkciói.

Végezetül kísérletet teszek annak igazolására, hogy a társadalmi nyilvánosság megváltozott viszonyai, a modern polgári demokrácia követelményei a hadseregtől is azt igénylik, hogy eleget tegyen a polgári nyilvánosság követelményeinek. A költségvetésből a művelődésre fordított anyagi javakat a jellegadó állomány, de ugyanígy a többi állománycsoport alkalmasságának növelésére kell a hadseregnek fordítania. Ennek értelmében, napjainkban a szabadidős művelődésnek -mint a formális felkészítést kiegészítő művelődési formának- a hivatásos és szerződéses katonák személyiségének kiteljesítésére kell irányulnia. Mivel azonban a hivatásos katona egyenruhás állampolgár, ezért nem pusztán a hivatásrendi kötelmekhez szükséges képességek kiegészítését, kifejlődését kell szolgálnia a szabadidőben végzett művelődésnek, hanem minden olyan művelődést, amelyet a modern emberre jellemző képességek összességével írhatunk le. Ennek értelmében - különösen a piaci viszonyokra való tekintettel - pedig distinkciót kell tenni a szabadidő finanszírozása terén. Nem egyszerű a történelmileg kialakult és a napjainkig is fennmaradt kiváltságos helyzetek megszüntetése, ám ha az alapvetésem helyesnek bizonyul, akkor hatékonyság szempontjából nagyobb hozadékkal számolhat a hadsereg az új rendszer bevezetésével. Úgy vélem, hogy a hadseregben elsősorban a szabadidős művelődés funkcionális megfelelésére célszerű koncentrálni. Alapvető célként a hadsereg alaprendeltetéséből, a NATO tagságból, a tiszti hivatásból fakadó követelményeknek, a társadalmi nyilvánosság elvárásainak való megfelelést szükséges megjelölni. Ennek megfelelően szükséges a rendszert átalakítani, az ennek megfelelő célkitűzések megvalósításának

16 / 130

alárendelten szervezni, működtetni és finanszírozni a szabadidős művelődést, és hangsúlyozottan a szabadidős művelődést. Ha a művelődést folyamatként szemléljük, mint ezt zseniálisan elénk tárja Elias Norbert A civilizáció folyamata (1987) munkájában, akkor beilleszthető abba az elméleti keretbe, amelyet dolgozatom módszereként választottam. E modellen keresztül szemlélve a jelenséget elmondható, hogy a modern hadseregek létrejötte, fejlődése is a társadalmi nyilvánosság változásának keretében zajlott, és a hadseregek kialakulásakor érvényesülő udvari reprezentatív nyilvánosság állapotából, - a nyugat-európai társadalmakban és hadseregeikben is -, napjainkra már a polgári nyilvánosság állapotába érkezett. A magyar társadalomban - jó pár évtizedes késéssel ugyan -, de a nyolcvanas évek elejétől, közepétől a kilencvenes évek elejére, közepére meghozta a korábbi társadalmi rendszer megváltozását. A társadalom politikai-, gazdasági- és szociális rendjének átalakulását egyaránt jelentő társadalmi rendszerváltozás, előbb-utóbb valamennyi társadalmi intézmény átalakulását is maga után vonta, vonja. Ilyen módon, mint egyik fontos társadalmi alrendszer, a hadsereg is megkezdte átalakulását. A hadsereg, mint zárt, de kontrollált intézmény működik, a katona pedig, mint egyenruhás civil teljesíti a szerződésekben, katonai esküjében és a jogszabályokban megfogalmazott, önként vállalt kötelezettségeit. Ebben a hadsereg és a társadalom közötti szerződéses viszonyban a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása is tetten érhető és értelmezhető. Ez majdani elgondolásom egyik sarkalatos elemeként szerepel a későbbiekben. A modern elithadseregek, így a Magyar Honvédség is története folyamán már túlléptek az udvari reprezentatív nyilvánosság állapotán, ám viszonylag rövid időn belül el kell jutniuk a napjainkban érvényesülő zárt, bürokratikus, reprezentatív nyilvánosságtól a teljes polgári nyilvánosságig. Pontosan tudjuk, hogy a szervezetek, így a hadsereg is, eltérő okok miatt mindig igényelték, igénylik bizonyos titkok megőrzését, mert ezt a siker egyik feltételének tekintik, ám napjainkban, a műholdak korában ennek alig van jelentősége. Gondoljunk itt a közelmúlt katonai alkalmazásai során bekövetkezett katonai malőrökre, hibákra, az erőszak alkalmazása során elkövetett bűncselekményekre, visszaélésekre. A titkok, amelyek hozzátartoznak a szervezeti kultúrához, nem jelenthetnek jogszabály ellenes tevékenységeket. Ez a fajta nyilvánosság tehát nem fogadhatja el a hadseregtől, mint társadalmi köztestülettől, hogy kizárja az életéből a civil kontrollt, hanem tűrnie kell, hogy az a lehető legátfogóbb mértékben kontrollálja mindennapjait. A folyton változó társadalmi nyilvánosság

17 / 130

keretét adja a hadsereg történeti-társadalmi fejlődésének, és egyben befolyásolja is változásait. Dolgozatomban megvizsgálom majd a hadseregek funkcióinak változását a történelmi időben, és bemutatom a hadsereg állandó állományának - azon belül is kizárólag a hivatásos tisztek- feladataik megfelelésének modern értelmezését, azok legáltalánosabb követelményeit, a szabadidős művelődés szerepét e megfelelést biztosító képességek kialakulásában. Ebben a kontextusban kívánom bemutatni az önálló magyar hadsereg történeti fejlődésének korszakait, és ebben kívánom értelmezni a művelődés, szabadidős művelődés alakulását, változásait is. Az önálló magyar haderő történetét az 1867-ben létrehozott Magyar Királyi Honvédség megalakulásától a 2000ik év haderejének helyzetéig követem nyomon. A korábban vázolt társadalmi nyilvánosság változás értelmezése indokolja, hogy ezt az időszakot négy egymástól jól elkülönülő ciklusra osszam fel. Az első korszakot a Magyar Királyi Honvédség (MKH) megalakulásától 1945-ig - teszem ezt akkor is, ha tudvalévő, hogy két magyar királyi honvédség volt, az első a Magyar Királyi Honvédség, amely a monarchián belül a Magyar Királyság hadserege, a második pedig a független Magyar Királyság hadserege a Magyar királyi Honvédség nevet viselte. E mellett létezett még a monarchiában a Császári és Királyi. Közös Hadsereg is, ám vizsgálódási szempontjaim szempontjából, többé-kevésbé ugyan azok a jelenségek figyelhetők meg a tisztikart illetően mindháromban. A második korszakot 1945-tól 1990-ig a Népi Demokratikus Hadsereg, a Magyar Néphadsereg, harmadik korszak a Magyar Honvédség időszaka 1990-től 1999-ig, a NATO csatlakozásig, majd a 1999-től napjainkig a NATO tag Magyar Honvédség időszakát jelenti. 1945-1948 közötti években, azt érzékeltem, hogy megkezdődött az a folyamat a pártok között, amelynek végén a MKP teljes mértékben megszerzi a hatalmat a hadsereg felett is. Ez az időszak tehát külön időszakként nem jellemezhető szociológiailag, bár a történetírás találhat benne fontos momentumokat. Én inkább olyan átmenetként érzékelem, amely lehetett volna a polgári nyilvánosság kiindulópontja, de az ismert történeti okok miatt nem vált azzá. A hivatásos tisztek szakmai megfelelését sokféle intézmény bonyolult szocializációs mechanizmusa alakítja ki. Ezek a hatások sok esetben erősítik, más esetekben gátolják, vannak, amikor módosítják, vagy megsemmisítik egymást. A hadsereg jellegadó állománya szempontjából megvizsgálom a művelődés-szabadidős

18 / 130

művelődés alakulását, változását, így a vizsgálódás érvényességi körét csak a hivatásos tiszti állományra terjesztem ki. Arra keresem a választ a vonatkozó szakirodalmak adaptálásával, hogy a szabadidő és a szabadidős művelődés milyen módon járult és járul hozzá napjainkban is az individuum és a közösség szükségleteinek kielégítéséhez, miként segíti azok összekapcsolódását, és jelzett korszakokban ez az összhang miként valósul meg. A szabadidős művelődést úgy tekintem, mint az életmód szerves részét, amely hozzájárul a tiszti minőség, hivatásrendiség, a tiszti etika kialakulásához, fejlődéséhez, a jellegadó állomány értékrendjének változásához. Szakirodalom segítségével bemutatom az úri-nemesi, a nemesi-polgári, a munkás, a paraszti és a modern polgári személyiségtípusokat, legfontosabb jellemzőit, mert az adott kor hivatásos katonatisztjeinek az állapotát alapvetően az adott időszakban verbuvált és meghatározott előszocializációval rendelkező társadalmi csoportokból bekerülők adják. Fontos a rekrutációs csoportok vizsgálata abból a szempontból is, hogy a hivatásos tiszti állomány rekrutálódása mennyire gátolja, serkenti, vagy mennyire nem adekvát bázisát adja a polgári nyilvánosság kialakulásának. Itt Eric Fromm szabadságelméletére gondolok, melyben arról szól, hogy kétféle szabadság állapotot különböztethetünk meg. Az elsőt, az úgynevezett „szabadnak lenni valamitől” állapotot megkülönbözteti a „szabadnak lenni valamire” állapotától. Az első esetben a nemesi-úri értékrendtől való szabadságot értjük, a másik esetben a polgári értékrend választásának igényét, szabadságát. Kérdés, hogy a hadseregbe toborzott tisztek a hadsereg történetének egyes időszakaiban milyen mértékben rendelkeztek a két szabadságállapottal. Véleményem szerint egészen 1945-48-ig az úri-nemesi értékrend gátolja a polgári értékrend kialakulását, majd az 1948 utáni időszakokban a munkás, paraszti értékrend nem igényli, vagy csak nagyon nehezen teszi lehetővé ennek az állapotnak az elérését. Ezért tud egyik esetben a nemesi kiváltságok talán egyetlen őrzőjévé válni a hadsereg, a másik esetben pedig elfogadtatni a hivatásos tisztekkel a hierarchikus függőséget, a totális alávetettséget. Mert akárhogyan vizsgáljuk is a történéseket, és ha az ideológiával akarjuk is magyarázni a korábbi állapotokat, a hadsereg mindvégig megmaradt Magyarországon egy olyan hierarchikus és bürokratikus szervezetnek, mint ami a korábbi időszakban jellemezte, és a függelmi viszonyok sem adtak megfelelő demokratikus biztosítékokat a rendszer tagjainak. Tehát a két eltérő hadsereg nyilvánossága között a lényeges különbség az volt, hogy a Horthy hadsereg a konzervatív nemzeti és keresztény értékek megőrzése alapján a polgári értékrenddel szembenállást tanúsítva, a Magyar Néphadsereg pedig, a tiszteket alkotó társadalmi

19 / 130

csoportok évszázados alávetettségére építve, a „szabadnak lenni valamire” állapot hiánya miatt tartja fenn a reprezentatív bürokratikus nyilvánosságot. Ezzel mindkettő, csak más formában, de konzerválja a „szabadnak leni valamitől” állapot ellentettjét. Jelen dolgozatban ennek bizonyítására nem vállalkozom, esetleg egy későbbi munka témája lehet. Az elmélet és a módszer figyelembevételével végül megkísérelem egy új szabadidős modell megrajzolását, amely természetesen csak és kizárólag ideáltípusként jelentkezik, és abból is csak az általános elveket kívánom rögzíteni. Ebben a modellben törekszem arra koncentrálni, hogy a szabadidős művelődésből a szakmai megfelelést szolgáló funkciókat leválasszam. A differenciált és egyértelmű rendszernek a feladatokban, a társadalmasodás formáiban, a finanszírozás megosztásában jelentkező eltéréseit ugyancsak figyelembe veszem. Szétválasztom az egyéni és a szervezeti kötelezettségeket, és reményeim szerint ez a szisztéma hozzájárulhat a hivatásbeli kollektív megfelelésnek és az egyenruhás állampolgár individuális megfelelésének megítéléséhez is.

1.3 A dolgozat elemzési kerete

Az

elemzés

keretéül

Jürgen

Habermas

„a

társadalmi

nyilvánosság

4

szerkezetváltása” című munkájában vázolt szociológiai elméleti modellt választottam. Segítségével a nyilvánosság változásának részeként vizsgálható az a folyamat, amelyben létrejönnek, kialakulnak és működnek a művelődés polgári intézményei. Ezen elmélet látszik számomra a legalkalmasabbnak arra, hogy a nemzetközi keretek változásának részeként bemutassam a magyarországi rendszer kialakulását, változásait és torzulásait, ezen belül a honvédségi rendszert is. Az elmélet segít megérteni, hogy a művelődés, a hadsereg, és a hadseregi művelődés nem szakítható ki a társadalom nyilvánosságának szerkezetváltozásából, továbbá, hogy egyetlen társadalom sem teheti meg büntetlenül azt, hogy letérjen a nyilvánosság változásának, fejlődésének útjáról, mert ezzel egyértelműen kiiratkozik a demokratikus társadalmak sorából, mint tette azt hazánk is hosszú évtizedeken át. Itt nem valamiféle determinisztikus helyzetre gondolok, hanem arra, hogy az európai társadalmak az Elbától nyugatra többé-kevésbé ugyanakkor értek el bizonyos fejlettségi fokozatokat, amelyektől, az Elbától keletre lévő társadalmak nagyjából ugyanolyan mértékben lemaradtak. Ennek következményeit, 4

Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása Századvég –Gondolat Budapest, 1993

20 / 130

mint végzetes lemaradást, napjainkban akarják, akarjuk behozni, hogy felzárkózhassunk a polgári demokratikus társadalmak közé. Most a nyilvánosság, a polgári nyilvánosság megteremtése és kibontakoztatása a magyar társadalom részére is az egyik legfontosabb feladat, visszatérni, és/vagy visszatalálni a nyugati demokráciák által választott útra. Ezt az utat kell a hadseregnek is végigjárnia, és ennek a demokratikus művelődési rendszernek kell érvényesülnie a hadseregi művelődés területén is.

Összefoglalva: A szabadidő a művelődésre fordított idő része, de önálló idő és hatásmechanizmus is, amely a személyiség kiteljesedéséhez hozzájárul, ám nem kötődik a munkatevékenység végzéséhez közvetlenül. Ez a szabadidő nem üres idő, hanem rendszerszerűen rendelkezésre álló időként jelenik meg és tervezhető. A művelődés folyamata felfogható úgy, mint a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása következtében beállt szemléleti, tevékenységbeli és intézményváltozás, amely az egyén autonómiájára és meglévő szabadidejére épül. A modern hadseregek létrejötte, fejlődése a

társadalmi

nyilvánosság

változásának keretében

zajlott,

és

a

hadseregek

kialakulásakor érvényesülő udvari reprezentatív nyilvánosság állapotából napjainkra már a polgári nyilvánosság állapotába érkezett. A hívatásos katona pedig egyenruhás állampolgárrá vált, ezért nem pusztán a hivatásrendi kötelmekhez szükséges képességek kiegészítését kell szolgálnia a szabadidőben végzett művelődésnek, hanem minden olyan szükségletét, amelyet a modern embertől elvár a társadalom. A hadseregben tehát ebben az értelemben vett funkcionális megfelelést kell számon kérni a szabadidős művelődéstől. A szabadidős művelődést úgy tekintem, mint az életmód szerves részét, amely hozzájárul a tiszti minőség, hivatásrendiség, a tiszti etika kialakulásához, fejlődéséhez, a jellegadó állomány értékrendjének változásához. A folyton változó társadalmi nyilvánosság keretét adja a hadsereg történeti-társadalmi fejlődésének is, és egyben befolyásolja változásait. Az önálló magyar haderő történetét az 1867-ben létrehozott Magyar Királyi Honvédség megalakulásától a 2000-ik év haderejének helyzetéig szükséges nyomon követnem. Fontos a rekrutációs csoportok vizsgálata abból a szempontból is, hogy a hivatásos tiszti állomány rekrutálódása mennyire gátolja, serkenti, vagy mennyire nem adekvát bázisát adja a polgári nyilvánosság kialakulásának.

21 / 130

2. fejezet 2.1. Kultúra, művelődés és szabadidős művelődés A „cultura” szó a 11. század végén jelenik meg. Kezdetben egy darab megművelt földet jelöl, amelyen növényeket termesztenek, majd a mezőgazdaság szinonimája lesz. A 15. század közepén a reneszánsz humanistái kezdik átvitt értelemben használni. A 18. században a tudományos, irodalmi és művészeti kultúra, a Felvilágosodás szinonimájává válik. Hobbes már „kultúraként” jellemezte a szellemi nevelés munkáját, különösen a gyermekkorban. A művelt, kultúrált embernek van ízlése, és ítélőképessége, kifinomult és tud viselkedni. A 19. században a „kultúra” szó (németül Kultur) a franciák által jobban kedvelt „civilizáció” szinonimája. Míg E. B. Taylor (1871) a kultúrát a társadalmak mentális és organizációs fejlődésével határozza meg (összetett egység, amely magában foglalja az ismereteket, a vallásos hiteket, a művészetet, az erkölcsöt, a szokásokat és az összes többi képességet és hajlamot, amelyet az ember, mint a társadalom tagja megszerez), az amerikai kulturális antropológia mintegy hatvan évvel később az anyagi és technikai fejlődést hangsúlyozza a társadalmi örökség továbbadásában. A kulturalisták szerint a kultúra, mint egy nép életmódja, emberi szerzemény, viszonylag stabil, de folytonos változásnak van kitéve, amely meghatározza életünk folyását anélkül, hogy rákényszerítené magát tudatos gondolkodásunkra. A szó modern értelme a tudás kommunikációs módjára utal a gyors változó társadalmakban, valamint az értékek hordozására megalkotott szimbolikus tárgyakra. A figyelem az egyes társadalmi csoportok körében elterjedt mítoszok, fogalmak, képek és modellek (népi kultúra, elit kultúra) felé fordul, és a tudás terjedéseinek egyes csatornáira: a tömegkultúra egyrészt az, amit a média közvetít, másrészt az, ami a széles közönséghez szól. A kultúrszociológia, amely az ismeretszociológiával áll kapcsolatban, a világ megnyilvánulásait kifejező szimbolikus művek megalkotóit vizsgálja, a művek és az alkotó kapcsolatát a társadalommal, amelyben működnek, a szellemi termékek megalkotási rendszerét és azt az ideológiai teret, amelyben a kulturális művek kibocsátói és befogadói elhelyezkednek.”5

5

Szociológiai lexikon Corvina Kiadó 1999 Gyula 102. p.

22 / 130

A sokféle kultúra értelmezés ismeretében én mégis azt tartom fontosnak megvizsgálni, hogy milyen funkciókat tölt be a kultúra, a művelődés a hadsereg életében. „A funkció kifejezés élő vagy szerves folyamatokra vonatkozik, amelyeket abból a szempontból vizsgálnak, hogy mennyire járulnak hozzá a szervezet létfenntartásához.”6 Így a kultúra funkcióját akként értelmezem, hogy az egyéni és társadalmi identitásképzést, valamint ezzel egyidejűleg a civilizációs folyamatokba történő bekapcsolódást hogyan segíti elő általában, és különösen a hadsereg hívatásos tisztjei esetében. Ha e kettő funkció összhangban valósul meg, akkor beszélhetünk korszerű, modern nemzeti hadseregről. A két funkció közötti összhangeltolódás egyik szélső végpontként korszerű, de nemzeti jellegét vesztett véderőt, a másik végponton pedig, nemzeti díszletbe csomagolt, de a korszerű harc követelményeinek teljesítésére alkalmatlan fegyveres erőt jelent.

Itt szükséges szólnom a szervezeti kultúráról, mert véleményem szerint a művelődés és abban a szabadidős művelődés jelentősen hozzájárul a szervezeti kultúra milyenségéhez. „A szervezeti kultúra mindazon hiteknek, értékeknek, rítusoknak, mítoszoknak és érzéseknek hagyományosan kialakult rendszere, amelyet a szervezet tagjai magukénak vallanak. Ez kihat a szervezet minden tagjára, alrendszerére. A kultúra kihatással van a vezetői döntések meghozatalának módjára, az előmenetel rendjére, a külső környezettel való kapcsolattartásra, kapcsolatépítésre. A kultúra az a szervezetnek, ami a személyiség az egyénnek.”7. Ennek kell alárendelődnie a szabadidős művelődésnek, ezt kell szolgálnia.

Vannak, akik úgy vélekednek, hogy a kultúra az emberiség válasza az idegen világ dzsungeleinek kihívásaira, úgy is, mint prométheuszi, és úgy is, mint apollói stratégiák.8 Ebben a megközelítésben felfedezhetjük a tudomány és a művészet kettősségét, azt, hogy az emberiség a tudásával szinte minden problémát képes megoldani, de a tudományos megoldások mellett szüksége van valami másra is, és ez a valami a szépséghez, a művészetekhez kötődik, inkább a személyiség kiteljesedéséhez, mint a munkavégzéshez. Megint mások úgy foglalnak állást, hogy a kultúrának elsősorban is közvetlenül hasznosnak kell lennie, mégpedig abban az értelemben, hogy 6

Robert K. Merton: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Osiris Kiadó Budapest 2002. 101. p. Bolgár Judit: A testületi szellem és a professzionalizmus dilemmái Társadalom és honvédelem. Bajtársiasság szolidaritás. Különszám. ZMNE Budapest. 2006. 71. p. 8 Hankiss Elemér: Az emberi kaland Helikon Kiadó Budapest, 1998 7

23 / 130

a kultúra hasznos tanácsokat ad, alapvető élethelyzeteket mutat be, és az azokban követendő magatartást igyekszik meghatározni. Ha azonban elmélyedünk a kultúra tanulmányozásában, azt látjuk, hogy a kultúra csak igen kis részére vonatkoztathatók a fenti állítások. Van ugyanis a kultúrának egy olyan funkciója is, ami az emberek erejének felismerését, a saját erejükbe vetett hit kialakítását szolgálja. Ennek jegyében olvad össze a kultúra a humanizmussal akkor, amikor a személyiség kialakul. Ehhez szükséges a tudás, és a tudásból kifejlődött tudományos és művészeti érdeklődés, és a gondolatainkért való helytállás erkölcsi normája úgy, hogy végül is ez az egész a személyiség

első

megjelenési

formájává

válik.

Ez

azonban

nem

csak

a

munkatevékenységekkel kapcsolatos művelődés, hanem szükségeltetik hozzá a munkavégzés kötelességétől függetlenül rendelkezésre álló szabadidő.

A szabadidő létrejötte igen fontos tényező volt a személyiség kialakulásában és fejlődésében, amely arra vezetett, hogy a személyiségalakítás egyik tényezőjévé válik. Ennek ellenére csak a 14-15. század körül vált ez Európa fejlettebb részein valós humán igénnyé, majd a humanizmus talaján kialakuljon a tudományos és a művészeti érdeklődés. Szinte természetes, hogy ez vált azután a polgári életérzés alapjává. Ebben a világban teremtődik meg a feltétele a szabadságnak, amely az irodalomban és a filozófiában nyomon követhető, és majd ez lesz az alapja a későbbi európai civilizáció kialakulásának. A középkorban a lovagi kultúra, a lovagság eszményvilága, valamiféle erkölcsi ideálkört teremt eszményképének, értékrendjének legfontosabb eleme a keresztény lovageszmény. (Jellemző, hogy Magyarországon még a huszadik század első felében is hivatkoznak erre, még a keresztény és nemzeti ideológiák is beépítik frazeológiájukba.) Az eszményeken túl, a kialakuló és rohamosan fejlődő iparosodás és az ehhez szükséges általános művelődés is megkövetelte a kultúra bizonyos terjesztésének általánossá tételét; legalább a munkavégzéséhez szükséges műveltségi kulturális gyarapodást. Legfontosabb tényezőnek azt tekinthetjük, hogy az átlagpolgár is személyiséggé válhatott. Elkezdett mélyebben gondolkodni a gazdasági problémákról, különösen saját háztartásáról és saját termeléséről. Élete különleges vonásává vált a bensőségesség, a kultúra benső, intim feldolgozása, valamint, hogy egyénileg jutott hozzá a kultúra egy sor értékéhez. A személyiség fontos vonásai közé emelkedett a nemzeti érzés, és a hazafias öntudat, a módszeres kételkedés, az ész kultusza, a természet tudatos

24 / 130

megismerésének igénye. Ez a társadalmi nyilvánosság szerkezetének változása során következik be, és mint általánosan érvényes tendencia, jellemző az egész művelt Európára, az európai civilizáció folyamatára. A felvilágosodás termelte ki a kor igazi polgári személyiségeit, akik tudatosan küzdöttek a racionalizmus, az ész kultuszának érvényesítéséért, küzdöttek a vallási türelmetlenség, a babonák, a tudománytalan nézetek ellen, az érzelmek egyenlőségéért. Erre az időszakra a polgárság már erősen differenciálódott. A polgári társadalmak korában kifejlődik több egymástól jól elkülöníthető személyiségtípus. Dolgozatom tárgyát képező időszakokban a hadsereg hivatásos tisztállománya eltérő mértékben e típusokból rekrutálódik. A magyar hadseregek egyetlen időszakában sem beszélhetünk teljesen homogén tisztikarról, a belépők ugyanis különböző társadalmi csoportok tagjaiként, eltérő családtípusokban és szocializációs

intézményekben

szocializálódtak.

A

hadsereg

tiszt

utánpótlása

szempontjából a korábbi nemesi származás mellett számításba jöhető csoportok között említem a burzsoá típust. Ez a típus az értelmes önzés helyett a teljesen kíméletlen érdekérvényesítést, és ezen érdekek racionalitásának primátusát vallja, minden más, a felvilágosodás korában kialakult polgári értéket ennek rendel alá. A polgár másik típusa a citoyen, aki továbbra is ragaszkodik azokhoz az értékekhez, melyeket a polgárság a haladó forradalmi időszakokban célként kitűzött, - úgymint szabadság, egyenlőség, testvériség -, emellett következetesen hazafias patrióta, akiben él a citoyen pátosz is. A következő típusba soroljuk a „giccsembert”9, aki azt gondolja, hogy a polgári társadalomban minden jó, csupán a véletlen műve, és személyes helyzetek sodorják az embert nehéz helyzetekbe. A kispolgár számára is eljön a pillanat, amikor egy adott esetben egy szerencsés házasság, ismeretség, barátság, stb., a pillanatnyilag szegény helyzetű embert gazdaggá, a jelentéktelent jelentőssé teszi. A nemesség hadseregbeli életéről, életviteléről olvashatunk bőséges tudósítást Rehn: A nemesség alkonya című művében, de Musil vagy Ottlik Géza írásaiban is láthatjuk a többi típus életét is. A XIX. századra megjelenik a tudatos munkásmozgalmi személyiség is, aki talán a történelmi időben legkésőbb kialakult személyiségtípus. Valamennyi típus nem jelenik meg a hadseregben, mert, mint látni fogjuk, az 1860-as évektől 1948-ig döntően az úri-nemesi és viszonylag kis számban a polgári-kispolgári csoportokból, az 1948-1990 közötti években a munkás és paraszt csoportokból kerül ki a hivatásos tisztikar túlnyomó része, napjainkban pedig, nincs semmiféle származási követelmény a tiszti pályát választók részére. 9

Hermann István: Kultúra és személyiség Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest 1982. 156. p

25 / 130

2.2. A társadalmi nyilvánosságról Jürgen Habermas szerint a társadalmi nyilvánosság szerkezete az európai középkorban a „publikus” és a „privátus” ellentétpárban fejeződött ki, és bár ezek sem viselkedésbeli kényszereket nem jelentettek, sem jogi kötelező erejük nem volt, ugyanígy a mai értelemben vett magánélet és nyilvánosság közötti különbségekre sem utaltak, mégis jelen voltak a korabeli társadalmakban. A társadalmi munka gazdasági megszervezése az úr házában történt, így az vált valamennyi uralmi viszony centrumává. „a nyilvánosságot, mint sajátos, a magánélettől elválasztott területet, a késői középkor feudális társadalmában nem lehet szociológiailag, vagyis intézményi kritériumok alapján kimutatni […]. Ez a nyilvánosság reprezentatív nyilvánosság, nem társadalmi területként, nem a nyilvánosság világaként jön létre, hanem sokkal inkább státus ismertetőjel”10 olvashatjuk a szerzőtől. A reprezentatív nyilvánosság kifejtése a személy jelképeihez: hatalmi jelvényekhez (fegyverek, jelvények, címerek), habitushoz (öltözet, hajviselet), taglejtésekhez (köszöntési formula, mozdulat), a retorikához (a megszólítás formája, általában a formaszerű beszéd), egyszóval a nemes viselkedés szigorú kódexéhez van kötve. Ez a kései középkorban, az udvari erényrendszerben kristályosodik ki, az arisztotelészi főerények keresztényiesített formájában, amely a heroikust lovagiassá, úrivá

tompítja.

Az

udvari-lovagi

reprezentáció

nyilvánossága

leginkább

az

ünnepnapokon, nem a törvénykezés napjain, nem a hétköznapokon bontakozott ki teljes pompájában, nem tartozott a politikai kommunikáció világába sem. Mint a feudális tekintély csillogó visszfénye az egyén társadalmi státusát jelzi. A lovagi viselkedési norma minden úr számára, a királytól kezdve az utolsó félparaszti lovagig, közös normaként funkcionál. Nem meghatározott helyeken és meghatározott alkalmakon, mintegy a nyilvánosságon belül orientálja őket, hanem mindig és mindenhol, ahol csak úri jogaik gyakorlása során reprezentálnak. Ebben a nyilvánosságban a laikusok és a polgárok csak, mint a reprezentáció közönsége vesznek részt. Ebben a korban jelentős rendezvényeket, lovagi tornákat tartanak, ahol az arra méltóknak kell bizonyítani alkalmasságukat a reprezentációra. Ez a nyilvánosság figyelhető meg a katonák esetében is, ahol a tiszt egyben nemes úr, a „public soldier”, aki parancsnoklásra született és rendelkezik mindama tulajdonságokkal, amelyek ehhez szükségeltetnek. A 10

Habermas i.m. 57. p.

26 / 130

rang nélküli „private soldier”, aki nélkülözi a parancsnoki jog különösségét, csak mint közönség vehet részt ebben a reprezentatív nyilvánosságban. A harci helyzetekben alkalmas arra, hogy számosságával, tömegével nyomatékot adjon a nemes úr reprezentációjának, a harcban meghaljon, de csak kivételes esetekben kerül sor arra, hogy „private soldier” -ből „public soldier” -ré nemesedjen. Magyar vonatkozásban említhetjük Kinizsi Pált, aki molnárlegényből válik nemessé, de ez a lehetőség csak keveseknek adatik meg. A barokk korban a nyilvánosság a monarchia, a fejedelem reprezentációját hivatott

szolgálni.

A

fejedelmi

hatalom

megfelelő

pozícióját

először

az

államkincstárnak az uralkodó magánvagyonától való elkülönülése jelzi. A bürokráciával (a hadsereggel és részben az igazságszolgáltatással is) a közhatalom intézményei objektiválódnak az udvar mindjobban privatizálódó világával szemben. Végül a rendiuralmi

elemekből

kialakulnak

a

közhatalom

szervei,

a

parlament

és

az

igazságszolgáltatás, a foglalkozási-rendi elemekből pedig - amennyiben ezek a városi korporációkban és bizonyos rendi differenciálódásokban már kialakulóban vannak -, a polgári társadalom világa fejlődik ki, amely az állammal a magán autonómia területeként kerül szembe. „ A reprezentatív nyilvánosság korlátozása, amely a rendi tekintélynek az uralkodó tekintélyén történő közvetítésével végbemegy, teret nyit a közhatalomnak, amely a modern értelemben vett nyilvánossággal van kapcsolatban. Ez az állandó közigazgatásban és az állandó hadseregben objektiválódik; az érintkezések állandóságának, amely az áruforgalomban és a hírösszeköttetésben valósul meg, (tőzsde, sajtó) mostantól folyamatos állami tevékenység felel meg.11 Ez a nyilvánosság, mint polgári nyilvánosság a polgári társadalmak fő jellemzője, és azt jelenti, hogy a köz és az állami csak ebben a szűk értelemben szinonim egymással. A jelző immár nem egy tekintéllyel felruházott személy reprezentatív udvarára vonatkozik, hanem inkább a legitim erőszak-alkalmazás monopóliumával felruházott apparátus hatáskörök szerint szabályozott működésére. A földesúri viszony rendészetté alakul át, az ennek alárendelt magánszemélyek alkotják a közhatalom címzettjeinek közönségét. A társadalmi viszonyok, maga a társadalom is, egyre cizelláltabbá vált, ahol a polgárok egy középen álló rétegként jelentek meg. Mintegy átvezető közösség a felsőbb rétegek és a hagyományosan értelmezett nép között. Ezt természetesen nagyban befolyásolták az adott konkrét helyi viszonyok. Ettől eltekintve azonban a polgárságnak kétfelé kellett 11

Habermas i.m. 70. p.

27 / 130

tekintenie, egyrészt fölfelé a hatalomban való részvétel tekintetében, másrészt azonban lefelé, a jobbágyok (paraszttársadalom) és az alsó középrétegekből állók kulturális emelése felé, amellyel egyben saját termelőit és saját bázisát is emeli. Ebben az időszakban némileg felgyorsul a társadalmi mozgás, különösen a konjunktúrák miatt nagyon is érintett tőkés középrétegekben. Szinte mindennapi volt a tőkevesztés és a lecsúszás, és ezzel párhuzamosan a tőkenyerés és a felemelkedés a közép és nagytőkések közé. A lesüllyedésből nehéz felemelkedni, a gazdagodás azonban azok számára különösen nyitva áll, akik nagy tőkeerővel rendelkeznek, és nem meggondolatlanul kockáztatnak. Érthető azonban, hogy a lecsúszók a tanulásban, az értelmiséggé válásban látják a visszaemelkedés lehetőségét, a felemelkedők pedig, a diplomákban szerzett társadalmi pozíciójuk biztosítását. Így válik egyre szélesebbé a magánemberek területe, és válik el, vagy legalább igyekszik magát elválasztani a közhatalomtól. A magánemberek területe a polgári társadalom, amely több jelentős elemet foglal magába: az áruforgalmat, a társadalmi munka területeit, a kiscsalád belső tereit, az irodalmi nyilvánosságot, míg a közhatalom territóriumai a politikai nyilvánosság, az állam, a rendészet birodalma lesz. A magánszemélyeknek fenntartott területen ettől az időszaktól beszélünk külön a magánéletről és külön a nyilvánosságról, amelyet jól megkülönböztetünk egymástól. Innen ered majd egy későbbi szempont a művelődési elgondolás kialakításához, amely a hivatásos tisztek szabadidejének, a magánélet territóriumainak korlátozásából, annak mikéntjéből fakad. Mit és meddig ellenőrizhet a civil szféra annak érdekében, hogy a tiszti hivatás követelményeinek való megfelelés céljára használódjék fel a szabadidős művelődés finanszírozására fordított keret. A nyilvánosság változása maga után vonja a nyilvánosság intézményeinek a változását is. Elsőként Franciaországban jelentek meg a szalonok, amelyek sajátos enklávét alkottak. Amíg az új polgárság, az állam és az egyház vezetéséből részben ki volt zárva, addig a gazdasági életben lassanként minden kulcspozíciót megszerez magának, a nemesi és polgári nagyvilági dámák szalonjaiban hercegek és grófok, órások és szatócsok fiai érintkeznek egymással, írja Habermas. A XVIII. század valamennyi jelentősebb alkotója ilyen szalonokban hozza nyilvánosságra gondolatait. Beszédekben, akadémiai előadásokban, nyilvános vitákban érlelődik a nyilvánosság. A magyar viszonyoknak megfelelően nálunk is igyekszik kialakítani saját társasági

28 / 130

formáit, amelyek közel sem azonosak, sem az angol, sem a francia klubokkal, szalonokkal, hanem mondhatni sajátosan magyar. Ezek a magyarországi kaszinók egyszerre képviselik a társadalmi elhatárolódás és a társadalmi találkozás intézményeit. Előbb az elhatárolódás volt az erősebb, szinte minden vidéki városban létrejöttek az úgynevezett „úri kaszinók”, ahová csak komoly kritériumok alapján megszűrve engedték be a polgárságot. Az idők múlásával a kritériumok között egyre erősebb helyet kapott a tanultság, különösen az egyetemi diploma, a gazdagság, a bizonyított jómód és a velejáró életforma. Ezzel a nem tagadott társadalmi antidemokratizmussal szemben egy bizonyos szempontból teljesen demokratikus formaként születtek meg a szabadkőműves páholyok. Itt már nem a családi, születési előjogok, nem a társadalmi rangok domináltak, hanem az úgynevezett polgári erények. Tagja lehetett egyaránt és egyenjogúságon alapulóan az arisztokrata és a polgár, a gazdag és a szegény, csak egy feltétel volt, az individuum. Ez volt a személyiség győzelmének próbálkozása minden más szempont felett. Amennyiben a személyiség műveltséggel és megfelelő személyiséggel párosult, társadalmi állásától függetlenül egyaránt eljuthatott a páholy bármelyik funkciójába. Így megtörténhetett, hogy egy szabó fiából lett professzor magasan fölötte állhatott egy neves arisztokrata család fiának. Azonban amennyiben a személyiség kérdései még tudományosan feltáratlanok voltak, annyira ceremóniák sokaságával fedték el ennek az értékrendszernek a bizonytalanságát. Ezért kellett a mély titkolódzás és az ezzel járó közösségi elzárkózás. Nem véletlen, hogy ezek a szigorú titkolódzással működő páholyok sohasem tudtak eljutni a szélesebb közönséghez, nem vettek részt a polgári társadalmakra oly jellemző nyilvános vitákban. A nyilvános vitákat azonban inkább a kapitalista világ hozta létre és ösztönözte a kultúra minden területén. Így alakult ki az a mai szövevényes hálózat, amely átöleli a könyvpiacot, a médiák sokrétű világát, a színházak sokasodó rendszerét, a mindenféle, a nyilvánossághoz szóló kommunikáció szinte az egész országot tömörítő közönségét. Ezek nincsenek alávetve a gazdaság, a politika, a termelés és a fogyasztás körforgásának, hanem inkább, mint szellemi, lelki, individuális szükségletek jelennek meg, és akarva akaratlanul is vitákra késztetnek, művelnek, ösztönöznek, kiterjesztik a polgári társadalom kulturális szükségleteinek önmozgását. Mindez pedig, a szabadidőt életszükségletté teszi. Az egyes emberek szellemi szükségleteinek kielégítését beleforrasztja a társadalmi kulturális nyilvánosságba. Egyfajta fogyasztási cikkekké teszi a dolgokat kedvező értelemben. Napjainkra a habermasi felvetés ténnyé vált, a kultúra áruként funkcionál, és a jövedelmek mára már lehetővé teszik, hogy a kulturális

29 / 130

fogyasztás valóban egyéni és egyhangú aktusokkal valósuljon meg. Ez az atomizálódott szabadidő eltöltés nem kedvező egy olyan testület életében, ahol az egymásrautaltság a mindennapi tevékenység során olyan mérvű, mint a fegyveres erőnél. A hadsereg a számára szükséges és nélkülözhetetlen közösségi alkalmak rendszeres megvalósulását, a tisztek testületépítő rendezvényeit ezért nem teheti ki kizárólag piaci tényezőknek, nem engedheti át finanszírozását a piac direkt szabályozásának. Az új szabadidős modell kialakításában egy másik szempontként kell figyelembe vennem a munkaidő és a szabadidő szétválasztását, és ez indokolja majd a művelődésben a munkához kötődő és a munkavégzéshez nem elsődlegesen szükséges művelődés elkülönülését is. A hadsereg hivatásos tisztikara olyan közösségi kapcsolatokra épül, amelynek kialakításában és fennmaradásában a szabadidős művelődésnek kiemelkedő szerepe van. Ez egy következő szempont lehet, amely indokolja a szabadidős művelődés fennmaradását a hadseregben, és mivel nem öncélú a közösségi szellem építése, ezért ebben majd a hadseregnek is részt kell vállalnia. A társadalmakban továbbra is folytatódik a nyilvános okoskodásra való törekvés. Formálisan úgynevezett beszélgetéseket szerveznek, és azokat rögtön be is sorolják a felnőttoktatás alkotórészeként. Felekezeti akadémiák, politikai fórumok, irodalmi szervezetek élnek a kommentárt igénylő és a megvitatható kultúra megbeszéléséből. Rádiótársaságok, kiadók, egyesületek virágzó mellékipart teremtenek a pódiumvitákkal. Ilyen módon látszólag gondosan ápolják a vitát, és kiszélesítésének útjába semmilyen korlátokat nem állítanak. A vita azonban észrevétlenül, sajátosan megváltozott: maga is fogyasztási cikk alakját öltötte, nemcsak az olvasmányért, a színházért, a hangversenyért és a múzeumlátogatásért kell fizetni, de még a beszélgetésért is, melyet arról folytatunk, amit az ember olvasott, hallott és látott, és amit alkalmasint csak a beszélgetésben sajátított el. Ma a beszélgetést, mint olyat még adminisztrálják is. Mesterségszerű katedrai dialógusok, pódium viták, kerekasztal beszélgetések hangzanak el, a magánemberek okoskodása a rádióban és a televízióban sztárok műsorszámává válik, lehetővé teszik belépődíjak szedését, s még ott is áruformát ölt, ahol a gyűléseken mindenki részt tud venni. A vita, melyet az „üzlet” részévé tettek, formálissá válik, mivel az ellentétes álláspontok képviselőit eleve kötelezik az előadás bizonyos játékszabályainak betartására, a témában való egyetértés tehát messzemenően feleslegessé válik a társasági egyetértés következtében. A

30 / 130

kérdésfeltevéseket az illem kérdéseiként határozzák meg, az összeütközések, melyeket egykor nyilvános polémiában intéztek el, a személyes torzsalkodások szintjére süllyednek, jövendöli Habermas. Arra a következtetésre juthatunk, hogy a kultúra egy részének ily módon történő felhasználása valószínűleg átcsúszhat az egyéni kompetencia területére. A hadseregben azonban a szervezeti megfelelés érdekében mindenképpen szükség van szelekcióra, amelynek alapján a kultúra elemeinek egy meghatározott körét hagyjuk a piaci viszonyok keretei között működni, másokat pedig, a funkcionális célokhoz való elengedhetetlen hozzájárulás okán, mentesítünk a piac hatásai alól; esetleg megint másokat pragmatikusan annyiban vonunk ki a piac hatásai alól, amennyiben és amilyen mértékben a szervezet szempontjai alapján igazolható a hasznosságuk. Habermas gondolatai még egy következtetésre sarkallhatják a döntéshozókat. Abból az elidegenedési folyamatból kiindulva, amelyben a diskurzus közösséget építő erejének elvesztésére számíthatunk - amelyben eltűnik a beszélgetések eredeti célja, és helyét a pénzszerzés, a mimikri és más egyéb módok veszik át -, ellenkező ráhatás nélkül a tiszti testületi szellem devalválását eredményezheti. Ha a szabadidős kultúra elsajátítása atomizálódik - és valljuk be, bizonyos formák esetében ez reális valóság -, akkor azokat, amelyek a testületi szellem, a közösségi identitás kialakulásához, fenntartásához és fejlődéséhez hozzájárulnak, preferálni és támogatni kell a katonai szervezetnek. A tiszti közösségek szervezett rendezvényeinek közösségi elemeit amennyire lehet, érdemes mentesíteni a formalitástól és a felszínességtől. 2.3. Kulturális intézményrendszer, kulturális struktúra „Azoknak az intézményeknek, szervezeteknek, technikai eszközöknek és feltételeknek együttesét, amelyek lehetővé teszi, segítik a kulturális alkotások, értékek létrejöttét, terjesztését és megőrzését, átörökítését. Ide tartozik elsősorban az iskolahálózat, az oktatási rendszer, továbbá a nyilvánosság számára megnyitott közgyűjtemények (múzeumok, könyvtárak, levéltárak, képtárak), az akadémiák, a tudományos kutatóintézetek, laboratóriumok, a különböző tudományos, irodalmi, képzőművészeti és közművelődési egyesületek, társaságok, körök, a színházak és színtársulatok, az állandó zenekarok. Az infrastruktúrához tartoznak a sokszorosítás és kulturális alkotások terjesztésének intézményei, technikái és eszközei: a könyvek,

31 / 130

folyóiratok, periodikus kiadványok, a nyomdák és kiadóvállalatok, a könyv- és műkereskedelem, s végül a kulturális infrastruktúra jogi szabályozása (szerzői jog, cenzúra, egyesülési jog, stb.)”12 fogalmazza meg Katus László. Amennyiben ezek emberek közötti viszonyokra, és művelődési funkciókra terjednek ki, teszem hozzá én. A civil szféra kulturális intézményrendszerének (infrastruktúra) változásai a társadalmi

nyilvánosság

szerkezetének

változásai

is

úgy

Európában,

mint

Magyarországon. A reprezentatív nyilvánosság a korai kapitalizmussal kezdődik és formálódik újjá. A humanizmussal kezdődő polgári kultúra az asszimilációján keresztül őrzi meg erejét; a humanista művelődés világa eleinte integrálódik az udvari életbe. Az udvari ember eszményének („udvariasként” még ma is élő fogalom) felel meg a későbbiekben az angol „gentleman” és a francia „hônnėtte homme”, aki derűs, ékesszóló társas hajlammal rendelkezik, és ez váltja fel a korábbi udvari stílust is. A vidéki, elszigetelten élő földbirtokos nemesség veszít reprezentatív erejéből, a reprezentatív nyilvánosság a fejedelem udvarába összpontosul. Ennek azonban valamennyi kelléke összerendeződik a barokk ünnepélyben. „A barokk ünnepély a középkor, sőt még a reneszánsz világi ünnepeivel szemben is veszített a nyilvánosságából. A torna, a tánc és színház a közterekről a parkok létesítményeibe, az utcákról a kastély termeibe húzódik vissza. […] a kastély, a park a francia évszázad architektúrájával Európa-szerte gyorsan elterjed, lehetővé teszi, az ünnepi nagyterem köré épült barokk kastéllyal együtt, a külvilágtól elzárt udvari életet. A reprezentatív nyilvánosság körvonalai nemcsak megmaradnak, hanem még világosabban lépnek elő. […] A nép tehát itt sincs teljesen kizárva, az utcákon mindig jelen van, a reprezentáció most is rá van utalva arra a környezetre, amely előtt kibontakozik. […] Csak a polgári bankettek válnak zárt ajtók mögöttivé, exkluzívvá.”13 A polgári érzületet az különbözteti meg az udvaritól, hogy a polgári házban az ünnepi terem is lakályos, a kastélyban viszont a lakóhelyiség is ünnepélyes. Az arisztokratikus társaságnak már elsősorban nem a saját földbirtokosi uralmát kell reprezentálnia, hanem a monarchia reprezentációját szolgálja. „A polgári nyilvánosságot a közösséggé összegyűlt magánszemélyek világaként foghatjuk fel, amelyek csakhamar igényt formálnak magával a közhatalommal szemben a hatóságilag szabályozott nyilvánosságra, hogy a 12

Vonyó József szerkesztő: Társadalom és kultúra Magyarországon a 19-20. században Pannónia Kiadói Alapítvány és Magyar Történelmi Társulat Pécs 2003. Katus László A polgári kultúra intézményrendszerének kiépülése Magyarországon a 19. században 11. p. 13 Habermas i.m. 61. p.

32 / 130

közhatalommal megvitassák az érintkezés általános szabályait a társadalmi munkának és az áruforgalomnak alapjában véve magán, közösségileg azonban jelentős területén. Sajátos és történelmileg példa nélküli ennek a vitának a közege: a nyilvános okoskodás. […] Idáig a rendek az uralkodókkal szerződéseket alkudtak ki, amelyekben az egymással konfliktusba lépő hatalmi igényeket az uralkodó hatóságok esetről esetre történő elhatárolása útján egyensúlyozták. […] A harmadik rend szakít a hatalom kiegyensúlyozásával, mert már nem tudja magát uralmi rendként létrehozni.”14 Az udvari rendezvények folyamatos átalakuláson mennek át, a fejedelmi udvar lassan elveszti csáberejét, már csak néhány helyen marad fenn, és szép lassan valamennyi szertartási rend a polgári intimitásnak engedi át helyét. Ettől fogva az udvar visszavonult életet él, a királyi család rezidenciájává válik, a tizenhetediktizennyolcadik századra a főszerepet a város veszi át, a kávéházak és a szalonok. Itt is, ott is ezek a központjai az eleinte irodalmi, majd politikaivá is váló kritikának, amelyben az arisztokratikus társaság tagjai, és a polgári értelmiségiek között formálódni kezd a kiműveltek egyenjogúsága. A szakirodalmak szerint a tizennyolcadik század elejére alakulnak ki a kávéházak és a szalonok. Kávéházak elsősorban Angliában létesülnek, és sajátosságuk, hogy csak férfiak számára nyitottak, míg a szalonok Franciaországra jellemzők; rokokó stílusukat az asszonyok alakítják ki, és bizonyos feltételek megléte esetén ajtajaik bárki előtt kitárulnak. A kávéház nemcsak az irányadó körök megközelítését tette könnyebbé, hanem a középosztály szélesebb rétegeit is összefogta, beleértve akár a kézműveseket és a szatócsokat is. Míg az arisztokrácia a polgárság anyagi fölényét királyi privilégiumokkal

és

a

hierarchia

társasági

érintkezésben

történő

szigorú

kihangsúlyozásával kompenzálta, addig itt, a szalonokban a nemesség és a hozzá asszimilálódó nagypolgárság - amely a bankárok és a főhivatalnokok közül került ki- az értelmiségiekkel, mint egyenrangúakkal érintkezett.15 A szalonok, amelyek a kezdetekben inkább gáláns élvezeteknek, mint értelmes vitáknak adtak helyet, a viták megjelenése után szinte monopolizálták a gondolatok, a vélemények nyilvánosságra kerülését.

14 15

Habermas i.m. 82.p. Dewald Jonathan: Az európai nemesség története Pannonica Kiadó 2002 24. p.

33 / 130

Ebben az időszakban Németországban nincs, de Magyarországon sem található olyan város, amely az udvar reprezentatív nyilvánosságát a polgári nyilvánosság intézményeivel felválthatná, ám mindkét országban ehhez hasonló elemeket találhatunk többek között a tudós asztaltársaságokban, a nyelvújító társaságokban. Ezek azonban kevésbé elterjedtek és hatékonyak, mint a kávéházak és/vagy a szalonok. A politika gyakorlásától még inkább el vannak zárva, mint a szalonok, bár a közönségük ugyanúgy exkluzív, mint a kávéházaké; a produktív munkát végzők alkotják a tagságukat. Az ilyen rendek, kamarák és akadémiák az anyanyelv gondozásának szentelik magukat, s ezt az emberek közti érintkezés közegeként fogják fel. Nem annyira a tagok politikai egyenlősége a döntő, általában inkább az abszolutizmus politikai szférájával szembeni exkluzivitásuk,

mivel

szociális

egyenlőség

eleinte

csak

az

államon

kívüli

egyenlőségként lehetséges. Ezek az egyesülések kezdetben titokban jönnek létre, rendszerint „gyógyszert” kínálnak a társadalmi problémákra, felvilágosító munkájuk a szabadkőműves-páholyokban vagy más szövetségekben, asztaltársaságokban valósul meg. A titkos társaságok azonban fokozatosan sajátos ideológiáik rabjává válnak, és amilyen mértékben az okoskodó közösség -és vele együtt a polgári nyilvánosságfelülkerekedik a hatalom által szabályozott nyilvánosságon, olyan mértékben válnak ezek a titkos társaságok saját belső képződményekké. Sajátos jellemzőjük, hogy elkülönülnek még a létrejött polgári nyilvánosságtól is, ez az elkülönülés a testvériséget kifejező egyedi szertartásokban jelenik meg. A későbbiek során létrejöttek más társaságok is a polgári honoráciorok köréből, ezek idővel nyílt egyesületekké bővültek, melyekbe viszonylag könnyű, akár kooptáció formájában is lehetséges volt bejutni. Ezekben a körökben magától értetődővé vált a polgári társasági stílus, az intimitás és az udvari konvencióval szembeállított morál. „Bármennyire is különbözzenek egymástól ezek az asztaltársaságok, szalonok, kávéházak közönségük méretében és összetételében, az érintkezés stílusában, az okoskodás légkörében, és a tematikus beállítottságban, ezek mégis tendenciaszerűen szerveznek állandó vitát magánszemélyek között, ennél fogva több közös intézményi kritériumuk van.”16 A társasági érintkezésnek nem előfeltétele a státus egyenlősége, a rangok szertartási rendjén felülkerekedik az egyenrangúak közötti tapintat, az érv tekintélye, a pusztán emberi egyenlőség; a vitatkozás előfeltétele pedig olyan területek problematikussá tétele, amelyek eddig nem minősültek kérdésesnek. Eddig az egyház 16

Habermas: i. m. 91. p.

34 / 130

vagy az állam tartotta fenn magának a kérdésről való megszólalás monopóliumát, a kultúra termékeinek, mint árunak a megvitatását. A nyilvános vitában résztvevő közönség köre elvileg lezáratlan, a kérdések hozzáférhetőségükben is általánossá válnak. Valamennyi magánember, egy nagyobb közösségen belül helyezkedik el, amelynek tagjai, mint olvasók, nézők és hallgatók -vagyont és műveltséget feltételezvea piacon keresztül meg tudták szerezni a vita tárgyakat. „a közönség intézményesen, mint beszélgető partnerek szilárd csoportja, hozza létre magát, ott sem azonosul a közönséggel, hanem éppenséggel azt az igényt támasztja, hogy szószólója, sőt talán mint nevelője, az ő nevében lépjen fel, őt képviselje – ez a polgári reprezentáció új alakja.”17 A tizennyolcadik század első évtizedeiben a mecénás helyébe a kiadó lép be, és a korábbi csekély számú olvasóközönség részére - a tömegek egyrészt túlnyomó többségben írástudatlanok, vagy az irodalmat egyáltalán nem tudják megfizetni, az udvari arisztokrácia pedig inkább valamiféle látványos olvasási fogyasztást produkál kiadói terjesztéssel gondoskodik a komoly olvasási szokások kialakulásáról. A színháznak is akkor lesz modern értelemben vett közönsége, amikor az udvari és rezidencia színházból „nyilvánossá” válik. „A nép - cselédek, katonák, tanoncok, fiatal írnokok és a látványosságra éhes lumpenproletariátus is-, a csőcselék, ahogyan a korabeli forrásokban nevezték, Angliában és Franciaországban már a XVII. század óta látogathatta a színházat, például a Globe színházat vagy a Comedie-t.”18 A XVIII. századig a muzsika funkciója is a nyilvánosság kiszolgálása, ahogyan a korban nevezték, „alkalmi zene” volt. Társadalmi funkciója szerint a zene az istentisztelet áhítatát és méltóságát, az udvari társaságok ünnepélyességét, egyáltalán az ünnepi helyszín ragyogását szolgálta, a polgároknak kevéssé volt lehetősége ezen kívül más módon zenét hallgatni. „Eleinte a magán Collegium Musicumok emancipálódtak; ezek nemsokára nyilvános koncerttársaságokként működtek. A fizetés fejében történő belépés a zenei előadást áruvá változtatta; egyidejűleg azonban valami olyasmi is létrejön, amit cél nélküli zenének lehetne nevezni: első ízben gyűlik össze közönség, hogy a zenét önmagáért hallgassa, egy műértő közönség, amelynek, ha vagyonnal és műveltséggel rendelkezik, mindenki tagja lehet. A művészet, a társadalmi reprezentáció 17

Habermas: i. m. 93. p.

18

Habermas: i. m.95. p.

35 / 130

alól felszabadítva, a szabad választás és a változó hajlam tárgya lesz. Az ízlés, amely mostantól kezdve megszabja irányát, a laikusok illetékességtől mentes ítéletében nyilvánul meg, mert a közönségben mindenki igényelhet magának illetékességet.”19 Ez a folyamat nyilvánul majd meg a festészetben is. A megelőző korokban a nemesség volt a megrendelő, a szakértő ítész és a gyűjtő is, ám ezután a festők arra kényszerültek, hogy maguk is piacra dolgozzanak, ezzel emancipálódtak/önállósodtak a céh, az udvar és az egyház kötöttségei alól, a kézművességből „ars liberalis” lesz, megalakulnak a művészeti akadémiák, a képzőművészet megjelenik a szalonokban is, majd rendszeressé válnak a nyilvánosság számára nyitott kiállítások. „A múzeumok, akárcsak a színház és a hangverseny, intézményesítik a művészet laikus megítélését: a vita elsajátításuk közegévé válik. A szalonbetegségekhez kapcsolódik számtalan pamflet, amelynek

tárgya

az

uralkodó

művészetelmélet

kritikája

és

apológiája,

e

beszélgetéseknek ugyanakkor témájává válik a művészetkritika, társalgás formájában. Mert az új művészeti közönség belső körét a XVIII. század első felében is az „amateurs éclairés”-k (tájékozott műértők) alkotják. A nyilvános kiállítások további köröket vonzanak magukhoz, s a műalkotásokat hozzáférhetőkké teszik az értőkön túl a széles közönség számára is. Funkciójuk azonban nélkülözhetetlenné vált, és ezt most a hivatásos műkritika veszi át. A nagykorú, vagy magát nagykorúnak tekintő, közönség laikus ítélete a művészeti kritika intézményeiben szerveződik, beleértve az irodalmi, színházi és zenekritikát is. Az ennek megfelelő új hivatás a korabeli zsargonban a műbíráló nevet kapja, aki egyszerre tartja magát a közönség megbízottjának és tanítójának is. A műbíráló megőriz valamit az amatőrből, szakember volta visszavonásig érvényes, benne szerveződik meg a laikus ítélet, de a specializálódás révén is csak egy magánember véleménye marad az összes többi magánember ítélete között. A művészet- és kultúrkritikai folyóiratok az intézményesített műkritika eszközei, tipikus teremtményei a XVIII. századnak. Egyrészt a filozófia már csak, mint kritikai filozófia, az irodalom és a művészet pedig, már csak az irodalmi és művészeti kritikákkal összefüggésben lehetséges; amit maguk a művek bírálnak, az csak a kritikai folyóiratokban teljesedik be. Másrészt a közönség is csak a filozófia, irodalom és művészet kritikai elsajátításán jut el odáig, hogy önmagát felvilágosítsa, sőt, hogy önmagát a felvilágosodás 19

Habermas: i. m.97. p.

36 / 130

folyamataként fogja fel. Ebben az összefüggésben kulcsjelenséget alkotnak az erkölcsi célzatú folyóiratok. […] a kritikai folyóiratok már leváltak a társas beszélgető körökről, a heti folyóiratok ezzel szemben közvetlen részét képezik a kávéházi vitáknak, és mégis az irodalom darabjainak képzelik magukat; nem ok nélkül nevezték őket periodikus esszéknek. […] az erkölcsi célzatú heti iratokból világosan kiderül a magukat nagykorúnak tekintők önmegértési szándéka, mint a későbbi folyóiratokból.[…] Önmaga elé tart tükröt; még nem azon a kerülő úton érti meg önmagát, amit filozófiai és irodalmi, a tudományos és művészeti alkotások felett való elmélkedés jelent, hanem azáltal, hogy önmaga hatol be az irodalomba annak tárgyaként. A szokások és erkölcsök bírájának tekinti magát; beszél jótékonysági rendezvényekről és a szegények iskolájáról, javaslatokat tesz a nevelésügy javítására, a civilizált érintkezés formáira figyelmeztet, éppúgy bírálja a játék vétkét, mint a fanatizmust és pedantériát, a széplelkek ízléstelenségét éppúgy, mint a tudósok nyakatekertségét; küzd a tolerancia elterjesztéséért, küzd a polgári erkölcsnek a morálteológia, az életbölcsességnek a skolasztikus filozófia alóli felszabadításáért. A közönségnek, amely efféle dolgokat olvas és vitat meg, mindenben önmaga a témája.”20 2.4.

Társadalmi

nyilvánosság

és

kulturális

intézményrendszer

Magyarországon. Hazánkban a fentebb leírtakhoz hasonlatos intézményrendszer kialakulási folyamatáról beszélhetünk, de sok mindenben eltérő tapasztalatokat is szerezhetünk. A magyar arisztokrácia nem egységes, polgári társadalommal jószerivel csak a kiegyezés után találkozunk, így a folyamatok ennek fényében vizsgálhatók. Magyarországon a XVIII. század végére eltávolodik egymástól az európai felvilágosodás mintáit követő fő- és jómódú nemesi kultúra a provinciális barokkban megrekedt alsó nemesi kiváltságolt jászkun és mezővárosi cívisművelődéstől „A középosztályt minden életnívóbeli hasonlósága ellenére épp értékrendje (mentalitása) szabdalja (etno)kulturálisnak tekintett szegmensekre, darabokra. Ennek a meglehetősen begyökeresedett nézetnek az illusztrációjaként Szekfű Gyula halhatatlan zsombékmetaforája szolgál 1920-ból, mely szerint a heves nemzeti érzés volt jóformán az egyetlen kapocs, amely az életmód […] külsődleges homogenitása mellett a középosztály különböző rétegeit 20

Habermas: i. m.99. p.

37 / 130

összetartá. A liberális törvényhozás hiába mondja ki a szabad konnubiumot (polgári házasság) és kommerciumot (gazdasági egyesülés szabadsága), egy-egy vidéki társadalom nemesi, nyárspolgári, értelmiségi és zsidó rétegei mégis külön foltokban, egymástól elkülönített zsombékokon ül. […] Aligha indokolatlan tehát kulturális rétegződésről és társadalmi értékrendről (presztízsről) beszélni, s különösen így van ez, ha egy társadalom- és kultúrtörténet szomszédos területeit pásztázzuk”21. A magyarországi helyzetre is igaz, hogy a felvilágosodás előtti hagyományos kultúra a polgári kultúrához képest szerény infrastruktúrára épült. Legfőbb intézményei az iskolák voltak, elsősorban a középiskolák és az egyetemek, ehhez járultak bizonyos egyházi intézmények (kolostorok, káptalanok), fejedelmi, főpapi, főúri udvarok. A korábbi korszakok írott kultúrája csak a társadalom szűk köréhez, az írástudó elithez jutott el, hiszen a társadalom túlnyomó többsége írástudatlan volt. A felvilágosult abszolutizmus (Mária Terézia és II. József uralkodása alatt) célul tűzte ki, hogy emelje a lakosság kulturális színvonalát, mert hasznos állampolgár csak az lehet, aki tud írniolvasni, s bizonyos minimális műveltséggel rendelkezik. „A polgári társadalmak kultúrája elsősorban tömegkultúra, a kultúra hatóköre térben kiszélesedik, s mélységben fokozatosan kiterjed a társadalom minden rétegére. A polgári kultúra másik jellegzetes vonása a differenciálódás és a specializáció, a kultúra egyes területeinek, ágainak szétválása, önállósulása. A tudós elválik a szépírótól, kialakulnak, és egyre jobban szétválnak a szaktudományok, az univerzális művészek és polihisztorok kora végérvényesen a múlté lesz. A kultúra ilyetén alakulása azt eredményezi, hogy a tizennyolcadik-tizenkilencedik század folyamán mind az intézményes, szervezeti, mind a technikai infrastruktúra lényegesen kibővül, sűrű, rétegzett hálózattá fejlődik, hogy a polgárosodó társadalom és az iparosodó, modernizálódó gazdaság tudományos, irodalmi, művészeti igényeit kielégítse, s lehetővé tegye a kultúrjavaknak minél szélesebb tömegekhez való eljuttatását. […] Magyarországon a kulturális infrastruktúra hasonló megsokszorozódása egy századdal később, a 19. században ment végbe.”22 ( kiemelés a szerző.)

21

Kövér György: Kulturális rétegződés és társadalmi értékrend a magyar középosztály történetében. Társadalom és kultúra Magyarországon a 19-20. században 36. p. 22 Katus László: A polgári kultúra intézményrendszerének kiépülése Magyarországon a 19. században. Társadalom és kultúra Magyarországon a 19-20. században 12. p.

38 / 130

Az 1770-es években kibontakozik Bessenyei, Kazinczy, Csokonai és még mások által egy mozgalom, amelynek tagjai az irodalom megújulását szeretnék, továbbá, ha a magyar kultúra minél előbb bekapcsolódna az európai kulturális vérkeringésbe, és igyekeznek ennek minden akadályát elhárítani. Kezdeményezik a nyelvújítást, és javasolják a Tudós Társaság létrehozását, és míg az elsőben remekül haladnak, a Tudós Társaságra csaknem fél évszázadig várni kell. Bessenyei és társai azt célozták meg, hogy a tudományos és irodalmi művészeti életből teljes mértékben száműzik a latin nyelvet; a műveltség minden ágának, a tudományoknak, az oktatásnak, a politikai és közéletnek és a társas életnek teljes magyarrá kell válnia. Ehhez azonban a nyelvet is meg kell újítani, alkalmassá kell tenni a korszerű műveltségi tartalmak kifejezésére. Teljes sikert azonban csak félévszázados küzdelem után, az 1840-es évekre hozott. 1844-ben az országgyűlés hivatalos államnyelvvé nyilvánítja a magyart, és 1846-ban lett magyar az oktatás nyelve az egyetemen és a magyar nyelvterületen lévő gimnáziumokban is. Ebből az időszakból datálódik majd a „népművelés” mint kategória, amelynek tartalma az értelmiség részvétele a parasztság műveltségének fejlesztésében. Tehát nem az erőszakos népnevelés kategóriája, mint azt sokan tudni vélik, hanem egy történelmi kategória, amely fennmaradt hazánkban, és legjelentősebb virágkorát az 1948-1975 közötti időszakban élte. A polgárosodás és a modernizáció beindított a Kárpát-medencében egy elég nagyarányú magyarosodási folyamatot. A nyelvújító mozgalom során számos röpirat, cikk születik, amelyekben már a polgári tudományosság ismérveivel, követelményeivel találkozunk. A tudósokat és írókat elsősorban anyagilag becsülik meg, de rangot, címet és kitüntetést is kaphatnak, ám ez nagyjából csak a század végén valósul meg, amikor tudományos teljesítménnyel bárói címet és főrendiházi tagságot is lehetett nyerni. Ebben az időszakban Magyarországon is felvetődik a tudomány specializálódásának igénye, melynek nagy szószólója és előmozdítója gróf Teleki László. Ennek a szemléletnek azonban a magyarság nem minden köre hódol, sokan vannak, akik inkább szembe helyezkednek vele, és mint a magyar történelemben nem először, ismét széthúzás kél a nemzetben. Vannak, akik a „szabadkőművesség” veszélyét látják, mások azt gondolják, hogy a magyarhoz csak a szigorú szittya erkölcs és fegyverforgatás illik; vannak, akik közömbösek a dolog iránt. Leginkább a „nemzet tsinosodásáról” esik szó, melynek állapotáról szóló, a magyar helyzetet a kortárs szemével bemutató, 1794-ben keletkezett Kármán József írást idéz Katus László: „Sok

39 / 130

magyar ifjú tanul külföldön, de ha hazajönnek, micsoda kimagyarázhatatlan elalélás foglalja le őket. A könyvtárt fegyverek tolják ki, a széptudományokat vadkergetés – az elmélkedést agarászat […], elvadulnak, mint az erdei apró marhák, megtompul elméjük, külföldi formájukból egészen kivetkőznek, […] a tehetségek halva feküsznek. Meggátolja a henye és vad életmód azoknak kifejlődésüket. […] Az animális élet, mely a mezei élettel összepárosodott, elállja a tudományok sugárinak behatását.”23. Ám e jelenségek ellenére a magyar értelmiség egy csoportja végig viszi a nyelvújítást, megteremti a modern magyar irodalmi nyelvet. Talán megkockáztathatok egy olyan értelmezést is, hogy Magyarországon ez az első lépés a polgári nyilvánosság felé. Ezt a magyar megoldást nem tekinthetjük ugyan a bécsi udvari nyilvánosság ellentettjének, de a bécsi királyi- fejedelmi udvartól, amely ugyan nem vonul vissza a reprezentatív

nyilvánosságból,

Magyarországon

megfelelő

nagyvárosok

híján,

amilyenekre a francia és az angol példánál utaltam, az értelmiségi körök és a körülöttük kialakuló társaságok lépnek az élre, veszik át a tizenhetedik-tizennyolcadik században a polgári nyilvánosság első intézményeinek funkcióit. A tizenkilencedik század folyamán köztudottá és elfogadottá válik, hogy a nyilvános közgyűjtemények fenntartása és fejlesztése, a könyvtár- és a múzeumügy gondozása, az oktatásügyhöz hasonlóan a közhatóság, az állam feladata. A kifejezetten nemzeti irányú gyűjtésre hivatott országos könyvtárak alapítása a tizennyolcadik-tizenkilencedik század fordulójára, a romantika korára esik. A tudomány egyetemes szempontjaiból kiinduló általános irányban gyűjtő egyetemi könyvtárakkal szemben a nemzeti könyvtárak speciális igényekkel foglalkoznak, a nemzeti kultúra mindennemű írott és nyomtatott emlékének gyűjtésére törekszenek. A magángyűjteményekben meglévő sok oklevél és egyéb írott történelmi emlékek váltak a közkönyvtárak kézirattárainak az alapjaivá. Első kulturális intézményünk az Országos Széchenyi Könyvtár volt. A tizennyolcadik század utolsó negyedében több főpapi könyvtárat is megnyitottak a nyilvánosság előtt, többek között a pécsi, az egri, a gyulafehérvári püspöki, a kalocsai érseki könyvtárakat. Ezt követték a főúri könyvtárak közül is számosak, Keszthelyen, Marosvásárhelyen, majd a jezsuita rendtől elkobzott és Egyetemi Könyvtárként működő intézmény is nyilvánossá vált. A Széchenyi Ferenc 1802-es adománya jóvoltából 23

Katus László: A polgári kultúra intézményrendszerének kiépülése Magyarországon a 19. században. Társadalom és kultúra Magyarországon a 19-20. században 15. p.

40 / 130

létrejött Nemzeti Könyvtárat 1808-ban Nemzeti Múzeummá bővítették. A két főkönyvtár mellett létrejött egy harmadik könyvtár is, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára; a kiegyezés után létesültek a Központi Statisztikai Hivatal és az Országgyűlés könyvtárai. Ugyanekkora lendület figyelhető meg a múzeumok esetében is. Esetükben is jellemző a szakmai specifikáció és a differenciálódás. A tizenkilencedik század végén megjelenik a tudományos szakmúzeum, mint intézménytípus. A Magyar Nemzeti Múzeum, amely alapításakor egyetemes összefoglaló múzeumként kezdte tevékenységét, 1870-ben már nyolc osztályra oszlik (könyvtár, képtár, érem- és régiségtár, néprajzi tár, állat-, növény-, ásványtár, kézműtani gyűjtemény). 1877-ben megalakul az Országos Tanszermúzeum, 1879-ben a Technológiai Iparmúzeum, 1881ben a Szépművészeti Múzeum. A Millennium alatt két új szakmúzeum nyílik, a Mezőgazdasági Múzeum és a Közlekedési Múzeum. Vidéken is sorra létesülnek múzeumok és könyvtárak, többnyire a helyi múzeumegyesületek égisze alatt. Ezt tekinthetjük a társadalmi nyilvánosságon belül a polgári egyesületek megjelenése korszakának, ahol a szereplők között a város notabilitásai mellett már más társadalmi csoportok tagjai is megjelennek, ez a polgári nyilvánosság irányába történő jelentős elmozdulást mutatja. Nem vizsgáltam az ezekben az egyesületekben résztvevők összetételét, de a szakirodalom arról szól, hogy nagyjából ugyanolyan mértékben játszanak benne szerepet a polgári, mint a nemesi csoportok. A tudományos munka fő helyszínei ebben a korban is az egyetemek és a szakfőiskolák. A tizenkilencedik század második felében azonban már létesülnek olyan intézmények is, amelyeknek fő profilja a kutatás, kísérletezés és megfigyelés. Az állami tudományos intézetek külön csoportját képezik a mezőgazdasági kísérletügyi intézetek, amelyek Budapesten és vidéken is fellelhetők. „Az állam által létesített és az állami költségvetésből finanszírozott tudományos intézetek mellett fontos szerepet játszanak a polgári tudományos életben azok a tudományos társulások, egyesületek, amelyeket maguk a tudomány művelői hoztak létre. Ezek képviselik a szakma érdekeit és álláspontját különböző fórumokon és kérdésekben, felolvasó- és vitaüléseket, vidéki vándorgyűléseket tartanak, folyóiratokat, tudományos és népszerűsítő munkákat adnak ki, pályázatokat hirdetnek, jutalmakat adnak szakmájuk kiváló művelőinek. […] tagjaik között egyaránt megtalálhatjuk a szakma tudományos elitjét, az igényes műkedvelőket

41 / 130

és a pusztán az illető tudomány iránt érdeklődőket”24. A kulturális egyesületek nemcsak szakmai alapon differenciálódtak, hanem világnézeti, felekezeti jellegű szerveződések is létrejöttek. A kulturális infrastruktúra lényeges eleme a finanszírozás kérdése, az, hogy hogyan teremtik elő az intézmények alapításához és fenntartásához szükséges összegeket, miből fedezik a műalkotások létrehozásának költségeit, miből élnek az alkotók. Ezen a téren is lényeges változások figyelhetők meg. A tizennyolcadik században a mecenatúra hagyományos formái a jellemzőek. Egy-egy arisztokrata vagy főpap saját jövedelméből hoz létre valamely intézményt, támogatja egy könyv kiadását, egy műalkotás megszületését. Ugyancsak ők adnak ösztöndíjakat magasabb szintű tanulmányok

végzésére,

rendszerint

külföldön.

A

mecenatúrák

e

formája

Magyarországon szinte végig megmarad, sőt a század végétől egyre jellemzőbbé válik az, hogy a nemzeti mozgalom kibontakozásának időszakában nemzeti kulturális intézményt közadakozással hoznak létre vagy fejlesztenek. A tizenkilencedik században egyre nagyobb szerepet vállalnak a finanszírozásban a közületek, a megyék, a városok és az állam. „A dualizmus korában a kultúrára fordított összegek jelentették az állami kiadások leggyorsabb ütemben növekvő tételét. A kiegyezést követő években az állami kiadásoknak mindössze 1%-át fordították kultúrára, a világháború előtt pedig már 9 %át. Ennek az összegnek a nagyobb részét az oktatással kapcsolatos kiadások tették ki.”25 Ez a fejlődési trend, még ha időnként megbicsaklik is, nagyjából folytatódik az 1918-44 közötti időszakban. Az ország kultúrpolitikáját jellemezve három fogalom említhető: a nemzeti, keresztény páros - ami a társadalom valamennyi csoportját különböző mértékben áthatja- és a Szekfű Gyula által használt „neobarokk”. „A nemzeti társadalomnak egyáltalán nem voltak szerves összetartó erői, s ami a kiegyezési korban mégis ilyen erők létére mutatott, az a valóságban az államnak

külsőleg ható,

mechanikusan összetartó, egybekényszerítő hatalma volt. […] Ha talán homályosan vagy ösztönösen is, széles körökben mégis ott volt ez években annak tudata, hogy társadalmi össze fogásunkban el kell hagyni az addigi szűk, középosztályos felfogást, szélesebb rétegeket kell bekapcsolni a nemzeti életbe, ami csak demokratikus módszerekkel lesz lehetséges. […] Sem a társadalmi tagozódás, sem pedig a társadalmi gondolkodás nem igen változtak, s minden maradt e téren úgy, ahogyan azt már a 24

Katus László: A polgári kultúra intézményrendszerének kiépülése Magyarországon a 19. században. Társadalom és kultúra Magyarországon a 19-20. században 21. p. 25 Katus László: A polgári kultúra intézményrendszerének kiépülése Magyarországon a 19. században. Társadalom és kultúra Magyarországon a 19-20. században 32. p.

42 / 130

harmadik nemzedék idején megszokták az emberek. Középosztálybeli intelligenciánk, ha múló kívánságokkal vagy formalisztikus beszédekben közeledett is az alatta álló néposztályokhoz, sem a parasztság, sem az ipari munkásság nemzeti öntudatosítása, sem a demokrácia útján nem haladt előre lényegesebben. A társadalom tovább élte csoportokra bomlott életét, s borzongva a kommunista forradalmi kor emlékeitől, mindennemű demokratikus fejlődéstől ösztönösen elzárkózott. […] A harmadik nemzedéknek Trianon után uralomra jutott korosztálya már magával hozta a másolás és az utánzás e megrögzött szokását, de a minta kiválasztásában mégis keble szózatát követte: Trianon neobarokk építészetének a társadalom neobarokk gondolkodásmódja felelt meg. […] Az új képződményben van valami ressestiment-féle, amely a forradalmak népbarát frazeológiája reakciójaként fordul el a szegény embertől, s még ha számára akar is alkotni, akkor is a barokk úri, nagyúri formájában teszi azt. Belekapcsolódik az új gondolkodásba egyrészt a harmadik nemzedék gentry-úri életformája, másrészt az új keresztény- nemzeti mozgalomnak egyes sokat emlegetett alapelvei, közöttük az úgynevezett tekintélytisztelet.”26. Egyetértve a szerzővel, aki a kor ismerőjeként bizonyítja könyvében, hogy a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása a reformkori lendület után a Trianont követő időszakra visszakanyarodik a sajátos magyar útra, a „neobarokk” állapotába, amelynek a polgári nyilvánosság útjáról való letérést jelenti. Visszafordulást jelent ez, ha nem is az udvari nyilvánosság állapotába, de - elnézőbben fogalmazva - a bürokrácia reprezentatív nyilvánosságának útjára lép. Itt az úri osztály, mint a bürokrácia megtestesítője reprezentál, ezt a reprezentációt megerősítő ideológia a „neobarokk”, a nép, amely -Erdei Ferenc kettőzötten kettős társadalomelmélete szerint - nem tartozik a nemzethez, az asszimilálódó polgárságot különböző módokon integrálják, vagy éppen kiszorítják a reprezentációból. A nép szerepe a közönség szerepe, amelyet a bürokrácia reprezentatív céljaira fel lehet használni. „A nemzeti önmegjelöléssel nem volt semmi baj, mivel így vagy úgy, végeredményben mindenki nemzeti volt. A kérdés pusztán abban állt, hogy ezen ki-ki mit értett. Ha a nemzeti szót kulturális értelemben használták, máris nagy eltérések mutatkoztak az értelmezésben. Volt, aki a nemzeti kultúra körébe azt vonta be, amit magyar ember univerzális mércével mért magas színvonalon alkotott, teremtett vagy előadott. Mások megtartották a színvonal igényt, de 26

Szekfű Gyula: Három nemzedék, és ami utána következik. ÁKV- Maecenás Kiadó Budapest, 1989 402-403. p.

43 / 130

már csak az ősi, eredeti vagy mély magyar alkotást értékelték, és megvetéssel sújtották az új városi kultúrát, többek között azért, mert azt ab ovo idegennek, németnek vagy zsidónak,

illetve

egyszerre

mindkettőnek

tekintették.

[…]

Végül

volt

egy

kultúraszervező sereg, amely magyarnak kinevezett látványokat, nótákat, kosztümöket preferálta, előszeretettel használt stilizált történelmi szimbólumokat, jórészt függetlenül attól, hogy ezeknek volt-e bármi közük a valóságos magyar kultúrához vagy magához a valósághoz. Néhány igazi és értékes hagyomány felélesztése és megmentése mellett (zene, tánc) kétségtelenül eluralkodott az álmagyarkodás és az ízléstelenség. […] Az ellenforradalmi keresztény –nemzeti ideológia úgy létezett, hogy a határozott címszavak mögött - amelyek bizonyos kereteket kétségkívül megszabtak, és irányították a beszédmódot is -, meghatározatlan, sőt sok szempontból bizonytalan tartalmak húzódtak meg. […] A Horthy-korszak eszmei rendszere voltaképpen reklám jellegű címszavakból tevődött össze, amelynek révén tarka-barka árukínálatot lehetett meghirdetni.”27

A két világháború között Magyarországon a konzervatív, nemzeti ideológia egyre nagyobb nyomást gyakorolt a polgárságra és az egész lakosságra. Már az ellenforradalmi rendszer hatalomra kerülésével olyan állami intézkedések sorozatát hozták, amelyek a polgári nyilvánosságot egyre inkább az udvari nyilvánossághoz hasonló helyzetbe igyekeztek juttatni. Nem lehetett ott polgári nyilvánosság szabadságáról beszélni, ahol faji és szociális alapon nyugvó felsőoktatási törvény született, ahol egyes társadalmi rétegeket már a középiskolában a megfoghatatlan nemzethűség alapján megszűrtek, ahol más volt a mérce az „úriemberekként” elismert osztály és más a kétkezi dolgozók számára, amely elvezetett majd egészen a törvényes faji diszkriminációig. Ahol ezek a nézetek nem csupán elvek voltak, hanem állami törvények és fegyveres apparátusok biztosították megvalósulásukat. Itt csak valami országos ellenállás hozhatta volna vissza a polgári közösségi normák érvényesülését, ehhez azonban a polgárságnak sem ereje, sem a népi támogatottság híján, bátorsága sem volt. A változást csak egy elvesztett háború sokkjának hatására volt képes elkezdeni. 1945 után, mint már korábban hivatkoztam rá, folytatódott a népművelés, amely terminológia a felvilágosodás korától egészen 1976-ig jellemezte a magyar művelődést, ezen belül is a szabadidős művelődést. Az 1945-ben alakult koalíciós kormány, némi 27

Ormos Mária: Politikai ideológia a két világháború között 85-86. p. Társadalom és kultúra Magyarországon a 19-20. században

44 / 130

elnevezés változással, szabad művelődésnek nevezve folytatta az eddigi folyamatot, létrehozta a Vallás és Közoktatási Minisztérium iskolán kívüli népművelési ügyosztályát, az Országos Szabad Művelődési Tanácsot. A szabad művelődés feladatáról és értelméről így fogalmazott a miniszter: „Fiatal demokráciánk nem mondhat le arról, hogy világszemléletileg is helyes irányban világosítsa fel az évtizedeken át rosszul vezetett tömegeket. A világnézeti neveléssel azonban egyenrangúnak tartja a tömegek tárgyi, szakmai, általános műveltségi képzését”.28 Ez az idézet kellően alátámasztja felvetésemet, mely szerint a régi- új bürokrácia megkezdi, vagy folytatja reprezentációját, és az ideológia megváltoztatásában látja a nyilvánossági feladatait, a társadalmi változás lényegét. A két munkáspárt egyesülési kongresszusa után is csak annyit változik a helyzet, hogy „a kultúrforradalom, a népművelés, a szó legátfogóbb értelmében nem abban áll, hogy a kultúrának új vásárló közönsége jelentkezik, hogy munkások, parasztok százezrei és milliói tanulni, művelődni akarnak. Ez a dolognak csak egyik oldala: bár fölöttébb pozitív oldala. A másik oldala, hogy a kultúráért jelentkező, művelődni akaró néptömegek új tartalmú kultúrát akarnak, olyat, amely segíti őket munkájukban, harcaikban, öntudatuk fejlődésében, olyat, ami fegyver a kezükben a szocializmus építésénél”29. Ez a kultúra a korabeli elképzelések szerint népi kultúra, ám nem csak a paraszti kultúra, hanem beleértendő mindaz, ami egészséges és nagy a klasszikus magyar kultúrában. Ez a program erősen irodalom és/vagy művészetközpontú, s ez lesz majd jellemző a népművelésre hosszú ideig. Voltak ugyan erőfeszítések a tudományos ismeretterjesztésre is, de ezek hatásfoka messze elmaradt az előzőekétől. Tartalmilag minden területen érvényesült az ideológiai átpolitizálás, és igaza van Habermasnak akkor, amikor felhívja a figyelmet arra, hogy az irodalom és művészet az mindig hordoz politikai felhangokat, és így a politikai kritika eszközévé válik. Itt, Magyarországon is azt látjuk, hogy a politika maga válogatja ki azt az irodalmat és művészetet, amely nem a nyilvánosság másik oldalának kritikáját, hanem pontosan ellenkezőjét, az apológiáját valósítja meg. Még azok az ártatlan műfajok is, mint a csasztuskák és amatőr képzőművészeti alkotások készítése is ezeknek a funkcióknak felelnek meg. Gondoljunk a „nagyvezér” születésnapjára készített ajándékokra (egyik kiállításon különösen meglepő volt Rákosi szobrát disznózsírból kifaragva látni). E műfajokkal 28

Köpeczi: A népműveléstől a közművelődésig 147.p. im.: A Magyar kultúra útja 1945-1985 Kossuth Könyvkiadó Budapest, 1986 29 Köpeczi i.m. 148.p

45 / 130

lehetett politizálni, a tudományos ismeretterjesztés kevésbé vagy egyáltalán nem volt alkalmas erre a reprezentatív funkcióra. A korszak mindent megtett, hogy a civilszféra leépítését az állami szféra erősítésével pótolja. A korszak legpregnánsabb tette a népművelési intézményhálózat kialakítása, és egy olyan öntevékeny művészeti mozgalom létrehozása, amelynek generátoraként megszervezték a Népművelési Intézetet. Úgy gondolták, hogy mindezzel eredményesen fogják pótolni a civilszervezetek kiiktatását, és megoldják a központi ideológiai irányítást. Felfogásuk szerint mindezzel a kultúrálódás egységes bázisát biztosítanák, a kulturálódás országos kiterjesztéséhez, a nép széles rétegeinek sikeres bevonásával. Ez annál inkább fontos volt számukra, mert előzőleg a művelődési szolgáltatások nyújtása jórészt a civil szervezetek kezében volt, amelyeket most rohamtempóban felszámoltak. Itt a kevesebb több elve érvényesült, a 80-90 %-al kevesebb lap, közlöny, könyv kiadása azonban sokkal koncentráltabban, egységesebb szellemiségben és nagy példányszámban. A kor szokása szerint előtérbe került a kampányjelleg, a mozgalomszerűség és a tömegmozgósítások. Nem is mindig eredménytelenül. Mindehhez meg tudták nyerni a korszak jeles tudósai, írói, művészei, színészei, filmrendezői, zeneszerzői és más értelmiségei nagy részét, közötte a kiválóságok többségét is. „1953 után ugyanazok a változások és viták jelentkeztek a népművelésben is, mint amelyeket a politikában és a kultúra más területein is megfigyelhettünk. Szervezetileg a legnagyobb változást – az értelmiségi politika bizonyos módosulása következtében – a Természet és Társadalomtudományi Ismeretterjesztő Társulat létrehozása jelentette, amely átvette a néhány évvel korábban megszüntetett Természettudományi Társulat hagyományait.”30 1956 után a népművelés az előző fél évtizedben kialakult szervezetben folytatta munkáját, de fokozatosan változó tartalmakkal és módszerekkel. Erre az időszakra többé-kevésbé differenciálódik a kultúrafogyasztó közönség, és megjelenik a rádió és később a televízió, mint hatékony konkurencia, amelynek következtében néhány kulturális intézmény is elfordul a hagyományos, széles értelemben vett népműveléstől, és differenciált programok szervezésébe kezd. Azt mondhatjuk, hogy ez a fajta differenciálódás a kezdeménye,

30

Köpeczi i. m. 149.p

46 / 130

csírája a hatvanas évektől egyre gyorsuló társadalmi nyilvánosság szerkezeti változásának, amely 1990-hez vezet el bennünket. Más intézmények, mint például a könyvtárak, a múzeumok tevékenysége kiteljesedett, új típusú ismeretterjesztő formákkal gazdagodott. Ebben a tevékenységben jelentős szerepe volt a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnak, de fontos munkát végeztek a szakszervezetek, a KISZ és a Hazafias Népfront is. Lényeges változáson mentek keresztül az öntevékenység formái. Háttérbe szorult az amatőr színjátszás, az énekkarok és tánccsoportok munkája, ám ugyanakkor nőtt az irodalmi színpadok, a zenélés és a táncolás új formái iránti érdeklődés. Élénkebbé vált az érdeklődés az ismeretterjesztéshez kapcsolódó és a valamilyen manuális kézügyességet igénylő tevékenységek iránt is. A művelődési otthonok nagy része elnéptelenedett, sok helyütt azonban klubok jöttek létre, s így formálódtak ki kisebb közösségek, elsősorban az ifjúság körében, amelyek a megváltozott formákat tartalommal töltötték ki. Elindult az ifjúsági klubmozgalom, amely hosszú ideig, mint mozgalom játszott jelentős szerepet a vitatkozó, diszkurzív közösségek kialakulásában. Ez a jelenség ismételten azt a megfigyelésemet támasztja alá, hogy ebben az időszakban a társadalom különböző csoportjaiban megvan az igény a polgári nyilvánosságra, amely a nagy reprezentatív rendezvények, alkalmak helyett előtérbe helyezi a kiscsoportos, a polgári intimitásnak jobban megfelelő formákat. Másrészt a bürokratikus reprezentáció képviselői részéről is mutatkozik valamiféle hajlandóság tudomásulvételükre, de egyben megmutatkozik a szándék is, hogy azt a bürokratikus rendszerbe integrálják. „A művelődési tartalmakban és formákban mutatkozó változás kibővítette az értő közönséget, és növelte a választási lehetőségeket. Minthogy azonban a kultúra társadalmi presztízse bizonyos területeken és bizonyos rétegekben hanyatlott, a választék bővülése és a differenciálódás rossz irányba is hatott. Egyrészt bizonyos intézményekben közömbösség jelentkezett a nagy tömegek, munkások és parasztok művelődése iránt, másrészt -a tömegek igényeire hivatkozva- sokan terjesztői lettek a legsilányabb hazai vagy külföldi fogyasztói kultúrának. […] az értelmiség közművelődési kulturális funkciója elhalványult, és a népművelést az azzal foglalkozást sokan olyan reszortfeladatnak tartották, amely csak a pedagógusok és a hivatásos népművelők dolga. A hatvanas évek vége felé már nyilvánvalóvá lett, hogy egyrészt a társadalomban végbement változások s az említett kulturális jelenségek, másrészt a

47 / 130

technikai fejlődés következtében újra át kell gondolni ennek a tevékenységnek a céljait, módszereit, intézményes formáit.31 1970-ben az Országos Népművelési Konferencián megfogalmazódott a korszerű népművelés értelmezése, amely a különböző művelődésiközoktatási, közművelődési, tudományos és művészeti intézmények, a tömegközlési eszközök, a társadalmi szervezetek kulturális nevelőmunkája révén megvalósuló, a társadalom fejlődő szükségleteire épülő, az egyének és a csoportok műveltségét, személyiségét fejlesztő, mindezt az egyének öntevékenységének állandó erősítésével megvalósuló tevékenység. 1976-ban megszületik a Közművelődési Törvény, amelynek szellemét az alábbiakban idézi Köpeczi „Meghatározó alapgondolat benne a kultúra további demokratizálódásának elősegítése a közművelődés eszközeivel; továbbá, hogy a közművelődés új értelmezése szerepel benne, amely nem engedi leszűkíteni a fogalmat, hanem a teljes személyiség fejlesztésére vonatkoztatja, nem zárva ki belőle senkit és nem mentve fel a részvétel felelőssége alól egyetlen társadalmi réteget sem. Sőt, hangsúlyozza a család szerepét, utal a munkahelyek, lakóhelyek lehetőségeire, kötelezettségeire is. Követelményeket támaszt tehát minden szervezettel, minden művelődési intézménnyel szemben, ideértve a közoktatás intézményeit éppúgy, mint a tömegtájékoztatást vagy a népművészeti intézményeket”.32 1984-ben az országos közművelődési tanácskozás áttekintve a közművelődés közel tíz éves tevékenységét, úgy vélte, hogy: „erősödött a szemléleti egység a közművelődésben, javult a munkások és a parasztok művelődési helyzete, az értelmiség részvétele az ismeretterjesztésben, s különböző művelődési mozgalmak alakultak ki. A művelődési igények átrendeződtek, nőtt az érdeklődés a termelésben, a mindennapi életben közvetlenebbül hasznosítható ismeretek iránt. Emelkedett a rádióhallgatók, a televíziónézők, a könyv-, újság- és folyóirat-olvasók száma, ugyanakkor bizonyos fokú visszaesés tapasztalható a művelődési otthonok, a könyvtárak, az ifjúsági mozgalom, a szakköri és az amatőr művészeti tevékenység terén. Nem élénkült az érdeklődés a színházi előadások és hangversenyek iránt. A szabadidő eltöltésében egyértelműen a szórakozás uralkodik, de ezt a jogos igényt több területen vitatott módon elégítik ki. […] A konferencia a feladatokat abban határozta meg, hogy a közművelődésben előtérbe kell állítani a hasznos ismereteket és művészi értékeket, és szembe kell szállni a kommercializálódás különböző jelenségeivel, a silánysággal és az ízléstelenséggel. A 31 32

Köpeczi i. m. 151. p. Köpeczi i.m. 153.p.

48 / 130

közművelődés szerves részének kell tekinteni a szórakozást, és nagyobb gondot kell fordítani annak tartalmára. Nagyobb hangsúlyt kell helyezni az elmaradott rétegek művelődési helyzetének javítására, és több figyelmet kell szentelni az ifjúság sajátos kulturális igényeinek. […] A konferencia úgy foglalt állást, hogy az állami-társadalmi szervezeti rendszernek együtt kell működnie az egyesületekkel és társaságokkal.”

33

A

megfogalmazottak újabb bizonyítékát adják annak, hogy a művelődésben a bürokratikus reprezentativitás fenntartását kívánják továbbéltetni, még akkor is, ha a társadalom egyes csoportjai esetében ennek differenciált megvalósítására törekszenek. Ugyanebben az időszakban, rendkívüli mértékben megnövekedett a könyv- és lapkiadás is, különösen jelentős volt a növekedés az ifjúsági és gyermekirodalom területén. Jelentősen nőtt az újság- és lapolvasók száma is, a könyvkiadás és lapkiadás területén az 1970-es szinthez képest 1984-re megduplázódott a mennyiségük és az összetételük is. A tömegkommunikációs eszközök szerepe is lényeges változásokon ment keresztül, jelentősen megnőtt a műsoridő és az adott műsorok struktúrája is változott. Fontos azonban azt megjegyezni, hogy a továbbiakban is „a nyilvánosság intézményei nem a hatalom korlátozásának, a hatalom feletti társadalmi ellenőrzés megvalósításának, hanem a hatalom gyakorlásának, a társadalom feletti uralom biztosításának eszközei. A politikai intézményekben működő fórumok és tájékoztató eszközök egyrészt nem a hatalom és a civil társadalom közötti eszmecserét, kétirányú kommunikációját, hanem a civil társadalomnak, paternalista szóhasználattal a tömegeknek szóló egyirányú közlést, azaz

tájékoztatást

szolgálják,

másrészt

nem

a

különböző

hatalmi

szervek

tevékenységéről való tájékoztatásnak, hanem az egyetlen, egységes egészként felfogott hatalom reprezentálásának a feladatát látják el. Ezért beszél a tudomány bürokratikusreprezentatív nyilvánosságról.”34 A nyilvánosság Kádár-kori helyzetéről elmondhatjuk, hogy az elmúlt három évtizedben a magyar nyilvánosságot lassú, de fokozatos tágulás, kinyílás jellemezte. A különböző természetű korlátok az adott időszak alatt nem szűntek meg ugyan, de hátráltak, és így bár nem egyenletesen és megszakítások nélkül, de bővült az általuk meghatározott mozgástér. A tágulás a nyilvánosság mindegyik dimenzióját érintette: a vizsgált időszak folyamán bővült a nyilvánosan megvitatható, problematizálható témák köre, és változott, tágult azoknak az értékeknek a halmaza, amelyekkel a témák 33

Köpeczi i. m 155.p. Gálik – Halma i- Hirschler - Lázár: Javaslat a sajtónyilvánosság reformjára 73. p. Vásárhelyi Mária Halmai Gábor szerkesztők: A nyilvánosság rendszerváltása. Új Mandátum Könyvkiadó Budapest, 1998.

34

49 / 130

kapcsolatba, összefüggésbe hozhatók. Kiszélesedett a nyilvánosságban résztvevők, megszólalók köre, és megnövekedett a nyilvánosságban megjelentethető nézőpontok és álláspontok sora. A nyilvánosság fejlődése lehetőséget adott különböző értelmiségi megszerveződésekre és a nyilvánosságban történő megjelenésére. A nyilvánosság korlátozott jellege ugyanakkor állandóan kendőző, álcázó taktikai lépésre kényszerítette a résztvevőket. A nyilvánosság bővülése következtében a stratégiai viselkedés formái, az álcázások, a kötelező és magától értetődő és csak utalásokkal jelölhető témák, értékválasztások köre is állandóan változott, ugyanúgy, mint a lehetséges érvelési módok, beszédmódok, a diskurzus nyelve vagy az aktuálisan érinthetetlen témák és tabuk. A nyilvánosság társadalmi szerkezetének 20. századi változásában szembetűnő új jelenségekkel is találkozunk, amely különbözik a habermasi várakozásoktól. Egyre inkább nyilvánvaló, hogy a magánszféra és a közszféra korábban jellemző elkülönülése megszűnt, helyette sokkal inkább összefonódásukról beszélhetünk. A változás nem hagyja érintetlenül az intim szférát sem, amely átalakul, és elveszíti kizárólagos magán jellegét. A multinacionális nagyvállalatok elmossák a magán- és a közszféra határait, olyan feladatokat is ellátnak, amelyek eredetileg a közintézmények hatáskörébe tartoztak (például lakásépítés, rekreáció, regeneráció stb.), de mindezt egy zárt közösségnek, nevezetesen saját dolgozóiknak tartják fenn. Megváltozik a munka, az otthon fogalma, a család szerepe és szerkezete. A család egyre zártabb, szűk, visszahúzódó és elszigetelt közösséggé válik, amelynek további jellemzője a fogyasztásorientáltság. A bérből és fizetésből élő családok számának növekedéséből szükségszerűen következett az a probléma, hogy betegség, öregség, rokkantság, munkaviszony megszűnése esetén a családnak a biztos megélhetési forrása is megszűnik. Az állami és magán önsegélyező rendszerek, karitatív szervezetek megpróbálják ezt a helyzetet korrigálni, ám ebből bizonyos társadalmi csoportok eleve kihullanak. Az emberi érintkezésekben új normák születnek, az érintkezési környezet leszűkül, az egyre inkább atomizálódó társadalom felé történő elmozdulásnak lehetünk szemtanúi. A változás a kultúra „fogyasztásának” területét sem kerüli el. A legfontosabb változás, hogy az irodalmi nyilvánosság, az olvasó és vitatkozó közösség szétesik, a „sok” időt igénylő könyvolvasást más médiumok váltják fel,

az értékes, magas

50 / 130

színvonalú kultúra helyét a tömegkultúra fogyasztása veszi át. A 20. század végére mindinkább az elektronikus média (rádió, televízió, internet) terjedésének lehettünk szemtanúi. Az elektronikus médiákban az elmélkedést a száraz tényközlés, az információban, a szenzációban rejlő üzleti lehetőség kihasználása, a kétoldalú verbális vagy non-verbális gondolatcsere helyét az egyoldalú közlés, vagy a kinyilatkoztatás váltja fel. Ezek pedig, az ember társaslénységéhez szükséges közösségi kötelékek felbomlásához vezetnek. Bár történnek kísérletek ennek a problémának a megoldására (olvasói rovatok létrehozása, a nézők véleményének meghallgatása, internetes fórumok szervezése), de az emberi érintkezésben a kommunikáció fontosságát, helyét, a kommunikáció hiányából eredő emberi problémákat nem lehet ezzel megoldani. Arról is szólni kell, hogy míg a személyes emberi kommunikáció csökken az elektronikus

médiák

elterjedésével,

addig

az

információszerzés

lehetősége

robbanásszerűen növekszik. A világ az egyén számára térben és időben kitágul. A tömegkommunikáció szerepe a közvélemény formálásában a politika nyilvánossága mellett a piac befolyásolására is kiterjed. A nyilvánosság társadalmi szerepének megváltozása

nem

hagyta

érintetlenül

a

hadsereget.

A

hadsereg

ügyei

a

rendszerváltozás után egyértelműen a nyilvános kommunikáció tárgyává váltak. A sajtóban megjelent közlések és az elektronikus médiákban megjelenített hírek kifejezték, és egyben alakították is a hadsereggel kapcsolatos társadalmi megítéléseket. Összefoglalásként: Az 1867-1990 közötti időszak nyilvánosságára az jellemző, hogy a kiegyezést követő időszakban először rohamosan növekszik a társadalmi nyilvánosság

intézményeinek

száma,

és

az

azt

megelőző

időszak

állami

szerepvállalásának következményei helyett valódi, a civilszféra által létrehozott intézmények születnek és fejlődnek. Számuk, tevékenységük, valamint hatókörük fokozatosan bővül, abban a települések, az egyletek, és más önkéntes csoportok közreműködnek. Az 1920-as évektől kezdődően azonban, döntően a keresztény és nemzeti ideológia bűvkörébe kerülve veszítenek függetlenségükből, és ez a polgáriasodás útjáról letéríti azokat, és végzik a korábban jelzett ideológia nevében a népnevelést, népművelést. Az 1945 után a kulturális életben a népművelés időszaka folytatódik Magyarországom. A változás annyi, hogy a korábbi egységes társadalomnak képzett „nemzeti és keresztény hazafi”, helyébe a „szocialista embertípus” lép, és erre tökéletesen megfelel a központilag szabályozott intézményi- és tevékenységstruktúra,

51 / 130

valamint a feladat végzésére kiképzett „népművelő”-vel. Muszáj hozzátennem azt is, hogy a „népművelés” nem e két időszak találmánya, azt hosszú ideig hazánkban a közművelődés helyett használták. A felvilágosodás korától azt a törekvést nevezték így, amelyben az értelmiség feladata a tömegek - és különösen a parasztság és a munkásságműveltségi színvonalának emelése. Erre vezethető vissza az a mérhetetlen elhivatottság és küldetéstudatos tevékenység, amely némelykor többet ártott, mint használt a művelődés ügyének. Az 1945 utáni időszaknak a jelenségeiről, a nyilvánosság szerkezetváltozásáról azt állapítottam meg, hogy megindult, és különösen a hetvenes évektől kezdve felgyorsult a nyilvánosság intézményrendszerének funkcióváltozása. Az első lépést a hetvenes években megfigyelt elmozdulás jelentette a nagy tömegeket érintő rendezvényektől az intimitást, a diskurzust lehetővé tevő kisebb létszámú és csoportformában végrehajtható rendezvények felé. Az állampolgár, aki laikusként választhatott a lehetőségek közül, még ha ki is érdemli a hivatalosság elítélését, akkor is annak a demokratikus állampolgári jogának tesz eleget, amit leginkább a polgári intimitás fogalma jelképez. A kezdetben létrejövő klubok és kiscsoportos formák megjelenése, amelyek alkalmasabbak a személyiség kiteljesítésének funkcióit betölteni, valószínűleg csak előképei voltak azoknak az önkéntes társulásoknak, amelyek mint alapítványok, egyesületek működnek napjainkban. Fontos szerepet töltöttek be a tömegkommunikáció úgynevezett rétegműsorai is, hiszen ezekben az értelmiségi vitatkozott, polemizált, diskurált irodalmi, politikai kérdésekről a művészetek égisze alatt, és ezek a közbeszédben is a későbbiek során gyakran szerepet kaptak. A sajtó differenciálódása, új irodalmi és más szakmai folyóiratok megjelenése olyan társadalmi kérdésekre is ráirányította a figyelmet, amelyek egy korábbi időszakban még lehetetlennek látszottak. Úgy gondolom, ezek a nyilvánosságban beállt változások együttesen kényszerítették ki azt az állapotot, amikor már nem lehetett a dolgok folyását megakadályozni, és ez a fajta nyilvánosság lépett át 1990-ben azon a Rubiconon, amely lehetőségét adta egy békés társadalmi rendszerváltozásnak. Ez folyamatában teremtette meg a maga nyilvánosságát, a nyilvánosság eszközeit, és ez a folyamat hozta meg a rendszerváltozást, a társadalom átalakulását polgári demokráciává.

52 / 130

3. fejezet 3. 1. A nyilvánosság és a hadsereg. A rendszerváltozás után a hadsereg is gyökeres átalakításon ment keresztül. Megváltoztak céljai, megváltoztak szövetségesei, átalakult szervezete, megváltozott a tisztek felkészítésének jellege, rendszere, átalakultak alkalmazásuk elvei is. Ma annak a szövetségi rendszernek vagyunk tagjai, amelynek korábban ellenségei voltunk. Ezek a megváltozott viszonyok a korábbiaktól eltérő, másfajta felkészültségű hivatásos tiszteket igényelnek. Olyan hivatásos tisztekre van szüksége a hadseregnek, akiknek tevékenysége során a szakmai professzionalizmus, a hivatástudat, a testületi szellem és a civil ruhás állampolgári létből fakadó individualizmus egyaránt érvényesül. Ezen viszonyok és követelmények átalakulása involválta a tisztképzés egész rendszerének átalakítását, viszont kevés változást hozott a szabadidős művelődés területén, pedig megítélésem szerint a szakmai művelődés biztosítása mellett a személyiség kiteljesedésében is legalább olyan jelentősége van a szabadidős művelődésnek. Megindultak a változások, feltűntek a polgári nyilvánosság intézményei, lassan feléled a civil kurázsi, a magánélet „szentsége” megfelelően biztosított. A hadseregben is megjelentek, még ha jelentős késéssel is, a nyilvánosság intézményei; a hadsereg és viszonyai is bekerültek a nyilvánosság diskurzusába; kialakult és működik a civil ellenőrzés intézményrendszere, a politikai ellenőrzés rendszere. A katonáknak, így a tiszteknek a civil szféra bizonyos területein és tevékenységeiben korlátozták ugyan a részvétel lehetőségét, mégis úgy gondolom, hogy jelentős előrelépésnek tekinthető az a szemlélet, mely szerint a tiszt egyenruhás állampolgár, és a korlátozás állampolgári jogaiban csak a hivatásbeli kötelességeivel összefüggésben, azzal arányosan történhet meg. Ezért tehát mindazon viszonyok, amelyek a jelen kor követelményeinek megfelelően alakultak át, szükségszerűen vonzzák a kulturális struktúra átalakítását is. Célszerű ezért egy olyan struktúra létrehozása, amely meghatározott módon és meghatározott feltételekkel egyszerre tudja biztosítani a tiszti állomány számára szakmai képességeik fejlesztése céljából - az elkülönülést, ugyanakkor alkalmas arra is, hogy a tisztek és a tisztközösségek művelődésük, szabadidő eltöltésük céljaira az igényeiknek megfelelően használják fel. Én úgy gondolom, ebben az értelemben érdemes újrafogalmazni a művelődési rendszert.

Az ily módon megvalósuló

művelődési rendszer esetén biztosítható a szervezeti és az egyéni motivációk összehangolása.

53 / 130

A kulturális intézményrendszer működésében 1990 után is először csak formai változás figyelhető meg. A korabeli irányítók a bürokratikus reprezentatív nyilvánosságban az eddigi politikai irányvonal helyett egy másik irányvonalat emelnek be, és a nyilvánosság marad a késő kádári időszaknak megfelelő; esetenként – főként az új kulturális alapelvek megjelenésével – visszalépés figyelhető meg a modernitás rovására a nemzeti jelleg szerepének esetenkénti eltúlzásával. Ezt követően a kulturális szféra

szerepének

átértékelődése

kezdődik,

melynek

első

lépései,

majdnem

elsorvadásukat eredményezi. Az intézményekben megmaradó és működő fórumok, tájékoztató eszközök és közösségek azonban nem a hatalom és a civil társadalom közötti eszmecserét, hanem a civil társadalom tájékoztatását szolgálják. Mindezt már nem elsősorban politikai direktívákkal érik el, hanem az intézmények támogatásának csökkentésével, de annak a kötelességnek a fenntartásával, hogy közvetítsenek a civil szféra felé is. Megmaradnak a hivatásos népművelők is. Így a két dolog feszítő egybeesése miatt egyik oldalról a tisztek közömbössége a kínálattal, a körülményekkel, a szervezettséggel szemben, másik oldalról az állandósult pénztelenség miatti színvonalcsökkenés következtében a kultúra már nem eszközként szolgálja a nyilvánosságot a hadseregben. Ez is indokolja a szabadidős művelődés és annak anyagi, pénzügyi, személyi, intézményi újragondolását, mert mint napjainkban is látható, a folyamatos átalakításnak alávetett intézmények nyilvánossági funkcióiban változás nem állt be. Akik érdekében működik, alig látogatják, ami pénzt az ágazat belefektet, így fölösleges befektetéssé válik, mivel nincs a tárca számára hasznos megtérülése, vagy ha van, csak alig mérhető. A nyilvánosság előtt pedig nem kelt érdeklődést, hiszen a piaci versenyben, a szolgáltatások színvonalában, minőségében nem jelent kellő motivációt, és versenytársként sem képes felvenni a versenyt a civil nyilvánosság intézményeivel, azok modernségét és nívóját tekintve. A társadalmi nyilvánosság szerkezetében bekövetkezett változásokkal egyetemben kell változnia a hadseregben zajló művelődési tevékenységnek is, hiszen így felel meg napjaink társadalmi kihívásainak. 3.2. A hadsereg és a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása A társadalmi nyilvánosság szerkezetének változása adja a keretét a modern hadseregek kialakulásának, és ebben a nyilvánosságban több fontos dolog mellett megjelenik a civil ellenőrzés is. Ez a nyilvánosság magában foglalja a haderő kialakítását, funkcióinak meghatározását, finanszírozását és teljes ellenőrzését. A

54 / 130

hadsereg hivatásos tiszti állománya reprezentálja a hadseregeket, mert állandó, ugyanakkor jellegadó állomány is. Ez a hivatásos tisztikar az, amely a legszélesebb nyilvánosság előtt megjelenik, és reprezentálja a szakmai tudást, a viselkedés összetevőit és a testületi szellem megnyilvánulásait, a hadsereg mindenkori állapotát, de egyben ez reprezentálja - a szövetségesek körében és a műveleti területek lakossága előtt is - a magyar társadalom kulturális állapotát is. A szabadidős művelődés megléte a modern korban is, még ha sokszoros formaváltozáson ment is keresztül, jelentős szerepet tölt be a személyiség alakulásában. Napjainkra a társadalmi és gazdasági folyamatok hatására a kultúra áruvá vált, a kultúra elsajátítása individualizálódott és atomizálódott. Ez a két folyamat a hadsereg tiszti állománya testületté, testületi tudattal rendelkező

közösséggé

kovácsolása

követelményeinek

ellenében

hat.

Ennek

ellensúlyozására olyan megoldást kell találni, amelyben kellő szerepet kap a hadsereg elvárásai és a szabadidős művelődés önkéntessége összhangjának a biztosítása és az ennek megfelelő funkciók megfogalmazása, a szervezeti struktúra és a finanszírozási rendszer kialakítása. Ennek az új rendszernek az elvei között kiemelten szerepel a hadsereg szempontjából fontos képességek kialakítását szolgáló, a szervezeti kultúra fejlődéséhez hozzájáruló, azt biztosító szabadidős művelődési tevékenységek részbeni vagy teljes egészben a piaci hatások alól történő kivonása. A hadseregeknek, mint társadalmi intézményeknek a működésére kényszerként is hat a társadalmi nyilvánosság szerkezetének változása, így a magyar véderő fejlődésére, alakulására is hatással voltak azok a nyilvánosságban történt változások, amelynek különböző időszakaiban a dolgozatom szempontjából releváns időszak hadseregei létrejöttek, működtek. Ez a nyilvánosság változás a nyugati demokráciák esetében az udvari reprezentatív nyilvánosságtól napjainkig eljutott a polgári nyilvánosságig, annak kifejlett formájáig. A magyar társadalom, és benne a hadsereg is, csak a társadalmi rendszerváltozás után lépett erre az útra, és csak jelenleg tanulja a nyilvánosság megvalósulásának előnyeit, hátrányait.

A hadsereg és a nyilvánosság viszonyának értelmezése során először is abból célszerű kiindulni, hogy a nyilvánosság, mint olyan, attribútumát annak a feladatának köszönheti, hogy az állampolgárok közös érdekeiről gondoskodik úgy, hogy kontroll alatt tartja azokat az intézményeket, amelyeknek feladata közvetlenül az egyéni és a közösségi szükségletek kielégítése. Ezért sok esetben ez a nyilvánosság úgy jelenik

55 / 130

meg, mint a közhatalommal szemben álló közélet. A nyilvánosság szervei közé soroljuk azonban az állami szerveket, amelyeknek feladata a közfunkciók teljesítése, meg azokat az intézményeket és kommunikációs módokat is, amelyek, mint például a sajtó, a közönség tájékoztatását szolgálják. Ebben a felfogásban a nyilvánosság szervei közé tartozik a hadsereg is, mint az állam egyik szerve, amely a hon védelmének közfunkciójára jött létre, és mint elkülönült szerv végzi a fegyveres védelem feladatait, mint a mindenkori állam monopóliumát. Ezért áll a civil szféra érdeklődésének középpontjában, ezért jelent kényszert a nyilvánosság fejlődése, változása a hadsereg számára is, ezért szükségszerű, hogy tevékenységét a civil nyilvánosság előtt, annak kontrollja alatt valósítsa meg. Míg a szakmai kritériumoknak való megfelelést a katonai képző intézmények elvégzik, addig a kulturáltság foka, az egyén egyéb képességeinek kibontakoztatása az előbbi intézmények tevékenysége mellett a szabadidőben végzett intézményes és intézményen kívüli művelődés során is történik, ott teljesedik ki. Ezért a reprezentáció - melyet a tiszt közvetít a civil szféra, valamint a szövetséges hadseregek felé - nem lehet csak és kizárólag az egyén felelőssége, abban részt kell vállalnia annak a közfeladatot ellátó intézménynek is, amelyet a hivatásos katonatiszt reprezentál. A műveltség szükségességének további indokaként említem, hogy a modern hadseregek feladatai - a NATO funkcióiban bekövetkezett változások miatt - olyan tevékenységekkel is bővültek, amelyeket nem minden esetben, hazai környezetben vagy az európai keresztény kultúrkörben, hanem távol a biztonságot jelentő ismert környezettől, idegen kultúrában kell végrehajtani, ezért a műveltségnek sokrétűnek és használhatónak is kell lennie. Ez a fajta tudás lesz az, amit a bevezetőben, mint „világpolgár” tudását már jeleztem. Nem elégséges csak a katonai szakmai tudás megléte a tisztek számára, annál többel kell rendelkezniük. A missziókban másfajta tudás szükséges, -már pedig nagy valószínűséggel a továbbiakban a tevékenységek nagyobbik részét azok teszik ki-, ugyan is a legtöbb esetben ide nem harcolni, hanem békíteni mennek a katonák. Ezzel belekerülnek egy olyan multikulturális közegbe, ahol az együtt tevékenykedők között kulturális szakadékok vannak. Nem értjük egymás viselkedését, és ez számtalan probléma, konfliktus oka lehet. Két dimenzióban is megfigyelhető ez a jelenség. Az egyik a helyi lakossággal való kapcsolattartás, ahol szükségünk van megfelelő ismeretekre a területen élők hagyományairól, a területhez fűződő érzéseiről, társadalmi

56 / 130

tudatáról. A magas kultúra mellett azonban ugyan ilyen fontosak lehetnek a köznapi kultúra területén megjelenő ismeretek is, mint a testközelség, a kézfogás, a fejbiccentés, a vallási-, és népszokások. A tiszteknek ezeket az ismereteket át kell adniuk az általuk vezetett szerződéses katonák részére is, továbbá a helyi tapasztalatok feldolgozására is szükség van. Ezeknek a szabadidős művelődéshez kapcsolása a legszerencsésebb, mert a formális helyzetek nem alkalmasak ezek a pontos értelmezésére, továbbá kellő idő sem áll mindig rendelkezésre, ám informális helyzetekben a problémák jobban előjöhetnek, és megoldásukat is könnyebb kivitelezni. A másik helyzet, aminek kezelésére fel kell készíteni a tiszteket, hogy valamennyi résztvevővel azt tudatosítsák, hogy a szervezet hatékonysága annak függvénye, hogy a résztvevők mennyire képesek egymást megérteni és elfogadni. Tudjuk, hogy a nemzetközi kontingensben együttlévő katonák egymás számára is idegenek, ez a helyzet mindig egyfajta bizalmatlansággal jár együtt, ami sok esetben információ visszatartást, sztereotípiás gondolkodást, előítéletes viselkedést, fölényességet, esetleg kisebbségi érzést okozhat, holott a tevékenységek összetartozást, együttműködést igényelnek. A terület lakossága számára is az jelent biztonságot, ha látja, hogy a misszió egységes erő. Nagyon sokszor a szabadidős programok segítenek az előzőek elkerülésében, és abban, hogy a kontingens tagjai elfogadják egymást. Nagyon sokat jelent egymás elfogadása, a presztízs szempontjából sem mellékes az elfogadás milyensége, mert mint a tapasztalatok mutatják, nem csak a társadalmi, hanem a katonai kultúrákban is nagyon sok különbség van. Ha ezekre felkészítjük a tiszteket, a szabadidőben gyakorlásukra, feldolgozásukra is figyelemmel vagyunk, azzal a szervezeti kultúra fejlődését szolgáljuk. Az előzőek mellett fontos a szabadidő hazai funkcióira is gondolnunk, úgy mint a személyiségjegyek fejlesztésének terepe. Ha nem alakulnak ki ugyanis a tisztekre, a tiszti

közösségekre

jellemző,

a

hivatás

gyakorlásához

elvárt

általános-

és

személyiségjegyek, ha nem alakul ki egy korszerű és határozott értékrend, speciális normarend, ha nem alakul ki az a testületi szellem, amely ezek között a viszonyok között is megtartó erőként működik, akkor a tiszt a jövőben csupán szakmai tudásával alkalmatlan lesz feladatainak megvalósítására. Ez a fajta elkülönülés indokolja azt, hogy a tisztikarnak nem pusztán azokra a szabadidő eltöltési, művelődési formákra van szüksége, amit a civil szféra biztosítani tud - bár azok is hozzájárulnak a személyisége kiteljesedéséhez -, hanem azokra is, amelyek azoknak a speciális, csak a tisztikarra

57 / 130

jellemző tulajdonságoknak a kialakulását szolgálják, amelyek szakmai megfelelésük szempontjából nélkülözhetetlenek. A

szakmai

kvalifikáció

meglétét,

melyet

a

weberi

értelemben

vett

szakszerűséggel jellemezünk, a képző iskolák dekrétumai, diplomái igazolnak ugyan, de véleményem szerint ez csak a dolog egyik oldalát jelenti. A másik feltétel a tisztikar céljainak, gondolkodásmódjának, értelmi és érzelmi reakcióinak, értékrendjének, viselkedéskultúrájának elsajátítása, ismerete. Ezekre az ismeretekre pedig csak sok együtt töltött idő és közösen végzett tevékenység során tehetünk szert. Gondoljunk arra, hogy a magánszektor milyen jelentős összegeket áldoz arra, hogy munkatársait „összekovácsolja”, mert felismerte ennek jelentőségét. Tudjuk azt is, hogy ezeket leginkább munkaszituáción kívül, szabadidőben hajtják végre. Felismerték ugyanis, hogy a gazdasági szervezet pénzügyi forrásait felhasználva csak csapatmunkával születnek tartós eredmények, és az egymás iránti felelősség, a szervezeti célokkal való azonosulás, a másikról szerzett mindenoldalú információ megléte lehet a bizalom alapja. Felmerülhet a kérdés, hogy akkor nem indokoltabb-e ezt a szabadidős tevékenységekben történő összekovácsolódást indirektebb módon alakítani a tiszti állomány körében? A katonai tevékenységet hivatásként választók körében evidencia, hogy csak a filmekben léteznek „Rambók”. Aki a katonai tevékenységekben csak kicsit is jártas, az pontosan tudja, hogy a fegyveres harc vagy az arra történő felkészülés során még inkább megjelenik az összeszokott csapat szakszerű tevékenysége iránti igény mint a siker zálogának kovácsa; és az ismeri a tiszt különleges szerepét is az erőszak szakszerű kezelésében. A katonai tevékenységekben megjelenik két olyan plusztényező is, amely a civil szférában kockázati tényezőként így nem fordul elő, vagy nem ilyen súlyozottan van jelen: az egyik a közvetlen életveszély, a másik az élet elvesztésének lehetősége, és bizonyos körülmények között akár feláldozásának követelménye, kényszere is. Nem kívánja-e ez a résztvevők még szorosabb összetartozását és felelősségérzetét?! Még talán egy utolsó felvetés is megkockáztatható, vajon mindezen képességek kialakíthatók-e pusztán a szakmai felkészítés során?! Gondolom, a modern szociálpszichológiai elméletek ismeretében egyetérthetünk azzal, hogy ehhez másfajta együttlétek is szükségesek, olyan együttlétek, amelyeket a tiszti kollektívák saját rendezvényei jelenítenek meg, amelyek a külső szemlélő számára esetenként csak

58 / 130

„bulinak” tűnnek, ám a szakemberek tudják, hogy ott sokkal fontosabb dolgok történnek. Ezeken a rendezvényeken, még ha nem is tudatosan, az ismerkedések, értékés attitűdcserék, a közös eredetmítoszok felelevenítése, bővítése, fejlesztése, a közös legendárium kialakítása, bővítése, a közös rítusok gyakorlása, szimbólumok kialakítása: végső soron a „mi” tudat kialakítása történik, zajlik. 3.3. A hadseregek kialakulásáról A társadalmi munkamegosztás hozta létre a hadseregeket. A történelmi társadalmi fejlődés során a seregek különféle átalakuláson mentek keresztül. Változott a hadseregek célrendszere, funkciói, amelyeket a hadseregeknek teljesíteni kell, változtak a feladatai, a feladatokat végrehajtók személyi összetétele és a szervezetek kialakítása. Így egyes történészek definíciója szerint beszélhetünk az antikkor hadseregeiről, a középkor hadseregeiről, a modernkor hadseregeiről. A modernkor hadseregei, amelyek dolgozatom szempontjából fontosak, sorozott tömeghadseregek és önkéntes hadseregek lehetnek. Ami minden hadseregben az állandóságot hordozza, az a hivatásos tiszti és hivatásos tiszthelyettesi állomány. A többi szereplő - akár a legénység, akár az alkalmazottak körét vagy a sorozott állományt tekintjük - vagy állampolgári kényszernek engedelmeskedő, vagy meghatározott feladatokra és időre, fizetésért alkalmazott személy, szakalkalmazott. Természetes, hogy a kategóriák tartalma is folyamatosan változik, de a jellege - egyik oldalról az állandóság és a hivatás, másik oldalról az alkalmiság, a szakképzettség és a fizetéses viszony - azonban minden időszakban folyamatosan kimutatható. Az állandó kategóriákat, a hivatásos tiszteket és a tiszthelyetteseket tekintve, akik már a nevükkel is jelzik, hogy a tevékenységet életcéljuknak tekintik, megfigyelhető a különleges szaktudás, a hivatásrendiség, a felelősség, amelyre felépítik életüket. A tisztek esetében a felkészülés általános és folyamatos, mondhatjuk úgy is, hogy egy életen át tart. Kimagasló, sőt szinte kizárólagosan az elkülönült, a katonai igényeknek megfelelő képző intézményekben zajlik, a tudásanyag kiterjed az általános és a szakmai kultúra területeire és tartalmára. A tiszteket a fegyveres erőszak kezelésére készítik fel.

A hivatásos katona tudásának elsajátítására létrehozott intézmények

finanszírozása az állam feladata, hiszen ez a tudás nem hasznosítható a társadalmi élet más területein. A tiszt, mint minőség felfogható úgy, mint a szocializáció folyamatának

59 / 130

eredménye, aktuális leképeződése. A tisztek milyensége a mindenkori társadalmi és kulturális környezet megnyilvánulása, amely magán viseli az adott kor társadalmának eszményeit, valamint az adott társadalom kulturális értékeinek, normáinak és objektivációinak rendszerét. Ez nyilvánul meg a mindenkori életmódban, amelyet tágabb értelemben véve a teljes tevékenység vertikumára is kiterjeszthetünk. A hadi tevékenység végighúzódik az emberiség történetén, de a katonatiszti hivatást Magyarországon csak a modern társadalmak teremtik meg a tizenkilencedik században. 3. 4. A tiszti hivatás történetéről A vizsgálódást a tizenkilencedik századtól kezdem, mert elfogadva Huntington véleményét, aki azt írja: „A tiszti hivatás […] lényegében a tizenkilencedik század terméke, voltaképpen ennek a századnak az egyik legjelentősebb intézményi alkotása. A tisztek csak a napóleoni háborúkban sajátították el azt a szakmai jártasságot, amely megkülönbözteti őket a laikusoktól, csak ekkor kezdték kialakítani azokat a normákat, értékeket és szervezési ismereteket, amelyek ennek a technikának velejárói.

A

hivatásos tiszt, mint társadalmi típus, ugyanannyira páratlan jellemző terméke a modern társadalomnak, mint az ipari vállalkozó. […] 1800 előtt nem létezett semmiféle hivatásos tisztikar, 1900-ban viszont már lényegében valamennyi nagyobb országban léteztek ilyen testületek.”35 Az 1800 előtti időszakban is tisztek parancsnoklása alatt álltak a hadseregek, ám ezek a tisztek zsoldosok vagy nemesek voltak. Nem tekintették hivatásnak a tiszti pályát, mert a zsoldos számára üzletet jelentett, míg az arisztokrata becsületbeli ügynek tekintette, vagy a kalandvágy repítette a tiszti funkcióba. A zsoldos rendszerben a tiszt voltaképpen vállalkozó, individualista, aki a feladat végrehajtásra szerződik, a munkavégzés alapja nem a professzionális norma, hanem a pénz. A tizennyolcadik században arisztokrata intézmények működtek, a tiszti pályára lépés követelménye a származás és a vagyon volt. Az előmenetel is a rangvásárláson, a származáson és a politikai befolyáson múlt; a legmagasabb katonai tisztségeket az udvari nemesség monopóliumának tartották. Nagy Frigyes meggyőződése szerint ugyanis csak az arisztokratákat jellemezte a becsület, a hűség és a bátorság, s ezért ki is zárta a polgári elemeket a tisztikarból. A tiszti pályára történő felkészítésben azt az elvet 35

Huntington P. Samuel: A katona és az állam Zrínyi Kiadó – Atlanti Kutató és Kiadó, Budapest. 1994.

24. p.

60 / 130

érvényesítették, hogy a parancsnoki tisztség egyetlen követelménye a bátorság és a becsület természet adta adottság (privat soldier). Ebből adódóan a katonai oktatást gyakorlatilag fölöslegesnek tekintették. Ha mégis szerveztek, akkor két típusra osztották a tisztjelölteket. Az elsőben a nemesi vagy előkelő származású tisztek előkészítő képzése zajlott, amely inkább egy szociális alapítványra hasonlított, amelyben az elszegényedett, de nemesi származásúak támogatása is folyt; a másik intézmény a tüzérségnek és a műszakiaknak képzett alapos technikai ismeretekkel felvértezett tiszteket, amelyben túlnyomórészt polgári származású személyek vettek részt. Ebben az időszakban hozták létre azokat az intézményeket, amelyek a szegény nemesek támogatását voltak hivatottak biztosítani. A XVIII. században létesültek az első katonai iskolák az elszegényedett ifjú nemesek részére, amelyek alapvetően a katonai pályára készítették fel őket, ugyanakkor a társadalmi helyzetüket megillető jó modort és készségeket is elsajátíttatták, továbbá az udvari nyilvánosság és - majd később - a polgári nyilvánosság kellékeit is. A tiszti hivatás kelléke marad azonban még a XX. században is egy sor olyan elem, amely a nemesi kiváltságokat, a származás alapján megillető jogokat illeti. Ebben az időszakban válik jellemzővé a nemesség növekvő hajlama a városokba költözésre, de jellemzően inkább a kisnemesség esetében. Vagyon híján elmosódtak a különbségek a városi középosztály és a nemesség között, egyformán öltözködtek, egyformák voltak a szokásaik, beszédmódjuk. A katonai iskolák, amelyek totális hatást fejtenek ki, rátelepszenek a jelölt személyiségére, és megfelelő előkészítést biztosítanak a pályán való eredményes szereplésre. Sok esetben a nem nemesi származásúak körében is kedveltté válnak nem a tudás, hanem a pályán történő érvényesülés miatt. Ez az intézményrendszer elviselhető, mert „az ország legjobb családjaiból való fiúk nevelkedtek itt, s az intézetet elhagyva ki egyetemre iratkozott be, ki a hadseregbe lépett, vagy állami szolgálatba állt, s mindezekhez – csakúgy, mint a jó társasággal való érintkezéshez – kitűnő ajánlólevélnek számított, ha valaki a konviktusban nőtt fel.”36 Itt a tanórák, a játékok, a gyakorlatok, a növendékek játékai, a szigorú napirend, a fegyelmezések és számonkérések mellett a kortárscsoportok szerepe is jelentős hatással bírt. „Elsajátíthatták általa az emberismeretnek azt a fajtáját, amelynek birtokában a másikat hanghordozásából vagy abból, ahogyan valamit a kezébe vesz, vagy hallgatásának árnyalataiból, vagy testtartásának kifejezéséből, ahogyan az adott térhez 36

Musil Robert: Törless iskolaévei Európa Könyvkiadó Budapest, 1965. 11. p.

61 / 130

alkalmazkodik – egyszóval, lelki-emberi mivoltának ebből a változékony, alig megfogható, s mégis egyedül valódi és biztos formájából ismerjük fel, amely mint puszta vázat borítja, a magot, a megfoghatót és megnevezhetőt; és élvezzük amit felfedeztünk, még szellemi énjétől elvonatkoztatva.”37. A tizennyolcadik századi tisztikarban a szakértelem, a fegyelem, és a felelősség katonai értékeit alárendelték a fényűzés, a bátorság és az individualizmus arisztokratikus értékeinek. Az arisztokrata műkedvelő tiszt volt; az ő szemében a tiszti pálya nem saját célokkal és normákkal bíró hivatás, hanem a társadalomban elfoglalt helyzetét kifejező járulék volt. A szórakozás, a vadászat és a jólét mellett a harc is hozzátartozott eszményéhez – olyan időtöltésnek tekintette, amely módot nyújtott sportolásra, kalandra. A katonai akadémiák a hadi szolgálatra történő felkészítést végezték. 1898-tól kezdődően a bejutás ezekbe az intézményekbe többcsatornás módszerrel történhetett. Az elemi iskola négy osztályának befejezése után tanulmányaikat a jelöltek a katonai alreáliskolákban vagy polgári középfokú intézményekben folytathatták, ahol újabb négy évet kellett eltölteni. A katonai alreáliskolákból a továbblépés lehetőségét vagy a hadapródiskolában vagy a katonai főreáliskolákban folytatott tanulmányok jelenthették, amelyek újabb négy éveket vettek igénybe, és ezek befejezésekor volt lehetőség a katonai akadémiák növendékévé válni, ahol a képzési idő még három évig tartott. A katonai akadémiák állományába felvételt nyerhettek a polgári tanintézetekben érettségizettek is. Ez a rendszer működött Magyarországon 1919-ig. A

professzionalista

hadseregek

kezdete

annak

a

Poroszországban

megfogalmazott elvnek megjelenéséhez köthető, mely szerint a tisztikarba való bejutás az általános és különleges iskolázottság követelményeinek teljesítéséhez szerveződik, és nem a nemesi származás az egyetlen feltétel. A katonai professzionalizmus kialakulásának alapvető feltételei között az alábbiakat találjuk. Elsőként említhető a népesség

nagymértékű

megnövekedése,

a

tömeghadseregek

kialakulása,

a

harceljárásokban és a fegyverzetben bekövetkezett szakmai professzionalizálódás, amely a tisztikar szakmai professzionalizálódását is eredményezi. A következő feltétel a nemzetállamok megerősödése, ennek következtében megerősödnek, és létszámban 37

Musil Robert: Törless iskolaévei Európa Könyvkiadó Budapest, 1965. 15. p.

62 / 130

megnövekednek a hadseregek, amelyek vezetése tisztikart igényel; valamint az, hogy a tisztikar autonóm létéhez elégséges erőforrások álljanak rendelkezésre. Harmadik feltételként a demokratikus eszmények és pártok megerősödése jelenik meg, ennek következtében bekövetkezhet a tisztikar értékek mentén történő differenciálódása. Ezért a politikai hatalomért versengő csoportok és pártok között kialakuló konfliktusoktól úgy mentjük meg a hadsereget, hogy abból kizárjuk a politikát, és a politikától elszigetelt hivatásos testületet hozunk létre. Végül a professzionalizmust elősegítő tényezőként említhető, hogy megjelent és már létezett a fegyveres erők fölött legitim hatalmat gyakorló egyetlen elismert erőforrás, a mindenkori társadalom. Így a hivatásos tiszt a nemzet szolgálatában állt, és hűnek kellett lennie valamilyen intézményhez, amelyről a társadalom elfogadta, hogy a nemzet hatalmát, tekintélyét testesíti meg.

A tizenkilencedik századtól fokozatosan tért hódít az általános hadkötelezettség, amely a tömeghadseregek általános megjelenését eredményezte, és ezzel párhuzamosan fejlődött ki a hivatásszerűség, amelynek következtében a tisztikarban megjelent a professzionalizmus. Ezzel együtt járt a követelményrendszer olyan változása is, amely a megnövekedett létszám vezetésére tapasztalt, felkészült és tehetséges tisztikar meglétét involválta. „A tizenkilencedik században szerepcsere következett be a tisztek és a közkatonák között, a közkatonák szívük mélyén állampolgárok maradtak, és a tisztek különálló hivatási csoporttá váltak, amely saját külön világában élt, és alig volt kapcsolata a külső világgal. Míg a tizennyolcadik századi hadsereg leginkább katonai része a toborzott állomány volt, a modern hadsereg leginkább katonai része a tisztikar lett.”38 A hivatásos tisztté történő felvételben első lépésként eltörlik az arisztokrata kiváltságok szerepét. Ezt követően előírják a kiképzés és a hivatásszerű szakértelem alapszintjének meglétét, a minimális általános iskolázottság meglétét is igazolni kell, olyat, amelyet nem katonák által működtetett iskolában szerzett meg a jelölt. 3. 5. Tisztek és a tiszti hivatás a XX - XXI. században A huszadik és a huszonegyedik század követelményeit bemutatva azokat a jellemzőket kell áttekinteni, amelyeket a hivatás gyakorlásához nélkülözhetetlennek 38

Huntington P. Samuel: A katona és az állam Zrínyi Kiadó – Atlanti Kutató és Kiadó, Budapest. 1994.

41. p.

63 / 130

tartunk. Ezek a tiszti szaktudás, a tiszti felelősség és a testületi jelleg, amelyek megléte nélkül nem beszélhetünk hivatásos tisztről. A hivatásos katonatiszt a hadsereg más szereplőitől elkülönül. Az elkülönülés alapja a tiszt kötelességei között keresendő, hiszen a tiszt feladata „katonáinak megszervezése, felszerelése és kiképzése, a tevékenységük megszervezése és működésük irányítása a harcban és nem harci körülmények között. A tiszt speciális szaktudása egy olyan emberi szervezet irányítása, működtetése és ellenőrzése, amelynek elsődleges funkciója az erőszak alkalmazása. Ez különbözteti meg a katonatisztet a korszerű fegyveres erőkben tevékenykedő egyéb szakemberektől.”39 A tiszti hivatás ebben az esetben megfelel a professzionalizmus legfontosabb követelményeinek. A hivatásos szakember az emberi tevékenység valamely jelentős területén szakosodott ismeretekkel és jártasságokkal rendelkező szakértő. Ennek értelmében: „a katonai specialista olyan tiszt, aki bizonyos előre meghatározott viszonyok között kiváltképpen képes szakértőként irányítani az erőszak alkalmazását,[…] ám egyetlen ember - bármi legyen a veleszületett tehetsége, bármennyire kiváló jellemű és vezetői képességekkel megáldott – sem tud eleget tenni e követelményeknek jelentős képzés és tapasztalatok híján”.40 A tiszt tudása rendkívül komplex

intellektuális

szaktudást

feltételez,

amelynek

elsajátítása

katonai

intézményekben a gyakorlatokon és a gyakorlatban hosszú évek alatt történik meg. Az erőszak alkalmazása, megszervezésének és alkalmazásának módszerei a történelem minden szakaszában szorosan kapcsolódnak a társadalom egészének kulturális mintáihoz. Azok a gondolkodásbeli készségek és szokások, amelyekre hivatásában szüksége van, nagyrészt csak a hivatásán kívüli, tágan értelmezett tanulmányok révén sajátíthatók el. Miután szüntelenül emberekkel van dolga, megkövetelik tőle, hogy alaposan ismerje azokat az emberi indítékokat és viselkedésmódokat, amelyekre a humán oktatás ösztönöz. De ugyanígy szükséges ismernie, véleményem szerint, azokat az emberi, kulturális és társadalmi értékeket, amelyeknek védelmére szegődött. Ha a korábbi értelmezésünk szerint a szaktudást a prométheuszi stratégiának fogjuk fel, akkor ez utóbbit nyugodtan nevezhetjük az apollói stratégiának, amelynek elsajátítása a

39

Huntington P. Samuel: A katona és az állam Zrínyi Kiadó – Atlanti Kutató és Kiadó, Budapest. 1994.

16. p. 40

Huntington P. Samuel: A katona és az állam Zrínyi Kiadó – Atlanti Kutató és Kiadó, Budapest. 1994.

17. p.

64 / 130

hivatalos képzés mellett, szabadidőben is történik. A tiszt személyisége csak így teljesedik ki igazán. A felelősség a szakirodalom szerint azt jelenti, hogy a hivatásos szakember szolgáltatásának általános és létfontosságú jellege miatt szaktudásának monopóliuma, és azt a felelősségteljes kötelezettséget rója rá, hogy ezt a szolgáltatást mindannyiszor nyújtsa, valahányszor ezt a társadalom megköveteli. „A katonatiszt motivációja a hivatása iránt érzett szakmai szeretet, valamint az a társadalmi kötelességtudat, hogy szaktudását a társadalom javára fordítsa,[…] tevékenységét nem szabályozzák gazdasági eszközök, ezért a katonatisztnek határozott útmutatásra van szüksége, ami előírja, melyek a kötelezettségei tiszttársaival, alárendeltjeivel, feljebbvalóival és az állammal szemben, amelyet szolgál.”41 Ez az igény napjainkban magában foglalja a hadsereg, és azon belül a tisztikar tevékenységének nyilvánosságát is, ami természetesen azt jelenti, hogy a fentieket a civil szféra fogalmazza meg számára, és a civil szféra ellenőrzi is azok megvalósulását. A testületi szellem úgy fogalmazható meg, mint valamely hivatás tagjainak közös, az őket mint csoportot a laikustól elválasztó szerves egység és tudat érzése. A tisztikar bürokratizált, nyilvános hivatás. „A biztonság funkcionális parancsoló szükségessége komplex hivatási intézmények megteremtésére vezet, amelyek autonóm társadalmi egységgé formálják a tisztikart. A felvétel ebbe az egységbe csakis azok számára válik lehetővé, akik a megkövetelt oktatásban, kiképzésben részesültek, és be kell járniuk a magasabb szintű felvételhez az összes alacsonyabbat. A tisztikar területi struktúrája nemcsak a hivatalos bürokráciát öleli fel, hanem szerves részei az egyesületek, szövetségek, iskolák, folyóiratok, szokások és hagyományok is.”42 A tisztikar bürokratikus hivatás, amelyben a hatáskörök elkülönülését a rendfokozatok jelzik, és a professzionális bürokráciában a hivatalra való alkalmasságot a rang fejezi ki. A tisztikar a társadalom többi részétől rendszerint elkülönülten él és dolgozik, és társadalmilag kevesebb a nem hivatási kapcsolata, mint más hivatásokhoz tartozóké. Ez a fajta elkülönülés és testületi szellem indokolja a speciálisan

41

ennek

az

életmódnak

megfelelő

szabadidő

eltöltési

lehetőségek

Huntington P. Samuel: A katona és az állam Zrínyi Kiadó – Atlanti Kutató és Kiadó, Budapest. 1994.

20. p. 42

Huntington P. Samuel: A katona és az állam Zrínyi Kiadó – Atlanti Kutató és Kiadó, Budapest. 1994.

20. p.

65 / 130

megteremtését is, persze figyelembe véve azt a tényt, hogy a tiszt, mint egyenruhás állampolgár személyisége kifejlődése érdekében, állampolgári jogon igénybe veheti a társadalom által kínált más lehetőségeket is. 3. 6. Tiszti utánpótlás a hadseregben Elsőként célszerű megvizsgálni a hadsereg tisztutánpótlásának lehetőséget az egyes időszakokban. A hivatásos tisztek minden hadsereg jellegadó állományát képezik, akik

hordozói

a

hadseregek

értékrendjének,

szellemének,

és

végrehajtói

tevékenységének.

A XIX. század végén és a XX. század első felében a tisztikar utánpótlásának legnagyobb bázisa az úri középosztály. E csoport szocializációja az „úriember eszmény”-ének szellemében zajlik, akik nevelésében az elkülönülés, a viselkedés szabályainak szigorú betartása, a rang elvárásainak megfelelő viselkedési elemek érvényesülnek leginkább. A külföldi nevelőnők jelenléte, a tudás és a nyelvek elsajátítása természetes jelenség, és az elszegényedettebb úri rétegek körében is akár jelentős áldozatvállalással is biztosítják ezt gyermekeiknek. Magyarországon a formális szocializációs intézmények az 1700-as évek végére differenciálták a nemességet, aminek következtében az udvari nemesség és a vidéki nemesség elfordult egymástól. Az udvari nemesség a bécsi udvarban, a vidéki nemesség a vidéki kúriáiban éli életét. Ez a kettészakítottság megnyilvánult a vagyonban is; a nemesi származáshoz hozzátartozott a szép ruha, a finom modor és az előkelő beszéd. Az iskolázottság hiánya vagy a borok és az ételek területén megmutatkozott tájékozatlanság gúny tárgya volt, márpedig a szegény nemes éppen ezt az ellentmondást testesítette meg. Sokan voltak, akik egyszerűen nem engedhették meg a nemesi származás igazolására szolgáló külső kellékeket,

ugyanakkor

nagy

hangon

bizonygatták

nemesi

születésüket.

A

tizenkilencedik-huszadik századra sem sokat változik a helyzet, mert „az arisztokrácia nem alakult át tőkésosztállyá, őrzi az úri tekintélyt, […] nem vált értelmiségi vezető réteggé, most is éppen úgy, mint a megelőző időszakokban politikai vezető réteg és földbirtokos anélkül, hogy ugyanakkor mezőgazdasági vállalkozó egzisztenciává alakult volna”43. „A középosztály a magyar társadalom sajátos képződménye, lényegében az értelmiségi hivatásokat és hivatalnoki szerepeket foglalja magában. Azonban se nem 43

Erdei Ferenc összegyűjtött művei Akadémia Kiadó Budapest, 1980 366. p.

66 / 130

igazi értelmiség, se nem igazi hivatalnokrend abban az értelemben, ahogy az, az európai társadalom fejlődésében kialakult. Nem olyan, pedig azért az úri értelmiség egyenes folytatója, tehát egyenes utóda és örököse a régi nemesi vezető rendnek. Éppen ezért nem az értelmiségi hivatások szakszerűsége adja meg lényegét, hanem az úri társadalomvezetés hagyománya.”44 Ez némi elzárkózást is okoz mind a modern polgári társadalom, mind a parasztság irányába. Ez a társadalmi csoport adja a tisztikar több mint hatvan százalékát. Nem sokkal kedvezőbb a helyzet a polgárságot illetően sem. „A magyar polgárság nem az a történelmi képződmény, mint a nyugati társadalmaké. Új, frissen képződött alakulat ez, nem pedig hosszú történelmi fejlődés eredménye. Tehát nem a történelmi, rendi polgárság hagyományos és szakszerű munkája és társadalmi formái öröklődnek benne. A polgárság alatt mintegy feléje közelítő és állandóan irányába emelkedő réteg helyezkedik el a kispolgárság. Kispolgárságunk jelentős részben a parasztságból és a vidéki kisiparosságból toborzódott.”45A polgárságnak, beleértve a kispolgárságot is, vonatkoztatási csoportja főként az arisztokrácia és a dzsentri csoportjai értékrendben, életmódban és viselkedésben. Bár ezt nem tudja produkálni sem vagyonban, sem viselkedésben, azonban legalább külsőségeiben próbálja igazolni hasonlóságát. A későbbiekben majd ez ad magyarázatot arra a kérdésre, vajon miért alapja a tiszti értékrendnek az úri értékrend, és miért válik a tisztideál központi elemévé az úriemberség eszménye. A magyar véderő tisztikarában csak 1948 után jelenik meg a munkás és a paraszt származásúak tömege, akikkel korábbi időszakban, mint kivétellel találkozhattunk csak, ennek ellenére itt tekintem át azokat a jellemző vonásaikat, amelyeket tudhatunk róluk. „A munkásosztály mindenütt a polgári társadalom képződménye. Kialakulásuk a magyar fejlődésben is egyértelmű, azzal, hogy újabb és hirtelenebben kiformálódott képződmény. Történelmi előzmények nélkül alakult réteg. Jórészt idegenek voltak az első gyári munkások, és mellettük a parasztságból, a városi kisiparosságból nem verődött össze akkora munkásság, hogy ennek az osztálynak a társadalmi formáit meg tudta volna örökölni. Mindamellett a régi munkásság kialakította a maga szervezeteit és 44

Erdei Ferenc összegyűjtött művei Akadémia Kiadó Budapest, 1980 366. p.

45

Erdei Ferenc összegyűjtött művei Akadémia Kiadó Budapest, 1980 367. p.

67 / 130

munkásmozgalmát, és ezzel mégis belenőtt a magyar társadalomba, […] a polgári társadalom alján kispolgári vagy proletár állapotban élt, politikai törekvéseiben azonban egy másik, a polgári társadalmon túli világot képviselt. […] A parasztság egész tömegében sem a történelmi nemzeti társadalomhoz, sem pedig a polgári társadalomhoz nem kapcsolódott hozzá. Mint a magyar társadalom népi alvilága szívós továbbélése egy múltbéli társadalomszerkezetnek. Ennek a helyzetnek legfontosabb jellemzője az izoláltság és a kiszolgáltatottság […] Míg esetében még érvényes a régi paraszti kultúrának számos eleme, addig azok az élet nagyon sok területén már elvesztették értelmüket, és helyükbe azokat a formákat veszi át a parasztság, amelyeket a polgári társadalom - innen is a kispolgárság – kínál számukra. Szinte mohó érdeklődés és vágyakozás kapcsolja a parasztság fiatalabb nemzedékét ezekhez a mintákhoz, és mindegyre gyorsabb ütemben követi is ezeket a példákat.”46 Az ezerkilencszáznegyvennyolctól datált időszakban a hadkötelezettségen alapuló tömeghadsereg, a hivatásos tiszt utánpótlási bázisát elsősorban a két nagy osztály, a munkásosztály és a „vele szövetséges parasztság” köréből biztosítja a politika. Így szükséges bemutatni az 1948 utáni időszak munkásságának és parasztságának legfontosabb jellemzőit is. Mint látható, nem sokban tér el az Erdei-féle leírástól. „A munkásság életmódjára nehéz egységes karakterjegyeket megfogalmazni, mert létrejöttét, összetételét nem a hagyományos ipari munkastruktúra alakította ki, hanem a speciális magyar viszonyok. Igen fiatal osztály különösebb szervezeti tapasztalatok nélkül. Ha mégis kísérletet teszünk, és a munkáslét értékeit kívánnánk megfogalmazni, akkor az elemi létezés értékeit, mint „munka-bér-étel”; a szociális társas értékek, mint szervezettség-szolidaritás; valamint a szocialista célok létének értékei, mint osztálytudatos vállalás, forradalmi célok említhetjük. […] A parasztság életmódját leginkább a társadalomból való kirekesztettség, ami társadalmi és települési is, amit az életforma, a létfeltételek, a falu vagy a puszta civilizációs szintje, az elmaradottság, a berögződött viszonyok tradicionális merevsége, a kulturális színvonal alacsonyan tartása, a hagyományok, a közösség állandó kontrollja jellemzi. A mozdulatlanságban lévő falusi paraszt fél mindennemű változástól, az alapvető értékek közössége: a föld és a termelési mód, a munka szigorú kötöttsége, a család, amely a szerint érték, ahogyan az

46

Erdei Ferenc összegyűjtött művei Akadémia Kiadó Budapest, 1980. 368-369. p.

68 / 130

előző kettőt szolgálja, a hagyományos erkölcs szigorúsága, a falu közösségének állandó nyílt kontrollja.”47

A magyar véderő utánpótlását az előzőekben felsorolt csoportokból nyeri. A tisztté válás folyamata a formális intézményi hatások és - a hasonlóan fontos szerepet betöltő - nem formális intézmények rendszere, így a tiszti közösségek, és a szabadidős művelődés együttes eredményeként valósul meg.

Összefoglalva: A magyar hadseregekben is megfigyelhetők azok a tendenciák, amelyek a társadalomban érhetők tetten, a hadsereg a bürokratikus reprezentatív nyilvánosságot érvényesítette tevékenységében. Ez a nyilvánosság jellemző a kilencvenes évekig, ennek szellemében zajlottak a díszszemlék, a laktanyai nyílt napok, a katonai eskük, a csapatzászló adományozó ünnepségek, a kapcsolatteremtés iskolák és laktanyák között, vegyes civil-katona művészeti csoportok létrehozása, a helyőrségi klubok előbb korlátozott nyilvánosságú, majd nyílt intézményekké nyilvánítása. Napjainkra ez lassan elindult a polgári nyilvánosság irányába. A hívatásos tiszteknek ebben a nyilvánosságban olyan módon kell világpolgárrá válni, hogy egyrészt ismerje a fegyveres erőszak alkalmazását, másrészt a hadseregek megváltozott funkcióiból kifolyólag képes legyen a műveleti területeken békítő tevékenységek lefolytatására nemzetközi kontingens kötelékében. Erre történő gyakorlati felkészüléshez kiváló terep a szabadidős művelődés. Erre való alkalmasságot úgy is tekinthetjük, mint a Weberi szakszerűség. A hadsereg tisztikara mindig azoknak a társadalmi tényezőknek az eredője, amelynek keretében a szervezetek működnek. A mai értelemben vett tiszti hívatásról a tizenkilencedik századtól beszélhetünk, és a tömeghadseregek kialakulása utáni időszakban a tisztek tevékenységére a tiszti szaktudás, a tiszti felelősség és a testületi jelleg volt jellemző. Ezeket speciális képző intézményekben, meghatározott előírások szerint lefolytatott tanulmányok biztosították. A tiszt tudása rendkívül komplex

intellektuális

szaktudást

feltételez,

amelynek

elsajátítása

katonai

intézményekben a gyakorlatokon és a gyakorlatban hosszú évek alatt történik meg. A XIX. század végén és a XX. század első felében a tisztikar utánpótlásának legnagyobb bázisa az úri középosztály, ez a csoport adja a tisztikar több mint hatvan százalékát. A magyar véderőben csak 1948 után jelenik meg a munkás és a paraszt származásúak 47

Losonczi Ágnes: Az életmód az időben, a tárgyakban és az értékekben Gondolat Kiadó Budapest, 1977. 185- 222 p.

69 / 130

tömege. Ezekben a tisztekben az 1945 előtti időszakban az úriemberség eszménye és a tiszti becsület a legfontosabb összekötő erő, az 1945 utáni időszakban a hűség a párthoz és a munkás-paraszt szolidaritás képezi az összekötőkapcsot.

70 / 130

4. fejezet. 4.1. A nyilvánosság a Császári és Királyi Közös hadsereg és a Magyar Királyi Honvédség időszakában A katonai szolgálat nemesi kötelesség és kiváltság, tartotta magát a mondás még a 17. és a 18. században is, ám a 19. századra a porosz és az osztrák hadsereg tisztikarának összetétele, társadalmi helyzete, presztízse, származása, neveltetése, nemzetisége, vallása és vagyoni helyzete, minden szociális és pszichikai jellemzője messzemenően eltérő volt. Az 1866-os königgrätzi vereség után a Habsburg Birodalomban bevezették a kötelező katonai szolgálatot. Mivel több, mint háromszázezer újoncot kellett kiképezni, akik nagyobb része nem is beszélte a német nyelvet - ami a vezénylet nyelve volt -, s minthogy a nemzetiségek területéről besorozottak nem is érezték kötelességüknek a haza védelmét, sőt individuálisan számukra a haza mást, a szülőföldet jelentette, ezért a sorozott állomány idegen földön történő szolgálatának fegyelmezett végrehajtása biztosításához törvényszerű volt a hivatásos tisztikar létszámának növelése, szakmai felkészítése.

Ez megváltozott

szervezeti kultúrát igényelt.

A reform bevezetése előtt a magyar és a közös hadseregben a tisztikar nagy többsége német vagy elnémetesedett családból származott, a főtisztek jelentősebb része nemes volt. Jelentős az arisztokraták száma a magas rangúak között és a lovasezredekben. Ebben az időben a tisztek fizetése alacsony, ellenben társadalmi presztízse meglehetősen magas, és ha nem is idegen, de mégis különálló test a polgárosuló társadalomban, melynek különböző rétegeitől erős korlátok választják el. Hajdú Tibor kutatásai azt igazolják, hogy a „tisztikar polgárosodása nem egyik napról a másikra következik be. A tüzér és a műszaki tisztikar már a 18. században erősen polgári jellegű, éppen ezért kevés magyar szerepel a lajstromban. Az 1866. évi reform néhány év alatt felgyorsítja a változást. A tisztiiskola elvégzésének mind következetesebb megkövetelése, a rendszeres áthelyezések egyik ezredből a másikba, a bürokratikus és kiképző tevékenység terhe, a továbbképző tanfolyamok, bevezetése csökkenti a nemesi, főleg a főnemesi születésűek számát. A fő- és köznemesek mindinkább a lovasezredekbe húzódnak, jelentős arányban maradnak még a

71 / 130

vezérkarban, a vadászoknál, az utászoknál és a méneskarban. A lovasság katonai jelentősége csökken ugyan, de reprezentatív és rendfenntartó szerepe megmaradt. A hadsereg nagy többségét tevő gyalogság és döntő erejét képező tüzérség viszont „elpolgárosodik”, tisztikarának 86, illetve 84 %-a polgári vagy éppen népi kispolgári származású, a megmaradt nemeseknek nagy része nemrég nemesített tiszti család fia, akinek beosztottjaként szolgálni majdnem annyira derogált a régi főnemesség tagjainak, mint egy kocsmáros vagy altiszt fia alatt.”48 Polgári, de feudális szellemű, feudális, de polgári jellegű ez a tisztikar. Annyiban polgári jellegű, hogy formálisan a parlament gyakorolja felügyeletét, de a hierarchikus rendszer, a kiváltságok, az életmód őrzi az arisztokratikus elemeket. Feudális, mert megőrzi a feudális előjogok rendszerét, polgári jellegű ez a tisztikar, mert egyre és folytonosan növekszik létszámában a polgári származásúak aránya. Ez a megváltozott arányú tisztikar viszont viselkedési mintáinak döntő többségét a nemességtől, a nemesi értékrendből veszi át. „Az 1860-as évekig erősen nemesi tisztikar körülbelül két évtized alatt összetételében is polgárivá vált. Polgárivá annál inkább, mert a lakosság túlnyomó többségét kitevő munkások, parasztok fiai csupán 4-5 %-át teszik a hivatásos tisztikarnak, s ha hozzászámítjuk az altisztek fiait és az ismeretlen származásúak nagyobb részét postások, fináncok, váltóőrök, más állami alkalmazottak gyermekeit, akkor is csak legfeljebb egy hatodát. Tehát a Monarchia tisztikarának több mint hatvan százaléka polgári, vagy kispolgári, vagy nem nemes, értelmiségi, tiszti családból származott. A katonai vezetés törekedett is ennek fenntartására, kétkezi munkások gyermekei még a tiszt utánpótlás szempontjából nehéz években is csak kivételesen kerülhettek tiszti iskolára.”49 Az 1880-as évek középosztályi fejlődésének sajátos vonása a magyarországi németek szerepe. Magas arányuk a tisztikarban fennmaradt, sőt a honvédség első törzstiszti karának egyharmada, 1874-ben még mindig egynegyede német anyanyelvű volt, nagy részük magyar állampolgár. „A tizennyolcadik század végére, a tizenkilencedik század elejére kialakult Európában és Magyarországon egy új társadalmi eszmény, az úriemberség eszménye. Olyan társadalmi eszmény volt ez, amely elválasztotta a társadalom vezetését a 48

Hajdu Tibor: A hívatásos és a tartalékos tisztek a monarchia hadseregében 42.p. Társadalom és Művelődéstörténeti Tanulmányok, A magyar katonatiszt (1848-1945) szerkesztő Hajdu Tibor MTA Történettudományi Intézet Budapest, 1989. 49 Hajdu Tibor: A hívatásos és a tartalékos tisztek a monarchia hadseregében 49. p.

72 / 130

származástól és az örökléstől. Olykor tompítottabb formákban, máskor erőteljesebben utalt rá, a nemességet jelentéktelennek, ezzel szemben a képességet, az érzéket és a törekvést magasabb értékűnek tartja. Sok 18. századi nemest ezek az új értékek inkább bátorítottak, semmint nyugtalanítottak, mert erősítették nemesi pozíciójukból fakadó elittudatukat.”50 Ez az elittudat is hozzájárul annak a felsőbbrendűség tudatnak a fennmaradásához, amely még az 1930-as években is jellemzi a tisztikart. Ebben is ragaszkodik annak az udvari reprezentativitásnak a fennmaradásához, amely a hadsereg ügyeinek a nyilvánosságtól történő elzárásában jelentkezik. A tiszti kinevezésnél és előlépésnél 1867 után alig van jelentősége a nemességnek, az ennek megszerzésére irányuló és legfelsőbb helyről támogatott törekvés kizárólag hagyomány és presztízsjellegű. (Itt az 1821-es császári rendeletre gondolok, mely még ekkor is hatályban volt; miszerint minden tiszt, aki 30 éven keresztül kifogástalan szolgálatot teljesített, kérheti nemesítését. Ez a rendelet „kezükben karddal és az arcvonal előtt” kizárt a nemessé válók közül több katonai szakmát, ez vezetett a nemesítés presztízs jellegéhez.) „Ha megvizsgáljuk a dualizmus korában adományozott nemesi címek, illetve hivatalosan elismert, tehát felújított nemesség jegyzékét, azt találjuk, hogy a magyar nemességet nyertek mintegy 31 százaléka katonatiszt, ami az utóbbiak létszámát tekintve igen magas arány. Ha a társadalom presztizshierarciáját vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy a nemesség magas presztízsű, de legalábbis magasabb, mint a polgárság legmagasabb pozíciója is Magyarországon; így folyik az új polgárság beemelése a nemesség körébe, címadományozásokkal. Ez azt jelenti, hogy asszimiláció zajlik a társasági életben, amelynek során az új polgári osztály a nemesi értékrendhez igazodik, utánozva annak presztízstárgyait, viselkedését, művelődését.51 Ugyanez jellemző a hadseregben is, a bekerült és nem nemesi osztályhoz tartozók átveszik a kiképzési időben, de a kiképzésen túli időben is a nemesi viselkedés jellegzetes elemeit. Különösen igaz ez azért is, mert ebben az időben a tiszteknek nincs munkaidejük, a tiszti kötelmek ellátása a tiszti életmód szerves része, a kiképzést, a katonák életének irányítását az altisztek végzik.

50 51

Dewald Jonathan: Az európai nemesség története Pannonica Kiadó 2002. 38. p. Hajdu Tibor: A hívatásos és a tartalékos tisztek a monarchia hadseregében 51. p.

73 / 130

A katonatiszti pálya rendkívül erős, alapvető eleme volt az autoritás, illetve az uralmi szakszerűség. A tiszt elsősorban parancsnok, aki - beosztásától függően meghatározott létszám, szervezet, embercsoport felett rendelkezett. Tudásában és munkájában tehát a parancsolni, vezetni tudás, vagyis az uralmi elem volt elsődleges. Parancsainak, utasításainak szent-volta, kötelező ereje nem tűrt ellentmondást. Minderre maga az állam (törvényeivel), szűkebben értve az állam legnagyobb szervezete: a hadsereg jogosította fel (szabályzataival, egyéb rendelkezéseivel, hagyományaival.52 Hozzáteszem, hogy az a nemesi, úriemberi felsőbbrendűség, amelyeket a törvények, a szokások, a hagyományok biztosítottak számára. Ezt úgy is hívhatjuk, hogy a kiváltságok rendszere. Bizonytalanság övezte a nemesi kiváltságok körét és tartalmát is. Ezek egészen 1945-ig éltek. A kiváltságok, és a származás képezte a csoporthoz tartozók magasabbrendűségi képzetét.„A kiváltság hozzátartozott a nemes ember létéhez, mert láthatóvá tette azt a szakadékot közte és a társadalom többi része között, amely közvetetten kinyilvánította, hogy milyen fontos része a társadalomnak. Mert éppen az volt a kiváltság eszméjének a lényege, hogy megjutalmazta a nemest saját és őse szolgálataiért.”53 Ezek között a kiváltságok között voltak alapvetők és egyetemesek: a fegyverviselési jog, különös tekintettel a kardviselésre, mint a nemesség a társadalom többi tagjainak védelmező funkciójának jelképe; bizonyos öltözködési formákhoz való jog; még erősebben tartották magukat a hivatásokhoz kötődő előjogokhoz, és a kizárólagos jogok egyes politikai és katonai tisztségekhez. Széles skálán mozogott a nemesek törvény előtti állapota, a sajátos örökösödési szabályok, a rendjüknek kijáró büntetési formák; a politikai előjogok; a nemeseknek adott adózással kapcsolatos könnyítések érvényesülése. A tiszti pálya ezeknek a kiváltságoknak a felhasználásával és néhány további beemelésével (házassági szabályok, párbajképesség és kötelezettség stb.) úri, nagyon is úri pályának számít, nem túlozunk sokat akkor sem, ha elit pályának tekintjük. A hierarchikus társadalomban azonban e pálya úri minősége sem lehetett független a szervezeti hierarchiától. Ha a tiszt elérte a szervezeti ranglétrán a törzstiszti szintet, vagy elit alakulatnál szolgált, helye volt a legjobb úri társaságokban. 1873. szeptemberi hatállyal jelenik meg a Szolgálati szabályzat, amely a hierarchikus viszonyokat életbe lépteti, illetve fenntartja: "tényleges honvédegyéneknek értendők a tiszt, a katonaállomány tisztjei, beleértve a csendőrséget, a hadbírák, orvosok, 52

Mikics Lajos: Politika, úriság, és becsület Horthy tisztikarában 81. p. Szociológiai Füzetek 26. Művelődési Minisztérium 1981 53 Dewald Jonathan: Az európai nemesség története Pannonica Kiadó 2002. 38. p.

74 / 130

kezelőtisztek és csapatszámvivők értetnek. A legénységhez tartoznak az altisztek, őrvezetők és rendfokozat nélküli egyének.”54 Ezzel párhuzamosan jelenik meg az 1873. augusztus 9-ei hadseregparancs is, melyet Ferenc József írt alá. Ez rögzíti, hogy „Ezen szabályzat (-hadseregparancs -a szerző) két első részében foglalt szabványok, melyeket a hadseregnek viszonyait a haditengerészethez és a honvédséghez is szabályozzák, valamennyi fegyvernemre és karra nézve egyaránt mérvadóak és kötelezők, […] határozványait azok szelleme szerint kell felfogni; azok tisztek által a legénységnek, műveltségi fokához alkalmazott módon megmagyarázandók

és elméjébe beoltandók, a hadsereg valamennyi egyénei által

pedig, bármely rendfokozatot viseljenek is, kivétel nélkül szeghetetlen törvény gyanánt tekintendők.”55 Így tehát, egyrészt megjelenik egy egységes követelményrendszer, ami egyaránt vonatkozik a hadseregre és honvédségre, a tisztekre és a legénységre, ám emellett megmarad a tisztikar viselkedésében, életmódjában az úriság eszményének lehetősége és gyakorlata, amely elkülöníti a tisztikart a legénységtől, és amelyet következőképpen rögzít a szabályzat. A honvéd kötelességei és magatartása követelményei, a szabályzat szerint, az alábbiakban foglalhatók össze: A császár az összes fegyveres hatalom Legfelsőbb Hadura; a fegyveres hatalom a monarchia biztonságát és tekintélyét megóvja és megvédelmezi; a fegyveres hatalom kifelé pajzs és kard, az országon belül pedig a trón és a törvényes rend támasza; uralkodója és hazája

iránt

engedelmesség;

hűség

és

állhatatosság

hivatásbeli

kötelmeinek

teljesítésében; önmegtagadás és vitézség; a királyért és a hazáért ha kell, életét és vérét is áldozza; kötelességérzet, becsületesség és becsvágy minden körülmények között; mindent, ami a királynak, a hazának és a szolgálatnak előnyére válik, azokat előmozdítja; hivatásszerű kiképzésének a honvéd magát komolysággal buzgalommal és odaadással szenteli; egészségének fenntartására kellő gondot fordít; mindennemű nélkülözéseket és fáradalmakat férfias állhatatossággal visel; a törvény tekintélyének megóvására a honvéd maga is érdekelt, a hatóságok rendelkezésének készséggel eleget tesz; istenfélelemmel erkölcsös életet él; minden harcos jelleme és életmódja feddhetetlen legyen, legyen mentes a vétségektől és a bűntettektől, a képmutatástól, a

54

Szolgálati Szabályzat a Magyar Királyi Honvédség számára második kiadása 13. p Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság Budapest, 1916 55 Szolgálati Szabályzat a Magyar Királyi Honvédség számára, második kiadása 9. p Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság Budapest, 1916

75 / 130

haszonleséstől és a beteges nagyravágyástól; őrizkedjék az iszákosságtól, a szerencsejátéktól, a könnyelmű adósság csinálástól, és a rossz társaságtól; a közvagyonban nem tehet semmi kárt. Magatartása férfias és fesztelen legyen, magaviselete eszélyes, mérsékelt és szerény, beszéde éppúgy, mint gondolkodásmódja, őszinte legyen. „Bármely fegyvernemhez, csapattesthez vagy karhoz, valamint szövetséges hatalmakhoz tartozó bajtársakkal jó egyetértésben, az ország lakosaival békességben éljen; senkitől az őt megillető tiszteletet meg ne tagadja, de minden alkalommal saját tekintélyét is megóvni képes legyen. A honvédnek az a joga, hogy oldalfegyvert szolgálaton kívül is viselheti, a harczos hivatásával összefüggésben álló különös

kitüntetés,

amely

azonban

őt arra kötelezi, hogy kihágásokat és

erőszakoskodásokat annál gondosabban kerüljön, mivel a fegyverrel való visszaélést mindenkor a legszigorúbban büntetik.”56. Ha elfogadjuk azt az alapvető felfogást, mely szerint bizonyos jelenségek akkor lépnek át a deviáns viselkedés kategóriájába, amikor a társadalom többségére veszélyt jelentenek, akkor lehetnek a fegyverhasználat helyzeteiről valamiféle fogalmaink. A szervezeti kultúra vonatkozásában két dolog kívánkozik még ide, az egyik a „közszellem” a másik az egyetértés, amely dolgozatom korábbi részében már megjelent. Az önálló magyar véderő tisztikara esetében is megfogalmazza a szabályzat, hogy „a fegyveres hatalom, mint amely sok ezer embert egy közös magasztos cél egyesít, nem csak az egyes szerves testekben, hanem a fegyveres hatalom egész összességében is közszellemet és egyetértést követel. A közszellem az összetartozás érzetében és azon szükség felismerésében gyökerezik, hogy a személyi érdekeket az összesség javának alá kell rendelni. Ez adja a rendi állással járó önérzetet, ez ösztönöz kötelességeink szigorú, odaadó teljesítésre és fejleszti a legmagasztosabb katonai erényeket. […] Az egyetértés egy csapattest összes tagjainak teljes és készséges megegyezését föltételezi gondolkodásmódjukban és azon törekvésben, hogy az egésznek dicsőségét és a Legfelsőbb szolgálat javát egyesült erővel előmozdítsák.”57 Ez a szellem hatotta át a véderő tevékenységét, ez a szellem érvényesült a képző intézményekben, a mindennapi tevékenység során, és ezzel párhuzamosan élt az úriság különleges szabályrendszere, 56

Szolgálati Szabályzat a Magyar Királyi Honvédség számára második kiadása 20. p Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság Budapest, 1916

57

Szolgálati Szabályzat a Magyar Királyi Honvédség számára második kiadása 21. p Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság Budapest, 1916

76 / 130

amelyről korábban már szóltam, és a két rendszert elválasztó falak, a tisztek elkülönülése a hadsereg más állománycsoportjaitól. Igen sajátos helyzet alakul ki a tartalékos tisztekkel kapcsolatosan is, őket soha nem tekintik

önmagukkal

egyenrangúnak a hivatásos tisztek. Ebben is megnyilvánul a hadseregben az udvari reprezentatív nyilvánosság továbbélése, és ennek fenntartására törekszik az egész rendszer. A tiszti becsület, amelyet már többször is említettem, az alábbiak szerint foglalható össze: „a státusz tekintélyének védelme, az állásbecsület védelme különböző kidolgozott szervezeti szabályokban jelentkezik. […] Az állásbecsület erkölcsi értékeiben, a tiszti etika magatartásparancsaiban egy sajátos rendi-testületi becsület fogalmazódik meg, mely a rendi becsülettel is azonos módon működik. A testület a szervezeti szabályokban meghatározza saját társadalmi helyét, pozícióit, tagjai társadalmi státuszát, s a magatartás-parancsok rendszerét ennek megfelelően dolgozza ki. E státusz erkölcsi kiválóságait a tiszti egyenruhával ölti magára, mint álláskiváltságait.[…] Nincs a katonai alaki előírásoknak olyan eleme, mely e logikába ne illene bele. A hatalmi jelvény: az egyenruha, a rendfokozat, az állandóan viselt oldalfegyver, a jelvények, a kitüntetések. A habitus egységesen szabályozott: az öltözet, a hajviselet szabványos. Az előírt taglejtések: a tisztelgés, a fegyverfogások. Az előírásszerű beszéd: a megszólítások, a katonai terminológia, a katonás kifejezésmód.”58 A hadsereg tehát alkalmas arra, hogy ezeket a társadalmi viszonyokat konzerválja, fenntartsa, hiszen jellegadó állománya esetében ezek a rendiséghez kötődő elemek eleve benne vannak, ezek a családi szocializáció és a katonai tanintézeti szocializáció együttes hatásmechanizmusainak következtében meg is maradnak. A szervezeti kultúra, benne az úriság és becsület fenntartása, szinte alig változik, és annak jellege még az I. világháború után sem sokat módosul, legalábbis vizsgálódásunk szempontjából nem. A korábban említett Szolgálati Szabályzatot 1916ban újra kiadják, és ez formálta a továbbiakban is a hadseregen belüli viszonyokat és a tisztek fegyverhasználati jogát. Ezt az 1930. évi 2. tc.-ig az 1855-ben császári nyílt parancsba foglalt katonai büntető törvénykönyv szabályozta, szinte változtatás nélkül, némi stiláris javításokkal igyekeztek a merevségén oldani. Ami a szabadidő eltöltést jellemzi ebben az időszakban minden, ami az úri nemesi viselkedéshez hozzátartozik, engedélyezett. A politikai egyletekben, titkos társulatokban részt venni nem szabad, az 58

Mikics Lajos: Politika, uriság, és becsület Horthy tisztikarában 86. p. Szociológiai Füzetek 26. Művelődési Minisztérium 1981

77 / 130

azokban való részvétel honvédegyének számára büntetést von maga után, ám ha „tényleges honvédegyének engedélyezett, nem politikai jellegű egyletekben részt venni akarnak, erre előzetesen a honvédelmi miniszter beleegyezését kell kikérni.[…] Időszakos folyóiratokban, melyek kizárólagosan vagy csak részben politikai vagy társadalmi kérdéseket tárgyalnak, akár kiadó, akár szerkesztő vagy munkatárs minőségében részt venni tilos. […] Tilos katonai ügyeket a sajtó útján oly módon megbeszélni, amely a katonai fegyelembe a katonai szellembe vagy a katonai álláskötelmekbe ütközik. […] oly időszakos folyóirat kiadására vagy szerkesztésére, mely minden politikai irányzatot kizár és óvadék letételére, nem kötelez, a sajtótörvény által előírt mellékletek, és kimutatások csatolása mellett a honvédelmi miniszter engedélyét kell kikérni.”59 Mindezek ismeretében két megjegyzés kívánkozik ide. Egyfelől a tisztek elméletileg kirekesztettek a társadalmi nyilvánosság polgári intézményeiből. Amennyiben érdemi részvételük tilalom alá esik, szükségessé válik olyan saját intézmények kialakítása, melyek ebben az időszakban jöttek létre. Másfelől ezek a követelmények, az ezerkilencszázhúsz utáni időszakban még „de jure” megvannak, „de facto” azonban nem érvényesülnek. Több példát is hozhatnánk a katonaság politikai szerepvállalására a parlament megfélemlítésétől, Budapest megbüntetésének szándékán keresztül a délvidéki vérengzés vagy a deportálásokban való részvételig. „A katonai vezetés

jobboldal-

politikájáról vallanak azok a kapcsolatok, amelyek a különböző egyesületekkel, szervezetekkel jöttek létre. Ezek politikai céljai, hatékonysága meglehetősen különbözött, de közös jellemzőjük volt, hogy vagy egyre közelebb kerültek a szélsőjobboldal

vonzásához,

vagy

részterületeiken

maguk

vették

át

annak

tevékenységét.”60 Elmondható tehát, hogy a Horthy-korszak hadserege tovább őrizte azokat a jellemzőket, amelyekről úgy beszélhetünk, mint a rendi társadalom életmódja, viselkedéskultúrája, elkülönülés a társadalom más szegmenseitől; a társadalmi nyilvánosságtól

való

ignoráció,

melyeket

törvényekben

és

szabályzatokban

biztosítottak, tehát tökéletes formája az udvari reprezentatív nyilvánosságnak.

59

Szolgálati Szabályzat a Magyar Királyi Honvédség számára második kiadása 28. p. Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság Budapest, 1916

60

Vargyai Gyula: A hadsereg politikai funkciói Magyarországon a harmincas években Akadémiai Kiadó Budapest, 1983. 108. p.

78 / 130

4.2. A tiszti szabadidős művelődés A hadseregben a tisztek esetében szabadidős művelődésről beszélni ebben az időszakban nem érdemes, hiszen a tisztek nem rendelkeztek kötött munkaidővel, így természetesen mai értelemben vett szabadidővel sem. A művelődés a tiszti életmód szerves része volt, hozzá tartozott a programok, rendezvények látogatása a életmódhoz, a nemességhez, az úriemberséghez. Magyarországon elsősorban a kaszinók és azok tevékenysége jelentős, ezek ugyan részei az „általános művelődési tevékenységnek”, de véleményem szerint, elsősorban önként végzett, a személyiség kiteljesedését szolgáló művelődési, tudományos, szakmai, közösségi tevékenységet végeztek, döntően a tisztikar

„szabadidejében”.

Az

első

jelentős

intézmény

a

tiszti

kaszinók

intézményrendszere volt, amely kezdetben csak azt a célt szolgálta, hogy a tiszteknek biztosítsák az olcsó étkezésekhez jutás lehetőségét. Véleményem szerint azonban volt egy másik nagyon fontos funkciója is; a szervezeti kultúra, a fegyelem, a testületi szellem, az illem és a jó modor gyakorlásának intézményeként is funkcionált. „Első kaszárnyai esténken William Anderten és az Inka jött értünk, és vitt a kaszinóba, nehogy valami hibát ejtsünk. […] Sapkánkat a ruhatári fogasokra akasztottuk, és az Inka ajtót nyitott. Fény áradt elénk. Itt, váratlanul, mi sem emlékeztetett a sivár kaszárnyára. Széles piros bőrszékek álltak vastag szőnyegeken, és több korábbi parancsnokról készült metszet lógott a falon. A piros játékszobán át egy sötét bútoros szobába mentünk. Itt a helyük mondta Inka. […] Pengő sarkantyúk közeledtek, hangjuk egy teljes tercnyire volt egymástól. Magasan kidüllesztett mellel, jobb kezét a kék felsőkabát hajtókája alá rejtve egy hadnagy lépett be, és egészen könnyedén, és mégis formálisan meghajolt. […] pontosan hat órakor bejött egy őrmester, bajusza magasra pödörve, mellkasa elképesztően felfújva. Túlzott feszességgel vágta össze a sarkát a legidősebb százados előtt, hogy csak úgy csattant. Százados úr, kész a vacsora. A százados az asztalfőre ült, és csak azután ültek le a tisztek, szigorú rangsorban, legvégül mi. Alighogy leültünk, a menázsimester, aki a százados mögé állt, kegyesen jelt adott az ordonáncoknak. Gyorsan felszolgálták az ételt.[…] Azután a menázsimester a százados mellé állt, és összecsapta a bokáját: Megengedi százados úr, hogy világot gyújtsunk? […] Most már szabad dohányozni, sőt pikáns történeteket is mesélni. […] Az étkezés mindennap ugyanígy zajlott le. Nekünk, hadapródoknak engedélyezték, hogy tíz órakor már visszavonuljunk, kivéve, ha vendégek voltak. Addig azonban ki kellett tartanunk, akármennyire unatkoztunk is. Nem mindig maradtunk a teremben, a gyertyák felállítása

79 / 130

után sokan bementek a városba. Avagy beültek a játékszobába a skát- vagy a bridzs asztalokhoz.”61 A beszámoló kellően igazolja, hogy a kaszinórendszer kezdetekben nem művelődési funkcióként jött létre, de láthatóvá tette az udvari reprezentativitás valamennyi elemét, melyben központi szerepet játszott a rituálé, a szertartás, majd azt követően valamiféle enyhült szabadidő lehetőség mutatkozik, de az eltöltés igen korlátozott módon valósulhatott meg. Ez a szellem élt a magyar kaszinók esetében is, hiszen a hadsereget teljes egészében a porosz szellem, a porosz mentalitás, az úri reprezentáció jellemezte. A későbbiekben a tisztek anyagi helyzetének javulásával is fennmaradt ez a szociális funkciója a tiszti kaszinóknak, ám fokozatosan megjelentek benne, mint idézetünkben is láttuk, az összetartozás érzésének, a bajtársi kapcsolatok ápolásának, a szórakozás és a diskurzus lehetőségének feltételei. A kezdetbeni étkezőket és kártyaszobákat fokozatosan bővítették, és megindult egy olyan kezdeményezés sorozat, amelynek eredményeként lassan kezdett kiépülni a magyar hadsereg nyilvánosságának intézményrendszere, a szabadidős művelődés intézményei. „A hadtudomány ápolása céljából nagyobb helyőrségekben a tisztikar tudományos egyleteket hozott létre, melyek keretében tudományos előadásokat, értekezéseket, felolvasásokat, hadijátékokat tartottak. A tudományok művelése lassan könyvtár létrehozását is megkövetelte, ahonnan a tisztek kölcsönözhettek tudományos, de szépirodalmi műveket is. A könyvek beszerzése egyesületi tagdíjakból történt.”62 A századfordulót követően a kaszinók száma egyre gyarapodott, és 1907-re már 15 katonai tudományos egyesület működött, amelyeknek a Közös Hadsereg és a Magyar Királyi Honvédség tisztjei egyaránt tagjai voltak. Az egyletek számának gyarapodása azt eredményezte, hogy a századfordulón már felvetődött valamilyen egységes szervezetrendszer kialakításának igénye is, így megszületett az Országos Tiszti Tudományos Kaszinó Egyesület. Az Országos Tiszti Tudományos Kaszinó Egyesület székházának építéséről az 1933-ban kiadott Alapszabályban így emlékeznek vissza „Az Egyesület székháza tisztán és kizárólag a Kaszinó céljaira épült, 1897. november hó 15-től 1899. november hó 19-ig, 800.000 korona költségen, amelyből 61

Renn Ludwig: A nemesség alkonya. Magvető Könyvkiadó Budapest, 1960. 41. p. Sipos Gábor: Történeti áttekintés a honvédség kulturális viszonyainak alakulásáról. 32. p. Hadtudományi Tájékoztató 1998/3. Honvéd Vezérkar Tudományszervező Osztály Budapest, 1998.

62

80 / 130

annak idején 500.000 koronát a kincstár, 300.000 koronát pedig, kölcsönkötvények kiadásával az egyesület fedezi. A székház maga a Magyar Királyi Kincstár tulajdona. Valamennyi helyiségének, valamint ezek berendezésének használati és kezelési joga az (7) bekezdésben foglalt korlátozással- kizárólag az egyesületet illeti meg.”63 Megalakulásakor az egyesület céljai még szigorúak voltak, magukon viselték egyik oldalról a polgári nyilvánosság valamennyi kellékét, ugyanakkor megfigyelhető az udvari reprezentációt jelképező elzárkózási igény is. Az egyesület alapszabálya többek között így fogalmaz: „A Kaszinó célja a katonai és társadalmi művelődést szolgáló tudományok művelése (1); a hazafiság, bajtársiasság, közszellem és egyetértés fejlesztése (2); a társasági élet előmozdítása (3); a tagok jóléti érdekeinek előmozdítása (4). Ezen célok elérésére könyvtárat tart fenn, folyóiratokra és hírlapokra fizet elő, felolvasásokat, valamint megfelelő ismeretterjesztő előadásokat rendez (1); estélyeket, bajtársi összejöveteleket rendez és klubhelyiségeket tart fenn (2); szórakoztató alkalmakat /: hangversenyek, táncmulatságok, színi- és mozielőadások stb. stb. :/ rendez (3); az egyesület vagyoni helyzetéhez mérten jóléti intézményeket létesít. Az Egyesület tehát arra hivatott, hogy tagjai számára előkelő, közös otthont biztosítson. Az egyesület politikai és felekezeti kérdésekkel nem foglalkozik és helyiségeiben minden szerencsejáték tilos.”64 Az egyesület tagjairól is szól a dokumentum 3. §-a: „Az egyesület tagjai I. rendes tagok, II. rendkívüli tagok /: korlátolt számban: /, III. tiszteletbeli tagok. I. A rendes tagok Budapest helyőrségének összes tényleges /:hivatásos:/ honvédtisztjei és hasonlóállásúak, kiknek az egyesületbe való belépését a közszellem és a bajtársiasság kötelességükké teszi. (a); azon nyugállományú volt tartalékos tisztek, volt népfelkelő és szolgálaton kívüli /: átmeneti:/ viszonybeli magyar honosságú katonatisztek, katonalelkészek és tisztviselők, akik hivatásosok voltak. (b); a Budapesten kívül lakó, a fenti összes (a.) és (b.) pontban megnevezettek, mint vidéki tagok. (c) A fenti (b.) és (c.) pont alatt megjelöltek az egyesületbe való belépésre nem kötelezhetők. II. Rendkívüli tagok oly volt tartalékos, volt szolgálaton kívüli viszonybeli és volt népfelkelő magyar honosságú katonatisztek, lelkészek és tisztségviselők, akik „Emléklap” birtokában vannak, és nem tartoznak a fenti (I. b.) 63

Országos Tiszti Tudományos és Kaszinó Egyesület Alapszabályai 3.§. (3) Madách Nyomda Budapest,1933 64 M. kir. Országos Tiszti Tudományos és Kaszinó Egyesület (kézirat) 1.§, 2. § Hadtudományi Könyvtár Budapest, 4454 nem kölcsönözhető

81 / 130

pontban megnevezettek közé; III. Tiszteletbeli tagok egyes olyan személyek, akik a haza és az egyesület érdekében vagy a katonai tudományok terén különös érdemeket szereztek”65 A

társadalmi

nyilvánosságnak

köszönhetően

nyilvános

disputában,

az

egyeztetések hatására ez a dokumentum úgy változik meg, hogy a harmadik pontban az egyesületi célok között megjelenik a társasági élet mellett a klubélet előmozdítása is. Még ennél is jelentősebb változás, hogy a tilalmak között a korábbi változatban még „az egyesület politikai és felekezeti kérdésekkel nem foglalkozik” kitétel megváltozik, és önálló elemként, kibővülve kerül be az alapszabályba. „Az egyesület politikai és felekezeti kérdésekkel nem foglalkozik, tehát helyiségeiben vagy az egyesülethez tartozó üzemek és intézmények területén ilyen tárgyú eszmecserét folytatni nem szabad.” A korábban megjelent tiltás, amely szerint az egyesület „helyiségeiben minden szerencsejáték tilos” úgy változik, hogy „Tilos az egyesület helyiségeiben vagy sportpályáin tiltott szerencsejátékot játszani (2). A kártyajáték a szokásos klub (kaszinó) keretet nem sérti (3).” Az egyesületi tagok köre is bővül, az 1932-ben jóváhagyott szabályzat szerint az egyesület tagjai sorában megjelenik a „jóléti tag” megnevezés is. „A jóléti tagok: Hivatásos tisztek (hasonlóállásúak) özvegyei, 16 évnél idősebb szülőtlen leányárvái és 20 évnél idősebb fiúárvái, akik az egyesület ügyvezető igazgatójánál hiteles okmányokkal igazolják, hogy elhalt férjük, illetőleg édesatyjuk hivatásos tiszt s magyar állampolgár volt és házasságát katonai hatósági engedéllyel kötötte (házasságát utólag tudomásul vették). Fontos elemként jelenik meg a igényjogosultak körének bővülése, mert ezzel a „jóléti tagság” intézményével nemcsak jóléti szolgáltatásokat biztosított az egyesület, hanem lehetőséget adott a tisztikarhoz tartozás fenntartására és a bajtársiasság érzésének érvényesítésére azon személyek számára is, akik valamilyen módon a korábbi időszakban a hadsereg hivatásos tiszti állományához kötődtek életmódban, értékrendben, kapcsolatokban, és férjük elhaltával ez a kapcsolat megszűnt volna. Azzal viszont, hogy a tagság keretét ilyen módon megszabták, hozzájárultak a reprezentatív nyilvánosság további fenntartásához, hiszen a tagság körét és a felvételi eljárást is olyan módon írták elő, ahogyan azt a középkori céhek esetében is megfigyelhettük. Itt is foglalkozási és származási kritériumok adják a szabályozás alapját.

65

uo. 3. §.

82 / 130

A kasztszellem erősítése, a hivatásos állományba tartozók részére előírt kötelező tagság intézményének bevezetése, ugyancsak a polgári nyilvánossággal ellentétes megoldásként tartható számon, mert mint korábban már utaltam rá, ez ellentmond az önkéntesség követelményének. A jóváhagyott szabályzat szerint a kaszinó tagjának kell tekinteni minden hivatásos tisztet, hiszen nem hogy elvárja, de a ”Rendes tagok: Budapest helyőrségének összes tényleges tisztjei (hasonlóállásúak), beleértve a Budapestre tartósan vezényelteket is; mindezeknek az egyesületbe való belépését a közszellem és a bajtársiasság kötelességükké teszi. A Budapesten lakó nyugállományú és hivatásos állományból származó szolgálaton kívüli viszonybeli (szkv.) tisztek, (hasonlóállásúak), mint helybeli tagok. A Budapesten kívül lakó összes hivatásos tisztek (hasonlóállásúak), mint vidéki tagok.”66 Tehát nem az önkéntesség a jellemző az egyesületre, a tagság hivatásbeli kötelesség, és ezt a kötelezettséget fejeli meg a kötelező tagdíj, amit valamennyi tagtól a kifizetőhelyek előre levonnak, és egy összegben utalják át az egyesületnek. Miután az egyesület „rendes bevételei: a tagsági díjak, a földszinti helyiségek bére, előadások, továbbá üzemek és sport- és jóléti intézmények jövedelme, a terembérek, valamint az egyesületi vagyon kamatai”67, így ha az igényjogosultak élvezni akarták befizetéseik hozadékát, a kaszinó rendezvényein is részt kellett venniük, annak ellenére, hogy ott még ráadásul fizetni is kellett. Az angol klubokhoz hasonló elzárkózás is megnyilvánul az intézmények működésében, ezt leginkább a rendes tagok családtagjai esetében érvényesítik. A rendes tagok a közgyűlésben szólási, javaslattételi és szavazati joggal rendelkeznek, a rendkívüli, tiszteleti és jóléti tagok az előzőekkel ellentétben nem, ám joguk a tudományos előadások, mulatságok, estélyek, (stb.) látogatása, a könyvtárnak és a klub helyiségeinek, üzemeinek, sport- és jóléti intézményeinek igénybevétele. A rendes tagok családtagjai: „feleség, és el nem látott gyerekek, valamint […] özvegyek gyermekei, az egyesület nyújtotta bizonyos előnyökben részesülnek, a Kaszinó moziját látogathatják, tánc- és színházi estéin, tudományos és más előadásain, sportpályáin és a társalgó teremben megjelenhetnek, […] a családtagok az olvasó-, játék- és biliárdtermeket nem látogathatják.”68

66 66

Országos Tiszti Tudományos és Kaszinó Egyesület Alapszabályai 4.§. (3) Madách Nyomda Budapest,1933

67

uo. 3.§. (9) Országos Tiszti Tudományos és Kaszinó Egyesület Alapszabályai 4.§. (7) Madách Nyomda Budapest,1933

68 68

83 / 130

Úgy gondolom, ez ama véleményemet igazolja, hogy a kaszinó rendszer ugyanúgy, mint a környező társadalmakban - elsősorban porosz-osztrák környezetben a jóléti szolgáltatások nyújtásából fejlődik azzá a nyilvánossági intézménnyé, amely rendelkezik bizonyos, a polgári nyilvánosság vizsgálatánál megismert elemekkel, eszközökkel. Valójában azonban ezek az intézmények Magyarországon sohasem jutnak el azok európai megvalósulásának szintjére. Megjelenik a szabályozott viszonyrendszer, amely a szabályzat kiadásával legalizálódik, létrejön az intézményhálózat, de annak kiépítését az állam végzi, még ha a tagok önkéntes kölcsönökkel hozzá is járultak; a kaszinóban megjelennek a nyilvánosság különböző formái, de alapvetően mégis megmarad az udvari nyilvánosság szintjén. A szervezet ugyan az érintettek kezdeményezésére alakul, azonban a kezdetektől egy formális, bürokratikus szervezet képét nyújtja. A tagság nem önkéntes, hanem kötelezően előírt, hivatásrendi kötelesség, ilyen módon ez is formálissá válik. Az egyéneknek csak közvetett beleszólási joguk van a dolgok alakulásába, protestálni sem képesek, mert sem kilépni, sem a tagdíjfizetés megvonásával nyomást gyakorolni az intézmény működésére nem áll módjukban. Bár a visszaemlékezésekben gyakran szép emlékekként szólnak ezekről a kaszinókról, én mégis azt tartom valószínűnek, hogy a kaszinókban működő nyilvánossági eszközök és formák (viták, tudományos előadások, előadói estek, filmvetítések stb.) az értelmiségi létből eredő népművelésnek rendelődtek alá, amely, mint már szóltam róla, a reformkorból eredő elhivatottság, és kevésbé voltak a Habermas által megfogalmazott nyilvánosság fórumai. Megjelenésük figyelemre méltó, ám nem gondolom, hogy túl nagy súllyal szerepeltek volna a tisztek műveltségi szintjének emelésében, szabadidős művelődésének eltöltésében. Maradtak olyan intézmények, mint amilyen célokra létrejöttek: a jóléti, a bajtársiasság és a testületi szellem fenntartóinak, kiélése szabadidős lehetőségeinek. Vannak olyan információk is, hogy a kaszinók - kivétel a budapesti - alig működnek, nincsenek meg olyan fontos feltételek, amelyek szükségesek az eredeti célok eléréséhez. Azokban a városokban, ahol katonai alakulatok működtek, de tiszti kaszinók nem, ott a tiszteket azok a városi kaszinók fogadták be, amelyek a társadalom művelt elemeit egy központban voltak hivatottak egyesíteni. A Kaszinók mellett említésre érdemesek a sportegyesületek, amelyekben magas színvonalú sporttevékenység folyt, és ezek is hozzájárultak a személyiség kiteljesedéséhez. A két világháború közötti időszakban a hivatalos intézmények mellett számtalan más lehetőség is rendelkezésre állt a szabadidős művelődésre, többek között a Vitézi Rend

84 / 130

Zrínyi Csoportja, a Magyar Katonaírók Köre, a Tiszti Vívóklub, a Katonai Lövészegylet. Valamennyi társadalmi kezdeményezésként jött létre. Az intézmények között kiemelkedő jelentőséggel bírt a Honvédség Központi Könyvtára, amely jelentős könyvállománnyal rendelkezett, és a Ludovika Akadémián működött. Könyvállománya túlnyomórészt nem magyar nyelvű volt, akár a szakirodalmi, akár a szép- és tudományos irodalommal foglakozó részét tekintjük. A katonai folyóiratok között kettőt említhetek meg, az egyik a Hadtörténelmi Közlemények, amely 1888-as alapítása után egy ideig szerkesztőségváltás és anyagi okok miatt szünetel, de 1910-ben újra indult, a másik a Magyar Katonai Közlöny, amely 1908-ban jelenik meg először, és a magyar hadtudomány, a magyar katonai irodalom publikációinak jelentős színtere volt, és 1931-től, mint Magyar Katonai Szemle működik tovább. Jelentős publikációs lehetőség a két világháború közötti időszakban a tisztek számára, 1927-1944 között tudományos cikkek tömegét (kb. 130 db) jelentetik itt meg. 1903-tól indul útjára az Őrszem című folyóirat, 1930-tól jelenik meg az altisztek lapja, 1921-től a Honvédelem,, a Ludovika Akadémiai Közlemények, majd a Ludovikás Levente, és az Aradon kiadott Kincsesbánya nevű hetilap. A Magyar Katonaeszmény Híveinek Zrínyi Miklós Tudományos és Művészeti Csoportja 1938-ban megjelenteti a Magyar Katonaújság hetilapot a magyar katonaeszmény szolgálatában. Az 1920-1945 közötti nyilvánosság további helyzetében jellegét tekintve nem történik jelentősebb változás, ez az intézményrendszer működik. Van azonban némi elmozdulás az udvari arisztokratikus reprezentatív nyilvánosságból a bürokratikus reprezentatív nyilvánosság irányába, ahol a bürokratikus hadsereg reprezentál, azon belül is a tisztikar; a reprezentáció tartalma pedig, a magyar területi revíziós és a szellemi hadviselés gondolata, majd ettől eljutva a háborús revánsvágyig, belerohan egy nagyon kockázatos háborúba. „Az állandó állományúakat és a fiatalságot már előre az ellenséges befolyásolás megelőzésével, az uralkodó osztály ideológiája alapján fel kell világosítani minden lényeges kérdésben, megakadályozva ez által az ellenséges propaganda befogadását és hatását.”69 idézi Sipos Gábor, és megállapítja, hogy „Az uralkodó ideológia szolgálatába állított szellemi és erkölcsi nevelést a - NagyMagyarország – visszaállítására történő felkészülésnek rendelték alá. Ennek érdekében

69

Saád: A tisztikar szelleme. Magyar Katonai Szemle 1938. 9. p.

85 / 130

az állandó állományt önművelésre ösztönözték, a honvédségi programokra pedig parancsilag rendelték ki.”70 4.3. A nyilvánosság alakulása 1945. utáni hadseregben Az 1945-48 közötti időszakban a hadsereg azt a célt szolgálta, hogy egyrészt a hadsereg e minimális létszámával (12.000 fő) járuljon hozzá az ország gazdasági stabilitásának fokozásához, másrészt, hogy a tisztikar felülvizsgálata és a szanálási rendelet végrehajtása után megtartott tiszteket politikailag átképezzék, és a népi demokratikus

fejlődés

iránti

elkötelezettségre

alapozva

eddigi

lojalitásukat

megerősítsék. „1946 végén és 1947 tavaszán már több ilyen jellegű politikai tanfolyam működött hadsereg szerte. […] 1948-ban az új államhatalom természetesen arra törekedett, hogy a hadsereget a maga képére gyúrja, hogy szocialista hadsereget teremtsen.”71 A kommunista párt 1945-ben kezdeményezi a szolgálati szabályzat módosítását azzal a céllal, hogy az új hadsereg demokratikus jellegének erősítése biztosítani tudja a megfelelő tisztikart, amelynek zömét a munkásosztály és a szegényparasztság fiainak soraiból képzeli. Ez sok nehézséggel járt, ami majd még hosszú évekig problémát jelent a tiszti utánpótlásban, mivel a munkás és szegényparaszt gyermekeknek nem volt lehetőségük a tiszti hivatáshoz szükséges általános előfeltételeket megszerezni, így képzésük az elemi ismeretek megtanításával indulhatott meg. A hadsereg népi jellegének biztosításában jelentős szerepet játszott a „Honvéd Nevelőtiszti Intézmény” létrehozása, amelyet a két munkáspárt indítványozott. Az intézmény céljai között megjelölték az antifasiszta nevelést, az új demokratikus szellem érvényesülését, ám munkája során arra törekedtek, hogy a felállított új intézményt minél jobban ellenőrzésük alá vonják. Ezt megkönnyítette, hogy az első időszakban semmiféle olyan hivatalos rendelet nem volt, amely annak működését szabályozta, vagy egyáltalán elismerte volna. A régi szolgálati szabályzat megváltoztatásával lehetővé tették a tiszteknek és a katonáknak, hogy politikai pártoknak és egyesületek tagjai legyenek. Ez reális lehetőséget jelentett, hiszen ebben az időszakban még többpártrendszer volt Magyarországon. 1945 nyarán már több helyen megkezdődtek a nevelőtiszti tanfolyamok, és a nyilvánosság eszközei között megjelentek a hadosztály újságok, a 70

Sipos Gábor: Történeti áttekintés a honvédség kulturális viszonyainak alakulásáról. 34. p. Hadtudományi Tájékoztató 1998/3. Honvéd Vezérkar Tudományszervező Osztály Budapest, 1998.

71

Mucs Sándor: Politika és a hadsereg Magyarországon 1944-1948 Tanulmányok. 23. p. Zrínyi Katonai Kiadó – Kossuth Kiadó Budapest, 1985.

86 / 130

kiképzés keretében rendszeressé váltak a nevelői órák, ahol az állomány a napirenden lévő politikai kérdéseket vitatta meg. Azt is mondhatnánk, hogy megjelentek a polgári nyilvánosság első elemei a hadseregben, de mint majd később látható lesz, ez is annak a politikai küzdelemnek az eszközévé vált, amit a két munkáspárt, de elsősorban az MKP, a hatalom megszerzése érdekében vívott. 1947 júniusában a Honvédelmi Minisztérium megkezdte a hadsereg munkásparaszt származású tisztikarának kialakítására irányuló tervek kidolgozását és végrehajtását. A tiszti állomány demokratizálódásának lépései között elsődleges helyen szerepelt a kasztszellem megszüntetésének a szándéka, módosították a házasságkötés szabályait, eltörölték az „óvadéktőkét”, jog szerint biztosították a politikai pártokba való belépést, a nyilvános politikai rendezvényeken való részvételt, eltörölték a kasztszellem utolsó maradványát, a „tiszti becsület védelmére szolgáló fegyverhasználatot”. A kommunisták megfogalmazták a nevelők feladatait is, mely szerint a nevelők feladata, hogy a hadsereg tagjait a népi köztársaság híveivé, harcos védelmezőivé tegyék, a kommunisták kötelessége, pedig ennek a szellemnek a továbbfejlesztése, pártjuk tagjaivá, a népi demokrácia és a szocializmus harcosává tenni a hadsereg legjobbjait. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy ebben az időszakban a nevelőtisztek döntő hányada kommunista, akkor lehet igazán érzékelni a nyilvánosság kanyarodásának veszélyét a bürokratikus reprezentatív nyilvánosság irányába, hiszen ez az időszak már a politikai harc vége felé történik, ahol a reprezentáló a kommunista párt, a hadsereg pedig, csak a közönség szerepében léphet fel. A Honvéd Nevelőtiszti Intézmény feladata: „A magyar élet

haladó,

demokratikus

átalakítása

szükségessé

teszi

az

új

honvédség

pártpolitizálástól mentes, következetes, demokratikus, valamint kulturális nevelését is. Ennek a nevelésnek meg kell valósítania azt, hogy az új honvédség mind a fasizmus és annak maradványai ellen, mind pedig a magyar élet demokratikus átalakulásának, az újjáépítésnek, a demokratikus rendnek és biztonságnak belső, reakciós ellenségei ellen demokratikus köztársaságunk pajzsa és kardja, harcos védelmezője és sújtó ökle legyen. Meg kell valósítania, hogy az új honvédség – tagjainak demokratikus és kulturális nevelésével – dolgozó népünk és demokráciánk feltétlenül megbízható, egységes, demokratikus

öntudattal,

fejlődő

népi

műveltséggel s

mindebből

táplálkozó

szabadságharcos és haladó szellemmel telített, fegyelmezett, ütőképes fegyveres erejét jelentse. Meg kell valósítania, hogy az új honvédség minden ízében néphadsereggé és az újjáépítésbe bekapcsolódva munkahadsereggé váljon. Hogy az új honvédség a

87 / 130

népünk és demokráciánk jövendője szempontjából létfontosságú hármas: harcos, önnevelő és újjáépítő szerepet tölthessen be, erre szolgál a honvédségen belül a nevelőintézmény.”72 A további feladatot már csak a megfelelő tiszt utánpótlás és felkészítés biztosítása jelentette, amelynek végrehajtására, megkezdte működését 1947. szeptember elsején a Honvéd Hadbiztosi Akadémia, majd 1947. október 1-én az első tisztképző intézet, a Kossuth Akadémia. Hallgatóit egyéves képzés után, 1948-ban avatták fel, így jelentős elmozdulás történt a tiszti állomány társadalmi összetételében: „1948 elején a különböző rendfokozatú tisztek 25 %-a már munkás és paraszti származású volt. Az akadémián közismereti tárgyak oktatása is folyt, magyar irodalom, történelem, politikai gazdaságtan, amely megítélésem szerint inkább szükségszerűség, mint erény. A tisztikar döntő többségét, mintegy kétharmadát értelmiségi származásúak tették ki. Mintegy 7-8 százaléka volt kiskereskedő és kisiparos származású, s az egyéb kategóriából mindössze 3 százalék származott.”73 Ezt követte sorban 1947. december elsején a Vezérkar szakiskolája a Honvéd Hadiakadémia. „A Magyar Dolgozók Pártja a magyar állam területi épségének megvédésére, nemzeti függetlenségének biztosítására

minden

esetleges imperialista támadással szemben, a demokratikus országokkal kötött barátsági és kölcsönös segítségnyújtásainkban vállalt kötelezettségeinek teljesítésére erős, demokratikus néphadsereg kiépítését és korszerű felszerelését szorgalmazza. A magyar honvédségből gyökeresen ki kell irtani a régi hadsereg népellenes szellemét, le kell dönteni a válaszfalakat a nép és a hadsereg között, a dolgozókat, elsősorban az ifjúságot, arra kell nevelni, hogy a katonai szolgálat dicsőség és állampolgári kötelesség. A honvédségben a katonai kiképzést az állampolgári neveléssel kell összekötni: a honvédséget a demokrácia iskolájává kell fejleszteni. Fokozni kell a fegyelmet, a feljebbvalók tekintélyét, a katonai szaktudást. A honvédség tiszthelyettesi és tiszti kádereit elsősorban új, demokratikus, népi elemekből kell meríteni, elő kell segíteni a legénység és a tiszthelyettesek sorából való előlépést a tisztikarba, ugyanakkor a honvédség kiépítésénél igénybe kell venni a régi hadsereg tisztikarából a szakképzett, a hazához hű, demokratikus gondolkodású vagy átnevelhető elemeket”74. Ez a folyamat aztán különféle variációkban és formációkban folytatódott. 1990-ig, ahol 72

Mucs Sándor- Zágoni Ernő: A Magyar Néphadsereg története 1945-1959. 147-148 p. Zrínyi Katonai Kiadó Budapest 1979 73 u.o. 159. p. 74 MDP programnyilatkozata Magyarország Hadtörténete II. 542. p.

88 / 130

a szándékolt hatások a katonai pályán is az MDP, majd az MSZMP irányítása mellett valósultak meg. 4.4. A tiszti művelődés a szocialista hadseregben Az 1948 utáni időszak témánk szempontjából egyik fontos jelensége, hogy a kulturális tevékenység nem a szabadidő klasszikus funkciójához kapcsolódik, hanem a szocialista nevelés részévé válik. Ilyen értelemben megszűnik az egyén szabad választása. A szervezet, amelynek tagja - jelen esetben a hadsereg - különböző eszközökkel és módokon határozza meg a kívánatos tartalmak, tevékenységek, helyszínek, műfajok, stílus és ízlés körét, és ezeket szándékoltan közvetíti a szervezet tagsága felé. „1948-tól kezdve tehát az államhatalom osztálytartalmának megfelelő, az adott kor színvonalán álló szocialista néphadsereg megteremtése kerül napirendre, amely a baráti szocialista tábor hadseregeivel együttműködve képes a szocialista haza, a béke védelmére […] a forradalmi marxista párt irányító és ellenőrző szerepének megvalósítása mellett. […] A honvédelem és a hadsereg szilárd pártirányítása és ellenőrzése abban jut kifejezésre, hogy: a hadsereg vezetésében a Honvédelmi Minisztériumtól az alegységekig a kommunisták döntő, meghatározó szerepe érvényesül. A párt felső vezető szervei alakítják ki a szocialista állam honvédelmi politikáját, s folyamatosan meghatározzák a védelmi felkészülés alapvető feladatait. A párt felső vezető szervei irányítják a párt-, állami és társadalmi szerveknek a honvédelem és a hadsereg fejlesztésére irányuló tevékenységét. A párt közvetlenül irányítja és ellenőrzi a fegyveres erők és fegyveres testületek tevékenységét, fejlesztését, a hadseregen belüli párt és politikai szerveket, a politikai nevelést. A párt mozgósítja az egész lakosságot a honvédelmi felkészülés komplex feladatainak komplex teljesítésére.” A marxista-leninista nevelés érvényesítése szempontjából, alapvető fontosságú, és jelentőségű esemény volt, a nevelőtiszti intézménynek politikai tiszti intézménnyel történő felváltása 1949 februárjában. A politikai tisztek feladata a honvédség korszerű kiképzését, harcképességének és harckészültségének, egységes szellemének, fegyelmének és rendjének, tehát ütőképességének kiépítését teljes mértékben elősegítő harcos marxista-leninista politikai nevelés. Az eddig leírtak alapján a hadseregben, mint intézményben a szabadidő nem látható, vagy nem bírt kellő jelentőséggel, vagy - mint a visszaemlékezők elmondták- a kiképzés, a kihelyezések során összefolyt a szabadidővel. Így valójában nem is beszélhetünk a polgári

89 / 130

nyilvánosság korábban leírt értelmezéséről abban az értelemben, hogy a „közvetlen munkavégzésen kívül” diskurzust folytatnak arról, ami helyzetükből adódóan a társadalmi viszonyaik közül foglalkoztathatta volna a tiszteket. Továbbá az így rekrutálódott tisztikar tagjai a nyilvánosság szükségét igazán nem is érezték, hiszen döntő többségük azokból az osztályokból került a hadseregbe, amelyeknek a megelőző időszakban szinte mindennapos gondja volt a társadalmi kiszolgáltatottság, a megélhetés; akiknek élettapasztalatai az alávetettséghez kötődtek, így bekerülésüket a hadsereg valamelyest kivételezett helyzetébe társadalmi emelkedésként élték meg. Erről már korábban szóltam, amikor a tisztutánpótlásról értekeztem, és bemutattam a rekrutáció szempontjából fontos társadalmi csoportok legfontosabb jellemzőit. Azt gondolom továbbá, hogy a katonai tevékenység, az oktatás, a kiképzés - jellegük miatt nem alkalmas a társadalmi nyilvánosság céljaira. A politikai felkészítés pedig inkább transzmissziós, semmint nyilvánossági funkciót töltött be ebben az időszakban, ezért nem beszélhetünk a hadseregben polgári nyilvánosságról. Továbbra is csak reprezentatív nyilvánosságról eshet szó, ahol a párt reprezentál és a hadsereg, mint szervezet, a szervezet közösségei, és az egyének pedig a reprezentáció közönségei. „Az új tisztikar tömeges kiképzésének legfőbb forrását a párttag munkás-paraszt fiatalok hadseregbe küldése, illetve toborzása képezte. A Politikai Bizottság szükségesnek tartotta, hogy 5000 tisztjelöltet toborozzanak a Kossuth Akadémián folyó kiképzésre, ezek közül 3000–et közvetlenül a pártszervek ajánlásai alapján vegyenek fel, s a felveendő tisztjelöltek legalább 60 %-a ipari munkás legyen.”75 A Politikai Bizottság határozata alapján 1949-ben a tömeges tisztképzés feladatainak megoldására megalakultak a különböző tisztiiskolák. „1950 elejére már 4116 fő tiszt szolgált a néphadseregben, és ezzel a munkás-paraszt származású tisztek aránya 38%-ról 60%-ra nőtt. Az 1949-50-es kiképzési év végén a tisztiiskolák újabb ezrek kibocsátását ígérik.[…]. Az adott körülmények - az idő sürgetése és a tisztképzés tömegességének viszonyai – között természetesen nem lehetett minden követelményt optimálisan érvényesíteni és teljesíteni. A kiválogatás során elsődleges szempont a szocialista rendszer iránti politikai megbízhatóság volt. Az általános műveltség alacsony volta és a gyorsított ütemű képzés egyaránt gátolta a hadtudomány magas fokú elsajátítását. […]. A hivatásos tiszti pályát vállalók akkor az üzemet, a gazdaságot vagy az iskolapadot 75

Mucs Sándor – Zágoni Ernő: A Magyar Néphadsereg története (második, bővített kiadás) 179. p. Zrínyi Katonai Kiadó Budapest, 1984.

90 / 130

otthagyva, szinte egyik napról a másikra kerültek olyan felelős beosztásokba, melyben a katonák százai, ezrei elhelyezésének, ellátásának, kiképzésének, nevelésének, a hatalmas

értékű

harci

technika

működtetésének,

karbantartásának,

harcászati

alkalmazásának ezernyi gondja és nyomasztó felelőssége szakadt a nyakukba.”76 Az udvari korlátozott nyilvánosság számos elemét hozták létre, amelyeknek az a feladata, hogy a pártot, annak ideológiáját reprezentálja, és a tiszti állományt a párt ennek közönségévé kényszerítette. 1950-től bevezették az egységes tiszti oktatást, létrehozták az Előadói Irodát, hogy az ideológiai oktatást kiegészítő előadásos politikai propagandamunkát szervezze, lebonyolítsa, és színvonalát emelje. 1951-ben a továbbképzések magasabb szintű formájaként megszervezték a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemet. A Politikai Főcsoportfőnökség gondozásában elindult a „Történelmi Kiskönyvtár”, melynek füzetei történelmi nagyjaink életével és tevékenységével, történelmünk kiemelkedő eseményeivel foglakozott, marxista megvilágításban. A szimbólumok közé beemelkedik a Minisztertanács 1951-es rendeletével a „Néphadsereg Napja”, szeptember 29-e, és ennek első megünneplésekor, színhelyként a pákozdi csatamezőn emelt emlékmű. A Néphadsereg Napjának szimbolikája a nép és hadserege egységét jelenti, amely növeli a nép iránti hűséget, a honvédség iránti szeretetet, a honvédelem ügye iránti áldozatkészség szellemét. A hadsereg is egyre inkább bekapcsolódott a kibontakozó „kulturális forradalom” feladatainak megoldásába. A hadseregben egyre inkább meghonosodó intenzív pártpolitikai és kulturális munka megkövetelte, hogy erre a célra a laktanyákban megfelelő helyiségek álljanak rendelkezésre. Ennek érdekében a Politikai Főcsoportfőnökség 1950. április 6-án elrendelte,

hogy

az

osztályszintű

egységeknél

(a

körülményektől

függően

alosztályonként) „kultúrfelvilágosító” munkaszobákat kell létrehozni, azzal a céllal, hogy a Magyar Néphadseregben folyó kultúrfelvilágosító munka elmélyítését, a kulturális pihenés és szabadidő helyes eltöltésének biztosítását szolgálják. Az ezredklubok azzal a feladattal jöttek létre, hogy megszervezzék az állomány kulturális tömegmunkáját,

és

irányítsák

az

alosztályok

kultúrfelvilágosító

szobáinak

tevékenységét. Rendelet írta elő azt is, hogy az ezredklubok elsősorban a tiszthelyettesek és a tisztek, illetve hozzátartozóik körében fejtsék ki tevékenységüket. Az év elején kiadták a Helyőrségi Tisztiházak megszervezéséről szóló rendeletet, majd áprilisban utasítás született a tiszti klubok könyvtárainak felállítására. Nem feledhetjük 76

u.o. 181-183. p.

91 / 130

azonban azt sem el, hogy ezeknek a lehetőségeknek a biztosítása azért vált szükségessé, mert a csapatok diszlokációi nagyrészt a települések szélén álltak, lakótelepeik is elkülönültek, ha egyáltalán voltak, és nem laktanyai körülmények között élt a tisztek és családjaik egy része. A tiszti klubokban rendszeressé váltak az ismeretterjesztő előadások, a különböző szintű és tartalmú kultúrversenyek, és rendszeresen megjelentek a csapatújságok. A tiszti állomány helyzetének stabilitása érdekében 1955-ben kiadták az első tiszti törvényt, amely többé-kevésbé rendezte a tiszti állomány jogviszonyát. Bár a paragrafusok sok megkötést tartalmaztak, s értelmezésük és alkalmazásuk az egyes vezetők szubjektív megítélésétől függött, a törvény a korábbiakhoz viszonyítva mégis jelentős előrelépés a nyilvánosság megvalósulásában, hiszen szervezett keretét adta a tiszt

helyzetének

és

kötelességeinek,

jogainak,

lehetőségeinek.

1960-ban

az

országgyűlés elfogadta a honvédelemről szóló törvényt, amely az új honvédelmi politika elveit és követelményeit fogalmazta meg, és ebben írta le a fegyveres erők feladatait, valamint a hivatásos katonákkal szembeni követelményeket is. Ennek értelmében „A hivatásos állomány tagjainak önként vállalt élethivatásuk alapján kötelessége a haza és a néphatalom fegyveres szolgálata, védelme, amelyet hűséggel és önfeláldozásig terjedő odaadással kötelesek teljesíteni.”77 1971-ben megszületett a hivatásos állomány helyzetét szabályozó törvényerejű rendelet, a nyugdíjtörvény és az új illetményrendszer. Ezen szabályozók következtében a 70-es években jelentősen javult a hivatásos állomány anyagi helyzete, jelentős erőfeszítés történt a lakásgondok enyhítésére, az egészségügyi ellátás fejlesztésére, a pihentetési és üdülési lehetőségek kiszélesítésére.

Intézkedéseket

hoztak

a

hivatásos

állomány

leterheltségének

csökkentésére, ezáltal a szabadidő növelésére. Ezen idő felhasználását a hadsereg vezetése tanulásra, kulturálódásra, pihenésre, a családdal való törődésre gondolta fordítani. Ezek jelentős előrelépések a polgári nyilvánosság irányába, de még mindig megmaradtak a bürokratikus reprezentatív nyilvánosság terrénumában. 1975-ben megjelent az új szolgálati szabályzat, amely az 1945 utáni időszakban először rögzíti a katonák jogait. Ebben többek között az alábbiak szerepelnek: „A katona jogainak gyakorlása elválaszthatatlan állampolgári és katonai szolgálati kötelmeinek teljesítésétől. A katonának joga van: - a katonai kötelezettségek 77

1960. évi IV. törvény a honvédelemről 56. §.

92 / 130

által meghatározott keretek között az állampolgárok számára biztosított jogok gyakorlásához és kedvezmények élvezéséhez;- az ország társadalmi és politikai életében, valamint a közügyek gyakorlásában való aktív részvételre; - a katonai kötelességek teljesítését biztosító feltételekhez;- a fegyveres erőkben működő társadalmi szervezetekben, hivatalosan működő egyesületekben való tevékenységhez, illetve belépéshez (a fegyveres erők keretein kívüli egyesületekben való tevékenységre, illetve belépésre az egységparancsnok engedélyével); -a katonai körülményeknek megfelelően, egységes és a munka szempontjából biztonságos szolgálati feltételekhez; szolgálati beosztásának és rendfokozatának megfelelően előírt járandóságaihoz (illetményhez, ruházathoz, szabadsághoz, egészségügyi ellátáshoz, stb.), szabadidőhöz, pihenéshez, művelődéshez; - jelen szabályzatban meghatározottak szerint kérelem előterjesztéséhez, panasz, bejelentés tételéhez.”78 4.5. A művelődés intézményei a hadseregben A hadsereg nyilvánossága kérdéseinek vizsgálata nem választható el tehát a társadalom egésze nyilvánosságának vizsgálatától, hiszen annak egyik fontos alrendszeréről van szó. A polgári fejlődés útján járó társadalmakban ez a folyamat a szerves fejlődés eredményeként közel ötven év alatt zajlott le, míg Magyarországon 1920 és 1990 között „csupán” annyi változás történt, hogy a hadsereg az egyik politikai bürokratikus reprezentációból a másik politikai bürokratikus reprezentációba lépett át. A demokratikus nyilvánosság csak szólamokban van jelen, nincsenek tiszteletben tartva az egyén szabadságjogai, nincs biztosítva az individuális döntés felelősségének megélése; az individuum csak valamilyen ideológiai közösség tagjaként, annak alávetetten, sokszor lelkiismeret furdalások közepette élhető meg. A II. világháborút követően megindult a hadseregben egy olyan tudatos népnevelői és népművelői tevékenység, amelyről már korábban említést tettem. Ez a rendszer sem változtatott a nyilvánosság szerkezetén, továbbra is a bürokratikus reprezentatív nyilvánosság folyt, csak a horthysták helyét a kommunisták, a kormányzó reprezentációját a párt reprezentációja vette át. A művelődés területén beindult egy „kultúrfelvilágosító” munka, amely a kultúrfelvilágosító szobák létrehozásával veszi kezdetét. Létrejönnek az ezredklubok, a könyvtárak, a filmvetítők és a Tisztiházak 78

Magyar Népköztársaság Fegyveres Erőinek Szolgálat Szabályzata 1974. 13. p

93 / 130

szervezetei. „1948 végén, több más intézménnyel és alakulattal egy időben, létrehozták a helyőrségi klubokat, Budapesten a Honvédség Háza intézményt. A kezdetektől feladatuk volt a helyőrség hivatásos katonáinak és családtagjainak műveltségét megalapozni és továbbfejleszteni. Az ötvenes évek elejétől elsőrendű kulturális feladat volt a politikai oktatás és képzés, valamint folyamatosan elősegíteni az SZKP és MDP történetének megismertetését.”79 A hatvanas években kialakult művelődési rendszer, bár folyamatos fejlődésen ment keresztül, 1990-ig a nyilvánosság szempontjából szinte semmit sem változott. Mindenfajta tevékenység, a szabadidős tevékenységek is, a kialakult intézményrendszer keretein belül valósult meg. Egyértelműen rögzített feladataik voltak, vannak; az élükön és a végrehajtás területén is mindenütt hivatásos népművelők, tisztek és nem tisztek állnak. A rendszer sajátosságaiból kiindulva ebben az időszakban is a Horthy időszak módszerei működnek, csak a rendszerező elvek módosultak, a nacionalista, hazafias, irredenta tartalmakról kommunista, szocialistainternacionalista tartalmakra. A katonai vezetés a hivatásos állomány művelődéséhez biztosított feltételek közül mindig jelentős szerepet szánt a helyőrségi művelődési intézményeknek. A helyőrségi klubhálózat egyidős a Magyar Néphadsereggel. Létrehozásának az volt a célja, hogy az egész társadalomban kibontakozó kulturális forradalom részeként elősegítse a hivatásos állomány ideológiai-politikai nevelését, pótolja a hadseregbe tömegesen beáramló munkás- és parasztszármazású tisztek és tiszthelyettesek hiányos általános műveltségét, felkeltse a kultúra, a művészet és a tudomány iránti igényeket, biztosítsa a kulturált szórakozás feltételeit, végül, hogy szervezze a közösségi életet, ápolja a testületi szellemet. Mint azt szervezeti szabályzat fogalmazza: „ A helyőrségi művelődési intézmény a Magyar Néphadsereg tényleges állományú tisztjei, tiszthelyettesei és polgári alkalmazottai a felsoroltak családtagjai, a tanintézetek hallgatói valamint a nyugállományú tisztek, tiszthelyettesek művelődési, szórakozási igényei felkeltésére, fejlesztésére, mind magasabb színvonalú kielégítésére létesített intézmény. Rendeltetése a párt közművelődési politikája és a közművelődési törvény szellemében, a parancsok, utasítások alapján, a mind magasabb igényeket támasztó szocialista társadalom, a hadsereg és a látogatók érdekei szolgálatában […] a szocialista élet-, gondolkodás- és magatartásmód elterjesztését, a szocialista ízlés kialakulását és 79

Sipos Gábor: Történeti áttekintés a honvédség kulturális viszonyainak alakulásáról. 42. p. Hadtudományi Tájékoztató 1998/3. Honvéd Vezérkar Tudományszervező Osztály Budapest, 1998.

94 / 130

fejlődését szolgálja. […] A helyőrségre kiterjedően, a helyőrségben folyó politikai és közművelődési munka részeként önálló, és – a közös fenntartású intézmények kivételével – zártkörű tevékenységet folytat.”80. Az MSZMP Néphadseregi Bizottsága 1974-ben határozott a hadseregben folyó közművelődési munkáról. Így foglalja össze a tennivalókat: „a politikai műveltség, a szocialista gondolkodás állandó és tudatos fejlesztése; a közéleti tevékenység, a szocialista életmód és a kulturált magatartás kibontakoztatásának segítése, a hivatásszeretet, a haza védelméért érzett kötelességérzet, a fegyveres szolgálat magas szintű végzéséhez szükséges szakmai képzettség segítésének fejlesztése; az általános műveltség rendszeres gyarapítása, a művelődés és önművelődés igényének felkeltése, lehetőségeinek sokoldalú biztosítása, a művelődési hátrányok felszámolásának elősegítése; a kulturális igények felkeltése, állandó fejlesztése és kielégítése, az ízlés alakítása, az értelmes és hasznos szórakozás, pihenés biztosítása...”81 A feladatok meghatározását alapul véve nem sokat tévedhetek akkor, ha kijelentem, hogy minden jó szándéka ellenére is figyelmen kívül hagyja a polgári nyilvánosság alapvető kritériumát, az önkéntességet, a művelődést, mint statisztikai adatot fogja fel, ami mérhető, és nem gondol annak közösségszervező oldalára. Az anyag a későbbiek során szól a feladatok szervezeti és intézményi feltételeinek biztosításáról is, azonban megmarad a „népművelés” szemlélet; a népet úgy, olyan módon művelni, ahogyan azt a párt szereti. Megjelenik a HM 32. számú parancs, amely 1990-ig meghatározta a Magyar Néphadseregben

folyó

közművelődés

feladatait.

„Tiszti

állományunk

nagy

erőfeszítéseket tett műveltsége fejlesztéséért. Az évek során a néphadsereg valamennyi tisztje megszerezte a beosztása ellátásához szükséges felkészültséget. A tisztek több mint ötven százaléka főiskolai vagy ennél magasabb végzettséggel rendelkezik. A tisztikar egyre nagyobb hányadát jellemzi a folyamatos és igényes művelődés. […] A fejlett szocialista társadalom építése, a tudományos-technikai forradalom további kibontakozása, a nemzetközi kapcsolatok átalakulása, a hadsereg minőségi fejlesztése megköveteli a marxista világnézet, a politikai tudatosság 80

továbbfejlesztését, a

A Magyar Néphadsereg Helyőrségi Művelődési Intézményeinek Szabályzata. A Közművelődés alapdokumentumai Kézikönyv II. 21. p. MN politikai Nevelőmunka Anyagi és Módszertani Központ 1986 81 Az MSZMP Néphadseregi Bizottságának határozata a hadseregben folyó közművelődés feladatairól (1975. június 30.) A Közművelődés alapdokumentumai Kézikönyv I. 65. p. MN politikai Nevelőmunka Anyagi és Módszertani Központ 1986

95 / 130

szocialista életmód, a közgondolkodás és magatartás elterjedését, a szakmai felkészültség és az általános műveltség színvonalának jelentős fejlesztését. […] A hivatásos állomány társadalmi funkciójából, a kiképző nevelőmunkát és a néphadseregben folyó közművelődés egészét meghatározó szerepéből kiindulva a jövőben még nagyobb szükség van arra, hogy a tisztek és a tiszthelyettesek korszerű, magas színvonalú általános, politikai és katonai műveltséggel rendelkezzenek. A művelődés és a szórakozás terén minden tiszt, tiszthelyettes legyen igényes önmagával és környezetével szemben, állandóan gyarapítsa műveltségét. A parancsnokok rendszeresen kísérjék figyelemmel, igényeljék és segítsék beosztottaik művelődését, kulturált életmódját. Abból induljanak ki, hogy a hivatásos állomány művelődése, a közművelődésben való aktív részvétele hivatásából fakadó kötelessége.[…] a helyőrségi művelődési intézményeket, mint az aktív, közösségi művelődés és az igényes szórakozás színtereit fejlesszék tovább. A helyőrségi és társadalmi klubok mindenkor feleljenek meg a növekvő igényeknek, tartalmas, gazdag programokkal álljanak a hivatásos állomány rendelkezésére, legyenek otthonosak, jól felszereltek, hogy vonzást gyakorolhassanak az állandó állományra és a családtagokra. A közművelődési intézmények és a parancsnokok segítsék a hivatásos állományt az értékes szórakozási formák elfogadásában. Érjék el, hogy a tisztek, tiszthelyettesek szabadidős szokásai, munkahelyi környezete, lakáskultúrája jelentősen fejlődjön. Ki kell elégíteni a hasznos időtöltésre, tartalmas elfoglaltságra számot tartó sajátos érdeklődési igényeket, színvonalasabbá kell tenni a közösségi szórakozást szolgáló rendezvényeket.”82 A nyilvánosság korábban vázolt értelmezése szerint ezen szabályok valójában utasítások a néphadsereg teljes állományára; visszalépés a korábbi időszakhoz, időszakokhoz képest. A korábbi időszakban nem törődtek a szabadidővel, ha volt a tiszt azt tett, amihez kedve volt. De ez elveszi az önkéntességet, hatókörét a magánélet különböző szféráira (család, lakás, szabadidő) terjeszti ki, minőségi és mennyiségi kritériumokat állít fel a művelődésben és a szórakozásban, elvárható teljesítményeket fogalmaz meg, és megszünteti a hadsereg állománycsoportjai közötti különbözőségeket azzal, hogy egy kalap alá veszi a hivatásos tiszteket és a tiszthelyetteseket. Ezzel a látszólag demokratikus intézkedéssel meg kívánja szüntetni azokat a társadalmi 82

A Honvédelmi Miniszter 32. számú parancsa a Magyar Néphadseregben folyó közművelődés továbbfejlesztésének feladataira. A Közművelődés alapdokumentumai Kézikönyv II. 12-15. p. MN politikai Nevelőmunka Anyagi és Módszertani Központ 1986

96 / 130

különbözőségeket, amelyek a két kategória között történelmileg kialakult módon húzódnak, megszünteti azokat a természetes közösségi kötelékeket, amelyek a szakmai munka végzése során alakulnak ki. Így csak az érhető el, hogy mindkét állománykategória feszeng a másik jelenlétében, és kezdetekben nem szívesen jár a klubba szabadidejében, inkább a város valamelyik szórakozóhelyét választja, ahol saját partnereivel, csoporttársaival szórakozik, vagy otthon marad. Megfigyelhető ebben az időszakban, hogy a városokban tiszti és tiszthelyettesi közösségi civil helyek jönnek létre, azonban nem együtt, hanem elkülönülten. A tisztiklubok pedig szép lassan kiüresednek; már a nyolcvanas évek közepén is alig látogatják azokat, kivéve a nagy közösségi rendezvényeket. Így a klubok az öncélú kísérletezgetések és szakmai önmegvalósítások színterei maradnak, ahol a hadsereg jelentős ráfordításainak alig van hozadéka a hadsereg szempontjából. Ez a folyamat tart még napjainkban is. Okát abban látom, hogy a változni nem tudó és nem akaró rendszer nem képes kezelni azt a jelentős változást, amely szerint a kultúra igenis áruként jelenik meg a fogyasztói piacon. A konkurencia jelentős versenyhátrányba kényszeríti a hadsereg intézményeit, és a látszat demokrácia ellenére alig van az igényjogosultaknak befolyása a programok alakulására. Tehát úgy vélem, hogy nem csak a szemlélettel, a bürokratikus reprezentációval van baj, hanem ebben az ennek leple alatt jelentkező - az egyenruhás civil állampolgár szerepéhez felnőtt tisztikar és az őt ebben követni nem tudó intézményrendszer konfliktusa is felfedezhető. Ezért zavaró annak megértése, de megfogalmazása is, hogy a művelődés, a szabadidős

művelődés

területén

milyen

felelősséget

vállalhat,

és

milyen

kötelezettségeket állíthat tagjai elé a hadsereg. Hol húzódnak azok a határok, amelyek elválasztják a szervezet és az egyén territóriumait? Melyek azok a közös területek, amelyekre a hadsereg is beléphet (abban az értelemben, ahogyan erről már korábban szóltam)? Melyek azok a lépések, amelyeknél azt lehet mondani, hogy az individuum korlátozása a szolgálat érdekében történik? Feltételezésem szerint e mögött a régi gyakorlat és a polgári öntudat gyakorlásának hiátusai jelennek meg, az, hogy a szervezet úgy gondolja - ez különösen 1990 környékén volt tapasztalható a hadseregben -, hogy elégséges a „szocialista” jelzőt átcserélni a „hazafias” jelzőre, elégséges új tartalmakat kijelölni, és minden folyhat a régi mederben, a régi intézményi keretek között, a régi módon. Közben megfeledkezik arról, hogy ez nem pusztán tartalom és

97 / 130

formaváltás kérdése, hanem egyben a társadalmi nyilvánosság változása is, amely elsődlegesen a szabadon, a törvényes kertek között diskurzust folytató, szabadon, saját értékrendje alapján dönteni tudó egyénekről szól. Ezek az egyenruhás állampolgárok önként vállalják a meghatározott korlátozásokat szabadságjogaik gyakorlásában, ez azonban mégiscsak lemondás valamiről - önként vállalt korlátozása a polgári szabadságjogok gyakorlásának -. Sok esetben a legfontosabbakról, a családi élet zavartalanságáról, a szabadidőről, a szabad művelődésről, a más társadalmi csoportok életében, lehetőségeiben való részvételről mondanak le. Ezért legalább szabadidős művelődésében igényli a nyilvánosság megvalósulását, a megfelelő jogszabályokkal körülírt korlátozásokon kívüli szabad döntés lehetőségét. Ez lehet az egyik döntő szempont az egész szabadidős művelődési rendszer átalakításához; egyik szempont a döntés szabadsága a művelődés folytatásában. 4.6. A nyilvánosság a hadseregben a rendszerváltozás után 1990-től a „Magyar Honvédség életében a Varsói Szerződés megszűntével új fejezet kezdődik történelmét, funkcióit és nyilvánosságát illetően is. Magyarország teljesen független állammá válik, függetlensége és védelme érdekében csak önmagára számíthat. Válságos helyzetek idején, fenyegetések jelentkezésekor a politikai vezetés higgadtságán, a honvédelmi vezetés intézkedőképességén, döntésein, a honvédség és a határőrség gyors reagálóképességén, s nem utolsósorban az emberek erején múlik – múlhat – emberek ezreinek élete, a lakosság biztonsága, védettsége. E körülmények hatására a magyar társadalomban felértékelődött a honvédelem szerepe.” fogalmazott a védelmi miniszter. A hadsereg nyilvánossága szempontjából is új időszak következik, 1993 decemberében elfogadja a Parlament a honvédelmi törvényt, amelynek szelleme és paragrafusai is egyértelműbb helyzetet teremtenek a védelem kérdéseiben. A szabályozás abból az alapelvből indult ki, hogy a haza védelmét csak pártpolitikailag semleges fegyveres erők tudják maradéktalanul ellátni. Ezért az alkotmány megtiltja a fegyveres erők hivatásos állományának a párttagságot és a politikai tevékenységet, a honvédelmi törvény pedig, a katona számára általában megtiltja, hogy szolgálati helyen vagy a szolgálati tevékenység során pártpolitikai tevékenységet fejtsen ki. Ezzel együtt megkezdődik a katonák jogállásáról szóló törvény kidolgozása, amely kis késéssel

98 / 130

követi a honvédelmi törvényt. Az országgyűlés 1996 májusában fogadja el a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról, valamint a katonai és rendvédelmi felsőoktatási intézmények vezetőinek, oktatóinak és hallgatóinak jogállásáról szóló törvénycsomagot. E három törvény jelentősége abban mutatható ki, hogy jogszabályi keretek közé helyezi, és törvényi szinten alapozza meg a hadsereg hivatásos, szerződéses és hadköteles állományának, továbbá a katonai felsőfokú oktatási intézmények hallgatóinak jogállását, szolgálati viszonyát. Ebben a törvényben a hivatásos katonákra vonatkozóan rögzítik többek közt azt, hogy a hivatásos szolgálat különleges közszolgálati jogviszonynak minősül, amelynek keretében a hivatásos állomány tagja szigorú függelmi rendben, élete és testi épsége kockáztatásával teljesíti kötelességét. Másik fontos kötelem, hogy a hivatásos állomány tagja a szolgálat érdekében meghatározott jogi korlátokat is köteles eltűrni, ám az alkotmányos jogokat kizárólag szolgálati feladatokhoz illeszkedő mértékben, a fegyveres szervre is tekintettel, differenciáltan lehet korlátozni. Szabályozza a törvény az érdekképviselet rendszerét is, mely szerint a fegyveres szerveknél az egyesülési törvény alapján érdekképviseleti szervezetek, köztük szakszervezetek is működnek. Fontos szabály az is, hogy a hivatásos katona jogviszonyát csak az érintett beleegyezésével lehet megváltoztatni. Új elem a szabályozásban az is, hogy jogsérelem esetén a hivatásos katona, amennyiben az arra illetékes szolgálati személyek a panaszát elutasították, bírósági úton keresse igazát. Bár a törvény sok tekintetben kiterjeszti a nyilvánosság lehetőségeit, azonban ebben az időszakban is élnek még a régi reflexek, amelyek a hierarchikus rendszerben nem minden esetben eredményezik a lehetőségek igénybevételét.

A hivatásos szolgálati törvény nyilvánossági értelemben vett jelentősége abban foglalható össze, hogy a törvények a nemzetközi szerződésekben és az alkotmányban meghatározott – az emberi és állampolgári alapjogokra vonatkozó – szabályok szigorú szem előtt tartásával, a jogállamiság és az európaiság követelményeinek megfelelően, a szó igazi értelmében is egyenruhás állampolgároknak tekinti a hivatásos katonát. Folytatásként megszületik az ágazat új humánstratégiája, amelyben rögzítik a különböző állománykategóriák objektív mércéit, amelynek értelmében a tiszt „az a felsőfokú végzettségű személy, aki a hadseregben magasabb képzettséget igénylő vezető és szakbeosztást tölt be. A katonaállomány meghatározó tagja, magas szintű

99 / 130

szakmai és általános műveltséggel rendelkezik. Szakaszparancsnoki és ennél magasabb parancsnoki és szakbeosztást lát el, parancsnokságokon, törzsekben és más vezető szervekben, valamint intézményekben teljesít szolgálatot. Jog és hatásköre alapján vezeti, irányítja az alegység, egység, magasabbegység tevékenységét, biztosítja azok működőképességét, tervezési, szervezési illetve ellenőrzési tevékenységet folytat.[…] Az állomány civil munkaerő-piaci vonatkoztatási csoportja: műszaki értelmiség.”83 A helyzet fokozatosan eléri azt a dolgozat elején megfogalmazott követelményt, mely a hivatásos katonatisztekre vonatkozó alapelv, és a polgári demokráciák tisztjei számára meghatározott követelményrendszer. Ebben az időszakban megkezdődik egy másik jelentős, a hivatásos katonatiszti szolgálat végrehajtását befolyásoló döntés előkészítése. Tárgyalássorozat zajlik a NATO szervezeteivel, melynek eredményeként hazánk NATO taggá válik. Ez a nyilvánosság jogi kereteit is a szükséges mértékben befolyásolja, hiszen a tevékenységeknek be kell illeszkedniük azokba a struktúrákba, amelyek szövetségesi rendszerünkből adódnak, és biztosítják az együttműködés, az eredményesség feltételeit. Ennek jogi feltételeit alapozta meg az 1999. évi I. törvény, amelyet az Országgyűlés 96 százalékos támogatással fogadott el. A nyilvánosság szempontjából talán egyik legfontosabb változást a CIMIC (Civil-Military Co-Operation = civil-katonai együttműködés) tevékenység beindítása jelenti. Az új típusú tevékenység funkcióit úgy foglalhatjuk össze, mint egyrészt a parancsnok támogatása civil oldalról a művelet céljának elérésében, másrészt közös színtere a civil és katonai együttműködésnek és kapcsolattartásnak, harmadrészt a civil oldal katonai támogatásának megszerzésére és összehangolására alkalmas helyszín. 4.7. Művelődés, szabadidős művelődés a Magyar Honvédségben 1990-től kezdődő időszakot úgy tekinti majd mindenki, hogy ez sarokpont, ahol megváltoznak a korábbi viszonyok, és kialakulnak, majd működni kezdenek a polgári nyilvánosság intézményei. Aki így gondolta, nem számolt eléggé a szervezeti tehetetlenséggel, amely a Magyar Honvédség életében is jellemzően bekövetkezik, sőt, a polgári nyilvánosságtól megrettenő vezetés visszatér a bürokratikus reprezentáció egy 83

A Magyar Honvédség új humánstratégiája. A honvédelem négy éve 1998-2002. 98. p. Zrínyi Kiadó 2002

100 / 130

korábbi időszakához, és identitását, a művelődés folytatását a Horthy-hadseregben véli felfedezni,

a

reprezentáció

alapját

a

nemzetieskedés,

a

nemzeti

hadsereg

megteremtésében látja. A kulturális szakterület a humán intézményrendszer részévé válik, elveit, feladatait, struktúráját ezen új elemek is befolyásolják, a továbbiakban e terület vezetése határozza meg. A művelődési és kulturális munkával kapcsolatban az alábbiakat fogalmazza meg a rendszer, folytatva az előzőekben már jelzett bürokratikus reprezentatív közvetítésével,

nyilvánosságot. a

honvédség

„A

haladó nemzeti

társadalomban

és

elfoglalt

honvédő hagyományok helyének,

szerepének

megértetésével a haza, a nemzet iránti elkötelezettség erősítése; az általános emberi értékek, a hagyományos katonai erények fejlesztése; a szellemi kiteljesedés és önmegvalósítás érdekében végzett kulturális munka, a kulturális intézményhálózat működése; az állomány regenerálódása, szellemi és fizikai kondíciói javításának érdekében a szabadidő tartalmas eltöltésének szervezése.”84

Ez a változás, ami a

tartalmi keretekben történt, láthatóan a nyilvánosság szempontjából semmi értékelhető változást nem hozott. A rendszer továbbra is fenntartja a statusquot, amelynek értelmében a művelődés tervezése, szervezése, lebonyolítása, finanszírozása továbbra is állami monopólium, annak célját, helyességét vagy helytelenségét a hadsereg mondja meg, sőt igényt tart a szellemi kiteljesedés és az önművelődésbe való további beleszólásra is, csak az ideológia változik. Lényegesnek tűnő elmozdulás csak az ezredforduló előtti utolsó pár évben következik be, amikor is megjelenik két fontos dokumentum, amely lényeges változást hoz a művelődés és a szabadidős művelődés területén. Az egyik lényeges dokumentum az Irányelvek a Magyar Honvédségben végzendő művelődési tevékenység végzésére. A nyilvánosság szempontjából is fontos dokumentum, mert rögzítik benne, hogy „ A Magyar Köztársaság Alkotmánya által biztosított jogot a művelődés gyakorlásához a Magyar Honvédség teljes személyi állománya részére biztosítani kell! A művelődés a honvédség fenntartásához, működéséhez nélkülözhetetlen tevékenység, alapvetően a hadsereg specifikus helyzetéből, feladataiból fakadó sajátosságokat figyelembe vevő, a hadsereg állománya művelődésének irányítását, szervezését, végzését foglalja magában. A művelődés folyamata, megőrizve önállóságát, szervesen úgy kapcsolódik az oktatási, tudományos, csapatkiképzési és szabadidős tevékenységekhez, hogy sajátos tartalmával, 84

HM 03/1992. számú intézkedése az MH humángondozó intézménye cél-, és feladatrendszer és struktúrájára.

101 / 130

módszereivel és munkaformáival hozzájárul a tiszti professzionalizmus kialakulásához, kiteljesedéséhez.”85. Az irányelvek alapján megszülető HM utasítás a honvédelmi ágazatban folyó művelődési tevékenység végzésére már egyértelműen rögzíti, és helyére teszi a művelődést. Mint fogalmazza: „A művelődési tevékenységet úgy kell megszervezni, hogy a személyi állomány hozzájusson a beosztása ellátásához, valamint színvonalas végzéséhez szükséges ismeretekhez, műveltségi elemekhez, azokat folyamatosan

fejleszteni

tudja,

biztosítva

ezáltal

a

professzionális

hadsereg

működéséhez szükséges kulturális tőke elsajátítását."86. A két dokumentumban nyilvánosság szempontjából fontos elemeként először is megtaláljuk az Alkotmányra hivatkozva a művelődés végzéséhez való alapjogot, a művelődés tehát szabályozott keretek között történik, és állampolgári jogon jár. A másik lényeges mozzanat is ebből fakad: nevezetesen, ha a művelődés alkotmányos alapjog, akkor annak sem a céljába, sem tartalmába a szervezetnek nincs joga beleszólni, az csak az egyén döntésétől függhet, ezáltal biztosított az önkéntesség elve. További lényeges eleme az intézkedésnek, hogy a társadalmi szervezeteket a hivatásos állomány művelődése területén egyenrangú partnerként kezeli, sőt, több kulturális intézményt átad nekik üzemeltetés céljából, és ez előrelépés az önkéntesen szerveződő civil-katona testületek elismerésének irányába. Jelentős változás annak a rögzítése is, hogy a művelődést, mint folyamatot értelmezi, abból nem rekeszt ki sem területeket, sem értékeket, hanem valamennyi elemét (oktatás, kiképzés, tudományos, szabadidős művelődés) egyenrangú elemként fogja fel, és egyetlen elvárást fogalmaz csak meg, nevezetesen a tiszti hivatás végzéséhez szükséges kulturális tőke elsajátításához való hozzájárulást. Itt hántódik le a művelődésről az ideologikus máz, és jelenik meg az a lehetőség, az a látásmód, amely a továbbiakban egy polgári nyilvánosság szempontjai szerint működő művelődési rendszer csíráit hordozza magában, és ezen belül is egy új típusú szabadidős művelődési rendszer koncepciójának megalkotásához vezethet el. Összegezve: A magyar véderő életében a XIX. században megjelenik a tömeghadsereg, amely jelentős szervezeti kultúraváltást involvál, a hadseregbe az utánpótlás sorozással történik, a tömeghadsereg jóval nagyobb létszámú tisztikart igényel. Az eddigi szinte nemesi származású tisztikarban megkezdődik a polgári 85 86

HM Irányelvek a honvédségnél folyó közművelődési tevékenységek végzésére 1996. 57/1997.sz. HM utasítás a honvédelmi ágazatban végzendő művelődési tevékenység végzésére

102 / 130

származású egyének beáramlása. A kialakult helyzetben a korábbi tiszti értékrendek maradnak fenn, a tisztikarba beáramló társadalmi státusú egyének igazodása felfelé, a nemesi származású tisztek felé történik, és a hadseregben ennek következtében egészen 1945-ig az úriemberség eszménye él, fenntartva mindazokat a kiváltságokat a tisztikarra, amelyek korábban a nemes embereket illettek meg. A társadalmi nyilvánosság ebben az időszakban a reprezentatív nyilvánosság. Kezdenek kialakulni a hadseregben is a nyilvánosság intézményei, kaszinók, könyvtárak, folyóiratok, hetilapok, képzőművész és irodalmi körök, sportegyesületek, azonban ezek mindegyike az ignoráció eszközeként funkcionálnak. A tisztek szabadidős művelődéséről elkülönülten ebben az időszakban nem beszélhetünk, tekintettel arra, hogy a tiszteknek nincs munkaidejük, mind azt, amit ma szabadidős művelődés fogalmával írunk le, a tiszti életmód szerves része volt. A Tisztikar jelentősebb része a tiszti kiváltságok elkötelezett híve és a területi revízió, az irredenta eszmerendszer elkötelezett híve, áthatja a társadalom egészét átható nemzeti és keresztény fennsőbbrendűség érzete. 1945 után egy népi demokratikus hadsereg kiépítése és működtetése lesz a kormányok feladata. Az 1948 utáni időszakban a tiszt utánpótlás bázisa a munkás és paraszt káderek köre, akik nem rendelkeznek a megfelelő előképzettséggel a tiszti hívatásra. Az új tömeghadsereg újfajta szervezeti kultúra kialakítását igényli, amelynek a hatalom eleget is tesz. Megteremti először a katonai szakmai művelődéshez szükséges oktatási intézményeket, de vele párhuzamosan létrehozza a szabadidős művelődés intézményrendszerét is. Ezek az intézmények a kezdetekben elsősorban a pártirányítás eszközei, amelyek művelődéspótló intézmények, majd a későbbi szándékok szerint a művelődés

megszerzésének

továbbfejlesztését

szolgálnák.

Megjelennek

olyan

szabályzók a művelődés és a szabadidős művelődésre vonatkozóan, amelyeket azonban szabályzó funkcióik miatt inkább a polgári nyilvánosság kialakulásával szembeni fellépésnek tekinthetünk. Ebben az időszakban annyi változás áll be a társadalmi nyilvánosság területén, hogy marad a reprezentatív bürokratikus nyilvánosság, csak a működtető társadalmi csoportok, és az összefogó ideológia változik meg. 1990 utáni időszakban a kezdeti bizonytalanság után a Magyar Honvédség a polgári nyilvánosság útjára lépett, megszülettek azok a törvények, amelyek garantálják a egyenruhás civil állampolgár lét kereteit, kialakultak és működnek a nyilvánosság intézményrendszerei, működik a polgári nyilvánosság.

103 / 130

5. fejezet: A dolgozat megállapításainak alkalmazási lehetőségei a hadsereg művelődésének szervezése során

5.1. Az új szabadidős művelődés szervezésének lehetséges elvei Az új szabadidős művelődési struktúra kialakításának szükségessége abban érhető tetten, hogy a hadsereg megváltozott szervezeti kultúrája, a tisztek szakmai professziójának átalakulása, kibővülése megköveteli valamennyi rendelkezésre álló eszköz felhasználását a katonai feladatok végrehajtása érdekében. Napjainkra világossá vált, hogy a fegyveres erő alkalmazásában beállt változásokhoz megfelelő képességek kialakítására nem képes önmagában a képző intézményrendszer, vannak ugyan is olyan elemei a szervezetek alkalmassági mutatóinak, amelyek kialakításához az informális környezet alkalmasabb, mint a formális kiképzés. A nemzetközi missziókban való részvétel sokkal inkább jelenti a „béke-alkalmazást”, mint a Huntingtoni „fegyveres erőszak alkalmazását”. Az idegen kulturális környezetben végzett tevékenységek során fontos rendelkezni olyan köznapi és magas kulturális tudással a műveleti terület lakosságát és a szövetséges katonákat illetően, amelyek alkalmassá teszik az egyént a konfliktusok felismerésére, kezelésére. Ezek elsajátítására alkalmasabbnak látszik a szabadidős művelődés, mint a formális keretek, vagy legalább is funkcionálisan egyenrangúak. A nemzetközi missziókban végzett tevékenység során a csapatnak egységet kell mutatnia, ez pedig csak a résztvevők egymás személyes tulajdonságainak megismerése, a másik iránt kialakult és kifejlődött bizalom alapján történhet. A formális kiképzési keretek erre szintén kevésbé alkalmasak. A szakfeladat végrehajtásához szükséges együttműködések kialakulása megtörténik a kiképzés során, ám a mélyebb ismeretek, a személyiség teljes kitárulkozása viszont csak olyan időszakban fejlődik, mélyül el, amikor a függelmi viszonyok némelyest oldódnak. A hadsereg szempontjából a polgári nyilvánosságnak kiemelten fontos szegmense a tiszti közösségek megléte, működésük feltételeinek biztosítása. Ennek során alakulnak ki, fejlődnek, csiszolódnak a bajtársiasság szálai, és ezek a közösségek adják az alapját a hivatásos tisztek testületi szellemének, amely nélkül a hadsereg aligha lehet képes alaprendeltetésének megfelelésére. A Magyar Honvédség kulturális szabadidős intézményrendszere egyébként is átalakításra érett, mert a fenti elveknek már alig tesz eleget, már a látogatottsága sem

104 / 130

nagyon mérhető. Szociológiai felmérések sora jelezte a kilencvenes évek elején is, hogy a tiszti klubok működésének hatékonysága a szervezeti megfeleléshez való hozzájárulás terén hagy maga után némi kívánnivalót. Már hosszú ideje azt jelezték, hogy a növekvő ráfordítások ellenére folyamatosan csökken a rendezvények látogatottsága. Elég utalni itt egy 1996-ban végzett felmérésre, mely szerint a hivatásos állomány 56% - 88% -a sohasem vagy ritkán látogatta, vette igénybe a kulturális intézményrendszer rendezvényeit. Azok, akik látogatták, vagy egyszer-kétszer vettek részt (44%-12 %), és látogatásaik célja között első helyen a baráti összejövetelek, a kulturális szórakoztató rendezvények, a vásárlások szerepeltek, és csak a sor végén találhatók a szakkörök, nyelvi

kurzusok,

szakmai

tudományos

rendezvények,

az

ismeretterjesztő

87

rendezvények. Hasonló eredményt találunk a 2001 novemberében végrehajtott kutatás beszámolójában is. „Az állomány 3 %-a rendszeresen, 39%-a néha és 58 %-a sohasem vesz részt a klubok rendezvényein. Ha a családtagokat, mint igényjogosultakat, is számításba vesszük, azok adatai még kedvezőtlenebbek; 1 % rendszeresen, 32 % néhányszor és 67 % sohasem látogatja az intézmény rendezvényeit.”88 Azóta olyan kutatás, amely ezt az állítást cáfolná, nem történt. A látogatások célja azonban arra utal, hogy a hivatásos tiszteknek szükségük van a közösségi alkalmakra, szükségük van egymás társaságára, a katona-közösségek nyújtotta élményekre, hiszen az ilyen típusú szabadidő-eltöltéseket preferálták elsősorban. Egyéb szabadidős elfoglaltságaikat viszont saját egyéni elképzeléseik szerint, az általuk választott helyszíneken szeretnék realizálni. Erre következtethetünk abból az adatsorból, amelyben a többi rendezvény igénybevételének esetei jelennek meg. Ha ragaszkodunk azokhoz a feltételezésekhez, amivel kezdtem a fejezetet, akkor ez az önkéntes döntés körvonalazza a szabadidő értelmezési kereteit, és egyre inkább indokolttá válik a két művelődési forma formális elkülönítésének felvetése. Jogos a kérdés, hogy miért támogatná egy alaprendeltetését tekintve nem kulturális szervezet, a hadsereg, a kultúrát, a művelődést? Bizonyosan számít valamilyen hozadékra, nevezetesen az állandó állomány, a hivatásos tisztek vonatkozásában, sőt, eltérő mértékben talán még ideiglenes tagjai esetében is. Azonnal felvetődik egy másik probléma is. Ha elfogadjuk, hogy a szabadidő az olyan egyéni idő, 87

Egy szociológiai kutatás tapasztalatai Közérzet -96. Új Honvédségi Szemle 1996. 50. évfolyam 12. szám.

88

Kultúra ’2001. Kutatási beszámoló Kézirat ZMNE szociológia tanszék..

105 / 130

amihez a hadseregnek kevés köze van, vagy esetleg az előzőekben felsorolt elvek megvalósításában lehetnek csak elvárásai, akkor hogyan juttassa érvényre ezeket az elvárásokat. Véleményem szerint meg kell határozni azokat a feladatokat, bennük az általános műveltségi, speciális műveltségi feladatokat, amelyek a képzési intézmények képzési feladatai, e mellett meg kell fogalmazni azokat az elvárásokat is, amelyeket mint rendeléseket a szabadidős rendszer részére küld el a szervezet. Ez egyértelműen állami elvárás és állami ellátási kötelezettséget jelent, állami irányítással és finanszírozással. Azokat az elemeket pedig, amelyek nem primer módon, hanem csak közvetett hatásukkal járulnak hozzá a hivatásbeli kötelmek teljesítéséhez, a szabadidős művelődés kategóriájába célszerű sorolni. A szabadidős művelődésben ezeket az elvárásokat finanszírozza a honvédelmi ágazat, és ebben az esetben mérhetővé válik a befektetés hozadéka. A kettő csak így együtt értelmezhető, és így együtt hozza meg az elvárt műveltségi szintet, állapotot. Tehát fogalmazhatunk úgy is, hogy a katona funkcionális megfelelése vagy nem megfelelése nemcsak a hadsereg, hanem az adott társadalom ügye és érdeke is. Ebben az értelemben támogatja az elkülönült kulturális szabadidős művelődést, ebben az értelemben fogadja el a civil szféra részére korlátozott hozzáférést, tudomásul veszi, hogy ez a szakmai megfelelésre való felkészülés adja az értelmét az elkülönült hadseregi szabadidő eltöltési tevékenységeknek. Szándékosan nem az objektumok fenntartására helyezem a hangsúlyt, hanem inkább a tevékenységekre, mert a szabadidő felhasználása bárhol megtörténhet, annak elsősorban a funkciója, a személyiség alakításában betöltött hatása jelent értéket a hadsereg számára. A szabadidő felhasználása sok tekintetben eltérő értelmezést nyerhet, attól függően, hogy milyen célból vesszük a témát vizsgálat alá. Én a továbbiakban, ennek elkerülése érdekében, abban az értelemben készítek el egy lehetséges elvi vázlatot, ahogy a szabadidő értelmezését már korábban kifejtettem. A szabadidőnek azt az időt tekintem, amely mentes a szervezett munkavégzéstől, amikor az egyén maga dönti el, milyen tevékenységet folytat. Szakítani kívánok azzal a szemlélettel is, amely a szabadidőt csupán egy tömbben elképzelt, valamiféle „szakrális” időnek fogja fel, ahol az embernek valamit tudatosan kell tennie. Véleményem szerint ugyanis a funkcionális értelemben vett szabadidőt nem lehet pusztán csak a munkavégzés befejezése utáni időként értelmezni. Minden olyan időt, amely felszabadul a munkavégzés kötelezettsége alól, szabadidőnek kell tartani.

106 / 130

Természetesnek tartom, hogy a szabadidő megnevezés magában foglalja azt a feltételezést is, hogy az egyén szabadon választja meg, maga dönti el, hogy személyisége kiteljesedését mely tartalom, forma és módszer szolgálja legjobban, és az is természetes, hogy az egyén maga dönti el személyisége kiteljesedésének irányát, ütemét és struktúráját, valamint azokat a közösségeket is maga választja meg, ahol ezt a tevékenységet véghezviszi. 5.2. A szabadidő-keret funkciók szerinti lehetséges értelmezése a katonai szervezet szempontjából

A differenciálás alapját célszerű a szabadidő funkcionális elemzésével meghatározni. Első csoport a szakmai megfelelést, a képzést, a felkészítést szolgáló szabadidőben végzett művelődés, vagy annak alárendelten, ahhoz szorosan kapcsolódva működő ismeretszerzés. Ezeket a tevékenységeket, ki kell emelni a szabadidőben végezhető tevékenységek közül, és be kell emelni a hivatásra történő felkészítés feladatainak sorába. (pl. nyelvtanulás, informatikai tanfolyam, erőnléti edzések, regeneráció és rekreáció stb.). A második csoportba olyan tevékenységek kerülnek, amelyeknek kettős funkciójuk van, mind a hadsereg, mind az egyén számára jelentős, de elkülöníthető hozadékkal bírnak. Ezeket olyan formában célszerű végezni, amelyben a közös teherviselés elve érvényesül.

Megmaradnak harmadik csoportként azok a

funkciók, amelyek első ránézésre csak az egyéni érdekkörben hozadékkal bíró szabadidős művelődést jelentik, ám ezek valamilyen módon mégis hozzájárulnak a szolgálatteljesítéshez, a szervezeti kultúra fejlődéséhez, esetleg a civil –katona kapcsolatok kiteljesítéséhez. Ezekben az esetekben - pl. a kollektivitást erősítő rendezvényeknél- a közösségi formákat célszerű segíteni, támogatni, ám nem célszerű a terheket a közösségektől teljes mértékben átvállalni. Negyedik csoportba a katonai szervezet szempontjából közömbös tevékenységrendszerek kerülnek. Ezek elsősorban nem a szervezeti követelményeknek történő megfelelést befolyásolják, inkább az egyéni időtöltés, egyéni célú posztgraduális felkészülés, az egyéni jövedelemszerző, jövedelemkiegészítő tevékenységek lehetőségét biztosítják. Így közvetve tehát mégis hozzájárul az egyén fiziológiai-, biztonsági-, közösséghez tartozási-, önkifejezési- és önmegvalósítási szükségleteinek kielégítéséhez. A tevékenységcsoport igazi funkcióit én azonban abban látom, hogy a katonatiszt ebben az időben építi azokat a kapcsolatokat, amelyek a civilszférához kötik, ez egyben lehetőséget ad a társadalom

107 / 130

más szubkultúráival való kommunikációra is. Alkalmas ez az idő továbbá a civilkapcsolatok fenntartására, amelyek fontos eszközként jöhetnek számításba a hadsereg védelmi szerepének elfogadtatásában is. Fontos látnunk azt is, hogy a hadsereg szervezeti kultúrájának fejlődését szolgálja a civil szubkultúrákkal való érintkezés, mégpedig azok kölcsönös egymásra hatása révén.

Milyen

megoldást

választhatunk

a

művelődés

társadalmi

és

egyéni

összhangjának létrejötte, kiteljesedése érdekében? Jelen helyzetben az is rossz megoldás lenne, ha a 20-as évek modelljéhez térnénk vissza, és annak megfelelően szerveznénk a művelődést, - a tiszti életmód ilyen fokú elkülönülését nem is viselné el a társadalom -, de az is értelmetlen megoldásnak tűnik, ha a társadalmasodás nélkül létrejött társadalmi szervezeteknek adnánk át minden felelősséget a szabadidős művelődés területén. Lehetne olyan megoldást is bevezetni, ami ellentettje a Horthy- korszak kaszinó fenntartási elvének. Ott a tisztek fizetéséből vonták a tagdíjakat, és utalták a kaszinók számlájára, ma esetleg kvótásítani lehetne az egy főre fordítandó szabadidős művelődés összegét, és azt adni hozzá a tisztek fizetéséhez, és/vagy a tiszti közösségek támogatására fordítani. Ebben az estben a hadsereg részben kivonulhatna a szabadidős művelődés finanszírozásából, de kérdés, hogy ez nem eredményezné-e teljes mértékben a művelődés atomizálódását, a tiszti közösségek szétesését, és mindazon feladatok megvalósulását, amelyekről mint elvárásokról eddig szóesett. A jelenleg működő társadalmi szervezetek még csak tanulják a demokratikus művelődés és működés rendszerét, mivel létrejöttük idején nem a tisztikar általános szükségleteiből, azok érdekei mentén szerveződtek, hanem az 1990 utáni kényszerhelyzetre adott válaszok következményeiként, így azok természetes képviselői sem igazán lehetnek. Itt arra gondolok, hogy néhány szervezet ugyan a közösség igénye alapján jött létre, mert csoport és/vagy közösségi érdekeket karolt fel, mások viszont egyszeri kampány során létrejött, többségükben látszatszervezetek, amelyek ilyen módon próbálták megtartani a kulturális és sportlétesítményeket, amelyek a katonai szervezet számára feleslegessé váltak, bezárásra ítéltettek. Ezek nélkül a közösségek magukra maradtak volna, elvesztették volna azt az egyetlen lehetőséget, amely a működési feltételeikhez korábban rendelkezésre álltak. A megszűnt katonai szervezetek - katonai helyőrségek és bezárt közösségi helyek nélkül- a működő katonai közösségek széthulltak volna. Megtartó erejüket elismerve mégis azt gondolom, hogy önmagukban nem lesznek

108 / 130

képesek a közösségek hosszú távú őrzőiként működni. A demokrácia, az önszerveződés, a nyilvánosság megváltozott módjait jelenleg is tanulja a hivatásos tiszti állomány, és bizonyára tanulja is még egy ideig. A demokrácia megtanulásának időszakában ezeknek a szervezeteknek a segítségre mindenképpen szüksége van. Ezért a hadsereg felelősséggel is tartozik tagjai szabadidős művelődés feltételeinek kialakításában, de most már abban az új felfogásban, ahogy az a hadsereg szempontjából fontos funkciók teljesülését jelentik, és egyben segíti a polgári nyilvánosság kialakulását. A hadsereg a művelődés, de különösen a szabadidős művelődés, társadalmasodását szorgalmazza, amelynek leginkább járható útja mégiscsak az önszerveződő közösségek támogatása lehet. A szabadidő nem egységesen és nem egyenletes módon jelenik meg a katonai hivatás teljesítése során. Ennek oka a katonai tevékenységek polgári tevékenységektől eltérő tervezési és megvalósítási rendje. Különböző időstruktúrákat leginkább a katonai szolgálat teljesítése során találhatunk (gyakorlatok, kihelyezések, kiküldetések, nemzetközi missziók időszakai), ráadásul ezeket sok ok miatt még korlátozottak is úgy mozgási lehetőségeit, úgy egyéni szükségletek kielégíthetőségét figyelembe véve is. Voltak és napjainkban is vannak szituációk, amikor az idő mennyisége, vannak, amikor a formák és módszerek, és vannak esetek, amikor a célok kerülnek korlátozás alá, ám mégis lehetőséget kell teremteni valamiféle szabadidő eltöltési módra. E szempont alapján az első csoportot az a szabadidős művelődés képezi, amely a katonai szervezet szempontjából elsődlegesen hasznosuló időkeretet jelenti. Ekkor a szabadidős művelődés a katonai szakmai professziót kiegészítő posztgraduális tevékenységként jelenik meg (ez legtöbbször biztosított szabadidő) Ebbe a csoportba sorolhatók azok a mentálhigiénés konfliktus felismerő-konfliktuskezelő tréningek is, amelyek során a nemzetközi misszióban résztvevők a helyi kultúra, vallás, népszokások értelmezésével foglalkoznak.. Második csoportba tartoznak azok a szabadidős tevékenységek - és a hozzájuk tartozó időkeretek-, amelyek során az állomány rekreációja, regenerálódása, aktív pihenése valósul meg (részben biztosított, részben önkéntes szabadidő) A nemzetközi missziók tagjai részére a családokkal, barátokkal való internetes kapcsolatok használatának lehetősége. A tevékenységek harmadik csoportja a szabadidőben végzett művelődést, a kiképzésen túli, de szervezett formában eltöltendő időkeretet jelenti (különböző társasági összejövetelek fórumok, ahol elvárt a megjelenés) A nemzetközi missziók esetében a részvétel biztosítása a helyiek közösségi

109 / 130

rendezvényein, természetes alapos felkészítés után, amely tevékenységet az első csoportnál említettem. A negyedik csoportba az a szabadidős művelődési forma tartozik, amely a kiképzés hosszabb szüneteiben és/vagy az azon túl rendelkezésre álló időkeretekben valósul meg, de szervezetszerű elfoglaltságot nem tartalmaz (pihenők, készenléti idők, gyakorlatok szünetei stb.), úgynevezett üres időkeretet jelent az egyén számára. Ötödik csoportba a közösséghez tartozás érzését erősítő, fejlesztő, annak fenntartását biztosító időkeretként jöhet számításba. Itt a tevékenységek, az önkéntesség, a társakkal való együttlét, a közösségi érzés erősítésének igényével jönnek létre, olyanok ezek, amelyeket az egyén nagyon fontosnak tart. (baráti összejövetelek, bálok, találkozók, stb.) A nemzetközi missziók esetében a nemzeti napok, a csoportos sport és kulturális versenyek, az egymás programjain való részvétel lehetőségét hangsúlyozom, mert ezek hozzájárulnak a bizalomerősítéséhez, az előítéletes, sztereotípiás viselkedés csökkentéséhez, az önbizalom, a másik megbecsülésének elismeréséhez. Hatodik csoportként meg kell említeni azt a szabadidőt, amely a katonai szervezet számára közömbös idő. Ez a szabadidő teljes egészében szubjektívan felhasználható, nem szervezett időkeretként jelenik meg a hivatásos tiszt életében (szabadságok, szabadnapok stb.). Az ekkor végzett tevékenységek a katonai szervezet kompetenciáján teljesen kívül eső időkeretben valósulnak meg, ekkor érvényesül az egyéni autonómia, az ízlés szabad uralma, az egyéni elvárások és egyéni művelődési lehetőségek teljes skálája, amelynek korlátait csak a törvény, a jó ízlés és a hivatásrendiségből fakadó elvárások jelenthetik. Korábban jeleztem, hogy a szabadidős művelődésből célszerű kiemelni azokat a területeket, amelyek a katonai szakmai megfelelést szolgálják, és viszonylag kevés közük van az egyéni autonómia területeihez. Most a szabadidő ennek megfelelő a csoportosítására teszek kísérletet. A szakmai tapasztalatok és elemzések alapján elmondható, hogy - az eddigi felfogás szerint- a szabadidő-eltöltés lehetséges tartalma általában magában foglalja mind a munkaidőn túli, kívüli, mind a szolgálati időben szakaszosan rendelkezésre álló, de a szervezet és az egyén szempontjából egyaránt hasznosítható, ezért nem felesleges időt. Én azzal egészítem ki, hogy csak az olyan idő tekinthető a szabadidős művelődés szempontjából teljes mértékben szabadidőnek, amely mentes a munkatevékenység végzése alóli kötöttségektől, ahol valóban reális az egyén arra vonatkozó döntési lehetősége, hogy mire fordítja a kínálkozó lehetőséget, és mind az idő, mind a tevékenység előre tervezhető, a végrehajtása garantált. Itt most

110 / 130

ismételten elemzés alá vetem a szabadidőket, amelyek a hivatásos tisztek mindennapjai során szabaddá válnak. Teszem ezt azért, mert mint látni fogjuk, sok idő válik szabaddá a katonai hivatás végzése során, ám nem mindegyik rendelkezik az előbb vázolt attribútumokkal. Márpedig ha az elkülönítést tovább kívánjuk folytatni, akkor azt az időt nem tekinthetem, nem tekinthetjük szabadidőnek, amikor bármiféle okból is, de működik valamilyen kényszer, mivel ez nem biztosít döntési lehetőséget, hisz az egyén csak nagyon szűk lehetőségek közül választhat. Bármennyi is a rendelkezésére álló lehetőség, ez mégiscsak korlátozott autonómia, amelyet valamilyen formában annak, aki a korlátokat elrendeli, kompenzálnia kell. Ezért látszik majd indokoltnak, hogy a nem

tiszta

szabadidő

eltöltésének

vagy

(kényszerből

előálló)

feltételeinek

megteremtését a hadsereg biztosítsa. Mennyire értelmezhető szabadidőnek - a korábban felsorolt kritériumok alapján - az a szabadidő, amelyet távol a családtól, ismeretlen környezetben, bajtársak között tölt az ember; ahol hiányoznak kulturális eszközei, családja, barátai? Nem valamiféle deprivációs helyzettel állunk szemben? Úgy gondolom, ez is olyan helyzet, amelynek kompenzációját joggal várhatja el az egyén a hadseregtől.

Ha a szabadidő eltöltésének tartalmát vizsgálom, első csoportba azok az időtöltések tartoznak, amelyek során a katona jelenlegi, vagy a szervezetből való kilépés utáni időre szóló szakmai kvalifikációját szerzi meg, továbbá amelyek a szolgálati megfeleléshez szükséges egészségi állapotának megőrzését, fejlesztését szolgálják. Második csoportba tartoznak azok az időtöltések, amelyek során a végrehajtott tevékenységek egyaránt szolgálják az előző feladatok megvalósulását, ám emellett csökkentik a katona magára maradottságát, céltalanságát, növelik a közösséghez tartozás érzését, az önfegyelem és a fegyelem kialakulását, fenntartását, fejlesztését. Harmadik csoportot képeznek azok a szabaddá vált idők, amelyek a kiképzések ideje alatt időlegesen tevékenységektől mentessé válnak - természetesen itt nem a tíz-húsz perces időket értem, hanem azokat, amelyek időtartama az óraközi szünetek időtartamát jelentősen meghaladja, eléri az egy órát vagy annál hosszabb időt -, az egyén szabadon rendelkezik velük, és több szempontból is megfelelnek a korábban vázolt attribútumok egy részének. Negyedik csoporthoz tartoznak az olyan szervezett művelődési, szabadidő eltöltési formák, amelyek során a szervezeti identitás és az önidentitás fejlesztése történik; amelyek részben vagy egészben önkéntesek, de igénylik a társadalmi vagy

111 / 130

közösségi szervezést. A tiszti hivatás gyakorlása során találkozunk olyan hosszabb szabadidőkerettel is, amikor a katona időlegesen lép ki a katonai szervezet totális fennhatósága, ellenőrzése alól, és egyéni döntéseinek teljes szabadságával használja fel ezt az időt. Ilyenkor az egyén saját elgondolása, érdeklődése, értékrendje szerint tervezi, szervezi meg szabadidejét, valósítja meg azt. Ennek során nem igényli a katonai szervezet segítségét, bár alkalmasint felhasználja azokat. Továbbá ilyennek kell tekinteni a magánszféra kompetenciájába tartozó időkereteket is. Úgy gondolom, és a későbbiekben ezt kívánom igazolni, hogy az eddig leírtak mentén célszerű keresni a művelődés, szabadidős művelődés közti különbözőségeket, csak akkor tudjuk jól meghatározni a szervezeti hozzáállást művelődési feladatainak további végzéséhez. Az előzőekben bemutattam azokat a szervező elveket, amelyeket figyelembe kell vennünk a hadseregen belüli művelődés további szervezése, végzése során. Úgy gondolom, hogy a jó döntésünket nem elsősorban az egyes művelődési formák és tartalmak dotálásában vagy azokat közömbösséggel kezelve találjuk meg, hiszen a következő néhány sorban bemutatandó szabadidő eltöltési formák és módszerek egy része a képzésben, a szabadidős művelődésben egyaránt létjogosult. Elsőként az olyan szabadidő eltöltési módszereket és formákat említem, amelyek segítségével megvalósulhatnak a korábbi részekben megfogalmazott tartalmak, amelyek az állomány részére szervezettek ugyan, de önkéntes részvételen alapulnak: nyelvi felkészülés, tanfolyamok,

kommunikációs

felkészülés,

tréningek,

informatikai

felkészítés,

tanfolyamok, az iskolarendszeren kívüli, de a szakmai professziót növelő felkészülést biztosító tanfolyamok, konfliktuskezelési tréningek. Ide sorolandók a szabadegyetemi formák, az ismeretterjesztés, a sportköri-egyesületi tevékenységek, a tudományos tevékenység, az önképzőkörök, a távoktatásban részvétel, a gépjárművezetés felkészülésen való részvétel. Ebbe a körbe tartoznak a sportolás különböző szakosztályokban, a szakképzésben, továbbképzésben való részvétel, a civil pályaorientációs felkészülés, az életmód és életvezetési kérdések megoldására való felkészítés, valamint a családi életre felkészülés, felkészítés. Másodikként említem azokat a szolgálati megfelelést csak áttételesen szolgáló formákat, amelyeken a részvételt szabadidőben, önkéntesen feltételezik; ilyenek az olvasás, az önképzés, a sportolás, a pihenés, a rekreáció, az egészségmegőrzés, a rehabilitáció, az üdülés, kirándulás, a zene (hallgatás és játék), a tánc, a színházi előadáson való részvétel, a buli és az egyéb, akár szervezett, akár egyénileg megvalósított programok. A szabadidő

112 / 130

eltöltés harmadik csoportja az „üres idő” ellentéteként jelentkezik, amelynek során az előző formák között az egyén a saját elgondolása szerint választ, annak érdekében, hogy a szabadidő megteljen tartalommal, értelemmel, megszűnjön az unalom, a céltalanság érzése. Ezek a formák nemcsak a szervezet által kínált lehetőségeket jelentik, hanem az adódó környezeti feltételek felhasználását is. A kiképzési, szolgálati idő alatt gyakran kerülünk olyan állapotba, helyzetbe, amikor vagy a feladat végrehajtása, vagy az egyén állapota, vagy az éppen üressé váló idő teszi lehetővé vagy követeli meg a rekreációt, amelyre a rendelkezésre álló szabadidős lehetőségek és az egyén szocializáltsága alapján lehetőség is adódik. Hangsúlyozni szeretném, hogy különösen figyelni kell arra, hogy a szabadidő csak akkor válik ténylegesen szabadidővé, ha reális az egyén választási lehetősége. Ellenkező esetben az ilyen idő csak üres idő. Ezekre az esetekre szükséges az olyan feltételek megteremtése, amelyek viszonylag rövid idő alatt, ám mégis

hasznosan,

eredményesen

használhatók.

Ezek

eltöltésére

leginkább a

kondicionáló terem, az uszoda, a szauna, az olvasóterem (könyv és sajtó), a számítógépes játékok, a film (videó és DVD), a relaxációs szoba, a kiscsoportos sportlehetőségek, a társalgó, a lelkigondozó kabinet a legmegfelelőbb. Végezetül megemlítem, hogy működnek olyan formák és közösségek, valamint a katonai szervezetek együvé tartozását kifejező olyan alkalmak, nagyrendezvények, amelyeken a szervezeti és csoport identitás kifejeződése valósul meg, döntően társadalmi szervezésben, de esetenként -részben vagy egészben- állami támogatással. Ezek között jelentősek a kisközösségi, baráti összejövetelek (névnap, stb.), a fegyvernemek rendezvényei, a katonai szervezet ünnepei, a nyílt napok, a kirándulások, bálok, versenyek, bemutatók. Ezeknek jelentős csoportdinamikai szerepük lehet, mivel a kulturális és sportrendezvényeken vagy a nyilvánosság rendezvényein való közös részvétel jelentős szerepet tölt be a csoport identifikáció, a csoportképződés során. A civil társadalom különböző csoportjaival történő közös szereplés, vagy ahol összemérjük erőinket, képességeinket, továbbá a civil szférával együttműködésben megvalósuló rendezvények, a civil szféra előtti bemutatkozásaink jelentős szerepet játszanak a polgári nyilvánosság szempontjából. Említést kell tennem azokról a szabadidős lehetőségekről is, ahol az egyének teljesítőképességét nagyban befolyásoló, elsősorban a katona komfortérzetét, teljesítőképességét, egész-ségét (sic), jól-létét (sic) befolyásoló időkeretben végezzük a szabadidős művelődést. Ezek időtartamukkal és a megszokott környezetből történő kiszakítottságukkal érik el a fenti hatásokat, és erősítik a tiszti hivatásbeli elvárások teljesítését. A katonai szervezettől hosszabb távollétet

113 / 130

jelentő időkeretek teljesen kiesnek a katonai szervezet kontrollja alól, az egyének autonóm döntéseinek alárendelten működnek, de meglétük mindenképpen szükséges a tiszti hivatás teljesítéséhez nélkülözhetetlen képességek kialakításához. Ide tartoznak a szabadság eltöltésének különféle lehetőségei: a belföldi és külföldi üdülés, a túrázás, az utazás, a táborozás, a sportolás, a nyaralás és telelés is. De ide tartozik a hosszabb távollét

alatti,

alaposabb

rekreációt

és

kikapcsolódást

biztosító

olvasás,

a

hobbitevékenységek, az önművelés, az edzések, a baráti együttlétek, a kikapcsolódás stb. A fenti elvek figyelembevételével tehát olyan intézmények kialakítása, fenntartása és üzemeltetése szükséges, amelyekben a korábban felsorolt elvek érvényesülnek. Emellett fontos, hogy a szabadidő intézményei viszonylag rövid időn belül elérhetők, használhatók legyenek, akár a laktanyákban, akár a lakótelepen, akár a távoli szolgálatok vagy gyakorlatok során. Ne jelentsen az oda- és visszautazás, valamint a közlekedés jelentős költséget és időveszteséget; a szükséglet kielégítését jelentősen se késleltesse semmi. Kialakításuk és felszereltségük tegye lehetővé a választott

forma

lehető

legideálisabb

megvalósítását,

eszközellátottságuk

és

felszereltségük biztosítson az igénybe vevőknek a körülményekhez mérten magas szintű környezeti és ergonómiai feltételeket, ugyanis ezek híján nem válnak kívánatossá. Igény esetén szakszerű segédszemélyzet álljon rendelkezésre, hogy az adott tevékenység végzéséhez szükséges segítséget megadja. Nyitva tartása a feleljen meg hivatásos tisztek

szabadidő

szabadidőkeretek

struktúrájának, szerinti

és

folyamatos

tegye

lehetővé

igénybevételt.

a

korábban

Kialakításuk

felvázolt

biztosítsa

a

multifunkciós alkalmazást, hogy - egy időben és külön-külön is- a tevékenységek egymás zavarása nélkül folyhassanak. Ha figyelembe vesszük a korábban javasolt művelődés funkcionális, katonai megfelelést szolgáló kiképzési és szabadidős, művelődési tevékenységekre történő szétválasztását, akkor látjuk, hogy ezek a tisztikar részére létrehozott objektumok akkor használhatók, amikor az egyén vagy a csoport szabadideje lehetővé teszi. Ezért szükségtelenné válhatnak a lakókörnyezetben már működő hadseregi intézmények; tevékenységeik dublírozása, más, civil intézményekkel történő versengésük csak felesleges erőforrás pocsékolás. Ezek az új hadseregi objektumok elsősorban a szakmai megfelelésre történő felkészülést szolgálják, ám valamilyen módon ezeknek az intézményeknek is hozzá kell járulniuk a szabadidő közösségi és egyéni eltöltéséhez. Az igénybe vehető szolgáltatások ára legyen - az

114 / 130

állomány számára az előbbi differenciáltság alapján - vonzó; sokoldalú kedvezmények felkínálásával tegyék lehetővé az állománykategóriák számára a szolgáltatások használatát, de akár az állománykategóriák igény szerinti elkülönülését is (tiszti és tiszthelyettesi kantinok, klubok, kaszinók).

Az ebben a formában tagolt művelődési tevékenység, amely külön elemként kezeli a szakmai felkészüléshez szükséges képességek kialakulását szolgáló művelődést, a szabadidős művelődést, nem igényel külön művelődési szakembereket. Ez a szakmai művelődés csak azoknak a szolgálati személyeknek a meglétét kívánja, akik munkája a feltételek biztosítása, a szabadidős művelődés pedig a közösségek önszerveződésére épít, a hadsereg nekik csak segítséget, támogatást biztosít, ugyanakkor tiszteletben tartja autonómiájukat. A hadsereg - alaprendeltetésének teljesítése, a tiszti felkészítés érdekében- intézményeket tart fenn és üzemeltet, ezeket az intézményeket

bocsátja

a

szabadidős

művelődés

közösségi

rendezvényeinek

szolgálatára. Ezen intézmények fenntartása, üzemeltetése magában foglalja az intézmények takarítását, karbantartását, felügyeletét és a programok technikai biztosítását. A rendezvényeket önkéntességi alapon maguk az érdeklődők szervezik saját maguknak, az alkalmazott szervező személy elsősorban szolgáltatásközvetítéssel foglalkozik, vagy az egy-egy rendezvényt szervezőnek nyújt szakmai segítséget. A tevékenység súlya az öntevékenységre helyeződik át, a kiszolgálás feladata pedig csupán a technikai segítség. Szólnom kell még a szakmai tevékenységről is, amely olyan speciális szaktudást jelent, amelyet csak egy-egy rendezvény vagy tevékenység igényel, és akár a külső piacról is biztosítható állandó vagy időszakos megbízással. Ezek végrehajtására állandó személyzetet tartani – az előzőek értelmében - aránytalan költségveszteséget jelentene. Ilyenek a szaktanárok, edzők, trénerek stb., továbbá az is elvárható, hogy az igénybe vevők a szabadidős tevékenységek során vállalják az anyagi finanszírozást is.

A finanszírozási kérdések újragondolása során első lépésként célszerű megvalósítani a művelődés funkciók szerinti tagolását, és azok szétválasztása után az egyes funkció átsorolását a kiképzési feladatok vagy a szabadidős művelődési területekre.

Az

átsorolással

egy

időben

célszerű

a

finanszírozási

források

megváltoztatása is, és a szabadidős művelődés finanszírozására tervezett összegeket

115 / 130

pályáztatás útján biztosítani a tiszti közösségek részére. Az objektumok kialakítását, felszerelését, azok felújítását, pótlását, valamint fejlesztését célszerű a hadsereg kompetenciájában tartani. Ennek figyelembevételével az objektum, vagy ha úgy tetszik, intézményrendszer, kialakítását a laktanya korszerűsítések keretében célszerű elvégezni. Ezek közé tartoznak a közösségi intézmények, üdülők, rekreációs és rehabilitációs intézmények,

művelődési

házak,

kondicionáló

termek,

sportobjektumok.

A

differenciálás egyedül a rehabilitációs intézményeknél indokolt, a többi intézménynek multikulturális intézménnyé célszerű átalakulnia. Ez jelentős költségracionalizálást és a szükséges személyzet létszámának csökkenését eredményezi. Bár először jelentős forrást igényelhet, de hozadéka szinte azonnal mérhető abban, hogy az állomány humán képességeinek minősége javul. Azokat a tevékenységeket, amelyekről korábban már szóltam, indokolt teljes egészében a tárca költségvetéséből, a kiképzési költségekből finanszírozni, míg azon tevékenységeknél, amelyek haszna a hadseregből történő kiválás után is jelentkezik, valamilyen arányban a magánszemély hozzájárulása is elvárható. A ráfordítás megtérülése a szakmai alkalmasság biztosításában, a katonai szolgálat iránti pozitív emocionális viszony kialakulásában, a műveltség eredményeinek a társadalmi nyilvánosság előtt történő megjelenésével mérhető. Célszerű még olyan kedvezmények, hozzájárulások alanyi jogú biztosítása is, amelyek indirekt módon járulnak csak hozzá a szabadidős művelődéshez, a szakmai megfeleléshez, ám a törvényi lehetőségek megvannak vagy biztosításukhoz megteremthetők.

5.3. Következtetések, további tennivalók a szabadidős művelődés megújítása érdekében Összegezve: A szabadidős művelődés elveinek egyszerre több szempontnak is meg kell felelniük. Először: hozzá kell járulniuk a szervezeti kultúra fejlődéséhez, a hivatásos katonatisztek szakmai képességeinek növeléséhez, a tisztek szakmai professziójához. Másodszor: hozzá kell járulniuk a testületi szellem, az egyéni képességek kibontakoztatásához, fejlődéséhez, mégpedig az önkéntességre alapozva. Harmadszor: segítséget kell nyújtaniuk a katonák kulturális konfliktusok felismerő, kezelő képességéhez úgy a várható műveleti területek lakosságát, mint a potenciális együttműködő katonákat illetően. Negyedszer: segítséget kell nyújtani olyan

116 / 130

mentálhigiénés állapotok teremtéséhez, amely magabiztossá teszi a tiszteket, kizárja mind a kisebbrendűségi komplexust, mind a nagyképűséget, mások lebecsülését, lekezelését. Ötödször: segítenie kell abban, hogy a szervezet jellegadó állománya, a hivatásos tiszt legyen képes a vezetése alá rendelt katonákat felkészíteni ezekre a feladatokra, legyen képes az alkalmazás helyszínén segítséget nyújtani beosztottainak a konfliktusok

felismerésében,

azok

megoldásában.

Ugyan

is,

ami

idehaza

megmosolyogtató jelenség, idegen kultúrában akár élet-halál kérdésévé is válhat. Hatodszor: a szabályozás az egyéni és a közösségi élet tiszteletben tartására egyaránt alkalmas legyen, megteremtve a mindkettőhöz szükséges intimitásokat, lehetőségeket. Hetedszer: szabad teret adjon az egyéni diskurzusoknak, mégpedig a benne résztvevők egyenjogúságára építve. Nyolcadszor: úgy különüljön el a művelődés egyéb területeitől, hogy sajátos tevékenységével mégis járuljon hozzá azok hatásmechanizmusainak erősítéséhez, az integrált személyiség kialakításához. Kilencedszer: legyen alkalmas a rendszer, vagy legalábbis járuljon hozzá ahhoz, hogy a tiszt legyen képes értelmiségi helyzetekben értelmiségi szerepnek megfelelő döntést hozni, viselkedni. Tizedszer: legyen alkalmas ez a művelődési rendszer arra is, hogy a tiszt kialakíthassa azokat a civil kapcsolatait, amelyek a társadalmi reintegrálódását képes lesz előmozdítani. Tizenegyedszer: a hadsereg a fenti szempontokat figyelembe véve jelenjen meg a feltételek megteremtésében, biztosításában, finanszírozásban. Tizenkettedszer: a funkcionális elvárásoknak megfelelően legyen alkalmas a rendszer a javasolt finanszírozás, és a művelődés infrastrukturális, anyagi technikai feltételeinek differenciált megvalósítására.

117 / 130

A dolgozat eredményei: 1. Bizonyítottam, hogy a szabadidő a művelődésre fordított idő része, de önálló idő és hatásmechanizmus is, amely a személyiség kiteljesedéséhez hozzájárul, ám nem kötődik a munkatevékenység végzéséhez közvetlenül. Ez a szabadidő nem üres idő, hanem rendszerszerűen rendelkezésre álló időként jelenik meg és tervezhető. A művelődés folyamata felfogható úgy, mint a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása következtében beállt szemléleti, tevékenységbeli és intézményváltozás, amely az egyén autonómiájára és meglévő szabadidejére épül. Megmutattam, hogy modern hadseregek létrejötte, fejlődése a társadalmi nyilvánosság változásának keretében zajlott, és a hadseregek kialakulásakor érvényesülő udvari reprezentatív nyilvánosság állapotából napjainkra már a polgári nyilvánosság állapotába érkezett. A szakirodalom segítségével ábrázoltam, hogy hívatásos katona egyenruhás állampolgárrá vált, ezért nem pusztán a hivatásrendi kötelmekhez szükséges képességek kiegészítését kell szolgálnia a szabadidőben végzett művelődésnek, hanem minden olyan szükségletét, amelyet a modern embertől elvár a társadalom. A hadseregben tehát ebben az értelemben vett funkcionális megfelelést kell számon kérni a szabadidős művelődéstől. A szabadidős művelődést úgy tekintem, mint az életmód szerves részét, amely hozzájárul a tiszti minőség, hivatásrendiség, a tiszti etika kialakulásához, fejlődéséhez, a jellegadó állomány értékrendjének változásához. A folyton változó társadalmi nyilvánosság keretét adja a hadsereg történeti-társadalmi fejlődésének is, és egyben befolyásolja változásait. Megállapítottam, hogy az önálló magyar haderő történetét az 1867-ben létrehozott Magyar Királyi Honvédség megalakulásától a 2000-ik év haderejének helyzetéig szükséges nyomon követnem. Fontos a rekrutációs csoportok vizsgálata abból a szempontból is, hogy a hivatásos tiszti állomány rekrutálódása mennyire gátolja, serkenti, vagy mennyire nem adekvát bázisát adja a polgári nyilvánosság kialakulásának. 2. Bizonyítottam, hogy az 1867-1990 közötti időszak nyilvánosságának jellemzője, hogy a kiegyezést követő időszakban először rohamosan növekszik a társadalmi nyilvánosság intézményeinek száma, és az azt megelőző időszak állami szerepvállalásának következményei helyett valódi, a civilszféra által létrehozott intézmények születnek és fejlődnek. Számuk, tevékenységük, valamint hatókörük

118 / 130

fokozatosan bővül, abban a települések, az egyletek, és más önkéntes csoportok közreműködnek. Az 1920-as évektől kezdődően azonban, döntően a keresztény és nemzeti ideológia bűvkörébe kerülve veszítenek függetlenségükből, és ez a polgáriasodás útjáról letéríti azokat, és végzik a korábban jelzett ideológia nevében a népnevelést, népművelést. Az 1945 után a kulturális életben a népművelés időszaka folytatódik Magyarországom. A változás annyi, hogy a korábbi egységes társadalomnak képzett „nemzeti és keresztény hazafi”, helyébe a „szocialista embertípus” lép, és erre tökéletesen megfelel a központilag szabályozott intézményi- és tevékenységstruktúra, valamint a feladat végzésére kiképzett „népművelő”-vel.

Rögzítettem, hogy a

„népművelés” nem e két időszak találmánya, azt hosszú ideig hazánkban a közművelődés helyett használták. A felvilágosodás korától azt a törekvést nevezték így, amelyben az értelmiség feladata a tömegek - és különösen a parasztság és a munkásságműveltségi színvonalának emelése. Erre vezethető vissza az a mérhetetlen elhivatottság és küldetéstudatos tevékenység, amely némelykor többet ártott, mint használt a művelődés ügyének. Megfogalmaztam 1945 utáni időszaknak a jelenségeiről, hogy a nyilvánosság szerkezetváltozás különösen a hetvenes évektől kezdve felgyorsult. Az első lépést a hetvenes években megfigyelt elmozdulás jelentette a nagy tömegeket érintő rendezvényektől az intimitást, a diskurzust lehetővé tevő kisebb létszámú és csoportformában végrehajtható rendezvények felé. Az állampolgár, aki laikusként választhatott a lehetőségek közül, még ha ki is érdemli a hivatalosság elítélését, akkor is annak a demokratikus állampolgári jogának tesz eleget, amit leginkább a polgári intimitás fogalma jelképez. A kezdetben létrejövő klubok és kiscsoportos formák megjelenése, amelyek alkalmasabbak a személyiség kiteljesítésének funkcióit betölteni, valószínűleg csak előképei voltak azoknak az önkéntes társulásoknak, amelyek mint alapítványok, egyesületek működnek napjainkban. Fontos szerepet töltöttek be a tömegkommunikáció úgynevezett rétegműsorai is, hiszen ezekben az értelmiségi vitatkozott, polemizált, diskurált irodalmi, politikai kérdésekről a művészetek égisze alatt, és ezek a közbeszédben is a későbbiek során gyakran szerepet kaptak. A sajtó differenciálódása, új irodalmi és más szakmai folyóiratok megjelenése olyan társadalmi kérdésekre is ráirányította a figyelmet, amelyek egy korábbi időszakban még lehetetlennek látszottak. Bizonyítottam, hogy ezek a nyilvánosságban beállt változások együttesen kényszerítették ki azt az állapotot, amikor már nem lehetett a dolgok folyását megakadályozni, és ez a fajta nyilvánosság lépett át 1990-ben azon a Rubiconon, amely lehetőségét adta egy békés társadalmi rendszerváltozásnak. Ez folyamatában teremtette

119 / 130

meg a maga nyilvánosságát, a nyilvánosság eszközeit, és ez a folyamat hozta meg a rendszerváltozást, a társadalom átalakulását polgári demokráciává.

3. Tanulmányomban a szakirodalmak segítségével bizonyítottam, hogy a hadsereg tisztikara mindig azoknak a társadalmi tényezőknek az eredője, amelynek keretében a szervezetek működnek. A mai értelemben vett tiszti hívatásról a tizenkilencedik századtól beszélhetünk, és a tömeghadseregek kialakulása utáni időszakban a tisztek tevékenységére a tiszti szaktudás, a tiszti felelősség és a testületi jelleg volt jellemző. Ezeket speciális képző intézményekben, meghatározott előírások szerint lefolytatott tanulmányok biztosították. A tiszt tudása rendkívül komplex intellektuális szaktudást feltételez, amelynek elsajátítása katonai intézményekben a gyakorlatokon és a gyakorlatban hosszú évek alatt történik meg. A XIX. század végén és a XX. század első felében a tisztikar utánpótlásának legnagyobb bázisa az úri középosztály, ez a csoport adja a tisztikar több mint hatvan százalékát. A magyar véderőben csak 1948 után jelenik meg a munkás és a paraszt származásúak tömege. Ezekben a tisztekben az 1945 előtti időszakban az úriemberség eszménye és a tiszti becsület a legfontosabb összekötő erő, az 1945 utáni időszakban a hűség a párthoz és a munkás-paraszt szolidaritás képezi az összekötőkapcsot. Bemutattam és igazoltam, hogy a magyar hadseregekben is megfigyelhetők azok a tendenciák, amelyek a társadalomban érhetők tetten, a hadsereg a bürokratikus reprezentatív nyilvánosságot érvényesítette tevékenységében. Ez a nyilvánosság jellemző egészen a kilencvenes évekig, ennek szellemében zajlottak a díszszemlék, a laktanyai nyílt napok, a katonai eskük, a csapatzászló adományozó ünnepségek, a kapcsolatteremtés iskolák és laktanyák között, vegyes civil-katona művészeti csoportok létrehozása, a helyőrségi klubok előbb korlátozott nyilvánosságú, majd nyílt intézményekké nyilvánítása. Napjainkra ez lassan elindult a polgári nyilvánosság irányába. A hívatásos tiszteknek ebben a nyilvánosságban olyan módon kell világpolgárrá válni, hogy egyrészt ismerje a fegyveres erőszak alkalmazását, másrészt a hadseregek megváltozott funkcióiból kifolyólag képes legyen a műveleti területeken békítő tevékenységek lefolytatására nemzetközi kontingens kötelékében. Erre történő gyakorlati felkészüléshez kiváló terep a szabadidős művelődés. Erre való alkalmasságot úgy is tekinthetjük, mint a Weberi szakszerűség.

120 / 130

4. A feldolgozott szakirodalom alapján bemutattam és igazoltam, hogy a magyar véderő életében a XIX. században jelentős változás következik be, megjelenik a tömeghadsereg, amely jelentős szervezeti kultúraváltást involvál. A hadseregbe az utánpótlás sorozással történik, ezért a tömeghadsereg jóval nagyobb létszámú tisztikart igényel. Az eddigi szinte nemesi származású tisztikarban megkezdődik a polgári származású egyének beáramlása. A kialakult helyzetben a korábbi tiszti értékrendek maradnak fenn, a tisztikarba beáramló társadalmi státusú egyének igazodása felfelé, a nemesi származású tisztek felé történik, és a hadseregben ennek következtében egészen 1945-ig az úriemberség eszménye él, fenntartva mindazokat a kiváltságokat a tisztikarra, amelyek korábban a nemes embereket illettek meg. Állítottam, és igazoltam, hogy társadalmi nyilvánosság ebben az időszakban a reprezentatív nyilvánosság. Kezdenek kialakulni a hadseregben is a nyilvánosság intézményei, kaszinók, könyvtárak, folyóiratok, hetilapok, képzőművész és irodalmi körök, sportegyesületek, azonban ezek mindegyike az ignoráció eszközeként funkcionálnak. A tisztek szabadidős művelődéséről elkülönülten ebben az időszakban nem beszélhetünk, tekintettel arra, hogy a tiszteknek nincs munkaidejük, mind azt, amit ma szabadidős művelődés fogalmával írunk le, a tiszti életmód szerves része volt. A Tisztikar jelentősebb része a tiszti kiváltságok elkötelezett híve és a területi revízió, az irredenta eszmerendszer elkötelezett híve, áthatja a társadalom egészét átható nemzeti és keresztény fennsőbbrendűség érzete. Tanulmányomban bemutattam, hogy 1945 után egy népi demokratikus hadsereg kiépítése és működtetése volt a kormányok feladata. Az 1948 utáni időszakban a tiszt utánpótlás bázisa a munkás és paraszt káderek köre, akik nem rendelkeznek a megfelelő előképzettséggel a tiszti hívatásra. Az új tömeghadsereg újfajta szervezeti kultúra kialakítását igényelte, amelynek a hatalom eleget is tett. Megteremtette intézményeket,

először de

a

vele

katonai

szakmai

párhuzamosan

művelődéshez

létrehozza

a

szükséges

szabadidős

oktatási

művelődés

intézményrendszerét is. Ezek az intézmények a kezdetekben elsősorban a pártirányítás eszközei, amelyek művelődéspótló intézmények, majd a későbbi szándékok szerint a művelődés megszerzésének továbbfejlesztését szolgálnák. Bizonyítottam, hogy a megjelent szabályzók a művelődés és a szabadidős művelődésre vonatkozóan, amelyek szabályzó funkcióik miatt inkább a polgári nyilvánosság kialakulásával szembeni fellépésnek tekinthetők. Ebben az időszakban annyi változás állt be a társadalmi nyilvánosság területén, hogy marad a reprezentatív bürokratikus nyilvánosság, csak a működtető társadalmi csoportok, és az összefogó ideológia változik meg, a nemzeti és

121 / 130

keresztény ideológia és úriság helyébe a proletár internacionalizmus és szocialista hazafiság, valamint a munkás és paraszti származású káderek kerülnek. Adatokkal igazoltam, hogy 1990 utáni időszakban a kezdeti bizonytalanság után a Magyar Honvédség a polgári nyilvánosság útjára lépett, megszülettek azok a törvények, amelyek garantálják a egyenruhás civil állampolgár lét kereteit, kialakultak és működnek a nyilvánosság intézményrendszerei, működik a polgári nyilvánosság.

5. Megfogalmaztam a szabadidős művelődés elveit, amelyeknek egyszerre több szempontnak is meg kell felelniük. Hozzá kell járulniuk a szervezeti kultúra fejlődéséhez, a hivatásos katonatisztek szakmai képességeinek növeléséhez, a tisztek szakmai professziójához, továbbá a testületi szellem, az egyéni képességek kibontakoztatásához,

fejlődéséhez,

mégpedig

az

önkéntességre

alapozva.

Bizonyítottam, hogy a szabadidős művelődésnek segítséget kell nyújtania a katonák kulturális konfliktus felismerő, kezelő képességéhez úgy a várható műveleti területek lakosságát, mint a potenciális együttműködő katonákat illetően, valamint segítséget kell nyújtania olyan mentálhigiénés állapotok teremtéséhez, amely magabiztossá teszi a tiszteket, kizárja mind a kisebbrendűségi komplexust, mind a nagyképűséget, mások lebecsülését, lekezelését. Jogos elvárásként fogalmaztam meg, hogy segítenie kell abban is, hogy a szervezet jellegadó állománya, a hivatásos tiszt legyen képes a vezetése alá rendelt katonákat felkészíteni arra is, hogy legyen képes az alkalmazás helyszínén segítséget nyújtani beosztottainak a konfliktusok felismerésében, azok megoldásában. A hadsereg szervezeti kultúrája érdekében a szabályozás az egyéni és a közösségi élet tiszteletben tartására egyaránt alkalmas legyen, megteremtve a mindkettőhöz szükséges intimitásokat, lehetőségeket, adjon szabad teret az egyéni diskurzusoknak, mégpedig a benne résztvevők egyenjogúságára építve. Indokoltam annak szükségességét, hogy a szabadidős művelődés úgy különüljön el a művelődés egyéb területeitől, hogy sajátos tevékenységével mégis járuljon hozzá azok hatásmechanizmusainak erősítéséhez, az integrált személyiség kialakításához. A hadsereg társadalmi beágyazódása érdekében legyen alkalmas a rendszer, vagy legalábbis járuljon hozzá ahhoz, hogy a tiszt legyen képes értelmiségi helyzetekben értelmiségi szerepnek megfelelő döntést hozni, viselkedni, legyen alkalmas ez a művelődési rendszer arra is, hogy a tiszt kialakíthassa azokat a civil kapcsolatait, amelyek a társadalmi reintegrálódását képes lesz előmozdítani. Bizonyítottam, hogy a hadsereg a fenti szempontokat figyelembe véve

122 / 130

érdekelt a feltételek megteremtésében, biztosításában, finanszírozásban. Mégpedig olyan rendszerében, amely a funkcionális elvárásoknak megfelelően legyen alkalmas a rendszer a javasolt finanszírozás, és a művelődés infrastrukturális, anyagi technikai feltételeinek differenciált megvalósítására. A dolgozat hasznosíthatósága: 1. A dolgozatban megfogalmazott elvek felhasználhatóak a szabadidős művelődés átalakításához, mert figyelembe vehetők a művelődésre vonatkozó elvek akár a hazai, akár a missziókban tevékenykedő kontingensek tevékenységének tervezéséhez, végzéséhez. 2. A dolgozat megfogalmazásai, javaslatai alapján elválaszthatók a szakmai művelődés melletti általános művelődési elemek képzési és szabadidős része, tisztázhatók a kompetenciák a felelősséget, a finanszírozást, és az illetékességet illetően. 3. A dolgozat segítséget nyújt a szabadidős művelődés szervezéséhez, infrastrukturális, anyagi-, technikai-, humánerőforrás szükségleteinek megtervezéséhez, a

ráfordítások

hatékonyságának

méréséhez,

a

szabadidős

művelődés

társadalmasodásához.

Felhasznált irodalom: Ács Tibor ( szerk.): A magyar Katonai gondolkodás története. Zrínyi Kiadó Budapest 1995. Balla Bálint: Szociológia és kultúra. Magyar Szemle Könyvek Budapest 2005. Berki Mihály dr.: Hadsereg vezetés nélkül. 1956. Magyar Média Kiadó Budapest 1989. Bombay László (szerk.): A honvédelem négy éve 1990-1994. Zrínyi Kiadó Budapest 1994. Boudon-Besnard- Cherkaoui-Lécuyer: Szociológiai lexikon. Faktum-Corvina Kiadó 1996. Bús János - Maruzs Roland - Rácz Balázs: Tiszti Kaszinó, avagy szilárd bástyánk rései. Varietas ’93 Kft Budapest 2003. Csendes László: Hadseregtörténet 1945-1998. Új Honvédségi Szemle Különkiadás Budapest 1998.

123 / 130

Csernavölgyi Antal Fegyvert, s vitézt énekelek. Logod Bt. Budapest 1997. Deák István: Volt egyszer egy tisztikar. Gondolat Kiadó Budapest 1993. Dewald Jonathan Az európai nemesség története 1400-1800 Pannonica Kiadó Budapest 2002. Dombrádi Lóránd – Tóth Sándor: A magyar királyi honvédség 1919-1945. Zrínyi Kiadó Budapest 1987. Erdei Ferenc: A magyar társadalomról. Akadémiai Kiadó Budapest 1980. Fapál László dr.: A honvédelem négy éve 2002-2006. Zrínyi Kht. Budapest 2006. Földi Pál: A Magyar Királyi Honvédség a második világháborúban I-II.. Anno Kiadó Budapest 2002. Gonda András dr.: Gondolatok a tisztképzés történetéről. MH. Oktatási és Kulturális Anyagellátó Központ Budapest 1992. Habermas Jürgen: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltása. Századvég _Gondolat Könyvtár Budapest 1993. Hajdu Tibor: A tisztikar és középosztály a dualizmus korában. MTA Történettudományi Intézet Budapest 1991. Hajdu Tibor (szerk.): A magyar katonatiszt 1848-1945. MTA Történettudományi Intézet Budapest 1989. Hankiss Elemér: Az emberi kaland. Helikon Kiadó Budapest1998. Harai Dénes: Katonadolog? Gondolatok a katona antropológiájáról a gépesített háborúk korában. Masszi Kiadó Budapest 2003. Helgert Imre –Vass Jenő: A Hazáért. A Magyar Honvédség múltja és jelene 1848 2004. Szaktudás Kiadó Ház Budapest 2006. Hermann István: Kultúra és személyiség. Móra Könyvkiadó Budapest 1982. Holló József dr. (szerk.): A honvédelem négy éve 1998 -2002. Zrínyi Kiadó Budapest2002 Huntington P. Samuel: A katona és az állam. Zrínyi Kiadó Atlanti Kutató és Kiadó Budapest 1994. Kincse Tibor – Szilágyi Gyula (szerk.): A közművelődés alapdokumentumai I.-II. MN Politikai Nevelőmunka Anyagi és Módszertani Központ Budapest 1986. Király Béla: Honvédségből Néphadsereg. Co Nexus Prin-er Kft nn. én. Király Béla – Veszprémi László (szerk.): A magyar hadtörténelem évszázadai. Atlanti Kutató és Kiadó Közalapítvány Budapest 2003.

124 / 130

Kiss Kálmánné: A professziók ismérvei és a katonai professzió. Rendszer és professzionalizmus. Társadalom és honvédelem Bajtársiasság-szolidaritás Különszám ZMNE Budapest 2006. Kocsi Bernáth dr. (szerk.): Katonai Nevelés Tisztképzés hadtörténelem. Zrínyi Katonai Kiadó Budapest 1988. Kolko Gabriel: A háborúk természetrajza a legújabb Politikatörténeti Füzetek Napvilág Kiadó Budapest 2003.

kori

történelemben.

Kovách Imre: Polgárosodás, civil társadalom és demokrácia. MTA Politikai Tudományok Intézete Budapest 1992. Köpeczi Béla: A magyar kultúra útjai 1945-1948. Kossuth Könyvkiadó Budapest 1986. Lajtos Árpád: Emlékezés a 2. Magyar Hadseregre 1942-1943. Zrínyi Katonai Kiadó Budapest 1989. Magyarország Hadtörténete I-II. Zrínyi Kiadó Budapest Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium: 1939. II. törvénycikk a honvédelemről. Stádium Sajtóvállalat Részvénytársaság Budapest 1939. Merton Robert K.: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Osiris Kiadó Budapest 2002. Mészáros Károly (szerk): A honvédelem négy éve 1994 -1998. Zrínyi Kiadó Budapest 1998. Mikics Lajos: Politika, úriság és becsület Horthy tisztikarában. Szociológiai füzetek 26 Művelődési Minisztérium Budapest 1981. Miszlevitz Ferenc (szerk.) Kultúra és társadalom egy új korban. Pesti Szalon Könyvkiadó és Savaria University Press Budapest – Szombathely 1993. Molnár Ferenc: Testületi szellem. Kincs, ami nincs. ZMNE. Budapest 2006. Molnár Károly (szerk.): Az egyén és a hadsereg. Zrínyi Katonai Kiadó Budapest1975. Molnár Károly (szerk.): Katonai etika. Zrínyi Kiadó Budapest 1993. Mucs Sándor: A Magyar Néphadsereg megszervezése és fejlődés. Zrínyi Katonai Kiadó Budapest 1963. Mucs Sándor: Politika és hadsereg Magyarországon 1944-1948. Zrínyi Katonai Kiadó – Kossuth Könyvkiadó Budapest.1985 Mucs Sándor Zágoni Ernő: A Magyar Néphadsereg története 1945 -1959. Zrínyi Katonai Kiadó Budapest 1979.

125 / 130

Mucs Sándor- Zágoni Ernő: A Magyar Néphadsereg története. Zrínyi Katonai Könyvkiadó Budapest 1984. Musil Robert: Törless iskolaévei. Európa Könyvkiadó Budapest 1965. Nick Ferenc (szerk.): Tudomány és kultúra. Hadtudományi Tájékoztató 1998/3 HVK Tudományszervező Osztály Budapest 1998. Okváth Imre: Bástya a béke frontján. Aquila Kiadó Budapest 1998. Ottlik Géza: Iskola a határon. Magvető Könyvkiadó Budapest 1968. Perjés Géza: Seregszemle Balassi Kiadó Zrínyi Kiadó Budapest 1999. Pintér István dr. (szerk.): Gondolatok a professzionális haderő létrehozásáról és felkészítésének rendjéről Új Honvédségi Szemle Különszám Budapest 2003. Pölöskei Ferenc: A dualista Magyarország államrendszere és továbbélése. MTA Történettudományi Intézet – Országos Pedagógiai Intézet Budapest 1987. Rákosi Mátyás: Honvédelem és hazafiság. Honvéd Kiadó Intézet Budapest 1952. Renn Ludwig: A nemesség alkonya. Magvető Kiadó Budapest 1960. Somlai Péter (szerk.): Értékrendek és társadalmi-kulturális változások. ELTE Szociológiai Intézet Budapest 1992. Sz.n.: A Magyar Népköztársaság Fegyveres Erőinek Belszolgálati Szabályzata. Honvédelmi Minisztérium Budapest 1961. Sz.n.: Országos Tiszti Tudományos Kaszinó Egyesület Alapszabálya. Madách Nyomda Budapest 1933. Sz.n.: Szolgálati Szabályzat a Magyar Királyi Honvédség számára. Az 1875. évi szabályzat második kiadása. Pallas Irodalmi és nyomdai részvénytársaság Budapest 1916. Szabó János: Az informális elemek helye az önkéntes haderő szolgálati kultúrájában. Társadalom és honvédelem. Bajtársiasság-szolidaritás Különszám. ZMNE Budapest 2006. Szabó János: Haderőátalakítás Magyarországon 1989 -2001. Polgart Kiadó Budapest 2003. Szabó János: Haderő – átalakítás. Zrínyi Kiadó Budapest 2001. Szabó Károly (szerk.): Közművelődés változásban 1993. MH Közművelődési és Művészeti Főigazgatósága Budapest1993.

126 / 130

Szabolcs Ottó: Értelmiségiek, tisztviselők a polgári Magyarországon. Történelemtanári Füzetek Budapest 1993. Szakály Sándor: Honvédség és tisztikar 1917-1947. Ister Kiadó Budapest 2002. Szécsi András (szerk.): A társadalom és a hadsereg. Zrínyi Katonai Kiadó Budapest 1978. Szekfű Gyula: Három nemzedék, és ami utána következik. ÁKV Maecenas Könyvkiadó Budapest 1989. Szerdahelyi István (szerk.): A kultúra fogalmáról. Kossuth Könyvkiadó Budapest 1980. Vargyai Gyula: A hadsereg politikai funkciói Magyarországon a harmincas években. Akadémiai Kiadó Budapest 1983. Vonyó József (szerk): Társadalom és kultúra Magyarországon a 19-20 században. Pannónia Könyvek Budapest 2002. Publikációs jegyzék:

Mérhető-e a klubtagság műveltsége? Az ifjúsági klub tagjai műveltségének mérése, fejlesztésének lehetőségei.(Módszertani Közlemények 1989. Március. különszám) Értelmiség-hivatásos katona- katonaértelmiség (MH. Módszertani Közlemények VII. évfolyam 1990. december MH Módszertani Központ) Közérzet -95. Kutatási beszámoló. A hivatásos állomány mobilitása. Zrínyi Miklós Katonai Akadémia Szociológia Tanszék 1995. (Kézirat) Közérzet -96. Kutatási beszámoló. A Parancsnok személyisége, hatása a vezetői tevékenységre. Zrínyi Miklós Katonai Akadémia Szociológia Tanszék 1996. (kézirat) Szervezet-96. Kutatási beszámoló. A hivatásos katonák véleménye saját helyéről a katonai szervezetekben munkavégzésének körülményeiről, szociális helyzetéről, konfliktusairól, azok megoldásáról. Zrínyi Miklós Katonai Akadémia Szociológia Tanszék 1996. (kézirat) Honvédművelődés I-II. Magyar Honvéd VII. évf. 36; 44. szám Művelődés változásban. Magyar Honvédség Humán Szemle 1996. 4. A társadalomba való újra beilleszkedés NATO modelljei. Magyar Hadtudományi Társaság Hadtudomány 1996. 4 szám Kulturális intézmények a honvédelmi ágazat humánpolitikai intézményrendszerében Humánpolitikai Szemle 2003/3.

127 / 130

Társadalom – kultúra – másság - deviancia. Összefüggésesek és értelmezések a NATO szerepvállalásaink vonatkozásában. Kard és toll 2005. I. évfolyam. A nemzeti tudat és az etnocentrizmus. Összefüggésesek és értelmezések a NATO szerepvállalásaink vonatkozásában. Kard és toll 2005. II. szám. Társadalom – kultúra – másság - deviancia. Történelem-módszertani összefüggésesek és értelmezések a az Európai Unióhoz csatlakozásunk kapcsán. Történelempedagógiai füzetek 17. szám Budapest 2005. I. szám. A nemzeti tudat és az etnocentrizmus. Történelem-módszertani összefüggésesek és értelmezések a az Európai Unióhoz csatlakozásunk kapcsán.. Történelempedagógiai füzetek 18. szám Budapest 2005. II. szám Társadalom – kultúra – másság - deviancia. Történelemtanári Továbbképzés Kiskönyvtára XXXVI. Budapest 2005. Mit tudnak a fiatalok a NATO-ról? Egy szociológiai felmérés tapasztalatai általános és középiskolás diákok körében. Történelemtanári Továbbképzés kiskönyvtára XXXIX. szám Budapest 2006. Szabadidő –eltöltés – művelődés – rekreáció. A szabadidő eltöltése a Magyar Honvédségben. (Egy lehetséges változat) Humán Szemle XXI. évfolyam 2006. 2. szám Politika- kultúra- hadsereg. ELTE Társadalomtudományi Kar Politikatudományi Intézet (kézirat) 2006. A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása és a társadalomismereti oktatás Történelemtanári Továbbképzés kiskönyvtára XL. szám Budapest 2008. január 11. A hadsereg szervezeti kultúrája és a szabadidős művelődés. (kivonat a doktori értekezésből) Hadtudomány 2008. Societate - cultură - diferenţă – deviaţie, conştiinţa naţională şi etnocentrismul (conexiuni şi explicaţii). / Társadalom – kultúra – másság – deviancia – etnocentrizmus (összefüggések és értelmezések). Románia Cuvantul Nou Cotidian social-politikal al judetului Covasna XVII. évfolyam 4631. szám, 2006. junius 30. Travenie vol’ného Casu – kultúra (vzdelanie) – rekreacija, travenie vol’ného casu v madarskej armady (MA) (jeden variant). Szabadidő – Művelődés – Rekreáció. A szabadidő eltöltése a Magyar Honvédségben (Egy lehetséges változat). Szlovák Hadsereg Tudományos folyóirata közlésre elfogadta a tanulmányt 2007. Abstracts. The influence of the environment, information from outside the educational system and other contributing faktors. Mit tudnak a fiatalok a NATO-ról? Egy nagymintás reprezentatív felmérés tapasztalatai. Összefoglaló jelentés angolul a Brüsszeli NATO központ részére. NATO Központ Internetes honlapja 2007.

128 / 130

10. SZAKMAI ÖNÉLETRAJZ Szociológus, főiskolai adjunktus, ELTE vendégtanár, nívódíjas oktató Magyar Történelmi Társulat Országos Titkára, a Magyar Szociológiai Társaság Tagja Végzettség: okleveles szociológus ELTE; pedagógia szakos általánosiskolai tanár KLKF; felsőszintű katonai vezető ZMNE; PhD jelölt ZMNE Hadtudományi Doktori Iskola. Nyelvtudás: orosz felsőfok „C”; angol alapfok „C” Oktatói gyakorlat: Bolyai János Katonai Főiskola, főiskolai adjunktus, szociológiaoktató, szeminárium-vezető, pedagógia – szociológia – pszichológia retorika szakcsoportvezető, kutatásvezető, 1989-1992 ELTE BTK. Történelem Segédtudományai Tanszék Történelemtanárok továbbképzése, konferenciaszervező, 1996-2008; vendégtanár 1999-től szemeszterenként 2 tankör Nyári

szabadegyetemeken,

pedagógusképzéseken

rendszeres

oktató

(Szentes,

Sárospatak) Forrai

Magániskola

Kéttannyelvű

Gimnázium,

vendégtanár,

szociológia,

társadalomelméletek és szociálpszichológia 200-2008 Soter-Line Oktatási és Továbbképző Kft, vendégtanár, társadalomismeret, vezetésiszervezési ismeretek, szociálpolitika, kommunikáció és kommunikációs tréning vezetése 1998-2008 Teleschola Médiaiskola, szociológia, szociálpszichológia, 2004-2008

Előadások, szakmai konferenciák, nyári egyetemek: 1996. október Békés-megye Képviselő testülete Pedagógiai Intézet, Konferencia a funkcionális

analfabetizmusról:

Gondolatok

a

funkcionális

analfabetizmusról

lingvisztikai szociológiai megközelítésben előadás 2000. július Euró-atlanti Tiszai Nyári Egyetem Szentes: A művelődés társadalmi aspektusai előadás 2000. június Miskolci Egyetem Comenius Főiskolai Kar Nemzetközi Euró-atlanti Nyári Egyetem: A művelődés társadalmi aspektusai előadás

129 / 130

2001. július Euró-atlanti Tiszai Nyári Egyetem Szentes: Társadalmi kultúra, társadalmi identitászavarok, devianciák. Előadás 2001 Miskolci Egyetem Comenius Főiskolai Kar Nemzetközi EU Atlanti Nyári Egyetem: Társadalmi kultúra, társadalmi identitászavarok, devianciák. Előadás 2002. július Euró-atlanti Tiszai Nyári Egyetem: Válság és társadalom előadás Az egyén és a csoportérdekek viszonya, konfliktuskezelési technikák kommunikációs tréning 2002 Miskolci Egyetem Comenius Főiskolai Kar Nemzetközi EU Atlanti Nyári Egyetem: Társadalmi identitászavarok, devianciák az európai unióban előadás 2003. július Euró-atlanti Tiszai Nyári Egyetem: Játékelméletek szerepe az emberi döntésekben előadás. Konfliktushelyzetek megoldása a játékelméletek segítségével tréning 2003 Miskolci Egyetem Comenius Főiskolai Kar Nemzetközi EU Atlanti Nyári Egyetem: Társadalmi identitászavarok, devianciák az európai unióban. A devianciák várható alakulása a csatlakozás következtében előadás 2004. július Euró-atlanti Tiszai Nyári Egyetem Szentes: Az emberi kaland. Válaszkísérleteink a bennünket körülvevő világ kihívásaira előadás. Másság és azonosság kezelése az unió tagjaként. Tréning. 2004 Miskolci Egyetem Comenius Főiskolai Kar Nemzetközi EU Atlanti Nyári Egyetem: Másság és deviancia. Kulturális másságunk az unióban, közös kulturális elemek, eltérések. Előadás 2004. november Magyar Történelmi Társulat Tanári tagozata, A NATO és az EU terrorizmus elleni küzdelme és az oktatás országos konferencia: Ifjúsági devianciák várható alakulása az EU csatlakozás után előadás 2005. július

Euró-atlanti Tiszai Nyári Egyetem Szentes: Kultúraközi konfliktusok

lehetősége a multikulturális Európában szeminárium 2005. Miskolci Egyetem Comenius Főiskolai Kar Nemzetközi EU Atlanti Nyári Egyetem: Kultúraközi konfliktusok lehetősége a multikulturális Európában előadás

130 / 130

2005. szeptember 17. Budapest IX. Országos Történelemtanári Konferencia: Mit tudok a NATO-ról? Általános és középiskolai diákok körében végzett szociológiai felmérés tapasztalatai előadás és prezentáció 2005. szeptember 23. Budapest SZAKE Biztonságpolitika és állampolgári ismeretek oktatása konferencia: Kultúraközi konfliktusok lehetősége a multikulturális Európában előadás 2006. Nyíregyháza Tanári Konferencia: Kultúra, szocializáció, magatartászavarok és devianciák az iskolai osztályokban. Előadás. 2006. Miskolci Egyetem Comenius Főiskolai Kar Nemzetközi Atlanti Nyári Egyetem. Előítéleteink kialakulása és természete. Előadás 2006. július Euro-atlanti Tiszai Nyári Egyetem Szentes. Mit tudnak a fiatalok a NATOról és a magyar honvédelemről. Előadás. Kulturális azonosságok és különbözőségek kezelése Európában. Tréning. 2007. Miskolci Egyetem Comenius Főiskolai Kar Nemzetközi Atlanti Nyári Egyetem. Tömeglélektan és előítéletek. Hogyan viselkedünk tömeghelyzetekben, és mi okozza ezt? Előadás, beszélgetés 2007. Euro-atlanti Tiszai Nyári Egyetem Szentes. Példaképeink és példaképek választása. Előadás. Mit ér az ember, mit érek én? Mindennapi konfliktusaink kezelése. Tréning. 2008. Magyar Honvédség Összhaderőnemi Parancsnokság: A kultúra napjainkban, az MH hívatásos és szerződéses katonájának szabadidő struktúrája és lehetőségei. Szakmai konferencia a parancsnokság vezetőivel. 2008. február Magyar Történelmi Társulat: Kulturális konfliktusok, identitás, etnocentrizmus, holokauszt. Társadalomlélektani töprengések a „Nappalok és éjszakák” c. kötetről. Előadás