A sertéshízlalás.1) Talán európaszerte seholsem játszik oly fontos szerepet a sertéshízlalás mint nálunk Magyarországon, részint mert saját magunk „zsirosan” szeretünk fızni és csak a disznózsírral fıztet eszszük meg, részint pedig, mert külföldön is hova-tovább terjed a disznózsír használata s a magyar sertés, a magyar disznózsír mindenütt jó keresletnek örvend. Bár idıközönkint itt-ott a hizósertések kivitele megszoritásokban részesíttetik, annak daczára kivitelünk – miként arra Magyarország sertéstenyésztésének tárgyalásánál rámutattunk – csaknem állandóan jelentékeny, s ezért egyrészt; másrészt pedig azért, mert a belföldi zsírfogyasztás is igen nagy, a sertéshízlalássali foglalkozás annyival is jövedelmezıbb szokott lenni, mert hazai viszonyaink közepette – a külföldhöz aránylag – a hízlaláshoz szükséges anyagok elég olcsón szerezhetık be, de meg a kicsinyben való házi hízlalásnál sok mindenféle olyan anyag is kinálkozik takarmányul, amely különben mint értéknélküli kárba vész; ezen körülményt is szem elıtt tartva, tehát elmondhatjuk, hogy – különösen kisgazdaságokban – a sertés az az állat, melynek tartása a legkevesebb költséggel jár, következésképen aránylag a legjövedelmezıbb is. A sertés tudvalevıleg igen nagy mennyiségü tápláló anyagot képes fölvenni s ennek következtében gyorsabban is hizik egyéb házi állatoknál. S amennyire csak lehet, a hízlalást forcirozni is kell; mert minél rövidebb ideig tart az, az eredmény annál kielégitıbb leend. A dolog ugyanis úgy áll, hogy minden állat bizonyos mennyiségü takarmányt testének fentartására igényel, így nevezetesen az anyagcserére. E tekintetben a hizósertésnél sincs kivétel, s így az is – a hizás egész tartama alatt – a fölvett takarmánynak egy igen jelentékeny részét anyagcserére, hıképzésre fordítja, vagyis a fölvett takarmánynak csak egy része fordíttatik zsírképzésre. Nagyon természetes tehát, hogy minél hosszabb ideig tart a hízlalás, annál több takarmány használtatik fel a test mindennapi szükségletére, következésképen az az intensiv hízlalási mód tekinthetı legjobbnak, amely mellett a sertés legrövidebb idı alatt kihizik. A hízlalás által ugyanis tulajdonképen zsírképzıdés czéloztatik, legalább nálunk Magyarországon, hazai sertéseinkkel. Senkisem fog péld. hároméves mangalicza-ártányokat azért hizóba állitani, hogy nagytömegő húst nyerjen; húsnyerés szempontjából mindenkor csak süldıket czélszerü hizóba fogni és ezeket is félig hizottan leölni. A teljesen kifejlıdött sertés hízlalásának czélja zsírképzés és hiába is tőznık ki egyéb czélt, mert igaz ugyan, hogy a hízlalás elsı idıszakában hússzövet is képeztetik, ámde a második idıszak második felétıl kezdve jóformán kizárólag csak zsírszövet rakódik le, és pedig nemcsak a bır alá, hanem az izomszövet közé mindenütt oly nagy mennyiségben, hogy a tökéletesen kihizott sertés húsa teljességgel élvezhetetlenné válik mint olyan, s értékesiteni legnagyobbrészt csakis kiolvasztás útján lehet. A hizásra hajlammal biró sertésnél ugyanis nemcsak a bır alatt, hanem a test csaknem összes szöveteiben és szerveiben; utóbbiakban nemcsak a felszinen, hanem belsejükben is kisebb-nagyobb mennyiségü kötıszövetet találhatunk, mely hízás közben nagymennyiségü zsírsejtet fogad magába, úgyannyira, hogy egy kihizott sertésnél a zsír súlya a test súlyának 40–45 %-át teszi ki, holott sovány sertésnél a test súlyának 20 %-a sem mindenkor éri el a zsír súlya. A zsírképzıdés a hizás egy bizonyos fokáig egyenletesen történik, és pedig meglehetıs rohamosan, úgy, hogy a test súlya a hízlalás kezdetén nagy mérvben növekszik. Majd azonban csökkenés áll be s az intensiv takarmányozás daczára kevesebb zsír rakódik le. E körülménynek oka abban keresendı, hogy a test üregei és hézagai zsírral megtelvén, a további 1
Mutatvány Kovácsy Béla és Monsostori Károly „A sertés, annak tenyésztése és hizlalása” czimü, sajtó alatt levı munkájukból.
lerakodás bizonyos ellentállásra talál, tehát akadályba ütközik, vagyis annál lassabban halad elıre a hizás, minél inkább kihizott már a sertés, úgyannyira, hogy egy bizonyos fokon túl való hízlalás költsége nem áll arányban a további haszonnal, vagyis a túlhizott sertés nem nyujt olyan hasznot, mint az alig hizott. A mondottakból is kitünik tehát, hogy a hízlalásnál három idıszakot szokás megkülönböztetni, a hizás fokát és a testben végbemenı folyamatot tartva szem elıtt; azért pedig, mert ezen idıszakokhoz mérten a takarmányozásnak is más és másnak kell lenni. Természetesen ezen idıszakokat egymástól valamely éles határ által megkülönböztetni nem lehet, de nem is szükséges, mert a test súlyából és teriméjébıl, vagyis a hizás fokáról következtetni lehet arra, hogy mely idıponton túl leend szükséges kisebb teriméjü takarmányt nyujtani a hizónak. A hízlalás elsı idıszakában a sertés rendesen igen mohón eszik s a takarmányfélékben egyáltalán nem válogatós. Ilyenkor tehát kevésbé értékes és általa kevésbé kedvelt takarmányféléket is nagyobb mennyiségben nyujthatunk neki, aminı péld. a moslék, burgonya, sörgyári hulladék stb., melyek azonban semmiesetre sem egymagukban, hanem egyéb takarmányfélékkel, nevezetesen zúzott árpával avagy tengeridarával keverten nyujtandók; súlyt fektetvén az ilynemő keverékeknél arra is, hogy azok elegendı mennyiségü proteint tartalmazzanak, amennyiben – miként annak helyén rámutattunk – a proteinatok nemcsak a szervképzés, hanem a zsírképzésnél is igen fontos szerepet játszanak, s ezért fektetendı súly arra, hogy ilyenek elegendı menynyiségben a takarmányban feltalálhatók legyenek. Wolff Emil azt találta hogy hizósertéseknek legmegfelelıbb a hízlalás elsı idıszakában az olyan takarmánykeverék, mely minden 1000 k/g élısúlyra 5 k/g fehérjét tartalmaz és az arány benne 1: 5.5-hez. Az alábbiakban bemutatunk néhány olyan takarmánykeveréket, mely az 5 k/g fehérjetartalom mellett a kivánt arányt is mutatja. Naponta és 1000 k/g élısulyra. Alaptakarmány Tengeri Takarmányrépa Sójabab-dara
Szerves anyag 36.0 35 k/g 29.4 15 „ 1.6 9 „ 5.1 Összesen 36.1 4.90 27.19 Táparány 1: 5.5
Fehérje 5.00 2.94 0.16 1.80
Szénhydrat és zsír 27.5 22.89 1.51 2.79
II. árpa 10 (mind kilogrammonkint), tengeri 25, sójabab-dara 6.75, burgonya (gızölve) 5; III. tengeri 30, savó 20, búzakorpa 6, bükkönydara 6; IV. tengeri 25, burgonya (gızölve) 20, borsódara 10; V. tengeri 20, burgonya (gızölve) 30, tengeridara 8, takarmány-húsliszt 3; VI. tengeri 32, tök 60, sójabab-dara 6. Miután azonban a hízlalásnál oly nagy szerepet játszik az elıállitási ár, vagyis a hízlalásnak költsége, nagyon természetesen ki-ki azon takarmányt fogja hízlalóul választani, mely részére a legjutányosabb, s így a fentebb elsorolt takarmányokon kivül sok egyéb is használható hízlalásra, sıt – miként a belföldi etetési kisérletek bizonyítják – a táparány szők voltára sem szükséges oly kiváló nagy súlyt fektetni, amennyiben az eredmény akkor is kielégitö leend, ha – miként a tengeriben is – az arány 1:7-nél nem szőkebb. De már azután ennél nyiltabb arányu keverékek eredményre nem vezetnek, s így péld. tisztán burgonyával való etetés rationális nem lehet. Nyiltabb aránya takarmány etetésénél is fıdolog marad nagyobb mennyiségü szerves anyagnak a testbe való juttatása. 1000 k/g élısúlyra 366 k/g szerves anyag egyáltalán nem sok; szükségli ezt a sertés azért, hogy egyrészt gyomra a nagyobb mennyiségben fölvett tápláló anyag megemésztésére ingereltessék, másrészt pedig, hogy gyomra és belei lehetıleg kitágíttassanak.
Bár a hízlalás elsı idıszakában a test térfogatának, gyarapodását nem veszszük is észre, mégis a hizás gyorsan halad elıre, mi a test súlyának rohamos növekedéséböl, tehát a sertés idıközönkinti lemérése által leend szembeötlı. Akkor, amikor a test teriméje is nagyobbodni kezd, beáll a hízlalás második idıszaka, amidın még inkább súly fektetendı arra, hogy a zsírképzésre alkalmatos takarmány nyujtassék a hizónak, mert ezen idıponttól kezdve már inkább zsírra hizik az állat, ami abból is következik, hogy testsúlyának gyarapodása nem áll arányban testi tömegének gyarapodásával. Bár a fehérjefélék jelentékenyen járulnak a zsírképzéshez; úgy látszik (speciálisan a sertéseknél) a zsírok és szénhydratoknak e tekintetben fontosabb szerepkörük van; legalább az eddig megejtett gyakorlati kisérletek mind erre engednek következtetni. Vagyis a hízlalás második idıszakában a tápláló anyagok arányát nem szőkiteni, hanem ellenkezıleg tágitani czélszerü, s míg az elsı idıszakban olyan takarmánykeveréket nyujtottunk a sertésnek, melyben az arány 1:5-höz vagy csak valamivel nyiltabb volt, addig a második idıszakban olyant nyujtsunk, melyben az arány 1:6-hoz, de sıt 1:7-hez vagy 8-hoz; az emészthetı fehérje pedig 1000 k/g élısúlyra nem több 4 k/g-nál. Ilyen takarmánykeverékeket a következıkben mutatunk be: Naponta és 1000 k/g élısulyra. Alaptakarmány Tengeri 34 k/g Sójabab-dara 4 „ Összesen Táparány
Szerves anyag 31.0 28.5 3.3 31.8 4.05 24.09 1:6.0
Fehérje 4.00 2.85 1.20
Szénhydrat és zsír 24.0 22.23 1.86
II. tengeri 24 (mind kilogrammonkint), árpa 10, cserebogár (frissen) 9, tengeri 30, bükkönydara 7; III. árpa 30, tarlórépa 20, borsódara 7; V. tengeri 25, rozs 5, rozskorpa 6, lefölözött tej 20. Figyelemmel tekintve át az itt felhozott példákat, kitünik, hogy súly van fektetve a takarmány kisebb teriméjére és concentráltabb voltára is; míg az elsı idıszakban 36 k/g szerves anyag nyujtatott, addig e második idıszakban csak 31 k/g lesz nyujtva. S ezt szem elıl téveszteni sohasem volna szabad, mert a hizás folyamán hova-tovább több és több zsír rakódik le a szövetek közé s a szervekbe, aminek következményeképen a test üregei s így a hasüreg is folytonosan szőkülnek, a gyomornak és beleknek mindig kisebb tér áll rendelkezésére, s így az állat hova-tovább kevesebb takarmányt képes fölvenni. Ezen idıszakban tehát már a burgonya, répa, moslék stb.-nek nagyobb mennyiségbeni föletetése lehetetlen, illetıleg a hizó egyáltalán nem képes ezen takarmányfélékbıl annyit fölvenni, amennyi a hízás fokozódása szempontjából szükséges volna. Mennél inkább közeledik az állat a kihizáshoz, annál inkább a kisteriméjü, de tápláló anyagokban gazdag magvakkali tápláltatást igényli. Általában azt lehet mondani, hogy a hízlalás második idıszakában minden 100 k/g élısúlyra 3–4 k/g szemes takarmányt kell nyujtanunk, ha a hízlalást egyáltalán siettetni akarjuk. A második és harmadik idıszak között még olyan határt sem lehet vonni, mint az elsı és második között, és mindössze azt lehet mérvadóul venni, hogy a harmadik idıszak akkor áll be, midın a sertés már annyira hizott, hogy a mozgás nehezére esik. A harmadik idıszakban ugyanis a zsír lerakodás már annyira elıhaladt, hogy az állat egészségét, sıt igen könnyen életét is veszélyezteti, ha t. i. oly sokáig folytattatik a hízlalás, míg a sertés takarmányt egyáltalán fölvenni képes. Ebben az idıszakban már az izomszövet is zsirosan elfajul s ennek következtében az egész szervezet annyira elgyengül, hogy a hizó nem képes fekvı helyzetébıl fölkelni, avagy csak mellsı lábaira állva, testének hátsó részét maga után vonszolja. Az izomszövet zsiros elfajulásával párhuzamban az idegzet tevékenysége is alászáll, az állat érzékenysége hova-
tovább csökken, úgy nemkülönben a légzıszervek mőködése is, s így a vérnek szénsavtól való megszabaditása nem történik kellı mérvben s az anyagcsere is hiányos leend. Annyira kihízlalni a sertést, hogy az itt felsorolt tünetek elıtérbe lépjenek, nem czélszerü, de nem is szokásos, annyival is kevésbé, mert vérképzési zavarok következtében könnyen elpusztulhat. De meg ez utolsó idıszakban a hizás oly lassan halad elıre, hogy nem is jövedelmezı; már azért sem, mert a teljesen kihizott sertésnek úgy húsa, mint zsírja lágy és kevésbé ízletes szokott lenni. Miután a nagymérvü zsírlerakodás következtében a harmadik idıszakban a gyomornak és beleknek még szőkebb tér jut, a sertés hova-tovább kevesebb takarmányt képes fölvenni, s így a harmadik idıszakban van szüksége a legconcentráltabb, legkisebb térfogatu takarmányra, s míg a második idıszakban 31 k/g szerves anyagot nyujtottunk 1000 k/g élısúlyra, addig a harmadik idıszakban 23–24 k/g-nál többet ne adjunk s a fehérjemennyiséget is 2.5–2.7 k/g-ra szállítsuk le, úgy azonban, hogy a takarmánykeverékben a tápláló anyagok aránya 1:6.5-nél ne legyen szőkebb, de sokkal tágabb sem. Ezen elv szerint összeállított néhány takarmánykeveréket az alábbiakban mutatunk be: Naponta és 1000 k/g élısulyra. Alaptakarmány Tengeri 26 k/g Sójabab-dara 2 „ Összesen Táparány
Szerves anyag 23.5 21.86 1.70 23.56 1:6.5
Fehérje 2.7 2.18 0.60 2.78
Szénhydrat és zsír 17.5 17.0 0.9 17.9
II. tengeri 20 (mind kilogrammonkint), burgonya (gızölve) 16, sójababdara 2; III. tengeri 23.5, borsódara 4; IV. árpa 20, rozs 5, borsódara 3; V. tengeridara 15, burgonya (gızölve) 20, disznóbab 6; VI. gızölt tengeri 14.75, bükkönydara 3, savó 5. Ha az ilynemő keverékek etetésétıl eltekintünk és tisztán csak szemet akarunk etetni, akkor legmegfelelıbb ez idıszakban az árpa- és tengeridara.
Ami már mostan a hízlalás egész tartama alatt szükségelt takarmány mennyiséget illeti, arra nézve egy táblázatot mutatunk be az alábbiakban, melyet Lawes adatai nyomán állitottunk össze. (Lásd 541. oldalon.)
E kisérletek azt látszanak bizonyitani tehát, hogy a takarmányfogyasztás a hizás kezdetén a legnagyobb s azután következetesen apad. Bár nincs okunk a kisérlet hitelességében kétkedni, mégis a mindennapi tapasztalat, de meg a kıbányai hízlalási kisérletek is azt mutatják, hogy a takarmányfogyasztás nem a hízlalás kezdetén legnagyobb. A dolog azonban oda magyarázandó, hogy Lawes valószinüleg már jó húsban levı, a hizásra elıkészitett állatokat használt kisérleteihez, ami azután a dolgot lényegesen megváltoztatja. Mert tényleg köztudomásu, hogy a hizóba fogástól hat hétig, két hónapig, sıt - miként az alábbi táblázat mutatja – az elsı három hónapban hova-tovább nagyobb mennyiségü takarmányt fogyasztanak a hizók és súlyszaporulatuk is a harmadik hónapban legnagyobb.
A fentebbi táblázatban a hizott sertések 1885-ki nemzetközi tárlatának catalogusából állitottuk össze. Alig hinnık, hogy ez adatok teljesen pontosak volnának, mert a kisérletek igen nagyban eszközöltettek s inkább arra szolgáltak, hogy kideríttessék: mely tenyészetek szolgáltatják a legjobb hizókat. Mindamellett nagyban és egészben az adatok megbízhatók, s azért is közölnünk kell, mert más hazai adatok rendelkezésünkre – ezidıszerint – még nem állanak. Kitünik tehát e táblázatból, hogy a sertések átlagosan 4–5 k/g tengerit fogyasztottak, s míg az elsı hónapban a napi adag csak egy esetben érte el a 3.5 k/g-ot, addig a harmadik hónapban a páronkinti fogyasztás a 7.6 k/g-ot is elérte. A nagyobb mennyiségben fogyasztott takarmánynyal karöltve természetesen a súlyszaporulat is nagyobb volt, s míg az elsı hónapban egy-egy pár sertés 12–28 k/g-ot súlyosbodott, addig a harmadik hónapban 55 k/g súlyszaporulat is mutatkozott. Ez adatok tehát megczáfolni látszanak azon theoriákat, melyek a hízlalásra vonatkozólag eddig felállítva lettek, s melyeket mi is fentebb érintettünk. S tényleg a sertéshízlalás terén még sok homályos pont van, melyeket megvilágitani csak évek során át végzett pontos vizsgálatok és kisérletezés által lehet. Ámde a fenti, homlokegyenest ellenkezı adatokat tekintve, nem szabad figyelmen kivül hagyni azt, hogy Kıbányára sovány és fiatal süldısertések állíttattak be, s ezeknél a fokozódó takarmányfogyasztás könnyen megmagyarázható, míg viszont a Lawes által kísérletre használt, elızetesen jól táplált öreg sertéseknél a csökkenı takarmányfogyasztást. Lawes kisérletei alkalmával azt is tapasztalta, hogy a hízlalás vége felé a keményitı- és zsírtartalmu takarmányfélék iránt nagyobb szükségletet mutattak a sertések, mint proteindús takarmány iránt.
Úgy a kisérlet kezdetén, mint befejeztekor vágási próba eszközöltetett, s ez alkalommal találtatott, hogy 100 font tartalmazott:
sovány kövér
sertésben „
Összes vízmentes víztartalom protein 60.3% 34.9% 45.3 „ 20.1 „
zsír 58.7% 77.1 „
ásványi alkatrész 6.7 font 3.0 „
Hizás közben tehát – felnıtt sertéseknél – egyedül a zsír az a szövet, mely szaporodik, és pedig a többi szövetek rovására is. A hízlalás egész tartama alatt elfogyasztandó takarmány mennyiségére elsı sorban is az van befolyással, mily fokig kivárjuk a hízlalást folytatni. Árpára vagy tengerire, nagy átlagban értve, 4–7 q-ra van szüksége egy tökéletesen kifejlıdött sertésnek, hogy teljesen kihízzon. Kıbányán péld. egy pár egyéves sertésre 8 q, kétévesre páronkint 12 q eleség számíttatik, melylyel elıbbeniek 165 napi hízlalás után 180 k/g súlyszaporulatot, utóbbiak ugyanannyi idı alatt 210–230 k/g súlyszaporulatot mutatnak. A hízlalás folyamára azonban nem egyedül az eleség mennyi- és minısége képez elhatározó befolyást, de befolyással van arra az etetés ideje, az istálló minısége, hımérséklete, az ápolás is. Nálunk Magyarországon nagyobb hízlaldákban naponta kétszer (például Kıbányán); házilag való hízlalásnál háromszor szokásos etetni. A háromszori etetés téli idıben elegendınek is mondható, a kétszeri etetés azonban határozottan kevés, és meg vagyunk gyızödve, hogy ott, ahol a kétszeri etetés szokásos, a háromszori etetést behozva, jobb eredmények éretnének el. Naponta négyszeri etetésnél is elegendı ideje van a sertésnek egyik etetéstöl a másikig a fölvett takarmány kihasználására, föltéve, hogy a beosztás jó. Így péld. ott, ahol reggel 4 órakor, délelıtt 10 órakor, délután 3 órakor és estve 7 órakor lesznek etetve a sertések, kétséget nem szenvedıleg gyorsabban fognak azok kihízni, mint kétszeri etetés mellett. Kétszeri etetésnél a sertés egyik etetéstıl a másikig nagyon kiéhezvén, igen mohón és nagymennyiségü takarmányt vesz fel, ami egyik oka a hizás közben oly gyakran jelentkezı emésztési zavaroknak. Ha tehát nyáron hízlalunk sertéseket, a négyszeri takarmányozásnak mindenesetre nyujtsunk elınyt, s télen is takarmányoztassunk háromszor, mert a többszöri takarmányozással járó némi többköltség busásan megtérül az elért jobb eredménynél. Az etetési órát pontosan be kell tartani, mert így a sertés hozzászokván a rendes idıbeni evéshez, jobban kihasználja a takarmányt, mintha egész nap benne turkál és gyomra mindig telve van. Megfigyelendı továbbá, hogy az elébe tett takarmányt elfogyasztja-e mind vagy sem. Ha takarmányt visszahagy, az annak a jele, hogy az nem elég concentrált; ilyenkor tehát concentráltabb takarmányt kell neki nyujtani, sıt miként már hangoztattuk is – különösen a hízlalás vége felé – csakis szemes takarmány, az is czélszerüen elıkészítve alkalmas részére. Hízlalásra legalkalmasabbak a miskárolt koczák és az ártányok. A nemi szerveitıl csak részben is megfosztott sertés nagy átalakuláson megy keresztül; természete nyugodtabb, vérmérséklete csendesebb lesz, s ez okokból kifolyólag gyorsabban fog hízni, mint a nemzı szerveitıl meg nem fosztott sertés, melynél a dúsabb tápláltatás a nemi ösztön gyakoribb fölébredését eredményezi, ami azután a hizás folyamatára zavarólag hat. A nyugalomadás ugyanis véghetetlen fontossággal bir a hizás folyamatára. Az a sertés, mely folytonosan zavarva, nyugtalanítva lesz, kétszer annyi ideig fog hízni, mint az a társa, melynek nyugalmas, csendes tartózkodási helye van. A sertés már természeténél fogva is nyugalmat, csendet kedvelı állat s különösen a hizó a fölvett takarmányt jól csakis úgy fogja értékesiteni, ha evés után saját maga készitette ágyban heverve végzi az emésztést, s már ezért is czélszerü a hizóistállókat vastag homokréteggel ellátni. Hogy azonban nyugvás közben a
hizás jobban történhetik, az természetes is, tudva, hogy minden mozgás fokozott anyagcserével van összekötve, tehát nagyobb mennyiségü, fölösleges módoni takarmányfogyasztással. Ott tehát, ahol a hízlalás nagyban eszközöltetik, okvetetlenül szükséges, hogy a hizók teljesen külön istállóba legyenek elhelyezve, amely etetés után elzárható, hogy a sertéseket semmise háborgassa. Az istállóban végzendı munkálatok is úgy osztandók be, hogy általuk a hizók legkevésbé se háborgattassanak. Így nevezetesen az istálló tisztogatása mindig akkor végzendı, mikor a sertések takarmányozva lesznek, hogy azután nyugvás közben háborgatva ne legyenek. Különösen akkor nagyfontosságu az istálló tisztántartása, ha az szalmával lesz almozva, ami különösen télen, nagy hideg esetén kivánatos is, – fıleg akkor, ha az istálló hideg. A hideg istálló azonban egyáltalán nem elınyös a hízlalásra. Mert bár a sertés igen vastag isolálóréteggel van a bır alatt ellátva, mégsem elég vastag az arra nézve, hogy a hideget teljesen távol tartsa testétıl; így azután, hogy a hideggel szemben védekezzék, nagyobb mennyiségü hıt kénytelen fejleszteni, a nagyobb mennyiségü hıképzés nagyobb mennyiségü takarmány fogyasztását, és pedig fölösleges módoni fogyasztását vonja maga után. Bár elismerjük, hogy az ú. n. szállások a legolcsóbb hízlaló-istállóul szolgálnak, de nem egyszersmind azt is, hogy a legjobbak. Nem a legjobbak azért, mert télen a hideg ellen, nyáron pedig a meleg ellen nem nyujtanak absolute védelmet. Hogy az elıbbi hátrányos, bár sokan kétségbe vonják, mi részünkrıl határozottan állítjuk. Nem vonja azonban senki kétségbe a nagy melegnek hátrányos befolyását a hizósertésre, s hogy a nap hevének kitett hizott sertés vérkeringési zavarok és esetleg az agybani edényrepedések folytán el is pusztulhat. E körülményt tekintve, a szállások nyáron sem megfelelı hízlalóhelyiségek, amennyiben az istálló – legyen az bármilyen egyszerü alkotmány is – fellocsolás, nedves homokkali almozás, az ablakokba rakott friss gallyak által mégis csak némileg hősen tartható s mindenesetre jelentékeny védelmet nyujt a forróság ellen. Éjjelre úgy az ablakokat, mint az ajtókat nyitva kell tartani, nappal pedig czélszerüen alkalmazott szellıztetıkkel a légcserét fentartani. Nyáron semmiesetre sem czélszerü szalmával almozni, mert az a hizóknak csak meleget nyujt, hanem homokkal, annak híján pedig semmivel, hogy így a puszta föld is hősitıleg hasson a rajta fekvı sertésre. Nagyon kövér sertéseket forró idıben tanácsos idıközönkint hideg vízzel leöntözni. Télen át legmegfelelıbb istálló-hımérsék a 10–12 R°. A mondottaktól eltekintve azonban, a szállások már csak azért sem a legmegfelelıbb hizóistállók, mert igen világosak s a világosság foka egyáltalán nem szabályozható, holott a hízlalás szempontjából kivánatos volna, hogy a hizóistálló, – ha nem is éppen koromsötét, – de legalább világos se legyen. A világosság ugyanis befolyással van elsı sorban a szervezet anyagcseréjére, de az idegrendszer mőködésére is, amennyiben élénkitıleg hat mindkettıre, holott a sötétség éppen az ellenkezı hatással van. Igen sok erre vonatkozó kisérlet eszközöltetett immár, melyek mindenike egy és ugyanazt bizonyítja. Még 1842-ben beigazolta Edward, hogy a vízben élı állatoktól, békaporontyok és halpetéktıl megvonva a világosságot, azoknak növekedése nagy mérvben lassíttatott. Három évtizeddel késıbben Moleschott, kit e téren mindenesetre a fıérdem illet meg, bebizonyitotta azt is, hogy a világosság az idegrendszer élénkebb tevékenységét, az izmok téteményképességét fokozza, a hizásra nézve tehát nem elınyös befolyást gyakorol. Kisérletei kideritették, hogy azok az állatok, melyek világosságban tartattak, nagyobb idegizgékonyságot mutattak, nagyobb izomtevékenységet voltak képesek kifejteni, mint az ugyanoly koru, tápláltságu, de sötétben tartott állatok. Azt is ujolag bebizonyitották ezen kisérletek, hogy az anyagcserét, tehát az állat testelemeinek, a sejteknek tevékenységét a világosság annyira fokozza, hogy a világosságban élı állatok egytizenketted egész egynegyed részszel több szénsavat távolitanak el szervezetükbıl, mint azok, melyek sötétben élnek. A szénsavnak nagyobb mennyiségbeni kilehelése valószinüleg azáltal eredményeztetik, hogy világosságon a lélegzés élénkebb,
gyorsabb, mint sötétben, miként ez határozottan bebizonyult. Egyidejüleg azonban az is bebizonyult, hogy világosságban nemcsak a szénsav-kilehelés fokozottabb, hanem az élenyfölvétel is, amely körülmény eléggé bizonyítja az egész szervezet fokozottabb anyagcseréjét. Ebbıl tehát az is következik, miként Fibini, Moleschott tanítványa, bebizonyitotta, hogy sötétben az állatok több húst szednek magukra, mintha ugyanazon takarmányt világosságban fogyasztották volna el, – éppen azért, mert az égés, az anyagcsere alászállitott, s így a fölvett takarmánynak nagyobb mennyisége rakódhatik le hús és zsír alakjában. Ezen kisérletek világosan amellett tanuskodnak tehát, hogy hizók részére a sötét istálló határozottan elınyösebb és mégis oly kevesen használják ki a tudomány eme vívmányát. Kovácsy Béla.
