A ROMÁN NEMZETISÉG POLITIKAI MOZGALMAI A DUALIZMUS ELSŐ HÁROM ÉVTIZEDÉBEN

A ROMÁN NEMZETISÉG POLITIKAI MOZGALMAI A DUALIZMUS ELSŐ HÁROM ÉVTIZEDÉBEN

Farkas Gergely 1994. május 9. Konzulens: Dr. Kalmár Árpád

1

Tartalom

2

I.

A magyar nemzetiségi politika a kiegyezés után

II.

A románság gazdasági és társadalmi élete

III.

Útkeresések

IV.

Az erdélyi románok ügye a Román Királyságban

V.

A "Memorandum"- mozgalom

VI.

Utószó

I. A magyar nemzetiségi politika a kiegyezés után 1867 elején gróf Andrássy Gyulát kinevezték magyar miniszterelnökké és az országgyűlésen törvénybe iktatták a kiegyezést A kiegyezéskor Magyarország lakosságának csak 46 %-a volt magyar anyanyelvű, a lakosság többségét tehát a nem magyarok tették ki, bár egyenként egyetlen nemzeti kisebbség létszáma sem érte el az össznépesség 20 %-át /I. sz. melléklet/. A magyaron kívül hat nagy létszámú /román, német, szlovák, szerb, horvát, kárpátukrán/ és több kisebb /szlovén, bolgár, lengyel, cseh, örmény, görög, cigány/ nép vagy néptöredék élt az országban, többnyire egymással erősen keveredve. Ennyiféle nép együttélése, egymáshoz és az államhoz való viszonya, nemzeti fejlődésének biztosi tása egész sor bonyolult gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai problémát vetett fel, amelyeket a polgári átalakulás időszaka előtérbe állított, rendkívül kiélezett és végül is megoldatlanul hagyott a kiegyezés utánikorszak nemzedékeire. Érthető tehát, hogy a dualizmus korának mindvégig egyik alapvető problémája volt a nemzetiségi kérdés, amelynek megoldatlansága végül is a soknemzetiségű történelmi Magyarország felbomlásához vezetett. A dualizmus legfőbb hibája az volt, hogy kettősnek minősített egy államalakulatot, amelynek valójában sokkal több alkotóeleme volt. A kiegyezés a két legnagyobb létszámú, legerősebb nemzetet privilegizálta a többi rovására, akik azonban a lakosság többségét tették ki. Magyar oldalon a Béccsel való kiegyezés szükségszerű kiegészítése a nemzetiségekkel való megbékélés kellett, hogy legyen, ami azonban nem sikerült. A szabadságharc bukásának keserves emlékeit és azt, hogy ebben a harcban a nemzetiségek jelentős része a másik oldalon sorakozott fel, nem lehetett elfelejteni. Magyarok és nem magyarok nem a közös, hanem az egymástól elszenvedett sérelmeket panaszolták. Ha a márciusi forradalom idején egyesek még hitték, hogy a nemzetiségek az új polgári szabadságeszme jegyében lemondanak önálló államaik kiépítéséről, két évtizeddel később ilyenek már nemigen akadtak. Románia megalakulása, Szerbia megerősödése megnövelte a román és a szerb mozgalmak erejét, a magyarságon belül pedig azt a meggyőződést, hogy a nemzetiségek követeléseinek

3

teljesítése esetén jogaikat elszakadásra használják fel. Még Deák is úgy vélte, hogy a nemzetiségeknek a területi autonómiát megadni lehetetlen, mert ez Magyarország feldarabolódásához vezetne.1 A kiegyezés alkotói a nemzetiségek kérdését a Monarchia kereteiben akarták megoldani liberálisalapon, de a viszonyokhoz alkalmazkodva. A magyar politikai élet liberális vezetői, elsősorban Eötvös József és Deák Ferenc, nem akarták elnyomni a nemzetiségeket, sőt óvták a magyarságot az erőszakos elnyomástól. Eötvös szerint "a nemzetiségi kérdés megoldása... közös érdeke minden nemzetiségnek, melynél nem egynek supremátiája vagy mesterséges elnyomása, hanem csak az lehet célunk, hogy minden e hazában lakónemzetiségnek méltányos igényei a lehetőségig kielégíttessenek... Az egyedüli út, mely a nemzetiségi kérdés megoldásához hazánkban nyílik, csak az egyéni szabadság teljes biztosításában kereshető."2 Eötvös és elvbarátai úgy gondolták, hogy egy esetleges liberális rendszer keretein belül a magyarok megőrzik "első az egyenlők között" helyzetüket és ezáltal biztosítani tudják hegemóniájukat. Az 1868.évi nemzetiségi törvénykompromisszum volt az elvi liberalizmus, a nemzeti autonómiák rendszerét meghonosítani akaró nemzetiségi programok és az egységes magyar jellegű nemzetállamot követelők tábora között. A törvény - a megszorítások ellenére – alapvetően liberális alkotás. A nem magyar nyelvek széleskörű használatát biztosította. Minden polgáranyanyelvén nyújthatta be a községhez, megyéhez, annak közegeihez és a kormányhoz intézett beadványait, és ezekre anyanyelvén is választ kellett kapnia. A törvényeket az országban lakó valamennyi nemzetiség nyelvén ki kellett adni. Az alsó fokú bíróságok előtt bárki anyanyelvét használhatta. Megkötés nélkül használhatták az anyanyelvet az egyházak, egyházi hatóságok és az általuk fenntartott intézmények, és a törvényrészben az állam kötelességévé tette a középszintű nemzetiségi nyelvű oktatásról való gondoskodást. Egyik legfontosabb intézkedése kimondotta, hogy "a nyelv, művészet, tudomány, gazdaság, ipar és kereskedelem előmozdítására... az egyes honpolgárok... társulatokba vagy egyletekbe összeállhatnak... pénzalapot gyűjthetnek.”3 A törvény a következő bekezdéssel kezdődik: "Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan, 4

egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja.”4 A politikai magyar nemzet - a kifejezés Deáktól származik -, mely az ország összes honpolgárát magában foglalja, nem egyéb, mint egyenes utódja a rendi korszak natia Hungarica-jának, mely magában foglalta az oláh és német nemeseket is, de mégsem volt német-magyar-oláh nemzet, hanem csak magyar nemzet. Deák szemében ez az új fogalom csak az állam külső megjelenésére korlátozódik, anélkül, hogy az ország lakosait szabad nemzeti fejlődésükben bármiképp is akadályozná.5 A törvényből hiányzott az egyes nemzetiségek külön politikai egyéniségének elismerése, ezért elfogadhatatlannak tűnt a nemzetiségi politikusok zömének, akik hat egyenjogú országos nemzetet akartak: magyart, románt, szerbet, szlovákot, oroszt, németet. A parlamenti és parlamenten kívüli tiltakozás, mellyel nemzetiségi részről a törvényt elutasították, végleg megpecsételte annak sorsát is. A kormánypárt többsége, majd idővel az ellenzék is ezt ürügyként, a törvényből hiányzó szankciókat pedig lehetőségként kihasználva, a nemzetiségi törvényből igyekezett minél kevesebbet megvalósítani. A középszintű apparátus, - mely többnyire a tönkremenő nemesekből került ki és kezdettől fogva vitatta a széleskörű nemzetiségi jogok célszerűségét -, gondoskodott arról, hogy ezek a politikában ne érvényesüljenek, a megyékben korlátozva, községi szintre és a veszélytelenebbnek tartott gazdasági, egyházi-kulturális szintre szorítva maradjanak. A 48-as nemzedék liberális nagyjainak letűntével egyeduralkodó lett az az álláspont, mely tagadta a nemzetiségek külön egyéniségét, és országos érdekekre hivatkozva a szabadságjogok korlátozásának sikamlós útját választotta. Az 1870-es évek elejétől a nemzetiségi politikusok részéről és a nemzetiségi sajtóban egyre sűrűbben hangzottak el panaszok amiatt, hogy a törvény rendelkezéseit nem hajtják végre, és az alsó- és középfokú közigazgatásban, valamint a bíróságoknál a nem-magyarok nyelvi jogait sértő gyakorlat terjedt el. 1875 után a magyar államnyelv hivatalos használata lassanként messze túlterjedt a törvényben megszabott határokon, a nemzetiségi nyelvek pedig egyre jobban kiszorultak a megyei, a városi és egyes községi hivatalok használatából. A nemzetiségi vidékekre egyre több olyan magyar tisztviselő került, aki nem ismerte a lakosság nyelvét és nem is igyekezett azt elsajátítani.

5

1879-ben törvénybe iktatták a magyar nyelv, mint államnyelv kötelező tanítását minden nemmagyar népiskolában, aminek egyik hatása az lett, hogy a Bánffy-kormány alatt a nem-magyar oktatási nyelvű iskolák száma 30 %-kal csökkent. Kampány indult az asszimiláltak neveinek magyarosítására és megkezdődött a nemzetiségi területeken a helységnevek magyarosítása. A nemzetiségi sajtót pedig tömegesen ítélték el sajtóperekben. Talán helyesebb lett volna tudomásul venni, hogy az ország lakosságának fele nem magyar nemzetiségű és az elszakadás kockázatát vállalva, föderatív alapra helyezkedni. Ezt azonban maga a dualizmus akadályozta meg. Magyarország csak történelmi határai között lehetett egyenrangú társa a Lajtán túli országoknak. A magyarlakta területekre szorítkozó Magyarország a föderatív Nagy-Ausztria egyszerű tartományának szintjére süllyedt volna. A föderatív Ausztria azonban éppúgy nem őrizhette volna meg integritását a különböző nemzetek centrifugális törekvéseivel szemben, mint a föderatív Magyarország. A kiegyezés után a nemzetiségi mozgalmak irányításának súlypontja fokozatosan a kialakuló nemzeti burzsoázia és a köréje tömörülő értelmiség kezébe került, amely saját sajtójára és politikai pártjaira támaszkodva küzdött a nemzetiségi jogok elismeréséért. Tanulmányomban a magyarországi románság politikai mozgalmait és belső vitáit szeretném bemutatni politikai pártjain keresztül.

6

II. A románság gazdasági és társadalmi élete A kiegyezés után meginduló tőkés fejlődés, a gazdasági és társadalmi élet modernizálása, az ország különböző vidékein nem egy időben vette kezdetét és nem is haladt egyforma ütemben. Ennek megfelelően az országban élő népek között is jelentős különbségek mutatkoztak a gazdasági

és

kulturális

fejlettség

szintje,

a

társadalom

polgárosultsági

foka

és

differenciáltsága, a nemzeti fejlődés előrehaladottabb vagy elmaradottabb volta tekintetében. Az ország északkeleti felében lakó kárpátukránok közel 90%-a még 1900-ban is mezőgazdaságból élt, s igen csekély volt az önálló iparosok, kereskedők, az ipari munkások és a városlakók száma. A szerb, a szlovák és a horvát társadalom differenciáltsága és polgárosodási foka már jóval előrehaladottabb volt, a németek gazdasági és társadalmi fejlettségi szintje pedig a magyarokét is felülmúlta. A nem-magyar népek nemessége, birtokos osztálya nagy részében nyelvileg és magatartásában a magyar uralkodó- és középosztályokhoz asszimilálódott, a XIX. sz. közepén erőteljesen kibontakozó nemzeti mozgalmakban tehát alig játszott szerepet. A nemzeti mozgalmakat mindenütt kisebb vagy nagyobb - néhány száz, vagy egy-két ezer főnyi - értelmiségi csoportok irányították, akikhez számban csekély, de néha elég vagyonos burzsoá elemek is csatlakoztak. A kiegyezés körüli években a szlovák és a kárpátukrán nemzeti mozgalomban főleg a papok és mellettük az ügyvédek játszottak szerepet. A szerb mozgalomban azonban a politikai vezetés már szinte teljesen a világi értelmiség kezébe került és a papság kiszorult a nemzeti mozgalom irányításából. A hazai románságnál hasonló volt a helyzet, mint a szlovákoknál és kárpátukránoknál. A kiegyezés idején még a görög katolikus és ortodox papság, főleg a főpapok irányították a mozgalmat, de a világi értelmiség már a hetvenes évek elején harcot indított a papok vezetése ellen és a nyolcvanas évek elejére teljesen kiszorította őket a mozgalom irányításából.

7

Magyarország területén az 1880-as népszámlálás szerint 2403041, az 1900-as szerint pedig 2798559 román élt. Hazánk teljes népességének 1880-ban 17,5%-át, 1900-ban 16,6%-át tette ki a románság.6 Ezek az adatok azt mutatják, hogy a románság lélekszáma nagymértékben nőtt, csak az össznépességen belüli aránya csökkent. Ebben a létszámnövekedésben szerepet játszott a magyarrá asszimilálódás minimális volta is: 1880-ban a románoknak csak 5,7%-a tudott úgy-ahogy magyarul, továbbá befolyásolta az alacsony természetes szaporodás /18961900 között 5,8%o/ és a kivándorlás is. A románság társadalmi struktúrája még nem volt annyira differenciált, mint a szerbeké vagy a szlovákoké /II. sz. melléklet/. Ez a táblázat jól mutatja, hogy a románok 87,33%-a a mezőgazdaságból élt. A század végére volt már egy néhány ezer főt számláló középbirtokos réteg, sőt néhány tucat nagybirtokos is, egyenként több száz, sőt néhány ezer holddal. A hazai románság élete tehát döntő részben a tipikusan kisparaszti kultúra keretei között zajlott, a parasztság a többi népeknél nagyobb mértékben - legalábbis Erdélyben a magyarokhoz és szászokhoz viszonyítva - alkotta bázisát a román társadalom vezérkarát szolgáló középosztálynak. Az erdélyi román polgárság kötődött a legkevésbé a városokhoz, s csak a századvégtől válik urbánus réteggé. Az 50-es években a felsőbb klérus körül tömörülő néhány száz művelt lelkész, tanár, néhány gazdag kereskedő és a nagyszámú román kisnemességből kinőtt kevés politizáló értelmiségi alkotta a polgárosult elemet. Súlyos gondot jelentett, hogy nem volt pár ezer anyagilag független, kellően képzett emberük, ezért az abszolutizmus idején - és még azután is – a hivatali állásokba nem akadt soraikból elegendő pályázó. A 48-as nemzedékből az itthon maradottak legnagyobb része eleinte állami állásban volt, de a Bach-korszak központi tisztviselő garnitúrájából összesen is csak háromszáz a román. Így azután ugyanazon néhány vezető embernek kellett egyszemélyben csinálnia mindent: a politikát, az újságokat, gazdasági társaságot, kultúregyleteket. Az értelmiségiek száma közben gyarapodott. Sokuk 1867-ben úgy érezte, hogy a nemzeti fejlődés távlata veszélybe került, és túlságosan is szemben állt a kiegyezéssel és az unióval, semhogy jól beilleszkedjék a dualista rendszerbe. Az évek során jó néhányan kivándoroltak Romániába, az ottani iskolákban, kultúrpolitikában elhelyezkedve külön színfoltot képeztek a

8

maguk latinos, magyarosnak számító műveltségével és mindig a felszínen tartották a magyarországi románság problémáit. A feltörekvő értelmiségi nemzedék nagyobb része azonban megtanult élni a beköszöntő liberális világ előnyeivel és a maga javára kamatoztatta a két tönkremenő réteg, a nemesi középbirtokos és a paraszti törpebirtokos romlását. Új román középosztálytípus alakult ki, az ügyvédeskedő földbirtokos, aki polgári foglalkozását földvásárlásban kamatoztatja. Az agrártermelés kapitalizálódása folytán a mezőgazdaságban a banktőke jelentősége egyre jobban növekedett, a földbirtokok nagy része eladósodott és a bankok felvásárolták a földet. A román középréteg a 80-as években kezdte szaporítani a maga bankjait. Az 1871-ben alapított Albina mellett, mely vezető szerepre tesz szert, a kisebb-nagyobb román bankok - a szászvárosi Ardeleana, a temesvári Timisana stb. – hamarosan komoly súlyt kezdenek jelenteni. 1899-benMagyarországon 72 román pénzintézet működött, mintegy 50 millió Ft alaptőkével. Ez az összeg a korabeli erdélyi magyar és szász tőkéhez mérve kevés ugyan /kb. 15-20 %/, mégis jelentős, mert a román nemzeti mozgalom jórészt ennek segítségével alakította ki politikai mozgalmát.7 A bankrészvényesek egyúttal az eladósodott földek fölvásárlói is. A politikai vezetők között igen sok a bankügyész, a bankigazgató: George Baritiu még csak az alapításoknál szerepel, Partenie Cosma, Juliu Maniu már valósággal bankvezérek. Tehát az új román polgárság a XIX. sz. végén már a "nemzeti földbirtokon " kifejlődő bankburzsoázia körül tömörült. Ez az ügyvédeskedő földbirtokos vált a csonka társadalmú románság középosztály vagy intelligencia néven ismert burzsoáziájának irány- és jellegadójává. E középosztály többségében közvetlenül népi, paraszti származású volt, ezért sem maradt teljesen érzéketlen a szociális problémák iránt. Képviselőik úgy mondták, hogy a románság maga a tiszta demokrácia megtestesítője, csakhogy a nemzeti harcban prioritásokat kellett megállapítani és mozgósítható csapatokat szervezni. "Erős középbirtokosságra van szükségünk" - hangzott a rendszeresen visszatérőjelszó. A meggyőződést sem nélkülöző parasztvédő frazeológia nem hiányzott ugyan, de a románpolgárság sem vált plebejus demokrácia hordozójává.8

9

A román polgárság nemzeti alapon elkülönült életet élt. A kor nacionalizmusa mellett a sokféle politikai ellenségeskedés, a számos vallásfelekezet, a túltengő nemesi gőg megannyi akadálya volt a közeledési szándéknak. A román értelmiség nehezen találta helyét a magyar társadalomban. "Mit keresnénk mi, dicső ős nélküliek és rangtalanok olyan társadalomban, ahol a kurta nemesnél, biztosító hivatalnoknál kezdődik a nagyságos cím" - fakad ki a század végén egy elfogulatlan kortárs.9 Az állami hivataloktól nagyrészt elszigetelt, a megyei állásokba is alig beeresztett román értelmiség jobbára kénytelen volt "szabadfoglalkozásokból", nemzeti egyházaik, iskoláik, intézményeik tisztségeiből megélni. Voltak saját klubjai, kaszinói, sportkörei, társasági élete is intézményei körül szerveződött. Hangversenyeiken mindenféle zenei művet előadtak, csak lehetőleg magyart nem. Mert a teljes elszigetelődésre is volt törekvés. A román középréteg eltávolodott a hatalmi gépezettől, érdekei sem kötötték a "magyar államegységhez", valójában elidegenedett az államtól. Ami talán mégis odafűzte: tradíció, öröklött dinasztiahűség, saját erejének csekély volta. A Habsburg Monarchiát még a századforduló nemzedéke is reálisnak fogadta el, célként annak gyökeres vagy mérsékeltebb reformját tekintette. Éltek vágyak ugyan egy összromán állam megteremtésére, erről azonban a világháborúig konkrét politikai elgondolás nem alakult ki.

10

III. Útkeresések A kiegyezés által megteremtett új viszonyokban a románság politikai mozgalmát több tényező is befolyásolta. Ezek közül a legfontosabb a politikai helyzet gyökeres megváltozása volt. Immár a magyarság vezető rétegei lettek a saját hazájuk urai, személy szerint jórészt azok az emberek, akik az 1848-49-es események vezető garnitúrájához tartoztak, s akik ellen akkor a románság fegyveresen támadt. E vészt jósló tényező mellett a másik legfontosabb az volt, hogy megszűnt Erdély közjogi különállása. Ezzel a magyarok számára megvalósult az egyik legnagyobb követelésük, a románság számára viszont ez azt jelentette, hogy míg Erdélyben a lakosságnak mintegy kétharmadát, addig az egységes Magyarország lakosságának csak 1618%-át alkották. Veszendőbe mentek az unióval az 1863-64. évi erdélyi országgyűlés által törvénybe iktatott nyelvi és nemzeti jogok is. Az ismét hatályossá vált 1848-as választójogi törvény igen hátrányos volt a románságnak, akik ugyan Erdély népességének abszolút többségét adták, a választójoggal rendelkezőknek azonban egynegyede sem volt román. Az 1863-ban hozott törvény szerint a választásokon a 24. életévüket betöltött /nem cselédsorsú/ férfiak vehettek részt, ha fejadóval együtt legalább 8 forint egyenes adót fizettek. Ebben a törvényben nem a választójogosultak számának a bővítése volt a legfontosabb, hanem a szavazótábornak az átalakítása, ugyanis 1848-ban minden nemes automatikusan választó maradt, most viszont csak azok, akik megfeleltek a cenzusnak. A parasztsorú nemesek nagy része nem felelt meg, és ez volt az a réteg, mely a magyar politika fő hordozója volt, tekintet nélkül magyar vagy román etnikai hovatartozására. Ráadásul az 1848. évi törvény magasabb cenzust irt elő. Ilyen okok miatt az erdélyi román értelmiség körében már 1865-ben felmerült a politikai passzivitás, vagyis az országgyűlési választásoktól való távolmaradás gondolata. A román politikára nagy befolyással bíró Andrei Saguna ortodox érsek javaslatára azonban végülis részt vettek 1866-ban az országgyűlési választásokon. Erdélyből 14 román képviselő került be

11

a pesti parlamentbe, ahol a szűkebb magyarországi képviselőkkel együtt 38-an képviselték a román nemzetiség érdekeit. A parlamenti részvétel ellenére a román közhangulat nem nyugodott bele a helyzetbe. Az intelligencia két táborra szakadt. Az aktivizmus mellett, aránylag kevesektől támogatva, a derülátó Saguna szólalt fel. Azért ajánlotta a harc felvételét a parlamentben, mert a kétségbeesett románság teljes lelki elernyedésétől félt. A passzivisták vezére, George Baritiu, szóvivőjük pedig a Gazeta Transilvaniei című újság szerkesztője, Ioan Ratiu volt. Támogatta őket Alexandru Sterca-Sulutiu görög katolikus érsek, aki azzal vigasztalta magát, hogy az unióval a hazai románok legalább egységes tömböt fognak alkotni. A passzivisták a magyar példán véltek okulni, amikor a magyar országgyűléstől távol akarták tartani a románságot. Az aktivizmust a hosszú szarvú, de kevés tejű tehénnel hasonlították össze és tiltakoztak az ellen, mintha a passzivista magatartás a képzelt beteg cigányhoz lenne hasonló, aki lefeküdve várja a halált. A nem-cselekvés csak a parlamenti életre vonatkozik, de az élet minden vonalán a legteljesebb tevékenységre van szükség.10 Az Erdély különállásának felszámolásával megbízott br. Péchy Manó kormánybiztost első helyzetfelmérő körútja során, több helyen, így Tordán és Nagyszebenben is a kiegyezéssel szemben ünnepélyesen tiltakozó román értelmiségiek fogadták. Péchy, érthetően, a befejezett tények elfogadását ajánlotta nekik, leszögezve, hogy egyedül ezen az úton remélhetnek jogokat és kulturális-gazdasági fellendülést. Alkudozásokba nem bocsátkozott, és elutasította Sulutiu érsek kérését egy román nemzeti gyűlés összehívására.11 Annak azonban nem volt akadálya, hogy az ASTRA, a másodvirágzását élő román kulturális egyesület égisze alatt egybegyűljenek Kolozsvárott, amihez a városvezetés rendelkezésükre bocsájtotta a Redoutot és a Nemzeti Színházat. A kormánybiztos és helyettese is megjelent az első ülésen és az azt követő hangversenyen, viszont távol maradt belső meghasonlás miatt Baritiu, az ASTRA titkára, az alelnök, valamint az elnök Saguna. Utóbbit az erősödő passzivista irányzat hívei le is váltották tisztségéből, helyébe állítva saját emberüket, a több kormánytisztséget megjárt főtörvényszéki elnök, Vasile Ladislau Popp személyében. Ez a politikai tartalmú gyűlés határozta meg egy időre az irányvonalat: kivárni, amíg a dualista kísérlet megbukik, közben minden lehető alkalommal tiltakozni a kiegyezés és az unió ellen. A románok ekkor még őrizték a reményt, hogy sikerülhet idővel valamilyen, Horvátországéhoz hasonló státust biztosítani Erdélynek. 12

A kolozsvári gyűlés után folytatódott az éles harc aktivisták és passzivisták között. G. Baritiu és I. Ratiu továbbra is arra az álláspontra helyezkedtek, hogy bojkottálni kell az országgyűlést. Cikkeikben, nyilatkozataikban többször megtámadták a Saguna véleményét népszerűsítő, Nagyszebenben megjelenő Telegraful Romant, gyalázatos klikknek nevezve az újság munkatársait.12 Mégis vannak olyan elképzelések is Baritiu és politikai eszmetársai részéről, hogy aktív propagandára kell felhasználni a választásokat, sőt a pesti országgyűlést is, ha már oda bevonultak a képviselők. Ezt bizonyítja, hogy a parlamentben a román képviselők többször tiltakoztak az unió és a készülő nemzetiségi törvényjavaslat ellen saját javaslatot beterjesztve. A 14 erdélyi képviselő azonban nem érhetett el semmit. Ezért az erdélyi román értelmiség képviselői 1868. május 15-én tartott balázsfalvi gyűlésükön - húsz évvel az első balázsfalvi népgyűlés után - elégedetlenségüket deklarációban fogalmazták meg. A Pronunciamentonak nevezett nyilatkozat első pontjában hitet tettek Erdély autonómiája mellett, a második pontban követelték az 1863-64. évi erdélyi törvénycikkek visszaállítását, a harmadik pontban pedig kinyilvánították akaratukat "egy valóban népképviseleti elv alapján... összehívandó erdélyi diéta mellett", mert "a pesti országgyűlést nem tekinthetjük felhatalmazottnak, hogy érvényes törvényeket hozzon Erdély számára. De nem tekinthetjük az abban levő erdélyieket sem országunk törvényes képviselőinek”.13 A nyilatkozatot közölte a Gazeta Transilvaniei és a Federatiunea, majd átvette a pesti magyar és a bécsi német sajtó. Emiatt sajtópert indítottak a hatóságok a lapok szerkesztői ellen és vád alá helyezték Iacob Murasant, több balázsfalvi kanonokot és professzort. Hónapokig tartott a bűnügyi vizsgálat, amelyet a marosvásárhelyi törvényszék végül is megszüntetett. A publikálást vita előzte meg. Egyesek azt javasolták, hogy terjesszék a császár elé, mások az országgyűlési képviselőkhöz kívánták eljuttatni. A többség azonban arra az álláspontra helyezkedett, hogy a sajtóban kell nyilvánosságra hozni. Nem mindenki értett egyet a Pronunciamentoval. A régi ellenségeskedés fellángolt. Saguna lapja, a Telegraful Roman nem tartotta "opportunusnak", s úgy minősítette, hogy nem több

13

"üres demonstrációnál". Az sem volt véletlen, hogy a balázsfalvi gyűlés idején Saguna Pesten tartózkodott és részt vett a Felsőház ülésein.14 Agitációk, gyűlések és tárgyalások egymást követték a románság vezetői között, de egy szorosabb szövetség, egy nemzeti párt megalakításának a gondolata ekkor még nem merült fel. Az 1868. év második felét a nemzetiségi törvény előkészülete körüli megbeszélések és viták töltötték ki. 1868. november 24-én tárgyalás végett az országgyűlés elé terjesztették a nemzetiségi bizottságnak és a bizottság kisebbségben maradt tagjainak a törvényjavaslatát. A nemzetiségi törvény előterjesztése előtt néhány hónappal az országgyűlés megszavazta a román görögkeleti egyháznak a szerb ortodox egyháztól való függetlenítéséről és a szebeni püspökségnek érseki rangra emeléséről szóló törvényt. Ez Saguna győzelmét jelentette és pozícióját nyilván erősítette a görögkeleti román értelmiség és tömegek soraiban. Amikor azonban a két nemzetiségi törvényjavaslatot a parlament elé terjesztették, nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzet fogalmának meghatározása körül áthidalhatatlan ellentétek vannak a magyar és a közös román-szerb álláspont között. Az ellentéteket nem is sikerült megoldani. A képviselőház 1868. december 5-én szavazta meg a nemzetiségi egyenjogúságról szóló XLIV. törvénycikket, a császár másnap szentesítette, és december 7-én ki is hirdették. Ugyanaznap az országgyűlés hatálytalanította Erdélyben az osztrák törvényeket és az unió maga jogilag és gyakorlatilag is érvénybe lépett. A román nemzetiség politikai életében új fejezet kezdődött. A passzivisták teret nyertek, és egyre gyakrabban vetődött fel egy nemzeti politikai párt megalakításának kérdése. Országgyűlési választások közeledtek, s I. Ratiu ismét feltette a kérdést G. Baritiuhoz írott egyik levelében: "Mit tegyünk a pesti országgyűlésbe történő választásokkal? Egyesek azt mondják: ne válasszunk.”15 Egészen eltérő volt az erdélyieket számban megközelítő bánáti és kelet-magyarországi románok politikai vezetőinek magatartása. Ők kedvezőbb helyzetben voltak, mert Magyarországon jóval több román rendelkezett választójoggal, mint Erdélyben, és számos választókerületben a román választók voltak többségben. Ezért a magyarországi románok 14

akiknek politikai vezetői a gazdag bánáti makedón-román nagybirtokos család tagjai, a Mocsonyiak voltak - a kiegyezés körüli években aktívan részt vettek a politikai életben. Már 1866-ban 24 román képviselőt választottak meg, részben radikális nemzeti, részben a Deákpárthoz közelálló programmal. A képviselők megalakították saját parlamenti klubjukat, ezzel egy lépéssel közelebb jutva a pártalakítás felé. Elnöknek Antoniu Mocsonyit, titkárnak Aurel Maniut választották meg. A klub alapvető programja lett a teljes egyenjogúság követelése minden nemzet számára, Magyarország területi integritásának tiszteletben tartásával. Alaposan megvitatták az unió kérdését, és miután megállapították, hogy a román képviselőket "befejezett tények" elé állították Erdélynek Magyarországgal való egyesítése tekintetében, elismerik, hogy Erdélynek vannak közös ügyei Magyarországgal, valamint az egyesített Magyarországnak is a Monarchiával való kapcsolatában. Ugyanakkor leszögezik, hogy vannak olyan erdélyi problémák is, amelyek függetlenek Magyarországtól és a Monarchiától. Erdély sajátos problémáival kapcsolatos véleményüket 16 pontos határozatba foglalták. Ebben többek között szükségesnek nyilvánítják az erdélyi diéta fenntartását, önállóságának elismerését, önálló törvénykezési jogának biztosítását provinciális viszonylatban, a románok nemzeti, felekezeti, nyelvi egyenjogúságát, a román egyházak és iskolák autonómiáját, a románok egyesülési jogát, hitelbank és gazdasági kamara szervezését és román egyetem felállítását.16 A képviselők országos belpolitikai kérdésekben is jól tájékozódtak. Egy részük a Deák-pártot támogatta, egy másik részük a balközéppel rokonszenvezett, néhányan pedig a szélsőradikális baloldallal szimpatizáltak, tehát pártállásukat nemcsak román nemzeti politikájuk, hanem társadalompolitika nézeteik is befolyásolták. A klub kapcsolatot teremtett és szorosan együttműködött az országgyűlés szerb képviselőivel. Az együttműködés eredménye volt az 1868. novemberében közösen beterjesztett nemzetiségi törvényjavaslat, amit azonban nem sikerült keresztülvinni. Ezek után a magyarországi román politikusok

Pesten

kiadott

lapjaikban,

az

Alexandru

Roman

által

szerkesztett

Federatiuneaban és a Vincentiu Babes szerkesztésében megjelenő Albinaban heves harcot 15

vívtak a kiegyezési rendszer ellen, a nemzetiségi jogok megvalósításáért és a polgári demokratikus szabadságjogok érvényesítéséért. Miközben az erdélyi románság köreiben aktivisták és passzivisták vitatkoztak, addig a magyarországi románok vezetői előkészületeket tettek egy nemzeti politikai párt megalakítására. A jelet Alexandru Mocsonyi adta meg, egy, a Telegraful Romanban közölt nyílt levéllel, amelyben a politikai helyzet alapvető kérdéseit boncolgatja. Szerinte az országgyűlés ahelyett, hogy Magyarország nemzetei közt keresné szövetségesét, "a haza jövőjét egy olyan természetellenes szövetséggel biztosíthatja... amely tökéletesen nem verhet gyökeret sem a magyar, sem a német nemzetben". Ez a szövetség "gyengítette a nem magyar nemzetek bizalmát és kiváltotta ellenkezésüket". Ehhez járult a nemzetiségi törvény, amely "tagadása azoknak az elveknek, amelyek a nemzetek elidegeníthetetlen jogaiban, az egyenlőség eszméiben rejlenek".17 Alex. Mocsonyi szerint a nemzetiségi, a választójogi és a sajtótörvény nem demokratikus, ezért súlyosan érinti a magyar nemzetet is. "Ebből az következik, hogy a mi harcunk nem a magyar nemzet elleni harc, vagyis mi nem a magyarságot támadjuk, hanem támadnunk kell teljes erőnkből azokat a politikai pártokat, amelyek ugyan a magyar nemzet nevében támadták meg nemzeti létünket és becsületünket, de nyilván nem képviselik, mert nem képviselhetik sem a magyar nemzet, sem a közös haza igazi érdekeit.”18 Konklúzióiban eljut arra a megállapításra, hogy szükség van mindenütt nemzeti politikai klubokra és egy olyan központi klubra, amely meghatározza a politikai programot. A választásokon való részvételt szükségesnek tartja, de csak olyan képviselők megválasztását helyesli, akik elfogadják a nemzetiségi tervezetet, akik meg vannak győződve a nemzeti politikai párt szükségességéről, és akik egyetlen olyan párthoz sem csatlakoznak, amely szemben áll nemzetiségi tervezetükkel.19 Néhány nappal Alex. Mocsonyi nyílt levelének megjelenése után, 1869. január 26-án összeült a bánáti és magyarországi románok nemzeti gyűlése, amelyen 500 delegát vett részt. A

16

nemzeti gyűlés 9 pontból álló határozatot fogadott el, s kimondta a Román Nemzeti Párt megalakítását. A párt tagjai nem lehettek kapcsolatban semmilyen más politikai párttal és magukévá kellett tenniük a párt programját, amelynek alapját a következő célkitűzések képezték: a./ Szolidaritás az ország hasonló érdekű népeivel. b./ A román és a szerb képviselők törvénytervezetének fenntartása. c./ Erdély kérdésében az erdélyi román képviselők által előterjesztett javaslat fenntartása. d./ A nemzetiségi törvény elvetése. e./ A horvát nemzeti program támogatása az országok önkormányzata tekintetében. f./ Községi önkormányzat. g./ A liberalizmus és demokrácia alapelveinek elfogadása a közélet minden területén. A nemzeti gyűlés köszönetet mondott a Mocsonyi családnak politikai tevékenységéért, bizalmat szavazott a nemzeti képviselőknek, elhatározta a választásokon való részvételt és kimondta, hogy a képviselőjelöltek becsületszóval kötelezik magukat a "pártért és a nemzeti programért" való harcra, a megválasztott képviselők pedig nem vállalhatnak állami állást.20 A párt elnökévé Alex. Mocsonyit választották, a választások levezetésére pedig elhatározták egy Temesváron székelő 15-25 tagú központi bizottság, valamint megyei, kerületi és községi bizottságok megválasztását. A pártalakítás és a demokratikus program meghozta eredményét: az 1869. évi választásokon a magyarországi románok 25 képviselőt küldhettek a parlamentbe. A csoport azonban nem volt egységes, a képviselőknek a fele a kormányt támogatta. A képviselők egy része megalakította a román képviselők nemzeti klubját, ebbe azonban csak tízen léptek be, majd később még öt képviselő csatlakozott hozzá. A többiek még később sem léptek be, hanem nagyrészt a kormányhoz csatlakoztak. Közben Erdélyben folytatódott az aktivisták és passzivisták harca. Az aktivisták – Saguna érsek és hívei - szerint "bár a román nép majd mindent elvesztett, nem elégedhetik meg a

17

passzivitással, tiltakozásainak kétes eredményei vannak, éppen ezért minden területen aktivitásba kell mennie, hogy elnyerje nemzeti jogait.”21 A passzivisták 1863-64-re hivatkoztak és változatlanul azt mondták, hogy nem szabad bemenni a pesti országgyűlésbe, nem lehet 1848-at, az uniót és a választási törvényt elfogadni. Éles vádakat hoztak fel Saguna ellen: eladta magát, a magyar kormány szolgálatába lépett, már nem szolgálja a román ügyet. A passzivisták az országgyűlés bojkottálására készültek fel, de egyidejűleg fokozták az agitációt, tiltakozó gyűléseket szerveztek, a sérelmi politika útját követve a széles közvélemény mozgósítására törekedtek. Elsősorban a megyei közgyűléseket használták fel és vitaesteket rendeztek, de sajtópropagandát is folytattak. A Federatiuneaban, Onu din Campie álnéven, Ioan Ratiu írt cikket a passzivitás mellett. Cikkének alapgondolata, hogy a "pesti országgyűlésbe pedig soha nem választunk képviselőket".22 Az Albinában Alex Mocsonyi írt "az erdélyi románok legális passzivitásáról". Szerinte az erdélyi románok állásfoglalásai tiltakozásuk mellett lényegében igazolják a román és szerb képviselők nemzetiségi törvényjavaslatának a helyességét, amelyet az országgyűlés elvetett.23 A bánáti pártalakítástól függetlenül, bár kétségtelenül annak hatására is, érlelődött egy erdélyi román nemzeti párt megalakításának gondolata is. A gondolatokat tettek követték. 1869. március 7-én a Szeben vármegyei Szerdahelyen mintegy 400 delegát részvételével kezdte meg munkáját a román nemzeti konferencia. A konferencián - amelyet a kormányzat engedélyezett - a néhány jelenlévő aktivista politikus, mint Iosif Hossu és Ioan Puscarin - figyelmeztetett a várható veszélyekre: a passzivitás a népükkel szembeni értelmiségi felelősségről való lemondással egyenértékű, a paraszti tömegek más politikai irányzatok befolyása alá kerülnek, elvész az a szabad fórum is, amelyet a parlament jelent.24 Ennek ellenére 396 szavazattal 4 ellenében úgy döntöttek, hogy nem vesznek részt a pesti parlament munkájában. Saguna, mint az aktivisták szellemi vezére, saját táborát nem kívánta harcba vinni a másik oldal ellen, sőt, abban bízott, hogy a román egyházakat a kormányzat kedvezőbben bírálja el, ha van egy erős, hozzájuk képest szélsőséges

irányzat

is.

Éppen

ezért

minősítette

indifferentizmusnak" politikai ellenfelei magatartását.25 18

egy

alkalommal

"mohamedán

A konferencia másik fontos határozata az erdélyi Román Nemzeti Párt megalakítása volt. Egy 25 tagú választott bizottság, a nemzeti központi bizottság kapta feladatul a párt megszervezését. A bizottság székhelye Nagyszeben, elnöke Ilie Macelaru lett. A bizottságban egyébként az értelmiség alkotta a románság vezető rétegét. A vezetőségben volt 7 pap, 6 ügyvéd /pl. Ioan Ratiu/, 4 volt osztrák tisztviselő, egy-egy orvos, újságíró, /G. Baritiu/, tanár, bankár, jegyző, 2 kereskedő és 1 földbirtokos /Sever Axente/. A párt azonban meg sem kezdhette működését. Március 22-én Péchy Manó kormánybiztos közölte velük, hogy a belügyminiszter az "állandó bizottság" működését letiltotta, április 14én pedig magát a pártot is, mint amely egy sor alaptörvény érvényesítésének megakadályozására szervezkedik. A hatalom amúgy sem ismerte el a nemzeti kizárólagosság alapján szerveződő pártok legalitását. A románok számára ekkor kezdődött a dualista korszak nagyobb szakaszára jellemző állapot, hogy pártjuk a törvényesség határán állt, működését időnként betiltották. Ugyanakkor a kormányok a tilalmat sosem kezelték szigorúan, a nemzeti pártot hol hallgatólag, hol nyíltan maguk is politikai erőnek számították. A betiltás mindenesetre erősítette a passzivistákat. A választásokon számottevő lett a román szavazók távolmaradása. Két aktivista és két passzivista jelölt kapott mandátumot, az utóbbiak természetesen távol maradtak az országgyűléstől. Az erdélyi románság körében 1870-ben tovább szélesedett a passzivisták offenzívája. 1870. januárjában I. Macelaru és I. Ratiu vezetésével passzivista értekezletet tartottak Tordán több megye román értelmiségének küldötteivel. Az értekezlet célja a parlamenten kívüli tevékenység módozatainak meghatározása volt. A kormány tiltó rendelkezését megkerülve egy 6 tagú "deputációt" választottak, amelynek tagja lett többek között I. Macelaru, I. Ratiu és Gavril Manu. A képviseletnek kapcsolatot kellett teremtenie az erdélyi és a magyarországi értelmiséggel és vele együtt kialakítania a nemzeti jogok programját, valamint feladata volt a megyei ellenállás megszervezése.26 A magyarországi román képviselők e közben igen tevékenyek voltak a parlamentben. Folyamatosan támadták a nemzetiségi törvényt és sorozatosan hangot adtak a nemzeti 19

sérelmeknek. Szorosabbra fűzték kapcsolataikat a szerb képviselőkkel és tárgyalásokat folytattak az Irányi Dániel vezette szélsőballal egy új nemzetiségi törvény beterjesztéséről. Az együttműködésből mégsem lett semmi, mert az új tervezetet Irányiék pártja nem ratifikálta. A passzivisták és aktivisták harca 1872 tavaszán, az új országgyűlési választások előtt újult ki ismét. Az aktivisták Saguna vezetésével májusban Nagyszebenben tartottak nemzeti értekezletet. Az értekezlet 56 pontba foglalta a román nemzet problémáit, sérelmeit és követeléseit, és a választásokon való részvételt határozta el. Az emlékiratban ismételten a kormányhoz fordultak az erdélyi román nemzet kérdésében. Leszögezték, hogy a román kérdés nem veszélyezteti az állami integritást, ahogy azt gyakran vádként hangoztatták, de nem is mellőzhető, mert a román nemzet a magyar mellett a legszámosabb az államban.27 A magyarországi román képviselők klubja Aradra hívta össze a román szervezetek és egyletek küldötteit. A gyűlés tárgya a választásokra való felkészülés és a nemzeti program meghatározása. A szintén májusban megtartott értekezlet kimondta, hogy "a Román Nemzeti Párt továbbra is fennmarad", s mind a választásokon, mind az országgyűlésen, mint "önálló nemzeti politikai párt" lép fel; hivatásának tartja, hogy minden legális eszközzel küzdjön, hogy a párt mellett "elkötelezett és határozott" jelölteket válasszanak meg. A konferencia 9 pontos programot fogadott el, amely az 1869-es program megismétlése.28 Az erdélyi passzivisták 1872. június végére hívtak össze értekezletet. Soraikban azonban zavar támadt, mert több résztvevő a nagyszebeni gyűlésen is ott volt. Hosszú vita után az értekezlet

kimondta,

"a

totális

tartózkodást

a

pesti

országgyűlésbe

való

képviselőválasztásokon, a szerdahelyi konklúziók szellemében".29 Még az értekezlet előtt Lónyay Menyhért miniszterelnök erdélyi látogatása során felkérte a passzivista vezetőket követeléseik előterjesztésére, ezzel a két tábor ellentétét tovább élezte. Néhány román vezető - köztük Ioan Vancea görög katolikus érsek, G. Baritiu, I. Macelaru és I. Ratiu - Balázsfalván, július 2-án fogalmazta meg 12 pontos emlékiratban követeléseit. A memorandum az unió és a dualizmus rendszerének elfogadását Erdély nemzeti alapon történő új közigazgatási felosztásától, a románok hivatalos nyelvként való törvényesítésétől, demokratikusabb választójogtól, a teljes vallásszabadságtól, iskolai autonómiától és egy sor

20

román tisztviselő kinevezésétől tette függővé.30 A követelések túlmentek azon az alapon, amelyről az amúgy is bukásra álló Lónyay-kabinet tárgyalásokat kezdhetett volna. Az 1872. évi választásokon Erdélyben általában a román tartózkodás volt a jellemző. Két román képviselőt választottak meg: Hátszegen I. Macelarut, aki azonban nem ment el az országgyűlésre és Ioachim Muresianut, aki viszont elfoglalta helyét a képviselőházban a kormánypárt oldalán. A magyarországi részeken 22 román képviselőt választottak meg. Itt feltűnt két képviselő, akiknek később nagy szerep jutott -Partenie Cosma, valamint a majdani pártelnök, Gheorghe Pop de Basesti, még, mint függetlenségi párti, egy ideig annak alelnöke -, azonban a románok igen érzékeny veszteségeket szenvedtek. A két vezéregyéniséget, Alex. Mocsonyit és Vincentiu Babest megbuktatták, velük együtt további három Mocsonyit. A hanyatlástól és széthúzástól elkeseredett Saguna, az aktivisták újabb gyengülését látva, teljesen visszavonult a politikai élettől. A következő évben meghalt, utolsó szavaival is állítólag azt kérve környezetétől, hogy ne veszekedjenek. Utódai már nem rendelkeztek az övéhez hasonló politikai tapasztalattal és érzékkel, még kevésbé az ő tekintélyével. Halálával a román nemzeti mozgalom lényegében kiszabadult a főpapság gyámsága alól és az aktivisták napja is leáldozott. Saguna szinte gondviselésszerű feladatot teljesített népe életében. Egész sor alapítvány, iskolai és tudományos könyv, politikai és művelődést terjesztő lap, színházalap, iskola- és templomépület köszönheti neki létét. Részt vett 1871-ben az Albina bank megalapításában, és az ő nevéhez fűződik az ASTRA /a román irodalom és a román nép művelődésének erdélyi egyesülete/ és a Statutul Organic /Szervezeti Szabályzat/ néven ismeretes egyházalkotmány. A hetvenes évek közepén és második felében a fáradtság és csüggedés jellemzi a román politikát. A parlamenti választások előtti gyűléseken megerősödik Erdélyben a passzivitás, ami

gyakorlatilag

a

tényleges

passzivitást

jelentette.

A

magyarországi

románok

együttműködése tovább mélyül a szerbekkel, ami az egyes választásokon is megnyilvánul, kölcsönösen egymás jelöltjeire szavaznak. 1875-ben Erdélyben az aktivisták mindössze egy képviselőt küldtek a parlamentbe. A Tisza Kálmán vezette Szabadelvű Párt nyomása alatt a 21

magyarországi románok közül is csak 14, 1878-ban 12 fő jutott mandátumhoz. De már nincsenek közöttük a Mocsonyiak, sem V. Babes. A régi harcos politikusok közül csak Alexandru Roman és egy-két képviselő maradt meg, mert a többiek elkedvetlenedve visszavonultak a parlamenti küzdőtérről. A román képviselőket csak a Trefort Ágoston által beterjesztett 1879. évi iskolatörvény rázza fel. A románok élesen bírálják a törvényt és kijelentik, hogy a románság meg fogja védeni nyelvét, vallását, szokásait. A kormány ezzel a törvénnyel elindította a már meglévő nemzetiségi jogok korlátozását. A politikai fejlődésre jellemző, hogy ekkor már a Függetlenségi Párt nagy része is elfogadta az iskolatörvényt és csak Mocsáry Lajos és néhány társa tiltakozott ellene. Az iskolatörvény új fordulópontot jelentett a román nemzetiség politikai történetében. Az aléltság időszakát a harc, a passzív magatartást ismét a cselekvő passzivitás váltotta fel. Gheorge Pop de Basesti 1879 februárjában kilépett a Függetlenségi Pártból, mert szerinte a függetlenségiek nacionalista alapra helyezkedtek, ő azonban hü maradt politikai eszméihez. A románság vezető rétegeiben véglegesen megérlelődött egy egységes, az egész országra kiterjedő nemzeti párt megteremtésének az igénye. A tárgyalások a magyarországi és az erdélyi román vezetők között 1880-ban kezdődnek, az erdélyiek egyben felújítják a cselekvő passzivitás politikáját. A tanácskozások csúcspontja az 1880. októberében Nagyszebenben megtartott értekezlet 29 erdélyi és magyarországi román vezető részvételével. Itt megállapodnak, hogy a következő választásokon az erdélyi és magyarországi románok egységesen lépnek fel, meghatározzák a román nép politikai helyzetét, közös akcióprogramot dolgoznak ki és megkezdik a választói klubok megalakítását. A program kidolgozására héttagú bizottságot választottak. A bizottság tagjai: Vincentiu Babes, G. Baritiu, P. Cosma, Nicolae Popea, Gh. Pop de Basesti, I. Ratiu és V. Roman.31 A passzivisták központi orgánuma, Baritiu lapja: az Observatoru. A lap erőteljes propagandát folytatott a passzivitás mellett, valamint a párt, a pártprogram és a párttaktika kérdésének megvitatása érdekében. 22

Az erdélyi román választók képviselőinek konferenciája 1881. május 12-én nyílt meg Nagyszebenben 103 erdélyi és 48 magyarországi delegátus részvételével. A delegátusok többsége ügyvéd, pap, tanár. Bár az ügyvédek nagy része egyben földbirtokos is volt. G. Baritiu például földbirtokos, gyáros és lapszerkesztő, V. Roman bankigazgató, I. Ratiu ügyvéd és birtokos. Tehát már ekkor irányította a mozgalmat a kialakuló középosztály. A konferencián Erdélyre a passzivitást, a magyarországi részekre az aktivitás folytatását fogadták el. Megalakították az egységes Román Nemzeti Pártot és megválasztották 11 tagú központi vezetőségét. A párt elnöke N. Popea, alelnöke P. Cosma lett. A párt programja, Erdély autonómiáján kívül, tartalmazta még a román nyelv hivatalos használatának, a román lakta vidékeken román tisztviselők beiktatásának, a nemzetiségi törvény felülvizsgálatának, az egyházak és iskolák önkormányzatának, az általános választójognak és gazdasági-pénzügyi intézkedéseknek a követelését.32 Újat tehát az egységes párt programja sem hozott, mert elsősorban az Erdély autonómiájában kicsúcsosodó régi követeléseket rendszerezte, de nem tért ki társadalmi kérdésekre, így a parasztság problémáira, mert a román vezetőrétegnek sem volt erős a szociális érzéke, pedig közülük néhányan régóta harcoltak a parasztok érdekeinek védelmében. A konferencián elhatározták egy olyan memorandum elkészítését, amelyben a hazai és az európai közvélemény előtt feltárják a magyar korona alatt élő románok összes sérelmét. Az1882-ben négy nyelven publikált emlékirat főleg történeti jogi érveléssel támasztotta alá kívánságaikat. Kifejtette, hogy a románok azért ellenzik az uniót, mert az valójában fúzió volt, Erdély teljes egybeolvasztása Magyarországgal. Késznek nyilatkozott azonban elfogadni egy olyan uniót, amelyben Erdély, Horvátországhoz hasonlóan, bizonyos fokú belügyi autonómiával rendelkezne. Ez az öntudatos, de befelé forduló, kevés taktikai lehetőséget nyújtó program maradt a román nemzeti mozgalom alapokmánya egészen 1905-ig.33 Az 1881. évet demarkációs vonalnak tekinthetjük a magyar államban élő románok politikájában, új korszak kezdetének a nemzeti követelésekért folytatott harcukban. Az agitációnak új formája jelent meg, s az már nemcsak a sérelmi politika eszközeit kívánta használni, hanem a politikai harc minden formáját. Az új periódus egyben a nacionalizmus 23

erősödésének időszaka, és ha mostanáig minden programban megjelent a testvéri együttélés gondolata is, ezután két kifejlődő nacionalizmus, a magyar és a román nézett farkasszemet egymással és harcolt egymás ellen. Bár nincs közvetlen összefüggés a Román Nemzeti Párt megalakulása és Románia szabad és független királyságnak való elismerése között, a két esemény dátuma egybeesik, így 1881. májusában új korszak kezdődött Románia és a magyar államban élő románság közötti kapcsolatokban is.

24

IV. Az erdélyi románok ügye a Román Királyságban A polgári Románia társadalma természetes érdeklődéssel és testvéri érzülettel viseltetett a magyar állam román lakosai iránt. Az 1848-as forradalmak után a modern román állam megteremtői közül sokan a magyar emigrációval együttműködve egy független, európai középhatalom méretű liberális magyar államtól remélték az erdélyi románság számára a polgári-nemzeti szabadságjogok biztosítását. Az új államiság megteremtésével, a függetlenség megszerzésének gondjaival teli hatvanas-hetvenes évtized Romániájában az erdélyi románok támogatásának ügye - noha gesztusok néha a kormányok részéről is történtek, mint 1868-ban és 1873-ban, amikor Erdély autonómiájának visszaállítását hozták szóba Andrássy Gyulánál – elsősorban az értelmiséget, a főiskolai ifjúságot foglalkoztatta. Az új román irodalmi és közművelődési irányzatot hordozó, részben Bécsben tanuló egyetemi ifjúság a költő, Eminescu és az erdélyi író, Ioan Slavici vezetésével tartott 1871-ben nagy zarándoklatot Putnába, Nagy István moldvai vajda sírjához, szimbólumként a mindenütt lakó románok összetartozásának és kulturális egységének. Románia állami tekintélye nagyot emelkedett az 1877-78. évi orosz-török háborúban, amikor az elakadt orosz offenzívát román segítséggel sikerült győzelemre változtatni. Függetlenségi háborújának hatása átsugárzott a Kárpátok innenső oldalára. A magyar állam románjai körében lelkes mozgalmak indultak: pénzt, ruhaneműt, egészségügyi cikkeket gyűjtöttek elsősorban a sebesült katonák szenvedéseinek enyhítésére. A Tisza-kormány aggodalommal figyelte a románok felbuzdulását, ismervén az erősödő gondolatokat, hogy már csak idő kérdése Erdély Romániához csatolása. A gyűjtéseket korlátozta, bár nem kívánta teljesen megakadályozni. A román függetlenség kivívása után a Kárpátokon túl magasra csaptak a romantikus nacionalizmus hullámai. Elszaporodtak az ún. dákó-román naptárak, térképek, melyek egyetlen egységnek mutatják a románságot a Fekete-tengertől a Tiszáig. A lapokban sűrűsödtek az Erdéllyel foglakozó cikkek, melyek egy részét a Kárpátokon innenről írták. Az ellenségesebbeket kitiltották Magyarországról, ami azonban nem volt eredményes, mert a

25

lapokat titokban vagy megváltoztatott név alatt, továbbra is behozták. Bukarestben néhány olyan függetlennek tekintett szervezet is alakult, amely felkarolta az erdélyi románság ügyét. Még 1867-ben alapítja August Treboniu Laurian a Transilvania egyesületet. 1882-ben az erdélyi román fiatal értelmiség segélyezésének címén /Slavici közreműködésével/ létrejön a Carpatii egyesület, a kulturális célok mellett kezdettől politikai egységtörekvéseket szolgáló szervezkedések fészkeként. Vezetőit többször foglalkoztatta egy román felkelés terve, amelyet hozzá akartak kapcsolni egy feltételezett orosz-osztrák-magyar konfliktushoz. A nyolcvanas évek néhány emberre szorítkozó lelkes tervezgetéséhez azonban nemcsak a társadalmi alap hiányzott, hanem a nagypolitikai feltételek sem kedveztek. A Román Királyság Oroszország ellensúlyozásához Németországban és a Monarchiában keresett támaszt. Az utóbbi azért is szorgalmazta a kapcsolatok szorosra fűzését, hogy ennek révén egy számára kedvező kül- és belpolitikai stabilitást teremtsen Romániában. 1883-ban a liberális román kormány, a Monarchiával kötött titkos szerződés formájában, csatlakozott a Hármas Szövetséghez. Ezután Románia a Monarchia-ellenes agitációktól mindenkor elhatárolta magát, kialakítván azt a kettős gyakorlatot, hogy anyagi támogatást nyújtott Magyarország románjainak kulturális-nemzeti törekvéseihez, ugyanakkor mérséklő súlyát is latba vetve, a legalitás megtartása irányában befolyásolta ezeket. 1883-tól a Carpatii egyesületet a bukaresti kormány ellenőrzése alá veti, 1885-ben pedig irredenta összeesküvést fojtanak el, a röplapokat elkobozzák, hat szervezőt kiutasítanak az országból. A Monarchia külképviselete éberen figyelte a román mozgalmakat és rendszeresen interveniált Bukarestben minden Erdéllyel kapcsolatos politikai tevékenység felszámolása érdekében. A nyolcvanas évtized közepére kialakult egy egyensúlyi állapot: Bécs diplomáciai úton részben elfojtja, részben - közvetlen veszélytelenségét felismerve - beletörődik egy szerény méretű román egységmozgalom meglétébe. A román kormány előzékenységének azonban nemcsak határai, hanem ára is volt. Az erdélyi románok helyzete és sorsának alakulása Romániában belpolitikai s ezzel pártpolitikai kérdéssé lett, így a vékony szálon függő hármas szövetségi csatlakozás fenntartása miatt, bukaresti kormánybuktatás felidézése nélkül, Bécs az erdélyi kérdésben nem érvényesíthette teljes nagyhatalmi súlyát. A bukaresti kormányok viszont, éppen a nemzeti kérdésben otthon 26

könnyen meginogtatható pozíciójukra és hűségükre hivatkozva, idővel az erdélyi románok számára kedvezőbb nemzetiségi politika kialakítására igyekeztek rávenni a magyar uralkodó köröket. Nyomatékul hármas szövetségi csatlakozásuk periodikus megújításának alkalmait használták fel, amikor a felmondás lehetőségével ijesztgetve próbáltak eredményeket elérni a magyar nemzetiségi politikában, amihez Bécsben csekély, Berlinben néha komolyabb pártfogásra találtak. A nemzeti mozgalmak törvényszerű fejlődését a hatalmi politika eszközeivel megakadályozni nem, legfeljebb csak korlátok közé szorítani lehetett. Ha a hármas szövetségi csatlakozás Bukarestet a nemzeti mozgalom kezelésében látszólag a Monarchia készséges eszközévé tette, a valóságban megnyitotta számára az utat ahhoz, hogy az erdélyi románok nemzeti fejlődésének kérdésébe hivatalosan is beleszóljon. Amikor úgy tűnt, hogy kialakult az elfojtást, csillapítást szolgáló mechanizmus, amellyel a Monarchia kiüti Románia kezéből az erdélyi kérdést, valójában akkor kezdett növekedni szerepe az erdélyi románok politikájában, és ezzel sorának alakulásában. Az ellenzéki lapok ugyanis mindig a felszínen tartották az erdélyi románság helyzetét, és az ellenzéki politikai vezetők nyíltan támogatták a magyarországi román nemzeti mozgalmat. Különösen kiéleződött a helyzet 1888 után, amikor az eddig kormányzó liberális párt szorult ellenzékbe, és az erdélyi kérdés felvetésével igyekezett a konzervatív kormányt megbuktatni. A liberális képviselők szemére vetették a kormánynak, hogy semmit nem tesz az erdélyi románok súlyos helyzetének javítása érdekében, és nem igyekszik a magyar kormányt nemzetiségi politikája megváltoztatására bírni, holott erre szövetségesei, Bécs és Berlin támogatásával módja lenne.

27

V. A "Memorandum" – mozgalom 1884. április 26-án Nagyszebenben megjelent egy modern román napilap, a Tribuna első száma, amelyet Romániában tanult erdélyi fiatalok készítettek és Ioan Slavici szerkesztett. Ez a Román Nemzeti Párton kívüli értelmiség a korábbinál jóval élesebb hangon támadta a kormányzatot. "Mi elégedetlenek vagyunk - írja alap egyik cikke - s nem fontos, hogy a magyarok elismerik-e elégedetlenségünk indokolt voltát. Elégedetlenek vagyunk, egyedül ez fontos dolog, mellyel a trónnak és a magyaroknak is számolniuk kell.”34 Támadást indítottak az egy hónappal korábban Miron Romanul nagyszebeni érsek és Gheorghe Serb kúriai bíró által megteremtett, hangsúlyozottan mérsékelt román nemzeti párt ellen is. A párt megpróbálta a passzívizmust megtörni, lemondott az erdélyi függetlenség és az általános választójog követeléséről, mindössze a felekezeti egyenjogúsítást és a románokra kedvezőbb magyarországi választótörvénynek Erdélyre való kiterjesztését kötötte ki, cserében a lojális magatartásért. De másfél év alatt a párt szétszóródott, gyengén szervezett hetilapjuk, a Viitorul megszűnt, ahogy a Tribuna írta: "a mérséklet betegségében kiszenvedett”.35 A fiatalok harmadik feladata a passzivista taktika átértelmezése volt. Nem érték be a nemzeti mozgalom vezetőinek szinte csak ünnepélyes deklarációkra és kultúrmunkára szorítkozó "óliberális" módszereivel, hanem a szélesebb néprétegek mindennapos gondjait is bevonták a nemzeti-sérelmi politikába. Arra törekedtek, hogy az egész hazai románságot az állandó készültség állapota felé hajtsák. Ezt maguk forradalmasításnak tekintették: "Forradalminak nevezzük azt a helyzetet, amikor az állam egyik konstruktív tényezője a törvények ellen lép fel, s nem akarja magát azoknak alávetni" – vallották.36 A Tribuna honosította meg az erdélyi románok körében a modern polgári publicisztika gyakorlatát, a minden ellentétes felfogással szembeni kíméletlenséget, a bukaresti vagy budapesti nagy lapokéhoz hasonló energikus stílust. A reformkor tradícióit őrző publicisztikát felváltotta a nemzeti öntudatot harcos nacionalista kizárólagossággá átértékelő napi cikkek sorozata, mellyel az értelmiség mellett a tanuló ifjúságot igyekeztek érzelmileg megalapozott, szilárd ideológiával ellátni. A jogtörténeti érvrendszer mellé odakerült az erőviszonyok egyszerű, a polgár számára értelmesebbnek tűnő számbavétele. 28

„Nem vizsgáljuk most, vajon megalapozott-e, vagy sem a románok elégedetlensége: elegendő, hogy ez letagadhatatlanul létezik, mint valami elementáris kalamitás" - írta beköszöntőjében a lap.37 Nem tagadván "egy mind nekünk, mind más nemzetiségű polgártársaink számára elviselhető modus vivendi" megteremtésének szükségét,38 nem egészen félév múlva már azt írta: "Ha a magyar államban a román etnikum megerősítése nem lehetséges… akkor nem marad részünkre más szabadulás, mint egy ilyen magyar állam felszámolása..."39 Egy év múlva az állammal szembeni hagyományos hűség és hűtlenség mezsgyéjén kanyarogva leszögezte: "Ha a magyaroknak megengedhető volt a mi akaratunk és a Pragmatica Sanctio ellenére Erdélyt Magyarországgal egyesíteni, nehéz a románokat meggyőzni, hogy nekik nem szabad Erdélynek, ugyancsak a Pragmatica Sanctio és a magyarok akarata ellenére valamely más országgal való egyesítésére törekedniök".40 A magyarsággal kapcsolatos álláspont néhány év múlva a következő: "A román egy dolgot tud: mióta a magyar ismét uralomra került, kicsúfolta őt, érdekeit semmibe vette s állandóan arra törekedett, hogy megfossza vallástól, népétől, nyelvétől. Ezért a román ma már nem hiszi, hogy a magyar uralomnál elviselhetetlenebb legyen a világon".41 Az új irányzat a román nemzet egységtudatát megpróbálta új alapokra helyezni. Lapjuk nyelvében a regáti irodalmi nyelvet kezdték használni, és büszkén hirdették a Kárpátok két oldalán élő románság egységtörekvéseit. Felerősítették a magyarországi román politika bukaresti kapcsolatait: "A románok számára a nap Bukarestben kel fel" - adja ki a jelszót a Tribuna.42 A magyar politikai élet hivatalos fórumain való aktív részvétel helyett a magyar nemzetiségi politika túlkapásainak leleplezésére, az uralkodóval való jó viszony fenntartására, a románság gazdasági és kulturális színvonalának emelésére törekedtek. Távolabbi célként felmerült bennük a Kárpátok két oldalán élő románok politikai egyesülése is. A Román Nemzeti Párt központi bizottságába 1887-ben a tribunista fiatalok is bekerültek: az elnöki tisztet betöltő I. Ratiu mellett Eugen Brote lett az alelnök, Slavici pedig a főtitkár. Slavici-ot a következő évben cikkei miatt sajtóperben egy évi államfogházra ítélték. Ennek letöltése után Romániába emigrált, az erdélyi román mozgalomra azonban továbbra is fontos befolyást gyakorolt.

29

1887-ben egyébként a magyarországi románok is passzivitásba vonultak. A karánsebesi kerület ugyan két ízben is román nemzeti jelöltet választott meg képviselőjéül, de azok egyike sem foglalta el helyét a parlamentben. A karánsebesi választók végül is 1888-ban Mocsáry Lajosnak ajánlották fel a mandátumot, aki azt - a magyar nacionalista közvélemény és sajtó felháborodására - el is fogadta. A tribunisták befolyására a Román Nemzeti Párt központi bizottsága 1887-ben elhatározta, hogy a románok sérelmeit és kívánságait memorandumban terjeszti az uralkodó elé, tőle kérve védelmet a magyar kormányzat elnyomó politikájával szemben. A bizottság mérsékelt tagjainak /Alex. Mocsonyi, V. Babes/ javaslatára azonban a Memorandum benyújtását későbbi időpontra halasztották. Végül is az 1890. szeptemberi pártértekezlet adott utasítást az emlékirat elkészítésére, amit I. Ratiu és egy kis csoport vállalt. A memorandum szorgalmazói a '90-es évek elejétől már Bukarestből is kaptak támogatást. 1891 elején a bukaresti egyetemi ifjúság megalakította a "Szövetség az összes román kulturális egységéért" szervezetet, a Liga Culturalát, amelynek alapítói között volt I. Slavici is. A Liga feladata a román nemzeti egység és szolidaritás gondolatának ápolása és propagálása volt. A szervezet idővel Párizsban, Berlinben és Antwerpenben is létesített szekciókat, melyek nemzetközi propagandatevékenységet folytattak. Élénkítően hatott, hogy az ellenzékben lévő liberális párt a nemzeti kérdésben találta meg a kormánybuktatás csodaszerét, és így az erdélyi románok mozgalmát pártpolitikai fegyverként is felhasználta. Támogatta, sőt gyorsan vezetése alá vonta a Ligát, amely már 1891-ben kiadta a román egyetemisták emlékiratát, amivel külföldi társaikhoz, a "holnap Európájához" kívántak fordulni, feltárván előttük a magyarországi románok helyzetét. A 15 ezer példányban román, francia, német és olasz nyelven terjesztett röpirat a románság történetét és az európai fejlődésben elfoglalt helyét taglaló bevezető után az 1867 utáni nemzeti sérelmeket sorolta fel, előre jelezve a készülő óvodatörvényt is, amely kötelező erejével és a magyar nyelvbe való bevezetés elrendelésével "merénylet a nemzetiségek és a mai idők szelleme ellen".43 Hivatalos ösztönzésre a magyar egyetemisták Moldován Gergely kolozsvári kormánypárti román professzor segítségével készítettek egy sor fontos mozzanatot tartalmazó, de 30

természeténél fogva elfogult választ, erre azután a magyarországi román tanulóifjúság részéről Aurel C. Popovici orvostanhallgató 1892-ben Nagyszebenben adott ki viszontválaszt, amelyre a nyugati publicisztika és néhány közéleti személyiség is felfigyelt. Ebben, a Replicanak nevezett röpiratban Popovici összegezte a román nemzeti sérelmeket, de hangsúlyozta, hogy ezek ellenére sem kívánnak elszakadni, mert a Monarchia fennállása a románoknak is érdekük. Szükségesnek tartják azonban a birodalom demokratikus föderatív átalakítását. A Replica miatt Popovicit izgatás vádjával bíróság elé állították 1893 őszén. Popovici hiába hivatkozott arra, hogy Ő nem izgatott a Monarchia ellen, csupán reformprogramot terjesztett elő, a kolozsvári bíróság négy év államfogházra ítélte, Ő azonban a büntetés elől Romániába menekült.44 1892 legelején tartotta Nagyszebenben konferenciáját a Román Nemzeti Párt. Itt I. Ratiu a röpiratháború hatását értékelve kijelentette: "Panaszainkat, melyek így egész Európában elterjedtek, meghallgatja, igaznak és jogosnak ismeri el minden nemzet, és nem mi vagyunk a bűnösök abban, hogy az európai közvélemény eljutott annak felismeréséhez, hogy valami korhadt ebben az államban."45 Ezen a konferencián határozták el a Memorandum haladéktalan benyújtását. A román politikusok most ismét két táborra oszlottak. Az antimemorandisták főként a hajdani bánsági aktivisták, Mocsonyi tekintélyes táborából kerültek ki. Ők, a kudarcot elkerülendő, csak egy politikailag alaposan előkészített, a kormány és a korona által bekért emlékirat benyújtására voltak hajlandók, ezért a "kellő időpont" kivárása címén ellenezték, majd szabotálták az egész akciót. Hozzájuk csapódott a

merev passzivisták közül – főleg a Gazeta Transilvaniei

köréből - néhány olyan tekintélyes erdélyi, aki még az 1863-64. évi szebeni országgyűlés gondolatvilágában élt. A nagyobb erőt ekkor már a memorandisták alkották, élükön Eugen Brotével, a bukaresti liberálisok egyik "tribunista" bizalmasával. Hozzájuk húzott Gheorghe Pop de Basesti, az emlékiratot mindig pártoló I. Ratiu, de a bánságiakkal sokszor összekülönböző aradiak is, akiknek fő szószólója a tüzes nacionalista agitátor, Vasile Mangra görögkeleti teológiatanár volt. A szűkebb vezetőség mégis úgy döntött, hogy vár az emlékirattal. A tribunisták azonban a saját választási geometriájuk alapján összeállt 31

közgyűléssel - próbaszavazás ürügyén - érvényesítették az "azonnali benyújtás" híveinek álláspontját. Az új pártvezetés élére Ratiu került és beválasztottak Brotén kívül egy sor tribunistát, köztük A. C. Popovici-ot is. Egy emlékirat-akcióhoz valóban kedveztek a körülmények. Magyarországon kormányválság és választási láz volt. Németország fontos szerepet szánt Romániának a Balkánon, ezért a titkos szerződés megújításának 1891-92-ben folytatott tárgyalásainak eredményessége érdekében megpróbált pressziót gyakorolni Budapestre, egyenesen áldozatokat kérve a nemzetiségi politikában. Ekkor erősödött meg Romániában "a feltételes szövetség" gondolata, ami szerint Románia a szövetség feltételéül szabja a Monarchiában élő románokkal szembeni jobb bánásmódot. 1892. januárjában pedig Károly román király Budapesten tárgyalt gróf Szapáry Gyula miniszterelnökkel, kérve őt az erdélyi választójog kibővítésére és a nyelvi magyarosító

kísérletek,

a

kulturális

intézményeket

érintő

közigazgatási

sérelmek

megszüntetésére. Az elsőt Szapáry nem volt hajlandó megadni, az utóbbiakat a Szabadelvű Párt kemény magjától és az ellenzéktől való félelmében nem merte vállalni. A miniszterelnök "non possumus"-át Ferenc József is megerősítette. Károly végül is egyetértett a memorandisták akciójával, amit a szövegtervezet készítőinek meg is mondott.46 Az egyezkedni kész aktivista, a fennállót mereven tagadó passzivista és a szélesebb társadalmi érdeklődésű tribunista csoportosulások kompromisszumait is magába foglaló, terjedelmes panaszirat elsősorban a törvényhozás, a közigazgatás, a gazdaság- és kultúrpolitika intézkedéseinek tükrében elemzi a román kisebbség helyzetét. Végigvonul rajta a polgári ellenzéki taktika kettőssége: kétségbe vonja a kiegyezés, az unió, a nemzetiségi törvény - tehát az egész rendszer - létjogosultságát, hogy azután másutt az egyes törvények végrehajtását kérje számon. Erdély különállásának megszüntetése "nem egyéb, mint nyílt semmibe vétele a román népnek".47 Elítéli az1868. évi XLIV. törvénycikket, mert "a címén kívül az egész törvény semmit sem tartalmaz az egyenjogúság nagyszerű eszméjéből",48 a politikai nemzet fogalmának bevezetésével pedig nyílt merényletet követ el a nem magyarok nemzeti léte ellen. Panaszt emel a magasabb erdélyi választói cenzus és a választási visszaélések ellen, mert az megakadályozza őket, hogy súlyuknak megfelelő képviselethez jussanak. A korábbinál nagyobb súlyt kap az agrárpolitika kritikája: a jobbágyfelszabadítás egyes elhúzódó ügyeiben 32

a parasztokkal szemben a kincstár és a földesurak érdekeit szolgálja és tényleges célja a románságot vagyonából is kiforgatni. A jogszerzés időszakának tekintett 1848-1866 közötti periódussal szemben az 1867-es rendszer törekvése, hogy "mindent elvegyen tőlünk, amit az egységes monarchiától kaptunk".49 Amióta "a magyar elem kezébe került az államhatalom, az csak saját nemzeti hegemóniájának biztosítására törekszik".50 Részletesen felpanaszolja az iskolai magyarosítást, a román egyetemi és gimnáziumi oktatás hiányát, az egyházi autonómia csorbítását. A rendszer alig alkalmaz román tisztviselőket, az értelmiséget üldözi, így "arra a meggyőződésre kell jutniok, hogy idegeneknek tekintik őket saját hazájukban”.51 „Nincs gyülekezési és egyesülési szabadság, magyarosító egyletek sértik nemzeti önérzetünket, naponta kihívnak és szemérmetlenül gyaláznak bennünket.”52 Az emlékirat - hangvételét is meghatározó - alaptétele az, hogy "25 év alkotmányos lét után a lelkek ellenségesebben állnak szemben egymással, mint valaha", és a románok, "többé nem bízhatnak sem a budapesti országgyűlésben, sem a magyar kormányban".53 Fordulatot csak az uralkodó, természetes közvetítésétől várnak, hogy "törvényes formában és az erre hivatott tényezők közreműködésével megváltoztassák hazánk kormányzati rendszerét.54 1892 májusában, a dualizmus negyedszázados ünnepségének előestéjén egy 237 főnyi, parasztokkal kiegészített delegáció utazott Bécsbe, hogy ott - egy ironikus kifejezés szerint bevádolja a magyar királyt az osztrák császárnál. A kabinetiroda főnöke azonban SzőgyényMarich Lászlóhoz, az uralkodó személye körüli miniszterhez utasította őket. Miután a miniszter sem volt hajlandó a vezetők számára a magyar kormány megkerülésével audienciát kieszközölni, Ratiu elnök lepecsételt borítékban a kabinetirodában hagyta a Memorandumot. Onnan felbontatlanul Budapestre küldték, a miniszterelnökség pedig ugyanúgy továbbküldte Ratiu tordai lakcímére. Az akció első, még a hagyományos sérelmi taktika keretében vezetett szakasza ezzel kudarcot vallott. A Bécset megjárt nagy delegáció, a fáklyásmenet, a külföldi lapok érdeklődése nem tudta feledtetni, hogy az erdélyi román vezetők egy tekintélyes része nem támogatta az akciót, és még külföldön is volt olyan visszhang, amelyben a lépést előszobai kéregetésnek minősítették. A Memorandum-akció kudarca által teremtett kényes helyzetből a magyar nacionalista közhangulat és a kormány mentette meg a román vezetőket. Tordán tüntetők rongálták meg 33

Ratiu házát, ami óriási visszhangot váltott ki Romániában. Nagyszebenben még az év közepén több ezer idegen nyelvű példányban kinyomtatták és a Liga Culturala útján terjesztették a Memorandumot. Erre a kormány némi ingadozás után vizsgálatot rendelt el, majd 1893 májusában eljárást indított az aláíró Ratiu elnök, Gheorghe Pop alelnök, a két titkár és az értelmi szerzőséget szintén vállaló többi vezetőségi tag ellen sajtó útján elkövetett izgatás vétsége miatt. A sajtóper előkészületei a külvilág elől részben eltakarták a belső meghasonlást. A Liga Culturala szimpátiagyűléseket rendezett Romániában, fokozta propagandáját NyugatEurópában, és titkára vitt pénzt Nagyszebenbe, hogy a hatóságok által betiltott Tribuna rövid szünet után, 1894 januárjában újra megjelenhessen. Bukarestben az ellenzéki liberális párt vezetői az eseményeket a kormány megbuktatására akarták felhasználni, és azt ajánlották, hogy a per elől az egész komité meneküljön külföldre. A komité többsége azonban a hátsó szándékot felismerve Erdélyben maradt. A széthúzás valóságának elfedését szolgálta, hogy a perbe fogottak védelmére szlovák és szerb ügyvédek mellett antimemorandista ügyvédeket is felkértek, akik közül többen el is vállalták a megbízást. A tárgyalás a román és magyar közvélemény várakozása mellett kezdődött. A Román Nemzeti Párt Kolozsváron külön sajtóirodát állított fel, a vádlottak a vidéki román közönség sorfala között vonultak a tárgyalóterembe. A terem megtelt magyar és román hallgatósággal és külföldi újságírókkal. A tárgyalás azonban vontatottan haladt. Sokáig a jegyzőkönyv nyelve, majd a védők által használandó nyelv körül folyt a vita. Aztán a vádlottak és védők közötti összhang megbomlott, az utóbbiak egy elnöki önkényt ürügyként felhasználva a negyedik napon visszaléptek. A vádlottak alapgondolata az volt, hogy a pert ne hagyják egyszerű sajtóper szintjén megrekedni, hanem nagyszabású politikai polémiává változtassák. Ezt csak részben sikerült megvalósítani. A tárgyalásvezető elnök ugyanis elutasította számos dokumentum - például a Pragmatica Sanctio, a Corpus Juris stb. – anyaghoz csatolását. Nem sikerült magát a Memorandumot sem tartalmi vitára bocsájtani.

34

A tárgyalás lezárásaként Ratiu mondott védőbeszédet. Ebben kijelentette, hogy az egész román nép küldte őket Bécsbe a trón védelmét kérni lábbal tiprott jogaik védelmében, mert a magyar kormányban és országgyűlésben már nem bízhatnak. A Memorandum "hű tükre a román nép évszázados szenvedéseinek és sérelmeinek", a rendszer éppen azt kívánja megbosszulni. Valójában " a magyar nemzet és a román nemzet közötti évszázados perről" van szó, melyben létezik "egy másik, nagyobb bíróság, felvilágosultabb, s bizonyosan elfogulatlanabb, mely mindnyájunk felett ítélni fog: ez a művelt világ bírósága, s az egyszer az eddiginél is jobban és még szigorúbban elítéli majd Önöket. A türelmetlenség szelleme, Európában példátlan fajfanatizmus által bennünket elítélve, csak azt sikerülhet bizonyítani a világ előtt, hogy a magyarok egy zavaró hang a civilizáció koncertjében.”55 A tárgyalás 17. napján, május 25-én a per véget ért. A büntetés rendkívül szigorú volt, mert a bíróság a Memorandum és a vádlottak egész szemléletét ítélte el, eleget téve ezzel nemcsak a magyar nacionalizmusnak, hanem a konfrontációt kereső román nemzeti komité óhajának is. 14 főt sajtó útján elkövetett izgatás címén 2 hónaptól két és fél évig terjedő államfogházra ítéltek, Ratiu 2 évet, az akció főszervezőjének képzelt Vasile Lucaciu lacfalusi pap a maximális büntetést, 5 év államfogházat kapott. Egyébként az államfogház volt akkoriban a legalacsonyabb fokú fegyintézet, a foglyoknak különféle jogaik voltak. A kollektív fellebbezést a Kúria elutasította, és az elítéltek július végén megkezdték Vácott és Szegeden büntetésük letöltését. A kormány 1894 júniusában a Román Nemzeti Pártot betiltotta, majd 1895 januárjában a komitét is feloszlatta. A magyar kormány a per idején igyekezett mérsékletet tanúsítani. A per után a belügyminiszter bejárta Erdélyt, megígérte a jogosnak tartott közigazgatási, választási sérelmek orvoslását. A miniszter nem rejtette véka alá, hogy hibáztatja a helyi közigazgatás túlzó sovinisztáit. Hasonló szellemben nyilatkozott Wekerle Sándor miniszterelnök is, de azért ő sem változtatott a magyar nemzetiségi politika alapelvein, és a hatóságok gyakorlatát sem tudta enyhíteni. Így a Memorandum-per maradandó hatása az volt, hogy feltárta az európai közvélemény előtt a magyarországi nemzetiségi viszonyokat, tekintélyes nemzetközi fórumokon megingatta a magyar liberalizmusról eddig táplált kedvező véleményt, és felkeltette a nemzeti jogaikért küzdő kisebbségek iránti együttérzést.

35

VI. Utószó A Memorandum-per után a román nemzeti mozgalom egy időre lehanyatlott. Nem is a zaklatások, a bebörtönzések - hiszen az elítéltek egy év múlva amnesztiával szabadultak hanem a mozgalom irányvesztése miatt. Az akció a hagyományos Habsburg-barát irányvonal kudarcát jelentette, a többi hasonló lépéstől csak annyiban tért el, hogy megtelt - válaszként a magyar nacionalizmusra - nagy adag nacionalizmussal. De itt is kieszközölte, hogy Ferenc József a románkérdést magyar belügynek tekintette. Bánffy Dezső miniszterelnök a mártírok gyártását elhibázottnak ítélte, inkább a titkosrendőri fellépésre és a helyi szinteken történő elnyomásra helyezte a súlyt. Ennek csődje után ismét a szabadabb kezelés korszaka /Széll Kálmán, Tisza István/ következett. Az alapállás azonban nem változott: a román értelmiség a magyar hegemóniától látta veszélyeztetve nemzeti létét, a magyar politikusok viszont a románok nemzeti önállósodásától Erdély esetleges elszakítása miatt féltek. Az új század első évtizedében mind a románok politikájában, mind a magyar politikában új vonások jelentkeztek. 1905-ben a nagyszebeni konferencián a románok hosszú évek belső harcai után feladták eddigi merev álláspontjukat, formálisan is elfogadták az uniót, és az aktivizmus útjára léptek, részt vettek a parlament munkájában. Gazdasági, társadalmi, kulturális és szervezeti megerősödésük és a Habsburg-birodalom belső feszültségei egyaránt abban az irányban hatottak, hogy a hivatalos körök megpróbálják a románokat politikailag is integrálni a dualista államba. Ferenc Ferdinánd trónörökös titkos kapcsolatot épített ki hozzájuk, Tisza István pedig miniszterelnökként hivatalos tárgyalásokat kezdett a román párt vezetőivel egy megegyezés /"paktum"/ létrehozására. A nézetkülönbségek azonban túlságosan is nagyok voltak ahhoz, hogy gyorsan meg lehessen állapodni. A hosszabb alkufolyamatra kedvezőtlenül hatott a mindkét oldalon uralkodó nacionalizmus, a magyar belpolitikai krízis, a külső támogató Románia ingadozó magatartása. A magyar államban élő románság helyzetének újrarendezésére a történelem sem hagyott időt, hiszen közeledett a sokaktól sejtett "nagy háború" kitörése.

36

I. sz. melléklet A lakosság nemzeti megoszlása Magyarországon/1880-1900/

___________________________________________________________________________ Nemzet

1880 fő

1900 %

fő

%

Magyar

6 404 070

46,6

8 651 520

51,4

Német

1 870 772

13,6

1 999 060

11,9

Szlovák

1 855 451

13,5

2 002 165

11,9

Román

2 403 041

17,5

2 798 559

16,6

Kárpát-ukrán

353 229

2,6

424 774

2,5

Horvát

196 781

1,2

Szerb

639 986

4,6

520 440

3,1

Egyéb

223 054

1,6

244 956

1,4

13 749 603

100

16 838 255

100

Összesen

___________________________________________________________________________ Forrás: Magyarország története 7/1 414. o.

37

II. sz. melléklet A magyarországi románság társadalmi tagozódása/1890/

_______________________________________________________________ Nagy- és középbirtokos és bérlő, 100 holdon felül

0,09%

_______________________________________________________________ Kisbirtokos: 50-100 holddal

0,34%

5- 50 holddal

43,59%

5 holdon alul

17,47%

Egyéb önálló őstermelő

0,16%

_______________________________________________________________ KISBIRTOKOS Összesen

61,56 %

_______________________________________________________________ Önálló iparos és kereskedő

2,81%

Gazdasági és közszolgálati tisztviselő, értelmiségi, katonatiszt

1,19%

Altiszt, hivatalsegéd

0,28%

Mezőgazdasági és erdőmunkás

25,77%

Bányász és ipari munkás

2,42%

Munkás a kereskedelemben és a szállításban

0,42%

Napszámos és házi cseléd

4,10%

_______________________________________________________________ BÉRMUNKÁS ÖSSZESEN

32,72%

_______________________________________________________________ EGYÉB

1,36%

_______________________________________________________________ ÖSSZESEN

100,0%

_______________________________________________________________ Forrás: Raffay Ernő: A vajdaságoktól a birodalomig 38

Jegyzetek 1./ Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon Bp. 1986. 273 o. 2./ Eötvös József: A nemzetiségi kérdés Bp.1903. 40. o. 3./ Magyar Törvénytár 1836-1868. Bp. 1896. 493. o. 4./ Uo. 490. o. 5./ Szekfű Gyula: Három nemzedék Bp. 1989. 206. o. 6./ Raffay Ernő: A vajdaságtól a birodalomig. Szeged. 1989. 51. o. 7./ Uo. 53. o. 8./ Erdély története. Bp. 1987. III. köt. 1612. o. 9./ Moldován Gábor: Magyarok, románok. A nemzetiségi ügy kritikája. Kolozsvár 1894. 69. o. 10./ Gáldi-Makkai: A románok története... Bp. 1972. 322. o. 11./ Erdély története. III. köt. 1647. o. 12./ Jordáky Lajos: A Román Nemzeti Párt megalakulása Bp. 1974. 78.o. 13./ Uo. 82. o. 14./ Uo. 83. o. 15./ Uo. 90. o. 16./ Uo. 61. o. 17./ Telegraful Roman, 1869. 9-10. sz 18./ Uo. 19./ Uo. 20./ Udézi Jordáky L. i. m. 96. o. 21./ Uo. 91. o. 22./ Federatiunea, 1869, 8. sz. 23./ Albina, 1869, 2. sz. 24./ Gáldi-Makkai: i. m. 325. o. 25./ Uo. 325. o. 26./ Jordáky L: i. m. 105. o. 27./ Uo. 108. o. 28./ Idézi Jordáky L. i. m. 110. o. 29./ Uo. 112. o. 30./ Erdély története III. köt. 1650. o. 39

31./ Jordáky L.: i. m. 122. o. 32./ Uo. 128-129. o. 33./ Magyarország története Bp. 1987. 6/2. 1381. o. 34./ Idézi Makkai László: Magyar-román közös múlt. Bp. 1989. 255. o. 35./ Idézi Bíró: Az erdélyi román értelmiség eszmevilága a XIX. században. Bp. 1944. 173. o. 36./ Erdély története III. köt. 1656. o. 37./ Uo. 1656. o. 38./ Idézi Bíró S., i. m. 172. o. 39./ Tribuna, 1884. szeptember 26. Idézi Bíró S., i. m. 171. o. 40./ Tribuna, 1886. január 9. Uo. 172. o. 41./ Idézi Makkai L., i. m. 256. o. 42./ Uo. 255. o. 43./ Kemény G. Gábor Szerk. Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez... /1867-1892/. Bp. 1952. 813. o. 44./ Magyarország története 7/1. Bp. 1988. 100. 45./ Idézi Erdély története III. köt. 1658. o. 46./ Uo. 1659. o. 47./ Közli Kemény G. G., i. m. I. 827. 48./ Uo. 831. 49./ Uo. 844. 50./ Uo. 827. 51./ Uo. 833. 52./ Uo. 841. 53./ Uo. 827. 54./ Uo. 846. 55./ Ratiu május 25-i törvényszéki beszédének magyar szövegét közli Kemény G.G., i. m. II. 253-254. o.

40

Irodalomjegyzék Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon /Kossuth Bp. 1986./ Bíró Sándor: Az erdélyi román értelmiség eszmevilága a XIX. században Bp. 1944. Borsi Kálmán Béla: Nemzetfogalom és nemzetstratégiák /Akadémia Bp. 1993./ Erdély története /Bp. 1987. I-III. köt./ Eötvös József: A nemzetiségi kérdés Bp.1903. Gáldi László-Makkai László: A románok története, különös tekintettel az erdélyi románokra. /Bp. 1972./ Gergely András - Szász Zoltán: A kiegyezés után /Gondolat Bp. 1978./ Gáll Ernő: Kelet-európai írástudók és a nemzeti-nemzetiségi törekvések / Kossuth Bp. 1987./ Herczegh Géza: Magyarország külpolitikája I. köt. /Kossuth Bp. l987./ Jászi Oszkár: A Habsburg-Monarchia felbomlása /Gondolat. Bp. 1982./ Jordáky Lajos: A Román Nemzeti Párt megalakulása /Akadémia Kiadó Bp. 1974./ Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés tanulmányozásához Magyarországon a dualizmus korában. /1867-1917/ I-II.köt. /Bp.. 1956./ Magyarország története 6/2 és 7/1 köt. /Akadémia kiadó Bp. 1988./ Makkai László: Magyar-román közös múlt /Héttorony könyvek, Bp, 1989./ Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika /Kolozsvár, 1944./ Raffay Ernő: A vajdaságoktól a birodalomig. /JATE kiadó, Szeged, 1989./ Révész T. Mihály: A sajtószabadság érvényesülése Magyarországon 1867-1875 /Akadémiai Kiadó Bp. 1986/

41