Lélekelemzés, I. évf. 1. 45-50. A reprezentációk narratív terjedése a családi rendszerben Péley Bernadette
Összefoglalás A tanulmány a reprezentációk terjedésének Dan Sperber nevéhez fűződő járványtani elméletéből kiindulva szempontokat dolgoz ki a családi patológia átörökítésének vizsgálatára. Részletesen elemzi a családi mítoszok és titkok keletkezésének és fenntartásának folyamatait. A szerző amellett érvel, hogy a reprezentációk terjedésében és fennmaradásában fontos szerepet játszik az identitás-képző funkció. Kulcsszavak: epidemiológia, reprezentációk terjedése, narratívum, identitásképzés
Ha generációkon átívelő hagyományokról vagy több generáción át megjelenő traumaismétlésről beszélünk, akkor nyíltan vagy implicit módon gondolnunk kell arra, hogy hogyan is terjed tovább a tudás, és ez arra az esetre is érvényes, amikor úgy tűnik, hogy épp a „nem-tudás” okoz problémát vagy ismételtet meg velünk valamit. Bármelyik esetről is beszélünk (tudás, nem-tudás), reprezentációkról van szó, és arról a problémáról, amit a reprezentációk terjedésének nevezünk. Az egyéni vagy mentális reprezentációk csak úgy és akkor vivődnek tovább, ha időnként, átmenetileg külső „tudássá” válnak, azaz a reprezentáció nyilvános formáját öltik magukra. A tanulmányban azt a kérdést vetem fel és viszem végig, hogy egy adott kultúrában, egy olyan zárt mintában, mint a család a szelf fejlődése és fennmaradása hogyan függ össze azokkal a verbálisan vagy viselkedésesen megjelenített narratívumokkal, melyek reprezentációkat hordoznak. Másképp fogalmazva, a családi rendszerrel hogyan függnek össze a terjedési problémák, milyen magyarázó modell vagy modellek világíthatnak rá arra, hogy bizonyos reprezentációk (reprezentáció típusok) tartósan kulturálisak maradjanak, azaz a családban, mint kultúrában generációról generációra átadódjanak. Sperber (2001) elméletére támaszkodom, aki szerint az epidemiológia megfelelő elméleti keretet nyújt a kultúra magyarázatához. Sperber kérdése, hogy milyen szabályok és elvek alapján kapcsolódik össze egyéni és társas a reprezentációban. Ennek a folyamatnak a feltárása és megértése a kulturális tények feltárása és megértése. Miért fordulunk a reprezentációk terjedésének vizsgálatában
1
a járványtanhoz? Az epidemiológia egy tulajdonság megoszlásának leírását és magyarázatát foglalja magában, és ebben a folyamatban különböző magyarázó modellekre támaszkodik. Nincsen általános érvényű epidemiológiai modell – az eljárások, módszerek általánosak -, mivel különböző betegségek eltérő mintázatokat követnek, és így a magyarázatuk is más. Ami viszont fontos közös vonása minden járványtani modellnek,
hogy makrojelenségeket
mikrojelenségek
összegződő
hatásával magyaráz, vagyis önmagukban ritka egyedi eseményekkel. A járványtan tehát a betegségek megoszlását kutatja, a betegségeket pedig minden egyes ember esetében jellegzetes kórtani kép kíséri. Ebből viszont az következik, hogy a betegségek megoszlását csak úgy lehet magyarázni, ha figyelembe vesszük, hogy adott betegség hogyan befolyásolja a szervezetet, vagyis az egyéni kórtannal együtt. Így viszont a járványtan fontos adat és hipotézisforrás a patológia, a kórtan számára. A kultúra járványtana a mentális és környezeti jelenségek vizsgálata. Individuális, belső, illetve társas-kulturális, vagyis külső jelenségekről van szó. Az egyik
a
mentális reprezentációk világa, melyek a megismerő folyamatok,
mechanizmusok mentén szerveződnek, a másik a külső, nyilvános reprezentációk világa, és jellemző folyamatai a kommunikáció különböző formái. (pl.: beszéd, írás). A kérdés az, hogy ha kulturális tényekről, családi reprezentációkról beszélünk, akkor a pszichológiai folyamatokat kell-e figyelembe vennünk, vagy épp ellenkezőleg, a családi
rendszert
önmagában
elegendőnek
kell
tekintenünk
önmaga
magyarázatához. Ez egyszerűen fogalmazva két végpont lenne, egy redukcionista és egy
antiredukcionista
hozzáállás.
Az
egyik
megfelelne
a
tudományosság
kritériumainak, a másik viszont teljesen kivonná magát az oksági modellek magyarázó érvénye alól. Sperber azonban azt az álláspontot képviseli, hogy a „tudományosság” esetében a kérdés valójában az, hogy a társadalomtudományok folytonosak-e a természettudományokkal. Másképp
fogalmazva,
az
együttműködés
és
együttgondolkodás
lehetősége
különböző szakmákkal attól függ, hogy amit egy adott szakterületen állítunk, az milyen mértékben illeszkedik egy általános és töredékességében is egységes világképbe. A világkép pedig egyáltalán nem elvont fogalom, ha arra gondolunk, hogy implicit módon is mennyire befolyásolja az önmagunkról való tudást. Freud (1989) maga mutat rá, hogy épp az ismeretek, a tudományos felfedezések kényszerítik ki az addig viszonylag egységes világkép újragondolását. Szerinte, az emberiséget a tudás oldaláról három nagy nárcisztikus sérelem érte, melyek közül a 2
legnagyobb és legmélyebb a pszichoanalízis. Ebben pedig annak volt döntő szerepe, Freud szerint, hogy a tudattalant tudományos vizsgálat tárgyává tette. Freud
tudományos
asszociáció,
módszer
értelmezés,
és
elmélet
megfigyelés),
kidolgozására és
feltételezte,
törekedett hogy
(szabad azok
a
törvényszerűségek, melyeket megfogalmazott, univerzális szabályok a belső világ fejlődését és szerveződését illetően. Minden támadás és kritika ellenére hitte, hogy a pszichoanalízis a természettudományok folytonos rendjébe illeszkedik. Gondoljunk csak arra, hogy Freud materialista – a biológia területéről származó -metaforákat használt a mentális folyamatok leírásához. A materializmus Sperber járványtani elméletének is sarokköve. Nézete szerint a természettudományok magas konzisztenciája és a köztük lévő kölcsönhatás annak köszönhető, hogy „ugyanazon materialista ontológiában osztoznak” (22. o.) Sperber azonban nem a redukcionista tudományosságot képviseli. A modern materializmus azon az alapon áll, hogy minden, aminek oksági ereje van, ezt az oksági erejét fizikai tulajdonságainak köszönheti. Ez azonban nem azt jelenti, hogy például a mi esetünkben a reprezentációkat, a reprezentáció típusait, illetve terjedésük folyamatát a fizika szótárával kellene leírnunk. Azt az elköteleződést azonban magában foglalja, hogy csak anyagi, azaz idegi vagy nyelvi reprezentáció van. Egy mentális folyamatnak lehet anyagi modellje, de ebből egyáltalán nem az következik, hogy ez hasonlítana az agyban lejátszódó folyamatokra. Egy adott mentális folyamat típus nem vezethető vissza egy neurológiai típusra, nincs szó egy az egyben behelyettesíthetőségről. Ez már csak azért is így van, mivel ugyanannak az információnak a feldolgozása sohasem ugyanaz. Különböző emberek, eltérő időpontok, és állapotok, stb. befolyásolják az információ feldolgozás módját, a reprezentáció típusát és a terjedést is. Ez fejlődési szempontból is lényeges. Persze akkor felmerülhet a kérdés, hogy miért fontos, mire jó, hogy a mentális folyamatoknak legyen anyagi modellje? Ezek a megközelítések gyakorlati és elméleti következményekkel járnak. Egyrészt megszabják (korlátozzák) a lehetséges pszichológiai modellek körét. Másrészt számolni kell azzal, hogy a mentális folyamatoknak anyagi sajátosságaik révén oksági hatásaik vannak pl.: betegség – változás –fejlődés – ezen hatások megjelenési formái). A kulturális folyamatok anyagi megvalósulása azonban összetett dolog. Sperber szerint, ha a járványtani analógiára támaszkodunk, akkor nem kell sem redukcionistának sem antiredukcionistának lennünk. Ez az analógia éppen azt 3
mutatja meg, hogy a pszichológia szükséges, de nem elégséges a kulturális jelenségek jellemzésére, ahogy a betegségek kórtana és járványtana közti viszonyt is láttuk korábban. A kulturális jelenségek a pszichológiai jelenségek ökológiai mintázatai, ami egyben azt is jelenti, hogy a reprezentációk terjedését kognitív és ökológiai tényezők befolyásolják. Az epidemiológiai megközelítés tehát megfelelő keretet nyújt ahhoz, hogy különböző valóságszinteket, szerveződési szinteket összekapcsoljunk, és kezelni tudjunk, mint pl.: egyén – család és ezzel összefüggésben a transzgenerációs hatás. Ez azonban nem jelenti azt, hogy végre általános kultúraelmélet birtokába jutottunk. Ahogy nincsen általános járványtan, úgy nincsen általános kultúraelmélet sem, azaz a különböző kulturális jelenségek eltérő magyarázó modellek érvénye alá esnek. Ha visszatérünk a transzgenerációs hatásra, ez a megközelítés éppen arra mutat rá, hogy a transzgenerációs hatásoknál, vagy traumaismétléseknél is sokkal finomabb megkülönböztetéseket kell tennünk. Ez két okból is indokolt, ahogy látni fogjuk: Az egyik az a folyamat, melynek révén egy mentális reprezentáció létrejön, a másik a terjedés problémája, azaz, hogy bizonyos reprezentációk miért maradnak viszonylag állandóak
és
tartós
életűek,
vagyis
miért
válnak
valójában
kulturális
reprezentációkká. Az, aki a traumát közvetlenül átélte, elszenvedte, a közvetlen tapasztalás mentén kiépült reprezentációval rendelkezik. Ez tehát egy közvetlen tapasztalaton alapuló mentális
reprezentáció.
Beszéd,
gesztusok,
stb.
révén
válik
nyilvános
reprezentációvá, majd a résztvevők függvényében újabb és újabb mentális reprezentációk alakulnak ki, majd különböző kommunikációs aktusok révén ismét nyilvános reprezentációkká alakulnak. Ez hozza létre a reprezentációk oksági láncolatát. Oksági, mivel a reprezentációk – anyagi természetüknek köszönhetőenváltozásokat okoznak. Nyilvános formájukban, a környezetben okoznak változást, amely megváltoztatja a mentális reprezentációkat. A járványtan tulajdonképpen ezeknek az oksági láncolatoknak a vizsgálata. A továbbítás során két lényeges dolog történik. Egyrészt az átadással „kiesik” a közvetlen tapasztalásból – ha az eredeti, konkrét eseményre és annak „konkrét” reprezentációjára
gondolunk.
Másrészt
átalakuláson
megy
keresztül.
A
reprezentációk minden átvitelnél átalakulnak, azaz nem másolatai, hanem változatai egymásnak. A vírusok terjedésénél a mutáció a határeset, míg a reprezentációk 4
terjedésénél a reprodukció lenne az átalakítás határesete. Azaz, legjobb esetben is hasonlóságról beszélhetünk. Az átvitel folyamata – bármelyik irányba is történjen konstrukciós folyamat, amit így írhatunk le: „nem a te gondolatod van az én elmémben, hanem a saját gondolataimat konstruálom, amelyek kapcsolatban vannak a te elmédben lévő gondolatokkal”. Egyéni és társas vagy kulturális, tehát nem két doboz, amely valamilyen küszöbbel elválasztható egymástól, hanem egy adott reprezentáció többé-kevésbé tartós megoszlása a lényeg, ettől válik többé vagy kevésbé kulturálissá, vagyis egy nagyobb közösség, csoport számára ismertté. A mi esetünkben talán inkább úgy fogalmaznék, hogy valamilyen szinten beépített tudássá. A családon, mint kulturális egységen belül ez azt jelenti, hogy egy adott dologra, „megőrzött” eseményre vonatkozóan számos mentális reprezentáció kerül kapcsolatba egymással azáltal, hogy időnként, átmenetileg, esetleg tartósan nyilvános reprezentáció formájában újabb mentális reprezentációk kiépülését okozza, és így jön létre a már említett oksági láncolat. Így alakulnak ki a családi hagyományok, családi mítoszok és a titokzatosságot hordozó reprezentációk is. Ez tehát az emlékezés, visszakeresés és a kommunikáció folyamatainak láncolata. Minél több családtag számára lesz valamilyen módon releváns egy adott „információ”, annál inkább válik belőle családi reprezentáció. Ezzel a megközelítéssel a félig-meddig megértett dolgok reprezentációját és terjedését is új megvilágításba helyezhetjük, és látni fogjuk, hogy ez a helyzet a mítoszokkal vagy a titokzatosságot hordozó reprezentációkkal. Ha a megismerő képességeink és a feldolgozásra váró információ összhangban vannak egymással, akkor ennek eredményeként jól formált reprezentációt építünk ki. Itt csak utalnék arra, hogy a csecsemő veleszületetten képes észlelni, hogy a fizikai világban bizonyos dolgok lehetségesek-e vagy sem. Ezeknek a képességeknek köszönhetően bizonyos dolgokról igen korán jól formált reprezentációt tudunk létrehozni. Ugyanakkor azzal a képességgel is rendelkezünk, hogy a félig-meddig megértett
dolgokat
megőrizzük,
vagyis
létrehozzuk
ezeknek
a
hiányos
reprezentációknak a reprezentációját. Mire jó ez a metareprezentációs képesség? Ha például egy 4-5 éves kisgyerek azt kérdezi az anyukájától: „Hol van a szomszéd bácsi, már olyan rég nem láttam”. Az anya azt mondja: „A szomszéd bácsi meghalt.” A kisfiú azonban ezt az információt még nem egészen érti. Azt már pontosan tudja – tapasztalatból -, hogy ha valakit nem lát, attól létezik valahol, vagy lennie kell valahol. 5
A halál azonban még nem érthető információ a számára. Így az anya szavainak nyomán létrejön ugyan a reprezentáció, de ez hiányos. Ezt a tudást a következő reprezentáció fogja megőrizni számára: „tény, hogy a szomszéd bácsi meghalt, bármit is jelentsen az, hogy meghalt”. Ez lenne a félig megértett gondolatnak, a hiányos reprezentációnak a reprezentációja. Azaz, sem a halálnak, sem a szomszéd bácsi halálának nincs jól megformált reprezentációja. Ennek a – metareprezentációs – képességnek fontos funkciója van, hiszen ez teszi lehetővé a közbülső lépéseket a teljes megértés felé. Ez a fejlődési folyamatban épp olyan fontos, mint az élet adta különböző helyzetekben. A mentális világ azonban nemcsak a tapasztalathoz közvetlenül kapcsolódó reprezentációkat tartalmaz, hanem a mentális állapotoknak, állapot tulajdonításoknak a reprezentációját is. Ha valamit úgy kezdünk el mondani, hogy „úgy vélem”, „azt hiszem”, akkor a szűken vett racionalitás világa helyett a vélekedések világában gondolunk el dolgokat. Ettől azonban még nem leszünk irracionálisak, mert a tapasztalás és a vélekedés, vélekedések között valamifajta következetességre törekszünk. Tegyük fel, hogy az előző példabeli kisfiúnk néhány hét múlva azt mondja: „azt hiszem (úgy vélem) a Kovács néni meghalt”. „miért gondolod?” – hangzik a kérdés. „Mert már nagyon rég nem láttam”. Mi zajlott le vajon ennek a kisfiúnak a fejében? Feltehetőleg az, hogy a tapasztalat révén szerzett tudás világa és a vélekedések világa – vagyis különböző mentális reprezentáció típusok között – törekedett
az
ellentmondások
kiküszöbölésére,
a
következetességre,
a
konzisztenciára. A tapasztalás mentén szerveződő információk azonban kissé eltérő szabályokat követnek, mint a vélekedés mentén szerveződő információk. Kognitív képességeinknek köszönhetően a tapasztalat révén szerzett információk és gondolatok viszonylag szigorú korlátok között működnek, megszabva ezzel azt a kört, hogy mi az, ami lehetséges. Ebben a „világban” a lehetséges és az ésszerű (racionális) konzisztens. A vélekedések világa jóval rugalmasabb, nem megy át olyan szigorú szűrön, így jóval több minden lehetséges. Ahogy azonban az előző példában is láttuk, a kettő között mégis törekszünk valamilyen következetességre. Ha viszont túl sok a félig-meddig megértett gondolat, a racionalitás szigorúbb korlátai teljesen fellazulnak, a vélekedések közti konzisztencia szintén, a vélekedések értelmezése „öntörvényűvé” válik. Úgy is mondhatnám, hogy a félig megértett gondolatok elkezdhetnek „önálló életet élni”. Ez a folyamat kedvez a titokzatosságot
6
hordozó reprezentációk kialakulásának, és bizonyos feltételek között a terjedésének is. Sperber szerint a félig megértett gondolatoknak problémamegoldó felszólító jellege van, azaz egy félig megértett gondolat pontosabb értelmezésre sarkall. A legegyszerűbb eset olyan, mint a keresztrejtvényfejtés. A hiányos reprezentációhoz az emlékezetünkben megkeressük azt a reprezentációt, ami helyrebillenti ezt a hiányt és kész a megoldás. Persze vannak olyan esetek is, amikor a probléma irrelevánssá válik, mert a személy egyéb mentális reprezentációjához semmi köze, így a felszólító jelleg nem tud mire támaszkodni, és egyszerűen „elhal” az adott reprezentáció (félig megértett gondolat). A harmadik lehetőség azonban nagyon izgalmas. Ha az értelmezésre váró gondolat szoros kapcsolatban áll a személy más mentális reprezentációival, de sohasem kap végső értelmezést, ez kedvez a misztikumnak. A titokzatosságot hordozó reprezentációk relevanciája kedvező feltételeket teremt a terjedésüknek.. Mind a titokzatosságnak, mind pedig fennmaradásának oka tehát ebben a keretben nem a homályosság, hanem a félig megértett gondolat-láncolat, a végső értelmezés hiánya. Sok olyan esettel dolgoztam, ahol a probléma gyökerét az örökbefogadáshoz lehetett kapcsolni. Azokban az esetekben, amikor az örökbefogadás nyílt volt, tehát nem volt titok, és a szülők igazán megértéssel és együttműködve viszonyultak gyerekükhöz, rendre egy egészen másfajta problémával találtam magam szembe. Egyszerűen azt is mondhatnám, hogy a titokkal. Az előbbi gondolatmenetre visszatérve, a titokzatosságot hordozó családi reprezentációval. Olyan félig megértett gondolatok fennmaradásával, melyeknek minden családtag számára megvolt a relevanciája, de a végső értelmezés lehetetlennek bizonyult. Általánosan, a személyes történeteket most figyelmen kívül hagyva, azt mondanám, hogy a szülés-születés reprezentációja önmagában is alkalmas a titokzatosságra. Ehhez viszont még hozzájárul a közös tapasztalatok hiánya, a hiányos vagy hiányzó komplementer történet. A sérültnek vagy hiányosnak tekinthető reprezentációk létrehozzák a félig-meddig megértett gondolat-láncolatokat,
melyeknek
minden
családtag
esetében
megvan
a
relevanciájuk, de nem jutnak el a végső értelmezéshez. Azt mondtam, hogy a hiányzó komplementer történet, ami az egyéni és a családi identitás hordozójának is tekinthető. A reflektivitás vagy Main (1991) fogalmával élve a metakognitív monitorozás épp azt a célt szolgálja, hogy a féligmeddig megértett gondolatok, azaz a hiányos reprezentációk jól formáltakká 7
váljanak, és koherens élettörténetté integrálódjanak. Sok esetben ez nagyon szomorú élettörténetet jelent, ahol azonban a szomorúság releváns, és a szelf fejlődése és alkalmazkodása szempontjából megfelelő értelmezést nyert. Ez a szerveződési folyamat a megosztás és az újraírás kulcsmozzanata. Sperber maga is rámutat, hogy a reprezentációk terjedésének van még egy lényeges aspektusa. A reprezentációk formális jegyei Sperber szerint lehetséges pszichológiai folyamatoknak tekinthetők, vagyis ezek a tulajdonságok fontosak lehetnek a terjedés szempontjából. Bizonyos típusú reprezentációk könnyebben internalizálhatóak, vagyis
a
megjegyzés,
emlékezés,
kommunikáció
szempontjából
kedvezőbb
tulajdonságokkal rendelkeznek. A narratív szerveződés kitüntetett helyen van ebből a szempontból. (egyszerű példa, Jancsi és Juliska vagy egy számsor) Sperber tehát rávilágít a narratív reprezentációs módok előnyére, de csak kognitív szervezési szempontból. Az kétségtelen tény, hogy az elbeszélő mód cselekvéses helyzetekben, az értelemadás, jelentésképzés révén hozzájárul az ésszerű adaptáció feltételeinek megteremtéséhez. De ami legalább ilyen fontos, hogy a történetek, kiváltképp a csoporttörténetek a csoportidentitás, és ezen belül az egyéni identitás szempontjából is érdekesek. A narratív szerveződésben a gondolatok, érzelmek, cselekvések együttese reprezentálódik. Az elbeszélés mind a jelentős személyközi interakcióknak (korai tapasztalatoknak), mind a csoportos eseményeknek az élménytartalmait hordozza, a terjedés folyamatában formálja és újraírja. Itt egy másik fajta racionalitás érvényesül - amit a biológiai racionalitás szempontjából akár irracionalitásnak is tekinthetünk. Ezek a reprezentációk azért maradnak fenn, mert identitást hordoznak. Szubkulturális szinten (csoport szinten, család szinten) a terjedést ebből a szempontból kell vizsgálni. A reprezentációk terjedésére vonatkozó járványtani elképzelések tehát új szempontokat adnak a családi patológiás folyamatok elemzéséhez. A terjedés (fennmaradás)
szemszögéből
fontos
családtörténetek,
illetve
élettörténetek
elemzésénél azonban figyelembe kell venni a történetek konstrukciójában és továbbadásában megjelenő identitás funkciókat. Irodalom
Freud, S. (1989): Önéletrajzi írások. Cserépfalvi Kiadása.
8
Main, M (1991): Metacognitive knowledge, metacognitive monotoring, and singular (coherent) vs. multiple (incoherent) models of attachment: Findings and directions for future research. In: C. M. Parks, J. Stevenson-Hinde & P. Marris (eds): Attachment across the life cycle. London: Routledge. 127-159.
Sperber, D. (2001): A kultúra magyarázata. Osiris Kiadó, Budapest
9
