Köztisztasági Egyesülés Szakmai ismeretterjesztő füzetek a települési hulladékgazdálkodással foglalkozók számára
A régi lerakók rekultiválása
Szerző: Olessák Dénes
5.sz. füzet Tartalomjegyzék oldal 1. A régi, felhagyott lerakók rekultivációjának jelentősége, szerepe a hulladékgazdálkodásban; a rekultiváció tartalmi meghatározása
3.
2. A régi lerakók rekultivációjának helyzete és szabályozása az EU tagállamokban és Magyarországon
5.
3. A rekultiváció során alkalmazandó hatósági eljárási, engedélyezési rend 4. A rekultivációt megelőző állapot felmérési munkák és a kapcsolódó rekultivációs és intézkedési tervek tartalmi követelményei
7. 8.
5. A rekultiváció alkalmazott műszaki megoldásai 5.1. A helyszíni szigetelési, lokalizációs módszerek 5.2. A régi lerakók megújítása, rekonstrukciója 5.3. A lerakott hulladék kitermelése és elszállítása 5.4. A régi hulladék lerakók által elszennyezett talaj és talajvíz kezelése 5.5. Utógondozás és monitoring 5.6. A rekultivált régi hulladéklerakók hasznosítási lehetőségei
16. 16. 27. 30. 31. 31. 32.
6. A tájrendezési, tájba illesztési, tájképvédelmi követelmények 6.1. A táji adottságok vizsgálata 6.2. Tájrendezési terv 6.3. Biológiai rekultiváció
34. 35. 35. 36.
7.
1.
A régi, felhagyott lerakók rekultivációjának finanszírozási lehetőségei, a hazai és nemzetközi források hozzáférési módjai A régi, felhagyott lerakók rekultivációjának jelentősége, hulladékgazdálkodásban; a rekultiváció tartalmi meghatározása.
39. szerepe
a
Az elmúlt évtizedek során a gondatlanul végzett hulladékkezelés, valamint a mainál jóval enyhébb szabályozás, esetenként az illegálisan történt hulladék elhelyezés következtében az országban számos helyen szennyezett területek alakultak ki. A jelenlegi magyarországi helyzet jellemzője, hogy a megfelelő műszaki védelemmel épülő, rendezett lerakási technológiát megkövetelő hulladéklerakók mellett környezetvédelmi engedély nélkül továbbra is üzemelnek olyan kisebb térséget, illetve településeket kiszolgáló lerakók, ahol műszaki védelem kiépítésére nem került sor és a hulladéklerakási technika a legkisebb ráfordítással történik. Természetesen ezek, a korábban kiadott ún. létesítési, illetve építési engedélyek birtokában, sokkal alacsonyabb díjtételért fogadják a beszállított hulladékot, mint a korszerű, magas beruházási költséggel létesített hulladéklerakók. Ezen túlmenően az országban, a települések határában számos „gödörfeltöltéses technológiával” üzemeltetett illegális lerakó található, amelyek semmiféle engedéllyel nem rendelkeznek és még a minimális környezetvédelmi és közegészségügyi követelményeket sem teljesítik. A megfelelő jogi és gazdasági szabályozás hiánya miatt nincs biztosítva a régi lerakók rövid határidőn belüli bezárásának és a felhagyott lerakók rekultiválásának a lehetősége, hosszú távú gazdasági bizonytalanságot teremtve a piac azon résztvevőinek, akik már jelentős beruházásokat végeztek ezen a területen. A kérdés megoldása érdekében mérföld kőnek.. tekintendő a 99/31/EK tanácsi irányelvvel összhangban megjelent, a hulladéklerakók létesítésének, működtetésének és utógondozásának követelmény rendszerét szabályozó 22/2001.(X.10.)KöM rendelet. A környezetszennyező (esetleg környezetet károsító) régi lerakókkal kapcsolatos rekultivációs feladatok meghatározásához szükséges egy olyan országos kataszter felállítása, amely a mintegy 2700 – zömében rendezetlen – hulladéklerakót: - a lerakóban elhelyezett hulladékmennyiség, - a lerakó kiterjedése, kapcsolódva a térség veszélyeztetettségével,
2
a szakszerűtlen lerakás által okozható szennyeződések alapján csoportosítja és egy prioritási rend mellett, határozza meg a rekultivációs intézkedéseket. Ez a felmérés Phare támogatással jelenleg kidolgozás alatt áll. -
Előzetes adatai alapján az országban mintegy 2100 db részben működő és a hulladéklerakásra vonatkozó környezetvédelmi feltételeket nem teljesítő, részben pedig felhagyott, bezárt, de nem kellően rekultivált lerakóhely valamilyen szintű rekultiválására van szükség. Ezek több millió m3 felhalmozott hulladékkal veszélyeztetik a környezetet. Az Országos Hulladékgazdálkodási Terv célkitűzései között fogalmazza meg, hogy a nem megfelelően kialakított hulladéklerakók legkésőbb 2009-ig bezárásra, felszámolásra, illetve az előírásoknak megfelelően felújításra kerüljenek. Ennek érdekében 2003-ig felül kell vizsgálni az ország területén működő hulladéklerakókat, és ütemtervet kell kidolgozni azok korszerűsítésére, vagy bezárására és rekultiválására annak érdekében, hogy 2009-ben már ne működhessen a környezetvédelmi követelményeket maradéktalanul ki nem elégítő lerakó. Fokozatosan fel kell számolni az elmúlt évtizedekben kialakult, nem megfelelő hulladék elhelyezésből származó veszélyeztető forrásokat és szennyezett területeket. A régi, nem megfelelő biztonságot adó lerakók felszámolására egyrészt az Országos Környezeti Kármentesítési Programon belül – a 33/2000.(III.17.) Korm. rendelet szerinti felelősség érvényesítésével -, másrészt a települési hulladék lerakók rekultivációs programján belül kerül sor, amelyek eredményeképpen évente 50-100 lerakó kerül bezárásra, felszámolásra, illetve rekultiválásra. Az OHT települési hulladék lerakók rekultivációs programjának tervezett ráfordításigénye 2008-ig kb. 18-19 milliárd forint. A rekultivációnak, mint fogalomnak a meghatározásánál a végzendő tevékenységgel elérni kívánt célokból kell kiindulni. A hulladéklerakók rekultivációjának végrehajtása több célt szolgál. Egyrészt szükséges megvalósítása tájképi szempontok miatt, másrészt gondoskodni kell arról, hogy a műszaki felhagyás után a környezet szennyezését a későbbiekben is megakadályozzuk, továbbá új funkció meghatározásával el kell érni, hogy ökológiai szempontból kedvezőbb állapotot eredményező helyzet jöjjön létre. A racionális földhasznosítás szem előtt tartásával a rekultivált területek újrahasznosítási céljainak meghatározásakor kerülni kell a szántóföldi hasznosítást, előnyben kell részesíteni, viszont az új, EUkonform nemzeti erdőtelepítési programban megfogalmazott feladatokat. A régi lerakók rekultivációja alatt olyan intézkedések sorozatát értjük, amelyekkel: - kizárható a korábbiakban lerakott hulladékrétegekbe bejutó csapadékvíz, megakadályozva ezzel az átszivárgás következtében fellépő talaj- és talajvíz szennyezést, - megoldható a lefedett lerakó felszínén összegyűlő, nem szennyezett csapadékvíz szabályozott elvezetése, - műszakilag biztonságosan megoldható a biogázok elvezetése, - megfelelő növényzet telepítésével biztosítható a racionális területhasznosítás elve. Fentiek alapján, rekultiváción a települési szilárd hulladék lerakók felszíni és felszín alatti környezetszennyező hatásának megakadályozását értjük, a tájjelleg esztétikai szempontjainak, a tájba illesztés feltételeinek együttes figyelembe vételével.
3
2.
A régi lerakók rekultivációjának tagállamokban és Magyarországon.
helyzete
és
szabályozása,
az
EU
Az EU tagállamokban a régi és az új, műszaki védelemmel kiépített rendezett lerakók rekultivációját közös műszaki követelmény rendszerrel szabályozzák, amely 1999. ápr. 19-i hatállyal lépett életbe (1999/31/EK tanácsi irányelv) Az irányelv figyelembe vételével alakították ki az egyes tagállamok saját szabályozási előírásaikat. Ezekben az irányelv követelményeit alapvetőnek tekintik és a helyi adottságok függvényében határozzák meg a konkrét nemzeti (esetenként szigorúbb – pl. Németország) feltételrendszert. A fenti irányelvvel összhangban született meg a már említett 22/2001.(X.10.)KöM rendelet is, amely általában a hulladéklerakás kérdéskörét szabályozza. Ez a jogszabály, hasonlóan az EU szabályozásokhoz, lényegében együtt kezeli a működő és a régi, felhagyott lerakók rekultivációjával kapcsolatos teendőket, így egyben közös műszaki megoldások alkalmazását is írja elő. A jogszabály gyakorlati realizálását segíti a hulladéklerakók beruházásának, üzemeltetésének és bezárásának részletes műszaki követelményeit, előírásait tárgyaló Tervezési Segédlet (2002. április hó, Környezetvédelmi Minisztérium). A régi. felhagyott lerakók esetében a helyi adottságok függvényében a jogszabályban előírt rekultivációs feladatoknak megítélésünk szerint differenciáltabb megközelítése indokolt. Erre a jogszabály felszíni záró szigetelésre vonatkozó előírása lehetőséget ad, ugyanis az 1.sz. mellékletben csak annak elvi felépítését rögzíti (kiegyenlítő és gázelvezető réteg, ásványi anyagú szigetelőréteg, felszíni vízelvezető réteg és fedő humuszréteg) és módot ad arra, hogy a környezetvédelmi hatóság a hulladéklerakó környezetre gyakorolt hatásának vizsgálatát követően mérsékelje az előírt felső szigetelési követelményeket. Ugyanakkor a működő lerakók lezárásával és utógondozásával kapcsolatos egyéb feladatok (biogázok szabályozott gyűjtése, esetleg kezelése, ellenőrzési és monitoring feladatok az utógondozási fázisban, stb.) a régi, felhagyott lerakók rekultivációja során, illetve azt követően is maradéktalanul betartandók. A tartalmi átfedéseket elkerülendő, jelen füzetben csak azokkal a kérdésekkel foglalkoznak, amelyek kifejezetten a régi, felhagyott lerakók rekultivációjára vonatkoznak és nem tárgyalják a működő lerakók rekultivációjának teendőit, amelyeket „A korszerű, regionális hulladéklerakók létesítése és üzemeltetése” tárgyú füzet már részletezett. Az EU-tagállamokban a régi, felhagyott lerakók rekultivációja, tekintettel a jelentős ráfordításigényre, tervezetten, de viszonylag lassú ütemben halad. Több évtizedre becsülik a probléma teljes megoldásának időigényét. A feladat végrehajtását mindenütt kormányzati támogatásokkal segítik. A támogatás mértéke változó, a beruházási költségek 50 %-ától azok 70-80 %-áig terjednek. A tapasztalat az, hogy a új, korszerű lerakók kiépítésével párhuzamosan, a kezdeti időszakban a támogatások mértékére a magasabb arányok a célravezetők. A régi, környezetvédelmi követelményeket ki nem elégítő lerakók bezárását, rekultivációját az új lerakók kiépítésének időszakában úgy is segítik, hogy fokozatosan növekvő mértékben lerakási különadóval sújtják az azokat üzemeltető szervezeteket. Ennek a különadónak a mértéke néhány év alatt megközelíti, vagy eléri az új, korszerű lerakók működtetési költségeit, kikényszerítve ezzel a régi lerakók mielőbbi bezárását.
4
Ezt az adóztatási szisztémát ugyanakkor egy fokozott környezetvédelmi hatósági és önkormányzati ellenőrzéshez kapcsolják, az illegális lerakás elkerülése érdekében. 3.
A rekultiváció során alkalmazandó hatósági eljárási, engedélyezési rend.
A meglévő – 2001. július 16-ig engedélyezett – hulladéklerakók esetében a 22/2001. (X.10.)KöM rendelet előírja, hogy ezek környezetvédelmi felülvizsgálatát 2003. január 1-ig el kell végezni. A környezetvédelmi felülvizsgálat keretében a lerakót üzemeltető elkészíti, és a felügyelőségnek benyújtja a további működésre, illetve fejlesztésre vonatkozó intézkedési tervet. Ennek alapján dönt a környezetvédelmi felügyelőség a további működtetés feltételeiről és engedélyezi a szükséges fejlesztések, beruházások megvalósítását. Az így meghatározott követelményeket az üzemeltetőnek legkésőbb 2009. jan. 1-jéig teljesítenie kell. A régi, felhagyott lerakók esetében lényegében hasonló eljárási, engedélyezési rend érvényesítendő. Az első lépés minden esetben a környezeti állapotfelmérésen alapuló környezetvédelmi felülvizsgálat elvégzése és ezzel együtt egy rekultivációs intézkedési terv kidolgozása. Ezt követően a környezetvédelmi felügyelőség (szakhatóságok bevonásával) dönt a felülvizsgálat eredményeit figyelembe véve a szükséges rekultivációs teendőkről. A kiadott hatósági engedélyben minden olyan fontosabb paraméter rögzítésre kerül, amelynek alapján a megvalósítás számonkérése lehetségessé válik. Az állami pénzeszközök felhasználása az engedély és a megvalósult rekultivációs munka összevetésével ellenőrizhető. A rekultivációra kiadott hatósági engedély tartalmát tekintve olyan kell, legyen, amely minden további engedély beszerzése nélkül lehetőséget biztosít a rekultivációt végző szervezetnek a hazai és a külföldi támogatási források megpályázására. A környezetvédelmi felügyelőség határozata vonatkozhat a konkrét régi lerakó tájba illesztésére, rekultivációjára, illetve kármentesítésére, attól függően, hogy a környezetvédelmi felülvizsgálat milyen megállapításokra, következtetésekre jutott. 4. A rekultivációt megelőző állapot felmérési munkák és a kapcsolódó rekultivációs tervek tartalmi követelményei. A régi, felhagyott lerakók környezetvédelmi felülvizsgálatának végrehajtását a 12/1996. (VII.4.) KTM rendelet értelemszerű alkalmazásával kell elvégezni. A lerakó által okozott (okozható) szennyezések fajtáit és kiterjedését helyszíni állapotfeltáró vizsgálatokkal lehet felmérni, ami rendszerint a helyi anyagforgalom múltjának felderítését, talaj- és talajvízminták elemzését jelenti. A vizsgálatok elvégzése után az intézkedések szükségességét a veszélyeztetés mértéke szabja meg. A régi lerakó környezet veszélyeztetési lehetőségei csak részben függnek a felhalmozott hulladék mennyiségétől és toxicitásától, ebben döntően inkább a helyszíni geológiai, hidrogeológiai és hidrológiai jellemzők játszanak szerepet. Ezért belátható, hogy minden régi lerakó egyedi eset, amelyet a mindenkori konkrét vizsgálatok eredményei szerint kell megítélni és kiértékelni.
5
A tájrendezési célokat a veszélyeztetések felmérésének eredményei alapján kell meghatározni úgy, hogy a kockázat a lakosság és a környezet számára elhanyagolható legyen. A felülvizsgálatot megalapozó állapot felmérési munkáknál különös figyelmet kell fordítani a következőkre. 1. Közvetlen feltárási munkák. A hulladéklerakó területén minimum három ponton talajmechanikai fúrás mélyítésével meg kell győződni a lerakott hulladék vastagságáról és a hulladék alatt lévő altalaj összetételéről, minőségéről. Az altalaj kémiai paramétereit, nehézfémtartalmát szükséges vizsgálni, amely értékek támpontot adhatnak a szélesebb területi sáv szennyeződésének eredetéről. A lerakó közvetlen környezetében - 100 m-es körzetben – helyszíni mintavételezésekkel és laboratóriumi vizsgálatokkal meg kell határozni az egyes környezeti elemek minőségi állapotát: -
Felszín alatti vizek, talajok Talajmechanikai fúrással (a mindenkori talajvíz szintjéig mélyítve, de max. 15 mig), - amennyiben figyelőkút nem létesült korábban a területen – vízmintát kell venni a talajvízből és a talajvíz szintjéig minden érintett talajrétegből. Laboratóriumi kiértékeléssel meg kell határozni azokat a vízminőségi paramétereket, amelyek a talajvíz további használatának lehetőségeit meghatározzák. A lerakó körül (külön előírás hiányában) min. 3 db feltáró fúrást kell mélyíteni. A furatokból vett talajmintáknál nehézfémek jelenléte vizsgálandó. Amennyiben a közelben – 100 m-en belül – felszíni vízfolyás található, úgy abban az esetben min. egy mintavétellel vizsgálni szükséges a felszíni vízminőséget.
Termőtalaj Amennyiben talaj monitoring rendszer a lerakó üzemelése során nem került kialakításra, úgy a rekultiváció megkezdése előtt a lerakó környezetéből talajmintát kell venni – minden eltérő művelési ágú területrészről – és min. 30 cm vastagságban meg kell határozni a szakhatóság által előírt termőtalaj paramétereket. -
A lerakóhely közvetlen környezetében – 100 m-en belül – végzett talaj- és vízminőségi vizsgálatokat, figyelembe véve a lerakóhely közvetlen környezetét, annak esetleges szennyeződését, illetve a szennyezés mértékét alapul véve, minősíteni szükséges. Javasolt minősítési kategóriák: -I. terhelési szint: = A környezeti elemek nem szennyeződtek. = A különböző művelési ágú talajok megőrizték termőképességűket, az alkalmazott művelési ág továbbfolytatható. = A talajvíz nem vagy kissé szennyezett szerves anyaggal (KOI, BOI), igény esetén az öntözővíz minőségi paramétereit kielégítve öntözésre alkalmas, ivóvízként történő felhasználása nem igény a térségben.
6
-II. terhelési szint:=A termőtalajok minősége egyes paraméterek esetén elérte a határértéket. Talajjavítással, esetleges művelési ág váltásával minőségjavító intézkedések szükségesek. = A talajvíz egy-két vízminőségi paraméterben elérte a határértéket, felhasználásának korlátozására intézkedési javaslat dolgozandó ki. Öntözésre csak bizonyos növénykultúrák esetén használható, egyéb háztartási használati vízként történő hasznosítását korlátozni kell. - III. terhelési szint: = A termőtalajok szennyezettek, több vizsgált paraméter meghaladta a határértéket. A területi szennyeződést be kell határolni, lokalizálni és a szükséges talajjavító intézkedéseket előirányozni. = A talajvíz minőségi paraméterei több komponens tekintetében meghaladták a határértéket, nehézfémek jelenléte bizonyított. A talajvíz áramlásának ismeretében az áramlás irányába eső vízfelhasználást szabályozni szükséges, sem öntözésre, sem használati víznek nem alkalmas. Intézkedési, illetve havária terv készítendő. 2. Közvetett feltárási munkák A lerakóhelyet övező 100 m-en túl, de 1000 m-en belül fel kell kutatni azokat a lakó-, illetve élőhelyeket, amelyek a lerakó hatásának kiterjedése szempontjából érintettek lehetnek. Egyéb vizsgálati pont (víz mintavételi kút) hiányában a talajvíz áramlás irányában 1000 m-en belül – ha van -, legalább 2 db ásott kútból szükséges vízmintát venni és azt analizálni a nehézfémek és a toxicitás vonatkozásában egyaránt. A vizsgált paraméterek ismeretében szükséges a megfelelő intézkedéseket megtenni. 3. Geometriai adatok rögzítése A rekultivációs terv és a környezetvédelmi felülvizsgálat készítése előtt a meglévő lerakó vízszintes és magassági kiterjedését, közvetlen környezeti terepadottságait rögzíteni szükséges abszolút magassági értékekkel dokumentált geodéziai felméréssel (min. 50 m-en belül). Amennyiben a felszíni vízelvezetés és egyéb, a rekultivációs feladathoz kapcsolódó mérnöki létesítmények, beavatkozások azt megkívánják, úgy a részletes felmérés határát igény szerint ki kell bővíteni. A terepadottságok és a minőségi állapotvizsgálatok rögzítésével a környezetvédelmi felülvizsgálat és a rekultivációs terv kiindulási adatai adottá válnak, ezek és a terület (térség) minőségi besorolásának (szennyeződés iránti érzékenységének) ismeretében fenti munkarészek elkészíthetők. A fenti feltárási vizsgálatok eredményei alapján, a terület geológiai és hidrogeológiai, valamint hidrológiai viszonyainak ismeretében (ezek alapvető jelentőségűek a
7
lehetséges szennyezés terjedésének megállapításához) készül a környezetvédelmi felülvizsgálat, amelyben az alábbiakra feltétlenül ki kell térni: - a terhelési szint és a területi besorolás függvényében a rekultiváció tervezett felszíni záró rétegének kialakítása, - a lerakott hulladék becsült mennyisége, összetétele, javaslat az esetleges szennyeződés lokalizálására, esetleg több alternatíva bemutatásával, - konkrét intézkedési javaslat (önkormányzattal, üzemeltetővel, szakhatósággal egyeztetett) a rekultiváció végrehajtására. A rekultivációs terv tartalmi követelményei: - a lerakó végleges geometriai kialakításának terve az esés irányok, a lefedés rétegrendjének bemutatásával, helyszínrajzon (1:500) és keresztszelvényeken (1:100, 1:500), - a rekultivált terület és kapcsolódó közvetlen környezetének felszíni vízelvezetési terve helyszínrajzon, hossz- és keresztszelvényeken bemutatva, a szükséges hidrológiai és hidraulikai számításokkal, - intézkedési javaslat a meglévő létesítmények további fenntartására, állagmegóvására, elbontására, - a meglévő monitoring rendszer esetén annak további üzemeltetési feltételei meghatározása, üzemeltetési szabályzatban rögzítve, - monitoring rendszer hiányában a II. és III. terhelési szint esetén monitoring rendszer kialakítása, üzemeltetési szabályzatának elkészítése, - műszaki védelemmel ellátott lerakók rekultivációja esetén, fentieken túl a szivárgóvíz további kezelésének meghatározása, üzemeltetési szabályzatban rögzítve, - gázkivezető kutak részlettervének, telepítési tervének elkészítése, gázhasznosítás esetén további üzemelési mód meghatározása, - növénytelepítési javaslatot is tartalmazó tájba illesztési terv készítése, kitérve a lerakó közvetlen környezetére is, - a szennyeződés lokalizálásának szükségessége esetén a lokalizálás műszaki tervének elkészítése. A helyi adottságok, lehetőségek figyelembe vételével esetenkénti mérnöki feladat a lezárás módjának pontosítása, a felületi esések meghatározása, a gázkivezetés megoldása, a telepített (tájba illő) növénykultúra megtelepedési feltételeinek biztosítása. Bármely műszaki megoldás esetén a következő alapvető elvárásnak kell megfelelni: - a lerakott hulladéktestbe felszíni víz nem kerülhet, a vízzárást biztosítani kell, - a telepített növénykultúra életfeltételei maximálisan biztosítandók, - a többlet csapadékvíz eróziómentes elvezetése biztosítandó, - a biogázok lerakó testből történő szabályozott kivezetése (esetleg kezelése) biztosítandó. A környezetvédelmi felülvizsgálat és a rekultivációs terv készítését megelőző feltárások birtokában a terület szennyezettsége ismertté válik, a terhelési szint meghatározható. Ennek függvényében lehet az intézkedési tervet elkészíteni.
8
I. terhelési szint: - Az engedélyezett rekultivációs tervnek megfelelően a lerakót le kell zárni, rendezni, a telepített növényzet ápolását rendszeresíteni.
-
A meglévő vagy kialakított monitoring rendszert az üzemeltetési szabályzat szerint üzemeltetni, a mérési naplót vezetni. Ugyancsak az üzemeltetési szabályzatnak megfelelően a felszíni vízelvezető rendszer karbantartási, tisztítási munkáit elvégezni.
-
Gondoskodni kell, ha ez szükséges, a keletkező biogázok szabályozott kivezetéséről, esetlegesen kezeléséről.
II. terhelési szint: Az I. terhelési szint intézkedésein túlmenően: -
A környező talajok szennyezettségének mértékétől függően talajjavító, átmeneti művelési ág változtatását célzó intézkedési terv készítendő szakértők bevonásával.
-
A kissé szennyezettnek minősített talajvíz felhasználási lehetőségét rögzíteni kell a határérték feletti komponensek körének ismeretében és arról a talajvíz felhasználásában, hasznosításában érdekeltek körét tájékoztatni. A talajvíz áramlás irányába eső (1000 m-en belüli) vízfogyasztókat tájékoztatni kell a talajvíz szennyezettségének mértékéről és felmerülő ivóvízigény esetén az egészséges vízellátás biztosításáról intézkedni, és ütemtervet kell készíteni.
III. terhelési szint (kárelhárítás szükségessége valószínűsíthető): A nagymértékben elszennyeződött talaj és talajvíz szennyeződésének továbbterjedését lokalizálni szükséges műszaki beavatkozásokkal. A műszaki megoldások lehetséges változatait minden esetben a terület geológiai, hidrogeológiai adottságainak figyelembe vételével lehet előirányozni. A kármentesítés, illetve lokalizálás megoldási módozatainál a műszaki változatok mellett a gazdaságossági vizsgálatokat is el kell végezni. Ebben az esetben lehetséges megoldások: -
A lerakott hulladék korlátozott mennyiségéig a hulladék átrakása műszaki védelemmel ellátott lerakóra az összetételtől függően rostálás-darabolás együttes alkalmazása mellett. A hátrahagyott terület rehabilitációja az elszennyeződött talajréteg vastagságának, kiterjedésének függvényében (talajcsere, feltöltés, stb.). Az alkalmazott megoldást csak gazdaságossági vizsgálatok alapján lehet kiválasztani.
-
Nagy mennyiségű hulladék esetén a lerakó területét a koncentrált szennyezés tartományában le kell zárni, a szennyezés továbbterjedését meg kell akadályozni.
9
Gazdaságossági és műszaki szempontból még elérhető vízzáró réteg esetén oldalirányú lezárás szükséges (résfalazás) a vízzáró rétegbe min. 1,0 m-re bekötve. -
Ezzel egy időben a hulladék felületét is le kell zárni felső lezáró szigeteléssel a 22/2001.(X.10.)KöM rendelet előírásainak megfelelően.
-
El nem érhető vízzáró réteg esetén a lerakó teljes alsó felületét (injektálás) le kell zárni, kikötve a környező terepszintre. Ezzel egy időben a lerakó felső lezárását is el kell végezni és a két vízréteg (alsó-felső) vízzáró kapcsolatát műszakilag meg kell oldani.
A II. és III. terhelési szintbe sorolt lerakók esetén, amelyek nagy százalékban monitoring rendszer nélkül üzemeltek, a monitoring rendszert ki kell építeni, üzemeltetéséhez üzemeltetési szabályzatot kell készíteni, és annak megfelelően üzemeltetni. Meglévő monitoring rendszer esetében a további üzemeltetést, annak módját ugyancsak üzemeltetési szabályzatban kell rögzíteni az új feltételeknek megfelelően (a szennyezettség mértékétől függően esetleg bővíteni). A III. terhelési szint esetén a szennyezés lokalizálásával egy időben a károsodott környezeti elemek rehabilitációjára intézkedési és ütemterv készítendő, megfelelő szakértők és az illetékes szakhatóságok bevonásával. A szennyezés terjedésének irányába eső és a szennyezéssel elért vagy elérhető lakóhelyek, illetve egyéb emberi tartózkodásra, tevékenységre szolgáló helyek mentesítésére külön havária tervet kell készíteni. Intézkedési és havária tervek területi kiterjesztése, ide vonatkozó követelmények: -
Az elszennyeződött környező termőtalaj rehabilitációjára szakértők bevonásával (mezőgazdasági, erdőgazdasági, talajtani) intézkedési tervet kell készíteni az egyes területrészek művelési ágának meghatározásával, javasolt növénykultúrák alkalmazási lehetőségeinek bemutatásával, szükség esetén talajjavító kemikáliák bevonásával.
-
A szennyezett talajvíz felhasználásának további lehetőségét pontosan meg kell határozni a szennyezés minőségi és mennyiségi paramétereit figyelembe véve.
-
A szennyezett talajvíz áramlásának irányában vizsgálni szükséges az elérési időket, a lehetséges öntisztulás mértékét a végső lezárás után (lerakó lokalizálása). A szennyezett talajvízzel érintett emberi tartózkodást szolgáló területek vízellátására javaslatot kell tenni, intézkedési tervet kidolgozni.
-
A műszaki beavatkozás befejezése után annak eredményességét újabb mintavételekkel ellenőrizni kell a talaj- és vízminták kiértékelésével és megállapítani a további szennyezés esélyét a megváltoztatott adottságok figyelembe vételével (utóellenőrzés).
10
5. A rekultiváció alkalmazott műszaki megoldásai A nemzetközi gyakorlat tapasztalatai alapján megállapítható, hogy a régi, felhagyott hulladéklerakók esetében célszerűbbek a szennyező anyagáramlást megakadályozó, megszakító lezárásos és szilárdítást, stabilizációt, valamint hidraulikai módszereket alkalmazó óvintézkedések. Ezzel szemben a hátrahagyott és haváriák következtében fennálló szennyeződéseknél a fizikai, kémiai és biológiai remediációs szennyezés mentesítési eljárások előnyösebbek. A régi hulladéklerakóknál alkalmazandó óvintézkedésekkel a szennyező anyagok nem kerülnek ártalmatlanításra, hanem az adott területről kiinduló veszélyt hárítják el, a szennyező anyagok környezetbe való további kijutásának lehetőségét szüntetik meg vagy csökkentik azt. A környezet védelme szempontjából az emissziós utakat megszakító óvintézkedések gyakorlatilag azonos hatásúak a szennyezés mentesítési eljárásokkal. A többnyire több ezer, ill. több tízezer m3 lerakott hulladékot magukban foglaló régi hulladék lerakók felszámolása, a területszennyezés mentesítése rendszerint igen komoly gazdasági hatásokkal jár, amit az adott közösség (település) legtöbbször nem képes felvállalni, még jelentős állami támogatás mellett sem. A régi lerakók esetében valójában a gazdasági realitások kényszerítenek a helyszíni óvintézkedéseket alkalmazó megoldásokra. A kisebb – néhány száz, legfeljebb néhány ezer m3 – lerakott hulladékmennyiséget tartalmazó régi lerakóknál, a mindenkori területi és gazdasági adottságok figyelembe vételével, szóba jöhet a lerakott hulladék kitermelése és egy esetleges fizikai szétválasztást (rostálást) követően a durva frakció egy közeli rendezett lerakón történő ártalmatlanítása. 5.1. A helyszíni szigetelési, lokalizálási módszerek A régi, felhagyott lerakók környezetszennyező hatásának megakadályozására használatos műszaki megoldások a helyszíni lezárási, szigetelési eljárások, amelyeknél: - a felületszigetelést, - az oldalirányú szigetelést (szigetelő falakat), - az altalaj szigetelést vagy alsó szigetelést, illetve - ezek kombinációit vezették be a gyakorlatba, esetenként hidraulikai módszerekkel kiegészítve.(1.ábra)
11
1. ábra A környezettől való elzárás módjai. 1.talajvízszint csökkentés, 2. gázelvezetés, 3. régi lerakó test, 4. szigetelő fenék, 5. felület szigetelés, 6. oldalszigetelés. A szigetelési rendszerrel szembeni alapvető követelmények: - biztonságos szigetelő hatás, - nagy ellenálló képesség és tartósság, - jó ellenőrizhetőség és javíthatóság. A gyakorlatban a régi, elhagyott települési hulladéklerakók lezárására leggyakrabban alkalmazott módszer a megfelelő felületszigetelés kialakítása. A felületszigetelés feladata: - a felszíni vizek lerakóhelyről való le- és elvezetése, - a felszíni vizek (csapadék) behatolása elleni védelem, - a lerakóból történő gáztermékek (biogáz) ellenőrzött gyűjtése és elvezetése. A felületszigetelések műszaki megoldására használatos rétegrendek az európai országok szabályozásában és a hazai szabályozásban is az új, műszaki védelemmel kialakított rendezett lerakóknál megkövetelt felületszigetelésekkel lényegében azonosak. A felületszigetelések az alábbi igénybevételeknek vannak kitéve: - biogázok általi igénybevétel, - mikroorganizmusok, gyökerek és állatok miatti biológiai hatások, - statikai terhelés (közlekedés, valamint a hulladék lebomlása miatti egyenetlen süllyedések), - időjárási hatások (szárazság, fagyás). A tapasztalatok azt bizonyították, hogy az egyrétegű szigetelések (ásványi anyagúak, vagy műanyag anyagúak) ezeknek az igénybevételeknek hosszabb távon is megfelelnek, a kombinált szigetelési megoldások túlzottan szigorú előírást jelentenek. A szokásosan alkalmazott felületi szigetelés funkcionális felépítését mutatja a 2. ábra.
12
2.ábra A felületi szigetelés funkcionális felépítése 1. hulladék feletti laza, szervetlen anyagú kiegyenlítő réteg, 2. gázgyűjtő és elvezető réteg, 3. szigetelőréteg, 4. felszíni vízelvezető és gyűjtő réteg, 5. rekultivációs humuszréteg A felszíni vízelvezetés megfelelősége érdekében a vízelvezető rétegnek legalább 3 %-os lejtést kell biztosítani. A biogáz elvezetést a helyi adottságoknak megfelelően kiszellőztető kutakkal vagy gázgyűjtő csővezetéken keresztül lehet megoldani. A gázelvezetés kiépítése a felületszigetelés költségeinek 15-20 %-át, a szigetelőréteg kialakítása további 30-40 %-át adja. A biogáz kivezetést, a lezárást követően általában legalább 15-20 évig biztosítani szükséges a lerakóban végbemenő lassú bomlási folyamatok időigénye miatt. Külön ügyelni kell arra, hogy a „frissen” lerakott hulladék az első években a lerakási módszer függvényében a bomlási folyamatok következtében meglehetősen erőteljesen, természetes úton tömörödik – az öntömörödés mértéke a lerakást követő 3-4. évre eléri az átlagosan 20-25 %-ot, majd stabilizálódik, de ez az „összeesés” lazán lerakott hulladékoknál (és ez a gyakoribb a régi lerakók esetében) elérheti a 35-40 térfogat %-ot is, ezért az inert anyagú záró réteg felhordását követően, a szigetelés kialakításával még legalább 3-4 évig várni kell. Ellenkező esetben, főként az ásványi szigetelőrétegeknél a szigetelőhatást csökkentő, esetleg megszüntető deformációkra (repedések) kell számítani.
13
A relatíve vastag ásványi szigetelőréteg, valamint a felszíni vizet elvezető szivárgó réteg és a gázt elvezető gázgyűjtő réteg a legújabb kutatási és gyakorlati eredmények alapján alkalmas, egyenértékű megoldásokkal kiváltható. Az ásványi szigetelőréteg bentonit paplannal, a víz- és gázelvezető rétegek pedig speciális műanyag kompozit szivárgó rétegekkel helyettesíthetők. A felületi szigetelés kialakításával együtt kell megvalósítani a felszínről elfolyó csapadékvizek szabályozott elvezetését, valamint a környezeti vízhozzáfolyások megakadályozását. Erre a feladatra egy alkalmasan kiképzett övárok rendszert kell megvalósítani a rekultiváció során. A felületszigetelés kialakítása 2-5 ezer Ft/m2 közöttire becsülhető; a helyi adottságok függvényében. A felületi szigetelésnél lényegesen költségesebb megoldást biztosítanak a lerakó terület lokalizálására az oldalirányú szigetelések. Ezeket rendszerint a felületi szigeteléssel együtt alkalmazzák akkor, ha a rekultiválandó lerakó potenciális talaj-, illetve talajvízszennyezése nagy környezeti kockázattal jár (pl. szennyeződésre érzékeny területek esetén). Az oldalirányú szigetelés használata alapos felülvizsgálatot igényel, hiszen alkalmazásuk meglehetősen költségigényes. Az oldalirányú szigetelést rendszerint a vízzáró rétegig vezetik le és abban rögzítik. A szennyezett területet teljesen körbezáró, ill. részlegesen behatároló megoldásokat egyaránt lehet alkalmazni úgy, hogy az eljárást megfelelő hidraulikai módszerekkel kombinálják. A 3. ábra a teljes körbeszigetelés elvét mutatja be, a zárt területen alkalmasan kiképzett csurgalékvízzel szennyezett talajvíz kivételt biztosító kutak telepítésével. A talajvízáramlás irányának figyelembe vételével további két változat is alkalmazható (4. és 5. ábrák). Az első változatnál a talajvíz hozzáfolyást és ez által további szennyeződését akadályozzák meg (rendszerint alacsonyabb talajvízállás esetén használatos), a második megoldásnál a magas talajvízszint miatti felszín közeli szennyezések terjedését redukálják a megfelelően telepített vízkivételi kutak segítségével. Az első esetben a kutak kisebb, a másodikban nagyobb mennyiségű tisztítandó talajvíz kitermelésére tervezettek. Mindig a helyi adottságok és a feladat végrehajtásának időigénye alapján kell a célszerű megoldást választani. A szivárgó vízzel szennyezett talajvíz további kezelést igényel, rendszerint a legegyszerűbb megoldás pl. egy közeli kommunális szennyvíztisztítóban történő kezelés javasolható.
14
3.ábra Szennyezett terület teljes bezárása szigetelőfalakkal l. talajvízáramlás iránya, 2. szennyezett talajvíz-kivételi kutak, 3. szigetelő fal, 4. vízzáró réteg, 5. szennyezett terület, A: felülnézet, B: metszet
15
4.ábra Szennyezett terület lezárása talajvíz irányból 1.talajvízáramlás iránya, 2. szennyezett talajvíz-kivételi kutak,3. szigetelő fal, 4. vízzáró réteg, 5. szennyezett terület, 6. megfogott talajvíz, A: felületnézet, B: metszet.
16
5.ábra Szennyezett terület lezárása talajvíz-áramlási iránnyal szemben l. talajvízáramlás iránya, 2. szennyezett talajvíz-kivételi kutak, 3. szigetelő fal, 4. vízzáró réteg, 5. szennyezett terület, A: felülnézet, B: metszet. A hulladéklerakók oldalirányú szigetelésénél rendszerint a résfalas eljárást alkalmazzák egyfázisú, vagy kétfázisú építési megoldásban. Az egyfázisú eljárásnál – ami a segítő szuszpenzió homoktalanításának, cseréjének, valamint eltávolításának elmaradása miatt jóval gazdaságosabb (rendszerint a kétfázisú eljárás költségeinek fele, harmada) – bentonit-cement szuszpenziót használnak, ami a földkiemelés után a résben marad és ott lassan megszilárdul. Ezeknek az anyagoknak a vízáteresztő képességi mutatói min. 10-8 – 10-9 m/s nagyságrendűek.
17
6.ábra Egyfázisú résfalas szigetelés kialakításának menete 1. primer és szekunder sávok, 2. markoló kotró, 3. vízzáró réteg A szigetelőfal kialakítását a primer elemek kiépítésével kezdik (az ábrán az 1, 3, 5. 7. jelű sávok). Egy-egy sáv hossza a markoló-kotró szélességével egyezik. A kiemelés ideje alatt a kiemelt anyagot folyékony szigetelőanyaggal helyettesítik, amely egyidejűleg a beomlás ellen is véd. Anyaga megköt addigra, amikor a sáv kifejtésre, az aljzat pedig „tisztításra” kerül. Kb. 48 óra után a beépített réstömeg már ütésálló állapotú. Ezután következik hasonló technikával a szekunder elemek (2, 4, 6. jelű sávok) kialakítása, melynek során a markoló belevág a primersávok még viszonylag képlékeny anyagába (sávok fogazása, átfedés biztosítása). A szigetelőfal anyaga rendszerint nátrium-bentonit-cement keverékből áll. Az eljárás előnyei: - a védő szuszpenzió, mint szigetelőanyag a résben marad (azaz a kettő ugyanaz), nincsenek rajta tiszta bentonit zárványok által okozott hibák, - leválasztó cső nélkül is lehet dolgozni, - a markoló kotró a szomszédos elemek kivágásakor jó fogazott illesztést biztosít. Az egyfázisú eljárás kivitelezésére alkalmazott további technológiai lehetőséget mutat be a 7. ábra.
18
7. ábra Egyfázisú szigetelési eljárás folyamatos falépítéssel 1. markológép, 2. szigetelőanyagot adagoló dózer, 3. szigetelőanyagot előkészítő terep, 4. kitermelt föld, 5. talaj-bentonit szigetelőfal, 6. bentonit-víz szuszpenzió szintje, 7. ásási felület, 8. kiásatlan rész, 9. vízzáró réteg, 10. a vízzáró rétegbe való bekötés Itt egyszerűbb megoldást alkalmaznak folyamatos kiépítésben, erre alkalmas célgépek segítségével. A markolóval kitermelt résbe folyamatosan töltik be a talaj-bentonit-víz keverék szuszpenziót, ahol az lassan megköt. Különbség, hogy itt a helyszínen kitermelt vagy keveréssel előkészített agyagos talajt használják a szuszpenzió alapanyagaként. A megfelelő szigetelőhatás elérésére a szuszpenzióhoz adagolt talaj minőségét és mennyiségét pontosan kidolgozzák. A kétfázisú szigetelőfal kiépítésénél a rést bentonit szuszpenzió védelme alatt alakítják ki. Ezután kerül be a tulajdonképpeni szigetelőfal anyag. A kiszorított védő szuszpenziót leszívatják, regenerálják, és ismét felhasználják. A szigetelőfal anyagaként a gyakorlatban talajbeton keveréket használnak, amely agyagból, cementből, bentonitból és töltőanyagokból (homok, kőpor, stb.) áll. A fel előállítása sávonként történik, a függőleges elzáráshoz leválasztó csöveket (hántoló csöveket) kell a markolásnál beépíteni. A kétfázisú eljárással szerzett tapasztalatok csupán néhány évre tekintenek vissza.
19
8. ábra. Kétfázisú résfalas szigetelési eljárás l. primer sáv kiásása és védő szuszpenzió betöltése,2. szigetelőanyag betöltése, 3. szekunder sáv kiásása, 4. markoló kotró és védő szuszpenzió injektáló, 5. leválasztó csövek Előnyei: - a fal magasságához képest relatíve igen csekély (kb. 1 ezrelék) függőleges eltérés, - a fogas illesztés keményebb kőzeteknél is lehetséges, - az egyfázisú eljáráshoz képest (ennél a szokásos mélység 20-30 m) nagyobb süllyesztési mélységek is elérhetők (max. 80-100 m), - ellenőrizhető és szabályozható a függőlegesség. Az eljárással a szigetelőfalakat tömörebben, nagy szilárdanyag-tartalommal lehet kialakítani. Ugyanakkor viszont hátrányos, hogy a leválasztó csövek helyén bentonitréteg rakódik le, amelyet nem lehet teljesen a szigetelőanyaggal kiszorítani, így esetenként rosszabb áteresztőképességű helyek képződhetnek az illesztéseknél. A kétfázisú eljárás költségigénye két-háromszorosa is lehet az egyfázisú eljárásénak. Ez ideig a szigetelőfalak többségénél az egyfázisú eljárást alkalmazták, rendszerint nátrium-bentonit-cement keverékekkel, 10-8–10-9 m/s gyakorlati áteresztőképesség biztosításával. Az egyfázisú eljárásnál a szigetelőfal szilárdanyag-tartalmának növelésével ezek az értékek javíthatók, azonban ilyenkor a nagyon sűrű szuszpenzió miatt a markolóval a résben már igen nehéz dolgozni. Kalcium-bentonit alkalmazásával a szilárdanyag tartalom növelhető és az áteresztőképesség egészen 10-10 m/s értékig javítható. Kétfázisú eljárással 10-10–10-12 m/s áteresztőképességű falazatok alakíthatók ki. A szigetelőanyagok fejlesztésének egyik iránya a szerves kötéseket létrehozó anyagok alkalmazástechnikai kutatása, amelyekkel folyamatosan végeznek üzemi vizsgálatokat. Oldószertartalmú vízzel végzett vizsgálatok azt mutatták, hogy az ásványi anyagokból kialakított szigetelőrétegek áteresztőképessége két-három nagyságrenddel nagyobb mint az oldószerrel nem szennyezett vízzel való igénybevételnél. Az ásványi anyagokból épített szigetelőfalaknak oldószerekkel szembeni nagy áteresztőképessége döntő mértékben involválta a többrétegű szigetelőfalak fejlesztését.
20
A többrétegű szigetelőfalak olyan egyfázisú technikával kialakított védőfalak, amelyekben műanyagelemekből álló második réteget építenek. A HDPE anyagú műanyaglemezek 2-3 mm vastagságúak és zárt rendszerben vannak egymással összekapcsolva. Az egymáshoz rögzítés módjától függően akár a 10 m szélességet is elérhetik, áteresztőképességük 10-11-10-12 m/s. A műanyaglemezeket duplikáltan is elhelyezhetik és ez által a két elem közé elhelyezett szivárgó testekkel a fal áteresztőképessége részegységenként is folyamatosan ellenőrizhető. Ez eddig egyéb szigetelőfalaknál nem volt biztosítható.
9. ábra. Többrétegű szigetelőfal kialakítása egyfázisú eljárással 1. résfal kialakítása, 2. műanyaglemez behelyezése, 3. szigetelőanyag betöltése, 4. újabb résfal szakasz kialakítása A szigetelőfalak építési költségei legalább két-háromszor nagyobbak 1 m2 szigetelőfelületre vonatkoztatva, mint a felületi szigetelés esetében (egyfázisú résfalas és keskenyfalas megoldások), illetve ennél is költségesebbek a kétfázisú és kombinált technikával épülő szigetelési változatok. Ezért az oldalirányú szigetelésvédelem alkalmazása körültekintő elemzéseket követően, csak kifejezetten indokolt esetekben – pl. vízadó rétegek védelme – javasolható. Kedvező esetben a lokalizálandó hulladéktömeg az altalajban megfelelő méretű és kis áteresztőképességű rétegen helyezkedik el és ilyenkor elegendő a függőleges szigetelőfalat a felszíntől a vízzáró rétegig kialakítani, hogy egy természetes fenékkel egybeépített, szigetelt medence jöjjön létre. Előtte azonban tájékozódni kell arról, hogy a természetes altalaj vízzáró rétege homogén és biztonságos szigetelést biztosít. A szigetelőfalak előállításakor mindig szivattyúzási kísérletekkel kell megvizsgálni a „medence” szigetelőképességét. A nem megfelelő altalajt utólagosan létesített szigetelőfenékkel lehet lezárni, melynek különböző változatait a 10. ábra szemlélteti.
21
10. ábra Szigetelő fenékréteg kiképzési lehetőségei a/ járható vágatok közötti injektált szigetelés, b/ átfedett injektált vágatok, c/ előresajtolt téglalap alakú vágatok, d/ magasnyomású injektálás, 1. vágatok, 2. injektált rétegek.
11. ábra Szigetelő fenékréteg kiépítése nagynyomású injektálással l. szigetelő falak, 2. munkaalagutak, 3. szigetelő fenékréteg kialakítása nagynyomású injektáló fejjel, 4. régi lerakó, 5. talajvízszint A vágatok között kialakított injektált védőernyő előnye a biztos és jól ellenőrizhető lezárás. Az átfedett vágatokkal kiképzett fenéklemez kialakításánál gyakoriak az utólagos szigetelést, javítást igénylő hézagok. A nagynyomású injektálással készített fenékszigetelés egyik lehetséges megoldását szemlélteti a 11. ábra.
22
A módszer lényege, hogy a szigetelő falakon kívül mélyített munkacsatornák segítségével, egy csőgörényhez hasonló szerkezettel, nagynyomású injektálást végeznek a lerakó aljzatában az egybefüggő réteg kialakításáig. Az adalékolt bentonit-cement szuszpenzió kötés után megfelelő szigetelőréteget képez. Járható vágatok segítségével az aljzatszigetelésre újabban műanyaglemezek beépítésével is próbálkoznak. Az esetek többségében horizontális vágatok és függőleges injektáló furatok segítségével végzik az injektálást. A kialakított rétegvastagság kb. 60-75 cm. Az injektálási technika és az alkalmazott kötőanyagok az adott talaj tulajdonságainak függvényében választandók meg. Durva szemcsés altalajnál kétfázisú injektálást végeznek: az első fázisban a nagyobb hézagokat cement beinjektálással, majd a finomabb pórusokat, vízüveget, esetleg polimereket tartalmazó bentonit-cement szuszpenzióval tömítik el. A szigetelőfenéknél különösen fontos a kivitelezés megfelelő minősége, hiszen a későbbi javítások igen költségesek. A fenékszigetelések költsége a szigetelőfalakénál jelentősen nagyobb, rendszerint azokénak többszöröse. A szigetelő fenékrétegek kivitelezési gyakorlata kevesebb tapasztalattal rendelkezik, mint a szigetelő falak megvalósítása, a módszereket a szakcégek folyamatosan fejlesztik. A helyszíni lokalizációt biztosító szigetelési eljárásoknak rendszerint szerves része valamilyen hidraulikai módszer, amellyel a talajvíz vagy szivárgóvíz kiszivattyúzásra és szükség szerint utókezelésre kerül. A szennyezett talajvíz, szivárgóvíz kiszivattyúzása műszakilag a legegyszerűbb megoldás a fennálló szennyezés ellenőrzésére és különösen arra, hogy a szennyeződéseknek nagy körzetben való szétterülése megakadályozható legyen. Léteznek passzív és aktív hidraulikai eljárások. A szennyezett talajvíz áramlásának irányában elhelyezett kutakkal a szennyezett és a nem szennyezett talajvíz között létrehozott víznyelővel egyértelműen elválaszthatjuk a két talajvízkörzetet. A passzív eljárások (záró kutak, injektáló, infiltrációs és kivételi kutak) a talajvíz hidromechanikai állapotára gyakorolnak hatást. Feladatuk, hogy a szennyezett talajvíz kiterjedését megakadályozzák, behatárolják, szükség szerint visszafordítsák. Éppen ezért a szennyezési gócon kívül helyezik el azokat. A passzív eljárások nem alkalmazottak a szennyezett talajvíz kezelésére. Az aktív hidraulikai eljárások a szennyezett talajvíz vagy szivárgóvíz kiemelésére és kezelésére szolgálnak. Kivételi berendezésként vízkivételi kutakat, aknákat, drén hálózatot és nyitott árkokat használnak. Céljuk a további kibocsátások megakadályozása és/vagy a meglévő immissziós terhelések csökkentése. Éppen ezért a szennyezési gócon belül kell azokat elhelyezni. Az eljárások a mélyépítésben és a vízépítésben ismertek, a szükséges berendezések és eszközök a gyakorlatban elterjedtek. A talajvíz szennyezettségi gócot megelőző áramlási irányban telepített kutakkal a talajvíz folyási irányának megváltoztatását érik el, ezáltal mesterséges vízválasztót hoznak létre. Injekciós vagy infiltrációs kutak segítségével az altalajba történő tiszta víz szállításával szintén mesterséges vízválasztót lehet kialakítani. Talajvízszint süllyesztést alakítanak ki a körbe telepített kutak, ezáltal a kilúgozódást redukálni lehet és a szennyezett góc körvonalai egyértelműen behatárolhatók. Az aktív eljárásoknál a kutakat a szennyezés körzetében, illetve annak súlypontjában kell elhelyezni, figyelembe véve természetesen a talajvíz áramlási irányát és sebességét.
23
Régi lerakóknál előnyösen használhatók a szennyezett terület köré az altalajba telepített drén hálózatok, amelyek lényegében hidraulikai védőfalat képeznek a szennyezésterjedés megakadályozására. Az önállóan telepített vízkivételi kutak kiváltására fejlesztették ki a szigetelő falba épített ún. biopolimer rendszerű szennyezett talajvíz-kivételi eljárást. Ennek lényege, hogy a bentonitos szigetelő szuszpenzióba biológiailag lebontható szerves anyagot és enzimaktivitást fokozó adalékokat építenek be úgy, hogy az érintett szigetelőfal egyben – szemcsés szerkezeténél fogva – vertikális drén rendszert képez. A fenéken és a felső részben telepített drén, illetve vízkivételi kutak biztosítják a szennyezett talajvíz süllyesztését, kitermelését, a biopolimer szuszpenzió pedig az átáramló víz előtisztítását. A hidraulikai eljárások alkalmazásakor szükséges berendezések korlátozott élettartamúak, rendszeres karbantartást és javítást igényelnek. Például az enyhén szennyezett talajvízben a szívó kutak élettartama kb. 30 év, erősen szennyezett talajvíz esetében ez az élettartam jelentősen csökken. A felhasznált építőanyagoknak a szennyező anyagokkal szemben ellenállónak kell lenniük. A drén hálózatokat, szivárgó árkokat és vízkivételi aknákat főleg kis talajvízmennyiségeknél célszerű alkalmazni. A talajviszonyoknak és a körülzárt terület nagyságának megfelelően viszonylag nagy vízmennyiségeket kell mozgatni. Ennek következtében hosszabb távon magasabb energiaköltségek merülhetnek fel. Nem lehet kizárni az altalaj vízháztartására irányuló káros hatásokat sem. A szennyezett talajvizek kezelhetők elkülönített, a keletkezés helyén felállított berendezésben vagy a keletkezés helyétől távolabb, valamilyen kommunális vagy ipari szennyvíztisztító műben. Ez a megoldás a szennyezett víz szállítását igényli. A tisztítás megoldási lehetőségei a szennyezés típusának és koncentrációjának függvényében választhatók meg. A passzív hidraulikai eljárásokat átmeneti, szükség szerint azonnali intézkedésként lehet alkalmazni és csak addig, amíg a végleges kezelés végre nem hajtható. Figyelembe kell venni, hogy a kutak és a szennyezett terület távolsága miatt a káros terhelés a talajvízben csak késve jelenik meg. Az aktív hidraulikai eljárásoknak a szennyezés felszámolásánál nagyon széles használati lehetőségei vannak. A hidraulikai eljárások sikeres alkalmazásához részletes talajmechanikai és hidrológiai adatok ismerete szükséges. Számszerűsítendő modellek segítségével a vízkivételi kutak hatáskörzete és az előidézett vízmozgások áramlási irányai előre meghatározható. A modellek tartalmaznak olyan jellemzőket, mint a szűrési sebesség, a víztartó réteg kiterjedése, a kutak kivételi aránya, a szennyezett terület nagysága, stb. amelyek átfogó előzetes vizsgálatokat igényelnek. 5.2. A régi lerakók megújítása, rekonstrukciója Az előzőekben ismertetett helyszíni lokalizálási, védelmi megoldások a már lerakott hulladékot érintetlenül hagyva biztosítanak környezetvédelmi szempontból megfelelő megoldást. Elsősorban az olyan lerakóknál, ahol a terület további művelésre ad módot, szóba jöhet a régi lerakó test megújítása, rekonstrukciója. Ennek célja az eredeti területen hatékonyabb, kapacitásnövelő rendezett lerakási technológiával a lerakás élettartamának a növelése.
24
Alapfeltétel, hogy a meglévő lerakó legalább alkalmas természetes védelmi rendszerrel rendelkezzen. Indokolt esetben a felújított lerakó felületet az új hulladékmennyiségek lerakása előtt mesterséges műszaki védelemmel kell ellátni. Ennek szükségességét környezetvédelmi felülvizsgálat alapján lehet eldönteni. A lerakott hulladék rétegvastagsága, beépítési technikája – ez rendszerint kompaktoros tömörítés nélküli – alapján lehet meghatározni a rekultivációs tervben, hogy csupán a felső (legfeljebb 2-3 m-es) hulladékréteg vagy a teljes hulladékmennyiség átdolgozására kerüljön-e sor. Általában elegendő a felső réteg átdolgozása, ami átrostálásból és utána kompaktoros tömörítésből áll. Az átdolgozás lényegében a kezelendő hulladékréteg kitermeléséből, dózerrel történő elegyengetéséből, majd kompaktorral ismételt tömörítéséből (általában a 30-50 cm-es rétegelt tömörítés adja a legjobb eredményt) áll, amit szokásosan mágneses vasleválasztással kombinált átrostálással egészítenek ki az ismételt beépítést megelőzően. Az átrostálással részben a darabos, esetenként termikusan hasznosítható alkotók, részben a finomszemcsés alkotók különíthetők el. A finom frakció takaróanyagként, illetve komposztáláshoz segédanyagként hasznosítható. Aprítást csak kivételes esetekben – például nagydarabos hulladékoknál – alkalmaznak, mert ennek költségei a módszert jelentősen drágítják és az így elérhető térfogat redukció nem számottevő. Az átdolgozott hulladékból a fémeken kívül egyéb hasznosítható másodnyersanyag visszanyerésével az esetek többségében nem lehet számolni (szennyeződés, degradáció miatt). A termikus hasznosításra az országban jelenleg reális lehetőség nincs. A mechanikai előkezelési műveleteket (rostálás, aprítás, esetleg válogatás) célszerűen mobil berendezésekkel végzik. Az átdolgozás célja a térfogatcsökkentés, az anaerob viszonyok létrehozása, valamint a továbbműveléshez szükséges felszíni állapot biztosítása. A felszíni réteg átdolgozását a régi hulladéklerakó területén meg lehet oldani, azonban ha a teljes lerakott hulladékmennyiséget át kívánják dolgozni, akkor ehhez a lerakó mellett ideiglenesen szigetelt átrakási területet kell biztosítani, ahol a szükséges mechanikai előkezelést (rostálást, válogatást) végre lehet hajtani. A válogatást célszerű részben kézi, részben egyszerű gépi (markolóval) módszerekkel végezni a fémek, illetve darabos hulladékok elkülönítésére. A kézi válogatószalag alkalmazása túlzó költségráfordítást eredményez (hasznosítható alkotó kinyerésének kicsi a valószínűsége). A régi hulladéklerakó felszíni vagy teljes átdolgozása megelőző biztonsági intézkedések megtételét igényli. Ezek: - por emisszió csökkentése a leművelési fronton a felület nedvesítésével, - gázemisszió csökkentése passzív vagy aktív biogáz mentesítési módszerekkel. Egyéni védőeszközök (porálarc, gázálarc és gázellenőrző készülékek) használata ajánlatos. A gázemisszió csökkentése az átdolgozási műveleteknél a robbanásveszélyes metánkoncentráció elkerülésére szolgál a munkaterületen. Törekedni kell a minél kisebb élőmunka igényre a munkaterületen, továbbá a zajterhelés minimalizálására, a munkába nem vett területek minél jobb lefedésére. A munkahelyen dolgozók egyéni védőfelszerelésekkel való ellátását biztosítani kell.
25
A részben vagy teljesen átdolgozott régi lerakó biogázainak eltávolítását minimálisan passzív kiszellőztető kutak telepítésével kell megoldani, ami egyúttal a továbbművelendő lerakó biogázainak elvezetését is szolgálja. Az átdolgozásnál gyakran alkalmaznak aktív kiszellőztető megoldásokat, amelyek a régi lerakó testben elhelyezett hulladék szerves alkotóinak a komposztálódását segítik elő. Ismeretesek megszívásos, túlnyomásos és kombinált levegőztetési módszerek, amelyek mindegyike aerob viszonyok létrehozását célozza a lerakó testen belül. A távozó gázokat bioszűrőn (komposzt bioszűrő), esetleg aktívszenes leválasztón keresztül vezetik a légtérbe. A komposztból készült bioszűrő a teljes lerakó felületen is kialakítható. Az aktív kiszellőztetési megoldások – költségességük miatt – kizárólag nagyobb lerakott hulladékmennyiségek esetén javasolhatók. Az ilyen biológiai kezelési módszerek az eredeti hulladéktömeg 20-30 %-os térfogat redukcióját is eredményezhetik, míg a mechanikai előkezelési módszerekkel rendszerint legfeljebb 15-20 %-os térfogat redukció érhető el. A kilevegőztetési eljárás – gyorsított komposztálódás – az átrakási területen is megoldható. A régi lerakó teljes anyagának átdolgozásakor a hulladékot az eredeti területre helyezik vissza, kompaktoros beépítési technikával. Ez nyilvánvalóan feltételezi, hogy a régi lerakó területén a szükséges műszaki védelmet és szivárgóvíz elvezetést ki kell építeni, különben az egész eljárás célját veszti. Ennek következtében a módszer meglehetősen költséges és alkalmazása csak alaposan átgondolt összehasonlító gazdasági elemzésekre támaszkodva javasolható. Megjegyzendő, hogy a teljes átdolgozással járó régi lerakó felújítási változatot, éppen költségessége miatt, a nemzetközi gyakorlatban ez ideig csak elvétve alkalmazták. 5.3. A lerakott hulladék kitermelése és elszállítása Mint azt már jeleztük, kisebb lerakott hulladékmennyiségek esetén szóba jöhető megoldás a hulladék kitermelése és rendezett lerakóra szállítása. Tekintettel arra, hogy a művelet ismételt lerakást jelent, a közelben műszaki védelemmel kiépített hulladéklerakó biztosítása alapvető. A hulladékot markolóval, dózerrel lehet kiásni és a zárt szállítókonténerekbe rakni. A kiásásnál problémát jelenthetnek a nagyobb betonelemek, a nagydarabos hulladékok és külön figyelmet kell fordítani a bomlási folyamatokból felszabaduló biogázokra (ld. előző fejezetben). A kevert, erősen szennyezett és részben lebomlott hulladékból hasznosítható másodnyersanyagok rendszerint nem nyerhetők vissza. Egyetlen helyszíni feldolgozási lehetőséget az átrostálás, esetleg az aprítás nyújthat (ezeket a műveleteket mobil berendezésekkel célszerű megoldani). A rostálással kinyert finom frakció részben a rendezett lerakó takaróanyagaként, részben komposztálási segédanyagként használható fel. Az aprítás csökkenti a rendezett lerakó kapacitás igénybevételét (térfogat redukció). A mobil gépekkel való átrostálás, aprítás nem olcsó, ezért gazdasági értékelés után célszerű dönteni ezek alkalmazásáról. Az esetek többségénél jelentős költségként merülnek fel a szállítási többletköltségek. A kiásást és lerakóhelyi beépítést csak akkor célszerű választani, ha más intézkedések műszakilag nem vagy csak viszonylag nagy költséggel valósíthatók meg. Éppen ezért a
26
gyakorlatban ez a megoldás főként a kisebb – legfeljebb néhány ezer m3 – illegálisan vagy rendezetlenül lerakott hulladék mennyiségek esetén javasolt. 5.4. A régi hulladéklerakók által elszennyezett talaj és talajvíz kezelése A régi lerakók környezetvédelmi felülvizsgálata, illetve az ezt megalapozó állapotfelmérés során kiderülhet, hogy a lerakó jelentős mértékben beszennyezte az adott területet (III. terhelési szint) és a felszíni záró szigetelés nem biztosít kellő védelmet a további szennyezés megakadályozására. Ekkor az érintett terület kármentesítését kell elvégezni részben a már vázolt lokalizációs módszerek (oldal és/vagy alsó szigetelés, hidraulikai eljárások) alkalmazásával, részben pedig az elszennyezett talaj és talajvíz tisztításával. A feladat a szennyezett talaj és/vagy talajvíz tisztításával elvégezhető: - in-situ(helyben, a szennyezett területen belül), - on-site (kiemelés után a szennyezett terület mellett) és - off-site(kitermelés és elszállítás után). In-situ eljárások: megszilárdítás, kémiai rögzítés, talajlevegő elszívás, talajvíztisztítás hidraulikai eljárásokkal. On-site és off-site eljárások: mosás, extrahálás, hőkezelés, stabilizálás. Minden eljáráscsoportnál megoldható a biológiai kezelés. A szennyezés mentesítési eljárásoknál szükséges a lerakott hulladék kitermelése és előkezelést (aprítás, rostálás, esetleges válogatás, komposztálás) követően a megtisztított helyszínre történő visszahelyezése vagy rendezett lerakóba szállítása. A talaj- és talajvíz tisztítási munkálatok, valamint a hulladék kezelésének befejezése után utóellenőrzést kell lefolytatni, el kell végezni a terület rekultivációját és a kiépített monitoring rendszert az utógondozás keretében, kell működtetni. Az alkalmazandó talaj- és talajvíztisztítást szolgáló szennyezés mentesítési eljárások, módszerek ismertetésére, tekintettel a terjedelmi korlátokra, jelen füzetben nem térünk ki. Egyébként is inkább a talaj- és talajvíz szennyezések okozta kárelhárítási problémakörhöz tartoznak, mint a régi hulladéklerakók döntő részénél alkalmazandó rekultivációs megoldásokhoz. 5.5. Utógondozás és monitoring Ezeket a feladatokat a 22/2001. (X.10.) KöM rendelet 3.sz. mellékletében előírtak szerint kell végezni, természetesen a rekultiváció módjának, megoldásának megfelelő, értelemszerű adaptációval (felügyelőségi határozat szerint). Alapvető fontosságúak: - a talajvíz mennyiségi és minőségi kontrollja a telepített figyelő kutak révén, - a keletkező biogáz képződés ellenőrzése, - a hulladéklerakó szintjének süllyedési adatai, - amennyiben lehetséges, a csurgalékvíz és a felszíni víz mennyiségi és minőségi kontrollja, - az összes műszaki berendezés (szigetelések is) ellenőrzése, azok javítása és karbantartása, ill. üzemeltetése,
27
-
a rekultivált terület fenntartási munkáinak elvégzése, beleértve a telepített növényzet gondozási teendőit is.
Az utógondozási időszak (általában a lerakás befejezését követő 30 év) konkrét meghatározása, a helyi adottságok figyelembe vételével a környezetvédelmi felügyelőség jogköre. 5.6. A rekultivált régi hulladéklerakók hasznosítási lehetőségei A régi, felhagyott lerakók rekultivációja során a legegyszerűbb helyzet akkor áll elő, ha az adott lerakónak bizonyítottan nincs, vagy minimális a szennyezési kockázata (I. terhelési szint). Ilyen esetekben rendszerint elegendő megoldás a bezárt lerakó felületi rétegeinek tömörítését rendezését követő olyan lezárása, amely legfeljebb egy réteg ásványi agyag vízzáró réteget, felszíni vízelvezető réteget és termőtalajjal történő lefedést (növényzet telepítésével) foglal magában. Alapvető feltétele, hogy természetes földtani védelem álljon rendelkezésre, a talajvízszint legmagasabb állása esetén se közelítse meg a természetes szigetelő réteget, és nem történik vízkivétel (pl. lakosság által használt ásott kút), ivóvízbázis a lerakó tágabb környezetében nincs. Figyelőkút hálózat kiépítése, működtetése viszont nem nélkülözhető. A hulladéktest főként inert hulladékot tartalmaz, vagy a bomlási folyamatok már zömében lezajlottak és a lerakó stabil. Ez rendszerint akkor fordul elő, ha a települési hulladék lerakása legalább 15-20 éve már befejeződött. Az ilyen helyzetekben alkalmazott megoldása a rekultivációnak az egyszerűbb, un. tájba illesztési feladattá redukálódik. Valószínűleg ezen esetekben a biogáz szabályozott kivezetése – ha egyáltalán szükséges – kiszellőztetéssel megoldható. Az ilyen un. tájba illesztett régi lerakók szennyezés mentes területén lehetséges területhasznosítási mód a sportpálya (futball-, tenisz-, golf pálya, szánkó pálya), vagy parkoló, kereskedelmi, ipari épület, könnyű szerkezetes építésű létesítmény kialakítása. Különlegesen kockázatmentes esetben állatmenedék, natúrpark vagy rekreációs park kialakítása. Mivel az emberi környezetbe ezen kategóriába tartozó régi lerakók fognak leginkább integrálódni, a tájba illesztésnél a későbbi területhasználathoz mérten kell tervezni a következő elemeket: a fedőréteg vastagsága, a lejtés mértéke, a fedőréteg/hulladékréteg aránya, a tömörítés mértéke. A tájba illesztés esetén elképzelhető privatizáció formájában a magánszférára hárítani a műveletek költségeit, az ingatlantulajdon átadásával. Jól körülhatárolható, de minimális szennyezés esetén (I. és II. terhelési szint) végzett rekultiváció keretében a kiépítendő műszaki védelem: - a hulladéktest rendezése és felszíni rétegeinek tömörítése, - kiegyenlítő, gázelvezető réteg létesítése, - felszíni szigetelő réteg és vízelvezető réteg telepítése, - termőtalajjal történő lefedés és növényzet telepítése a hulladéklerakásra vonatkozó jogszabály előírásai szerint. Továbbá biztosítandó a keletkező biogázok szabályozott elvezetése a lerakó testből és lehetőség szerint ezek kezelésének (min. lefáklyázás) megoldása, valamint az előírt monitoring rendszer kialakítása és működtetése. Az így rekultivált lerakó területen 30 évig építmények elhelyezése a lerakó test fokozatos süllyedése és a biogáz képződés miatt nem megengedett.
28
Területhasznosítási szempontból csak ipari területei besorolás engedélyezhető ezeken a területeken, illetve – mint azt már említettük az 1. fejezetben – előnyben részesítendők az erdőtelepítési megoldások. Ezeken a területeken létrehozható pl. ipari park, autóbontó, hulladékudvar, komposztáló telep, hulladék válogató mű, építési hulladék feldolgozó létesítmény stb. Lényegében olyan ipari tevékenység megvalósítása realizálható, amely kizárja azt, hogy a szennyezés a táplálékláncba vagy az ivóvízbe, stb. kerüljön. Ugyanez vonatkozik a kármentesítést igénylő régi lerakó területek (III. terhelési szint) további hasznosítására is. A kármentesítés és/vagy rekultiváció szükségessége esetén azonban a tulajdonos önkormányzat, vagy az önkormányzat tulajdonában álló vállalkozás feladata a műveletek finanszírozása és a beruházások legalább részleges megtérülése érdekében területhasznosítási megoldások kidolgozása. Ennek megfelelően a rekultivációt, kármentesítést csak a szükséges mértékben érdemes elvégezni, inkább a szennyezést körülzárni, terjedését megakadályozni, mint a szennyezés maximális megszüntetésére törekedni. A nagy forrásigényesség miatt a megfelelő védettséget biztosító legolcsóbb megoldást kell kiválasztani. A legnagyobb arányban azonban a rekultivált volt lerakók használaton kívüli területek lesznek hosszabb időn át. Szennyezett/szennyező terület esetén tehát a fő kérdés: érdemes-e elvégezni a kármentesítést végleges szennyezés eltávolítás formájában, és területhasznosításból fedezni a költségek egy részét, vagy rekultiváció formájában gondoskodni a szennyeződés terjedésének megakadályozásáról, és tiltani új funkciós terület felhasználási formákat 30 évig. 6. A tájrendezési, tájba illesztési, tájképvédelmi követelmények A lerakóhelyek kataszterezését, tipizálását megelőzően a tájrendezési, tájba illesztési munkarész tartalmára receptet adni nem lehet, csupán irányelvek fogalmazhatók meg. Minden lerakó, azok kialakítása, hatása, környezete különböző. Értelemszerűen más a feladat - dombvidéken, elzárt völgyben létesült lerakó esetén, ahol a láthatóság teljesen korlátozott, mint - síkvidéki, nagy kiterjedés, meredek rézsűkkel felhagyott, jól látható hulladéklerakónál. A hulladék elhelyezésének módja (gödörfeltöltés, dombépítéses eljárás) szintén meghatározó, a tervezett utóhasznosítás is más követelmények teljesítését kívánja a tervezőktől. 6.1. A táji adottságok vizsgálata A táji adottságok felmérésekor (adatgyűjtés, adatfeldolgozás, tájértékelés) fel kell tárni a tervezési területeken, ill. annak hatásterületén -
-
a természeti és művi elemek, elem együttesek állapotát, a természeti adottságokat (térségi kapcsolatok, domborzati jellemzők, növény- és állatvilág, talaj- és vízrajzi viszonyok), a tájhasználat módját (művelési ágak, terület felhasználás),
29
-
a védett és a védelemre érdemes természeti és művi értékeket („természetes” növénytakaró, egyedi tájértékek), a tájjelleg, a tájszerkezet, a tájkép jellemzőit (borítottság, kitettség, szegélyek), a láthatósági viszonyokat, a látványkapcsolatokat, a helyszín vizuális értékelését.
A táji adottságok vizsgálatakor meg kell határozni a tájhasználati konfliktusokat is, valamint azokat az elemeket, amelyek rontják a táj minőségét. Mindezeket ábrázolni is kell a szükséges méretarányban a tájvizsgálati tervlapon. A meghatározó (jellemző) terepalakulatokról, tereptárgyakról célszerű metszeteket készíteni, a látványkapcsolatokat, a tájképi adottságokat fényképfelvétellel is dokumentálni. 6.2. Tájrendezési terv A létesítmények megjelenítését tájba illesztéssel - tereprendezéssel, formatervezéssel, - mérnökbiológiai módszerek alkalmazásával, - tájfásítással, növénytelepítéssel kedvezően lehet befolyásolni, módosítani. A rekultivációs terv tájrendezési, tájba illesztési munkarészében ki kell munkálni - a tereprendezési lehetőségeket (növénytelepítésre alkalmas hajlásszög – rézsű – plató kialakítása), - az alkalmazható mérnökbiológiai módszereket (gyepesítési eljárások, kombinált megoldások, cserje és fatelepítési lehetőségek), - a tájfásítási javaslatokat (a határoló felületek, szomszédos területek felöli takarófásítások, erdősávok). A szükséges feladatok meghatározását, a szöveges munkarészt kiegészítő tervlapon ábrázolni kell. Részletrajzokkal, látványtervekkel (számítógépes manipuláció) kiegészítve alapozható meg a rekultivációs terv tájba illesztési, tájképvédelmi munkarésze. 6.3. Biológiai rekultiváció Az újrahasznosítási tervet a tájba illesztési – tájképvédelmi követelmények, az ökológiai és az ökonómiai szempontok figyelembe vételével kell elkészíteni. A régi lerakók rekultivációjának egyik legköltségesebb és legproblematikusabb eleme a megfelelő termőréteg biztosítása. Mivel jó minőségű, humuszos talaj legtöbb esetben nem vagy csak korlátozott mértékben áll rendelkezésre, ezért az 1 m-es fedőréteg a lerakóhoz legközelebb fekvő anyag nyerőhelyről kell biztosítani úgy, hogy a föld letermelése előtt talajszelvény gödrök ásásával (ezek száma a terepadottságoktól függ) meg kell határozni az „A” és „B” szintet az ott található genetikai talajtípusnál. A föld letermelését szintenként kell végezni. A termőréteg kialakításánál a „B” szint kerül alulra, az „A” szint pedig a felső rétegbe. A felső minimálisan 30 cm-es
30
talajrétegnek a növénytelepítési célnak megfelelő mennyiségű humuszt kell tartalmaznia. A humusztartalom növelése agrotechnikai módszerekkel megoldható. A tájba illesztés tervezésekor fontos szempont, hogy az erdőnek és a fásításoknak a természeti- és a kulturtájban meghatározó a szerepe, a táj formálásában és védelmében megújítható funkciójú, térszerkezeti elemnek tekinthető. A rekultivációs tervnek tartalmaznia kell a tervezett erdősítések fásítások: -
elhelyezkedését (térképi megjelenítés), földnyilvántartási adatait, a különböző típusú, szerkezetű erdősítések, fásítások tervezett területi adatait, a különböző típusú erdősítések, fásítások javasolt fafaj összetételét, szerkezetét típusonként.
Az erdősítések és fásítások fafaj összetételének, szerkezetének tervezésénél az alábbi – elérni kívánt – környezetvédelmi célokat kell figyelembe venni: -
az erdősítés és a fásítások típusonkénti pontos védelmi céljának meghatározása (pl. por, szél, erózió elleni védelem), természetvédelmi (pl. tájképvédelem, biotópok helyreállítása), ökológiailag stabil, a természet közeli gazdálkodás követelményeinek – a helyi adottságokhoz mérten – minél jobban megfelelő, stabil faállományok kialakítása.
Az ökológiailag optimális alternatíva összeállításának tervezésénél – azokból a fajokból, amelyek biológiai szempontból szükségesek és védelmi, gazdasági szempontból kívánatosak – elemezni kell a helyi adottságoknak megfelelő: -
a termőhely feltárás adta következő lehetőségeket: = termőhelyi tények, = tápanyag ellátottság, =vízháztartás, =termőhelyi stabilitás,
-
a fafajok termőhely igényét: = éghajlat, talaj, domborzat, stb, = termőhelyi összhatás, = állományszerkezet,
-
a fafajok sajátosságait: = elegyedési képesség (figyelembe kell venni az elegyítendő fafajok =egymáshoz viszonyított tulajdonságait, pl. árnytűrés, növekedési viszonyok, versenyképesség), = várható, élettartam, = a fafajok korona alakja, esztétikai megjelenése, = a fafajok gyökérzetének típusa,
31
-
a helyi adottságokhoz kapcsolódó kockázati tényezőket: = abiotikus károsítások valószínűsége (pl. szárazság, tűz, szél, hó), talajszennyezés, talaj felmelegedés, biogázok által okozott károk), = biotikus károsítások valószínűsége (pl. gombák, rovarok, vad, ember által okozott károk).
Az erdősítéssel és fásításokkal olyan biológiailag stabil ökoszisztémák létrehozása a cél, amelyek a természet közeliség követelményeinek megfelelnek. A természet közeliség fontosabb jellemzői: -
termőhelynek megfelelő fafaj megválasztás (törekedni kell az őshonos, az adott tájra jellemző fa- és cserjefajok alkalmazására), fa- és cserjefajokban gazdag, elegyes, többszintű állományok létrehozása és fenntartása, az ökológiai stabilitást és a biotóp védelmét elősegítő faállomány-szerkezet kialakítása, a biológiai és genetikai sokféleség bővítése.
A rekultivációs tervek elbírálásában tervezett erdősítés és fásítás esetén az Állami Erdészeti Szolgálat területi igazgatósága szakhatóságként vesz részt. Természetvédelmi oltalom alá eső vagy ezzel szomszédos (a védett területhez kapcsolódó) rekultivációs terület esetén az illetékes természetvédelmi hatóságot is be kell vonni szakhatóságként az eljárásba. 7. A régi, felhagyott lerakók rekultivációjának finanszírozási lehetőségei, a hazai és nemzetközi források hozzáférési módjai A finanszírozási lehetőségekhez mindenkor egyértelműen tisztázni kell a tulajdonosi viszonyokat, ugyanis az állami támogatási rendszer differenciál köz- és magánszféra között. Önkormányzatok előtt nyitottak olyan finanszírozási eszközök pályázatai, melyekből a magánszféra jogi személyiségű vagy jogi személyiséggel nem rendelkező szereplői ki vannak zárva (pl. címzett, céltámogatás, területfejlesztési célelőirányzat). Valamint ha kizárást nem is tesz, de kedvezményeket biztosít kisebb mértékű kötelező saját erő mértékével, kiegészítő támogatási százalékokkal. Pl. területi kiegyenlítést szolgáló fejlesztési célú támogatás (TEKI), céljellegű decentralizált támogatás CÉDE). A köz- és magánszféra támogatásait tehát külön kell kezelni. A lerakó felszámolása esetén, ha magánszféra szereplője a tulajdonos, a beruházás elvégzéséhez igénybe vehet állami támogatási csomagokat, de standard kondíciók érvényesek rá, biztosítania kell a 30-35 % saját erőt, megpályázhat 30-50 % vissza nem térítendő támogatást, és kiegészítheti hitelkonstrukcióval a hiányzó részt. Az új, vagy átépítés után műszaki védelemmel ellátott, tovább üzemelő lerakók esetén a beruházás költségeinek fedezésére saját keret feltöltése kötelező, a hulladékkezelési díjakból elkülönített rendszeres tartalékképzés formájában. Állami támogatás így nem igényelhető a rekultivációs kötelezettségekre.
32
A közszféra tulajdonában álló, felszámolandó lerakók esetében a települések vezetőinek az elmúlt évtizedekben kialakult, felhalmozott feladattal/problémával kell megbirkózniuk, nem remélve a tevékenységtől a pénzügyi teher mérséklését később, valamilyen díjalapú, rendszeres bevétel formájában. Ez a speciális helyzet jelentős állami segítséget sürget, és kidolgozott megoldásokat igényel. A lerakók rekultivációja azért is nehéz feladat, mert még a társulás lehetősége sem adott, az erősen helyi probléma jellege miatt. Tehát az önkormányzatoknak önállóan kell gondoskodniuk a finanszírozás előteremtéséről, saját erő biztosításáról és támogatások lehívásáról. A saját erő mértéke függ a beruházás összköltségétől és a kötelezővé tett saját erő részarány kötelezésétől. Az önkormányzatok teherbíró képessége a települési népsűrűséghez igazodóan változó. Nagyobb települések esetén az önkormányzati bevételek mértéke nagyobb. A támogatás életképessége függ attól, hogy differenciáltan legyen kötelező saját erő biztosítása. Terhelhető önkormányzatok esetén, 2000 fő feletti lakosú településeknél 10 % saját erő elvárható, míg a 2000-nél kevesebb lakossal rendelkező, forráshiányos településeknél nem lehet kötelezővé tenni. Abban az esetben, ha tájba illesztést kell elvégezni egy bezárt lerakó esetében, akkor a vidékfejlesztési (SAPARD) és területfejlesztési (Phare, Területfejlesztési Célelőirányzat) támogatási előirányzatokra lehet támaszkodni. Rekultiváció esetén a Környezetvédelmi Alap Céltámogatás (KAC) 5. fejezetén belüli rekultivációs pályázata, kármentesítés esetén a KAC 4. fejezetén belüli, Országos Környezeti Kármentesítési Programhoz kapcsolódó pályázata tudja biztosítani az állami támogatás szakminisztériumi hátterét. Mindegyik esetben igaz azonban, hogy a tőkehiányos önkormányzatok számára az igényelt 30-50 %-os támogatási arány nem egészíthető ki teljes mértékben saját forrásból, így szükség van egy harmadik társfinanszírozó eszközre, mely az önkormányzati működést támogató, Belügyminisztérium által kezelt, TEKI vagy CÉDE támogatási eszköz lehet, illetve egyes esetekben hitelkonstrukció. Az ISPA keretébe foglalt beruházások esetén a társfinanszírozás struktúrája már rögzített. Az EU alapból fizetett rész mellé a Magyar Köztársaság kormánya ISPA segélyprogram alcímmel biztosítja – az önkormányzati saját erőn felüli – hiányzó részt. Az ISPA projektek között előfordulhat tájba illesztés is, a rekultivációs feladatok mellett.
33
