1
A RECSKI KÉNYSZERMUNKATÁBOR
AZ ELŐZMÉNYEK TÖRTÉNELMI HÁTTÉR Magyarország a II. vh. veszteseként szovjet megszállás alá került. 1945 novemberében a jaltai konferencia szellemének megfelelően demokratikus választásokat tartanak. A szavazatok 57%-át az FkgP kapta, tehát egyedül is kormányt alakíthatott volna, de a szovjetek követelésére koalíciós kormány alakult, amelyben a kommunisták a kulcsfontosságú tárcákat kapták meg (belügy, földművelésügy). 1946-ban államosítják a szénbányákat és az erőműveket. Márciusban megalakul a Baloldali Blokk, amelynek szervezésében különböző tömeggyűlésekre kerül sor: Mindszenty József ellen, a közigazgatás megtisztítása mellett a ,,B’’ listás tisztviselők azonnali elbocsátása követelésével, a koalíciós vezetésben megbúvó ,,nép ellenségei” ellen és az összeesküvők leleplezéséért. A baloldal követelésére zárnak ki az FkgP-ból több parlamenti képviselőt, göngyölítenek fel ún. államellenes összeesküvéseket, folynak a fasiszták és az annak titulált egyének kivégzései és tiltanak be polgári és vallási egyesületeket. 1947-ben államosítják a nagybankokat és vállalataikat. Januárban a koalíción belül kisgazdapárti vezetők összeesküvései leplezik le, s ezért a Moszkvából hazatért kommunisták, Rákosival az élükön új választásokat követelnek. 1947. augusztusában a kékcédulás választási csalásokkal a kommunisták szerzik meg a legtöbb szavazatot, annak ellenére, hogy a választópolgárok 2/3-a a felszeletelt FkgP-ból kialakult új, nem baloldali pártokra voksolt. Rákosiék ezzel átvették a hatalmat és gőzerővel megindult a magyar társadalom sztálini szovjet mintára történő átalakítása, megfélemlítésekkel, terrorral és annak elhitetésével, hogy mindez a magyar nép akaratából és érdekében történik. Megkezdődik ismert , nem kommunista politikusaink (pl. a szociáldemokrata Peyer Károly) Nyugatra menekülése. 1948. júniusában a két munkáspárt Magyar Dolgozók Pártja néven egyesül. Felállítják az Államvédelmi Hatóságot. Letartóztatják Mindszentyt. Tildy köztársasági elnök lemond, majd házi őrizetbe kerül. Államosítják az egyházi iskolákat és a 100 főnél többet foglalkoztató üzemeket. 1949-ben megtartják Mindszenty és társai perét, ahol Mindszentyt életfogytiglani fegyházra ítélik. Megindul a saját táborba befurakodott ellenséggel való leszámolás is. Ennek jegyében koholt vádak alapján letartóztatják Rajk László kommunista belügyminisztert. Májusban megtartják az első olyan választásokat, ahol már nincs ellenzék, így a szavazatok 96 %-át a Függetlenségi Népfront szerzi meg. Szeptemberben halálra ítélik Rajk Lászlót, a vád ellene hazaárulás. Ezzel összefüggésben a magyar kormány felmondja a Jugoszláviával kötött barátsági szerződést, Titot pedig a ’’Nyugat láncos kutyája’’ névvel kezdik illetni. Államosítanak minden üzemet, amely 10 vagy annál több munkást foglalkoztatott. Eltiltják a magánszemélyeket a nagykereskedői tevékenységtől. 1950-ben megkezdődnek az erőszakos agitációk a termelőszövetkezetekbe való ’’belépés’’ érdekében. Kiépül az egész országra kiterjedő besúgóhálózat, még a besúgókra is besúgókat állítanak, egyetlen meggondolatlan szó internálást vont maga után. A Rákosi-rezsim célul tűzte ki, hogy Magyarországot a ,,vas és acél” országává tegye. Az ehhez szükséges hatalmas munkaerőt a mezőgazdaságból vonták el, élelmezésüket pedig a beszolgáltatási kényszerekkel próbálták megoldani. A beszolgáltatás viszont olyan méreteket öltött, hogy a lakosság éhezett. A ’’dolgozó nép ellenségeit’’ internálótáborokba zárták. Sok polgári értelmiségi lakóházát
2 ellenszolgáltatás nélkül elvették, s őt pedig családostul a Hortobágyra kitelepítették. Mindennaposak voltak a házkutatások, a kizsarolt besúgások. A magyar társadalom a terror légkörében élt, bárki egyik pillanatról a másikra a rendszer ellenségévé válhatott. Rémhírek és valós hírek terjedtek az ÁVH kegyetlenkedéseiről, az internáltak sanyarú sorsáról, de senki sem mert beszélni ezekről, hanem mindenki úgy élt mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Rákosi személyi kultuszt épített ki maga körül. Eközben a kommunista irányítású sajtó mindent dicsért és tele volt a fejlődés, termelésnövekedés és a vezetés pozitív leírásával. Ezek a fejlemények rossz színben tüntették fel Magyarországot a nyugati demokráciák szemében, s ezért 1952-ben a Biztonsági Tanács elvetette hazánk felvételi kérelmét az Egyesült Nemzetek Szervezetébe. A keményvonalas diktatúra csak Sztálin halála (1953. március 5.) után enyhült. A szovjet vezetés aggasztónak ítélte a magyarországi helyzetet, ezért júniusban Moszkvába rendelte a magyar pártvezetőket, ahol komoly bírálatot kaptak és közölték Rákosival, hogy át kell adnia a miniszterelnöki tisztséget Nagy Imrének. A Rákosi-rezsim e felsőbb utasításra kénytelen volt meghátrálni. Júliusban megalakult a Nagy Imre-kormány, amely határozatot hozott az internálás intézményének megszüntetéséről. AZ INTERNÁLÁS. Jelentése: politikai, esetleg közbiztonsági szempontból veszélyesnek nyilvánított személy rendőri felügyelet alatt álló táborban való elhelyezése. A II. világháború végén a Szovjetunió által megszállt Közép-Kelet-Európa országaiban sorra nyíltak meg a börtönök, internálótáborok, ahol a régi rabokból őrök, a régi őrökből pedig rabok rekrutálódtak. Ezen hagyományos internálótáborok mellett a világháború utáni években kényszermunkatáborok is létesültek a szovjet GULAG mintájára. Amikor 1950. nyarán a Magyar Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága a recski kényszermunkatábort felállította, a többi közép-kelet-európai országban már évek óta álltak hasonló jellegű táborok. Rákosiék tehát kissé ugyan megkéstek, de sajnos nem maradtak le. A többi országban ezeket a táborokat – Magyarországtól eltérően – nem tartották titokban, kihirdetett törvények vagy rendeletek alapján állították fel. A háborús károk helyrehozatala, a szovjet mintára megindult ötéves tervek munka-erőszükséglete, a munkabér-alapok hiánya és a háború idején a németeket kiszolgáló egyének megbüntetése mind elősegítették a kényszermunkatáborok létesítését. ANDRÁSSY ÚT 60. Magyarországon a kommunista rendszer legfőbb biztosítéka az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) nevű belbiztonsági testület volt, amely 1948-ben jött létre a Belügyminisztérium Államvédelmi Osztályából (ÁVO). 1950. január 1-i hatállyal a Minisztertanács felügyelete alatt működő önálló szervként alakult meg, amelybe bevonták a Honvéd Munkásőrséget is. Vezetője Péter Gábor volt. Az ÁVH 1950-53 között ellenőrizte az élet minden területét, tömegesen követett el visszaéléseket és törvényteleneségeket. Az ÁVH kínvallató intézményét az Andrássy út 60.-ban rendezték be. Ide a ’’dolgozó nép ellenségeit” hurcolták, akik nem sok jóra számíthattak a későbbiekben. Ide az embereket általában a fennálló államrend elleni összesküvés vagy a nyugati imperialista hatalmaknak való kémkedés vádjával, illetve disszidálásért szállították. A kémkedés vádjához az is elég volt, ha valaki nyugaton élő rokonával levelezett arra ráfogták, hogy kém, aki titkos adatokat szolgáltat ki az imperialistáknak. Ez leginkább a vezetőségben meglévő háborús pszichózissal
3 magyarázható, ti. az ötvenes évek elején a koreai háború miatt a pártvezetés „aki nincs velünk, az ellenünk van” elv hangoztatásával mindenütt ellenséget vélt felfedezni. A disszidálás (illegális határátlépés) esetkörében meg kell különböztetni azokat, akiket menekülés közben a határon fogtak el („bokorugró”) azoktól, akiknek ez csupán megfordult a fejükben és meggondolatlan kijelentésekre ragadtatták el magukat. Ők az ún. „fürdőszobás bokorugrók”, akik besúgás áldozatai lettek. Végezetül pedig voltak közöttük abszolút peches emberek is, pl.: az egyik illető este hazafelé menet kissé ittas állapotban köpött egy nagyot az utcán Rákosi arcképe előtt, balszerencséjére éppen arra járt egy rendőr, így nem sokkal később ő is az internálótáborban találta magát. Az Andrássy út 60.-ban fogvatartott személyekkel kivétel nélkül, előre elkészített és minden valóságot nélkülöző jegyzőkönyvet írattak alá. Többségük azonban vonakodott aláírni, ezért megpróbálták őket jobb belátásra bírni. Először tudtára adták az illetőnek, hogy ő egy „fasiszta kutya”, akinek még élni sincs joga, egy senki, és itt mindig az van amit az ÁVH akar, így felesleges makacskodni. Ha ez nem volt elég, akkor jött a gumibottal végrehajtott fizikai kényszer, általában addig verték az illetőt, amíg eszméletét vesztette vagy még tovább is. Miután félholtra verték – mivel eszméletét vesztetten képtelen volt vallani -, belökték a cellájába. Itt tovább folytatódtak az idegőrlő megpróbáltatások: a cellák télen dermesztő hidegek és nyirkosak voltak, ráadásul csak egy pokrócot kaptak, s így vagy alulról vagy felülről dideregtek. Megismerhették a később Recsken „divatos vagyontárgyaikat”: egy csajka és egy kanál, illetve az „ételt”, amely ebédre mindig valami híg mosogatólészerű főzelék volt és mindig rendkívül kevés. A cellabeli körülmények és az éheztetés is azt a célt szolgálták, hogy lelkileg megtörjék őket és mihamarabb aláírassák velük a jegyzőkönyvet. Addig hurcolták őket a kihallgatásokra, amíg be nem ismerték a jegyzőkönyvben foglaltakat, s ha még mindig makacskodtak, akkor újabb eszközöket vett elő az ÁVH: fenyegetőztek a kötél általi halállal vagy a családtagok internálásával, ha nem vall; az is előfordult, hogy pisztolyt nyomtak a kezébe, lője főbe magát, mert neki már úgyis mindegy. Ráadásul a kihallgatások közötti várakozási időt úgy kellett eltölteni, hogy a folyosón a homlokot falnak nyomva ceruzát kellett megtartani azért, hogy ne láthassák kiket hoznak visznek, s ha a ceruza leesett, akkor jött a gumibot. Ilyen eszközökkel mindig sikerült az ÁVH-nak kikényszerítenie, hogy a jegyzőkönyvet aláírják, s ezzel 6 hónapra tartó internálási határozatot nyomtak a kezükbe, amely belépőt jelentett valamely internálótáborba. INTERNÁLÁS ÁLLOMÁSAI RECSK ELŐTT Az 1947. évi párizsi békeszerződés a hadsereget kis létszámban maximálta. Így az üresen maradt laktanyákat internáltakkal töltötték meg. A volt Károlyi katonai laktanyából alakították ki az ún. Délbudai internálótábort 1948-ban. Itt az internáltak élete elviselhető volt: beszélgethettek, olvashattak, a női internáltakkal levelezhettek, dohányozhattak és havonta egyszeri családi látogatások is voltak, amelyek nagy lelki erővel és reménykedéssel töltötték fel őket. Azt volt a legnehezebb elviselni, hogy nem volt semmi munkalehetőség, mert különben az idő is gyorsabban telt volna. Az itteni helyzet Recskhez képest maga volt a Kánaán. Időközben egy új internálótábort alakítottak ki Kistarcsán, amelyet 1949 májusában töltöttek fel. Itt a bánásmód még emberségesebb volt, mint Délbudán. A családi látogatások liberálisabb körülmények között zajlottak le, mert eltűnt a vasrács. Az internáltak jelentős része értelmiségi volt, akik az időt úgy ütötték el, hogy tudományos vitákat, irodalmi esteket tartottak. Azok, akik jó kapcsolatot ápoltak az őrökkel, még a táboron kívül is járhattak – felügyelet mellett. A tábor jelentős részét szakember internáltakkal építették fel, így volt
4 munkalehetőség is. Akinél lejárt az internálási határozat időtartama, az egy „beljebb határozattal” újabb 6 hónapra élvezhette a tábor vendégszeretetét. A nagy fordulópont 1950. május 5., amikor az ÁVH átvette a kistarcsai internálótábor irányítását. A rabok élete egyik percről a másikra gyökeresen megváltozott, nem sok illúziót kergettek magukban, mert valamennyien ismerték az ÁVH módszereit, amit volt „szerencséjük” megtapasztalni az Andrássy út 60.-ban. Az ÁVH hermetikusan lezárta a tábort: a munkákat beszüntették, nem írhattak és nem is kaphattak hozzátartozóiktól levelet, megszűnt a havi látogatás, az ablakokat bemeszelték és egész napra zárva kellett tartani. Naponta fél óra séta volt az udvaron: hátratartott kézzel, lesütött szemmel, némán. Ezeket a rendszabályokat be kellett tartani, különben ürügyet szolgáltattak az őröknek az üvöltözésre, rugdosásra. 1950. augusztusában megkezdődik a tábor kiürítése. Ettől kezdve mind gyakrabban voltak „szabadulások”. Azok, akiknek nevét felolvasták mint „szabadulót”, nem nagyon hittek benne, hogy tényleg megszabadulnak az ÁVH karmaitól, de legalább reménykedtek abban, hogy emberségesebb helyre kerülnek. Tévedtek. Ez is csupán egyikét képezte az ÁVH által eszközölt ún. „küblihíreknek”, amelyek természetesen hamisak voltak és azt a célt szolgálták, hogy az elmét teljesen összezavarják és bizonytalanságban tartsák, s így elvegyék a kedvét a szökéstől. A „szabadulókat” beparancsolták egy szűrőépületbe, ahol le kellett vetkőzniük, a civil ruhájukat egy kupacba kellett dobálniuk minden személyes dologgal együtt és azt a ruházatot kellett felvenniük, amely a következő 3 évig végigkísérte őket Recsken. A ruházat állt egy alsónadrágból, egy atlétából, egy ingből, egy pár kopott bakancsból és egy elhasznált vörös csíkkal lefestett ÁVO-s öltönyből, persze a ruhadarabok csak a legritkább esetben igazodtak a rabok méreteihez. A rabok között a halálfélelem lett úrrá, azt hitték, hogy Szibériába viszik őket. Ekkor megjelent egy ÁVH-s őrnagy, aki beszédet tartott: ebben megnyugtatta őket, hogy nem mennek Szibériába, egyébként pedig ők kérték, hogy legyen munkalehetőségük. Az államrendszer van olyan erős, hogy ezt az országon belül biztosítani tudja és most legalább megmutathatják hogyan viszonyulnak a rendszerhez és a munkához. Akik jól dolgoznak, azok 90 napon belül családjaiknál lesznek (ebből 3 év lett). Külön is felhívta a figyelmet arra, hogy senki se próbáljon megszökni, még a szándékáról is tegyen le, mert a rendőrség olyan erős, hogy akit nem lőnek le az első gyanús mozdulatnál, azt elfogják és a fennálló törvények alapján 5-15 évig terjedő börtönbüntetésre ítélik. Ezt elsősorban azért mondták, mert rendkívül féltek attól, hogy fény derül a titkolt kényszermunkatáborra. A beszéd után géppisztolyos ÁVH-sok kényszerítésére teherautókra szálltak fel, amelyen Gödöllőig utaztak. Ott tehervagonokba tuszkolták be őket, a megállóhely: Recsk-Parádfürdő állomás. A vagonokból kiterelték őket, majd ötös sorban, körös-körül géppisztolyos ÁVH-sok nógatására elindultak a hegynek felfelé: szitkokkal, rugdosással és az ÁVH-sok kutyái harapásaival késztették őket gyors haladásra, így futólépésben félóra alatt megtették a 4 km-t és felértek a táborba, miközben a sarkukat véresre törte a bakancs. Így kezdődött az internáltak recski „élménysorozata”, amely minden képzeletüket felül múlta.
5 A TÁBOR (1950-53)
A TÁBOR FÖLDRAJZI ELHELYEZKEDÉSE. A recski kényszermunkatábor az Északi Középhegységhez tartozó Keleti Mátra északi oldalán feküdt. Az északi szélesség 47. fok 53. perc és a keleti hosszúság 20. fok. 7. perc metszette területét. Recsk községtől kb. 5 km-re, a vasútállomástól kb. 4 km-re délre, a hegyek között mintegy 400 m tengerszintfeletti magasságban feküdt. A TÁBOR FELÉPÍTÉSE. A tábor területe egy észak-déli irányban elnyúló szabálytalan hatszöget mutat, hossza 1200, szélessége 600 m volt, hozzávetőleg háromnegyed négyzetkilométert tett ki. A tábor kétszeres, 3 méter magas szögesdrótkerítéssel volt a külvilágtól elzárva. Déli végén a Csákánykő nevű, kb. 500 méter magas andezitből álló sziklavonulat található, ahol egy 100 méter magas és 250-300 méter széles merőleges sziklafal képződött, amelyet az internáltakkal kezdtek kitermelni. A tábort sodronykötélpályával kötötték össze a vasútállomásnál létesített kirakodóhellyel, ahová csillékből öntötték ki a fentről hozott zúzott követ. A kerítésen kívül volt a robbanóanyag-raktár, belül, de elkülönítve az északi végen az ÁVH-sok lakókörzete és a parancsnokság épülete, illetve az aggregátorház. A tábor közepén feküdt, külön kétszeres szögesdrótkerítéssel elkerítve az internáltak lakókörzete és a kapcsolódó helyiségek: a raktárak, a műszaki irodák, a kórház, a fürdő, a mosoda, a fogda, a kedvezményezett normások és a brigádvezetők lakóbarakkja; míg a konyha, a lakóbarakkok és a műhelyek ezen belül is el voltak kerítve. Tehát ha valaki éjszaka folyamán meg akart volna szökni a táborból, akkor először fel kellett volna törnie a mindig kívülről bereteszelt ajtaját a lakóbarakknak, ezután át kellett volna vágnia a lakókörzetet elkerítő, majd az internáltakat elkerítő s végül a tábor külső többszörös szögesdrótkerítését, mindezt úgy, hogy a géppisztolyos ÁVH-sok ne vegyék észre. A tábort észak-déli irányban egy kanyargós kövezett út szelte át, amelyet a megnyitás után a rabokkal építettek. A tábort körülvevő kettős szögesdrótkerítés mentén álltak egymástól 50 méternyire, magas lábakon az őrtornyok egy-egy géppisztolyos ÁVH-sal. Emellett a tábor területén volt még három, 15 méter magas, géppuskával ellátott magasfigyelő, amelyek körben forgatható reflektorokkal voltak felszerelve. Ezek és a kerítés mentén elhelyezet lámpák éjszaka is nappali fénnyel világítottak. Az internáltak lakóbarakkjai 20×7 méteres alapterületűek voltak, amelyben mintegy 150-en „laktak”. Az összesen 8 barakk két sorban helyezkedett el. A barakkok kívülről félbehasított fával, belülről pedig téglával voltak burkolva. A barakkokban két sornyi, emeletes fekvőhely húzódott, kb. 40-45 cm-es helyet biztosítva egy személynek. Általában csak az egyik oldalukon tudtak pihenni és ha valaki változtatott a fekvésén, akkor az egész sornak meg kellett mozdulnia. Ezeket a primitív fekvőhelyeket (priccsek) görcsös ágakból tákolták össze, csak egy vékony szalmazsák takart le. A barakk egyik sarkában egy ormótlan téglakályha volt, amely azonban nem sok hőt termelt. A ruházatukon kívül három „vagyontárgyuk” volt: egy törülközőnek használt rongydarab, egy csajka és egy kanál. Egyesek szerkesztettek késfélét is a kenyér elosztására, de ezt rendszerint elvitték a „hipisek” alkalmával.
6 A MUNKAVISZONYOK. Recsken nem internálótábor, hanem a szovjet GULAG-ról szolgai módon lemásolt fenyítő, büntetőjellegű kényszermunkatábor működött. A tábor létesítésének gazdasági és politikai oka volt. Az ötéves terv nagyobb volumenű munkálataihoz (gátépítés, bányászás, erőműépítés) munkaerőre volt szükség, ráadásul a munkabér-alapok is kiürültek. Különösen nagy munkaerőhiány mutatkozott a kőbányászatban, ami sohasem csalogatta a munkásokat. Az ország útjai leromlott állapotban voltak, útburkoló kőre volt szükség. A Csákánykő kitűnő minőségű követ szolgáltatott, ezért szemelték ki erre a célra. Az is szerepet játszott, hogy az internáltak ne lézengjenek munka nélkül, ne egyék ingyen a rabkenyeret. Ennél viszont fontosabb volt a politikai ok: az ország népességének félelemben tartása, figyelmeztetés arra vonatkozóan, ha valaki nem szolgálja hűen az „épülő szocializmust”, akkor nyomtalanul eltűnhet. A munkaviszonyok mindvégig elviselhetetlenek voltak: az ÁVH-s őrök és az internáltak közül kikerült, de valójában az ÁVH-sokhoz húzó brigádvezetők a legkönnyebbnek tűnő munkát is valóságos emberkínzássá tudták változtatni. Recsken fenyítő, büntető, megfélemlítő intézmény működött, ahol nem a munkateljesítmény, hanem a munkát végzők szenvedése volt a cél. Az elvégzendő munka mindenkinek új volt, mert a rabok zöme értelmiségi lévén azelőtt sose végzett fizikai munkát. Olyan normakövetelményeket szabtak meg, amelyeket a jól felszerelt kőbányákban dolgozó szakmunkásokra alkalmaztak. Szerszámok híján gyakran puszta kézzel végeztek földmunkálatokat vagy bontották a szikla-darabokat. Ha pedig szerszámokat kaptak, az ásók, lapátok és csákányok nyele mindig feltörte a kezüket. A törésre szánt nagyobb köveket hordsaroglyán, később ormótlan talicskán szállították, amelyek üresen is elviselhetetlenül is nehezek voltak. Egész nap dolgoztak az esőben, nyáron a tűző napsütésben, télen a rendkívüli hidegben és a csontig hatoló fagyos északi szélben. Embertelen munkatempót diktáltak: óránként 5 perc pihenő volt engedélyezve, akit az ÁVHsok vagy a brigádvezetők megláttak ezen kívül akárcsak egy pillanatra is megállni, azt üvöltözve, ütésekkel és rúgásokkal kényszerítették tovább dolgozni. Persze ezt sokan nem bírták, ezért megpróbálták elszabotálni a munkát: ha az őrök rálátása nem volt tökéletes, csak a kezüket mozgatták vagy ha éppen más irányba tekintettek, akkor nem dolgoztak. Rájöttek, ha nem tartalékolnak ilyen módon az energiájukkal, akkor egész biztos, hogy élve nem hagyják el a tábort. Látástól-vakulásig dolgoztak a hét valamennyi napján, ez nyáron a napi 15-16 órát is elérte. Ébresztőkor még látták a csillagokat, a takarodó pedig a csillagok feltűnésével esett egybe. Az ÁVH-sok normákat szabtak, amely egy olyan követelményszintet jelentett, amit egy embernek vagy egy munkacsoportnak naponta teljesítenie kellett. Ez szinte sohasem sikerült. Az ÁVH-sok viszont a brigádvezetők javaslatára többször felemelték a normát, mert ez utóbbiak a teljesítménytől függően részesültek az ÁVH kegyeiben (pl. több és jobb élelem). A munkateljesítmény növelésére különböző módszereket találtak ki. Először a félkoszttal kísérleteztek: aki nem végezte el a kiszabott munkát, az csak a fél ételadagját kapta meg. Az így csontra-bőrre fogyott, legyengült rabok még kevesebbet teljesítettek. Azután bevezették az éjjeli fogdát: a gyengén teljesítőket bezárták éjszakára a fogdába, ahol az ügyeletes őrök nem hagyták őket aludni. Ezek másnap kialvatlanul még kevesebbet teljesítettek. Végül azt eszelték, hogy aki bizonyos ideig naponta két köbméter követ megtör, az levelet írhat a családtagjainak. Ekkor már több éve hozzátartozóik semmit sem tudtak róluk, ezért sokan vállalkoztak rá. Akinek sikerült, azzal meg is íratták a levelet, de a címzettnek soha nem küldték el, viszont közülük többen is halálra hajszolták magukat. 1951-ben pedig azt hirdette ki a táborparancsnok, hogy a munkáért – a teljesítménytől függően – fizetést kapnak, ebből viszont levonták az élelmezésük, ruhahasználatuk és az őrzésük költségeit, ami megmaradt, abból tudtak élelmiszert vásárolni maguknak: sokaknak ez biztosította a túlélést.
7 A rabok különböző munkákat végeztek. Ezek között voltak könnyebb, ún. „bulis” munkák is, amelyet azok kaptak, akik vamzeri (besúgói) tevékenységükkel kiérdemelték, pl. a konyha irányítása, a raktárak vagy az aggregátorház felügyelete. Voltak kevésbé nehéz fizikai munkák, mint a szénégetés, a kertészkedés, a fűrésztelepen vagy a műhelyekben végzett munka. Nehéz fizikai munkának minősült a fakitermelés és a földmunka, amelyet a Csákánykő bontásával összhangban kellett végezni. Viszont a kőbányászat volt kiemelkedően a legnehezebb munka. Voltak akik a sziklafal előtt 100 méter magasságban kötélen lógva csákánnyal bontották a hegyet, mások a lezuhanó sziklagörgetegeket bontották kisebb darabokra, megint mások hordsaroglyán szállították a szikladarabokat egy nagy térre, ahol emberek százai zúzták naphosszat a nagy szikladarabokat apró, 4-5 cm-es kövekre. A norma napi 1,2 köbméter zúzott kő előállítása volt. Ha valaki a felét sem törte meg, akkor félkoszttal büntették. Azok akik rendszeresen megtörték a normát vagy még túl is teljesítették, többsége a túlhajszolásuk miatti legyengülésben meghalt. A rengeteg pattogó szilánk miatt szemvédőben kellett dolgozniuk, ha valaki levette, akkor fogdabüntetést kapott. A kőtörésnél is elviselhetetlenebb munka volt az 1951-52 telén végzett útépítés. Mivel a táboron kívül kellett dolgozni, ezért a rabok mozgatható szögesdrótkerítést cipeltek magukkal, amelyet úgy kellett odébb tenniük, ahogy a munka haladt. Rendkívül nagy volt a hajsza, a legnagyobb hóviharban sem hagyhatták abba a munkát. Naponta csak kétszer ettek: reggel, mielőtt kimentek dolgozni és este, miután visszajöttek a táborba. A BÜNTETÉSEK ÉS A BÁNÁSMÓD. Az elszenvedett büntetések indítóoka az ember eredendő hataloméhsége, az egymás fölötti uralkodás igénye. Az ÁVH-s őrök többsége vagy az írni-olvasni alig tudó nyírségi béreslegények vagy a fővárosi peremterületekből származó lumpenproletárok közül került ki. Ez előbbiek voltak az ostobábbak, míg az utóbbiak a kegyetlenebbek. Ők sohasem álmodott hatalomhoz jutottak Recsken és hozzáláttak múltbéli sérelmeik „orvoslásához”. A rabok többsége az ő szemükben a Horthy-rendszer elnyomó osztályához tartozott. Szadista hajlamaik kiéléséhez korlátlan lehetőséget kaptak. Az alkalmazott büntetések és a bánásmód ezen hajlamaik konkrét megnyilvánulásai voltak. A rabok hihetetlenül sokat szenvedtek az embertelenül nehéz munka, az állandó ütés-verés és megszégyenítés, az éheztetés és a hermetikus elzártság miatt egyaránt. Kb. 150-200 személy (a rabok kb. 10-15 %-a) halt meg az embertelen munkakörülmények, a kínzások és az éheztetés miatt. Büntetésből felállították a büntetőbrigádot röviddel a tábor megnyitása után. Ebbe olyan személyek kerültek, akik viselkedésük, erkölcsi helytállásuk miatt kivívták az ÁVH-sok és a brigádvezetők ellenszenvét. Ők a besúgók áldozatai voltak. A munkakörülményeik a többi brigádénál is sokkal rosszabb volt: a többiek előtt mentek ki dolgozni a bányába és csak azután mentek vissza a barakkjai, miután a többi brigád már visszavonult. Az ő lakóbarakkjuk szögesdrótkerítéssel volt elválasztva a többi barakktól. A velük való bánásmód is rosszabb volt és ételt is kevesebbet kaptak. Velük végeztették mindig a legnehezebb fizikai munkákat, pl. kőtörés, földmunka. A többi brigádbelivel tilos volt találkozni és beszélni. Ha szembe jött más brigádbeli, akkor lesütött szemmel kellett továbbhaladni. Makacskodásuknak megvolt az ára is: szinte állandóan tömve volt velük a fogda. A tábor megnyitásakor rögtön megásatták a rabokkal a fogdát, amely egy félig földbevájt bunker volt és amelyben állandóan térdig állt a víz. A legapróbb vétségek miatt kerültek ide az emberek, pl.: valaki vastagabb ágat rakott a tűzre, amelyet az egyik ÁVH-s észrevett, s a nép vagyona elherdálásának minősítvén az esetet az illetőt összerugdosta, majd a fogdába zárta. Gyakori volt az éjjeli fogdabüntetés: a fogdába bezártat nem hagyták aludni, időnként
8 kiparancsolták és békaügetésre vagy bukfencre kényszerítették, majd amikor már jól kiszórakozták magukat, egy nagyot rúgtak bele, s a szerencsétlen, emberi mivoltában megalázott rab visszagurult a fogdába. Később korszerűbb, több személy befogadására alkalmas fogdát építettek, ahova általában gyenge munkateljesítmény, tiltott dolog evése vagy állítólagos rémhírterjesztés miatt kerültek. Előszeretettel alkalmazták a gúzsbakötést: összekötötték a kezeket a csuklónál, a lábakat pedig bokánál, ezután a rabot leültették és a lábait fölhúzták, majd a térd alatt és a könyök felett átdugtak egy vastag rudat. Az eredmény: negyedóra után úgy elzsibbadtak a végtagok, hogy a rab nem érzett semmit. Később bevezették a döntöttgúzst, amellyel az egyik oldal zsibbadt el. Általában két óráig tartott, de olykor szándékosan megfeledkeztek róla az őrök. Az egyik internált, Kiss Dániel, aki kétheti éjszakai fogdabüntetést kapott, két órás gúzsbakötéssel, arra panaszkodott az egyik őrnek, hogy fázik, erre az feldühödött és beráncigálta a barakkba, ott nekilökte a kályhának, a keze megégett, de ordítozása ellenére az ÁVH-s nem fordította el, csak akkor, amikor a többiek érezték az égett hús szagát. Az ujjai elüszkösödtek, ezért később amputálni kellett. Gyakoriak voltak az ún. „hipisek”. Ezek razziaszerű motozások voltak, amelyek a következőképpen zajlottak le: amikor az egész napi munka után a rabok mély álomba merültek, hirtelen berontott néhány ÁVH-s a barakkba és üvöltözve mindenkit leparancsoltak a priccsekről és mindent le dobáltattak velük a földre. Néha az is előfordult, hogy le kellett feküdniük a földre, az ÁVH-sok pedig végigtapostak mindegyikőjükön, ezután a barakk egyik végébe zavarták őket és megparancsolták nekik, hogy haladjanak el a barakk közepén megállt ÁVH-sok mellett, akik éppen azon versengtek, hogy ki tudja egyetlen ütéssel leteríteni azt a szerencsétlent, akit kiszemeltek maguknak, majd amikor elhaladtak mellettük, a derékszíjukkal hatalmasat csaptak mindegyikre és volt olyan, akinek a szíj csatja behasította a fejét. 1951. Karácsonya is hasonlóan emlékezetes: a rabok nem kaptak vacsorát a megszokott időben – gondolták, hogy ezúttal valami különös fogás lesz -, közben telt-múlt az idő, de a vacsora csak nem érkezett, erre elkezdtek zúgolódni, amit az ÁVH-sok is meghallottak, ezért hirtelen berontottak a barakkba, mindenkit kivertek a vackából és az embereket a barakk egyik végébe zavarták, majd mindenkinek végighasították a szíjukkal a hátát. Ezután kiszemeltek maguknak egy szerencsétlent, akit addig vertek, amíg azt nem mondta, hogy „köszönöm szépen a vacsorát, felügyelő úr”. Ez volt az ÁVH „karácsonyi meglepetése”. AZ ŐRÖK ÉS A BRIGÁDVEZETŐK. A tábor élén táborparancsnok állt, összesen 4 a tábor fennállása alatt. Személyiségük meghatározta a rabokkal szembeni bánásmódot is. Fóris Béla 1950. augustustól 1951. májusáig volt a kényszermunkatábor parancsnoka. Ő állította fel a büntetőbrigádot, vezette be a gúzsbakötést és a félkosztot. A Michnay-féle szökés miatt váltották le. A következő Csete József volt, 1951. májustól 1952. tavaszáig. Ő volt a legkegyetlenebb: vezette a szökés miatti kihallgatásokat, felelős a táborba visszahozott megszököttek megkínzásáért, parancsnoksága alatt romlott le az élelmezés is. A sorban Fazekas Péter következik, 1952. tavaszától 1953. tavaszáig töltötte be a posztját. Javított a rabok élelmezésén és a velük szembeni bánásmódon is. Az utolsó parancsnok Tóth Gyula, aki a bánásmódot tovább enyhítette, aláírta a szabadultak elbocsátólevelét és ő oszlatta fel a tábort. A táborparancsnok hatalmát és tekintélyét az operatív tisztek, nyomozók jelentősen rombolták a táboron belül. Az őröket két csoportba lehet sorolni: egyrészt a külső őrökre, akik az őrtornyokban és a magasfigyelőkben voltak egész nap, az ő feladatuk volt a tábor egészének a felügyelete; másrészt a belső őrökre, aki a tábor belső rendjére ügyeltek. Az ÁVH-s őrökre az internáltak
9 különböző gúnyneveket ragasztottak: ’babaarcú’, ’borzas’, ’csendes Bill’, ’Csepeli’, ’Don Pedro’, ’dücskő’, ’Gentleman’, ’kukubenkó’, ’kutyás szaki’, ’lihegő’, ’lovász’, ’makaróni’, ’Miska’, ’mongol’, ’monoklis’, ’repetya’, ’sísapkás’, ’számtantanár’, ’tanító’, ’vágott nyakú’, ’vipla’, ’vörös tizedes’, ’zablás’. Az őrök minduntalan emlékeztették a kényszermunkásokat arra, hogy ők a társadalom ellenségei, hazaárulók, nyugati kémek, akikkel mint a kutyákkal fognak bánni, mert velük senkinek sem kell elszámolniuk. Az egyik szadista őr kedvelt mondása volt: „Magukat csak azért nem végeztük ki, mert a Szabad Európa Rádió sokat pofázik, de nekem gondom lesz rá, hogy mielőbb megdögöljenek.” Az őrök – kevés kivétellel – a parancsokon és a hatáskörükön túl is kegyetlenkedtek. Ha valaki szembetalálkozott egy őrrel, akkor meg kellett állnia, köszönni és jelenteni: „Felügyelő úr, X Y internált jelentkezik és engedélyt kér, hogy továbbmehessen.” Tilos volt szaladni vagy hangosan beszélni. Beléjük akarták nevelni, hogy ők senkik, akiket a „dolgozó nép” kitaszított a társadalomból. Az emberi méltóság megalázását szolgálták szüntelen zaklatásaik. Az internáltak 4 ezredbe tömörültek, élén egy-egy brigádvezető állt, akik ugyan az internáltak közül kerültek ki, de rosszabbak voltak az ÁVH-soknál is. Minden aljasságra képesek voltak: gyakran beárulták társaikat, hogy ne kelljen a kőbányában dolgozniuk. Kegyetlen munkatempót diktáltak, érdekük volt a társaik hajszolása, mert csak így tudtak bevágódni az ÁVH-nál és csak így kapták meg a legjobb falatokat a konyháról. A munkateljesítmény növelésében voltak érdekeltek, ezért emelték a normát. Ha észrevették, hogy valaki nem dolgozik, arra rögtön ráüvöltöttek és szóltak az őröknek, akik ezután „rábeszélték” az illetőt hogy dolgozzon. A brigádvezető élet és halál ura volt: ő döntötte el, hogy ki kapja a könnyebb munkát. A döntésétől függött a munka elviselhetősége: pl. az általa kiváltságolt személyeknek könnyebben hasadó szikladarabot vitetett. Ezáltal sokak haláláért tehető felelőssé, mert több társát halálba hajszolta. A TÁBOR LAKÓI. Összesen körülbelül 1500 internált volt a táborban, amelyet 1950. augusztusában nyitottak meg a letartóztatott szociáldemokratákkal. Ők lehettek kb. 170-en. A velük való bánásmód mindvégig jóval ellenségesebb volt, elsők lévén ők szerezték meg a „bulis” munkákat: ők uralták a konyhát, a kórházat, a műhelyeket, a raktárakat ők felügyelték, ők osztották az ételeket, közülük kerültek ki az ÁVH-soknál is kegyetlenebb brigádvezetők (kápók). Ők építették meg a legfőbb épületeket (pl. lakóbarakk), abban a hiszemben, hogy azt nem maguknak, hanem a később érkező raboknak építik. Nem sokkal később érkezett kb. 130 kistarcsai internált is, ők nyitották meg a bányát. Az első nagyobb csoport (kb. 500 kistarcsai internált) október végén érkezett. A második nagyobb csoport (kb. 500 internált, szintén Kistarcsáról) 1951. januárjában érkezett. Végül pedig 1953. március végén kb. 200 vasúti tisztet hoztak be, akiket azért tartóztattak le, mert a világháborúban a katonai szállítmányokat irányították, tehát a németek hadigépezetét támogatták és meglehet, hogy kémtevékenységet is folytattak, azután pedig talán az imperialistáknak kémkedtek. Az ÁVH tehát kifogyhatatlan ötletekkel rendelkezett. A táborban valamennyi társadalmi csoport képviselve volt: az országos besúgóhálózat révén az ÁVH mindenkit elért. Voltak közöttük szegény parasztok és földbirtokosok, ipari munkások és műszaki vezetők, írni-olvasni alig tudó emberek és egyetemi tanárok, horthysta ezredesek és közkatonák, az egykori és az új rendőrség tagjai, lebukott államvédelmi tisztek, megingathatatlan erkölcsi magatartást tanúsító emberek és mindenre kapható söpredéknépség. A papok kimaradtak, ők börtönökben sínylődtek. Az emberek többsége az imperialistáknak való kémkedés vádjával került ide. Voltak olyanok, akiket a bíróság felmentett a vád alól ugyan, de nem engedték szabadon, hanem visszavitték az ÁVH-hoz és
10 végül internálták. Megesett, hogy a bírósági tárgyalás a vádlott mellett tanúskodó személyeket is internálták. A kényszermunkások egyik része politikai fogoly volt: azok a személyek tartoztak ide, akiknek az internálását a Horthy-rendszerben, vagy 1945 után betöltött állásuk, beosztásuk, illetve politikai állásfoglalásuk miatt tartotta szükségesnek az ÁVH. Sokan közülük az ún. „deklasszált elemek voltak: volt katonatisztek, grófok, bárók, földbirtokosok. Mások jogvagy bölcsészettudományi egyetemet végzett diplomások, vagy hallgatóként lebukott személyek voltak, akik a világháború alatt ellenállási mozgalmakban vettek részt, 1945 után pedig létrehozói és vezetői voltak a nem marxista pártok ifjúsági szervezeteinek. Felismerték, hogy a szovjet befolyás ellensúlyozására egy átfogó szellemi, politikai, erkölcsi, társadalmi és gazdasági ellenállás megszervezésére van szükség, igyekeztek erejüket és képességeiket a kommunista befolyás kiterjesztésének megakadályozására felhasználni. Viselkedésük miatt a büntetőbrigádban kötöttek ki. Továbbá voltak közöttük Mindszenty bíboros hívei, az egyházi iskolák államosításának, az erőszakos szövetkezetesítésnek ellenzői, az összesküvési perek áldozatai, a határátlépési kísérlettel gyanúsítottak, illetve a letartóztatott vasutasok. A kényszermunkások másik, kisebb része nem tekinthető politikai fogolynak. Ezek közé tartoztak a munkáspártok egyesítésének szociáldemokrata ellenzői, az erőszakszervezetek és az új hadsereg lebukott tagjai, valamint azok a személyek, akik az elvakult, primitív, érdemeket szerezni kívánó pártkatonák ártatlan áldozatai. Többségük a táboron belül is a rendszer híve maradt. Közülük kerültek ki a brigádvezetők és egyéb kedvezményezettek, illetve a besúgók. AZ ÉLELMEZÉS. A táborban az ÁVH-sok tudatosan, minden képzeletet felülmúlóan éheztették a rabokat. A túlélésük példája meghazudtolta a biokémikusok számításait: szerintük az éveken keresztül napi kb. 900-1000 kalória értékű élelmen végzett kemény fizikai munka valamennyiünket a sírba kellett volna vigye. A napi 10-12 órás nehéz fizikai munkához legalább 3000 kalóriára lett volna szükségük. A táborban hivatalosan előírt, egy főre jutó napi kalóriaadag 1200 körül volt, de ennél kevesebbet kapott a rabok többsége. A fogvatartottak számára érkezett élelmiszer javát előbb az ÁVH-sok dézsmálták meg, majd a konyhában dolgozók, illetve a kedvezményezettek (brigádvezetők, normások, műszakiak, műhelyekben dolgozók). Ami ezután még maradt, csak azt kapták meg a nehéz fizikai munkát végzők. De őket még az étel kiosztása során is megrövidítették: a brigádvezető ráparancsolt a szakácsra, hogy szűken mérjen, és a maradékot a nagyobb munkateljesítményt elérőknek ossza ki. Ennek következtében míg a fizikai munkát végzők fogytak és legyengültek, addig a fizikai munkát nem végzők pedig meghíztak. Az élelmiszer alacsony tápértékű volt. Reggelire kaptak kb. fél liter égetett kenyérhéjból készült „kávét” és ekkor kapták meg a kenyeret, amelyet egész napra be kellett osztani. A kenyér mennyisége mindig változott, általában negyed kg volt, de fél kg-nál sosem volt több. Rendszerint penészes volt, de ezzel éhségükben nem sokat törődtek. Ebédre kb. fél liter híg főzeléket kaptak, de az általában romlott alapanyagokból készült. Húst inkább csak akkor ettek, ha légy esett a főzelékbe. Vacsorára hidegételt kaptak: néhány dkg gyümölcsízt vagy megavasodott szalonnát. Mivel a kapott élelem mindig nevetségesen kevés volt, ezért sokan megpróbálták azt kiegészíteni: ellopták a sertések moslékát, a lovak abrakját, kiszedtek a szemétből minden ehető hulladékot, megettek minden ehetőnek vélt növényt (fenyőtű, bükkmakk, tölgymakk, madárberkenye, kökény, vadkörte, vadrózsa, mogyorós lednek). Többen a gombákkal is megpróbálkoztak, egyikük gombamérgezésben halt meg. Mások eleven csigát, vagy a kályhánál pirított szalamandrát, mókust ettek. Volt olyan is, hogy a kalapács által feltört kéz gyógyítására marhafaggyút
11 kaptak, amelyet azonban szintén megettek. Ha ezek az élelempótló megoldások az ÁVH-sok tudomására jutottak, kegyetlenül megtorolták: megverték a szerencsétlent, majd a kórházban kimosatták a gyomrát és fogdába zárták. AZ EGÉSZSÉGÜGYI HELYZET, GYÓGYÍTÁS, TISZTÁLKODÁS. Rendkívül sok volt a rabok között a beteg, de kevés volt a gyógyítási lehetőség. Az orvosok legtöbbje – akik az internáltak közül kerültek ki -, ha módjukban állt, minden tőlük telhetőt megtettek a betegek gyógyítására életük megmentés érdekében. A munkájukat akadályozta a szegényes kórházi felszerelés és a kórház ÁVH-s parancsnoka, Áts László, akit találóan Mengelének neveztek a táborlakók. Orvosi diplomával nem rendelkezett, de ő döntötte el azt, hogy valaki mehet-e munkára vagy sem, kinek adhatnak gyógyszert. A betegek többségére ráfogta, hogy csak szimulál, így szerencsétlennek vissza kellett mennie dolgoznia, akik közül sokan meghaltak később. Ezek haláláért közvetve őt terheli a felelősség. Az orvosokkal kénye-kedve szerint bánt, s ha valamelyikre megharagudott, az a kőbányában kötött ki. Fogápolási lehetőség nem volt, így a fogaik szuvasodásnak indultak. Csak az érzéstelenítés nélküli foghúzás volt az egyetlen megoldás. Sokan fogak nélkül hagyták el a tábort. A kőtörés során pattogó szilánkok sok sebet ejtettek mindenkin. Az egyik internált, név szerint Sztáray Zoltán olyan szerencsétlenül járt, hogy bepattant a szemébe egy szilánk, iszonyú fájdalmakat élt át és a látását is elveszítette. Az orvosok tanácstalanok voltak, mint más hasonló komplikáltabb esetekben. Végül a váci fegykórházból érkezett egy szemészszakorvos, aki kioperálta a szilánkot. Szerencséjére teljesen visszanyerte a látását. A napi 12 órás kőtöréstől sokan kaptak ínhüvelygyulladást, közülük többen megbénult ujjakkal hagyták el Recsket. A reménytelen betegek nem haltak meg a táborban, hanem a váci fegyház kórházába szállították őket és ott is haltak meg. Ők ma is jeltelen sírban fekszenek. A tisztálkodásuk módfelett hiányos volt: egy csajka vízzel kellett megmosdaniuk, de szappant nem kaptak. Ráadásul a kóbor kutyák behurcolták a barakkokba a bolhákat, amely az ÁVH-sokat is megtámadta, így kiirtották azokat. SZÖKÉSEK. A szökéstől rettenetesen tartott az ÁVH, fél attól, hogy híre megy a titkos tábornak. Minden eszközt bevetettek ennek kiküszöbölésére: többszörös szögesdrótkerítéssel vették körül a tábort, erős reflektorokkal szerelték fel az őrtornyokat és géppisztolyos őrök tucatjai figyelték az internáltak minden lépését. Naponta háromszor tartottak létszámellenőrzést azért, hogy mihamarabb tudomásukra jusson, ha valaki meglógott. Emellett gyakoriak voltak a szabadulásról szóló „küblihírek”, amelyek azt a célt szolgálták, hogy az embereket bizonytalanságban és reménykedésben tartsák, s így elvegyék a kedvüket a szökéstől. Minduntalan felhívták a figyelmüket, hogy esélyük sincs megszökni, ezért tegyenek le gyorsan ilyen jellegű szándékukról. Összesen két szökés volt. Az első, Dobó József szökése spontán, egyéni akció volt. Erre a tábor megnyitása után került sor 1950. szeptemberben, amikor még csak itt-ott állt a szögesdrótkerítés. Fakitermelésre osztották be. Szerencséjére sikerült egy fakupac mellett elbújnia és mikor senki sem nézett felé, hirtelen elosont, szétfeszítette a kerítést és beszaladt az erdőbe. Csak az esti létszámellenőrzés során tudták meg, hogy szökés történt. Az ÁVH hatalmas erőket mozgósított a keresésére. A szökött fogoly először Balassagyarmatra ment a szüleihez, akik azzal fogadták, hogy legjobb, ha önként feladja magát, mert a családtagjait is bajba sodorja,
12 majd átszökött Csehszlovákiába. Közben érkezett a hír, hogy szüleit és testvérét internálták. Ezután önként jelentkezett a rendőrségnél, szüleit elengedték, őt pedig visszavitték Recskre. Itt kegyetlenül összeverték: rabláncra kötötték, s előbb az ÁVH-sok verték össze, majd sorfalat álltak a brigádvezetőkkel és vamzerekkel közösen. A szerencsétlen Dobó Józsefnek e sorfal alatt kellett áthaladnia békaügetésben, addig verték amíg elájult, sőt még tovább is. Annyira összeverték, hogy már képtelen lett volna dolgozni, ezért a váci fegykórházba szállították. Végeredményben jobban járt mint a társai, mert nem került vissza Recskre, hanem börtönbüntetést kapott. A második szökés 1951. május 20.-án történt. Ez egy alaposan kitervelt csoportos szökés volt. Az ötletgazda Michnay Gyula, aki a részleteket hét másik társa bevonásával dolgozta ki. Nagyon óvatosnak kellett lenniük, mert a vamzerok mindenütt ott voltak. A vamzerok fő feladata éppen a szökés még előkészületben való megakadályozása volt. Ezeket sikerült ügyesen kiszűrni úgy, hogy fél szavakból is megértették egymást. A terv lényege a következő: mindennap elhagyja a tábor területét egy hétfős munkacsoport, amely táboron kívüli munkákat végez egy géppisztolyos őr felügyelete mellett. A feladat tehát egyszerűnek tűnik: be kell szervezni 8 embert, akik közül az egyiknek vörös csík nélküli ÁVH-s ruhát kell felvennie és géppisztolyt (davaj-gitár) kell a kezében tartania. A kivitelezés már jóval nehezebben ment: először beszereztek egy ÁVH-s rabruhát, amelyről eltávolították a vörös csíkot, a barakkban megvarrták a sapkát, ételért pedig szereztek derékszíjat. A legnehezebb a géppisztoly elkészítése volt: a tust és a csövet fából készítették, a dobtárat üres konzervdobozból, a szíjat pedig bőrövtől. Az alkatrészeket összeillesztették, majd a megfelelő színre befestették. Minden kész volt. A szökésre a vasárnapot szemelték ki azért, mert ilyenkor a belső őröknek kimenője volt, a külső őrök pedig nem ismerték őket arcról. A szökés az őrségváltás előttre volt időzítve: abból indultak ugyanis ki, hogy a régi őrök már fáradtak, így kevésbé fognak majd koncentrálni. Pontosan így történt. A szerepjátszás tökéletes volt: mind a hét rab szerszámot vagy követ cipelt, míg a nyolcadik, ÁVH-snak beöltözött rab pedig a legtermészetesebben viselkedett, így nem vonta magára az őrök figyelmét. Ezután az őrök kinyitották a kaput, kiléptek és szabadok voltak. Miután már az őrök nem láthatták őket, bementek az erdőbe, ahol nyomtévesztés miatt hosszasan a patakban meneteltek. Rövidesen kettéváltak: az egyik csoport déli, a másik, Michnay vezette csoport hol északi, hol nyugati irányban haladt. Ezúttal hamar észrevették a szökést és hatalmas erőket mozgósítottak felkutatásukra, de olyan gyorsan haladtak, hogy a lezárt körzeten kívülre kerültek. Michnay Pest előtt elveszítette utolsó társát is, így már csak egyedül folytathatta útját. Beutazott a fővárosban, ahol felkereste egyik barátját, akitől új ruhákat és pénzt kapott. Ezután vonatra ült és a Balatonszentgyörgy-Keszthely-Celldömölk vonalon elérte Répcelakot, ahonnan egy ismerőse kocsival elvitte a határhoz. Órákon keresztül figyelte a járőrök váltási idejét, majd akcióba lendült: először az érintőhuzalos aknazárat sikerült leküzdenie, azután a taposóaknákat. Így következett be a csoda: 1951. június 4-én a szabad világba lépett át. Bécsben felkereste az amerikai hatóságokat, aki nem akarták elhinni, hogy Magyarországon létezik egy haláltábor. Kinevették és igen barátságtalanul bántak vele. Érzékeltették vele, hogy ő csak egy menekült, ezért menekülttáborba került. Később amikor már hittek neki, kiengedték a menekülttáborból és megengedték neki, hogy a Szabad Európa Rádióban felsorolja az internáltak nevét. Összesen kb. 520 nevet sorolt fel emlékezetből. Többé már nem volt titok a recski kényszermunkatábor léte. Neki köszönhetően tudták meg sokan a hozzátartozók közül, hogy szeretteik még élnek és Recsken sínylődnek. A többi hét, szökésben lévő személyt mindet elfogták, visszavitték Recskre, ahol Dobó Józsefhez hasonlóan félholtra verték őket. A többi internáltat pedig kollektívan büntették: leváltották a táborparancsnokot, s az új táborparancsnok fokozta a testi és lelki terrort, romlott az étel minősége és csökkent a mennyisége. Ennek ellenére hálásak lehetnek Michnaynak, mert az ő szökése tette lehetővé azt, hogy recski sorstársai nem kerültek jeltelen tömegsírba.
13 SZABADULÁSOK, A TÁBOR KIÜRÍTÉSE. Összesen háromszor szabadultak a fogvatartottak Recskről. Először 1951. Karácsonya előtt, Sztálin születésnapját ünnepelendő 36 rab hagyta el a tábort. Ezt azonban hosszas kihallgatások előzték meg, amelyen kötelezvényt írattak velük alá, hogy az ÁVH besúgói lesznek. Közülük azokat, akik nem nagyon voltak hajlandóak munkatársaikról adatokat szolgáltatni, nemegyszer megfenyegették azzal, hogy visszaviszik Recskre. 1953. március 8án 120 személy hagyta el a tábort, akik elsőként keresték fel a még Recsken maradtak hozzátartozóit és vitték a hírt róluk. A tábor végleges felszámolása 1953 nyarán indult meg, amelyet vizsgálatok, kihallgatások előztek meg. Ezeken dőlt el, hogy kik szabadulhatnak végleg és kik kerülnek börtönbe. Az utolsó rab 1953. októberében hagyta el a tábort. Mindegyikkel egy kötelezvényt írattak alá, hogy szabadulásuk után senkinek semmit nem mondanak a recski múltjukról. Akik nem szabadultak, azokat bíróság elé állították. Itt ugyanazzal vádolták meg őket, mint 1948-ban az Andrássy út 60.-ban (ti. az imperialistáknak való kémkedés). Ebből persze egy szó sem volt igaz, de erre alapozva a bíróság néhány perces tárgyalás után meghozta az ítéletét. Általában 5-6 évi börtönre ítélték őket, amit kitöltöttnek tekintettek, így rövidesen szabadultak. Ezeken a titkos bírósági tárgyalásokon meghozott ítéletek azt a célt szolgáltatták, hogy utólag törvényesnek állítsák be fogvatartásukat. Recsken tudniillik azokat tartották fogva, akiket a fennálló törvények szerinti szabályos büntetőeljárással nem lehetet volna elítélni, de az ÁVH már kiszemelte magának és nem szabadulhatott. Az ÁVH kifogyhatatlan fantáziával rendelkezett, ha az internálásra okot kellett keresni. A VOLT RABOK SORSA SZABADULÁS UTÁN. Az exrabok egyik része, a volt szociáldemokraták jártak a legjobban: róluk gondoskodott a Kommunista Párt, így könnyen munkához jutottak, valamint anyagi kárpótlást is kaptak. A volt rabok többsége – függetlenül attól, hogy Recskről rögtön a „szabad” világba csöppentek vagy csak börtönbüntetésüket letöltve lettek szabadok – a társadalom perifériájára szorult. A zsarnokság továbbra is félelemben tartotta a lelkeket. A farkasok törvénye uralkodott: aki egyszer megbotlott, azzal jobb nem is foglalkozni, mert másokra is bajt hozhat. Ők rendőri felügyelet alá kerültek és rendszeres időközönként (általában kéthetente) jelentkezniük kellett a rendőrségen azért, hogy megkapják a bizonyító pecsétet: engedelmesen, kényszer lakhelyét le nem hagyva, építik a dolgozó nép országát. Többsége értelmiségi volt, akik fizikai munkát Recsk előtt sohasem végeztek, a „szabadulásuk” után pedig csak a legalja segédmunkához jutottak hozzá. Azon kisebb részük, akik technikai-műszaki végzettséggel rendelkeztek, szerencsésebbek voltak, mert a mindig megszorult ötéves tervben akadt nekik bőven munka. A volt recski rabok jelentős része a „szabadulásuk” utáni években megpróbált valahogy boldogulni a rendőri zaklatások, rosszalló megjegyzések és a kitaszítottság érzése közepette. 1956-ig reménykedtek benne, hogy sikerül. A forradalomban sokan résztvettek közülük. A forradalom vérbefojtása után azonban szertefoszlottak reményeik és emigráltak NyugatEurópába vagy az Egyesült Államokba. Másik részük – akik itthon maradtak – megpróbált beilleszkedni a társadalomba és nekik, mint másodrendű állampolgárnak folyamatosan bizonyítaniuk kellett, hogy ők is hűséges elvtársak, akik kiérdemelték a kapott munkát. Ha pedig recski sérelmeiket felemlegették, rögtön figyelmeztették arra, hogy ők csak a dolgozó nép és a párt jóindulatának köszönhetik munkájukat. Jobban teszik, ha befogják a szájukat. Mivel a kényszermunkatábor titkos volt s így hivatalosan nem is létezett, hiába kérték a Kádár-rendszer hatóságaitól, hogy a recski kőbányában letöltött éveket munkában töltött, tehát a nyugdíjba beszámító időnek ismerjék el. Kártérítést sem kaptak. Megesett az is, hogy
14 az egykori rab azzal fordult az Igazságügy Minisztériumhoz, hogy legalább erkölcsileg rehabilitálják őt, mert a vállalat az internálásra hivatkozva nem teszi lehetővé a kitüntetéseket, prémiumokat és az előléptetést sem. Erre az a válasz érkezett: „Mivel maga nem volt elítélve, nincs mit rehabilitálni.” Tehát a Kádár-rendszerben az egykori recski rabok jelentős részét másodrendű állampolgárként kezelték, s ezt számtalanszor is érzékeltették velük. A kényszermunkatáborról ugyan tudott a társadalom, de tabutéma volt, amit nem volt ajánlatos emlegetni.
A RECSKI SZÖVETSÉG. Az egyik, 1956-ban Nyugatra emigrált volt recski rab, Sztáray Zoltán 1979-ben megszervezte a Recski Segélyt, majd 1981-ben megalakította a Recski Szövetséget, amelynek napjainkig ő az ügyvezetője. A Szövetség a Recski Kényszermunkatábor volt rabjainak nemzetközi képviselete. Céljait és feladatait a Szövetség kiadványában, a Recski Tanúban közreadott szöveg fogalmazta meg. Eszerint a Recski Szövetség feladata, hogy a magyar hatóságok által korábban tagadott tábor egykori létét bizonyítsa, ennek adatait összegyűjtse, ezeket dokumentációs jelleggel publikálja, s hogy az annak idején minden előzetes bírósági eljárás és ítélet nélkül a világtól hermetikusan elzárva, törvénytelenül fogvatartott, az andezitbányában rabszolgamunkára fogott, agyonéheztetett tagjait igazolással lássa el és végül szorgalmazza, hogy a kőbányában ledolgozott éveket a magyar hivatalos szervek munkában letöltött, a nyugdíjba beszámító időnek ismerjék el. Ezen célokból sikerült is néhányat megvalósítani. A legfontosabb az, hogy mindenki tud Recskről, a magyar hatóságok sem tagadják egykori létezését. A Recski Segély keretében a módosabb tagok hozzájárulásaiból a szerény nyugdíjazású volt sorstársakat rendszeresen támogatják. A táborról szóló dokumentumfilmek elkészítéséhez nyújtott és nyújt szakmai és anyagi támogatást. Viszont még a Kádár-rendszer alatt nem sikerült rendezni az erkölcsi kártérítés (rehabilitáció) és az anyagi kártérítés ügyét és azt sem, hogy a magyar hatóságok a recski éveket a nyugdíjba beszámítsák. Ez utóbbi célokat csak a rendszerváltozás után sikerült megvalósítani. Végül pedig 1996-ban felállították az egykori tábor helyén a Recski Nemzeti Emlékparkot, egyrészt a múlt emlékét megőrzendő; másrészt azért, hogy a jövendő magyar nemzedékek számára intő példaként szolgáljon, s ne fordulhasson elő, hogy az ottani borzalmak megismétlődhessenek.
Felhasznált Irodalom: - Bíró Sándor: A mátrai lovagrend – Egy recski fogoly emlékezései - Sztáray Zoltán: Csákánykő – A recski kényszermunkatábor - Erdey Sándor: A recski tábor rabjai
