A pré dikálómosónő A XX. szá zad elején élt egy asszony akit igen sokan ismertek New Yorkban, az akkor sokféle népnek megvalósulóá lmá t jelentő nagyvá rosban, annak is a Manhattannal szemben levő Brooklyn nevű , Long Islandon fekvő (abban az idő ben má r két és félmilliólakosú) óriá s kerű letében. Nem ott szű letett, hanem a nagy gazdasá gi vilá gvá lsá g idején vá ndorolt á t Európá ból az "Ú j vilá g"-ba, ahol sok szegény ember próbá lta megtalá lni a szerencséjét. Ő t azonban valami egészen má s vitte a tengeren túlra. Nem tartotta említésre méltónak, hogy errő l beszéljen, sajá t személyét sem tartotta fontosnak, mégis, első lá tá sra ellentmondá sos lényében volt valami, ami megragadta azokat, akik kapcsolatba kerültek vele, a mosónő vel. Néhá ny szót kell mondanunk az akkori idő k gyakorlatá ról, amikor még nem volt gépesített mosá s (legalá bbis a há ztartá sokban nem), és igen nagy erő kifejtést igénylő munká val végezték ezt a dolgot, leginká bb olyan nő k, akiknek sem vagyona, sem szakképzettsége, sem eltartója nem volt, így sajá t munká jukból akartak megélni. Ezt az asszonyt erő s ösztönzés, szinte belső parancs késztette munká ra, mert fölismerte má r, hogy Isten az Ő eszközeit engedelmesség útjá n tudja legjobban kiképezni Igéjének hirdetésére. Ezt mondja el dr. A. B. Simpson, a "Gospel Tabernacle" New York-i gyülekezet vezető je: Egy napon a há zvezető nő vá ratlan lá togatót jelentett be. - Egy asszony á ll az ajtóelő tt, Ö nnel kívá n beszélni! - Nevet nem mondott? - Csak annyit, hogy Zsófinak hívjá k. Németes kiejtéssel beszél. A külseje... nos, majd meglá tja. Prédiká tornak mondja magá t... A há zvezető nő nek igaza volt. Elég különösnek talá ltam az arckifejezését, élénk szemét, elegá ns, de nem divatos öltözetét, virá gokkal díszített kalapjá t, zöld napernyő jét. Szélesen mosolygott, és ő szintének lá tszó örömmel üdvözölt: - Végre megtalá ltam Ö nt, Testvérem! - Miért keresett? - kérdeztem kissé csodá lkozva. - A missziói beszá molójá t hallottam tegnap. Azt mondtam magamban mennyei Atyá mnak: "Uram, beszélnem kell ezzel az emberrel!" É reztem, hogy azt a fél dollá rt, amit tegnap kerestem, el kell hoznom Ö nnek, de nem tudtam, mit mondjak hozzá ! Hiszen az igazá n nem nagy összeg, nekem azonban nem volt több. Gyalog jő ttem há t, ezzel az útikő ltséget is hozzá tehettem az adomá nyhoz, azonkívül a hosszú út alatt Isten a mondanivalót is tudtomra adta... Most itt vagyok, és tessék, itt az adomá nyom! Azt sem tudtam akkor, mit gondoljak felő le! Majdnem egy órá t gyalogolt, hogy aznapi keresetét és az útikő ltséget a missziónak adja! É s érdekelt, mit fog még mondani, mert éreztem, hogyha szavai is annyit érnek, mint a tett amirő l beszá molt, akkor á ldá st nyerek vele. Behívtam a szobá mba. Az ő szinte örömet sugá rzó mosoly valahogyan egyre ismerő sebbé, kedvesebbé tette az arcá t, amikor folytatta: - Amint mondtam, ahogy a missziói beszá molójá t hallgattam, megragadott a belső nyugalma, az egész beszéd alatt, és bizonysá gtétele nyomá n megerösödött bennem a vá gy, hogy beszéljek Ő nnel, mert azt az örömöt én is ismerem... Végre szerettem volna tudni, ki ez a testvérem tulajdonképpen? Nyilvá n szintén az Urat szolgá lja, Akinek Igéjét hirdetem. Erre kérdés nélkül is megadta a vá laszt: - Valójá ban prédiká tornak születtem, de mivel szegény csalá dból szá rmazom, megtanultam dolgozni, hogy megkeressem a kenyerem! Mosónő vagyok. Meglepett, hogy olyan egyszerű en beszél a nehéz munká ról, de szinte vidá man folytatta: - Az emberek megbíznak bennem, jó munká t végzek, és miközben dolgozom, a munkaadóimnak meg kell hallgatniuk a bizonysá gtételemet is. Az asszonyok gyakran kijönnek a mosókonyhá ba... - Milyen felekezethez tartozik? - kérdeztem, mert nem emlékeztem rá , hogy rendszeresen lá ttam volna a gyülekezetben. - Ó , azt nem tartom fontosnak! - vá laszolta, - de az Ú r Jézushoz tartozom, mindenben Istenre hagyatkozom. Az Ő Igéje az útmutatóm, a hétköznapok értelmében is. - Ezt hogyan érti? - Nos úgy, hogy ha Istenre hagyatkozom, akkor Ő a legjobb munkaközvetítő m! Ingyen teszi, vá rnom sem kell az ügyintézésre, a munkalehető séget is Ő adja! Ez valódi hitéletre vallott. Azért még megkérdeztem azt is: - É s a családja?
PDF created with FinePrint pdfFactory trial version http://www.fineprint.com
- Isten csalá djá ba tartozom! Ami a földi kapcsolataimat illeti, arra nem lehetek büszke! Egyszer...évekkel ezelő tt... - jó, elmondom ezt is! Szóval egyszer összegyű jtöttem 300 dollá rt. Megismerkedtem egy, hogy is fejezzem ki? - egy érdemtelen emberrel, aki rá vett, hogy menjek hozzá feleségül. É n pedig olyan buta voltam, hogy beleegyeztem. É s ő néhá ny hét múlva meglépett a megtakarított pénzemmel. Kis szünetet tartott, de mielő tt közbeszóltam volna, folytatta: - Ma má r úgy lá tom, hogy - közönségesen szólva - elég olcsón megúsztam tévedésemet és az engedetlenséget, amellyel figyelmen kívül hagyta az isteni parancsot, hogy "Ne legyetek a hitetlenekkel felemá s igá ban!" (2Kor 6, 14). Az Ú r Jézus egészen má st kíná l az Ö véinek, Ő azt mondja: "Vegyétek fel az én igá mat!" (Mt 11,29). Elgondolkozott, majd hozzá tette: - Megtapasztaltan ezá ltal azt is, hogy nem szabad megengedni az ördögnek, hogy mellénk üljön az évek vonatá n! Vele kellemetlen és veszélyes az utazá s! Mert akkor ő rá vett engem arra, hogy a pokol felé vivő vonatra üljek, de Isten felnyitotta a szememet, Ő mentett meg, és az első á llomá son kiszá llhattam! - Szóval ebbő l tanult? - értettem vele egyet. - Alapos iskola volt ez nekem; elhiheti, Testvérem! Mint valami igen komoly tanfolyam, amely há rom hétig tartott, és a tandíja 300 dollá r volt! - Nem is tud a férjérő l semmit? - Nem! Utólag jöttem rá , hogy ő erre szá míthatott, mert egyszer azt kérdezte tő lem, mihez kezdenék, ha ő elmenne? Akkor azt vá laszoltam, hogy én hitben élek! Aká r vele, aká r egyedül... De amióta elment, nem lá ttam, nem is tudok róla semmit. Bá r mentené meg ő t az Isten! Nem is haragszom rá , noha azt is tudom, hogyan beszélnek az emberek azokkal az asszonyokkal, akiket elhagyott a férjük. - É s ha újból jelentkezne? - kérdeztem, Visszafogadná ? - Feltéve, ha újjá született azóta. Má sképpen nem! Annyira el akartam felejteni mindent, hogy a mosá st is abbahagytam. Má s munká t vá llaltam, de... nincsen kézügyességem. Nem feleltem meg. A munkavezető türelme elfogyott, végül azt taná csolta, hogy ha ilyen ügyetlen vagyok, inká bb vessem magam a tengerbe! Ezt a taná csot persze visszautasítottam, megmondtam neki, hogy anná l jobbat tudok: az Ú r Jézus elé vetem magam! - É s akkor újra mosá st vá llalt? - Még nem. Elő bb egy lelkész-csalá dhoz szegő dtem. Elhallgatott. Lá ttam, azon gondolkozik, mennyit mondjon el ottani tapasztalataiból. Ebbő l arra következtettem, hogy nem valami derű s rész következik, ezért azt mondtam neki: - Kedves Zsófi, ő rülök, hogy fölkeresett! Amit életébő l elmondott, nagyon tanulsá gos volt. É s ha tegnap ott volt a missziói beszá molón, akkor remélem, ső t szá mítok rá , hogy lehető ség szerint mindig ott lesz! É s arra is szá mítok, hogy ide is eljön még hozzá m, és egyszer folytatja az élettörténetét. Így búcsúztunk el. É s valóban, attól kezdve gyakran, majdnem mindig ott lá ttam az alkalmakon a résztvevő k között, és azt is észrevettem, hogy beszélgetnek vele. II. A legközelebbi lá togatá sra má r én hívtam meg. Lá ttam, hogy jól esett neki. Emlékezett rá , hol maradt abba a beszélgetésünk, és nem kellett sok biztatá s, folytatta: - Ma sokat beszélnek az iszá kosok megmentésérő l, én azonban az igazi munká t a vallá sos embereknél kezdeném. Nem úgy lá tja, Testvérern, mennyi gyá szolóhívő él közöttünk? - Gyá szolóhívő ? - csodá lkoztam. - Ú gy is mondhatná m, hogy temető -hívő k. Mert hogy a sírokon ülnek, sírnak, jajgatnak, Istenrő l beszélnek, de sohasem talá lkoztak a feltá madott Krisztussal! Mi nem halott, hanem élő , feltá madott Krisztust dicső ítünk! Aki ezt nem érti, nem hiszi, az megá ll a keresztnél. É s ilyenek sokan vannak, Megelégszenek azzal hogy Krisztus értű k meghalt, azért nem jutnak a pokolba, elfogadjá k a bű neik bocsá natá t, de nem keresik az életközösséget a feltá madott Megvá ltóval! Így volt ez anná l a lelkésznél is, akinek a csalá djá ban dolgoztam. Hiszem, hogy az Ú r vezetése volt, mert mellém á llt, hogy a lelkészt a vilá gossá gra tereljem. - Hogyan történt ez? - kérdeztem majdnem izgatottan. - Egy napon megá llított: "Zsófi, hogy kezdjem el, hogy az én prédiká ciómnak is olyan hatá sa legyen, mint amilyen a maga bizonysá gtételének van a gyülekezetben?" - Nézze, tiszteletes úr, amikor Ö n a prédiká cióra készül, napokon á t tanulmá nyozza az Igét, amirő l beszélni akar... Csak arról beszél, amit tanulmá nyozott, nem arról, amit á télt! Így aztá n a gondolatokkal igen magasra céloz, a mennyezet közelébe, onnan pedig leperegnek. Próbá ljon mélyebben, a mindennapi életben elő fordulódolgokra is célozni, bizonyá ra eltalá l valakit... Elgondolkozva nézett rá m, nem bá ntódott meg, hanem azt mondta: - Maga mindig olyan á radozó, ahhoz képest én nyomorúsá gosan tengő dök. - Meg kell keresnie az oká t, miért! Az asztal terítve van, csak oda kell ülnie mellé! - Szeretnék olyan türelmes és alá zatos lenni, mint maga, de az idegeim annyira igénybe vannak véve, hogy hamar kijövök a sodromból.
PDF created with FinePrint pdfFactory trial version http://www.fineprint.com
- De tiszteletes úr - sajnáltam meg -, azt Ö n is tudja, hogy türelem és alá zatossá g a gyógyszertá rakban nem kapható! Á m ha jól olvassa az Ú jszövetséget, akkor biztosan hozzá jut! - Hogyan érti ezt? Hiszen én jól olvasom a Bibliá t, görögül is, németül is... - Tudom, de mégsem jól olvassa! Pá l apostol azt mondja, hogy a nyomorúsá gokban is dicsekedhetünk, az pedig nem panaszkodá st jelent. Ha türelmes szeretne lenni, akkor a nyomorúsá gokban is dicsekednie kell. Nézzük pontosan az Igét: " ..a nyomorúsá g munká lja ki az á llhatatossá got, az á llhatatossá g a kipróbá ltsá got, a kipróbá ltsá g a reménységet, a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívű nkbe á radt az Isten szeretete..." (Róm 5,3-5). - É rtem, ez a türelemre vonatkozik, és az alá zatossá g... - Arról Péter apostol ír: egyes fordítá sok szerint jobban meg lehet érteni, hogy "az alá zatossá got öltsétek fel!" (1Pt 5,5) Ezt a felölteni valóöltözetet nem lehet üzletben megvá sá rolni, ez nem á rucikk! Kedves tiszteletes úr, ne az én alá zatossá gomat irigyelje, hanem menjen a mennyei Atyá hoz, Tő le kérjen olyan "alá zatos ruhá t", és ha kéri, Ő megadja, mert nem személyvá logató! Há t... ezt nem értette meg a lelkész, mert azt mondta kissé ingerülten, hogy öltözködés tekintetében ő sokkal egyszerű bb, mint én, és különben sem érti, hogy tudok olyan elegá nsan já rni... - É s valóban, erre mit felelt? - kérdeztem én is Zsófitól. - Azt, hogy az én ruhá m nem kerül pénzbe. A hölgyek, akiknél dolgozom, megajá ndékoznak az ő megunt ruhá ikkal. É s miért ne legyek én jólöltözött, mikor én kirá lyi gyermek vagyok?! Isten nem öltöztet rongyokba, Ő nem ószeres! Ha szükségem van valamire, Ő hozzá fordulok, és ha a kérésem jó, akkor megadja, ha pedig nem jót kérek, megérteti velem, hogy az nem nekem való! A gyermek sem kap meg mindent, amit kér. Micsoda butasá gokat lennénk képesek kérni, ha megkapná nk, nem tudná nk mit kezdeni vele! - No-no, azért talá n olyan dolgokat mégsem kérünk - próbá ltam Zsófival vitatkozni, de nevetett: - Eszembe jutott valami, amit éppen erre vonatkozólag hallottam valakitő l. Egy vidéki emberrő l szól, aki életében elő ször ment be egy vá rosi étterembe, hogy valami igazá n jót egyen. A közelébe ülő vendég tá nyérjá n lá tott egy kevés mustá rt. Bá r nem tudta, hogy mi az, soha nem kóstolta, de úgy gondolta, ha azt olyan kis adagban, beosztva fogyasztja az étkező , bizonyá ra igen finom és drá ga lehet. Elhatá rozta, hogy ő azt akar enni, kerül, amibe kerül! É s egy dollá r á rá ért kért magá nak mustá rt. A pincér tele tá nyérral hozott neki. Belemerítette a kanalá t, de amint a szá já ba vette, úgy marta a nyelvét, hogy kiköpte. Egész életére elég volt neki a mustá rból. Ezen aztá n mindketten nevettünk, de Zsófi még elmondta azt, amit annak a má sik lelkésznek akkor mondott: - Mi is kérünk olyan dolgokat a mi Atyá nktól, amiket azért nem ad meg nekünk, mert ká runkra volna! - A saját é leté ben is tapasztalta ezt? - ké rdezte. - Igen! Tizenkét éven á t imá dkoztam így: "Atyá m, formá lj belő lem misszioná riust és küldj a pogá nyok közé!" É s mivel megszoktam, hogy imá imat újból és újból végiggondolom, valósá gos pá rbeszéd folyt a szívemben, mintha Isten kérdezte volna tő lem, hogy hol is születtem, és hol élek most? Felelte rá magamban, szavak nélkül: - Né metországban szü lettem é s most Amerikában é lek... - Ez má ris idegen orszá g! - hallottam magamban, amire má ris vá laszoltam, hogy igaziaz, de nem vagyok misszioná rius! - Erre azonnal jött szívem mélyérő l megdöbbentő en Isten kérdése: - Miért nem? Mert valóban nem vagy az, holott lehető séget adtam neked! Mert kik laknak a fölötted levő szinten? Egy svéd csalá d, ugye? É s azok fő lő tt kínaiak... É s abban a szavak nélküli belső dialógusban érteni kezdtem az én mennyei Atyá m akaratá t, hogy tekintsem azt a sokemeletes há zat, ahol lakom, a sajá t misszió-területemnek! - Ha úgy hallgatta volna meg kérésemet, ahogyan én gondoltam, mentem volna több ezer kilométerre, idegenbe, idegen nyelvű ek közé, Ő pedig itt adott laká st nekem, valóban idegenek kő zött, akiknek eddig még sohasem beszéltem a Megvá ltóról, Isten szeretetérő l, tehá t... A lelkiismeret vá dlón adta tudtul a mennyei Atya üzenetét, és attól kezdve tudom má r, hogy valósá gos misszioná rius vagyok, ott kell dolgoznom Istennek, az Ő orszá ga szá má ra, ahol élek:.. A lelkész soká ig nem szólt semmit, lá ttam, hogy mélyen elgondolkozik, nem is zavartam, de azutá n há laadá ssal vettem észre, hogy mennyei Atyá m kezében eszköz lehettem... - É s most is ebben a körben munká lkodik, néztem Zsófira, akinek az arca mindig kipirult, amikor bizonysá got tett. - Igen, Testvérem - mosolygott rá m -, igyekszem munká hoz lá tni, hogy minél több új feladatot bízzon rá m Uram! - Milyen új feladatokat kap mostaná ban? kérdeztem. - Volt egy kis megtakarított pénzem. Egyszer azt mondta valaki, felelő s ember, de a neve nem fontos, nos azt mondta, ha valamennyi dollá rt tudnék adni, egy japá n fiút lehetne iskolá ztatni! Bibliaiskolá ban, természetesen. Megtettem, és ez a fiú most sajá t hazá já ban misszioná rius! - Tehá t nemcsak prédiká l, hanem adakozik is... Amikor ezt mondtam, Zsófi hevesen rá zta a fejét:
PDF created with FinePrint pdfFactory trial version http://www.fineprint.com
- Arra külön tanítja meg Isten az Ő gyermekeit! Hallottam példá ul a déli á llamokban élő négerek felő l, de akkor én még fukar voltam, olyan szorosan markoltam keresetembő l egy egy dollá rt, hogy a rajta levő sas segélyért kiá lthatott volna. De fukarsá gom nyugtalanná tett, mert olykor a csendességem alatt mintha mennyei Atyá m szólt volna: "Mindenedet tő lem kaptad, mégis vonakodsz valamit abból visszaadni nekem?!" A nyugtalansá g fokozódott, végül elmentem a gyülekezetünkbe, és az ott lévő egyik elöljá rónak á tadtam egy összeget. Ú gy hallottam, hogy az éppen elég volt arra, hogy egy tanítónő t küldjenek a déli á llamok négereihez. Arról én is hallottam, hogy valaki - névtelenül - adomá nyá val megoldotta ezt a problémá t, de nem is sejtettem, hogy az Zsófi volt. Így tehá t Japá nban, Délen és New Yorkban prédiká l egyszerre, mintha meghá romszorozódott volna, miközben mossa a ruhá kat. Igazá n csodá latos dolog Istennek engedelmességben szolgá lni! Most má r egészen má sként lá ttam Zsófit, mert talá n má sként is néztem rá . Nemcsak hogy munkatá rsat lá ttam benne, hanem kirá lylá nynak tű nt fel elő ttem. Különös külseje micsoda értékeket takar! Ez a mosónő Jézus Krisztusról tesz bizonysá got, csekély keresetébő l misszioná riust képeztet ki Japá nban, tanítónő t küld a déli á llamokba, sok mindenrő l lemond, hogy ezt megtehesse. Megszégyenítő példa ez sokak szá má ra. Egyszer megkérdeztem tő le: - Mondja, Zsófi, hogyan tud a szű kös anyagi jövedelmébő l ily sokat á ldozni? - Igen egyszerű en élek - vá laszolt készségesen -, ruhá zatom majdhogy semmibe sem kerül. Reggelire elég egy zsemlye teá val, az ebédet ott eszem, ahol dolgozom, a laká som egy kicsiny szoba. Elég nekem az! Hiszen kimondhatatlanul szép laká s vá r rá m a mennyben! Ha Istennek gondja van a verebekre, hogyne viselne gondot az ő gyermekeire sokkal jobban. Ha ezt elfelejtjük, meg is fedd bennünket. - Hogyan? - Elmondom, milyen útbaigazítá st kaptam nemrég. Bibliaolvasá sná l a Miatyá nkhoz értem, és azt mondtam magamban: "ezt én má r kívülrő l tudom, Uram, mutass nekem valami frissebbet"! É s má shol kezdtem olvasni az Igét. Nos, aznap nem volt otthon reggelim, arra szá mítottam, ott eszem, ahol dolgozom. Á m amikor odaértem, éppen befejezték a reggelit, kérni nem akartam, vá rtam az ebédre. De azt valahogyan elfelejtette a há ziasszony. A munká t korá n bevégeztem, így vacsorá ig nem kellett vá rnom, tehá t éhesen mentem haza. kinek panaszkodhattam volna, mint mennyei Atyá mnak, hogy egész nap dolgoztam, és nem kaptam enni, pedig... - és akkor eszembe jutott a reggeli kijelentésem, hogy a Miatyá nkot kívülrő l tudom, és nem kértem Atyá mtól má ra a mindennapi kenyeret A felismerés elfá radt és éhségtő l elgyöngült á llapotomban úgy hatott rá m, hogy térdre esve kértem Isten bocsá natá t, és elmondtam ő szinte színbő l, hogy "Uram, add meg az én mindennapi kenyeremet ma, mert a Te gyermeked éhes!" Miközben arra gondoltam, hogy a megtanult szavakat, Igéket nem ismételgethetjük szívtelenül, egyszer csak kopogá st hallottam. A há ziasszonyom á llt az ajtóban, és azt mondta: - Zsófi, úgy lá ttam, ma fá radtan ért haza, bizonyosan nem akar vacsorafő zéssel bajlódni, né zze, hoztam magának egy csé sze kávé t é s kalácsot! Há lá san megköszöntem, és hangosan dicső ítettem Atyá mat, aki nemcsak kenyeret, hanem kalá csot is tud adni... - Igaza van, Zsófi, olyan könnyen megfeledkezünk a naponként á ldá sokról, és meg sem köszönjük... - Pedig há t Isten eszközeinek haszná lhat fő olyanokat is, akik nem is tudjá k, hogy azok. Az én há ziasszonyom példá ul azt hiá nyolta bizonysá gtételemben, hogy miért nem beszélek Szű z Má riá ról, mert ő ahhoz imá dkozik. É s amikor azt vá laszoltam, hogy nem Má ria á ltal, hanem az Ú r Jézus Krisztus á ltal juthatunk a mennybe, megint valami furcsá t mondott, azt, hogy ő úgy tanulta, a menny kulcsai szent Péternél vannak! - É s erre mit tudott mondani, Zsófi? - Azt, hogy nekem mindegy, kinél vannak a kulcsok, mert nem az a fontos, hanem az, hogy az Ú r Jézus mit mondott! Ő pedig azt mondta: "É n vagyok az ajtó!" (Jn 10,9). Mivel nekem nyitott ajtóm van, fölösleges tudnom, hogy kinél van a kulcs! - De nekem most má r mennem kell! - á llt föl Zsófi -, majd újra eljövök. . . Mondtam Zsófinak, hogy vá rom má skor is. Istennek pedig há lá t adtam a prédiká cióért, amit ettő l az egyszerű , iskolá zatlan asszonytól hallottam, mert mintha a hallottak á ltal közelebb jutottam volna a mennyei vá roshoz. III. Amint múltak az évek, Zsófi egyre ismertebb tagja lett a Gospel Tabernacle gyülekezetnek, de má r nemcsak Brooklynban, hanem má s kerületben is, mert amint Zsófiból lassan Zsófi néninek szólítottá k, ő egyre több helyen megfordult. É s emléket hagyott maga utá n, ha má st nem, igen szegény emberek há lá s szívét.
PDF created with FinePrint pdfFactory trial version http://www.fineprint.com
Nappal még mindig a mosóteknő mellett szolgá lt azzal, hogy megbízható, jómunká t végzett, este pedig a szegények laká sá t kereste föl, hogy elvigye nekik a Krisztusról szóló örömüzenetet. Ahol úgy lá tta, hogy má sképpen is tud segíteni, arra is készen volt. Nagyon szerette az embereket. Meggyő ző en, szívhez szólóan tudott bizonysá got tenni, szavainak mindig nagy hatá sa volt mind az egyénekkel valóbeszélgetéseknél, mind a kő ző sségben elhangzóbizonysá gtételeknél. - Zsófi, hogy lehet az - szólítottam meg egyszer -, hogy az idő múlá sa magá n alig hagy nyomot? É ppen olyannak lá tom ma is, mint amikor megismertem, amikor elő ször keresett föl engem adomá nyá val, és elbeszélgettű nk. A mosolya is a régi volt: - Jézus Krisztus törő dik az övéivel nap-mint-nap. É s bá r a mi reggelink a szeretet, ebédünk az örő m, vacsorá nk pedig a békesség, a mindennapi kenyérrő l is Ő gondoskodik! - Még mindig olyan sokat dolgozik? - Igen! Hiszen tudja, prédiká tornak szű lettem, de mivel szegény vagyok, megtanultam dolgozni, ezt má r többsző r elmondtam! Nem akarok olyan lenni, mint némelyek, akik mindent odaadnak Isten szolgá latá ra kivéve a kezüket! Mert nem szeretnek dolgozni! É n úgy képzelem el, hogy az Ú r Jézus is dolgozott, hiszen mielő tt mű ködését elkezdte, József á csmű helyében segített. - Ezt jól tudja. De azért a mosá s nagyon nehéz munka, bírja még a keze, a lá ba? - Ő ad hozzá erő t. Nézze, testvérem, a mosá s tisztítá si folyamat, és az olyan tevékenység, amelyrő l el lehet gondolkozni. Ami az erő nlétet illeti... nos, az ördög sokszor derékfá já ssal terhel meg, má skor a há tam fá j, néha a fejem, de mi ez a próba ahhoz képest, amit Jóbnak kellett elszenvednie! Persze, segíteni akartam magamon, vettem magamnak egy nyugá gyat, de nem volt rá idő m, hogy pihenjek benne. Folyton csak útban volt. és akkor mintha Isten azt mondta volna, hogy adjam oda a szomszéd beteg embernek! - É s természetesen odaadta? - Miért ne? Hiszen én magá ra az Ú r erejére tudok tá maszkodni, ő jobban megnyugtat, pihentet, mint a legjobb nyugá gy... - De azért má r lassabban tud dolgozni, igaz? - szerettem volna tudni. Ezen egy kicsit elgondolkozott: - Egyik munkaadóm gyakran sű rget: gyorsabban Zsófi, siessen! Ő maga mindig siet, de sosem jut elő bbre, mert nem ér rá imá dkozni. Azt mondja, majd, ha végeztünk a mosá ssal. Reggel nem kéri Isten segítségét, (mert arra sem ér rá ), este meg fél, talá n nem is tudja, mitő l, és nekem szokta mondani, hogy imá dkozzam érte is! - É s megteszi? - Meg. Arra kérem Istent, hogy szá llítsa le ő t a félelem és sietség vonatá ról - az a Róma 7. -, és szá lljon á t a há laadá s vonatá ra - az a Róma 8-ból indul, én má r azon utazom, mert nincsen semmi ká rhoztatá suk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak! - Sok emberrel talá lkozik, mindenféle tapasztalatokat szerez... - Igen, de rá jöttem, hogy csak ká runkra van, ha má sok hibá ira figyelünk... Meg há t hibá nk, tévedésű nk akad magunknak is bő ven. É s milyen jó olyankor szívű nk mélyén Urunkhoz fordulni. A múltkor példá ul igyekeztem valahová . Brooklynban, de a címet otthon hagytam. Kihez fordulhattam volna, mint Istenhez, hiszen az Ő gyermekeihez igyekeztem. É s amint befelé fohá szkodtam, má r meg is lá ttam a kanyart, amely utá n volt a tér, és azon a há z, ahová igyekeztem! Igen, Testvérem olyan Istenű nk van, Akivel az úton is beszélgethetünk, nemcsak az imaközösségekben, és hétköznap is, nemcsak vasá rnap, vagy ünnepi alkalmakon... - Mindig megértik az emberek, amit mond nekik? - Meg kell, hogy értsék, úgy mondom el nekik. Egyszer egy olasz azt kérdezte tő lem, hogy a mi templomainkban miért nincsenek képek a falon? Azt kellett felelnem, hogy Isten a szívű nkben van, mindig elérhető a hit szavá val, és az jobb, mintha a falon lenne! A szentképek nem tudjá k meghallani az imá kat, még kevésbé segíteni... - É s lá t-e eredményeket munká lkodá sa nyomá n? - kérdeztem, bá r abban a pillanatban tudtam, hogy ez nem volt jó kérdés. Az Isten tudja, Ő regisztrá lja a szolgá latok eredményét, mi nem is lehetünk arra kívá ncsiak, az csak a büszkeségű nket hizlalná . Zsófi nem vette rossz néven a kérdést, kicsit gondolkozott, majd azt mondta: - A környékű nkön mindenki ismer engem. A fiatalok, persze a szegények gyakran megszólítanak: "Mama, nincs egy kis ká véd a részünkre?" - É s ad nekik? - Azt szoktam mondani: "van, fiúk, de utá na eljöttök velem az összejövetelre!" - Elmennek? - El. De szegény fiúk, elalszanak. Egyik a má sikat biztatja: "Ha Zsófi beszél, kelts föl!" Amikor azutá n az én bizonysá gtételem következik, lá tom, hogy egyik a má sikat megböki a könyökével. É s olyan igyekezettel hallgatnak, mert tudjá k, hogy szeretem ő ket!
PDF created with FinePrint pdfFactory trial version http://www.fineprint.com
Mindenki szereti a környéken? - kérdeztem - Nem-nem! Vannak, akik gúnyolnak, volt, aki azt mondta, hogy én a dohá nybolt elő tti reklá m-bá búnak is beszéltem... Lehet, mert a szemem, a lá tá som gyengül, á m még mindig jobb, ha nem az élő emberek lesznek olyanok mint az élettelen bá buk... - É s mondj a, még mindig keres annyit, hogy tud adakozni is? - Ha má r kérdezte, akkor elmondok valamit, mert tudom, nem veszi dicsekedésnek Testvérem. Ismertem egy embert, akinek az volt a szíve vá gya, hogy Afriká ban hirdethesse az evangéliumot. A gyülekezet vezető sége nem akarta kiküldeni, idő snek tartottá k, és nem is volt elég pénzük hozzá . Amikor ezért az emberért imá dkoztam, mintha azt mondta volna Isten a csendességben, hogy én tegyem meg, amit a vezető ség nem akar megtenni. Tudtam, ha ilyen belső üzenet érkezik, arra hallgatnom kell, mert Ő az, Aki gondoskodik arról, hogy megtehessem. Ö sszegyű lt a pénz, mégpedig a mosá sból, és a vezető ségnek bele kellett egyeznie, mert hatá rozottan erre a célra adakoztam. É s a munká já t á ldá s kíséri, évek óta egy nagy afrikai gyülekezet egyik oszlopa! Derengett az emlékezetemben, hogy errő l én is hallottam, de név nélkül. É s még valamirő l azért megkérdeztem, hogy ezzel vége lett-e az á ldozatá nak? - Nem, Testvérem, mert szű ksége volt egy harmóniumra is, és arra is indított Isten, hogy a mosódeszká mon összezongorá zzam a harmónium á rá t... Ilyen dolgokról beszélgetett Zsófi Simpson testvérrel addig, amíg... 1919 októberében Simpson testvért az Ú r hazaszólította. Rengeteg virá ggal díszítették föl a ká polná t, de azok a virá gok nemcsak az ő elköltözését tették ünnepélyessé. Mert há rom nap múlva Zsófi is meghallotta az ő t hívó szót, és ő is hazaköltő zött mennyei Atyjá hoz, Akirő l annyit beszélt, annyi bizonysá got, tett az embereknek. Októberben nem hervadnak el olyan hamar a virá gok, a Simpson testvérnek vitt virá gok Zsófi ravatalá t is díszítették. É s ezt mindenki helyesnek tartotta, hiszen Zsófi is prédiká lt, ő volt A PRÉ DIKÁ LÓ MOSÓ NŐ . © Evangéliumi Kiadóés Iratmisszió1999
PDF created with FinePrint pdfFactory trial version http://www.fineprint.com
