A politikai párt szerepe a munkásmozgalomban.*

A politikai párt szerepe a munkásmozgalomban.* inden modern államban, ahol a proletárság tömeges akcióra szervezkedett, a munkásmozgalom két ágra szakad: az úgynevezett gazdasági vagy szakszervezeti mozgalomra és az úgynevezett politikai mozgalomra. Mindkettő ismét nagyjából két, szorosan megkülönböztethető irányt tartalmaz: az egyik a munkásosztály autonóm, a többi osztályoktól független, sőt azzal ellentétes szervezkedésének és harcának elvét propagálja, míg a másik a munkások külön szervezkedésének szükségét tagadja és a magasabb osztályok gazdasági és politikai szervezeteinek keretében igyekszik elhelyezkedni. A munkásosztály törekvéseinek ezen irányai és formái a különböző országokban igen különböző súllyal és jelentőséggel, a legtarkább színekben és árnyalatokkal jelentkeznek. Az ország politikai múltjának hagyományai, gazdasági fejlődésének sajátosságai, népesedési különösségek és sok egyéb tényező hat közre, hogy az egyik országban autonóm szakszervezeti mozgalom fejlődjék ki korábban és erősebben, a másikban a munkásság önálló politikai szervezetei hatalmasod* Mutatvány a szerzőnek Marx és Engels válogatott művei II. kötetébe írt bevezetéseiből, mely a legközelebbi napokban fog (Politzer Zs. és Fia és a Népszava könyvkereskedés kiadásában) megjelenni. Az itt bemutatott cikk bevezetés Marxnak a német szociáldemokrata-párt gothai programmjáról írt kritikájához.

138 janak el, a harmadikban a kettő együtt jelentkezzék; a negyedikben meg talán nagy munkástömegek szinte egészen a többi osztályok törekvéseinek szolgálatában álljanak. Ebből a szempontból teljes joggal lehet a munkásmozgalom angol, francia, német és egyéb típusáról beszélni. Az európai munkásmozgalomnak már korai fokán tettek kísérleteket szocialisták, hogy a különböző országok mozgalmait egységesen szervezzék. Maga az Internacionále nem volt más, mint errevaló kísérlet. A mai nemzetközi szocialista és szakszervezeti kongresszusok főcélja szintén az, hogy egységes, általános irányelveket állapítsanak meg minden országok munkásmozgalma számára. Mindazonáltal elméletben is, gyakorlatilag is, az eltérések még igen jelentékenyek. Mégis nem lehet észre nem venni, hogy a német szocializmus egy kimagasló elve mély gyökeret vert sok országban és erősen előmozdította az egységre való törekvést. Ez az elv az, hogy a munkásosztály szervezkedésének két ága, a gazdasági és a politikai mozgalom, egyenlőértékű és egymást szükségesen kiegészítő formája a munkásosztály harcának. Az egyik a munkásság közvetlen gazdasági, a munkaviszonyok javítására vonatkozó érdekeinek fegyvere, a másik arra hivatott, hogy a politikai hatalomban, az államban rejlő erőt kényszerítse a munkásosztály általános társadalmi, kulturális és politikai érdekei szolgálatába; a munkásosztály gazdasági hatalma a bázis, amelynek azonban útját egyengeti a politikai hatalom, a szocializmussal megkoronáz a proletárság forradalmi diktatúrája. Sokáig tartott, amíg az autonóm munkásmozgalom ezen koncepciója kialakult. Azt mondják némely marxisták, hogy ennek eredete is a Kommunista kiáltványban van. A Kiáltvány mondata, hogy „minden osztályharc egyszersmind politikai harc” volna ezen elmélet kiindulása és bizonyítéka. De ez visszafelé bizonyítás. Tényleg az az elv, hogy a munkásságnak önálló politikai pártként kell szervezkednie és önállóan kell a parlament meghódítására törekednie, ilyen formában sem a Kiáltvány-ban nem fordul elő, sem a Marx és Engels szerkesztette negyvennyolcas hírlapokban nem vetődik föl és sokáig idegen az osztályharcot valló munkásmozgalom gyakorlata számára is, mely mindenütt a közvetlen gazdasági harcra helyezte a súlyt és ezzel ismét csak a közvetlen erőszakos forradalmat akarta előkészíteni és provokálni. A negyvennyolcas forradalmak leverése és a bekövetkezett reakció erősen mérsékelték ugyan a közvetlen forradalmi cselekvés hevét

139 a tömegekben, de legkevésbbé sem a Marxét és Engelsét. Ők tovább is a forradalmat várták. Nem ők voltak — Lassalle volt az, aki a hatvanas évek elején a törvényhozás befolyásolását és végül meghódítását tűzte ki a munkásmozgalom céljául és ennek eszközéül az általános választójogot, illetve ahol kell, ennek kivívását; a gazdasági harcról Lassalle nagyon keveset tartott. A lassallei agitáció kétségtelen sikere hasonló útra terelte a kevésszámú német marxistát, de csak több évi párhuzamos haladás és még inkább egymás elleni, túlnyomóan személyi csatározás után egyesült a két frakció. Hogy az egyesülésben melyik irány kerekedett felül, azt a legközvetlenebbül érdekelt elméleti vezér, Marx, maga állapítja meg kritikai levelében. Semmi kétség sem lehet afelől, hogy az új párt gyakorlata tényleg tiszta lassalleizmus. Mégis az új párt elméletébe új elemek is vegyültek. Az osztályharc hangsúlyozása erősbödött, az állam mindenhatóságába vetett hit gyöngült. De a találkozásban a munkásosztály és az osztályharc képzete átformálódott. Többé nem úgy látják, hogy a munkásság abban a harcban szerveződik osztállyá, amelyben munkabére megvédelmezésére tömörül a burzsoák ellen és „állandó egyesületeket alakít, hogy az alkalomadtán kitörő fölkeléseknél föl legyen szerelve”, hanem a választási csatákat vívó, a választók szavazatait egyesítő politikai párt lesz a munkások osztállyá szerveződésének eszköze és osztályérdekeinek képviselete; nem a munkásosztály gazdasági szervezetei és autonóm gazdasági alkotásai többé a jövő társadalom azon csírái, amelyeknek — másokkal együtt — Marx szerint még a régi társadalom ménében kell kifejlődniök, hogy új társadalom keletkezhessek, hanem a politikai uralomra jutott párt fogja az új gazdasági rendet az állam erejével megalkotni. Vagyis mindazok a funkciók, a történelmi hivatás a szocializmus megalkotására, amelyet a marxizmus régebben a munkásosztály harci szervezeteinek jelölt ki, az államra, illetve az annak meghódítására szervezkedett politikai pártra szálltak át. A párt elnyelte az osztályt. Természetesen nem hiányoztak kísérletek, hogy a politikai munkáspárt új eszméjét az osztályharc elméletével összeegyeztessék. Kutatás tárgya lett a pártok lényege, természete. Kimutatták a történetből, hogy a politikai pártok mindenkor gazdasági érdekeknek, tehát osztályoknak képviseletei voltak; hogy a pártharc az osztályok küzdelmének áttétele a politika terére; párt és osztály alapjában azonos képződmények; a párt csakúgy

140 szerve az osztályharcnak, mint tegyük a szakszervezet. Sőt még inkább az, mert egyetemesebb céljaiban és eszközeiben. Ebből következik, hogy a gazdasági mozgalom tulajdonkép csak előkészítő munkát végez; de ami ennek eredményeit megrögzíti, az állam hatalmával biztosítja és a jövő társadalomnak egész építményét megalkotja — az a politikai párt. A párt az osztályharc igazi szerve. A politikai pártok ezen elmélete két alapvető hibában szenved. A múltra vonatkozólag merész általánosítás a hibája, a jelenre vonatkozólag a tényekkel meg nem egyezése. Mindkét hiba alapjában rengeti meg az egész elméletet. Amikor a pártok elmélete számára a történetből keresnek érveket, könnyen feledkeznek meg egy lényeges körülményről. Az államnak az a szervezete, amelyben a politikai pártok az utóbbi időben oly nagy jelentőségre tettek szert, nevezetesen a demokratikus képviseleti állam, Európában össze-vissza kétszáz évesnél alig hosszabb múltra tekint vissza, sőt a kontinensen száz évesnél is alig öregebbre. Nos, a politikai párt szerepe a képviseleti államban egészen más, mint ott, ahol a képviselet ismeretlen, más tehát ma, mint volt, legjobb esetben, száz év előtt. Nem szükséges a képviselet eszméje körül kialakult nagy vitát itt fölmelegíteni. Itt elég megállapítanunk azt, hogy a parlamenti kormányzat előtti korszak nem ismerte, vagy csak igen korlátolt terjedelemben ismerte, a képviselet eszméjét. Ennek folytán az akkori politikai pártok minden akciója — ha ugyan akkor is egy bátrabb kisebbség kezdeményezéséből fakadt — a párt minden tagjának közvetlen cselekvő részvételét követelte meg. Minden pártakció az összes tagok közvetlen személyes felelősségével és veszélyével járt. Ebben a korban tehát, ha alakultak politikai pártok, inkább lehettek osztályharcoknak politikai exponensei; és sokszor azok is voltak. Egészen más a politikai pártok funkciója a parlamenti kormányzatban. Azoknak tömege, akik a politikai pártok osztályelmélete szerint a politikailag szervezett osztályt teszik, a legritkább esetben, sokszor egész emberöltőn át nem kerül abba a helyzetbe, hogy osztályérdekeért közvetlen és személyes felelősségét és veszélyét magával vonó cselekvéssel helyt álljon. A tömegeknek minden közvetlen funkciója normálisan az időközönként leadott szavazatban, és bizonyos, a párt irányában teljesített anyagi szolgáltatásban merül ki, sőt legtöbbnyire még ez sem történik közvetlenül. De a szavazat is a legtöbb állam-

141 ban titkos, tehát még ezen többéves időközökben is ritkán jár személyes kockázattal; az esetleges anyagi szolgáltatások pedig ismét nem befolyásolják közvetlenül az államhatalmat, hanem épen azok létének anyagi alapjai, akik közvetítők a tömegek és az államhatalom közt. Mindenütt, ahol parlamenti kormányzat van, a közügyekben résztvevőknek egy új, addig ismeretlen osztálya támadt. A legfejlettebb demokráciákban, az Egyesült-Államokban és Angliában, ez osztály létezése a legkirívóbb, de megvan — talán patriarchálisabb és szentimentálisabb mázzal — azokban az államokban is, amelyek csak újabban öltöttek magukra parlamenti formákat. A hivatásos politikusok osztálya ez. Akik alkotják, sokszor nem rosszabbak, többnyire értelmesebbek azoknál, akiknek érdekeit állítólag képviselik. Parlamenti képviselők, — akik nagyobbára az értelmi foglalkozásokat űzők sorából kerülnek ki — az agitátoroknak, politikai ügynököknek, pártalkalmazottaknak nagy, szürke tömege, amelyből csak az üldözött pártoknál válik ki egy-egy, a népesség átlagos erkölcsi és értelmi színvonalát fölülmúló egyén. A hivatásos politikusok ez osztálya lett a modern demokráciákban a politikai harcok valóságos, személyes, mindennapos, közvetlen harcosa. Ők szerepelnek ott, ahol a pártok erőviszonyainak végső eredőjét vonják: a parlamentben és az államkormány körül, és ott, ahol a politikai pártok erejét megalapozzák: a szavazatokat gyűjtő propagandában. Ők azok, akik az állam uralmában osztozkodnak, és ők teszik az állam uralmát a tömegeknek ízletessé vagy kellemetlenné. Õk csinálják a pártprogrammokat, ők formálják a gondolkodást fölöslegessé tevő jelszavakat, ők szereznek közmunkát, közszálítást, hivatalt, privilégiumot, ők diktálják a törvényeket és nekik engedelmeskedik a közigazgatás. Nem a politikai pártok, hanem a pártok képviselői uralkodnak az államon és a hivatásos politikusok uralmát nem enyhíti más, mint a hivatásos végrehajtó szervek, a bürokrácia hatalma. Ez nem jelenti azt, hogy a politikai pártok nem lehetnének gazdasági érdekek kifejezői. Kétségen kívül a legtöbb esetben azok. Azonban mivé lesz az osztályérdekek — a gazdasági érdekek osztályérdekek — szigorú és tiszta differenciáltsága a pártok egymásközti versenyében, egymás szavazóit elhajtó tülekedésében, a hivatásos politikusok egymást túlkínáló szóáradatában? A modern pártok sem tudnának létezni, ha nem igyekeznének tömegszükségleteket kielégíteni; de a politikusok

142 nem tudnának létezni, ha csak egy, szigorúan differenciált gazdasági osztályt akarnának képviselni. Mert a politikai pártok csatái ma a parlamentben dőlnek el és a parlamenti befolyás és hatalom alapja a szám, a többség demokratikus elve: ki küzdene parlamenti befolyásért, ha — bármily splendid isolation-ban, is — örökké kisebbség akarna maradni? Így hát semmiképen sem lehet a mai politikai pártokat a képviseleti rendszer előtti pártokkal összevetni és ezeknek gyakori és világos osztályjellegéből egyszerűen a modern pártok osztályjellegére következtetni. A képviselet rendszere mély barázdát hasított múlt és jelen közt; a képviseleti rendszerben a párt nem lehet osztályképviselet. Az mondják ezzel szemben, hogy ezt a nézetet a pártokról épen a kisebbségben levő, tehát a vagyonos osztályok vallják, sőt tudatosan vagy tudatlanul, minden erejükkel gyakorlattá is teszik: hiszen különben nem tudnának a vagyontalan osztályokból annyi szavazót toborozni, hogy többségük legyen; ellenben az osztályharc elmélete alapján szervezett tömegek, tehát a modern szociáldemokrata pártok, nemcsak hirdetik az osztálypárt elvét, hanem a valóságban is tiszta osztályképviseletet alkotnak és ezzel a többi, a polgári pártokat is arra kényszerítik, hogy tiszta színt valljanak. Vagyis a szociáldemokrata párt bevonulása a parlamentbe és megerősödése ottan ugyanazt a tiszta differenciálódást idézi elő a politikai küzdőtéren, amelyet a gazdasági harcok mezején látunk. A legnagyobb szociáldemokrata pártok összetételének vizsgálata bizonyítja, hogy ez az állítás sem nyugszik szilárdabb alapokon, mint a történeti bizonyítás. Megbízható, részben hivatalos, részben magán statisztikai fölvételekből, amelyeket a Németbirodalom és Ausztria, Franciaország és Olaszország választásairól a leadott szavazatok alapján csináltak, két tény domborodik ki világosan. Az egyik az, hogy valamennyi számottevő ú. n. polgári párt szavazatainak jelentékeny részét az ipari munkásság köréből kapja; a másik — ennél sokkal fontosabb — hogy a szociáldemokrata-párt szavazóinak tetemes részét nem a munkásosztály, hanem más osztályok szolgáltatják. Az első tényt, nevezetesen azt, hogy a vagyonos osztályok párthívei közt nagy számmal vannak ipari munkások, számszerűleg alig is kell bizonyítani. Ha nem így volna, akkor az általános választójog csakugyan egy volna a magántulajdon megszün-

143 tetésével; mert mivel minden államban jóval többen vannak olyanok, akiknek semmijük sincs, mint azok, akik magántulajdonnal bírnak, az általános választójog eszmeileg a vagyontalanok uralmát jelenti a vagyonosok fölött. Mégis az általános választójog ezen logikus hatása a valóságban sehol sem következett be. Azt látjuk inkább, hogy bár a vagyon mind kevesebbek kezében gyűl meg, a polgári pártok még a legfejlettebb iparos államokban is számszerű többségben vannak. Ez nem lehetséges másként, mint hogy a proletárság nagy tömegei azokat támogatják szavazataikkal. Olaszország legiparosabb tartományában, Lombardiában, az utolsó választásoknál 94.000 proletár választó volt, de a szocialista szavazatok száma csak 65.000 és ebből is nagy rész polgári eredetű; Pugliában 50.000 proletárválasztóval szemben csak 9500 szocialista szavazatot találunk. S í. t. Sokkal fontosabbak ennél azok a számok, amelyek félproletár és burzsoá elemeknek részesedését a szociáldemokrata szavazatokban tüntetik fel. A szociáldemokrata pártok szeretik hangoztatni, hogy ők az összes elnyomottak pártja. Nyilvánvaló azonban, hogy a kapitalistaftársadalomban nem minden elnyomott egyúttal produktív termelő, vagyis a munkások gazdasági osztályának tagja. A nagyüzem szorongatta kisiparosok és szatócsok, az állami és községi bürokrácia kisfizetésű alsó rétegei, a mechanikus szellemi munkát végzők bizonyos csoportjai elnyomottak lehetnek, de a termelőeszközök bizonyos fejlettsége fokán mindenesetre terméketlen gazdasági elemek. Semmiképen sem munkások tehát s így egy munkásosztálypártnak nem jogosult tagjai. Mégis megállapíthatták, hogy a 2,107.000 szavazatból, amennyit a német szociáldemokrácia 1898-ban magára egyesített, nem kevesebb mint 541.000 polgári szavazat volt; és hogy 1903-ban — a híres 3 millliós választáskor — ismét körülbelül 750.000-re rúgott a polgári szocialista szavazatok száma. Ez mindkét választásnál az összes szocialista szavazatoknak jó egynegyede. Olaszországban az utolsó választásnál, 1904-ben, a szocialista-párt 326.000 szavazatot kapott, holott a választó proletárok összes száma 256.000 volt és ebből is, mint feljebb láttuk, jó rész a polgári pártokkal tartott. Nyilvánvaló, hogy itt a félproletár és burzsoá szavazatok aránya még nagyobb, mint a német pártban. De Olaszországénál sokkal nagyobb jelentőségű a német pártok és választók társadalmi összetétele. Németországban született meg az osztálypárt elmélete, sehol a világon nem propagálták azt oly kérlelhetlen erővel mint ott, nincs a világnak

144 egyetlen szociáldemokrata pártja, amely akkora tömegnek parancsolna, s íme kitűnik hogy negyven évi példátlan agitáció után még ez a párt is korántsem osztálypárt. Hogy a szervezett, tehát az osztályharc alapján álló munkásság egy része sem szavaz rá, arra azt lehetne mondani, hogy idő kérdése; de hogy sok százezerre rúg félproletár és az intellektuális és vagyonos osztályokhoz tartozó szavazóinak száma, ez a tény lehetetlenné teszi az osztálypárt fikciójának további föntartását. Az osztálypárt elméletével pedig megdől az az elmélet is, amelynek igazolására szolgált, nevezetesen hogy a politikai párt ép olyan szerve és eszköze az osztályharcnak, mint a gazdasági szervezet. A történeti összehasonlítás és a statisztikai bizonyítás világában azt látjuk, hogy a demokratikus köztársaságban kirívóan, de a fejlettebb képviseleti monarchiában is a politikai párt alkalmi egyesülés* bizonyos állami intézkedéseknek a parlament útján kikényszerítésére. S így a pártok csak annyiban lehetnek az osztályharc szervei és eszközei, amennyiben az állam és a parlament azok. Nos, az állam és a parlament szerepe — bármilyen jelentékenynek látszik a mindennapos élet küzdelmeiben — a társadalmi fejlődésben sokkal kisebb, mint némelyek hirdetik. Marx tanításainak legértékesebb részei közé tartoznak azok, amelyek az ideológiák uralmával végeznek. Más helyen kell ezekkel foglalkoznunk. Itten csak annyit, hogy tan, amely a gazdasági termelő erőkre alapítja a társadalom fejlődését, nem fér össze egy ideologikus képződmény, az állam mindenhatóságának tanával. S így lehetetlen, hogy az állam, illetve az állam uralmáért folyó politikai pártküzdelem ugyanolyan, sőt nagyobb és egyetemesebb szerepet játszék a társadalmi fejlődésben, mint a gazdasági harc. Az igazi osztályharc a gazdasági küzdelem terén folyik. * A népek életében az alkalmi természetesen hosszadalmasabb folyamat, mint az egyes egyénében; másrészt nem szabad, hogy megtévesszen némely pártoknak hosszú, sokszor több emberöltőt is túlélő léte, amit kivált az angolszász népeknél láthatunk. Tudvalevő, hogy ezeknél a pártoknál nevükön kívül semmi sem maradt meg, sokszor nevük sem s a legtöbb kérdésben homlokegyenest ellenkező álláspontot vallanak ma, mint tíz vagy húsz évvel azelőtt. A párt azért támadja Β pártot, amiért annakelőtte Β párt hevült és aminek A párt szegült ellene, és megfordítva. Az Egyesült-Államok százéves két pártját, a Demokratákat és Republikánusokat szabatos meghatározással egymástól megkülönböztetni szinte lehetetlen. Ilyesmire egyébként közelebb is találhatunk példát.

145 Ott állnak egymással szemtől-szemben a társadalom materiális termelőerőinek képviselői, az ellentétes termelőviszonyok cselekvő alanyai: a gazdasági osztályok. Nem alkalmi egyesülések, nem hangulatok, jelszavak, hivatásos hipnotizőrök szuggesztiója alatt összeverődött heterogén csoportosulások, hanem a természetes differenciálódás kényszerítő erejével létesült eredeti, homogén képződmények, a termelőviszonyok egy-egy típusának képviselői. Az államban és a parlamentben a megoszlás, az osztozkodás körül forog a harc; a gazdasági küzdelemben a különböző termelőerők képviselői állanak egymással szemben. Mely erők azok, amelyek a társadalmi fejlődés rugói: a termelőerők-e avagy a jövedelem megoszlás hatalmai? A marxizmus számára, amely a gazdasági termelés filozófiája, a válasz csak egy lehet. És a szocializmus lelki előfeltételei szempontjából is a gazdasági harc sokkal inkább látszik alkalmasnak, hogy a munkásosztályt szocialista gondolkodásra és érzésre nevelje, mint a politikai mozgalom. Azon reális világnézet alapján, amellyel Feuerbach járult hozzá a történelmi materializmus kialakulásához, azt tartjuk, hogy puszta képzelődés és önámítás azt hinni, hogy kívülről avagy logikai úton lehetséges tudást szerezni, hogy inkább csak a közvetlen átélés, az objektiv realitással való folytonos, mondhatnók szinte érzéki érintkezés az, ami gondolatainknak próbaköve, azok igazságának egyetlen hiteles mértéke, a lét, vagyis az objektív valóság és a gondolat, vagyis a szubjektív tükröződés (Denken und Sein) egységének és azonosságának egyetlen alapja. Ha ez igaz az egyes egyénre vonatkozólag, még inkább áll a tömegekre. Mert az egyes értelmileg kiváló egyén esetleg képes arra, hogy puszta spekuláció útján az objektív igazságot megismerje, de a tömeg erre sohasem képes. A tömeg igazságai sohasem mások, mint az objektív környezetben való közvetlen elhelyezkedésének szubjektív reflexei s minden egyéb hite vagy meggyőződése — normális viszonyok közt — csak addig él, amíg érzéki átéléseivel össze nem ütközik. Nos, ha azt hisszük, hogy a szocializmusban az objektiv igazság jut kifejezésre, ha azt tartjuk, hogy nem önkényes spekuláció, hanem az objektív termelőerők és termelőviszonyok összeütközésének szükségszerű megoldása, hogy nem hangulat és szuggesztió, hanem a termelés jövő rendjének egyedül lehetséges — bár ma csak logikus absztrakció útján kifejthető — ideológiája: akkor lehetetlen elhinnünk, hogy a lelkeket más harc készíthetné rá elő, mint az, amelyet a munkásosztály a

146 maga reális valóságáért: gazdasági léteért folytat, amelyben napról-napra s a legközvetlenebb érintkezésben jut tudatára a termelőerők és termelőviszonyok ellentétének, amelyben nincs hangulat és spekuláció, hanem csupán a közvetlen gazdasági ellentéteknek kérlelhetetlen logikája. Mert ez a gazdasági harc a mindennapi élet, mindennapi cselekvés, mindennapi átélés —a lelkek egyetlen alapos és megbízható idomítója. És ebben rejlik a gazdasági mozgalom túlnyomó nagy jelentősége a munkásosztály osztályharca és a szocializmus számára. Nem akarjuk azért állítani, hogy a munkásság gazdasági harca attól kezdve, hogy megindult, tétovázás nélkül és határozottan az osztályharc nyomában halad. A munkásság gazdasági szervezkedése a munkásosztály fejlődésével tart lépést. A Kommunista kiáltvány igen szemléltetően írja le, hogyan lesz az egyes munkások, majd egy gyár, majd egy szakma munkásainak harcából az egyes burzsoá ellen, a gépek rombolásából és gyárak gyújtogatásából idővel szervezett osztályharc. A munkásság osztállyá alakulásának ez a folyamata időben és térben egybeesik a burzsoáziának a politikai uralomért folyó harcával; ebben a harcban a proletárok a burzsoáziának segédcsapatai annak ellenségei, az abszolút monarchia és a földbirtokosok ellen. Úgy tetszik nekünk, hogy a munkásság politikai szerepe, melyet a Kiáltvány annak idején kijelölt, manapság sem áll másban, mint a politikai demokrácia kiépítésében. A proletárság gazdasági szervezkedését bizonyos jogi és kulturális körülmények — politikai és polgári szabadságjogok, általános iskolakötelezettség, az állam és egyház elválasztása, s több efféle — tetemesen megkönnyítik. Ezeket a körülményeket a polgári demokrácia nyújtja. Minthogy pedig a polgári demokrácia belső elvénél fogva csak a számszerű többség erejével győzheti le ellenségeit: az abszolutizmust és a feudalizmust, számszerű többsége pedig csak á proletársággal együtt van: a munkásság, ha egyáltalán akarja a demokráciát, kénytelen a politikai akció terére lépni és a burzsoázia demokratikus akcióját támogatni. Ebben van a politikai párt jelentősége és szerepe a munkásság osztályharca számára. Távol attól, hogy ez osztályharcnak közvetlen, vagy épen legfőbbrendű szerve volna — hiszen az osztályharc a gazdasági osztályok közt folyik, tehát első sorban maga a burzsoázia ellen kell, hogy irányuljon — a munkásság politikai pártja épen arra alakul, hogy a burzsoáziát a polgári demokráciáért való harcában támogassa. Vagyis a politikai harc

147 nem a munkásosztály ellensége ellen folyik, hanem épen azért — nem a munkásosztály társadalmi és politikai szervezetéért — ami a szocializmus — hanem ellensége társadalmi és politikai szervezetéért: a polgári demokráciáért. Ezen a tényen nem változtat némely szociáldemokrata pártoknak még oly radikális osztályharc programmja és osztályharc frazeológiája sem. A történetíró legnehezebb föladatai közé tartozik, hogy az elmúlt korok fönmaradt írásos okmányaiból, a cselekvő személyek elméleteiből, programmjaiból, írásaiból, harcuk céljairól és okairól táplált nézeteikből a cselekvések valódi motívumait megállapítsa. Azt fogja tapasztalni, hogy a cselekvő egyének képzetei koruk változásairól a legritkább esetben egyeznek a valóságos történés lényegével, hogy tudatuk és a valóság közt sokszor áthidalhatlan űr tátong. Azt hisszük, a munkásság mai politikai mozgalmának jövő történetírói a szociáldemokrata pártok funkciójáról táplált vérmes nézeteket ép ilyen illúzióknak, a reális történéssel meg nem egyező képzeteknek fogják látni; és valószínű, hogy a tévedés forrását is a politikai párt természetéről és az osztályharc lényegéről fent kifejtett véleményekben fogják találni. Olyan politikai munkáspárt, amely képes volna arra, hogy beérje a polgári demokrácia előkészítésének és kiépítésének munkájával, csupán azért, hogy megkönnyítse a munkásság osztállyá szervezkedését és osztályharcát: hasznos munkása lehet a társadalmi fejlődésnek. Az a politikai párt ellenben, amely oly igénynyel lép föl, hogy ő a proletárság igazi osztályszervezete, a munkásság osztályharcának legfőbb és döntő orgánuma, amely magának követeli a szerepet, hogy a munkásosztályt a szocializmusba átvezesse, az olyan párt a csak gazdasági szervezet és harc által betölthető szerepet bitorolja, zavart és rendetlenséget visz bele a munkásmozgalomba és végül az ellenség ügyét szolgálja akkor, amikor a munkásosztály egyetlen föladata többé nem az, hogy a polgári demokráciát erősítse és kiépítse, hanem inkább az, hogy a már konszolidált demokratikus államot dezorganizálja, a győzelmes burzsoázia uralmát minden politikai függelékével együtt elsöpörje. S így a parlamenti munkáspárt szerepe ott végződik, ahol a munkásosztály sajátos és közvetlen politikai akciója kezdődik. 1909 január végén. Szabó Ervin.

Utazás a magyar irodalom és könyvkiadás körül. (Kiadók és részletüzlet a vád- Mentségre van itt szükség. Ahol a lottak padján.) legutolsó statisztikai fölvétel idején nem készült egyetlen kasza, sarló, villa, kapa sem,* ahol a népesség több mint fele teljesen vagyontalan, Vollblutproletarier és a kis- és középbirtokosok kétharmada nem ura saját földjének: itt nálunk csakugyan példátlan merészség olyan kérdéssel foglalkozni, amelynek igazi aktualitása csak nagy konszolidáló munkák során érkezhetik el és semmiesetre sem elébb, míg az ország abból a bajából, hogy gabonatermése nem tudja fedezni kenyérfogyasztását, annál kevésbbé az ipar szükségletét, ki nem gyógyul, így, ma, ez a dolog csak egy kis halom embert érint közelről amaz írásokkal való kapcsolatánál fogva, melyek ez ügyben itt és másutt estek. Egy izgatóan érdekes vallomás és két nem kevéssé érdekes írás. A vallomás Jób Dánielé, ezzel harangozott be első novelláskönyvének,** a másik két írás Szász Zoltánnak a Huszadik Század múlt évi nagy utolsó számába és Hatvány Lajosnak a Nyugat Ady számába írt cikkei. Ezekből a cikkekből görbült ki az engem foglalkoztató kérdés. Fájdalmas beszéd Jób Dániel vallomása és nehezen vetemedem arra, hogy kitörjek belőle egynéhány sort, mert minden szava, sőt minden írásjele annyira összeáll, hogy legjobb az egészet elolvasni. Arról, ami szorosan idevág, ezeket mondja: * Idézi Rácz Gyula: Magyarország gazdasági és szociális állapota. H. Sz. 1908 december. ** A könyvem elé. Pesti futár 1908., 20. szám.

149 „Ma nincs Magyarországon író, aki jóhiszemű maradhatott volna és boldogulna. Aki megalkudott, az megél. Aki jóhiszemű létére se tudja jobban, mint az áruló: megél az is. Aki rosszabbul tudja, nemkülönben. Az opportunusok is, akik hetenként hatszor csalnak, hogy legalább egyszer egy héten, vagy sátoros ünnepekkor, vagy az íróasztaluk fiókja számára lehessenek becsületesek. Csak az fordul föl a meddő kísérletekben kiszikkadva, menthetetlenül, aki messzebbre mert nézni, aki dideregve és fogvacogva ráeszmélt az életre, aki keményebb anyagból való és amit lát, azt se szépíteni, se elsikkasztani nem tudja, vagy nem akarja.”

És így megy, ilyen hörgő panasszal tovább, aztán egy névnélküli lista. írók, akik „fölkötötték magukat a fára, vagy akit fölakasztottak”, akik elcserélték a tollat asszonyért, pénzért, hivatalért, kártyáért vagy más meg nem vethető javaiért az életnek. Mintha ez a cikk csendített volna elébe Szász Zoltán cikkének: „Legtöbb könyvkiadónk nagykapitalista s így a kapitalista üzleti felfogás gőgjével néz le az olyan lényegében egyéni, magában álló jelenségre, amilyen az író. A kapitalista könyvkiadó nagy arányokban, nagy számokkal, nagy haszonra dolgozik. Az egyes könyv, mely az író számára egy világ s gyakran több év, egy egész életkornak gyümölcse, számára semmiség, hitvány szatócs árú. Érthető tehát, hogy a kiadó a közönséget nem egyes könyvekkel s ezeknek belső értékével, irodalmi sajátságaival törekszik megfogni, hanem egyszerre egy nagyobb árúmennyiséggel s ennek tolakodó tukmálásával igyekszik vevőjévé tenni. A kis összeg, az egyéni ízlés, a folytonos, minden egyes könyvvevésnél szereplő ármérlegelés helyére itt a nagy összeg, a hangos reklám s a vásárló hajlandóság huzamos időre szóló egyrohamban való bevétele lép.”

Majd tovább még két állítás: „Ez a módszer nemcsak eme üzletág erkölcsi presztízsét sérti mélyen és az irodalomhoz való viszonyát kompromittálja súlyosan, de távolabbi üzleti érdekeit is megrontja.”

És a másik: „Könyvtömegek részletfizetésre való eladása a könyvkiadással űzött rablógazdálkodás. Pláne oly módon, ahogy azt nálunk űzik.”

Hatvany Lajos cikkéből ugyanez a vád tör ki frissen és jól elosztottan majd minden oldalon, de már nem ennyire tiltóan: „Halottakat kiadni, bár megtakarított írói honoráriumot, húsz kötetes gyűjteményeket kiadni, bár állami segélyt, részletfizetést jelent, s én elismerem, hogy kis országokban a könyvkereskedés mindig némi fogásokra szorul . . . de utóvégre odajutottunk, hogy ami csak segítő eszköz lehetne, ma cél lett s a közönség olvasókedvére pornográf könyvek vagy naptárak kiadóin kívül senkise számít.”

Ezeken a panaszokon gondolkozva indultam el a magyar könyvkiadó-üzlet megtekintésére. Összegeztem a vádakat és úgy találtam, hogy maga a részletüzlet ül a vádlottak padján, mert a maga nagy tömegével elnyomja az önkéntes vásárlást, mert a vele való összeköttetés nagy lekötöttséget jelent az egyeseknek, megkevesbíti, lecsökkenti az egyénenkénti eladást, szóval az egyénenkénti kiadás lehetőségeit és mellé kerültek a kiadók, mert a részletüzlet túlbuzgó szolgálásával csak látszólagos

150 irodalmi és tudományos munkát, inkább üzleti munkát, csakis üzletmunkát végeztek, keveset ügyeltek arra, hogy valóban meglevő szükséglet számára dolgozzanak, többet törődtek az eladás lehetőségével és módjával, és eközben egészen eltompult érzékük igazi hiányok fölismerésére és kiapadt hajlandóságuk jóhiszemű írók és irányok szolgálására. Ε pontok precizírozása közben azonban leverhetetlenül áll elénk egy kérdés. Bír-e olyan ki nem kezdhető, befolyásolhatatlan hatalommal a kiadó, hogy egészen rajta áll, hogy egészen az ő elhatározásától függ: mit adjon ki, szóval: milyen legyen egy ország könyvtermelésének a képe? Csak ha erre igennel feleltünk, tehetjük felelőssé minden könyvtermelés körüli hibáért, az abszolút zsénnélküliségért, a könyű üzletekre való ráébezésekért, csak az esetben, ha kívüle jelentős súllyal semmilyen faktor nem szól be abba, hogy mi adassék ki. Mindenkit kell, hogy meghökkentsen egy pillanatra annak az elgondolása, hogy üzletemberek diszpozíciói döntsék el, hogy egy társadalomban érő intellektuális munkásság válhatik-e mindenki számára legalkalmasabb módon hozzáférhetővé vagy sem. Ebben a tényben valami nagy igazságtalanság és kulturellenesség van. Szellemi erőlködések nem számolhatnak mindig a haszon szempontjával, és ha mégis a haszon ítélkezik fölöttük, mert sokszor mond halálos vétót, ez a magángazdálkodási rend konzekvenciája, mert az a társadalmi és politikai szervezet, mely erre épül, minden törekvés számára csak akkor vagy akkor se nyújt kezet, ha biztos benne, hogy a maga sajátos hatalmát nem gyöngíti. Kézenfekvő, hogy írók, akik újveretűek és nem térnek ki emberi és társadalmi lelkiismeretünket nyugtalanító kérdések megvitatása és megvilágítása elől, soká kénytelenek a kiadás előtornácában vesztegelni. Az ő elégedetlenségük forrása itt van. És több mint érthető, hogy miért támadtak fel kiadói és irodalmi foteljeikből az imént lefolyt irodalmi háborúságban közvéleményfabrikálásban és kiadásban meginasodott urak a fiatalok ellen. Volt itt már egynéhány irodalmi vállalkozás, mely bálványdöntéssel és új szövetnek gyújtással foglalkozott (Bródy Sándor nem épen szerencsés, de becsületes Jövendő-je; Figyelő; Szerda stb.), de azokban a föllépésekben nem volt meg ekkora spontaneitás és a nehézkedésnek az az ereje, mely megvolt és van a legújabban. Akkor mindezek, sőt még régebbi jószándékú törekvések a kőgörgetést nézők részvéttelenségével és röhejével találkoztak; ma a respektálás félreismerhetetlen jeleit váltja ki ez a személyes ismeretlenség távolán keresztül történő szervezkedés. De ha ez a szociális elégedetlenség zúdította is a kiadókra a vádak e zuhanyát, a megvádoltatás tényén és a vád minőségén ez nem változtat. Könnyű volna a kiadóknak a kapitalista rend szoknyája mögé bújniok, de viszont egész bizonyosnak látszik (későbbiekből még jobban), hogy ők egyedül nem felelhetnek mindenért. Mert — soha sem hagyva figyelmen kívül, hogy tőkésüzemről van szó — a kiadó egyénisége: irodalmi ízlése és szociális

151 érzése az üzlet diktatúrájával szemben gyakran nem érvényesülhet és ez a diktatúra halálbüntetés terhe mellett nem ignorálható. Meg kell néznünk, hogy honnan, miből alakul ki ez a diktatúra és akkor megkaptuk azt is, hogy melyek azok a faktorok, amelyek döntő súllyal szólnak bele abba, hogy mi adassék ki és mi ne. Hat ilyen faktort találtam, mely egyetemesen alkotja ezt a diktatúrát és ezek a következők: a fogyasztók életszínvonala, a szabadidő felhasználásának módja, a nevelés általános iránya, újságok és folyóiratok nevelő munkája, kultúrintézmények társadalmi munkája és végül a tőkésüzem expanziós törekvése. A kiadói üzlet úgy jelentkezik, mint ezek együtthatója. Azon a határon belül, amit ezek az erők engedélyeznek, folyik le a kiadó munkája. Olyan tényezők ezek, amelyek le és meg nem mérhetők, de kétségtelen erejükkel meghatározzák kiadói cselekvések hatását. Ez erők forrása messze tőle van, azok vízét és folyásuk irányát nem áll módjában megváltoztatni: ezért diktatúra. Amit mérlegelhet, amit számba és kalkulációba felvehet, azok csak e tényezők által előidézett jelenségek, ezek tapasztalatához üzleti tevékenysége közben, a közönséggel való érintkezés és megfigyelése közben jut el. Ezekre való ügyeléssel nézzük meg közelebbről a magyar kiadóüzletet és abban is azt, mi hajtotta a részletüzlet felé, milyen relációt teremtett a részletüzlet irodalom és kiadás között, mennyiben jóhiszemű a részletüzlet körüli tevékenységük és mit várhatunk még tőle? (A kiadói üzlet és a diktatúra.)

Ha elintézettnek tekintettük már azt, hogy a kiadó nem szerelemből és rajongásból ad ki könyvet, akkor fel se háborodhatunk a könypiac szemtelenül ordító népségén, ha ott nekünk teljesen érthetetlen és lehetetlennek tetsző produktumokkal találkozunk. Ezek mind nem egy célszerű termelés eredményei, az kétségtelen, de melyik termelési ágban érvényesülnek az egyetemes jólét és célszerűség elvei? Még ha van is a kiadókban von Haus aus idealizmus, ők még sem mérlegelhetnek mást, mint ezt: van-e és hol van az az ezer, kétezer vagy tízezer ember, aki megvenné ezt a könyvet, vagy akinek el lehetne valami módon adni ezt a könyvet? Es ez adott körülmények között másként nem is lehet. Ha volna egységes judícium arról, hogy a mindenkori irodalmi és tudományos termelésből mi az értékes és kiadásra érdemes, még akkor is elsősorban az üzem érdeke jönne szóba. De nincs ilyen judícium, vagyis minden ítélet csak egy világfelfogás és egy kultúrfok ítélete. Semelyik e nemű vétó előtt meg nem hajol a kiadó, mert annál nagyobb vetőt, mint amilyet a közönség gyakorol a nem-vásárlással, nem ismer. Valamilyen szempontból való beavatkozás itt tehát alig képzelhető el. Ez ellenkeznék a tőke mozgási szabadságával. Csak szervezett kulturmunkával, a közönség kipreparálásával érhető el az, hogy haszontalan termékeket a közönség visszautasít; a kapitalista rend csak

152 ezt engedélyezi nekünk, de a tőke ekkor is még mindig előveheti és bízvást elő is veszi utolsó fegyverét: leszállítja az árakat és ezzel még mindig erős vonzerőt tud gyakorolni. Majdnem azt mondhatjuk, hogy az egész mai könyvkiadás nélkülözi és nélkülözheti az alaposabb, mélyebb, összefoglalóbb judíciumot. Nélkülözheti, ha van épérzékű figyelme a közönség szemügyre vevésénél, ha a vásárló közönség lélektanát bírja, tapasztalataiból összeállította és ha a vásárlásra még rábírható osztályok hangulatát ismeri. Bizonyos irányú újságcikkek, melyekről sokáig beszélnek, naponta felbukó problémák, társadalmi és egyéb kérdések, melyek lógnak a levegőben és belecsüngnek az emberek szájába, ilyen jelek vezethetnek el kiadóvállalkozások felé. De hogy mekkora tömegben tudja felébreszteni ilyen ügyes kiadványokkal a vevőkedvet, hogy tudja-e érvényesíteni a tömegtermelés elvét: a produkciót emelni, hogy a termelési költség redukciója folytán árleszállítást és ezáltal nagyarányú eladást érhessen el, ez már a közönsége életszínvonalától, illetőleg a vásárlóképes réteg vastagságától függ. Mert kétségtelen, hogy egy bizonyos életszínvonalon alul fel sem kelthető, bizonyos színvonalon már felkelthető, de nem szolid, nem állandó jelenség a könyvvásárló kedv, és csak magasabb színvonalon mindennapos. Ha Wells* osztályozásán indulunk el, akkor azt mondhatjuk, hogy van egy nagy alaptömeg, mely nem juthat el a művelődésig, itt tehát könyveladás szóba se jöhet. „E nagy alaptömeg fölött van az az egyre növekvő réteg, mely már tudatosabban él és többé-kevésbbé olvas és figyel. És ebben a rétegben vannak elszórva azok, akik komolyan halmozzák a tudást, ők úgyszólván a világnak tevékeny értelmi sejtjei. Eszméiket úgy viszik be le a tömegbe, mint az ingereket valamely tökéletlenül idegzett testszövetbe könyvek és röpiratok, olvasmány, folyóiratok és újságcikkek, a szószék közvetítése, szervezett propaganda stb. útján.” Bajos dolog volna ezeket a kategóriákat számokkal kipontozni: sőt egyáltalán lehetetlen. Még olyan osztályozás is nehézségekkel járna, amely tisztán arra ügyelne, hol kezdődik a könyvvásárlás lehetősége és hol a nagyobb, rendes vásárlást megbíró tehetősség és vagyonosság. Minekünk itt azokra a számokra van szükségünk, amelyek az alkalmi és rendes, vagy talán inkább a legtöbbet vásárló „tömeget” becsülik föl. És ha ezt a számot pontosan nem is ismerjük, egynéhány adatból kikövetkeztethetjük. Könyvvásárlásban Budapest a legjelentősebb hely, azért vesszük Budapestet szemügyre. Kereskedők tapasztalatai után indulva kb. az ország könyvfogyasztásának a fele a fővárosra esik. Húst is csaknem annyit fogyaszt, mint az egész ország lakossága.** Nos a főváros 730 ezer lakosa közül 1901-ben csak 103.793 volt megadóztatva. 615 ezernek tehát nem volt olyan számbavehető jövedelme, amelyet meg lehetett volna adóztatni.* Ebben a számban foglaltatik tehát * H. G. Wells: New worlds for old. (Új világok felé.) XIII. fejezet. Szocializmus 1909. április. ** Pásztor Mihály: Eladósodott Budapest 143 oldal.

153 az a tömeg”, mely a fővárosban könyvet vehet. De ebből le kellene ütni az egészen kis jövedelmük után megadóztatottakat, a megélhetés minimumán alul levők óriási számát. A maradék volna a könyvvásárlásra rábírhatok tömege, az alkalmi vevőké, ebből már csak egyenként emelhetők ki a rendesen vásárlók. A százezres nyers számból ίgyjutnának az előbbire tízezrek, utóbbira ezer, esetleg másfél-kétezer. Hogy e következtetés helyességéről meggyőződjem, fölkerestem a főváros legnagyobb részletüzleteit, akik mellesleg az egész országra kiterjesztik üzletüket. A 9 legnagyobb részletüzlet mindössze 240.000 számlát számolt össze, amelyben természetesen benne van a megszűnt kontók száma is, ami legalább egy negyedére tehető az évek folyamán. Mivel pedig vidéken nagyobbszabású részletüzlet nem fejlődött ki, azt mondhatjuk, ezé a 9 részletüzleté az egész ország; esik tehát az 1/4 leütésével az egész országra 180.000, a fővárosra a felénél kevesebb. Ugyanígy elmentem a főváros legelőkelőbb könyvárusaihoz, akik újdonságokat megtekintésre szoktak elküldeni ismerős vevőiknek. Tizet találtam ilyet, s a tíznek mindössze kétezer ilyen vevője volt. Megjegyzem, hogy ebben a kétezerben igen sok (egyharmadánál több) az intézet, könyvtár és helyet foglal benne a vidék is, bár megengedem, nem teljes számban. És gondoljuk el még azt, hogy ez a kétezer legelőkelőbb, ez a kétezer igazi könyvvásárló jórészben, de legalább is felerészben idegen munkák fogyasztója. Nem tekintjük az utóbbi számadatot véglegesnek, mert a könyvvásárlóknak az újdonságosokon kívül is van tábora, de nyugodtan kimondhatjuk, hogy néhány ezer körül jár a fővárosban azok száma, akiknél a könyv mindennapi szükséglet, a többi csak részletüzlet útján jutott könyvekhez, ezeknél a könyv vagy az adósság vagy ha ott sem, akkor a nyaralás rovatában fordul csak elő. Ez maga már rámutatás arra, hogy a főváros lakossága hogyan használja fel a szabad idejét. A pesti ember el van adósodva és mellékkereset után lát ha ráér. Ami ideje ezen felül még marad, azt a kávéház és szerencsejáték között osztja meg. Még olyan kulturintézetre is, mely az ő kedvét keresi voltaképen, mint a színház, csak aránylag kevés: százezrek jutnak évente, a fölös és épen nem fölös milliók ellenben a turfra mennek (1902-ben kb. 112 millió Κ a bookmakereknél elért forgalommal együtt). ** Ε kettőt: az életszínvonalt és a szabadidő felhasználásának módját nézve, ki kell mondanunk, hogy e mellett nagyobbszerű könyvelhelyezés másként, mint részletüzlet útján nem is lehetséges. Egy szűkös középosztály a maga rendkívül mérsékelt betűszomjával és a kulturbarbárság ideáljához közelálló életmódjával erre mindennél inkább alkalmas, sőt talán csak erre alkalmas, talán csak ez az egyedül lehetséges módja a könyv eladásának. Az igazi könyvvásárló az, aki a maga pontosan vagy a lehető legpontosabb kívánságai szerint kiválasztja a neki megfelelő könyveket. Ez anyagi és szabadidőbeli feltételeken kívül viszonylag magas műveltséget és az irodalmi élettel való állandó * Pásztor id. m. ** Pásztor Mihályi d. műv. Színház, kártya, lóverseny.

154 kontaktust kívánja meg. Ily módon ki nem épült diszpozíciójú emberek az alkalmi könyvásárlók, akik egy esetlegesség, egy könyv körül támadt lárma, egy izgató címlap vagy inkább egy ügynöki látogatás révén válnak vevőkké. Kulturgyerekesség ez, ilyen módon venni könyvet és minden olyan megrendelőlap, amely ügynöki látogatás és rábeszélés nélkül nem töltetett volna ki, egy szellemi kiskorúságról szóló bizonyítvány, pláne, ha a részletüzlet haszontalan cikkeire gondolunk. Lehet az az eladott könyv ínyenc számára való csemege, de a mód, ahogyan a nagy tömeg ehhez hozzájut, a kiskorúakra jellemző mód. És talán ezért olyan szédületes üzleti torna nálunk a könyvkiadás, mint sehol másutt. Meg kell nézni, vállalatok kitervelésénél mennyire ügyelnek szerkesztők, munkatársak megválogatásánál mindenre és meg kell hallgatni az ügynököknek adott precíz utasításokat. Minden nagyobbszabásű vállalat egy jól, egy nagyon gondosan kidolgozott haditerv szerint terjesztődik. Nagy és lebecsülést épen nem érdemlő erőlködések volnának ezek, ha mindig valódi szükséglet érdekében történtek volna. De érthető ez a fejetlenség olyan közönséggel szemben, melynek könyvek dolgában szükségletérzése úgyszólván nincs. Egy becsületesebb vállalkozás nagyon mérsékelt sikere vagy sikertelensége után kiadtak akármit, amit ügyeskedve el lehet adni, mert nem tehették, hogy semmit se adjanak ki: a gyorssajtót nem állíthatták meg és nem küldhették el a szedőket, sem pedig a nagy adminisztratív személyzetet. (Érdemes idejegyezni, hogy egy milliós forgalmú részletes vállalat 50 tagú adminisztrációs személyzetet, 5—6 szolgát, 5 — 6 inkasszánst és 25—30 utazót kénytelen tartani. Alig van iparág, ahol egy millió korona forgalom eléréséhez ekkora befektetésre volna szükség.) Ilyen csontozaton áll és él a részletüzlet és verhetetlenebb, ledönthetetlenebb, mint bármi egyéb berendezkedés, mert nélkülözhetetlen. Azt merném mondani, hogy ha üzleti leleményesség sehol másutt nem találja ki a részletüzletet, itt kitalálta volna. 1859-ben a Szent István-Társulat megkezdi az Egyetemes Magyar Enciklopédia kiadását tíz kötetben. A munka csinálás közben erősen megbővült, úgy hogy a 9-ik kötet Μ betűvel zárult. Erre jött a 10. kötet, Μ—Z-ig terjedő anyaggal, csakhogy befejezzék. Siettek befejezni, mert az előző kötetekből nem kelt el annyi, hogy ugyanolyan alapossággal folytathatták volna. Somogyi Magyar Lexicon-a hasonló sorsra jutott. Mire a végére értek, az eleje teljesen elavult. De nem sokkal utána megkezdődött a részletüzlet és a Pallas Lexikon-ból néhányszor tízezret sikerült elhelyezni. A két első vállalatot könyvárusok terjesztették, de már a kezdet idején bukott vállalkozások voltak, mert ekkora feladattal a könyvterjesztésnek az a szegényes apparátusa, amit szortimentnek nevezünk, nem birkózhatott meg. És ugyanilyen sorsra jutott volna minden nagyobb vállalkozás. Mert nagy vállalkozás csak nagyobb eladásra épülhet. Az következik ebből, hogy a részletüzlet megszületett volna akkor is, ha a mi könyvvásárló közönségünk sokkal jobb módban élő és fejlettebb igényű lett volna. A kiadói üzem terjeszkedése és a nagyobb termelés szervezettebb, s okkezűbb szervet követelt és kreálta a részletüzletet.

155 A dolog világos. Az egy helyben álló szortiment nem tud, megközelítőleg sem tud akkora közönséget átfogni, mint a részletüzlet. Itt ismét rámutatunk az előbbi két számadatra. A könyvkiadás régi kisebb méreteinek ez a berendezkedés elég volt. Van egy régi, jónevű könyvkereskedés a belváros most legforgalmasabb útján. Valamikor beljebb volt az üzlet s akik odajártak, egyetemi tanárok és azok barátjai, egyúttal mind a tulajdonos barátai, személyes jó ismerősei voltak. Az üzlet jól jövedelmezett. A régi vevők azonban lassankint elfogytak, elhaltak, kimaradtak, a tulajdonos is megőszült, de új vevőkört nem tudott vonzani, odaszoktatni. Így fest a régi berendezésű szortiment (és ettől a mai is alig egy árnyalattal üt csak el) a részletüzlet mellett. Erre az apparátusra nagy kiadói munka egyedül nem támaszkodhatik, de tegyük hozzá, hogy fejletlen társadalomban nem, mert pl. Angolországban nincs ekkora jelentősége a részletüzletnek. Németországban viszont ép oly hatalmasan túlszárnyalta a részletüzlet a szortimentet, mint nálunk. Egy pályadíjat nyert tanulmányban elmondja egy fiatal berlini könyvkereskedő, hogy ha a kiadó új könyveinek megjelenését könyvkereskedők börzelapjában (Börsenblatt), újságokban, prospektusokban tudtul adta és a szortimentereket felszólította, hogy rendeljenek belőle, alig felel rá a szortimenterek egy tizede és ha ez a 10% átvesz is bizonyos mennyiséget, még mindig igen kicsi az eladás ebből a bizományba küldött mennyiségből.* A mi kiadóink ugyanígy panaszkodnak (azaz hogy már nem is panaszkodnak, mert átölelve tartják a részletüzletet, t. i. minden nagy kiadónk részletüzlettel is foglalkozik), szóval panaszkodnának a szortiment eredményei ellen. Íme egy példa, amely eléggé jellemző: 1903-ban Singer-Wolfner kiadta Ábrányi Emil költeményeit csinos kiállításban, három koronáért. Szortimentereknek ca 40% engedményt kínált és 4, mondd négy rendelést kapott.** Különben álljon itt egy kis összeállítás magyar könyvek kelendőségéről. Megjegyezzük, hogy ezek a legeredményesebb üzletek közül valók:

I. A szortiment útján. Szépirodalmi művekből: eladott pld. száma: Tóth Béla könyvei: (Mendemondák; Szájrul szájra; Magyar ritkaságok) egyenkint Zola: Róma, 3 kötet

ca 2500 1500

— Páris ________________________ „ 1500 Ismeretterjesztő művekből: eladott pld. száma: Lyka: Kis könyv a művészetről Ranschburg: A gyermeki elme Reinach: A művészet kis tükre Farkas Pál: A szocializmus

ca 2000 „ 2000 „ 3000 4000

* Karl Bücher: Der deutsche Buchhandel und die Wissenschaft. ** Wiesner Jakab: Egyesületünk es a magyar könyvkereskedelem. Corvina, 1905.

156 Schoppenhauer: Életbölcseség Nietzsche: Túl az erkölcs világán Flammarion: Újabb csillagaszati olvasmányok D'Artagnan: Régi magyar társasélet Palágyi Menyhért: Az ismerettan alapvetése Egy nagyrangú jogász: Büntetőjogi tanulmányaiból (a szerző ca 50 pld. fogyasztásával együtt) Hajós Lajos dr.: Psychopathológia Gábor: A megyei intézmény az Anjouk korában Hekler Antal: Görög földön

2500 2000 2000 1500 700 230 185 31 15

II. Részletüzlet útján. Szépirodalmi művekből: eladott pld. száma: Göre Gábor könyvei Jókai összes műveinek nemzeti díszkiadásából átlag minden 10 kötetes sorozat Mikszáth összegy. munkáiból köt.-kéntátl Báró Eötvös József összegy. munkáinak 5 kötetes sorozatai Klasszikus Regénytár (nyomva 10.000) Abonyi Lajos (nyomva 5000) Eötvös Károly átlag kötetenként Ambrus Zoltán (nyomva 4000) Rákosi Viktor összes műveinek 4 kötetes sorozatai átlag Kis József költeményei albumalakú díszkiadásban

ca 60—70.000 10.500 8.500 6.250 4—5.000 1.500 9.000 1.740 8.500 2.600

I s me r e t t e r j e s z tő mű v e k b ő l: eladott pld. száma. Műveltség könyvtára (az eddig megjelent kötetek együtt) ca 80.000 Egy kiadó, íróira való tekintettel nem akart kiadványai kelendőségéről számokat elárulni és a következőket mondta: Van három-négy író (Herczeget, Mikszáthot, Gárdonyit és az újabban keresett Szomaházyt említette), akinek új könyvéből az első évben elkel 4—600 példány. Ennél többre csak igen ritka könyv viszi, de Marlitt azért még számban erősen megközelíti, sőt néhol el is hagyja őket. A kevésbbé népszerű írók könyvéből (ha regény) az első évben 200—250, ritkábban 300, a következő években 40—60 példányt még eladnak szortiment útján, de a novellas könyvek itt is inferioritásban vannak. Egy másik kiadó a következőket mondta: Tessék felállítani egy 5 fokozatú skálát, amelynek legfelsőbb fokozatába az évenként 400 példányban fogyó, legalsó fokozatába a még 50 példányban sem fogyó könyveket sorozhatjuk és akkor körülbelül van fogalmuk arról, mekkora lehetőségeket nyújt magyar kiadóknak a szortiment útján való egyenkénti könyveladás. Látnivaló, hogy a részletüzlet megtízszerezi, meghúszszorozza az eladást. Bücher is előbb idézett munkájában, ahogy ezt Németországra

157 nézve kimutatja, a szortiment végelgyöngüléséről beszél és csak úgy és csakis abban látja jövőjét, ha erősen specializálódik, ha egy-két szakba való munkákkal foglalkozik csak, mert ezek közönségét módjában van megismerni, magához szoktatni és jól kiszolgálni, jobban mint az utazó könyvkereskedelem, mely ma szépen elhódítgatja vevőit. Pedig könyvárusaink ma már épenséggel nem látnak ellenséget a részletüzletben. Egyidőben még igen, de ez a félelmük eloszlott és ma mind egytől-egyig tagadja, hogy a részletüzlet ártana az egyenkénti eladásnak. Különben, hogy az egyenkénti kiadás vagy egyáltalában a kiadás nem csökkent le a részletüzlet nagyobb térfoglalása, tehát 1896 óta, azt a magyar könyvtermelésről összeállított táblázat [1. 158. oldal] kellőképen igazolja De világos a dolog magában véve is. Két okból az: A részletüzletes vállalatokat a részletüzlet szülte. Ezeket kitervelni, kiadni részletüzlet nélkül nem is lehetett volna, nem is merték volna, ezek szóval az individuális könyvkiadáson felül termeltettek. Másodszor pedig: részletüzlet útján olyan pénz jutott a könyvkiadásnak és ezen keresztül íróknak, amely különben és nélküle nem adódott volna erre a célra. Szóval könyvre adtak ki olyan pénzt, amelyet különben egészen másra fordítottak volna. Ha végig minden részletüzleti vállalkozás príma és jóhiszemű, szükséges munka lett volna, akkor most azt mondanék: ez az irodalom és tudomány tiszta haszna, így azonban nem egészen az. Ha szükségletet pótló munka elterjed részletüzlet útján, az nagy szolgálat s épen ezért maga a részletüzlet máris fölmentve áll előttünk, (az ő szerencséje, hogy erre a fölmentésre nem volt szüksége) és épen semmi baj se lesz abból, ha egészen belegyökerezik. Hogy szívesen fogadják és nyúlnak utána sokan, azt kiadókhoz intézett levelekből tudjuk és a mi viszonyaink mellett épen nem csodálni való, ha igen előkelő, vezető pozíciókban jól dotáltan ülő emberek maguk kérik a részlet kedvezményét. De talán mindennél többet jelent minálunk az, hogy könyvet visz könyvtől szűz házakba és hogy nem az a nemzedék épül belőle, amelyik a részletet kiizzadja, hanem a rákövetkező. Nem érdemes-e azon elgondolkodni, hogy néhány ezer házban ott vannak a Klasszikus Regénytár ma még sok helyütt lebecsült és még nem értett kötetei és mellettük felnő egy sereg gyerek, akinek az a temérdek kincs a keze ügyébe esik? . . . És még valamit. Meg kellene tudni (nem könnyű feladat), hogy azok közül, akiket a részletüzlet fogott meg, hányan rendeltek könyvet folyószámlájukra minden kívülről jelentkező apropos nélkül maguk? Pedig nem kicsi a számuk. Erre nyugodtan rámondhatjuk, hogy a bepanaszolt részletüzlet nevelése. A mai jelenségekből tehát már játék megjósolni, hogy a részletüzlet jelentősége egyre növekszik még és igazi jelentőségét akkor éri majd el, ha teljesen szakít nagyszabású, nagyon díszes, nagyon hazafias albumok, arany- és ezüstkönyvek kiadásával, és a maiaknál olcsóbb, egyszerűbb, gondosabban készült és főleg kisebb alakú kötetekben a hiányzó szükséges irodalmat fogja kiadni. A mai vállalkozások között még sok a fölösleges, a haszontalan,

158 A magyar könyvtermelés táblázata főbb szakok szerint *

Megjegyzések: A táblázatban csak a főbb és jelentékenyebb szakok vannak felvéve. Az évenkénti végsommázat határozottan nagyobb, mint a valóság, mert a könyvkereskedelmi évkönyvekben minden olyan munka, melynek több szerzője (ford, stb.) van, kétszer fordul elő. Különösen figyelemreméltó a szociológiai munkák majdnem rendesnek mondható szaporulata. A számok közt levő betűk magyarázata: e. k. = ebből katholikus, n. iskolakönyvek nélkül. * Összeállítva a Magyar Könyvkereskedők Evkönyveiből

159 sok az olyan, amelyik bízvást elmaradhatott volna és sok olyan van, amely sokkal egyszerűbb és olcsóbb is lehetett volna. Csak úgy találomra ütöm föl a legújabb könyvjegyzéket és emelem ki ezeket: Magyar regényírók képes kiadása. (Az illusztrációkat elfogadjuk. De kinek kell illusztrációk nélkül Podmaniczky Frigyes, Nagy Ignác, Degré Alajos és Beniczkyné Bajza Lenke?) Kerül a 60 kötet 300 K-ba. Remekírók képes könyvtára. (Egyenként még megjárná néhány kötet. De mi értelme van Don Juan mellett Deák válogatott beszedei-nek és a Niebelung-ének mellett Széchenyi műveinek?) 50 kötet 250 K. Magyar kereskedők könyve. 4 kötet 80 K. (Kereskedelmi, közgazdasági, szociológiai, földrajzi általánosságok és mindez egy nagy 40 íves kötetben és hozzá még 20 Κ s kötetlen. Micsoda képtelen gondolat így terjeszteni ismereteket?) A magyar család arany könyve. 3 kötet 54 K. (Egészségügyi ismeretek, aztán csevegések mindenféléről. Ennyi pénzért egészségügyi ismereteket húszszorta előnyösebben szerezhetünk s akkor még nem is kell meghallgatni Gömbösné-Galamb Margitot, ahogyan a társaséletről cseveg.) Szép bizonyítékai ezek a tőkés kiadói termelés célszerűtlenségének, de minálunk talán inkább példái annak, hogyan kárpótolják magukat egyebütt ért veszteségekért a kiadók és leginkább példái fényes alkalmazkodó készségüknek”, Erre ugyan minden kiadó kényszerítve van, de ahogy a mi kiadóink mosolyognak a szemébe, ütnek a mellére önérzetébresztően és karolnak hóna alá a közönségnek, az talán egészben páratlan. Hogy ezzel szemben milyen vállalatokra gondolunk, mint amelyek utánzásra érdemesek, azokról itt adunk egy kis listát. Angolban: The World's Classics, Routlegdes New Universel, Everyman's Library, vagy Temple Classics, ezek kötetei 1—2 shilling; ha nagyon szerénytelenek akarunk lenni, ifjúsági iratok gyűjteményéül a Macmillan's Prize Library-hoz hasonlót szeretnők magyarban látni. Franciában ilyenek a Gamee-féle klasszikusok, németben a Knakkfuss-féle Künstlemnonografie-k, a Land und Leite és Monographien zur Weltgeschichte vállalatok és ha jól tudom 3 M-nál nem nagyobb egy kötet ára. A magyar részletüzletet a jövőben ilyen vállalatokkal szeretnők elképzelni; úgy, hogy a kitervelések ne a részletüzlet tengelye köré szerkesztődjenek, de valóságos szükségletek fölé, szűz területek fölé. Meg leszünk és meglehetünk elégedve, ha a könyvkiadás ideálja csak megközelítőleg testesül meg a részletüzlet jövőbeli munkáin. Irodalmi elveket tisztán és épen vinni be és tisztán és épen hozni ki üzleti tevékenységből — túlkövetelés. Profitra épült berendezkedéstől elvárni ezt nevetséges és épen ezért a könyvkiadásnak az az egyéni stílusa, mely bizonyos karakterű termelést abszolúte kizár, amely igények kielégítésénél a fejlődést akarja szolgálni, ilyen üzletvitel mellett nem lehetséges. A tudásnak és ízlésnek egy magasabb fokán állók mindig bizonyos idegenkedéssel néznek a kiadók tevékenységére, mert nemcsak tőle, de a fejlődésnek minden lehetséges útjától messze eső produktumokat látnak, amelyek célszerű, egyetemes berendezés mellett napvilágot soha sem láttak volna. De azt kívánni a kiadótól, hogy üzleti munkája közben más területekre át ne ránduljon, amik hasznot ígér-

160 nek, különösen mikor megvan a teljes mozgási szabadsága, egyértelmű az önfeláldozással. Igazán szolíd kiadói munkát csak egy esetben várhatnánk el kiadótól és ez akkor volna, ha a könyvkiadás oly tisztán differenciálódnék, hogy minden kultúrfokon álló rétegnek külön kiadója volna, aki csak ennek dolgoznék, de ehhez okvetlenül szükséges volna az, hogy nagyon érdemes legyen ennek dolgozni, hogy ennek szolgálása kimerítse munkásságát, szóval vagyonilag és művelt ségileg izmosnak kellene lennie. Máskép egyéni stílusú könyvkiadást csak egyesületi alapon lehetséges űzni. Van is ilyen kísérlet, vagy több is ennél. Nagyobb német városokban népiskolai tanítókból vizsgálóbizottságok alakultak, melyek a megjelent ifjúsági iratok között válogatva az ajánlható művek jegyzékét összeállították, és ezekből kiállítást rendeztek karácsony előtt, egyúttal maguk is kiadtak ifjúsági könyveket szép sikerrel. Ennél jelentősebb munkát csak vallásos alapon álló egyesület produkált. Ilyen a Borromäus-Verein Bonnban, mely 20 ezren felüli tagot és 40 részvényest lát el gondosan megválogatott könyvekkel és ezenkívül még föntart 2000 népkönyvtárt. A könyveket extrarabattal szerzik be a kiadóktól és a tagoknak részben tagilleték fejében, részben 30—331/3%-ra redukált árban adják.* Abból az összeállításból, amelyet föntebb a könyvek kelendőségéről adtam, látnivaló volt, hogy a közönség, ez a közönség bizonyos munkákat szívesen, kitűntetően szívesen fogadott és hogy épen a legmélyebb, legjobbhiszemű irodalom volt a kisebb sikerű, sőt majdnem sikertelen. Pedig jóhiszeműen alig lehetne állítani azt, hogy e vállalkozások üzleti sikerét is nem iparkodott épen úgy biztosítani a kiadó. Azt következtetem ebből, hogy bizonyos munkák származásbeli előkelősége még a legzseniálisabb leleményű rátukmálás lehetőségét is megköti (nem is beszélek rendes tónusú, higgadt, közömbös üzletkötésről) egy inferiorisabb ízlésű közönségben és hogy a mindenfajta érzésekre apellálás, pl. Eötvös Károly eladásánál megkockáztatható, meg sem kísérelhető Ambrusnál, vagy a Klasszikus regénytár óriásiainál. Ez a jelenség teszi kétségessé e közönségnek kiadói bürókból való nevelését. Azt hiszem tehát, hogy azt az eredményt, hogy a magyar könyvkiadás mezőiről eltűnjenek az ő haszontalanul díszes, rikító virágai, hogy a mély és jóhiszemű irodalom az őt megillető területet megkaphassa, inkább kellene elvárnunk irodalmi társaságok, szabad iskolák munkáságától, mint maguktól a kiadóktól, akik nem mondanak le csábító kirándulásokról mindaddig, míg a jóhiszemű irodalomnak egy stock közönsége ki nem alakul. Egy fiatal irodalmi társaság a magyar és idegen könyvtermelés kritikájával, irodalmi szempontok elterjesztésével el tudná érni azt, hogy épebb kívánságok és tisztább szükséglet érzések ébrednének, és így volna meg a diktatúra a kívánt formában. * Die Gründung u. Tätigkeit des Vereins vom hlg. St. Borromäus, Festschrift, 1895. Idézi Karl Bücher már említett művében.

161 vagy ezt kellene megcsinálni, vagy frontot szegezni a Kisfaludyés Petőfi-társaságnak, amely a hagyományoknak csak köntösét szokta felvenni mintás ülésein, de termeiből még nem szűrődött ki egyetlenegy termékeny vitának a hangja sem; szóval vagy kívül kellene legyöngíteni azt a tekintélyt, amely ma a kiadók szemében irányító, vagy komolyan kellene venni azt, amit erről egy erős fiatal író mondott: el kell foglalni az irodalmi pozíciókat es aztán dologhoz látni a régi házban.

Kőhalmi Béla.

* Nyugat, 1909. 14. szám. Lengyel Menyhért: Becsvágy.

A munka szervezete az árutermelő társadalomban. — Második és befejező közlemény. —

III. Kapitalisztikus munkaszervezet. gy adott földdarabon, a mezőgazdasági ismeretek adott állása mellett nem lehet korlátlan mennyiségű tápszert termelni; ha fokozatosan szaporítjuk a földre fordított munkát: csak bizonyos határon belül számíthatunk arra, hogy a termés is megfelelően szaporodni fog, azon túl már csekély lesz, s a munka többletével nem lesz arányban a termés szaporulata. A csökkenő földhozadék törvényének erejénél fogva a tápszerek nem tartoznak azon jószágok közé, amelyeknek mennyiségét munka által korlátlanul lehet szaporítani. Ehhez képest előállhat (s az emberiség történelmében még eddig majdnem állandó volt) a népesség olyan elszaporodása, hogy azon a területen, melyet a társadalom elfoglal, a termelő munka már nem képes a társadalom összes tagjainak történelmileg kifejlődött táplálékigényeit kielégíteni. Ha ez a helyzet egy árútermelő társadalomban áll elő: hatása abban nyilvánul, hogy a nép általános táplálékát alkotó terménynek (az európai társadalomban a gabonának) csereértéke emelkedik, mivelhogy a tényleg termelt készletek nem elégítik ki az általános szükségletet. S a csereértéknek ez a többlete tartósan megmarad, mert hiszen a termelés kiterjesztésének természeti korlátok állják útját. Ilyen viszonyok közé helyezkedve (ami könnyű, mert épen a mai társadalomban uralkodnak ilyen viszonyok) tegyük föl, hogy egy métermázsa gabona termelése, átlagos jóságú földön, átlagos jóságú munkaeszközökkel, ugyanannyi munkába kerül, mint két aranyérem termelése; ámde ugyanezen gabonamennyiség csereértéke 3 arany. Tehát a fogyasztónak egy métermázsa gabonáért nagyobb munkaáldozatot kell odaadnia ellenérték gyanánt, mint amekkorának árán a gabona tényleg termeltetett. Két arany helyett három aranyat kell

163 érte fizetnie. A gabona három aranynak megfelelő csereértékéből 2 arany minden bizonnyal olyan munkaáldozatot fejez ki, melyet a gabona termelése tényleg fölemésztett; tehát a csereértéknek ezt a részét bátran munkaértéknek nevezhetjük. De ha ezt a munkaértéket levonjuk a gabona tényleges csereértékéből, abból még marad egy akkora rész, mely egy aranyban foglalt munkamennyiségnek felel meg. Következőleg a szóban forgó gabonamennyiség 3 aranyat kitevő csereértékéből 1 arany csak névleges munkaáldozatot fejez ki, melyet tényleg senki sem hozott meg, s amelynek díjazására a fogyasztót csupán ki nem elégített szükséglete kényszeríti. A gabona csereértékének ezt a részét tehát szükség-értéknek fogjuk nevezni. Szükségérték természetesen nem csupán a gabona, de más árúk csereértékében is tartósan fölléphet, ha az illető árúk szaporítása munkával le nem győzhető korlátokba ütközik. Ha a kapitalisztikus gazdaságszervezetet meg akarjuk érteni: nem nélkülözhetjük a munkaérték és a szükségérték fogalmának elhatárolását. De menjünk tovább. Midőn az összesség a tápszer szükség-értékét megfizeti: a tápszer termelőjének külön prémiumot ad azon az ellenértéken fölül, melyet ez munkája által tényleg megszolgált. Ha valamely más, korlátlanul szaporítható árú iránt nőne a szükséglet: a csereérték emelkedése egész sereg termelőt csődítene az illető termelőágba, akiknek versenye azután csakhamar leszállítaná a csereértéket és eltüntetne minden külön prémiumot. A jelen esetben ez nem történhetik, mert a tápszerek termeléséhez föld kell, amelynek mennyisége korlátozott és minden használható darabja el van foglalva. Es így a gabonatermelők háborítlanul élvezik minden mázsa gabona után a fogyasztók által fizetett szükség-értéket, melyhez munka nélkül jutottak. Ez a jövedelem biztosabb minden másnál, mert a tápszer a legfőbb szükséglet tárgya, s így nélkülözhetetlen. Amint ebből látszik: már maga a tápszerekben való szükség megbontia a tiszta csereviszonyt és idegen elemet hoz be a cseregazdasági szervezetbe. A csere minőleges széjjelosztás, ámde a fogyasztó, midőn táplálékot vásárol, a tényleg munkából keletkezett csereértéken kívül egy darab szükségértéket is magához vált, s ezért a névleges, munka nélkül keletkezett értékért egy darab valóságos, fáradsággal megszolgált értéket ad oda. Szóval itt egyoldalú szolgáltatás történik, csere alakjában; mennyileges szétosztás a minőleges széjjelosztás köntösében. De ez még csak az egyik neme azon mennyileges széjjelosztásnak, melyet a tápszerekben való szükség az árútermelő társadalomban létrehoz. Van még egy másik is. A tápszerek termeléséhez egyrészt munkaerő, de másrészt föld kell; munkaereje van minden normális embernek, de földje nincs mindenkinek. Következőleg csak az részesülhet a tápszerek szükségértékével járó mennyileges széjjelosztás előnyeiben, csak az élvezheti a velejáró munkátlan jövedelmet, akinek földje van. S így ez a munkátlan jövedelem a föld birtokához fűződik, mely már magában biztosítja azt a szerencsés birtokos számára, habár ez talán soha nem is vett

164 kapát-kaszát a kezébe. A föld birtokával járó munkátlan jövedelem különös, az összesség—táplálék-ínségéből eredő használati értéket kölcsönöz a földnek — földet nem lehet táplálék termelésének céljára ingyen kapni — csupán az kaphat földet, aki annak csereértékét megfizeti. Persze, amennyiben a földet senkisem termelte, amennyiben semmi munka nincs benne: a föld csereértéke tisztán szükségérték. Okokból, melyek szintén a táplálékhiányból folynak* a termelőföld nagyobb, sőt helyenként túlnyomó része nem olyan egyéneké, kik maguk művelik, hanem nagybirtokosoké, kik csupán jövedelmét élvezik, s a művelést másokra bízzák. S így a tápszerekben való hiány, mint a föld jövedelmező voltának s ehhez képest a fold magántulajdonának okozója: a dolgozó nép egy nagy részét elválasztja a földtől, s így a szabad és önálló tápláléktermelés lehetőségétől. S ezen az úton a tápszerhiány az árútermelő társadalom kebelében a dolgozó embernek egy sajátos típusát hozza létre: a proletárt, aki személyére nézve szabad ugyan, de épen az élet forrásától, a táplálékot adó földtől van elválasztva. Természetes, hogy ott, ahol a termőföld nagyobb részét nagybirtokok foglalják el: a dolgozó nép egészéhez arányítva sokkal nagyobb a proletariátus, mint ott, ahol inkább a kisbirtok a túlnyomó. Egymagában a föld magántulajdona még nem hozna létre tőkenyereséget és kapitalizmust, ha nem egészítené ki a tápszerhiány egy másik következménye. Aki termelni akar, annak kettőre van szüksége: munkaeszközre, továbbá egy bizonyos élelmiszerkészletre, mely elegendő legyen az ő munkaerejének föntartásához a termelés egész ideje alatt, Különösen az utóbbi nélkülözhetetlen a termeléshez, mert munkaeszközöket előteremthetünk, ha élelmiszerünk van. Ámde azon árútermelő társadalomban, hol a tápszertermelés — természeti korlátok közé szorulván — nem képes az összességnek történelmileg kifejlődött táplálék-szükségletét kielégíteni: már magánál e ténynél fogva nem lehet annyi tápszer, amennyi az egész dolgozó népnek egész esztendőn át munkaképes állapotban való tartásához szükséges volna. A dolgozó és teljes mértékben élelmezett néptömegen kívül fönmarad egy tartaléksereg, melynek már csak hiányos táplálék jut, oly hiányos, hogy ilyen táplálkozás mellett már nem lehet munkát végezni. De egyéb élelmiszer (ruha, lakás), valamint munkaeszköz sem jut mindenkinek, mert korlátozott lévén a tápszerek mennyisége: nem jut elegendő munkás munkaeszközök, valamint a dolgozó nép számára való ruhák, lakások s egyéb élelmiszerek termelésére. Amihez nagy mértékben hozzájárul, hogy a nagyobb földbirtokosok, kik épen az összesség táplálék-ínségéből folyólag munkátlan jövedelmet élveznek, sok munkaerőt kötnek le személyes szolgálatukra és fényűzési tárgyak készítésére. A kapitalizmus nagyobb fejlettségével a nagyjövedelmű kapitalisták maguk is hozzájárulnak ehhez a pazarláshoz. * A földbirtoknak úgy gazdasági, mint katonai koncentrációját a tápszerek termelésének a szükséglet mögött való elmaradására (s így a csökkenő hozadéktörvényre) lehet visszavezetni.

165 A közvetítő okoktól eltekintve, tény az, hogy amely árútermelő társadalomban a tápszerek termelése korlátozást szenved: ott a munkaeszközök, nyersanyagok és élelmiszerkészletek mennyisége nem elegendő annyi jószág termelésére, amennyi az összesség meglévő szükségleteinek kielégítésére elegendő volna. Ε tény erejénél fogva a munkaeszközök, nyersanyagok és élelmiszerkészletek — mint termelés céljaira szolgáló jószágok — szükségértéket nyernek. Ez a szükségérték nem úgy nyilatkozik meg, mint a tápszerek azon szükségértéke, melyből a földbirtokos az ő munkátlan jövedelmét, a földjáradékot meríti. A tápszerek ezen szükségértéke, a földjáradék forrása, akkor jut érvényre, mikor a tápszerek más árúk ellenében kicserélődnek. A termelőeszközök szükségértéke azonban nem érvényesülhet más árúkkal való kicserélés alkalmával, mert hiszen minden árú vagy élelmiszer, vagy nyersanyag, vagy munkaeszköz: tehát az összes árúk termelőeszközök; valamennyiben megvan az a szükségérték, mely a kapitalista nyereségének forrása. Egymás ellenében való kicserélődésük alkalmával tehát kiegyenlítődik és nem jut külön kifejezésre a szóban forgó külön szükségérték. Csupán akkor történhetik ez, ha a termelőeszközök egy olyan árú ellenében cserélődnek ki, amely nem termelőeszköz. Ilyen árú csak egy van: a munkaerő. Ha valaki, akinek nincsenek termelőeszközei, termelni akar: tapasztalni fogja, hogy csupán az esetben juthat termelőeszközökhöz, ha használatukért lernend munkája tiszta eredményének egy jelentékeny részéről. Mert ha nem hajlandó erre: fölös számmal akadnak egyének, akiknek számára nem jutottak termelőeszközök, s inkább hajlandók munkájuk termékének egy részét a termelőeszközök használatáért odaadni, mint ínséget szenvedni. A piacon mindig több a kínált munkaerő, mint a kínált termelőeszköz.* S ezért van, hogy valahányszor kész munkatermékek — melyek egyszersmind termelőeszközök — munkaerő ellenében kicserélődnek: a munkaerő ellenértéke mindig kisebb a munka termékénél, az utóbbinak ugyanis szükségértéke van. A termelőeszközök szükségértéke, mely onnét ered, hogy a népesség egy része termelőeszközök nélkül szűkölködik: ez kényszeríti a modern társadalomban a termelőket arra, hogy munkájuk eredményét olcsóbban adják oda a kapitalistának, mint amennyit az munkaértékben kifejezve megér. Ez. kényszeríti a modern proletárt, hogy munkaerejének a piacon oly csereértéket szabjon, mely lényegesen kisebb az ő munkája termékeinek csereértékénél. És ez teszi lehetővé a kapitalista számára, hogy pénzén munkaerőt vásárolván: értéküknél alacsonyabb áron szerezze meg azon termékeket, melyeket a piacon teljes értékükön ad el. És ha valamelyik termelő nem hajlandó munkaerejét olcsón odaadni, hogy aztán munkájának termékét drágán s így csak részben vásárolhassa vissza: ott van a termelőeszközök nélkül szűkölködő tartaléksereg, amelynek minden egyes tagja szívesen vállalja ezt. * Ezzel a kifejezéssel, mint gyűjtőnévvel együttesen jelöljük meg a munkaeszközöket, nyers- vagy segédanyagokat és élelmiszereket.

166 Ilyen körülmények között a munkás rendszerint nem élvezhet nagyobb részt munkájának termékéből, mint amekkora az ő napi szükségleteinek kielégítésére épen hogy elegendő. Tehát szó sincs róla, hogy a munkás az ő keresményéből annyit félrerakhasson, hogy saját tulajdonát alkotó termelőeszközökre tehessen szert. Magántulajdon szerzésére csupán a munkátlan jövedelmek élvezői: a földbirtokosok és tőkések képesek, kiknek jövedelme elég nagy ahhoz, hogy félrerakhassanak és tartós tulajdont képezzenek belőle. Házak, földek, árúkészletek az ő tulajdonukat alkotják. Míg az egyszerű árútermelésben a munka a magántulajdon forrása: a kapitalizmus terjeszkedésével mindinkább a munkátlan jövedelemben kell a magántulajdon eredetét keresnünk. A proletár, aki dolgozik, nem szerezhet magántulajdont; ő maga, fia, unokája örökösen proletár marad, ki munkaerejét kénytelen megvételre kínálni. És most már szabad az út a kapitalisztikus cserefolyamat számára. A tőkés megvásárolja a munkaeszközt, a nyersanyagot és a munkaerőt. Termelés céljára egyesíti, szervezi és fegyelmezi. És ezzel előáll a kapitalisztikus munkaszervezet. Már most lássuk, miben különbözik az így előállott kapitalisztikus munkaszervezet az egyszerű cseregazdasági munkaszervezettől. A szembeötlő különbség annak rendjében és módjában van, amint a munkás a termelés eredményéből részesül. Amott, az egyszerű árútermelésben, a termék a munkás tulajdonát alkotja. Emitt, a kapitalisztikus munkaszervezetben, a munka terméke a munkaeszközök tulajdonosáé. Amott maga a munkás adja el, emitt a munkaeszközök tulajdonosa, ki a munkástól különálló személy. Maga a munkás nem munkatermékeit, hanem munkaerejét adja el a kapitalistának. A munkaerő azonban nagyon különös árú. Látni, hallani, tapintani nem lehet: nem esik érzékeink alá. Hogy létezik: ezt csupán termékeiből látjuk, épúgy, mint a gyümölcsből a növény tenyészőerejét. A munkaerő a munkás tenyészőereje, melyet munkatermékek képzésére lehet fordítani. Hogy a munkás tényleg erre fordítja-e: ez az ő egyéni akaratától függ. A kapitalista nem azért veszi meg a munkaerőt, hogy magáénak tudja; neki nem a munkaerő kell, hanem a munka terméke, ő nem a munkást akarja dolgozni látni: ő a munka termékét akarja látni. A munka azonban, különösen a sok munka, nem tartozik a kellemes érzéssel járó műveletek közé. A munkás, mivel a munkatermék úgy sem az övé, szívesen kivonja magát alóla; munkaerejét eladja ugyan, de nem liferálja, ha nem ellenőrzik és nem kényszerítik rá. Tehát a kapitalista ellenőrzi és dologra kényszeríti a munkást: ha ezt következetesen elmulasztja, akkor sohasem fogja látni a munka termékét, pedig ő, ha nem is jogi forma, de lényeg szerint ezt vette meg a munkástól; — a munkaerő maga nem használati tárgy; ki nem fejtett, termékképzésre föl nem használt munkaerőn ugyan nem tudna túladni. A kapitalisztikus munkaszervezetben tehát munkakényszer van. De ez a munkakényszer nem olyan természetű, mint a kommu-

167 nisztikus a rabszolga, vagy a jobbágyszervezetben fönnálló fizikai vagy erkölcsi munkakényszer. Az árutermelés a társadalmi munka azon szervezete melyben a dolgozó egyen szabad és csupán saját egyéni szükségletei kényszerítik őt munkára. A kapitalisztikus munkaszervezet: árutermelő munkaszervezet; benne a munkást csak egyéni szükségletei kényszeríthetik munkára, úgy arra, amellyel saját élelmiszereinek értékét termeli, mint arra a munkatöbbletre, melyet a termelőeszközök szükségértéke fejében a kapitalistának beszolgáltat. Tényleg úgy áll a dolog, hogy a kapitalisztikus társadalomszervezetben a munkás szükségletei már magukban foglalják a munkakényszert. Mert a munkás csupán azon esetben elégítheti ki szükségleteit, ha valamely kapitalisztikus üzem munkafegyelmének aláveti magát; ha ezt nem teszi: elbocsátják és ínséges állapotba jut, amelyben még munka által sem elégítheti ki szükségleteit, mert nincsenek termelőeszközei. A kapitalista kezébe untig elég kényszerítő eszközt ad az a körülmény, hogy módjában áll a munkást elbocsátani, s ezzel ínségbe taszítani. Fölösleges tehát a munkás minden személyi alárendeltsége, minden formális függése a munkáltató akaratától. Fölösleges, hogy a munkáltató és a munkás viszonya más alakban jelentkezzék, mint árúik viszonyában, a pénz és a munkaerő viszonyában. Pénz cserélődik ki munkaerő ellen; két tulajdonos áll egymással szemben, kik formaliter kölcsönösen megtartják függetlenségüket. Amerikában és Ausztráliában (hol a cseregazdasági princípium aránylag a legtisztább alakban érvényesül) a munkás még csak nem is köszönti munkaadóját, ha a gyárban vagy másutt találkozik vele. Természetes, hogy a munkakényszer annál erősebb, minél nagyobb a társadalomban az a tartaléksereg, amelynek már nem jutnak termelőeszközök. Ha kicsiny ez a tartaléksereg: akkor a munkásra nézve az elbocsáttatás kevésbbé fenyegető, mert nagyobb valószínűséggel számíthat rá, hogy újból kap munkaalkalmat, s így az elbocsáttatás nem fosztja meg annak lehetőségétől, hogy szükségleteit munka által kielégíthesse. Nagy tartaléksereg ellenben fenyegetővé teszi az elbocsáttatás eshetőségét. A kapitalizmus tartalékseregét azon egyének alkotják, akiknek már nem jutottak termelőeszközök. Ha tehát aránylag sok munkaeszköz és élelmiszer áll készen a társadalomban termelés céljára; akkor kicsiny a tartaléksereg; ha ellenben aránylag kicsiny a termelőeszközök mennyisége: akkor a tartaléksereg is nagyobb. Tudjuk, hogy a termelőeszközök mennyiségét a mezőgazdasági termelés eredménye határozza meg. Már egy-egy jó aratás után is lehet tapasztalni, hogy a munkanélküliség alábbhagy és a munkabérek emelkednek. Ahol pedig a mezőgazdasági termelés eredménye állandóan nagy és a szükségletet megközelítő: ott összezsugorodik a tartaléksereg, s a kapitalisztikus munkaszervezetben a munkakényszer hanyatlását lehet tapasztalni. Napjainkban újzéland nyújtja ennek példáját, ahol nem csupán a munkabér magasabb s a munkaidő rövidebb, de a gyári munkások fegyelme is kisebb és munkájuk is aránylag kevésbbé eredményes, mint másutt.

168 Szóval a kapitalisztikus munkaszervezetben a tápszerek termelésének elégtelensége adja meg a munkakényszer fenyítő eszközét. Illetőleg a csökkenő hozadéktörvény, mely a tápszerek munka által való szaporításának útjában áll. S így a kapitalisztikus árútermelésben a társadalmi munka azon szervezetét ismerhetjük föl, melyben a termelő munka érvényesülésének természeti korlátai szabad áralakulás közvetítésével válnak a dolgozó ember szabadságának korlátaivá. Amint az előadottakból kivehettük: a kapitalisztikus munkaszervezetben meglevő munkakényszer azzal a körülménnyel van kapcsolatban, hogy a munkás nem munkájának termékeit, hanem munkaerejét adja el, míg a termék a tőkésé. Ha munkaterméket vinne piacra, mint az egyszerű árútermelésben, akkor a teljesített munka az árú csereértékében jutna kifejezésre, s így a munkakényszer tárgytalan volna. Ámde a munkás nem kerülhet abba a helyzetbe, hogy munkaereje helyett termékeit adhassa el, mert nincsenek termelőeszközei, s ehhez képest a munka terméke sem az övé. Akié a termelőeszköz, azé a munkatermék; máskép nem is lehet olyankor, mikor a társadalomban kelleténél kevesebb a termelőeszköz és nem jut mindenki számára. Vagy talán lehetséges, hogy a munkásnak a tőkés adjon termelőeszközöket és a munka terméke mégis a munkás tulajdonát, szabadon használható és elárusítható tulajdonát alkossa? Egy esetben igen: ha a munkás a termelőeszközök szükségértékét előre meghatározott kamat alakjában fizeti meg a kapitalistának. Ami csak úgy történhetik, ha a kapitalista a munkásnak kölcsönadja, az utóbbira rábízza a termelőeszközök értékét, ha tehát a munkás hitelképes. A hitelképesség biztosítéka azonban, elenyésző csekély kivételtől eltekintve, csak a vagyon lehet; a proletárnak pedig nincs vagyona; ha volna, nem volna proletár, mert hiszen akkor termelőeszközei is volnának. Föltevésünk tehát csak a proletárok körén kívül lehetséges. Tényleg a munkatermék nem lehet a munkásé, ha ennek nincsenek termelőeszközei. Előfordul ugyan a kezdetleges kapitalisztikus munkaszervezetben: a kapitalizált kisiparban vagy háziiparban, hogy a termelőeszközöket a kapitalista, rövidebb időre, átadja a munkásnak. De itt is, ha ugyan a termék nem megy át közvetlenül a kapitalista tulajdonába: a munkás nem adhatja el bárkinek, hanem csupán a tőkésnek egy bizonyos, előre meghatározott árban, mely lényegesen kisebbb a termék piaci áránál; a különbözet foglalja magában a tőkés nyereségét. S ezzel megszűnt a munkás a munkatermék valódi tulajdonosa lenni. Ami magától értetődik: mert a munkás vagyontalan lévén, a tőkésnek a termelőeszközök használatáért járó nyereségét semmi más nem garantálhatja, mint ha a munkaterméket foglalja le költségei és nyeresége fejében. Egyébiránt a kapitalizmus fejlődése kiküszöbölte az önállóságnak még azt a látszatát is, mellyel a munkás a kezdetleges szervezetben, a kapitalizált kisiparban bírt. Létrejött az iparban a kooperáció, létrejöttek a gépek, melyeket csak kooperativ úton lehet használni. De a kooperativ munkafolyamatban eltűnik a munkás egyéni munkájának eredménye. A tűgyár munkásainak napi munkaterméke ezer és ezer

169 tű de nem lehet azt mondani, hogy ezt a tűt ennek, a másikat amannak a munkája termelte: mert egyik munkás sem csinálta végig az egész termelőfolyamatot, csak részműveleteket végzett mindegyik és valamennyi tű valamennyi munkásnak kezén keresztül ment. A manufaktúrában, illetőleg a gyárban csak kollektív munkaeredményről lehet szó Ha már most a tőkés, úgy mint a kapitalizált kisiparban, a munka termékét akarná a gyárában dolgozó munkásoktól átvenni: ezt csak úgy tehetné, ha azoknak összességétől venné át a kollektiv munkaeredményt, s a munkásokra magukra bízná a termékért kapott összeg szétosztását. Csakhogy ez egyértelmű volna a munkások szervezésével, amire a tőkések aligha voltak valaha is hajlandók. Nekik jobb, ha az egymagában álló, társaitól elszigetelt munkással állnak szemben. S ezért nem díjazhatják a munkást másképen, mint egyénenként kiszabott munkabérrel. Amint eltűnt a munkásnak a termelőfolyamatban való önállósága, amint megszűnt egész terméket produkálni; a kész munkatermék is végkép kisiklott kezéből; nem hogy ő adná át a kapitalistának, de a legtöbbször még csak nem is látja. Önállóságának még a látszata is eltűnik, munkáját nem azért végzi, hogy egy bizonyos munkaterméket produkáljon, hanem azért, hogy munkabért kapjon. Ha kivonhatja magát a munka alól anélkül, bogy ezzel munkabérének, vagy munkaalkalmának elvesztését kockáztatná: megteszi. Közvetlenül nem az ő saját szükséglete kényszeríti őt munkára, hanem a munkavezető parancsa. A bérmunka föllépésével nyíltan kifejezésre jut a kapitalizmus munkakényszere, amely két irányban funkcionál. Egyrészt arra törekszik a vállalkozó, hogy a munkást addig, míg munkában áll, minél intenzívebb munkára kényszerítse, amit a munkás teljesítményének ellenőrzésével, s a hiányosan dolgozó munkás elbocsátásával ér el. Másrészt arra törekszik, hogy a munkást naponta minél hosszabb időn át kényszerítse munkára. A kapitalistának ugyanis az áll érdekében, hogy a munkás minél tovább dolgozzék. Mert a munkabér (úgy nagyjából, zavaró mellékkörülményektől egyszerűség kedvéért eltekintve) változatlan, akár 10, akár 12 órát dolgozik a munkás: neki meg kell keresnie az ő napi élelmiszereit. Tegyük föl: a munkás 8 óra munkával termel akkora értéket, melyen az ő napi élelmiszereit becserélheti, mely tehát az ő munkabérével egyenlő. Hogy ezenfelül még csak 2 órát vagy 4 órát dolgozik-e naponta: a kapitalistára nézve távolról sem mindegy, mert az ő nyeresége arányában áll azzal a munkatöbblettel, melyet a munkás, miután munkabérének értékét megtermelte, a termelőeszközök szükségértéke fejében beszolgáltat neki. A vállalkozó legfőbb érdeke, hogy a munkást, amellett, hogy teljesítményét abszolúte ellenőrzi, minél nagyobb munkatöbbletre kényszerítse. Ez a törekvés érvényre jut még ott is, ahol a munkást nem munkaidő szerint, hanem bizonyos munkateljesítmény vagy a létrehozott termék egysége után, darabszámra díjazzák. (Gyári akkordmunka, kapitalizált háziipar). Ilyen körülmények között a munkást látszólag közvetlenül is saját szükségletei kényszerítik munkára, mert minél több darabot készít, annál nagyobb bért kap. Törekedjenek azonban az így díjazott mun-

170 kások bármilyen formában a napi munkaidő, illetve napi teljesítmény leszállítására: törekvésük a vállalkozó erélyes ellenállásával találkozik. Tekintetbe véve az előadottakat: világos, hogy a kapitalisztikus munkaszervezetben munkakényszer van, világos továbbá, hogy ez a sajátság szorosan összefügg a kapitalisztikus árútermelés másik két sajátságával, mely az egyszerű árútermeléstől megkülönbözteti. Azzal t. i., hogy a termelőeszköz nem a munkásé, s ez utóbbi a munkájával termelt értéket hasonló munkaérték ellenszolgáltatása nélkül, tehát mennyilegesen kénytelen megosztani a termelőeszközök tulajdonosával. Idegen termelőeszköz, mennyileges széjjelosztás és munkakényszer: ez a három egymásba kapcsolódik. Munkakényszer nincs ott, ahol nincs mennyileges széjjelosztás. Mert ahol ez az utóbbi hiányzik: ott a munkás önmaga számára, saját, egyéni szükségleteinek kielégítése végett dolgozik, ott tehát csak a munkásnak magának és semmiféle, az ő személyén kívül álló tényezőnek nem áll közvetlenül érdekében, hogy ő dolgozzék. De hatalmában sem, mert ahol a munka egész terméke a munkásé: ott a termelőeszközök is az ő tulajdonát alkotják, mivelhogy ezek sem egyebek, mint munkatermékek. Ilyen viszonyokat látunk az egyszerű árútermelésben, melyet sokkal jellemzőbb szóval tiszta cseregazdaságnak nevezhetünk. Tiszta cseregazdaság: mert rendszerint tisztán minőleges széjjelosztás, csere, egymással egyenlő munkamennyiséget tartalmazó, de különböző használati értékű tárgyak kölcsönös átszolgáltatása megy benne végbe. Ellenben a kapitalisztikus árútermelést nem lehet tiszta cseregazdaságnak tekinteni, mert minőleges széjjelosztás folyik ugyan benne, de rendszerint egymástól eltérő fáradságmennyiségek kerülnek kicserélésre, ami csak formailag csere, lényegileg azonban egyoldalú szolgáltatást zár magába. Mint már szó volt róla: e körülménnyel egyéb, a munkaszervezetet jellemző sajátságok járnak. Ε sajátságok: a munkakényszer, s a munkásnak a termelőeszközöktől, illetőleg a munkaterméktől való elválasztottsága nem csupán a kapitalizmust jellemzik, de közös sajátságai ezek mindazon gazdaságszervezeteknek, amelyek egyoldalú szolgáltatáson alapulnak. Feltaláljuk őket úgy a kommunisztikus községben, mint a rabszolga, vagy a jobbágyszervezetben. Tehát a kapitalisztikus társadalom mindazon vonatkozásokban, melyek a benne végbemenő egyoldalú szolgáltatásokkal kapcsolatosak: elmúlt, a fejlődésben túlhaladott, egyoldalú szolgáltatásokon alapuló gazdaságrendekkel áll rokonságban. Ezeknek visszamaradt elemei azok, melyeket a kapitalisztikus árútermelésben föltalálunk. Ha azonban a kapitalisztikus munkaszervezet több tekintetben rokon is a történelmileg túlhaladott, csere nélkül funkcionáló munkaszervezetekkel: viszont épen olyan jelentékeny különbségek választják el ezektől, mint az egyszerű cseregazdasági munkaszervezettől. A különbséget a munkakényszerben is föl lehet ismerni. Kétségtelen, hogy a kapitalisztikus üzemben munkakényszer van; a munkást dologra ösztökélik, ellenőrzik, munkaidejét kiszabják. De míg a rabszolga vagy a jobbágy föltétlen munkakényszer alatt áll: a

171 bérmunkás csak föltételes munkakényszer alatt. A rabszolga semmi szín alatt sem vonhatja ki magát a munkakényszer alól; a a jobbágy, ha meg van a szabad költözködése, csak korlátozott mértékben, különben sehogy sem. Ellenben a bérmunkás ott hagyhatja munkáltatóját amikor akarja; ha lemond a munkabérről: egyszersmind munkakényszert is lerázta magáról. A rabszolgát és a jobbágyot testi fenyítékkel, sőt az előbbit halálos fenyegetéssel is lehet munkára kényszeríteni. Ellenben a bérmunkás személyére nézve szabad és csupán az ő egyéni szükségleteinek parancsára lép be a kapitalisztikus üzembe és veti magát alá az ott uralkodó munkakényszernek. Munkabér ellenében, szabad csere alakjában történik a munkakényszer elvállalása, és habár nem is tiszta csereaktus megy ez alkalommal végbe, amennyiben a munkabér kisebb a munka termékénél: a csere szabadsága mégis érvényre jut a munkás mozgási szabadságában. S ehhez képest, noha benn a kapitalisztikus üzemben esetről-esetre elő is írják számára, milyen munkát végezzen: azért mi sem áll annak útjában, hogy a munkás, ha kedve van hozzá és módját ejtheti, más termelőágba menjen át. A munkásoknak termelőágak szerint való elosztása ugyanúgy megy végbe, mint az egyszerű árútermelésben. A mennyileges széjjelosztásban is mutatkoznak különbségek. Míg az antik s a hűbéri társadalomban a földbirtokosok, nagyjából véve, egyszersmind az összes termelőeszközök tulajdonosai voltak: addig a kapitalisztikus társadalomban a föld birtokosa és a termelőeszköz tulajdonosa többnyire két különböző személy. Míg amott csak egyféle munkátlan jövedelem van: emitt a munkátlan jövedelemben két egymástól elválasztható, s a gyakorlatban akárhányszor el is választott részt különböztetünk meg: a földjáradékot és a tőkenyereséget. Valamely modern kapitalisztikus mezőgazdasági bérlet évi termelés-eredményének értéke szemmel láthatóan három részre oszlik. Egyik részt kapják a munkások, mint munkabért. Másik részt, mint földjáradékot, a föld birtokosa kapja azon szükségérték fejében, melyet a tápszerek termelője ezeknek más árúk ellen való kicserélése alkalmával élvez. A harmadik fönmaradó rész, mint tőkenyereség, a bérlőé, a termelőeszközök tulajdonosáé azon szükségérték fejében, mely termelőeszközöknek munkaerő ellenében való kicserélődése alkalmával érvényesül a tőkés javára, s a munkás rovására. Úgy a nyereség, mint a földjáradék szükségértékből származik; e kétféle munkátlan jövedelemnek egymáshoz, s a munkás részéhez való arányát a termelőeszközökben, illetve tápszerekben mutatkozó szükség szabályozza, áralakulás útján. S itt kell keresnünk a régi szervezetek és a kapitalisztikus szervezet mennyileges elosztásának lényeges különbségét. A rabszolgatartó akkora részt vesz el rabszolgái munkájának termékéből, amekkorát ő akar; a rabszolgának meg kell elégednie azzal, amit ura kiszab az ő számára. A hűbérrendszerben torvény és szokás határozza meg, annyira, amennyire, azt az egyoldalú szolgáltatást, mellyel a jobbágy a földesúrnak tartozik. Ellenben a kapitalisztikus szervezetben a társadalomgazdasági erők közvetlenül, piaci áralakulás útján határozzák meg, mennyit kap a munka termékéből a munkás, mennyit a munkáltató.

172 Mindent összevéve: a kapitalisztikus cseregazdaság annyiban különbözik a rabszolga- és a jobbágygazdálkodástól, amennyiben cseregazdaság, viszont az egyszerű, tiszta cseregazdaságtól, amennyiben kapitalisztikus, amennyiben csereellenes elveket tartalmaz. Tehát a kapitalisztikus gazdaságszervezet átmeneti képződmény, egyrészről a tisztán mennyileges szétosztással és munkakényszerrel, másrészt a tisztán minőleges szétosztással és önfelelősséggel szervezett gazdaságrend között. Mint átmeneti alak: a tiszta minőleges széjjelosztáshoz, a tiszta cseregazdasághoz közelebb áll, mint akár a rafale szolga, akár a jobbágyszervezet. Átmenetiségének megfelelően találunk benne úgy mennyileges, mint minőleges széjjelosztást. A gazdaságtudomány az előbbit megosztásnak, az utóbbit elosztásnak nevezi. Az egyszerű árútermelésben csupán elosztás van, megosztás nincs. Viszont a kommunisztikus gazdaságszervezetben csupán megosztás van. Közönségesen a kezdetleges kommunista közösséget úgy szokták képzelni, hogy abban a társas termelés eredményét mindenki egyenlő mértékben élvezte. A megosztás tehát a közös terméknek, legalább megközelítően, egyenlő részekben való kiosztásában állott volna; senki sem élvezett volna munkával meg nem érdemelt jövedelmet. Volt-e valaha így, vagy nem: adataink nincsenek rá; csak annyit tudunk, hogy a történelem folyamán mindenütt, ahol a jószágoknak ellenszolgáltatás nélkül, mennyilegesen való szétosztásával találkozunk: egyszersmind egyenlőtlenséget látunk és munkátlan jövedelmet. A rabszolgaszervezetben a tulajdonos, ki nem dolgozott, az oroszlánrészt vette ki a termelés eredményéből, míg a rabszolgák, akik termeltek, fejenként egy csekély rációt kaptak. Hasonló történt a jobbágyszervezetben, ahol a földesúr munkátlan jövedelme a jobbágyok egyoldalú szolgáltatásaiból gyűlt össze. A modern kapitalisztikus gazdaságszervezetben is azt látjuk, hogy minden munkátlan jövedelem mennyileges szétosztásból ered. Ami különben magától értetődik; hiszen a munkátlan jövedelem már természeténél fogva nem eredhet egyébből, mint egyoldalú szolgáltatásból. Aki nem végez munkát: nem szolgáltathat terméket a kapott termék ellen. Tehát a munkátlan jövedelem csak egyoldalú szolgáltatás, mennyileges szétosztás, megosztás alakjában keletkezhetik. Ahol a tiszta csereaktus kezdődik: ott véget ér minden egyenlőtlenség, minden munkátlan jövedelem. Természetes azonban, hogy tiszta csereaktus csak ott állhat elő, ahol a cserélő felek kölcsönösen szabadok és függetlenek. Ha az egyik fél a másik fél hatalmában van: nem csere, jő létre, hanem egyoldalú szolgáltatás. Ha pedig mind a két fél szabad ugyan, de az egyik kényszerhelyzetben van: egyenlőtlen mennyiségek cserélődnek ki egymással; az egyoldalú szolgáltatás tehát ebben az esetben a csere leple alatt foly le. A kapitalisztikus munkaszervezet szemlélete arra tanít bennünket, hogy a munkakényszer, s a vele kapcsolatos egyoldalú szolgáltatás a dolgozók kényszerhelyzetéből folyik, a dolgozó egyének kényszerhelyzete pedig a tápszerek termelésének korlátozottságából és hiányosságából. Kérdés, vajon e fölismert igazságot csupán a kapitalizmusra alkal-

173 mazhatjuk-e és nem lehet-e minden időre, minden gazdaságszervezetre nézve a tápszerek termelésének elégtelenségében keresnünk a munkakényszer végső okát? Ha visszapillantunk arra a történelmi útra, melyet társadalmunk végigjárt, azt látjuk, hogy minél messzebb fekszik mögöttünk egy-egy történelmi korszak, annál erősebben domborodik ki a munka szervezetében az egyoldalú szolgáltatás, s a munkakényszer, s ezzel párhuzamosan, a múltba visszahatolván, a tápszertermelés gyöngébb és gyöngébb módszereire bukkanunk. A jobbágyszervezetben erősebb szerepet játszott és világosabban mutatkozott a munkakényszer, és az egyoldalú szolgáltatás, mint a modern kapitalisztikus szervezetben; az antik világ rabszolgái pedig tiszta egyoldalú szolgáltatás, s a legbrutálisabb munkakényszer alapján csoportosultak munkára. Azt mutatja tehát a történelmi fejlődés, hogy azonképen, amint könnyebbé és könnyebbé válik a tápszerek termelése: mindinkább háttérbe szorul a munkakényszer s a velejáró egyoldalú szolgáltatás, ellenben mindinkább előtérbe jut a dolgozó egyén önfelelőssége s a kétoldalú szolgáltatás, vagyis csere, amely vele jár. Ha egyszer elő fognak állani a tápszerek termelésének olyan lehetőségei, melyek a társadalom szükségletét túlhaladják: teljes diadalra fog jutni a kétoldalú szolgáltatás, vagyis a tiszta cseregazdaság lesz a társadalom szervezete, minden munkakényszer és minden munkátlan jövedelem kizárásával. A középkorban is volt egy időszak, melyben a társadalmi fejlődés ilyen irányt vett: a XI—XIV. században, midőn a földművelés jelentékeny javításai és nagyszabású erdőirtás következtében a tápszertermelés lehetőségei hirtelen kibővültek. Ekkor lépett föl először nagy, és a dolgozó rétegekre is kiterjedő arányban az árúforgalom; mai napig ez az időszak szolgáltatja az egyszerű árútermelés történelmi példáját. A népszaporodás azonban, mely idővel kitöltötte a kitágult élelmi kört: véget vetett a tápszerek bőségének és újból előtérbe állította a kényszert és az egyoldalú szolgáltatást, most már a kapitalizmus alakjában. A tápszertermelés bizonyos adott és nem nagyobbítható lehetőségei mellett a nép korlátlan és folytonos szaporodása előbb-utóbb egy tisztán egyoldalú szolgáltatásokon és munkakényszeren alapuló, kommunisztikus társadalmi rendhez vezetne el. Az egyszerű és a kapitalisztikus cseregazdaság imént lerajzolt képében több olyan vonás van, mely eredetileg Marx Károlytól származik. A meghatározások, melyeket az árútermelésnek, valamint az árúnak, a pénznek, a tőkének s a modern árútermelés több más elemének fogalmáról adtunk: azonosak, vagy legalább is rokonok Marx meghatározásaival. Magától értetődik, hogy az említett elemeket tárgyalván, Marx Károly fogalmi meghatározásait nem nélkülözhettük, mert az illető fogalmak meghatározásai közül ezek a legszabatosabbak, melyeket a gazdaságtudomány eddig produkált; nélkülük ezidőszerint a gazdaságtudomány művelője egy lépést sem tehet, hacsak hátra nem, előre semmiesetre. Ellenben a kapitalisztikus gazdaságszervezet alapfölfogása, melyet

174 az imént előadtunk: ez mint a marxizmusban járatos olvasó bizonyára észre is vette) már lényegesen eltér attól, amelyet Marx tanított. Marx tisztán fölismerte, hogy a kapitalisztikus árútermelés egészen más valami, mint az egyszerű árútermelés, sőt a kettőnek fogalmát épen ő választotta széjjel. Ő mutatta ki, hogy a kapitalisztikus árútermelés több tekintetben épen ellentéte az egyszerű árútermelésnek, amit Marx tanítványa, Kautsky, a következőképen reprodukál: „Láttuk, hogy a csereforgalom eredetileg egyrészt azt föltételezi, hogy az árútermelő az ő termékének magántulajdonosa, másrészt pedig azt, hogy egyenlő értékek kerülnek kicserélésre, úgy hogy senki sem juthatott valamely érték birtokába máskép, mint saját munkája vagy pedig egy más hasonló érték átengedése által.” „Ellenben most, a kapitalisztikus termelőmódban egy oldalról azt látjuk, hogy a munkás elválasztódik munkájának termékétől; a termék termelője és tulajdonosa most már két különböző személy; más oldalról egy értéknek más hasonló érték odaadása nélkül való tulajdonba vételét találjuk . . . ” A termelőfolyamat közvetlen célját nem szükségletek kielégítése alkotja, hanem nyereség szerzése. A nyereség az egész termelőfolyamat alapköve; a tőkések fölhalmozzák a nyereséget és új tőkét alakítanak belőle. Minden vagyon legnagyobbrészt olyan értékekből áll, melyeket ellenérték adása nélkül vettek tulajdonba. „Ez a fölfordítása az árútermelés alapjainak, mely azokat saját ellentétükre váltotta föl, nem az árútermelés törvényeivel ellentétben történt, hanem inkább az árútermelés törvényeinek alapján.”* Így fogja föl a marxista a kapitalizmust. Marx a kapitalisztikus gazdaságszervezetben rejtőző egyoldalú szolgáltatásokat, melyeket már előző helyen tárgyaltunk, s amelyek a csere, a kétoldalú szolgáltatás törvényeivel tényleg ellentétben állanak: mégis a csere törvényeiből származtatja. Ő az árútermelésben mutatkozó kapitalisztikus jelenségeket nem úgy fogja föl, hogy azokat valamely idegen elemnek, valamely ellentétes törvényszerűségnek az árútermelés szervezetébe való behatolása okozta. Épen ellenkezőleg: ő azt állítja, hogy az árútermelést, amint tovább és tovább fejlődik: épen saját törvényei teszik a vele ellentétes kapitalisztikus árútermeléssé. Azt mondja: „Amilyen szükségszerűen az árútermelés a fejlődés bizonyos fokán kapitalisztikus árútermeléssé alakul . . . époly szükségszerűen fordulnak át az árútermelés tulajdontörvényei a kapitalisztikus tulajdonbavétel törvényeivé.** Ez a fölfogás helytelen és Marxnak azt, amit a fenti értelemben állít, épen nem sikerült kimutatnia.*** Újabban nagy lépést tett a kapitalizmus helyes fölfogása felé * Karl Marx: Ökonomische Lehren, Stuttgart, 1904. 225/6 1. ** Idézve Kautskynál, az előbb jelzett helyen. *** V. ö. szerzőtől Marx Károly földjáradékelmélete. Huszadik Század, 1908 november. 370-372. 1.

175 Oppenheimer Ferenc, ki több munkában* rámutatott arra, hogy az árútermelésben föllépő kapitalisztikus jelenségeket nem lehet az árútermelés törvényeiből levezetni. Amennyiben a kapitalizmus oly törvényszerűségeket mutat, melyek a cseregazdaságban idegenek, s ellentétesek annak törvényeivel: ennek egyszerű magyarázata, hogy a cseregazdasági szervezet fölszíne alatt egy idegen, csereellenes elem rejtőzik; a jelentkező kapitalisztikus törvényszerűségek nem egyebek, mint ennek a cseregazdaságba behatolt idegen elemnek életnyilvánulásai. A magyarázat egyszerű és szellemes s akkor is helyes nyomon jár Oppenheimer, mikor a cseregazdaság mélyében rejtőző idegen elemet a nagybirtokban ismeri föl; ez kergeti el a földről a dolgozókat ez teremti az ipari tartaléksereget. Kevésbbé szerencsés azonban akkor, mikor a nagybirtok létének okát keresi. Ezt már nem tudja másra visszavezetni, mint az erőszak és kényszerítés jogára, melyet ő nomádjognak nevez s amelyet korunkban a cserejog háttérbe szorított. De maradványa — a nagybirtok képében — ma is él és zavarokat, kapitalisztikus jelenségeket vált ki a cseregazdasági társadalomszervezetben. Tény, hogy az a jog, mely a dolgozni, termelni, élni akarók tömegeit az élet forrásától, a földtől kevésszámú dologtalan egyén kedveért elzárja: magán hordja az erőszak bélyegét. Ha valakinek joga van egy másik egyéntől a föld használatát, tehát az élet lehetőségét elzárni: ez elvben annyi, hogy az illetőnek joga van azon másik egyén életét elvenni. Hogy ez a jogelv a ma érvényben álló birtokjogban: ennek illusztrációjára elég, hogy a mi birtokjogunk azonos a római birtokjoggal, tehát olyan időben keletkezett, mikor a föld birtokosának kifejezetten joga volt a föld művelőjét — rabszolgát — tetszése szerint való helyen, időben és eszközökkel megölni. Így hát a mai kapitalisztikus társadalomszervezetben nem csupán a cserejogot találjuk meg, mely a munka által való szerzés elvét foglalja magában, de megtaláljuk — mint földbirtokjogot — az erőszak jogát. Köztudomású, hogy a ma létező nagybirtokok tényleg erőszak útján, hatalmi úton keletkeztek, de ma is hatalmi úton tartják fönn őket. Értékes megismerések ezek, de nem találhatjuk meg bennük azt a végső okot, melyből az árútermelés kapitalisztikus komplikációi hiány nélkül levezethetők volnának. Ezt a végső okot nem valamely uralkodó jogelvben, hanem csak valamely gazdasági törvényszerűségben kereshetjük, melyet ez a jogelv takar. Nem a jog csinálja a gazdaságot, hanem a gazdaság a jogot. Ha abban a birtokjogban, mely a nagybirtokot létezni engedi, az erőszak és kényszerítés elemei vannak meg: ez nem oka, hanem következménye a nagybirtok létének. A nagybirtokhoz a földművelés egy bizonyos munkaszervezete fűződik; egy munkaszervezet létoka nem lehet jogszokás, hanem csak gazdasági szükségszerűség. Nem a birtokjog csinálja a munkaszervezetet, hanem a munkaszervezet a birtokjogot. Nagybirtok csak ott és akkor létezhet, ahol és amikor a hozzáfűződő munkaszervezet a tápszerek termelésének * Főművei: Die Siedlungsgenossenschaft. Berlin, Vita, 1896. Grossgrundeigentum und sociale Fräge. Berlin, Vita.

176 céljára alkalmasnak bizonyul, tehát akkor és ott, amikor és ahol a társadalomnak szüksége van rá. Hogy a nagybirtok a maga létét csak olyan jogi köntösbe tudja öltöztetni, amelyről lerí az erőszak és a kényszerítés joga: ez bizonyára nem véletlenség, de ennek az okát sem szabad másban keresnünk, mint gazdasági szükségszerűségekben, melyek ezen a ponton bizonyára különösen érdekesek és világot gyújtók. Oppenheimernek nagy érdeme az az ujjmutatás, melyet abban az irányban nyújt, hogy az árútermelésben mutatkozó kapitalisztikus jelenségeket nem szabad az árútermelés törvényeire visszavezetni. De következtetései, melyekkel az árútermelés alatt lappangó csereellenes törvényszerűséget egy jogelemben akarja kimutatni: ingoványba vezetnek. A történelmi materialista (és Oppenheimer csekély föntartással ennek vallja magát) a társadalmi változások mozgató elemének a gazdasági erőket tekinti. Marx, a történelmi materializmus megalapítója azt hirdeti, hogy a jog és egyéb ideológiák nem egyebek gazdasági jelenségek fölépítményeinél. Aki ezt a tanítást helyesnek ismeri föl: nem keresheti a nagybirtok és a kapitalizmus létokát valamely jogformában, hanem csakis valamely gazdasági törvényben, melyet ezen jogforma takar. S ez a törvény magától kínálkozik a csökkenő hozadéktörvényben, a tápszerek termelésének korlátozottságában. Ez az a törvény, melyből Ricardo David, Marx tudományos elődje, a földjövedelmet levezette. Nem hihető, hogy a nagybirtok létének oka más valamiben rejlenek, mint a birtokjövedelem, a földjáradék létezésének oka. Ha nem volna földjáradék: akkor a nagybirtok nem szolgáltatna jövedelmet, tehát akkor semmi értelme nem volna a nagybirtoknak, sem az erőszak jogának, mely a mai birtokjogban lappang. Ha a nagybirtoknak s általában a földbirtok magántulajdonának létét az emberi táplálék korlátozott és elégtelen termelése magyarázza meg: akkor ugyanez magyarázza a modern proletariátus létezését. Hasonlóképen — amint láttuk — a tőkenyereségét is. A tápszerekben való szükség az a csereellenes elem, mely az árútermelő társadalomban a kapitalizmus csereellenes jelenségeit kiváltja. A tápszerekben való ínség valóban csereellenes természetű, megtámadja ugyanis a dolgozók kisebb vagy nagyobb részének egyéni függetlenségét, és ha kiéleződik: nyílt ellenségeskedésekre vezet; — ám csere csak ott van, ahol kölcsönösen független egyének békességben találkoznak. Hogy ezen az alapon állva csakugyan vissza lehet-e néhány egyszerű elemre vezetni a mai társadalom gazdaságának szövevényes jelenségeit: ez irányban szolgál szerény kísérlet gyanánt a jelen tanulmány.

Dániel Arnold.

Szemlék és jegyzetek. A nevetés társadalmi szerepe.* La plus perdue de toutes les journées est celle ou on n’a pas ri. Chamfort.

z a nevetés, melyet a komikum előidéz, nagyon különböző megítélésben részesül. Dugas szerint igazságtalan és kegyetlen büntetés, nem igazságszolgáltatás, hanem vak bosszú, amely immorális; Bergson ellenben azt mondja, hogy a nevetés célja a javítás megalázással és ezáltal nagy szerepe van az emberiség haladásában. Ő tehát üdvös hatásúnak tartja azt, amit Dugas immorálisnak ítél. Sully szerint a nevetés egy társadalmi erő, valószínű, hogy minden társaságban a józan eszű emberekre a helyes úton megmaradás tekintetében a nevetés félelme nagyobb hatással van, mint ők maguk gondolják. Mit tartsunk hát a nevetés hatásáról? Örömünkre szolgál, hogy véleményünket a Lessing nagy nevére támaszkodva adhatjuk elő. íme az ő fejtegetése. A komédia javítni akar nevetés, nem épen kinevetés által. Valódi általános haszna maga a nevetés, képességünk gyakorlása, hogy a nevetségest észrevegyük. Megengedve, hogy Moliére Fösvénye egyetlen fösvényt, Regnard Játékosa egyetlen játszót meg nem javított és nem is javíthat meg a nevetés, ez az ő bajuk, nem a komédiáé. * Mutatvány A komikum elmélete c. akadémiai pályadíjat nyert munkából, mely nemsokára megjelenik.

180

Az elmondottakat röviden így foglaljuk össze: a komikum legfőbb célja nem a tanítás, javítás, hanem a mulattatás. A kinevetés némelykor nagyon éles fegyvernek bizonyult, rendesen azonban nem sokat árt vagy használ. Hogy a nevetés öl, amint a franciáknál mondják, nem igaz. Valakinek komikai tehetsége nem elég ahoz, szerencsére, hogy mást tönkretegyen. Szigetvári Iván.

A fajok harca és az államalakulás.*

K

orunk hatalmas gazdasági és kulturális fejlődése, az európai háborúk számának csökkenése, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a harcok történetének nimbusza megfogyott és a békés kulturális haladás jelentőségének tudata emelkedett. Jelenleg a harcok társadalmi fontosságát nagyobb nyomatékkal különösen két irány hangsúlyozza. Az egyik az imperialista kapitalizmus szociológiája, amely kapva-kapott a fajok egyenlőtlenségét és küzdelmét hirdető antropológusok tanításán és a fajok harcának törvényeit darwinista köntösbe öltöztette. A másik irány a proletariátus tudományos képviselőinek a szociológiája. Ok nem a különböző fajok, hanem a fajrokon osztályok között lefolyó harc döntő súlyát vitatják. Gumplowicz a kétféle társadalmi harcot közös nevezőre viszi s az összes társadalmi harcokban azonos törvényszerűségeket lát. Megoldásának lényegét a mai szociológia számos kiváló kutatója fogadta el. Jelentős hatása Ward-ra, Vaccaro-ra, Ratzenhofer-re kétségtelen. Legutóbb Oppenheimer épített klasszikus szociológiai épületet a Gumplowicz elveinek alapjára. Pályája kezdetén Gumplowicz is az antropológiai értelemben vett fajok harcában látta a történelem lendítő erejét. Ebből a felfogásból azonban csupán a kiindulási pontot s az elnevezést tartotta meg. Főművének a Rassenkampf-nak, ugyanis az az alapvető feltevése, hogy az emberiség eleinte a föld számos helyén keletkezett heterogén rajokból állott. Az emberiség többhelyütt való eredete, a polygenizmus szerinte azért valószínű hipotézis, mert a történelemben mindig különböző fajokkal találkozunk, az eltérő nyelvek egymásra nem vezethetők vissza, ugyanígy vagyunk a vallásokkal is. A heterogén rajok tagjai egymásközt összetartanak (ez az ú. n. szyngenizmus jelensége), de gyűlölik a tőlük testileg és lelkileg elütő idegen csoportokat. Ezért egymásrahatásuknak az a törvénye, hogy az erősebb csoport a hatalmi körébe eső gyengébb csoportot kíméletlenül kihasználja. Amíg a tartós gazdasági kihasználás nem volt lehetséges, az erősebb csoport a gyengébbet felfalta. A huzamos kizsákmányolás lehetőségének * Ludwig Gumplowicz: Der Rassenkampf. Soziologische Untersuchungen. Zweite durchgesehene und mit Anhang versehene Auflage. Innsbruck. Verlag der Wagnerschen univ. Buchhandlung 1909. Franz Oppenheimer: Der Staat. Martin Buber-féle Gesellschaft ciklus kettős füzete. Literarische Anstalt Ritten u. Loening, Frankfurt a M. 1908.

181 a felismerése után szolgaságba dönti, az ellenszegülőt kiirtja. Ha körülbelül egyenlő az egymással küzdő csoportok ereje, akkor rendszerint szövetkeznek a gyengébbek leigázására. Valamely csoportban a nehezebb munkát önkénytesen senki sem választaná. A meghódítás következménye, hogy a hódító a meghódítottat a nehezebb munkára szorítja. A munka kényszerítő erővel történt megosztása és az osztályalakulás a meghódítással járó folyamatok. De a meghódított parasztokat nemcsak a hódító harcosok használják ki, hanem a tengermelléki vidékekről bevándorló kereskedők is, akiket a harcosok szívesen látnak. Ők a velük szemben idegen lakosokat nem fegyverrel, hanem ravaszsággal zsákmányolják ki. Az uralom fentartásához a materiális kényszer egyedül nem elegendő. A hódító csak úgy tarthatja fenn az uralmát, ha a meghódítotthoz asszimilálódik. Az egymás mellett élő csoportok összeforrnak. A hódító rendszerint felveszi a meghódított nyelvét. A régi nyelv nyoma a dialektusban marad meg. A két csoport vallása egybeolvad. A győzők istenei a felsőbbek, a legyőzötteké az alsóbbak. A vér keveredése, a közös kultúra kialakulása szintén előmozdítja egy új társadalmi közösség kifejlődését. Az emberfaj tehát nem antropológiai, hanem a történeti fogalom. Az újonnan keletkezett csoportok, melyeket Gumplowicz gyakran fajoknak is nevez, kifejlesztenek szintén bizonyosfajtájú együttérzést és az idegeneknek gyűlöletét. A harcok megújulnak. A harcok eredményekép eleinte egyszerű szerkezetű nomád törzsek keletkeznek, majd újabb rabló és leigázó háborúk után, melyeket főleg harcos nomádok folytatnak termékeny vidékeken letelepedett földművelőkkel szemben, előáll a bonyolult szerkezetű, területhez kötött állam. A hódítóknak a nehéz munka elhárítása s az emelkedő jólét következtében van idejük és vagyonuk. A leigázás nyomán sarjad a kultúra, a tudomány, a művészet. A művelt és a gazdag népek vagyonára vágynak a szegény barbárok. S mivel a kultúra fejlettségével kapcsolatosan észlelhető az elpuhultság, belső romlás, a barbár támadás végre eredménnyel is jár. A barbárság után jő a kultúra, a kultúrát újabb barbárság váltja fel. A történelemben bizonyos körforgás észlelhető. A társadalmi folyamat lényegében mindig azonos, a különböző szociális csoportok küzdelme, egybeolvadása, majd újabb küzdelme. A mozgató erő a tudatos személyi érdek, de az eredmények rendszerint célba nem vett változások. Gumplowicz nagy koncepciójú és a történelmi adatok hosszú sorával támogatott elmélete főbb problémáinak megoldása nem igen nyugtat meg, akár a rendszer belső logikáját vizsgáljuk, akár az etnográfia és történet tényeivel vetjük egybe. A felmerült problémák vizsgálata közben apolygenizmus kérdése bátran kikapcsolható. Ez a probléma a szociológia szempontjából közömbös. A Gumplowicz kiinduláspontja, a különféle hordák helyzete a monogenizmus segítségével is levezethető. Így Ward szerint egyhelyütt ment végbe bizonyos rajnak emberré alakulása, de az ember a környezet megváltoztatásának képességével felfegyverkezve győzött és gyorsan terjedt. Így következik be később a szétszakadás, a közös eredet feledésbe megy és a különélő hordák ellenségkép állnak egymással szemben.

182 Gumplowicz a nagyobb társadalmi csoportok kialakulásának vizsgálatánál — és itt már a szociológia szempontjából jelentős kérdéssel állunk szemközt — csak az ellenséges hordákat, küzdelmeiket és egybeolvadásaikat látja, de nem kutatja a csoportok megoszlásával járó folyamatokat. Az etnográfia és a történet tényei szerint pedig új csoportok nemcsak hódítás, hanem megoszlás útján is keletkeznek. Nagy nemzetségek kisebbekre oszlanak, a törzs egy része elszakad, kivándorol. Fontos problémája a Gumplowicz szociológiájának, hogy a primitív hordák ellenségeskedésének, küzdelmeinek mi a magyarázata. A tagjaik hasonlósága és a más csoportok tagjainak a különbözősége nem fejti meg a hordák küzdelmeinek okát. Gumplowicz maga is leírja, hogy bizonyos esetekben különböző eredetű hordák egyesülnek. A hordák közti békés együttműködés egyéb tényei is kétségtelenek. A nőknek és a javaknak cseréje, bizonyos természeti erők közös kihasználása gyakori jelenség primitív népeknél. Az abszolút ellenségeskedés a törzsön kívül, a minden csoport harca minden csoport ellen, ez az egyesekről a csoportokra átvitt hobbesi tétel alig felelt meg valaha a a valóságnak. De nemcsak különböző hordák közt vannak békés együttműködési esetek, hanem fejlett népeknél harcok oly esetekben, mikor a leszármazás, nyelv, vallás, szokások közösek. Gondoljunk a különböző hűbérurak, egyazon dinasztia tagjainak egymásközti harcaira, egyvérű zsoldosseregek egymással vívott küzdelmeire. Ha egymástól elütő csoportok közt létesülhet együttműködés s egymáshoz hasonlóak közt keletkezhet harc, akkor a harcoknak a csoportok tagjai eltérő voltára alapított magyarázata az igazi okokat aligha fedi fel. Gumplowicz elméletének egy másik jelentős kérdése a küzdelmek lefolyásának törvényszerűsége. A társadalmi folyamat az, hogy az erős csoport legyőzi a gyengébbet, a probléma: mi okozza azerőkülönbségeket. Nem kielégítőek Gumplowicznak egyszerű magyarázatai így pl. hogy a húsevő erősebb a növényevőnél. Úgy vélem, hogy valamely nép erejének vizsgálatánál az illető népnek és társadalmi környezetének összes gazdasági viszonyai, életmódja s az ezzel összefüggő katonai szervezete figyelembe veendő. Különböző gazdasági rendszerek mellett az erőkülönbségeknek egészen mások az okai. A modern kapitalizmus viszonyai közt alig képzelhető el, hogy valamely népet nomád életmódja tegyen erőssé, hódításra alkalmassá. Ami azonban mellesleg mondva nem zárja ki, hogy a fejlettebb kultúrát legyűrje a fejletlenebb. Hasonlókép hiányos Gumplowicznak az az elmélete, hogy a meghódított kultúrnépek ú. n. puhultsága okozza azok gyöngeségét és bukását. A vagyonos osztályok luxusa valamely ország gazdasági fellendülésének kísérője. Csökken a gazdasági hatalom fogytával, amely bekövetkezhetik vagy a világkereskedelem útirányának megváltozása, vagy a munkarendszer (pl. a kapitalisztikus rabszolgagazdaság) csődje nyomán. A politikai hatalom rendszerint leapad vagy megszűnik a gazdasági hatalom elmúlásával. Sok történelmi példa mutatja, hogy a politikai hatalom szoros összefüggésben van a gazdasági hatalommal s bukása a gazdasági hatalom megdőltét követi ép olyan időkben, amelyekben a luxus jelentékeny mértékben megfogyatkozott.

183 Gumplowicz rendszerének egy további gyenge pontja az osztályok keletkezésének magyarázata. Itt különösen az etnográfia tényeivel kerül összeütközésbe. Ezeknek a tényeknek világánál a legprimitívebb hordákban is oly különbségekkel, az osztályalakulások oly csíráival találkozunk, melyeket nem lehet hódításra visszavezetni. így pl. bizonyos primitiv népeknél a nő és a férfi között levő, az osztálykülönbséghez igen hasonlatos társadalmi különbséget. De ilyenek azok a hadviselés vagy varázslás terén való kiválóságok is, melyek bizonyos személyeket kiemelnek a horda többi tagjainak sorából. Sőt hódítás nélkül bekövetkezhetik a marhának vagy más vagyontárgynak a megszaporodása útján egyesek meggazdagodása, ami a fogyasztási kommunizmus mellett nagy vendégségek adására s így a hatalom jelentékeny növekedésére vezet. Az ilyen békés időkben előálló vagyonkülönbségek nemcsak emelnek, hanem sülyesztenek is. Számos adatunk van arra, hogy az eladósodott törzsbeli szabad ember önkénytesen szolgája lesz a vagyonosabbnak, sőt egész tönkrement törzsek szegődnek gazdagabb törzsek szolgálatába. A büntetés is gyakori oka a szolgaság keletkezésének. Ilykép kétségtelenül elhibázott az a törekvés, mely az osztályalakulást egyedül a hódításra akarja visszavezetni. A hódítás osztályalakító ereje nemcsak a legprimitívebb fokon csekély, hanem a legfejlettebben is. Korunk kapitalizmusában főleg történeti a jelentősége s a belső hullámzások a döntő folyamatok. Érdekes, hogy Gumplowicz vizsgálódásai között alig említi a modern proletariátust, mert ennek az alakulása nemigen illeszthető rendszerének keretébe. Gumplovicz ebben a legjellegzetesebb művében egy feltétlenül értékes gondolatot fejt ki. A különböző etnikai csoportok küzdelme az államok és osztályok alakulásának egyik döntő fontosságú irányítója. De a feladatát, az összes társadalmi harcok közös okának a megfejtését nem oldotta meg teljesen. Kísérletének ezt a hiányosságát az egy princípium túlzó általánosításán kívül talán még két ok idézte elő. Elsősorban a történelem adatait vizsgálja s az etnográfia tényeit igen kis mértékben dolgozza fel. Továbbá a gazdasági folyamatok nagy szerepét nem mérlegeli kellőképen. Az osztályharc tényeit jól ismeri, de a gazdasági és egyéb társadalmi jelenségek összefüggésének, a tulajdonképeni történelmi materializmusnak gondolatát bár ismeri, alig alkalmazza. Érdekes ellentéte Pikler, aki a maga módja szerint történelmi materialista, de az osztályharcok és egyéb csoportküzdelmek tényeit műveiben nem értékesíti. A Gumplowicz-féle elméletnek az említettem két hiányosságán iparkodik javítani az Oppenheimer Staat-ja. Igen gazdag etnográfiai anyagot munkál meg, bőven merít a Friedrich Ratzel kincses kamrájából. Másrészt a társadalmi csoportok küzdelmének és a mindenkori társadalmi gazdaság állapotának összefüggéseit beható vizsgálat alá veszi. Oppenheimer fejtegetései során abból indul ki, hogy az emberi cselekvés legfőbb hajtó ereje az életfentartás ösztöne. Ennek az ösztönnek a kielégítését, gazdasági javak szerzésének a célját Oppenheimer szerint két eszközzel lehet megvalósítani. Az emberi munka és az egyenlő értékű javak cseréje a gazdasági eszköz, mások mun-

184 kájának ellenérték nélkül való megszerzése a politikai eszköz. Ha csak lehet, az ember a politikai eszköz után nyúl. Az államot a politikai eszköz teremtette. Célja nem egyéb, mint valamely győző embercsoport gazdasági kihasználásra irányuló uralmának biztosítása a legyőzött embercsoport felett. Embercsoportok leigázásának azonban különböző feltételei vannak. A támadó csoport a megtámadottat csak akkor igázza le, ha az emberi munkaerőt kitudja aknázni. Az óvilágban a pásztor népeknek s a főleg belőlük alakult rabló tengeri nomádoknak szükségük van a földművelő termékeire és a nyájak őrzésénél értékesíteni tudják az idegen munkaerőt. Pásztor törzsek gazdagabbjai a hódítás előtt is alkalmaztak szolgai sorba sülyedt törzsbeli szegényeket, de a harci zsákmány növeli a szolgák számát és erősíti az osztályellentéteket. De ezek a népek nemcsak akarnak, hanem tudnak is hódítani. A hús és a tej erőssé és termékennyé teszi a pásztort, a nyájvezetés, a sátoréletnek vagy a hajózásnak fegyelme a földjéhez láncolt nehezen mozgó és fegyelmezetlen parasztnál a harcban kiválóbbá teszi a szárazföldi vagy tengeri nomádot. Az óvilágban államokat leginkább a pásztor és a földművelő, az újvilágban a vadász és a földművelő harca alakít. Rablóhadjáratok közepette rájönnek arra a nagyjelentőségű felfedezésre, hogy gazdaságos kihasználási mód, ha a győző a legyőzött földművelőt a birtokában hagyja és évről-évre elveszi a termékeiből a legszükségesebb javakat meghaladó részt. Az évről-évre portyázó, utóbb adóztató rablótörzs később a legyőzött közé telepszik. Az elszakadás meggátlása, más rablóktól való megóvás, belső egyenetlenségek elhárítása teszik ezt előbb-utóbb szükségessé. A letelepedéssel kész a kezdetleges hűbéri állam. Az egymás mellett való élés megteremti a nyelvnek, a vallásnak, a kultúrának közösségét. A hódítót a meghódítotthoz fűzi a más rablótörzsek támadásával szemben nyújtott védelem és az igazságszolgáltatás. Egybeolvadás jő létre bizonyos mértékben, de a teljes integrációt meggátolja a különböző csoportok érdekeinek ellentétes volta. Az etnikai különbségekből osztálykülönbségek lesznek, melyeket a vallás szentesít és amelyeknek élességét növeli az a törvényszerűség, hogy a meglévő vagyonok az idők folyamán mindjobban nőnek, agglomerálódnak. Az állam további fejlődésének sorsát az dönti el, hogy minő fajtájú vagyon halmozódik fel benne nagyobb mértékben. A tengeri államot az ingó tőkének, a fejlett feudális államot a földbirtoknak uralma jellemzi. A rabló törzseknek is szükségük van felesleges zsákmányuk eladására s azért különös oltalomban részesítik a békés törzsközi munkamegosztásnak és cserének teremtményeit, a vásárokat és kereskedőket. A tengermelléki kereskedéssel is foglalkozó népek az erős feudális törzsek területén békés telepeket, az ellenállani nem tudó gyönge népek területén várakkal védett kikötőket létesítenek. Itt a környék népét leigázzák és a kereskedésen és tengeri rabláson kívül földjáradékból is élnek. De gyakorta döntő politikai befolyásra és uralomra tesznek szert ott is, ahol békés módon kaptak engedélyt a letelepülésre. Ilyen fajta módokon jöttek létre a nagy tengeri államok, mint aminő Karthágó és Róma. Demokrácia először tengeri államokban alakul ki. Kivívják

185 a városok lakói, kiknek ereje nő a nagy tömegekben való egymás mellett lakással. Ezeket az államokat a kapitalisztikus rabszolgagazdálkodás teszi tönkre. A rabszolgagazdaságokon a piac részére termelő nagybirtokos a versenyben legyőzi a szabad kisbirtokost, kinek a rabszolgamunka miatt a város sem nyújt kellő munkaalkalmat. Az elnéptelenedés pusztítja el az ókor tengeri államait. A modern állam a primitív feudalizmusból kiágazott szárazföldi állam hajtása, melynek alakulásán meglátszanak azonban az összeomlott antik kultúra nyomai. A kifejlett feudális állam jellemző törvényszerűsége bizonyos körforgás, a nagyobb állam részekre szakad, újból egység jön létre, majd megint szakadás s így tovább. Az ok: a naturális gazdaság. Pénz híján a király katonáit és hivatalnokait csak földdel fizetheti. Kénytelen elnézni, hogy a nagybirtokos hatalmát növelje, kisebb szabadok jogait megnyírbálja. Ha valamelyik hatalmasabb földesúr a többieket legyőzi, az említett oknál fogva az egység csak ideigóráig maradhat fenn. Ugyanezen jelenségnek lényeges hatása van az osztályalakulásra. A nagy hűbérúrra száll a föld tulajdona, meggátolja a közönséges szabadok foglalásait, ezeknek hatalmát békésen vagy erőszakosan megtöri. Ellenben a jobbágyok sorsát azért, hogy más urak jobbágyait és szabadokat jobbágyul nyerjen, lényegesen javítja. Ebből az okból és az ellenőrzés könnyebbsége kedvéért a jobbágyoktól nem veszi el az egész feles termést, hanem tőlük határozott mennyiségű járadékot szed. A jobbágy munkakedve nő, helyzete javul, a közönséges szabad helyzete rosszabbul, a két osztály idővel egybeolvad. Épúgy egy osztállyá válik a hűbérurak udvarában fontosabb hivatást betöltő jobbágyoknak és a kisebb nemeseknek rendje. A középkornak hódítások okozta rétegeződésekkel komplikált osztálytagozódásából a külön törzstől való származás érzése, az etnikai jelleg eltűnik, kizárólagos jelentőségre tesz szert az osztálytudat. A parasztság helyzetének javulása előmozdítja az ipari fejlődést, városok alakulását. A város, hogy munkaerőre és a hűbérurakkal szemben harci erőre tegyen szert, mindenféle kedvezménnyel vonzza a falvak lakosságát. Ily körülmények között születik meg a városi lakosság szabadsága és a szabad munka tisztelete. A fejedelemnek a hűbérurak elleni küzdelmében szövetségese lesz a forgalmi egységre, közbiztonságra törekvő város. A városi pénzgazdaság kifejlődésével az erőviszonyokban lényeges eltolódás következik be. A fejedelem pénzért kap katonát és hivatalnokokat, a hűbérúr ereje megtörik. A hűbérúr a piacra kezd termelni, a földesúrból földbirtokos lesz. Nem emberre, hanem termékre van szüksége, a jobbágyot szipolyozza, elűzi s jobbágyaival szemben a királynál keres menedéket. A paraszt sorsa sülyed s vele együtt a városok helyzete. A parasztság és a városok együttes küzdelmének sikerül a feudalizmust megtörni. A nyomába lépő modern alkotmányos állam époly osztályállam, mint az előzője. Benne is a gazdasági hatalom növelésére törekszenek a társadalmi osztályok. Politikai szervezetük a párt. A modern állam új vonása az uralkodó osztályoktól bizonyos mértékben itt-ott függetlenült hivatalnoki osztály, amelynek beavatkozása valamennyire enyhíti az osztályküzdelmek élességét. A jövő

186 valószínű iránya a gazdasági eszköznek a politikai eszközön való uralma lesz. A gazdasági eszköz jelentősége az idők folyamán egyre növekszik. A gazdasági fejlődés előreláthatóan megdönti a politikai elnyomás várát, a nagybirtokot. Tengerentúli verseny, az ipar vonzása következtében emelkedő munkabér előidézi majd rom” lását és a nagybirtok bukásával megdől a nagybirtokról menekülő mezőgazdasági munkás olcsó munkabérén alapuló kapitalizmus. A rabló államból szabad polgárok egyesülése lesz, amelynek a csírái már ma is megtalálhatók a nagybirtoktól mentes ausztráliai államokban és Újzélandban. Az Oppenheimer Staat-ja, ez a nagy adathalmaz segítségével éles deduktív logikával rendkívül tömören és mégis igen világosan megírt tanulmány nemcsak a Rassenkampf elméletének az eddig legtökéletesebb összefoglalása és elmélyítése, hanem az újabb szociológiai irodalom egyik legkiválóbb terméke. Vannak lapjai, melyek a tartalom és a forma harmóniája, valamint a levezetések exaktsága révén a természettudományok nagy essay-ire emlékeztetnek. S ebben az ítéletünkben nem ingat meg az a társadalmi tudomány kezdetleges stádiumából eredő körülmény, hogy Oppenheimer számos gondolatmenete hívja fel az ellenmondást. Így a „fajok” harcának és a történelmi materializmusnak összeegyeztetésére irányuló formulája, melynek különben kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonít, nem mondható teljesen sikerültnek. Feltétlenül indokolt a gazdasági célnak s az e cél elérésére irányuló eszközöknek megkülönböztetése. Nem ilyen elvi éllel Engels is megteszi ezt a szétválasztást. De a politikai és a gazdasági eszköz állandó harcáról beszélni olykép, mint ezt Oppenheimer teszi, alig lehet. Tiszta, equivalens csere osztálytársadalmakban nincsen. Az állam a „politikai eszköz” százfélekép, szubvenciók, adópolitika, vámpolitika, koalíciótilalmak, monopóliumoknak adott kedvezések útján befolyásolja a gazdasági harc kimenetelét. A gazdasági eszköz nem küzd a politikai eszközzel, hanem a politikai eszközért. S a militarizmus s a marinizmus korában azt sem igen állíthatjuk, hogy a gazdasági eszköz mögött visszamarad a politikai. A politikai eszköznek gazdasági hatások alatt való alakulását már tisztábban látja Oppenheimer. Igen szép részei könyvének azok, amelyekben kimutatja, hogy az életmódbeli különbségek hogy alakítják különböző népek erejét s határozzák meg a győzelemnek vagy bukásnak bekövetkeztét. Bár a pásztor és földművelő népek megkülönböztetése nem eléggé szabatos. A legtöbb ismert népnek gazdasága vegyes s azért a valóságnak nem felel meg a vadászok és pásztorok harci erejére, a parasztok békés tehetetlenségére vonatkozó nagy általánosságban mondott ítélet. De az Oppenheimer módszerét úgy véljük a komplikáltabb alakulatokra is sikerrel lehet majd alkalmazni. Oppenheimer a csoportküzdelem számos tényét világítja meg gazdasági különbségekből fakadó erőkülönbségek segítségével, de a politikai és gazdasági tények kölcsönhatásának elvi formuláját nem fedi fel. Az uralom szociológiája a központi problémája az Oppenheimer kutatásainak. A törzsön belül is vezetnek gazdasági és egyéb különbségek osztálykülönbségekre, de ezeknek a megszilárdítója és

187 élesítője s a letelepedett törzsek felett való uralomnak, az államnak létesítője a hódítás. Ez a Staat egyik főeredménye, amelyet úgylátjuk megerősítenek az etnográfia és a történelem tényei. Felmerül most az a probléma, mi az oka annak a jelenségnek, hogy bizonyos korokban a hódítás az erjesztő eleme az osztályalakulásnak, más korokban mint pl. igen primitiv népeknél s a modern kapitalizmus idejében a hódításnak alig van osztályalakító jelentősége? Miért nem tudott kezdetben a belső gazdasági hullámzás állandó, erős osztálykülönbségeket teremteni? Ezeket a kérdéseket kellően nem vizsgálja Oppenheimer, nem mutat rá eléggé azokra az összefüggésekre, melyek a szabad föld mennyisége, a népesség száma, a termelés és a munka szervezete között vannak s amelyek döntően határozzák meg a munkára való kényszerítésnek szükségességét s így a munkaerő szerzésére irányuló hódításnak szerepét az osztályalakulásban. Ezzel kapcsolatos az a körülmény is, hogy Oppenheimer könyvéből nem tűnik ki az a fontos jelenség, hogy a hódításnak különböző gazdasági szervezetekben lényegesen különböző céljai, funkciói vannak, Bizonyos viszonyok közt a hódítás munkaerőre, majd földre és munkaerőre, majd csak piac szerzésére irányul s ezzel összefüggően idéz elő a meghódított tartomány osztálytagozódásában új rétegeződést vagy meghagyja a régi osztályviszonyokat. A könyvnek és a faj harcelméletnek kétségtelen eredménye azonban, hogy rámutatott arra a döntő fontosságú szerepre, amely a munka megoszlásában a munka kényszerű megosztását illeti. A Gumplowicz és Oppenheimer tényeinek világánál nem igen tekinthetjük a munka kényszerű megosztását Durkheimmel anormális esetnek s a politikai kényszernek a gazdasági fejlődés szempontjából sokkal nagyobb fontosságot kell tulajdonítanunk, mint ezt pl. Engels az Anti-Dühring-ben tette. Oppenheimer legjobb lapjai közé tartoznak az osztályok lélektanával foglalkozók. Nagy meggyőző erővel mutatja ki, hogy hasonló viszonyok a legkülönbözőbb időkben és legkülönbözőbb népeknél mint váltanak ki azonos osztályérzelmeket, egyező gondolkodásmódot. Egyenlő viszonyokra az ember egyfélekép reagál, a fajoknak nincs, csak a fokozatoknak van pszichológiájuk. Az afrikai tibbunál s a hidalgónál egyformán fejlődik ki a rablólovag dölyfe és a vahumanéger és a francia nemes egyfélekép hivatkozik a paraszt követelőzésével szemben az ősi örökségére. Hiányos a megállapítása azonban, midőn azt vitatja, hogy a feudális állam kifejlődése óta az etnikai csoport tudata teljesen osztálytudattá alakult át. Itt egészen figyelmen kívül hagyja azokat a jelenségeket, amelyek széles néprétegek műveltségének emelkedésével, az írott nyelv szerepének fokozódásával jártak, az úgynevezett nemzetiségi tudat keletkezését s a kapitalizmus nagyobb állami egységekre való törekvését kísérő nemzeti eszme kialakulását. Általában érdekes jelenség, hogy a Rassenkampf-iskola a múlt jelenségeit és az etnográfia tényeit sokkal nagyobb sikerrel és igyekezettel kutatja, mint a mi korunk tényeit. A jelen küzdelmeiről alig mond Oppenheimer többet az osztályharcokról szóló közkeletű igazságoknál. A politikai küzdelmek komplikáltabb esetei, a

188 pártok és osztályok közötti eltérések, a hivatásos politikusok csoportja kialakulásának kérdése (amely mellesleg mondva van olyan fontos problémája korunk állami életének, mint a hivatalnokosztály keletkezése) nem esnek vizsgálódása körébe. Gumplovicz elég jó szemmel nézi a modern kultúrállamot s a jövőt alig látja jobbnak a mánál. Oppenheimer a mát alig látja különbnek a múlt barbárságánál, de a jövőtől nagy szabadságot és boldogságot vár. A jövő megítélésénél erősen előtérben nyomulnak a vágyak és a tudomány könnyen abba a helyzetbe kerül, hogy Oppenheimer egy találó kifejezésével élve, a tudomány „mimikrijévé” válik. Az Oppenheimer prognózisa komoly, tudományos munka, de úgy érezzük, kevéssé meggyőző. A prognózis a nagybirtok gazdasági csődjének bekövetkeztén és az ipari bérmunkásság és a nagybirtok közötti kényszerű összefüggés gondolatán alapszik. Mindkét feltevés nagyon bizonytalan. Korunk gazdasági fejlődése alapján nem igen várható a nagybirtok békés, gazdasági bukása. De ha összedől is a nagybirtok, ebből még nem következik feltétlenül a városokba özönlés folyamatának megakadása. A kisbirtok, ha nem jár együtt a népesség nagymértékű mesterséges korlátozásával — s ez nem szükségszerű velejárója — szintén termel felesleges munkaerőt. S ha a kisbirtok termelékenysége nem megfelelő, a város és a külföld a kisbirtokost is vonzza. Nem szabad azonkívül megfeledkeznünk Ázsiának és Afrikának különböző birtokkategóriák mellett meglévő hatalmas munkástartalékjairól sem. De ha Oppenheimer említett feltevései be is válnak, akkor is rendkívül kétséges, hogy mi lesz korunk fejlett expanzív kapitalizmusából, ha munkaerőkészlete a céhrendszer városainak nívójára sülyed s nagyon kétlem, hogy az Egyesült-Államok ebben az esetben szépen és békésen illeszkednének be újzélandi keretekbe. A Freibürgerschaft kialakulása ily feltételek mellett nagyon valószínűtlen és ha mégis kialakul és Oppenheimer példái szerint hasonlítani fog a 12-ik század városaihoz s a mai Újzélandhoz, akkor bizony osztályállam lesz. A jövőre való kutatásnak, mint minden kutatásnak, úgy van bizonyos értéke, ha ismertből következtet ismeretlenre. S a kollektivizmusnak az értéke az Oppenheimer-féle szociális liberalizmusnál — úgy véljük — azért nagyobb, mert úgy az átalakulás módjára, mint a tartalmára nézve ismert mintákat vesz alapul. Az átalakulás módjára nézve a ma folyó osztályharcból, a jövő gazdasági életre nézve pedig nem a céhrendszerből, hanem a mai gazdasági élet legfejlettebb formáiból indul ki. Az új elemet, a jövő állami, jogi életét a jelen gazdasági szükségleteihez szabja. Rónai Zoltán A németországi nőmozgalom egy újabb iránya.

A

németek sokat teoretizálnak, szisztematizálnak, de hamarább túl is jutnak rajta, mint más országbeli teoretizálók. Míg nálunk p. o. évekig elvitatkoznak egy német teórián helyes-e vagy sem, ott ezen régen túl vannak, már újabb eszmék (vagy legalább is a régiek megújítása) tartják őket fogva s már erről is letesznek a való viszonyok

189 követelésével szemben. Így teoretizáló természetük dacára is haladnak és hamarább jutnak el a tőlünk is oly mohón keresett aranyhídhoz: a való és az elmélet közti megegyzéshez. Így van a német nőemancipáció is. Ok az elsők közé tartoztak, akik a nő felszabadítását, megváltását a politikai jogok bírásától és ezen elv ortodox szigorú betartásától várták s ma ők azok, akik ezt a követelést lassan és észrevétlenül bár, de biztos tudatossággal programmjuk utolsó pontjává tették. És nem is azért, mintha ma ezen követelésük megvalósítására kevesebb kilátásuk volna mint azelőtt, vagy mintha erről már le akarnának mondani. Más, újabb perspektívák nyíltak meg szemük előtt és ez foglalja le minden figyelmüket. A politikai választójogért folytatott brüszk harci zajt, a német nőmozgalomban csendesebb, sőt néha fájósán rezignált hangok váltották fel. Más a téma és csaknem más maga a mozgalmat vezető nők karaktere is: A politikai és gazdasági megváltás helyett Németországban most szerte „a nemek erkölcsi viszonyairól, a nő speciális nemi életéről” tartanak előadásokat s ennek irányában fejlesztik a mozgalmat. Olyannyira ez a téma az uralkodó, hogy p. o. ha az ember a Verein für Frauenstimmrecht által rendezett népgyűlésre elmegy, ahol a nő választójogáról vár előadásokat, hát a német nő és férfi nemi viszonyait hallja itt is fejtegetni, a választójog fontosságát még csak meg sem említve. És bizony, amíg nálunk a merész fők még azon törik magukat, hogy miként lehetne a szabad szerelmet, vagy mondjuk szabad házasságot társadalmilag és államilag elismert institúcióvá avatni, ott már azon tanakodnak, hogy mikép háríthatnák el ezeket az ott már megvalósult viszonyokat, mikép lehetne ezen viszonyok sanyargatottjait: a férjetlen egy-két gyermekkel megáldott s a kenyérharcban is a legvégsőkig kizsákmányolt nőket igazán szomorú s nehéz helyzetükből kimenteni, mikép lehetne őket megint férj és apa mellett anyákká tenni. S míg nálunk még diadalként üdvözlik a nő előtódulását a férfi harc- és munkaterére, ott már szomorúan konstatálják, hogy ez inkább veszteséget jelent a nőre nézve, mint nyereséget, mert megfosztja a nőt a nemi életével járó nemesebb és értékesebb erőinek az érvényesülésétől. S midőn nálunk még odaliszkverseny s ortodox politikai jog követelők között oszlik meg a „modern nő” helyzete és mozgalma, ott már az anyaság és hivatásegyesítés módjait keresik, még pedig olyképen, hogy a hivatás az anyaságnak s nem ez a hivatásnak rendeltessék alá. Igaz, hogy ezen változások nem magának a mozgalomnak jobb belátásából erednek, hanem raja kényszerítette ezeket maga a német nők való helyzete» az ott szerzett tapasztalatok, a felelősségérzet ezzel szemben. És rendkívül nehéz, bonyolult helyzettel állanak itt szemben, amelyben magukban a német nőkben találnak a legnagyobb ellenségre. Maguknak a német nőknek természetéből erednek azok az erkölcsök, amelyek ellen a mai mozgalomnak meg kell küzdenie. A német nők ismert sajátosságai — egyszerű, dolgos és abszolúte igénytelen voltuk — amily nagy kincset képviselnek Németország államhatalmára, gazdasági fejlődésére nézve, ép oly hátrányosak nem

190 csak maguknak a nőknek helyzetére nézve, hanem az esztétikai és etika közérdekre is. A nők igénytelensége mindig káros egy ország kultúrája szempontjából, kivált művelt államban, mint amilyen Németország, ahol az igényeknek a vívmányokkal kell fejlődni, ha haladóképesek akarnak maradni. És kétszeres kár esik a kultúrán, ha a nő igénytelenségét, azaz hiányos önmegbecsülését a nemi életben is fentartja. Németországban a népből való átlag nő, rendszerint maga keresi a kenyerét, néha az anyja vagy a testvére számára is, amellett minden rang és rendbeli férfit — egész 35 éves koráig — szerelemmel is tart, azonkívül nagy részük az anyaság terheit is teljesen maga viseli. Amellett még takarékoskodnak, hogy férjhez is mehessenek, ahol természetesen a munka és lemondás kálváriája újra kezdődik. És soha egy szava a panasznak, az elégedetlenségnek nem esik. Ez, amint fönt megjegyeztem, óriási gazdasági előnyt jelent, hisz ismeretes Németország nagyszerű gazdasági hatalma, de ez legnagyobbrészt a nők ezen dolgos igénytelen voltán nyugszik. De hátrányt is jelent az erkölcsi viszonyokra, amidőn a nemek másik fele, a férfi, ment marad az érzelmi élet terhei viselésétől, az erkölcsi és esztétikai élet ezen egyik kútforrásától. A német férfi az érzelmi élettől való elmaradása miatt sok erőfölösleggel bír s így minden erejét a struggle for life-ban érvényesíti: megtántoríthatatlan szilárd és alapos az ipari, az üzleti bázisa, ismeretes a német diák vasszorgalma s műveltsége, a professzorok sokoldalú tudása. Az is ritkán fordul itt elő, hogy a férfi öngyilkos legyen az asszony pazarlásai miatt, vagy hogy lopni, sikkasztania kelljen neki ilyen okokból. Azonban barbár, korlátolt, önző és hihetetlenül egyoldalú aztán az életviszonyokban a nővel szemben, a nemi élet erkölcsi és esztétikai világát illetőleg. Így p. o. elég józan a német férfi ahhoz, hogy a fizetett prostitúciót ne vegye igénybe szerelmi szükségleteiben, de ugyanily kevés lelki emócióval, ugyanily könnyelmű, közönyös és felelőségtől ment módon veszi igénybe a tisztességes nők ingyen-szerelmét. Kielégítést nyer anélkül, hogy a maga részéről erkölcsi és esztétikai vagy akár anyagi cserével szolgálna. És ami még nagyobb baj, nemcsak a tisztességes nő, illetve a nőiesség értékét nem ismeri el, hanem a kizsákmányolt szolga megalázott, megvetett helyzetében áll előtte a nő, az ideál. Innen az esetlen s fájósan barbár önzése s a hihetetlen, sokszor abszurd egyoldalúsága, tapintatlansága a német férfinek a nővel szemben az egyeseknél, a közvéleményben épúgy, mint az irodalomban. Az ember p. o. olvassa a törvényszék rovatában, hogy a férfit, aki az áldott állapotban levő nőt, mert ez dorbézolását a szemére vetette, csaknem holtra verte, ezért egy heti fegyházra ítélték. Ugyancsak egy heti fogház büntetésével sújtották azt a középosztálybeli férfit, aki a születendő, törvényes gyermeke számára angyalcsinálónőt bérelt. Ellenben lopás kísérlete miatt, tehát a magánvagyon megsértéseért másfél évre ítéltek egy embert. Sokszor meg hetekig, sőt hónapokig vitatkoznak el a bírák egy kép vagy könyv erkölcstelen volta miatt. A „Meztelenek” egyesületének a rendszabályait „a művészet ápolása” ürügye alatt (de ahol szinte nyíltan a legperverzebb orgiákat ülik) jóváhagyják, de megtámadnak sokszor a legnevetségesebb indokolással egy örökbecsű művet. S mindez persze az abszolút

191 csalhatatlanság tudatával, a legelvakultabb önhittel történik. Az irodalomban is sokszor a legabszurdabb egyoldalúsággal, megszégyenítő nőbecsmérléssel, egoizmussal találkozik az ember egyrészt, másrészt pedig a Fliegende Blätter jámbor vicceivel. Egy igen elterjedt német élclap azt a tréfát is megengedte magának, hogy a német nők öltözködése az oka a német férfiaknál elterjedt homoszexualizmusnak is. És ha ez egészen nem is áll, de tény, hogy a nő hiányos önmegbecsülése, igénytelensége kielégítetlenül hagyja a fejlettebb férfi lelki igényeit s ezért csap át ebbe a perverzitásba. Súlyosbítja a helyzetet a teljes öntudatlanság is, amely a nőknél és a férfiaknál egyaránt, igazi erkölcsi helyzetükről uralkodik. Ezt is a németeknek az a puritán egyszerű naivsága fedi, amely az idegent náluk annyire elragadja, hogy pl. a német férfi közönyét a nő iránt a „huszadik század egyenlőségi eszméje” elismerésének véli és a nő igénytelenségét, mint a szabad szerelem tudatos követését fogja fel. De persze csak az első pillanatra, a továbbiakban, ha a viszonyok bensejébe tekint az ember, kénytelen megérteni, hogy miért esett a nagy német Nietzsche oly szörnyű kétségbe a németek kultúrája miatt és miért mondta ő, amellett, hogy a nőt a mindenkori kultúra tökély-szimbólumának tartotta, hogy — nehme die Peitsche, wenn du zum Weibe gehst. A múlt századok, részben még ma is dívó, nevelési rendszere ezen viszonyok egyoldalúságát még mesterségesen fokozta is s a mai kapitalista rendszer nyílt diadalra juttatta az önzés és kizsákmányolás ördögét. Így a német statisztikák bizonyítják, hogy a nőkre, eltekintve az asszony háztartási munkájától (amely a német nőknél bizony nemcsak cím: az 50.000—60.000 márka hozománnyal férjhezmenő polgári nő teljesen maga végzi nagy háztartásának a munkáját vagy legjobb esetben egy cselédet tart), a nyílt munkapiac üzemében 52% esik. Azonkívül Németországban száznyolcvanezer törvénytelen gyermek születik évenként. És van p. o. Münchenben a törvényszéken egy rubrika, amelybe a törvényteleneket Faschingskinder címén vezetik be, vagyis ezek a farsang pillanatnyi sörmámorának szülöttjei és apjukat még törvényileg sem lehet megkeresni. Összeredményben az államhatalom háromnegyedrészét a nők szolgálják, munkával s vérrel egyaránt, amellett védetlenül ki vannak szolgáltatva a kizsákmányolás minden minőségének. Ezzel a nehéz helyzettel áll szemben a német nőmozgalom, ha tekintetét csak egy pillanatra is a való életre veti. Nehezíti még a küzdelmet az is, hogy modern erkölcsi fogalmaink még tisztázatlanok, zavartak, úgy, hogy nem lehet értük konkrét esetben felelősséget vállalni. Es roppant sokfélék is az eszmék, az új etikai kísérletezések. A mozgalom legnagyobb része persze még mindig a régi elvektől, a gazdasági önállóságtól várja a nő nemi erkölcsi helyzetének a megváltozását. De vannak már hangok, még pedig régi tapasztalt harcosok oldaláról, akik e reménységet rezignáltan fogadják és e problémának mélyebb és súlyosabb lelki okaira utalnak. Olyanok is vannak, akik a művészi erők fokozása szempontjából mégis csak a szabad erotikát, a női egyéniség szabad és független nevelését tartják a megváltás egyedüli

192 lehetőségének. Vegyesek a vélemények még, de alapjában valamennyinek már egy a jellege, alapja: nemi harc. Tudatos nőnemű harc, amely a való életben a nő érvényesülését keresi. Ennek keretében mutatkozott be a legutóbb (1908 május 5—8-ig) Münchenben megtartott női kongresszus is. Az anyaság megvédelmezése, a nők erkölcsi és anyagi egyensúlyának helyreállítása képezte legnagyobbrészt a kongresszus vitatárgyát. Még a nők gazdasági ténykedése területén is a nők erkölcsi megvédelmezését tartják elsősorban szem előtt. Olyannyire úrrá lett ez a törekvés a mozgalmon, hogy egy ismert, modern női harcos nem átallotta a kongresszus elé azt a javaslatot vinni, miszerint támogassák őt abban, hogy a DélNémetországban alkalmazott pincérnőket törvényileg tiltsák el emez állásaiktól, az ezen hivatással járó erkölcsi veszedelemre való tekintettel. A mozgalom résztvevői természetesen visszautasították ezt a javaslatot, mivel amint tényleg úgy van, ott a nők pincérkedése régtől bevezetett, elismert tisztességes foglalkozás. Elvben azonban még ezen a kongresszuson is hozzájárultak Jellinek asszony javaslatához. A nő nyilvános munkapiacon való szereplését is olyképen kívánják módosítani, hogy a terhes s a nő nemi életére nézve ártalmas munkakör helyett a társadalmi élet azon állásaira jusson a nő, melyeken a nemével járó intelligenciájának, érzésvilágának hasznát veheti. Természetesen az elismerést és a munkával járó közjogokat is követelik. És bár ezek az elvi követelések sincsenek még megvalósuló félben, mégis komolyan elismert, hatásos kulturfaktor már Németországban a nőmozgalom. Sajtó, közönség és kitűnő egyéniségek egyaránt komoly figyelemmel kísérik munkájukat, amely lassú, de nehéz és becsületes kultúrmunka. És ők az elsők, akik még a közönyös német férfitől is lassan kierőszakolják a megtagadott tiszteletet.

Μ. Ε. Két új külföldi írás Magyarországról.

I. Egy igen előkelő német revűnek, a Schmoller-féle Jahrbuch-nak ez évi III. kötetében Julius Bunzel gráci tanár Osterreich und ungarn címen szociáltörténelmi tanulmányt írt, amelyben Magyarországnak és Ausztriának egymáshoz való viszonyát tárgyalja 1526-tól mostanáig, negyedfél íven át. Schmoller tanár, annak a revűnek a szerkesztője, amelyben ez az essay megjelent, a dolgozathoz szerkesztői utójegyzetet írt, amelyben Bunzelt előre is megvédi ama támadásokkal szemben, amelyek magyar részről várhatók. Ezek a támadások nem is maradtak el és több helyről Bunzelt máris ellátták scotus viatori epithetonokkal. Miután a szerző érdekes tanulmányában a Huszadik Század 1908. évi decemberi számára hivatkozik több helyütt, igen helyénvalónak látszik épen e szemle hasábjain megvizsgálni, mennyiben voltak jogosultak a Bunzelt ért támadások és mennyire volt jogosult a Schmoller tanár védelme. Igyekezni fogunk bírálatunkban a legelfogulatlanabbak lenni és ebben nem befolyásolhat az sem, hogy

193 a jeles szerző munkájában egy helyütt (216.) dicsérőleg emlékezik meg a Huszadik Század-ról. Mindjárt az elején ki kell jelentenünk, hogy Bunzelnak azt a módszerét, amellyel ezt az essay-t megírta, nem helyeselhetjük már azért sem, mert nem tudományosan konzekvens. Amíg ugyanis Bunzel a magyar históriát és a magyar viszonyokat igen helyesen és a dolgok ösmeretével a történelmi materializmus alapján boncolja és történelmünket az osztályharc elmélete alapján tárgyalja, addig nem így cselekszik Ausztriával szemben. Nem merjük mondani, hogy Bunzel az ő hazai viszonyaival szemben elfogult, de otthon nem lát jól. Nálunk észreveszi az osztályokat, de Ausztria az ő számára egy idealisztikus értelemben felfogott állam és nemzet. Amint idézetei több helyütt is elárulják, ő őszinte híve a Grillparzer-féle sárga-fekete nacionalizmusnak (mellesleg megjegyezve egy anacionalista nacionalizmusnak). Ő nem a Renner-féle demokratikus Nagy-Ausztria szempontjából tárgyalja pl. a magyar megyét, de ezt szembehelyezi a tekintélyi elv alapjára bazírozott és már Ausztriában is magát túlélt ó-osztrák eszmével. Ebből következik, hogy bár a módszer, amellyel tanulmányát írta, nagyjában kitűnő, a szempont, amelynek szolgálatába e módszert állította, viszont nem az és így van aztán, hogy a leghelyesebb vizsgálódás is helytelen konklúzióra vezet. Bunzel így az osztályharc alapján boncolja a magyar rendek történelmét, de miután az ő szemében a magyar rendeknek nagyobb bűne az antiausztriacizmus mint a magyar néptömegek elnyomása, azt lehet mondani, hogy Bunzel a magyar nemesség minden osztálybűne fölött talán szemet is hunyna, ha a magyar rendi osztályuralom ideológiája nem magyar feudális, hanem pl. osztrák hivatalnok nemesi volna. A szempont és a módszer e különböző volta egy nagy belső ellentmondást kölcsönöz Bunzel írásának. Ez kiviláglik több helyütt is. így pl. a 179. oldalon, amikor a Zápolya-féle ellenkirályságot mint nemesi klikkuralmat állítja be (amiben igaza is van,) a magyar oligarchiában nem az akkoriban különösen túltengő werbőcziánus szellemet bírálja, hanem az ellen kel ki, hogy a magyar nemesség nem volt I. Ferdinánddal szemben hű és őszinte és itt igazat ad annak az osztrák államférfiúnak, aki egy ízben azt mondta, hogy: Ungarn muss in jedem Jahrhundert aufs neue erobert werden. Később a protestáns szabadságharcokat tárgyalja és ott szintén helyesen úgy látja, hogy a protestantizmus nálunk az erdélyi nemesi köztársaság oligarcháinak harci lobogójává vált. Ezzel szemben elfelejtette Bunzel beállítani az akkori Ausztria világtörténelmi helyzetét. Õ csak egy az inszurgens magyar nemességgel szemközt álló államot lát és nem veszi észre, hogy az akkori Ausztria több volt ennél Nem látja, hogy a Habsburgok akkor körülbelül azt a missziót végezték birodalmukban, amit IV. Henrik, XIII. és XIV. Lajos Franciaországban, az oligarchikus, több részre szakadt ország helyébe az akkori legfejlettebb államformát, a fejedelmi akarattól kormányzott központi államot, egy a régivel szemben magasabb szociális fejlődési fokon álló állami képződményt akartak teremteni. Nem látja, hogy a Habsburgok e törekvésükben nálunk egyenes utódai voltak Róbert Károlynak és Mátyás királynak és hogy

194 az erdélyi szabadságharcok sokban megfeleltek a francia fronde háborúnak, csakhogy ezt a küzdelmet nálunk nemzeti ellentétek is mélyítették és így annyiban bizonyos magasabb etikai alapra helyezték, hogy ez a nemzeti ellentét gyakran a népet is az urak zászlaja alá kergette. (Igaz, hogy győzelem esetén, mint a nickolsburgi béke után és többször II. Rákóczy Ferenc alatt is az urak ezt a nacionalista proletármozgalmat alaposan a maguk javára fordították). Mindezt szerző megláthatta volna, ha Ausztriát nem sacrosanctus eszme, hanem történelmi realitás gyanánt kezeli. Szerző azonban itt is igyekszik jóhiszemű lenni és pl. Bethlen Gáborról (aki szerintem Erdélyben igyekezett egy centralisztikus, rendiség ellenes magyar államot teremteni és így Erdély XIV. Lajosa volt) igen dicsérően nyilatkozik. (180.) Ennél azonban többet ért volna, ha a szerző észreveszi azt a történelmi jelentőséget, hogy a Habsburgok, mint Franciaországban IV. Henrik, nem ugyan rokonszenvből, (legalább nem minden egyes habsburgi uralkodó rokonszenvből) de történelmi helyzeténél fogva, a rendiség ellen folytatott küzdelmében a parasztok és polgárok közt keres szövetséget. Itt-ott észreveszi ezt a szerző, de nem domborítja ki eléggé. A Doppeladler elhomályosítja szemében a Habsburgok nagy szociális jelentőségét és így következik, hogy Bunzel fontosabbnak tartja az eb ura fakó országgyűlést, I. József detronizációját, azt keményebben is ítéli el (181. és 182.), mint a II. József elleni nemesi ellentállást. Egyáltalában e páratlanul fényes uralkodót igazságtalan rövidséggel kezeli Bunzel és többre tartja benne a németesítőt az enciklopédisták és fiziokraták dicső tanítványánál, így aztán rosszul is értelmezi a II. József németesítő akcióját, mert abban a birodalmi eszmét látja és nem azt, ami valójában volt: a latin, mint a rendiség nyelve ellen indított háborút. Tévesen értelmezi Ferenc császár uralmát is. Nem veszi észre, hogy a magyar rendek akkor, egyes nemzeti gravamenektől eltekintve, szívesen látták a ferenci reakciót, ami természetes szövetségesük volt nekik a francia forradalom eszméivel szemben. (Ezért is nem engedelmeskedtek a magyar rendek I. Napoleon ismert felhívásának és ezért engedték a magyar rendek Martinovicsot kivégezni.) Több más tévedést is ki kell igazítani. Így szerző abban, hogy 1538-ban az alsóausztriai rendek tiltakoztak a Ferdinánd-párti magyar nemeseknek Ausztriában való birtokszerzései ellen, az osztrák néphangulat megnyilatkozását látja (189.) és nem azt, amit ez az incidens megvilágít: két ellentétes érdekű nemesi szövetkezés gazdasági harcát és vetélykedését. Helyes, mikor a szerző a következő passzusban (190.) szemben állítja a magyar Adelsrepublik-ot az osztrák Beamtensiaat-tal, de mit szóljunk ahhoz, mikor néhány oldallal utóbb (194.) azt mondja az eperjesi vértörvényszékről, amelynek gyalázatosságait soha igazolni nem lehet, hogy azt tulajdonkép a magyar katholikus nemesség rendezte a császár nevében azért, hogy a protestáns német városi polgárságot kiirtsa. Csodáljuk, hogy a magyar dolgokat oly jól ösmerő szerző, nem tud a magyar protestáns jobbágyoknak és magyar protestáns prédikátoroknak szenvedéseiről. Az ellenreformációban volt jó adag osztályharc a hirtelen katholikussá vált magyar arisztokrácia részéről,

195 de az eperjesi vértörvényszéket a magyarok nemzetiség üldözése eszközének mondani talán még sem lehet. Nagyon bántó tévedése ez a passzus az essay-nak és csak arra jó, hogy szerző ellenségei az egész dolgozatot ebből a pontból ítéljék meg. Közvetlen ezután (194. és 195.) azért tesz a különben erős antiklerikális érzésű szerző szemrehányást a magyar katholikus klérusnak, hogy I. József idejében nem voltak császárpártiak. Ebben szerző azt látja, ami helyes is, hogy a magyar katholicizmus sokszor a magyar nemesi osztály szolgálatában állt. Ezt lehet konstatálni, de miért kell ugyanakkor azt kívánni, hogy a klérus császárpárti legyen. Hát akkor elviselhetőbb a jezsuitizmus? Fényes történelmi átlátása ellenben Bunzelnak, amikor (195.) kifejti, hogy a Rákóczy-harcok leverése után a katholicizmus mentette meg a magyar urak osztályuralmát és Bécsben azért nem törték meg őket teljesen, mert a katholikus bécsi udvar kellett, hogy barátokat keressen a magyar oligarchia katholikus részében. Annál nagyobb tévedés, mikor odébb (197. és 198.) a szerző azt állítja, hogy a magyar kultúra német termék. Ez nem igaz. Ha így volna, mi bizonyára nem restelnők bevallani, mert hisz egyetlen nemzet kultúrája sem autochton termék. Mindenben érvényesül az idegen népekkel való érintkezés nyoma. így a magyar kultúrában van sok, sőt becses német elem is, de nemcsak az, hanem szláv, török és olasz (a velencésekkel való érintkezésünk, a nápolyi család uralma, Mátyás reneszánsz udvara) is. Ép úgy kell tiltakoznunk szerző ama több helyütt tett allúzióira, hogy «Magyarországot a töröktől német csapatok hódították vissza. Nem akarunk itt azzal replikázni, hogy magyarok és lengyelek hányszor óvták meg Bécset a töröktől, de azon csodálkozunk, hogy oly modern tudós, mint Bunzel, mikép bazírozhatja a magyarországi osztrák szupremácia állítólagos jogosultságát az I. Leopold-i háborúkra. Hisz ez annyit jelent, mint meghajolni a történelmi jog elavult elmélete előtt, ami igazán helytelen. Magyarországon élnek magyarok, dolgozó magyar proletárok és parasztok és ha sorsuk pl. az önálló vámterület révén jobbbra válhatna, mint amilyen most, igazán nem lehetne az önálló vámterülethez való jogunkat azzal agyonargumentálni, hogy Lotharingiai Károlynak Budát felszabadító seregeiben túlnyomóan német zsoldosok voltak. Bunzel tanulmányának történelmi részéhez társul egy második rész, amelyben a két állam gazdasági viszonylatait tárgyalja. Föltétlen elösmeréssel, sajnos, ennek a résznek sem adózhatunk. Az alaphiba itt is ugyanaz, mint a történelmi részben. Bunzel adatai, Magyarországról való ösmeretei nagyjában itt is elösmerésre méltóan helyesek, de az alapfelfogás itt sem engedi az adatokból a helyes konklúziót levonni. Ha a történelmi részben Bunzel a Grillparzer-féle osztrák hazafinak vallja magát és sajnos, attól se riad vissza, hogy a kétfejű sast Körnerrel heilig Doppelzeichen-nek (229.) nevezze, a gazdasági részben az osztrák nagytőke ideológiáját vallja. Híve a közös vámterületnek és ami ennél több, kijelenti, hogy Magyarországnak örökre agrárius országnak kell maradnia, mert itt „az iparnak természetes előfeltételei hiányoznak”. (200.) Ez mint tudjuk nem állhat meg. Ha van ország, ahol a természet vízi erőkben, bányákban, kedvező földrajzi

196 fekvésben megadta—az—ipar előfeltételeit, úgy az bizonyára Magyarország és így nincs igaza az osztrák vállalkozók ama — Bunzel tanulmányában tudományos magaslatára emelt — állításának, hogy Magyarországnak rendeltetése Ausztriát nyersterményekkel ellátni és fogyasztó piaca lenni az osztrák iparnak. Bunzel, aki úgy látszik, őszintén akarja Magyarország kulturális emelkedését, amint ezt bebizonyítja, amikor panaszkodik az analfabétaságról, gyermekhalandóságról (211.), lakásínségről, csekély húsfogyasztásról (217.), valóban rossz szolgálatot tesz azoknak, akik az ország gazdasági és kulturális emelkedését akarják, amikor előre is halálra ítél minden olyan törekvést, ami ez országot kapitálizálni akarja. Alapjában véve a mágnásoknak és agráriusoknak (akiknek hiányzó vállalkozó szellemét pedig egy helyen (213.) kitűnően ostorozza) tesz szolgálatot, amikor kijelenti, hogy az ország természetes hivatása a közös vámterület keretében megmaradni. A közös vámterület iránt érzett nagy szeretete miatt azután rosszul is lát egyes dolgokat. Így (201.) kijelenti, hogy a gazdasági különállást csak az uralkodó történelmi osztályok akarják. Ez pedig igazán nem így van. Abban igaza lehet, sőt van is Bunzelnek, hogy az uralkodó osztályok igyekeznek a gazdasági önállóságért folytatott küzdelmet is maguk javára kisajátítani (e sorok írója emlékszik még arra a jelenetre, amikor 1905-ben a képviselőházban az első győzelmes koalíciós választás után az agg gróf Károlyi Sándor, az Omge lelke is helyeselte az önálló vámterületet), de higyje el Bunzel tanár, hogy ezek az osztályok mindig csak addig harcolnak a gazdasági függetlenségért, amíg tudják, hogy ezt úgy sem lehet kiküzdeni, de viszont a küzdelem jelszavaival maguk mellé sorakoztathatják a tömegeket, így volt a koalíció kormányrajutása előtt. A koalícióban domináló birtokos elem követelte ugyan az önálló vámterületet, de azért szankcionálta a Fejérváry-féle törvénytelen külkereskedelmi szerződéseket, mert tudta, hogy ezek újabb tíz esztendei időt adnak a vámközösségnek. De ha kenyértörésre kerül a sor, ez az osztály mindig a gazdasági közösség mellett lesz. Látjuk ezt épen most, amikor az önálló bankért folytatott küzdelem, mint választóvíz bontja szét a koalíciót és az alkotmány- és néppártot és a függetlenségi párt apponyistáit, tehát a képviselőházban bevallatlanul létező nagy agrárius blokkot hajtja a gazdasági közösség felé. Ezért téved Bunzel, amikor a bankönállóságért folytatott küzdelem vezérlő motívumát abban a törekvésben látja, hogy az önálló jegybanknál majd még több agrárius váltót lehet elhelyezni. (222.) A magyar ipart korábban lehetetlenné tette a magyar rendek szűkkeblűsége és tudatlansága. Grünwald Béla Régi Magyarország-ának legfényesebb lapjai épen azok, amelyekben bebizonyítja, hogy Mária Terézia és II. József még indusztrializálni akarták Magyarországot és csak akkor ítélték az országot gazdasági kiskorúságra, amikor a magyar rendeknek adómentességhez és egyéb privilégiumokhoz való ragaszkodása lehetetlenné tette itt az iparfejlesztést. A cseh és morva mágnások ellentállását a két nagy uralkodó meg tudta törni, a magyarokét nem. így azután olyan rendeleteket bocsájtottak ki, amely a nemesi előjogok súlya alatt nyögő országot Ausztria nyerstermény szállítójává

197 tette. A magyar rendek még örültek is Mária Terézia és II. József e kényszerű intézkedéseinek és így ez az állapot állandó maradt. De viszont változtak a viszonyok Ausztriában. Ott sikerült összetörni a rendiséget és hatalmas ipari burzsoázia fejlődhetett ki, úgy hogy amikor a 19-ik század végén nálunk is fellépett némi iparfejlesztési vágy, ez már két ellenséget is talált magával szemközt: a magyar agráriusokat és az osztrák iparbárókat, ezt az önkéntelen alliance-ot. Mária Terézia és II. József idejében az osztrák ellenség még nem volt meg. Nagy Frigyes riválisai Magyarországot is szerették volna iparfejlesztés útján gazdagabbá tenni. A mai osztrák burzsoáziát azonban nem egy magasabb állami érdek, de a reálisabb profitérdek vezérli és épen ezért ellenzi a magyar ipar kifejlődését. Mindezt Bunzel, sajnos, nem látta meg, de nem is láthatta meg, mert hiszen maga is tudományosan megnemesedett formájában az igaz, de mégis csak a közös vámterületes osztrák ipari burzsoázia ideológiáját szolgálja. Említhetnők még a tanulmánynak több apróbb fogyatkozását, így önmagát kímélhette volna meg attól Bunzel, hogy egy helyütt (210.) a legkomolyabb fejtegetések közt mámorítóknak nevezi a magyar nőket. Ez a sablonos bók ilyen szerző művében szinte majdnem olyan bántó, mint az eperjesi vértörvényszékről szóló tévedése. Azt sem tartjuk helyénvalónak, hogy a szerző az ország legégetőbb politikai problémáját, a nemzetiségi kérdést azzal intézi el, hogy a magyar embernek ilyen szólásmódjai vannak, mint: ebadta németje, vadrác, a tót nem ember. Szándékosan domborítottuk ki eddig a munka hibáit. Azért tettük ezt, mert reméljük, hogy a képzett és minden kétségen felül jóhiszemű szerző a jövőben is fog foglalkozni Magyarországgal és szeretnők, ha akkor a mi felvilágosításaink nyomán eliminálná mostani tévedéseit. Egyébként azonban el kell ösmerni, hogy munkája fényes rajzát adja a régi és mostani magyar osztályuralomnak. Elhisszük, hogy ez itthon sokaknak fáj, de ez ellen sem fizetett sajtó információkkal, sem egyéb ilyen eszközökkel segíteni nem lehet. A külföld valószínűleg ezentúl is foglalkozni fog a magyarországi osztályuralommal. Azért, mert a magyar kérdés újra európai kérdés lett. De nem úgy mint az ötvenes években, amikor világtörténelmi helyzetünk szembe állított Ausztriával, amelyről azokban az időkben joggal írta Lassalle azóta közhellyé vált sorait, hogy: „Ausztria sötétebb a világ legfeketébb szerecsenénél” és hogy „Ausztria maga a reakciós elv”. (Ezeket a közhelyeket is elérte azóta a közhelyek sorsa: elavultak, ma már nem igazak.) Nem, ma más értelemben váltunk európai kérdéssé. Ma a magyar rendek léptek a Metternich- és gróf Thun Leo-féle Ausztria helyébe. Az a rokonszenv pedig, amit az akkori időknek egyszemélyben magyar és európai szabadság és kultúrharcosai nyertek Európában, ma a demokratikus haladásra vágyó nemzetiségek felé fordul. Akkor egész Európában a fejedelmi abszolutizmust akarták megbuktatni és ezért volt gyűlölt Ausztria. Ma minden kulturország az osztályuralom ellen harcol és ennek szükségszerű következménye, hogy a Scotus Viator-ok mindinkább és mind nagyobb számban jelentkeznek.

Lakatos László.

198 II. Nem ilyen essayszerű rövidséggel, hanem egy 423 oldalas könyv keretében* foglalkozik hazai állapotainkkal egy fiatal francia író, a Conseil d'Etat auditora, kit a francia kormány, a Muse'e Social és a Société de Geographie de Paris együttesen bíztak meg az osztrákmagyar viszonyok tanulmányozásával. Természetesen tanulmányának már ez a félhivatalos jellege is szerzőt diplomáciai udvariasságra inti a történelmi osztályokkal szemben, kik a könyvből kitűnőleg mindent elkövettek, hogy az ismert hivatalos és qwasz-hivatalos fogadásokkal, utazásokkal s információkkal maguk részére nyerjék a tudnivágyó idegent. Darányinak és társainak ezek a lovagias fáradozásai azonban csak félig sikerültek s bizonyos, hogy nagyuraink nem lesznek megelégedve a művelt francia könyvével, aki ellentétben a magyar játékregulával, ez esetben megolvasta a kártyákat. Mert bár végezetül udvarias meghajlást csinál a birtokarisztokrácia egy minoritása előtt, mely állítólag szociális missziója tudatával bírna (ez a mosolyra ingerlő lista magában foglalja a Károlyiakat, Széchenyieket, Andrássyakat, Eszterházyakat, Apponyiakat, Mailáthokat, Széli Kálmánt, Tisza Istvánt, Darányi Ignácot és Kossuth Ferencet) szemben a nagy többséggel, mely „nem szeret dolgozni és gondolkozni”, mely inkább „játékra, asszonyra, alkoholra, semmint a társadalmi akcióra gondol”; bár a szövetkezeti kormányakciót, Darányi Néplapját s több más durva parasztfogást, komoly társadalmi reformnak tekinti, s bár Nagy Emilék klerikális-feudális agrárizmusában a jövő fejlődés zenéjét méla áhítattal hallgatja: mégis szerző sokkal európaibb és jóhíszeműbb, az audiatur et altera pars elve alapján dolgozó kutató, semhogy a hivatalos Magyarország Potemkinfalvai eltakarhatták volna előtte azt a súlyos társadalmi válságot, melyben a mi népünk él. Ellenkezőleg, tisztán látja, hogy a magyar politika közjogi jellege puszta humbug, s hogy az egyre hangosabb kuruc-labanc csatakiáltások csak arra voltak jók, hogy a nép fokozódó szociális elégedetlenségének moraját túlharsogják. Tisztán látja, hogy Magyarország „mai társadalmi alkatában nem maradhat sokáig a statusquo állapotában”, mely csak úgy „lesz békés, ha az arisztokrácia tiszta öntudatára jut mély érdekeinek s ő maga fogja vezetni a reformáló átalakítást”. Ezekre a konklúziókra szerzőt a magyar szociálpolitika és az utolsó évtizedek társadalmi mozgalmainak beható tanulmányozása vezeti. Minden agrárius és feudális rokonszenve dacára a kép, melyet megrajzol, nyomasztó és szomorú. Mert bár jórészt hivatalos és kormánybarát dokumentumokból merít, ezek sem voltak képesek a nyugati nagy demokrácia levegőjében felnőtt vendégünket a fődolgokban félrevezetni. Persze dolgok és emberek megítélésében nem egy naiv vagy mulatságos tévedés csúszott be a könyvbe. Az említetteken kívül minket egy személyesen is érdekel. Mikor a Társadalomtudományi Társaság és a Szabad Iskola munkásságát — még pedig tűrhető objektivitással — ismerteti, abból a tényből, hogy * La question sociale en le socialisme en Hongrie par Gabriel LouisJaray. Paris, Alcan, 1909.

199 a Szabad Iskola egyik előadását Szterényi valamelyik titkára is végighallgatta, ezt a pikáns következtetést vonja le: „Szterényi úr a mai Magyarország egyik legügyesebb személyisége; eme politikus élelmessége tökéletes. 1904-ben konzervatív és liberális volt, néhány hónappal a koalíció győzelme előtt azt előre megérezte, s mint szakember beszélgetéseket folytatott Kossuth úrral a kereskedelmi dolgokról, aminek az lett a következménye, hogy midőn ez az utóbbi kereskedelmi miniszterré lett, államtitkárává tette őt. A koalíció nem tartotta nagy rokonszenvben, mivel nem tekinti őt az arisztokratikus érdekek megbízható támogatójának, visszaemlékszik zsidó eredetére (családját Sternnek hívták) és fél benső hajlandóságaitól. De ez az úr, rendkívül elővigyázó, opportunista és intelligens, oly nagy szolgálatokat tesz a minisztériumnak, melyet Kossuth állandó betegsége folytán tényleg ő vezet, hogy végül keresztülvitte elismertetését. A Társadalomtudományi Társaság köre figyelemmel kísér evolúcióit s nem kételkedik sem sikerében, sem amaz intim rokonszenvben, melyet egy napon neki nyújthat.” (268.)

Aki ismeri azt az álláspontot és véleményt, melyet törekvéseink minden híve Szterényi úrral és rendszerével szemben elfoglalt és elfoglal, csak nevethet ezen az együgyű inszinuáción, mellyel szerzőt valamelyik hivatalos informátora felültette. De a könyv komolyságának árt az ilyen és hasonló „intim értesültség”. J. O.

Kortörténeti jegyzetek. Szociálpolitikai szemle. — Franciaország és Magyarország válsága. — Züllött liberalizmus és a bécsi Freie Schule, I*.

Szociálpolitikai intézmények megteremtésében jelenleg Anglia és Franciaország vezetnek Európában. Mindkét államban a kormány programmjául tűzte ki az exisztenciák biztosítását. Angliában a múlt évben behozott Old age pension, Franciaországban az 1905. évi assistance aux vieillards et infirmes bizonyítékai e törekvéseknek. Politikai tekintetben mindkét államban a kispolgárság kezében van a hatalom. Angliában a liberális pártban, melynek óriási többsége van a képviseletben, a radikális irány érvényesül mindinkább, úgy, hogy az imperialista liberális unionisták után most újabb szakadástól tartanak, aminek jelei mutatkoznak is már (a többség egy része tiltakozik a grand motherly legislation ellen, a budget ellen). Franciaországban ép megfordított az irány. A demokrata, sőt demagóg jelszavakkal uralomra jutott pártok a társadalmi békét kívánják konszolidálni, kormányaik állandóan hangoztatják ezt. Míg Angliában a kormány még az idei budgetjavaslat beterjesztése előtt is a terhek viselésében nagyobb igazságosságra törekedett (a kereset jövedelmi adóját lényegesen leszál* A Kortörténeti jegyzetek keretében ezentúl Selymes Károly úr rendszeresen be fog számolni a vezető nyugati államok fontosabb szociálpolitikai eseményeiről. A szerk.

200 lította, a fogyasztasi cikkek adóját szintén, a bruxellesi cukoregyezményt, mely Anglia piacát a gyarmatoknak biztosította, felmondotta): Franciaországban csak az angol jövedelmi adó mintájára alkotott, de annak radikális célzatát figyelmen kívül hagyó fokozatos jövedelmi adójavaslat eddig az egyetlen kísérlet ily irányban. (A javaslat jelenleg a szenátusban rekedt meg; valószínű, hogy abból, ami benne haladást jelent, kiforgatják, hiszen az új kormány pénzügyminisztere progresszista lett.) Angliában a polgárságnak még küzdenie kell ideáljaiért és a küzdelemben állandóan összeütközésbe kerül a konzervatív érdekekkel. A kormány számos javaslata a lordok házában leszavaztatott, vagy ily leszavazásra való tekintettel vissza kellett azokat vonni. A harc mindinkább a lordok háza elleni közjogi küzdelemben élesedik ki s hogy siker koronázza, a kormánynak a nagy tömegekre kell támaszkodnia. Hogy ezt tehesse, meg kell teremtenie a szociális intézményeket, melyek a munkásság sorsát biztosítják. Míg Franciaországban állandóan baj van a szenátussal: az ipari munkásság sorsát javítóintézmények a lordok házában nem találnak nagyobb ellenállásra. Nagyobb az ellenállás az agrárkérdésekben. A kisemberek érdekeinek felkarolása oly fegyver, mellyel a földbirtokarisztokrácia hatalmán és befolyásán rést lehet ütni. Angliában a munkáspárt túlnyomólag a kormány mögött áll, az esetek nagy többségében. Franciaországban állandó a harc munkásság, munkásképviselet és kormány között. A „republikánus koncentráció” jobb felé hajlik (ami az új kormány összetételében és programmjában is kifejezésre jutott). Ha szociális intézmények megteremtésében mégis az eddigihez képest szinte lázas tevékenységet fejtenek ki, annak oka jórészt az, ami Németországban volt: a munkásszervezetek elleni harc, azok leszerelése. A szervezkedési jog visszafejlődik. Ha az új kormány nem is oly brutális, mint a régi, ellenséges álláspontja már eddig is nyilvánvaló. (Programmbeszéd; Hervé szerint oly emberek kerültek a kormány élére, akik jól ismerik a munkásszervezeteket és agitációt, és akik ezt az ismeretüket azok letörésére fogják használni.) Az állam osztályjellege legjobban kitűnik az igazságszolgáltatásból, ahol az uralkodó jogrend védbástyája azoknak, akiknek érdekei az alkotmány keretében érvényesülnek, mivel a bírói kar szelleme mindenütt erősen konzervatív. A reakció a szakszervezeti mozgalommal, a munkásság hatalmi törekvéseivel szemben Angliában a bíróságokhoz folyamodik, ami igen ügyes taktikának bizonyult. A szakszervezetek anyagi alapját a bírói ítéletekkel szemben törvény oltalma alá kellett helyezni. Ezt az új munkáspártnak sikerült kieszközölnie. Most a reakció más oldalról támad a munkásszervezkedésre. Miután a képviselők az 1906-ban hozott határozat dacára még mindig nem kapnak napidíjat, a munkáspárthoz csatlakozott szakszervezetek tagjaira csekély járulékot vetnek ki a párt képviselőinek javadalmazása céljából. A bíróságok kimondották, hogy a járulékok fizetése nem kötelező. A lordok háza, mint legfelsőbb bíróság fog dönteni e kérdésben s abban, hogy egyáltalán van-e joga a szakszervezeteknek ily járulékok kivetésére és beszedésére? Dönteni fog afölött, ha vajon a pártképviselet a tagok érdekében áll-e és a fizetés nem megvesztegetése-e a képviseletnek?

201 (Érdekes és jellemző, hogy a kormány merészebb reformjainál, az egyének anyagi érdekeit érintő kérdésekben, döntő fórumokul sohasem teszi meg a bíróságot, hanem a közigazgatási hatóságokat, amit a konzervativek érthető okokból hevesen kritizálnak.) Franciaországban a bíróság a postások két szindikátusát, mely a rettegett Confederation generale du travail-hoz csatlakozott, feloszlatta, avval az indokolással, hogy a „nemzeti szuverenitással kerülhetnének összeütközésbe”. Az érvényes törvénnyel szemben egy Rousseau-féle érvet játszott ki. (Az új szolgálati pragmatikajavaslat állami alkalmazottak szervezkedési jogát csakis az egyes szolgálati ágakon belül engedi meg, a szervezetek szövetkezését pedig tiltja.) Az angol kormány a múlt ülésszakban tett ígéreteit a munkanélküliség megszüntetése érdekében nem válthatta be anyagi fedezet hiányában. Egy erős áramlat létkérdésévé tette a flotta szaporítását s a költségvetés az aggkori nyugdíjon felül (mely 8,500.000 fontot igényelt az idén), nem bírt el újabb reformokat. így a munkanélküliség ellen még a konzervatív kormány által hozott törvény, az Unemployed workmen act alapján kellett eljárni (közmunkák, ú. n. relief works végeztetése, a községek a kormánytól kölcsönt kapnak és a rendes és az így végezett munka értéke közötti különbséget is megtérítik nekik.) Szociális programmját egy merész pénzügyi reformmal kellett bevezetnie. Ez az idei Budget-bill-ben megtörtént. A budget lett a szociális programm alapja. Érintettük, hogy a kormány eddig is törekedett a kisebb exisztenciákon segíteni. A jövedelemcsökkenést a vagyonosabbak és különösen a járadékok s örökségek erősebb megadóztatásával fedezte. Az új költségvetésben közel 16 millió font hiányt* nagy részt ezen az úton iparkodott pótolni, de elég fedezetet nem talált, másrészt ez adónemeket már a lehetőség határáig fokozta. Az újabb feladatok pedig egyre nagyobb jövedelmeket igényelnek. Így megfelelő új forrásokat kellett találni. Már 1885-ben foglalkoztatta a parlamentet a föld „fekvési” értékének megadóztatása, azóta még két bizottság foglalkozott a kérdéssel. Múlt év elején bejelentette a pénzügyminiszter, hogy ily irányú reformot készít elő. Mielőtt ez megtörtént volna, a talajt megfelelően elő kellett készíteni. Ez nem kerülhetett nagy fáradságba. Tudományos szempontból már a klasszikus nemzetgazdaságtan a földjáradékok jogosulatlanságát tanította. A harc, melyet a gabonavámok eltörlése ellen kellett folytatni, a tant népszerűsítette. George, a gazdasági és kulturális fejlődés és a nagy tömegek nyomora között az ellentétet a földjáradékból magyarázta és a földjáradék megszüntetésére annak teljes értékéig való megadóztatását ajánlotta. Keletkezett egy mozgalom, mely minden más adónemet elvetett, mint az ipar és kereskedelem, a forgalom érdekeit sértőt, csak a földjáradék megadóztatását tartotta meg, mert a földjáradékot teljesen a közület szükséglete teremti meg és annak tevékenysége fokozza (1. Adam: Land taxation and land values). A kormány javaslatát a Daily Chronicle vezércikkei vezették be, melyeket röpiratokban is terjesztettek. Ezek egyrészt a * A hiány feltüntetésében a költségvetés célzatosan túloz.

202 fenti tant népszerűsítették, másrészt a kormány javaslatait iparkodtak minden (különösen történeti) szempontból megvédelmezni. A budgetben a kormány az ígéreténél többet váltott be. Megadóztatja a földértéknövekedést átruházáskor és új bérleteknél megadóztatja a föld jelenlegi és elérhető használata közötti értékkülönbségét. Megadóztatja a bányászati és kutatási jogért fizetett összegeket. (A megszorításokra nem terjeszkedhetünk ki.) Financiális szempontból az új adók egyelőre nem jelentenek sokat. De szükségessé tesznek pontos földértékelést és különösen ez a rendelkezés, valamint az új adónemek bevallott tendenciája a konzervatív pártban a legnagyobb elkeseredést keltette. Valósággal megobstruálják a képviselőházban a javaslatot és éjjeli ülésekkel, a klotür folytonos alkalmazásával lehet csak pontról-pontra keresztülhajszolni. Az országban pedig széleskörű mozgalmat indítottak meg a budget ellen; ezt a Budget protest league vezeti, azonban az összes konzervatív politikai és társadalmi egyesületek, sőt a Tariff reform league is kiveszi abban részét. A mozgalomban azonban súlyos taktikai hibát követtek el: sikerült elhitetniök, hogy a javaslat tényleg a nagybirtok ellen irányul és egy jobb jövő kezdete. így hiába mozgósították hercegeiket, hiába számítottak a konzervatív párt főerejére, a snobizmusra, a mozgalom kudarcot vallott, és védvámos, imperialisztikus propagandájuk eredményeit is veszélyezteti. Túlzásaikat, mihelyt észrevette a kormány, hogy azokkal népszerűségre tehet szert, vállalta. Ha eddig csak Lloyd George és Churchill keltettek merész beszédeikkel kínos feltűnést a konzervatívoknál, most már a kormányelnök is mérsékeltebb hangnemben, de az ő szellemükben tartja beszédeit. A Budget League, a liberális pártszervezetek, a land value taxation committe-k, a Land restoration league és a Labour Party- nak sikerült a budget mellett hangulatot csinálni. Július 24-én együttes monstretüntetést rendeztek a Hyde parkban s ennek határozatát a kormányelnök programmjának ismerte el. A kormány kötelező ígéretet vállalt, hogy az új adónemeket fejleszteni fogja. Az ellenzék pedig most avval érvel, hogy a javaslat a földbirtok számára kivételes álláspontot teremt meg és a többi meg nem érdemelt értéknövekedést is meg kellene adóztatni. (Meg kell jegyeznünk, hogy a budgettel inkább politikai céljai vannak a kormánynak. Ezért teszi meg javaslatait egy költségvetési törvény keretében, ezért veszi be a tavaly a lordok házában leszavazott Licensingbill pénzügyi rendelkezéseit. Budgetet a lordok háza nem módosíthat, visszavethet, de az nagy politikai felelősséggel jár. Tehát kénytelen lesz az alkotmányos gyakorlatot megsérteni; a kormány pedig oly engedményeket tett, hogy a lordok háza egyedül fog állani a tagjai érdeke védelmében, szemben egy hatalmas népmozgalommal, mely a budget megszavazását követeli: elérkezik a leszámolás órája.) A kormány szociális javaslatai között legnevezetesebb az Irish landbill, mellyel a múlt ülésszakban is kísérletezett, s melynél most majdnem leszavazták. A javaslat a bérlők birtokvásárlását kívánja előmozdítani, a vásárlást az állam finanszírozza. (1903-ban hozott tör-

203 vénynek az új csak megreformálása e tekintetben.) Végül az ugaron levő földek kényszereladásáról is intézkedik. (Nagy területek állattenyésztésre használtatnak, ezeket bérbe sem kapja a lakosság a nagybirtokosoktól és az ily területeken a rendesnél is nagyobb nyomorúságban él.) A mezőgazdasági állapotok miatt ezelőtt állandó volt az anarchia s a statáriális törvény, melyet 1907-ben függesztettek fel, sem volt képes a bűntetteket megakadályozni. A liberális kormány respiriumot kapott az írektől a reformok beváltására, a javaslat őket akarja kibékíteni. A Labour exchanges bill az állami munkásközvetítést hozza be. A közvetítő intézetek egymással és a szakszervezetekkel érintkezésben állanak. Egyelőre 120 közvetítő intézet lesz, később az intézmény fejlődik. Aki a munkát el nem fogadja, segélyre nem számíthat. A mu n k a v i s s z a u t a s í t á s á r a o k , h a a r e n d e s b é r n é l k e v e s e b b e t f i z e t n e k , h a a z i l l e tő h e l y e n é s i p a r á g b a n b é r h a r c folyik. Az otthonmunka minimális fizetéséről kíván egy javaslat egyes helyeken és egyes iparágakban gondoskodni. (Ezt a minimumot a wages board-ok, melyekben munkaadók és munkások egyaránt képviselve vannak, állapítják meg.) A jövő esztendőre a kormány kilátásba helyezte egy nagyarányú biztosítás létesítését (aggkori, özvegyi, munkaképtelenségi nyugdíj, betegség, baleset.) Legeredetibb a munkanélküliség elleni biztosítás. Egyelőre az építkezési iparágakban, szakmák szerint szervezve, a munkás, munkaadó és állam egyenlő hozzájárulása alapján, a munkaközvetítő hivatalokkal kapcsolatban. Az igényt csak huzamosabb ideig tartó tagság állapítaná meg, csak a munkanélküliség második hetétől kezdődőleg korlátolt időre (20 hét). Franciaországban a munkásnyugdíjügy halad nagy léptekben előre. A fejlődési irány a fakultatív rendszertől a kötelezőhöz visz. A caisse nationale pour la vieíllesse már 1850 óta biztosít aggkori járadékot. A mutualiték közül sokan a betegsegélyen kívül nyugdíjat is biztosítanak. Számuk igen nagy és már a tanulók számára is vannak ilyenek (mutualités scolaires). Mindezen intézmények az állam hathatós támogatásában részesülnek. Először a vasúti alkalmazottak nyugdíjügyét szabályozta a törvényhozás. A nyugdíjigényt az 50, 55 és 60-ik életévhez fűzte, 20 illetve 25 évi szolgálat után (foglalkozási ágak szerint). Munkaadó és munkás egyaránt kötelesek járulékot fizetni, ezeket az állam kiegészíti. A nyugdíj ama hat évi fizetés átlagának fele, melyekben a legtöbbet keresett a munkás. A szenátusban javasolták, hogy sztrájk esetén a nyugdíjigényt a munkás veszítse el. A kormány ezt nem fogadta el. Az általános munkásnyugdíj kérdése, a szenátus 3 évig tartó vajúdása után, úgylátszik a szenátus javaslata alapján nyer megoldást. Eszerint az állam minden 65 éves munkásnak, aki legalább 15 éven át a kötelező járulékok 2 / 3 -át befizette, 120 fr. járadékot biztosít, ezenfelül az általa befizetett összegekből megfelelő évi járadékot ad, melyhez 1 / 3 -al hozzájárul. Munkaadó és munkás bizonyos fix összegeket tartoznak évente befizetni: előbbiek befizetése a 120 fros járadékok fedezésére szolgál, utóbbiaké tőkésíttetik. A képviselőház javaslata evvel szemben az volt, hogy 60 éves

204 kor adja már meg a jogosultságot, a nyugdíj 360 fr. legyen és ha keresete naponta másfél franknál nem több, a munkás ne tartozzék járulékot fizetni. Megjegyezzük, hogy a nyugdíj mindenkor a keresetképtelenség esetére is jár és hogy a megállapított korhatárnál előbb is folyósítható. A bekövetkezett politikai események megakadályozták egy érdekes javaslatnak a szenátusban való megszavazását. Ez a teherben levő nőknek állását kívánja a szülés előtti és a szülés utáni hónapban biztosítani, kimondván, hogy azon idő alatt a kimaradás nem elbocsátási ok. Az állam még nem gondoskodik közvetlenül az anyákról, de az. egyesületeket, melyek ezt a munkát végzik, hathatósan támogatja. A házasságreformbizottság javasolja, hogy a szülőnőknek bérét a szülés előtti 4, a szülés után 5 hónapig az állam térítse meg. Július hóban életbelépett a homestead törvény, mely 800 fr.-on aluli értékben megengedi a lefoglalhatatlan családi birtok alapítását házból és földből, csak az adó és pénzbüntetések fejében árverezhető el az ily birtok. Érdekes a bányák államosításáról szóló javaslat nemcsak az elv, hanem annak kivitele szempontjából is. A bányák igazgatóságába nemcsak az alkalmazott munkások, de a munkásszervezetek általában elég nagy számú képviselőt küldenének. (S. K.) II.*) A Parisban megjelenő Revuze-ben nemrég A köztársaság válsága című nagy feltűnést keltő cikk jelent meg. Nemsokára rá ugyané folyóirat egy következő számában C. Pelletan tollából A radikális párt válsága címmel egy nem-kevésbbé szenzációs cikk látott napvilágot. A cikkekkel nemcsak azért érdemes foglalkoznunk, mert a franciaországi közállapotok sebeit leplezetlen őszinteséggel — néha talán túlozva is — tárják elénk; hanem mert a magyarországi zavaros politikai viszonyok megértésére s a súlyosan beteg magyar állam regenerálására hasznos útmutatásul szolgálnak. Még azon óriási különbség dacára is, amely Magyarország s Franciaország között gazdasági, kulturális s politikai tekintetben oly annyira szembeszökő, hogy szinte nevetségessé tesz minden összehasonlítást e két állam között; mégis lehetetlen bizonyos analógiákat a két ország válsága s ezek okai közt fel nem fedezni. Sőt sokszor az az érzésünk, mintha egyenesen a mi közállapotaink hű képét látnók. Foglalkozzunk tehát rövid körvonalban a két cikk eszmemenetével: 1. A harmadik k ö z t á r s a s á g válsága. A Dreyfus-affaire okozta megrendülés s az egyháznak az államtól valá szeparációja óta a köztársaság mintha megdermedt volna s a törvények, amelyeken kelletlenül rágódnak, mintha senkit sem érdekelnének. * Ezeket az érdekes fejtegetéseket szerző Londonból küldte be, hol szociális tanulmányokkal foglalkozik. Konklúzióinak különös súlyt kölcsönöz ama körülmény, hogy annak idején, Kassa városában, egyik legszenvedélyesebb harcosa volt a koalíció ú. n. nemzeti küzdelmének. A szerk.

205 A polgári párt, miután a hatalom utáni vágya ki van elégítve, rossz szemmel nézi a munkásokat, s rég elfelejtette azt, hogy ő is a parasztok, munkások, kishivatalnokok s egyéb alantas-sorú alkalmazottak vállán emelkedett ki régi elnyomott helyzetéből. Az alkoholizmus s játékszenvedély mind szélesebb rétegekben pusztít. A nyilvánosan támogatott játékok, amelyek sport és művészeti társaságok neve alatt garázdálkodnak, a börzejáték és sorsjáték szemérmetlenül zsebelik az ország népét. Demoralizació a közállapotokban. A mandátumok jövedelmező állások megszerzésére szolgálnak. Bankok, iparvállalatok, biztosító-társaságok elnöki s igazgatótagsági úton javadalmazott állásaikkal politikai szolgálatokat honorálnak. Másokból meg ugyanily réven préfet, közjegyző, kormányzó, konzul, nagykövet, államtanácsos válik. Parlamenti mandátumok s közigazgatási s pénzügyi magas pozíciók botrányosan halmozódnak össze ugyanazon egyéneknél. Gyalázatos pazarlása a közpénzeknek s büntetlen garázdálkodása az állami szállítóknak. Protekció. A köztársaság erkölcsi színvonala folyton sülyed: Alacsony hízelgés s be nem vallható aljas szolgálatok jutalmazása fejében az állam élősdiei zsíros hivatalokhoz jutnak, mialatt a hivatalnokság zöme ki van szolgáltatva a politikai protekció önkényének. Önkény. De ha az állam e szerény, alázatos de buzgó szolgái néhanéha elkeseredve türelmüket veszítik s nagyon is jogos panaszhangokat mernek hallatni, ha igazságosságot s az önkény ellen biztosítékokat mernek kérni, ó, akkor a közigazgatás egész szigora sújtja őket, mint legyőzött sztrájkolok meg lesznek tizedelve, „a lelketlen izgatókat” hivatalukból elcsapják; a többit pedig a szolgai engedelmesség kereteibe visszaszorítják. Szociális törvényhozás. 30 évi demokratikus uralom után hol van a köztársasági egyenlőség, testvériség, méltányosság? A sztrájkok alkalmával való választott bíróság, munkásvédelmi törvények, munkásnyugdíj stb., mindezek csak távoli programmpontok. A munka nincs szervezve, a munkás nincs (vagy csak rosszul) védve az érdekekkel s erőszakkal szemben. Az ifjúság is védtelen a kísértésekkel szemben; az érett kor meg a munkátlanság, baleset s betegség ellen alig van biztosítva s az aggság csak alamizsna útján segélyezve. Felső oktatás. Vidéki egyetemeinken nincs élet, szegények s alig vegetálnak. Hol vagy te boldog decentralizáció, amelytől kimerült felső oktatásunk újjáébredését reméljük? Hivatalvadászás. A parvenük tolakodása mindig szemérmetlenebbé lesz, az üzlet elamerikaiasodott, minden tekintet és skrupulus nélkül való törtetés, korlátlan spekuláció, határtalan önzés s becstelen verseny uralkodik. Kalmárlelkűség. A kereskedelemben s iparban haszonlesés, a napi béreken való garasos gazdálkodás, a munkás sorsa iránt való érzéketlenség, jutalmak s szubvenciók után való hajsza, kicsinyes s irigy konkurrencia s értéktelen utánzatokkal való csalárd verseny uralkodik. Hova lettetek s mivé fajultatok szövetkezetek, a nyereségben való részesedés elve, társadalmi biztosítás, kereskedelmi szövetkezetek, községi raktárak, sütödék, mészárszékek, gyógyszertárak? Mióta a föld- s gyári munkások összetartásuk erejét megismerték, s a szakszervezetekbe egyesült csoportjaik a negyedik rend követelményeivel előállottak s az életnek s munkának emberségesebb körülményeit követelik a maguk számára: azóta a munkaadók megtanulták gyűlölni a polgári társa-

206 dalom gazdagságának—régi rabszolgáit, akik most gazdasági s lelkiismereti felszabadulásukat akarják kivívni. A köztársaság egy-egy megalkotott törvénye, mint pl. a heti munkaszünet, baleset elleni biztosítás, a munkásnő védelme, a munkaidőnek törvény útján való megállapítása, szakszervezeti törvényhozás, munkásnyugdíj — pedig mily kezdetlegesek s szerények ezek — mindez a munkaadók nyílt vagy allattomos ellenséges érzésébe ütközött; mert azt tartják, hogy a nyomor és szenvedés a munkás természetes sorsa. S amidőn arról van szó, hogy a magukat republikánusoknak mondó kereskedők s iparosok alkalmazottaiknak hetenkint egy fizetett munkanapot adjanak pihenőül, minndannyian mint egy ember keltek fel, hogy a „szabadság s munka elévülhetetlen jogai” nevében tiltakozzanak e kívánság ellen. Közerkölcsök. Az eszmények, elvek sajtója eltűnőben van s anyagi támogatás után futva, magán emberek, pénzcsoportok s vállalatok érdekeit szolgálja. A nagy sajtó amerikanizálódott, szenzációkat hajhász s az irodalom, tudomány s művészet vívmányainak ismertetése helyett felületes s hazug intervjuokat, terjengősen leírt bűncselekményeket s botrányokat tálal fel a közönségnek. Okok s orvoslás. Mindennek oka nem Franciaország republikánus szervezetében van; hanem az emberekben, hisz az intézményeket saját hasznukra zsákmányolják ki s tartalmuktól megfosztva azokat, nekünk csak a kereteket hagyják. Más gondolkodásmód, más erkölcsi felfogás s más élet az, amire szükség van. Szociális, demokratikus nevelés, politikai reformok s az általános választójognak oly módon való reformálása, hogy a képviselő függetleníttessék választóitól, akiknek valóságos szolgájává lett és hogy a helyi érdekek és személyek küzdelme helyébe az elvek s a pártok szabad versenye lépjen. Kiirtása protekciónak, nepotizmusnak s lehetetlenné tétele annak, hogy mindenféle dús javadalmak egy kézben halmazódjanak össze. Mindenféle közszolgálatnak törvényileg való szervezése s biztosítása, a tisztviselők s egyéb alkalmazottak fizetésének a megdrágult életviszonyokhoz simuló felemelése s általában alapos társadalmi törvényhozás az, amire szükség van. Küzdelem az alkohol, játék s bűn ellen; harc a csalás, a börze s nagybirtok rablólovagjai ellen.

2. A r a d i k á l i s

párt

válsága.

Világosabban, mint az első cikk írója, megmutatja Camille Pelletan a köztársaság válságának okait akkor, amikor tulajdonképen csak a radikális párt válságával foglalkozik. A francia radikális pártéval? Ha olvassuk, úgy érezzük, mintha a magyar függetlenségi párt morális csődjét, annak okait írná le. Halljuk csak mit mond: Parlamenti életünk történetének egyik legmegkapóbb eseménye játszódik le most. Azon pártnak összeomlása ez, amelyre mintegy három év előtt Franciaország a sorsát bízta. S most, három év elmúltával, az időközi választásoknál a radikális párt mind több és több mandátumot veszít, míg az egyesült szocialisták száma folyton gyarapodik. Ε politikai csőd annál jellemzőbb, mert a párt régi ellenfelei, a konzervatív jellegű melinistáktól a legfeketébb klerikálisokig — alig léteznek már. Mi történt tehát? — A dolog egyszerű. — A radikális párt cserbenhagyta azokat az elveket, amelyeknek az 1906-iki győzelmét köszönhette; a választóközönség pedig észrevette ezt. A választóközönség most egész világosan látja, hogy a radikális párt,

207 mióta kormányon van, elveit elhagyta, s a konzervatívok tagjaitól kísérve egész erejét a szocialisták ellen fordítja. A frontváltozás okai. Ezen átalakulás okai részben a pártban magában vannak, részben pedig Clemenceauban vannak. (A cikk megjelenése alkalmával még Clemenceau miniszterelnök volt.) Nincsen veszélyesebb egy pártra nézve, mint a győzelem. Mert alighogy észreveszik, hogy az övé a hatalom, rögtön tömegesen jelentkeznek oly alakok, akiket nem az elvek, hanem a sikerrel járó előnyök vonzanak. Még azt a fáradtságot sem veszik maguknak, hogy elveiket megváltoztassák. A régi ember marad meg az új külszín alatt is előbbi gondolkozásmódjával, rokons ellenszenveivel. Másoknál meg a hajdani lángoló radikalizmust a kor vagy megváltozott körülményei lohasztották le. Az az együttérzés, amely az egyházzal vívott küzdelemben a radikális pártokat összeolvasztotta, most, hogy a pénzügyi, gazdasági s szociális reformokra kerül a sor, megszűnt. Be kell vallani, hogy a középosztály nagy része mélységes aggodalommal nézi a jogfosztottak nagy tömegét. A pénzügyi s gazdasági reformok, a sztrájkok, a munkaidő törvényes szabályozása, a vasárnapi munkaszünet, etc. valóságos félelem érzésével töltötték el a középosztályt. Gyakran hallani, hogy talán tovább mentek az egyház elleni küzdelemben, semmint kellett volna s hogy kár volt a nép étvágyának korlátozására szolgáló ezt az oly hasznos zablát eltávolítani. A forradalmak okai. Miért van, hogy ez az ország nem tudja, ha csak nem forradalmak útján, kicsikarni a reformokat? Azért, mert azok a férfiak, akiket a nép a hatalomhoz juttat, hogy a korszellem által megérlelt haladás követelményeit megvalósítsák, megalkusznak a meglevő viszonyokkal, amelyeket pedig megváltoztatniuk kellene; kibékülnek a visszaélésekkel, amelyeknek kiküszöbölését megfogadták, s megegyezve a kiváltságos osztályokkal, amelyek ellen küzdöttek, azon tömeg ellen fordulnak, amely a reformokat türelmetlenül várva őket a hatalomhoz juttatta. Ez az oka annak, hogy ennek a népnek keserves küzdelmek útján kellett egyik reformot a másik után kicsikarni ép azoknak ellenállásával szemben, akiknek ő maga és ép azért adta a hatalmat, hogy a reformokat megalkossák. Vajon nem félnek-e attól, hogy e tömeg, folyton csalódva s megundorodva, száma s ereje tudatában végre is végzetes és erőszakos lépésre ragadtatja majd magát? Ha a radikális párt megszűnik, csak két irány marad: a félénkek azok közé fognak állani, akik nem akarnak előre haladni; a lelkesebbek pedig a szocialistákhoz csatlakoznak majd, amely párt egyedüli képviselője leszen a népjogoknak. Ez a forradalom, a diktatúra volna; azaz felváltva: a forradalom és a diktatúra. A főbb vonalakban vázolt két cikkhez a franciaországi politikai viszonyokra vonatkozólag nem kell sok kommentárt fűzni. A radikális párt érezte azt a veszélyt, amelybe Clemenceaunak, a — mint nevezni szokták — radikális autokratának erőszakoskodásai sodorják, örömmel ragadta meg nemrég az alkalmat, hogy vezérétől, ki kormányra jutása óta mind konzervatívebb belpolitikájával az egész pártot jobban és jobban kompromittálta, megszabaduljon.

208 Utódjának, Briandnak, talán sikerül még megmenteni a radikális párt veszendő reputációját. Progresszív, bátor reformpolitikával talán még képes lesz a fenyegető válságot nemcsak a párttól elhárítani, hanem ezúton egyszersmind a köztársaságot is egy súlyos megrázkódtatástól megóvni. Ami pedig azokat a tanulságokat illeti, amiket a francia válságból a mi magyarországi beteg közállapotainkra vonatkozólag vonhatunk, úgy azok maguktól adódnak, ha a sok szembeszökő analógiát összehasonlítva, a következtetéseket levonjuk. A francia radikális párttal szemben mutatkozó kijózanodási processzushoz hasonló az a mély csalódottság érzése, amely nálunk Magyarországon a „nemzeti küzdelem” vezéreinek több mint három éves kormányzása folytán a függetlenségi párttal szemben megnyilatkozik. Pedig ott van okulásul a nagy s hatalmas szabadelvű pártnak rémes összeomlása. A függetlenségi párt látta azt a korrupciót, általános demoralizációt, protekciót a hatalmasokkal, s erőszakoskodást a gyengékkel szemben; látta s ostorozta évtizedeken át a meggyőződéseknek azt a vásárát, amely a közéletet át meg át rothasztotta, látta nagyranőni azt a közéleti mocsarat mindaddig, míg az általános undor érzése el nem söpörte azt a pártot, amely csak nevében volt szabadelvű. Az egyházpolitikai reformok is csak incidentaliter s nem mint egy nagy s távoli perspektívákat felölelő politikai koncepció organikus alkotó része születtek meg. A szabadelvű pártnak közjogi konzervativizmusa ellensúlyozására belpolitikai téren határozottan, bátran s tervszerűen a progresszív irányú radikális politikát kellett volna követnie. Látva a parlament mindjobban szembeötlő munkaképtelenségét, s színvonalának sülyedését, a nép széles rétegei számára kellett volna megnyitnia annak kapuit, s a törvényhozás kimerült és erejét vesztett talaját a nép őserőtől duzzadó humuszával kellett volna megtermékenyítenie. Amidőn azonban ezzel ép ellenkezően a parlamenti reformról hallani sem akart s az ország általános szociális újjáépítése iránt egyáltalán semmi érzékkel sem bírva Tisza István retrográd junkerpolitikájának szolgálatába állt, sorsa meg volt pecsételve. A csúfosan megbukott szabadelvű párt helyébe a függetlenségi és 48-as párt lépett, az övék lévén a parlamenti abszolút többség s így rájuk hárulván a felelősség is. Soha párthoz még oly sok reményt nem fűzött ország, mint a függetlenségi és 48-as párthoz Magyarország népe. A közéletnek az élősdiektől való megtisztítása s reformpolitika volt az, amit az ország tőlük várt: amit ők oly nagy hangon ígértek. Ami az elsőt, a közélet purifikálását illeti, még sohasem látott a világ felvonulni oly kiéhezett s falánk hernyóhadat, mint az a tábor, amely a koalíció uralomrajutása alkalmával a jövedelmező állásokat, befolyásos hivatalokat s szinekúrákat szemérmetlen tülekedéssel elfoglalta, s mely felfalással fenyegeti ezt a szegény, s végkimerülésben levő országot. Ami pedig a reformpolitikát illeti, a függetlenségi s 48-as párt meggyőződhetett három éves tapasztalatai alapján arról, hogy azt a

209 belügyi s szociálpolitikai reformokkal kell megkezdenie. Talán belátja ma már azt, hogy az a törekvés, amely előbb az ország politikai függetlenségét akarja kierőszakolni, hogy azután ennek a révén következzék be az általános jólét, a gazdasági fellendülés, keresztülvihetetlen. Nem úgy kell felállítani a tételt, hogy: „Magyarország szegény, mert Ausztria kiszipolyozza”, hanem: „ Ausztria kiszipolyozza Magyarországot”, mert az gyenge; gyenge azért, mert szegény; szegény meg azért, mert intellektuális s gazdasági erői a mai elavult s lényegében még mindig feudális osztályuralom mellett nem bontakozhatnak ki. Az ország sorsát intéző nagybirtokos osztály az egy-egy kézben levő óriási s szinte megdermedt latifundiumaival egyrészről a népességnek terjeszkedését, s erőhöz való jutását akadályozza meg; másrészről meg önző, egyoldalú s végelemzésben raja magára nézve is csak káros osztálypolitikájával minden szociális fejlődést, az ipar, kereskedelem s forgalom felvirágozását, sőt magát a belterjes földművelést is lehetetlenné téve, az ország meggazdagodásának minden forrását betömi. Ezalatt a mindjobban elszegényedő nép az éhenhalás elől kimenekül s az ország mindig vérszegényebb lesz. Ha e kulturális s gazdasági dekadencia még folytatódik, úgy nemsokára Magyarországnak egyenesen léte fog kockán forogni. A közel jövő súlyos megpróbáltatások elé fogja állítani az országot. Hogy ezekkel szemben helytállhassunk, ahhoz az ország összes szellemi s gazdasági erőinek koncentrációja szükséges. A jelen vérszegény parlament a minden oldalról torlódó feladatok közt tehetetlenül vergődik. Érzi, hogy baj van; de nem tudja, hogy mit kell tennie. Nem érti a kor szavát! A függetlenségi és 48-as párt is vergődik évek óta. Hol van hajdani magasröptű politikai iránya? Mi maradt a 48-as népfelszabadító programmból? Azt a pártot, amelynek hivatása volt mindig az, hogy az üldözött népszabadság, a haladás s felvilágosodás a tűzhelye mellett védelmet találjon, gyanús elemek árasztották el s régi, tiszteletreméltó karakteréből kiforgatták. De nemcsak e belső megmételyezettség oka e párt súlyos válságának, hanem az a körülmény is, hogy akciószabadsága a politikai elveivel minden tekintetben ép ellentétes irányt valló pártokkal való szövetkezése folytán meg van bénítva. Ε természetellenes szövetség, amíg egyrészről megkötözi s tehetetlenségre kárhoztatja, addig másrészről minden felelősséget a függetlenségi pártra zúdít. Belső szervezetében megmérgezve és elgyengülve s a vele ellentétes irányban haladó szövetségeseihez kötözve, a függetlenségi és 48-as párt önmagának paródiájává lett. Mint a francia radikális párt ő is súlyos krízisen megyén át. Csak az tarthatja fenn, ami naggyá fejlesztette. A demokratikus, népfelszabadító, progresszív 48-as ideák voltak e párt kicsíráztató erői; ha ezeket elvonják tőle, el kell pusztulnia. De nemcsak ő maga pusztul el egyedül. Egy kimondhatatlan értékű nemzeti vagyon, mert nemzeti energia foszlik szét vele együtt ily módon. Mind az a reménység, bizalom, amelyet milliók helyeztek e pártba, amelyre támaszkodva s amelyből mint kiapadhatatlan erőforrásból merítve csodákat lehetne művelni, mindez el fog szintén pusztulni.

210 Az utóbbi idők eseményei néha azt a reményt keltik, mintha a függetlenségi 48-as párt tudtára ébredt volna végre annak, hogy az egész három évi közös politikai gazdálkodásban nincsen más vesztes, csak ő. Szabadulni akar „szövetségeseinek” szinte fojtogatóan ölelő karjaiból s azt akarja, hogy ha már a felelősséget viseli, legalább a saját, de ne a más cselekvéseiért tegye azt. Ε szabadulási törekvései mindezideig azonban meddők maradtak. Pedig könnyű módja van annak, hogy belső ellenségeitől megszabaduljon, s hogy a békók is lehulljanak róla. De az az út az egyetlen is! Azon óriási átalakulás küszöbén, ahol ma Magyarország áll, fogja kezébe a függetlenségi és 48-as párt a népfelszabadító irány 48-as zászlóját. Álljon ő az élére annak a mozgalomnak, amely jogot akar adni a népnek, hogy ennek segítségével az azután a kenyeret is kiküzdhesse magának ebben a hazában! És ne azért tegye ezt, mintegy kényszerítve; mert: „ha a király maga jogot kínál a népnek, a függetlenségi és 48-as párt nem ellenezheti ezt!” Miféle beszéd ez ! Azért kell a függetlenségi és 48-as pártnak a demokratikus s népfelszabadító politika élére állani, mert ebből sarjadozott ő maga is s csakis ennek üde levegőjében élhet; de másrészről azért is, mert csakis ezen az alapon lehet remélnie, hogy politikai programmjának lényege, a független, szabad s gazdag Magyarország megvalósulhat! Az általános titkos és egyenlő választói jog megvalósítása az első lépés, amit a függetlenségi és 48-as pártnak tennie kell, ha élni akar s ha e hazát meg akarja menteni. S ha majd annak kiküzdése után a nép széles, kiaknázatlan szűz talajából az új meg új erőforrások óriási tömege munkatársul melléje fog állani, csodálkozva fogja látni azt, hogy mily könnyű Magyarország gazdasági újjáteremtése s hogy ennek kapcsán mily természetesen fog magától adódni Magyarország politikai függetlenülése is. (Maléter István.) III. Pontosan arra az évfordulóra, amikor a magyar szabadtanítás ellen készült szörnytörvényjavaslatot e lap hasábjain leplezték, esik egy frissen sült merénylet. Igaz, hogy ezúttal nem nálunk esett meg. (Nálunk már nem is jöhet akkora rossz, amely jóval ne járna.) De épen azért, hogy a hozzánk mind közelebb eső Bécs Freie Schulejának esetéről van szó, kell és érdemes a dologra figyelni. A bécsi Freie Schule-nak és a klerikális közoktatási tanácsnak három éves pőre ért most újabb fordulóhoz, mely kínos jelenetekben épen nem volt szűkiben, és amely pont abban a pillanatban kezdődött meg, mikor a bécsi Szabad Iskola-egyesület megkezdte munkáját. A közoktatásügyi tanács megtagadta a működési engedélyt, mert az iskola hitoktatói nem bírják az egyházi hatóság jogosítványát. A Freie Schule felebbez és a minisztérium két évi gondolkozás után azzal a mulatságos határozattal tért ki a döntés elől, hogy az ügyben való ítélkezést ugyanarra a tanácsra bízza, amelynek határozatát ő hozzá meg-

211 felebbezték. Újabb felebbezés, közben még az ítélet jogerőre emelkedése előtt, erőszakos bezárása és lepecsételése az iskolának, végre ma a legfrisebb döntés igazat ad a tanácsnak, a szabadiskolát be kell zárni, mert a tanítói nem alkalmas emberek, nem hivatott emberek a klérus szemében a vallástanításra, annak dacára, hogy hitoktatói képesítéssel bírnak. Talán hozzá se kell tenni, hogy ezt a legújabb „liberális stiklit” a legkifejezettebb liberális éra egy remekbe készült törvénye, az 1868. év iskolatörvénye alapján követték el odaát. Ez a törvény értelmesen kimondja, hogy mindenki (tehát az az egyház is, amelynek é r d e k é b e n e z t a le g ú j a b b g a z s á g o t e lk ö v e tté k ) a la p íth a t iskolákat, ha az iskola tanítói a nyilvános iskolák tanítóinak képesítését bírják, vagy erre való rátermettségüket másképen beigazolják; a 6. §-ban pedig vakító világossággal köti ki, mikor a nyilvános és felekezeti iskolákról beszél, hogy hitoktatóknak az egyházi hatóság missio canonica-jával kell bírniok, ellenben a magániskolák tanítóik megválasztásában nem tartoznak tekintettel lenni azok vallására. Az egész törvény felépítése arra mutat, hogy biztosítéka akar lenni egyháztól, államtól, községektől különvált oktatásnak, hogy nem akar más lenni, mint némiképen szabad tudományos törekvések jogosítványa arra, amivel az egyház régtől fogva bír: a tanításhoz való jogra és szabadságra. Egy anachronisztikus privilégium megszüntetése foglaltatik ebben a törvényben. A libarális koponyák azonban oly hitvány emlékezettel bírnak, hogy a törvényt megtermő szándékra, bármennyire szembeugró, már nem emlékeznek. Ehelyett készségesen utat nyitnak az erősen emlékező egyház követelésének. Tessék befáradni hozzánk, szívesen látjuk az 5. és 70. §-nál, amely a vallásoktatásnak egyházi felügyeletéről beszél. Hogy ilyen módon lehetetlenné van téve min” den féle szabadoktatás, amely az egyház nemtetszésével találkozik, hogy _így csak olyan oktatást engednek meg, amely a klerikalizmusnak kívánatos (hiszen csak nem tébolyult meg a klérus egy modern tudományos elvekre épült iskola tanítójának missio canonica-t adni?), szóval, hogy vissza van állítva a régi állapot: az államon és községeken kívül csak az egyházak jogosultak és ah, „hivatottak” a tanításra, mit törődik evvel egy eljövendő tiszta keresztényszociális érában is miniszterkedni kívánó liberális stréber? Olvasom a Népszava stockkolmi levelében egy svéd polgári párt vezérének panaszát a liberális sajtó lezűíléséről, amely a svéd munkások harcában brutálisan szembeszökővé vált és olvasom azokat a cikkeket, amelyek a bécsi liberális sajtóban láttak napot a Freie Schule-t és a törvényt ért inzultus alkalmából. Milyen hallatlan rövidlátásra vall amazok szemérmetlensége és emezek szemérmes csendessége? Ha van még ábrándozó e földön, aki ép észszel máig hinni mert a „társadalmi igazságosságra”, „az osztályérdektől való megtisztulásra” törekvő liberalizmusban, az jöjjön ide kijózanodni, ha nincs kedve egy legújabban részvénytársasággá alakult szanatórium lakója lenni. Hallgassa meg a stockholmi pártvezér kétségbeesett hívását (hol van a régi liberális sajtó? mintha a sírból hangzanék) és hallgassa meg azt a halkan és kicsinyesen intonált támadást,

212 amelyben a „stikli” elkövetője részesül és aztán lássa be, hogy a tömeg anyagi és szellemi kultúrájának építési munkáját a szocializmus hajtóereje zsarolja ki az államtól, bár a liberálisok zsebelik be az elismerés mosolyait és rendjeleit, de lássa be már azt is, hogy az ellen a klerikalizmus ellen, amely e munka közben a kerékküllőket kötözi meg a vallásos szédelgés palástjával, egészen más erőket kell szembeállítani és valahol ott kell kezdeni a munkát, ahol az egyház és a vele szövetséges feudalizmus gazdasági és politikai egyeduralma végződik. (Kő Béla.)

Könyvismertetések és bírálatok. Talán soha semmiféle tudomány Harc a biológia főproblé- körében annyit nem írtak az illető mái körül. (O. Hertwig: Der tudomány főproblémáiról, mint az Kampf um Kernfragen der Ver- utolsó évtizedben a biológusok a bioerbungs und Entwicklungslehre. lógia főproblémáiról: az átöröklésről Jena, 1909.) és fejlődésről. Az irodalmi termelés a végtelenbe kezd nőni s mint minden túlprodukciónál, úgy itt is sok a selejtes. A szakembert a minőség és mennyiség egyaránt megdöbbentik, a biológia iránt érdeklődő laikust pedig a gombamódra szaporodó s egymással homlokegyenest ellenkező elméletek és vélemények kétségben hagyják a természettudományok pozitív igazságai iránt. Ép ilyen körülmények között tesz igazán megbecsülhetetlen szolgálatot a biológiának egy olyan kiváló művelője, mint Hertwig Oszkár, mikor rövid, áttekinthető munkában kritikai és főleg történelmi megvilágítással összefoglalja a most leginkább a harc előterében álló különböző biológiai elméleteket. Az első szakaszban mindenekelőtt szemlét tart a fejlődés- és átörökléstan modern alapjai felett s megállapítja, hogy ezek közül legfontosabb a 19. század első felében felállított sejtelmélet, vagyis az a tanítás, hogy minden élő test — akár növényi akár állati — egyszerű, fiziológiai és morfológiai önállósággal bíró egységekre, sejtekre bontható. Második alaptétel az a megismerés, hogy minden élő lény fejlődése egyetlenegy sejtből, a petesejtből indul meg; s harmadik, hogy minden sejt csak valamely megelőzőtől eredhet, amiből megint logikailag következik, hogy minden élő lény is csak valamely megelőző lényből eredhet, vagyis hogy a jelenleg élő állat- és növényvilág hosszú geológiai korok folyamán végtelen számú sejtnemzedékekből alakult ki s alakul továbbra is. Végeredményben tehát a nemzésnek, fejlődésnek és átöröklésnek problémája azonos a sejtproblémával. Ε tények alapján veszi Hertwig bonckés alá a régibb és újabb fejlődési és átöröklési elméletek közül a legfontosabbakat.

214 A második szakaszban foglalkozik Hertwig azokkal az ellenvetésekkel, melyeket felhoztak azon felvétel ellen, hogy a sejtben a mag az átörökítendő tulajdonságok hordozója. Megengedi, hogy ez csak hipotézis; ő maga se tekintette soha egyébnek, de rámutat arra, hogy mint hipotézis rendkívül termékeny s a kutatásnak új, talán egyedül helyes útját és módját indította meg. Az első szokásos ellenvetés a hipotézis ellen, hogy csak a sejt a maga egészében tekinthető a belőle fejlődő lény kezdeményének, azaz a protoplazmának épúgy része van az átörökítésben, mint a sejtmagnak (ez irány képviselői: Verworn, Rabi, Fick, Conklin stb.). Erre vonatkozólag meggyőző bizonyítással fejti ki Hertwig, hogy az eddig ismert kísérleti tények alapján megmaradhatunk amellett, hogy a sejtmag az öröklékeny tulajdonságok f őhordozója; ezzel a protoplazma szerepének fontossága a sejt életében nem lett kisebb, mert a sejtmag átszármaztatja, a protoplazma pedig kifejlődésre hozza azon tulajdonságokat. Az ellenvetések második csoportja azoktól ered, kik a biológiai kutatás feladatait illetőleg elvileg is más állásponton vannak s kik az életjelenségek kutatását tisztán kémia-fizikai feladatnak tekintik, az összes életjelenségeket kizárólag kémiai és fizikai folyamatokra akarják visszavezetni (pl. Loeb). A probléma ilyetén és a Hertwig szerinti felállítása között filozofikus és módszertani ellentét van. Amint ugyanis Hertwig részletesen kifejti, a természettudományok vizsgálatának tárgya az anyag, melyből a bennünket körülvevő világ felépül s az erő, mely az anyagban és az anyag által nyilvánul. Azonban, amint a kémia nem tudja külön csupán az anyagot, a fizika csupán csak az erőt vizsgálni, hanem a kettő kutatási területe szükségszerűleg összeolvad, úgy különbözik a biológiai illetve morfológiai kutatás módszere is az előbbi két tudomány módszerétől. Legfeljebb a kémia módszere egyezik meg a morfológiáéval annyiban, hogy ami a kémikusnak az atom, ugyanaz s ugyanolyan összehasonlítási objektum a biológusnak a faji-sejt; mert amint az atom valamely kémiai elem összes tulajdonságait, úgy képviseli a fajisejt valamely szervezet összes tulajdonságait. Erősen hangsúlyozza azonban Hertwig, hogy az az álláspont, mely szerint a morfológia és fiziológia önálló tudományok s a körükbe tartozó jelenségek nem vihetők vissza maradék nélkül kémiai és fizikai jelenségekre, még nem vitalisztikus, mert az élő és élettelen világ között nem tételez fel áthidalhatatlan űrt, csak szemelőtt tartandónak véli, hogy tudásunk úgy egyik, mint a másik oldalon hézagos, sőt a terra incognita mindkét oldalon még jóval nagyobb, mint a terra cognita. A harmadik szakaszban Hertwig azon újabb keletű biológiai elmélettel száll szembe, melyet „szervképző anyagok” elméletének neveztek el. Ennek megindítója volt Sachs (1880), újabban legkiválóbb képviselői Conklin, Rabi stb. Felfogásuk értelmében, ha a kauzalitás tételét a növényi és állati formákra is alkalmazni akarjuk, éhez első lépés gyanánt a szervek anyagi minőségét is tekintetbe kell venni, mert „valamely szervnek az alaki viszonyai annak anyagi szerkezetében vannak adva” (Sachs). Conklin egész bizonyosnak tekinti, hogy végső elemzésben az állati csíra karakterisztikus tulajdonságai annak kémiai és fizikai összetételétől függenek. A megtermékenyített pete fejlődése

215 pedig abban áll, hogy a fejlődés kezdetén a pete protoplazmájában szervképző anyagok lépnek fel, lokalizálódnak s a lokalizálási pontokon indul meg az egyes szervek fejlődése. A szervképző anyagok a sejtmag és protoplazma kölcsönhatásából keletkeznek. Erre vonatkozólag megint kifejti Hertwig, hogy ez, mint átöröklési elmélet nem pótolhatja azt a régebbi ú. n. idioplazma-elméletet, mely az egyes tulajdonságok átörökítését a sejtmagban székelő külön átörökítő anyagnak — idioplazmának — tulajdonítja, annál kevésbbé, mert a feltételezett szervképzö anyagok kívül esnek az idioplazma fogalmán, mert még ha csakugyan léteznek is ilyen szervképző anyagok, ezek az elmélet hívei szerint is csak a fejlődés megindulása után vagy azzal egyidejűleg lépnek fel a megtermékenyített petében, míg az átörökítő anyagoknak az ivarsejtekben (petében és ondószálban) már ezek keletkezésekor benne kell lenniök, hiszen épen ez az átörökítés lényege. Az összes előbbi ellenvetésekkel és elméletekkel szemben tehát Hertwig újból lándzsát tör azon feltevés mellett, hogy a sejtmag az átörökítendő tulajdonságoknak és az átörökítő anyagnak a székhelye, vagy ezt legalább is olyan hipotézisnek tekinti, „mely mellett a fontos tényeknek egész sora, ellene pedig mostanig egy sem bizonyít”. Fülöp Zs.

A kapitalizmus lényege és E két cikkben Oppenheimer a társakeletkezése. (Franz Oppendalmi kérdésre vonatkozó főbb heimer: Wesen und Entstehung des elméleti műveinek — teljesesen eredeti Kapitalismus. Rivista di Scienza, — eredményeit foglalja össze. Érde1908.) mes ez összefoglalás gondolatmeneteit megismertetni, lehetőleg részletesen és minden megjegyzés nélkül. A cikkek tartalmának lényege a következő: A kapitalizmus lényege. A kapitalista társadalmi szervezet döntő problémája a profit keletkezésének és a profit nagyságának magyarázata. Tegyük fel, hogy pénztőkémet egy villamosmű részvényeibe fektetem be; direktorok, munkások egy esztendeig dolgoznak; én semmit sem csinálok; a vállalatnak az év végén van egy adott összbevétele, melyből egy rész az enyém: ez az én profitom. Az alkalmazottakkal ugyanis sikerül úgy szerződnöm, hogy átengedjék nekem az összbevétel egy részét; még pedig igen nagy részét és a munka termelőképességének fokozódásával egyre növekvőbb részét. Az a kérdés, hogy a munkások miért engedik át a profitot és miért akkora nagyságban, hogy tehát miért érik be oly kis munkabérrel, égető kérdés, mert a megosztás ilyen módjából származik — a pauperizmust és velejáróit nem is tekintve — két gazdasági jelenség: a válságok, azután, a ma már meglevő technikai tudás nem teljes kihasználása és így az elérhető jólét csupán egy töredékének megvalósítása, mindkettő (válságok is, termelőerő-megkötés is) azáltal, hogy a kisjövedelmű munkás-tömegek nem vásárolhatják meg mindazt, amit a vállalatokban termelnek, illetve termelni tudnának. A probléma azon ágára, hogy miért van profit, Smith megadta a választ: a termelőeszközök (a tőke) kevesek tulajdonában vannak; a munkásoknak nincs tőkéjük; hogy tehát termelhessenek s életüket

216 fentartsák, kénytelenek a termelés eredményének egy részét a tőketulajdonosoknak átengedni. A munkások gazdasági kényszerhelyzete a profit létezésének megfejtője. (Azt pedig, hogy a tőke kevesek tulajdonában van, Smith úgy magyarázza és egyben igazolja, hogy a tőke munkabérekből halmozódott össze takarékosság és különös szorgalom eseteiben.) A probléma azon másik s még fontosabb ágának, hogy miért oly magas a profit és oly alacsony a munkabér, az a megfejtése, hogy a munkájukat kínáló munkások száma állandóan nagyobb a munkások után való keresletnél, „két munkás fut egy vállalkozó után”. Ebben egyetért Ricardo-Malthus, Marx és Oppenheimer; az eltérés ezen elméletek között ép abban áll, hogy a munkáskereslet és kínálat aránytalanságát magát milyen okra vezetik vissza. Smith Ádám, aki megállapította a profit nagyságának a munkáskínálat és kereslet viszonyától való függését, még a munkabér állandó emelkedését várta a jövőtől. Az ő „munkabér-alap” elmélete szerint egy társadalomban, a munkáskínálat a munkások számától, a munkások után való kereslet pedig az összes tőke mennyiségétől függ, mentől több az össztőke (ú. n. munkabér-alap) s mentől kevesebb munkás van, annál nagyobb a munkabér; haladó társadalmakban pedig az össztőke gyorsabban nő a munkások számánál, a munkabérnek tehát emelkednie kell. Ám a tőke rendkívüli mértékben szaporodott s a munkabér mégsem emelkedett. A tudomány ekkor kisegítő konstrukciókhoz folyamodott, hogy a munkáskeresletet jelentő tőkét lehetőleg kicsinynek s a munkások kínálatát, azaz számát lehetőleg nagynak tüntesse fel s ezáltal érthetővé tegye az alacsony munkabért. Így keletkezett Ricardo és Malthus elmélete (a második munkabéralapelmélet; Smith szociálliberális munkabéralapelmélete mellett a manchesteri-liberális.) A munkáss kereső tőke csökkentése végett Ricardo a tőkének két részét különböztette meg: a fix tőkét (épületek, gépek) és a forgó tőkét (nyersanyag, segédanyag s főleg munkabérekre szánt tőke) s munkabéralapnak, amelytől tehát a munkáskereslet függ, csakis a forgó tőkét tekintette. A Malthus-féle népességi elmélet szerint pedig a földművelés hozadéka, a termelés kiterjesztése esetén, nem nő a ráfordított munka arányában. Ha 1 munkás helyett 3-at foglalkoztatok, nem 3-szor, hanem csak 2-szer vagy 2 1 / 2 -szer több terem. (Ez a csökkenő földhozadék törvénye.) Az emberek pedig aránylag sokkal nagyobb mértékben szaporodnak, mint amennyire a termelést fokozni tudják s mint amennyi munkást a forgó tőke alkalmazhatna. Egy részük számára a létminimum sem jut s ezek betegség, bűn, háború következtében elpusztulnak. A pusztulás elől menekülni akarók versenye szorítja le a bért a minimumig s idézi elő a profitot s idézné elő újból automatikusan a kapitalista társadalom megszüntetése után is. A munkásoknak aránytalanul nagy száma ez elmélet szerint tehát természettörvény következése. A harmadik munkabéralapelmélet a Marx-féle szocialisztikus elmélet. Marx megkülönbözteti a variábilis tőkét (csak a munkabérekre fordított tőkerész) és a konstans tőkét (minden más tőkerész, tehát a Ricardo-féle fix tőke, hozzáadva a nyersanyagot és a segédanyagot) s munkabéralapnak csakis a variábilis tőkét

217 tekinti. Az így megcsökkentett munkabér-alaphoz viszonyított túlságosan nagy munkáskínálatot pedig a „kapitalisztikus akkumuláció törvény”-ével magyarázza. Eszerint a gépekbe, épületekbe, nyersanyagba fektetett konstans tőke mennyisége annyival rohamosabban növekedik a variábilisénál, hogy ez utóbbi (a munkabér-alap) nem is szaporodik oly arányban, mint a népesség. A szocialisztikus és a mancheszter-liberális munkabér-alapelméletnek legfontosabb része a nagy munkás-számra vonatkozó népességi elmélet. Malthus törvényszerűsége azonban maradandó természettörvény jellegével bír, a Marxé csak a „kapitalisztikus korszak specifikus törvénye”. A mindkét népességi elmélet által állított aránytalanul nagy munkáskínálatot igazolja az ipari tartaléksereg (Reserve Armee), azon tény, hogy a munkásság egy része állandóan munka és életfentartás nélkül van. De mindkét elmélet további magyarázata téves. Malthusé azért, mert az összes kulturországokban a városi népesség száma sokkal erősebben nőtt, mint a vidékié. Ha pedig a föld termékenysége csakugyan fokozatosan fogyna, amint Malthus mondja, aránylag egyre több ember foglalkoznék földműveléssel. Ma pedig aránylag kevesebb foglalkozik. A statisztika a kulturországokra kimutatja — Oroszország és Kelet-India kivétel kizsákmányoló kormányzatuk következtében — a földművelés terméseredményének a népességénél erősebb megnövekedését. Németországban a népesség megkétszereződött, a földművelés termékei megnégyszereződtek. Mert a csökkenő földhozadék törvénye csak addig érvényesül, amíg ugyanazon földművelési eszközöket és módszereket használják. Jobb eszközök s módszerek esetén a hozadék a földre fordított munkánál erősebb mértékben emelkedhetik. Már pedig az eszközök s módszerek javulása az ipari munkamegosztásnak s ez ismét a sűrűbb népességnek eredménye volt. De helytelen Marxnak a Malthusénál sokkal mélyebb népességi elmélete is. Az ipari tőkét csakugyan túlnyomóan, konstans tőkeként épületekbe, gépekbe stb. fektetik, variábilis tökeként munkabérekbe csak csekélyebb részét. A variábilis tőke mennyisége pedig ép a mezőgazdaságban nagy. Mégis az ipar — a mezőgazdasággal ellentétben — a munkásoknak a népességnél egyre nagyobb arányban növekvő számát foglalkoztatja. Németországban 1882—1895-ig a népesség 14%-al szaporodott, az ipari munkások száma pedig 42%-al. Tehát nem lehet igaz az, hogy a konstans tőkének tényleg meglevő aránytalan szaporodása következtében állana elő aránytalanság a variábilis tőke és a munkások száma között. Oppenheimernek saját ú. n. szociálliberális népességi elmélete abból az ismert tényből indul ki, hogy a kapitalista korszakban az egész népesség nagy szaporulata által kizárólag a városi lakosság szaporodott, a vidék népének száma pedig nem nőtt, sőt meg is csökkent. A vidéki születésű proletárok a városokba tódulnak, még pedig a hatalmasan fejlődő ipar szükségletét is meghaladó arányban s ezáltal a munkáspiacon a túlságos kínálatot s ennek révén a magas profitot s az alacsony bért idézik elő. A vidékről való elvándorlás pedig csakis a nagybirtok területén észlelhető. „Mentől több vala-

218 me ly b ir o d a lo mb a n , o r s z á g b a n , ta r to má n yb a n , k e r ü le tb e n a nagybirtok, annál erősebb — mondhatni a nagybirtok négyzetével arányos — a népességnek a vidékről való elvándorlása.” Németország kis- és középparasztbirtokos sűrűn lakott déli és nyugati vidékeinek népessége gyarapszik, a nagybirtokos gyéren lakott keleti vidékeké pedig — lakóinak termékenysége mellett is — gyakran abszolúte csökken. 1885—90 között a dél és a nyugat születési többletének 13%-át, a kelet pedig 75% engedte át az ipari területeknek. Ennek pedig magyarázata ez: kapitalista társadalmakban, melyeknek tehát népessége, a munkamegosztása és ezzel gazdagsága egyre nő, a fokozódó gazdaságból egy-egy hektár földre eső rész által a nagybirtoknál (junker tulajdonnál és nagy parasztbirtoknál), hol a tulajdonos és munkás különböző személy, csakis a tulajdonos jövedelme nő, a munkásé nem; és így a nagybirtokos napszámosaira nehezedő „szociális nyomás” (ezalatt valamely foglalkozás kedvezőtlen gazdasági és társadalmi körülményei értendők) állandó marad. Ezzel szemben a kis- és középbirtokú paraszt, ki munkás és tulajdonos egy személyben a növekvő gazdagság révén nagyobb jövedelemhez jut s így szociális nyomása — csakúgy mint a többi foglalkozásoké is — rendszerint folyton csökken. Az emberek pedig — s ez Smith Ádám óta a közgazdasági elmélet alaptörvénye — a magasabb nyomás helyéről az alacsonyabbéra tódulnak. Így a nagybirtok tulajdon intézménye a munkabér alacsony voltának megfejtője. Ily módon a munkabérek számszerű nagyságát is megmagyarázhatni. Az összes munkabérek között legalacsonyabb a mezőgazdasági napszámos bére. A városi napszámos munkabérét a beözönlők versenye majdnem ugyanily alacsonyra nyomja le; a városi legalacsonyabb bérektől pedig függenek az összes többi bérek, fel egészen a szabadfoglalkozásúak jutalmazásáig A munkajövedelmeknél ugyanis a különböző nagyságú bérosztályok között az arány a szabad verseny eredményeként aszerint létesül, amily ritkák az illető munka előfeltételei. Ha most már a konjunktúra valamely bérosztályban a bért emeli, a kisebb bérű munkások erősebben tódulnak oda, gyermekeiket is inkább e kedvező foglalkozásra adják, ezzel a versenyt az előnyös konjunkturájú bérosztályban emelik, a magukéban és azon alul csökkentik, amott a béremelkedés mérséklődik, itt az alacsonyabb bérek emelkednek s ezzel az egyes bérosztályok változásai tovább hatnak és kiegyenlítődnek. A legalacsonyobb bérosztály bérnagysága pedig, mert az ily bérű munkások száma legnagyobb s feltörekvése leghevesebb, az előfeltételek ritkaságának arányában az összes többi bérek nagyságának meghatározója. Így határozza meg végső sorban az összes többi bér nagyságát s vele a profitét a mezőgazdasági napszám bére, amelynek nagyságát viszont — s ezért a profit is a földjáradék függvénye — a földbirtokosnak átengedett járadék nagysága állapítja meg. Még pedig az orosz és ruthén mezőgazdasági rabszolga bérének nagyságától függ, a kivándorlás révén a nyugati országok minden munkabérének nagysága. A nyugati ipar a nagybirtok munkásait elszívja, ezért a nagybirtokos a távolabbi keletről hozat munkást s az ezen vidékekről kivándorlók tartják fenn a nagybirtoktalan nyugati országok

219 ipari kapitalizmusát is. Különösen az északamerikai kapitalizmust az orosz, magyar, dunai szláv és olasz nagybirtokok földjéről kivándoroltak táplálják, azelőtt az ír, angol és keletelbiai kivándorlók is; a kisparasztbirtokos Franciaország, Dánia, Norvégia, Svájc stb., nem. A nyugati munkáspiacra való tódulás azonban, minthogy a kivándorló bére az δ szokott munkabérétől és a szállítási költségektől függ, csak bizonyos távolságú vidékekről történik. A még a szállításnál szóba jövő vidéken („a legnagyobb nyomás határvidékén”), amég a szállítást megbíró munkásnak a „határkulinak” bére — ez a tényleg csak tengődésre elegendő bér — irányítja a határvidékkel vándorlás útján összekötött kulturvilág béreinek nagyságát és így a világ bérskálájánk nullapontja, a kapitalizmus legmélyebb alapja. Az amerikai munkabér nagyságok nullapontja s az előfeltételek ritkaságának megfelelően a többi bér meghatározója az Eastend tanulatlan házi ipari munkásának bére. Ezt pedig a rostowi kormányzóság, vagy pedig a Dobrudscha határkulijának jövedelme határozza meg, hozzáadva a Newyorkig való szállítás költségeit. Maga Oppenheimer az eddigi eredményeket így összegezi: „Amíg a vándorlás által egybekapcsolt nemzetközi munkáspiacon belül valamely terület tömeges nagybirtok által állandó szociális nyomást gyakorol, mindaddig az illető piacnak csökkenő nyomású területein is minden ipari és mezőgazdasági munkabérnek alacsonyabbnak kell lenni a munka eredményénél; és mindaddig a munkaeredmény és munkabér között való különbség a csökkenő nyomás területén levő termelőeszközök tulajdonosainak jut, a földtulajdonosoknak mint földjáradék s a termelt termelőeszközök tulajdonosainak mint profit. Mert mindaddig itt két munkás fut egy mester után és egyik a másiknál alacsonyabb bérért kínálkozik és ezért mindaddig a termelőeszközök „tőke”, azaz többletértéket szülő érték jellegével bírnak. És azért itt mindaddig fennáll a „kapitalizmus” minden szomorú velejárójával.” A kapitalizmus keletkezése. A mai kapitalizmust fentartó nagybirtok, egyenes leszármazottja azon nagybirtoknak, mely már a kultúrnépek első ismert történetében megjelenik. Abban az időben még sok a felhasználatlan föld. Épen ezért téves a fiziokratáknak s Smithnek azon feltevése, hogy a kezdetleges társadalmak egyenlő szabad emberek szövetkezései s a nagybirtok — csakúgy mint a tőke — ügyesség és okosság eredményeként keletkezik, mert akármilyen ügyes és okos is valaki az egyenlők és szabadok között és okkupál is egy nagyobb földterületet, mindaddig nem kap munkást, amíg még elfoglalható szabad föld mindenki rendelkezésére áll. Tényleg a gazdaság kezdetén a társadalmak egyenlőtlen és nem szabad emberekből állanak. Győztes népek uralkodnak legyőzötteken és pedig földművelőkön s a rájuk kény szeri tett jogi- és gazdasági rendnek, vagyis a primitiv államnak praktikus tartalma épen a legyőzöttekre hárított azon kötelezettség, hogy munkájuk eredményének egy részét — a földjáradékot — a győzteseknek átengedjék, akár a jobbágyi munka eredmé-

220 nye egy részének beszolgáltatása formájában, akár az urasági földnek szűkös eltartás fejében robotba való megmunkálása által. Így a primitiv s vele együtt leszármazottja, a modern nagy földbirtok „nem gazdasági hatalom”-nak alkotása, hanem egy uralomra alapított társadalom utolsó feudális maradványa, idegen test mai társadalmunkban, mely a saját munka által való szükségletkielégítésen s egyenlő értékű dolgok szabad cseréjén épül fel. Ezért a mai nagybirtok munkaeredménye is úgy oszlik meg, mint a primitív harci kizsákmányolás idejében: a munkás csakis a létfentartására elegendő fixumot kap, a folyton növekvő maradék pedig a földesúré s ezért lett a nagy földbirtok a magas és állandó nyomás helyévé. Az így leszármazott nagybirtok pedig akkor hozza létre a kapitalizmust, mikor a földmunkás a magas társadalmi nyomás helyéről elvándorolhat. A kapitalizmus keletkezése, megszűnése, erősödése és gyengülése a szabad költözés lehetőségének meglétét és változásait követi. Nincs kapitalizmus a rabszolgatartó ókorban és a jobbágymegkötő középkorban, de van a politikai szabadságjogoknak — köztük első sorban a szabadköltözés jogának —- kiküzdése óta. Legkoraibb a kapitalizmus Angliában, mert itt van meg legelőször a szabadköltözködés s nem fejlődhetik ki Új-Zeelandban, hol a kormány a mezőgazdasági kulik bevándorlását megakadályozza s az ott még meglevő nagybirtokokat, melyeken tulajdonosaik a terhes külön adók miatt minden áron túladnak, úgyszólván ingyen átengedheti földnélküli polgárainak. Németországban a 10-ik század vége után a paraszt tényleg szabadon költözhetik ugyan, de mert állandó nagyságú járandóságot szolgáltat urának s az azon felüli növekedésnek alávetett rész az övé, mert tehát igazi nagy földtulajdon nincs, nincs elvándorlás és nincs kapitalizmus sem; s ezen egészséges „tiszta gazdaság”ban a kultúra és gazdagság rendkívüli növekvéséből, melyhez a 19-ik századé is alig fogható, mindenki egyenlően részesedik. A 14-ik század vége után azonban a német lovagok meghódítják a szláv területet, lakóikat jobbágyokká teszik s csak az életfentartásra szükségeset hagyják meg nekik. Az igazi nagybirtok ezen kifejlődése után, a nyugatnémetországi paraszt többé nem vándorolhat keletre és így ő is kénytelen eltűrni terheinek fokozását, de mert még megvan a szabad költözködés, a vidéki népesség a városokba tódul s nagy a munkakínálat, létrejön a profit, a kapitalizmus s a Fuggerek, Welserek s a többiek meggazdagodnak. A nagybirtokosok azonban az elvándorlás és munkáshiány ellen keresztül viszik a parasztnak röghöz kötését s a parasztháborúk után megszűnik ez a fiatal kapitalizmus, mely ismét csak a forradalmi korszakban támad fel. S ugyanígy volna ma is. Ha az amerikai kivándorlás — nem is szólva a még nagyobb s fontosabb belső elvándorlásokról — csak 4—5 évre megszűnnék, évenként 4—500.000 munkaerővel csökkennék a munkakínálat, a trösztök és. szakszervezetek küzdelmében ez utóbbiak győznének, a munkabérek emelkednének, a fokozott vásárlóképesség mellett nagyobb lenne a kereslet árúk iránt, a termelést ki kellene terjeszteni, ez újabb munkáskeresletet jelentene, a bér ismét emelkednék s végül a profit legalább-

221 is oly mértékben sülyedne, hogy a kapitalizmus, mint társadalmi betegség véget érne. Az eddigiekből következik a politikai és gazdasági liberalizmusnak s első sorban a szabad versenynek etikai értékelése is. A korai kapitalizmus — mint ez főleg Anglia példájából ismeretes — nagy nyomorúságot idézett elő, mert a liberalizmusnak s a szabadköltözés elvének győzelme után a faluról beözönlők versenye a városok szerény keresetű kézműveseinek és munkásainak jövedelmét rendkívül mélyre sülyesztette. A bevándorlóét azonban emelte. Ám a legtöbb egykorú és későbbi közgazda csak a városi szenvedést vette észre s újnak találta, de azt nem látta, hogy mindezen nyomorúság még szörnyűbb mértékben megvolt már a vidéki népességnél a nagybirtokosok jobbágyainak odúiban elszigetelten, észrevétlenül, hogy az új rend ez utóbbiakon könynyített, hogy a liberalizmus nemcsak életsor-rontó, hanem életmód-emelő, tehát egészben kiegyenlítő hatással volt. A szabadverseny ily enyhítő hatása most is állandó. Az elvándorlás nyomában járó mezőgazdasági munkáshiány ugyanis emeli a mezőgazdasági béreket s velük emelkednek rendszerint a városiak is; s a bérek folytonos emelkedése várható, a határkuli szállítási költségeinek nagyobbodása, s még inkább a keleti határterületek társadalmi nyomásának bekövetkezendő megszűnése révén a tulajdonviszonyok megváltozása esetén. Összegezve: a kapitalizmus két ellentétes hatalomnak szülötte, a nagybirtokot előidéző uralomé és a szabadköltözést létrehozó szabadságé. Az utóbbitól származik minden áldás és javulás, az előbbitől minden átok ebben a mai társadalmi rendben, melynek „történeti hivatása az, hogy az emberiséget új szolgaságon át a teljes szabadsághoz vezesse s maga közben elpusztuljon”. G. Szocializmus és mezőgazdaság. (E. Vandervelde: Le socialisme agraire ou le collectivIsme et l’evolution agricole, Paris, 1908. Giard & Brière 487. p.)

A ki

tájékozódást keres valamely tudományos kérdés irodalmi állásáról, forduljon Vandervelde könyvéhez Vandervelde egy kérdésben sem

csinált „iskolát ; nincs az a nézet,

elmélet, amelyet sajátosan a Vandervelde nevéhez fűzhetnénk. A szemlélő közönyössége megvédi az egyoldalúságtól és tárgyilagosságra neveli. Ha állást foglal is a kérdésben, az is inkább az egyes írókkal szemben való állásfoglalás és nem a tényekkel. Inkább az írók kommentátora és kritikusa, semmint a gazdasági életé. Az ilyen könyvek nem igen jelentenek előbbre haladást a kérdés megoldását illetőleg, de a forgalomban levő gondolatokat terjesztik, itt-ott tisztultabb alakban viszik a közönséghez. Vandervelde ezt a könyvét az azóta már magyar fordításban is megjelent A kollektivizmus és az ipari fejlődés című könyve folytatásául szánta. Főkérdései, amelyeknek tárgyalására szentelte könyvét, tényleg rátámaszkodnak az ipar fejlődéséről írott könyvére. Átengedi-e helyét a személyes használatra való termelés az árútermelésnek a mezőgazdaságban is? Elkülönül-e a tulajdon a munkától a mezőgazdaságban is? Kiszorítja-e a nagyüzem a kisüzemet a mezőgazdaságban?

222 Vandervelde Kautskynak ad igazat; helytelenítő kritikai észrevételei rendszerint Dávidnak jutnak ki. De ez állásfoglalása is határozatlan, ingadozó és sűrűn takarodót fúj. A parasztbirtok Franciaországban csakúgy, mint egyebütt, elveszti a talajt. (48.) Bármit mond is Dávid, a közvetlen termelés visszamenőben van apró államokban, amelyek mezőgazdasági államból ipari állammá fejlődnekAngliában a nagybirtok majdnem teljesen felszívta a parasztbirtokot. (6.) De azután megállapítja, hogy ugyanaz okok más-más hatásokat váltanak ki. Egyik helyen a parasztbirtok fogy, másik helyen gyarapszik a „polgári birtok” rovására. (71.) Konstatálja végül a másik végletet; az indusztrializált nagy mezőgazdasági bérletek minden előnyük dacára számban apadnak, míg a kis parasztbirtokok mindjobban terjednek. (102.) A nagy kapitalista üzemeknek ezt a részleges visszaesését a mezőgazdasági válságra, az ipar versenyére (a munkaerők elvonására) és magának a nagyüzemnek belső hátrányaira (a munkás nincs érdekelve; a bérlő fél befektetéseket eszközölni) vezeti vissza. A bármilyen való okokkal megmagyarázható visszaesés mégis csak annak elismerésére kényszerítik, hogy „pillanatnyilag az iparilag űzött nagy bérletek nem igen szorítják ki a családjukkal gazdálkodó kisbirtokosokat”. (131.) A kisbirtokosok fenmaradását nem tartja előnyösnek a gazdasági fejlődés szempontjából. A kisüzem: un veritable gaspillage du travail humain. (227.) Megismétli és polgári nemzetgazdák írásaival is bizonyítja Kautsky tételeit, a kisbirtokos túlmunkájáról és nélkülözéséről. Politikailag sem tartja szükségesnek még csak a többség elérése szempontjából sem a parasztpolitikát. A hivatalos statisztika szerint a tisztán osztályalapra helyezkedő párt többség lehet anélkül, hogy tagjai sorában egy paraszt is volna, úgy Német- és Franciaországban, mint Belgiumban vagy Angliában. (235.) A kis- és nagyüzem kérdésében nincs új mondani valója; de az a figyelmeztetése, hogy az ipar és mezőgazdaság között szokásos párhuzamok megfeledkeznek arról a különböző mértékről, amivel az iparban, illetve a mezőgazdaságban az üzemeket csoportosítják. Ennek a ténynek folytonos szemelőtt tartása legalább a felesleges vitákat elfojtaná. Az iparban a befektetett tőke nagysága, a mezőgazdaságban a földterület szerint osztályozzuk az üzemeket. A mezőgazdasági szövetkezetekről elismeri, hogy az utolsó huszonöt évben sokban hozzájárultak a mezőgazdasági fejlődéshez, de épenséggel nem tekinthetők oly egyesületeknek, amelyeknek célja a kapitalista rendszer alól való felszabadulás. (393.) A szociáldemokrata-párt átmeneti programmja is megfelel a mezőgazdaságban: „mutatis mutandis”. (269.) (Ebbe a megszorításba akár az egész revizionista álláspont belefér.) A könyv olvasását Vandervelde ismert jelességei ajánlják. Világos és még a mélyebb kérdésekben sem válik nehézkessé, sem statisztikáival unalmassá. B. S.

223 A történelem értelme. (Max Nordau Der Sinn der Geschichte. Carl Duncker, Berlin, 1909.)

A

természettudományok kifejlesztése, a történelmi materializmus, a biológiai gondolkozás térfoglalása

a bölcsészetben, a múlt század egész szellemi életének materialista és pozitivista színeződése erős ingásba hozott egy, ha nem is szolíd alapú, de mindenesetre terjedelmes és gőgös architektúrájú épületet, az ú. n. történettudományt. Már a név tömérdek aggodalmat s végül heves támadást idézett föl. Minél világosabb lett a tudomány fogalma, minél inkább megszabadult ez a metafizikai és a szubjektív elemektől, annál nyilvánvalóbbá lett, hogy a történetírás alá foglalt szellemi tevékenység nem nevezhető tudományos kutatásnak s így a történelmi munkák nem alkotnak tudományt. S ezzel a diszkreditálással párhuzamosan megindult egy új tudomány karrierje, a szociológiájé, s mint az állam az egyház szerzeményeit, ez az új tudomány is könyörtelenül, de jogosan, egymásután sajátította ki a történelem művelése alatt senyvedett problémákat. Ilyen körülmények közt nagy érdekességgel bír minden kísérlet, mely arra felel, hogy mi is a történelem értelme, jellege és feladata, milyen módon kell kielégíteni az emberi szellem ama szükségleteit, amelyek eddig az állítólagos történettudományban nyertek igen tökéletlen elintézést. Nordau Miksa, a híres német bölcsész, író és hírlapíró, korunk egyik legszélesebb látkörű, legmozgékonyabb s emellett legélvezetesebb elméje terjedelmes munkában foglalkozik a történetírás e problémájával. Könyve Der Sinn der Geschichte megint egy tipikus Nordau-könyv, méltó utódja a Die konventionellen Lügender Kulturmenschheit-nak, a Paradoxen-nak vagy az Entartung-nak. Fején találni a szöget s ezzel együtt az olvasó fejét is némileg megkólintani, ez Nordau kivételes tehetségének mintegy formulája s ez jellemzi legújabb könyvét is. S meggondolva, hogy mily kevés fej, van a hivatalos és nem hivatalos tudósokat, tehetségtelen és tehetséges írókat se véve ki, amelyben ne volnának ilyen erőteljes helyrehibbantást megérdemlő elfogultságok és megmerevedettségek, a helyes gondolatnak ez a kíméletnélküli kifejezése különösen értékesnek fog feltűnni. Már rögtön az első fejezetben jelentkezik a huszáros nekilovaglásra való hajlam és képesség. Kikel Nordau a történelem és történetírás szokásos azonosítása ellen. „Azt a hibát, hogy egy leírás tárgyát a leírással magával azonosítják, elköveti a legtöbb történetíró, aki szakmájáról bölcselkedett és pedig a legtekintélyesebbek is.” Pedig egyes történetírók minden igyekezete dacára „a történetíró a regényírótól csak abban tér el, hogy kitalálási szabadságában csupán ama tények korlátozzák, amelyekről egy általánosan elfogadott értelmezés ismeretes”. A történetírók azzal az igyekezetével szemben, hogy az ember múltjának csak egy csücskét, s ennek is egyes nekik megfelelő, számukra hozzáférhető részét valami regényféle áltudománnyá készítsék ki, Nordau megállapítja az igazi történelem körét: „A legszélesebb értelemben felfogott történelem nem egyéb, mint az emberi létért való küzdelem epizódjainak összessége.” Már ebből a definícióból is következik, hogy nemcsak maga az ember, a küzdő alkotja a történelem tárgyát, hanem az ellenség, a természet is. „A világ erői-

224 nek hol szabályszerűen mindennapi, hol görcsszerűen kivételes működése ép úgy a történelemhez tartozik, mint az ember összes a célból történő mozgolódásai, hogy a világban és életben eligazodjék és az összes hatalmak ellenére fenmaradjon.” Természetes, hogy ez a felfogás azt a történetírást, mely mindent szellemi és erkölcsi tényezőkkel akar levezetni, erősen tévesnek bélyegzi. S tényleg kétségtelen, hogy bizonyos természeti változások, jégkorszakok beköszöntése vagy elmúlása, földrészek és tengerek keletkezése, területrészek elszakadása a szárazföldtől, mint például Anglia esetében, földrengések s más ily katasztrófák nagyobb befolyással voltak az emberiség történelmének alakulására, mint akár vallásalapítások, társadalmi berendezkedések és jogi fogalmak keletkezése, akár tulajdonformák, alkotmányok és világnézetek létrejötte. Ha nem valami szelíden bánt el Nordau azokkal az írókkal, akik a leíró történelmet holmi írányregénnyé alakítják át, valóságos öldöklő szigorral és gúnynyal fordul a történelem történetbölcselőknek nevezett értelmezői felé. Eltekintve a kritika helyességtől, a jellemzés és korholás rendkívül szuggeráló kifejezésmódja pompássá teszi azokat a részleteket, ahol például Herderről meg Hegelről ír. Igaz, némi türelmetlenség itt is tapasztalható: de mivel ez a világos és erős meggyőződés elkerülhetetlen árnyéka, nem érdemel különösebb megrovást. Ezek után az eddigi történetírói törekvéseket bíráló fejezetek után áttér az ő felfogása szerint való történelemre. „Az emberiség egy ép olyan állat-faj, mint a többi, amelyek egymással a föld birtokáért küzdenek vagy egymást zavaró vetélkedés nélkül osztozkodnak ebben, s csupán abban különbözik ezektől, hogy agya és idegrendszere gazdagabb fejlettsége folytán inkább képes a többinél alkalmazkodás és adott viszonyok tervszerű megváltoztatásával magának kedvező létföltételeket teremteni. És: „Melyik kutatónak jutna eszébe azonban, hogy kínos pontossággal megállapítsa, mely napon s egy erdei tisztás melyik helyén vívták meg a csatát a Formica rufa és a Lasius alienus seregei, hogy kik voltak mindkét oldalon a vezérek és a főhősök, mennyi ideig élt egy bizonyos királynő egy bolyban, mily utakon rajzottak ki ifjú rajok az ős-bolyból, mikor alapítottak új bolyokat stb.” Ε két nézet eléggé megvilágítja Nordau gondolatát a történelemről. Az emberiség történelmét úgy kell tanulmányozni, ahogy a természettudós minden más állatfajt, például egy hangyafaj életét kutatja. Az egyes csoportok, nemzetek, fajták mozgolódását, vagy pláne egyes vezető egyének élettörténetét tenni meg kizárólag a történelem tárgyává: a jelentéktelen felcserélése a jelentékennyel. A történelem ismertetett definíciójából és módszerének meghatározásából látszik már, hogy Nordau biológiai alapon áll. Mondja is, hogy a történelemnek teljesen biológiainak kell lennie. Azt már nem mondja egyenesen s talán nem is akarja kimondani, hogy e felfogás szerint a történelem egyszerűen antropológiává, helyesebben antropogéniává válik. Pedig e következtetés kikerülhetetlen. De mivel csak az eddig a történelem cége alatt keresett, illetve nem igen keresett, hanem inkább csak proklamált összefüggéseknek eme új cím alatt és

225 helyesebb módszerrel való kutatását jelenti, a tudomány csak nyerni fog általa. Az összes ú. n. szellemtudományokra vár a végzet, hogy előbb vagy utóbb, egészben vagy részben felszippantsa anyagukat a természettudomány. A történelem tartalmát a biológia, illetve az antropológia, illetve a szociológia fogja kisajátítani. Ez kikerülhetetlen s Nordau jól teszi, ha nyomatékkal sürgeti. Érdekes azonban, hogy ilyen erősen pozitivista, a természeti körülményekre és biológiai tényezőkre nagy súlyt fektető gondolkodás mellett, az egyéni lélektannak is nagy szerepet juttat az emberiség történelmének értelmezésében. Sőt szerinte nem lehet az emberiség fejlődését megérteni az egyes ember ösztöneinek, szükségleteinek, hajlamainak fürkészése nélkül. A könyv egy végfejezetben szinte melankolikus hangokban jelzi azt a tényt, hogy minden egyén egy külön világ, egy egyedül álló lény: de már előbb hangsúlyozza az egyén megértésének nagy szükségességét, amelyet nem lehet helyettesíteni holmi tömeg-lélektannal vagy néplélektannal. Ezekkel a doktrínákkal szemben erősen védi az egyént s a társadalmat sokkal inkább egy lokomotív-parknak vallja, mint holmi emlősállati fejlettségű, teljesen egy irányban differenciált sejtekből álló organizmusnak. Az egyénnek és szellemi erőknek ez a kimentése a külső, materiális tények mindent elöntéssel fenyegető számumjából, kétségtelenül jogos. A tömeg lélektannal szemben, főleg, ha az rögtönzött csoportosulásokra vonatkozik, szintén helyes az az ellenvetés, hogy ez csak az egyéni lélektannak módosulása, rendkívüli esete s pl. egy tüntetés felizgató hatása az egyénre, ép úgy a környezetre, ebben az esetben a tömegre vezethető vissza, a miként sajátos lélektani elváltozások jönnek létre az egyénben egy vulkánkitörés vagy egy eléje toppanó tigris, tehát rendkívüli környezeti elemek feltűnése láttára is. Már a néppszichológiával szemben való szigorúsága túlzott. Állandó éghajlati, gazdasági, kulturális tényezők ép úgy megteremthetik a szellemi habitus bizonyos sajátságait, amiként ezek a tényezők az emberfajták, vagy legalább is a nemzetek kétségtelenül létező testi átlageltéréseit előidézték. Persze, pontos tudományos eredményeket e téren nehéz elérni s néplélektani elmélkedések gyakran kalandos és az enyhe vagy kivételszerű eltéréseket az állandó, nagy hasonlóságok rovására túlbecsülő állításai érthetően elriasztanak minden lelkiismeretes írót attól, hogy az e téren mozgó műveket tudományosoknak ismerje el. A tárgy és módszer után a történelem eddigi uralkodó tényezői közül részletezi a parazitizmust, amely a gazdasági probléma megvilágítására ad alkalmat. Nemkülönben az utánzás, az illúzió nagy szerepét is méltányolja. Ez is bizonyítja, hogy az egyéni lélektannak nagy szerepe van történetfelfogásában. Minden történelmi folyamat végeredményben egyes emberek belső lelki folyamatára vezethető vissza. „Minden történelmi esemény, minden kivétel nélkül, visszavezethető szükségletekre, azaz utolsó elemzésben fájdalom-érzelmekre.” Kissé túlnagy engedményt adva — mint maga is mondja — az analogikus gondolkodásnak, de egyszersmind a különben nem kedvelt organikus szociológiánál is azt írja: „Ami az orvostudomány számára a sejtkórtan, az a történelembölcsészet számára az egyéni lélektan”.

226 Kiegészíti ezeket a mindig súlyos és emellett érdekes fejtegetéseket egy külön fejezet a haladás kérdéséről, melyben Nordau szokása ellenére szkepticizmusba téved s egy másik fejezet, mely Eschatologie cím alatt a történelmi jóslás lehetőségével foglalkozik. Itt is mindenütt eszmeébresztő és eredeti. Összegezve mindent, az egész könyv egy rendkívüli, mindig a saját utain járó elme figyelemreméltó erőpróbája. Szorosan tudományos értéke pedig az, hogy a történetírás pozitív, természettudományos felfogását hatalmas érveléssel proklamálja és érvényesíti. Sz. Z.

Elmélyedő hátterű elbeszélések. A témák: kérdések. Homályos alkonyatoknak, boszorkányos éjeknek vajúdó problémái. Elmosódó körvonalúak, matt avagy idegesen vibráló színekben váltakozóak. Témái nem elbeszélésbe öntése kianalizált kérdéseknek, de pszichológiai rejtélyeknek, különös emberi helyzeteknek, ismeretlenbe vesző hangulatoknak a problématizálása avagy sejtetése. Ha az alaptónust jelezni akarnám, azt mondanám: nem öntudatlanul beidegzett, misztikumba s így némileg metafizikai mázú sejtelmességekbe burkolt belső különösségek, lélekbeli exotikumok. Azok az elbeszélései, melyeknek bonyolultságából, furcsa összetevődéseiből nagy egyszerűségű, tágas láthatára gondolatsorok bontakoznak ki, azok a legkiválóbbak. Ezekben érvényesülnek igazán, kitűnő megírásban, az idegbeli fantasztikumok, a szimbolikussá mélyített helyzetek. Ilyenek például: az öntudatosított géppel viaskodásra kelő ember, a lelkes és öntudatlan energiák küzködése, az elernyedő idegek tomboló tánca, a gigantikussá növekedett arányok és mögöttök a különös, boszorkány nyomású tónusokban villodzó hangulat-háttér. (Telefon.) Az ismeretlenbe robajló kerékpáros útnak szinte értelmetlenségig megszaggatott gondolatmenetű előkészítése és leírása, az állatiasan vágtató gépeknek, a fatalisztikus szomorúságú arcoknak beállítása. (Károly apja.) Előkelő, augusztusi levegőjű erotika, beteges vontatottságú szerelmi ritmus átvonaglása, eszméletlen agyú ember, tétova révedezésű szemek, aléltságba csókoló férfinézés. (Tamás bosszúja.) Kosztolányi novelláinak van bizonyos, a lírizmus határát súrló hangja. Témáinak felfogásában és magának a témának keresésében (néha hajszolásában) rapszodikus. Reflexiói kusza táncban keringenek valamely nagy vonzású elbeszélés-mag körül és az elrendeződés, az egészbe formálás nagyon is megkonstruálatlan, felette benyomásszerű olykor. Pszichológiája pathologikus esetek felkutatására, két emberi lélek egymásba kapcsolódásának megvilágítására törekszik. Nehéz lélekzésű, reszkető nézésű, homályos fátyolokba burkolt lélekbeli megtörténések izgatják. Filozófiáján uralkodik a Látszatok Tana, a szimbólumok hite. A minden mögött valamit belsőségesebbnek keresése, az árnyak lelkeinek kutatása. És néha a puszta érzéklet látszólagosságának elmélete, ittott Berkeleyizmus. Boszorkányos esték. (Kosztolányi Dezső novelláskönyve. Jókai nyomda kiadása, 1909.)

227 Mindamellett, hogy Kosztolányi novellisztikus egyénisége érdekesen eldifferenciálódott, hogy az eredetiség jegye jóformán minden elbeszélésében a kötetnek fellelhető, mégis van benne némileg összetevődöttség, papirosszagú irodalmi zamat. Alakjaiban van viaszkszerű sápadtság, gépies mozdulatosság, lélektelen pose. Van azonkívül a kötetben több novella, mely előkelő hatások halvány eredőjének látszik. Az Ősz felé című párbeszédes novellája, mely különben eltompított sárgájú nyárutói hangulatával, kiválóan keresztülvitt sejtetéseinek szaggatottságával, egyik legartisztikusabb finomságú darabja a kötetnek, némileg úgy tűnik fel előttem, mint utánérző visszaemlékezés előadásának gesztusában, felrakott színeinek árnyalatában Maeterlinck Hivatlan vendég-ért. Az Éji dal prózában megírt költeménye Zarathustra-pátoszú, Verlaine-szerű gondolatokkal megtelített. Azonban ennek a költeménynek és még néhánynak a többi közül, frazeológiája, színképei fordulatosságának remekbe stilizáltsága és a monoton részek kesernyés szépsége mégis felette művészivé teszik és belevonnak írójuk hangulatába. Van Kosztolányinak — ki különben a szociális tendenciáknak nem írója — egy Ligeti zene című novellája ebben a kötetben, mely erőteljes hatású, célszerű beállítása az osztálytulajdonságok átörökiödési problémájának az atavisztikus motívumokkal dolgozó kaszterőknek. Előkelő hatásokkal dolgozó, művészi megjelenésű köntösbe öltöztetett proletár tárgya novella és mint ilyen elsőrangú, mert a témát nem ölte meg a tendencia, a megírást nem rútíttotta el a téma. Kosztolányi stílusa rokonszenvesen stilizált színességű. Dolgai választékos külsejűek, megírásuk sohasem szertelenül erőltetett és csak néha túlságosan szavaló. Az eredetiség zománca bár átfuttatja őket és bár nincs egy novella sem kötetben, melynek értékelése íróját elismeréshez ne juttatná, mégis Kosztolányi egész kötetének egyéni volta, eltompított, hűvös érintésű. Szerzőjük korántsem teszi reám egy megkristályosodott, splendid isolation-szerű egyéniség hatalmas benyomását, de előleges érzéseim azt hitetik el velem, hogy még talán azzá fog válni. De most még bár semmiesetre sem tanítvány, minden iskolásságtól félreeső, mégis elmosódó hatások valamikép színtelenné determinálják részeiben pedig sokszor nagyon is kiváló szépséggel bíró könyvét. Kosztolányi írói mivoltában a Négyfal között után a Boszorkányos esték, újabb és érdekes etapot alkotnak és úgy vélem, hogy írójuk fejlődésében ezek a novellák egy tágas lendületű fejlődés nekiindulását jelzik. Újhelyi Nándor

Könyvszemle. Vicomte G. D’Avenel: Les Riches depw's cent ans. Paris, Armand Colin, 1907. (387 p.) Szerző, mint gazdaságtörténeti statisztikus nagy irodalmi munkásságot fejt ki és több nagyobb műve jelent meg az árak, a munkabérek történetéről, valamint a vagyonok változásáról és alakjairól. Jelenlegi műve is részletes és

228 számtalan statisztikai adattal felszerelt tanulmány arról, milyenek voltak és mily alkatrészekből állottak a régi gazdagságok. A munkabérek történetéről szóló nagy munkájának kiegészítéséül itt ismerteti a XIII-ik század elejétől kezdve a katonák, hivatalnokok, papok, orvosok, ügyvédek, írók, költők, festők és szobrászok fizetését, zsoldjait, tiszteletdíjait és általában kereseti viszonyait. Igen érdekes a könyvnek az a fejezete, mely az írók kereseti viszonyait, valamint az is, amely azt ismerteti, mily természetű vagyonnal bírnak az elmúlt századok milliárdosai. Bár a könyv túlnyomó részében inkább érdekes statisztika-történeti kuriózumok gyűjteménye, szerző tárgyalásából nem hiányoznak a mélyebb szempontok sem és a jelen kor jövedelmi és vagyoni viszonyai felől is igen tárgyilagosan ítél. A számítások helyességének ellenőrzésére nézve a könyv támpontot nem nyújt, erre nézve csak a szerző írói múltja szolgáltat biztosítékot. A könyv nagyon élvezhető, kellemes nyelven van megírva. Amadori Virgilj, Giovanni: La questione rumeliota e la politico italiana. Biblioteca italiana di politica estera. Bitonto, 1908. (1005 p.) Tanulmány a Balkán faji és nemzetiségi harcairól. A kérdés lényegét a hellenizmus (ezalatt a görög nemzeten kívül Rumélia keresztény népeinek nagyobb részét is érti) és a bolgárok harcaiban látja s úgy találja, hogy a szerbeknek is érdekükben van a görögök oldalán küzdeni. Igyekszik a hellének társadalmi, sőt számbeli túlsúlyát bizonyítani. Italiája politikája a hellénség is a szerbek erősítése legyen a bolgárok ellen, akik Ausztria exponensei. A Balkán rendezése a törökök nélkül fog megtörténni. Martin Saint-Léon, Etienne: Histoire des corporations de metiers depuis leur origine jusqu'a leur suppression en 1791. 2~e edition. Paris, 1909. Alcan. (795 p.) A második kiadás különösen a vidéki testületek tekintetében fontos pótlásokat tartalmaz. A szindikátusok fejlődéséről a XIX. században szóló fejezet is jelentékenyen módosult. A könyv — néhány újabb véleménnyel szemben — kimutatja a korporációk nagy elterjedtségét és fontosságát a múltban, amikor a társadalmi életnek valóságos éltető levegője volt. Lacombe Paul: Taine historien et socioloque. Paris, 1909. Giard& Briere (274 p.) Bibliothéque sociologique internationale. Taine szociológiája látszólagos objektivitása dacára önkényes tételeken épül fel, melyeket utólag igyekszik csak az elméletre kedvező tényekkel támogatni. Kezdettől fogva T. előszeretettel volt „a saját miliőjén kívüli dolgok és személyek iránt”. Tételei Anglia és Franciaország örökös szembeállításából születnek meg. Anglia intelligens tradicionalizmusával szembeállítja Franciaország gőgös és naiv racionalizmusát. T.-t tradicinalizmusa és liberalizmusa „osztályszociológussá” tették. Ezért oly igazságtalan a forradalom és a modern kor iránt. A társadalmi élet számos, új, termékeny alakulatát egyszerűen nem vette észre. Müller Lyer, F.: Phasen der Kultur und Richtungslinien des Fortschritts. München, 1908. Lehmann, (370 p.) Tulajdonképen a gazdasági fejlődés nagyvonású rajza. Kutatja a táplálék, a szerszám, a ruha és a lakás fejlődését, de főleg a munka fejlődését és okait. Megkülönbözteti a céhrendszert, az ipari rendszert és a kapitalista rendszert.

229 A munkamegosztásban nagy súlyt helyez a nemek közötti munkamegosztásra Clunet Edouard: Les associations au point de vue historique et juridique. Paris, Marchai et Billard, 1909. Tome I. Történelmi, filozófiai, jogi fejtegetések a szövetkezések, különösen a vallási kongregációk szabadsága mellett. Webster Hutton: Primitive secret societies. A study in early politics and religion. New-York, 1908 Macmillan, (227 p.) Szerző tanulmányozza a serdültség alkalmával végzett szertartásokat, melyekből a titkos társaságok eredtek, az ezekkel kapcsolatos titkos rítusokat, a felavatandó nevelését, az öregek hatalmát. Hangsúlyozza a primitív korban a nemek és életkorok szerinti csoportulások szokatlanul erős kidomborodását. A kezdetleges közösségek fejlődésével az öregek hatalmát a főnököké váltja fel s ezzel a felavatási szertartás lassanként elveszti jelentőségét. Ezt a folyamatot a demokrácia lehanyatlása és a politikai funkcióknak kevés kézbe való tömörülése kíséri. A titkos társadalom is egyre inkább arisztokratikus jellegűvé lesz. Az abszolút politikai hatalom kialakulásával a titkos társaságok elvesztik politikai jogosítványaikat s tiszta papi és mágikus egyesületekké változnak át. Briffant, Camille: La cité annamite. Tome I. La fondation. Paris, 1909. Larose & Temis, (172 p.) Szerző hat kötetben akarja az annami társadalom szervezetét tanulmányozni. Ez az első kötet az álladalom alakulását adja elő. Komoly analógiákat lát az antik városállamokkal: a vallásos jelleg, a genius urbis létezése. A mű személyes megfigyeléseket és kiadatlan okmányokat is tartalmaz. Tönnies, Ferdinand: Die Sitte. Frankfurt a. Μ. 1909. Rütten u. Loening. (95 p.) Α Gesellschaft vállalat 25 kötete. Tartalmából kiemeljük: Szokás, mint társadalmi akarat. Őskultusz. Szokás és vallás. Papi rend. Nemesség. Szokás és jog. Anyajog. Nemi erkölcs. Szemérem és öltözködés. Szaporodás és házasság. Vendégbarátság. Érintkezési formák. Divat. Szokás és állam. Szokás és tudomány. Konklúzió: „Az erkölcs egy új törvénykönyve vált szükségessé, mely nem köti magát a szokáshoz. Minél szabadabbakká leszünk a szokástól és a szokásban, annál nagyobb szükségünk van az öntudatos etikára, vagyis annak felismerésére, ami az embert emberré teszi: az ész Selbstbefahung-kra; és az ész ép ezáltal megszűnik egy lényegében analitikus hatóerő lenni; ki kell fejlődnie a közösség vidám alkotójává.” Parodi, D.: Traditionalisme et Démocratie. Paris, 1909. Armand Colin. (324 p.) Az első rész a jelenkori tradícionalizmus elméletét adja. Ε célból a Brunetière, Bourget, Barrès eszméit vizsgálja meg és a l'Action frangaise propagandáját ismerteti. Majd a romantizmushoz való viszonyát tárgyalja. A második rész a demokratikus eszmék kritikáját adja. Sombart, Werner: Die deutsche Volkswirtschaft im 19. Jahrhundert. Zweite Auflage. Berlin, 1909. Georg Bondi. (XVI+609. p.) Csaknem változatlan kiadása az 1903-ban megjelent műnek. Nemcsak kitűnő összefoglalása a gazdasági élet legfontosabb tényeinek és összefüggéseinek, hanem a Modern Kapitalismus-ban lefektetett elméleti alapvetés továbbfejlesztése.

230 Brinkmann, Dr. Franz: Die Grundlagen der englischen Landwirthschaft und die Entwicklung ihrer Produktion seit dem Auftreten der internationalen Konkurrenz. Hannover, 1909. Schaper. (128 p.) Különösen Anglia ipari fejlődésének visszahatását a mezőgazdaságra vizsgálja meg történet-kritikai alapon. Részletesen foglalkozik a kereskedelmi és piaci viszonyok átalakulásával. A második részben szakszerűen összeállítja az angol mezőgazdaság termelésének összeredményeit az utolsó 35 évben. Ez a kimutatás azt bizonyítja, hogy Anglia képtelen volt népe fokozódó szükségleteit a mezőgazdaság fejlesztésével ellátni. Cleinow, George: Die Zukunft Polens. Erster Band: Wirthschaft. Leipzig, 1908. Grunow. (X+293 p.) Ama gazdasági organizáció ismertetése, melyet a lengyelek alkottak azután, hogy az orosz kormány az 1863. lázadást leverte. A latin és az ortodox egyház, valamint az orosz elem hatásának ismertetése. A lengyel gazdasági élet fejlődésének rajza 1864—1904. Szerző kimutatja, hogy az orosz szigorú gazdasági törvényhozás dacára sikerült egy teljesen önálló lengyel gazdasági életnek megszervezése. Zepler, Dr.

Georg: Neue Demokratie. Richtlinie für bürgerliche Politik. Berlin, 1909. Hermann Walther. (VIII + 352 p.) Szerző 1907-ben kilépett a szociáldemokrata pártból s ebben a könyvben a polgári demokrácia szükségessége mellett tör lándzsát. A valóban liberális elemeknek tömörülniök kell, kik bizonyos határig szövetségben haladhatnak a szociáldemokráciával. Első feladat a junkerek uralmának megtörése volna. A középosztályt, különösen az intellektuelleket figyelmezteti, hogy minő káros politikát követnek, mikor a reakció szekerét tolják. Devine, Edward Τ.: Misery and its causes. „American Social Progress Series.” New-York, 1909. Macmillan. (XI + 274 p.) A kötet hat előadás gyűjteménye. A szerző főtétele az, hogy a nyomor oka — kevés patologikus eset kivételével — a gazdaságilag rossz alkalmazkodás. A kötet legérdekesebb része 5000 new-yorki szegény támogatásban részesülő család vizsgálata. A gazdaságilag rossz alkalmazkodást különböző tényezők hozták létre. Az orvosszerek tekintetében a polgári szociálpolitika egész gyógyszertárát ajánlja. Grabeln, Max: Wirtschaftliche und soziale Bedeutung der ländlichen Genossenschaften in Deutschland. Tübingen, 1908. Laupp'sche Buchh. (VIII -f-196 p.) Németországban ma közel 21.000 mezőgazdasági szövetkezet működik jóval több, mint 1,800.000 taggal. A takarék- és kölcsön-szövetkezetek ma is a legelső helyet foglalják el, de mellettük a szövetkezeti tevékenység csaknem minden ága tevékeny művelésre talál. Vannak központi szövetkezetek is, melyek a rokon szövetkezetek közös feladatait célszerűen látják el. A könyv első része a szövetkezetek elterjedését és fajait, a második üzleti tevékenységüket és eredményeiket, a harmadik gazdasági előnyeiket, a negyedik financiális sikereiket, az ötödik szociális jelentőségüket ismerteti. Jó kézikönyv mindenki részére, ki megbízható tájékozást akar szerezni a német szövetkezeti mozgalom mai állásáról.

231 Rutgers J.: Rassenverbesserung, Malthusianismus und Neumalthusianismus Übersetzung aus dem Holländischen von Martina G. Kramers. Dresden und Leipzig, 1908. Minden. (303 p.) „Keine ungewollten Kinder!” ez az új-malthusianizmus főcsatakiáltása, melyet szerző úgy szociális, mint fajhigiénikus szempontból helyesnek talál. A szociális nyomor főokát a házassági elővigyázat hiányában látja. Elnéptelenedéstől nem fél, mert azt tartja, hogy a születések csökkenésének korszakát azok növekedésének kora váltja fel. Az új-malthusianista praxis jelenleg leginkább Ausztráliában virul. A szaporodás csökkenése szerinte a faj javulásához vezet, mert a gazdasági jólét emelkedik s mert csak életerős asszonyok fognak utódokra törekedni. A kötet az új-malthusianizmus elméleti fegyvertárának tekinthető. Stoll, Otto: Das Geschlechtsleben in der Völkerpsychologie. Mit 65 Abbildungen. Leipzig, 1908. Veil & Co. (XIV +1020 p.) Stoll, ki a földrajz és etnológia tanára a zürichi egyetemen, a nemi élet etniko-fiziológiai részével foglalkozik. Tudása, mely óriási szakbavágó irodalmon és saját utazásain szerzett tapasztalatain alapszik, rendkívüli. Az egész földkerekség népeiről szóló adatok kritikai feldolgozása képessé teszi az olvasót annak megítélésére, hogy a nemi életben mit tekintsen normálisnak s mit -patologikusnak. Nagy gonddal készített tárgymutató lehetővé teszi, hogy minden tény vagy részletkérdés könnyen feltalálható legyen. Goyau, Georges: Autour du catholicisme social.

Paris,

1909.

Perrin.

(VIII + 298 p.) Egymással össze nem függő, elméleti és történeti essayk gyűjteménye, de amelyeknek közös tendenciája a katholicizmus társadalmi missziójának kiemelése. Weitling, Wilhelm: Garantien der Harmonie und der Freiheit. JubiläumsAusgabe. Mit einer biographischen Einleitung und Anmerkungen, herausgegeben von Fr. Mehring. Berlin, 1908. Buchhandlung Vorwärts. (LII + 268.) Weitling száz éves születésnapja alkalmából újra kiadták 1842-ben megjelent művét, melynek eszméi nagy befolyással voltak a német munkásmozgalom első évtizedének ideológiájára. Pratt, Edwin A.: Small Holders. What they must do to succeed. London, 1909. King & Son. (VI + 247 p.) A könyv célja az, hogy a kisbirtokosokat a mezőgazdasági szövetkezés fontosságáról meggyőzze s a falusi élet újjászületését előkészítse. Haneld, Fritz: Das englische Gewerksvereinsrecht nach 1870. Leipzig, 1909. Duncker & Humblot. (VIII +131 p.) Igen gazdag irodalom alapján szerző behatóan tárgyalja a szakszervezeti egyesülési jog fejlődését és jelenlegi problémáit. Ledgar, A. St.: Australian Socialism. London, 1909. Macmillan. (XV + 365 p.) A kötet különösen ama politikai eseményeket vizsgálja meg, melyek a szocializmust Ausztráliában olyan jelentékeny szerephez juttatták. Behatóan ismerteti az ausztráliai szocializmus és a Labour party ellentétét. Érdekes fezetek: a liberalizmus és szocializmus összeütközése; a kötelező békebíróvédvámrendszer.

232 Reinach, Salamon: Orpheus, histoire générale des religions. Paris, 1909, Picard. (625 p.) A filológiai, archeológiái s történeti kutatásairól híres szerző most nem először próbálkozik meg a tudományos összefoglalás és népszerűsítés munkájával. Már Minerva cím alatt beszámolt a klasszikus ókorra vonatkozó ismereteinkről, Apollo könyvében pedig a képzőművészetek általános fejlődését írta meg. Ε két élvezetes munkához most harmadikul csatlakozik Orpheus, az összehasonlító vallástörténeti kézikönyv. Foglalkozik a totemizmussal, melyben a vallások eredetét látja; majd az árja népek, a távol keleti, az ausztráliai, az amerikai népek vallásos rendszereit ismerteti; azután az izlamizmusra, a judaizmusra s végül a kereszténységre kerül a sor. Gyakran foglalkozik a vallások társadalmi hasznosságának kérdésével is. Gazdag bibliográfia lehetővé teszi, hogy az olvasó az őt érdeklő speciális kérdésekkel tüzetesebben is megismerkedhessek. Combarieu, Jules: La musique et la magié. Etude sur les origines populaires de l'art musical. Paris, 1909. Picard. (374 p.) Az eddigi elméletekkel szemben szerző a zene eredetét mágikus szertartásokra vezeti vissza. A kezdetleges mágikus zene „embrionális állapotban mindazt tartalmazza, mely később a tulajdonképeni zenei művészetet alkotja”. Anyaga és formája társadalmi jellegű. Célja eredetileg szintén valamely társadalmilag hasznos eredmény előidézése volt (pl. eső). A világi ének az egyháziból vette eredetét. Miért öltött a varázslat zenei formát? Mert a) hangutánzásokkal igyekeztek a kívánt eredményt elérni; b) a szónak általában nagy hatékonyságot tulajdonítanak és az ének nem más, mint a megerősített szó, élénkebb és organizáltabb, mint a közönséges beszéd; c) a szó és a tekintet immateriális jellegüknél fogva a lélek közvetlen kifejezésének látszanak lenni. A zenei nyelv egyszerű átírása a mágikus nyelvnek. Onnan az ismétlés iránti mély előszeretete. A hangsor — különösen a hetes — a számok mágikus értékéből ered. Az egyes hangoknak különböző mágikus erőt tulajdonítanak. Maguk a zeneeszközök is eredetileg mágikus célt szolgáltak. Érdekes bírálata Bücher elméletének, mely a munkadalt a munkaszabályozás eszközének tekinti, Cooley, Charles Horton: Social organisation. A study of the larger mind. New-York, 1909. Scribner (426.) A kollektív öntudat elemzése különböző nyilvánulásaiban. Létezik egy társadalmi lélek, mely nem az egyéni lelkek összessége. Közte és az egyéni lelkek között az a viszony, mint a szimfónia és az azt alkotó hangok között. A kollektív lélek kialakulásának egyik fontos eszköze, a nyelv és az írás mellett, a művészet. A társadalmi osztályokat, mint a közvélemény jelenségeit tanulmányozza. A társadalmi intézmények is úgy jelentkeznek neki, mint mindmegannyi kollektív lélektani kategória. Ecseri Lajos: A szegény ember. Budapesti Szemle, 1909. augusztusi szám 204—248. A magyar, különösen az alföldi magyar nép beható ismerete alapján írt szép, érdekes és tanulságos tanulmány a „szegény ember” életéről, mely elnevezés jó magyar nyelven a mezőgazdasági munkásosztályt jelenti. A szegény ember egész életét markáns vonásokkal rajzolja meg. A néptől ellesett, igen

233 jellemző mondások egész serege nemcsak mélyen bevilágít életviszonyaiba, hanem az alföldi tömeglélek megértéséhez is kulcsot ad. A kép, melyet megrajzol igazságos, sőt megdöbbentő, melyhez sehogysem illik a véghezvitt silány „szociálpolitikai reformok” dicsérete. Szerző attól tart, hogy az alföldi kivándorlás tetemesen emelkedni fog. Ebből az következik, hogy az amerikai állapotok mégsem lehetnek oly rettenetesek, mint ahogyan azokat egy-egy munkásember levéltöredéke alapján kiszínezi. Örvendetes Ecseri ama híradása, hogy a nép lelke a politikától egyre inkább elfordul, de „annál több figyelmet kezd fordítani a gazdasági ügyekre és saját kedvezőtlen helyzetének okaira”. Szomorúan jellemző, hogy olyan humánuslelkű és éles szemű író is, mint aminő szerző, a szegény ember bajainak főokát az „osztálygyűlöletben” találja s Darányit nagy reformerként tiszteli. Palente, G.: La sensibilité individualiste. Paris, 1909. Alcan, (140 p.) Schopenhauer, Stirner, Nietzsche, Amiel, Vigny, Stendhal, Benjamin Constant analízise segélyével az individualista lélek természetrajzát kutatja. Ezek: eredetiség, az én egyetlenségének élénk átérzése, a tömeg és a közvélemény gyűlölete, szellemi fölény, immoralizmus, egyedüllét, tehetetlenség és pesszimizmus. Külön fejezetet szentel a gúnynak, mely az individualista fegyvere és vigasza. Megkülönbözteti a békés, csendes, pesszimista individualizmust az optimista, propagandista anarchizmustól, mely csupán az állammal szemben ellenséges. A valódi individualista ellenben első sorban a társadalom, a nyájszerű ösztönök és szokások ellen fordul. Doktor Sándor: Kapitalizmus és egészségügy. (Különlenyomat a „Gyógyászat” 1908. évi számaiból. A Pécsi Szabad Iskolában 1908. nov. 13-án tartott előadás.) Igen figyelemreméltó fejtegetések, melyek a történelmi materializmus alapján igyekeznek az egészségügy változásait megmagyarázni. «Még pedig nemcsak egyszerű parallelizmus alakjában. Nemcsak úgy, hogy fejlett gazdasági élet jó egészségügyet, nyomasztó gazdasági helyzet hátramaradt egészségügyet jelent. Ez a megállapítás nem új s annyira természetes, hogy elég csupán rámutatni; hosszasan fejtegetni felesleges volna. Kimutatható azonban az összefüggés. részletekben is olyan formában, hogy a gazdasági élet bizonyos alakulásai az egészségügynek is bizonyos irányát, sajátszerű intézményeit szabják meg. S e szorosabb kapcsolat kutatása már az egészségügynek helyesebb felfogására, jobb megértésére ád kulcsot a kezünkbe.” A rabszolga és jobbágykorszak egészségügyének túlvázlatos ismertetése után a kapitalizmus fény és árnyoldalának éles és mélyreható feltárása. Íme néhány érdekesebb konklúziója: „A kapitalizmus magának foglalta le, valósággal igájába fogta a tudományos búvárkodást is. Nem arra veti magát a tudományos kutatás, ami az egészségre szükséges, hanem ami a tőkének, az üzletnek kedvez. Nem okos tervszerűség vagy az emberi boldogság érdeke dönti el, mily sorrendben tétessenek a megoldásra váró kérdések tudományos vizsgálat tárgyaivá, hanem hol a véletlen, hol a kapitalizmus érdekei. Érthető is ez, ha meggondoljuk, hogy emberek kezében van a tudomány is, mint a tőke s korának gyermeke lévén az ember, nem csoda, hogy tudományát szívesen használja, ha lehet, tőkeszerzésre. Innen van az is, hogy

234 előbbre vitte a tudomány a betegségek, mint az egészség ismeretében, pedig régen tudjuk, hogy többet ér megelőzni a betegséget, mint bevárni és ha már megvan, gyógyítani. Igen, de a gyógyítás tudománya tőkegyűjtésre is jó, ezért kapósabb. Másrészt mozgató erő a tudományos búvárkodásban is a pénz, mely nélkül nem virágozhatik fel; ezt pedig csak a tőke adja, mely ma még kamatra éhes. Így van aztán, hogy az emberi boldogságnak, az egészségügynek csak mellékterményképen juttat a tudomány fölfedezéseket. Első sorban a kapitalizmus érdekeit szolgálja. S ez még nem elég, hanem ehhez járul az a feltűnő körülmény, hogy kényszeredetten tesz a kapitalizmus valamit az eddig meglevő természettudományok terjesztésére, ellenben csökönyösen ragaszkodik az oktatásban és művelődésben a görög-latin filológiához s a mózesi és ker. vallás világfelfogáshoz, mert ez van érdekében a feudalizmusnak és az egyháznak, melyeket a túltengő kapitalizmus már fegyvertársaivá fogadott (kezdetben ellenségük volt) s egészen a maga képére idomított át, mert ma már jövedelemre és percenfre dolgoznak ezek is. Ennek a körülménynek pedig megint óriási hordereje van az egészségügy fejlődésére. Hiába szorította ki a tudomány az egészségügy intézéséből a vallást, ha a műveletlen tömeg millióiban megmaradnak a hagyományos babonák. Ahol ráolvasással, füstöléssel, keresetlen fűvel orvosolgatják a betegséget, hogy férkőzzék oda az egészség ápolásának modern tudománya?” Végkövetkeztetése pedig ez: „A mai egészségtudomány kerülő úton, a betegségek ismerete útján fejlődött s a betegségek megismeréséből táplálkozik ma is; mert csaknem kizáróan orvosok a művelői, akiket múlhatatlanul elfogultakká tesz a betegségek ismerete: ezért a mai egészségtudomány kiválóan defenzív, negatív diszciplína, melynek főfegyverei és módszerei: a védekezés, óvakodás, eltiltás, kímélés. A baktériumok és a meghűlés a két főmumus; a megerőltető testmozgás a harmadik. A kisebbeknek se szeri, se száma. Nyilvánvaló, hogy a fejlődésnek ez az alacsonyabb fokát jelenti. A magasabb fok az lesz, mely majd cselekvéssel tudja az egészséget erősíteni, a testet ellenállóvá tenni, hogy ha vigyázatlanul éri is fertőzés, vagy másnemű ártalom, maga a szervezet természetes erőivel, immunitásával tudjon ellene védekezni. Ez azonban csak a kapitalizmus igájából megszabadult tudományos búvárkodás vívmánya lesz.” Ilyen bölcs és termékeny megállapítások gyakoriak a kis füzetben, melyek alapján melegen óhajtjuk, hogy írójuk előadását csak beköszöntőnek tekintse a szociális higiéné tudományába s azt rendszeres és részletes vizsgálatokkal folytassa. Pósch Károly: Krisztus-Darwin. Szerző sajátja. Grinád, Pozsony megye. (26 p.) Szerző előadásának lenyomata, melyet a Magyar Protestáns Irodalmi egyesület pozsonyi körében tartott. „A tudomány megvédi a hitet s a hit a kereszttel emeli a tudományt!” Ez az az alapérzés, melyből a kis füzet született Az olvasó ne ijedjen meg. Nem valami prohászkás tudományos jongleurködésben van része. Szerző darwinista a szó teljességében s az ignorabimus, a végső rejtély álláspontja az, melyen a vallást és a tudományt összeegyeztetni akarja. Még idáig sem kellett volna elmennie: maga a végső törvény

235 szerűség gondolata is összeegyeztethető az istenségérzésével. De vajon Krisztussal, konkrét dogmákkal stb. is? Ez az, amit szerző be nem bizonyít, Sőt — a dolog természete szerint — meg el sem kezdhette a bizonyítást Az elért harmonikus kompromisszum tehát kizárólag az ő értelmi és érzelmi munkájának a tulajdona, nem pedig a hívő leieké általában. S végkonkluziója: Itt maradt a tudós összekulcsolt kezekkel s a lélek láthatatlan szárnyakon” felszáll ahhoz, ki birodalmának egy atomját, egy vízcseppjét éjféli órákban megmutatta nekem, — de többet nem. S íme, egy 6 éves gyermek, kis leányom, nem tudván aludni, az éjjel benyitott dolgozószobámba, s tekintetét lehunyt szempillámra s összekulcsolt kezemre vetve, félénken anyja mellé húzódott, azt mondván: a papa a mikroszkópnál imádkozik!” bájos és poétikus, de a problémát nem oldja meg. Madzsar Imre: Egyének és tömegek a történelemben. (Különlenyomat a „Századok” 1908. évfolyamából). Budapest, Athenaeum. (34 p.) Történelem-filozófiai fejtegetések néhány modern kutató kritikai ismertetése alapján. Több helyes és értékes megfigyelés. Az összehasonlító történelemírás felé haladás tényének jó megállapítása. De mikor arra a végkövetkeztetésre jut, hogy „amit valamely nemzet vagy társadalmi csoport körében megfigyeltünk, abból más nemzetre vagy csoportra következtetést vonni nem lehet. Az összehasonlítás tehát csak ott kezdődik, ahol különböző kollektív jelenségeket, különböző intézményeket, szokásokat stb. vetünk egybe egymással” ... vagy alapjában téved vagy nem beszél kellő precizitással. Hisz nyilvánvaló hogy ugyanazokat a kollektiv jelenségeket kell összehasonlítanunk vagy ugyanazon társadalmi alakulat különböző fejlődési fokain, vagy különböző társadalmi alakulatokban vagy mindkét szempontból. Világos, hogy a feudalizmus törvényszerűségét úgy nyomozhatjuk, hogy pl. összehasonlítjuk a magyar feudalizmus változásait a különböző korszakokban, vagy a magyar feudalizmust az angollal, vagy a magyar feudalizmus változásait az angol feudalizmus változásaival. (Természetesen mentül szélesebb tér- és időbeli körre terjesztjük ki ezeket az összehasonlításokat, annál inkább remélhetjük, hogy a törvényszerűség fogalmáig felemelkedhetünk). De teljesen értéktelen volna a magyar feudalizmust az angol házassági szokásokkal összehasonlítani. Kurt Breysig példájára való hivatkozás mutatja, hogy szerző is az általunk körvonalozott eljárásra ongdolt s így tétele nem gondolatbeli, hanem csak stilizálási gondatlanságban szenved. Ember Sándor: Az erkölcsnevelés problémája. Budapest, 1909. Lampel (173 p.). „Ε kis könyv az iskolai nevelés abc-je akar lenni. Ha ezen vagy más jobb, de lényegében ugyan azonos abc-én túl leszünk, tovább építhetünk. Ha a szóba hozott nevelési kérdésekből csak egyet kultiválunk is céltudatosan és nem ötletszerűen, többet használunk vele, az erkölcsnevelés ügyének, mint annak több évtizedes hangoztatásával, hogy: az iskola nemcsak tanítson, hanem neveljen.” A műtartalma: I. Az oktatás és nevelés viszonya. — II. A mai iskolai nevelés. — III. A javak szándékos rongálása éa pusztítása. — IV. A tolvajlás. — V. A rend. — VI. A tisztaság. — VII. Egészség, betegség. — VIII. Az utca. — IX. Az adott szó szentsége. — X. Jótékonyság, részvét. — XI. Káromkodás, átkozódás. — XII. Gúnyolódás, évelődés. — XIII. Hangoskodás, eldicsekvés — XIV. A virtus. — XV. Türelem, önfegyelmezés. — XVI. Szolidartás. XVII. Kötelességteljesítés. — XVIII. Szabadságra nevelés. A könyvre még visszatérünk.

A Huszadik Századnak a következő új könyveket küldték be.* Punnett R. C.: Mendelism. Newyork, Wilshire Book Co. 1909. (109. p.) Wilshire, Gaylord: Socialism Inevitable Newyork, Wilshire Book Co. 1909. (337. p.) Ember Sándor: Az erkölcsnevelés problémája. Budapest, Lampel, 1909. (173 p.) Ára 3 kor. Pásztor Árpád: Tengeren, tengeren tál. Budapest, 1909. Grill. (264 p.) Iravaux Juridiques et économiques de l'Université de Rennes. Tome II. Rennes, 1908—1909. Bibliothéque Universitaire. (453 p.) Ugyanaz: PremierSupplément. Ugyanez a kiadás. (XVII + 429 p.) Stein Aurél: Középázsiai utam. Heyermans Herman: Remény. Kenedi Géza: Kriminális történetek. Ozorai Lajos: Cornelius Τacitus évkönyveiből. Váczy János: Kazinczy Ferenc. Budapest, Franklin 1909. (108 p.) Ára 2 kor. 50 f. Szinnyei Ferenc: Arany János. Budapest, Franklin, 1909. (166 p.) Ára 2 kor. 50 f. A Budapesten 1909. szeptember hó 10. és 11-én tartandó II. Országos patronage kongresszus iratai. I. és 11. füzet (79 és 137 p.) Budapest, 1909. Révai és Salamon könyvnyomdája. Madzsar Imre: Egyének és tömegek a történelemben. Budapest, 1909. Athenaeum. (34 p.) Szántó Győző: Kiskertműve lés a szociális törekvések terén. Munkáskertek. Függelékül: „A közhasznú

munkáskertek egyesülete” Debrecenben, írta Rédei Rezső. Debrecen, 1909. (112 p.) Ára 1 kor. 50 f. Pósch Károly: Krisztus-Darwin. Szerző sajátja. Grinád, Pozsonymegye (26 p.) Ára 1 kor. 20 f. Schmidt, Nicoleus: Dudelsacklieder. Gedichte eines Schreinergesellen. Berlin-Leipzig, 1009. Curt Wigand. (97 p.) Ára 2 kor. 40 f. Basky Lajos: A kapitalizmus ellenmondásai. Kiadja az amerikai magyar szocialista munkásszövetség. 1909. (48 p.) Ára 5 cent. Klima Lajos: Az újpesti m. kir. állami főgimnázium értesítője az 1908— 1909. tanévről Újpest, 1909. (126p.) Éltes Mátyás: Az állami kisegítő' iskola V. értesítője. Budapest, 1909. Toldi Lajos bizománya. Ara 60 f. Magyar- Katonai Közlöny. Havi folyóirat. II. évf. VI. füzet. Előfizetési díja egész évre 8 kor. Szerkeszti és kiadja a m. kir. honvédelmi miniszter kirendelte bizottság. Leyret, Henrik: Magnaud a jó bíró. (Le Bon Juge.) Fordította Sándor Aladár. Budapest, 1908. Grill. (VIII.

+ 24 p.)

Rajnik Béla: Ausztriától való gazdasági különválás nyomán várható alakulások. Budapest, 1909. Franklin. (304 p.) Ára 15 kor. Magyar statisztikai közlemények: Fiume hajó- és árúforgalma az 1906. és 1907. években. Budapest, 1909. (298 p.) Ára 4 kor. Jelentés a m. kir. postatakarékpénztár 1908. működéséről. Budapest, 1909. Pallas. (31 p.)

* Eme munkák közül azokra, melyek szemlénket közelebbről érdeklik még visszatérünk.