B. Nagy András (Dr. Nagy András)
Mi a politikai gazdaságtan? Népszerű gazdaságfilozófiai bevezetés
Budapest 1983/2013
© Dr. Nagy András, 2013 A szerző művét az Általános GNU-licence hatálya alá helyezi. • Ezt a művet bárki lemásolhatja, sokszorosíthatja, terjesztheti ellenszolgáltatásért vagy a nélkül, átírhatja a következő feltételek betartása mellett: • Köteles ugyanezeket a jogokat bárki más számára ugyanilyen formában biztosítani; • Köteles a szerző (és valamennyi korábbi módosító) nevét feltüntetni; • Köteles pontosan jelezni (saját nevével ellátva) az általa eszközölt változtatásokat és az általa módosított változat eredeti forrását; • Köteles az általa terjesztett példányokat hasonló copyleft-tel ellátni; Ezek a feltételek automatikusan kiterjednek a szöveg megváltoztatott részeire is. A könyvben szereplő „A bűvészmutatvány végre sikerült. Pénz átváltozott Tőkévé” (triptichon) a szerző alkotása, fa, lakkozott tempera (Leningrád, 1975)
Előszó (1983) „Észrevettem – mondotta K. úr – , hogy sokan azért riadnak vissza a tanításunktól, mert mindenre tudunk valami választ. Nem állíthatnánk össze a propaganda érdekében azoknak a kérdéseknek a jegyzékét, amelyeket – úgy véljük – nem tudjuk megválaszolni?” (Bertolt Brecht: Történetek Keuner úrról)
A könyv, amit az Olvasó a kezében tart, nem a kapitalizmus politikai gazdaságtanának tankönyve, és nem is tudományos szakkönyv. Nem tankönyv sem terjedelme, sem szerkezete szerint. Kitűzött témáját meglehetősen szabadon tárgyalja: egyes, a hivatalos tanterv szempontjából lényeges kérdéseket nem, vagy csak hozzávetőlegesen érint, máshol talán túlságosan is a részletekbe mélyed. De nem is tudományos szakmunka, hiszen nincsenek benne lényegesen új eredmények vagy felfedezések. Újat elsősorban azzal kíván adni, hogy esetenként nem a megszokott helyre teszi a hangsúlyt. Sem stílusa, sem a téma kifejtésének módszere nem ragaszkodik a tudományos műveknél megszokotthoz. Nincs megterhelve, például, idézetek sokaságával. Az egyes fejezetek és alpontok élén álló, főként a marxizmus klasszikusaitól származó idézetek hivatottak utalni arra, hogy a szerző műve megírásakor eléggé nagy számú forrásirodalomra támaszkodott. Ezeknek a mottóknak van azonban mélyebb, fontosabb célja is. Mivel a könyv csak ízelítőt kíván adni a marxista politikai gazdaságtan gondolatvilágából, a mottók mutatják meg, hogy hol keresse az első komolyabb falatokat az, akinek megjött az étvágya a politikai gazdaságtan, illetve a marxizmus I
tanulmányozásához. A szerző nem titkolja, hogy az „olvassuk újra Marxot!” mozgalom elkötelezett híve. Mi tehát a könyv valódi műfaja? Úgy szokták mondani: népszerű tudományos ismeretterjesztés. Irodalmi példaképe egy merőben más tudománnyal foglalkozó kitűnő ismeretterjesztő könyv, R. Courant és H. Robins „Mi a matematika“ című műve volt. A cím ötlete is innen származik. Couranték könyvük előszavában megadják a tudományos ismeretterjesztés olyan alapállását, amelyet a jelen könyv szerzője is maradéktalanul magáénak vall: „A matematika megértését ugyanúgy lehetetlen könnyű szórakozásként közvetíteni, mint ahogy a zenei műveltséget sem adhat még a legragyogóbb népszerűsítés sem annak, aki maga nem hallgatott hosszú időn át intenzíven zenét. Az élő matematika tárgyával kell ténylegesen érintkezésbe kerülni. Ez nem jelenti azt, hogy a technikai részleteknél kell időzni. A matematikának egyaránt mentesnek kell lennie a rutin hangsúlyozásától és attól az ijesztő dogmatizmustól, amely minden célt és motívumot elrejt.”
Ha az Olvasó „matematika” helyett mindenütt „politikai gazdaságtant” olvas, akkor előtte áll a jelen könyv ars poeticája. Tudományos ismeretterjesztő művek előszavában általában szerepel a következő kitétel: „a könyv megértéséhez nem szükséges semmiféle különleges előképzettség”. Esetünkben a helyzet nem ilyen egyszerű. Egyrészt a könyvet szerzője megfelelő általános műveltséggel rendelkező közönségnek szánta, másrészt a baj éppen az, hogy a témához sokan túlságosan is sok „különleges előképzettséggel”, meggyökeresedett előítéletekkel rendelkeznek. A könyv II
egyik célja némileg csökkenteni ezeknek az előítéleteknek a tömegét. [A könyv] 1 témája a marxista politikai gazdaságtan, ami nem csak tudomány, de a marxista világnézet alapja is ideológia 2 . Agitációs céljai letagadhatatlanok. Manapság [az 1970-es, 80-as évek fordulóján] hazánkban marxista világnézetet agitálni közhelyként hat. Elvileg az oktatás minden szintjén ez folyik – az általános iskolától az egyetemekig, nem is beszélve a párt- és KISZ oktatás különböző fórumairól. Több jelenség is arra utal, hogy a marxizmus propagandája mégsem közhelyszerű. A nemzetközi politikai porondon a forradalmi és ellenforradalmi erők harca egyre élesebb lesz, és egyre kevésbé illik bele a megszokott sémákba. Olyan események, mint például az iráni muzulmán forradalom, a libanoni 1
A 2013-ben beillesztett apróbb kiegészítéseket, átfogalmazásokat [ ] zárójelbe teszem. A komolyabb megjegyzéseket lábjegyzetben, vagy apró betűs betoldásban fogom közölni (a szerző, 2013)
2
Az „ideológia” az utóbbi évek politikai szitokszóvá züllesztett fogalmainak egyike. A legtöbb párt saját ideológiájának létezését tagadja, más pártok álláspontját a vita helyett az „ideológia” címkével igyekszik „megsemmisíteni”. Mindez egészen addig fokozódik, hogy maga a „pártérdek” is pejoratív fogalomként jelenik meg, és paradox módon az a társadalmi alakulat, amely a „totalitárius” rendszerekkel szembeni fensőbbsége legnagyobb vívmányaként a többpárt-rendszert jelöli meg, ugyanakkor a „pártérdekeken felülemelkedést” mint kimagasló értéket kezeli. Mi az ideológia fogalmát az eredeti marxi megközelítésben ragadjuk meg, és az osztályokra, érdekcsoportokra tagozódott társadalom egyes artikulált (érdekeit megfogalmazni tudó) csoportjainak érdekérvényesítő technikájaként fogjuk fel. (a szerző, 2013)
III
polgárháború, vagy a lengyelországi politikai és gazdasági válság, igen könnyen összezavarhatják azokat, akik túlságosan leegyszerűsítve szemlélik a világ dolgait. De nem kell feltétlenül határainkon kívül keresni a nehezen emészthető problémákat, akad belőlük itthon is jócskán. Áremelkedések, a gazdasági növekedés és az életszínvonal stagnálása, gazdasági decentralizáció, kisvállalkozások, stb. stb. szocialista valóságunk olyan új elemei, amelyekről még néhány évvel ezelőtt az volt a közfelfogás, hogy a szocializmus eszméivel összeegyeztethetetlenek 3 . Bizonyos, és sajnos nem is túl szűk körben – sajnos a fiatal értelmiségiekkel a középpontban – ma „nem divat” marxistának lenni. Hiba lenne ezért kizárólag e körök tagjait hibáztatni. Nyilván a forrófejű felületes ítélkezés, a szakmai beszűkülés nem kis szerepet játszik e hangulat kialakulásában, de a probléma sokkal mélyebb. A szövevényessé vált összefüggések, a létező szocializmus országaiban és a nemzetközi forradalmi mozgalmakban jelentkező és sokasodó problémák és nehézségek azért hatnak sokakra nyomasztóan, mert egy hosszú korszakban (amit ugyancsak hibás egyszerűsítés lenne a „személyi kultusz” éveire korlátozni) a szocializmus eszméjével és gyakorlatával szemben eltúlzott, megalapozatlan és irreális elvárásokat támasztottak. Túlságosan tökéletes, hibátlan és ellentmondásmentes társadalom képét rajzolták fel, amely kép eltakarta a szocializmus valódi értékeit, igazi történelmi 3
Az ilyen megjegyzések szinte tálcán kínálják a rendszerváltozás és az utána következők szembesítését velük. Ez azonban a romantika ingoványos talajára vinne, ezért igyekszem tartózkodni az ilyesmitől (a szerző, 2013)
IV
szerepét. Nagyon nehéz és fájdalmas dolog most hozzászokni az igazsághoz, ahhoz, hogy a szocializmus építése, a forradalmi átalakulás nem mentes a némileg enyhíthető, de teljesen ki nem küszöbölhető nehézségektől; hogy mint minden fejlődésnek, úgy a forradalmi, szocialista fejlődésnek is motorja az ellentmondás; hogy a módszerek állandóan és szükségszerűen változnak stb. Sokaknak ez „lelki törést” okoz, leginkább éppen azoknak a fiataloknak, akik már beleszülettek a szocializmus építésébe. Ezek a fiatalok már csak a „nyugati” kapitalizmust ismerik (annak is csak a látványos felszínét, amely egyébként éppen a létező szocializmus miatt olyan, amilyen) és vetik össze azzal a szocializmussal, amelybe beleszülettek. Közben felszínes, dogmatikus előítéletektől megfertőzött „hivatalos” ismereteiket azonosítják a marxizmussal és megállapítják, hogy az „nem állja ki a valóság próbáját”. Fogalmuk sincs arról, hogy az a végletekig leegyszerűsített és ezért hamisan fekete-fehér világnézet, amit elvetnek, mennyire távol áll az igazi dialektikus-materialista világnézet ragyogó sokszínűségétől. Ez a könyv szerény kísérlet a marxizmus népszerűsítésére a sokszínűség legalább néhány (a kettőnél – fekete-fehér – mindenesetre több) színének felvillantásával. Igen keveset foglakozik a legaktuálisabbnak tűnő kérdésekkel, az imperializmus (annak állammonopolista formája), valamint a szocializmus politikai gazdaságtanával. Az előbbinek néhány menet közbeni megjegyzést és egy hiányos fejezetet szentel, az utóbbi esetében meg egyáltalán csak itt-ott elszórt összehasonlításokra szorítkozik. A szerző ezzel az Előszó élén álló Brecht-idézet tanácsát kívánta megfogadni. Túl fontosak és aktuálisak ezek a kérdések
V
ahhoz, hogy egy ilyen szűkre szabott, kissé csevegő stílusban megírt könyv belevágjon részletes kifejtésükbe. Mint említettük, a könyv nem tankönyvnek készült. Mondanivalója azért van a politikai gazdaságtan oktatóinak, tankönyvíróinak számára is. A megszokottól eltérő előadásmód és tartalom óhatatlanul (és tudatosan) vitába száll a jelenleg forgalomban levő tankönyvekkel. Ami az előadás módját illeti, az persze szubjektív dolog, és a szerzőnek nincs joga megítélni, hogy műve ebben a tekintetben jobb vagy rosszabb a tankönyveknél, Egyetlen általános megjegyzést azért megengedhet magának: egy politikai gazdaságtan tankönyvnek nem kell feltétlenül száraznak és unalmasnak lennie (emlékeztetőül: Selma Lagerlöf a törpévé vált Nils Holgerson csodálatos utazását a vadludakkal Svédország földrajz tankönyveként írta meg. Igaz, ő Nobel-díjas író volt). Tartalmi kérdésekben viszont nem csak megengedhetőnek, de szükségesnek is látszik a szerző elvi-módszertani nézeteire felhívni a figyelmet, azokat vitára bocsátani. A jelen könyv alcíme szerint népszerű gazdaságfilozófiai bevezetést kíván adni a politikai gazdaságtanba. Ez nem csak - kicsit talán szerénytelen – utalás az ifjú Marx 1844-es [párizsi] gazdaságfilozófiai kézirataira, de több annál. Úgy tűnik, hogy a marxisták mindmáig félreértették a marxizmus három alkotórészéről beszélő Lenint. Lenin sokat idézett művében a három különálló és merőben különböző indíttatású polgári eszmei forrásból származó egységes marxista tanítás három alkotórészéről szólt. Az orosz „составная часть” kifejezés egyébként - bár szó szerint „alkotórésznek” fordítandó – magyar megfelelőjénél jobban utal az egybetartozás tényére. VI
A mai alkotó marxista tudomány szerencsére már régen megszabadult a lenini tétel sztálini típusú ellaposításától, de a [marxizmus oktatásában 4 ] csak most kezdenek olyan hangok hallatszani, hogy a három alkotórész nem jelent három önálló, egymástól független tudományt. Az Olvasó kezében levő könyv megkísérli e probléma didaktikai felvázolását, amennyiben a politikai gazdaságtant filozófiai megközelítésben próbálja tárgyalni, minden esetben arra törekedve, hogy a politikai és ideológiai (vagyis politológiai – így szokás ma a tudományos szocializmust nevezni) következtetéseket vonhasson le 5 .
4
Eredetileg „marxista oktatást” írtam – hiba volt (a szerző, 2013)
5
Mindez meglehetősen erőltetett okoskodás. Valójában nem a megfelelő irányba próbáltam kitörni abból a sémából, amelyet bár valóban Sztálin és mamelukjai merevítettek dogmává, de szerzője kétségtelenül Lenin volt. Ő volt az, aki említett cikkében nem domborította ki eléggé, hogy Marx a német filozófia bírálatától eljutva az angol politikai gazdaságtan bírálatához, a két bírálat összefoglalásával bírálta a francia szocializmust (elsősorban Proudhont), és így alkotta meg – Engels hathatós segítségével – a később marxizmusnak nevezett tudományos világnézetet, a tudományos szocializmust – amely lényegénél fogva kritikai világnézet. Lenin ezt a komplexumot alkotórészeire szakította szét, a sztálinizmus pedig e szétszakítást dogmává merevítve kiirtotta belőle a lényeget, a bírálatot – ami a részéről teljesen természetes volt, hiszen a sztálinizmus lényege minden bírálat, minden kritika elfojtása. Miután mindezt nem tárgyaltam le, így az is rejtve maradt előttem, hogy olyan tudomány, mint marxista politikai gazdaságtan egyszerűen nem létezik. Ami létezik, az a politikai gazdaságtan bírálata – Marx legtöbb közgazdasági munkájának ez a címe, vagy alcíme – egy komplex gazdasági, világnézeti és politikai eszmerendszer (a szerző, 2013)
VII
A filozófiai megközelítésnél a szerző igyekezett olyan kérdésekre összpontosítani, amelyek a jelenlegi politikai gazdaságtan oktatásban nincsenek eléggé kihangsúlyozva, vagy éppenséggel tévedésekre késztetik az oktatás résztvevőit a katedra mindkét oldalán. Két alapvető és egymással szoros összefüggésben levő problémáról van szó: az általános, különös és egyes (specifikus) dialektikájáról, valamint a történelmi és logikai tárgyalás egységéről. A ma használatos tankönyvek az általános, különös és egyes dialektikáját igen laposan értelmezik. Tulajdonképpen csak a szokásos módszertani fejezetekben („a politikai gazdaságtan módszere”, illetve „a gazdasági kategóriák és törvények” címűekben) foglalkoznak vele, majd a továbbiakban nagyrészt megfeledkezve róla, ténylegesen alig alkalmazzák tudatosan. Jó, ha a különböző termelési módoknál megemlítik, hogy az alaptörvény az adott termelési mód specifikus gazdasági törvénye. Ebben a könyvben a gazdasági kategóriák és törvények kihangsúlyozott újratárgyalása történik az általánostól az egyesig, az elvonttól a konkrétig. Reméljük, hogy az Olvasó jól érzékeli majd a különös központi szerepét – azt, hogy a különös egyszerre az általános specifikációja és az egyes általánosítása. Ebben a vonatkozásban külön felhívjuk a figyelmet az értéktörvény könyvbeli szerepére. Az értéktörvényt a tankönyvek megemlítik, megtárgyalják, de korántsem emelik ki azt a központi szerepét, ami a politikai gazdaságtanban megilleti. Pedig az értéktörvény az a különös törvény, ami a társadalmi termelés legfontosabb általános törvényeit (ebben a könyvben: a termelő erők és termelési viszonyok összhangjának, a termelő erők fejlődésnek és a VIII
termelési viszonyok újratermelődésnek törvényeit, valamint és mindenek előtt a termelés és a fogyasztás ellentmondását) az árutermelésre specifikálja, hogy azután az árutermelés különböző történelmi formáinak minden specifikus jelensége, törvénye benne általánosuljon. A tankönyvek például azt bizonyítják, hogy a tőkés átlagprofitráta törvénye nem mond ellent az értéktörvénynek – pedig ellentmond. Azért mond ellent, mert az átlagprofitráta törvénye nem más, mint a tőkés módon megnyilvánuló, tehát specifikált értéktörvény, és az általánosnak a specifikus mindig ellentmond (éppen ezáltal specifikus – hogy tudniillik különbözik az általánostól, miközben azonos is vele). Ugyancsak a szokásosnál nagyobb teret szentel a könyv a pénz kincsképző funkciójának, mivel a szerző szerint a pénz szervesen összetartozó funkciói közül éppen ebben lehet megtalálni azt a módszertani hidat, ami a pénzt összeköti az értéktörvénnyel. Ez a kapcsolat viszont azért fontos, mert meg kell mutatni (alig van olyan tankönyv, amely ezt megtenné), hogy az általánossá váló árutermelés ugyanúgy hozza létre a pénzt, mint ahogy a pénz létrejötte elengedhetetlen az árutermelés általánossá válásához. Vagyis a pénz nem az árutermelés segédeszköze, hanem annak legbensőbb lényegi eleme. Az általános-különös-egyes dialektikájának háttérbe szorítása zavarja a tankönyveket a történelmi és logikai tárgyalás egységének megoldásában (miközben ennek az egységnek a hiánya maga is összezavarja az előbb említett dialektikát). Ettől a dialektikus egységtől hol erre, hol arra akarnak egysíkúan eltérni, ami persze metafizikus, nem marxista eredményekhez vezet. A dolog odáig fajulhat, hogy egyes IX
tankönyvek tudatosan szakítanak a történelmi kifejtéssel, amivel a lényegétől fosztják meg a politikai gazdaságtant, mert alkalmatlanná teszik pártos, politikai-ideológiai következtetések levonására. 6 Az ilyen tankönyvek szerzői elfeledkeznek arról a tényről, hogy a marxista politikai gazdaságtan születését szükségszerűen megelőzte a történelmi materializmus módszerének, a „marxi módszernek” a kidolgozása. Más tankönyvek az „anyag egyszerűsítése” végett kihagyják a csereformák fejlődésének tárgyalását. Pedig éppen ez az a kérdés, amelynek megoldása a legragyogóbb példáját adja az előbb említett „marxi módszernek”. De nem csak illusztratív jelentőssége van a problémának. A marxizmus klasszikusai nem győzték eleget hangsúlyozni, hogy éppen ez a politikai gazdaságtan legfontosabb fejezete. Nem lehet ugyanis megérteni, hogy hogyan vált a pénz tőkévé, ha nem értjük meg, hogy miként válik az áruk közül egy pénzzé. Nem értjük meg, hogy az árutermelés magántulajdon mellett szükségszerűen tőkés árutermeléssé fejlődik, ha nem értjük meg, hogy a pénz nem véletlenül, hanem szükségszerűen vált ki az áruvilágból. Ugyancsak rendkívül fontos annak a megértése, hogy a pénz értékmérő funkciója történelmileg is, és logikailag is megelőzi a forgalmi eszköz funkciót. A legtöbb tankönyv nem tartja szükségszerűnek a pénzfunkciók marxi sorrendjét, nem mutatja ki történelmi és logikai egymásból
6
Naivan nem vettem észre, hogy pontosan ez volt a cél (vagy észrevettem, de nem mertem nyíltan kimondani?) (a szerző, 2013)
X
következésüket. Ugyanez egyébként imperializmus lenini ismérveiről is.
elmondható
az
Jelen könyv ezeket a hibákat szeretné elkerülni, ezért igyekszik mondanivalóját formációelméletileg 7 kifejteni. A szerző fontosnak tartja kihangsúlyozni, hogy az árutermelés különös termelési mód, amelynek az áru a dologiasult megnyilvánulása. A formációelméleti kifejtés szempontjából fontos a tartalom, belső forma, megjelenési forma kategóriák állandó alkalmazása és összekötése az általános-különös-egyes dialektikájával: az általános tartalom különös belső formájának sajátos [(specifikus)] megjelenése a vizsgálat kiinduló és végpontját jelentő aktuális konkrét jelenség. A politikai és ideológiai következtetések levonásánál a szerző a következőkben vitázik a tankönyvekkel: a pártosság és tudományosság kérdésének logikus, meggyőző kifejtése, a forradalom és ellenforradalom problémája, a kizsákmányolás és magának a politikai-ideológiai felépítménynek a kezelése. A politikai gazdaságtan eszmei fejlődésének megértéséhez elengedhetetlenül fontos felismerni és megmutatni, hogy a klasszikus, valóban tudományos igényű polgári politikai gazdaságtan tévedései nem hibák voltak, hanem koruk nagyjából adekvát ideológiai tükröződései. Ez egyébként még az olyan elkötelezett apologéta esetében is így van, mint J.M. Keynes. Ám még a vulgáris, apologetikus irányzatok esetében sem elegendő azt bizonyítani, hogy nézeteik tarthatlanok, 7
A formációelmélet a marxista társadalomtudomány szakkifejezése: a gazdasági társadalomalakulatok (azaz formációk) egymásba alakulása dialektikájának vizsgálatát jelenti. (a szerző, 2013)
XI
mert a gondolkodó tanulókban önkéntelenül is felvetődik a kérdés: akkor ezek az irányzatok miért tartják mégis magukat?! A bírálat csak akkor meggyőző, ha kimutatjuk azt is, hogy e „tarthatatlan” nézetek az objektív valóság mely létező jelenségeinek mértéktelen felnagyításával, vagy éppen elhallgatásával, esetleg eltorzításával keletkeznek, és mi bennük a részigazság, ami mégis fenn tartja őket? Így nem történhet meg például, hogy szegény Ricardot, aki minden idők egyik leglelkiismeretesebb tudósa volt, azzal vádoljuk meg: el akarta kendőzni a tőkés kizsákmányolást. Egyrészt nem akarta, mert amennyire felismerte, annyira be is ismerte; másrészt éppen az volt a baja a kizsákmányolással, hogy a lényegét, az értéktöbbletet nem ismerte fel. Kizsákmányolás! Ennek a szónak olyan rossz ízű pejoratív csengése van, hogy ma a kiejtése is dogmatizmusnak tűnik. Meg kell fosztani ettől a pejoratív jelentéstől! Ma a nukleáris háború veszélye sokkal ijesztőbbé teszi a kapitalizmust/imperializmust, mint a kizsákmányolás bármikor 8 .
8
Látható, hogy 1983-ban magam is azt a kizsákmányolás-felfogást vallottam, amit ma hevesen elutasítok, hogy tudniillik a kizsákmányolás az értéktöbblet, a bérmunka meg nem fizetett termékének ellenszolgáltatás nélküli elsajátítása. Az ilyen nézettel azonnal szembeállítható két érv is: a) ezek szerint az eltartottak (köztük a kisgyerekek, a magatehetetlen betegek, öregek) kizsákmányolják eltartóikat; b) a munkanélkülieket nem zsákmányolja ki senki. Eléggé nyilvánvaló, hogy egyik állítás sem helyes. Azóta, alaposabban tanulmányozva a klasszikusok és az alkotó marxista irodalom műveit, revideáltam az idevágó nézeteimet. Mai álláspontom, hogy a kizsákmányolás idegen munka leigázása, uralom az idegen munka felett. A többlettermék
XII
A tankönyveket olvasva úgy tünet, mintha csak győzelmesen előre törő szocialista forradalom létezne. Esetleg néhány halovány szó olvasható a polgári forradalomról, körülbelül annyi, hogy az – ellentétben a szocialista forradalommal – nem szüntette meg a magántulajdont, csak megváltoztatta formáját. Mindebből kevéssé derül ki, [hogy miért írta Marx: „A forradalmak a történelem mozdonyai”?] A hazai tankönyvekből szinte teljesen kimaradt a prekapitalista formációk elemzése. Nem szerepel a tankönyvek túlnyomó többségében egy szó sem az ellenforradalomról, mint politikai jelenségről, és gazdasági alapjáról. Egyébként a politikai-ideológiai felépítmény gazdasági vonatkozásait sem lehet – ahogy ezt a tankönyvek általában teszik – csupán az állam gazdasági beavatkozásának kérdésére leszűkíteni. Az alap és felépítmény dialektikáját, az egész formációelméletet illusztrálni lehet például egy aranypénz-érme elemzésével.
értéktöbbletként való elsajátítása csupán egy megjelenési formája ennek. Ezen álláspontról világos, hogy az eltartottak közül a nevesítettek nem zsákmányolják ki eltartójukat (más esetekben, például a strici-prostituált viszonyban persze igen), viszont a munkanélküliség – a munkanélküliek „ipari tartalékserege” – a kizsákmányolás egyik legvisszataszítóbb megjelenési formája. És természetesen nem nehéz megmutatni, hogy „a nukleáris háború veszélye” valahol szintén összefüggésbe hozható ezzel a kizsákmányolás-felfogással. Ugyanakkor magának a problémának a felvetése azt mutatja, hogy a szerző a maga módján megsejtette a hagyományos (a sztálinistáktól hagyományozott) kizsákmányolásfelfogás problematikusságát. (a szerző, 2013)
XIII
Ki kell térni a még a vallás politikai gazdaságtani vonatkozásaira is, ha meg akarjuk érteni az áru-, pénz- és tőkefetisizmus szentháromságát. Könyvünk természetesen semmiképpen nem lehet tökéletes. Nyilván semmilyen befejezett munka nem lehet az. A szerző akárhányszor olvasta el újra a kéziratot, abban mindig bőven talált javítani valót. Marx írja: „a nevelőket is nevelni kell”. Ám a kéziratot egyszer csak le kellett zárni. Van azonban a könyvben néhány gondolat – a szerző igyekezett ezek számát a minimumra csökkenteni – amelyekről a szerző már a leírásukkor tudta, hogy azok túlzott egyszerűsítéseik miatt helytelenek. De részletes kifejtésük sokszorosára növelte volna a könyv terjedelmét, és a stílus szabadságát is fel kellett volna adni. A szerző abban reménykedik, hogy könyvének e félig-meddig tudatos hiányosságai a lényeget nem érintik 9 . A könyv természetesen szerzője világnézetének tükre. Azt tükrözi, ahogyan a szerző a marxizmust, és annak oktathatóságát látja. A könyv gyengéi – bizonyára jócskán akadnak ilyenek – elsősorban a szerző gyengéi. Ezért a szerző szívesen fogad minden kritikai észrevételt. A szerző könyvét adaléknak szánta a marxizmus népszerűsítésének és oktatásának most megindult megújulási folyamatához.
***
** 9
Ilyen például a III. fejezet sok egyszerűsítése, ami a szakértők szerint aligha felel meg az őstörténeti kutatások legújabb eredményeinek. (a szerző, 1983)
XIV
Jelen könyv megszületésben igen nagy segítséget jelentett az a lehetőség, hogy szerzője politikai gazdaságtant oktathatott a Kertészeti Egyetem néhány tancsoportjában, majd - és jelenleg is – a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán. Külön köszönet illeti a PSZF Marxizmus-Leninizmus Tanszékét az alkotó légkörért, a kollégákkal folytatott állandó tapasztalatcserékért, és az egészséges vitákért. Ugyancsak hála illeti a Szovjet Filmművészek Szövetségét, hogy lehetővé tette a repinoi Alkotóház kellemes környezetében a kézirat befejezését.
Budapest – Repino 1978-83
B. Nagy András
XV
Előszó (2013) avagy, találkozás egy fiatalemberrel „ ...Hát mit tegyek? ... hát azt nem lehetett, ahogy te gondoltad. Hidd el, kérlek, nem lehetett, ... én próbáltam ... de igazán nem lehetett ... Most felém fordult. Elgörbült szájjal, gyűlölettel nézett rám. - Hol a repülőgép? - kérdezte rekedten. Zavartan dadogtam: - Hát... mit tegyek ... feltalálták ... Farman ... a Wright-testvérek ... nem voltam ott ... De hidd el, ők is elég jól csinálták ... egész jó, aránylag ... lehet vele repülni... - Látom - mondta gúnyosan. Aztán megint rám nézett. - Hol az Északi-sark? Lesütöttem a szemem: - Valami Peary elérte ... Kérlek, hát nem volt idő ... te tévedtél ... nem lehet mindent ... én akkor az egyetemre jártam ... - Úgy - mondta. Aztán: - Hol a büszke és szabad Magyarország? - Kérlek alássan ... igazán furcsa vagy ... dolgozunk rajta ... én is ... de az nem megy olyan hamar ... az embernek élni is kell.” (Karinthy Frigyes: fiatalemberrel)
Találkozás
egy
1983-as előszavamat – az udvariassági záradékot nem tekintve – azzal zártam, hogy „A szerző könyvét adaléknak szánta a marxizmus népszerűsítésének és oktatásának most XVI
megindult megújulási folyamatához”. Ám már akkor, 1983ban vészterhes jelek mutatták, hogy ez a folyamat nem a megújulás, hanem az elhalás – durvábban szólva a megöletés – irányába haladt. Az 1968-as gazdasági reformfolyamat 1972-es posztsztálinista megakasztása nyomán a legfelső pártapparátus (a Nomenklatúra) berkeiben sötét játékok indultak meg. Ez kifelé a „demokratikus ellenzék” néven emlegetett heterogén és nagyjából jelentéktelen ellenzéki csoportok elleni keménykedő fellépésekben jelentkezett, miközben a mélyben a pártbürokrácia egyre jobban technokratává váló többsége orientáció-váltást készített elő. E bonyolult folyamatokról nekem természetesen fogalmam sem volt. Egy kolléganőm 1982 novemberében a kezembe nyomta a Mozgóvilág legfrissebb számát, benne Bauer Tamás cikkével. Elolvasva a cikket, és az egész folyóiratszámot (bevallom, azelőtt ezt a folyóiratot csak hírből ismertem, nem olvastam egy számát sem) azonnal nekiláttam egy válaszcikk írásának, és amikor elkészültem, a Valóság című folyóiratnak küldtem el. Ugyanis a Mozgóvilág e számában olvastam egy válaszcikket egy másik, korábban megjelent cikkre a Kossuth Könyvkiadó (ez akkoriban az MSZMP kiadója volt, ott dolgozott édesanyám is) történelmi szerkesztőségének általam igen nagyra becsült vezetője, Bassa Endre tollából, és azonnal mellékelve volt egy egészen pimasz szerkesztőségi viszontválasz. Én nem óhajtottam hasonló viszontválaszt kapni, ezért adtam egy másik szerkesztőségnek. A Valóság főszerkesztője azzal – az egyébként valótlan – indoklással dobta vissza az írásomat, hogy a magyar sajtóetika szerint egy bírálatot ugyanabban a folyóiratban kell megjelentetni, ahol az eredeti cikk is megjelent (hogy ez az érv hamis volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy néhány hét múlva – XVII
az enyémnél jóval enyhébb – bírálat jelent meg Bauer cikkéről a Közgazdasági Szemlében). Ezután – némi viszolygással – elküldtem a Mozgóvilág főszerkesztőjének, Kulin Ferencnek a munkámat azzal a kifejezett kéréssel, hogy tartózkodjanak az azonnali szerkesztőségi viszontválasztól. A cikk pontosan a Bauer-féle írás megjelenése után egy évvel jelent meg – természetesen egy végtelenül pimasz szerkesztőségi viszontválasz kíséretében – egyenesen Kulin Ferenc tollából. Ez a szám volt egyébként a „régi” Mozgóvilág utolsó száma, a következő számot már a „felszámoló biztos”, Siklósi Norbert, a Lapkiadó Vállalat vezérigazgatója rendezte sajtó alá érdektelen írások füzéréből, miután Kulin Ferencet leváltották, a szerkesztőséget szétzavarták. Vagyis szépen, naivan „beletenyereltem” az akkoriban folyó „kultúrharcba”, és Kulin arra használta a cikkemet, hogy utoljára még beolvasson – vétlen személyemen keresztül („lányának mondom, hogy az anyja is értse”) – a hatalomnak. Íme, az inkriminált cikk, Kulin viszontválaszával, teljes terjedelmében:
XVIII
A politikai gazdaságtan „trükkjei"
1983 11 szám ¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦¦ VITA A Mozgó Világ 1982/11. számában A második gazdasági reform és a tulajdonviszonyok címmel Bauer Tamás vitára bocsátja nézeteit. E tanulmány egyike a napjainkban megjelenő sok „mechanizmuskoncepciónak", ami kétszeresen is nehéz helyzetbe hozza a jelen reagálás szerzőjét, mivel egyrészt nem tudja, és nem is akarja a „mechanizmusvitát" áttekinteni, és Bauer koncepcióját abban elhelyezni, másrészt nem tud, és főleg nem is kíván saját „mechanizmuskoncepcióval" fellépni. Szándéka mindössze annyi, hogy Bauer tanulmányával mint önálló produktummal vitába szálljon. E vitára – nézete szerint – szükség van, mivel Bauer tanulmánya bevezetőjében leszögezi: „A cikk első részében megpróbálom megvilágítani: milyen általános, ha úgy tetszik, világnézeti, vagy konkrétabban: politikai gazdaságtani szemléletben közelítem meg a tervgazdálkodás és a tulajdonviszonyok problémakörét." (17. 1.) A cikk további részeiben rendkívül fontos és aktuális kérdésekhez kapcsolódó következtetésekhez jut el e „politikai gazdaságtani kiindulópontokból" - a formális logika szerint hibátlan levezetéssel. Éppen ezért nem mindegy, hogy milyen ez az „általános, ha úgy tetszik, világnézeti, vagy konkrétabban: politikai gazdaságtani" szemlélet. I
XIX
Mindenekelőtt tisztáznunk kell egy terminológiai természetű problémát. A bírált tanulmány szerzője szerint „még mindig axiómaként térnek vissza, s korlátozzák a lehetséges gazdaságirányítási megoldások kiválasztását az érvényes politikai gazdaságtani tananyagok egyes tételei, amelyek valójában korántsem magától értetődőek". (17.1., kiemelés tőlem – N. A.) Mindenki értesülhetett az utóbbi idők sajtójából, hogy napjainkban a hazai marxizmusoktatás és azon belül a politikai gazdaságtan-oktatás sajátos válságon megy keresztül, amelynek egyik tünete a tankönyvprobléma. Ám éppen e miatt a válság miatt kell kételkednünk abban, hogy a szerző komolyan gondolja, miszerint e vitatott tankönyvek tételei befolyásolják a gazdaságpolitika irányítóit. Nem az érvényes tananyag egyes tételeiről van tehát szó. Arra kell gondolnunk, hogy a szerző az érvényes (hivatalos) ideológia tételeire utal. Az érvényes (hivatalos) ideológia pedig a marxizmus-leninizmus, illetve annak érvényes (hivatalos) felfogása. A 18. oldal első bekezdése, majd a későbbi fejtegetések azonban arról győznek meg, hogy nem is erről van szó. Az említett bekezdésben ugyanis „Marx és Engels egy hibás feltevéséről van szó, amely a technikai és gazdasági fejlődés téves felfogására (bizonyos tendenciák hibás extrapolációjára) épült". Azaz az „érvényes tananyagok" kategóriája magát a marxi elméletet rejti magában. II Ezzel a terminológiai kérdésről áttérhetünk a tartalmi vitára. Legelőbb is tisztázzuk, miben is áll Marx és Engels említett „hibás feltevése". „Azoknak a politikai gazdaságtani tananyagoknak, amelyekből valamennyien tanultunk, van egy közös »trükkje«, amire azután minden további épül... feltételezik, hogy a döntően állami tulajdonra épülő keleteurópai tervgazdaság centralizmusa, a piaci szabályozást kiküszöbölő vagy erősen korlátozó volta azt a közvetlen szükségletre termelést képviseli, mely a magántulajdonra épülő árutermelés
XX
marxi gondolati tagadásából bontakozott ki", pedig, mint kiderült, „ebben a rendszerben az értékkategóriák közvetítésével megvalósuló piaci termelésszabályozást nem közvetlenül szükségletre termelés váltotta fel." (17-18.1. kiemelés tőlem - N. A.) Valóban voltak olyan tankönyvek, és voltak (valószínűleg vannak is) olyan közgazdászaink, amelyek, és akik mereven szembeállították a terv és a piac kategóriáit. Csakhogy Bauer nem erről a szembeállításról beszél, és nem múlt időben. Nála a kifogásolt „trükk" a közvetlenül szükségletre termelés és a piaci termelésszabályozás szembeállítása. Létezik-e ilyen szembeállítás? Az állítólagos szembeállítás első fele a termelés céljára vonatkozik (bonyolult elemzés tárgyát képezik azok a társadalmi-gazdasági viszonyok, amelyek közepette e cél felcserélődik saját eszközoldalával, a tervvel), míg a másik oldal nem. A legdogmatikusabb tankönyvek sem állítják, hogy a tőkés termelés célja a piacra termelés. Vegyük akár a legautentikusabb dogmatikus szerzőt, J. V. Sztálint, aki így írt a tankönyveket hosszú ideig meghatározó művében: „Vajon nem az értéktörvény a kapitalizmus gazdasági alaptörvénye? Nem. (...) A modern kapitalizmus alaptörvényének fő vonásait így lehetne megfogalmazni: a maximális tőkés profit biztosítása az adott ország lakossága többségének kizsákmányolása (...) stb. (...) útján." (J. V. Sztálin: A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban. Bp. 1952. 38-40.1.) Sztálin itt sok mindenről beszél, csak arról nem, hogy a tőkés termelés célja a piacra termelés lenne. Nincs tehát itt szó a tananyagok, még kevésbé a marxizmus „trükkjéről". Csupán Bauer Tamás trükkjéről van szó. Bauer összekeveri a gazdasági alaptörvények céloldalát az eszközoldallal. Erre azért van szüksége, hogy rábizonyítsa a marxizmusra a terv és piac metafizikus szembeállítását, amely – Bauer logikája szerint – magából az elméletből következik (bizonyos tendenciák hibás extrapolációjából). Természetesen igaza van Bauernak abban, hogy „az a feltevés sem állja meg a helyét, hogy a termékszintű szabályozás
XXI
visszacsatolásos voltával (...) a népgazdasági szabályozás tervszerűsége állna szemben". Mint ahogy az is igaz, hogy ez nem Bauer Tamás vadonatúj felfedezése. Már az 1968-as reform ebből az elméleti alapból indult ki. Miután azonban Bauer saját koncepcióját a „második reformról" az első abszolút tagadására építette, ezért nyakába kellett varrni „a feltevést, amely nem állja meg a helyét". Bauer - nagyon következetesen - ennél jóval messzebbre ment. Terv és piac dialektikus egysége nem cáfolja azt, hogy a társadalmi tulajdon talaján a szocialista termelés célrendszere megszabadul minden, a szükségletekkel antagonisztikus ellentmondásba keveredő közvetítő elemtől (amilyen például az értéktöbblet), és így a termelés célja közvetlenül csak a szükségletek kielégítése lehet. Az, hogy a szocialista termelés milyen hatékonysággal valósítja meg ezt a célt, természetesen függ az eszközök (például a terv és piac dialektikus kombinációja) helyes megválasztásától. Amit tehát Bauer elutasít, azt ő maga találta ki, és a marxizmus nyakába varrta. Nem cél nélkül. Miután meghamisította a marxizmust, kijelentheti: „az állami gazdaságszabályozás és nem-piaci kapcsolatok, ill. a piaci önszabályozás és vállalati önállóság »arányait« messzemenően célszerűségi alapon, pragmatikusan kell meghatározni, megszabadulva minden előítélettől" (1819.1.). Ezért kellett tehát a hamisítás, hogy utána a marxizmust egyszerűen előítéletnek nevezhesse, amelytől „meg kell szabadulni". III Bauer következetesen folytatja koncepcióját a Munka és elosztás alcímű részben. Ismét a tananyagok (értsd: a marxizmus) egy „trükkjének" leleplezésével kezdi: „a tankönyvek trükkje a következő: az államosítással a termelőeszközök a dolgozók saját tulajdonába kerültek, munkájuk többé nem bérmunka, keresetük részesedés a közösen megtermelt új értékből és nem a munkaerő ára". (Mellesleg - mivel a továbbiakban nem lényegbevágó megjegyezzük: a marxizmus szerint a termelőeszközök a dolgozók társadalmi - és nem saját - tulajdonába kerülnek.) A
XXII
tankönyvek „trükkjének" leleplezése végett Bauer szinte a marxizmus bibliájává avatja a Gothai program kritikáját: „E részesedés a Gothai program kritikájában kifejtetteknek megfelelően a végzett munka szerint történik – hirdetik a tankönyveink." (19. 1.) A továbbiakban Friss Istvánra hivatkozva egyrészt elismeri, amit mi már tudunk, hogy nem az érvényes tananyagokkal, hanem a marxi szocializmuskép jelenkori érvényes voltával vitázik, másrészt megállapítja, hogy „ha a marxi szocializmuskép azonosítása a kelet-európai tervgazdaságok valóságával nem állja meg a helyét a termelés szabályozását illetően, akkor az elosztást illetően sem lehet helytálló" (ugyanott). Ebben a megállapításban kicsiben benne van Bauer azon módszertani „trükkje", ami nagyban jellemzi egész tanulmányát. Az arisztotelészi formális logika szerint ez a megállapítás ugyanis igaz, mivel premisszájáról már az előbb megmutattuk, hogy hamis, márpedig hamis premisszából bármi implikálható. Ettől persze a konklúzió még igaz is lehetne, de nem az. Amire Bauer itt hivatkozik, az Friss István vitája Ágh Attilával. Anélkül, hogy elmélyednénk e vitában (amelyben alighanem mindkét félnek sokban igaza volt, és inkább kiegészítették, mintsem cáfolták egymást), megmutathatjuk, hogy a Kritika vitatott részletei nem olyan egyértelműen érvénytelenek, mint azt Bauer állítja. Íme a sokat idézett részletek: „A termelő a társadalomtól elismervényt kap arról, hogy ennyi meg ennyi munkát szolgáltatott (a közösségi alapok számára végzett munkáját levonva), és ezzel az elismervénnyel a fogyasztási eszközök társadalmi készletéből annyit von ki, amennyi ugyanannyi munkába kerül. Ugyanazt a mennyiséget, amelyet a társadalomnak az egyik formában adott, visszakapja a másik formában. Itt nyilvánvalóan ugyanaz az elv uralkodik, amely az árucserét szabályozza, amennyiben az egyenértékek cseréje. A tartalom és a forma megváltozott, mert a megváltozott körülmények között senki a munkáján kívül egyebet nem adhat, és mert másfelől egyéni fogyasztási eszközön kívül semmi sem
XXIII
mehet át egyesek tulajdonába.. Az egyenlő jog tehát itt - elvileg - még mindig polgári jog..." (MEM. 19. k. 18. 1.) Amit itt Marx állít, az az, hogy „a tartalom (az elosztás módja) és a forma (az elosztás árujellege) megváltozott". Friss István azt bizonyította, hogy Marx tévedett a formát illetően. Bauer ezt minden további nélkül kiterjesztette a tartalomra is. Ez megint Bauer trükkje, amit ismét a marxizmus alapos meghamisítása koronáz: „annyiban is »polgári elv« szabályozza a kelet-európai tervgazdaságokban az elosztást, hogy a munkaerő piaci ára, s nem a munka szerinti elosztás a fő szabály" (19-20. 1. kiemelés tőlem - N. A.). Szinte hihetetlen, hogy Bauer olyan durva hibát követ el, amelyért bármely politikai gazdaságtani szigorlaton megbuktatnák: azt állítja, hogy valamely piacon valamely áru (itt: a munkaerő) ára és nem értéke a piac szabályozója. Hamarosan látni fogjuk, hogy Bauer ezt a hibát nagyon is céltudatosan követte el. Miről ír ténylegesen Marx? A termelő „elismervényt", utalványt kap az általa szolgáltatott munkáról, amit azonos értékben fogyasztási cikkekre válthat. Meddő kísérlet lenne kitalálni, mire gondolt Marx, amikor ezt leírta. Ám az tény, hogy az idézett hely lényegén mit sem változtat, ha ezen az „elismervényen" a szocialista állam jegybankja által kibocsátott pénzt értjük. Ezt annál is inkább megtehetjük, mivel Marx a nyilvánvalóan árutermelő tőkés társadalomról is így ír: „A munkás múltbeli munkájának egy részével a tőkés utalványt ad neki saját jövőbeni munkájára." (MEM. 24. k. 69.1. - kiemelés tőlem -N. A.) Vagyis - elméletileg - az árucsere mint forma ugyanúgy kapcsolható a tőkés, mint a szocialista (munka szerinti) elosztási elvhez. Éppen a piaci árforma fedi el a lényegi különbséget. A munkaerő árujellege a tőkés termelési mód specifikus attribútuma, olyan áruról van ugyanis szó, amelynek használati értéke a fentebb már említett értéktöbblet. A szocializmusban a munka szerinti elosztás árjellege kelthet olyan látszatot, hogy a munkaerő áru. De vajon mi ennek az „árunak" a használati értéke? A feltételezett vásárló a társadalom,
XXIV
melynek a feltételezett eladó is tagja. Tehát az „áru" használati értéke társadalmi szükségletet elégít ki. Az „eladó" az általa megtermelt új érték egy részét megkapja bér formájában, amivel saját személyes szükségleteit elégíti ki. A maradékot is ő kapja meg társadalmi szükségleteinek kielégítésére. Pontosan arról van tehát szó az árulátszat mögött, amiről Marx írt. Magát a látszatot viszont az „elismervény" ár- (bér-) formában való megjelenése okozza. Nem arról van tehát szó, hogy „egyenlő munkáért egyenlő bért", hanem arról, hogy „aki nem dolgozik, az ne is egyék". A Kritika mondanivalóját azonosítani az „egyenlő munkáért egyenlő bért" elvvel ugyanolyan lapos dolog lenne, mint a Tőkéből azt kiolvasni, hogy „egyenlő munkaerőért egyenlő bért" avagy még inkább „egyenlő értékért egyenlő árat". Marx ilyesmiket sohasem állított. Mindig is hangsúlyozta, hogy az általa feltárt tendenciák éppen e tendenciáktól való eltéréseken keresztül valósulnak meg. Az értéktörvény primitív ellaposítása tehát megint nem a tankönyvek és még kevésbé a marxizmus „trükkje", hanem csakis Bauer Tamásé. Erre a trükkre ugyanis nagy szüksége volt, hogy leírhassa: „Logikailag igyekeztem megmutatni: elosztási viszonyainkat amúgy is »polgári« elvek szabályozzák, nem kell tehát eleve elzárkózni további polgári formák bevezetésétől." (20. 1.) Egyet mindenesetre el kell ismerni: ez a logika vaskövetkezetességű és rendkívül céltudatos, és ez ezen mit sem változtat az a – remélem, eléggé bizonyított – tény, hogy alapjában hamis. IV Bauer, áttérve a „Külgazdasági kiindulópontok” című fejezetre, folytatja logikája kibontakoztatását. Itt sincs meg „trükkök" nélkül. Mindjárt a következővel kezdi: „A cím kicsit megtévesztő: nem általában a világgazdasághoz való viszonyról lesz szó, hanem csupán az európai KGST-országcsoport helyzetéről, hogy az elmondottak indoklásul szolgáljanak a KGST-országokhoz fűződő kapcsolatok szerepére, megítélésére vonatkozó álláspont kialakításához." (20. 1.)
XXV
Olyan ez, mint amikor Rodolfo, a bűvész felhívja a figyelmünket mutatványa közben: csak a kezemet figyeljék, mert csalok! És tényleg csal, de éppen az őszinte beismerés zavar a trükk felismerésében. Itt is: „a cím kicsit megtévesztő" és tényleg az! Miközben ugyanis Bauer harminc-valahány év minden eredményét eltagadva a lehető legpesszimistább képet festi „a kelet-európai tervgazdaságok általános válságáról", a tőkés világgazdasági rendszerről csak hébe-hóba tesz említést, és akkor is csak, mint vélt vagy valóságos követendő példáról. Egy szavunk sem lehet, hiszen már az elején leszögezte, hogy csak a KGST-vel fogunk foglalkozni. Vagy mégsem? Oldalakkal később – azt remélve, hogy az olvasó már elfelejtette a fenti figyelmeztetést – a következőt írja: „nyilvánvalónak látszik, hogy a nyolcvanas években megfontoltabban kell alakítani azokat a kapcsolatokat, amelyek a magyar gazdaságot a világgazdaságnak ehhez a válsággal küszködő régiójához fűzik" (24. 1. kiemelés tőlem - N. A.). Tehát mivel a világgazdaság többi régiójáról nem beszéltünk, azért az ottani válságokról sem beszéltünk, vagyis a világgazdaságnak az a válságokkal küszködő régiója, amiről éppen beszéltünk. Sajátos logika. Van ennek folytatása is! „Miért kell tehát a reform? Egyrészt azért kell, hogy az ország - szűken gazdasági értelemben kilábaljon a válságból, amelybe a kelet-európai tervgazdaság hagyományos rendszerétől való nem elégséges eltávolodás, a hibás (egyoldalúan KGST-irányú) külgazdasági politika és a belső gazdaságpolitika durva melléfogásai folytán került" (32. 1.). Valóban egyoldalú, magunkat becsapó értékelése lenne helyzetünknek, ha nehézségeinkért csak a tőkés világgazdaság súlyos válságának „begyűrűző" hatásait okolnánk. Bauer egyoldalúsága azonban semmivel sem kevésbé vezet vakvágányra. A reform, amelynek szükségességét a fentiekben látja Bauer, külgazdasági szempontból szerinte a következőkre irányulna:
XXVI
„A legjobb kiutat az jelentené, ha a KGST-országokkal folytatott kereskedelemben is áttérnénk a konvertibilis elszámolásra." Jól tudja azonban, hogy ez nem megy (egyelőre): „Amíg ez nem valósul meg, felvetődik: a KGST-forgalmat ne csak pénzügyileg szigeteljük el a hazai piactól, hanem általában szervezetileg is" (38-39. 1.). Magyarország számára az integráció létszükséglet. Ha létezik egyáltalán olyan ország, amely meg tudja valósítani a gazdasági autarkiát, az semmi esetre sem hazánk. Ha Bauer szerint az integráció iránya nem lehet a KGST, sőt a KGST-forgalmat el kell szigetelni, akkor csak a másik oldal felé nyithatunk. Bauert nem zavarja, hogy ott is válság van? Látni fogjuk, hogy nem. V A reform határainkon belüli lényegét Bauer a vállalati önigazgató tulajdonformában látja. Sajnos, Bauer óvakodik attól, hogy pontosan leírja, mit is ért önigazgatáson. „Az önigazgatás bruttó jövedelemérdekeltséget jelent, vagyis a keresetek igen szoros kapcsolatát a vállalati jövedelemmel." (37. 1.) A „trükkös" tankönyvek pontosan ezt írják a szövetkezetekről is. De ez rendben is van, hiszen a „mezőgazdasági és ipari termelő szövetkezetek önállóságának és belső demokráciájának erősítése esetén a szövetkezetek az önigazgatás példájaként is felléphetnek" (ugyanott). Bauer azonban nem gondolta ezt ennyire egyszerűen. A marxizmus-leninizmusban nem elég Marxot megkérdőjelezni. Valamit a lenini elméletből is „trükknek" kell nyilvánítani. A lenini szövetkezeti terv erre éppen alkalmasnak látszik. „Az önigazgatási megoldással szemben sok ellenvetés hangzik el. Ezek egyik csoportja ideologikus (azaz »trükkös« – N. A.) ellenérv: azok, akik az állami tulajdont tekintik magasabb rendű formának, az önigazgatást például anarchista elhajlásnak minősítik" (uo.). Itt emlékeztetni kell arra, hogy Bauer több alkalommal (például a 36. 1. utolsó bekezdésében) szembeállítja a társadalmat és az államot. A népi államot tehát fikciónak tartja, az önigazgatást nem. Ezt az ellentmondást fel kell oldania. Tehát javaslatának lényege: az önigazgatást nem szabad felülről bevezetni, a vállalatok
XXVII
önkéntes alapon döntenek az önigazgatás bevezetéséről, mintegy az állam ellenében is, az állami beavatkozás teljes kiiktatásával. A továbbiakban ezt a logikát követjük nyomon. Bauer a trükkök leleplezése után most misztifikációk ellen lép fel: „Ha szakítunk az állami tulajdon misztifikálásával, akkor ez az érv (a fenti, anarchiával kapcsolatos - N. A.) értelmét veszti. Olyan közegben, ahol az állami és szövetkezeti tulajdonforma hivatalosan is egyenrangúnak van minősítve, ez az ellenvetés talaját vesztette." (ugyanott) Bővebb indoklás itt nincs. Van viszont egy másik mítosz, amellyel szintén le kell számolni. A 34. oldalon Bauer logikája érdekes fordulatot vesz: „Ha helytálló az, amit a cikk elején »politikai gazdaságtani kiindulópontként" elmondtam, akkor az állami és szövetkezeti tulajdonformát nincs okunk »szocialista szektorként« megkülönböztetni a tulajdon egyéb formáitól." Eltekintve attól, hogy a premissza itt is hamis, érdekes következtetést vezethetünk le: a)
a szövetkezet egyenrangú az állami tulajdonnal (37. l.);
b) a „szocialista tulajdon" egyenrangú minden más tulajdonformával (34. 1.); ergoc)
minden tulajdonforma egyenrangú?!
Ezt a következtetést persze Bauer nem vállalja, de ezt is „trükkösen" teszi: „Kizárhatjuk megfontolásainkból azt a lehetőséget, hogy középés nagyvállalatnál belföldi magántőkés gyakorolja a tulajdonosi funkciót. Azt gondolom, hogy a nagytőke felszámolása harminc év után már olyan irreverzibilis folyamat, amelyen csak a külső kolonizáció változtathatna." 10
10
Jellemző, hogy amikor az eredeti Bauer cikket próbáltam az Interneten megtalálni, az nem sikerült, viszont ezt az idézetet több szélsőjobboldali populista, illetve antiszemita WEB oldalon
XXVIII
megtaláltam – ugyanúgy megcsonkítva. A populista, antiszemita oldalakon az idézet így szerepel: "Kizárhatjuk megfontolásainkból azt a lehetőséget, hogy közép- és nagyvállalatnál belföldi magántőkés gyakorolja a tulajdonosi funkciót. (...) A nagytőke felszámolása harminc év után már olyan irreverzibilis folyamat, amelyen csak a külső kolonizáció változtathatna." (kiemelés tőlem – N.A.) Az "Azt gondolom, hogy" helyébe rakott "(...)" elég értelmetlennek tűnik első látásra. Arra mindenesetre jó bizonyíték, hogy a cikket egy szerző kivételével valószínűleg egyetlen idéző sem olvasta, az idézet – mint annyi más hamis, vagy rosszul idézett idézet esetében – Ctrl C/Ctrl V módszerrel terjed. De valójában nem funkcionálatlan ez a "kihagyás". Én ezt a szöveget annak bizonyítására használtam fel, hogy Bauer, mint a szocializmus gyáva ellenzéke, a kapitalizmus restaurációját akár az ország gazdasági gyarmatosításával is elképzelhetőnek tartja. Ugyanis én azt gondoltam, hogy Bauer nagyon is jól gondolja: harminc évvel a nagytőke államosítása után Magyarországon – ha a rendszerváltók egy csöppet is jogállamiságban gondolkodnak – a nagyüzemek tulajdonjogát csak gyarmatosító külföldi tőke szerezheti meg. A másik lehetőség, hogy a Nomenklatúra egyszerűen – a Tudor-korabeli landlordokhoz hasonló deklaratív-rabló módon – a de facto sajátjaként kezelt vagyont, de jure is sajátjának nyilvánítja, akkori lojális párttag eszemmel fel sem merült bennem. Az "Azt gondolom, hogy" kitételnek Bauer cikkében fontos "fügefa levél" szerepe volt. Ennek álságos voltára hívtam fel a figyelmet. Bauer antiszemita kritikusainak nincs szükségük ennek a "fügefa levélnek" a leleplezésére. Kihárompontozásával azt a látszatot keltik, mintha Bauer már 1982-ben – jól értesült bennfentesként – bár nem tartja lehetetlennek belföldi (természetesen kereszténynemzeti és nem a Bauerhez hasonló idegenszívű) nagytőke létrejöttét, ezt a lehetőséget kizárja megfontolásaiból, mert eleve gyarmati sorsot szán az országnak (az adott cikkekben a
XXIX
Akárhogyan olvassuk is a tanulmányt, ez utóbbi lehetőséget Bauer nem feltétlenül zárja ki megfontolásaiból. Következhet ez a lehetőség abból, hogy „nem kell eleve elzárkózni további polgári formák bevezetésétől", messzemenően célszerűségi alapon, pragmatikusan, „megszabadulva minden előítélettől". Következhet abból, ha „a KGST-forgalmat nemcsak pénzügyileg, de általában szervezetileg is elszigeteljük a hazai piactól" és így tovább. Persze az sem zárható ki teljesen, hogy ide vezetne, ha a Bauer javasolta önigazgatási koncepció mégis anarchiába fulladna. De ne bonyolódjunk „ideologikus" vitába. Térjünk vissza az önigazgatás, illetve a szövetkezeti és állami tulajdon problémájához. Szögezzük le mindenekelőtt: a szövetkezeti és állami tulajdon nem lesz egyenrangú attól, ha „hivatalosan is" annak „van minősítve". A két tulajdonforma genezise miatt nem egyenrangú. Az államosítás akkor több puszta jogi aktusnál, ha az adott vállalatnál a munka eleve magasan társadalmasított. Köztudomású, hogy a mezőgazdaságban kezdetben éppen nem ez volt a helyzet. Ott a termelőerők fejlettsége nem zárta ki a kisárutermelés lehetőségét. Pontosan ez a tény ad óriási jelentőséget a lenini szövetkezeti terven belül az önkéntesség elvének, így a termelők előtt valóságos alternatíva állt: kisárutermelés vagy szövetkezet. A szövetkezet csak úgy válhat valódi társadalmi tulajdonná, ha a termelők saját érdekeiktől vezérelve fogadják el a szövetkezetet. A gépi nagyipar munkásai előtt ilyen alternatíva nincs, ezért az ipari nagyvállalat
gyarmatosító szerepét természetesen a New York-Tel Aviv tengely játssza el, nem törődve a ténnyel, hogy a magyarországi külföldi érdekeltségeknek alig 10%-a amerikai (ami nem feltétlenül zsidó) és kevesebb, mint 1%-a izraeli). Vagyis a két idézési mód igen jó példa annak megvilágítására, hogy mi a különbség a bármilyen gyengécske marxista kritika, és a szélső jobboldali populista demagógia között. (a szerző, 2013)
XXX
társadalmi tulajdonba vétele nem megfontolás és önkéntes döntés tárgya. Bauer minderről nem akar tudomást szerezni, ezért az állami és szövetkezeti tulajdon egyenrangúságának „trükkjével" jut el a következtetéshez, miszerint „jogszabályilag csak a lehetőségét indokolt megteremteni annak, hogy a vállalati kollektívák (kisebb és nagyobb vállalatoknál egyaránt) a pozitívumok és negatívumok mérlegelésével saját belátásuk szerint esetleg az önigazgatás mellett döntsenek." (37.1.) A mérlegelésnek semmi objektív, szükségszerű alapja nincs, így az valóságos alternatíva hiányában csupán áldemokrácia. Valóságos alapja Bauer javaslatának a szocialista állam népi, munkás jellegének kétségbevonásában, a társadalom és az állam metafizikus szembeállításában van. VI Áttekintettük Bauer Tamás tanulmányának leglényegesebb, logikailag szervesen összefüggő „trükkjeit". Megmutattuk, hogy céljai érdekében gátlástalanul meghamisította a marxizmusleninizmus fontos tételeit. Visszaélve az arisztotelészi formális logika törvényével, hamis premisszákból hamis konklúziókat implikálva logikailag tetszetősen fejtette ki „mechanizmuskoncepcióját". E koncepció lényege, hogy – semmisnek tekintve eddigi eredményeinket – a második reformot az első teljes megtagadására kívánja építeni, így lényegében a „semmire" építve csak semmi lehet az eredmény. Ennek megfelelőek a mechanizmus egyes elemeire tett javaslatai is. Kifelé a Bauer-féle mechanizmus gazdasági és politikai szövetségeseinkkel szemben nacionalista, a tőkés világgazdasággal szemben kozmopolita. Belgazdasági javaslatainak középpontjában az „önkéntes önigazgatás" eszméje áll, amely tagadja a szocialista állam népi jellegét, a munkásosztály, a párt és a szocialista állam egységét. Van Bauer Tamás tanulmányának egy igen fontos vonása, ami miatt feltétlenül foglalkoznunk kellett vele. Arról van szó, amiről Rényi Péter írt a Népszabadság 1982. december 11-i
XXXI
számában Nem babra megy a játék című cikkében. A belső ellenzékiek pózáról, arról, „hogy ők úgy általában a »hatalom« ellen vannak, hogy az ő oldalukon nincs, csak eszme, meggyőződés, erkölcs, ellentétben a mi társadalmunk embereivel, a kormánypártiakkal, akik a hatalom és az erőszak mindenféle eszközeivel is rendelkeznek". Bauer Tamás, aki az elemzett cikkben kétségkívül a belső ellenzékhez közeli álláspontot foglalt el, felöltötte a bátor szókimondás álarcát, ami mögött azonban nincs más, csak tudományos gyávaság és inkorrektség. Gátlástalanul meghamisítja a marxizmust, de úgy tesz, mintha csak a tankönyvek „trükkjeit" támadná. Lényegében azt javasolja, hogy ne zárkózzunk el a polgári formák bevezetésétől, pedig tudja, hogy ez - következetesen - csak az ország külső kolonizációja útján képzelhető el. E veszélyes végkövetkeztetést fel is veti, de elegánsan hagyja a „levegőben lógni". Alig rejtett véleménye, hogy legjobb lenne, ha Magyarország kilépne a KGST-ből, amit nyíltan leírni mindenesetre óvakodik. Megelégszik a ködös utalással: „a KGST-forgalmat nemcsak pénzügyileg, de szervezetileg is el kell szigetelni a hazai piactól..." Bauer Tamás írása azért különösen veszélyes, mert – lévén a szerzője igen jól képzett, a tárgyat kiválóan ismerő közgazdász – a konkrét gazdasági problémákat érintő felvetései nagyon aktuálisak, egyes megállapításai kifejezetten figyelemre méltóak, ám mindez Bauer tálalásában csak a hamis, antimarxista koncepció elfogadtatására szolgál. B. Nagy András kandidátus, főiskolai docens Pénzügyi és Számviteli Főiskola
XXXII
Az értelmezés „trükkjei" Kedves B. Nagy András! Talán meglepődik, hogy a magyar sajtóban kialakult gyakorlattól némiképp eltérően az inkriminált dolgozat szerkesztője válaszol az Ön bírálatára. Eljárásomnak részint az az oka, hogy lapunknak – jellegénél fogva – nem feladata, hogy mélyreható szaktudományos vitákat folytasson, részint pedig az, hogy nem kívántam a szerzőt ama nézeteinek újbóli megfogalmazására biztatni, melyeknek politikai aktualitásáról magam sem lehetek meggyőződve. Mindenesetre megkönnyíti helyzetemet, hogy az Ön írása nem is elsősorban tudományos, hanem vitamódszertani, ideológiai és közélet-etikai problémákat vet fel, és mentségemre szolgál az az örvendetes tény is, hogy a szaksajtó (1. Közgazdasági Szemle, 1983/5) magára vállalta Bauer koncepciójának szakszerű vitatását. Ezért abban a reményben, hogy mondandójának tudományos elemeit módja lesz a szakmai nyilvánosság előtt a mostaninál részletesebben és meggyőzőbben is kifejteni, az Ön módszerét követve én sem kívánok a „mechanizmusvitához" kapcsolódni, csupán arra törekszem, hogy bírálatának mint „önálló produktumnak" belső ellentmondásosságára, s ezen keresztül egy önmagát dinamikusnak érzékelő és feltüntető szellemi magatartás harcképtelenségére mutassak rá. Mindenekelőtt a szövegazonosítás nehézségeiről szeretnék szólni. Azokat az állításokat és gondolatokat, amelyeket Ön Bauernak tulajdonít, nem találom a szerző dolgozatában. /. Ön azt írja, hogy „Bauer saját koncepcióját a »második reformnak az első abszolút tagadására építette …" Mit mond ezzel szemben Bauer? íme: „Miért kell a változtatásnak reformnak, az 1968-as után újabb reformnak, az előzőt nem megkérdőjelező vagy tagadó, de nem is csak folytató, hanem meg is haladó második reformnak lennie?" (...) „Nem kell megtagad-ni 1968-at, sőt 1979-et sem, de meg kell mondani, hogy ami történt, az kevés is volt, sokban hibás is volt, és a
XXXIII
jövőben alapvetően mást kell, és mást is kíván a kormányzat csinálni." Az új mechanizmus vívmányai alcímet viselő fejezetben pedig ezt olvashatjuk: „A magyar mechanizmust elemző tanulmányokat és a belőlük levont következtetéseket is a változások nem kielégítő volta miatti jogos elégedetlenség jellemzi. A viszonyítási alap ilyenkor a szabályozott piaci mechanizmus 1968 előtt felvázolt célmodellje, melyből valóban kevés valósult meg. Ha azonban a tervutasításos rendszer működését tekintjük viszonyítási alapnak, akkor észre kell vennünk, hogy 1968 korszakos változást jelentett Magyarországon." 2. Ön szerint Bauernak „Alig rejtett véleménye, hogy legjobb lenne, ha Magyarország kilépne a KGST-ből ..." Ezt a benyomását a tanulmány alábbi mondataival véli igazolhatónak: „A legjobb kiutat az jelentené, ha a KGST-országokkal folytatott kereskedelemben is áttérnénk a konvertibilis elszámolásra. (...) Amíg ez nem valósul meg, felvetődik: a KGST-forgalmat ne csak pénzügyileg szigeteljük el a hazai piactól, hanem általában szervezetileg is." Tudom, Bauernek ezek a javaslatai sok olvasót zavarba ejtettek: Mit akar vajon ez az ember?! Szigeteljük el magunkat a KGST-től? Ez nemcsak ostobaság, de felelőtlenség is! Olyan fokú felelőtlenség, hogy aki csak valamennyire is szem előtt tartja nemzeti-gazdasági érdekeinket, ez után a mondat után nem is veheti komolyan a szerzőt. Vagy nem is olvassa tovább a cikket, vagy csak azért olvassa, hogy megerősítse benyomását: felelőtlen, hangulatkeltő írást tart a kezében. - Bevallom, mindaddig nem értettem ezt a fajta olvasáspszichológiát, amíg az Ön kommentárja fel nem tárta előttem annak különös törvényszerűségeit. Bauer a „KGST-forgalom" elszigeteléséről beszél, s Ön ebből a KGST elszigetelésének szándékát olvassa ki. Erre a félreértésre elvileg a szerző is okot adhatott volna, hiszen elképzelhető olyan szövegösszefüggés, amelyben a két fogalom (ti.: „KGSTforgalom, ill. KGST) egymás szinonimájaként szerepel. Úgy hiszem, elég egyetlen mondatot idéznem annak igazolásául, hogy Bauer nem csúsztatja egymásba ezt a két fogalmat. így
XXXIV
indítja a „forgalom elszigetelésének" ötletét vázoló gondolatmenetét: „A kontingens-kereskedelmet saját-számlás rendszerben speciális külkereskedelmi szervek bonyolíthatnák le, amelyek transzferábilis rubelben, KGST-áron kereskednek a külföldi partnerrel, és belföldi piaci áron a hazai gyártóval, illetve felhasználóval." Ha nem a KGST-n belüli kereskedelem mechanizmusának egyszerűsítéséről lenne szó ebben a koncepcióban, indokoltnak érezném az Ön felelősségtudatra intő figyelmeztetését, mely szerint Magyarország számára az integráció létszükséglet. S azt is megérteném, miért oktatja ki Bauert ekképpen: „Ha létezik egyáltalán olyan ország, amely meg tudja valósítani a gazdasági autarkiat, az semmi esetre sem hazánk. Ha Bauer szerint az integráció iránya nem lehet a KGST, sőt a KGST-forgalmat el kell szigetelni, akkor csak a másik oldal felé nyithatunk. Bauert nem zavarja, hogy ott is válság van? Látni fogjuk, hogy nem." Ismétlem, indokoltnak tartanám ezt a hangvételt, ha Bauer akár csak célzott volna is a gazdasági autarkia lehetőségére, vagy sandán azt sugallná, hogy „csak a másik oldal felé nyithatunk". Ilyesmiről azonban egyetlen szó sincs Bauer dolgozatában. Az Ön által neki tulajdonított gondolat helyett az idézett mondatok után egy, a KGSTkapcsolatok hatékonyabbá tételét szorgalmazó javaslatot fejt ki (39. 1.), máshol pedig maga is vitatkozik a KGST pozitív szerepét tagadó nézetekkel. „Van olyan vélemény is - mondja Bauer -, hogy a külső - külpolitikai, illetve közgazdasági (KGST-) - korlátok gátolták a továbblépést. Ez ismét csak igaz is meg nem is: a KGST szerepe gazdaságunkban másfél évtizedes távlatban már nemcsak adottság, de eredménye is az adott időszak külgazdasági politikájának." (27. 1.) „Olyan szituációra kell törekedni - fejtegeti a szerző a vállalati önállóság lehetséges formáit vázoló elképzelésében -, amikor a honvédelmi kötelezettségektől és a KGST államközi megállapodások konzekvenciáitól eltekintve a kompetitív szférában minden vállalat, vállalkozó azt termel stb., amit önérdekéből célszerűnek lát."
XXXV
3. Bauer „gátlástalanul meghamisítja a marxizmust" – írja Ön. Lássuk Bauert! Ő kétféle összefüggésben érinti a marxi gazdaságtan problémakörét. „Trükkel" vádolja azokat a tananyagokat, amelyek „feltételezik, hogy a döntően állami tulajdonra épülő kelet-európai tervgazdaság centralizmusa, a piaci szabályozást kiküszöbölő vagy erősen korlátozó volta azt a közvetlen szükségletre termelést képviseli, amely a magántulajdonra épülő árutermelés marxi gondolati tagadásából bontakozott ki, tehát hogy a kelet-európai rendszerek centralista, a piaci szabályozást állami tervezési kapcsolatokkal felváltó elemei egyúttal a rendszer szocialista, tervszerűségi elemei is." (17. 1.) A tanulmánynak egy másik helyén pedig ez olvasható: „Ha a tervgazdaság valóban szükségletre termelés lenne, ami a szükségletek közvetlen számba-vehetőségét, a gazdasági fejlődés tökéletes előreláthatóságát tételezné fel, akkor nem volna szükség a visszacsatolás szabályozására, s a piaci kategóriák kiküszöbölésével az említett veszteségek is megszűnnének." (18. 1.) Itt hivatkozik Bauer – egyetértőleg – a szakirodalomnak arra a megállapítására, hogy „Marxnak és Engelsnek ez a. feltevése (az idézett mondat első tagmondatáról van szó!) a technikai és gazdasági fejlődés téves felfogására (bizonyos tendenciák hibás extrapolációjára) épült". (18. 1.) Nem kell sem közgazdásznak, sem filozófusnak lennünk ahhoz, hogy észrevegyük: Bauer egyik esetben sem a marxizmusról, hanem egyszer a „magántulajdonra épülő árutermelés marxi gondolati tagadásáról", majd Marxnak és Engelsnek egy gazdaságtani feltevéséről beszél, s míg ez utóbbit illetően - a fellebbezhetetlenségre soha igényt nem tartó marxizmus eszmei intencióival összhangban - valóban kritikai észrevételt tesz, az első helyen idézett szövegrészben éppen nem a marxi elméletet, hanem az attól eltérő gyakorlat ideológiai kozmetikázását bírálja. Lehet, hogy téved. Ám akkor sem a marxizmus interpretálásában, hiszen arról, mint „filozófiai, közgazdasági és társadalmi-politikai nézetek átfogó és harmonikusan összefüggő rendszeréről" szót sem ejt. Mi lehet hát az oka annak a szembetűnő logikai következetlenségnek, hogy Ön a „marxizmus meghamisításával" vádolja Bauer Tamást?!
XXXVI
Tételezzük fel, hogy ez a következetlenség Bauer szövegének félreértésével magyarázható. Arra azonban semmiféle mentséget nem találok, hogy kritikai koncepciójának igazolása s a szerző hitelének lejáratása végett éppen Ön alkalmazza a szöveghamisítás eszközét. „Ezért kellett tehát a hamisítás, hogy utána a marxizmust egyszerűen előítéletnek nevezhesse, amelytől meg kell szabadulni" - írja Ön. Bauer sehol nem nevezi sem a marxizmust, sem az általa korábban bírált marxi gazdaságtani feltevést előítéletnek. Az a mondata, amelynek szókapcsolataiba Ön önkényesen belevetítette a marxizmus kifejezést, kiindulópontja lehetett volna egy érdemi és termékeny vitának, s úgy hiszem, csak önmagát okolhatja, hogy ez végül is elszalasztott lehetőség maradt. íme, Bauer szavai: „a mi közgondolkodásunkban a tervezéshez, az államapparátus és a vállalatok utasítás jellegű kapcsolatához eleve pozitív képzettársítás fűződik. E pozitív képzettársítás indokoltságát vitattam az előzőekben. Elterjedtsége és hatása azonban tény, amellyel számolni kell. E két mozzanat miatt kell KeletEurópában még éberebbnek lenni az államapparátusi beavatkozás kereteinek meghatározásában. Ennek figyelembevételével azonban mondhatjuk: az állami gazdaságszabályozás és nem piaci kapcsolatok, illetve a piaci önszabályozás és vállalati önállóság »arányait« messzemenően célszerűségi alapon, pragmatikusan kell meghatározni, megszabadulva minden előítélettől." Nos, értem én: abban látja Ön „a marxizmustól való megszabadulás" szándékát, hogy Bauer „messzemenően célszerűségi alapon, pragmatikusan" kívánja kialakítani „a piaci önszabályozás és a vállalati önállóság arányait". Önt, mint marxistát, nyilvánvalóan a „pragmatizmus"-nak ez a szemérmetlen propagandája ingerli. Pedig – s ez gyakorlati érzékét dicséri – Ön sem idegenkedik a pragmatikus gazdaságirányítástól! „Az, hogy a szocialista termelés milyen hatékonysággal valósítja meg ezt a célt (ti. a közvetlen szükségletek kielégítését) természetesen függ az eszközök (pl. a terv és a piac dialektikus kombinációja) helyes megválasztásától" – írja Bauerral vitatkozva. Ön is tisztában van tehát azzal, hogy létezik az alapvetően eszmeileg meghatározott
XXXVII
célhoz vezető útnak egy olyan szakasza, amelyen nemcsak a céltudat határozottsága, hanem a terepviszonyokhoz való alkalmazkodás képessége, az eszközök használhatóságának mérlegelése, vagyis a praxis öntörvényűségének felismerése is fontos szerepet játszik. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy Bauer és az Ön gondolkodásmódja között csupán felületi, szóhasználatbeli eltérések vannak. Ellenkezőleg! Ebben a szövegszembesítésben, a „messzemenő célszerűség" és a „dialektikus kombináció" fogalmainak tartalmi különbségében ragadható meg a legjobban kétfajta gondolkodásmód, kétfajta tudósmorál és szellemi magatartás legmélyebb és kibékíthetetlen ellentéte. Nem kevesebbről van itt szó, mint elmélet és gyakorlat összefüggésének értelmezéséről, a teória „praktizálásának" ideológiai problémájáról. Különös paradoxon tanúi lehetünk: Bauer az elmélet gyakorlati alkalmazásának problematikusságából kiindulva úgy teremt új összefüggést a két dimenzió között, hogy ideológiai szférába emeli e kapcsolatrendszernek azt az elemét (célszerűség, pragmatizmus), amelynek eladdig csak a praxis elvtelen közegében volt létjogosultsága és ellenőrizhetetlen hatalma. Érthető, ha Ön, a tiszta teória híve, felszisszen e fegyelmezetlenség láttán. Talán nem is gondol arra, hogy amikor elmélet és gyakorlat kényes kapcsolatrendszerét „az eszközök helyes megválasztásával", tehát a kapcsolatközvetítők ítélőképességének ideális működése által véli szabályozhatónak, lényegesen szubjektivistább és elvtelenebbül prakticistapragmatikus álláspontot képvisel, mint a pragmatizmus elvét integrálni törekvő vitapartnere. Ne ütközzék meg, amiért a tiszta teória hívének neveztem! Hiszen nemcsak e kiragadott példa, de egész vitamódszere ezt az észrevételemet igazolja. Talán akkor a legszembetűnőbben, amikor Bauernek az elosztással kapcsolatos nézeteivel polemizál. Önt idézem: „A szocializmusban a munka szerinti elosztás árjellege kelthet olyan látszatot, hogy a munkaerő áru. De vajon mi ennek az »árunak« a használati értéke? A feltételezett vásárló a társadalom, melynek a feltételezett eladó
XXXVIII
is tagja. Tehát az »áru« használati értéke társadalmi szükségletet elégít ki. A maradékot is ő kapja meg társadalmi szükségleteinek kielégítésére. Pontosan arról van tehát szó az árulátszat mögött, amiről Marx írt." Furcsa logika! Ön az esendő gyakorlat és a hibátlan elmélet ellentmondását, mint látszat és valóság ellentétét jellemzi. Hiába sorolnék tehát az Ön „valóság"-képét cáfoló tényeket (akár a könnyűipari dolgozók, akár a pedagógusok, akár a műszaki és humán értelmiségiek – Ön által pontosan ismert! – egzisztenciális-szociális problémáival példálózva, olyan tényekre hivatkozva tehát, amelyek esetében nyilvánvaló, hogy sem a bér nincs arányban a személyes igényekkel, sem a nem bérformájú juttatások nem fedezik az egyén társadalmi szükségleteit), Ön fölényesen bólogatna, s minthogy feltehetően nem is óhajtaná tagadni ezeket az empirikus tapasztalatokat, arról igyekezne meggyőzni, hogy azok a tények, amelyekre hivatkozom, „vannak" ugyan, de nem „léteznek", mert nem a valóságos lét, pusztán a valóság felületi, látszati tényei. A valóság lényege ezzel szemben mondaná Ön, de hisz mondja is az idézett sorokban! („Pontosan arról van tehát szó az árulátszat mögött, amiről Marx írt.") maga a teória. Ez a felfogása tükröződik abban is, hogy Bauer teóriáit „különösen veszélyes"-nek tartja. Felvetődik bennem a kérdés: vajon azért tartja-e veszélyesnek, mert félreértette és félremagyarázta azokat, vagy azért értette félre, hogy veszélyesnek minősíthesse? Ha az első feltevésem lenne helytálló, tökéletesen érteném cikkének egész dramaturgiáját. Érteném, hogy önnön kihagyásos olvasás-technikájától felingerlődve miért vált műfajt menet közben, s bírálatának utolsó bekezdéseiben miért változtatja a szakkritikaként indult gondolatmenetet a szerzőt szakmailag, morálisan és politikailag is denunciáló feljelentéssé. Hisz ha valóban arról lenne szó, hogy Bauer „bátor szókimondása" mögött nem lenne más, „csak tudományos gyávaság és inkorrektség", ha cikkében csakugyan „semmisnek tekintené eddigi eredményeinket", s „a második reformot az első teljes megtagadására" építené, ha igaz lenne, hogy „tagadja szocialista állam népi jellegét", ha azt sugalmazná, hogy „lépjünk ki a KGST-ből" - akkor ezt a nyíltan
XXXIX
ellenséges teóriát valóban nem vitatni, csak leleplezni és elutasítani lehetne. Van azonban egy elszólás az Ön cikke végén, amely arra figyelmeztet, hogy indulatát nem a Bauertanulmány félreértése magyarázza. Utolsó mondatának első felében elismeri, hogy szerzőnknek „a konkrét gazdasági problémákat érintő felvetései nagyon aktuálisak, egyes megállapításai kifejezetten figyelemre méltóak..." - ezeknek a pozitív mozzanatoknak azonban egyetlen sort sem szentelt. Nem gondolom, hogy ha ezekkel is foglalkozott volna, sokkal közelebb éreznénk egymáshoz a bírált szerző és az Ön nézeteit. Nem, itt valóban nehezen egyeztethető álláspontokról van szó. Csakhogy Ön nem a tényleges álláspontok közötti távolságot mérte be. A Bauerét eltorzította, meghamisította, a sajátját pedig nem fejtette ki. Ez az a módszer, ez az a magatartás, amit a bevezetőben harcképtelennek neveztem. Ön éppen azért növelte áthidalhatatlanná a kettőjük közötti nézőponttávolságot, hogy elhitesse olvasóival: Bauerral nem is kell érdemben vitatkozni. Vitatkozni: szellemi eszközökkel, tudományos módszerekkel harcolni csak azokkal kell és érdemes, akik noha sok mindenben különvéleményt hangoztatnak belül vannak egy eszmei-politikai konszenzus keretein. Bauer viszont – mondja Ön – lám csak, kívül van, tehát ellenség. Ön Bauer írását, én viszont az Ön módszerét, illetve e módszer harcképtelenségét tartom veszélyesnek. Nem mintha attól félnék, hogy bírálatának rossz szelleme – az eszmei határozottságnak látszó türelmetlenség és felületesség – ismét anyagi erővé válhat, hiszen ennek a szellemnek a történeti útja éppen ellenkező irányban halad: korunkban kezd kipárologni anyagi formáiból. Nem hat már tovább a matériában, ám szellemként, kísértetként mégis képes arra, hogy riogassa a még tapasztalatlan, fejlődésben levő lelkeket. A riadt lélek pedig, mert nem ura önmagának, kiszámíthatatlanná, veszélyessé válhat.
XL
Üdvözlettel: Kulin Ferenc 1983. szeptember 1.
A cikk kapcsán engem a Valóságban egy lábjegyzet erejéig besoroltak a reform ellenségeinek táborába. Míg Bauer Tamásnak a haja szála sem görbült, addig engem lényegében kigolyóztak a „marxista” közgazdászok „klubjából” (akkoriban hivatalosan minden közgazdász marxista volt, vagy nem volt közgazdász). Kulin Ferenc is csak 1988-ban lépett ki az MSZMP-ből, és később, már a rendszerváltás után, mint az Antall-kormány legnagyobb kormánypártjának, az MDF-nek a képviselője, igen dicstelen szerepet játszott az első „médiaháborúban” – lényegében ugyanolyan módszereket alkalmazott vezető liberális médiaszemélyiségek ellen, mint amilyeneket 1983-ban ő ellene alkalmazott Knopp András. Persze nem ő volt az egyetlen a rendszerváltó elit soraiból, aki ilyen szerepcserét hajtott végre. A rendszerváltás azután, mint az várható volt, elsöpörte a marxista politikai gazdaságtan-oktatást. A pg-tanárok – jólrosszul – „átképezték” magukat közgazdaságtan tanároknak. Akik korábban a Mátyás Antal-féle elmélettörténetet tanították, azoknak viszonylag könnyű dolguk volt, és azoknak is – jómagam is közéjük tartoztam – akik nem eleve pg-tanárnak tanultak, és eredeti szakmájuk alapján értettek a matematikai közgazdaságtanhoz, vagy matematikai ismereteik révén nem okozott nehézséget annak elsajátítása. Egészen más törésvonalat jelentett a marxista meggyőződés megléte vagy hiánya. Itt azok voltak előnyben, akik korábban csak azért tanítottak marxista politikai gazdaságtant, mert XLI
mást nem lehetett. Ezen kollégák lelkiismertet-furdalás nélkül álltak át az új tantárgyra (legfeljebb a matematikai ismeretek hiánya okozott náluk némi problémát), könnyedén elfogadva, hogy „megváltozott a világ, most ez a kötelező”. Ha mégis volt némi lelkiismeret-furdalásuk, azon is könnyedén túl tették magukat, meggyőzve magukat arról, hogy „eddig egy hibás elmélet tanítására kényszerítettek, most végre az igazi tudományt taníthatom”. Más volt a helyzet a meggyőződéses marxistáknál (keserű felismerés volt, hogy milyen kevesen voltunk). A felmerülő problémákra egy ünnepi tanácskozásra készített előadásban próbáltam röviden válaszolni – elsősorban magamnak. Befejezésként álljon itt ennek a teljes szövege: 125 éves „A tőke” „A tőke” - Marx e vaskos, súlyra is tekintélyes műve - a legismertebb könyvek egyike. De egyben egy igen kevéssé ismert mű is. Oly sokan hivatkoztak, hivatkoznak rá és oly kevesen olvasták el kellő figyelemmel. Ha egyáltalán megpróbálták elolvasni. Azok, akik csak hivatkoznak rá, anélkül, hogy valaha is megkísérelték volna megérteni, két nagy csoportba sorolhatók: egyfelől azok csoportja, akik saját érveik híján „A tőke” tekintélyével akarták gondolataikat, tetteiket elfogadtatni (itt Kelet-Európában igen sok nyüzsgött belőlük), másfelől azok akik „A tőke” pellengérre állításával „tudományosan“ is bizonyítani akarják, hogy a sztálini típusú modernizációs kísérlet kudarca a kommunista eszmerendszer kudarca (ezekből ma nyüzsög rengeteg Kelet-Európában - mellesleg igen sokan azelőtt a másik csoportban nyüzsögtek). E „tudományos“ eljárás diszkrét bája annak mélyen sztálinista jellegében leledzik - a marxizmus ismeretét szigorúan a Rövid tanfolyam keretei közé szorítja.
XLII
Ez év szeptemberében lesz 125 éve, hogy megjelent „A tőke” első kötete. E tekintélyes idő ma nem annyira az ünneplésre ad alkalmat, mint inkább az elmarasztalásra. Hogy tudniillik „A tőke” menthetetlenül elavult, hiszen nem a mai, hanem a 125 évvel ezelőtti kapitalizmust elemzi, ami ma már nem lehet releváns, ha mégolyannyira is kitűnő elemzés is. Persze azok számára, akik csak a Rövid tanfolyam szemináriumi ismereteivel rendelkeznek, nem is olyan kitűnő. Bár nem túl meggyőző, mégis megemlítem, hogy a ma tanított közgazdaságtanban az utolsó paradigmaértékű elméletet J.M.Keynes a húszas-harmincas években alkotta meg, s a tananyag túlnyomó része A.Smith, J.B. Say, J.S.Mill, H.Gossen, L.Walras, V.Pareto, F.Edgeworth és A.Marshall (valamennyien Marx elődei, vagy kortársai) munkásságából áll össze, amihez napjaink polgári közgazdaságtudománya főként a modern matematika eszközeinek alkalmazásával járult hozzá, ami persze nem semmi, de a lényeget alig érinti. Ez az összehasonlítás legalább is elgondolkoztat arról, hogy a marxi elemzés mennyivel korszerűtlenebb, mint a társadalomról való gondolkodás más irányzatai. Azt kétségtelenül el kell ismerni, hogy a sztálinista dogmatizmus, a Rövid tanfolyam és az 1954es Politikai gazdaságtan kisugárzása nagyon sokat ártott a marxista elmélet fejlődésének, de azért ilyen fejlődés volt. Olyan személyiségek vettek ebben részt, mint M. Kalecki, O. Lange, Lukács Gy., Erdős P. és mások, olyan, a dogmatizmustól kevésbé fertőzött műhelyek, mint az olasz, francia, nyugatnémet stb. marxisták alkotó közösségei. Mindamellett „A tőke” időszerűségét nem az ilyen összehasonlítás bizonyítja, hanem a valóság összevetése a könyvben foglaltakkal. Nincs itt módunk, hogy részletekbe menően elemezzük azt a hatalmas elméleti-logikai apparátust, amely A tőkét jellemzi. Csupán egy kérdésre térek ki. „A tőke” fentebb említett „barátai“ és „kritikusai“ abban is hasonlítanak egymásra, hogy előszeretettel vetik egybe „A tőke”
XLIII
elméleti-logikai alapjául szolgáló munkaérték-elméletet a klasszikus-neoklasszikus polgári iskolákat megalapozó határhaszon-elmélettel, megállapítva - saját szájuk íze szerint -, hogy az egyik a tudomány csúcsa, a másik viszont közönséges sarlatánság. Természetesen ez a kérdés is azok közé az elvileg megoldhatatlan kérdések közé tartozik, amelyekben oly gazdag az emberi megismerés, s amelyek nem a világ megismerhetőségének cáfolatai, hanem a rossz kérdésfeltevés következményei. Nem eldönthető észérvekkel, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, de nem is ez a megoldandó probléma, hanem az, hogy milyen fejlődés vezetett ahhoz az állapothoz, amikor a tojásból tyúk lesz, amely tojást tojik, s milyen további fejlődés fog túllépni ezen az állapoton? Az a kérdés sem válaszolható meg racionálisan, hogy van-e, vagy nincs Isten. Brecht szerint azonban az a lényeg, hogy megváltozna-e a viselkedésünk attól függően, mi lenne erre a kérdésre a válasz. Ha igen, akkor a kérdés eldőlt - számunkra van Isten. Ha nem, akkor a kérdésnek egyszerűen nincs jelentőssége. Bolyai János is csak úgy tudott megoldani egy több évszázados geometriai problémát, hogy megváltoztatta a kérdésfeltevést. A munkaérték-elmélet és a határhaszon-elmélet külön-külön logikailag eléggé konzisztens elméletek, azonban saját logikájuk szerint a másik logikája kikezdhető. Ez a viszony teljesen kölcsönös. Nem dönthető el tehát, hogy melyik a helyes és melyik a helytelen. De ez nem is valóságos probléma. Az a probléma, hogy ezek az elméletek milyen kérdésekre akarnak választ találni. A polgári közgazdászok a tőkés gazdaságot azonosnak látják a gazdasággal, mint olyannal. Számukra a nem tőkés gazdaságok csupán rossz hatékonyságú gazdaságok - de szintén tőkés gazdaságok. Jól jellemzi ezt a felfogást Marx a „Filozófia nyomorúsága” című munkájában, amely joggal tekinthető „A tőke” egyik közvetlen előzményének: „A közgazdászok sajátságos módon járnak el. Szerintük csak kétféle intézmény van: mesterséges és természetes. A hűbériség intézményei
XLIV
mesterséges intézmények, a burzsoázia intézményei természetesek. Ebben a teolólogusokhoz hasonlítanak, akik szintén kétféle vallást különböztetnek meg. Minden vallás, amely nem az övék, az emberek kitalálása, saját vallásuk ellenben Isten emancipációja. - Vagyis történelem volt, de többé már nincs“ (MEM 4. 133-134.old.) Ha ma élne Marx, példaként a fellángoló kelet-európai nacionalizmusokat is felhozhatta volna. Az én nacionalizmusom a szent nemzeti önrendelkezés megvalósulása, a másoké agresszív elnyomás, vagy szakadár támadás a Haza integritása ellen (attól függően, hogy külső anyanemzetről, vagy belső nemzeti kisebbségről van-e szó). Ez a „történelem volt, de többé már nincs“ is rém ismerősen hangzik. Ha tehát a gazdaság mibenléte nem kérdéses, akkor természetes, hogy a polgári közgazdaságtan által megválaszolandó kérdés az lesz, hogyan működik ez a gazdaság? Ebből pedig adódik a közgazdaságtan tárgyának közkeletű meghatározása, mint a szűkösen rendelkezésre álló javakkal való racionális gazdálkodás tudománya. Az igy felfogott közgazdaságtannak viszont természetes logikai alapja a javak szűkösségén és hasznosságán alapuló határhaszon-elmélet. Marx másképpen közelített a kérdéshez. Számára a kapitalizmus nem minden világok legjobbika. Úgy véli, ha a tőkés rend történelmileg jött létre, akkor történelmileg lehetséges és talán szükségszerű is túlhaladása. Erre a következtetésre vezeti egyfelől a kor „divatos“ filozófiája, Hegel bölcselete, másfelől a korszakban kétségtelenül meglévő, s „A tőke” lapjain gazdagon illusztrált fokozódó munkásnyomor. Mivel óvakodik attól, hogy a hegeli spekulációk és moralizálások ingatag talaján maradjon, felteszi a forradalmian újszerű kérdést: miért működik a tőkés gazdaság úgy, ahogy működik? Természetesen a miértre csak a hogyanon keresztül lehet válaszolni, s Marx igen alaposan tanulmányozta a klasszikus és kortárs közgazdaságtant, de kérdésfeltevése merőben más volt. Számára nem az volt a közgazdasági problémák lényege, hogy mit, hogyan és kinek termelnek, hogy fogyasztó és termelő miképpen tud a
XLV
leghatékonyabban gazdálkodni a szűkös anyagi javakkal, hanem hogy a termelés, gazdálkodás folyamatában milyen viszonyok alakulnak ki a társadalom tagjai között, hogyan érvényesülnek e viszonyok alakításában az emberek és csoportjaik, osztályaik érdekei. Véleménye szerint a dolgok puszta hordozói e viszonyoknak, ám az emberek ezt helyzetüknél fogva nem képesek felismerni, illetve, ha fel is ismerik, akkor sem tudnak az adott viszonyok mellett ezen változtatni. Az emberek viszonyaikat tárgyakban, dolgokban jelenítik meg, majd e tárgyak, dolgok rabjaivá válnak éppen a tárgyakban, dolgokban rögzített viszonyok miatt. „Nem tudják ezt, de csinálják.“ Mindenki többé-kevésbé tisztában van például azzal, hogyha a pénzt termelő munka nélkül is meg lehetne szerezni, akkor ezzel a pénzzel el lehetne menni a sóhivatalba, és mégis mindenki pénzt akar szerezni és csak azért és csak annyiban végez termelő munkát, amiért és amennyiben pénzt kap érte. Igy válik a pénz körülajnározott bálvánnyá. Marx éppen a munkaérték-elméleten keresztül ismerte fel ezt a döntő fontosságú jelenséget, amit találóan árufetisizmusnak nevezett el. Nem kisebb személyiség, mint Polányi Károly állapította meg: „Az áruk fétisjellegéről szóló elméletet teljes joggal tartják a kapitalista társadalom marxi elemzése kulcsának.“ (P.K. Fasizmus, demokrácia, ipari társadalom 87. oldal) Természetesen vitatható, hogy az árufetisizmus elmélete helyes vagy sem. Csak egy nem tehető meg, hogy tudniillik kijelentsük, Marx korában ez az elmélet helyes volt, de mára elavult. Az árufetisizmus is fejlődik természetesen, állandó metamorfózisokon megy keresztül. A sztálini típusú gazdaság például úgy vélte felszámolhatónak az árufetisizmust, ha felszámolja magát az árutermelést. Csakhogy azokban a régiókban, ahol ez a gazdasági rendszer teret nyert, egyáltalán nem szűntek meg azok a feltételek, amelyek szükségessé tették az árutermelést. Igy az árutermelés erőszakos visszaszorítása nem szüntette meg az árufetisizmust, hanem új formát adott annak, amely most mint állam- és tervfetisizmus jelent meg. Ismét nem azért termeltek, mert tudták, hogyha nem termelnek, nem lesz
XLVI
mit fogyasztani, hanem azért, hogy teljesítsék a tervet. A tervet az Állam állította össze (valójában a társadalom tagjai, bár „nem tudták ezt, de csinálták“) és igy a javak az Államhoz áramlottak, majd az Állam osztotta szét azokat. A társadalom az Állam számára termelt és a társadalom tagjai az Államtól kaptak javakat. Senki nem tudta, pontosan ki is az az Állam, de ott élt közöttünk bálványként. Ma megint egy nagy illúzió van kialakulóban arról, hogy ha lebomlott a pártállam, akkor vége a fetisizmusnak - szabadok vagyunk. S közben többszázezer munkanélküli képtelen felfogni, hogy miért lett munkanélküli. Az új (vagy nem is olyan új?) fetisizmusnak jellemző megnyilvánulása: addig amíg munkája van senki sem igazán tudja elképzelni, hogy azt el is vesztheti. Igen, vannak munkanélküliek, de azok rosszul dolgoztak, ügyetlenek, lusták. Velem ez nem történhet meg. Mások esetleg jobban érzékelik a valóságot, számítanak rá, hogy elveszthetik munkájukat - ha nem tesznek idejekorán óvintézkedéseket. Azután óvintézkedés ide vagy oda, egyszer csak az utcán találják magukat. Miért? A polgári közgazdaságtan igen logikusan levezeti a munkanélküliség természetes rátáját: íme így működik a gazdaság - ha mindenki optimalizálja gazdasági viselkedését, akkor optimális piaci árak mellett az optimális kibocsátáshoz optimális (és koránt sem teljes) foglalkoztatottság tartozik. A „hogyan“ kérdés megválaszoltatott. Megmaradt azonban a „miért?“. Miért ez az optimális viselkedés? Miért optimális a foglalkoztatottság annak aki munkanélküli? Miért „természetes“ akármilyen munkanélküliség is? Ezekre a kérdésekre csak az kísérelheti meg a választ, aki a mindenkori fennállót meg akarja változtatni. Aki számára nem ér véget a történelem. Mindössze 125 év telt el. „A tőke” nem avult el. El kell alaposan olvasni. Megtanulhatunk belőle kérdezni. A válasz nem a könyvekben van. Budapest, 1992. augusztus 4-én
XLVII
Karl Marx
1
2
I. fejezet – Alapfogalmak „Az emberi lényeg a maga valóságában a társadalmi viszonyok összessége (K. Marx: Tézisek Feuerbachról MEM 3 9. oldal)
A könyv címében azt kérdeztük: mi a politikai gazdaságtan? Hogy legalább hozzávetőleges fogalmunk legyen arról, miről is van szó tulajdonképpen, meg kell ismerkednünk néhány alapvető fogalommal [(kategóriával – ahogy a tudományos szövegekben szokás mondani)]. A politikai gazdaságtan a tudományok rendszerén belül a társadalomtudományok közé tartozik. A társadalomtudományok azok a tudományok, amelyek az emberrel, mint társadalmi lénnyel foglalkoznak. De vajon mi volt előbb – az ember vagy a társadalom? Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Kezdjük tehát a tojással, vagy ahogy a régi rómaiak mondták:
3
1.
„Ab ovo” „Az embereket az állatoktól megkülönböztethetjük a tudattal, a vallással vagy amivel akarjuk. Ők maguk akkor kezdik magukat az állatoktól megkülönböztetni, amikor termelni kezdik létfenntartási eszközeiket” (K. Marx – F. Engels: A német ideológia MEM 3. 21. oldal)
Ősrégi a rejtély: mi teszi az embert emberré, miben különbözik az ember az állattól. Hiszen egyfelől az ember roppant módon hasonlít az állatvilág tagjaira, különösen az úgynevezett emberszabású majmokra, másfelől viszont nyilvánvaló az ember minőségi különbözősége az állatoktól. Biológiailag az ember ugyanúgy élőlény, mint bármelyik növény vagy állat. Miért érezzük mégis az embert közelebb az állatvilághoz, mint a növényekhez? Ennek magyarázata az életfunkciók fenntartásának módjában rejlik. A növények ugyanis [alapvetően] 11 a fotoszintézis segítségével az élettelen, szervetlen anyagokat közvetlenül
11
Gondolatmenetem meglehetősen meggyőzőnek tűnt a könyv megírásakor. Most sem változott a lényeget illetően a világnézetem, de mai eszemmel azért nem hallgatnám el, hogy a közönséges növények a gyökereiken keresztül nem csak szervetlen anyagokat szívnak fel, és vannak élősködő növények (orchideák, például) is, a gombákról nem is beszélve, amiket a biológusok nem számítanak a növények közé (de az állatok közé sem). A helyhez kötöttség is viszonylagos, hiszen a terjeszkedő folyondártól a repülő termésekig a növényvilág igen széles skáláját alakította ki a terjeszkedő mozgásformáknak. (a szerző, 2013)
4
alakítják át élővé. Ez az életfenntartási mód csekély mozgással járó, helyhez kötött életmódot hoz létre. Az állatok – miként az ember is – csak más élő, szerves anyagok elfogyasztása útján képesek szervezetüket felépíteni, regenerálni. Ez megköveteli a helyváltoztatást, a táplálék felkutatását, ami mozgékony, energia-igényes életmód kialakulásához vezet. A legalapvetőbb állati szükségletek ebből az életmódból következnek: [anyagcseréjüket evésselivással kell megoldaniuk], meg kell őrizniük normális testhőmérsékletüket, [utódaikat nem csak létre kell hozniuk, de többé-kevésbé gondoskodniuk is kell róluk]. Nem különböznek ettől az ember alapvető szükségletei sem. Hol van tehát a különbség? Növény és állat különbözősége az életfunkciók fenntartásának biológiai módjában rejlik. Az ember különbözősége az állattól – amellyel biológiailag azonos [módon tartja fenn életfunkcióit] – abban rejlik, hogy [a lényegében azonos] szükségleteit másképpen, nem egyszerűen biológiailag elégíti ki. Önmagában a szükséglet kielégítése, mint tevékenység embernél is, állatnál is [tudatosnak] 12 tűnik, mivel az egyedés fajfenntartás felé, mint cél felé irányuló mozgásról van szó. Az állatok esetében azonban nem lehet [tudatosságról] beszélni, ugyanis az irányultság náluk „beprogramozott” viselkedési formákban jelentkezik, amelyeket az örökölt és szerzett ösztönök mozgatnak. Az állatok a megváltozott 12
1983-ban „célszerűnek” szerepelt. A célszerűség azonban igen fontos és kényes momentum itt, amire még vissza fogok térni. Ezért cseréltem ki „tudatosnak”-ra (a szerző, 2013)
5
környezethez alkalmazkodnak vagy elpusztulnak, mégpedig úgy, hogy egyes egyedek – amelyek képesek erre – alkalmazkodnak, más egyedek – amelyek nem képesek az alkalmazkodásra – elpusztulnak. Az egyedek nem alkotnak alkalmazkodó közösséget. Nem adják át egymásnak [sajátos] tapasztalataikat, melyek segítségével a [sajátos helyzethez] alkalmazkodni tudnának. Nem kommunikálnak [artikuláltan], ahogy az emberek. [Artikulálatlan] jelzéseik vészjelzések („Vigyázz! Ellenség!”), helymeghatározások (például a méhek „tánca”, a költöző madarak jelzései) , illetve egyéb primitív jelzések („Ne gyere közelebb!”, párosodásra való késztetés, figyelemfelhívás zsákmányra stb.). Olyan bonyolult jelzésrendszer, amellyel az [adott helyzethez való] alkalmazkodás mikéntjét lehet közölni, az állatoknál hiányzik. Az az állatfaj – egy bizonyos ősmajom faj – amely a környezeti tényezőkhöz való alkalmazkodást [artikulált jelzésrendszer kialakításával] közösségi módon, társadalmilag tudta megoldani, éppen e minőségi ugrás révén kivált az állatvilágból és emberré vált. A társadalmi alkalmazkodás éppen társadalmi mivolta miatt háttérbe szorítja az egyéni alkalmazkodást, tehát itt az egyedek önállóan általában nem alkalmazkodhatnak többé a környezet változásaihoz. [Az emberré válás óta az ember külsőlegesen, biológiailag és fizikailag lényegesen kevesebbet változott, mint a többi állatfaj, és amennyiben változott, az inkább satnyulásnak tekinthető (például elvesztette a hideg ellen védő szőrzet növelésének képességét), mintsem tökéletesedésnek – ez alól talán leginkább az agy biológiaifizikai fejlődése a kivétel.] A társadalommá szerveződő egyedeknek kell tehát a környezetet, a természetet saját szükségleteikhez alakítani. Ez viszont lehetetlen csupán az 6
ösztönös tevékenység révén, feltételezi a [tudatosságot] 13 : [a célszerűséget], a tervszerűséget. Az újfajta szükségletkielégítési mód a társadalmi lénnyé vált embert egyben tudatos lénnyé is tette. A társadalmiság tehát a tudatosság oka, és nem fordítva. Más szavakkal: az ember nem azért elégíti ki szükségleteit sajátos társadalmi-tudatos-emberi módon, mert ember, hanem azért ember, mert így elégíti ki a szükségleteit 14 . [A termelés folyamatában megjelenő] magasrendű célszerűség, a tudatos tervszerűség az alábbi főbb mozzanatokat fogja egységbe: a) a cél meghatározása, felismerése, kitűzése, a cél elérését akadályozó tényezők tudatos felismerése, feltárása, számbavétele – [a tervezés]; b) a cél elérését, az akadályok leküzdését szolgáló eszközök megválasztása – [a szervezés]; c) az eszközök gyakorlati megalkotása, megfelelő alkalmazása – [a szűkebb értelemben vett termelés]; d) az eszközök alkalmazásának eredménye és a kitűzött cél egybevetése – az ellenőrzés;
13
1983-ban: „valódi célszerűséget” (a szerző, 2013)
14
Ez a szükséglet-kielégítési mód a legáltalánosabb értelemben vett termelés, amelynek ugyanúgy nincs célja, mint a természet összes többi jelenségének. A célszerűség kizárólag az alábbiakban részletezendő munkafolyamatra jellemző. Az így meghatározott termelés, mint folyamat, a céltalan természeti folyamatok és a célszerű munkafolyamatok egységeként is definiálható. (a szerző, 2013)
7
e) [az ellenőrzés feltárta eltérések kiküszöbölése, mint új cél kitűzése és az egész folyamat e cél szerinti megismétlése – a szabályozás] Mindezek a mozzanatok ([tervezés, szervezés, termelés, ellenőrzés, szabályozás]) a legszorosabb kapcsolatban vannak egymással. Minden cél csak addig cél, amíg az akadályokat legyőzve el nem érték, azután már még távolabbi célok elérésének az eszközévé válik. Nyilván ez igaz fordítva is – egy távoli cél eléréséhez az eszközök megalkotása a „minimális program”, a rövidtávú cél. Bármely cél megvalósításának legfőbb akadálya ugyanis éppen a megfelelő eszközök hiánya. Ami pedig a gyakorlati alkalmazást illeti – [ez magába foglalja az ellenőrzést és a szabályozást is], hiszen az angol népi bölcsesség is azt mondja: „a puding próbája a megevés”. [Az itt mozzanataival jellemzett emberi tevékenység, amelynek általános célja a természet szükséglet-kielégítésre alkalmatlan dolgainak átalakítása alkalmasakká (ezért a harmadik mozzanatot a körülményes és félreérthető „szűkebb értelemben vett termelés” helyett nevezhetjük egyszerűen átalakításnak) maga az emberi munka. A szükséglet-kielégítés sajátos emberi formáját, amelyben az ember nem egyszerűen – állat módjára – alkalmazkodik az őt körülvevő természethez, hanem a munka révén e természeti környezetét célszerűen alkalmazza, elsajátítja, nevezzük termelésnek.] A politikai gazdaságtan első közelítésben azt vizsgálja, hogy milyen az embert meghatározó sajátos szükségletkielégítő mód, tehát a tárgya a termelés, mint emberitársadalmi tevékenység. 8
Azonnal tisztáznunk kell egy esetleges félreértést. Azt mondjuk, hogy az embert az teszi emberré, hogy szükségleteit sajátos módon tervszerű társadalmi munkával létrehozott javakkal elégíti ki. Tehát sem a „henyélő kizsákmányolók”, [sem az eltartásra rászoruló magatehetetlenek (gyerekek, betegek, öregek)] nem emberek? Dehogynem, hiszen ők is munkával – igaz, idegen munkával – létrehozott javakkal elégítik ki a szükségleteiket. A kizsákmányolók tevékenységét, amellyel megszerzik, kisajátítják az idegen munka gyümölcseit, a legnagyobb mértékű előre megfontoltság, tervszerűség a jellemző. [A rászoruló eltartottak esetében viszont a fejezet mottójára utalnánk. Ám ezzel kapcsolatban felmerülhet, hogy akkor a nem haszonállatként tartott háziállatok – kutyák, macskák, papagájok stb. – bizonyos mértékig szintén emberek. Nos ebben van valami …]
9
2.
Anyagi termelés, fogyasztás, anyagi javak „A termék végső kifejletét csak a fogyasztásban kapja meg. Az a vasút, amelyen nem utaznak, amelyet nem használnak, nem fogyasztanak, az csak δυναμει (potenciálisan) vasút, de nem valóságosan. Termelés nélkül nincs fogyasztás, de fogyasztás nélkül sincs termelés, mivel ebben az esetben a termelés céltalan lenne” (K. Marx: Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához MEM 46/I. 18. oldal)
Mivel az ember a szükségleteit más módon elégíti ki, mint az állatok, azért maguk a szükségletek is megváltoznak, emberivé válnak, humanizálódnak, [és társadalmivá válnak, szocializálódnak]. E humanizált [és szocializált] szükségletek választják azután végleg el az embert az állatvilágtól. [Egy mondás szerint „az ember az egyetlen állat, amelyik akkor is iszik, ha nem szomjas” (humanizálódás), illetve egy másik szerint „ökör iszik magában” (szocializálódás).] Például a normális testhőmérséklet biztosításának szükségletét emberi módon – többek között – az öltözködés elégíti ki. Ez azután egy egész sor további humanizált [és szocializált] szükségletet támaszt, amiknek már vajmi kevés köze van a normális testhőmérséklethez. Egyrészt az öltözködéshez ruha kell [és egészen más dolog állat módjára prémet növeszteni a téli hidegben, mint a szekrényből elővenni egy másik állatról lenyúzott, kikészített és fazonra szabott-varrt bundát, és azt magunkra ölteni]. Másrészt az öltözködés új szükségletet támaszt, a divat követésének szükségletét [ami egyszerre humanizált is, és szocializált is], vagy bizonyos foglalkozások egyenruhával való megkülönböztetésének szükségletét [ami már elsősorban 10
szocializált szükséglet]. De az öltözködés megkülönböztetett figyelmet támaszt a ruhátlanság, a meztelenség iránt is, olyan hatalmas iparágakat hozva létre, [mint a „only adult” szórakoztató ipar vagy] a pornográfia. Meztelenül élő természeti népeknél aligha lehet jó üzletet csinálni erotikus aktfotókkal. Az emberi szükségletek más szempont alapján is két nagy csoportba oszthatóak: az anyagi és a nem anyagi szükségletek csoportjába. Az anyagi szükségletek kielégítéséhez olyan dolgokra van szükség, amelyek a szükségletek kielégítése során előbb vagy utóbb elvesztik a képességüket, hogy az adott szükségleteket továbbra is ki tudják elégíteni. Úgy mondjuk: a szükséglet kielégítésének folyamatában az illető dolog elfogyasztódott, illetve az illető dolgot elfogyasztották. A nem anyagi szükségletek az emberi tevékenységből származnak, és kielégítésük is közvetlenül emberi tevékenységgel történik, miközben a kielégítés forrása nem fogyasztódik el. Például akárhányan és akárhányszor olvasnak el egy regényt, a regény (és nem a könyv, ahova az író által kigondolt mondatokat lenyomtatták) olvashatósága ettől mit sem változik. [Vagy attól, hogy a fodrász valakinek csinál egy frizurát, nem válik lehetetlenné, hogy másvalakinek ugyanilyen frizurát csináljon.] A nem anyagi szükségletek kielégítése tehát nem követeli meg a természet dolgainak megváltoztatását, így nem része az anyagi termelésnek. Az anyagi szükségletek kielégítésére szolgáló dolgok olykor készen megtalálhatóak a természetben (például a lélegzésre alkalmas levegő), de az esetek többségében a természet 11
dolgai közvetlenül nem alkalmasak a szükségletek kielégítésére, és ilyenkor azokat emberi munkával kell arra alkalmassá tenni – emberi munkával kell a természetet elsajátítani. Az első esetben a szükséglet kielégítése közben a szükségletét kielégítő ember mit sem különbözik az állatoktól. [Az ilyen szükségletkielégítő dolgokat szabad javaknak nevezzük.] Ezekkel a politikai gazdaságtan nem foglalkozik [(kivéve azokat az eseteket, amikor a szabad jószág különböző minőségekben áll rendelkezésre, és a jobb minőségek csak véges mennyiségben – ilyenkor szűkös természeti erőforrásokról beszélünk)]. Az ember által a természetből munkával elragadott és fogyasztásra alkalmassá tett tárgyi dolgokat termékeknek, [termelt] anyagi javaknak nevezzük. Vannak olyan helyzetek, amikor a természet tárgyait már termékké, azaz valamilyen szükségletet kielégítő dologgá alakították, de az valójában mégsem alkalmas adott formájában a szükséglet tényleges kielégítésére. Például építési célokra a cementgyárban cementet állítottak elő, és az ömlesztve található a cementgyár silójában, ott raktározzák. Ez a cement már építőanyag, de egy másik városban mégse lehet vele építeni. Hogy felhasználható legyen, papírzsákokba kell csomagolni, és az adott városba kell szállítani. De már a különböző technológiai paraméterekkel legyártott cementet sem célszerű egy silóba ömleszteni, hanem különböző silókba szét kell szortírozni. E voltaképpen nem egészen anyagi jellegű tevékenységek (szortírozás, raktározás, csomagolás, szállítás stb.) fokozzák az anyagi javak fogyaszthatóságát, ezért az anyagi termelés „meghosszabbításának” tekinthetők, és mint ilyenek, mégis az anyagi javak közé sorolhatóak – anyagi szolgáltatásoknak nevezzük őket, megkülönböztetve a nem 12
anyagi szükségleteket kielégítő szolgáltatásoktól. A termékeket, anyagi és nem anyagi szolgáltatásokat közösen javaknak, jószágoknak nevezzük. Az anyagi javak kétszeresen is meghatározzák a nem anyagi szükségletek kielégítését. Egyrészt, az anyagi szükségletek kielégítése elengedhetetlen előfeltétele a nem anyagi szükségletek egyáltalában való fellépésének. Bertolt Brecht írja a Koldusopera egyik híres songjában: „Előbb a has jön, s csak aztán a morál!” Másrészt a nem anyagi szükségletek kielégítésük folyamatában szükségszerűen kapcsolódnak anyagi javak, termékek fogyasztásához. A regényhez könyv, a színielőadáshoz színpad, a zenéhez hangszer, a frizurához fésű, olló stb. kell. Az emberi létezést tehát elsődlegesen az anyagi javak előállítása, az anyagi termelés határozza meg. E folyamat a természet tervszerű társadalmi elsajátítása, amely egyszerre rombolás és alkotás (a meglévő nem emberi, embertelen formák rombolása, új, emberi formák alkotása), [javak előállítása] és elfogyasztása. 15
15
E tézis lényegében ma is igaz, ám a XX. század végén felgyorsult informatikai forradalom alapvetően elbonyolította az anyagi és nem anyagi szükségletek összefüggéseit. Ma információáramlással (a mobil telefonok és az Internet segítségével) igen jelentős mennyiségű személy- és anyagi jószágáramlás váltható ki. Ugyanakkor a népességrobbanás és az életszínvonal fogyasztási oldalának hatalmas felduzzadása alapvetően módosítja az anyagi termelés romboló és alkotó oldalainak összefüggését, felvetve a fenntarthatóság problémáját. Mindezzel természetesen itt nincs módunkban részletesen foglalkozni. (a szerző, 2013)
13
[A javak előállításának (amit a köznyelv termelésnek nevez nem egészen helyesen)] és a javak elfogyasztásának az ellentmondása az a motor, ami az emberi létet, a társadalmat örök mozgásban tartja. Miben áll ez az ellentmondás? Az anyagi javak a termelésben [(használjuk a továbbiakban ezt a köznyelvi fordulatot – nem felejtve el, hogy itt voltaképpen a javak előállításáról van szó csupán)] jönnek létre, és a fogyasztásban semmisülnek meg. Csakhogy az anyagi javak puszta előállítása még nem termelés. Egyszerű véletlen természeti eseményről van szó csupán, amely a természeti anyagot egyik céltalan alakjából a másik céltalan alakjába viszi át. E folyamatnak az ember ad célt a szükségletei kifejezésével. Miben áll ez a kifejezés? „A puding próbája a megevés”. Az ember azzal és csak azzal tudja kifejezni a szükségletét, hogy megpróbálja azt kielégíteni, az erre alkalmasnak ítélt jószágot elfogyasztani. Az ősidőkben például az emberek barlangokban laktak. E barlangok létrejöhettek a természet vak erői által, az embertől függetlenül, de belevájhatta a sziklába maga az ember is. A barlang szempontjából – ha egyáltalán lehet a barlang szempontjáról beszélni – a keletkezése módjának semmi jelentőssége nincs. [A barlang barlang – üreg a hegyben – akár szél és víz, akár emberi kéz vájta is ki.] Lakássá a barlang azáltal változott, hogy az ember beköltözött. Amennyiben az ember nem költözik be a barlangba, akkor a szél és víz ugyanúgy csak a tömör sziklából likas sziklát csinált volna, és nem lakást, mint a sziklát kivájó ember. A szikla ember általi kivájása nem lett volna munka, csak elfecsérelt emberi erő és idő. Maga fogyasztás tehát az az aktus, amely végső soron betetőzi a termelést; ami a 14
természet alkalmatlan dolgait javakká változtatja. Az égő fa az erdőben erdőtűz, a kandallóban viszont fűtés! Pontosan ez az ellentmondás: az előállítási folyamatban a természet tárgyai javakká alakulnak, de még nem azok. Javakká a fogyasztásban lesznek éppen azáltal, hogy beteljesítve feladatukat, kielégítve a szükségleteket megszűnnek javak lenni, megsemmisülnek. Ezáltal azonban új szükségleteket szülnek, amely új javak létrehozását teszik szükségessé. Ez az ellentmondás tehát valóban a termelés folyamatának motorja, amely örök mozgásban tartja azt. Az ilyen ellentmondást, amely nem a gondolkodás hibájából az agyunkban születik, hanem a tőlünk, akaratunktól függetlenül létező valóságos világban, tehát objektív módon létezik és valamely mozgás oka, dialektikus ellentmondásnak nevezzük. A dialektikus ellentmondás oldalai ugyanannyira feltételezik egymást, mint amennyire ki is zárják egymást. Ellentmondásukban is megbonthatatlan egységet, totalitást alkotnak. Figyeljük csak meg még egyszer: a termék az előállítása folyamatában még nincs, de lesz majd a fogyasztás által. Viszont a fogyasztásban a termék, amely előállítása által lett, most már nem lesz, elfogyasztódik. Termelés [(jószág előállítás)] nincs fogyasztás nélkül, de fogyasztás sincs termelés nélkül. [A jószág előállítása nem fogyasztás, a fogyasztás nem jószág előállítás. A jószág előállítása ugyanakkor fogyasztás is (az átalakítandó természeti tárgy elfogyasztása, termelő fogyasztás), a fogyasztás ugyanakkor előállítás is (az ember termelése).] Mindamellett a termelés és fogyasztás totalitásában a termelés a meghatározó. Vajon miért? Mert a fogyasztás, a 15
természet passziv elsajátítása nem teszi emberré az embert. Azért ember az ember, mert termelve fogyaszt! A természet emberi elsajátítása mindenek előtt aktív elsajátítás – termelés, amely a társadalmi jellegből következően a következő logikai mozzanatokra bontható: a javak előállítása (szűkebb értelemben vett termelés) az előállított javak elosztása az elosztott javak cseréje a b) és c) mozzanatok együtt adják ki a javak forgalmát, és végül a forgalomban a helyükre került javak elfogyasztása.
16
3.
Termelési eszközök, termelőerők, termelési viszonyok „Ahogyan az egyének életüket megnyílvánítják, olyanok ők maguk. Az tehát, hogy mik, egybevág termelésükkel, mind azzal, amit termelnek, mind pedig azzal, ahogy termelnek. Hogy tehát az egyének mik, az termelésük anyagi feltételeitől függ.” (K. Marx – F. Engels: A német ideológia MEM 3. 22. oldal) „Az éhség éhség, de az az éhség, amely késsel és villával fogyasztott főtt hússal elégül ki, az más éhség, mint amely a nyers húst kéz, köröm és fog segítségével falja fel.” (K. Marx Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához MEM 46/I. 19. oldal)
A termelés tehát a természet társadalmi-tudatos-emberi elsajátításának a folyamata. E folyamat alanya, szubjektuma a társadalomba szerveződött tudatos ember, tárgya, objektuma maga az embert körülvevő és egyébként magát az emberi társadalmat is magába foglaló végtelen természet. A természet végtelen kimeríthetetlensége biztosítja a termelés végtelen folyamatosságát, feltéve, hogy az emberiség – valamely végzetes tévedése folytán – el nem pusztítja önmagát. 16
16
Mai szemmel e bekezdés fellengzősnek tűnik, amikor szaporodnak a jelek, hogy a termelés lehetőségei nagyon is végesek, és kétséges még a fejlődés fenntarthatósága is. Én azonban ezt a bekezdést ma is vállalom. Az ember túl kis porszem ahhoz, hogy a természetet elpusztítsa, kimerítse. A természet igenis végtelen és
17
Az emberek egyedi élete azonban véges, így mindig véges a természet tárgyainak azon sokasága is, amelyet minden adott időpontban az emberiség ténylegesen bevont [(képes volt bevonni)] a termelés folyamatába. Ezek a természeti tárgyak képezik a termelés objektív feltételeit, ők a termelés eszközei. A termelési eszközök egyre növekvő hányada már megfordult a termelőfolyamatban [(hiszen a termelő társadalom maga is a természet része, nincs azon kívül)], adott formájában már emberi munka terméke. Ezek így egyben az emberek termelési tapasztalatainak anyagi hordozói, az emberi tudás tükörképei. Így kapcsolódnak a termelés objektív feltételei a termelés szubjektív feltételéhez, a társadalmi léte által meghatározott emberhez, amely a tudatában halmozza fel az előbb említett termelési tapasztalatokat, a tudást. A termelésben tehát nem csak az objektív természetet sajátítja el a szubjektív ember, de az ember szubjektuma is átragad az objektív természetre: az emberben tükröződik a környezete, és a környezet is tükrözi az embert. kimeríthetetlen. Ám az nagyon is lehetséges, hogy az ember egy „lyukat” vágjon ebbe a végtelen és kimeríthetetlen környezetébe, mintegy légüres térbe helyezve magát – éppen ez az a végzetes tévedés, amiről 1983-ban írtam. Ma is meggyőződésem, hogy a „természetvédelem” értelmetlen fogalom, a természetet nem kell megvédeni, a természet elpusztíthatatlan. Amit meg kell védeni, az az ember környezete – tehát a helyes kifejezés a „környezetvédelem”. Ám az emberi környezetet sem az embertől, az ember ellenében kell megvédeni, hanem éppen az emberért. Véleményem szerint a környezet legradikálisabb megváltoztatása is elfogadható, ha biztos tudásunk van arról, hogy az új környezet alkalmasabb az emberiség, az emberi társadalom fejlődése számára, mint a régi. A nagy kérdés, hogy mennyire lehet az ilyen tudásunk biztos? (a szerző, 2013)
18
A termelés eszközei minőségileg két nagy csoportba oszthatóak. Egyes termelésbe bevont természeti tárgyaknak az a sorsuk, hogy [szükségletet kielégítő] anyagi javakká alakuljanak a rajtuk gyakorolt munka következtében. Ezek a munka tárgyai. A természet más termelésbe bevont tárgyai közreműködnek [(eszközként szolgálnak)] a munka tárgyainak anyagi javakká alakításában. Ezek a munka eszközei. [A munka tárgyai igen gyakran közvetlenül a természetből származnak (nyersanyagok), bár lehetséges, hogy már keresztül mentek némi átalakításon (félkész termékek).] A munkaeszközök maguk mindig már többékevésbé megmunkált anyagi javak, hiszen a munkafolyamatban való alkalmazásuk nekik már nem a termelésük [(szűkebb értelemben értve a termelést)], hanem az elfogyasztásuk. Ezért a termelési eszközökön belül is elsősorban a munkaeszközök tükrözik a leginkább az emberi tapasztalatokat, a termelés és az emberiség fejlődését. Például a növénytermesztés munkatárgyai, a szántóföld és a vetőmagvak az évezredek alatt alig változtak valamit, miközben a munkaeszközök a földet kapirgáló botoktól a bonyolult mezőgazdasági célgépekig ugyancsak látványos fejlődésen mentek keresztül. Az a konkrét mód, ahogy az emberi társadalom a természetet elsajátítja, a termelés módja. Ennek a termelési módnak a belső lényegét a konkrét eszközök (termelési eszközök) konkrét emberi, tehát társadalmi felhasználása jelenti. Az eszközök két vonatkozásban is társadalmiak. Egyrészt az eszközök társadalmi tapasztalatokat jelenítenek meg tárgyi alakban, másrészt az eszközök felhasználása társadalmi tapasztalatok nélkül aligha képzelhető el. Például, TV-szerelők számára 19
nem ismeretlen eszköz egy wobbler-generátor. Ez egy meglehetősen bonyolult műszer, amely a modern elektronika rengeteg vívmányát testesíti meg. De ezzel a wobblergenerátorral csak az tud bánni, az tudja a TV-készülékek javításához, behangolásához hatékonyan felhasználni, aki megtanulta a működését, használatát, aki mások – a társadalom – tapasztalatait halmozta fel a saját tudatában. Csupán a saját magántapasztalatokkal nem sokra lehetne menni. Íme, hiszen az olvasó (ha nem tanult TV-szerelő, vagy elektromérnök) e „kimerítő” ismertetés után sem tudja, mi is az a wobbler-generátor – persze ez nem is volt célunk. Csupán egy korszerűbb példán keresztül akartuk igazolni annak a marxi megállapításnak a napjainkban fokozott érvényességét, amely szerint: „A gép éppoly kevéssé közgazdasági kategória, mint az ökör, amely az ekét húzza. A gép csak termelőerő. A gépek alkalmazásán alapuló modern gyár, az társadalmi termelési viszony, közgazdasági kategória.” (K. Marx: A filozófia nyomorusága MEM 4. 142. oldal)
A termelést mozgásban tartó, társadalmilag meghatározott objektív és szubjektív termelési feltételek, a termelőerők csak úgy képesek termeléssé egyesülni, ha magát a társadalmat ez az egyesülés termelési viszonyok bonyolult rendszerével hálózza be. Teljesen képtelenség, hogy térben és időben a társadalomtól elszigetelt egyének akármivel és bármit is termelhessenek. A híres-neves Robinson Crusoe is az agyában és a hajóroncsról kimentett eszközeiben magával vitte a szigetre a múlt és a jelen társadalmát. Bizonyos feladatok elvégzéséhez azonban még ez is kevés. Ugyanis a legfontosabb termelőerő maga a társadalmi összefogás, a kooperáció. Például egy embernek egyedül nem nehéz, 20
hanem lehetetlen piramist, csatornát, gyárat vagy éppen űrhajót építeni. A kooperáció magasabb rendű, tervszerűbb formája a munkamegosztás. Talán nem kell részletezni, hogy ez is termelőerő 17 . A munkamegosztás egyik következménye, hogy a termelési tapasztalatok ösztönös gyűjtése önálló, tudatos, tervszerű tevékenységgé, tudománnyá alakult. Ez a tudomány ugyanakkor a munkamegosztás következtében el is szakadt a közvetlen termeléstől, hiszen a viszonylag fejletlen termelő eszközökkel dolgozó emberek nem értek rá, és nem is voltak képesek – társadalmi helyzetüknél fogva – munkájukhoz közvetlenül nem kapcsolódó megfigyelésekkel, kísérletekkel, kutatással foglalkozni. Mikor azután a termelési eszközök színvonala utolérte a tudomány színvonalát, azaz, amikor a legmagasabb színtű termelőmunka, a tervezőmérnök munkája színvonala elérte a tudományos munka színvonalát és rangját (ez nagyjából a XX. század második felében következett be), akkor a tudomány visszatalálhatott a közvetlen termelésbe, és a termelőerők részévé válhatott. A termelőerők tehát, mint a termelés „anyaga”, mint az a valami, ami a termelés folyamatában mozog, a mindenkori konkrét termelési mód általános tartalmát jelentik. [ Lucien Sėve, francia marxista filozófus megközelítésével: a termelő erők a termelési mód alapvető oldalát jelentik.] Ám éppen a 17
Igen, részletezni talán nem kell, de elgondolkodni azon, hogy Marx és Engels miért írták azt, hogy „munkamegosztás és magántulajdon azonos kifejezések” (MEM 3. 33. oldal), és miért fogalmazták át a Kommunista Kiáltvány jelszavát „a magántulajdon megszüntetése” arra, hogy „a munkamegosztás megszüntetése” (MEM 3. 63. oldal) talán szintén nem árt. (a szerző, 2013)
21
társadalmi forma, azaz a termelési viszonyok rendszere adja a konkrétságát, meghatározottságát ennek a termelési módnak, vagy ahogy Lucien Sėve fogalmaz, a termelési viszonyok adják a termelési mód döntő oldalát. [Például, a görög Heron a róla elnevezett játékszer, a „Heron labdája” megalkotásával lényegében lefektette a gőzgépek, azaz a gépi nagyipar alapjait, egy ilyen „labdából” egy iparilag hasznosítható erőgépet kifejleszteni már szinte csak részletkérdés volt. Ám az ókor termelési viszonyai (amiket nem túl pontos rabszolgatartásnak nevezni) eldöntötték, hogy ilyen erőgépre nincs szükség, és ezért azután nem is foglakozott vele senki. Az angol kapitalizmus kibontakozásával a kérdés hirtelen aktuálissá vált, és rövid időn belül tucatnyi gőzgépekkel kapcsolatos szabadalom született, amelyek közül James Watt elhíresült centrifugális szabályozója csak az egyik (bár a legeredményesebb) volt.] A termelési viszonyok alapvetően a kooperáció és a munkamegosztás viszonyaiból származnak. A kooperáció és a munkamegosztás dialektikus ellentmondásban vannak egymással. A kooperáció a termelés társadalmi jellegét emeli ki, a munkamegosztás ennek a társadalmi jellegnek az elkülönült jellegét. Az embereknek ahhoz, hogy magas szinten össze tudják hangolni a tevékenységeiket, előbb el kell azokat különíteni. [Például egy nagyobb tárgy (szikla, farönk, állattetem stb.) elmozdításához az egész horda nekiveselkedhet egyszerre, az eredmény nem lesz túl biztató. Ha előbb megegyeznek abban, hogy ki fogja hátulról tolni, ki elölről húzni, máris nagyobb esélyük lesz a sikerre. Ha a társaság egy része elmegy nagyjából egyforma, vékony henger alakú rönköket keresni, mások erős botokból emelőket fabrikálnak, és ezzel megemelik a dolgot, hogy a talált 22
rönköket alá lehessen görgetni, és csak ezután látnak neki hátulról tolni, elölről húzni, akkor összehasonlíthatatlanul jobb eredményt érnek el.] A munkamegosztás, miközben magas szintre emeli az emberek egymásra utaltságát, együttműködését, kooperációját, el is választja őket egymástól. Elkülönül tevékenységeik célja, eszköze, maguk a tevékenységeik és az általuk megszerezhető tapasztalataik is. Ne feledjük el, hogy mindez az elkülönülés a közös cél, a természet társadalmi elsajátítása érdekében történik! Ám, mint látni fogjuk, maguk a termelésben résztvevő emberek szükségszerűen éppen erről feledkeznek meg. Egy minőségi ugrás következtében – erről még később szó lesz – a munkamegosztás által a termelőfolyamatban technikailag, szakmailag elkülönülő emberek társadalmilag is elkülönülnek egymástól, [különböző osztályokba, rétegekbe tömörülnek. A társadalmi elkülönülésbe torkolló munkamegosztás elvi lehetősége kétféleképpen adott. a) Kezdettől fogva – mintegy természeti adottságként – adott a társdalom nemek szerinti megosztása. A termelőfolyamatban férfi és nő nem azonos módon vesznek részt. Amennyiben egy nő nem tud, nem akar gyermeket szülni, akkor persze semmi objektív, természetadta ok nincs arra, hogy mást csináljon, mint a férfi társai. Ám amennyiben gyermek kihordására, szülésére és szoptatására vállalkozik (vagy kényszerítik – ennek itt és most nincs jelentőssége), akkor világosan és egyértelműen, tisztán biológiai okokból mást kell csinálnia, mint a férfiaknak. 23
b) Fentebb, amikor a munkafolyamat mozzanatait elemeztük, akkor észre kellett, hogy vegyük, az a), b) és d) mozzanatok a munkavégzők fejében zajlanak le, fizikai tevékenységek csak a c) mozzanatban vannak (a szabályozás mozzanata voltaképpen az előző négy mozzanat megismétlése az ellenőrzés feltárta eltérések korrekciójára). Ez által szinte természetszerűleg adódik a magából a termelési folyamatból következő munkamegosztás: a szellemi és fizikai munka elválása. Mindebből következik magának a munkamegosztásnak a történelmi-logikai fejlődése. a) A legegyszerűbb és ezért minden bizonnyal történelmileg a legrégebbi az emberek tisztán fizikai, biológiai, tehát természetes különbözőségein alapuló természetes munkamegosztás, amely bizonyos mértékig hasonló az állatvilágban tapasztalható funkcionális különbségek rendszeréhez, például a méhkaptár „munkamegosztásához”. Az emberek esetében azonban nem a feladathoz hasonul a testi felépítés (mint a méhkirálynő, a dolgozó illetve, a harcos méhek esetében) hanem inkább fordítva, „testre szabva” történik a munkamegosztás – a nehezebb köveket az erősebbek cipelik, a döntéseket az idősebb, tapasztaltabb vének hozzák meg, a várandós és szoptató nőket megkímélik stb. A legalapvetőbb természetesen a nemek szerinti munkamegosztás. Ebből azután következik, hogy bár a természetes munkamegosztás a méhkaptárhoz hasonlóan hierarchikus (alá-fölérendeltségi) viszonyokat hoz létre, ezek a hierarchiák, magához a 24
munkamegosztáshoz hasonlóan rövid életűek, esetlegesek (szemben a kaptár megbonthatatlan szilárdságú hierarchiájával). Az erősek, ha megbetegszenek, legyengülnek, a fiatalok megvénülnek, a kisdedek felcseperednek, és anyáik ismét teljes erőbedobással, a férfiakkal egyenlő módon vehetik ki részüket bármely munkából. b) A természetes munkamegosztás hátránya, hogy éppen az esetlegessége miatt ez a munkamegosztási forma nem alkalmas nagy művek létrehozására (bizonyos feladatok ellátására például egyszerűen nincs megfelelő ember). Az esetlegességet nagymértékben csökkenti a megfelelő szerszámok feltalálása (a nehéz kő mozgatása már nem erő, hanem gép kérdése – tehát nem az erős emberek fogják a nehéz köveket mozgatni, hanem az alkalmas gépet működtetni tudók). Ezzel új, a természetes munkamegosztást bizonyos mértékig tagadó munkamegosztási forma válik lehetővé, amely nem az emberek, hanem a feladatok és a megoldásukra létrehozott szerszámok, eszközök közötti különbségeken alapul. Ez a technikai munkamegosztás. Ez a forma egyenlőségi, mellérendeltségi viszonyokat alakít ki, hiszen a társadalom számára bármely feladat ellátása egyformán nélkülözhetetlen. c) A technikai munkamegosztás mellérendeltségi viszonyai a munkavégzők egyenlőségét jelentik, de nem a munkákét. Sajnos a műszaki fejlettség bizonyos (ma is meglévő) szintjén a munkák nagyon is különböznek. Vannak könnyű, tiszta, kellemes és érdekes munkák - és vannak nehéz, piszkos, undorító és unalmas munkák. Természetes, hogy mindenki 25
szívesebben végzi az előbbieket és kevésbé az utóbbiakat. Bár vannak jelei a kiegyenlítődésnek, valószínűleg még nagyon sokáig fennmaradnak ezek az eltérések. Tehát amíg a természetes munkamegosztás körülményei között sokszor egy meghatározott típusú munka elvégzésének az az akadálya, hogy nincs aki képes lenne rá, addig a technikai munkamegosztás esetében egyes munkákat senki nem hajlandó elvégezni. Így ennek a munkamegosztási formának sem kielégítő a hatékonysága. Rá kell valahogy venni a társadalom tagjait, hogy a nemszeretem munkákat is végezzék el. Ezt csak az egyenlőség megbontásával, hierarchikus viszonyok megteremtésével lehet megoldani. Nehéz (és felesleges) lenne eldönteni, hogy mekkora része volt a társadalmi munkamegosztás létrehozásában a kialakuló hierarchikus viszonyoknak, és mekkora része volt a társadalmi munkamegosztásnak magában a hierarchikus viszonyok kialakításában. Viszont az eléggé nyilvánvaló, hogy a társadalmi munkamegosztás kialakulásában kulcsszerepet játszott a szellemi és a fizikai munkák elkülönülése. Az is megállapítható, hogy a társadalmi munkamegosztás megint az emberek különbözőségein alapul, de immár nem a természetes, hanem a társadalmi különbségeken. Ezek a különbségek okai és okozatai is egyben a meglehetősen szilárd társadalmi hierarchiának.] A termelést úgy próbáltuk meghatározni, hogy az „a természet társadalmi elsajátítása”. Hallgatólagosan a társadalmi jelleget itt a kooperáció felől közelítettük meg, azaz az emberek közös, egymással kommunikáló 26
tevékenységeire fektettük a hangsúlyt. Érezhető azonban, hogy magában az „elsajátításban” a társadalmi jelleg ellenkezőleg is felfogható. A munkamegosztás [(annak legfejlettebb, társadalmi munkamegosztás formája)] által támasztott elkülönülés oda vezet, hogy a társadalom egyes csoportjai 18 kirekesztik az elsajátítás folyamatából, annak bizonyos részfolyamataiból a társadalom más csoportjait. Ilyen megközelítésben a kifejezés, „a természet társadalmi elsajátítása” a termelés másik oldalát, a tulajdont határozza meg. [Láthatjuk tehát, hogy a legáltalánosabb szinten a termelés és a tulajdon fogalma teljesen azonos, csak beleérezni tudjuk a különbséget.] Ahhoz, hogy a termelés és tulajdon fogalmait érdemben szét tudjuk választani, a konkrét termelési mód szintjére kell leereszkedni. A konkrét tulajdonviszonyokból következnek azok a termelési viszonyok, amelyek a konkrét termelési módnak konkrét formát adnak. [Sok félreértés és csúsztatás származik abból, hogy a közgondolkodás a tulajdon általános fogalmát összekeveri annak egy specifikus (polgári) formájával: a tulajdon polgári jogi fogalmával.] Általában véve a tulajdonviszonyok az emberek egymás közötti viszonyát a termelési folyamat objektív elemeinek tárgyiasult közvetítésével fejezik ki. Megjelenésében a tulajdonviszonyok, mint a termelési eszközök feletti uralmi viszonyok ragadhatóak meg. E viszonyok társadalmi-termelési viszony jellegének megértését két körülmény nehezíti meg.
18
Az 1983-as kéziratban „részei” (a szerző, 2013)
27
Egyrészt úgy tűnik, mintha egy tulajdonviszony a tulajdonos (egy ember, vagy jogi személy) és a tulajdon tárgya (amit pongyolán szoktak egyszerűen tulajdonnak is nevezni) viszonya lenne. [A polgári jog kifejezetten erre épül.] Ám e látszat elfogadása súlyos hiba. Hiszen hiába gondolom magamat egy dolog tulajdonosának, ha rajta keresztül nem léphetek társadalmi viszonyba más emberekkel. Hiába van például rengeteg pénzem, ha azért nem vásárolhatok semmit. A másik zavaró körülmény, hogy történelmileg a tulajdonviszonyok sohasem közvetlenül jelennek meg, hanem bonyolult emberi viszonyok – erőszak, kényszer, függőség, jog, szokás stb. – képében. E megjelenési formák a tulajdonviszony alapvető megjelenési formájának különböző alakjai. Jobb kifejezés híján ezt az alapvető megjelenési formát tulajdonosi fenyegetésnek fogjuk nevezni 19 . Természetesen itt nem a rosszindulatú tulajdonos szubjektív, rossz jelleméből következő fenyegetődzésről van szó, hanem egy objektív viszonyról. E viszony lényege a tulajdonos és a nem tulajdonos dialektikus ellentmondásából következik. 19
A „tulajdonosi fenyegetés” nem tartozik a politikai gazdaságtan szokásos terminológiájához, ám a szerző reméli, hogy az alább következő kifejtése, valamint a könyv további részeiben felbukkanó alkalmazásai indokolttá teszik bevezetését. (a szerző, 1983) Valójában ez az egész egy kicsit zavaros. A könyv írásakor számomra annyira „új” volt még a marxi tulajdon-fogalom eltérése a köztudatba keményen beépült polgári jogi tulajdon-fogalomtól, hogy annak megemésztése még nekem is nehézséget okozott, nem hogy a másokkal való elfogadtatása. Sajnos a helyzet azóta nem sokat változott. Internetes vitáimban állandóan újra meg újra le kell folytatnom a vitát a marxi magántulajdon fogalma és a PTK magántulajdon fogalma alapvető különbségéről. (a szerző, 2013)
28
Egyfelől, mind a kettő egyformán emberi szubjektum (egyén vagy csoport), másfelől helyzetük merőben ellentétes. A tulajdonos uralja – a nem tulajdonossal szemben - a termelési eszközöket [(végső soron, miután tudomásul vettük, hogy a fogyasztás a termelés elválaszthatatlan része, azt is el kell fogadnunk, hogy valahol minden termék – termelési eszköz, a fogyasztási cikkek is)]. Mivel a tulajdonos maga is szubjektum, azért azt az objektív látszatot keltheti, hogy a nem tulajdonosokat kizárva is megvalósíthatja a termelési folyamatot, a termelés objektív és szubjektív feltételeinek egyesítését. Kizárva a termelési folyamat megvalósításából a nem tulajdonosokat egyben kizárhatja őket a fogyasztásból is. Ezt a halálos fenyegetést nevezem én „tulajdonosi fenyegetésnek”. Ennek objektív látszata szerint tehát a tulajdonos létezhet a nem tulajdonos nélkül is, míg fordítva a nem tulajdonos a tulajdonos nélkül nem létezhet. A tulajdonnak két fő, egymással ellentétes formáját különböztethetjük meg. Egyik esetében a termelés közvetlenül azonos a tulajdonnal, mivel a tulajdonos az egész társadalom, míg a nem tulajdonos a társadalomból, a termelési folyamatból kiszakadó egyén. Itt a tulajdonosi fenyegetés az „aki nem dolgozik, az ne is egyék” elvben valósul meg 20 . 20
Ez egyáltalán nem biztos, hogy igaz – egy magasan fejlett társadalomban a munka maga is szükséglet (ahogy erről később említés is történik), és így az „aki nem dolgozik, az ne is egyék” elv megszűnik érvényesnek lenni. Az emberek többségének eredendő érdeke a szükségletei kielégítése, és ezért a munkátlanság nem büntetést, hanem sajnálatot okoz csupán. Az ilyen társadalmat nevezi a marxisták többsége kommunizmusnak (maga Marx és Engels nem tartoznak e többséghez) – szemben a burzsoáziával, aki
29
Az ellentétes esetben a tulajdonos teljesen elkülönül 21 a termeléstől, mivel a tulajdonos a termeléssel csak a tulajdonán keresztül kapcsolódik, a termelőmunkát a nem tulajdonosok végzik. Ez a magántulajdon esete. A magántulajdonos, bár valamennyi nem tulajdonos ellen egyszerre nem válthatja be a tulajdonosi fenyegetését, de egyes kisebb-nagyobb csoportot le tud választani, akikkel szemben külön-külön – elrettentő módon – a fenyegetés már beváltható. Az egész problémát 2011-ben, egy internetes blogban lényegesen emészthetőbb formában sikerült megtárgyalnom (a szerző, 2013): A termelésben felhasznált társadalmi tapasztalatok, tudás egy része dolgok formájában testesül meg - ezek a termelés eszközei - például egy kalapács. Ezzel a kalapáccsal például be lehet verni képszögeket a falba, hogy arra majd a szerelmünk fényképét akaszthassuk. Az ember máris kétféleképpen viszonyul a kalapácshoz. Egyfelől fogja, és erős ütésekkel beveri a szöget. Másfelől a bevert szögre felakasztja szerelme fényképét. Az első esetben az ember a kalapácsot, mint szerszámot működtette (amit sajnos a hétköznapi nyelv megtévesztően "használatnak" nevez). A második esetben az ember "learatta" a kalapács működtetésének a hasznát - azaz használta a kalapácsot (ezért megtévesztő a hétköznapi szóhasználat) Muszáj, hogy ezt a két dolgot ugyanaz az ember csinálja? Egyáltalán nem muszáj. Minél bonyolultabb az eszköz, minél kommunizmusnak azt a szerinte eltorzult köztársaságot nevezi, ahol a kommunista párt gyakorolja a (diktatórikus) hatalmat. (a szerző, 2013) 21
Eredetileg helytelenül „teljesen elszakad” szerepelt (a szerző, 2013)
30
nagyobb szakértelmet kíván a működtetése, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a két szereplő (a működtető és a használó) nem ugyanaz az ember lesz. Ez - nagyon leegyszerűsítve - a munkamegosztás. Persze a ruháimat, az ennivalómat stb. (amik mind sajátos "termelési eszközök") egyszerre működtettem és használom (emiatt is keveri össze a hétköznapi nyelv ezt a két különböző fogalmat), ezért azok az én személyes tulajdonomat képezik. Amíg saját magamnak verem be a képszögeket, addig nyilván ez a helyzet a kalapáccsal is. De mi van akkor, ha más valakinek verem be a szöget és ezért fizetséget kérek tőle? Semmi különös. Az illető kifizette nekem a kalapács működtetését és utána élvezi a hasznát - felakasztja a bevert szögre a szerelme arcképét. És én is hasonló helyzetben vagyok, mert működtettem a kalapácsot és az érte kapott fizetség segítségével én is kielégítettem valamilyen (itt most közelebbről meg nem határozandó) szükségletemet - ebben jelent meg számomra a kalapács haszna. Mégis érdekes dolgok történtek. A kalapács működtetése és használata megkettőződött Valójában persze nem, csak úgy látszott. Ugyanis hasonló módon megkettőződött egy másik eszköz - a fizetség, pénz működtetése és használata is. Ténylegesen tehát csere történt. Én a kalapácsot működtetve a kalapács használatát elcseréltem a pénz használatára, amit viszont az a másik ember működtettet. A tulajdonviszonyok azonban még mindig a személyi tulajdon szintjén mozognak. Most képzeljük el, hogy van egy harmadik ember, akinek se pénze, se kalapácsa. Ekkor én, a kalapács tulajdonosa megbeszélem a pénz tulajdonosával, hogy - mondjuk 100 forintért - be verek neki egy szöget a tulajdonomban levő kalapáccsal. Ez neki méltányosnak tűnik, ezért megköti velem a szerződést. Ezután én odamegyek a harmadik "se pénz-se kalapács" emberhez, és azt mondom neki: Jóember! akar 50 forintot keresni? Be kéne verni egy szöget. De nekem nincs kalapácsom - mondja ő. Nem baj, nekem van - mondom én. Rendben - mondja ő, és átveszi tőlem a kalapácsot és beveri a
31
szöget. Én a szerződés szerint megkapom a 100 forintot és abból becsületesen - a köztünk levő szóbeli szerződés teljes betartásával - kifizetem a harmadik embernek az 50 forintot. A maradék 50 forintot pedig zsebre vágom. (Attól a néhány fillértől, amennyivel a kalapács a szögbeverés miatt kopott az egyszerűség kedvéért tekintsünk el.) Tehát én az 50 forintot minden ellenszolgáltatás nélkül kaptam. Ez az a pillanat, amikor a kalapács tulajdona személyi tulajdonból magántulajdonná vált! Valaki be lett csapva? Senki! A vevő hajlandó volt a szög beveréséért 100 forintot fizetni - számára tökéletesen mindegy volt, hogy ezt ki teszi. De hát a harmadik ember 50 forintért is hajlandó lett volna a szöget beverni, miért nem vele kötött üzletet? Mert annak a szerencsétlennek nem volt kalapácsa - mivel verte volna be a szöget? Az üzletet tehát csak velem, a kalapács tulajdonosával lehetett megkötni. Na jó, de miért vertem én át a melóst? Nekem az ügyfél 100 forintot fizetett a szög beveréséért, a kalapács alig kopott valamicskét, akkor én miért fizettem csak 50 forintot? Nem lett volna jobb, ha az emberünk közvetlenül a megrendelővel kötött volna üzletet? Az neki is hajlandó lett volna a szög beveréséért 100 forintot fizetni. Igen ám, de hogyan verte volna be a szöget kalapács nélkül? Tehát ő is csak velem, a kalapács tulajdonosával tudott üzletet kötni. Mindezt a polgári jog (ami nem különbözteti meg a személyes tulajdont a magántulajdontól) azzal intézi el, hogy a kalapáccsal bevert szög értéke, a 100 forint a kalapács tulajdonosát illeti meg - miért is? Csak! A munkást a munkaereje értéke illeti meg - ez 50 forint. Tehát a kalapács tulajdonosa jogszerűen kapja meg a 100 forintot és szintén jogszerűen ebből köteles a munkásnak átadni 50 forintot. Minden tökéletesen jogszerű. A magántulajdon – társadalmi tulajdon fogalmi különbség mindebből a következő:
32
A magántulajdon esetén a tulajdonos használja, és a nem tulajdonossal működteti a tulajdont, azaz idegen munka felett uralkodik, idegen munkát igáz le. A társadalmi tulajdon esetében a társadalom, mint tulajdonos egyszerre működteti és használja a tulajdont. A polgári jog a tulajdonosok száma alapján különböztet meg egyéni és társas tulajdont – az első esetben a tulajdonos egy ember, vagy egy jogi személy (a család és az állam elég nehezen kezelhető ebben a sémában), az utóbbi esetben több tulajdonos van. Ez nyilván lényegesen felszínesebb megkülönböztetés, de széles lehetőséget kínál a csúsztatások számára. A polgári jog például az egyéni tulajdont előszeretettel nevezi magántulajdonnak. Mindazonáltal a magántulajdon lehet egyéni is és társas is (például egy Kft. vagy egy RT. egyértelműen társas magántulajdon). Bármily meglepő, de értelmezhető az egyéni társadalmi tulajdon is – ez nem más, mint a személyi tulajdon.
Az egymást kizáró, ellentétes tulajdonformák mellett létezik egy harmadik, átmeneti, önálló létezésre képtelen, de a két alapforma mindegyikével együtt élni tudó tulajdonforma, a kistermelői tulajdon. Ez nem magántulajdon, mivel a tulajdonos közvetlen résztvevője a [termelőmunkának] 22 , de ellentéte a társadalmi tulajdonnak is, mivel itt éppen az egyén a tulajdonos, aki bár maga is tagja a társadalomnak, a társadalmat mégis „kizárja” a tulajdonból. Tulajdona éppen ezért lényegében korlátozott, a tulajdonosi fenyegetést állandóan kénytelen beváltani, bár mást saját (és családja) 22
Az 1983-as kéziratban „termelésnek” – ami természetesen helytelen, hiszen, mint fentebb Marx útmutatását követve megmutattuk, a fogyasztás elválaszthatatlan része a termelésnek, így a tulajdonos minden tulajdonforma esetében közvetlen résztvevője a termelésnek.
33
szubjektumán kívül a termelőmunkába nem vonhat be. Ezért a „nem tulajdonos” társadalom e fenyegetés által nincs is fenyegetve. Tulajdonképpen a [kistermelőt] fenyegeti a társdalom azzal, hogy nem tart igényt munkájára. Éppen ebben áll a kistermelői tulajdon korlátja. Ugyanakkor a kistermelő – fennmaradása érdekében – rendkívül alkalmazkodó képes, mindig idomul a domináns, uralkodó tulajdonformához. A magántulajdon uralma mellett maga is magántulajdonosként viselkedik, mint a termelőeszközeinek kizárólagos tulajdonosa. De be tud olvadni a társadalmi tulajdonba is, mivel a társadalom dolgozó tagja. 23 23
Ez az egész roppant körülményes és mesterkélt. Ha megvagyunk a „tulajdonosi fenyegetés” fogalma nélkül, viszont Marxot követve magántulajdon alatt az idegen munkát leigázó termelési módot értjük, akkor az egész kisárutermelői probléma leegyszerűsödik, és világossá válik. Nyilvánvaló, hogy a tőkés magántulajdon közegében a kisárutermelői tulajdon potenciális magántulajdonforma. A csak saját munkán alapuló kisárutermelés ugyanis az „önkizsákmányolás” miatt a saját, de az árutermelés miatt önmagától elidegenedett munka leigázását jelenti. Az ilyen önkizsákmányoló vállalkozó vagy belebukik a vállalkozásába, és akkor kénytelen lesz bérmunkásként áruba bocsátani munkaerejét, vagy megerősödő vállalkozása nagy valószínűséggel lehetővé és egyben szükségessé is teszi e vállalkozás külső, idegen munkaerővel való bővítését, és ezzel máris átalakul valódi idegen munkát leigázó valódi magántulajdonná. Társadalmi tulajdoni környezetben a kisárutermelő egy termelői kollektíva (például egy szövetkezet) tagjaként saját egyéni kezdeményezését a kollektíva erejére támaszkodva szabadon fejlesztheti. Nagyjából ezt a modellt követték az 1960-as évek második felében megszilárduló magyar mezőgazdasági termelőszövetkezeti tagok a háztáji (kisárutermelő) gazdaságukban. Ez természetesen elválaszthatatlan része a társadalmi tulajdonnak. (a szerző, 2013)
34
Az általunk tárgyalt tulajdonformák természetesen csak tárgyalásunk elméleti szintjén különíthetőek el ilyen tisztán. 24 Mivel a valóságos tulajdonosi fenyegetés a legváltozatosabb formákat öltheti fel, valamint, mivel a tulajdon[forma] nem egyszer és mindenkorra adott állapot, hanem része a fejlődési folyamatnak, azért a tulajdonformák is végtelen gazdagságot mutatnak és állandóan fejlődnek. A lényegüket tekintve azonban az itt kifejtett három forma valamelyikéhez sorolhatóak. Hosszú ideig uralkodott az a nézet (és a gyakorlat nagyjából alátámasztotta e nézetet), hogy a szocializmusban a társadalmi tulajdon két formája létezik: az állami és a szövetkezeti tulajdon. A kistermelői tulajdonról pedig azt tartották, hogy az, mint csökevényes magántulajdon, a szocializmus fejlődésével el fog halni. A szocializmus fejlődésének valósága azonban megmutatta, hogy a társadalmi tulajdon formagazdagsága sokkal nagyobb, és a kistermelői tulajdon nem feltétlenül hal el, hanem hatékonyan
24
A marxi tulajdonfelfogásban voltaképpen kétféle tulajdonforma van értelmezve: 1) az idegen munkát leigázó magántulajdon és 2) a magántulajdon tagadása (a társadalmi vagy közösségi tulajdon a marxi életműben nincs konzekvensen kifejtve, néhány elszórt utalás található csupán). Nyilvánvalóan ez a felfogás kizárólag a tulajdon társadalmi-termelési viszony jellegét ragadja meg. A tulajdon tárgyához való viszony részletezését meghagyja a burzsoá (polgári) jognak. A szövegben tulajdonképpen nem tulajdonformákról, hanem az adott tulajdonforma (például magántulajdon) megjelenési formáiról van szó. (a szerző, 2013)
35
be is tud olvadni a társadalmi tulajdonba (jó példa erre a magyar háztáji gazdaságok megnövekedett szerepe) 25 . Még egyszer a tulajdonosi fenyegetésről. Mint láttuk, a magántulajdonnak e fenyegetésre állandóan szüksége van, de soha nem válthatja be minden nem tulajdonos ellen. A társadalmi tulajdon mindig beváltja a fenyegetést, ha szükség van rá, de általában nincs rá szükség, hogy beváltsa. Különösen így lesz ez akkor, ha a termelőerők magas fejlettsége következtében a munka maga is elsőrendű emberi szükségletté válik majd. Ez a magasrendű kommunista 25
Ez az enyhén szólva naiv bekezdés jól mutatja formálódó antisztálinista nézeteim vergődéseit a könyv megírásakor már haláltusáját vívó hruscsovi-brezsnyevi neosztálinizmus keretei között. Marxtól tudjuk, hogy egy társadalomban „az uralkodó osztályok nézetei az uralkodó nézetetek”. Nos, a társadalmi tulajdon két formájának elmélete (méghozzá abban a formában, hogy az állami tulajdon a magasabb rendű, a szövetkezeti tulajdon pedig az alacsonyabb rendű) Sztálin és a sztálinista Nomenklatúra nézete volt, amit Sztálin a „A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban” című könyvében fejtett ki, s amely hosszan túlélte Sztálint. A kisárutermelés elhalásáról szóló tézis az SZKP XXII. Kongresszusán elfogadott Programjában lett megfogalmazva, tipikus hruscsovi megközelítésben: adjunk a kolhozparasztjainknak háztáji földet, hogy meggyőződhessenek a saját kárukra, a társadalmi (kolhoz) tulajdon mennyivel magasabb rendű, mint a kisárutermelői, és majd e tapasztalatok alapján maguk fognak lemondani róla (nem szó szerinti idézet!). A magyar tapasztalatok alapján ez egyszerűen ostobaságnak tűnik, de a sztálini kuláküldözésekhez képest ez óriási előrelépés volt. Sajnos a brezsnyevi neosztálinizmus nem előre, hanem hátramozdította ezen a téren is a folyamatokat (aminek hullámai az 1972-es visszarendeződésben Magyarországon is éreztették a hatásukat). (a szerző, 2013)
36
társadalom egyik legfontosabb kritériuma. Ha ugyanis a munka, mint emberi szükséglet jelentkezik, [és nem, mint más szükségletek kielégítésének puszta eszköze,] akkor – mivel e szükségletet a többi szükséglethez hasonlóan munkával (azaz saját magával) lehet kielégíteni – a termelés (a természet társadalmi elsajátítása) és a tulajdon (a természet elsajátításának sajátos módja) végképp eggyé válik, azonos lesz. A magántulajdon mindig fennálló, de következetesen be nem váltható/váltandó tulajdonosi fenyegetése az erőszakon alapuló kényszer képét ölti magára. E kényszer sokféle formában jelentkezhet. Mint nyílt erőszakkal való fenyegetés a termelési folyamatokon kívül, a nem tulajdonosok életét, testi épségét, élőhelyük fizikai épségét veszélyeztetve. Például a tizedet be nem adó jobbágyot a pallosjoggal rendelkező hűbérúr megveretheti (ahogyan azt Döbrögi tette Ludas Matyival) vagy akár ki is végeztetheti. Ez a gazdaságon kívüli kényszer esete. De fenyegetheti a nem tulajdonosokat úgy is, hogy amennyiben azok nem a tulajdonosok érdekeinek megfelelően cselekszenek [például nem hajlandóak az eszközeiket termelésre használni)], akkor elzárja őket az anyagi javaktól (amik, mint potenciális termelési eszközök, szintén magántulajdonban vannak) [és ezzel teszik lehetetlenné az életüket]. Ekkor gazdasági kényszerről van szó. [Nyilván gazdasági kényszert csak olyan nem tulajdonos ellen kell alkalmazni, aki nincs közvetlenül a tulajdonos hatalmában – független, szabad tőle, és csak olyan ember ellen lehet alkalmazni, aki minden tulajdontól mentes, szabad – erre mondja azt Marx, hogy proletárrá a kettős értelemben (személyében és a termelési eszközöktől) szabad emberek válnak]. Bármilyen változatos 37
is a magántulajdonosi fenyegetés fegyvertára, minden magántulajdonforma közös lényege, hogy a tulajdonos a birtokában levő objektív [(tárgyi)] termelési feltételeket a saját szubjektumától [(személyétől)] idegen szubjektív [(személyi)] termelési feltételekkel egyesíti. Az ilyen módon, idegen munkával termelt anyagi javakat a társadalmat kizárva teszi saját magántulajdonává, magán módon sajátítja el, azaz idegen munkát zsákmányol ki. 26 A társadalmi tulajdon, mint a magántulajdon tagadása, egyben a kizsákmányolás tagadása is: a megtermelt javakat azok sajátítják el (közvetlenül saját egyéni szükségleteik kielégítésére és közvetve társadalmi szükségleteik kielégítésére), akik e javak létrehozásában munkájukkal részt vettek. A társadalmi tulajdonon alapuló termelési módok összefoglaló neve: kommunisztikus termelési módok.
26
Itt a szokásos hibát követtem el: a kizsákmányolás lényegének a (többlet)termék ellenszolgáltatás nélküli elsajátítását értelmeztem. Pedig a felvezetésből szinte magát kínálta a helyes értelmezés: magántulajdon = kizsákmányolás = idegen munka leigázása.. Minderről az Előszó (1983) lábjegyzetében már részletesebben írtam. (a szerző, 2013)
38
4.
A politikai gazdaságtan tárgya „Az általános eredményt, amelyre jutottam, és amely, miután rájöttem, tanulmányaim vezérfonala lett, röviden ekképpen lehet megfogalmazni: életünk társadalmi termelésében az emberek meghatározott, szükségszerű, akaratuktól független viszonyokba, termelési viszonyokba lépnek, amelyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg. E termelési viszonyok összessége alkotja a társadalom gazdasági szerkezetét, azt a reális alapot, amelyen a jogi és politikai felépítmény emelkedik és amelynek meghatározott tudatformák felelnek meg.” (K. Marx: Előszó a politikai gazdaságtan bírálatához MEM 13. 6. oldal)
Az emberi társadalom roppant bonyolult viszonyok összessége. Intézmények 27 sokasága szabályozza az emberek életmódját. Ilyen intézmények például a jog, a vallás, az erkölcs [(morál és etika 28 )], az iskolák, a hadsereg, stb. A társadalmi fejlődés egy meghatározott, meglehetősen hosszú 27
Az intézmény kifejezést itt és a továbbiakban a szokásosnál szélesebb értelemben használjuk, mindenféle tudatformákat is beleértve. Tulajdonképpen az intézményesíthető és intézményesített társadalmi viszonyokat egyaránt jelöljük vele. (a szerző, 1983)
28
A morál az erkölcsnek az a része, ami a társadalom tagjainak többségében (az amorális egyedeket kivéve) már, mint belső késztetés szilárdult meg. Az etika az erkölcsnek az a része, ami még nem szilárdult morállá, amit a társadalom tagjai általában külső elvárásoknak megfelelni akarva tartanak be. Például az, hogy az orvos nem tesz olyasmit, ami árt a betegnek, az az orvosi morál része, hogy nem fogad el hálapénzt, az viszont csak etikus magatartás. (a szerző, 2013)
39
korszakára az a jellemző, hogy ezen intézmények többségét a mindenkori tulajdonos (uralkodó) osztályt képviselő intézmény fogja össze, szabályozza és sok esetben jeleníti meg, közvetlenül, vagy közvetve – ez a mindent átfogó intézmény az állam. Az emberek életét szabályozó intézmények sokasága, az őket átfogó állammal az élükön, mint hatalmas építmény jelenítik meg a társadalmat. Találóan nevezték el a filozófusok e rendszert a társadalom felépítményének. Ez az elnevezés azért találó, mert a felépítmény intézményei nem önmagukat tartják, hanem egy alapon, a társadalmi alapon nyugszanak. Az anyagi alapja a társadalomnak természetesen a termelési mód anyagi tartalmában keresendő, azaz a termelőerőkben. Csakhogy a termelőerők minden társadalomnak az anyagi alapját képezik, ezért nem lehetnek magyarázó okai annak a ténynek, hogy a társadalmak totalitása, a társadalmigazdasági alakulat koronként különböző intézményrendszerben jelenik meg. E társadalmi-gazdasági alakulat azért totalitás, mert egybefogja a társadalom gazdasági tartalmát, a termelési módot és annak külső megjelenési formáját, a különböző intézmények sokaságából felépülő felépítményt. Ennek az alakulatnak a specifikumát („differentia specifica”), a megkülönböztető jegyét a termelési mód belső formája, a társadalom fejlettségét megjelenítő termelési viszonyok, mindenek előtt az adott társadalmat alapvetően jellemző tulajdonviszony (vagy pontosabban a domináns tulajdonviszony által meghatározott tulajdonviszony-rendszer) adja. Ez tehát a társadalmi felépítmény gazdasági alapja. Ki kell emelnünk a társadalmi-gazdasági alakulat totalitás jellegének fontosságát. Ellentétben a korábban elterjedt 40
nézetekkel (amelyek soha nem voltak Marx nézetei 29 ) a társadalmi-gazdasági alakulat nem a felépítmény és az alap együttese, összessége, azaz itt nem két különálló (bár szorosan egybetartozó) dologról van szó, hanem egy egység két oldaláról, két vonatkozásáról. Vegyünk a kezünkbe egy pénzdarabot, például egy valamely királyunk által veretett aranyérmét! [Maga az arany, amiből ez a pénzdarab készült, tükrözi a termelő erőket, hiszen benne összpontosul a kor emberi munkája, termelési tapasztalata és az így igénybe vett, elsajátított, átalakított természet. Az, hogy ez az aranydarab pénzként szerepelt az adott korban, annak köszönhető, hogy e kor termelési viszonyai között a megtermelt termékek egy jelentős részét már áruként termelték. A termelési viszonyok az áruk értékében összpontosultak, és e termelési viszonyok az aranyat kiemelték a többi áru közül, benne (az aranyban) közvetlenül megjelenítették az értéket, és így pénzzé változtatták azt. Vagyis az aranyérménk pénz mivolta a termelési viszonyokat tükrözi. A kor termelési viszonyai, mint gazdasági alap egy adekvát felépítményt hoztak létre, amely többek között a királyság és a király pénzverő monopóliumának intézményeiben jelenik meg, ezért az aranypénz érmévé vert alakja a király képmásával (azaz a „fej”-jel, míg a másik oldalon az érme névértéke az „írás”) az adott társadalom felépítményét tükrözi. Az aranyérme tehát
29
Ugyanis Sztálin merev, leegyszerűsítő nézetei voltak (a szerző, 2013)
41
így totalitásként tükrözi a társadalmi-gazdasági alakulat egészét 30 :] arany
belső tartalom
termelőerők
pénzforma
belső forma
termelési viszonyok termelési mód
aranypénz érmeforma aranyérme, mint törvényes fizetési eszköz
külső forma
felépítmény
totalitás
társadalmigazdasági alakulat
Amit itt illusztráltunk, az a következő összefüggés: az alapot alkotó termelési viszonyok csak a felépítmény intézményeiben tudnak kifejeződni, csak azokon keresztül tudnak a társadalmi felszínen megjelenni. Másfelől, a felépítmény intézményei, mint tudatos emberek intézményei azáltal, hogy sajátosan jelenítik meg a termelési viszonyokat, képesek bizonyos korlátok között formálni is ezeket a termelési viszonyokat. Ahogy mondani szokás, a felépítmény visszahat az alapra. 30
Senkinek nem jutna eszébe, hogy az aranypénz aranyból és pénzből van összerakva, vagy a törvényes fizetőeszközként funkcionáló aranyérme aranypénzből és érmeformából van összerakva. Ám még az 1970-es években kiadott filozófia és polgazd tankönyvek is azt tanították, hogy a termelési mód összetevői a termelő erők és a termelési viszonyok, a társadalmi-gazdasági alakulat a gazdasági alapból és az intézményi felépítményből épül fel. (a szerző, 2013)
42
Előbbi példánkat folytatva: a király eredetileg azért monopolizálja az éremverés jogát, hogy garantálja a pénzarany finomságát és súlyát. Ám éppen e monopólium birtoka teszi lehetővé „a pénz törvényes hamisítását”, az érmében levő arany ötvözését kevésbé értékes fémekkel, az érme „körülnyírását” stb. A pénz vásárlóerejének állandóságát ezután már a királyi hatalom garantálja, annak ellenére, hogy valódi értéke megváltozott, csökkent. Ám ez a garancia éppen addig terjed, ameddig a király hatalma. Számtalan történelmi példa bizonyítja, hogy a király [(a pénzverő monopóliummal rendelkező állam)] hatalmát a „pénz törvényes hamisítása” erősen gyengíti. Az alap „védekezik” a felépítmény visszahatása ellen. Még egy fontos kérdést kell tisztázni. Súlyos hiba, ám a polgári ideológia 31 által tudatosan elkövetett hiba a termelési mód és a társadalmi-gazdasági alakulat összekeverése. Ez az összekeverés, azonosítás az egész és a tartalom összekeverését, a tartalom és a forma dialektikájának tagadását jelenti. Meghatározott történelmi feltételek mellett, az objektív és szubjektív tényezők szerencsétlen alakulása miatt a szocializmus [megvalósult] felépítményében egy időben uralkodóvá váltak a személyi kultusz 32 intézményei 31
Az 1983-as kéziratban – a korszellemnek megfelelően – „propaganda” szerepel. (a szerző, 2013)
32
A könyv írásakor (ami 1983 előtt volt, csak a végső, stencilezett szöveg született 1983-ban) még nem volt ismert előttem az 1983ban publikált (1962-ben írt) Carocci-levél Lukács György tollából. Ebben a levélben Lukács erősen helytelenítette a jelenség „személyi kultusz” megnevezését. Amikor Lukács írását elolvastam,
43
(voluntarizmus, dogmatizmus, törvénytelenségek stb.). Minden azóta bekövetkezett változás ellenére (vagy éppen azok miatt) a polgári ideológusok görcsösen igyekeznek a személyi kultusz torzult felépítményét azonosítani a szocializmus termelési módjával, egy adott korszak torzult társadalmi-gazdasági alakulatát magával a szocializmussal. A személyi kultusz által is (akaratlanul) ösztönzött ellenforradalom jelszavaiban a valóban torzult társadalmigazdasági alakulat torzulásait támadva, tetteiben a szocialista termelési mód felszámolására törekszik 33 . Ugyanennek az ideologikus hibának a megnyilvánulása, amikor az úgynevezett „jóléti állam” koncepcióját egyes fejlett tőkés országok társadalmi-gazdasági alakulatának idealizálásával teremtik meg, majd ezt az ideális képet azonosítják a tőkés termelési móddal.
maradéktalanul egyetértettem ezzel a véleményével (nem a levél egészével), és ezt az álláspontot a mai nap is vallom. Ezért ma már inkább a „sztálinizmus” kifejezést használom, ami szintén vitatható, hiszen nem Sztálin tanainak követéséről van szó (Sztálinnak jószerével nem voltak saját, követhető tanai), hanem egy politikai viselkedésformáról, és az arra épülő társadalmi-gazdasági alakulatról. (a szerző, 2013) 33
Az itt érintett problémát a 2013-es Előszóban egy kicsit alaposabban körbejárom. Részleteiben az itt kifejtett álláspont több helyen is vitatható, ám a tény tény marad – 1989-91-ben nem a sztálinista hibákat számolták fel, nem az inkább csak szavakban társadalmi tulajdont próbálták valódi társadalmi tulajdonná változtatni, hanem brutálisan restaurálták a tőkés magántulajdont. Eközben – ahogy a népek mondják – „egyesítették a »létező szocializmus« hátrányait a kapitalizmus hátrányaival”. (a szerző, 2013)
44
A politikai gazdaságtan feladata tehát, hogy a társadalmigazdasági alakulatok sokszínű felszíni formáiból kibontsa azok lényeges belső tartalmát. Ezért a politikai gazdaságtan vizsgálódásait a termelési viszonyokra összpontosítja. Ám e vizsgálódások száraz, az élettől idegen elméleteket szülnének, ha a termelési viszonyokat a társadalmi-gazdasági alakulat totalitásából kiszakítva tekintenénk. Ezért a politikai gazdaságtan a termelési viszonyokat dialektikus kapcsolataikban vizsgálja: a termelési viszonyok belső összefüggéseit, a termelési módot, mint a termelőerők és termelési viszonyok dialektikus egységét, a társadalmigazdasági alakulatot, mint az alap (termelési-tulajdon viszonyok) és a felépítmény (intézmények) dialektikus egységét. Ezzel – úgy tűnik – sikerült meglehetősen átfogóan, és ugyanakkor elég pontosan rögzíteni a politikai gazdaságtan tárgyát. Nem titkoljuk, hogy a tárgy körülírásához igyekeztünk Karl Marxnak, a tudományos szocializmus megalapítójának módszereivel eljutni. Ám ez nem jelenti azt, hogy az általunk körülirt tárgy kizárólag a marxista politikai gazdaságtan tárgya. Bárki, aki a fenti tárgyat vizsgálja (helyes vagy kevésbé helyes módszerekkel, helyes vagy kevésbé helyes következtetéseket levonva), az politikai gazdaságtant űz, [jól lehet sokszor – hogy Marx szavaival éljünk – „nem tudják ezt, de teszik”.] A polgári közgazdaságtan modern művelői a politikai gazdaságtan fenti értelmezését nem fogadják el, sőt elutasítják magát a „politikai gazdaságtan” megnevezést is. Gazdasági elméleteiket a legkülönfélébb elnevezésekkel illetik. 45
J.M. Keynes „A pénz, a kamat és a foglalkoztatottság általános elméletéről” értekezik, T.Koopmans fő műveiben „tevékenység elemzésről” és „termék allokációról” („Activity Analysis of Production and Allocation”) beszél. K. Arrow és G. Debreu az „Általános Egyensúly Elmélet” megalkotásáért kaptak közgazdasági Nobel-díjat. J. R. Hicks fő műve címe „Érték és tőke”. A. Marshall „A közgazdaságtan alapelvei” (Principles of Economics) címen ír több kötetes enciklopédikus igényű művet – ennek nyomán nevezi lakonikus rövidséggel P.A. Samuelson rengeteg kiadásban megjelent népszerű tankönyvét „Economics”-nek 34 . Létezik még „ökonometria”, „matematikai közgzadaságtan”, stb. Annak ellenére, hogy a felsorolt elnevezések valóban utalnak a szerzők által vizsgált tárgykörre, nem nehéz kimutatni, hogy lényegében minden felsorolt szerző végső soron a társadalmi termelési viszonyokat elemzi, amivel foglalkoznak, az tehát – politikai gazdaságtan. Miért akkor tehát ez a nagy ellenkezés a „gyerek nevén nevezése ellen”? A politikai gazdaságtan a polgárság édes gyermeke. A Marx előtti közgazdászok, az orvos és kalandor W. Petty, az erkölcs-filozófus Adam Smith, a vállalkozó és tőzsdeügynök D. Ricardo, a bölcselő James Mill és fia J.S.Mill, az anglikán lelkész Th. Malthus, az üzletember J.B. Say, a filozófus J.Ch.L. Sismondi és a többiek büszkén nevezték elméletüket politikai gazdaságtannak 35 , bár pontosan nem is tudták, hogy mi az voltaképpen – „nem tudták, de tették”.
34
A későbbi kiadások társszerzője W.D. Nordhaus (a szerző, 2013)
35
Kivéve W. Petty-t, akinek post humus megjelent fő műve címe: Political Arithmetic (Politikai számtan) és A. Smith-t, aki a
46
Nem véletlen tehát, hogy Marx fő művének, „A tőké”-nek [lényegében ugyanazt az alcímet adta, mint e mű zseniális torzóként fennmaradt előmunkálatainak és első – kiadói érdektelenség miatt abbahagyott – változatának: a) „A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai” (Grundrisse) (MEM 46 I/II) b) „A politikai gazdaságtan bírálatához (első füzet)” (MEM 13.) c) „A tőke (A politikai gazdaságtan bírálata)” I.II.III. (MEM 23., 24., 25.)] Ezzel utalt művei kritikai jellegére. Marx bírálta az őt megelőző és kortárs közgazdászok elméleti hiányosságait, hibáit, tovább fejlesztette eredményeiket. Vajon akkor miért nem egy Marx műve a sok „politikai gazdaságtan” között? Hiszen például D. Ricardo politikai gazdaságtana is bírálja A. Smith hiányosságait és hibáit, tovább fejleszti, amit eredménynek tart Smith munkásságában. A helyzet az, hogy Ricardo csak Smith-t bírálja, és nem a „politikai gazdaságtant”. A politikai gazdaságtan a feltörekvő polgárság forradalmi és egyben tudományos igényű ideológiája volt a feudális arisztokráciával, annak vallásosmisztikus ideológiájával szemben. A tudományos politikai gazdaságtan tehát együtt virágzott a polgári társadalmigazdasági renddel. E társadalmi-gazdasági rend válsága azután magával hozta a polgári politikai gazdaságtan válságát „Nemzetek gazdagságáról” értekezett … lásd a kisbetűs betoldást. (a szerző, 2013)
47
is. Új, feltörekvő osztály jelent meg – maga a tőkés rend hívta őt életre – a proletáriátus. Marx közgazdaságtani munkáiban – mindenek előtt „A tőké”-ben – egy új, proletár politikai gazdaságtan alapjait rakta le, és ez, miközben folytatta a polgári politikai gazdaságtan haladó hagyományait, aközben forradalmi módszerével és következtetéseivel túl is haladta azt. Marx zsenialitása abban állt, hogy miközben kibontotta, és tovább fejlesztette a politikai gazdaságtan forradalmi tartalmát, aközben áthágva annak polgári osztálykorlátait a politikai gazdaságtant önmaga ellentétébe fordította, amely így most már nem a tőkés rendet igazolta, hanem annak törvényszerű letűnését vetítette előre, és így hatékony fegyvert adott a proletáriátus kezébe az önmagát túlélt polgári társadalmi-gazdasági rend megdöntéséhez. Hiába beszélnek a polgári közgazdászok pártatlan, osztályoktól, osztályérdekektől független politikai gazdaságtanról. Letagadhatatlan történelmi tény, hogy a kapitalizmus, a polgári forradalom előtt is már voltak társadalmi forradalmak, amelyek radikális változásokat hoztak a tulajdonviszonyokban. Egyik tulajdonformát egy másik váltotta fel, az egyik uralkodó osztály helyébe egy másik lépett. Ha mást nem is, de saját dicsőséges forradalmát a polgárság kénytelen elismerni. Tehát azt is el kell, hogy ismerje: a társadalmi forradalom egy valóságos jelenség, nem lehet azt állítani, hogy „márpedig forradalmak nincsenek”. Akkor viszont a tőkés gazdasági viszonyok vizsgálata (a politikai gazdaságtan) nem térhet ki a következő kérdés megválaszolása elől: a polgári forradalom, amely kétségtelenül létezett, az utolsó társadalmi forradalom volt-e, vagy sem? És itt csak két válasz lehetséges: igen vagy nem. 48
Ha a politikai gazdaságtan e kérdésre igennel válaszol, akkor objektíve a burzsoázia pártjára állt, hiszen őbenne látja az örök uralkodó osztályt. A kapitalizmusban az osztályellentétek – mint látni fogjuk – a végletekig kiéleződnek. A polgárság uralmának egyetlen reális alternatívája van: a munkásosztály uralma. Ha tehát a politikai gazdaságtan válasza a feltett kérdésre nemleges, akkor ezzel a válasszal a munkásosztály mellett foglal állást, annak uralmát és a burzsoázia hatalomvesztését tételezve. A polgári (és különösen a kispolgári) közgazdaságtan persze „ravaszabb” annál, hogy mindez valóban ilyen egyszerű legyen. A marxista kritikának néha igen kemény munkát kell végeznie, hogy megmutassa: az elemzett irányzat – tagadva a proletárforradalmat – végső soron a burzsoázia pártjára állt. Elég, ha utalunk a kispolgári anarchista elméletekre (Proudhon), amelyek látszólag harmadik utat kínálnak. A döntő itt tulajdonképpen az, hogy a polgári és a proletárosztályokon kívül a kapitalizmusban nincs olyan osztály vagy réteg, amely képes lenne a társadalom vezetésére. Ennek oka az, hogy a gépi nagyipar vált a társadalom döntő termelőerejévé 36 . 36
Az 1985 után kibontakozó és a 90-es években hihetetlenül felgyorsuló elektronikai és informatikai forradalom ennek a könnyen dogmává merevülő álláspontnak az alapos felülvizsgálatára késztet. Mivel a nagy tőkeigényű klasszikus gépi nagyipar egyre jobban háttérbe szorul, megkérdőjeleződik a proletárosztály fogalmának tartalma, és a proletárforradalom egész XIX.-XX. századi koncepciója. Ami azonban nem lehet kétséges, az az, hogy a termelőerők e hihetetlen méretű forradalmasodása nem szolgálhatja a fennálló magántulajdonon, és tőkés termelési módon alapuló állapotok konzerválását. (a szerző, 2013)
49
Marx legyőzte a polgári politikai gazdaságtant, megteremtve a proletár politikai gazdaságtant. Mi sem természetesebb, hogy a polgári ideológia ugyanolyan hévvel igyekszik szabadulni a politikai gazdaságtantól, mint amilyennel Marx előtt igyekezett azt kisajátítani. A polgárság legbensőbb tulajdonsága az osztályegoizmus: semmiféle értéket, hatalmat a magáén kívül el nem ismer, számára a polgári jelenség mindig maga a jelenség, mint olyan 37 . Marx munkásságát képtelenség volt, mint tudománytalant elvetni. El kellett ismerni, hogy Marx a bírálatával megsemmisítette a [klasszikus] polgári politikai gazdaságtant. A polgári ideológusok – néhány „tiszteletre méltó” kivételtől eltekintve – ezt készségesen meg is teszik, hiszen a rebellis Smith és Ricardo szókimondó forradalmisága már amúgy is terhes a számukra. Ám elismerésük sajátos burzsoá [(tehát egoista)] elismerés: „Valóban, Marx megsemmisítette a polgári politikai gazdaságtant? Helyes! Akkor a politikai gazdaságtan, mint olyan, nincs többé! Béke poraira!” És ezzel a problémát a maguk részéről elintézték. Később a témát valamivel tárgyszerűbben fejtettem ki: „A közgazdaságtan tágabb értelemben egy egész tudománycsokrot jelent: a gazdasági folyamatokat kutató tudományok összességét. Ebben az értelemben közgazdaságtan 37
Nehogy azt higgyük, hogy minden uralkodó osztály ilyen! A prekapitalista uralkodó osztályok hierarchikus felépítésűek voltak, ahol a „csúcson” az Isten, vagy Istenek álltak, vagyis náluk a fenti értelemben nem volt szó osztályegoizmusról. (a szerző, 1983)
50
a könyvvitel elmélete éppen úgy, mint ahogy közgazdaságtan a pénzügyek tudománya. Eredetileg azonban a kapitalizmus kialakulásával nagyjából egy időben (sőt! tulajdonképpen egy folyamatban) egy tudomány alakult ki. Kezdetben ez a tudomány még alig-alig volt tudomány, igazán még neve sem nagyon volt. Csak a tőkés gazdaság fejlődésének egy bizonyos fokán kezdték önálló tudományként kezelni, bár művelői még hosszú időn keresztül orvosok, morálfilozófusok, papok, kalandorok és egyéb foglalkozású emberek voltak. Ekkortájt kapott nevet a tudomány. A politikai gazdaságtan kifejezés Franciaországban keletkezett. Angliában, amely országot joggal tartják e tudomány klasszikus hazájának, W.Petty még „Politikai aritmetiká“-nak nevezte kutatásai területét. A. Smith „A nemzetek gazdagságát“ vizsgálgatta, ám az angol gazdasági gondolat egyik legnagyobb óriása, D. Ricardo végül is átvette a politikai gazdaságtan elnevezést. Német nyelvterületen inkább a Nationalökonomie (nemzetgazdaságtan) elnevezés terjedt el. F. Engels fiatalkori művében még a nemzetgazdaságtan bírálatával kísérletezik, de K. Marx fő műve „A tőke“ már a politikai gazdaságtan bírálata. Mindamellett a francia-angol „politikai gazdaságtan“ és a német „nemzetgazdaságtan“ ekkoriban tökéletesen ugyanazt a tudományt jelentette. Így nyilvánvaló, hogy a „politikai“ jelző itt sokkal közelebb áll a görög polisz eredeti, közösségre utaló jelentéséhez, mint a modern értelemben vett „politika“ fogalmához, ugyanúgy ahogy a „nemzet-“ szóösszetevő is a nemzet belső közösségére utal inkább, nem annyira a nacionalista elkülönülésre. Ezért azután a magyar „közgazdaságtan“, mint igazi nyelvi lelemény, egyszerre adja mindkét kifejezés hűséges fordítását. Napjainkban azonban a „közgazdaságtan“ kapott egy új jelentést is, amely némileg szemben áll a régivel, a politikai gazdaságtannal. Ez az ellentmondás a politikai (nemzet-) gazdaságtan kettős funkciójából származik.
51
Ennek a tudománynak kezdettől fogva egyik feladata volt (és az is maradt), hogy tudományos magyarázatát adja a gazdasági folyamatoknak, feltárja azok meghatározó összefüggéseit, kategóriáit, törvényeit. Másfelől viszont mindig igen erős volt az ideológiai töltése: osztályok társadalmi-gazdasági vezető szerepének jogosultságát illetve jogosulatlanságát próbálta bizonyítani. Kialakulása idején és az első időkben a politikai gazdaságtan köntösében folyó ideológiai viták a feudális uralkodó osztályok és a feltörekvő polgárság küzdelmét tükrözték (lásd pl. Malthus és Ricardo vitáit) de a XIX. század második felétől mind inkább a tőkések és a munkások harca jelent meg benne (lásd Marx politikai gazdaságtanát és annak polgári-kispolgári reakcióját). A század végére, a XX. század elejére kialakult egy egyre szélesedő, több iskolát lazán összefogó polgári irányzat, amelynek összefogó közös vonása, hogy igyekszik a gazdasági tudományokat a politikai gazdaságtan ideológiai funkciójától megszabadítani. Mivel közben már a „politikai“ jelző egyre inkább éppen erre az ideológiai funkcióra utal, az említett irányzat a hagyományos elnevezéstől is szabadulni akar. Ismét elnevezések sokasága születik: általános egyensúly-elmélet, a gazdasági erőforrások optimális allokációjának elmélete, a pénz, a kamat és a foglalkoztatottság általános elmélete, matematikai közgazdaságtan stb. Ezek az elnevezések mind egy-egy szűkebb iskola lényegét igyekeznek megragadni, több-kevesebb sikerrel. A legjobb, legsemlegesebb megnevezést az úgynevezett „neoklasszikus“ iskola alapítója, A. Marshall adta fő művének: „Principles of Economics“. A tudomány új nevét azonban P.Samuelson tette világszerte elfogadottá világhírű tankönyve lakonikus „Economics“ címével. Samuelson tankönyvét jobb szó híján „Közgazdaságtan“ címmel fordították magyarra és így a „közgazdaságtan“ kifejezés új értelmet kapott: a túlideologizált (vagy annak beállított) politikai
52
gazdaságtannal szemben az ideológiamentes tudomány ideálját jelenti.” 38
38
„Politikai gazdaságtan és közgazdaságtan (hogyan tanítok marxi elméletet a rendszerváltás után)” szöveggyűjtemény a Humanista Egyetem számára, Budapest, 2005. (a szerző, 2013)
53
II. fejezet – Általánosságok „Az általában-való termelés – elvonatkoztatás, de értelmes elvonatkoztatás, mivel valóban kiemeli az általánost, rögzíti és így megkímél bennünket az ismétlésektől” (K. Marx Bevezetés MEM 46/I. 12-13 oldalak)
Az előző fejezetben a témánk bemutatkozott: – a Politikai Gazdaságtan vagyok, a társadalmi termelési viszonyok tudománya. Ezzel azonban még nem ismertük meg őt. Most folytatva az előző fejezetet, a politikai gazdaságtan néhány legáltalánosabb, a termelés egészére vonatkozó, annak konkrét módjától független fogalmát és törvényét fogjuk felvázolni.
54
1.
Újratermelés, gazdasági érdek „A társadalom anyagi termelőerői, fejlődésük bizonyos fokán, ellentmondásba jutnak a meglévő termelési viszonyokkal, vagy ami ennek csak jogi kifejezése, azokkal a tulajdonviszonyokkal, amelyek között eddig fejlődtek.Ezek a viszonyok a termelőerők fejlődési formáiból azok béklyóivá csapnak át. Ekkor a társadalmai forradalom korszaka következik be.” (K. Marx: Előszó a Politikai gazdaságtan bírálatához MEM 13. 6. oldal) „Az ember anatómiája anatómiájához”
a
kulcs
a
majom
(K. Marx Bevezetés MEM 46/I. 36. oldal)
Mint láttuk, az anyagi termelés az általában vett termelés (a természet társadalmi elsajátítása) anyagi alapja. Logikailag az anyagi termelés folyamata a szükségletek jelentkezésével kezdődik (ekkor az ember még nem ember). Majd a szükségletek kielégítése céljából átalakítják a természet alkalmatlan dolgait alkalmasakká, anyagi javakat hoznak létre [(ezt a momentumot szokták a tankönyvek „szűkebb értelemben vett termelésnek” nevezni – én jobban szeretem az „átalakítás” kifejezést)]. A létrehozott javakat az adott termelési mód által meghatározott elvek alapján elosztják a társadalom tagjai között, majd szükség szerint elcserélik egymás között. Végül a folyamat elérve végső célját, a javak elfogyasztásával tetőzik. A fogyasztás révén a szükségletek kielégülnek, megszűnnek. Ezzel együtt eltűnnek a létrehozott javak is, vagyis eltűnnek a tulajdontárgyak, s velük a tulajdonviszonyok is. Azaz megszűnnek a termelési viszonyok is. Mivel így eltűnik a 55
társadalmi-gazdasági alakulat gazdasági alapja, azért összeomlik a felépítmény is, és megszűnik maga a az adott alakulatban létező társadalom is. E logika szerint tehát a fogyasztás tényéből egyenesen következik a világvége, az apokalipszis. Ám még mielőtt halálra rémülnénk a rettenetes képtől, sürgősen nyugtassuk meg magunkat – semmi sem szűnik meg, az apokalipszis elmarad. Már csak azért is, mert ha a szükségletek kielégítése valóban ilyen apokaliptikus következményekkel járna, akkor már eleve nem is létezhetnének szükségletek, nem hogy társadalmi, de a legprimitívebb biológiai szinten sem. Ez esetben ugyanis eleve lehetetlen lenne maga az élet 39 . Logikánkba ugyanis egy kis hiba csúszott. Mi volt ez a hiba? Antidialektikusan szétválasztottuk a teremtés és a rombolás, a termelés és a fogyasztás, az élet és a halál mozzanatait. Ezeket a tulajdonképpen szorosan összetartozó oldalakat mereven szembe állítottuk egymással. Az élet eleve magában hordozza a halál mozzanatát. Miközben egy biológiai egyed fejlődik, sejtjei állandóan 39
Bár a mottóban szereplő megállapítás az ember és a majom anatómiájának viszonyáról egy sokkal fontosabb módszertani megfontolásból született, erre a logikára is jól illik: abból, hogy az élet márpedig létezik, következik, hogy a szükségleteknek nem lehet ilyen apokaliptikus hatása. Fordítva ez persze nem igaz: abból, hogy a szükségleteknek nincs ilyen hatásuk, még nem következik az élet létezése – ahhoz ennél azért többre volt szükség. A majom anatómiája nem kulcs az ember anatómiájához – más körülmények között a majom evolúciója egészen másképpen is alakulhatott volna. (a szerző, 2013)
56
pusztulnak. Ahhoz, hogy az élet állandóan megújulhasson, fejlődhessen, a halál biztosít helyet. Az örök élet a halál nélkül színtiszta abszurditás, lehetetlenség. Az örök élet a halál révén, azáltal, hogy a fejletlenebbet annak halála után a fejlettebb váltja fel – ez maga a reális valóság. Az előbb felvázolt apokalipszis azért marad el, mert a szükségleteket nem lehet egyszer s mindenkorra kielégíteni. [És itt nem egyszerűen arról van szó, hogy hiába lakik jól az ember, hamarosan újra éhes lesz. Ha az élet csak ezt tudná produkálni, akkor nem lenne több, mint az a sókristály, amelyik apály idején a kiszáradó tengervízből létrejön, majd a dagály visszamossa a tengerbe, hogy utána a következő apálykor ismét egy hozzá tökéletesen hasonló jöjjön létre. Nem, a jóllakott ember nem ugyanúgy lesz éhes, mint azelőtt volt, mert már ő sem ugyanaz az ember, aki azelőtt volt.] Minden teremtés egyben rombolás is és megfordítva. Nincs ez másképpen a fogyasztás esetében sem. Miközben megsemmisíti a javakat, egyúttal és azonmód újratermeli a szükségleteket, méghozzá magasabb szinten, mint ahogyan azokat kielégítette. Ha nem elégítenénk ki a szükségleteinket, akkor valóban bekövetkezne (számunkra, természetesen) a világvége. Az emberi nem pusztulásával együtt letűnnének az emberi szükségletek is. Ha viszont az ember (vagy akár az állat) a szükségleteinek kielégítésével életben tartja magát, akkor állandóan pusztuló sejtjei (amelyek evolúciósan maguknál jobb új sejtek létrejöttének csinálnak helyet) magukkal viszik a régi jóllakottságot, és új éhséget támasztanak benne. És persze „nem csak kenyérrel él az ember”.
57
A fogyasztás által újratermelt szükségletek újratermelik az egész termelőfolyamatot is. Így a termelőfolyamat nem választható el az újratermelés folyamatától, tehát a termelőfolyamat egyben újratermelési folyamat is. Ebben a folyamatban maga a társadalmi lény, maga az ember termelődik újra az őt meghatározó összes társadalmitermelési viszonyával együtt. Egyúttal és mindezzel a legszorosabb kapcsolatban újratermelődnek a termelőerők is, tehát újratermelődik a termelés módja is, újratermelődnek a felépítmény intézményei, és így végül is újratermelődik az egész társadalmi-termelési alakulat is. Azok a „játékszabályok”, amelyek szerint a javakat létrehozzák, elosztják és elcserélik, mindenek előtt a fennálló termelési viszonyokat hivatottak megőrizni, újratermelni. Ezeknek a „játékszabályoknak” a belső lényegét maguk a megőrizendő termelési viszonyok adják, de külső megjelenésük a felépítmény intézményeiben figyelhetőek meg. Az újratermelési folyamatokban kiemelkedő szerepük van a gazdasági érdekeknek. A társadalmi létet mozgató alapvető dialektikus ellentmondás a legáltalánosabban a természet (általános tartalom) és a társadalom (különös forma) ellentmondásaként fogható fel. Ennek jól megragadható gazdasági vetülete a termelés alapvető ellentmondása a javak létrehozása (természeti folyamat) és elfogyasztása (társadalmi folyamat), a termelőfolyamat (természeti jelenség) és a szükségletek (társadalmi jelenség) között. A konkrét termelési módra alkalmazva ez az ellentmondás a termelőerők (általános tartalom) és a termelési viszonyok (különös forma) között 58
feszül. Ezen ellentmondások dialektikája egy rendkívül bonyolult, oda-vissza hatásokkal átszőtt összefüggésrendszerrel ragadható meg. Ezt a bonyolúlt összefüggésrendszert helyettesítette I. V. Sztálin egy mérhetetlenül leegyszerűsített, széltében-hosszában elterjedt [(helyesebben szólva: elterjesztett)] „összhang-törvénnyel” (amit a magukra valamit adó mai marxisták joggal vetnek el). Ebben a „törvényben” Sztálin a termelőerőket antidialektikusan elszakította a termelési viszonyoktól, hogy azután a termelési módban „összemixelje” azokat. [A valóságos összefüggések ennél sokkal bonyolultabbak. Nekünk is vállalni kell némi sematizmus ódiumát, ha valamennyire is megpróbáljuk leírni ezeket az összefüggéseket. Sztálin „törvényének” igazságtartalma annyiban fedezhető fel, hogy amennyiben – ahogyan azt korábban kifejtettük – a termelési mód tartalma a benne alkalmazott termelőerők, amelyek a fő termelőerők, a társadalmi tapasztalatokkal rendelkező emberek között termelési viszonyokat generálnak, mint e termelési mód belső formáit, akkor az újratermelés zavartalan folyamatának, azaz a társadalom normális működésének a lényege, hogy ennek a tartalomnak ez a forma adekvát módon megfelel. A fejlődés folyamán azonban ez a megfelelés folyamatosan gyengül, ami által egyre nehezebbé válik a termelési mód minőségi újratermelése. Amikor a meg nem felelés foka meghalad egy bizonyos mértéket, akkor az alapvetően mennyiségi jellegű változások átcsapnak minőségibe – szükségessé válik a termelési mód minőségi megváltozása, a forradalom. Ezt az összefüggést – amiben még magyarázatra szorul az adekvát megfelelés gyengülése tartalom és forma között – törvénynek nevezni eléggé skolasztikus. Annyiban azonban mégis 59
törvényszerűségről beszélhetünk, amennyiben itt a valóság tartós, szükségszerű és mindenek előtt objektív (azaz az emberi tudattól, akarattól független) összefüggéseket próbálunk szavakba önteni.] Az előbb említett – a forradalmi változáshoz vezető – folyamat objektivitása abban áll, hogy a termelőerők fejlettségi szintje az emberek tudatától és akaratától függetlenül csak bizonyos termelési viszonyokkal van összhangban, csak e viszonyok mellett lehet a termelési módot minőségi változatlansága mellett mennyiségileg fejleszteni, újratermelni. Erre már korábban utaltunk a Heron labdája és a Watt-féle centrifugális szabályozó gazdaságra gyakorolt hatása különbségét említve. Ha tehát, például, az emberiség fejlődése korábbi [(napjainkig tartó)] szakaszaiban a termelőerők fejlettsége (pontosabban fejletlensége) miatt a közösségi tulajdon akadályozza az anyagi javak megfelelő mértékű termelését, és ezért a termelési viszonyok szükségszerűen kizsákmányoló magántulajdonra épülnek [(ugyanis a kizsákmányolás nélkül a többletterméket nem a kizsákmányoltak kapnák meg, hanem azt meg sem termelnék)], akkor a társadalom elkerülhetetlenül kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra, azaz általában antagonisztikus (kibékíthetetlen) osztályokra bomlik. A társadalom tagjainak tudatos akarata [ezt nem tudja befolyásolni,] mindössze arra szorítkozhat, hogy állandó küzdelmet folytassanak a szereposztás miatt. Csak ha a termelő erők megfelelő fejlettséget érnek el, akkor irányulhat a kizsákmányoltak küzdelme a kizsákmányolás teljes megszüntetésére. Addig azonban a harc a szereposztás körül folyik. E küzdelemben egyrészt mindenki igyekszik a legjobb szerepbe kerülni, vagy legalábbis a meglévő szerepből nem lecsúszni 60
egy rosszabb szerepbe, másrészt a szerepek újraelosztásáig is a kapott szerepet a körülményekhez képest a legkedvezőbb, optimális módon eljátszani. Mivel ez az optimalitás az adott objektív körülményekhez képest a legkedvezőbb, ezért még itt is a szubjektív akaratot objektív tényezők határolják be. Például a legkapzsibb kizsákmányoló sem foszthatja meg az összes általa kizsákmányoltat a munkájuk összes eredményétől, hiszen akkor azok mind elpusztulnának, és nem maradna kit kizsákmányolni, azaz maga a kizsákmányolás válna ezáltal lehetetlenné. A termelési folyamat bármelyik alanya (egyén, csoport, osztály) 40 cselekvéseit előbb tudatilag megtervezi, dönt arról, hogy hogyan cselekedjen. Ha helyesen döntött, akkor tervezett cselekvését nem csak végre tudja hajtani (ez az esetek többségében helytelen döntés esetén is lehetséges), de a cselekvése eredményeképpen ki is tudja elégíteni szükségleteit. A gazdasági szereplő döntéseit az objektív körülmények között hozza meg, és a helyes döntés az objektív körülmények adekvát tükrözését tartalmazza. A szükségletkielégítő cselekvést tehát az objektív
40
Valójában az érdek itt megadott meghatározásból következik, hogy alapvetően csak egyéni érdekek léteznek. Az úgynevezett csoport(osztály-, társadalmi) érdekek az egymáshoz közelálló érdekkel rendelkező, egymás érdekérvényesítésében kölcsönösen érdekelt emberek alkotta érdekközösségek közös, kompromisszumokra épülő egyéni érdekérvényesítését jelenti. Az a sokat hangoztatott állítás, mi szerint „a közösségi érdek előbbre való az egyéni érdeknél” velejéig hamis. Általában diktátorok hangoztatják, akik a saját külön-érdekeiket, mint csoportérdeket akarják eladni. (a szerző, 2013)
61
körülményeket adekvát módon tükröző helyes döntés motiválja. A szubjektív akarat és az objektív körülmények szükségletek által kiváltott és e szükségleteket kielégítő egysége, totalitása a gazdasági szereplő gazdasági érdeke. Ha az objektív körülmények nem adekvát módon, azaz hamisan tükröződnek a gazdasági szereplő tudatában, akkor az érdek helyébe a vélt érdek kerül, amely sokszor tragikus, végzetes döntésekre késztetheti a döntéshozót. [Ezzel a megközelítéssel megmutattuk az érdek és a szükségletek összefüggést. Ugyanakkor a fentebb, a szereposztásról elmondottak alapján – az előbbi megközelítésnek nem ellentmondva – úgy is meghatározhatjuk az érdek fogalmát, hogy az a jobb társadalmi szerep megszerzésére, illetve a már meglévő szerepnél rosszabb szerepbe csúszás elkerülésére irányuló törekvés. Ez a megközelítés érthetővé teszi, hogy esetenként az érdekérvényesítés a szükségletek bizonyos részének kielégítéséről való lemondással is járhat, ezért megállapíthatjuk, hogy az emberek részvételét a termelésben, a munkamegosztási hierarchiában a szükségletek csak közvetve, az érdekeken keresztül motiválják.] A különböző termelési módokban a mindenkori tulajdonos (uralkodó) osztályok érdeke az elosztást úgy megszervezni, hogy a nem tulajdonosok ne is válhassanak tulajdonossá, tehát az adott termelési módot konzerválni, újratermelni. Kizsákmányoló termelési módok mellett ez azt jelenti, hogy a kizsákmányolók nem nagylelkűsködhetnek és a kizsákmányoltaknál csak annyi általuk megtermelt anyagi javat hagyhatnak, amennyi szükségleteik bizonyos mértékű 62
kielégítéséhez elegendő, de jelentős, alkalmas felhalmozásra már nem.
tulajdonképzésre
A termelési mód tehát mindaddig viszonylag lassú, alapvetően csupán mennyiségi, evolúciós fejlődésen megy keresztül, amíg a termelőerők fejlettsége lehetővé nem teszi a a termelési módot konzerváló, uralkodó, tulajdonos osztály, mint osztály félreállítását, felszámolását sajátos 41 osztályérdekeikkel együtt , azaz a termelési mód minőségi megváltoztatása, új termelési mód létrehozása csak forradalmi úton, az uralkodó osztály felváltása útján lehetséges. Az eddigi gondolatmenetből következik, hogy termelőerők és az ő révükön keletkezett termelési viszonyok közötti adekvát megfeleltetés (hogy Sztálin terminológiáját használjuk,, a köztük levő összhang) megbomlása objektív feltétele a forradalmi változásnak. Ám az érdekek mentén látható a forradalom szubjektív feltétele is: egyrészt, ki kell alakulnia egy olyan osztálynak, amely képes a jelenlegi uralkodó osztályt leváltani, másrészt a forradalmi helyzet szubjektíve akkor jön létre, amikor már nem csak az alul levők nem akarnak, de a felül lévők sem tudnak a régi módon élni (V.I. Lenin).
41
Bár ez – az adott osztály tagjainak ellenállása miatt – gyakran csak az osztály tagjainak fizikai (azaz emberi egyedként, és nem csupán az osztály tagjaként való) elnyomásával, megsemmisítésével, elkergetésével valósítható meg, ez semmiképpen sem feltétlenül jár együtt az osztály, mint osztály megsemmisítésével, viszont az alkalmazott erőszak mindig visszaüt az alkalmazójára, bizonyos mértékig legitimálja az ellenforradalmat. (a szerző, 2013)
63
[A történelem egy hosszabb (bár az emberiség egész történelmében egy meglehetősen rövid) szakaszában a társadalom osztályokra bomlik, ahol a kizsákmányoló osztályok uralkodnak a kizsákmányolt osztályok munkája felett. A szocialista (proletár) forradalomban a tőkésosztály uralmát a munkásosztály uralma váltja le. Ha nem történik meg a szocialista forradalom „bonapartista elfajulása” – ahogyan az sajnos a XX. század szocialista forradalmai esetében történt – akkor a forradalom azonnal egy új forradalomba megy át], ahol a munkásosztály uralmát leváltja – maga a munkásosztály, megszüntetve az osztálytársadalmat, mint olyant. Ezáltal megszűnnek a társadalmi forradalmak 42 , de ezzel nem állítjuk, hogy mindenfajta forradalom megszűnik, hogy többé a termelési mód nem fog minőségileg megváltozni. Mindössze arra nem vállalkozunk, hogy az új típusú forradalmak lényegét megjósoljuk. Marxszal együtt valljuk, hogy nem célunk recepteket adni a jövendő lacikonyhája számára. Fordítsuk most figyelmünket a termelési mód tartalmára, a termelőfolyamat motorjára, a termelőerőkre! A fentiek alapján a termelési viszonyok fejlődése (amely szakaszos, ugrásokkal megszakított fejlődés) a termelőerők fejlődésének a következménye. Mivel a termelési viszonyok visszahatnak a termelőerők fejlődésére, azért e fejlődést gyorsíthatja, vagy lassíthatja az, hogy a termelési viszonyok a termelőerők adott állapotának adekvát, vagy kevésbé adekvát kifejeződései. De 42
Társadalmi forradalomnak az olyan forradalmat (minőségi termelési mód változást) nevezzük itt (ismét némileg eltérve a szokásos szóhasználattól), amely megváltoztatja a társadalom osztálystruktúráját, uralkodó osztály változással jár. (a szerző, 1983)
64
magát a termelőerők fejlődését csak mint belső önfejlődést magyarázhatjuk. Ennek a belső önfejlődésnek két, szorosan összefüggő mozzanata van.: a) Kikerülhetetlenül a a termelőerők fejlődése irányába hat, hogy még az újratermelés látszólag változatlan ismétlődései (az egyszerű újratermelés hipotézise) esetén is állandóan gyarapodik a termelő társadalom által felhalmozott tapasztalat, ami a biztosítéka a termelőerők töretlen fejlődésének. Ez az objektív oldala a fejlődésnek. b) Különösen gyorsítja a fejlődést az, hogy a fejlődő termelő erők mindig új, addig soha nem volt szükségleteket hívnak életre, amely tény az állandó motivációja a termelőerők töretlen fejlődésének. Ez a szubjektív oldala a fejlődésnek. Mivel a felhalmozott tapasztalatokat nem lehet meg nem történteké tenni, a jelentkező új szükségleteket sem lehet tartósan visszaszorítani, ezért bár helyenként és időnként visszaeshet a termelés hatékonysága, de ez az egész emberiséget tekintve sem tartós, sem jelentős, sem általános nem lehet. A társadalmi termelőerők önserkentő, egyre gyorsuló önfejlődésben vannak, amely önfejlődés a termelés objektív és szubjektív feltételeinek dialektikus egységében valósul meg. Az itt tárgyalt összefüggésekből következik a történelem visszafordíthatatlansága. Ugyanis a termelőerők különböző fejlettségi szintjén különböző, az adott fejlettségi szinthez adekvát termelési viszonyok határozzák meg a termelés
65
módját, de mivel a termelőerők soha nem térhetnek vissza egy korábbi fejlettségi szintre 43 , azért, bár a termelési módok csak forradalmi úton válthatják egymást, ha ezek a forradalmak kitörnek, előbb vagy utóbb szükségszerűen győzedelmeskednek is. Viszont, mivel lehetetlen a visszatérés egy már volt termelési módhoz, azért lehetetlen az ellenforradalom tartós győzelme. Senkit ne tévesszenek meg az ellenforradalmak ideiglenes sikerei. Először is, soha semmilyen ellenforradalom nem tudta pontosan azt a rendet visszaállítani, amit a forradalmak megdöntöttek. Minden ellenforradalmi rendszer csak a megdöntött forradalom egyes eredményeit felhasználva, azokból valamennyit tanulva 44 képes magát konszolidálni. Másodszor egy ellenforradalom eleve csak addig számíthat sikerre, amíg a forradalom még nem tudta megszilárdítani gazdasági és társadalmi alapjait, mivel túlságosan korán tört ki és/vagy túlságosan messzire ment. A túlságosan messzire 43
Jánossy Ferenc, a gazdasági trendvonalról szóló munkájában hívta fel a figyelmet arra, hogy a nagy gazdasági katasztrófák után egy „helyreállítási periódusban” a gazdaságok visszatérnek a korábbi fejlődési trendjükhöz, mivel a katasztrófák elpusztíthatják a termelés anyagi eszközeit (amiket a „helyreállítási periódusban” pótolnak), de nem vethetik jelentősen vissza a tapasztalatokban és szükségletekben felhalmozott potenciálokat. (a szerző, 2013)
44
Ez még arra a Bourbon-restaurációra is igaz, amellyel kapcsolatban Talleyrand megjegyezte: „semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek”. Amennyiben valóban nagyon keveset tanultak, annak meg is lett a következménye – uralmukat soha nem tudták konszolidálni, és igen gyorsan megbuktak. (a szerző, 2013)
66
menő forradalmak esetében az ellenforradalom [(ezt nevezik egyesek „bonapartista elfajulásnak”)] a forradalom sajátos része, amely bizonyos értelemben megszilárdítja a túl korai forradalom történelmileg szükségszerű, de még éretlen eredményeit, viszont lenyesi az „előreszaladás” vadhajtásait. Ez történt a thermidore-i ellenforradalom esetében, amikor megdöntötték a népszerűtlenné vált jakobinus diktatúrát, de a feudális arisztokrácia hatalmát nem tudták (és nem is nagyon akarták) helyreállítani. Természetesen ostoba illúzió lenne azt hinni (elhinni, és másokkal elhitetni), hogy az ellenforradalmárok tulajdonképpen forradalmárok. Itt valójában a forradalom és ellenforradalom dialektikus egységéről és ellentmondásáról van szó. A társadalmi haladás a termelőerők folyamatos fejlődésének (progresszió) és a termelési mód újratermelődésének (konzervatizmus) a szakadatlan harcában bontakozik ki. Az ellenforradalmak időleges győzelme a konzervatizmus időleges fölénybe kerülését jelenti. Az eltűnésre ítélt uralkodó osztályoknak még van arra erejük, hogy érdekeiket ideig-óráig érvényre juttassák. Ennek egyik legfőbb eszköze, hogy a hatalmuk megdöntésére rendelt osztályok jelentős tömegeinek valódi érdekeit provokációkkal, propagandával, terrorral, hamis ideológiával vélt érdekekre cserélik fel. Mivel a vélt érdekek a valóság hamis tükrözésén alapulnak, ezért az esetek túlnyomó többségében helytelen döntésekre késztetnek, és így végső soron ellehetetlenítik a tényleges szükségletek kielégítését. Előbb vagy utóbb ez ezeket a tömegeket az objektív valósággal való szembesülésre kényszeríti és a vélt érdekek megsemmisülnek, helyükbe az emberek valós érdekeinek felismerése lép. Ezért nem tud a történelem (és nem is tudhat) egyszer s mindenkorra győztes 67
ellenforradalmakról, visszaforgatásáról.
a
történelem
kerekének
sikeres
Az ellenforradalom szükségszerűen időleges, a forradalom szükségszerűen örök.
68
2.
A többlettermék 45 „A legkülönbözőbb gazdasági társadalomalakulatokban nemcsak egyszerű újratermelés, hanem – noha különböző mértékben – bővített újratermelés megy végbe. Fokozatosan egyre többet termelnek, és többet fogyasztanak, tehát több terméket is változtatnak termelési eszközzé” (K. Marx: A tőke I. MEM 23. 559. oldal) „ … minden eddigi történelmet osztályellentétek és osztályharcok mozgattak, … mindig voltak uralkodó és elnyomott, kizsákmányoló és kizsákmányolt osztályok és … az emberek nagy többsége mindig kemény munkára, és csekély élvezetre volt ítélve. Vajon miért?” (F. Engels: Karl Marx MEM 19. 104-105 oldalak)
A társadalmi fejlődés tartalmát tehát a termelőerők önfejlődése adja. Minden ma ismert mozgásforma közül a társadalmi fejlődés a legmagasabb rendű [(abban az értelemben, hogy magába foglalja az alacsonyabb rendűeket)], de mégis csak egy a mozgásformák közül. Így,
45
Ebben a pontban általános fogalomként akartam megragadni a többletterméket, mint a kizsákmányolás lényegét. Eközben a kizsákmányolást lényegében azonosítottam a tőkés kizsákmányolás specifikus esetével. Nem véletlen, hogy az ezután következő történelmi áttekintést annyira primitívnek találtam, hogy nagy részét kihúztam, és újra akartam írni, amit végül is nem tettem meg. Az ok egyértelmű. Nem tudtam szabadulni a sztálinista lineáris történelemszemlélettől, és nem vettem tudomást arról, hogy a prekapitalista kizsákmányolásnak a többlettermék marginális jelensége, és nem a lényege volt. (a szerző, 2013)
69
amennyiben minden mozgásforma ellentétek egysége és harca egyben, úgy ez igaz a társadalmi fejlődésre is. Az eddigiekből láttuk, hogy a társadalmat fejlődésben tartó legmélyebb ellentmondás a szükségletkielégítő javak létrehozása (termelése) és elfogyasztása (szükségletek kielégítése) közötti ellentmondás. Ez az ellentmondás minden konkrét termelési mód mellett áttevődik a termelési mód tartalma (termelő erők) és a formája (termelési viszonyok) közötti ellentmondásba. Az ellentmondás anyagi hordozója maga a létrehozott termék, amennyiben az egyszerre a termelés eszköze és a fogyasztás tárgya is. A kizsákmányoló társadalmakban a társadalom alapvető ellentmondása a létrehozott javakban még sajátosabban jelenik meg, mivel itt a javakat létrehozó kizsákmányoltak csak úgy vehetnek részt a termelőfolyamatban, ha a saját szükségleteiket úgy-ahogy kielégítő javak felett további javakat is termelnek, amit a kizsákmányolók ellenszolgáltatás nélkül elsajátítanak – ez a többlettermék. [A többletterméknek két funkciója van: a) kielégíteni a kizsákmányolók személyes szükségleteit; b) mennyiségileg bővíteni a termelőerőket. A prekapitalista társadalmakban a az a) funkció dominált, a tőkés termelési módban viszont a b).] A termelőerők fejlődése megköveteli a termelési eszközök folytonos bővítését, ám e bővítésnek nem lehet egyedüli forrása a termelés által még nem érintett, „szűz” természet. A termelés objektív és szubjektív feltételeinek a megelőző szinten való újratermelésén túl meg kell még termelni egy bővítés célját szolgáló terméktöbbletet is. A bővített újratermelés éppen azért lehetséges és valóságos, mert a 70
bővítéshez a „termékfelesleg” (azaz helyesen terméktöbblet, hiszen szó sincs itt feleslegről) előállítása nem csak szükséges, de éppen a fejlődő, bővülő termelőerők ezt lehetővé is teszik. A terméktöbblet tehát a termelőerők önfejlődésének tárgyi kifejeződése. Egy közösségi tulajdonon alapuló társadalomban, amikor az egyéni érdekek minden külső erőszak nélkül, önként összeegyeztethetőek a társadalmi érdekkel, akkor ez a fejlődés anyagi alapjául szolgáló többlettermék nem különül el az összterméktől, a közösség közösen dönt a felhasználásáról. Más a helyzet a magántulajdon esetében, ahol a megtermelt javak [illetve maguk a javakat megtermelő személyek] a tulajdonosok kezében vannak. E javak egy részét kénytelenek átengedni a javakat előállító nem tulajdonosoknak, hogy azok e javakkal kielégítve szükségleteiket képesek legyenek munkavégző képességüket a saját testükben, vagy utódaikban újratermelni. E visszaadott (vagy ami lényegében ugyanaz – el nem vett) termékrész megtermelése a társadalom egésze számára és a nem tulajdonosok számára „szükséges”, míg a „szükséges” feletti többlet a nem tulajdonosok számára „felesleg”. Ám a kizsákmányoló tulajdonos osztály számára a „szükséges” rész tulajdonképpen „szükséges rossz”, amelynek mértékét minden eszközzel igyekeznek minimalizálni, míg a kizsákmányolás igazi célja a „felesleg”, ami így számukra éppen, hogy „szükséges”, miatta egyesítették a birtokukban levő objektív termelési feltételeket a szubjektív feltételekkel (amik vagy szintén a birtokukban vannak közvetlenül, vagy a tulajdonosi fenyegetés gazdasági kényszer alakjával azt közvetve veszik birtokukba). Ezzel változik a terméktöbblet – amely nem mindig különül el az 71
összterméktől – többlettermékké, ami az össztermék jól elhatárolt része. A többlettermék azáltal válik a kizsákmányolás anyagi-tárgyi hordozójává, hogy vele a tulajdonosok nem egyszerűen az egyszerű, hétköznapi emberi szükségleteiket elégítik ki (olykor még csak nem is luxus színvonalon), hanem a tulajdonukat is gyarapítják, vagyis e többlettermék által a tulajdonosok még inkább tulajdonosokká, a tőle is megfosztott nem tulajdonosok pedig még inkább nem tulajdonosokká válnak. És itt válik élesen láthatóvá a többlettermék által megjelenített ellentmondás: egyfelől a többlettermék a termelőerők fejlődésének forrása, másfelől viszont a termelési viszonyok konzerválásának eszköze is. A magántulajdonos osztály tehát a többlettermék elsajátítójaként a társadalmi haladás letéteményese, de egyben, mivel az elsajátítást a magán érdekei által vezérelve valósítja meg, azért egyben a haladás potenciális illetve tényleges gátja is. A többletterméket ugyanis az érdekeinek megfelelően alapvetően a saját tulajdonosi pozícióinak erősítésére használják fel, függetlenül attól, hogy ez egyezik, vagy ellenkezik a társadalmi érdekkel. Ebben rejlik a magántulajdon, a kizsákmányolás alapvető ellentmondása, amit a marxisták, mint a többlettermék társadalmi termelése és a magánelsajátítása közötti ellentmondást fogalmazzák meg. A többlettermék tehát a kizsákmányolás célja és egyben eszköze is. Tisztáznunk kell azonban egy esetleges félreértést, amely könnyen merevedhet előítéletté, és mint ilyen erősen akadályozhatja a politikai gazdaságtan igazságainak megértését. 72
Arról van szó, hogy maga az a tény, miszerint a kizsákmányolók a gazdagok és a kizsákmányoltak a szegények – mindössze felszíni jelenség. Nem ez a kizsákmányolás igazságtalanságának legfontosabb megnyilvánulása, annál is inkább, mert a kizsákmányolás nem eredendőleg igazságtalan. A kizsákmányolás akkor válik adott formájában történelmileg igazságtalanná, amikor a tulajdonosok osztályának érdekei ellentétbe kerülnek a termelőerők fejlődésével, amikor a kizsákmányolással elsajátított többletterméket nem megfelelő hatékonysággal állítják a társadalmi haladás szolgálatába, amikor a tulajdonosi fenyegetés olyan osztály(oka)t zár ki a társadalmi haladás eme anyagi alapja feletti rendelkezés jogából, amely pedig az adott uralkodó osztálynál hatékonyabban tudna rendelkezni e joggal. A kizsákmányolás akkor válik általánosan igazságtalanná, amikor az emberiség teremlőerői olyan fejlettséget érnek el, hogy szükségtelenné válik a többlettermék szembeállítása a szükséges termékkel, mert ez az ellentmondás már nem előre mozgatja a társadalmat. Éppen ezért a kizsákmányolás elvont, történelmietlen igazságtalansága felett siránkozni nem egyéb, mint üres, tartalmatlan moralizálás, amely a társadalmi folyamatok lényegének teljes meg nem értéséből származik. 46
46
Mindezt manapság sokkal egyszerűbben és lényegre törőbben szoktam megfogalmazni: Az igazságtalanság – erkölcsi kategória. A közgazdaságtan (politikai gazdaságtan) viszont nem erkölcstan. A közgazdaságtanban nincs jó és rossz, igazságos és igazságtalan, helyes és helytelen stb. – a közgazdaságtanban csak hatékony és
73
kevésbé hatékony, illetve költséges és kevésbé költséges stb. van. (a szerző, 2013)
74
III. fejezet – Az előtörténet fejezetei „A polgári termelési viszonyok a társadalmi termelés folyamatának utolsó antagonisztikus formája, antagonisztikus … az egyének társadalmi életfeltételeiből fakadó ellentét értelmében; de a polgári társadalom ölében fejlődő termelőerők megteremtik egyúttal az anyagi feltételeket, amelyek ennek az ellentétnek a feloldásához szükségesek. Ezzel a társadalmi alakulattal lezárul tehát az emberi társadalom előtörténete.” (K. Marx: Előszó a politikai gazdaságtan bírálatához MEM 13. 7. oldal) „Csak egyetlen tudományt ismerünk, a történelem tudományát” (K. Marx, F. Engels: Német ideológia MEM 3. 20. oldal lábjegyzet – az eredeti kéziratban áthúzva)
Az előzőekben tisztáztunk néhány alapvető fontosságú fogalmat és általános összefüggést. Megszereztük első benyomásainkat. A további feladat, mélyebben megismerni, mi is az a politikai gazdaságtan. Mint már említettük, a politikai gazdaságtan a burzsoázia kitagadott édes gyermeke. Mint tudományos világnézet együtt született, nevelkedett a tőkés termelési viszonyokkal. Ez egyáltalán nem volt véletlen, hiszen a tőkés termelési módban a termelőerők ugrásszerű fejlődése (az ipari forradalmak sora) következtében az anyagi javak termelése tömegessé vált. Ez csak úgy volt lehetséges, ha a termelés folyamata megszabadulhatott feudális „sallangjától”, a vallásos ideológiától, [amely a termelőmunkát az eredendő bűn büntetéseként magyarázta, amely alól csak a szentéletű 75
kiválasztottak kapnak felmentést, hogy életüket a hit védelmezésének, és a bűnös népek megtérítésének szentelhessék.] Ez az ideológia valójában a termelési módra jellemző személyi függőségek és nyers erőszak misztikus burka volt. A tőle való megszabadulás azt jelentette, hogy a termelés bevallott céljává a mindenki által (elvileg) elérhető meggazdagodást tették, ami így bűnből erénnyé változott. E meggazdagodás útjait, akadályait kutatta az új tudomány, a politikai gazdaságtan. A kialakuló manufaktúrás, majd gépi nagyipar tömegtermelésének tömegjelenségei megfigyelésével lehetségessé vált, a feudális kötöttségek elleni forradalmi harc pedig a feudális vallásos-misztikus ideológiai ellen szükségessé tette egy új forradalmi, tudományos alapokon nyugvó ideológia létrejöttét – így született meg a politikai gazdaságtan. Alaposan kidolgozott politikai gazdaságtana tehát először csak a tőkés termelési módnak lehetett. Mikor azonban a polgárság megvívva [(jobbára a vele együtt formálódó proletáriátussal megvívatva)] a maga forradalmát, nagyjából megszilárdította a maga társadalmi helyzetét, ráébredt, hogy a szabadságnál, egyenlőségnél, testvériségnél fontosabb számára alkotmányosan rögzíteni a magántulajdon szentségét [– azt a misztikumot, ami elfedi, hogy a tőkés magántulajdon alapelvét, mi szerint a megtermelt termék annak a tulajdonába kerül, akié a termelési eszközök tulajdona, semmi más nem támasztja alá, mint a puszta erőszak. Ezzel kettévált az addig egységes polgár fogalma citoyenre és burzsoára.] A burzsoázia kiegyezik tehát az általa legyőzött arisztokráciával és egyházzal az új forradalmi erő, [a citoyen örökség továbbvivője,] a munkásosztály ellen. Ezután persze az ideológiája, a politikai gazdaságtan egyre kevésbé lehet 76
tudományos, hiszen a burzsoázia érdekei már nem a további változást, hanem a fennálló (tőkés) rend megőrzését követelik meg. Meg kell születnie a polgári politikai gazdaságtant a [(citoyen)] tudományosságában megőrző, a [(burzsoá)] ideologikusságában tagadó új, proletár világnézetnek. Ez az új világnézet a feudális-burzsoá misztikus (jellegzetesen német) filozófia tagadására, a hegeli dialektikát „a feje tetejéről a talpára állító” dialektikus és történelmi materializmusra építi a forradalom elméletét a tudományos szocializmust, amely meghaladja a legradikálisabb (jellemzően francia) szocialista utópiákat. E világnézetet, a szilárd alapjait lefektető gondolkodó neve után, marxizmusnak nevezzük 47 . A marxizmus gazdasági elmélete a cinizmusig racionális (mint ilyen, alapvetően angol) politikai gazdaságtan bírálata. Ez az elmélet, amely Marx befejezetlenül maradt fő művében, „A tőké”-ben lett először 47
A forradalmi ideológia fejlesztésében kétségtelenül kimagasló szerepet játszott az orosz V.I. Uljanov (Lenin), aki a monopolkapitalista imperializmus elemzésével új szakaszt nyitott a politikai gazdaságtan fejlődésében, s akinek fő életműve az oroszországi szocialista forradalom volt. Ő maga azon a véleményen volt, hogy e műve – mármint az orosz forradalom – rendkívül jelentős a forradalom elméletének és gyakorlatának alakulásában, de mivel igen sajátos körülmények között bontakozott ki, semmiképpen nem lehet „klasszikus”, olyan értelemben, mint ahogyan a Marx-korabeli angol kapitalizmus volt a klasszikus kapitalizmus. Ezért ő maga (Lenin) ellenezte volna a legjobban (nem csak szerénységből) a proletár világnézet „marxizmusleninizmus” megnevezését. Végső soron ez a megnevezés a sztálinista módon eltorzított, sok esetben önmaga ellentétébe forgatott marxizmus fedőnevévé vált, amit ezért tisztességesebb (bár szintén vitatható) „sztálinizmusnak” nevezni. (a szerző, 2013)
77
nagy alapossággal kidolgozva, a proletár világnézet és ideológia törzsének tekinthető. Itt tehát egy három forrásból eredeztetett egységes proletár világnézetről van szó, melynek a (marxista) politikai gazdaságtan [(azaz a politikai gazdaságtan bírálata)] csak egyik, a többivel szervesen összefüggő, azoktól el nem választható alkotóeleme. Mindamellett, a marxizmus nem egyenlő Marx tanaival, amelyek csak e világnézetnek csupán zseniális (ám részleteiben bírálható, egészében tovább fejleszthető/fejlesztendő) alapjait alkotják. A marxista világnézet a proletáriátus tudományos világnézete, amely állandóan a valóság hű tükrözésére törekszik, azért, hogy ezt a valóságot a termelés aktív résztvevői, a dolgozók saját érdekeiknek megfelelően, állandóan és tudatosan megváltoztathassák. Korunk a világkapitalizmus, a tőkés termelési mód utolsó korszaka. A föld tízegynéhány országában a proletáriátus már átvette az államhatalmat, és a helyi sajátosságoknak megfelelően megkezdte a kommunista termelési mód kialakítását. Ezzel egyidejűleg, mint felépítményi jelenség, megkezdődött a szocializmus politikai gazdaságtanának a kidolgozása, amely éppen a lényegénél fogva nem lehet olyan zárt egész, mint a kapitalizmus politikai gazdaságtana. A szocializmus politikai gazdaságtana nem tárgyalható a kapitalizmus politikai gazdaságtana nélkül, mert egyelőre a szocializmus elsősorban, mint a kapitalizmus tagadása létezik, és a legkülönbözőbb vonatkozásokban kerül vele
78
összevetésre 48 . De hasonló megfontolásokból szükség van az úgynevezett prekapitalista (kapitalizmus előtti) termelési módok elemzésére is, mert igazán csak így érthető meg a kapitalizmus és következésképpen a szocializmus történelmi helye és szerepe.
48
Nem felejtjük el, e sorok 1983 előtt íródtak. Már akkor az volt a tapasztalatom – több szocialista ország szocializmus politikai gazdaságtan tananyagával megismerkedve –, hogy szocializmus politikai gazdaságtana címszó alatt voltaképpen minden szocialista országban az abban az országban éppen érvényes gazdaságpolitika apológiáját tanították (tanítottuk). Persze ez nem a valódi szocializmus jellemzője. Egyrészt, ma a magyar felsőoktatásban széles körben tanított „európai uniós alapismeretek”, és hasonló nevű tantárgyak az Európai Unió éppen aktuális (gazdaság)politikájának az apológiáját tartalmazzák. Másrészt a lengyel Solidarnosty (a lengyel szocializmus ellenzéki szakszervezete) egyik főideológusa Jacek Kuroń (1934-2004) azt mondta állítólag – nem sokkal halála előtt –, hogy „amit a szocializmusról tanítottak a marxista szemináriumokon, az mind hazugság volt, amit a kapitalizmusról, az mind igaz”. (a szerző, 2013)
79
1.
Néhány magyarázkodó szó a történelemről és a társadalmi formációkról „Nagy vonásokban az ázsiai, antik, feudális és polgári termelési módok jelölhetők meg a gazdasági társadalomalakulat progresszív korszakaiként” (K. Marx: Előszó a politikai gazdaságtan bírálatához MEM 13 7. oldal) „A másodkori alakulat persze felöleli a rabszolgaságon és a jobbágyságon nyugvó társadalmak sorát” (K. Marx: Levél Vera Zaszulicshoz, III. fogalmazvány MEM 19. 278. oldal)
Alighanem e könyv itt következő „történelmi” fejezetei fogják az őt talán kezükbe vevő szakemberek legélénkebb rosszallását kiváltani. Szakszerűtlenséggel, felületességgel és egyéb hasonló vádakkal fogják illetni – nem is egészen alaptalanul. Nagyon nehéz feladat népszerűen tálalni a formációelméletet, a filozófia politikai gazdaságtani szempontból oly nagyon fontos (és nem kevésbé divatos [– 1983]) fejezetét. Ezért szorul most a szerző némi magyarázkodásra. Ezeket a „történelmi” fejezeteket nem lehet kihagyni, de elmélyedni sem lehet a szakszerű kifejtésben, mert az egy önálló kötetet (vagy éppen köteteket) igényelne, és végül is mégsem ez a fő témánk. A megfogalmazásnál, a hangsúlyok elhelyezésénél következő szempontokat tartottuk fontosnak:
a
a) A marxizmust eltorzító dogmatizmus egyik igen súlyos hibája (forradalom-elméleti következményei miatt) a 80
filozófiában éppen a formációelmélet hibás megfogalmazása és megmerevítése. A hosszú ideig irányt adó sztálini megfogalmazás szerint az ősközösség, a rabszolgatartás, a feudalizmus, a kapitalizmus és a szocializmus (kommunizmus) a termelési módok öt alaptípusa, amelyek egymás után következnek, és amelyeken minden [társadalomnak (népnek?)] keresztül kell mennie. Csak a szocialista forradalom Szovjetunió-beli győzelme tette lehetővé egyes népek számára, hogy egyes formációkat átugorva megkezdjék a szocializmus építését. A legsúlyosabb vád, ami az elkövetkező „történelmi” fejezeteket érheti, hogy azok követik ezt a (hibás) sztálini koncepciót. Ez azonban nincs így. Az igaz, hogy a sztálini koncepciónak (mint minden elméletnek, amit a tudományosság igényével alkottak) van némi racionális magja. A mi kifejtésünk legfeljebb ennek a „racionális magnak” a követésével vádolható. b) Abból indulunk ki, hogy a tulajdonképpeni célunk a tőkés termelési mód keletkezésének inkább vázlatos logikai, mintsem szakszerű történelmi levezetése, ugyanis Marx azon alapvető tételéhez akarunk eljutni, miszerint a szocialista forradalom a kapitalizmus fejlődésének szükségszerű és szerves következménye. Ezért Marx hasonlatát követve – „az ember anatómiája a kulcs a majom anatómiájához” – a fejlődésnek csak azt a vonalát tekintjük át, amelyik, ha minden részletében nem is úgy történt, ahogy azt alább leírjuk, de nagyjából úgy történhetett, s amelynek végkifejlete a tőkés termelési mód létrejötte. Semmiképpen nem állítjuk, hogy ez a fejlődés egyetlen lehetséges útja. Ám 81
állítjuk, hogy ez a legfontosabb fejlődési út az általános történelmi fejlődés szempontjából. Az ugyanis tény, hogy korunk egyszerre a világkapitalizmus utolsó korszaka, és a kommunista világrendszer létrejöttének kezdete 49 . Számunkra szintén fontos a tény, hogy a ma még mindig domináns világkapitalizmus Nyugat-Európából indult hódító útjára – a szónak úgy az eredeti, mint az átvitt értelmében. Így, bár tudjuk, hogy a következőkben kifejtett „történelem” formációelméleti szempontból megengedhetetlenül Nyugat-Európa centrikus, mégis ragaszkodunk ehhez a vonalhoz, amelynek csomópontjai: a) egy helyileg kevésssé konkretizált primitív közösségi társadalom felbomlása a „rabszolgatartó forradalom” következtében; b) a Nyugat-Római birodalom klasszikus rabszolgatartásának összeomlása a germánok által végrehajtott „feudális forradalom” következményeként; és végül c) az eredeti tőkefelhalmozás mediterrán és nyugat-európai formái. Egyelőre figyelmen kívül hagyjuk, hogy Európán kívűl a közösségi társadalom sajátos fejlődése az „ázsiai termelési mód” formagazdag és rendkívül szívós alakjait hozta létre, amelyeket lényegileg a világrendszerré fejlődött kapitalizmus (illetve annak „legfelső foka”, az imperializmus) sem számolt fel,
49
Természetesen ez tapasztalatilag nem igazolható tény. Tapasztalatilag az igazolható, hogy a kapitalizmus a XX. század elejére rányomta bélyegét az egész világra, de 1917 óta e világrendszer már nem általános. (a szerző, 1983)
82
csak céljainak megfelelően saját képére torzította azokat, és egyben konzerválta is őket. Ez a napjainkban égetően aktuálissá váló probléma (az úgynevezett „harmadik világ” problémája) csak a könyvünk utolsó fejezetében fog megjelenni. c) Az is problémát jelent, hogy a szocialista forradalom végül is nem Nyugat-Európából, hanem Keletről indult ki. Ennek a régiónak a gazdasági társadalomalakulata a Nyugathoz képest meglehetősen eltérő módon fejlődött. A magyar köztudatban például elég furcsa feudalizmus-kép él, hiszen az a formáció, amelyet a magyar köztudat feudalizmusnak hisz, abban az időszakban szilárdult meg (kb. a XII-XV. századokban), amikor a „mediterrán kapitalizmus” már letűnőben, a nyugat-európai pedig felívelőben volt. Kelet-Európában sem klasszikus rabszolgatartás, sem klasszikus feudalizmus nem volt 50 . Természetesen még kevésbé volt itt klasszikus tőkés termelési mód. Ezek szerint Marx alaptétele helytelen? Mert, ha igen, akkor helytelen az egész eddigi védekezésünk is. Úgy gondoljuk, hogy Marx tétele mégis csak helyes. A kapitalizmusnak ugyanis sajátos dialektikája van. [A polgári forradalom teremtette meg a nemzet és a nemzetállam fogalmait (amit azután a romantikus történelemszemlélet szépen visszavetített a prekapitalista történelemre),] Így a tőkés termelési mód
50
Egyébként is Engels valahol megjegyezte, hogy tiszta feudalizmus talán csak a kérészéletű Jeruzsálemi Királyságban létezett a keresztes háborúk idején. (a szerző, 2013)
83
egyszerre nemzeti jelenség (s mint ilyen, csak néhány országban fejlődött klasszikus formájában: a Németalföldön, Angliában és esetleg még Franciaországban – bár ez utóbbiról már igen eltérőek a vélemények) és világjelenség. E szerint a keleteurópai szocialista forradalom úgy igazolja Marx tételét, hogy ez a forradalom nem a kelet-európai (nem klasszikus, nem teljesen igazi) kapitalizmus történelmi következménye, hanem az imperializmussá fejlődött világkapitalizmusé 51 . E szempontokat szem előtt tartva, és ügyelve arra, hogy el ne feledjük, az összefüggések a valóságban sokkalta bonyolultabbak, mint a mi végletekig leegyszerűsített, modellszerű ábrázolásaink, belepillantunk az előtörténet fejezeteibe. Észben tartjuk, hogy mindez pontosan, minden részletében nem így volt, bár így is lehetett volna (és több – nem lényegtelen – részletében így is volt). Minden esetre, „szándékaink tisztességesek”, mert az ábrázolás logikájában mindenek előtt a termelőerők fejlődésének és a többletterméknek a történelmi folyamatokban játszott logikai szerepét kívántuk 52 kihangsúlyozni. 51
Ezt a lényegében Lenin munkásságára visszavezethető érvelést az 1989 utáni események cáfolni látszanak. Ezzel kapcsolatban mindig a XII. századi „mediterrán kapitalizmusra” szoktam utalni. Annak bukása után kb. 300 évvel később szilárdult meg a ma éppen egyre erősebb válságtünetekkel küszködő „igazi” kapitalizmus. (a szerző, 2013)
52
A kézirat 1983-as vitáján, amelyre a Pénzügyi és Számviteli Főiskola Marxizmus-Leninizmus Tanszéke szervezésében került sor
84
2.
Az ősközösségtől forradalomig”
a
„rabszolgatartó
„A tulajdon első formája a törzsi tulajdon. … A családban lappangó rabszolgaság csak fokozatosan fejlődik ki a népesség és a szükségletek megszaporodásával és a külső érintkezésnek, mind a háborúnak, mind a cserekereskedelem kiterjedésével.” (K. Marx F. Engels: Német ideológia MEM 3 22-23 oldalak)
[kihúzva] Az állatvilágból éppen csak kilépett emberek kis, egymástól többé-kevésbé elszigetelt közösségekbe tömörülve folytatták azt a termelő tevékenységet, amely tulajdonképpen kiemelte őket az állatok közül. Termelőeszközeik még rendkívül primitívek voltak, nagyrészt megmunkálatlan, vagy alig megmunkált természeti tárgyak. Érthető, hogy ilyen körülmények között a legfontosabb termelőeszközként maga a természet szerepelt, amely ugyanakkor nagymértékben uralkodott is az emberek felett. Az újratermelés (tárgyi oldalát tekintve) a létszükségletek minimális kielégítésén keresztül a közösség tagjainak puszta létükben való újratermelésére korlátozódott (beleértve
ez a III. fejezet váltotta ki a legnagyobb vitát, kapta a legélesebb kritikákat. Ezek hatására kezdtem a fejezetet átdolgozni. Eddig jutottam. A továbbiakban a mottókon kívül minden szöveget áthúztam azzal, hogy majd újraírom. Azután a dolgok másképpen alakultak – a kéziratot „rábíztam az egerek rágcsáló bírálatára” (csak éppen ott, ahol a kézirat közel 30 évig lapult, nem voltak egerek). Most már nem is fogom átírni. Helyette – apró betűkkel, minimális megjegyzésekkel – közlöm a kihúzott részeket. Kérem az olvasót, hogy ne feledje: ezek a részek ki lettek húzva, és jó okkal lettek kihúzva! (a szerző, 2013)
85
természetesen az utódok nemzését és felnevelését is). Társadalmi oldalról a közösség fenntartása, a termelési tapasztalatok lassú bővítése jelentette az újratermelést. Az elhasznált termelési eszközöket elsősorban a maga a természet pótolta, így a termelőerők fejlődésének anyagi alapjául is az érintetlen természet szolgált. Ezzel magyarázható, hogy az úgynevezett „természeti népek” társadalmi elmaradottsága éppen a viszonylag jó természeti feltételek következménye. Ha külső hatásra e feltételek hirtelen megromlanak, annak katasztrofális következményei lehetnek. Például, az északamerikai bölények tömeges kiirtása a fehér telepesek automata sorozatlövő puskái által az indián őslakosság tömeges pusztulását okozta. Az ősi termelési módot a nagyfokú kooperáció és a minimális munkamegosztás jellemezte, ugyanis a primitív termelési eszközök miatt a feladatokat csak tömeges együttműködéssel lehetett megoldani. Ebből következik, hogy a termelési viszonyok szükségszerűen kommunisztikus tulajdonviszonyokon alapultak, hiszen, mivel minden kézre szükség volt, azért a nehezen elsajátított természeti feltételek tulajdonlásából nem lehetett munkaképes törzsi tagokat kihagyni, de könyörtelenül ki kellett rekeszteni a munkaképteleneket, mert az ő részük elvonása a munkaképesektől azok (és velük együtt a közösség) életesélyeit csökkentette volna. Amíg tehát a legfontosabb termelési eszköz maga az érintetlen természet volt, addig a közösségi (kommunisztikus) termelési viszonyok adekvát módon megfeleltek a termelőerők fejlettségének. A leglassúbb fejlődésben is a mennyiségi változás egyszer csak átcsap minőségibe. A vadászok egyre gyakrabban kímélték meg a zsákmány anyaállat kölykeit, lassan felismerve, hogy e kölyköket ők is felnevelhetik az anyaállattól ellesett módszerekkel, és az így háziasított állatok könnyebben, és nagyobb bőségben juttatták a törzs tagjait állati eredetű javakhoz. A vadászatot lassan háttérbe szorította az állattenyésztés. Az erdei bogyókat és gyümölcsöket gyűjtögető
86
emberek tapasztalták, hogy az általuk elfogyasztott bogyók, gyümölcsök magvai elszórva a táborhely területén bogyókat és gyümölcsöket termő bokrokká, fákká fejlődnek, megtanulták e jelenséget tudatosan előidézni, és különböző „furfangokkal” a termés nagyságát megnövelni – így alakult át lassacskán a gyűjtögetés földműveléssé. A termelés új technológiái segítségével az emberek a korábbi állapotokhoz képest jelentős relatív felesleget (terméktöbbletet) tudtak létrehozni, az életben maradáshoz feltétlenül szükséges létminimum felett. E terméktöbblet valóságos megjelenését éppen a kommunisztikus viszonyok akadályozták. Ha a mindig éhes embereknek pár falattal több jutott, mint korábban, akkor bizony azt ugyanúgy felfalták az utolsó morzsáig, mint azelőtt. A terméktöbblet mennyiségi növekedése csak akkor csaphatott át minőségi változásba, ha az elfogyasztásának is új módot tudtak volna biztosítani. Egy új termelési módnak a relatív termékfelesleg a belső, szükséges, de nem elégséges feltétele volt. Külső feltételek teljesülésére is szükség volt. E külső feltételek objektíve más törzsek felbukkanásával váltak adottá. A népesség bármilyen lassú növekedésével is (természetesen egy kritikus, az adott horda, törzs kihalásán túli növekedési ütemről van szó) a szomszédos közösségek kiterjesztve a „vadászterületeiket” előbb vagy utóbb feltétlenül érintkezésbe kellett, hogy kerüljenek. Ezek az érintkezések nem csak elkerülhetetlenekké, de egyre gyakoribbá is váltak. A kommunisztikus tulajdon éppen ezáltal megrendült. Első lépésként az addig körvonalazatlan általános tulajdon (a természet társadalmi elsajátítása = maga a termelés, mint olyan) átalakul csoport- (horda-, törzsi) tulajdonná, a tulajdon első elkülönült formájává. Ebben a helyzetben a tulajdonosi fenyegetés a legnyersebb, állati erőszakban nyilvánult meg: a vadászterületre tévedt, vagy tudatosan behatoló idegent agyonverték, és olykor még meg is ették. Nem egyszer azonban az agyonvert behatoló olyasmit hordott a testén, vagy tartott a kezében, amit agyonverői még azelőtt nem láttak soha. Ez felkeltette az érdeklődésüket egy
87
békésebb kapcsolatfelvétel iránt. Az emberek felfedezték a munkamegosztás mélyebb formáját és lassan, óvatosan, mai szemmel felfoghatatlan rítusok között cserélni kezdtek ellenségeikkel. E csere nem csak következménye volt, de azután már okává is vált a munkamegosztás elmélyülésének. A véletlen munkamegosztást egyre inkább a szándékolt váltotta fel. Az összegződő tapasztalatok a termelőerők addig nem látott fejlődését eredményezték. A relatív termékfelesleg tömege jelentősen nőtt. Ez lehetővé tette a legdöntőbb változást: lehetővé vált, hogy a területet sértő, betolakodó idegent ne öljék meg, hanem a relatív termékfelesleg felhasználásával munkaképessé tegyék és bevonják a közösség termelési folyamatába. Miért kellett ehhez a relatív terméktöbblet? A fogoly elfogásakor megsérülhetett, tehát gyógyítani kellett. Nem ismerte az elfogói jelrendszerét, beszédét, nyelvét, nem tudott kommunikálni, tehát tanítani is kellett. Csak egészségesen és kommunikáló képesen vált munkaképessé, a termelés értékes tagjává. A munkaképes foglyot viszonylag egyszerűen lehetett munkára kényszeríteni, hiszen halálosan meg volt fenyegetve: ha életben akart maradni, akkor részt kellett vennie a közösség termelő munkájában. A javak elosztásánál természetesen meg kellett elégednie azzal, amit a fogvatatói adtak neki, és ez nem igen volt több az életben maradáshoz elégséges minimumnál. Így az ő általa megtermelt relatív felesleg a fogvatatói gyomrába vándorolt. A törzs (horda) élte tovább megszokott életét, a fogoly sok esetben lassan a közösség teljes jogú tagjává is válhatott (ez különösen igaz volt az elrabolt nők és gyerekek esetében). Látszólag nem történt túl jelentős változás, azonban a dolgok mélyén forradalom volt kibontakozóban. A legfontosabb változás az volt, hogy a termékfelesleg, terméktöbblet átalakult többlettermékké, a fogoly rabszolgává. Ezzel megkezdődött a közösség felbomlása. A többlettermék és a rabszolgák kezdetben a közösség közös tulajdonában voltak. Ám az egyre nagyobb tömegű többlettermék lehetővé tette, hogy a kevésbé „mohó” tagjai a
88
közösségnek saját részük „feleslegéből” magáncélú rabszolgákat ejtsenek-neveljenek. E kezdeti „önmegtartóztatásukra” hivatkozva küzdöttek azért, hogy ezek a „saját” rabszolgák csak nekik termeljenek többletterméket, amiből azután – immár különösebb „önmegtartóztatás” nélkül – újabb saját rabszolgákat ejthettek-nevelhettek. Tehát nem csak kialakult a magántulajdon egy kezdetleges formája, de az egyben a saját bővített újratermelésnek az anyagi alapjává is vált. 53
53
A kifejtés sok hibájára nem térnék ki, a szöveg át lett húzva – és nem véletlenül. Egyetlen dolgot azonban nem hagyhatok szó nélkül. Fentebb – egyébként helyesen – nagy jelentősséget tulajdonítottam a kezdetben erősen rituális cseréknek, majd szépen megfeledkeztem róluk. Pedig azoknak legalább akkora szerepük volt a közösség felbomlásában, mint a foglyoknak. Fiam 1980-es évekbeli első általános iskolás történelemkönyvében megdöbbenéssel olvastam, hogy az (akkori elvárás alapján marxista) szerző szerint a törzseken belül a törzs tagjainak szakosodása vezetett a munkamegosztáshoz és a cseréhez („egyesek íjakat készítettek, mások ezekkel az íjakkal vadásztak és úgy alakult, hogy az íjkészítők a lelőtt vadakért cserében adták oda terméküket a vadászoknak”). Marx kifejezetten élcelődött D. Ricardo hasonló nézetein: „Ricardo sincs meg a maga robinzonádja nélkül. Az őshalász és az ősvadász nála rögtön, mint árubirtokosok cserélik ki a halat és a vadat, az ezekben a csereértékekben tárgyiasult munkaidő arányában. Ez alkalomból abba az anakronizmusba esik, hogy az őshalász és az ősvadász munkaszerszámaik felszámításához a londoni tőzsdén 1817-ben használatos törlesztési táblázatokhoz folyamodnak. Úgy látszik, Owen úr parallelogrammái az egyetlen társadalmi forma, melyet Ricardo a polgárin kívül ismert.” (K. Marx: A tőke MEM 23 78. oldal lábjegyzet). Személy szerint ő úgy vélekedett, hogy „Az árucsere ott kezdődik, ahol a közösségek végződnek, azon a ponton, amelyen idegen közösségekkel vagy idegen közösségek tagjaival érintkezésbe lépnek. De ha már egyszer dolgok a közösség külső kapcsolataiban árukká lesznek, ennek visszahatásaképpen belső
89
A termelési viszonyok tehát gyökeres, forradalmi átalakuláson mentek keresztül. A felépítmény, a primitív kommunisztikus törzsi szerkezet a maga sok évezredes szokásaival, hagyományaival, hiedelmeivel stb. még tartotta magát, ám mély ellentétbe került az új formájú termelőerőkkel. A szokások szerint ugyanis az idegen betolakodókat meg kellett ölni, aki viszont a törzs javára dolgozik (vagyis a befogadott rabszolga), azt megilleti az egyenlő rész. Viszont, aki nem dolgozott (márpedig a rabszolgatartók egyre kevésbé végeztek maguk munkát, azt elvégezték helyettük a rabszolgák), annak nem lett volna helye a közösségben. Veszélyes, bomlasztó ellentmondás volt ez. Harc kezdődött tehát a törzs rabszolga-tulajdonosai és a nem tulajdonos szabad törzstagok között. Csakhogy a rabszolgák életük megmentőinek – vagyis a rabszolgatartók – oldalára álltak e harcban, és ez végső soron el is döntötte a küzdelmet 54 . A továbbiakban a rabszolgatartók szabták az új törvényeket, övék lett a politikai hatalom. Győzött a „rabszolgatartó forradalom”! A „rabszolgatartó forradalomnak” volt persze ideológiai vetülete is. Az ősemberek a természet számukra kiismerhetetlen és szörnyű hatalmában vergődve kérdéseik zömére nem találván racionális magyarázatot, fantasztikus képzeteket alakítottak ki az őket körülvevő világról. Mindenek előtt saját eredetüket szerették volna megfejteni. Tudományos ismereteik nem lévén, naiv módon a környezetükben levő tárgyakból, élőlényekből vezették le származásukat. Ez volt a totemizmus, a vallás
életében is azokká válnak.” (ugyanott 89. oldal) Ezt a vonatkozást – igaz, másképpen, mint az általános iskolai történelemkönyv – én is figyelmen kívül hagytam. (a szerző, 2013) 54
A dolog persze évszázadokban, évezredekben mérhető „pillanat” alatt zajlott le. (a szerző, 1983)
90
előképe 55 . Ahogyan a domináns törzs egyre több más törzset vont az uralma alá, úgy lett egyre több a totemek száma is. A rabszolgatartók a politikai hatalommal együtt, annak megszilárdítására kisajátították a törzsi totemeket is. Első lépésben, hogy a totemeket végleg elidegenítsék az általuk uralni kívánt közösségtől a totemeket, megfosztották azokat természeti alakjuktól, természetfelettivé, istenivé alakították őket. Majd második lépésben a saját politikai hatalmukat e természetfeletti istenektől származtatták. Nagyon leegyszerűsítve így vált a többisten-hit a rabszolgatartás ideológiájává. Furcsának tűnhet, hogy rabszolgatartó forradalomról beszélünk, hiszen a forradalomról alkotott tradicionális kép nehezen egyeztethető össze szabad emberek rabszolgává züllesztésével. [Ez a kép azonban csak a romantikus (a későbbi korokat a korábbiakra visszavetítő) szemlélettel jön létre.] Valójában az ősi közösség tagjai soha nem voltak szabadok. Egyrészt foglyai voltak a kiismerhetetlen, hatalmas természetnek, másrészt saját megkövesedett törzsi szokásaiknak – a közösség uralkodott a tagjai felett. Azt se hagyjuk számításon kívül, hogy a virágzó rabszolgatartó társadalmakban még egy átlagos rabszolga is jóval magasabb színvonalon élt, mint az ősi közösségek
55
A totemizmus természetesen nem csak az eredet megmagyarázására szolgált, sokkal praktikusabb funkciói is voltak. Amikor az ősember a barlangja falára festette az elejtendő állatok képét, akkor úgy gondolta, hogy ezeket az állatokat már lényegében el is ejtette, csupán némi „apró munka” maradt hátra. Az ilyen fetisisztikus rituálék nélkül az emberek bele sem mertek volna vágni a vadászatba, tehát e rituálék a vadász-munka szerves részét képezték, a rituálét lebonyolító sámán a munkamegosztás fontos szereplője volt. Személyében kezdődött a szellemi és a fizikai munka kettéválása, ami az e fejezetben elemzett „forradalom” igen fontos motívuma volt. (a szerző, 2013)
91
„szabad” tagjai. Nem beszélve a rabszolgatartókat is beszámító társadalmi átlagos életszínvonalról.
92
3.
A feudális forradalom „A második forma az ókori községi és állami tulajdon, amely kivált több törzsnek szerződés vagy hódítás folytán várossá egyesüléséből keletkezett, és amelynél a rabszolgaság továbbra is fennáll. … A harmadik forma a feudális, vagy rendi tulajdon. Az ókor a városból és annak kis területéből indult ki, a középkornak viszont a falu volt a kiinduló pontja.” (K. Marx F. Engels: Német ideológia MEM 3 23. oldal)
[kihúzva] A rabszolgatartó termelési mód az ősközösségi kommunisztikus termelési mód tagadása. Ennek megfelelően a kicsiny elszigetelt közösségeket hatalmas egymással érintkező birodalmak váltották fel. Az ősközösség természetes állapota az izoláltság, az idegen közösségek távoltartása. Az esetleges érintkezések számítottak abnormálisnak, ezért azokat igyekeztek mihamarabb, a betolakodó idegenek fizikai megsemmisítésével felszámolni. A rabszolgatartásnak viszont a lényegéhez tartozik az érintkezés a szomszédokkal. Ez részben békés kereskedelem, részben – és ez volt az igazi megjelenési formája – rabszolgaszerző háború volt. Itt lényegi különbség figyelhető meg az ősközösségi törzsi háborúkhoz képest. A törzsi háború véletlen, rendellenes jelenség, szükséges rossz. A rabszolgaszerző háború a termelési mód lényegét kifejező, előre megfontolt céltudatos cselekvés, sajátságos munka. Az ősközösségi termelési mód tagadása következtében felbomlott a közösség korábban megvolt egysége is. Az új típusú tulajdonviszonyok miatt a rabszolgatartó társadalomban két nagy, egymással szemben álló osztály jött létre, a szabad, rabszolgatartó tulajdonosok osztálya és a nem tulajdonos, nem szabad rabszolgák osztálya. E két, alapvető osztály közé ékelődve helyezkedtek el a szegény szabadok rétegei, a
93
tulajdonosok által eltartott, semmilyen saját tulajdonnal [(hadra fogható testi erejüket és – demokráciákban – szavazati jogukat kivéve)] nem rendelkező ókori proletárok, illetve a saját maguk által működtetett eszközöket tulajdonló kistermelők. Helyzetük, az abból fakadó érdekeik a két alapvető osztály közötti ingadozásra kényszerítette őket, hiszen egyfelől reálisan fenyegette őket a veszély, hogy maguk is rabszolgákká válhatnak, másfelől – éppen ennek elkerülése érdekében – igyekeztek maguk is rabszolgatartókká válni. Erre – mivel szabadok volta – joguk lett volna, de szegénységükből, eszköztelenségükből kifolyólag nem sok reményük lehetett. [Rabszolga lázadások idején egy részük csatlakozott a lázadókhoz, más részük viszont a lázadást leverő hadak legádázabb martalócai voltak. A többség persze riadtan szemlélte az eseményeket, amelyektől igyekezett minél távolabb tartani magát. Az alapvető osztályok közé ékelődött rétegekre ez a magatartás a későbbi termelési módokban is jellemző volt.] Az osztályok közötti kibékíthetetlen ellentmondás osztályharc formájában jelentkezik. Az osztályharc minden társadalomra bomlasztó hatással van az adott társadalom osztályviszonyaira nézve, de mégsem fő oka, inkább csak katalizátora, siettetője a társadalmi rend teljes felbomlasztásának. A felbomlás igazi oka minden esetben a termelőerők és a termelési viszonyok kiéleződő ellenmondása, amikor is elérkezik a pont, amikor már nem csak az elnyomott, kizsákmányolt osztályok nem akarnak, de az elnyomó, kizsákmányoló osztályok sem tudnak többé a régi módon élni. Ez – Lenin szerint – a forradalmi helyzet lényege. Érdekes megfigyelni, hogy a történelem folyamán minden olyan forradalomban, ahol a magántulajdonnak csak a formája változott meg, sohasem a fellázadt kizsákmányolt osztályok döntötték meg a kizsákmányolóik uralmát. Ezt ugyanis következetesen csak a magántulajdon felszámolásával tudták volna megoldani. [Mindig kialakult (a társadalom minden osztályából és rétegéből verbuválódva) egy új tulajdonos osztály, aki a forradalom segítségével átvette a hatalmat a
94
régitől.] Ezért buktak el törvényszerűen mind az ókor nagy rabszolgafelkelései, mind a középkori nagy parasztháborúk. Következésképpen a rabszolgatartó társadalomban hiába voltak elégedetlenek a sorsukkal a rabszolgák, a változás csak akkor következett be, amikor a rabszolgatartók is képtelenekké váltak a régi módon élni, a rabszolgák munkájának kizsákmányolásával maguknak megfelelő életszínvonalat biztosítani. Az életszínvonal fogalmába egyébként nem csak az anyagi javak bőségét kell érteni, hanem egyéb tényezőket is, például a lét- és a vagyonbiztonságot. [Éppen ezért érthető, hogy amikor az egyre nagyobb tömegű javak előállításához egyre több rabszolgára volt szükség, akkor egyrészt a rabszolgatartóknak szembe kellett nézniük a rabszolga-források relatív beszűkülésével (megdrágulásával), másrészt az egyre nagyobb tömegű rabszolgában rejlő növekvő biztonsági kockázattal. Így az életszínvonal növekedése, sőt akárcsak szinten tartása is veszélybe került.] A rabszolgatartó társadalom gazdasági alapja a rabszolgamunka volt. A rabszolgatartó, mint tulajdonos, a rabszolga személyében egyszerre volt tulajdonosa a termelés objektív és szubjektív feltételeinek. A rabszolga „beszélő szerszám” – kizsákmányolása a legnyersebb erőszakon alapult. A látszat szerint a rabszolga kizárólag az ura számára hozott létre javakat, az egész össztermék többlettermékként jelent meg, mivel a rabszolga a saját maga számára megtermelt termékeket is az ura kezéből kapta vissza, teljesen annak jóindulatának volt kiszolgáltatva. Következésképpen a rabszolga még a minimálisnál is kisebb mértékben volt érdekelt a termelőerők fejlődésében, a termelés fokozásában. Munkája ezért mind mennyiségileg, mind minőségileg a minimális szinten maradt – ha a hajcsár egy pillanatra nem nézett oda, máris lazítani próbált. Így azután a rabszolgatartók gazdagsága, hatalma lényegében a rabszolgáik számával arányosan alakult, ami a rabszolgák számának fantasztikus növekedését eredményezte.
95
A rabszolgák tömeges megszerzése és kordában tartása azonban meghaladta az egyes rabszolgatartók erejét. A munkamegosztás sajátos fejlődésének eredményeként létrejött a rabszolgatartók erőszakos osztályszervezete, amely kifelé hódító (rabszolgaszerző) befelé rendfenntartó funkciókat látott el, és amelyik bizonyos önállóságra szert téve az egyes rabszolgatartók felett állóvá is vált. Ez volt a rabszolgatartó állam. Az állam létrejöttével a politikai hatalom ezentúl elsősorban, mint államhatalom létezett. Ezt azért szükséges kihangsúlyozni, mert el kell kerülni azt a durva leegyszerűsítést, amely az államban csak a mindenkori uralkodó osztály engedelmes végrehajtó és erőszak-szervezetét látja. Azt is látni kell, hogy az állam az uralkodó osztály érdekeit kifejező, megjelenítő és érvényesítő, de nagymértékben önállósuló, öntörvényű felépítményi intézmény, amely visszahatásaival jelentősen képes alakítani is a termelési viszonyokat. [Ugyanakkor el kell kerülni azt a téves képzetet is, amely szerint a termelési viszonyok alakulásáért kizárólag az állam a felelős – el kell kerülni az államfetisizmust.] A rabszolgaság intézménye a rabszolgatartó forradalom befejeztével, a rabszolgatartó állam megszilárdulásával a termelőerők fejlődésének gátjává kezdett válni. A rabszolgák nagyfokú érdektelensége következtében szükségessé vált a számuk fokozott méretű növelése. Ez jelentősen „megdrágította” a termelést. Egyrészt újabb fogoly-rabszolgákat csak egyre költségesebb háborúkban lehetett szerezni, másrészt a rabszolgák „beltenyészete” is növelte a költségeket, hiszen a megtermelt javak egyre nagyobb részét kellett visszaadni a rabszolgáknak, hogy azok egészséges utódokat nemzenek, és fel is tudják őket munkaképessé nevelni. Végül a rabszolgák növekvő száma, és az ebből következő egyre erőteljesebb osztályharc megnövelte a belső rendfenntartás költségeit is. Többek között egészségtelenül megnőtt az állam hatalma, ami az állami bürokrácia elburjánzásához, jól fizetett, felesleges hivatalnokok tömegéhez, az államapparátus rothadásához vezetett.
96
Minél jobban növelték a rabszolgák számát, annál kevésbé volt hatékony a termelés, és annál ingatagabbá vált a rabszolgatartó állam maga is. Európában a rabszolgaság végső válságát a Római Birodalom érlelte meg azzal, hogy gyakorlatilag legyőzte, és magába kebelezte az összes környező rabszolgatartó birodalmat, ezzel felszámolta a további terjeszkedéseinek a lehetőségét. Ezzel a Birodalom arra ítélte magát, hogy megrekedjen a fejlődésben, és lassan szétrohadjon. Ennek első jelei meg is jelentek. A császárság lényegében a rabszolgatartás utolsó rothadó szakasza volt. Ne feledjük, hogy hasonló helyzetbe kerültek azok a primitív hordák, törzsek is, amelyek nem tudva érintkezni szomszédos közösségekkel megrekedtek a fejlődés egy igen alacsony fokán (például a csendes-óceáni szigetek úgynevezett természeti népei). Általános történelmi törvényszerűség, hogy ha egy társadalomban nem alakulnak ki a forradalmi változás objektív és szubjektív feltételei, akkor az adott társadalomban az evolúciós fejlődés megreked, és a társadalom szétrohad. Ezért nevezte Lenin az imperializmust rothadó kapitalizmusnak, utalva ezzel nem csak arra, hogy az imperializmus a kapitalizmus utolsó szakasza, de arra is, hogy a kapitalizmus magától, forradalom nélkül nem képes továbbfejlődni, és szocializmussá változni. A Római Birodalom esetében a forradalom objektív és szubjektív feltételei ismét kívülről érkeztek a népvándorlás, illetve a keresztény vallás képében. A népvándorlás szabályos rablónépeket szabadított a rothadó Birodalomra. Rabolni azonban csak azt lehet, amit megtermeltek. Ezért – akárcsak a mai gengszterek – a barbár népek is kialakították a rablás sajátos, termelő [(pontosabban: termeltető)] válfaját, a „védelmet”. A barbár rablónépek nem rabolhattak sokáig készen talált javakat, mert az amúgy is omladozóban levő Birodalom viszonylag egyre kevesebbet termelt. Rabszolgákat sem rabolhattak, mert azok akadályozták volna őket mozgékony rabló életmódjukban. Ezért azután lakott földeket, „feudumokat” kezdtek rabolni. A megszerzett földek népét
97
nem tették rabszolgává, sőt az ott lévő rabszolgákat felszabadították. Hagyták a földek lakóit, hogy megműveljék e földeket és megvédték őket attól, hogy valaki is rabszolgaként elhurcolja őket, vagy terményüket elrabolja. A védelemért cserébe mindössze megadóztatták a föld munkásnépét, és mivel rabszolgáik nem voltak, viszont állandóan új földek megszerzéséért és a már meglévők megvédéséért folytatott csatákkal voltak elfoglalva, ezért saját „háztáji” földjeiket is „védenceikkel” műveltették meg, robotra kényszerítve őket. A földbirtokos védelméért adózó és robotoló dolgozók, a jobbágyok, a rabszolgákhoz képest mégis előnyös helyzetben voltak, hiszen a termelőerők fejlődését, a jobb termést, a könnyebbé váló munka gyümölcsét legalább részben élvezhették. Így érthető, hogy a római rabszolgák tömegesen álltak a barbár földrablók oldalára. Ez okozta végül is a Római Birodalom és vele együtt az európai rabszolgatartó termelési mód bukását, hogy tudniillik megfosztották a a gazdasági alapjától, a rabszolgamunkától. [Az, hogy a barbár főurak háztartásában is szép számmal tevékenykedtek személyes szolgálatokra használt rabszolgák, ezen a tényen mit sem változtatott, hiszen ezek a rabszolgák nem alaptermelést folytatattak (nem a földet művelték meg), hanem személyes szolgáltatásokat nyújtottak, jelentősségük marginális volt]. Az osztályharc fő színterévé a rabszolgatartók és a rabszolgákat elcsábító hűbérurak osztályai között alakult ki, ahol a rabszolgák a régi kizsákmányolóik ellen összefogtak új kizsákmányolóikkal [annak reményében, hogy az új kizsákmányolás elviselhetőbb lesz, mint a régi volt]. Azok a kísérletek (rabszolgafelkelések) amelyek a kizsákmányolás megszüntetését célozták meg, eleve kudarcra voltak ítélve, mert nem volt megfelelő gazdasági alapjuk, de ezek a lázadások sokban segítették az új termelési mód kialakulását, a régi aláásása, erodálása útján. Ennek az osztályharcnak természetesen megvolt a maga ideológiai vetülete is. Az egymás ellen is küzdő, emberi tulajdonságokkal felruházott, ravaszkodó, ármánykodó, aljas és nagylelkű, hiú és büszke, mimóza módra sértődékeny és
98
hatalmas egyiptomi-görög-római istenek a rabszolgatartás ideológiáját testesítették meg: itt az éppen erősebbnek van mindig igaza. A Birodalom által leigázott népek istenei – alacsonyrangú „istenrabszolgaként” – bekerültek a Birodalom istenei közé. Az új rend, amely a „védelem”, a „hűség” és a „szeretet” eszméin alapszik, más ideológiát kíván meg. [A Római Birodalom a Földközi tenger keleti partjainál meghódított egy kis pásztornépet, amely alig különbözött a többi azon a környéken félsivatagi körülmények között élő néptől. Egy dologban azonban nagyon nagy volt a különbség. Míg a többi népek – magukhoz a rómaiakhoz hasonlóan – a totemisztikus hagyományokból közvetlenül kinőtt, általában szobrokban, faliképekben ábrázolt emberi és állati vonásokat viselő istenekben hittek, addig ennek a kis népnek, a zsidó népnek a vallása egyenesen tiltotta, hogy bálványokat, „faragott képeket” imádjanak. Imádatuk tárgya a többek között ezt a tilalmat is rögzítő Könyv volt, az Istentől származó irat, amelyben a zsidók története, az Isten által megkövetelt szabályok leírása volt olvasható, s amelyet a zsidó nép, mint Isten és a sok népek közül kiválasztott népe közötti szerződést, Testamentumot tisztelt. Míg a római légiók a többi nép leigázásakor rituálisan Rómába vitték az új rabszolgákkal együtt a leigázott nép istenszobrait is, és azokat Jupiter-Zeusz szentéjében helyezték el – ezzel rituálisan is beolvasztották e népeket a Birodalomba, addig ugyanezt a zsidók Istenével nem tudták megtenni. És fordítva is: más népek templomaiba a főoltárra helyezték Jupiter-Zeusz vagy valamelyik más görögrómai isten képmását, arra kényszerítve a helybélieket, hogy e római isteneket a saját isteneik „főnökeiként” tiszteljék, a zsidókkal ezt sem tudták megtenni. Több irodalmi mű is feldolgozta a jeruzsálemi Templom történetét. Amikor Caligula, római császár hatalmi tébolyában a Birodalom legfőbb istenévé nyilvánította saját magát, és megparancsolta, hogy a Birodalom minden templomába – legyen az bármely isten temploma is – helyezzék el a főoltáron az ő képmását, akkor a jeruzsálemi Templom főpapja azt mondta a császár helytartójának, hogy
99
lehetetlen a parancsot teljesíteni. „Szembe mersz szegülni az isteni Caligula parancsával?!” – kiáltott fenyegetően a helytartó a főpapra. „Még a gondolat is távol álljon tőlem!” – válaszolta a főpap – „Csak éppen, ha beviszik a császár képmását a Templomba, akkor a Templom azonmód megszűnik Templom lenni.” Amikor pedig a rómaiak lerombolták a Templomot, akkor a zsidók nem építettek többé templomokat, csak imaházakat (zsinagógákat), és nem választottak maguk közül többé papokat, csak tanítókat (rabbikat). Hitük szerint a Templom akkor fog újraépülni, ha eljön a Messiás. Végül is a Könyv népét nem sikerült olyan mértékben beintegrálni a Birodalomba, mint a többi leigázott népet.] A zsidó vallás lényege a Birodalom sok isten hitével összehasonlítva, hogy a korábban kimutathatóan náluk is meglévő több emberszerű istent összevonták egy hatalmas, mindenütt jelenvaló, mindenható, csalhatatlan, legyőzhetetlen Istenné, amely éppen őket, a zsidó népet választotta ki isteni akarata megvalósítása céljára. Ez a hit már magában hordozza a „védelem”, a „hűség” és a „szeretet” eszméjét. A [„faragott képek” tilalma, a Könyv hagyományának mindenek fölé helyezése] nem csak lehetővé tette, hogy a Birodalom által meghódított nép a vallása révén megőrizze önálló közösség jellegét, de természetes volt, hogy ez a vallás alkalmas eszköz a Birodalom ideológiai szétbomlasztására is. Ehhez azonban a zsidó vallást is önmaga dialektikus ellentétébe kellett fordítani. A zsidó vallás a kiválasztott nép viszonya a totális Istenhez. Ahhoz, hogy ez a vallás ideológiai igazolásul szolgálhasson a Birodalmat kívülről bomlasztó minden feudális „védelemhez” és „hűbériséghez”, meg kellett fordítani a képletet, és meg kellett alkotni totálisan választható Isten egyetemes vallását, amely minden „védelemre szorulónak” a rendelkezésre áll. Szét kellett zúzni a zsidó vallás izolacionizmusát, megőrizve ugyanakkor a Könyvre alapozott egy-istenhitűséget, hogy az minden nép hite lehessen. Meg kellett ölni Isten zsidó fiát, hogy az keresztényként feltámadva „védelmet, hűséget és szeretetet” hirdethessen minden emberfiának.
100
Nem véletlenül nevezte tehát Engels a kereszténységet a Római Birodalom forradalmi politikai pártjának. A kereszt volt az a jel, amelyben győzött a feudális forradalom. Amikor a bűnös Róma szent várossá változott, a falu győzött a város felett, az ókort felváltotta a középkor. 56 Nekünk pedig, ha tovább akarjuk követni a termelőerők fejlődését, fejest kell ugranunk a politikai gazdaságtan mélyebb vizeibe.
56
Ma (2013-ben) már nem látom ilyen egyértelműnek a dolgot – bár a levezetés még ma is tetszik. A helyzet az, hogy a császári Rómában erős kapitalisztikus fejlődési elemek voltak. Ezeket igen eredeti módon használta fel Bertolt Brecht anakronisztikus parabolájában, a befejezetlenül maradt „Julius Caesar úr üzletei” című regénytöredékében. A mű meghökkentő anakronizmusairól kutatók megmutatták, hogy koránt sem voltak annyira anakronisztikusak. Brecht komoly előtanulmányokat folytatott a regény megírása előtt, és abszurd visszavetítéseknek tűnő megoldásai valójában csak szatirikus túlzások voltak, amik valós tényeken alapultak. A császárság rabszolgatartása sokban hasonlított az amerikai gyarmatok nyilvánvalóan kapitalista rabszolgatartásához, így a „feudális forradalom” bizonyos fokig inkább volt „feudális ellenforradalom”. Ahogy a III/1. fejezetben említettem, a magyar történelmi közgondolkodásnak eléggé hibás feudalizmus-képe van, mind az idő, mind a tartalom szempontjából. A többé-kevésbé tiszta európai feudalizmus a II. századtól a XII. századig tartott, és ez a kor bizony meglehetősen „sötét” volt, szinte minden szempontból visszalépés a Római Birodalomhoz képest. Amikor egyesek ezt tagadva arról beszélnek, hogy a „sötét középkor” valójában igen színes és mozgalmas volt, akkor a magyar viszonyok átvetítésével összekeverik a feudális középkort a korai reneszánsz valóban színes és mozgalmas, de már nagyon nem középkori időszakával. (a szerző, 2013)
101
IV. fejezet – Fejest ugrunk a politikai gazdaságtanba: a munkaérték-elmélet „Az értékforma, amelynek kész alakja a pénzforma, igen tartalmatlan és egyszerű. Az emberi szellem mégis több, mint kétezer esztendő óta hiába próbált a mélyére hatolni, holott másfelől sokkal tartalmasabb és bonyolultabb formák elemzése legalább megközelítő módon sikerült. Miért? Mert a kialakult test könnyebben tanulmányozható, mint a a test sejtje. Azonkívül a gazdasági formák elemzésénél sem mikroszkópot, sem vegyi kémlelő szereket nem vehetünk igénybe. Az elvonatkoztató képességnek kell mindkettőt pótolni. A polgári társadalomra nézve pedig a munkatermék áruformája, illetve az áru értékformája a gazdasági sejtforma.” (K. Marx A tőke. Előszó az első kiadáshoz MEM 23 5-6. oldalak)
A Marx előtti klasszikus, tudományos igényű polgári politikai gazdaságtan képtelen volt elfogadható módon megmagyarázni azt a folyamatot, amelyben a termék áruvá, az arany pénzzé és a pénz tőkévé vált. Mindez nem a polgári közgazdászok tehetségtelenségének tudható be, hanem a polgári tudósok osztálykorlátainak a következménye. Amikor Marx feltárta az áru igazi titkát, akkor kiderült, hogy éppen a termékek áruvá válásának folyamata az a megtermékenyítő aktus, amelynek eredményeként a tőkés termelési mód világra jött, hogy befussa fantasztikus, szédítő eredményeket hozó pályáját, de az is világossá vált, hogy ebbe a folyamatba a történelem már eleve bezárta e termelési mód halálos ítéletét is. Egy olyan tudós, aki feladatul állította maga elé a tőkés termelési mód létének igazolását, ezért kutatásainak tárgya e 102
termelési mód állandó javítása, az a tőkés termelési mód végzetes titkát nem fejthette meg – ha csak nem szűnt meg ilyen tudós lenni. Mint például Marx … Mivel mi most tovább kívánjuk folytatnia termelő erők és termelési viszonyok fejlődésének vizsgálatát és meg akarjuk fejteni a tőke titkát, azért mi sem kerülhetjük ki az áru és értéke oly egyszerű, és mégis oly titokzatos problémáját.
103
1.
Az áru és értéke „Egy használati érték értéknagyságát tehát csak a társadalmilag szükséges munka mennyisége, vagyis az előállításához társadalmilag szükséges munkaidő határozza meg. Az egyes áru itt egyáltalán, mint fajtájának átlagpéldánya jön számításba.” (K. Marx: A tőke I. MEM 23 45. oldal) „Mint érték, minden áru csak megalvadt munkaidő meghatározott mértéke.” (K. Marx A politikai gazdaságtan bírálatához MEM 13 14. oldal)
Az előtörténet fejezeteiben lapozva eddig megismertünk három termelési módot, amelyeket [összefoglalóan] szokás prekapitalista termelési módoknak is nevezni. Ez az összefoglaló elnevezés nem csak abban a felszínes értelemben jogos, hogy ezek a termelési módok megelőzik a tőkés termelési módot. Van e termelési módoknak mélyebb közös vonása is. Valamennyire jellemző, hogy fő gazdasági folyamataikban a termékek közvetlenül saját természetes formájukban mozognak. Ezért beszélhetünk a prekapitalista társadalmak naturális gazdálkodásáról. Az ősi közösségekben a megtermelt javak megszerzett formájukban kerültek közvetlenül elosztásra a közösség tagjai között. A rabszolgatartó erőszakkal sajátította el a rabszolga teljes termékét, majd annak egy morzsányi részét nagy kegyesen visszaadta ugyanabban a naturális formában. A hűbérurak a „védelemért” cserébe természetben vették el a jobbágyaiktól az adót, és természetben termeltették meg uradalmaikban a jobbágyok robotjával a többi szükségleteiket kielégítő termékeket. 104
Már az ősközösségi társadalmak felbomlásában – mint láttuk – a termékek cseréje igen jelentős történelmi szerepet játszott. [E cserékben, igen csökevényes formában, a pénz is felfeltűnt.] A rabszolgatartó társadalmakban [főként azok utolsó, bomlás előtti állapotában,] mindenek előtt maga a rabszolga vált adás-vétel tárgyává, ami viszonylag fejlett 57 pénzgazdálkodáshoz vezetett. A feudalista középkorban a pénzgazdálkodás némileg visszaszorult, de soha nem szűnt meg teljesen. Mindamellett a az áru- és pénzviszonyok a [virágzó] prekapitalista társadalmakban mindig csak másodlagos szerepet játszottak az elsődleges, meghatározó naturális viszonyok mellett [– igazi funkciójuk e termelési módok felbomlasztása volt]. A tőkés termelési mód éppen abban különbözik alapvetően minden megelőző termelési módtól, hogy ott az áru- és pénzmozgás vált a meghatározó domináns termékmozgássá, minden más termékmozgást vagy kiküszöbölve, vagy legalább is a saját képére formálva. 57
Az előző lábjegyzetben utaltam rá, hogy ez a fejlett pénzgazdálkodás a Római Birodalom gazdálkodásába markáns kapitalisztikus elemeket vitt be. A polgári forradalmakban kulcsszerepet játszó nagy felfedezések (valójában nagy gyarmatosítások) ezt a felállást némileg megfordították. Az amerikai kontinenseken (Északon és Délen és Középen egyaránt) a kapitalista termelés az ültetvényes mezőgazdaság formájában kezdett fejlődni, ami viszont újraélesztette a késő Római Birodalom rabszolgaságát, ahol a rabszolgatartók többsége nem harcban szerezte, hanem pénzért vásárolta a rabszolgáit. (a szerző, 2013)
105
Meg fogjuk látni, hogy a totális árutermelés, azaz amikor minden (vagy majdnem minden) terméket, mint árut termelnek meg – szükségszerűen válik tőkés árutermeléssé. Mégis, amikor az árutermelés általános vonásait vizsgáljuk, akkor célszerű elvonatkoztatni a konkrét termelési viszonyoktól. Erre a legalkalmasabb egy olyan elméleti modell, amely a kistermelői tulajdonra épül, arra a tulajdonformára, amely – talán a legkorábbi ősi és archaikus társadalmakat leszámítva – minden társadalmi formában előfordult, de éppen ezért soha uralkodó tulajdonformává nem válhatott. Már az első fejezetben utaltunk arra, hogy a kistermelői tulajdon társadalmilag korlátozott. Ebből következik, hogy a kistermelő hosszabb távon nem lehet önellátó, tehát nem csak logikailag, de történelmileg is a kistermelői tulajdonban csiráznak ki az árutermelés főbb elemei. Az árutermelést folytató kistermelő a kisárutermelő. Azt az elméleti modellt, amelyben csak árutermelés van, de minden árutermelő kisárutermelő, egyszerű árutermelésnek nevezzük. A valóságban nem volt soha olyan társadalom, amely egyszerű árutermelésen alapult volna, és nem is lehetett. Mégsem minden valóságalapot nélkülöző kitalációról van itt szó. A prekapitalista árutermelés ugyan nem volt általános, de túlnyomó tömegében kisárutermelés volt. Ezért az egyszerű árutermelés modelljének egyik forrása a prekapitalista árutermelés. Itt mindenek előtt azoktól a korlátoktól kell elvonatkoztatnunk, amelyeket az uralkodó, domináns nem árutermelő termelési viszonyok állítottak az árutermelés elé. Erre az elvonatkoztatásra éppen azért vagyunk képesek, mert 106
történelmileg már ismerjük a tőkés árutermelést, amely ezektől a korlátoktól nem eszmeileg vonatkoztatott el, hanem azokat ténylegesen, forradalmi-gyakorlati módon 58 összetörte. Másik forrása modellünknek a korai kapitalizmus manufaktúrája, ahol a tőkés vállalkozó még aktívan együtt tevékenykedett viszonylag kevés számú munkásával, [közvetlenül szervezve, irányítva azok munkáját]. Ez alig különbözik attól a helyzettől, amikor a kisárutermelő bevonja a termelésbe a családtagjait is. Tehát csak attól kell elvonatkoztatni (és ez nem olyan nehéz), hogy valójában a manufaktúra munkásai nem a tőkés családtagjai. Így legfontosabb megállapításaink nagyjából egybevágnak a korai kapitalizmus történelmi tapasztalataival. Azonban soha nem szabad elfelejtenünk, hogy az árutermelés dialektikája éppen abban áll: amíg az árutermelés nem domináns termelési mód, addig még nem beszélhetünk árutermelésről a szó teljes értelmében, viszont amint dominánssá válik, akkor szükségszerűen máris tőkés árutermelésként jelentkezik, ami már nem árutermelés a szó teljes értelmében. Vagyis az általunk vizsgált egyszerű, tiszta, általános árutermelés van is, meg nincs is. Lényegét tekintve van, de olyan formában, ahogyan itt tárgyaljuk, tulajdonképpen nincs. Nem véletlenül a marxista politikai gazdaságtan legnehezebb fejezeteinek egyike az áruról és annak értékéről szóló, amelyet nem csak
58
Íme, egy tipikus eset, amikor „az ember anatómiája a kulcs a majom anatómiájához”! (a szerző, 2013)
107
megérteni, megtanulni nehéz, de a legtöbb vitát is ez váltotta ki, és váltja ki mind a mai napig. 59 Az áruvá váló terméket most tekintsük most önmagában, elvonatkoztatva a fennálló termelési viszonyoktól. [Ekkor a termék lényegi tulajdonsága, hogy valamely emberi szükségletet kielégítő tárgyról, dologról van szó, amelynél nem vizsgáljuk, hogy hogyan keletkezett, ezért a társadalmat is magába foglaló természet tárgyának, dolgának tekinthető.] Így e tulajdonság az első kapocs, amely a természetet összeköti az emberrel, mint társadalmi lénnyel. Bármely természeti tárgy, dolog, amely hasznos lehet az embereknek, beléphet a termelés folyamatába, függetlenül attól, hogy a természetben szabadon található, vagy munka révén jött létre. Az emberi élet fenntartásához például a levegő éppen olyan elengedhetetlen, mint az ennivaló, bár az előbbi mindenkinek szabadon 60 a rendelkezésére áll, míg az utóbbiért valakinek nagyon keményen meg kell dolgoznia. Azonban mindkettő 59
„… mind a mai napig”, azaz a XX. század nyolcvanas éveiig. Az 1989-es rendszerváltás óta „a visszataszító, pimasz és középszerű epigonsereg, amely most a művelt” Közép-Európában „a vezérszólamot fújja”, abban tetszeleg, „hogy úgy kezelje” a marxizmust, Marxot, „mint ahogy Lessing idejében a derék Moses Mendelssohn Spinozát kezelte, tudniillik mint »döglött kutyát«” (Marx A tőke I. MEM 23 20. oldal) (a szerző, 2013)
60
Szabadon, de ki tudja, milyen minőségben. Az 1980-as években a környezetszennyezés problémájával viszonylag keveset foglakoztak mind a marxista, mind a polgári közgazdászok. Ezért az ehhez hasonló bevezető jellegű tankönyvekben, népszerű ismertetésekben a levegő és a folyók, tavak vize előszeretettel szerepelt, mint a szabad javak – ma már ezzel kapcsolatban illik legalább is kételkedni. (a szerző, 2013)
108
egyformán hasznos, s mint ilyen értékes az emberek számára, mindkettőnek sajátos, mással össze nem mérhető használati értéke van. Az adott példák esetében e sajátosság abban áll, hogy a levegővel nem lehet jól lakni, az ennivaló pedig nem alkalmas légzésre. [Ugyanakkor a dolgok egyszerre többféle hasznossággal is rendelkezhetnek, például a levegőt nem csak belélegezzük, de a különböző égésen alapuló folyamatok (fűtés, kohászat, belsőégésű motorok stb.) sem képzelhetők el levegő nélkül. A szabadon megszerezhető levegő és a munkatermék élelmiszer között azonban van egy mélyebb különbség is.] A természetben szabadon fellelhető szükségletkielégítő dolgokat az emberek egyszerű, természetes módon sajátítják el, akárcsak az állatok. Például a levegőt egyszerűen belélegzik és eközben semmilyen viszonyba nem lépnek a többi emberrel. Vagyis ettől a fogyasztástól az ember akár állat is lehetne. Egészen más a helyzet a munkatermékekkel. Ezek a termelőerők fejlettségétől függő, de mindig korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésre. E korlátozott mennyiséget nem lehet egyszerűen elfogyasztani, azt előbb szét kell osztania társadalom tagjai között. Ez az elosztás nem más, mint a tulajdon másik oldala. Az ősközösségi társadalmi tulajdonból, mint azt vázlatosan megmutattuk, kommunisztikus, egyenlő elosztás következett 61 . A javak itt olyan szűkösen álltak 61
Az egyenlő elosztás az általános (nem a Kornai-féle) hiány, a végletes szűkösség „kommunisztikus” elosztása. Egy magasan fejlett társadalomban, ahol a termelőerők magas fejlettsége miatt nincs szükség a magántulajdonra, ott a kommunisztikus elosztás nem egyenlő, hanem szükségletek szerinti. A „Gothai Program kritikája” ismert megfogalmazása szerint: „mindenkitől a képességei szerint, mindenkinek a szükségletei szerint”.. A
109
rendelkezésre, hogy csak közös birtoklásuk tette lehetővé a közösség fennmaradását. [Kifelé a közösség természetesen a legkeményebb elkülönültség alapzatán állt a többi törzzsel és általában a zord külvilággal szemben.] A birtoklás a tulajdon azon oldalát fejezi ki, amely úgy rendelkezik a tulajdon tárgyával, hogy e rendelkezésből kizár másokat. A megtermelt javak szűkössége minden esetben szükségessé teszi, hogy az elosztás a birtoklás elvére épüljön, a birtoklás aktusa megelőlegezze a fogyasztás aktusát. A birtoklás elvére épülő elosztás a munkamegosztás sajátos társadalmi formájában, a gazdasági elkülönültségben jelenik meg. Az ősközösségi, törzsi társadalomban közösségi birtoklás van, azért lehetetlen a közösségen (törzsön) belüli gazdasági elkülönültség. A törzsek közötti elkülönültség viszont nem gazdasági jellegű. Amilyen mértékben válik a törzsek közötti elkülönültség gazdaságivá, olyan mértékben bomlik fel az ősközösség, olyan mértékben a váltja fel a közösségi tulajdont a magántulajdon [a törzsön belül is]. A magántulajdonnak természetes állapota a gazdasági elkülönültség, amely e tulajdonviszonyok között, mint tulajdonosi elkülönültség jelenik meg. Éppen itt van a döntő
„klasszikus” antikommunizmus azonban előszeretettel rémisztgeti az embereket a „csajka-rendszerrel”, a „kommunista egyenlősdivel”. Hivatkozási példáik általában azok az extrém helyzetek (például az 1918-21-es oroszországi polgárháború miatt bevezetett „hadi kommunizmus”), amelyeket éppenséggel nem a magasan fejlett termelőerőkből következő bőség jellemzett. Kornai János hiány-elmélete – bár nem nélkülözi az sem a hamis előítéleteket – ennél jóval színvonalasabb megközelítése a „létező szocializmus” elosztási anomáliáinak (a szerző, 2013)
110
azonosság a magántulajdon és a kistermelői tulajdon között, hogy tudniillik a kistermelő is tulajdonosi elkülönültségben termel. [Ezért képes megfelelő feltételek (tőkés magántulajdon) mellett a kistermelő tulajdon szinte akadálymentesen átalakulni magántulajdonná. 62 ] [A nem helyi jellegű, nem törzsi szintű, hanem általános társadalmi tulajdon lényegével tulajdonképpen ellentétben áll a gazdasági elkülönültség. Csakhogy történelmileg úgy alakult, hogy a XX. században az összemberi termelő (pusztító) erők fejlettsége éppen ott, azokban a nemzetileg elkülönült államokban tette szükségessé, elkerülhetetlenné a társadalmi tulajdon uralkodóvá válását, ahol a helyi fejlettség (fejletlenség) még nem hozta létre az ehhez szükséges termékbőséget, ami feleslegessé tette volna az elosztás birtoklás-elvűségét 63 .
62
Az 1980-as évek végén kibontakozó rendszerváltás egyik jellemző jelensége, hogy a kezdetben nagy számmal keletkezett egyéni vállalkozások kistermelői tulajdona jelentős részben átalakult magántulajdonná. Az egyszemélyes betéti társaság (ami csak formálisan társaság) előbb átalakult egyszemélyes Kft-vé (ami általában még mindig csak formálisan társaság), majd valódi Kft-vé, illetve Rt-vé alakult át, amelyek valódi társaságként rögtön a magántulajdon sajátos formáját, a társasági tulajdon formáját öltötte magára. (a szerző, 2013)
63
Erről szól Lenin elméleti tanítása az imperializmus egyenlőtlen fejlődésének törvényéről és a „leggyengébb láncszemről”. Míg az előbbit (az egyenlőtlen fejlődés törvényét) azóta is egyfolytában igazolják a történelmi tények, addig a „leggyengébb láncszem” elmélete (hogy tudniillik – szemben Marx és Engels várakozásaival – az imperializmus kialakulásával a szocialista forradalom már nem a legfejlettebb tőkés országokban egyszerre, hanem a „leggyengébb
111
Ebben az úgynevezett „létező szocializmusban” a tulajdonviszonyok tehát nem hozták létre „természetes” módon a gazdasági elkülönültségi viszonyokat, pedig azokra a termelőerők normális fejlődéséhez még szükség volt. Tehát a gazdasági elkülönültséget „mesterségesen” létre kellett hozni. A feladat tehát az volt, hogy a társadalmi tulajdon bázisán a felmért körülmények között a leghatékonyabb formában hozzanak létre gazdasági elkülönültséget, amely lehet állami vállalat, szövetkezeti csoporttulajdon, munkásönigazgatás, társadalmilag ellenőrzött kisárutermelés stb. A cél a termelőerők tervszerű, tudatos fejlesztése, és ennek megfelelően a gazdasági elkülönültséget is tudatosan, tervszerűen kellett létrehozni. Úgy tűnt, hogy ez a társadalmi tulajdonon alapuló szocialista formáció fontos törvénye 64 .
láncszemben”, akár egy országban is győzhet) nem igazolódott meggyőzően. Az 1917-es orosz forradalom lényegében 1928 körül „bonapartista módon elfajult” (Trockij), majd a látszólagos elterjedése (1948-49) ellenére 1990 körül megbukott. A többi szocialista kísérlet (Kína és más ázsiai szocialista országok, illetve Kuba) sikere is erősen megkérdőjelezhető. Ez azonban nem a kapitalizmus meghaladhatóságát kérdőjelezi meg, legfeljebb a lenini „leggyengébb láncszem” elméletet. Jacek Kuron, a lengyel rendszerváltásban oroszlán-részt vállaló Solidarnosty egyik főideológusa szerint: „amit a marxista szemináriumokon a szocializmusról tanítottak, az mind hazugság volt, de amit a kapitalizmusról mondtak, az mind igaz” – és ő csak tudta. (a szerző, 2013) 64
Ez az összefüggés természetesen éppen annyira törvény, mint amennyire helytálló a lenini „leggyengébb láncszem” elmélete. Az előző lábjegyzetben nem azt állítottuk (még Jacek Kuron „bon
112
Visszatérve a gazdasági elkülönültség általános elemzéséhez, meg kell állapítanunk, hogy e gazdasági elkülönültség a munkamegosztás társadalmi formája egy, a termelőerők fejlettsége által meghatározott történelmi időszakban. A munkamegosztás technikai oldalát ugyanebben az időszakban a technikai elkülönültség jellemzi, vagyis a termelők szakosodása bizonyos termékek, termékcsoportok előállítására. Központi elosztás esetén is lehetséges a szakosodás, de mivel ekkor az elosztást a társadalmi birtokbavétel előzi meg, a termelők nem termékeket, hanem közvetlenül e termékeket előállító tevékenységeket cserélnek. Alább megmutatjuk, hogy ilyen tevékenységcsere gazdasági elkülönültség mellett elvileg lehetetlen, ezért szükségszerű a termékcsere. A gazdasági elkülönültség szorosan kapcsolódik a szakosodáshoz. Már az ősközösségnél láttuk, hogy a törzsi elkülönültség átalakulása gazdasági elkülönültséggé együtt
mon”-jával sem), hogy a lenini elmélet téves – csupán azt konstatáltuk, hogy a XX. századi szocialista forradalmak sorsa nem igazolta azt – ezer és egy oka lehet annak, hogy miért nem, és ezek közül csak az egyik az, hogy azért, mert az elmélet hibás. Mindenesetre a társadalmi tulajdonon alapuló gazdaságban a gazdasági elkülönültség tervszerű, tudatos megszervezésére több kísérlet is történt (a NEP, a hatvanas évek gazdasági reformjai, a gorbacsovi peresztrojka) és bukásukban minden esetben kimutatható a sztálini típusú Nomenklatúra ellenállása, egyszer sem „természetes” módon fulladt a kísérlet kudarcba. Az más kérdés, hogy mennyire volt törvényszerű a sztálini típusú Nomenklatúra, és hatalmának létrejötte. Ez a vita még nincs lefuttatva. (a szerző, 2013)
113
jár valamiféle szakosodással. A szakosodás viszont elmélyíti a gazdasági elkülönültséget. A gazdasági elkülönültség viszont sajátos ellentmondást szül a termelésben. A termel(tet)ő tulajdonosok [az elkülönült termelőfolyamat eredményeként] olyan termékek birtokába jutnak, amikre [elsődleges használati értékeik alapján] nincs szükségük, de nem birtokolnak olyan javakat, amikre viszont szükségük lenne. Cserélniük kell. Mivel éppen az elkülönültség következtében nincs olyan intézmény, amely átlátná a termelő tevékenységek elkülönült sokaságát, azért a csere tárgya nem lehet a tevékenység maga, csakis annak dologiasult formája, a termék. A terméket az a tény, hogy eleve cserére termelték új, tisztán társadalmi minőséggel ruházza fel: áruvá teszi. Mivel ezáltal a termék szükségletkielégítő tulajdonsága mit sem változott (éppen emiatt lehet a csere tárgya), azért az árunak feltétlenül van használati értéke. Ám ugyanakkor gazdagabb is lett egy ellentmondással. Valaki számára jelent használati értéket, de ez a valaki semmi esetre sem a termelője. A termel(tet)ő tulajdonosa számára csak annyi a „használati értéke”, hogy elcserélhető egy, a tulajdonos számára ténylegesen szükséges másik dologra. Ez a másik dolog nyilván nem lehet szabadon fellelhető természeti dolog, tárgy, hiszen azért bolond lenne bárki is termelés eredményeként létrejött dolgot, tárgyat kínálni cserébe. Árut tehát csak árura [– első közelítésben emberi munka termékére 65 –] lehet cserélni.
65
Azaz, ha eltekintünk a valamilyen monopolhelyzet következtében áruvá váló nem termékként létrejött dolgok esetétől. Azokra később még visszatérünk. (a szerző, 2013)
114
Használati érték szempontjából rengeteg különbözőfajta áru létezik, de ezek mind megegyeznek abban [– ismét csak első közelítésben –] hogy valamennyi emberi munka terméke. Az áru tulajdonosának érdekes a viszonya a tulajdonában levő árujához. Számára az elsődleges, tényleges szükségletkielégítő használati értékek lényegtelenek. Csakis az a feltételezés, eszmei használati érték a lényeges számára, hogy áruját el fogja tudni cserélni. Tehát számára az árujának, ami lehet például egy pár cipő, az a lényeges tulajdonsága, hogy egy másik árura, például egy kabátra cserélhető, vagyis, hogy csereértéke van. Természetesen egy árunak nagyon sok különböző csereértéke lehet. Az egy pár cipő a kabáton kívül elcserélhető mondjuk egy zsák lisztre, esetleg 50 darab tojásra vagy akármire, amire a pár cipő tulajdonosának szüksége lehet. Egyenként ezek a cserearányok mind véletlen viszonynak tünetnek, de összességükben valamiféle törvényszerűséget rejtenek. Ha elvonatkoztatunk a különböző csereértékek különböző használati értékétől, és csupán az áru azon elvont tulajdonságát tekintjük, hogy egyáltalán elcserélhető, akkor eljutunk az érték absztrakt, ám objektív fogalmához. A továbbiakban tisztáznunk kell majd, hogy ez az elvonatkoztatás tisztán eszmei-e, vagy pedig ténylegesen van objektív alapja. Egyelőre – munkahipotézisként – feltesszük, hogy az árunak objektíve van értéke. Az teljesen nyilvánvaló, hogy az áru tartalma, létezésének oka a használati értéke. [Semmi értelme áruként olyasmit termelni, amiről előre tudja a termelője, hogy senkinek nincs rá szüksége.] A gazdasági elkülönültség következtében ez a 115
tartalom felölti az érték formáját: a hasznos termék értékes áru formájában jelenik meg. Látszólag az érték az áruk, tehát dolgok közötti viszony. Így kezelték ezt a polgári közgazdászok, és emiatt nem tudtak az érték titkának a végére járni. A valóság az, hogy az árutermelés az általában vett termelés különös módja, amely az árutestben dologiasul. Így az árutermelő termelőerők az áru használati értékében dologiasulnak, míg az érték nem más, mint az árutermelés dologiasult termelési viszonya. Az árut ugyanis nem a dologi tartalma, a használati értéke teszi áruvá, hanem a társadalmi formája – nevezetesen az, hogy van a termelőjén kívül valaki tőle különböző személy, aki hajlandó azt megvenni. Ezt az elemi igazságot egyébként csak a polgári közgazdászok nem tudják (vagy nem akarják tudni?!), maguk a termelő polgárok mindig is nagyon jól tudták. Nézzünk a példa kedvéért egy almatermelő kertészt, és azt a helyzetet, hogy nem talál vevőt az almájára. Mit tud akkor a termésével kezdeni? Hát éppenséggel sok mindent. Megeheti maga és családja, feletetheti a disznóival, marháival, egyéb háziállataival, főzhet pálinkát belőle, stb. Vagy hagyhatja az egész termést megrohadni, és utána eláshatja a komposztverembe. Nagyon jól tudja azonban, hogy egy valamit semmiképpen nem tehet meg – nem ajándékozhatja oda senkinek 66 . Ugyanis csak olyas valakinek ajándékozhatná 66
Kivéve azt az esetet, ha az ajándékozás speciális módon történik, és jelentős anyagi, vagy azzal egyenértékű erkölcsi nyeresége származik belőle (reklám értékű „jótékonykodás”) – ám ez tulajdonképpen álcázott eladást jelent, és akkor végül is nem volt eladhatatlan a termés. (a szerző, 2013)
116
oda, akinek szüksége van rá, tehát aki akár meg is vette, vehette volna. Ha a lehetséges vevő megkapja ajándékba az almát, akkor a kertészünk nem csak az ez évi almatermését fosztja meg áru mivoltától, hanem arról is gondoskodik, hogy az almát áruként soha többet ne tudja eladni. Hiszen ki lesz olyan bolond, hogy megvegye az almát, amikor kis türelemmel kivárhatja, hogy ajándékba megkapja azt. E kis példa talán erőszakoltnak tűnhet, pedig egyáltalán nem az. A gazdaságtörténetből jól ismerjük, hogy a tőkés társadalomban mi mindenre képesek az árak esésének megakadályozására. Ismert például, hogy a nagy elhúzódó agrárválságok idején ezer tonna számra semmisítették meg az eladhatatlan élelmiszereket, miközben világszerte milliók éheztek. De az is jól ismert, hogy az angolszász szövetségesek hideg számítások alapján üzleteltek a nácikkal, és a velük élethalál harcot folytató Szovjetunióval egyaránt. Persze el kell ismerni, hogy a maguk szempontjából igazuk volt, mert az üzlet az üzlet – még ha kissé büdös is. Az érték tehát minőségét tekintve dologiasult termelési viszony. Meg kell azonban győződnünk arról, hogy az értéket fogalmilag létrehozó elvonatkoztatás valójában objektív jellegű. Ezt úgy tesszük meg, hogy megvizsgáljuk az érték mennyiségi oldalát is 67 .
67
„Wagner úr ... megtanulhatta volna, mi a különbség köztem és Ricardo között, aki a munkával valóban csak mint az értéknagyság mértékével foglalkozott, és ezért nem talált semmiféle összefüggést értékelmélete és a pénz lényege között.“ – írja Marx, ezzel nyomatékosítva, hogy az ő munkaérték-elméletében a mennyiségi oldal másodlagos a minőségivel szemben. (a szerző, 2013)
117
Azt, hogy egy hasznos termék milyen mennyiségű értéket képvisel, a piac szereplői, sem mint vevők, sem mint eladók nem határozhatják meg, amennyiben az érték objektív kategória. A marxizmus kritikájaként (is) létrejött úgynevezett szubjektív értékelméleti iskolák (az osztrák iskola és társai) éppen azért állítják az ellenkezőjét ennek, mert azt a tényt, hogy nincs érték használati érték nélkül, összekeverik azzal a téveszmével, hogy az érték a használati érték következménye, abból levezethető 68 Mint láttuk, az áruk [(pontosabban a közönséges áruk)] mindenek előtt azzal jellemezhetőek, hogy emberi munkát szívtak magukba, azaz elkészítésükhöz emberi izom- és idegenergiák elhasználására volt szükség. Ebben kell azonosnak lennie minden (közönséges) árunak, ez tehát az érték objektív alapja. Mivel az egyén és a társadalom munkaalapja, a kifejtethető munkamennyiség korlátozott, ezért nyilvánvaló, hogy minden termelőnek az az érdeke: a legkevesebb (saját kifejtésű vagy elsajátított idegen) munkával a legtöbb szükségletét elégíthesse ki. Ez a munkamegtakarítás elve, amely az árutermelés alapelve. Nyilván ez az elv megszűnik érvényesülni, ha – a közösségi társadalom fejlettebb szakaszában – a munka maga is szükségletté válik. Addig
68
Ennek a téveszmének a téveszme jellegét természetesen bizonyítani illik. Ezt próbáltam megtenni egy önmagában meglehetősen kisszerű közgazdasági lektűr (G. Callahan Közgazdaságtan hús-vér embereknek) bírálatában: http://nandras1951.uw.hu/Works/Gene%20Callahan.pdf (a szerző, 2013)
118
azonban ez az elv minden társadalom alapelve, amely egyébként a szocializmusban is szükségessé teszi a gazdasági elkülönültséget. A munkamegtakarítás elvéből következik, hogy ha két áru elcserélhető egymással, azaz egyenlő értékűek, akkor mindkettőbe ugyanannyi emberi munka testesül meg. Ellenkező esetben ugyanis sérelmet szenvedne a munkamegtakarítás elve, hiszen aki kevesebb munkát fektetett árujába, az jobban járna, mint a másik. Tehát a másik is követelné, hogy ugyanolyan jól járjon, és a csere nem jönne létre. Körülbelül ez az a pont, ameddig a klasszikus polgári közgazdaságtan az érték titkának megfejtésében eljutott. Csakhogy ez az egész badarságnak tűnik, hiszen csak különböző használati értékeket van értelme elcserélni, de akkor hogyan beszélhetünk egyenlő emberi munkáról? Hogyan mérhető össze az alma a körtével, a cipőkészítő munka a kabátvarró munkával? Mint mondtuk, a csere a terméket ellentmondásossá teszi, amikor áruvá változtatja. Ez az ellentmondás sokféleképpen nyilvánulhat meg. Egyik ilyen megnyilvánulása abban áll, hogy amíg az árutermelő konkrét árujával konkrét keresletet támaszt mások árui iránt (mivelhogy többé-kevésbé tisztában van azzal, hogy mit szeretne kapni érte cserébe), addig az ő áruja iránt a társadalom részéről csak elvont, szinte eszmei kereslet jelentkezik, hiszen a termék előállításakor nem lehet
119
tudni, ki és miért cserébe lesz hajlandó – ha egyáltalán valaki is hajlandó lesz – a megtermelt terméket áruként elfogadni 69 . Erre az ellentmondásra a polgári közgazdászok nem fordítottak kellő figyelmet. Marx egyik legfontosabb felfedezése éppen az volt, hogy ebből az ellentmondásból kiindulva rájött: az árutermelő munka maga is kettős, ellentmondásos természetű. Az árutermelőnek, miután konkrétan eldöntötte, mivel kíván foglalkozni, milyen konkrét használati értéket kíván termelni, tudatába kell idéznie az idevonatkozó ismereteit, megfelelő konkrét szerszámokat kell elővennie, beszereznie és megszabott, konkrét mozdulatokkal, fogásokkal kell a kívánt használati értéket előállítania. Röviden: a konkrét használati értéket konkrét munkával kell előállítani. Mivel éppen annyi konkrét munkafajta van, ahány konkrét használati érték, azért az adott konkrét munka csak ugyanolyan konkrét munkával vethető egybe mennyiségileg. Ebben a mennyiségi összevetésben azonban minőségi összehasonlítás rejtőzik. Ha ugyanis két árutermelő ugyanazt a használati értéket állítja elő, akkor az a jobb, hatékonyabb termelő, amelyik fajlagosan (példányonként) kevesebb konkrét munkát alkalmaz. Ám, mivel az elkészült egyfajtájú termékeiket természetesen nem egymással akarják kicserélni, azért természetesen a konkrét munka nem lehet az érték mértéke.
69
Látszólag más a helyzet, ha a termék megrendelésre készül, de egyrészt egy megrendelőt felhajtani semmivel sem könnyebb, mint egy alkalmi vevőt, másrészt utólag mindig kiderülhet, hogy a megrendelő fizetésképtelen. (a szerző, 1983)
120
A jobb érthetőség kedvéért most térjünk át egy roppant egyszerű modell vizsgálatára. Tekintsünk egy konkrét használati értéket, mondjuk egy pár cipőt. A cipész, mint árutermelő tehát nem cipőért akarja az általa termelt cipőt elcserélni, hanem valamilyen, ám számára nagyon is konkrét nem-cipőért, mondjuk egy posztókabátért. Számára tehát valójában nem a cipő, hanem az érte kapható kabát a fontos. Azért csinált mégis cipőt, mert egyrészt ahhoz jobban ért, mint a kabát varrásához, másrészt reméli, hogy valakinek van egy eladható kabátja, amire a cipőjét elcserélheti. Ha a kabát időnként eső formájában hullana a földre, akkor cipészünk dehogy csinálna cipőt! Kimenne kabáteső idején, és kikeresne egy neki tetsző kabátot a földről. Ellentmondana a munkamegtakarítás elvének, ha elfecsérelne egy cipőkészítésnyi munkát olyasmire, amihez ingyen is hozzájuthatna. Azért kínál tehát cipőt a kabátért, mert az is emberi munka terméke, [olyan munkáé, amit neki magának kellene kifejtenie, ha nem csere révén akarna hozzájutni.] Ugyanakkor joggal feltételezi a leendő vevőjéről, hogy az ugyanúgy gondolkodik, vagyis a munka kifejtésével létrehozott kabátját csak azért cseréli cipőre, mert ez is munkával készült. Az a tény tehát, hogy az áruvá váló termékek cserére készülnek objektíve létrehoz egy elvonatkoztatást, amennyiben a termelők szükségszerűen elvonatkoztatnak a végzett munka konkrét milyenségétől és a csupasz elvont munkát, mint olyant teszik meg a csere alapjává. Ebből a szempontból az egyik munka éppen olyan, mint a másik: emberi izom- és idegenergiák elhasználása, [amit az ezen energiák kifejtésével kitöltött idővel, a munkaidővel mérhetünk]. A munkák közötti bármilyen minőségi különbség (elméletileg) visszavezethető mennyiségi 121
[(munkaidőben mérhető)] különbségre: a bonyolultabb, több szakértelmet kívánó, vagy a nehezebb, nagyobb testi erőkifejtéssel járó munka egyenlővé tehető nagyobb mennyiségű [(hosszabb ideig tartó)] egyszerű, könnyű munkával. Képletesen szólva: egy átlagos ember élete során bizonyos mennyiségű munkát tud kifejteni. Minden más, hasonlóan átlagos ember nagyjából ugyanennyit. Valamely munka elvégzésével ennek a „munkaalapnak” egy részét használják el. Ha több előtanulmányt, vagy szokatlanul nagy erőkifejtést igényel egy adott munka, akkor ez a „munkaalap” nagyobb részét viszi el, mint az egyszerűbb, könnyebb munka. Valójában persze az emberek nem egyformák, ezért az emberek „munkaalapja” sem azonos mindenkinél. Így ez a magyarázat természetesen pontatlan, illusztratív jellegű. Ám éppen az ipari forradalmak által létrehozott tőkés gépi nagyipar sokat tett azért, hogy a munkásokat így uniformizálja, egyenlősítse 70 .
70
A marginalista (határhaszon-elméleti) iskolák, köztük is elsősorban az úgynevezett „osztrák iskola”, ezt a dialektikus összefüggést a munkaérték elmélet leggyengébb pontjaként támadják. Érvelésükben – meglehetősen primitíven – arra hivatkoznak, hogy ha a kifejtett munka ugyanaz, akkor mi értelme van a cserének?! Nos a Marx előtti klasszikus politikai gazdaságtan joggal volt támadható ezen a ponton. Ám Marx nem átveszi a klasszikus politikai gazdaságtan munkaérték-elméletét – ahogyan ezt, sajnos, még magukat marxistaként meghatározó tankönyvek is állítják – hanem bírálja azt. Éppen a munka szétválasztása konkrét és elvont (absztrakt) munkára e bírálat lényege Való igaz, hogy a cipész nem cserélné kabátra az általa készített cipőt, ha a cipő készítéséhez szükséges idő alatt egy kabátot is meg tudna csinálni. Éppen az az
122
Tehát az érték belső lényege, szubsztanciája az elvont emberi munkák összehasonlítása. A cipész elvont munkát tartalmazó cipőjéért elvont munkát tartalmazó kabátot akar kapni – a két elvont munkamennyiségnek a munkamegtakarítás elve alapján egyenlőnek kell lennie. De hogyan lehet egyenlő két különböző konkrét munkában rejlő elvont munkamennyiség? Ha egy cipész áll szemben egy szabóval, akkor erre a kérdésre aligha kapunk választ. [Annyi bizonyos, hogy a cipész sokkal jobban tud cipőt készíteni, mint kabátot varrni, a szabó meg éppen fordítva, ezért a cipész egy pár cipőt kevesebb elvont munkával készít el, mint egy kabátot, a szabó viszont a kabátot varrja kevesebb elvont munkával, mint amennyi egy cipő összehozásához kell neki. Ez azt jelenti, hogy kölcsönösen előnyös (komparatív), ha a cipőkészítő két pár cipőt, a kabátkészítő két kabátot készít, majd egyet-egyet elcserélnek. Így jóval kevesebb munkát használnak fel, mintha mind a ketten „önellátók” lettek volna. Ám ebből még nem következik, hogy a cipő és a kabát ugyanannyi elvont emberi munkát tartalmaz.] Csak a tömeges jelenségeket általánosíthatjuk, csak a tömeges jelenségekből vonhatunk le induktív következtetést. Még adott példánk
árucsere lényege, éppen az az árucsere kialakulásának előfeltétele, hogy olyan helyzet álljon elő, amikor a cipőkészítő ugyan ugyanannyi idő alatt készíti el a cipőt, mint amennyi alatt a kabát készítője a kabátot, de a cipőkészítő csak ennél hosszabb idő alatt lenne képes egy kabátot varrni, és a kabát készítője is csak ennél hosszabb idő alatt tudna egy cipőt összehozni. Éppenséggel az elvont munka egyenlősége teszi lehetővé a konkrét munkákban rejlő komparatív előnyök realizálását. (a szerző, 2013)
123
esetében is elég sok cipészt és elég sok 71 szabót kell tételeznünk, hogy kimutathassuk az egyenlőséget. [És persze azt is fel kell tételeznünk, hogy a cipőn és a kabáton kívül még elég sok fajtájú egyéb termék is áruként jelenik meg, tehát a cipőt a kabáton kívül még elég sok más dologra is el akarják a cipészek cserélni. Ekkor ugyanis az a cipész, akinek a többieknél nagyobb a komparatív előnye a szabókkal és az egyéb termelőkkel szemben, az a viszonylag kevés munkával előállított cipőkért be tudja szerezni a számára szükséges dolgokat, elvéve azok termelőit azon cipészek elől, akik csak több munkával tudják ugyanezt elérni. A hoppon maradt cipészeknek más mesterség után kell nézni. Így végül, csak azok maradnak cipészek, akik nagyjából egyforma komparatív előnnyel rendelkeznek, azaz egy pár cipőt nagyjából azonos mennyiségű elvont munka ráfordításával tudják előállítani. Másrészt viszont ugyanezek a folyamatok mennek végbe a többi termelési ágban is. Vegyük észre, hogy ebben a folyamatban azonos konkrét munkák elvont munkatartalma egyenlítődik ki, tehát itt nincs semmi zavaró tényező – akár azt is mondhatnánk, hogy az azonos konkrét munkák maguk váltak mennyiségileg egyenlővé. Ha ez a kiegyenlítődés végbement, akkor már megváltozik a helyzet – immár a különböző konkrét munkákban rejlő elvont munkák egyenlőségét kell megmagyarázni. Ennek értelmezésére voltak képtelenek a klasszikus politikai gazdaságtan művelői, 71
Az „elég sok” kifejezés nagyon pongyolának tünet, pedig jóval meghatározottabb, mint a „sok”. Hogy mennyi a sok, és mennyi a kevés, az mindig a konkrét helyzet konkrét viszonyaitól függ. Az elég sok viszont azt jelenti, hogy a helyzeten mit sem változtat, ha néhánnyal (eggyel-kettővel) kevesebb, vagy néhánnyal több van jelen. (a szerző, 2013)
124
akik mindenáron „robinzonádokkal”, azaz a társadalomból kiszakított termelőkkel akarták a problémát megoldani. Marx azonban átvágta a gordiuszi csomót. „Az emberek tehát nem azért vonatkoztatják egymásra munkatermékeiket, mint értékeket, mert ezek a dolgok szemükben pusztán dologi burkai egyenlőfajta emberi munkának. Fordítva. Azáltal, hogy különbözőfajta termékeiket a cserében, mint értékeket egymással egyenlővé teszik, azáltal teszik egyenlővé különböző munkáikat, mint emberi munkát. Nem tudják ezt, de csinálják.“ (K. Marx A tőke I. kötet, MEM 23. 76. old.)
Vagyis az érték nem az áruk belső tulajdonsága, nem annak kifejezése, hogy ezekben az árukban egyenlő mennyiségű munka van beledolgozva (ahogy azt például Ricardo elképzelte), hanem a különböző fajtájú konkrét munkák a piac társadalmi folyamataiban (amelyeket a munkamegtakarítás és a komparatív előnyök elve mozgat) azáltal válnak egyenlő elvont emberi munkává, hogy a velük termelt termékeket a piac (az emberi társadalom egyik színtere) egyenlő értékűnek ismeri el. Ez az egymástól elkülönülten termelő emberek cselekedeteinek eredője, amit – éppen a gazdasági elkülönültség miatt – az egyes emberek, mint külső, az ő akaratuktól független jelenséget érzékelnek („nem tudják, de csinálják”). Az egész kísértetiesen emlékeztet a vallásos hitre – nem véletlenül nevezte Marx ezt az általa felfedezett társadalmi jelenséget árufetisizmusnak, amely kategória a marxi gazdaságelmélet egyik legfontosabbika.] Az áru tehát eddigi megállapításaink szerint: a.) munkatermék; b.) csere céljából termelték; 125
c.) kereslet van iránta, azaz létezik olyan fizetőképes társadalmi szükséglet, amit ki tud elégíteni; és most ehhez hozzávesszük még az utolsó – talán legfontosabb - feltételt is: d.) elhasználódása esetén tömegesen újratermelhető. A d) feltétel teljesülésének hiányában nem beszélhetünk közgazdaságtani értelemben áruról. Például a műalkotások esetében ez a helyzet. Látni fogjuk, hogy az áru értéknagyságát az újratermeléséhez társadalmilag elvárható elvont munkamennyiség határozza meg. Nos a művész, amikor alkot, nem tűr semmilyen társadalmi elvárást azt illetően, hogy mennyi időt szánjon az alkotásra. A műalkotás előállításához pontosan annyi időre van szükség, amennyit a művész rászánt. Sem többre, sem kevesebbre. Most pedig kisétálunk a piacra. A politikai gazdaságtan piaca az a „mértani hely”, ahol az áruk adás-vétele, az áruforgalom lezajlik. A piacra a termelés résztvevői kettős minőségben mennek ki: mint eladók, és mint vevők. Az eladók a termelési folyamatból magukkal viszik a megtermelt áruikat, és azokkal a termelésben meghatározott kínálatot támasztanak. A vevők viszont e termékhalmazból a szükségleteik által meghatározott mennyiséget hajlandóak átvenni. A kínált mennyiség tehát az az árumennyiség, amit az eladók képesek és hajlandóak a piacon eladásra kínálni, a keresett mennyiség pedig az az árumennyiség, amit a vevők képesek és hajlandóak megvenni. Az eladók és a vevők azonban bizonyos fokig (hogy mennyire, arra még visszatérünk) egy és ugyanazok a személyek. 126
Az áruk cserearányait árarányoknak nevezzük, utalva arra, hogy hamarosan megismerkedünk a piac legfontosabb, különleges árujával, a minden más árura elcserélhető pénzzel. Azokat az árarányokat ugyanis, ahol az egyik áru pénz, áraknak nevezzük. Nem lesz nehéz majd belátni, hogy az árarányok valóban az árak arányai lesznek: ha egy pár cipő 50 darab tojásra cserélhető és egy pár cipő ára 100 pénzegység, 1 darab tojás ára pedig 2 pénzegység, akkor a cipő ára valóban 50 tojás árával egyenlő, és így az 1 az 50hez árarány (cserearány) valóban az árak aránya. Ez a példa természetesen nem bizonyít semmit. Éppen azt kell belátnunk, hogy ha 1 pár cipő éppen 50 darab tojásra cserélhető és 100 pénzegységbe kerül, akkor egy darab tojásnak éppen 2 pénzegységbe kell kerülnie. Ám maradjunk egyelőre még az árarányoknál! A piacon az érték inkognitóban, rejtve tartózkodik. A piac szereplőinek tudatában az érték tudati tükörképe, az értékítélet található. Egy az eladó fejében, egy a vevőjében 72 . Az eladó a sajátját kiírja az árcédulájára. A két értékítélet persze általában nem esik egybe. [Bonyolult folyamat, az alku folyamata közelíti őket egymáshoz.] Az egyik 72
A modern polgári közgazdaságtan ezeket az értékítéleteket rezervációs áraknak nevezi: a termelő (eladó) rezervációs ára az a minimális ár, amelyiken még hajlandó az árut eladni, a fogyasztó (vevő) rezervációs ára az a maximális ár, amelyiken még hajlandó az árut megvenni. Nyilván, ha a fogyasztói rezervációs ár kisebb, mint a termelői, akkor az adás-vétel nem jöhet létre. Ha a fogyasztói rezervációs ár nagyobb, mint a termelői, akkor a tényleges – az alku folyamán kialakuló – tranzakciós ár a kettő között lesz. (a szerző, 2013)
127
szubjektív értékelméleti modell pontosan ezt az alkufolyamatot lovagolja meg, belőle levezetve az áruk értékét (illetve azok egyenlőségét) és az értéket azonosítják az árral. Ez az általános egyensúly modellje. A valóságban az érték semmiképpen nem vezethető le csupán egy eladó és egy vevő alkujából. Ugyanannak az áruféleségnek a piacon sok eladója és sok vevője van. Minden alkufolyamatra hatást gyakorol a többiek alkufolyamata – egy még bonyolultabb folyamatot kialakítva, amit a „keresletkínálat játékának” [vagy piaci mechanizmusnak] neveznek. Ám még ez a mechanizmus is csupán szabályozza az árarányokat (és nem az értékarányokat). Nagyon hasonlít ez az ingaórához, ahol az inga szabályozza a mutatók mozgását, miközben e mozgás valódi oka a súlyokra ható gravitáció, vagy (rugós óra esetében) a főrugót feszítő belső erő. Az árarányok alakulásának sem a piaci mechanizmus az oka, hanem az érték. Hogyan működik tehát a piac? Az egyszerűség kedvéért olyan társadalmat (valójában társadalmi modellt) vizsgálunk, ahol a társadalom tagjai mindent maguk állítanak elő, kivéve a társadalom egyik részénél a cipőt, a másik részénél a kabátot. Így a modellünk részben olyan emberekből áll, akik sok egyéb mellett cipőket állítanak elő, de nem csinálnak kabátot – ők a cipészek. A másik részük is mindent maga készít, a cipőket kivéve, viszont leginkább kabátvarrással foglalkoznak – ők a szabók. A piacon egyetlen árarány van, a cipő/kabát arány. Nézzük meg alaposabban ezt a piacot, mondjuk, a cipészek szemszögéből, akik, mint mondtuk, kabáton kívül mindennel el tudják magukat látni, viszont a kabátért cipőket tudnak 128
felkínálni. Árcéduláikon a cipők ára kabátban van feltüntetve. Kezdetben természetesen minden cipész a saját különbejáratú értékítéletét tünteti fel ezeken a cédulákon, amelyek cipészenként különbözőek is lehetnek (általában azok is). Minden esetre számítható valamiféle átlagos árarány. Ha az túl magas, azaz a szabóknak nincs elég cserére kínált kabátja ahhoz, hogy ezeken az árarányokon minden cipő elkeljen, akkor a cipőkből az adott árarányok mellett túlkínálat van. Ellenkezőleg, ha az árarányok túl alacsonyak, akkor a szabók nem minden kabátjukért tudnak cipőt kapni, vagyis ezen árarányok mellett a cipőkre túlkereslet keletkezik. Nyilván a mi kéttermékes piacunkon a cipők túlkínálata egyben a kabátok túlkereslete, és fordítva, a cipők túlkereslete egyben a kabátok túlkínálata. Soktermékes piacon nem ilyen egyszerű a helyzet – de hát éppen az egyszerűség kedvéért vezettük be a modellünket. Mindenesetre látható, hogy a túlkínálat és a túlkereslet tisztán gazdasági kategóriák, mivel elsősorban nem az illető áruk piacon megjelent fizikai mennyiségeinek a függvénye, hanem az árarányoknak. Az árarányok viszont nyilvánvalóan termelési viszonyok megjelenési formái. Arról van itt szó, hogy az emberi szükségletek meglehetősen rugalmasak. Nagy drágaság mellett a szükségletek mind mennyiségileg, mind a minőséget tekintve visszafoghatóak. Ezzel szemben viszonylagos olcsóság esetén mennyiségileg tág határok között, a minőséget illetően pedig szinte határtalanul bővíthetőek. Túlkínálat esetén a vevők csak a legjobb ár/minőség mutatójú példányokat (azonos minőséget feltételezve csak a legolcsóbbakat)veszik meg, a túl magasra állított eladói értékítélet az árut eladhatatlanná teszi. 129
Az az áru, amit nem lehet eladni – nem áru. Ezért az eladók mindenáron az eladásra törekszenek. A túl drága áruk árát elkezdik leereszteni. Ezáltal csökken az átlagos árszínt, csökken a túlkínálat, növekszik a vásárlókedv, a kereslet. Mindenek előtt azonban nagyjából kiegyenlítődnek az árak Persze könnyen lehet, hogy az árszint még ezután is túl magas lesz, a túlkínálat ugyan csökken, de nem szűnik meg. A cipők egy része még mindig eladatlan. Ekkor a legbátrabb eladók a kiegyenlítődött árszínt alá csökkentik áraikat, hogy az eladatlan cipők ne az ő nyakukon maradjanak. Így (alacsonyabb átlag árszinten) ismét az előző helyzet áll elő, és megismétlődik az egész játék. De persze az is lehet, hogy a helyzet átbillen túlkeresletbe, aminek következtében az árak ismét nőni kezdenek. Elméletileg beállhat egy olyan helyzet, amikor a kiegyenlítődött árak mellett a kereslet és a kínálat is nagyjából azonossá válik. Ez az elméleti lehetőség a piaci egyensúly állapota. Az itt leírt piacmechanizmust – több áru egyszerre való vizsgálata esetén is – az általános egyensúly elméleti iskola matematikailag elemezte, ragyogó részeredményeket produkálva, azonban végkövetkeztetése, hogy az áruk értéke az egyensúlyi árral azonos, alapvetően hibás 73 .
73
Bródy András magyar közgazdász megmutatta, hogy a valóságos piac elvileg nem kerülhet egyensúlyi állapotba, hanem szükségszerűen – kisebb-nagyobb kilengéssel – ezen állapot körül ingadozik („Ciklus és szabályozás” KJK, Budapest 1980 41-48 oldalak). Ennek oka az az egyszerű tény, hogy a piac szereplői valójában nem az árak megfoghatatlan „magas” és „alacsony” voltára, hanem a nagyon is jól érzékelhető emelkedésükre és süllyedésükre (s ezek sebességére) reagálnak. (a szerző, 2013)
130
Egy másik polgári iskola – az úgynevezett osztrák iskola – lényegében érzékeli, hogy az egyensúlyi ár nem független a kínálat fizikai nagyságától: ha kevés cipő van a piacon, akkor a cipő egyensúlyi ára magas lesz, ha viszont sok, akkor alacsony. Ők ezt a megfigyelést abszolutizálják, amikor az áruk árát – szintén azonosítva az értékükkel – az áruk ritkaságából vezetik le. Mindkét iskola közös hibája, hogy a piacot elszakítják a termeléstől, abból a téves feltételezésből indulnak ki, hogy az eladók egy eleve adott kínálattal vannak jelen a piacon, és ott valójában csak a kereslet változik az értékítéletek hatására. Mindez csak akkor áll közel az igazsághoz, ha rendkívül rövid ideig vizsgáljuk a piacot – azaz az ilyen modell – szemben a valósággal – statikus. A statikus modellnek van egy igen nagy előnye: igen tetszetős matematikai eszközökkel írható le. Matematikusok körében elterjedt vélemény, hogy a jó matematikai elmélet (modell, bizonyítás, algoritmus stb.) szükségszerűen szép is. A polgári matematikai közgazdaságtannak ez a szemlélet igen jól jön. Mindössze meg kell fordítani a dolgot: az általuk kidolgozott matematikai-közgazdaságtani modellek matematikailag elegánsak, szépek – ez elég a helyességük bizonyítékául. E fondorlat azután sajátos reakciót váltott ki a sztálini típusú dogmatizmusból: a matematika alkalmazását a közgazdaságtanban „an block” burzsoá áltudománnyá nyilvánították, [figyelmen kívül hagyva azt a Lafarge által feljegyzett marxi kijelentést, miszerint „egy elmélet akkor válik tudománnyá, ha alkalmazni kezdi a matematikát”]. Pedig nem a matematikával van baj, hanem az azzal való visszaéléssel. A valóságos helyzet ugyanis az, hogy aki nem tudja a túlságosan drága áruját eladni, az nem csak árcsökkentéssel 131
reagálhat erre [(illetve, a már meglévő készletei vonatkozásában általában, de nem mindig, igen, ám hosszabb távon már nem)], hanem azzal is, hogy a birtokában levő termelőerőket kivonja az adott, eladhatatlan áru termeléséből, és átvonul egy másik terepre. De nézzük ezt a dolgot egyszerűbben az eredeti modellünkben! Tegyük fel, hogy kialakul az egyensúlyi ár, de mivel a piacon túl sok a cipő, azért ez az egyensúlyi ár alacsony lesz. Csak azok a cipészek engedhetik meg maguknak, hogy ezen az áron árulják a terméküket, akik elég kevés munkával tudják azt előállítani. A többiek a munkamegtakarítás elve alapján elmenekülnek a cipőiparból, és miután a kabát szükségképpen aránytalanul drága [(különben nem lehetne olcsó a cipő, hiszen annak „árát” kabátban mérik)] ezért megéri nekik átképezni magukat szabóvá. Persze nem mind, és nem azonnal. Ugyanis a termelés szerkezete – ellentétben a szükségletekével – meglehetősen rugalmatlan. Először a legmozgékonyabbak cserélnek szakmát, és ez máris annyira megváltoztathatja a piaci viszonyokat, hogy a kevésbé mozgékonyabbaknak esetleg már nem is érdemes váltani. Mivel a termelők – elkülönültségüknél fogva – nem tudhatják, hogy a többiek mit csinálnak, azért nagy valószínűséggel a piac megfordul: most már a kabátból lesz túl sok, és a cipőből túl kevés. Vissza tehát a kaptafához! Az egyensúlyi ár tehát ilyen módon egyrészt ki sem tud alakulni, az árarányok ide-oda mozognak az egyensúlyi helyzet körül, másrészt maga az egyensúlyi árarány is egy jól érzékelhető árcentrum körül mozog. Az általunk pillanatnyilag tárgyalt egyszerű árutermelés modelljében ez az árcentrum közvetlenül a munkamegtakarítás elvéből 132
következik. Két áru árcentruma akkor lesz egyenlő, ha a mindenkori kereslettel motivált társadalmilag szükséges elvont munkaráfordításuk azonos. Mit jelent ez? Az előállításhoz szükséges elvont munkamennyiséget célszerű valamely etalon bonyolultságú és nehézségű munkára visszavezetni, majd az ebben az etalon munkában kifejezett munkát munkaórában – etalon munkaórában – „mérni” (az idézőjel értelméről majd később). Nem vehető azonban mindenki egyéni munkája figyelembe, hiszen akkor – ab abszurdum – leállhatna a termelés. Ugyanis ha az áru értékét az előállításához felhasznált munkaidő határozná meg, akkor az a termék lenne a legértékesebb, amit a leghosszabb ideig készítettek, de az a termék készül a leghosszabb ideig, amit el sem kezdenek előállítani. Viszont ha csak a leghatékonyabb munkát venné a piac figyelembe, akkor a kevésbé hatékony termelők abbahagynák a termelést és így gyakorlatilag szintén megszünne a termelés. Tehát csak az átlagos feltételek között átlagos képességekkel rendelkező, átlagos intenzitással dolgozó termelő munkája lehet mérvadó. Az „átlagosságot” azonban úgy kell érteni, hogy az összes termelő által megtermelt mennyiségnek fedeznie kell a társadalom fizetőképes keresletét, ami viszont igen sok tényezőtől függ, többek között az áraktól is. Ez az egyik – egyébként nem döntő – oka annak, hogy a fentiekben a „mérés” kifejezést idézőjelbe tettük. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy az idő múlik, a termelőerők változnak, fejlődnek. Így megváltoznak a társadalmilag elismert átlagok is változnak. A piac viszont mindig az adott konkrét időpontban az akkor adott feltételek 133
között reagál. Vagyis nem a termék előállításának időpontjában meglévő feltételeknek kell átlagosnak lenniük, hanem azoknak a feltételeknek, amelyek között a termék piaci realizálása pillanatában újratermelhető lenne (ezért nagyon fontos az áruvá válás 54. oldalon megadott feltételei közül a d.) feltétel teljesülése). Összefoglalva tehát: Az egyszerű árutermelés modelljében az árcentrum mennyiségileg az áru újratermeléséhez társadalmilag átlagosan szükséges etalon munkaórában kifejezett elvont munkamennyiség. Az árarányok e körül a centrum körül mozognak. Az árarányok azonban egy adott árura vonatkoztatva nem mások, mint az illető áru csereértékei. Ezzel viszont végre megtaláltuk az érték objektív alapját! Hiszen az értéket éppen a csereértékek formai sokféleségétől való elvonatkoztatással, a sokféle csereérték-forma közös belső tartalmaként definiáltuk. Az érték nagysága tehát maga a fentebb kifejtett árcentrum! Tehát az árak (árarányok) nagysága az értéknagyságok körül, mint árcentrum körül mozognak – ez az értéktörvény az egyszerű árutermelés elvont modelljében. Ha általában akarjuk megfogalmazni az értéktörvényt, mint az árutermelés legáltalánosabb mozgástörvényét, akkor figyelembe kell venni, hogy az itt megfogalmazott értéktörvény alapját a munkamegtakarítás elve képezte. Amennyiben létezik erő, amelyik a munkamegtakarítás elvét módosítani tudja, akkor az módosítani fogja magát az értéktörvényt is. Ilyen erő mindenek előtt a tőkés 134
magántulajdon, amelynek alapján a termelő nem a saját kifejtésű, hanem az elsajátított idegen munkával fog takarékoskodni. Ha azonban megszűnik a módosító erő, akkor az értéktörvény ismét a fenti megfogalmazásban lesz érvényes. Ennek megfelelően átfogalmazható, pontosítható az értéktörvény megfogalmazása: [A piaci árarányok egy-egy vonzáspont körül végeznek rendszertelen, véletlen mozgást. Ezek a vonzáspontok az áruk értékarányai. Az árarányok tartós, tendenciaszerű eltérítéséhez ezektől a vonzáspontoktól piacon kívüli erőkre (monopóliumokra) van szükség. A tőkés magántulajdon tipikusan ilyen monopólium.] A fentiekben leírtuk azt a mechanizmust, amellyel az értéktörvény szabályozza a piacot és azon keresztül a termelést. Láttuk, hogy a szabályozás mindig utólagos, reaktív jellegű. A kereslet-kínálat hatásmechanizmusában azok az elkülönült termelőerők érnek el sikereket, amelyek az átlagosnál kevesebb elvont munka ráfordításával tudnak termelni. Ezért az értéktörvény a termelőket munkamegtakarításra, a munka hatékonyságának növelésére végső soron a technika fejlesztésére ösztönzi. Mivel a az árak leszállítása, a technika fejlesztése, az iparágak közötti mozgékonyság mind jelentős gazdasági tartalékokat feltételeznek, amelyeket viszont éppen azok tudnak felhalmozni, akik a jól kikalkulált árcsökkentéssel annyi piaci szegmens hódítanak meg, hogy bevételük nem csökken, hanem nő, akik hatékonyan fejlesztik technikai színvonalukat, akik időben képesek átvinni termelőerőiket egy jövedelmezőbb ágazatba. Vagyis főszabályként a piacon 135
a legsikeresebb szereplők egyre sikeresebbek lesznek, és ennek egyenes következményeként a kevésbé sikeresek előbb-utóbb kibuknak a versenyből. Azaz az értéktörvény differenciálja a termelőket. [Az értéktörvény három fő funkciója tehát: a.) Utólagosan szabályozza a piacot és azon keresztül a termelést b.) Munkamegtakarításra, hatékonyságnövelésre, technikai fejlesztésekre ösztönöz c.) Differenciálja a piac szereplőit.] E funkciói következtében az értéktörvény jelentőssége a politikai gazdaságtanban óriási. Az értéktörvény hatására válik a prekapitalista árutermelés tőkés árutermeléssé, majd az értéktörvény hajtja a tőkés termelési módot olyan végletekig, ahol annak benső lényege, a tőkés magántulajdon ellehetetlenül és így annak megszűnése (egyben minden magántulajdon, az idegen emberi munka leigázása minden formájának megszűnése) elkerülhetetlen. Az értéktörvény a 2. pont alatt megjelölt funkciója (műszaki haladás ösztönzése) révén nem más, mint a termelőerők növekedése általános törvényének az árutermelésben érvényesülő különös alakja. Az értéktörvény a 3. pontban rögzített funkciója (a termelők differenciálása) alapján nem más, mint a termelési mód újratermelése általános törvényének az árutermelésben érvényesülő különös alakja. Az értéktörvény az 1. pontban rögzített funkciója (a piac és a termelés utólagos szabályozása) szerint nem más, mint a 136
termelő erők és a termelési viszonyok összhangja általános törvényének az árutermelésben érvényesülő különös alakja. Az értéktörvény az árutermelés egyetemleges és általános mozgástörvénye. Hatalmas erővel áll előttünk az értéktörvény, ám lényegét csak akkor érthetjük meg a maga teljes terjedelmében, ha az érték „mérése” mellől eltüntetjük az idézőjeleket, ha szemügyre vesszük a „disznófejű Nagyurat” 74 , akinek a segítségével az érték megmérettetik, és nem találtatik könnyűnek.
74
Utalás Ady Endre „Harc a Nagyúrral” című versére (a szerző, 2013)
137
2.
„Eladó az egész világ” – a pénz „Sir Robert Peel 1844. és 1845. évi banktörvényének parlamenti vitájában Gladstone megjegyezte, hogy még a szerelem sem bolondított meg több embert, mint a pénz lényegén való töprengés. Ezt britekről mondta briteknek. A hollandok ellenben olyan emberek, akiknek Petty kételye ellenére mindig volt elég „angyali eszük" a pénzspekulációra, sohasem vesztegették el az eszüket a pénzről való spekulációban.” (K. Marx A politikai gazdaságtan bírálatához MEM 13 43. oldal) „Az arany és az ezüst nem pénz természettől fogva, de a pénz természettől fogva arany és ezüst” (K. Marx A politikai gazdaságtan bírálatához MEM 13 119. oldal)
A „disznófejű Nagyúr” kezdetben a pénz. A pénz valóban csodálatos dolog. Sőt! a pénz titokzatos! A pénznek hatalma van az áruk, tehát az emberek felett. A közönséges áruk úgy jelennek meg a piacon, mint konkrét kereslet (más áruk iránt) a termelők (eladók) oldaláról és elvont kereslet a társadalom oldaláról, ugyanis a társadalom válogathat az árufajta elég sok eladója 75 között, hogy kitől vásároljon. Ezzel szemben a pénz szabadon elkölthető, vagyis benne a pénz birtokosa elvont, válogató kereslete nyilvánul meg, amíg a társadalom kereslete a pénz iránt nagyon is konkrét: mindenki szeretne a pénz birtokába jutni.
75
Ne feledjük – egyelőre monopólium-mentes piacban gondolkodunk! (a szerző, 2013)
138
Pénzért eladó az egész világ! A pénz birtokosa a maga elvont keresletével a piac ura, mindenki a kegyeiért verseng. A pénz – hatalom. Akinek pénze van, annak nem kell a munkával törődnie, mert ő nagyon is tudja – bármit is fecsegtünk mi itt össze arról, hogy az értéket a munkával mérik – hogy valójában az értéket pénzben mérik! Akinek pénze van, az egyszeriben merkantilistává válik – a merkantilizmus a korai politikai gazdaságtan vagy inkább csak a politikai gazdaságtan előfutára a kapitalizmus hajnalán, olyan gyakorlati gazdaságpolitika, amely abból indul ki, hogy a pénz (az arany) maga az érték. [A merkantilisták szerint az érték a kereskedelemben születik, csak az az áru értékes, amit pénzre cseréltek – innen az irányzat neve (Merkur a kereskedők istene, meg persze a tolvajoké – a régi görögök tudtak valamit!)]. A merkantilisták a pénz lényegét nem értették, ezért mindenható istenségként imádták. A polgári közgazdaságtan pedig újra meg újra visszaesik a merkantilizmus e barbár bálványimádatába, amikor következetesen összekeveri az értéket annak megjelenési formájával a pénzben kifejezett árral. Marx – messze tovább lépve Ricardonál – ledöntötte ezt a bálványt. Megmutatta, hogy miként a mitológiai isteneket az emberek saját képükre és hasonlatosságukra teremtették, ugyanúgy a pénzistent a piacon az emberek saját árujuk képére és hasonlatosságára teremtik, mint különleges árut. Marx történelmi-logikai fejlődésként mutatta ki, hogyan vált az egyik áru, az arany különleges áruvá, pénzzé. Kövessük az ő gondolatmenetét! A csere legelemibb formája, amikor a cserélő felek termékeiket nem is csere céljából állították elő, csak véletlenül alakul úgy a helyzet, hogy e termékekből 139
elidegeníthető felesleg keletkezik, amit azután megkísérlik elcserélni más, számukra szükséges termékre. Ha azután véletlenül úgy alakul, hogy egy másik termelő éppen ezt a terméket keresi csere céljából, amiért cserébe éppen azt a terméket tudja felajánlani, amit az első termelő keres, mert véletlenül nála éppen ez vált elidegeníthető felesleggé, akkor létre is jön a csere. Ha feltesszük (e feltevésünk itt nem megy az általánosság rovására), hogy az általunk vizsgált termelők egyébként önellátásra vannak berendezkedve, akkor teljesen egyértelmű, hogy ezután az egyszeri, egyszerű, véletlen csere után ismét mindenki folytatja saját termelő tevékenységét és semmi garancia nincs arra, hogy ez a csere valaha is megismétlődik 76 . Láttuk, hogy az ilyen típusú cserék kezdték meg az ősközösségi törzsi (tehát még inkább állati, mintsem emberi) elkülönültséget gazdasági elkülönültséggé átalakítani, a közösséget felbomlasztani. Ennyiben igaz az, hogy e csereforma történelmileg az első csereforma. Ugyanakkor az ilyen típusú csere bármely fejlettebb társadalomban is előfordul, amikor a termelő nem az alapvető termelési tevékenysége körében állít elő véletlenül
76
A ténylegesen megvalósult cserén kívül azért ennek az egyszeri, véletlen cserének még egy fontos hozadéka van – a tapasztalat, hogy ilyen csere lehetséges. Marx és az általa bírált közgazdászok között az egyik igen jelentős különbség, hogy még „Ricardo sincs meg a maga robinzonádja nélkül.” (A tőke MEM 23. kötet 78. oldal lábjegyzet) vagyis Marx a többiekkel szemben nem cseréli össze az egyszeri, véletlen cserét a cserével, mint olyannal – neki nincs meg „a maga robinzonádja”. Számára a kifejlett, valódi csere csak tömeges társadalmi tapasztalat eredménye lehet. (a szerző, 2013)
140
elidegeníthető felesleget. Például a konzervgyár véletlenül vevőt talál az egyébként szemétbe kerülő meggymagokra 77 . Vagy egy családnak hirtelen plusz pénzre van szüksége, és ezért előkotornak egy már régen nem használt fényképezőgépet, és el akarják adni egy bizományi áruháznak stb. Tehát a véletlen csere egyben a logikailag legegyszerűbb, elemi csereforma is. Az egyszerű, vagy véletlen csereformában azonban csírájában már benne van magának a pénznek a titka! Éppen ezért érdemes ezt a csereformát alaposabban szemügyre venni. Az egyszerűbb tárgyalás kedvéért forduljunk ismét régi ismerőseinkhez, a cipészhez és a szabóhoz, azaz inkább Varga úrhoz és Szabó úrhoz, akik mindketten önellátó gazdálkodást folytatnak, de Varga úrnak akadt egy nélkülözhető pár cipője, amit szívesen cserélne el egy kabátra. Varga úr így morfondírozik: – Most varrtam ezt a szép pár cipőt, de nekem tulajdonképpen az a cipő, ami a lábaimon van éppen elegendő, erre nincs nagy szükségem. Annál jobban kellene egy kabát. Miért is nem kabátot varrtam? Na hiszen – éppen azért nincs kabátom, mert amit varrtam olyan randára sikeredett, hogy az asszony kidobta a szemétbe. Cipőt egészen jól tudok varrni, de a kabáthoz nincs valami nagy
77
Utalás a „meggymagos emberre”, amely történet a maga idején (az 1970-es években) maga is elég elképesztő volt, de még elképesztőbb az a szerteágazó – a valódi történettel köszönőviszonyban sem levő – legendárium, ami napjainkban a magyar Interneten terjed. (a szerző, 2013)
141
tehetségem. Mi lenne, ha ezt a takaros kis cipőt elcserélném egy kabátra? Varga úrnak tehát a kezében egy konkrét pár cipő van, a fejében meg egy absztrakt kabát. Elképzel egy cserét, amelyben a valóságos, konkrét cipőt az elképzelt, megkívánt kabáthoz viszonyítja. Cipője tehát számára viszonylagos értéket képvisel, mivel csak akkor válna valóságos értékké, ha talál hozzá egy olyan konkrét kabátot, amelynek tulajdonosa éppen egy ilyen pár cipőről álmodik. Egy ilyen kabát lenne az ő cipőjének az egyenértékese. Varga úr gondolatmenete egy rövid sémában összefoglalva a következő: (1)
az én pár cipőm egyenlő valakinek a kabátjával.
Itt az „egyenlő” nem matematikai értelemben értendő, nem fordítható meg – a fenti sémából nem szükségszerűen következik, hogy (2)
valakinek a kabátja egyenlő az én pár cipőmmel.
A cipő – természetesen – nem egyenlő a kabáttal. Ahhoz, hogy azzá legyen, Varga úrnak véletlenül találkoznia kell egy másik emberrel (talán Szabó úrral, talán más valakivel), akinek az ő saját formulája éppen a (2) formula. Amennyiben ez a véletlen bekövetkezik, akkor és csak akkor valóban elmondható, hogy (3)
1 pár cipő = 1 kabát
A közgazdászt, aki szeret robinzonádokban gondolkodni, és ezt a csereformát azonosítja általában a cserével, figyelmen kívül hagyva, hogy itt hiányzik a tömegesség, a megszokottság, a társadalmiság, könnyen megtévesztheti az a tény, hogy ebben a formában a hasznosság elve elnyomja a 142
munkamegtakarítás elvét. A csere itt létrejöhet olyan termékek között is, amelyek igen különböző munkaráfordítást testesítenek meg, de mégis összehozza őket a kölcsönös megkívánás. Tipikus példa erre a gyerekek egymás közötti csereberéje, ahol az elcserélt dolgok értéke szinte semmilyen szerepet nem játszik. Ebből a tévedésből születik a határhaszon elmélet, amely szerint a javak értéke a hasznosságuk függvénye. Ám képzeljük el a határhaszon elmélet egy neves professzorának fizimiskáját, amikor megtudja, hogy csemetéje üveggolyókra cserélte a karácsonyra kapott aranyóráját. Minden elcsattanó pofon a kölyök arcán egy-egy csapással ér fel, amely romba dönti a határhaszon elméletet, hiszen a gyerkőc éppen azért cserélte el az óráját, mert az üveggolyók számára sokkal, de sokkal hasznosabbnak tűntek, mint az ostoba aranyóra. A pofonok tehát nyers gyakorlati bizonyítékai annak, hogy a professzor úr nem hisz a saját elméletében. 78 78
Ez a példa igen tetszetős (sőt csattanós!), ám valójában némileg sántít. A pofonok ugyanis csupán azt bizonyítják valójában, hogy a professzor úrnak más az értékítélete, mint a fiacskájáé – és így akár még alá is támasztják a szubjektív értékelméletet. Helyesebb lett volna az eredeti példánál maradnom, Varga és Szabó urak cseréjénél. Ha feltételezzük, hogy e dolgos urak valóban gazdálkodnak, akkor arra, hogy a Varga úrnak tíz óra munkába kerülő cipő miképpen cserélődött el a Szabó úr által négy óra alatt megvarrt kabátra, sokkal meggyőzőbb magyarázattal szolgál Ricardo komparatív előnyökről szóló tanítása: Varga úr ugyanis a cipőt tízórai munkával állította elő, de a Szabó úr kabátjához hasonló minőségű kabáttal akár tizenöt órát is elkínlódott volna. Szabó urat sem az érdekelte, hogy Varga úr mennyi időt töltött a cipő elkészítésével, hanem azt állította szembe egymással, hogy ő a kabátot négy, a cipőt viszont csak nyolcórai munkával tudta volna
143
Mindamellett, ha nem feledkezünk meg e csereforma esetlegességéről, véletlenszerűségéről, akkor ebben a formában sok érdekességet fedezhetünk fel. Cipőkészítő emberünk (Varga úr) egy pár cipőt tart a kezében. Ez konkrét (cipőkészítő) munkája eredménye. Használati érték, amit felkínál valakinek fogyasztásra (húzza a lábára, és viselje). Értékét önmagában nem tudja mérni. A viszonylagos érték az áru használati értékét domborítja ki: [azért lehet érte kapni valami mást, azért cserélhető el, mert másvalakinek hasznos lehet]. A cipő értékét Varga úr nem mérheti a saját munkája mérésével, mert azzal csak a saját elkülönült munkáját mérné, nem a társadalmilag szükségeset. Mindenképpen a társadalomhoz kell fordulnia. Mivel a pár cipőért egy kabátot szeretne, azért számára a társadalmat a kabát készítője (aki éppenséggel Szabó úr is lehet) személyében jelenik meg. De! Varga urat nem Szabó úr becses személye, hanem kizárólag az általa a cipőért kínált kabátja érdekli! Azaz, valójában Varga úr számára az adott szituációban maga a kabát képviseli a társadalmat. A társadalmat egy kabát jeleníti meg! Nagy pillanat tanúi vagyunk: egy kabát, egy dolog, egy áruvá váló dolog, mint a társadalom megtestesítője jelenik meg! A dolog lép az emberek helyére, a dolog emberi tulajdonságokat jelenít meg, emberi viszonyok képét ölti magára! Ez az első megcsinálni. Vagyis a csere alapja nem a tényleges munkaráfordítás volt ugyan, ám mégis a munkaráfordítások aránya, csak éppen mindkét félnél – egyéb információk hiányában – a saját (valós és feltételezett) munkaráfordításaik aránya motiválta a cserét. Nyilván a tömeges piaci tapasztalatok az összehasonlítást a piaci átlagok irányába terelik. (a szerző, 2013)
144
lépés az áru fétissé válásához. Megfogant és születőben van a „disznófejű nagyúr”, a pénz-isten! A kabát, mint áru-csira tehát a maga használati értékével fejezi ki a cipőnek, mint áru-csirának az értékét. Szabó úr kabátja Varga úr cipője értékének adekvát kifejezésévé vált – persze csak az adott szinten, Varga úr szemében. [Ám valójában itt nem Szabó úr konkrét kabátjáról van szó, hanem egy elvont kabátról, ami lehetne bárkié, csak a „bárki” hajlandó legyen azt Varga úr cipőjéért elcserélni.] A kabát fétis-jellege abban is megnyilvánul, hogy bizonyos fokig uralkodik a cipő tulajdonosa felett. Mihelyt megjelenik, Varga úr azonnal hajlandó őt kicserélni a cipőjéért. Fordítva ez egyáltalán nincs így – a kabátok finnyásan válogatnak, Szabó úr kabátjának esetleg nagyon is derogál cipőre cserélődni (ő gyémánt nyakékről álmodik). A csere léte vagy nem léte tehát kizárólag a kabát „kezében van”. A kabát és a cipő közül a kabát az, ami közvetlen elcserélhetőség állapotában van. Persze szigorúan csak ennek az adott véletlen cserének a keretei között. A közvetlen elcserélhetőség állapotából következik, hogy a csere mennyiségi oldalát, az árarányt is az egyenértékes áru, esetünkben a kabát, határozza meg. Ha a kabát (valójában a háta mögött álló tulajdonosa) nem elégszik meg csereértékként egy pár cipővel, akkor a csere nem jön össze. Varga úr kezében ugyanis csak egy pár cipő van, és ő a kiszolgáltatott fél, neki kell alkalmazkodnia. Vagy felkínál a pár cipő mellé még valamit (például még egy pár cipőt), vagy lemond a cseréről. [Mellesleg, ha a felkínált kiegészítés nem nyeri el a finnyás kabát tetszését, akkor a csere szintén Varga úr álma marad csupán.] 145
[Összefoglalva,] az adott csere keretei között a fétissé változó egyenértékes, a kabát adekvát módon kifejezi a viszonylagos értékforma, a cipő értékét, így a közvetlen elcserélhetőség állapotában van, és meghatározza az érték mennyiségi oldalát, a cserearányt. Ezek pontosan azok a tulajdonságok, amelyek majd általánosan, minden árucserében jellemezni fogják magát a pénzt. Marx tehát jogosan állította, hogy az egyszerű, egyes, véletlen értékforma egyenértékes oldalában benne van a pénz csírája. A [magukat marxistának beállító] politikai gazdaságtan tankönyvek jó része nem hangsúlyozza eléggé, hogy az értékformák tárgyalása [Marxnál] egyidejűleg történelmi és logikai. Az egyszerű, egyes, véletlen értékformát valamiféle naiv történelmi illusztrációként (tulajdonképpen nagyon is történelmietlenül) szokták, mint az ősközösségi cserékre jellemző formát tárgyalni. Ezt sokszor külsődleges fogásokkal próbálják alátámasztani, például a Marx által használt vászon-kabát példázatot 79 , amelynek Marx tudatosan nem adott archaikus, történelmi színezetet, felcserélik például a kőbalta-juh példázatra, ami nyílván e könyvek szerzői szerint jobban tükrözi az ősközösségi állapotokat 80 . Csak éppen így azt fedik el az olvasók elől, ami 79
Ezt mi az e szempontból hasonló cipő-kabátra cseréltük, csak azért, hogy még a látszatát se keltsük annak, hogy Marx tanai, példái érinthetetlen dogmák lennének [– de ugyanakkor óvakodtunk attól is, hogy a tankönyvek hamis historizálásának hibájába essünk] (a szerző, 1983 [2013])
80
Az már csak a hab a tortán, hogy a kőbalta-juh csere példázata években számolva sokkal nagyobb anakronizmust jelent, mintha a
146
a lényeg, hogy tudniillik e csereformának nem a régisége a fontos, hanem az egyszerűsége, egyedisége és véletlenszerűsége. Így azután rendesen bele is szoktak gabalyodni abba, hogy e csereformáról hogyan térjenek át a teljes, vagy kifejlett értékformára, ami Marx történelmilogikai kifejtésének következő láncszeme. Azzal a lapossággal szokták a dolgot elintézni, hogy „a fejlődés során” a viszonylagos értékformát (náluk egy kőbalta, nálunk egy pár cipő, Marxnál vég vászon) már nem egy, hanem több egyenértékhez viszonyítják. Csupán csak arról nem ejtenek szót, hogy miben is áll ez a „fejlődés”? Pedig itt nem kis dologról van szó! Ebben az átmenetben (az egyes, egyszerű vagy véletlen cseréről a kifejlett, teljes értékformára) tulajdonképpen az „árutermelő forradalom” van elrejtve. Az előbbiben még nem árukat cserélnek, hanem csak árucsírákat. Nem teljesül ugyanis az árutermelés oly fontos d.) feltétele (54. oldal). Ezért azután a fétissé változó egyenértékes a fentebb felsorolt oly sok csodálatos tulajdonsága ellenére sem képes a valódi értékmérésre. Az előző alpont idézőjelei a „mérés” szó körül még nem tűntek el. Éppenséggel ez, illetve ennek meg nem értése adja az alapot a határhaszon elmélet tévedései alá 81 . Ha Varga úr rájön és rászokik arra, hogy cipők készítésével és elcserélésével a legtöbb szükségletét kielégítheti, és ha erre
Stevenson gőzmozdonyát cseréltetnék el egy mai netbookra (a szerző, 2013) 81
Nem véletlenül ragaszkodnak a marginalisták (például G. Callahan a „Közgazdaságtan hús-vér embereknek” című könyvében) , hogy kifejtésüket „a maguk robinzonádjaival” kezdjék (a szerző, 2013)
147
mások, más termékek 82 vonatkozásban szintén rájönnek, azaz, ha a munkamegosztás szakosodásig mélyül, és ezzel együtt a csere egyszeri, véletlen jelenségből megszokott tömegjelenséggé változik, akkor következik be a csere formájában a minőségi változás. Miről van itt szó? Nagyon ismerős dologról! A termelőerők fejlődése egy adott ponton kiváltja a termelési viszonyok változását. A már eddig is sokat emlegetett összhang-törvény, amit megint és ismételten fel kell ismernünk. Amiről az említett tankönyvek írnak, az puszta mennyiségi változás. Eddig egy egyenértékessel volt dolgunk, mostantól több fog szerepelni. Hiszen mit jelent az, hogyha Varga úr ezentúl a véletlenül feleslegessé vált cipőjével nem csak kabátot, de más termékeket is szembeállít egyenértékesként? Az égvilágon semmi újat! Ha csak egy pár elcserélendő cipője van, akkor azt ténylegesen csak egy egyenértékessel állíthatja szembe (ami persze lehet kabát, búza, tojás vagy mit tudom én), s ha arra el tudja cserélni, akkor a lezajlott csere után a többi csupán puszta álom, üres fantázia, nem több. Egészen más a helyzet, ha a hangsúly nem az egyenértékesek sokféleségére, hanem a szakosodásra van helyezve. Akkor itt minőségi változásról van szó. A kicsirázott árutermelés szárba szökken!
82
Természetesen nem csak Varga úr állapodhat meg egyedül a cipőkészítésnél, azzal többen is foglalkozhatnak, de szintén többeknek nem cipők, hanem más valamik előállítására kell szakosodniuk, hogy a további gondolatmenet érvényes legyen (a szerző, 2013)
148
Ha Varga úr nem egy véletlenül számára felesleges cipőt akar elcserélni, hanem feladva önellátó életmódját a cipőkészítésre szakosodik (Varga úrból tanult vargává, cipésszé képzi magát), akkor már nem csak megteheti, de kénytelen lesz megtenni, hogy cipői számára teljes, vagy kifejlett értékformát állítson fel. Ellenkező esetben az eladatlan cipői között éhenhal. Felméri tehát, hogy szűkebb-tágabb környezetében mi mindent tud beszerezni cipőért 83 , tapasztalatokat gyűjt arról, hogy ki mit és mennyit hajlandó áldozni egy-egy pár cipőért. Mindezek tudatában a fejében összeáll a következő séma: az én egy pár cipőm = valakinek egy kabátja az én egy pár cipőm = valakinek egy zsák lisztje az én egy pár cipőm = valakinek egy véka tojása … az én egy pár cipőm = valakinek 2 gramm aranya Természetesen ennek csak akkor van értelme, ha emberünk ezt a sémát valóban realizálni tudja. Varga úr csak akkor válik vargává, ha elég sokan abbahagyják a házilagos cipővarrást. A varga tehát kihívást intéz lábbelijeivel a
83
Eközben felhasználja megfontolásaiban a korábban már említett komparatívitás elvét, azaz elsősorban azokban a dolgokban gondolkodik, amiket ő a cipőnél több munkaráfordítással tudna csak előállítani – mivel kitanulta a cipőkészítés szakmáját, azért valószínűleg a dolgok többsége ebbe a kategóriába fog tartozni. Ha nem így lenne, akkor ajánlatos lenne számára más szakma után nézni (a szerző, 2013)
149
társadalom felé, amely társadalom a számára, mint termékeik halmaza jelenik meg. [Ha beindul az üzlet, akkor] ezek a termékek már valóban áruk lesznek, fétis jellegük társadalmi méreteket ölt. Azt mondhatjuk, hogy az egyszerű, egyes vagy véletlen értékforma egyenértékese, mint fétis a totem szerepét töltötte be, ami még semmi isteni vonással nem rendelkezik (még nem áru). Ebben az új, kifejlett formában a cserére szánt termékek már valódi áruk, fétikus egyenértékeseik mintegy istenekként jelennek meg, amelyek azonban még magukon hordozzák az árujegyeket, miként az ókori istenek az emberi vonásokat. A tömegessé váló árutermelés egyfelől fokozza a termelőerők gazdasági elkülönültségét, az immár árutermelővé vált munkák elkülönült (magán) jellegét, másfelől a kiszélesedő piac képében az értékalkotó munka társadalmi jellege is fokozódik. Itt már nincs helye az aranyóra-üveggolyó cserének! Aki ezt nem tudja, vagy nem akarja tudomásul venni, annak hamar felkopik az álla. A sok bába között azonban elvész a gyermek, a sok egyenértékes lehetetlenné teszi nemcsak az érték mérését, de még az adekvát kifejezést is. Az emberek azt már nagyon jól érzik, hogy aranyórát nem szabad üveggolyókra cserélni, de még nem tudják, hogy mire szabad. A csere tömegjelenséggé válik, de rendkívül körülményes lesz. Emlékezzünk a mesére a kóróról és a kismadárról: „Tölgyfa adjál husángot, a husáng elkergeti a farkast, a farkas megeszi a tehenet, a tehén ad tejecskét, a tejivás után a macska megfogja az egeret, az egér elrágja a kórót, a kóró majd elringat engem.” 150
Ilyesféleképpen jut majd vargává tanult Varga urunk is az áhított kabáthoz: cipőre éppen az aranyásónak van szüksége, ő ad 2 gramm aranyat, az arany az udvarosnak kell, aki ad érte egy véka tojást, a tojást csak a molnár fogadja el, aki egy zsák lisztet ad érte, és végre a szabóként tevékenykedő Szabó úr – mivel lisztre van szüksége – a zsák lisztért odaadja a kabátot. Ám ez a folyamat nem csak hosszú, de felettébb bizonytalan is. [Két okból is. Egyrészt a lánc még a kabát megszerzése előtt bárhol megszakadhat. Másodszor semmi garancia nincs rá, hogy a többiek listái „csereszabatosak” Varga úr listájával. Az, hogy Varga úr a saját készítésű cipőit egyenértékűnek gondolja úgy egy kabáttal, mint egy véka tojással, avagy 2 gramm arannyal, nem biztosíték arra, hogy az udvaros a maga vékányi tojását egyenértékűnek tartja az aranyásó 2 gramm aranyával, vagy arra, hogy egy kabátért Szabó úr simán elfogad egy zsák lisztet (és nem másfél zsákra taksálja azt)]. Tehát Varga úrnak végül is fogalma sincs róla, mennyit is érnek valójában az ő cipői. Szaladt fűhöz-fához, mindig ő volt a kiszolgáltatott, ő akart eladni. Az adás-vételi akciója valójában egyszerű, egyes, véletlen cserék láncolata volt, amely az eladó – Varga úr – számára az egyes cserék összes negatívumait összegezte. Ilyen körülmények között az értéktörvény igen rossz hatásfokkal fejti ki hatását. Ismét kiéleződik a termelőerők és a termelési viszonyok ellentmondása: ezúttal már a magánmunka és a társadalmi termelés ellentmondásaként. Új, forradalmi átmenetre van tehát szükség, amely ezúttal a piac minőségi változását hozza magával. A kifejlett, vagy teljes értékforma átalakul az általános egyenértékes értékformába. 151
A termelőerők fejlődése növeli az árutermelés jelentősségét, elterjedtségét. Ennek egyik következménye, hogy egyes áruvá váló termékek iránt a többinél általánosabb kereslet nyilvánul meg, [a konkrét használati értékeik mellett magából az árucseréből fakadó elvontabb használati értékük jön létre]. Például a mezőgazdaság fejlődésével egyre többen térnek át a faekéről a vasekékre, ami miatt magának a vasnak, mint szerkezeti fémnek megnő, általánosabbá válik a kereslete. Vagy például vetési időben megnő a kereslet a vetőmag iránt. [Ám amikor az előbb arról beszéltünk, hogy a kereslet azáltal válik általánosabbá, hogy elvont használati értékek iránt jelentkezik, nem erre gondoltunk, ez csupán előfeltétel]. A vas, a vetőmag, stb. iránt jelentősen megnőtt kereslet ugyanis nem csupán mennyiségi változás, hanem, ahogyan mondani szokás, a mennyiségi növekedés egy ponton minőségi változásba csap át. Minél tömegesebb, szokásosabb lesz egyes áruk piaci forgalma, annál jobban kiválnak az ilyen áruk a többiek közül. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy vasat, vetőmagot stb. olyanok is elfogadnak, akiknek voltaképpen nem erre az árura van szükségük. Ugyanis úgy vélik, hogy a saját kevésbé „népszerű” árujuk helyett ezeket az árukat a továbbiakban könnyebben fogják tudni elcserélni. Ezek az áruk ugyanis a piacon egyre inkább megbízható áruknak számítanak. A megbízhatóság önmagát erősítő tulajdonság. Tegyük fel, hogy egyesek ezeket a megbízhatónak ítélt árukat akkor is hajlandóak elfogadni, ha valójában nincs rájuk szükségük. Akkor ezeknek az áruknak az elfogadási köre kibővül, és ezáltal megbízhatóságuk növekszik, hiszen megnő az a remény, hogy ha én ezt az árut úgy fogadom el, hogy azonnal tovább is akarom adni (mivel
152
voltaképpen nincs rá szükségem), akkor lesz is olyan vevő, aki ezt az árut átveszi tőlem. Végül is a piac a legmegbízhatóbb árut (vagy néhány csekély számú áruféleséget) kiemeli az áruk sokaságából, és azok fölé helyezi. A megbízható áru ugyanis tulajdonosa keresletét elvonttá teszi (bármire el tudja cserélni) éppen azáltal, hogy az iránta megnyilvánuló társadalmi kereslet konkréttá változik (mindenki szívesen elfogadja). Az így kiemelkedő áru átváltozik az összes többi áru általános egyenértékesévé. A termelő társadalom viszonya gyökeresen megváltozik ehhez az áruhoz. A termelők immár így fognak gondolkodni: ha van egy pár cipőm, az
= bárki egy zsák vetőmagjával
ha van egy véka tojásom, az = bárki egy zsák vetőmagjával ha van egy kabátom, az
= bárki egy zsák vetőmagjával
ha van … ha van 2 gramm aranyam, az = bárki egy zsák vetőmagjával Ezzel tulajdonképpen befejeződött az áru fétissé válásának folyamata. Itt már egy meghatározott áruféleség áll szemben az egész árutermelő társadalommal, függetlenül termelője/tulajdonosa személyétől. A fétis mögül teljesen eltűnik az emberi személy. Az áruvilágban megjelent az egyisten. Ez az egy-isten azonban még „zsidó” isten, azaz csak egy „kiválasztott” piac istene, totális, általános egyenértékese. Amikor vége van a vetési időszaknak, a vetőmag többé nem általános egyenértékes. [De annak a tájnak a piacán sem, ahol ezt a fajta vetőmagot nem használják (mondjuk a paradicsom magvait Grönlandon). Arról nem is beszélve, hogy ma a vetőmag isteni általános egyenértékes, de két év múlva, 153
amikor a fele penészes lett, a másik fele elcsirázott, vagyis megromlott, akkor már nem az. De ha nem romlik meg, akkor elvetik - és volt-nincs általános egyenértékes. Végül az sem mellékes, hogy vetési időszakban egy-két mázsa vetőmagot szívesen elfogadnak, de például egy darab tojás „egyenértéke” 1/50 zsák vetőmag (ha feltételezzük, hogy egy vékába félszáz tojás fér) – ilyen kevés mag nem kell senkinek, ugyanúgy ahogy senki nem tud mit kezdeni tízezer zsák vetőmaggal – amennyibe egy ház „kerülne”.] Mindezen okok miatt a legtöbb piac által kiválasztott áru számára az általános egyenértékes szerepe pünkösdi királyságnak bizonyul. Igen kicsiny az „kiválasztott nép” (árupiac), amelynek rettegve szeretett Jehovája lehet – és az is csak ideig-óráig. A fejlődő, terjeszkedő árutermelés keresi a maga univerzális („keresztény”) egy-istenét. Olyan áru pályázhat erre a szerepre, amely használati értéke szerint bár igen keresett, de egyben könnyen helyettesíthető is, hogy könnyen kivonható legyen a fogyasztásból. Kis tömegben kell nagy értéket képviselnie, hogy a nagy értékű áruk forgalmát is lebonyolíthassa, de szinte korlátlanul oszthatónak és újraegyesíthetőnek is kell lennie, hogy a kis értékű áruk cseréje se okozzon gondot. Fizikailag tartósnak, ellenállónak is kell lennie, hogy bírja a folytonos körforgás gyűrődéseit. És persze ezekkel a tulajdonságokkal mindenütt rendelkeznie kell, ahol árutermelő emberek előfordulnak. Ki tudja, hogy hogyan alakult volna az emberiség sorsa, ha az egyre szélesedő árukínálatban egy áruféleség sem akadt volna, amelyik akár csak közelítőleg megfelel mindezen
154
követelményeknek. Ám az emberiség szerencséjére (vagy szerencsétlenségére?) ilyen áruféleség akadt – az arany. Az arany az egyetlen fém a föld kérgében, ami elterjedten és viszonylag nagyobb mennyiségben található tisztán, fémes állapotban – ezért az arany volt az első fém, amit az emberiség megismert (a maga módján tehát az emberiség hajnala valóban az „arany kor” volt). A fém az összes többi ősi szerkezeti anyagnál (fa, bőr, kő, bél, háncs stb.) összehasonlíthatatlanul jobb szerkezeti anyag, így az arany, mint maga a fém igen nagy becsületnek örvendett, ráadásul, mint nemesfém, amely lényegében nem korrodálódik, igen kiváló zálogtárgy is volt, és így közvetlenül kapcsolódott az árucsere korai rítusaihoz. Amikor azonban az emberiség sorban fedezte fel a többi (kohósítással előállítható) fémet, szerkezeti anyagként az arany háttérbe szorult, viszont zálogtárgy volta felerősödött. Előbbi allegóriánkat folytatva, az új fémek felfedezése az aranyat, mint szerkezeti anyagot „keresztre feszítette”, hogy az, mint univerzális, térben és időben tartós általános egyenértékes „támadjon fel”. Megszületett a pénz. A pénz így lényegéből következően arany, de az arany lényegéből nem következik a pénz-mivolta. A platina nem kevésbé alkalmas arra, hogy pénz legyen, de mégsem lett az, mert túl későn fedezték fel. [Az ezüst jó ideig pénzként szerepelt (ez tükröződik a Marxtól vett mottónkban is), de lényegében az arany kiszorította, mert jobban megfelelt a pénz lényegének. Bár az ezüstnek is igen sok nyoma van mind a mai napig a pénzforgalomban – például a brit nemzeti valuta neve (font), és jele (Ł) egy ezüstmennyiségre (angolul Phount, latinul Libra) utal, de a tetradrachma-tálentum-tallérdollár pénznév is egy ezüstmennyiség neve volt eredetileg.] 155
A pénz tehát már nem egy áru egyenértéke, hanem általános egyenértékes. Így egyetlen használati értéke az maradt, hogy értékes. A pénz az érték adekvát megjelenési formája 84 . Bármely áru az által válik áruvá, hogy megveszik, vagyis az előállítására fordított magánmunka csak a megvétele által válik társadalmi munkává. Ez alol a pénz kivétel. A pénz már a tulajdonosa zsebében is biztosan elcserélhető áru, azaz mindig és minden áruval szemben a közvetlen kicserélhetőség állapotában van. Így a pénzáru (arany) termelésére fordított magánmunka közvetlenül, mint társadalmi munka jelenik meg. (Ez az alapja az úgynevezett „aranylázaknak” – Kalifornia, Alaszka stb.) A közönséges áruk iránt a társadalmi szükséglet, mint különös szükséglet nyilvánul meg (például az ennivaló annak kell, aki éhes, és jól lehet, mindenki időről időre megéhezik, egyidejűleg mégsem fordul elő, hogy az adott pillanatban mindenki éhes lenne. Valaki éppen most éhezett meg, másvalaki viszont éppen most lakott jól). Ezzel szemben a pénz iránt általános társadalmi szükséglet jelentkezik, amely soha egy pillanatra sem elégíthető ki teljesen.
84
Már amennyiben a pénz valódi pénz. Az aranypénz az volt. A napjainkban használatos különböző – pénzhelyettesítőkből pénzzé avanzsált, belső, saját értékkel nem rendelkező fizetési eszközök csak többé-kevésbé (inkább kevésbé, mint többé) azok. Ezért csak többé-kevésbé (inkább kevésbé, mint többé) adekvát módon jelenítik meg az értéket. Mindez vonatkozik mindarra is, ami ezután következik. (a szerző, 2013)
156
Ez az általános társadalmi szükséglet a maga kielégíthetetlenségével hajszolja az emberiséget a legkegyetlenebb, legvéresebb tettek sorozatába. Soha semmilyen istennek nem hoztak annyi véráldozatot, mint a pénz-istennek. Ám a pénz még mindig csak az az arany, amin ott ül Ady Endre „disznófejű Nagyura”. A „disznófejű Nagyúr”, bár maga a pénz, de több is annál. Már előttünk áll, de még igen csak kevéssé ismerjük. Hogy jobban megismerhessük, legelőbb is tisztáznunk kell a pénz társadalmi funkcióit.
157
3.
A pénz funkciói „A közgazdászok a pénzt azokból a külső nehézségekből szokták levezetni, amelyekbe a kibővült cserekereskedelem ütközik, de emellett elfelejtik, hogy ezek a nehézségek a csereérték kifejlődéséből , tehát a társadalmi munkának, mint általános munkának a kifejlődéséből erednek … következésképpen ragaszkodnak a cserekereskedelemhez, mint az áruk kicserélési folyamatának adekvát formájához, mely csak bizonyos technikai kényelmetlenségeket okoz, amiknek a kiküszöbölésére a pénz furfangosan kigondolt segédeszköz.” (K. Marx A politikai gazdaságtan bírálatához MEM 13)
Az árutermelés azért hatékony termelési mód, mert a termelés általános törvényei az értéktörvény működésében történelmileg különös módon tudnak érvényesülni. Az értéktörvény normális működése mindenek előtt feltételezi az érték mérhetőségét. Ám éppen a társadalmi termelésnek az értéktörvényben megnyilvánuló alapvető ellentmondása, az elkülönült magánmunkán alapuló termelés és a társadalmilag szükséges munkát elismerő piac közötti ellentmondás teszi lehetetlenné az érték közvetlen társadalmilag szükséges munkában való mérésének lehetetlenségét. Felmerül ugyanis a kérdés: miért nem mérik az értéket közvetlenül munkaórában? Ez először is technikailag lehetetlen. Az elvont munka éppen azért elvont, mert elvonatkoztatunk attól a konkrét árutesttől és használati értéktől, amelyben megtestesül. Ahogyan a súlyos testek súlyát csak tőlük különböző, hitelesen kalibrált súlyos testekkel lehet mérni, ugyanúgy az elvont munkától értékes árutest értékét is csak 158
tőle különböző, társadalmilag hitelesen kalibrált értékkel bíró árutesttel lehet mérni. Ez pedig éppen a pénz. Erdős Péter magyar marxista közgazdász felhívta a figyelmet, hogy maga a mérőeszköz nem feltétlenül kell, hogy tartalmazza a mérendő mennyiséget. Például a súlyméréshez rugós erőmérőt is alkalmazhatunk, amely nem a saját súlyával mér, hanem a súlyos test által kiváltott gravitációs erőt jeleníti meg (persze itt figyelmen kívül kell hagyni a gravitációs torzulásokból eredő mérési hibákat). Az érték mérésénél a saját értékkel bíró pénz helyett – „rugós erőmérő” gyanánt – belső értékkel nem rendelkező modern pénzt is használhatunk. Ez azonban semmiképpen sem az elvégzett konkrét munkát igazoló „munkajegy”. Ahogyan a rugós erőmérő hitelesítése is hitelesített, kalibrált súlyokkal történik, és nem valamiféle elvont súly-fogalommal, ugyanúgy a papiros anyagú [vagy elektronikus stb.] pénzeket is végső soron a piaci áruforgalom hitelesíti, és nem az elvont munka fogalma.
Értékmérés és forgalmi eszköz Több, a francia utópista szocializmus befolyása alatt álló közgazdász felvetette, hogy az árutermelőknek „munkajegyeket” kellene kiadni, amely igazolná, hogy bemutatója ennyi meg ennyi órányi hasznos munkát végzett, és ezért ennyi meg ennyi jószág illeti meg. Ez az árutermelés viszonyai között egyszerűen badarság, hiszen az elkülönült magánmunka közvetlen társadalmi elismerését jelentené. Az egyéni munka ilyen közvetlen társadalmi elismerése csak a gazdasági elkülönültségtől mentes, társadalmilag szervezett termelés keretei között lenne lehetséges. Ott viszont nincs árutermelés! Az érték tehát csak akkor mérhető közvetlenül 159
elvont munkával, a pénz közbeiktatása nélkül, ha már nincs árutermelés, tehát érték sincsen 85 .
85
Aligha gondoltam volna 1983-ban, hogy 18 évvel később ezt a vitát magukat marxistának valló szerzőkkel szemben ismét le kell folytatnom. Az EZREDVÉG XI. évfolyam 11. számában (2001. november) jelent meg „Széljegyzetek M.P. Cockshott, A.F. Cottrell „Érték, piacok és szocializmus“ című írásához” című kritikai tanulmányom. Ebben szerepel a következő polémia (a mélyen bekezdett idézetek a bírált írásból származnak): „… „Ez a Marx-idézet két alapgondolatot tartalmaz … Először is ott van benne a munkautalványok formájában történő szocialista bérezési rendszernek … a koncepciója. Másodszor ott van egy olyan szocialista tervezési rendszer koncepciója, amely a társadalmi munkaidőt használja a számvitel egységeként, és a költségszámítás alapelveként.” Mielőtt azonban e nagyszerű következtetéseket kiolvasnánk a marxi szövegből, figyelmünket egy apróságra kell fordítanunk. Marx „szabad egyének” egy társulásáról beszél. Kik ők? Marx Engelsszel közösen írt, a MEM szerkesztői által utóbb Német ideológiának elkeresztelt nagy kiadatlan munkájában írja: „Egyébként a munkamegosztás és a magántulajdon azonos kifejezések - az egyikben ugyanazt jelentik ki a tevékenységre vonatkoztatva, amit a másikban a tevékenység termékére vonatkozólag jelentenek ki.” (MEM 3. 35. oldal) Nyilván itt nem a munkamegosztás technikai oldaláról, hanem társadalmi oldaláról, kényszer-jellegéről van szó. Ez vitathatatlanul kiderül néhány sorral lejjebb: „És végül a munka megosztása … ameddig tehát létezik a hasadás a különös és a közös érdek között, ameddig tehát a tevékenység megosztása nem önkéntes, hanem természetadta, addig az ember saját tette egy számára idegen, vele szemben álló hatalommá válik, amely őt leigázza, ahelyett, hogy ő uralkodnék
160
felette.” (MEM 3 36. oldal) Ismét a „leigázza” kifejezés! A „szabad egyének” tehát a (kényszerű) munkamegosztás béklyóiból felszabadult egyének. Vagyis ezek a „szabad egyének” nem lehetnek annak a szocialista társadalomnak a szubjektumai, amelyikben van társadalmi munkamegosztás és következésképpen van áru és érték. Tehát szerzőink egész hivatkozási alapja belső logikai ellentmondástól terhes és így akár abba is hagyhatnánk a további kritikát, hiszen szerzőink nyílvánvalóan tévútra sodródtak. Nekem azonban nem az a célom, hogy „tönkrezúzzam” a minden jel szerint szimpatikus és jószándékú szerzőket, hanem az, hogy – megragadva az alkalmat – ismét rehabilitáljam a marxi elméletet azzal a szörnyű vulgarizálással szemben, amit a sztálinista „ortodox marxizmusleninizmus” elkövetett, és amit a mai polgári tudós urak előszeretettel rónak fel magának a marxizmusnak. Szerzőink alapvetően téves megközelítése abból a klasszikus „marxista-leninista” hibából ered, hogy azt hiszik, az árufetisizmus felismerése és leleplezése egyet jelent annak megszüntetésével. Marx azonban nyomatékosan felhívja a figyelmet ennek éppen az ellenkezőjére: „Az a késői tudományos felfedezés, hogy a munkatermékek, amennyiben értékek, csak dologi kifejezései a termelésükre fordított emberi munkának, korszakot alkot az emberiség fejlődéstörténetében, de semmiképpen nem oszlatja el a munka társadalmi jellegének tárgyi látszatát.” (MEM 23. 77.oldal) illetve „Az tehát, hogy az értéknagyságot a munkaidő határozza meg, a viszonylagos áruértékek látható mozgásai mögé rejtett titok. Felfedezése megszünteti azt a látszatot, hogy a munkatermékek értéknagyságát csupán a véletlen határozza meg, de semmiképpen sem szünteti meg az értéknagyság dologi formáját.” (MEM 23. 7778. oldal)
161
Ez az alap, ahonnan Marx elvet mindenféle „munkapénzt”. Márpedig szerzőink hiába hivatkoznak magára Marxra, konstrukciójuk csupán egy újabb „munkapénz”. Ráadásul nyilvánvaló, hogy szerzőink nem éltek a „létező szocializmus” feltételei között, mert annak tapasztalatai birtokában aligha fogalmazták volna meg naív egalitárius bérelméletüket. „Amit Marx és Engels elvet, az az áraknak a tényleges munkaértékek szintjén való rögzítése egy árutermelő társadalomban. Viszont egy olyan gazdaságban, ahol a termelőeszközök közösségi irányítás alatt állnak, a munka «közvetlenül társadalmivá» válik, mert egy előre meghatározott központi tervnek van alárendelve. … tehát a munkapénz kritikája egyszerűen irreveláns.” Marx az 1844-es Párizsi kézirati tanúsága szerint mintha olvasta volna szerzőink munkáját, és nem igazán értene velük egyet: „Azt is átlátjuk ezért, hogy munkabér és magántulajdon azonosak: mert a munkabér, amelynél a munka terméke, tárgya díjazza magát a munkát, csak szükségszerű következménye a munka elidegenülésének, mint ahogy a munkabérben a munka is nem öncélként, hanem a bér szolgájaként jelenik meg. … A munkabér erőszakos felemelése tehát (eltekintve minden más nehézségtől, eltekintve attól, hogy mint rendellenességet fenntartani is csak erőszakosan lehetne) nem lenne egyéb, mint a rabszolga jobb díjazása, és nem vívná ki sem a munkásnak, sem a munkának az emberi rendeltetését és méltóságát. Sőt még a munkabérek egyenlősége is, ahogy azt Proudhon követeli, csak átváltoztatja a mostani munkásnak a munkájához való viszonyát minden embernek a munkához való viszonyává. A társadalmat ekkor elvont tőkésként fogják fel.
162
A munkabér az elidegenült munka közvetlen következménye, és az elidegenült munka a magántulajdon közvetlen oka. Az egyikkel tehát a másik oldalnak is el kell esnie.” (MEM 42. 92. oldal) Sürgősen le kell szögeznünk, hogy a két marxi állítás („a munkamegosztás és a magántulajdon azonos kifejezések”, „munkabér és magántulajdon azonosak”) nem ellentmondanak egymásnak, hanem éppenséggel megerősítik egymást és ezzel azt a tényt, hogy ez az 1844-es gondolat gyakorlatilag rögzítődött, mint Marx lényegi álláspontja. Valóban ha van aki munkabért fizet és van aki munkabért kap, akkor szükségképpen van kényszerű munkamegosztás, mert senki nem fizet magamagának munkabért. Az, hogy a tőkés kisvállalkozó sajátmagának bért számol el (a mai magyar gyakorlat szerint a törvényes minimálbért) csak a tőkés rendszerben általános skizofrénia egyik jellemző megnyilvánulása. Szerzőink sehol nem mondják meg pontosan, hogy mit is értenek az alatt: „a termelőeszközök közösségi irányítás alatt állnak”. Ki és hogyan jeleníti meg ezt a közösségi irányítást? Homályosan rajzolódik ki egy szuperszámítógép-hálózatot kezelő központ képe, aki időről időre népszavazásra bocsát különböző terv-variánsokat. Itt kérdések tucatjai merülnek fel. Mi lesz a közösség azon tagjaival, akik nem értenek a szuperszámítógépekhez? Mi lesz azokkal, akik nem értenek a nagy népgazdasági tervek matematikájához? Mi lesz azokkal, akik csak a maguk kicsiny – bármilyen fontos is legyen – szakmájukhoz értenek? Mert abban a „szocializmusban”, amelyikben van társadalmi munkamegosztás és következésképpen van áru és érték, abban szükségszerűen lesznek a társadalomnak ilyen tagjai is, sőt ők lesznek többségben. Ami a népszavazásokra bocsátott alternatívákat illeti, régi bevált fogása a döntéselőkészítő apparátusoknak, hogy saját érdekeiket kifejező, nagy szakértelemmel és a lehető legnépszerűbben megfogalmazott javaslatuk mellé egy nyílvánvalóan rossz, elfogadhatatlan alternatívát helyeznek el. Ezzel garantálják a szavazás nekik kedvező kimenetelét. Egy kisebb testület esetén ez
163
ellen elég jó védekezés, ha a testület a saját apparátusa javaslata mellé egy független szakértői csapat ellenjavaslatát is beszerzi. Össztársadalmi szinten azonban ez nem megy. Marx felhívta a figyelmet, hogy a munkamegosztás mindig a szellemi és a fizikai munka szétválásával kezdődik. A szerzőink által megálmodott informatika-szocializmusban várhatóan ez a kettéhasadás fog megismétlődni. Végső soron az általuk (szavakban) bírált államszocializmusokban is pontosan ez valósult meg (a vezetők és a vezetettek szétválása), igaz lényegében szuperszámítógépek nélkül. „A munkautalványok rendszerének jelentősége a következő. Azáltal, hogy megszünteti a megszolgálatlan jövedelmet, mindenki számára kötelezővé teszi a munkát. Másrészt könnyen átláthatóvá teszi az emberek közötti gazdasági kapcsolatokat és egyenlőségelvű: biztosítja valamennyi munka egyenértékűségét. Ez utóbbi az, amely miatt nem alkalmazták a huszadik század bürokratikus államszocializmusaiban. Melyik vezető vagy igazgató szerette volna munkáját egyenértékűnek tekinteni egy egyszerű munkáséval?” Marx ezt is írta a Párizsi kéziratokban: „... a munka a munkás számára külsőleges, azaz nem tartozik lényegéhez, tehát munkájában magát nem igenli, hanem tagadja, nem jól, hanem boldogtalannak érzi, nem fejt ki szabad fizikai és szellemi energiát, hanem fizikumát sanyargatja és szellemét tönkreteszi. Ezért a munkás csak a munkán kívül érzi magát magánál levőnek, a munkában pedig magán kívül levőnek. Otthon akkor van, amikor nem dolgozik, és amikor dolgozik, akkor nincs otthon. Munkája ennélfogva nem önkéntes, hanem kényszerű, kényszermunka. Ezért nem szükséglet kielégítése, hanem csak eszköz rajta kívül levő szükségletek kielégítésére. A munka idegensége tisztán előtűnik abban, hogy mihelyt nem egzisztál fizikai vagy egyéb kényszer, úgy menekülnek előle, mint a dögvész elől.“ (MEM 42. 86. oldal) A sztálini parancsuralmi szocializmus és a marxi kommunista társadalom egyik alapvető különbsége, hogy az előbbiben fizikai vagy egyéb kényszerrel „mindenki számára kötelezővé teszik a
164
Történelmileg és logikailag is ezért az első és legfontosabb pénzfunkció az értékmérés. Ez az oka annak, hogy valódi, kifejlett árutermelés nem lehetséges pénz nélkül. Mivel a pénz az értékmérés ellentmondását úgy oldja fel, hogy ő maga válik ellentmondásossá (kizárólag az a használati értéke, hogy értéke van), azért a pénzzel való értékmérés sem problémamentes. A piacon járva-kelve megállapíthatjuk például, hogy egy pár cipő átlagos ára 100 pénzegység (vagy 2 gramm arany) akkor is, ha a zsebünkben nincs egy peták sem. Az érték méréséhez ugyanis a pénznek nem kell testi valójában jelen lennie. Ez a tény vezetett arra a felismerésre, hogy a pénz bizonyos funkcióiban maga a pénz egy jellel helyettesíthető. Persze valahol a pénznek is ott kell lennie (vagy legalább is ott kellett lennie), mert a jel helyettesítheti, képviselheti a pénzt, de nem lehet eredendően pénz – [a puszta jel önmagában az árupiacon nem bírhat azzal a bizalommal, ami a pénzt kiemelte a többi áru közül]. A merkantilizmus tévedése a pénz azon tulajdonságát túlozza el, hogy ő az érték adekvát megjelenési formája. Felfogásuk gyökere oda vezethető vissza, hogy a pénz eredete a történelmi múlt ködében vész el. Azok a piacok, azok az munkát”, az utóbbiban megszüntetve a (kényszerű) munkamegosztást megszüntetik a szabadidő és a munkaidő közötti különbséget („a munka létszükségletté válik”) – ezzel természetesen megszüntetik a lehetőségét, hogy a társadalmi elszámolás alapja a munkaidő legyen. Az utóbbit persze nem lehet vezényszóra bevezetni, az csak a termelőerők szerves fejlődésének eredménye lehet. Az első esetében meg lehet kísérelni „a dolog bevezetését” – az eredményt már volt szerencsénk látni.” (a szerző, 2013)
165
áruk, amelyek a pénzt, mint általános egyenértékest „kiizzadták”, már régen megváltoztak 86 . Az új piacokon megjelenő új árukat már rutinosan a pénzhez mérik, ami azt a objektív (nem szándékos, nem az emberek akaratán múló, másokat esetleg tudatosan megtéveszteni akaró) látszatot kelti, hogy az áruk azért értékesek, mert a piacon egybevetik őket a pénzzel, ami maga a megtestesült érték. Ennek a merkantilista téveszmének azonban van egy helyes motívuma is. A történelmi folyamatok nem csak a közönséges áruk sokaságát változtatják meg. Megváltozik az arany (vagy más pénzáru) újratermeléséhez társadalmilag szükséges munkamennyiség is, tehát változik magának a pénznek az értéke is. A pénzben mért árarányok tehát már nem fejezhetik ki a piactól függetlenül az értékarányokat. Bizonyos fokig tehát a piacon valóban a pénzzel (az arannyal) való összevetés értékeli az árukat. Ám ez az értékelés nem az áruk értékét határozza meg, hanem annak csupán megjelenési formáját, az árat. Az érték és ár viszonyát pedig a már fentebb megismert értéktörvény szabályozza, amelynek, mint láttuk, nincs köze ahhoz, hogy a pénz miből van. A mindig és minden áruval szemben a közvetlen kicserélhetőség állapotában levő pénz hallatlanul leegyszerűsíti az áruforgalmat – betölti a forgalmi eszköz funkcióját. Mint említettük, ennek a funkciónak az abszolutizálását gúnyolta Marx, amikor azt írta „a közgazdászok a pénzben nem láttak mást, csak «furfangos 86
Ezért fontos kiemelni, hogy Marx pénzelmélete elsősorban nem történelmi, hanem logikai tényeken alapszik – amit persze a történelmi-régészeti kutatások rendre megerősítenek. (a szerző, 2013)
166
csereeszközt»”. Valójában az eddig elmondottakból következik, hogy a pénz csak azért lehet forgalmi eszköz, mert értékmérő, és csak mint forgalmi eszköz képes magában a forgalomban megmérni az értéket. [Vagyis a pénzben e két döntő pénzfunkció elszakíthatatlan egységet képeznek – pénz az, ami képes a forgalmat lebonyolítva az áruk értékét megmérni. Ez a pénz általános tartalma, a többi funkciója adja a különös formáját.]
Kincsképzés Az egyszerű árutermelés eladója csak azért ad el, mert venni szeretne. A pénz megjelenésével nem kell többet bonyolult csereláncolatokba bocsátkoznia, mert ha pénzért eladja a saját áruját, a kapott pénzért cserébe biztosan megveheti a saját árujával egyenértékű áhított árut [– feltéve persze, hogy azt egyáltalán megtermelték]. Miközben a pénz megkönnyíti az áruk piaci cseréjét, aközben fokozza az adás-vétel elidegenítő hatását. A pénz megjelenésével a piaci szereplők élesen elválnak egymástól. Fentebb már utaltunk rá, hogy a piac eladói és vevői csak bizonyos fokig egy és ugyanazon személyek – éppen a pénz az, ami ezt az egységet megszünteti. Az a piaci szereplő, aki valamilyen közönséges árut visz ki a piacra, hogy azt ott pénzért eladja, csak eladóként, az aki pénzzel a zsebében válogat az eladásra kínált áruk között, az csak vevőként szerepel. Persze az eladó, aki eladta az áruját pénzért, és most ott a pénz a zsebében, az már vevőként jelenik meg a piacon – vagy éppen nem … Ha nem jelenik meg vevőként a piacon, akkor a zsebében maradó pénz már nem értékmérő forgalmi eszközként, hanem 167
kincsként funkcionál. Ha a kincsképzés nem lenne a pénz funkciója, akkor a pénz igen hamar összezavarná a termelési viszonyokat. Világítsuk ezt az állítást leegyszerűsített példával!
meg
egy
abszurditásig
[Tekintsünk egy mindössze három ember alkotta minitársadalmat, ahol a társadalom tagjai, Varga úr, Szabó úr és Bányász úr minden vonatkozásban önellátók, kivéve a cipőt, amit csak Varga úr készít, a kabátot, ami Szabó úr specialitása és az aranyat, amit Bányász úr ás ki a föld mélyéből. Tegyük fel, hogy a mini-társadalom sajátos piaca az aranyat tette meg pénzévé. Így a mások által termelt javak megszerzéséhez mindenkinek szüksége van aranyra, és természetesen mindenkinek szüksége van cipőre, illetve kabátra. Így Varga úr cipőt készít – egyelőre három párral, egyet magának, egyet-egyet Szabó és Bányász uraknak. Hasonlóan Szabó úr kabátot varr, szintén pillanatnyilag hármat – egyet magának, egyet-egyet Varga és Bányász uraknak. Bányász úr aranyat ás – de csak két porciót (mondjuk 2-2 grammot), majd a két porció arannyal a zsebében felkerekedik, és Varga úrtól 2 gramm aranyért vesz egy pár cipőt, Szabó úrtól vesz egy kabátot. Ezután Bányász úr leteszi az ásóját, és cipőben-kabátban feszítve roppant elégedetten néz a világba. Viszont Varga és Szabó urak pénztulajdonosokká lettek. Tegyük fel, hogy Szabó úr elindul Varga úrhoz, hogy pénzéért cipőt vegyen tőle. Mivel Varga úrnak még nincs kabátja, és nem tudja pontosan, mennyibe kerül egy kabát, azért, hogy majd jó alkupozícióban legyen Szabó úrral szemben, kész eladni a felesleges pár cipőjét 2 gramm aranyért. Nem csak Szabó úrnak, hanem bárkinek, aki hajlandó megvenni. Tehát amikor Szabó úr megjelenik nála, 168
akkor Varga úr nem Szabó urat látja, hanem a pénzét. De Szabó úr sem gondolja, hogy Varga úr éppen egy kabátról álmodik (ha ezt tudná, nem aranyat, hanem kabátot hozott volna) és csak a kezében levő cipőt látja. Hamar megegyeznek, és Szabó úr a 2 gramm aranyáért megkapja Varga úrtól a cipőt. Most már Szabó úr is felöltözhetett cipőbe-kabátba, tehát elégedetten megpihenhet, bár kissé bosszankodik, hogy feleslegesen varrt egy kabátot. De kabátboltját ugyanúgy bezárja, mint ahogyan Bányász úr lerakta az aranyásó ásóját. Viszont Szabó úr zsebében immár 4 gramm arannyal felkerekedik, hogy kabátot vásároljon – de nem tud, a kabátbolt zárva van … Szabó úrnál tehát egy felesleges kabát van, Varga úrnak a kelleténél is több pénze van, de nem tud vele mit kezdeni, miközben majd megveszi az Isten hidege – hiszen nincs kabátja. Mindez persze badarságnak tűnik, pedig nem az, ha nem egy ilyen apró, háromtermékes piacról van szó, hanem a valódi sok száz, esetleg több ezer áruféleséget kínáló eladók és kereső vevők tömegéről. De badarságnak tűnő kis példánk is megoldódik, ha Szabó úr nem nyugszik bele abba, hogy feleslegesen csinált egy kabátot, hanem így gondolkodik: – Megpróbálom eladni ezt a kabátot, mert különben csak a port fogja, és megeszik a molyok. Ha kapok érte aranyat, azt bármikor, bármire el tudom költeni, helyet is kevesebbet foglal, és a molyok is békében hagyják. Tehát nem zárja be a boltot, hanem megvárja, amíg megérkezik Varga úr, és becsületesen 2 gramm aranyért odaadja neki a kabátot. 169
Most már mindenki tetőtől talpig fel van öltözve, minden szükséglet ki van elégítve, és mindenkinél van 2-2 gramm arany (Bányász úr, „biztos, ami biztos” alapon utóbb magának is kiásott 2 gramm aranyat, és azt a „nehezebb időkre” félrerakta – hiszen őt is megigézte a pénz fétise: azt bármikor, bármire el lehet költeni). Mindez olyan szép, hogy nem is lehet igaz. Nem is az. Legalább is így nem.] Itt már el kell hagynunk a túlságosan is leegyszerűsített modellünk világát. A megoldást ugyanis a valóságos világ valóságos termelőerőinek belső ellentmondása adja meg. Az az ellentmondás, hogy a meglévő termelőerők egyszerre adnak szűkös árukínálatot, és potenciális lehetőséget e kínálat vég nélküli bővítésére. Emiatt alkalmas a közvetlen kicserélhetőség állapotában levő pénz a kincsként való felhalmozásra. A kincs nem más, mint vásárlóerő konzerv. Bármikor „felnyitható és fogyasztható”. A pénz kincsképző funkciója az értéktörvény takarékosságra ösztönző funkciójának a dologiasult formája, de egyben a termelésszabályozó funkciót is dologiasítja. A felesleges, áruval nem fedezett pénz zavarokat okoz a piacon, tehát a termelésben is. Azonban, mivel az arany maga is áru (bár nem közönséges áru) azért a piaci mechanizmus a feleslegben levő aranypénz árát lenyomja, ami a közönséges áruk árának emelkedésében fog kifejeződni. Az így bekövetkező általános drágaságra az általános egyenértékes pénz nem úgy fog reagálni, ahogyan a közönséges áruk reagálnának saját árcsökkenésükre, tudniillik, hogy kevesebbet termelnek belőle, hanem úgy, hogy a pénztulajdonosok félreteszik „jobb napokra”, vagyis a 170
pénzfelesleg rakódik le kincsként. Ha valamilyen okból (hogy ez mi lehet, azzal később fogunk foglalkozni) a kelleténél kevesebb a pénz a piacon (vagy ami ugyanaz, túl sokat raktak le kincsként), akkor a piaci árak leesnek, vagyis beköszöntenek azok a bizonyos „jobb napok” (a pénztulajdonosok számára, természetesen) és az arany előkerül a kincsesládák mélyéről. Mindez azért lehetséges, mert a pénzként funkcionáló arany a társadalmi munkát közvetlenül megtestesítő áru, amely akkor is érték, ha éppen nem realizálják. Mondanunk sem kell talán ezek után, hogy a pénz kincsképző funkciójában az értéktörvény termelőket differenciáló funkciója is dologiasul. A gazdag embereknek sok pénzük van, a szegényeknek nincs felesleges pénzük, amit kincsként lerakhatnának. Így lesz a kincs a gazdagság immanens megjelenési formája. A pénz kincsképző funkciója ösztönzi a társadalmat arra, hogy egyre több árut termeljen, vagyis az értéktörvény a kincsképző funkción keresztül ösztönzi az árutermelés terjeszkedését, általánossá válását. A kincs tehát kiküszöböli annak a válságnak a lehetőségét, hogy a társadalom túl kevés árut termeljen. Viszont felidézi a másik véglet, a túltermelés rémét. A kincsképző funkció ugyanis az értéktörvény fő funkcióival együtt dologiasítja az értéktörvényben kifejeződő alapvető ellentmondást is. A kincs pénzmennyiség szabályozó szerepe, az, hogy az időlegesen feleslegessé váló pénzt kivonja a forgalomból, majd amikor az szükségessé válik, visszajuttatja oda – társadalmi érdeket kellene, hogy szolgáljon. Ám a pénz kincsként való kivonása a forgalomból és visszadobása oda 171
az arany (a pénz) tulajdonosának legszentebb magánjoga. Ezért azután általában nem annyi pénz rakódik le és szabadul fel kincsként, amennyire a piaci pénzforgalom szabályozásához szükség lenne. Valamely eladó, aki miután pénzhez jutott áruja eladása révén, ahelyett, hogy megvenné valamely másik eladó áruját, a pénzét kincsé merevítve kivonja a forgalomból. Ezzel nem csak az általa meg nem vett termék nem válik áruvá, de mindazon áruk sem, amelyeket ez a kincsé merevített pénzdarab megvett volna, ha benne marad a pénz körforgásában. Szélsőséges esetben akár maga a kincsképző sem tudja eladni áruját, hiszen kivonta a forgalomból az ehhez szükséges pénzt. Persze egy ilyen túltermelési válság egyetlen kincsképzési aktustól aligha tör ki., hiszen az egyszerű árutermelés célja végül is mégsem a kincsképzés, hanem a termékek cseréje és elfogyasztása. Így a pénz kincsképző funkciójában csak a túltermelési válság elvont lehetősége adott. Ahhoz, hogy ez az elvont lehetőség valóságos veszéllyé váljon, annyi kell csupán, hogy a kincsképzés, azaz a pénz önmagáért való felhalmozása a termelés elsődleges céljává váljon. A tőkés termelési módot éppen ez jellemzi.
Fizetési eszköz Eddig feltételeztük, hogy a pénz, mint a forgalom eszköze, együtt mozog az árukkal. A pénzmozgás első elszakadása az árumozgástól a kincsképzés folyamatában történik, ahol a pénz lép ki a forgalomból. Lehetséges azonban ennek a fordítottja is, amikor a forgalom pénzmozgásra redukálódik, amikor a pénztulajdonosok valamilyen okból úgy adnak át pénzösszegeket, hogy azokkal szemben abban a pillanatban (vagy éppen soha) nem mozognak áruk. Ilyenkor a pénz a 172
fizetési eszköz funkcióját látja el. Árumozgással való ellentételezés nélkül két alapvető esetben történik pénzmozgás: a.) A pénztulajdonos korábban úgy kapott árut, hogy nem fizetett érte, azaz hitelbe vásárolt. Akkor kötelezte magát néha szóbeli, gyakrabban írásbeli szerződéssel, hogy egy meghatározott idő multával a hitelbe kapott áru ellenértékét kifizeti. A fizetési határidő lejártával az árut hitelbe elidegenítő tulajdonos, a hitelező a neki járó pénzt az árut hitelbe elsajátítón, az adóson behajtja, azaz erkölcsi, jogi vagy más gazdaságon kívüli kényszerrel eléri, hogy az adós a tartozását kifizesse. b.) Bizonyos, az anyagi termelés szféráján kívülálló emberek, intézmények részére – megint csak gazdaságon kívüli kényszer hatására – pénzbeli kifizetések történnek (tipikusan ilyen az állam számára az adófizetés). A fizetési eszköz funkció formai oldalához tartozik, hogy az a.)-ban említett (de a b.) vonatkozásában sem ritka) fizetési szerződést átruházható formában, fiktív áruként (váltók, értékpapírok, nyugták, elismervények, belépőjegyek stb.) hozzák létre, azt a látszatot keltve, hogy a pénz itt is forgalmi eszközként szerepel. S jól lehet, eléggé nyilvánvaló, hogy ezek a papírdarabok tényleges értékkel nem rendelkeznek, ez a látszat alkalmas eszköz arra, hogy a munkaérték-elmélet ellen támadó, az árakat és az értéket összekeverő közgazdaságtani irányzatok a pénz lényegét a forgalmi eszköz funkciójára szűkítsék. A forgalmi eszköz funkció abszolutizálása, annak a ténynek az elkenése, hogy a pénz 173
nem elsősorban a forgalom folyamatának leegyszerűsítésére, hanem, mint az egyetlen lehetséges értékmérő jött létre, mérhetetlenül elszegényíti a pénz, mint politikai gazdaságtani kategóriát. Mint láttuk, a pénzben, annak is elsősorban kincsképző funkciójában dologiasul, válik „kézzel foghatóvá”, érzékelhetővé az árutermelés legáltalánosabb mozgástörvénye, az értéktörvény. Csak ezért válhat a pénz végső soron tőkévé, válhat a „disznófejű Nagyúrrá”. A túltermelési válságnak a kincsképző funkcióban elvontan rejtőző lehetősége a fizetési eszköz funkcióban elmélyül. Hiszen, amíg kincsként a pénz csak esetlegesen, véletlenszerűen esik ki a forgalomból, azonkívül a lerakódó és felszabaduló kincsek nagy valószínűséggel semlegesítik egymást, addig a fizetési eszköz funkció lényege éppen az, hogy a fizetés előtt a pénz nincsen a forgalomban. Ha olyan sajátos viszonyok alakulnak ki, hogy a társadalom egy jelentős része egyidejűleg válik adóssá, akkor elég néhány fizetésképtelen adós és összeomlik az egész hitelezési rendszer. Majd látni fogjuk, hogy ilyen sajátos viszonyok törvényszerűen jellemzik a tőkés újratermelést. Amíg az árutermelés azért folyik, mert az eladók venni akarnak, és így eladásaik csak vételeik eszközéül szolgálnak, addig a pénzforgalom zavarai nem válnak igazán az áruforgalom zavarává, legfeljebb visszavetik a cserét egy fejletlenebb formába (ilyenek például a háborúk, katasztrófák után kialakuló helyi cserepiacok, ahol a pénz nem játszik szerepet). A pénzforgalom problémái akkor okoznak általános termelési zavarokat, amikor a tőkés termelési mód a feje tetejére állítja az árutermelést, amelynek célja nem a vétel, hanem az eladás, és a vétel degradálódik a cél puszta 174
eszközévé. Ekkor a pénzforgalom a termelés belső lényegévé válik, így zavarai egyben a termelés súlyos általános zavarai is. Minderről a maga helyén még bővebben fogunk szólni.
Világpénz Az árutermelés, mint láttuk, a gazdasági elkülönültség által szükségszerűvé lett termelési mód, amelynek dologiasult termelési viszonya az érték, adekvát megjelenési formája pedig a pénz. Az elkülönültség azonban csak az egyik formája a munkamegosztásnak. A társadalom, különösen a nem tőkés társadalom, ezernyi szállal köti össze az elkülönült árutermelőket, még ha a legerősebb domináns kapcsolatok éppen az elkülönültségen alapuló áru- és pénzkapcsolatok is. Nemzetközi vonatkozásban azonban az elkülönültség fokozottabb, mint a nemzeten belül. Éppen a tőkés termelésben teljessé váló árutermelés hozza magával a nemzetek teljes, nacionalista elkülönülését 87 . Mivel azonban
87
2010-ben egy internetes fórumon e kérdést a következőképpen tárgyaltam: „A haza és a nemzet, mint fogalmak, a polgári átalakulás termékei. Amikor kialakultak, akkor nem szűkítő, hanem éppenséggel tágító jellegük volt. A prekapitalista - Európában és az europaizált Amerikában jellemzően feudális - viszonyok a társadalmat kuszán szétaprózták: uradalmak, latifundiumok, fejedelemségek sokasága létezett állandóan mozgó és kizárólag az erőszak révén fenntartott határokkal, a társadalom egymással hadakozó "háznépekre" esett szét. Aki más nyelven beszélt, az nem idegen volt, hanem egyszerűen - néma. Erről tanuskodik a magyar "német" és a szláv "nyemec" nemzetnév. Sem nemzet, sem haza nem létezett.
175
A polgári forradalmak által kialakított haza-fogalom ezt a szétaprózottságot volt hivatott egyesíteni - főként természetesen a burzsoázia érdekei szerint. Ezért beszélhet Marx joggal nemzetről, hazáról "burzsoá értelemben". … A haza és a nemzet ugyanannak a dolognak a két oldala: a nemzetnek van hazája, és a haza fiai alkotják a nemzetet. Sztálinak - ahogyan itt már valaki helyesen említette - talán az egyetlen eredetinek tekinthető és tudományosan értékelhető elméleti munkája a Bécsben, Buharin segítségével megírt "Marxizmus és nemzeti kérdés" című műve. Ebben olvasható az elhíresült definíció: "A nemzet az emberek történelmileg kialakult tartós közössége, mely a nyelvnek, a területnek, a gazdasági életnek és a kultúra közösségében megnyilvánuló lelki alkatnak közössége alapján keletkezett" Én nem a "a kultúra közösségében megnyilvánuló lelki alkat"-ba kötnék bele, azt minden további nélkül helyettesíteni lehet "történelmileg kialakult kulturális és erkölcsi identitással" vagy valami hasonlóval. Tökéletesen helyes és a marxizmus szellemiségének megfelelő álláspont, hogy "Persze magától értetődik, hogy a nemzet, mint minden történelmi jelenség, alá van vetve a változás törvényének, hogy a nemzetnek megvan a maga története, kezdete és vége." Ám amit ezután ír Sztálin "Hangsúlyoznunk kell, hogy a felsorolt ismérvek közüi egymagában egyik sem elegendő a nemzet meghatározásához. Sőt: ha ez ismérvek közül csak egy is hiányzik, a nemzet megszűnik nemzet lenni."
176
- az rendkívül problematikus, és bizonyítására egy felettébb iskolás jellegű gondolatfutam következik, amely még a tárgyi tévedéstől sem mentes ("Végül a norvégek és dánok egy nyelvet beszélnek, de ...") Hogy Buharin alaposan segített Sztálinnak a cikk megírásában, az valószínűleg nagy mértékben emelte az írás színvonalát, ám a lenini "politikai végrendeletben" álló megjegyzés Buharinról "Buharin nem csak a párt legértékesebb és legnagyobb teoretikusa, ... de elméleti nézetei nagyon is kétségesen sorolhatók a teljesen marxista nézetek közé, mert van benne valami skolasztikus (sohasem tanulta és azt hiszem, sohasem értette egészen a dialektikát)." sokszorosan igaz a Buharint utánzó Sztálinra. A sztálini "nemzet-ismérvek" többsége a szülőföld, és nem a haza fogalmához kapcsolódik. Egyetlen ismérv megjelenése változtatta a szülőföldet hazává, de egyben ennek az ismérvnek a jelenléte bizonytalanná is tette a többi szükségességét - ha nem így lett volna, akkor a haza fogalma nem tágíthatta volna óriásira a szülőföld fogalmát. Ez az új ismérv pedig nem más, mint a (tőkés) gazdasági közösség. A haza és a nemzet új fogalmai az új államforma, a köztársaság fogalmai is egyben. A polgári állam az, amely hatalmát a nemzet akaratából eredezteti és amely hatalmának hatóköre jelöli ki a haza határát. Egy sor haza és nemzet nem tesz eleget a sztálini ismérvek mindegyikének. Vitathatatlanul ez a helyzet az Amerikai Egyesült Államok esetében. 1) Az USA-nemzet nem egy nyelven beszél. Még a hivatalos nyelve, az angol is véletlenszerűen az, hiszen annak idején néhány szavazaton múlt, hogy nem a német lett a hivatalos nyelv 2) A terület egysége nem alapja, hanem következménye az államhatalomnak. Mivel az USA alkotmánya kimondja, hogy az Egyesült Államoknak, mint volt gyarmatok szövetségének nem
177
lehet gyarmata, ezért nincs is. Alaszka, Hawaii, Puerto Rico, Guantanamo, Panama-csatorna Övezet - nem gyarmatok, hanem utólag csatlakozott, társult államok, bérlemények stb. 3) "A kultúra közösségében megnyilvánuló lelki alkat" közösségét jól lehet tanulmányozni a Chinatownokban, a néger gettókban, a latin negyedekben, a Szent Patric napi ír felvonulásokon stb. stb. Ugyanakkor azonban gazdasági egység következtében 1) Az angol nyelv tudása minden érvényesülés alapja 2) Az USA új területeit gazdasági vállalkozásként szervezett hódításokkal ("vadnyugat" stb.) direkt vásárlásokkal, bérletekkel (Alaszka, Guantánamo, Csatorna Övezet stb.) igen szilárd egységbe fogja
178
a társadalmi fejlődés soha nem lehet belső önfejlődés, azért mennél nagyobb a nemzeti elkülönülés, annál nagyobb szükség van a nemzetközi gazdasági kapcsolatokra. E kapcsolatok tartósítására csak a keresztényien univerzálissá vált arany pénz-isten képes, betöltve a világpénz funkcióját. A világpénz a nemzetközi gazdasági kapcsolatok adekvát eszköze: egyetemes értékmérő, a nacionalista elkülönültség internacionális megvalósítója, a nemzeti vagyon felhalmozásának, a nemzetközi áruforgalomnak és fizetéseknek, elszámolásoknak az eszköze. Pénz, amiért eladó az egész világ!
3) Nincs még egy ország, ahol olyan már-már vallásos hazaszeretet lenne, a nemzeti jelképeket olyan szinte fétikus tisztelet övezné. mint az USA. Ez a dolgok dialektikája.” (a szerző, 2013)
179
V. fejezet – A tőke forradalma, az előtörténet utolsó fejezete „A burzsoáziának a történelemben forradalmi szerepe volt.”
felettébb
(K. Marx - F. Engels A Kommunista Párt kiáltványa MEM 4 444.oldal)
Megismerkedhettünk az árutermeléssel, a termelés különös módjával. Ez a termelési mód a prekapitalista társadalmakban a háttérben maradva erősödött és terjeszkedett. Amikor végre általánossá vált, és domináns termelési móddá lett, akkor azonnal saját ellentétébe is fordult. Az egyszerű, dolgos árutermelők saját céljaikra létrehozták a pénzt, amely a fejükre nőtt, istenné vált, tőke lett belőle. A világot megkaparintotta a „disznófejű Nagyúr”. Az általános árutermelés sajátos (specifikus) tőkés árutermeléssé alakulását vesszük szemügyre ebben a fejezetben.
180
1.
A polgári forradalom, szükségszerűség
mint
történelmi
„Látjuk tehát, hogy maga a modern burzsoázia egy hosszú fejlődési folyamatnak, a termelési és érintkezési módban végbement sorozatos forradalmi átalakulásoknak a terméke.” (K. Marx - F. Engels A Kommunista Párt kiáltványa MEM 4 443.oldal) „Csak a burzsoázia mutatta meg, mit tud az emberi tevékenység létrehozni. Különb csodaműveket létesített, mint az egyiptomi piramisok, a római vízvezetékek és a gótikus katedrálisok, különb hadjáratokat vitt véghez, mint a népvándorlás és a keresztes hadjáratok.” (K. Marx - F. Engels A Kommunista Párt kiáltványa MEM 4 444.oldal)
A feudális termelési mód alapvető termelési viszonya a [jobbágyság, amely egyfelől a hűbéri osztály (földesurak, főpapok, céhek stb.), másfelől a jobbágyok, céhlegények stb. osztálya közötti osztályviszony. Dologiasult formája] a feudális földjáradékban, mint a többlettermék sajátos alakjában testesül meg. Ez a földjáradék a hűbérurak fegyveres (és a főpapság esetében nem elhanyagolható módon szellemi, vallási) hatalmán alapul és a föld, mint fő termelési eszköz magántulajdonában jelenik meg. A feudális földjáradék két jellegzetes formája az uradalmi termék, amelyet a személyükben nem szabad jobbágyok lényegében a rabszolgamunkával azonos robottal állítanak elő, és az uradalomhoz viszonylag lazán csatlakozó jobbágytelek terméséből fizetett természetbeni (később egyre inkább pénzben követelt) adó. A feudális forradalom lényege éppen 181
az adó, illetve annak forrása, a jobbágytelek elkülönítése volt, ami lehetővé tette, hogy az egyébként a rabszolgához hasonló módon nyers erőszakkal kizsákmányolt jobbágy mégiscsak érdekelt legyen a termelőerők fejlődésében. Hogy e fejlődés korlátjait megértsük, elemezzük ki a feudális tulajdonviszonyokat. [A föld, mint az egyik alapvető termelési eszköz sajátos módon a hűbéri osztály kollektív tulajdonát képezte, amennyiben formálisan minden föld a két legfőbb hűbérúr, az államot megtestesítő egyeduralkodó, a monarcha (király, császár, stb.) és az állammal a legszorosabban összefonódott, annak szellemi támaszát képező egyház tulajdonát képezte. Gyakorlatilag azonban a földek igen jelentős részét hűbér formájában az egyházi hierarchia főpapjai, illetve a világi hűbéresek (földesurak, céhek stb.) birtokába volt adva, mint erősen korlátozott birtok. A korlát a föld elidegeníthetőségének tilalma volt – ezt a magyar királyságban, mint az ősiség törvényét emlegették. Ugyancsak korlátozott tulajdonjogok illették meg a hűbéreseket a másik alapvető termelési eszközöket, a jobbágyokat, céhlegényeket illetően. Ők, mint alattvalók, formálisan az állam, azaz az egyeduralkodó tulajdonát képezték, akiket az egyeduralkodó a hűbéri birtokkal együtt engedett át a hűbéresei birtokába. Az egyeduralkodó tényleges hatalmának függvényében ez a jobbágyok többékevésbé szabad költözködési jogával korlátozta a hűbéresek tulajdonjogát.] Ugyanakkor a másodrendű termelési eszközök (földművelő szerszámok, szállító eszközök stb.) nagyrészt a jobbágyok tulajdonában voltak [– persze a hűbérurak által erősen korlátozott formában (erről irodalmi formában Fazekas Mihály Ludas Matyi című verses regényéből 182
alkothatunk fogalmat)]. Tulajdonképpen az eszközök a hűbéresek tulajdonában voltak, de átengedték a jogok jelentős részét a jobbágyoknak, hiszen mivel maguk a jobbágyok – korlátozott formában – amúgy is az ő tulajdonukat képezték, így az eszközök „birtokon belül” maradtak. Ez a tulajdonosi szerkezet persze nem véletlenül volt ilyen. A föld és maga a jobbágy, mint olyan nem emberi munka terméke, tehát tulajdonjogát csak gazdaságon kívüli okokra lehetett visszavezetni. [Hogy ez a gazdaságon kívüli ok a nyers erőszak volt, azt jól palástolta az isteni eredetre való hivatkozás, amelynek elfogadtatásában kulcsszerepet játszott az egyház – ez a magyarázata a feudális állam és az egyház szoros összefonódásának]. A többi eszközt általában a jobbágyok (céhlegények stb.) állították elő, azért azok esetében nem lehetett az isteni eredetre hivatkozni. Így célszerűen a tulajdonjogok nagy részét át kellett ruházni a az előállító és felhasználó személyére. Ez azért volt célszerű, mert fokozta a termelés hatékonyságát, amely termelésnek a fő célja a hűbéres és háznépe, azaz az uradalom szükségleteinek kielégítése volt. A feudális földjáradék tehát tartalmát tekintve fogyasztási cikkek tömege volt, így naturális jellege a lényegéből következett. Mivel a föld és a jobbágy nem képezhette adás-vétel tárgyát, azért a feudalizmusban – még a rabszolgatartáshoz képest is, hiszen ott, különösen a késői rabszolgatartás idején, a rabszolga adás-vétel tárgya volt – a pénzgazdálkodás erősen visszaesett. Érdekes a feudális földjáradék két összetevőjének egymáshoz való viszonya. A virágzó feudalizmusban a robot a rabszolgamunka csökevénye, a földjáradék reakciós eleme, 183
amely ellen a jobbágyok osztályharca elsősorban irányult. A feudalizmus rothadó szakaszában (amely – nem árt erre többször emlékeztetni –Nyugat-Európában már a XIII-XIV. században elkezdődött), amikor a földjáradék naturális formáját egyre inkább a pénzforma váltotta fel, a helyzet megfordult. A robot bizonyos fokig előrevetítette a bérmunka jelenségét, míg a pénzben követelt adó a feudális viszonyok lényeges elemévé válva a jobbágyellenállás fő okává vált. A nagy európai parasztháborúk szinte mindig a kilenced és a tized pénzben való beszedésének eltörlését írták fő követelésként a zászlajaikra. Hogyan kezdődött, miben állt a feudalizmus rothadása? A termelőerők fejlődésének egy bizonyos ponton túl a gátjává vált a feudális földjáradék anyagi tartalma. Amint az említettük, a termelőerők fejlődésének fő anyagi hordozói a munkaeszközök. A földjáradékból ezek általában hiányoztak. A lényegében csak fogyasztási cikkekből álló földjáradék nem mozdította elő a társadalmi termelőerők fejlődését, de az uralkodó osztályok gazdagságát és hatalmát sem növelte kellőképpen. Az udvartartás szükségleteit a földjáradék szegényes összetétele (néhány gabonaféle, füstölt hús, sajtféleségek, gyapjú, kender és len szövetek, bor, pálinka stb.) korlátozta. A hódító háborúkat pedig nem lehet naturális módon „megfinanszírozni”. A romlandó termékekből nem lehetett hadsereget fenntartani, a szükségleteiket folyamatos rablásból kielégítő hadsereg pedig fegyelmezetlen, megbízhatatlan, és a meghódítandó területek lakosságát a kelleténél nagyobb ellenállásra ösztökéli. A rothadás felgyorsulását ismét külső tényezők okozták. Először is a mozgékony, korszerű háborúk létrehozták az új 184
típusú hadseregeket (ide értve a tengeri flottákat is), amelyek már nem a „védelem, hűség és szeretet” hadseregei voltak, hanem mindenre kész zsoldos hadseregek, a bérmunka első megjelenési formái. A zsoldos azt védi, ahhoz hű, azt szereti, aki többet fizet neki. Mégpedig pénzt, mert a zsoldos szabad ember, aki maga akarja eldönteni, hogy mikor, hol és milyen formában fogja a szükségleteit kielégíteni. A másik tőrdöfést a feudális társadalmi szervezetbe a keleti egzotikus árucikkeket szállító, és olykor-olykor Európába vetődő karavánok okozták. Az egzotikus árucikkek – selyem, porcelán, festett kelmék, kávé, tea stb. – a feudális uralkodó osztályok szükségleteinek kiszélesedését, az elrothadástól való menekülés reális lehetőségét jelentették. A keleti kereskedőket azonban kevéssé érdekelték az európai feudalizmus hitvány minőségű termékei. Nekik jó minőségű áru, mindenek előtt a világpénz funkciót betölteni képes pénz, vagyis arany kellett. Pénz, pénz, pénz! Ez tehát a megoldás kulcsa. Az általános egyenértékesért minden kapható: iparcikkek a termelőerők fejlesztéséhez, luxuscikkek a hűbérurak élvezetére, zsoldosok a rabló háborúkhoz. Pénz, pénz, pénz! A pénz azonban, mint pénz – kevés. Azért kevés, mert – kevés. A pénz ugyanis csak látszólag általános egyenértékes. Annak, hogy valóságosan is az legyen, két mennyiségi korlátja van:
185
A pénzért nem vehető meg minden, csak az, ami létezik és eladó. A pénz tehát nem általános egyenértékes, mert kevés az áru; A pénzért nem vehető meg minden, csak az, amire az adott pénz mennyisége elegendő. A pénz tehát nem általános egyenértékes, mert kevés a pénz. Igazi általános egyenértékessé a pénz csak úgy válhatna, ha korlátlan tömegű és választékú áruhalmazzal szemben korlátlan mennyiségű pénz állna. Ha viszont csak közelítőleg is korlátlan mennyiségű és választékú áru (helyesebben: termék) állna a társadalom rendelkezésére, akkor már nem lenne szükség gazdasági elkülönültségre, árutermelésre, pénzre. A pénz tehát akkor válhatna igazi pénzzé (valóban általános egyenértékessé), amikor már nem lenne rá szükség. Ilyen ellentmondással már nem eggyel találkoztunk: - a termék csak akkor valóban termék, amikor már elfogyasztották, tehát amikor már nem termék többé; - az áru csak akkor áru, amikor már megvették, tehát amikor már nem áru többé; - az érték csak akkor mérhető, azaz csak akkor valódi objektív termelési viszony, amikor már nincs rá szükség, hogy megmérjék … stb. stb. Ezek objektív, dialektikus ellenmondások, amelyek mindig magában a mozgásban oldódnak fel: - a termelés és fogyasztás ellentmondása a társadalmi mozgás, a fejlődés általános oka;
186
- az áru termelése és piaci értékesítése ellentmondása az árutermelésnek, mint különös társadalmi mozgásnak az általános oka; - az érték mérhetőségében rejlő ellentmondás a pénzforgalomnak, mint az áruforgalom sajátos módjának az általános oka … stb. stb. A pénz említett ellentmondása (csak akkor lehetne igazán pénz, amikor már voltaképpen nincs is rá szükség) egy új, és felettébb fontos mozgásnak az általános oka: a pénz tőkévé válásának. Hogy megmeneküljön a szétrothadástól, a késői feudalizmus előtt a következő feladatok vártak megoldásra: - sok árut előállítani széles választékban; - sok pénzt szerezni. Az első feladat megoldására a rendszer keretei között létrejöttek és megerősödtek a feudális kiváltságokat élvező középkori városok, és azok céhes szervezetei. A céh kollektív hűbérúrként uralkodik a céh munkásnépe, a legények és inasok felett, a város a céhek felett, a király (egyeduralkodó) és az egyház a városok felett – vagyis a céhes ipar egy jellegzetes hierarchikus, feudális jelenség volt, a céhek árutermelése lényegében kisárutermelés, amelyet erősen korlátoztak a különböző céhes szabályok és kötöttségek. Mivel a céhek keveset és drágán termeltek, azért lényegében alkalmatlannak bizonyultak az első feladat megoldására. Ennek ellenére igen fontos volt a szerepük az új, ipari tapasztalatok felhalmozásával a termelőerők fejlesztésében. Ugyanakkor a termelési viszonyokat szigorú, zárt 187
szabályozásukkal, mindenek előtt a céhen kívüli ipart üldöző kontárellenes törvényeikkel, ugyanúgy konzerválták a termelés területén, mint az egyház a maga szó szerint tűzzelvassal védelmezett kulturális és művelődési monopóliumával az oktatás és a kultúra területén. A termelési viszonyok egyre fojtogatóbb zárt burkát a lassan, de biztosan bővülő-fejlődő termelőerők körül csak egy társadalmi forradalom volt képes széthasítani. Nem volt ez másképpen a második feladat megoldásával sem. A problémát (sok pénzt szerezni) feudális módon csak a naturális gazdaság erőszakos módon árutermeléssé változtatásával, a feudális járadék pénzben való követelésével próbálhatták megoldani. Mint már említettük, egyfelől az adók (tized, kilenced, dézsma stb.) pénzben való beszedése a jobbágy-termelők igen heves ellenállásába ütközött (parasztháborúk), de maga a hadviselés – szárazföldön és tengeren – azzal, hogy a nemesi bandériumokat zsoldos hadseregekkel váltották fel, inkább újabb igényt támasztott a még több pénzre, mintsem, hogy több pénzt hozott volna. A zsoldos seregek képében egy új termelési mód halvány körvonalai jelentek meg: személyükben szabad emberek szinte rabszolga módon való foglalkoztatása – a bérmunka, a bérrabszolgaság. Ez különösen élesen mutatkozott meg a tengeri hajózásban, ahova a matrózok általában önként szerződtek el. A tengeri út során szinte tökéletesen ki voltak szolgáltatva a kapitánynak, és a tisztikarnak (nem volt hova menniük, az egyetlen, de általában végzetes kiút a lázadás volt, amit csak végső elkeseredésükben próbáltak meg). Ám ha sikeresen túlélték az utat, a hajóról szabad emberként távoztak, felvéve előre kialkudott járandóságukat (amiből persze ezer és egy okkal vontak le különböző büntetéseket). 188
Ideológiai síkon az egyház kétségbeesetten védte szellemi egyeduralmát, a vallást a racionális, tudományos gondolkodásmóddal szemben. Kopernikuszt agyonhallgatták, Jordano Brunot megégették, Galileit elhallgattatták. Ám a Föld kigömbölyödött visszatarthatatlanul forogni kezdett saját tengelye és a Nap körül. Mindez koránt sem volt elvont dolgokról folyó elvont vita 88 . A spanyol zsoldban álló olasz Kolumbusz elérte Amerikát, és az Új Világból új kultúrnövények és rengeteg arany áramlott a vén Európába. Ez mérte az utolsó csapást a feudális termelési módra. Volt már elég pénz és megnyílt a lehetőség az új típusú árutermelés előtt is. Angliában, ahol a sajátos földrajzi adottságok, és a még sajátosabb történelmi események következtében a jobbágyság még a feudalizmus bukása előtt megszűnt, átadva helyét a feles bérlet intézményének, az élelmes hűbérurak (a landlordok) összeveszejtették a királyt a római pápával és parlamentjükben törvényt hoztak arról, hogy Anglia földje az övék – megteremtve ezzel az igazi magántulajdont a föld vonatkozásában. Ezután elkergették jobbágyokból lett bérlőiket, hogy legelővé változtatott uradalmaikon juhokat neveljenek a tengeri hajózás miatt rohamosan fejlődő textilipar számára. Az angol királyok (a Tudor dinasztia) 88
Bertolt Brecht írja munkanaplójában: „az egyház (vagyis a felsőbbség) kizárólag azért védelmezte a biblia tanítását, hogy megvédje önmagát, a tekintélyét, elnyomói és kizsákmányolói lehetőségeit. A nép kizárólag azért érdeklődött galilei csillagászati elmélete iránt, mert szenvedett az egyház uralma alatt.” (B. Brecht Munkanapló Európa Könyvkiadó 1983 197-198. old.) (a szerző, 2013)
189
pedig kegyetlen, véres törvényekkel zavarta be az országútra dobott ember-juhokat a textilmanufaktúrák hatalmas akoljaiba. „A juhok megették az embereket”; a rettenetes csavargó- és koldusellenes törvények nevében emberek tízezreit csonkították meg és gyilkolták halomra. Az úgynevezett eredeti tőkefelhalmozást nem csak Angliában jellemezték ilyen rémségek. Ám a rengeteg vérből és mocsokból diadalmasan emelte fel a fejét az újszülött, a „disznófejű Nagyúr” – a tőke.
190
2.
A tőke „özönvíz előtti” formái „Csak ott, és amikor megvannak a tőkés termelési mód egyéb feltételei, jelenik meg az uzsora, mint az új termelési mód kialakításának egyik eszköze, egyrészt a feudális uraknak és kistermelőknek a tönkremenése által, másrészt a munkafeltételeknek tőkévé való centralizációja által.” (K. Marx A tőke III. MEM 25 568. oldal) „A kamatozó tőke, vagy ahogy ősi formájában nevezhetjük, az uzsoratőke, ikertestvérével, a kereskedőtőkével együtt a tőke özönvíz előtti formáihoz tartozik.” (K. Marx A tőke III. MEM 25 565. oldal)
A hatalomra törő tőkének két sötét figura a fő szálláscsinálója: az uzsorás és a középkori kereskedő. Komédiák és tragédiák hősei, gyűlölet és megvetés tárgyai 89
89
Ennek a gyűlöletnek és megvetésnek a gyökere a Bibliáig vezethető vissza – a zsidó Ó-testamentum ugyanúgy, mint a keresztény Újtestamentum (és nyomában a belőlük leszármazott Korán is) a kamatszedést, a haszonréssel való kufárkodást bűnnek nyilvánította. Ám amikor Nagy Konstantin a korábban halálra üldözött kereszténységet a haldokló Római Birodalom államvallásává emelte („amit nem tudsz megakadályozni, annak állj az élére” – mondta jóval később Napóleon), az addig tudatosan gerjesztett gyűlöletet a keresztényekről „átcsatornázták” a „Krisztus-gyilkos” zsidókra, akiket körbekergettek egész Európán. Közben ezt a valaha állattartó-földművelő népet arra kényszerítették, hogy a „jó keresztényekhez” méltatlan, de – ahogyan azt e fejezetben megmutatjuk – a feudális urak számára nélkülözhetetlen uzsorával és kalmárkodással foglalkozzon. Ezzel a két gyűlölet összefonódott, egymást erősítette, és majd a XX. században – immár a finánctőke
191
a kalmár Shylock és a fösvény Harpagon. Marx szavaival ők a tőke „özönvíz előtti” formái. Történelmileg és logikailag az uzsorás megelőzi a kereskedőt, bár ő maga is a maga módján kereskedőként kezdte. Az árutermelés általánossá válása kezdetén a termelők még többnyire maguk vitték a piacra az áruikat. A pénz megjelenése a piacon azonban szükségessé tette, hogy a pénz-fémek adás-vételével erre szakosodott emberek, a pénzváltók foglalkozzanak. [Ugyanis itt nem arról volt szó csupán, hogy az aranyásóknak nem volt idejük az árujuk árulgatására – ami a többi áruféleség esetében a kereskedelem önállósulásának fő oka volt –, sőt itt egyáltalán nem erről volt szó. Az arany éppen azért válhatott pénzzé, mert képes volt betölteni a többi pénzfunkció mellett a világpénz funkcióját is, azaz térben és időben korlátlanul látta el az általános egyenértékes szerepét. Ezért a pénz-arany a legváratlanabb helyeken bukkant fel, és eredetét csak a legrafináltabb szakértők tudták feltárni. A forgalomban keringő aranyérmék, aranyrudak tisztasága, súlya, a rájuk nyomott bélyeg jelentése beható tanulmányozást igényelt, hogy kielégítő pontossággal meg lehessen határozni a pénzdarab valódi értékét. A probléma különösen élesen vetődött fel a „mediterrán kapitalizmus” hazájában, a sok tucat apró fejedelemségre szakadt Itáliában, ahol minden város hercege, fejedelme saját pénzt veretett és szigorú törvényekkel szabályozta (a pénzverés monopóliumából származó haszna megvédése érdekében), hogy idegen pénz a fejedelemségben ne
szolgálatában – e gyűlölet lobbantja lángra Auschwitz kemencéit. (a szerző, 1983 - 2013).
192
foroghasson. Aki az egyik városból a másikba ment ügyei intézésére, az kénytelen volt a nála levő pénzt helyi pénzre váltani. A városállamok határain és piacterein pénzváltó emberek jelentek meg] akik felállították pénzváltó kispadjaikat, a „banco”-kat, amelyek napjaink mamut bankjainak nem csak ősei, de névadói is voltak. Minket azonban kevéssé érdekelnek a kispadok, sokkal inkább a mögöttük és más, sokkal sötétebb helyeken megkötött ügyletek. A pénzváltók, a „bankárok” természetesen nem csak pénzváltással foglalkoztak. Ahhoz, hogy át tudják váltani a pénzt, megfelelő készletekkel kellett rendelkezniük, aminek csak töredéke származott magából a pénzváltó üzletből. Ne firtassuk, hogy eredetileg honnan származott ez az alaptőke. Ha már megvolt, akkor a pénzváltó nem korlátozta magát a különböző pénzdarabok cseréjére. Egyik fő tevékenysége hamarosan a pénz kikölcsönzése lett – a pénzváltó átváltozott uzsorássá. Az uzsorás vagyona tehát – szemben a feudális hierarchia többi tagjával – pénz, és csak pénz. [Moliere a Fösvényben voltaképpen nem beszél arról, hogy honnan van Harpagonnak a féltve őrzött ládikájában a pénze, de nyilvánvaló, hogy Harpagon nem hűbérúr, de még csak nem is céhes mester, hanem csakis uzsorás lehet.] A feudalizmus hanyatlása a „sok pénz kell!” jelszó jegyében zajlik, és akinek pénze van, az ilyenképpen fontos figura. Az uralkodó osztály, a hűbéres arisztokrácia állandó pénzzavarban van, silány és drága áruját, a feudális földjáradékot nehezen tudja maga értékesíteni, vagy jobbágyaival értékesíttetni, hogy utána az adót pénzben hajthassa be. Viszont kiadásai folyton nőnek: a drága paloták, a neves művészek által készített családi portrék és más képek, 193
szobrok, a keleti selymek, festett kelmék, porcelánok, fűszerek, a zsoldosok igen sok pénzt emésztenek fel. A megszorult nagy urak nyíltan vagy titokban a kispad – nem ritkán, de koránt sem mindig zsidó származású, ám mindig mélyen lenézett – gazdájához fordulnak, és pénzt kölcsönöznek tőle. Az uzsorás szolgáltatása fejében természetesen pénzt kér fizetségül, vagyis a kölcsönadott pénzt később kamatostul kéri vissza. Ez a kamat az uzsorakamat, amely sem célját, sem mértékét tekintve nem azonos a később tárgyalandó tőkekamattal, bár annak nyilván „özönvíz előtti” előképe. Az uzsorás a késő feudális társadalom része volt. Hogy nap, mint nap nem rabolták ki, azt csak annak köszönhette, hogy „ügyfelei” később is igényt tartottak szolgálataira, ezért – olykor alig titkolva undorukat – megvédték. Mellesleg persze az is előfordulhatott, hogy némelyik uzsorás nem természetes halállal fejezte be pályafutását. Később, amikor egyes uzsorások gazdagsága már nemegyszer leggazdagabb „ügyfelének” a gazdagságát is elhomályosította, az egykori pénzváltó nemesi címet vásárolt magának és zsoldoshadsereggel védte meg magát. Mindez nagyon szépen beleillett a középkor színes világába, amelyet valamiért, ki tudja miért, szeretnek sötétnek nevezni. Az uzsorakamat mértéke ilyen módon alapvetően két tényező függvénye volt. Egyrészt attól függött, hogy mennyire érezte magát biztonságban az uzsorás. Kis biztonság = nagy kamat. Másrészt viszont attól is függött, hogy az „ügyfél” mennyire
194
volt megszorulva. A kamat, nem ritkán, a több száz százalékos 90 mértéket is elérhette. Mindennek az a megfejtendő titka, hogy honnan, milyen forrásból származott ez a kamat? Az eladósodó arisztokrata arra számított, hogy így vagy úgy a feudális földjáradékát majd pénzzé teheti, és abból fizeti vissza adósságát és a kamatot. A kölcsön célja az adós mohó élvezeteinek mihamarabbi kielégítése volt. Ehhez olyan árukra volt szüksége, amiket a saját uradalma nem termelt, így azokhoz csak pénzért juthatott hozzá. Volt ugyan áruja – a feudális földjáradék naturális tartalma – amit igen nehéz volt pénzzé tenni. Legyen ez az áru, mondjuk A1. Ennek az árunak a fedezetével vette fel a P1 kölcsönt az uzsorástól. Természetesen a P1 pénzmennyiség kevesebb értéket képviselt, mint az A1 árutömeg. Az így kölcsönvett pénzből azután az arisztokrata értékarányosan vett A2 árut: P1 – A2. Tegyük továbbá fel, hogy arisztokratánk, ha nehezen is, de végül is értékesítette földjáradékát P2 összegért, amiről
90
Maga a százalékszámítás szintén az itáliai „bankárok”, kispados pénzváltók matematikai találmánya. Nem rendelkezvén nagyteljesítményű számítógépekkel (az abakusz – golyós számológép – nem igazán tekinthető annak) csak éves kamatot számoltak, egy évnél kisebb időszakra az éves kamat arányos részét vették figyelembe. Ez a gyakorlat a banki kamatszámításnál mind a mai napig megmaradt, jól lehet, ma már a számítási nehézségek nem indokolják. Sokkal inkább az, hogy az amúgy nagyon is egynemű banki szolgáltatást a kamattal való trükközés segítségével látszólag sokszínű differenciált termékként lehet feltüntetni – ezzel mesterséges versenyt gerjeszteni a valójában nagyon is kartellszerűen működő bankszektorban. (a szerző, 2013)
195
feltételezhetjük, hogy egyenértéke az A1 árunak: A1 – P2. P2ből fizette ki az adós a tartozását és a kamatot. Két csere zajlott le tehát. Egy használati érték csere (A1 – A2) az arisztokrata kezében, és egy értékcsere (P1 – P2) az uzsorás kezében. Értékét tekintve az arisztokrata a cserében vesztett, hiszen A1 > A2, de ez őt nem érdekelte, mert ő csak az A2 árutömeg használati értékét tartotta szem előtt. Az uzsorás nyert az üzleten, hiszen P1 < P2. Őt viszont ez nagyon is érdekelte, ugyanis éppen ezért ment bele ebbe az ügyletbe. Azt is látni kell, hogy amit az ügyleten az arisztokrata veszett, éppen azt nyerte meg az uzsorás, vagyis a kamat (az uzsorás nyeresége) a feudális földjáradék része volt. Azonban a pénz végül is az uzsorás kezében pénz maradt, de megnőtt a mennyisége. Vagyis az uzsorás pénze formailag már tőkeként, pénzt szülő pénzként működött. Az uzsorás azonban még nem igazi tőkés. Miután jövedelme a feudális földjáradék része, így ő is csak a feudális kizsákmányolás egyik szubjektuma. A földesúr könnyű szívvel mondott le földjáradéka egy részéről más előnyökért cserében, hiszen az A1 és A2 árutömegek értékkülönbségéért nem neki kellett megdolgoznia, azt jobbágyai verejtékes munkája termelte meg. Ha az uzsorás magasabb kamatot követelt, akkor a hűbérúr jobban meghajszoltatta a jobbágyait a teljesítés érdekében. Csakhogy az uzsorás nem csak a fennálló rend szerves része volt, hanem bomlasztotta is azt. Az esetek többségében a kamatnál jobban érdekelt volt abban, hogy adósát az adósság
196
tönkretegye, az ne tudjon fizetni 91 . Mivel a kölcsön fedezeteként általában az uradalom egy része (vagy akár az egész) szerepelt jelzálogként, azért ilyenkor az uzsorás formálisan is tulajdonává tehette azokat a termelési eszközöket, a feudális birtokot, amely gyakorlatilag már eddig is az övé volt, neki hajtott hasznot. Ez pedig már fontos változás! A feudális birtok az uzsorás kezében könnyen válhat tőkés termelőüzemmé, hiszen az uzsorás – ellentétben a hűbérúrral – már hozzászokott ahhoz, hogy a pénzét tőkeként kezelje. A dolog azért olyan könnyen mégsem ment, mert a feudális viszonyok, az előítéletek, a rendiség és a hűbériség (a föld eladhatatlansága, a földbirtoklás nemesi előjoga stb.) súlyos akadályokat állítottak a „zsidó pénzváltók” elé. A nagy uzsorás családoknak súlyos pénzeket kellett fizetniük azért, hogy nemesi (grófi, bárói) címet szerezve jogilag (de jure) is rátehessék a kezüket arra a tulajdonra, ami gazdaságilag (de facto) már régen az övék volt 92 . 91
Pontosan ez a fő különbség az uzsora és a „tisztes” kölcsön között, vagyis nem a kamat mértéke, hanem a kölcsön célja: kamat szerzés, vagy az adós tönkretétele, a zálog megszerzése. A mai uzsoraellenes jogszabály ezt a fontos tényt tulajdonképpen nem veszi tudomásul. (a szerző, 2013)
92
Ezt a problémát ragyogó karikatúrával ábrázolta Moliére a Dandin György című színművében. Általában az a vélemény, hogy a Dandin György a sznobizmust kifigurázó szatíra. A mai nézőnek talán az (a mai (2013) nézőnek ismét nem az! – (a szerző, 2013)), de Moliére, aki maga is kénytelen volt érvényesülése érdekében mérhetetlenül sznobnak lenni, aligha akart volna a jövő emberén gúnyolódni. Sokkal valószínűbb, hogy ő a rothadó kor ellen támadt, amely normává tette a sznobizmust, ahol csak hitvány nemesek
197
Az uzsorásnál aktívabban és ezért [rövidtávon] hatékonyabban vette ki részét a feudális földjáradék elsajátításából a középkori kereskedő (kalmár, kufár). A kereskedő nem más, mint uzsorás más formában, aki „két bőrt húz le egy rókáról”. Először megsarcolja az arisztokráciát azzal, hogy mélyen értéke alatt vásárolja fel a földjáradék naturális formáját, azért cserébe, hogy gyorsan megszabadítja a földjáradék „ezüstté változtatásának” gondjától. Másodszor azzal vágja meg az élvhajhász arisztokráciát, hogy a mohón vágyott élvezeti cikkeket magasan az értékük felett sózza rájuk. Mivel a földjáradék formájában keletkező értéktöbblet nála is pluszpénz formájában csapódik ki, a kereskedő is formailag tőkés, bár tartalmilag ő is a feudális kizsákmányolás szubjektuma. A kereskedő szívesen bocsátotta az áruit hitelben az arisztokrata vevői rendelkezésére, és ezzel szépen átvette a pénzváltótól az uzsorás szerepét. Ha ebben a minőségében sikerült kiforgatnia birtokaiból „kedves vevőit”, akkor a birtokokon, amelyekre rátette a kezét, még az eredeti pénzváltó-uzsorásnál is inkább fogja, szakértelménél fogva, a birtokot tőkés üzemmé alakítani.
érvényesülhettek és az igyekvő polgár kénytelen volt őket sznob módon majmolni, ha el akart valamit érni. Dandin György tragikus sorsa arra intett, hogy ilyen korban nem lehet élni, érvényesülni, hogy ezzel a korral le kell számolni. Akik üldözték Moliére-t, azok nagyon jól tudták, miért teszik, és korántsem csupán a személyes sértettség vitte őket erre rá. Moliére-t nem a dandin györgyök gyűlölték, hanem a feudális hatalmasok, akik veszélyes forradalmárt láttak benne – nem alaptalanul. (a szerző, 1983)
198
[A tőkés termelés kialakításában a kereskedők különösen Angliában jeleskedtek. Amikor „a juhok felfalták az embereket”, a kereskedők, akik kezdetben felvásárolták a landlordok által termelt gyapjút és Hollandiába szállították azt, később felvásárolták a feleslegessé vált uradalmi épületeket és gyapjúfeldolgozó üzemeket rendeztek be bennük, ahová „befogadták” a Tudorok véres törvényei elől menekülő volt uradalmi bérlőket, akikből igen erélyesen (és kegyetlenül) bérmunkásokat faragtak, akikkel immár magában Angliában dolgoztatták fel az angol gyapjút.] Mindkét „özönvíz előtti” tőkést zavarta az a tény, hogy a feudális földjáradékot nem közvetlenül ők sajátíthatták el, nem volt lényeges beleszólásuk a kizsákmányolás módjába. Pedig őket sem az alacsony színvonalú földművelés, sem a céhek pepecselése nem elégítette ki. Ha az arisztokrácia újmódi jelszava az volt, hogy „sok pénz kell!”, akkor ők ennél tovább mentek: „még több pénz kell!” – ez volt az ő jelmondatuk. Meg kellett indítani a harcot a feudális termelési mód ellen. A fenti Dandin György-féle módszer, az arisztokráciába való beépülés kísérlete, mint azt Moliére megmutatta, nem vezetett látványos eredményekre. A feudalizmus építményét a legkisebb ellenállás elve 93 alapján kellett ledönteni. A falusi feudalizmust nemcsak a feudális felépítmény (jog, hatalom) védte, hanem a föld szűkös jellege is, azaz a tény, hogy hatékonyan művelhető föld kevés volt – ez a monopolhelyzet
93
Hogy Leninnek az imperializmussal kapcsolatban használt kifejezésével éljünk: a bomlasztást „a leggyengébb láncszemnél” kellett elkezdeni. (a szerző, 2013)
199
akadályozta a versenyt, amiben pedig az újak sokkal jobbak voltak, mint a régiek, így a győzelmük nem volt kétséges. A támadás fő csapása tehát nem a feudális földbirtokrendszer ellen irányult (amit Angliában amúgy is maguk a landlordok zúztak össze), hanem a városi céhes feudalizmus ellen. Ezt csak a megvásárolható, kijátszható felépítmény védte. A VIII. Henrik, Luther Márton és Kálvin János neveivel fémjelzett reformáció ledöntötte a feudalizmus legerősebb felépítményi bástyáját, a katolikus egyház ideológiai egyeduralmát. A céhek, ipari titkaikat nem tudván megőrizni, maguk szolgáltattak fegyvereket saját maguk ellen. A tőke, lefizetve és kijátszva a törvényt féllegális és legális kontárkodásba kezdett, sokszor éppen a falvakban – ahová nem ért el a városi törvény keze – valamely, szintén lefizetett földbirtokos védnöksége alatt, és az értéktörvénnyel tönkrezúzta a céheket. A céhek remekmívű, de kevés és méregdrága árukat produkáltak, amiket a kereskedő csak a nagyon gazdag embereknek tudott eladni. A kereskedőbe bújt pénzváltó viszont azon a véleményen volt, hogy neki mindenki pénzére joga van. A pénznek „nincs szaga” és azért mindegy, hogy ahonnan jött, ott még van belőle bőven, vagy pedig ott ő volt az utolsó garas. De garasért csak olcsó árut vesznek. A kereskedő tehát köpött a mesteri remekművekre, neki olcsó tömegáru kellett. Az olcsó tömegárut a manufaktúra és a hozzá hasonlóan termelő falusi otthoni bedolgozók állították elő, amikor is nem egy mester a segédei alárendelt közreműködésével, aprólékos munkával hozta létre a terméket, hanem jól szervezett rendben alacsony képesítésű, betanított munkások végeztek egyszerűvé lebontott részfeladatokat nagy 200
termelékenységgel. A dolgozók szaktudása elvesztette a jelentőségét, ellenben megnőtt a szervező tulajdonos, a tőkés vállalkozó jelentősége. A henyélő arisztokratával szemben már nem csak a fukar uzsorás és az álnok kalmár álltak, akik a közmegvetés tárgyai voltak. A tőke ledobta magáról zsíros kaftánját és előtűnt az elegáns, zseniális szervezőképességű, tiszteletreméltó vállalkozó. Ő már az igazi tőkés, akinek jelszavai: szabadság, egyenlőség, testvériség! Szabadságot a jobbágyoknak, hogy legyen elég munkás. Szabadságot az árutermelésnek, hogy a szabadversenyben győzzön a jobb. Egyenlőség az áruk között, egyenlőség az emberek között, egyenlőség a gazdagságok között. Minden áruért fizessék meg az árát. Bárki bármit megvehessen, amire pénze van, Ne legyenek a vállalkozók jogtalanok, még ha gazdagok is, ne legyenek kiváltságosak a nemesek, még ha szegények is. Testvériség: mindenkit szeretni kell – akinek pénze van. A parasztháborúk elbuktak, mert a parasztok maguk akartak urak lenni. A polgárság a jobbágyoknak nem uraságot kínált, hanem a pénz szabadságát, egyenlőségét és testvériségét. Megdöntöttek minden kiváltságot és szolgaságot, hogy helyébe a szabadon megszerezhető pénz kiváltságát és a pénzhiány szolgaságát állítsák. Sok pénzt, és még több pénzt! Ez az igazi jelszó, amely forradalmat okozott az alapban és a felépítményben, amely forradalmasította a termelőerőket. A gépi nagyipar lesz az az „aranytrón”, amelyen ülve a „disznófejű Nagyúr” majd uralkodni fog.
201
C+V+m
202
VI. fejezet – A pénz átváltozása tőkévé „A kincsképző csak megkergült tőkés, a tőkés ésszerű kincsképző. Az érték szüntelen gyarapodását, amelyre a kincsképző úgy törekszik, hogy a pénzt a forgalom elől megmenteni igyekszik, az okosabb tőkés úgy éri el, hogy pénzét újra meg újra forgalomba dobja.” (K. Marx A tőke I. MEM 23 147. oldal)
A pénz tehát önmagában nem valódi általános egyenértékes, mivel túl kevés az a termék, amit áruként megvehet, és belőle is kevés van, hogy minden árut megvegyen. Az a társadalom, ahol elég sok áru van, hogy a pénzért bármit meg lehessen venni, már nem [szükségszerűen] árutermelő társadalom, tehát ott már a termékek (amelyekből bőség van) már nem [feltétlenül] áruként jelennek meg, s ezért az elosztásuk sem [feltétlenül] pénz segítségével történik. De hát, akkor a pénz soha nem lehet általános egyenértékes? Nem, lenni nem lehet az, de folyamatosan azzá válhat. A történelemnek azt a szakaszát, amelyben kiteljesedik a pénz általános egyenértékes volta, a tőkés termelési mód jellemzi. A tőke számára ugyanis nincs olyan termék, amit előbb vagy utóbb ne tudna áruvá változtatni, nincs olyan áru, amit előbb vagy utóbb ne tudna megtermelni, és nincs olyan áru, amit előbb vagy utóbb ne tudna elnyelni. A tőke ugyanis hízásra hajlamos pénz. Ezt a banális igazságot persze régóta ismerik. A titok, amit meg kellett fejteni, az az, hogy mitől hajlamos hízásra? A polgári közgazdászok ezt a titkot képtelenek voltak megfejteni – legjobbjaik, Adam Smith, David Ricardo és még néhányan, igen közel jutottak a megfejtéshez, de az 203
árufetisizmus rabságában képtelenek voltak a végére járni. Marx volt az az elme, aki a tőkefétis, a „disznófejű Nagyúr” valamennyi cifra leplét lerántotta, és akkor előtűnt a pucér termelési viszony. Erről szól ez a fejezet, hogy tudniillik, hogyan változik át a pénz-isten tőke-istenné.
204
1.
A bűvészmutatvány „Pénzbirtokosunknak, aki még csak a tőkés hernyója, az árukat értékükön kell megvásárolnia, értékükön kell eladnia és a folyamat végén mégis több értéket kell belőle kihúznia, mint amennyit beledobott. Lepkévé bontakozásának a forgalom területén kell végbemennie. Ezek a probléma feltételei. Hic Rhodus, hic salta! (Itt van Rhodus, itt ugorj!)” (K. Marx A tőke I. MEM 23 159. oldal)
Mint láttuk, az uzsorás kamata és a kalmár haszna csak a feudális földjáradék pénzzé változott alakjai voltak. Maga a tőke viszont összeütközésbe került a feudalizmussal, és forradalma felszámolta azt, a földjáradékával együtt. Úgy tünet, így maga alatt vágta a fát, hiszen saját haszonforrását semmisítette meg ezzel. Igaz, hogy maga a tőke ezzel egyidejűleg formát változtatott, levette „özönvíz előtti” uzsorás valamint kalmár kaftánjait, és a termelő tőkés elegáns cilinderét csapta a fejére. Talán csak nem e cilinderből húzta elő a profitját – ügyes kezű bűvész módjára? A bűvészekről közismert, hogy figyelni kell a kezüket, mert csalnak 94 . Talán a tőke is csal? Talán folytatja a kalmár sötét üzelmeit, és áruját értéke felett adja el? Kinek? A másik árutulajdonosnak? Vagyis végső soron, a másik tőkésnek? Az 94
Utalás a XX. század egyik legnagyobb magyar bűvészére, Rodolfora, aki mindig könyékig feltűrt zakóujjal csinálta a mutatványait, és közben újra meg újra figyelmeztette ámuló nézőit: „A kezemet tessék figyelni, mert csalok!” (a szerző, 2013)
205
nem lehet, hiszen profitja nem egyik-másik tőkésnek van, hanem mindegyiknek! Ugyanis az értéktörvény differenciáló hatása miatt azok a tőkések, akiknek nincs hasznuk, sőt veszteségük van, azok előbb-utóbb tönkremennek, megszűnnek tőkéseknek lenni. A megmaradok kit fognak becsapni? Természetesen ismét csak egymást! Mindez addig folyna, amíg „csak egy legény maradna talpon a vidéken”, amíg csak egyetlen tőkés maradna. Ő kit csapna be? Saját magát? A bűvészmutatványnak ennél sokkal ravaszabbnak kell lennie. Akárcsak korábban, a pénz létrejöttének vizsgálatakor, ismét forduljunk egy modellhez, amely azért – a lényeget tekintve – eléggé hasonlít a valósághoz. Modellünk főszereplője egy tőkés lesz, aki a változatosság kedvéért nem cipőt, de még csak nem is kabátot fog gyártani. Tőkésünk tulajdonképpen még nem is tőkés, csak pénztulajdonos. Van neki – ki tudja honnan 95 – 1000 aranypénze. Nevezzük e pénzt az egyszerűség kedvéért tallérnak. Nevezhettük volna forintnak is, de azt a kedves olvasó esetleg félreértette volna. Vagy éppen dollárnak, de akkor meg … . Na, szóval, emberünk az 1000 tallérral a zsebében kinéz a piacra, és ott megállapítja, hogy jó ára van a lenvászonnak, ami (egyéb információkkal összevetve) azt
95
Manapság, amikor a tőke funkciói egészen elváltak a tőke tulajdonától, és ezért a tőkés termelés főszereplője nem a tőke tulajdonosa, hanem a tőkét megforgató vállalkozó, életszerű lesz azt gondolni, hogy emberünk kötvényeket vagy részvényeket bocsátott ki, és így ebből, vagyis tulajdonképpen hitelből, van nála pénz. (a szerző, 2013)
206
jelenti számára, hogy a lenvászon keresett cikk a piacon. Azonnal nagy készülődésbe kezd. Figyeljük a kezét, mert csal! Esze ágában sincs lenvásznat termelni. A célja kizárólag az, hogy 1000 tallérjából 1500 tallér legyen. Persze áshatna 500 tallér értékben aranyat a meglévő 1000 mellé. De nem, ő bűvészkedni akar, ezért – bár semmi szüksége lenvászonra – mégis annak gyártására kezd berendezkedni. Mindenek előtt vásárol 400 tallérért lenfonalat. 100 tallér fejében egy hétre szövőszékeket bérel 96 . Találkozik 50 emberrel, akiknek két munkáskezükön kívül semmijük sincs, amivel termelhetnének. Emberünk tisztában van azzal, hogy ez az 50 ember az általa bérelt szövőszékeken keményen dolgozva éppen egy hét alatt tudná vászonná szőni az ő 400 tallér értékű fonalát. Azok elpanaszolják neki, hogy milyen nagy a drágaság: nekik most valahogy fejenként 10 tallért kellene felhajtaniuk, hogy egy hétig el tudják tartani magukat és a családjukat. A tőkésünk megkérdezi: van e még valami dolguk azon kívül, hogy ezt a 10 tallért hajkurásszák? – Nem, más dolgunk nincs, ez is éppen elég – válaszolják az emberek elkeseredetten.
96
Ez meg a szerző kis bűvészmutatványa. Egyrészt, rá akar mutatni, hogy az iparcikk kölcsönzés, bérlés csak sajátos formája a vásárlásnak. Másrészt, így megszabadul a szövőszék egy hét múlva megmaradó értékétől. Persze azt is feltehetné, hogy a szövőszék pontosan egy hét alatt teljesen tönkre megy a használatban. Mindez a fejtegetésünk szempontjából egyre megy. (a szerző, 1983)
207
Tőkésünk elmosolyodik, és a zsebéből kihúzza a megmaradt 500 tallérját: – Na, ha más dolguk nincs, nekem van itt egy kis fonalam. Maguk éppen egy hét alatt megszőhetnék azt vászonná. A 10 tallérral meg ne törődjenek, azt megkapják tőlem, ha elvégezték a dolgukat. Itt van, ni, éppen 50-szer 10, azaz 500 tallér! Áll az alku? Az emberek belemennek a dologba, és egy heti kemény munkával szőnek 100 méter lenvásznat a 400 tallér értékű fonálból. A megszőtt vászon természetesen [(ahogyan az a „nagykönyvben”, a PTK-ban le van írva)] a tőkésünk tulajdonába megy át, [hiszen minden eszköz (fonal, szövőszék, munkaerő) az övé volt]. De az embereknek (akik e héten munkások voltak) sincs okuk panaszra – a tőkéstől kapott 10-10 tallér levette e héten a vállukról a megélhetés gondját. Tőkésünk tehát elköltötte mind pénztőkéjét 97 , tételes kiadásai:
az
1000
Lenfonal
400 tallér
Szövőszék bérlet
100 tallér
50 munkás egyheti bére
500 tallér
tallérnyi
--------------------------------------------Összesen 97
1000 tallér
Valójában valószínűleg egy fillért sem költött, mindent hitelbe vett át, és majd csak a megtermelt és eladott vászon bevételéből fogja kifizetni a tartozásait – ez azonban, bár nagyon érdekes és fontos körülmény, a mondanivalónk szempontjából lényegtelen (a szerző, 2013)
208
A lenfonal elfogyott az utolsó centiig, a szövőszék visszakerült a kölcsönzőjéhez, a munkások – zsebükben a bérükkel – szélnek lettek eresztve. Itt van minden nélkül: se pénz, se fonal, se szövőszék, se emberek. Csak 100 méter vászon van a hóna alatt. Talán már nem is tőkés? Ha a 100 méter vásznak a vállára és a dereka köré tekerné, vagy tudjaisten mit csinálna vele – nem lenne az. De ő nyugodtan kisétál vele a piacra, ahol – hála Istennek (vagy inkább az értéktörvénynek?!) – még mindig jó ára van a lenvászonnak: métere éppen 15 aranytallér. Ennyi aranyban megtestesült társadalmi munkát ismer el a piac szükségesnek 1 méter lenvászon aktuális újratermeléséhez. Tőkésünk eladja a 100 méter vásznát, és mély elégedettséggel zsebel be 1500 tallért, amiből 500 tallér az előre eltervezett tiszta haszna. Eddig a mese. – Az ám! Csakugyan mese! – horkan fel erre a kedves olvasó – Csuda jól összepasszol itt minden. Mi van akkor, ha a fonal nem annyiba kerül, ha a munkások nem tudnak egy hétig élni 10 tallérból, ha egyáltalán nem hajlandóak a tőkésnek dolgozni, ha a vászon méteréért nem adnak 15 tallért? Akkor mi van? Marxot, aki a Tőkében hasonló „kiagyalt” példát mutatott be, Engelst, aki az Anti-Dühringben még „kiagyaltabb” példát szerepeltetett valóban érte ehhez hasonló kritika. Csakhogy Marx, Engels és őket követve mi is csupán a konkrét számokat „agyaltuk ki”, a minőségi viszonyokat nem. Nem Marx „agyalta ki”, hogy a tőkések többsége hasznot hajtó dologba fekteti tőkéjét [(vagy másoktól hitelezett tőkéjét)], hogy a készáru általában értékesebb [(jobb árú)], mint a felhasznált eszközök összessége. Persze a politikai 209
gazdaságtan nem a peches tőkéseket vizsgálja, hanem a „normálisokat”. Ami pedig a munkásokat illeti, végül is azt, hogy mennyiből lehet megélni, a piac megfigyelése alapján elég pontosan meg lehet becsülni. Látni fogjuk, hogy még erre sem nagyon van szükség, az összeget maga a munkaerő-piac alakítja ki. A tőkés ezt az összeget (hozzávetőlegesen persze) kénytelen megadni, mert érdeke, hogy a munkás és családja fennmaradjon, és neki dolgozzon [(nem egyszeri haszonszerzési aktusról, hanem folytatólagos termelési folyamatról van ugyanis szó)]. De a munkás is kénytelen elfogadni, mivel mást nem tehet. Más sem fog többet adni, és valahol dolgoznia kell. Otthon, a saját hasznára nem dolgozhat, mert nincs mivel. Amikor a polgári forradalom felszabadította a jobbágyokat, akkor alapos munkát végzett. Nem csak a személyes függőség láncaitól, de a termelőeszközök tulajdonától is megszabadította őket. Nagy szabadságában a munkássá lett jobbágy nem tehet mást, elmegy munkát vállalni ahhoz, aki hajlandó a válláról levenni a szabadsággal együtt rászakadt megélhetési gondokat, az ön- és fajfenntartás gondjait. Szabályos árucsere ez, ahol a tőkés megvesz valamit, amit a munkás szíves-örömest és egészen (kettős értelemben véve) szabadon elad neki. Azért szabályos, mert majd látni fogjuk: az értéktörvénynek megfelelően nagyjából egyenértéket cserélnek egyenértékre. 98 98
Úgy tűnik, hogy ez a nagyszerű idill kevés a polgári ideológiának, ezért – a legtöbb európai nyelven – elterjesztették a velejéig hazug terminológiát: a tőkés vállalkozó, mint munkaadó, munkát ad, munkahelyet teremt a munkásoknak, akik mint ezért nagyon hálás
210
2.
A bűvészmutatvány titka: a munkaerőáru „Az a körülmény, hogy a munkaerő napi fenntartása csak fél munkanapba kerül, noha a munkaerő egész nap tud működni, dolgozni, hogy ezért az az érték, amelyet egynapi használata teremt, kétszer akkora, mint saját napi értéke, különös szerencséje a vevőnek, de egyáltalán nem jogtalan az eladóval szemben.” (K. Marx A tőke I. MEM 23. 183. oldal) „A bűvészmutatvány átváltozott tőkévé.”
végre
sikerült.
A
pénz
(K. Marx A tőke I. MEM 23. 183. oldal)
Fejtsük meg a bűvészmutatvány titkát! Mindenek előtt vizsgáljuk meg, hogy mit is tett a tőkésünk tulajdonképpen azért, hogy 1000 tallérja 1500-ra hízzon. Először is megfigyelt, gondolkodott, számolt. Bár semmi szüksége nem volt lenvászonra, mégis annak gyártását finanszírozta és szervezte meg, mert megfigyelései, megfontolásai és számításai alapján tudta, hogy 1. a piacon jó ára van a lenvászonnak, tehát nagy a kereslet iránta; 2. 1000 tallér elegendő a szükséges termelési eszközök megvásárlásához, bérbevételéhez és még arra is
munkavállalók szerepelnek. Eközben a köztudat szinte észre sem veszi, hogy ezzel a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavak helyére visszacsempészték a „védelem, hűség, szeretet” feudális jelszavait. Az egyházak ettől minden esetre azonnal jobban érzik magukat az új társadalmi rendben (a szerző, 2013)
211
elegendő marad, hogy munkásokat fogadjon fel e termelési eszközök célszerű mozgásba hozatalához; 3. a (munkaerő-) piacon elegendő kettős értelemben szabad ember található, akik a felkínált összeg fejében hajlandóak és egyben képesek is a szükséges munkákat elvégezni. Az első meglátás arra biztosíték, hogy az adott terméket érdemes termelni, a megtermelt áru nem marad a termeltetője nyakán. A második meglátásból következik, hogy a pénztulajdonos pénze képes tőkévé alakulni. A harmadik momentum a legérdekesebb most a számunkra. Tudjuk, hogy a polgári forradalom jelentős számú kettős értelemben szabad emberanyagot produkált. Látni fogjuk, hogy a tőkés fejlődés még egyre újabb és újabb tömegekkel egészíti ki a munka eme hadseregét. Az emberek kettős értelemben való szabaddá tétele a különböző történelmi feltételek mellett különböző utakon ment végbe. Az uzsora és a kufár-tőke tönkretette a későközépkori kisárutermelőket. Az „angol utas” fejlődés abban állt, hogy az arisztokrácia (a landlordok) a (kezdetben külföldi, később már hazai) tőkén kívánva élősködni elkergette a jobbágyokat (Angliában akkor már inkább félig-meddig szabad feles-bérlőket) a telkeikről, nincstelenekké tette, az országutakra kergette őket. Az önellátáshoz szokott büszke parasztokat az angol királyok (és királynők) kegyetlen „csavargásellenes” törvényeikkel szabályosan behajtották a manufaktúrákba, gyárakba. [Az „angol utas” fejlődés sajátos változata volt a Rajna-vidéki német fejlődés (ami nem tévesztendő össze a „porosz utas” fejlődéssel). Ennek igen jellegzetes elemei voltak a „falopási 212
perek”, melyekben a korábbi hagyományt felrúgva lopással vádolták meg azokat, akik az uradalmi és községi erdőkben rőzsét gyűjtöttek. E pereken vett részt a Rajnai Újság riportereként a fiatal Marx, és az itt szerzett tapasztalatai fordították figyelmét a politikai gazdaságtan felé.] A „francia utas” fejlődés a radikális forradalom útja, ahol az arisztokráciát a fejével együtt fosztották meg birtokaitól és kiváltságaitól. A szétosztott birtokok által önálló kistermelőkké lett parasztokat nem királyi törvények, hanem az értéktörvény tette előbb nincstelenekké, majd ipari bérmunkásokká. Ehhez hasonló volt az „amerikai utas” fejlődés, azzal a különbséggel, hogy ott a telepesek a könnyen szerzett földeket könnyen is hagyták ott. Sőt, a túl könnyen szerezhető föld miatt a tőkének egy ideig nem szabad emberekre volt szüksége, mert azok (a föld könnyű megszerezhetősége miatt) nem voltak mind a két értelemben szabadok, hanem rabszolgákra. Az „amerikai utas” fejlődés kezdete virágoztatta fel a modern rabszolgaságot, amely csupán nyílt kifejezése volt a bérrabszolgaságnak. A „kelet-európai (porosz, orosz, lengyel, magyar, stb.) utas” fejlődésre az volt a jellemző, hogy a nemzeti burzsoázia hiánya vagy gyengesége miatt a nemesség maga valósította meg – persze ugyancsak felemás módon – a polgári forradalmat. Nagy zenebonával – forradalommal, cári, császári keggyel – eltörölték a jobbágyság felépítményi intézményét, de a föld, mint legfőbb termelési eszköz tulajdona a volt feudális uralkodó osztály kezében maradt. A jobbágyok régi uraiktól még el sem tudtak szakadni, és máris a legteljesebb nincstelenségbe zuhanva kénytelenek voltak alávetni magukat a régi uraik új kizsákmányolási módjának, amely sokban megőrizte a régi feudális vonásokat. 213
Szabadságukat legfeljebb arra használhatták, hogy elmeneküljenek az új ipartelepekre, és ott beálljanak az iparbárók gyáraiba dolgozni. Az iparbárók igen ritkán kerültek ki a valódi hazai bárók (azaz a nemesek, arisztokraták) soraiból, alapvetően rajnai-vidéki és szászországi német, angol, francia valamint „túlreprezentált mértékben” zsidó vállalkozók – egy szóval „idegenek”, „jöttmentek” – voltak. E feudálkapitalista viszonyokra 99 igen jellemző, hogy ezeknek az iparbáróknak az egyik fő törekvésük az volt, hogy igazi bárókká, arisztokratákká válhassanak, amiért komoly summákat voltak hajlandóak áldozni. Visszatérve a bűvészmutatvány titkához: akárhogyan is váltak a tőkés vállalkozók számára oly fontos kettős értelemben szabad emberek „szabadokká”, mivel nem voltak termelési eszközeik, azért csak úgy tudtak megélni, ha azokhoz fordultak, akiknél ezek az eszközök voltak. Ennek egyik lehetséges módja a lopás és rablás. Ám a tőkésállam a magántulajdon szentsége nevében a törvény szigorával sújtott le azokra, akik ezt az utat választották. Maradt tehát a másik út – megegyezni a termelési eszközök tulajdonosaival, hogy azok tartsák el a kisemmizett családokat. Erre volt már példa a történelemben: a római rabszolgatartók a rabszolgáik termékéből alamizsnát dobtak a rabszolgával és bármilyen más termelési eszközzel nem rendelkező, ezért kettős értelemben szabad római polgároknak – az ókori proletároknak, akiknek szavazatára, politikai támogatására
99
… melyeknek kiváló korrajzát adta a világhírű lengyel filmrendező, Andrzej Wajda „Az ígéret földje” című filmjében – (a szerző, 2013)
214
számítottak a császárságkori viszonyai közepette.
Róma
zavaros
politikai
Csakhogy az újkori tőkéseknek vagy nem voltak rabszolgáik, vagy ha voltak is (Amerika) akkor nem volt szükségük a nincstelenek politikai támogatására, hiszen éppenséggel a cenzusos választási rendszerek a nincsteleneket eleve kizárták a szavazati jogból. Így nem adhattak, de okuk, szándékuk sem volt adni alamizsnát az újkori proletároknak. Ők, mint vérbeli árutermelők és kereskedők, csak akkor szoktak adni, ha cserébe kaphattak is valamit. De mit adhat egy nincstelen proletár? Talán saját személyét kívánja áruba bocsátani? Aligha, hiszen a polgárok nem azért törölték el a jobbágyságot, hogy a helyébe visszaállítsák a rabszolgaságot (bár ha az megfelelő haszonnal jár, akkor a tőkések nem finnyásak rabszolgamunkát igénybe venni – példa erre az amerikai újkori rabszolgaság mellett a náci koncentrációs táborok foglyainak a német monopoltőke javára végzett rabszolgamunkája is). [A polgári közgazdászok szerint a proletár a munkáját bocsátja áruba. Ez azonban képtelenség. A munka, mint a termelési folyamat szubjektív oldala maga is folyamat. Amíg nem folyik egy folyamat, addig nincs is. A proletár nem adhatja el a munkája folyamatát, mert annak nem birtokosa. Eszközök nélkül a munka értelmezhetetlen. A munka eszközei pedig a tőkés birtokában vannak. Az élő munka folyamata tehát akkor kezd csak lezajlani, amikor a proletár már eladta azt a titokzatos áruját, amiért cserébe a tőkés eltartja őt és családját. Talán nem is az élő, hanem a termékben megdermedt holt munkáját adja el a proletár? Ez is 215
lehetetlen. Eszközök nélkül munkájával csak a puszta semmit termelheti meg. Arra pedig aligha talál vevőt.] Ha tehát a szabad proletár szabad is akar maradni, de el akarja adni azt, ami valóban az övé, akkor áruja csak egy valami lehet: az a képessége, hogy amennyiben többé-kevésbé (testileg is, lelkileg is) jól van lakva, egészséges, a családját is ellátta stb. stb., akkor megfelelő termelési eszközöket célszerűen mozgásba tud hozni, és anyagi javakat tud előállítani. Ezt a képességet nevezi Marx a proletár munkaerejének, amit az áruba tud bocsátani, azaz át tudja engedni – megfelelő ellenszolgáltatás fejében – e képessége kiaknázási jogát 100 . Más módon a proletár törvényesen nem juthat a saját és családja életfeltételeit jelentő javakhoz, mivel azok tőle elidegenített áruk. Ezek az áruk annyira el vannak tőle idegenítve, hogy nem ismerheti fel bennük saját munkáját. A „kettős értelemben szabad” ember tehát munkaerejét eladva válik modern proletárrá, munkássá. Ennek a furcsa árunak a megvásárlása teszi ugyanakkor a pénztulajdonost tőkéssé. Munkás és tőkés, proletár és kapitalista ugyanannak az adásvételi viszonynak a két oldala. Marx kritikusai megérezve a korszakalkotó felfedezés (a munkaerő áruvá válása) veszélyességét, azonnal rátámadtak, megkérdőjelezték. Némelyek ezt igen primitív módon tették. Arra hivatkoztak, hogy Marx a Tőke első oldalain az árut, mint dolgot definiálta. A munkaerő nem dolog, tehát nem is áru. Ez a lapos és olcsó játék a szavakkal abban hibázik, hogy 100
„kiaknázás” – egy sor európai nyelven „exploatation”, „эксплуатация”, stb. azaz „kizsákmányolás” (a szerző, 2013)
216
Marx nem definiálta az áru fogalmát, hanem kiindulva annak hétköznapi fogalmából fokról fokra mélyítve a kategória tartalmát történelmileg és logikailag ábrázolva kifejtette azt. [Itt egészen konkrétan egy igen kiváló magyar antimarxistára, bizonyos Dr. Mössmer Pálra utaltam, aki 1908-ban (!) zseniális, mondhatnám profétikus éleslátással írta le: „A forradalmak megtették az emberiségnek azt a szolgálatot, melyet tőlük joggal várhatott. De a forradalmak ideje letűnt és az emberiségnek a forradalmaktól többé nincs mit várnia.” (Dr. Mössmer Pál A német tudományos szocializmus V. oldal) Nos. ez a mély történelmi éleslátással rendelkező úr írta a következőket is: „Marx életrajzának hiányos adataiból tudom, hogy a jogtudományokat végezte. Nem lehetett valami nagy római jogász, mert a római jog nagyon is világos fogalmait alaposan összezavarja. Van a római jognak két egymástól lényegesen különböző fogalma: az egyik az „empito-venditio", a másik a „locatio conductio operarum"; - Marxra nézve az a körülmény, hogy emberi szolgáltatásnak pénzért való elidegenítését munkabérszerződésnek nevezzük, úgy látszik, nem létezik. Ő mindig azt mondja: a munkaerő az áru, mely bizonyos időre elidegeníttetik. De mit jelent az ilyen elidegenítés mást, mint bérbeadást? És most már kérdem, mivel lesz ez az egész tényállás világosabb, mivel lesz az egész érvelés tudományosabb és meggyőzőbb, ha adás-vevési szerződésnek nevezek olyasvalamit, amiről mindenki tudja, hogy az nem adás-vevési szerződés. Most már kérdem, mivel lesz ez egész előadás menete következetesebb, ha a „Kapital" első soraiban olvassuk: „Áru oly külső tárgy, dolog, mely tulajdonságai által valamely emberi szükségletet elégít ki.” A második fejezet folyamán pedig minduntalan ezen tételre akadunk: „A munkaerő = áru” - mikor pedig mindenki tudja, hogy a munkaerő nem dolog és nem külső tárgy!” (ugyanott 35. oldal)
217
Látjuk, hogy a tévedhetetlen váteszként már ragyogóan megnyilatkozó Mössmer doktor 1908-ban ugyanazokat a csúsztatásokat alkalmazta (a polgári – római – jog és a közgazdaságtan összekeverése, a marxi kifejtésen a pedáns definíciók számonkérése, stb.), mint a mai antimarxista kritikusok. Egy igen lényeges különbség azonban van a XX. század elején író doktor és mai utódai között: ő azokat a marxi műveket, amelyeket alaposan, a sárga földig megbírált, legalább el is olvasta!]
Marx önmagához lett volna hűtlen, ha az általa oly fontosnak tartott kategóriát mindjárt a műve első oldalán egyszer s mindenkorra meghatározta volna. Ő azonban nem önmagához lett hűtlen, hanem éppenséggel a műve alcíméhez („A politikai gazdaságtan bírálata”) maradt hűséges. Az „áru = dolog” megközelítés éppen annak a polgári politikai gazdaságtannak a lapos szemléletét tükrözi, amelynek bírálata a Tőke. Ha Marx csupán annak leszögezésére szorítkozott volna, hogy „az áru nem csak dolog”, akkor ugyanolyan lapos maradt volna, mint az általa bírálni szándékozott elődei. Ő azonban nem egyszerűen tagadta a politikai gazdaságtant, hanem bírálta azt. A lapos, formális definíciót fokról fokra tartalommal töltötte meg a fogalom kifejtésekor 101 . Végül is az áru nála nem „nem csak dolog”, hanem dologiasult termelési viszony. E termelési viszonyt fentebb a IV. fejezetben mi is elemeztük, és az áru ismertető jegyeit az a)d) feltételekben foglaltuk össze. Vajon a munkaerő kielégíti ezeket a feltételeket? Csak egy pótlólagos feltétellel, azzal, 101
Marx ezt igen gyakran megtette, de itt kivételesen még fel is hívta erre a figyelmet: „Az áru mindenekelőtt külső tárgy, dolog, amely tulajdonságainál fogva valamilyen emberi szükségletet elégít ki.” (kiemelés tőlem – a szerző, 2013)
218
hogy az árutermelés a társadalom életében általánossá vált, lényegében minden termék felveszi az áruformát és ezek az áruk mind el vannak idegenítve a munkaerő tulajdonosától. Ekkor és csak ekkor a munkaerő eleget tesz az a)-d) feltételeknek: 1. A munkaerőt újratermelni annyi, mint életben tartani a munkaerő tulajdonosát, a munkást. A fent jellemzett általános árutermelés, a tőkés árutermelés viszonyai között ezt csak elidegenített árukkal lehet megoldani, azaz a munkaerő termelése-újratermelése csak árufogyasztás révén valósulhat meg. Mivel az áru munkatermék, ezért a munkaerő – közvetve ugyan, de – szintén az; 2. A tőkés viszonyok fentebbi jellemzéséből következik, hogy – mint erre már utaltunk – a munkás kénytelen elcserélni létfenntartási cikkekre a munkaerejét, tehát annak újratermelése a csere céljából történik; 3. A tőkés termelési viszonyokból következik, hogy a tőkében fizetőképes társadalmi szükséget nyilvánul meg a munkaerő iránt; 4. Már megmutattuk, hogy a tőkés termelés alapja a tömegesen felszabaduló munkaerő, és bár a b.) pontban azt állítottuk, hogy a munkaerő újratermelésének a célja annak elidegenítése, de ennek az elidegenítésnek az eredeti és egyben végső célja maga az újratermelés. A munkás azért eszik, hogy dolgozhasson és azért dolgozik, hogy ehessen. Tehát a munkaerő tömegesen újratermelhető. A munkaerő tehát áru a tőkés termelés viszonyai között, és egyben a tőkés termelési mód adekvát dologiasulása is, 219
A munkaerő árunak sajátos értéke és sajátos használati értéke van. Értéknagyságát csak közvetve határozza meg társadalmilag szükséges munka. Ez a munka nem közvetlenül a munkaerő újratermelésére fordítódik, hanem olyan javakéra, amelyek az adott időben, az adott helyen, az adott uralkodó társadalmi (nem csak termelési) viszonyok által meghatározott mennyiségben és összetételben szükségesek [a fogyasztás révén] a munkaerő újratermeléséhez. Ma például Norvégiában a meleg bunda, a kényelmes lakás stb. társadalmilag elismert létszükségletek. A II. világháború idején a III. Birodalom koncentrációs táboraiban kb. napi 250 gramm gyanús összetételű kenyér, egy merőkanálnyi nem kevésbé gyanús összetételű káposztaleves, korbácsütések, és végül az égetőkemencék egy holttestre jutó energiafogyasztása volt „társadalmilag elismert” joga a rabszolgamunkát végző foglyoknak. Tehát már az úgynevezett „létminimum” is társadalmi, morális stb. – egyszóval történelmi elemet tartalmaz magában. Még figyelemre méltóbb az a tény, hogy mivel a munkások a megtermelt termékek fő fogyasztói, azért a tőkés társadalom – normális között – a munkások mind szélesebb körű fogyasztását is társadalmi szükségszerűségnek fogja fel, hiszen ez teremt piacot áruiknak. Minden eszközzel, példaadással, propagandával, reklámmal stb. igyekeznek fokozni ezt a fogyasztást. A problémák abból az apróságból származnak, hogy minden tőkés vállalkozó csak a többi tőkés bérmunkásainak fogyasztását akarja növelni, a sajátjaiénál éppen ellenkező a célja. Ám lenyomni a saját munkásai bérét és elvárni, ösztönözni a többiek fogyasztását, ez társadalmi szinten megoldhatatlan, antagonisztikus ellentmondás. 220
A tőkés társadalom munkaerő piacán kettős verseny uralkodik: a munkások egymás között versenyeznek azért, hogy minél drágábban adhassák el a saját munkaerejüket, a tőkések viszont abban versenyeznek egymással, hogy minél olcsóbban szerezzenek munkaerőt a saját üzemeikbe. De ez végső soron ahhoz vezet, hogy a munkások és a tőkések az igazi harcot osztályokba szerveződve egymás ellen folytassák. A munkások a munkabér általános szintjének emeléséért, a tőkések ugyanennek a csökkentéséért harcolnak. A harcot csak bonyolítja, hogy a tőkés társadalom alapvető ellentmondásai miatt, ha a munkások túl magas bért harcolnak ki, akkor a tőkések elbocsátásokkal, a munkanélküliség fokozásával válaszolnak, ha viszont a tőkések nyomják le a béreket túl alacsonyra, akkor a munkások megcsappant fizetőképes kereslete értékesítési (relatív túltermelési) válságot okoz, ami szintén munkanélküliséghez vezet. A magasabb bérért, a teljesebb foglalkoztatásért folytatott harc a proletáriátus osztályharcának legfontosabb területei mindaddig, amíg e proletáriátusnak nincs elég ereje a tőkés termelési viszonyok megszüntetéséhez, de csak addig. Most pedig térjünk vissza elképzelt tőkésünkhöz, aki tehát a munkaerő piacon is uralkodó értéktörvényre alapozva fizetett éppen 10 tallért egy munkás egy heti (hatnapi) munkájáért – maradéktalanul megfizetve ezzel annak valós piaci értékét. A kész vászon ára a piacon 15 tallér méterenként. A 400 tallér értékű fonal és a 100 talléros heti szövőszék bérlet éppen 100 méter vászon előállítását teszi lehetővé. Így 1 méter vászon előállítása 4 tallérnyi fonalba és 1 tallérnyi szövőszék bérleti díjba, azaz összesen 5 tallérnyi termelőeszköz értékbe kerül. A 100 méter vásznat 50 munkás 221
együttes egy heti munkával állítja elő. Így az 1 méter vászon 15 tallér árából levonva az 5 tallér termelőeszköz értéket, munkabérre 10 tallér marad, vagyis az 50 munkás egy fél hét (3 munkanap) alatt termelt 50 méter vászonnal megtéríti a nekik kifizetett 500 aranyat. Tehát az első 3 nap végén a tőkés kezében 50 méter vászon (750 tallér értékben) , a megmaradt fele mennyiségű fonal ( 200 tallér értékben), a csak felerészben kihasznált szövőszék-bérlet (50 tallér visszakövetelhető értékben) van és a munkásai szedelődzködnek, hogy ők a bérüket ledolgozták. A tőkésünk a fejéhez kap: – Tegyük fel, hogy eladom a vásznat, veszteség nélkül a megmaradt fonalat, talán még a szövőszék bérleti díjának a felét is visszaadják. Mire megyek vele? Valóban, az így szerzett bevétele: 50 méter vászon
750 tallér
˝ rész nyers fonal
200 tallér
3 napi szövőszék-bérlet
50 tallér
--------------------------------------------Összesen
1000 tallér
Azaz tőkésünk – kemény utánajárással – visszakaphatja a befektetett pénzét. De hát ennek nem sok értelme van! Ám „a munkásai szedelődzködnek, hogy ők a bérüket ledolgozták”. Tőkésünk hisztériás kiabálásba kezd, kikéri magának, jogaira hivatkozik, lopást emleget, rendőrt hív:
222
– Én az 500 tallérral egy teljes hétre vettem le a vállukról ezeknek az alakoknak a megélhetés gondját. Tehát ezeknek az embereknek más dolguk sincs, mint egy teljes héten át serényen dolgozni az üzememben, annál is inkább, mert én ehhez minden feltételt biztosítottam. Tessék! itt a fonal, itt a szövőszék, rajta! Dolgozzanak sebesen tovább!!! – Én nem a megélhetési gondjaikat vettem meg, hanem a munkaerejüket! Ők ezért cserében szabadultak meg a megélhetési gondjaiktól! Az egész társadalom elismeri, hogy én egy teljes hétre vettem meg a munkaerejüket, mivel becsületesen megfizettem egy teljes heti munkaerejük értékét! Ha nem kapom meg azt az árut, aminek az értékét kifizettem 102 , akkor engem becsaptak, megsértették az áruk szent egyenlőségét! Ez a legsúlyosabb bűn, ami a legsúlyosabb büntetés után kiált! Valójában semmi ilyesmi nem történik. Tőkésünk mosolyog. Dehogy kell neki rendőrt hívnia! A munkások engedelmesen folytatják a munkát, eszük ágában sincs „szedelődzködni”. Serényen dolgoznak tovább. A 10 tallér ugyanis csak erre a hétre oldja meg a megélhetésüket, de a jövő héten is élni kell valamiből. Ha a munkás most nem adja oda a teljes munkaerejét, akkor 102
Dehogy is fizette ki! A munkaerőt még akkor is hitelbe vásárolják, ha a többi termelési tényezőért egyébként előre fizetnek (általában azokat is hitelbe veszik a vállalkozók). Túl az ebből származó pénzügyi előnyön (ezért a hitelért – szemben a többivel – még kamatot sem kell fizetni!) az utólagos bérfizetés a garancia, hogy az itt érzékletesen leírt színjátéknak a valóságban még véletlenül se kelljen lejátszódnia – a munkások addig nem kapják meg a bérüket, amíg a teljes munkaidejüket le nem dolgozták. (a szerző, 2013)
223
legközelebb már egyáltalán nem veszik meg tőle azt. Ez a tőkés tulajdonosi fenyegetése. Ha egy árut nem vesznek meg, akkor az nem áru – ha a munkástól, akinek a munkaerején kívül semmilye sincs, nem veszik meg a munkaerejét, akkor annak a munkásnak egyáltalán semmije sincs. Ez pedig egyenlő a pusztulással. Ilyen az igazi gazdasági kényszer, amely arra készteti munkást, hogy önként és egészen a tőkés rendelkezésére bocsássa egyetlen vagyonát, a munkaerejét. Ne felejtsük azonban el, hogy ez a gazdasági kényszer csak a burzsoá állam gazdaságon kívüli kényszerével, („véres”) törvénnyel, (alattvalói, esetenként vallásilag alátámasztott) morállal bérmunkára szoktatott munkással szemben alkalmazható. Egyes szélsőséges anarchista mozgalmak azonban abszolutizálják ezt a tényt, és úgy vélik-hirdetik, hogy a törvényeket megsértő tolvajok, rablók a tőke elleni harc hősei, a proletárforradalom kizárólagos feladata a polgári állam megsemmisítése. A burzsoá propaganda pedig nem mulasztja el ezt az ideológiát a proletáriátus élcsapatának, a marxista kommunista 103 pártnak a nyakába varrni, miközben a burzsoá államot a társadalmi rend egyedüli védőbástyájának tünteti fel. Tőkésünk tehát immár szélesen mosolyogva nézi, hogy az 50 munkás szépen ledolgozza a hét másik felét is, teljes egészében elhasználja a számára előkészített termelőeszközöket és létrehozza a megtermelt 1500 tallérnyi termékben az 500 tallér tiszta nyereséget, az értéktöbbletet.
103
Az eredeti kéziratban: „marxista-leninista” (a szerző, 2013)
224
Tőkésünk vidáman fejébe csapja cilinderét, zsebrevágja meghízott, tőkévé változott pénzét: „A bűvészmutatvány végre sikerült. A pénz átváltozott tőkévé.” A pénz azért válhatott tőkévé, mert az árutermelés általánossá válásával és a társadalom polarizálódásával (az árutulajdonosok és a munkaerő tulajdonosok elkülönülésével) a pénz egy különleges, őt tőkévé változtató áruval találkozott a piacon – a munkaerő áruval. Ennek az árunak sajátos az értéke, mert az az általa termelt javak egy bizonyos (e javak használati értéke által meghatározott) tömegének értékén keresztül határozódik meg. Még sajátosabb a használati értéke. Már magának a pénznek is sajátos a használati értéke, amennyiben az a saját értéke (vásárló ereje). De a munkaerő áru azért, és csak annyiban áru, mert értéktöbbletet hoz létre. Ez az értéktöbblet ilyenformán a munkaerő igazi használati értéke.
225
3.
A munkabér a munkaerő ára [„A munkabér, a munkaerő ára, cincog zsebünkben, úgy megyünk haza.” (József Atilla Munkások) „S ha szombaton kezébe nyomják a pénzt s a büntetést levonják: kuncog a krajcár: ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért.” (József Attila Hazám)] „(Ricardonak) munka helyett munkaképességről kellett volna beszélnie. Ezzel azonban a tőke is úgy ábrázolódott volna, mint az önállósult hatalomként a munkással szembelépő dologi munkafeltételek” (K. Marx Értéktöbblet elméletek MEM 26/II. 372 oldal) „A darabbér nem más, mint az időbér átváltozott formája, mint ahogy az időbér a munkaerő értékének , illetve árának átváltozott formája.” (K. Marx A tőke I. MEM 23. 513. oldal)
David Ricardo, a klasszikus angol polgári politikai gazdaságtan egyik utolsó és egyik legnagyobb képviselője eljutott a munkaérték-elmélet [– Adam Smith-szével szemben –] szabatosnak mondható megfogalmazásáig, de a tőke „bűvészmutatványát”, az értéktöbblet keletkezésének titkát nem tudta megfejteni. Egyes [magukat marxistának valló] politikai gazdaságtan tankönyvek ezt a tényt azzal magyarázzák, hogy Ricardot az igazság teljes feltárásában osztálykorlátai akadályozták.
226
Valóban, Ricardonak, aki maga is tőkés volt 104 , voltak osztálykorlátai. Ám az is igaz, hogy Ricardo egyike volt a leglelkiismeretesebb tudósoknak, és így – ellentétben sok vulgáris polgári közgazdásszal – képtelen lett volna nyilvánvaló tények meghamisítására. Akkor viszont mivel magyarázható eredménytelensége, az mennyiben volt osztálykorlátai következménye? Ricardo, ellentétben például Marxszal, a politikai gazdaságtant elsősorban nem ideológiát alátámasztó elméleti tudományként, hanem gyakorlati alkalmazott (alkalmazandó) tudományként fogta fel. Számára a politikai gazdaságtan arra való volt, hogy a gazdasági élet zavaraira magyarázatot adjon, e zavarok elhárításához elméleti alappal szolgáljon. Mint a tőkésosztály tagjának eszébe sem jutott, hogy a tőkés termelési mód örökkévalóságában kételkedjen [(ezért esett például a Marx által bírált romanticizmus hibájába is – lásd az 53 lábjegyzetemet)], ezért úgy vélte, a zavarok a gazdaság törvényei ellen ható erők miatt lépnek fel, így a törvények ellen ható erőket kell felderíteni és kiküszöbölni. [Jellemző, hogy Ricardo legismertebb műve „A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei” kb. 500 oldalnyi terjedelméből kb. 150 oldalon fejti ki a politikai gazdaságtan alapelveit, és a fennmaradó, mintegy 350 oldalon az adózásról értekezik, aminek lényege, hogy „persze, persze az államra szükség van, 104
Valójában a szónak a marxi értelmében nem volt tőkés – meggazdagodott tőzsdeügynök, alkalmazott volt, aki vagyona kamataiból élt, és foglalkozott elméleti kutatással, politikával. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lettek volna osztálykorlátai, hiszen „járadékosként” is természetesen a burzsoá osztály tagja volt, burzsoá érdekekkel (a szerző, 2013)
227
és az állam működésének biztosításához adókra is szükség van, de mivel ezek az adók csak megzavarják a gazdasági törvényszerűségek érvényesülését, azért legyenek ezek az adók minél kisebbek és kevesebben”]. Ricardo a politikai gazdaságtanból indult ki, s ezért ki volt zárva, hogy eljusson a társadalmi forradalom gondolatához. Marx ezzel szemben abból indult ki, hogy „a forradalmak a történelem mozdonyai” és a forradalomtól jutott el a politikai gazdaságtan bírálatához, ahol is bebizonyította, hogy a tőkés rend zavarai nem e rend gazdasági törvényei ellenében, hanem magukból ezekből a törvényekből következően lépnek fel. Marx ugyanis már akkor tudta, hogy a tőkés termelési mód nem lehet örökkévaló, amikor még nem folytatott gazdasági kutatásokat. Ricardo tehát azért kezdett közgazdaságtani kutatásokba, mivel meggyőződése volt, hogy tőkés termelési mód örök. E miatt a meggyőződése miatt nem ismerte fel egy sor látszatjelenség látszat voltát, és innen erednek a hibái. Minden esetre toronymagasan azon későbbi vulgáris kollégái felett állt, akik akkor nem mertek/mernek a látszatok mögé nézni, amikor már Marx megmutatta e látszatok látszat mivoltát. Ricardo – tárgyunkban fennálló – legsúlyosabb korlátja az volt, hogy nem ismerte fel az árutermelő munka kettős jellegét. Miután a munkások valóban nem kétféle munkát végeznek, hanem csak egyet, azért annak kettős jellegét nem is olyan könnyű megérteni, vagy pláne felismerni. Ricardo nem tudta megkülönbözetni az általában vett árutermelő munkát a tőkés árutermeléstől, hiszen érdekelt félként benne élt a tőkés árutermelésben. Akárhogyan is 228
igyekezett az árutermelést, mint olyant megragadni, mindig a tőkés árutermelés lebegett a szeme előtt. Számára a kisárutermelő is tőkés volt, aki a saját munkáját vette meg saját magától. Azt ugyanis jól látta, hogy a tőkés vállalkozó a munkásaival szabályos cserét hajt végre az értéktörvény szabályai szerint, ám abban már súlyosan tévedett, amikor úgy látta, a vállalkozó a munkások munkáját veszi meg. Ez a tévedése súlyos logikai ellentmondáshoz vezetett, Ricardo első paradoxonához: ha a termék értékét a beléfektetett (társadalmilag szükséges) munka adja, és a tőkés a munkásokat nem csapja be, kifizeti a neki eladott munka teljes ellenértékét, akkor az e munkával megtermelt termékből neki egy morzsányi haszon sem juthatna. A megoldás: a munkások nem a munkájukat adják el. Mi az, ami Ricardot megakadályozta ennek a megoldásnak a felismerésében? A munkabér, a munkaerő ára. A tőkés gyakorlat ugyanis némileg eltér a fentebb leírt, kissé naiv modelltől. Na persze nem a lényegben, csak néhány apró technikai részletkérdésben. Például a tőkés, mivel sose gondol rá, jószerével nem is tudja, azért nem is mondja ki, hogy azért fizet bért a munkásoknak, hogy azok el tudják tartani magukat és családjukat addig, amíg neki, a tőkésnek dolgoznak. A tőkés – a látszat szerint – nem a munkaerőáru értékét fizeti meg, hanem a munkabért. Nem munkaerőt vásárol, hanem munkát bérel. A munkabér pedig – ismét csak a látszat szerint – az elvégzett munkával arányos. Két alapvető formája az időbér és a teljesítménybér. Az első legjellegzetesebb alakja az órabér, a másodiké a darabbér. 229
Mivel Ricardo nem tudta elkülöníteni a munka konkrét oldalát az elvont oldalától, azért beleesik a munkabér csapdájába. Vizsgáljuk meg a munkabért közelebbről. Kezdjük az órabérrel. A tőkés dolgoztatja a munkást, regisztrálja a ledolgozott órák számát és időnként (naponta, hetente, havonta stb.) elszámol vele, kiadja a bérét, amely egyenlő a ledolgozott órák számával, megszorozva az órabérrel. A látszat tehát az, hogy a munkás munkája minden órájáért megkapta annak ellenértékét, vagyis a bére nem a munkaereje újratermelésének költségeitől, hanem a munkájától függ. A probléma ott van, hogy a munkás egy óráig végezve konkrét munkáját, annyi elvont munkát végez, amennyit a társadalom elismer. A társadalom véleményét számára a tőkés közvetíti, mégpedig sajátos módon. Elvárja – és természetesen joggal várja el – hogy a munkás a munkaideje alatt tényleges, hasznos munkát végezzen. Ezért általában csak azt az órát ismeri el ledolgozottnak, amelyben a munkás egy előre rögzített normát teljesített. És pontosan ebben a normában van elrejtve a kizsákmányolás, az értéktöbblet. A normát ugyanis „karban tartják”, azaz rendszeresen, a technikai fejlődésnek megfelelően emelik. Az órabért viszont a munkaerőpiac törvényei úgy alakítják, hogy a munkás a munkaereje újratermeléséhez szükséges összeget éppen egy szokásos munkanap ledolgozásával kereshesse meg. Ennyi idő alatt – hála a karbantartott normának – nemcsak a szükséges, de a többletterméket is megtermeli. Most már világos, hogy példánkban miért nem kell a tőkésünknek a harmadik nap után rendőrt hívnia. Az órabér tartja a szövőszék mellett a munkásokat még további három napig. 230
[Itt külön érdemes arra figyelnünk, hogy ha a szokásosnál kevesebb ideig végzi a munkát a munkás, akkor az órabér gondoskodik arról, hogy a szükséges termék/többlettermék arány ne változzon, ahányad résszel kevesebb többlettermék jut a tőkésnek, ugyanannyiszor kevesebb termékkel lesz kénytelen a munkás a munkaerejét újratermelni. És ez persze fordítva is igaz: a túlmunka, még emelt összegű díjazás mellett is, nem csak a munkás jövedelmét, de a tőkés hasznát is növeli.] A darabbér keltette látszat még ravaszabb. Itt egyenesen úgy tűnik, mintha a munkás még csak nem is a munkáját, hanem egyenesen a munkája eredményét adná el a tőkésnek. Ahány darabot ad át, annyiszor kapja meg a darabbért. Ez annyira ravasz, hogy már-már hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy sem a nyersanyag, sem a szerszám nem a munkásé, és így úgy látszik, mintha a munkás a konkrét munkája eredményét, a konkrét terméket adná el. A valóság persze zord és kegyetlen. A darabbér nem más, mint az időbér módosult formája, annak álcázott alakja. Az órabért azért az óráért fizetik ki, amelyikben a munkás teljesítette a normát. Ha kevesebbet teljesít, nem számolják el az órát, vagy súlyos büntetést vonnak le tőle. Ugyanakkor igencsak túl kell teljesítenie, ha némi prémiumot szeretne kapni – ám jobb ha nem teszi, mert a rendszeres norma túlteljesítés „végső jutalma” a normarendezés. A darabbérben viszont magát a teljesített normát számolják el. Így a munkások szinte felügyelet nélkül törekszenek a jó teljesítményre. Nézzük mindezt meg a kis modellünk példáján keresztül. 231
1. 1 hét = 10 tallér/fő munkabér (a munkaerő ára) 2. 1 hét = 50 munkaóra * 0,2 tallér órabér = 10 tallér/fő 3. 1 hét = 1000 méter vászon = 20 méter/fő * 0,5 tallér darabbér = 10 tallér/fő Tehát az egyösszegű munkabér, amiért a munkások 1000 méter vásznat állítanak elő, megegyezik azzal a heti munka után kifizetett órabérrel, amelynek normája éppen heti 1000 méter vászon, illetve az 1000 méter vászon után kifizetett darabbérrel. Viszont, miközben tőkésünk 0,2 tallér órabért kifizetve eléri, hogy 50 munkás 1 heti felügyelet melletti munkával valóban előállítsa az 1000 méter vásznat, addig méterenként 0,5 tallér teljesítménybért fizetve akár ki is adhatja a fonalat és a szövőszéket otthoni munkára, és egy hét múlva, de esetleg hamarabb is, a kezében lesz az 1000 méter vászon. Az órabér tehát egyrészt elfedi a polgári közgazdászok elől az értéktöbblet valódi forrását, másrészt praktikusan garantálja az (utólag) megfizetett munkaidő tényleges ledolgozását. A darabbér ehhez képest még a munkaidő hatékony, termelékeny ledolgozását is garantálja. [Itt most olyan „finomságokra” ki sem tértünk, hogy a darabbér – lehetővé téve az otthonmunkát – még azt is lehetővé teszi, hogy a tőkés megszabaduljon az elviselhető munkafeltételek megteremtésének költségeitől, hiszen a saját otthonában a munkás a feltételekért maga a felelős. Az otthonmunka esetében különösen élesen, ám kissé paradox módon hangzanak az ifjú Marx vádoló szavai: „A munka a munkás számára külsőleges, azaz nem tartozik a lényegéhez, tehát munkájában magát nem igenli, hanem tagadja, nem jól, hanem boldogtalannak érzi, nem fejt ki szabad fizikai és szellemi energiát, hanem fizikumát sanyargatja és szellemét
232
tönkre teszi. Ezért a munkás csak a munkán kivül érzi magát magánál levőnek, a munkában pedig magán kivül levőnek. Otthon akkor van, amikor nem dolgozik, és amikor dolgozik, akkor nincs otthon. Munkája ennél fogva nem önkéntes, hanem kényszerű, kényszermunka. Ezért nem szükséglet kielégítése, hanem csak eszköz rajta kivül levő szükségletek kielégítésére. A munka idegensége tisztán előtűnik abban, hogy mihelyt nem egzisztál fizikai vagy egyéb kényszer, úgy menekülnek előle, mint a dögvész elöl.“ (MEM 42. 86.oldal) Az otthonmunkában talán az a legszörnyűbb, hogy általa elérhető: a munkás otthon se érezze magát otthon.]
A politikai gazdaságtan tankönyveink szeretik ezt a dolgot a feje tetejére állítani, mintha a tőkések tudatosan azért alkalmaznák az időbért és a teljesítménybért, hogy elfedjék az értéktöbblet valódi forrását. Pedig szegény tőkések [(különösen, ha életükben nem olvastak még Marxot, marxista politikai gazdaságtan könyveket)] azt se tudják, mi fán terem az értéktöbblet és így, ha megfeszülnének a becsületességtől, akkor sem tudnának olyan bérformát kitalálni, ami ezt a „galádságot” nem teszi. [Egyszerűen a tőkés termelési mód azért olyan életképes, mert ilyen adekvát kategóriái vannak, mint például a munkabér – ez objektív adottság, és nem kell hozzá szubjektív „összeesküvéselméleteket” gyártani.] Annyira nem lehet lényegileg más bérformákat kitalálni, hogy a létező szocializmus is alkalmazza az időbér és teljesítménybér formákat. Talán a szocializmusban is leplezni akarja valaki az értéktöbblet valódi forrását? Ezt azért sem teheti, mert társadalmi tulajdon esetén nincs értéktöbblet. Itt ugyanis bérformákról van szó. A kizsákmányolás (az értéktöbblet valódi forrása) a tőkés típusú munkabérnek éppen az a tartalma, amit a bérformák elfednek. A 233
szocializmusban ezek a formák egészen más tartalmakat jelenítenek meg – egyébként meglehetősen adekvát módon. A szocializmusban a munkaerő nem lehet áru, azon egyszerű oknál fogva, hogy ellenkező esetben az nem szocializmus lenne, hanem kapitalizmus, amelynek a munkaerőáru az adekvát megjelenési formája. Egy körte ízű és alakú alma az nem alma, hanem körte! A szocializmusban a munkabér a munka szerinti elosztás eszköze, az anyagi érdekeltség és ösztönzés megvalósítója. Talán baj az, ha ez az eszköz egyúttal biztosítja a munkaidő tényleges ledolgozását, vagy ha elősegíti a ledolgozás hatékonyságát, termelékenységét? Úgy tűnik: éppen ellenkezőleg, csak ez felel meg a szocialista termelés céljának – a társadalom szükségletei mind teljesebb kielégítésének. 105 105
Mindezt felettébb érdekes olvasni 20-25 évvel a rendszerváltásnak nevezett tőkés restauráció után. Amit a „létező szocializmusról” (rakjuk csak nyugodtan idézőjelek közé!) írtam, az felettébb „vonalasnak” tűnik, de valójában csupa „freudi elszólás”. Természetesen a bérformák a „szocializmusban” sem azért leplezik az államigazgatási tulajdon formájában sajátosan megjelenő tőkés magántulajdon keretei között, a Nomenklatúra által megszemélyesített tőkeviszonyokból származó kizsákmányolást, mert azt valaki úgy akarja. Ám a bérformák nem a szocializmussal, hanem éppenséggel a kapitalizmussal adekvátak. Ami a „létező szocializmusban” ténylegesen szocialisztikus volt, az éppenséggel nem a munkabérben, hanem a béren kívüli juttatásokban jelent meg „adekvát módon”: az alacsony, névleges árakon, lényegében térítésmentesen elérhető munkahelyi étkezés, üdültetés, gyermekintézmények, oktatás, orvosi ellátás stb. rendszere – mindazok a vívmányok, amiket a tőkés restauráció oly következetesen felszámolt (a szerző, 2013)
234
VII. fejezet – A tőke termel és újratermeli önmagát „Itt majd nem csak az tűnik ki, hogyan termel a tőke, hanem az is, hogyan termelik őt magát, a tőkét. Végre le kell lepleződnie a többletcsinálás titkának.” (K. Marx A tőke I. MEM 23 167. oldal)
Miután az előző fejezetben megfejtettük az értéktöbblet keletkezésének titkát, ezzel kezünkbe került a tőkés termelési mód megismerésének a kulcsa. Ebben a fejezetben a tőkét működés közben fogjuk vizsgálni, hogy ne csak azt tudjuk meg, hogy miből, de azt is hogy hogyan keletkezik az értéktöbblet.
235
1.
Az értéktöbbletet termelő tőke „A munka pusztán mennyiségi hozzátevése új értéket tesz hozzá, a hozzátett munka minősége fenntartja a termelési eszközök régi értékét a termékben” (K. Marx A tőke I. MEM 23 189. oldal)
Láttuk, hogy a tőke először pénztőke (P) formában jelenik meg a piacon, ahol azért vásárol, hogy majd haszonnal eladhasson: P – Á – (P+ΔP). Ebből a tényből fakad az a közkeletű tévedés, hogy a tőke azonos a pénzzel. Valójában erről szó sincs, hiszen például eleve nem tőke az a pénz, amit a munkás munkabérként kap. A munkabér, mint pénzösszeg nem áll szabadon a munkás rendelkezésére, mivel érte a munkás kénytelen fogyasztási cikkeket vásárolni. A munkás ugyanis azért ad el (a munkaerejét), hogy vásárolhasson (közvetlen szükségleteit kielégítő cikkeket), tehát kezében a pénz semmi esetre sem tőke, De a pénz nem feltétlenül tőke a tulajdonos osztály tagjainak kezében sem. Egy rabszolgatartó társadalomban például a pénzért rabszolgákat lehet vásárolni, ott tehát a Pénz = rabszolga. A pénz tehát csak a tőkés termelési viszonyok között és a tőkések kezében tőke, mégpedig kizárólag csak azért és
236
annyiban, amennyiben munkaerőt (és nem rabszolgát) vásárolnak rajta 106 . A tőkés tehát a piacon árukat vásárol: [élettelen] termelési eszközöket és [eleven] munkaerőárut. Ezután ugyanúgy cselekszik, mint bármely más áruvásárló, azaz elfogyasztja a megvásárolt árukat. Ezek az áruk nem közönséges áruk, tehát az elfogyasztásuk sem közönséges fogyasztás: termelő fogyasztás. Elfogyasztásuk – a [holt] termelési eszközöké és a munkaerőé – a kettő termelésben való egyesítését jelenti. E fogyasztás eredménye egy új termék, amely tulajdonának joga a tőkést illeti (ahogyan az almacsutka is azé, aki az almát elfogyasztotta 107 ), akit viszont e terméknek nem az elfogyaszthatóságában rejlő hasznossága (használati érték), hanem az eladhatósága (érték) érdekel. Az új termék tehát a tőkés kezében azonnal áruvá válik. Ezt az árut adja el a tőkés, visszanyerve ezáltal a pénzét, de immár többlettel tetézve:
106
Az újkori (amerikai) rabszolgaság rabszolgái a munkaerőáru sajátos formái voltak. Ezek a rabszolgák áruként lettek vásárolva, és nem hódító hadjáratok hadizsákmányaiként kerültek (első) tulajdonosaikhoz. Persze ezek a rabszolgák legalább annyira torzították a tőkés termelési viszonyokat a prekapitalista viszonyok irányába, mint ahogyan a császári Róma tömeges, és áruként adottvett rabszolgái a korabeli viszonyokat a tőkés viszonyok irányába. (a szerző, 2013)
107
Annak idején ez a zárójeles megjegyzés roppant szellemesnek tűnt (az is), de könnyen félremagyarázhatja a tényt, miszerint a polgári tulajdonjog lényege a semmivel nem igazolt és igazolható tétel: akié a termelési eszközök tulajdonának joga, azt illeti meg a velük termelt termék tulajdonának joga is. (a szerző, 2013)
237
P Á1
Me Te
Á 2 (P+ΔP)
Vajon mi módon kapta vissza a meghízott pénzt? A munkaerőáru nem egy testetlen valami. Állandóan ott van, ahol a munkás. [E tény alapvető fontosságát a könyv írásakor nem ismertem fel a maga teljességében. Jóval később, már a rendszerváltás után, erről ezt írtam az „ANTI-CALLAHAN - A hús-vér közgazdaságtan kritikája” című írásomban: „A tényállás tehát a következő. Alapvetően három szereplővel van dolgunk (a tőke és a föld tulajdonosai között – Callahan úr szerint – nincs lényeges különbség). A vállalkozó (általában hitelbe) átveszi a tulajdonosoktól a termelés tárgyi feltételeit és a munkásoktól (tőlük mindig hitelbe) a munkaerejüket. Az ő feladata ezután a feltételek megfelelő kombinálásával beindítani a termelést. Ha sikeresen végződik a dolog, akkor a vállalkozó a tulajdonosoknak visszaadja a tulajdonukat (kifizetve a kopásból eredő kárt, az amortizációt) ezen felül a földbirtokosnak földjáradékot, a tőketulajdonosnak kamatot fizet. Végül a munkás is megkapja a kialkudott munkabérét, amely fedezi a munkaereje újratermelésének költségeit. Ami a termék eladásból származó árbevételből marad, az a vállalkozó jogos nyeresége lesz, fáradozásainak és kockázatvállalásának jutalma. Némi különbség máris látható. A tulajdonosok odaadták tulajdonukat, azt a ciklus végén visszakapták, és még megkapták a lemondásuk jutalmát is. A vállalkozó nem adott semmit, de azt nem is kapta vissza és így jövedelme kizárólag a kockázatvállalás jutalmaként jelenik meg. A munkás odaadta a munkaerejét és bért kapott érte, de nem világos, hogy ez a bér az elhasznált munkaerő pótlására való, vagy pedig ő is kap valamit az áldozatvállalásáért. Könnyen belátható, hogy minél
238
egyszerűbb és tömegesebb a munka, annál inkább a bér csak a munkaerő pótlására szolgál. Van azonban egy sokkal fontosabb különbség is. A tulajdonosok odaadják a tulajdonukat a vállalkozónak, és ettől kezdve azt csinálnak, amit csak akarnak. Ha akarják, akkor egy üdülőhelyen lóbálják a lábukat a tengerbe. Ha akarják, tanulhatnak, lobbizhatnak, politizálhatnak stb. A vállalkozó sincs sokkal rosszabb helyzetben. A vállalkozásával kapcsolatos teendőket szinte nullára redukálhatja, ha azokat kiadja szakembereknek (akik szintén munkások a szó közgazdaságtani értelmében) és utána követheti a tulajdonosok példáját. Ezzel szemben a munkás (a dolgozó, ha Callahan úrnak, és fordítójának úgy jobban tetszik) azt veszi észre, hogy egyetlen eladható jószágát, a munkaerőt csak úgy adhatja bérbe, ha maga is vele megy a termelőfolyamatba. Nincs láblóbálás, nincs tanulás, nincs lobbizás, nincs politizálás. Oda kell állni vagy ülni a gép, a munkapad, az íróasztal mellé, és a munkaidő végéig ott is kell maradni. Mással foglalkozni, mint a vállalkozó által kiadott munkafeladattal, nem szabad. Hiszen a tevékenysége már nem az övé, eladta azt. Azzal, hogy a munkás csak úgy tudja realizálni „tulajdonát” – szemben a tulajdonosokkal és a vállalkozókkal –, ha lemond a szabadidejéről, olyan szinte behozhatatlan civilizációs és érdekérvényesítési hátrányba kerül, amely mellett enyhén szólva illuzórikus esélyegyenlőségről beszélni. De ezzel sajátos helyzetbe kerül a vállalkozó is. Átvette a tulajdonosoktól a termelés tárgyi feltételeit és magukkal a személyekkel a járandóságuk kifizetéséig nincs többé dolga. Nem így a dolgozókkal! Mivel azok a „tulajdonukkal” együtt bevonulnak az üzembe, ezért a vállalkozó kénytelen az ő létfeltételeiket legalább minimális szinten figyelembe venni, megteremteni. A helyiségeket télen fűteni, nyáron hűteni kell, gondoskodni kell a megfelelő világításról, a tisztaságról, a
239
termelőfolyamatban keletkező veszélyes anyagok megfelelő semlegesítéséről, ivóvízről, WC-ről, étkezési helyről stb. stb. azaz csupa olyan dologról, amiről nem kéne gondoskodni, ha a munkaerő elválasztható lenne a „tulajdonosától”. Így viszont a dolgozó nem mint alkotó ember, nem mint a termelés lelke, hanem mint puszta költség jelenik meg a termelési folyamatban. Ha a robinzonádban szereplő magányos ember a saját munkaidejével részben azért takarékoskodik, mert az a szabadideje rovására megy, részben pedig azért, hogy más alkotó munkára is maradjon ideje, addig a vállalkozó az általa megvásárolt bérmunkával, mint tiszta költséggel takarékoskodik. Tehát nem az a gondja, hogy a bérmunkásoknak (dolgozóknak!) több legyen a szabadidejük, illetve, hogy más alkotó munkára is maradjon idejük, hanem csakis kizárólag az, hogy neki kevesebbe kerüljenek. Máskülönben mindent elkövet azért, hogy a szabadidejükből minél nagyobb darabot lecsípve a lehetséges határig, sőt azon túl is meghosszabbítsa a munkanapot, azt pedig kifejezetten tiltja, hogy az általa megvett munkaidőben a dolgozók mással foglalkozzanak, mint az általa kiadott munkával. Nem, ő nem így akar takarékoskodni. Ő lehetőség szerint minél kevesebb munkaerőt szeretne vásárolni. Ezért szívesen alkalmaz gépeket. A gépek sokba kerülnek, de fokozzák az emberek termelő képességét, termelékenységét, azaz a gépekkel az emberek ugyanakkora erőfeszítéssel, ugyanannyi idő alatt több terméket tudnak előállítani. Ha teszem azt, egy vállalkozó tíz embert alkalmaz fejenként 100 ezer forint havi bérért (vagyis a havi bérköltsége 1 millió forint), és ezek az emberek havonta ezer darab terméket állítanak elő amit ő darabonként 1500 forintért, összesen másfél millióért tud eladni, akkor (az egyszerűség kedvéért az egyéb költségektől eltekintünk) félmillió haszonnal működik. De ha alkalmaz egy gépet, amelynek havi költségei (az amortizáció és a beszerzési ár havi kamata, vagy ami lényegében ugyanaz, a havi bérleti díj) négyszázezer forint, és ezzel a géppel a munkások kétszer annyi terméket tudnak előállítani, akkor a következő helyzet alakul ki. Vagy minden probléma nélkül a kétszer annyi terméket is eladja, és akkor a bevétele hárommillió, szemben az 1,4 milliós
240
kiadásával, tehát ekkor a haszna fél millióról 1,6 millióra nő. Vagy tegyük fel, hogy a piac csak a korábbi ezer darabot hajlandó átvenni, ekkor a vállalkozónk elküldi a munkások felét, egy feleakkora, ezért feltételezhetően feleannyiba is kerülő gépet vesz (valójában sok kis gépről van szó, ezért arányos a költség a mérettel) és így az eddigi másfélmilliós bevételt a korábbi egy millió helyett mindössze 700 ezer forint költséggel szerzi meg, tehát a haszna fél millióról 800 ezerre nő. Nehogy azt higgyük, hogy az első eset sokkal jobb a másodiknál! Az első esetben az 1,6 milliós hasznot 1,4 milliós tőkelekötéssel érte el, tehát a haszonráta 1,6/1,4=8/7. A második esetben a 0,8 milliós hasznot 0,7 milliós tőkelekötéssel érte el, vagyis a haszon aránya ugyanakkora. Mégis a második eset a valószínűbb. A piac törvényei szerint ugyanis a termék keresett mennyiségét a termék ára fogja befolyásolni, és ha az nem változott, akkor miért változna a keresett mennyiség? Tehát a gépesítés miatt 5 ember munka (valójában munkahely) nélkül maradt.” ]
Tehát ami a tőkés számára termelő fogyasztás, az a munkások számára árutermelő munka. A munka pedig, mint tudjuk, kettős jellegű: értékalkotó absztrakt munka és használati értéket létrehozó konkrét munka. A kérdés csupán az, mint minden más bűnügyben is, „Cui prodest (kinek az érdeke)?” A munkások számára munkájuk ugyanaz, mint a tőkés számára a munkások munkaerejének elfogyasztása. Ez utóbbi viszont a vevőt, azaz magát a tőkést illeti meg. Tiszta sor tehát, hogy a munkások elvont munkája a tőkés számára termel új értéket. De vajon a konkrét munkájuk kinek hoz létre használati értéket? Nyilván nem a tőkésnek, hiszen akkor az új termék nem lenne áru (a tőkés azt nem akarná eladni). Tehát a munkások a használati értéket konkrét munkájukkal a leendő vevők számára állítják elő. Hohó! 241
A tőkés felkapja a fejét – én a munkások munkaerejét szőröstül-bőröstül megvettem. Hogyan merészelik a munkások konkrét munkájukat nem nekem, hanem valaki másnak kifejteni? Hiszen ez rablás fényes nappal! Meg kell azonban a tőkésünket nyugtatni. Munkásai csakis és kizárólag neki dolgoznak. Térjünk csak vissza egy pillanatra az előző fejezetbeli példánkhoz. Tőkésünk 500 tallért költött termelési eszközökre. Hová lett ez az 500 tallér? Benne van a lenvászonért kapott 1500 tallérban. Hogyhogy? A munkások megtermeltek három nap alatt annyi új értéket (500 tallért), amennyi elegendő lett volna heti munkaerejük újratermeléséhez. További három nap alatt megtermeltek ugyanennyi (500 tallér) értéktöbbletet. Tehát 1500 - (500 + 500) = 500 tallér, éppen a termelési eszközök értéke. – Aha! – mondjuk erre – tehát, ha a munkások haszontalan, értelmetlen tevékenységgel (mondjuk töréssel-zúzással) egy halom szemetet csináltak volna az 500 tallér értékű termelési eszközből, akkor természetesen semmiféle új értéket nem termeltek volna, de a halom szemét éppen 500 aranytallért érne? – Szó sincs róla! A halom szemét semmit sem érne! – De hát akkor a kész lenvászonba ki és hogyan vitte át a fonal és a szövőszék-használat értékét? – Nem más, mint a munkások (a piacon) társadalmilag hasznosnak elismert konkrét munkája! Hogy világosabb legyen a dolog: az adott korban elfogadott technológiából szabályosan következő hulladék értéke benne van az új termék értékében, mivel e hulladék nélkül a vevők 242
sehol sem tudnának hozzájutni, de a rossz munka, a technológiai fegyelem megsértése következtében selejtessé vált eszközök értéke elvész, azt egyetlen vevő sem hajlandó megfizetni. Így tehát a munkások társadalmilag hasznosnak ítélt konkrét munkája ugyan nem tesz új értéket a termékhez, de változatlan nagyságban átviszi a termelési eszközök értékét az új termékre:
P Á1
Me - elvont munka Te - konkrét munka
Á 2 (P+ΔP)
Marx a kezdeti pénztőke azon részét, amelyet termelési eszközökre fordítottak, ezért állandó (constans – c) tőkének nevezte. Nézzük meg, hogy mi történik a pénztőke másik részével, amit a tőkés a munkaerő vásárlására költött. A munkás a munkabéren fogyasztási (létfenntartási) cikkeket vásárol, amiket előbb-utóbb ő és családja elfogyasztanak – ezzel termelve újra a munkaerőt, amit korábban eladott a tőkésnek. A munkaerő tehát a tőkés tulajdona, amit ő elfogyaszt. Ellenértékét – újra termelve ezzel a munkaerőt – a munkás fogyasztja el. Ezzel a munkaerő értéke egy pillanatra nyomtalanul eltűnik, így – ellentétben az állandó tőkével – e tőkerész esetében az érték folytonossága megszakad – de csak egy röpke időre! Ugyanis a munkaerő elfogyasztása az elvont munka kifejtését is jelenti, amely a megtermelt termék piaci realizálása során új értékként jelenik meg – ez az új érték a dolog természeténél fogva több mint az eltűnt tőke értéke. Éppen ebben áll a munkaerő-áru használati értéke, ezért vette meg a tőkés. Tehát a második pénztőke-rész értéke 243
egy villanásnyi eltűnés után megváltozva, megnőve kerül az új termék értékébe, így annak ismételt pénzzé realizálása egyben az értéktöbblet realizálását is jelenti. Marx ezért a munkaerő vásárlására fordított tőkerészt változó (variabilis – v) tőkének nevezte. Az értéktöbbletet (mehwer – m) jelöltük eddig ΔP-vel, [pontosabban a ΔP pénznövekmény értéke az értéktöbblet.] Tekintsük át még egyszer az érték alakulását! Kezdetben a tőke egynemű pénz alakjában K értéket képviselt. [Ezt a pénzt tőkés módon befektetik a termelés valamelyik ágába. Ehhez az illető termelési ág technológiájának megfelelően a K tőkét ketté kell hasítani állandó és változó tőkére: K=c+v
Az új termék értéke tartalmazza az állandó tőkét, amelyet a társadalmilag – a piacon – elismert hasznosságú konkrét munka vitt át, és tartalmaz egy az elvont munkával létrehozott új értéket: új termék értéke = c + új érték Az új érték azonban több mint a változó tőke értéke (ezért változó), tehát új értéke = v + m. és így az új termék értéke = c + v + m. Ezt a formulát a termék értékösszetételének hívjuk.] Az itt vázolt mennyiségi összefüggések lehetővé teszik egyes tőkés termelési viszonyok mennyiségi megközelítését.
244
Egyike a legfontosabb tőkés termelési viszonyoknak az [idegen munka leigázása eredményeképpen létrejövő, és újabb idegen munkák leigázása céljára felhasználandó] értéktöbblet ellenszolgáltatás nélküli elsajátítása, a tőkés kizsákmányolás. Ennek mennyiségi megragadására szolgál a kizsákmányolási ráta. A v változó tőke munkabér formájában kifizetve a munkásoknak egy meghatározott életszínvonalat biztosít. [Azt a munkaidőt, ami alatt v nagyságú új értéket termelnek, a munkásoknak akkor is le kellene dolgozniuk, ha a termelési eszközök az ő tulajdonukban lennének – ennél kevesebbel ugyanis nem lehetne tartani még a tőkés által biztosított életszínvonalat sem. Joggal nevezi Marx a munkaidő ezen részét szükséges munkaidőnek. Mivel azonban a termelés eszközei a tőkések tulajdonában vannak, akik azokat értéktöbblet-termelésre, azaz kizsákmányolásra akarják használni, azért (a polgári jog szerint) jogosan a munkásoknak a szükséges munkaidőnél tovább kell dolgozniuk, hogy a többlet munkaidőben létrehozzák a tőkés által elsajátítandó m értéktöbbletet.] Mivel az érték mértéke az áru előállításához társadalmilag szükséges munkaidő, azért a v és az m aránya azonos a szükséges és a többlet munkaidő arányával. De a[z adott termelési folyamatban] homogén (egynemű) terméket előállító munkások által a szükséges munkaidő alatt előállított termék, a szükséges termék, és a többlet munkaidő alatt előállított többlet termék – éppen a termék egyneműsége miatt – ugyanebben az arányban aránylanak egymáshoz a maguk természetes mértékegységében mérve.
245
Nyílván azok a munkások vannak jobban kizsákmányolva, akiknek egységnyi szükséges értékre (munkaidőre, termékre) több értéktöbblet (többlet munkaidő, termék) jut. A kizsákmányolás rátája tehát számszerűleg egyenlő az értéktöbbletrátával: m′ =
m v
vagy százalékokban felírva m′ =
m ⋅100% v
Mit is jelent voltaképpen ez a ráta? Ahhoz, hogy a munkások egy adott időszakban elhasznált munkaerejüket (vagyis saját magukat és családjukat, mint emberi lényeket) újratermeljék, nem elég egy bizonyos mennyiségű termelőmunkát végezniük, de még m’-ször ugyanennyi munkát is ki kell fejteniük, amivel már nem a saját elhasznált munkaerejüket termelik újra. Mivel azonban a két időszakban elvégzett munkák között semmilyen minőségi különbség nincs (nem kell, hogy legyen), azért az egész folyamat úgy is felfogható, hogy a munkások egyszer újratermelik a munkaerejüket (saját magukat és családjukat), majd m’-ször ismét újratermelik saját magukat (és családjukat), de ezt az m’-szöri saját magukat a tőke elidegeníti tőlük. Ilyenformán az értéktöbblet rátája amellett, hogy a kizsákmányolás rátája, egyben még az elidegenedés rátája is. [Ahogy már idéztük Marxot: „A munka a munkás számára külsőleges, azaz nem tartozik a lényegéhez, tehát munkájában magát nem igenli, hanem tagadja, nem jól, hanem boldogtalannak érzi, nem fejt ki szabad fizikai és szellemi
246
energiát, hanem fizikumát sanyargatja és szellemét tönkre teszi. Ezért a munkás csak a munkán kivül érzi magát magánál levőnek, a munkában pedig magán kivül levőnek. Otthon akkor van, amikor nem dolgozik, és amikor dolgozik, akkor nincs otthon. Munkája ennél fogva nem önkéntes, hanem kényszerű, kényszermunka. Ezért nem szükséglet kielégítése, hanem csak eszköz rajta kivül levő szükségletek kielégítésére. A munka idegensége tisztán előtűnik abban, hogy mihelyt nem egzisztál fizikai vagy egyéb kényszer, úgy menekülnek előle, mint a dögvész elöl.“ Nos, az értéktöbblet ráta ennek az elidegenedésnek a számszerűsített rátája.]
Mivel a munkások „kettős értelemben” szabadok, azért ha valamelyik tőkés vállalkozó az átlagosnál magasabb kizsákmányolást alkalmaz, akkor a munkásai átmennek más tőkésekhez. Ennek ellensúlyozására a tőkés vállalkozónk kénytelen lesz csökkenteni túl magas értéktöbblet rátáját (magasabb bért fizetni és/vagy csökkenteni a munkaidőt). Ellenben azok a tőkések, akiknél a munkások átvándorlása munkaerő túlkínálatot okoz, növelheti az m’-t. Ott, ahol a munkaerő viszonylag szabadon áramolhat (például egy ország határain belül), a fentiek következtében az egyes tőkések által alkalmazott kizsákmányolási ráta egy átlag körül ingadozik, attól túlságosan el nem térhet. Elméletileg azt mondhatjuk, hogy tendeciájában egy nemzetgazdaság valamennyi ágazatában az értéktöbblet ráta nagyjából azonos. Persze ez a nemzeti értéktöbblet ráta maga állandó mozgásban van, mivel az osztályharcban a munkások csökkenteni, a tőkések növelni akarják, [a tényleges nagyságot az éppen aktuális erőviszonyok befolyásolják.] Végső soron a munkaerő kizsákmányolásának rátáját is a piaci mechanizmus és az újratermelés dialektikus egysége és ellentmondása, vagyis az értéktörvény szabályozza. 247
Az értéktöbblet ráta növelésének két módját lehet megkülönböztetni: az értéktöbblet abszolút és relatív termelésén alapuló növelést. [Az értéktöbblet abszolút termelése azt jelenti, hogy az újértéket felosztják szükséges és többlet értékre, a relatív termelése pedig azt, hogy az értéktöbbletet elvonják a munkás által megtermelt új értékből. Ennek megfelelően az értéktöbblet ráta abszolút növelése az m növelését jelenti változatlan v mellett, míg az értéktöbblet ráta relatív növelése a változatlan új érték mellett abban az m növelését jelenti a v rovására.] Az első esetben a munkásoknak a korábbinál több munkát kell kifejteniük, míg az utóbbi esetében ugyanannyi munkából több a többletrész és kevesebb a szükséges rész. Az abszolút értéktöbblet-növelés primitívebb módja a munkaidő kiterjesztése. Ennek nem csak a munkások állnak ellen, de az a tény is, hogy egy nap mindössze 24 órából áll, és abból valamit olykor-olykor aludni is kell, mert különben a munkás a munkapad mellett fog elaludni. Ennek ellenére a tőke mindig alkalmazta ezt a módszert, amikor csak módja volt rá. A „Tőke” I. kötetének legnagyobb hatású és legszenvedélyesebb lapjain éppen ezt a kérdést tárgyalja Marx a korai kapitalizmusra vonatkozóan [az angol gyárfelügyelők megrázó jelentéseit idézve, azokat a jelentéseket, amiknek valószínűleg egészen a „Tőke” megjelenéséig Marx volt az egyetlen figyelmes olvasója.] Amikor pedig a német monopoltőke számára a III. Birodalom újra bevezette a rabszolgamunkát, az sem ijedt meg napi 1416 óra megfeszített munkát kifacsarni a XX. század új rabszolgáiból. Mindenesetre a „normális” kapitalizmus ezen már túl van. Az osztályharc és bizonyos racionális számítások 248
eredményeként napjainkban a fejlett tőkés országokban általános a napi 8 órás vagy annál rövidebb munkaidő 108 . A munkaidő kiterjesztésénél valamivel ravaszabb és hatékonyabb módja a munka intenzitásának fokozása, amikor is látszólag változatlan munkaidő mellett kényszerítik a munkásokat több munka végzésére. Ennek eszközei a már megismert teljesítménybérezés ravasz formái, valamint a Ford-féle futószalag. Manapság [(1983-ban – lásd a legutóbbi lábjegyzetet)] ezek a módszerek is kezdenek kimenni a divatból. Már Robert Owen, a nagy angol utópista szocialista – még gyakorló textiltőkésként – a saját üzemeiben a gyakorlatban bizonyította, hogy az ésszerű, munkást kímélő, kultúrált körülmények között folyó kizsákmányolás hatékonyabb lehet, mint a munkaerővel folytatott rövidlátó rablógazdálkodás. Ugyanis az értéktöbblet ráta növelésének relatív módja sokkal célravezetőbb az abszolútnál. Persze ennek primitív és barbár módja, a munkások nominál- és reálbérének csökkentése, heves ellenállást vált ki 109 . Van azonban olyan
108
„Napjainkban” azaz az 1980-as években. Az osztályharc és a racionális számítások mellett nem csekély volt mindebben a „létező szocializmus” létezésének, példájának a szerepe is. A „létező szocializmus” 1990-es összeomlása után – különösen a volt szocialista országokban – nem csak az illegálisan meghosszabbított munkanap terjedt el széltében-hosszában, de komoly kísérletek figyelhetőek meg a törvényes munkanap meghosszabbítására is. (a szerző, 2013)
109
Mondanunk sem kell, hogy a rendszerváltás diadalát egy új pusztító világgazdasági válsággal együtt megélő kapitalizmus ezt a „primitív
249
módszer is, amelyiket a munkások közvetlenül jószerével nem is észlelnek. Ez pedig a munka termelékenységének fokozása. Ez azt jelenti, hogy olyan feltételeket teremtenek, ahol azonos mennyiségű munkával több használati érték tömeget állítanak elő. Ezt mindenek előtt új technikák és technológiák bevezetésével, [műszaki haladással] érik el. A helyzet ugyanis a következő. A munkaerő újratermelése nem más, mint a dolgozó ember tőkés újratermelése. A dolgozó embert azonban a termelési mód milyenségétől függetlenül minden társadalomban újra kell termelni (ellentétben a tőkével, amit csak a tőkés társadalomban kell újratermelni), tehát ennek a folyamatnak az alapját általános, a tőkétől független tényezők alkotják. Valójában a munkaerő újratermelésénél nem a fogyasztási cikkek értéke, hanem azok használati értéke a mérvadó. Az anyagi életszínvonal attól függ, hogy mennyi és milyen minőségű használati értéket tud a munkás elfogyasztani, nem pedig e használati értéktömeg értékétől. A termelékenység növelése azt jelenti, hogy egységnyi használati értéktömeg kevesebb társadalmilag szükséges munkamennyiséget, kisebb értéket testesít meg. Ha tehát megfelelően nő a termelékenység, akkor a tőkések megtehetik azt, hogy a megtermelt új érték egyre kisebb részét fizetik ki munkabérként, hiszen a munkások a kisebb v-ért több és jobb használati értéktömeghez juthatnak, mint korábban a nagyobb bérért. Miközben tehát nő a kizsákmányolás rátája, mértéke, aközben nő a munkások
és barbár” módszert is előkaparta a történelem szemétdombjáról. (a szerző, 2013)
250
életszínvonala is 110 . Látható, hogy itt – rövidtávon – a tőkések magánérdek-érvényesítése akár a társadalmi haladást is szolgálhatja. Ez ismét arra int minket, hogy a társadalmi igazságtalanságokat ne azonosítsuk mechanikusan a társadalmi viszonyok összességéből kiragadott kizsákmányolással. De nem szabad a másik végletbe sem esni, és abszolutizálni a tőke haladó szerepét. Látni fogjuk, hogy a kizsákmányolási ráta növelése a termelékenység fokozása, illetve az azt előidéző műszaki haladás révén a tőkés termelési mód viszonyai közepette súlyos társadalmi konfliktusok forrásává válik. Az értéktöbbletráta a tőkés termelési módról a termelési viszonyok felöl közelítve ad mennyiségi jellemzést. A termelőerők oldaláról közelítve a tőkés termelést a tőkeösszetétel jellemzi mennyiségileg. Ez a termelés objektív és szubjektív feltételeinek egymáshoz való mennyiségi viszonyát jelenti. Nevezetesen arról az arányról van szó, amelyben a K értékű tőke c+v-re bomlik. Kézenfekvő lenne ezt az arányt egyszerűen a c/v hányados – amit a tőke értékösszetételének nevezünk – segítségével számítani. Ezzel azonban módszertani hibát követünk el. Mint említettük, a tőkeösszetétel kategóriájával a termelőerők állapotát akarjuk jellemezni. Az érték azonban az árukban a termelési viszonyok sajátos alakja, a termelőerők a használati értékben nyilvánulnak meg. Következetesebb lenne tehát, ha 110
Mivel itt a reálbér csökkenéséről van szó, a munkások viszont rövidtávon a nominálbér változására érzékenyek, azért egy megfelelően adagolt inflációval a kizsákmányolás erősödésének ténye szinte tökéletesen elfedhető – már ameddig az infláció „kézben tartható” (a szerző, 2013)
251
az értékösszetétel helyett a használati érték fogalmán alapuló technikai összetételt vennénk figyelembe, vagyis azt, hogy egy munkás az adott termelési folyamatban milyen termelési eszköz tömeget mozgat meg. Ez a kategória ugyan következetes, csak éppen használhatatlan, mivel általában nem számszerűsíthető, azaz éppen, hogy nem ad mennyiségi jellemzést. Szerencsére arra a célra, amire mi a tőkeösszetétel kategóriáját használni akarjuk, a probléma viszonylag könnyen megoldható. Mi ugyanis általában nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy egy adott termelési folyamatban, egy adott pillanatban mekkora és/vagy milyen a tőkeösszetétel, hanem, hogy térben és időben hogyan változik ez az összetétel. Ennek vizsgálatára szolgál a szerves összetétel kategóriája, amely az értékösszetétel változásaiból kiszűri mindazokat az elemeket, amelyek nincsenek összefüggésben a technikai összetétel változásaival. Világosítsuk ezt meg a régi jó példánkon. Tőkésünk az 1000 aranytallérnyi tőkéjét felerészben munkaerőre költötte, tehát a tőkéje értékösszetétele: s=
c 500 = =1 v 500
Vizsgáljunk meg két eltérő esetet: 1. A fonal ára leesett 400 tallérról 350-re, a szövőszék bérleti díja pedig 100-ról 50-re. Ezzel szemben a munkaerő megdrágult (lezajlott egy sikeres sztrájk) és így 50 munkás egy heti bére már nem 500, hanem 600 tallér. Tehát ugyanazok a munkások, ugyanazokkal az eszközökkel 600v+400c=1000K tallér tőkét jelenítenek meg, amelynek értékösszetétele jelentősen megváltozott: 252
s=
c 400 2 = = <1 v 600 3
vagyis lecsökkent. Mivel azonban a technikai összetétel nem változott („ugyanazok a munkások, ugyanazokkal az eszközökkel”), azért a szerves összetétel sem változott. Ha a korábbi árakon számoltunk volna, akkor a c és a v is maradt volna 500 – 500, és így az s=1. 2. Újfajta szövőszéket lehet bérelni, amikkel feleannyi ember tud ugyanannyi idő alatt ugyanannyi szövetet szőni. Igaz, magasabb a bérleti díja is: nem 100, hanem 150 tallér egy hétre. A kétszer annyi szövethez kétszer annyi fonal kell, aminek ugyan esett az egységára, de a heti adag így is 400 tallérról 600 tallérra nőt. Viszont a feleannyi munkás örült, hogy megmaradt a munkahelye, nem sztrájkoltak, így a bérük változatlan (50 tallér/hét), de mivel feleannyian vannak, azért a teljes bérköltség csak 250 tallér. Tehát a változatlan mennyiségű vászon előállításához ismét 1000 tallér kell, de most 1000K=750c+250v. A tőke értékösszetétele tehát s=
c 750 = = 3 >1 v 250
vagyis jelentősen megnőtt. Egyúttal nőtt a szerves összetétel is, hiszen ugyanannyi termelési eszközt most kevesebb munkás mozgat meg. Csakhogy nem a háromszorosára! Hiszen régi áron számolva a gép bérleti díja 100, a fonal ára 800, azaz a c=900, míg a v=250, vagyis s=900c/250v=3,6. 253
A példákban feltételeztük, hogy az árak pontosan kifejezik az értékeket. A valóságban általában nem ez a helyzet. Ezért a tőke értékösszetétele csak közelíthető, becsülhető a tőke árösszetételével, a szerves összetétel pedig – ahogyan az a példákból is látható – a valamely korábbi bázisévre átszámított összehasonlító változatlanáras árösszetétellel. Az elméleti fejtegetésekben, ha ez nem okoz félreértést, fel szokták tételezni (mi is ezt fogjuk tenni), hogy nincs jelentős értékváltozás (úgynevezett „értékforradalom”) és akkor az értékösszetétel változása azonosítható a szerves összetétel változásával. A tőkéseket a piaci verseny és az ettől nem független kényszer az m’ növelésére a termelékenység folyamatos növelésére ösztönzi. Ezt új, bonyolultabb technika kifejlesztésével, alkalmazásával [illetve a meglévő technikában rejlő lehetőségek jobb szervezés útján való kibontakoztatásával] érik el 111 . Mivel mindez relatív (sőt nem ritkán abszolút) mértékben csökkenti a munkaerőszükségletet, azért a termelékenység növelése a szerves összetétel fokozásával jár együtt. Amíg az új technika drágább, mint a régi, addig általában az értékösszetétel növekedése meghaladja a szerves összetételét. Ám napjainkban, az olcsó mikroelektronika forradalma következtében gyakran az új, munkamegtakarító technika olcsóbb a réginél. Ekkor az értékösszetétel növekedése elmarad a szerves összetétel növekedése mögött, sőt az is 111
A polgári közgazdaságtan növekedéselméleteiben az előbbit megtestesült, az utóbbit meg nem testesült műszaki haladásnak nevezik – semmi okunk nincs rá, hogy ezt ne vegyük tőlük át (a szerző, 2013)
254
előfordulhat, hogy az értékösszetétel kifejezetten csökken. Ráadásul az általános termelékenységnövekedés csökkenti a munkaerő értékét [(lásd az értéktöbblet relatív termeléséről szóló marxi tanítást)], ami viszont az értékösszetétel növekedése irányába hat, miközben nem érinti a szerves összetétel alakulását 112 . Korábban említettük, hogy az értéktörvény a munkamegtakarítás elvén nyugszik. A tőkés termelésben sajátos helyzet alakul ki: a tőkés vállalkozó nem a saját, hanem idegen munkával takarékoskodik. De természetesen csak azzal az idegen munkával, amit már elsajátított, vagyis a tőkéjével, A munkamegtakarítás elve tehát a kapitalizmusban a tőkemegtakarítás elvévé módosul. Ennek megfelelően alakul az új technika/technológia bevezetésének gazdasági kritériuma is. A tőkés tényleges ráfordítása c+v. Habár az m a társadalom számára ráfordítás, a tőkés számára ellenszolgáltatás nélküli haszon. A tőkés tehát olyan fejlesztésekre hajlandó, amely csökkenti a ráfordításait. Ha tehát a műszaki fejlesztés növeli a c-t Δc-vel, miközben a v-t csökkenti Δv-vel, akkor e műszaki fejlesztést a tőkés csak akkor vállalja, ha Δc<Δv. Vagyis akkor, ha a (költségként) felszabadított munkaerő nagyobb, mint a pótlólagos műszaki befektetetés, azaz, ha Δv-Δc>0, mert akkor – változatlan társadalmi érték mellett: 112
A b) példában a szövőszék bérlet drágább, a fonal egységára ugyan kevesebb, de teljes bekerülési értéke több lett, így érthető, hogy a szerves összetétel nagyobbra nőtt, mint az értékösszetétel (3.6 szemben 3-mal). A példa egyébként arra is rámutat, hogy az állandó tőkén (c) belül is végbemennek átsrukturálódások, így ezek a „törvényszerűségek” eléggé esetlegesek (a szerző, 2013)
255
c+v+m=(c+Δc)+(v-Δv)+(m+Δm)
azaz 0= Δc-Δv+Δm ⇒ Δv-Δc= Δm>0
Más a helyzet a termelési eszközök társadalmi (szocialista) tulajdona esetén, amikor a termelői ráfordítás értelemszerűen azonos a társadalmi ráfordítással. Ilyenkor, ha bármilyen gazdaságon kívüli oka van a gépesítésnek (munkavédelem, stb.), akkor addig lehet elmenni a géppark értéknövelésében, amíg ez nem növeli a teljes társadalmi ráfordítást. Tehát megengedhető (bár nem követelendő), hogy Δv-Δc<0 legyen, azaz Δm<0, de csak addig, amíg m+Δm>0. Az m ugyanis itt az új termék közvetlenül társadalmi célra szánt részét jelenti a v-vel szemben, amely a személyes fogyasztást szolgálja. Vagyis az m lehet pénzügyi forrása társadalmi célú, nem gazdaságos, de szükséges beruházásoknak. Persze ha több beruházási variáns lehetséges, akkor azt kell választani, ahol a Δv-Δc a legkisebb, lehetőség szerint negatív. A szocializmusban ez kívánatos, a kapitalizmusban viszont elengedhetetlen 113 .
113
E bekezdést persze a rendszerváltás tapasztalata eléggé vitathatóvá teszi. A „létezett szocializmus” államigazgatási tulajdona mellett az m felett nem az egész társadalom, hanem csupán a Nomenklatúra rendelkezetett, amelynek céljai sok esetben alig különböztek a tőkés céloktól, máskor viszont meglehetősen nagy volt a különbség. Az m megszerzése a tőkés magántulajdon keretei között gazdasági öncél, az államigazgatási tulajdon mellett viszont a Nomenklatúra politikai hatalma megszilárdításának eszköze. Emiatt a bekezdésben említett gazdasági döntés a „létezett szocializmusban” igen gyakran nagyon gazdaságtalan beruházásokat eredményezett (ezeknek igen súlyos szerepük volt a rendszerváltásban), máskor viszont – kifejezetten
256
2.
A tőke újratermeli önmagát „A munkaterméknek és magának a munkának, az objektív munkafeltételeknek és a szubjektív munkaerőnek a szétválása volt tehát a tőkés termelési folyamat ténylegesen adott alapzata, kiindulópontja. Ami azonban kezdetben csak kiinduló pont volt, az a folyamat puszta folytonossága, az egyszerű újratermelés révén állandóan újratermelődik, és örökössé válik, mint a tőkés termelés saját eredménye” (K. Marx A tőke I. MEM 23. 532. oldal) [„Csakis a polgári korlátoltság, amely a termelés tőkés formáit a termelés abszolút formáinak - tehát örök természeti formáinak - tartja, cserélheti össze azt a kérdést, hogy mi termelő munka a töke álláspontjáról, azzal a kérdéssel, hogy melyik munka egyáltalában-valóan termelő, vagyis mi a termeló munka egyáltalában, és vélheti magát ezért nagyon bölcsnek, azt válaszolván, hogy minden munka, amely egyáltalában termel valamit, amelynek valami eredménye van, eo ipso termelő munka. {Először:} Csak az a munka termelő, amely közvetlenül tőkévé változik; tehát csak az a munka, amely a változó tökét változóvá, tehát a C össztőkét C+Δ-val egyenlővé teszi.” (K. Marx Értéktöbblet-elméletek 1 rész MEM 26/I 357. oldal) „Jó a termelő munkás következő magyarázata:
szocialista módon – a munkaidő lerövidítését célozta meg. (a szerző, 2013)
257
Termelő munkás az, aki közvetlenül "gyarapítja gazdájának gazdagságát". ("{Malthus} Principles of Political Economy", 47. old.)” (K. Marx Értéktöbblet-elméletek 3 rész MEM 26/III 25. oldal)]
Mint minden termelési folyamat, a tőkés termelőfolyamat is újratermelési folyamat. Azonban a tőkés termelés sajátos termelés, és az egyik fő sajátossága éppen az, hogy benne elsősorban a tőkét, ezt a sajátos termelési viszonyt termelik újra. A tőkét a munkások az általuk termelt árujavakkal együtt és azokban termelik újra 114 . Az újratermelés folyamata a termelőerők megújulásának mértékétől függően lehet szűkített, bővített, illetve egyszerű. Az első esetben a termelési ciklus végén az elhasználódott termelési eszközöket és a munkaerő által [saját újratermelése céljából] elfogyasztott fogyasztási cikkeket csak részben termelik újra, csökkentett mértékben pótolják. Ennek következtében a következő [újratermelési] periódusban a termelés lecsökken, beszűkül. Ez az eset alapvetően ellentmond a tőke természetének, általában csak válságok idején fordul elő, máskülönben nem jellemző, ezért itt most nem is fogunk vele foglalkozni. 114
Itt természetesen alapvetően tévedtem: valójában a tőkét a tőkések által termelt, ámde a munkások általuk (a tőkések által) leigázott, számukra (a tőkések számára) idegen munkája segítségével előállított (termelni és előállítani nem ugyanaz!) áru-javakkal együtt és azokban termelik újra. A továbbiakban az ilyen típusú téves szóhasználatra csak akkor fogom felhívni a figyelmet, ha az kifejezetten félrevezető (mint itt például - a szerző, 2013)
258
A második eset ennek pontosan az ellenkezője. A megtermelt értéktöbblet egy részét produktív (termelő) módon az elhasznált eszközök pótlásán felüli bővítésre használják fel tőkés elsajátítóik. Ez a tőkés társadalom jellemző, mondhatni „normális” állapota. Ha azonban tisztán magát az újratermelést akarjuk vizsgálni, akkor előbb a harmadik esetet, az egyszerű újratermelést kell szemügyre vennünk – éppen annak egyszerűsége miatt. Ennek logikai alapja és egyben módszertani oka is van. A logikai alap abban áll, miszerint megfelelő üzletmenet esetén az elég valószínű, hogy az elhasznált javakat pótolják, de abban már koránt sem lehetünk biztosak, hogy az értéktöbbletet nem fogják-e teljes egészében improduktív (nem termelő) célokra felhasználni. Már csak azért sem lehetünk benne biztosak, mert ha pótlólagos tőkebefektetést is hajtanak végre, akkor sincs garancia arra, hogy az értéktöbbletből származó pótlólagos tőke produktív lesz-e – abban az értelemben, hogy új értéktöbblet termelését teszi lehetővé – vagy sem 115 . Így azután az egyszerű újratermelés logikailag (és persze valóságosan is) benne van a bővített újratermelésben. Módszertanilag az egyszerű újratermelés szemrevételezése azért szükséges, mert az újratermelésnek vannak olyan fontos mozzanatai, amelyek magából az újratermelés tényéből, és nem annak bővített jellegéből következnek. Ezek felismerése csak úgy lehetséges, ha elvonatkoztatunk a bővítéstől. 115
Persze az a tőke, amelyik nem termel értéktöbbletet, az legfeljebb „δυναμει (potenciálisan)” tőke, valóságosan nem az. (a szerző, 2013)
259
Vizsgálatainkat tehát az egyszerű újratermeléssel kezdjük, hogy az egész társadalmi értéktöbbletet improduktív módon fogyasztják el, [azaz nem bővítik belőle az értéktöbblet termeléshez szükséges tőkét]. Ezzel viszont azt is mondtuk, hogy ebben az esetben az értéktöbbletnek emberi szükségleteket közvetlenül kielégítő, tehát értéket megsemmisítő fogyasztásról van szó, azaz [az értéktöbblet elsajátítói (vagyis a legszélesebb értelemben vett tőkések)] minden itt tárgyalt ciklusban elfogyasztanak, és ezzel megsemmisítenek m nagyságú értéktömeget. A tőkés (hűséges közgazdászaival, jogászaival együtt) azt állítja, hogy csak tőkéje jogos gyümölcsét fogyasztja el, de magát a tőkét érintetlenül hagyja. Éppen ez az „önmegtartóztatás” teszi számára lehetővé, hogy továbbra is tőkésként működjön. De vajon igazat állít-e? Semmiképpen! Teljesen nyilvánvaló, hogy a munkások munkaerejének alkalmazása nélkül a tőkés „önmegtartóztatás” csak arra lenne elegendő, hogy t=K/m idő múlva a tőkésnek elfogyjon a K tőkéje utolsó morzsája is. Bármekkora is a K tőke, ez az idő véges. A tőkés „önmegtartóztatásának” lényege tehát az idegen munka leigázása, a kizsákmányolás. Kizsákmányolás nélkül ez az „önmegtartóztatás” a leghitványabb pazarlás lenne. De nem áll az állítás másik fele sem, a tőkés ugyanis nem tőkéje „gyümölcsét”, hanem magát a tőkét fogyasztja. Általában kizárt dolog (ez a tőke természetéből következik), hogy a tőkés a megtermelt többletterméket a maga naturális formájában fogyassza el. Ellenkezőleg, azt előbb értéktöbbletté, pénzzé kell realizálnia a P – Á – P’ sémának 260
megfelelően. Ám „a pénznek nincs szaga!” Nincs tehát „tőke” és „értéktöbbletszaga” sem. A P’ is tőke, ha tehát annak egy m nagyságú részét a tőkés elkölti, akkor a tőkéjét költi. [Ezt egyébként maguk a tőkések tudják a legjobban. A legjellegzetesebb tőkés a bankár (akinek őse, az „özönvíz előtti tőkés”, az uzsorás). Nos, minden bankban bevett szabály, hogy a kamatot nem lehet „előre” kivenni. Ha én beteszek K mennyiségű pénzt egy bankba egy éves lekötéssel, akkor hiába járna nekem fél évre az éves kamat fele (mondjuk m/2 értékben), ha azt félévkor kiveszem, akkor az év második felére a kamatot már csak a K-(m/2) tőke után számítanák. Vagyis a bankárok szerint sem a kamatot (az értéktöbblet egyik megjelenési formáját) vettem ki év közben, hanem a tőkém egy részét. Márpedig a tőkések nem csak év végén fogyasztanak, hanem folyamatosan egész évben.] Akárhogyan is nézzük a dolgot, oda lyukadunk ki, hogy a tőkés „önmegtartóztatás” kettős folyamat: 1. egyfelől, a tőke állandó fogyasztása; 2. másfelől, az változtatása.
értéktöbblet
folyamatos
tőkévé
Bármekkora is tehát az induló tőke és az értéktöbblet, a t=K/m idő elmúltával a tőkés által birtokolt tőke már színtiszta tőkésített értéktöbblet, abban az eredeti tőkének már egy morzsája sincs. Ha nem egyszerű, hanem bővített újratermelést vizsgálunk, akkor a közvetlenül az értéktöbbletből történő tőkefelhalmozás miatt a tőke még gyorsabban válik tőkésített értéktöbbletté. Természetesen, ha abból az abszurd feltevésből indulnánk ki, hogy az m teljes tömegében produktív módon kerül felhasználásra („totális 261
tőkefelhalmozás”), akkor az induló tőke megmaradna, ám a súlya a felhalmozódott össztőkén belül rohamosan csökkenne. [Valójában, ha a tőke teljesen 116 elszemélytelenedne és így a tőkés személyes fogyasztás elenyészne], az eredeti tőke akkor is fogyna az állótőke elértéktelenedése miatt – a gépek, berendezések, épületek stb. a termelékenység növekedése miatt folyamatosan vesztenek az értékükből, amely az újraelőállításukhoz szükséges munka megtestesülése 117 . Tehát a tőke valamely idő elteltével már tisztán meg nem fizetett idegen munkából épül fel. Ennek legfontosabb következménye, hogy a munkások nem csak a tőkejavakat (árukat és pénzt) termelik újra, hanem magát a tőkés termelési viszonyt is. A tőkés az újratermelési ciklusból ismét, mint tőkés, a munkások viszont ismét, mint munkaerejüket kínáló, kettős értelemben szabad emberek, [azaz munkások (proletárok)] kerülnek ki. A gépezet forog tovább. Így működik a tőkés viszonyok között a termelési mód újratermelődésének a törvénye. Ez a törvény a magántulajdonon alapuló társadalmakban a termelőerők gyorsuló tendenciájú növekedésének törvényével dialektikus egységben és ellentmondásban létezik. Ez utóbbi törvény 116
Amire ma (a XXI. században) érzékelhető tendencia van (a szerző, 2013)
117
Az ilyen értékcsökkenés nem azonos a termelőfolyamatban természetes (fizikai) kopás miatti amortizációval – amit a piac szükségszerűen megtérít. Ez az erkölcsi kopás, amit a piac nem térit meg, és amit „ravasz” értékcsökkenés-leírási technikákkal (gyorsított amortizáció, stb.) tudnak részben, de soha nem egészében pótolni. (a szerző, 2013)
262
sajátos tőkés alakja a kapitalizmus alaptörvénye, mely kimondja, hogy a tőkés termelés célja az értéktöbblet növelése, és e cél elérésének eszköze a bérmunka hatékony kizsákmányolása. Ez a törvény sokrétűen következik az értéktörvényből, hiszen, mint azt megmutattuk, az értéktörvény funkciói egyfelől a társadalmi fejlődés általános gazdasági törvényeinek és alapellentmondásának a különös, árutermelői megnyilvánulásai, másfelől viszont a pénz kincsképző funkciójában dologiasulnak. A tőkévé vált pénz kincsképző funkciója a tőkefelhalmozás. Nem nehéz az eddig kifejtettekben és ezután kifejtendőkben felfedezni a tőkefelhalmozás ilyen jellegű központi szerepét. Az értéktörvény egyrészt munka (esetünkben [élő és holttá merevedett munka =] tőke) megtakarításra és a technika fejlesztésére ösztönöz, másrészt ezzel kapcsolatban és ebből következően differenciálja a tőkés termelőket. Aki nem bírja a versenyt, az tönkremegy, viszont csak az bírja a versenyt, aki hatékonyan fejleszti a technikát, fokozza a [bérbe vett] munka termelékenységét. A termelékenység növelése – mint láttuk – egyrészt hatékonyan fokozza a kizsákmányolást, de másrészt a semmibe olvasztja az állótőkén keresztül a tőkét. Az értéktöbblet fokozott hajszolása az egyetlen kiút ebből az ördögi körből. Csak az értéktöbblet hajszolása teszi lehetővé, hogy a tőkések egyáltalán tőkések maradhassanak. Aki nem hajszolja az egyre nagyobb hasznot, az hamarosan nem fog szert tenni semmiféle haszonra, tönkremegy. A „profitot hajhászó” tőkések tehát nem elfajzott lelkű emberek, akikkel velük született a harácsolás ösztöne. A kapitalizmus objektív alaptörvénye kényszeríti őket arra, hogy úgy viselkedjenek,
263
ahogy viselkednek 118 . Ez a törvény vad és kegyetlen. Egyesek gazdagsága fantasztikusan nő, mások viszont fantasztikusan nagyot buknak – „a nagy halak megeszik a kis halakat”. Azt az önmagát erősítő folyamatot, amelyben a hatalmas tőke még hatalmasabb lesz, a tőke koncentrációjának nevezzük. Az ezzel párhuzamos és vele összefüggő folyamatot, amelyben az egyre erősödő tőkék elnyelik az egyre gyengülőket [és így az össztőke egyre nagyobb hányada kerül egyre kevesebb kézbe] a tőke centralizációjának nevezzük. A koncentráció előbb-utóbb átcsap centralizációba, a centralizált tőke viszont fokozottabban képes a koncentrációra. E kettős folyamat a tőke felhalmozásának folyamata, amely fokozza a tőkés termelés társadalmi jellegét ugyanúgy, miként az elsajátítás magánjellegét is, azaz elmélyíti a tőkés termelési mód alapvető ellentmondását. A helyzet egyre tarthatatlanabbá válik. Bár a tőkés termelési mód rendkívül jól tud alkalmazkodni a folyamatosan változó új feltételekhez, előbb-utóbb e folyamatok a tőkés termelést a feje tetejére állítják, átfordítják önmaga ellentétébe, és így előkészítik a talajt a következő, a szocialista termelési mód számára 119 .
118
Mindamellett természetesen igen gyakran érvényesül a „megfelelő ember a megfelelő időben a megfelelő helyen” elv is – gyenge erkölcsű emberek sokszor könnyebben megállják a helyüket az erkölcstelenségre kényszerítő viszonyok között, mint azok, akiknek erkölcsi skrupulusaik vannak. (a szerző, 2013)
119
Sokan hajlamosak a „létezett szocializmus” bukásából messzemenő következtetéseket levonni, de az akkori események csak azt mutatták meg, hogy a kapitalizmus még nem minden lehetőséget
264
használt ki, és hogy a szocialista forradalom 1917/1949-ben ugyan már szükséges volt, de még nem lehetséges azokban a régiókban, ahol kitört (a lenini „leggyengébb láncszemekben”). Az akkori események azonban nem cáfolták, az azóta történtek pedig kifejezetten alátámasztani látszanak a tőkés termelési mód ellentmondásainak kiéleződéséről fentebb kifejtett tézist. (lásd az 51 lábjegyzetet a 84. oldalon– a szerző, 2013)
265
266
VIII. fejezet – „Mindenkinek a magáét!” „Jedem das Seine!” (felirat a buchenwaldi koncentrációs tábor kovácsoltvas kapuján)
Miután a bérmunkások osztálya társadalmi méretekben megtermelte a saját szükséges termékén felül a többletterméket, amely a tőkés viszonyok között, mint értéktöbblet tömeg jelenik meg, mindazok a tulajdonosok, akiknek (magán)tulajdona ilyen vagy olyan szerepet játszott e „torta” megtermelésében, nekiesnek a „tortának”, hogy felosszák azt maguk között. Mindenki meg akarja kapni a magáét belőle, és végül meg is kapja. Jedem das Seine! – Mindenkinek a magáét! – ez ennek a társadalomnak az elosztási elve. Ezzel folytatjuk.
267
1.
Tőkések egymás között „Ime itt a matematikai pontosságú kimutatása annak, hogy a tőkések – bármennyire csalárd testvéreknek is bizonyulnak egymás közötti konkurenciájukban – miért alkotnak mégis igazi szabadkőművesszövetséget a munkásosztály összességével szemben.” (K. Marx A tőke III. MEM 25, 190. oldal)
Ricardo a maga osztálykorlátai között következetesen végigvíve a munkaérték-elméletet eljutott az értéktörvény felismeréséig. Tudva jól, hogy a piacon nem pontosan az értékük szerint cserélik az árukat, joggal feltételezte, hogy az értékarányos csere mégis a piac tendenciája, azaz meglátta az árak szabálytalannak tűnő mozgásai centrumait, a munkaráfordításokat tükröző értékekeket. Nagyjából felismerte a tőke kettéhasadását állandó és változó tőkére, bár – sok korabeli közgazdászhoz hasonlóan – összetévesztette azt a tőke álló és forgó tőkére történő felosztásával. Fő tévedése az volt, hogy nem ismerte fel az árutermelő munka kettős jellegét: úgy tartotta, a munkás a munkáját adja el a tőkésnek. Rejtve maradt előtte a a munkaerő áru jellege. Mégis, felismerve a tőkés termelési viszony adásvétel jellegét, alkalmazni tudta arra az értéktörvényt, és olyan eredményre jutott, amilyenre akkor is juthatott volna, ha ebben az adásvételben helyesen a munkaerőáru adásvételét ismerte volna fel. Ez az eredmény pedig az, hogy annak a tőkének a hatékonysága nagyobb, amely több élőmunkát alkalmaz, azaz amelynek alacsonyabb a szerves összetétele. Hatékonyság alatt a tőke jövedelmezőségét, a jövedelem arányát a 268
ráfordításokhoz kell érteni. Az előzőekben láttuk, hogy az értéktörvény hatására a munka(erő) piacon kiegyenlítődik társadalmi méretekben a kizsákmányolási ráta, az értéktöbblet és a munka(erő) áru értékének aránya. Ez pedig valóban a fenti eredményhez vezet. Ha két tőkés ugyanannyi tőkét fordít az áruja termelésére, de ezen belül az egyik több, a másik kevesebb élőmunkát alkalmaz, akkor az egyenlő értéktöbbletráta következtében a több élőmunka több elsajátítható értéktöbbletet eredményez, tehát a több élőmunkát alkalmazó tőkés hatékonyabban fektette be a tőkéjét 120 . Csakhogy a statisztikai adatok mást mutattak! Ricardo megdöbbenve állapította meg a statisztikákból, hogy az értéktörvényből levezetett eredménye nem vág össze a valósággal. A híres nevezetes angol iparstatisztikákból ugyanis az derült ki, hogy nagyjából az egyenlő tőkebefektetések egyenlően hatékonyak, azaz egyenlő jövedelmet eredményeznek. Ez volt Ricardo második paradoxonja, amelyet Ricardo és polgári követői képtelenek voltak feloldani. A (lelkiismeretes) polgári közgazdaságtan hite a munkaérték-elméletben megrendült. Az ellentmondás nem tűnt el Marx művében sem, A munkaérték-elmélet és a marxizmus ellenfelei ujjongva „fedezték fel” a hírhedt ellentmondást „A tőke” I. és III. kötete között. Végre úgy érezték, hogy megtalálták a marxizmus Achilles-sarkát, amelyen keresztül halálos csapást 120
Legyen K a befektetett tőke és K=c1+v1 illetve K=c2+v2, ahol v1>v2 (és így természetesen c1
m2=m’·v2 és így h1=m1/K> h2=m2/K (a szerző, 2013)
269
mérhetnek a munkaérték-elméletre és ezen keresztül a marxizmus egészére. E támadásra az alapot tulajdonképpen maga Engels adta azzal az önfeláldozó lelkiismeretességgel, amellyel „A tőke” III. kötetét sajtó alá rendezte. Óvakodva attól, hogy Marx műve helyett a sajátját adja ki, tartózkodott Marx hagyatékának átdolgozásától, kiegészítésétől, és így a III. kötetnek egy nyers és töredékes változata látott napvilágot. A töredékes marxi mű a tudományos igényű kutató számára zseniális kiinduló pontul szolgálhat a probléma megoldásához, mivel az a probléma nagyszerű vázlata. Ugyanakkor az apologetikus ellenfélnek a kötet töredékessége, nyersessége korlátlan lehetőségeket nyújt a félreértésekhez, belemagyarázásokhoz, hamisításokhoz. Kövessük azonban mi Marx gondolatmenetét! Marx a munkaérték- és értéktöbblet-elméletekhez hűen abból indult ki, hogy az értéktöbbletet igenis úgy, ahogy azt az I. kötet állítja, kizárólag az alkalmazott munkaerő meg nem fizetett munkájával termelik. Ez a termelésben keletkezett értéktöbblet az elosztás szférájában alakul át tőkés jövedelemmé, az áru értékesítésből származó bevétel és a termelésére a tőkés által ráfordított költség 121 különbségévé – profittá. 121
Eredetileg „kiadás” szerepelt „költség” helyett. A kettő azonban nagyon nem ugyanaz. Csak az a kiadás költség, amely arra szolgál, hogy a termelésben elkopott vagyon értékét visszapótolják vele. Például egy új gép beszerzésére kiadott pénz nem költség, hiszen nem visszapótolják vele a termelésben elkopott vagyonértéket, hanem a vagyon formája változik csupán meg: a pénzvagyon
270
Ricardo és az őt többé-kevésbé követő közgazdaságtan az értéktöbbletet nem ismerte fel, csak annak megjelenési formáit látták, amelyek közül a profit csupán az egyik. A tőkés termelési mód a „szabadság, testvériség, egyenlőség” jegyében született. A tőke szabadsága (melynek legfőbb biztosítéka az, hogy rendszeresen pénz – általános egyenértékes – formában jelenik meg) többek között abban is megnyilvánul, hogy a tőkések – a lehetőségeket mérlegelve – szabadon maguk dönthetik el, mibe kívánják fektetni a tőkéjüket 122 . E szabadság realizálásaként a kapitalizmusban jól megfigyelhető a tőkék állandó ágazatközi áramlása, ami a Ricardo-paradoxon zárját felnyitó kulcs szerepét játsza. A probléma ugyanis ott van, hogy [az adott kérdésben] metafizikusan, nem dialektikusan gondolkodó Ricardo megijedt, amikor ellentmondást fedezett fel az értékelmélete és a gazdasági valóság között, s minden áron – akár értékelmélete részbeni feladása árán is – ennek az ellentmondásnak a kiküszöbölésére törekedett. Marx dialektikus gondolkodása viszont nem lát tragédiát egy
átalakul állóeszköz vagyonná. Költség egyrészt az a hozam (kamat, stb.) amit a géppé változott pénz többé nem hoz a tulajdonosának (ezt nevezik a közgazdászok alternatív költségnek), illetve a vásárolt gép kopását pótló amortizáció. Ám maga a gépvásárlásra kiadott pénz, bár kiadás, de nem költség. (a szerző, 2013) 122
Éppen ennek a biztosítéka, hogy a tőke időről időre pénzformát ölt, és mivel ez sokszor a tőkés szempontjából nem történik meg elég gyorsan, azért „találták fel” a részvénytársaságot, amelyben a működő tőke bizonyos fokig függetlenné válik a pénztőke mozgásaitól. (a szerző, 2013)
271
ellentmondás jelentkezésében 123 , és nem törekszik feltétlenül annak kiküszöbölésére 124 . Az adott kérdésben is megmutatja, hogy az ellentmondás valójában nem a munkaérték-elmélet és a gazdasági gyakorlat között van, hanem a [kapitalizmus] valóságos gazdasági gyakorlatán belül. Mint arról már szó volt, a magántulajdonos társadalom alapvető ellentmondásának anyagi hordozója a többlettermék. Itt is erről van szó. Az ellentmondás egyik oldalán a társadalmi termelés áll, amelyben a társadalom összes változó tőkéje, a társadalmi összmunkaerő hozza létre a társadalmi összértéktöbbletet. A másik oldalon a magán elsajátítás áll, amelyben a többlettermék a magántőke (K) növekményeként, profitként jelentkezik. A társadalom felől a viszonyt mennyiségileg az értéktöbblet-ráta (m’=m/V) 125 fejezi ki, ám ez rejtve marad a mélyben, és a tőkés társadalom felszínén annak burka, a magántőke hatékonyságát kifejező profitráta (π’=π/K) jelenik meg. Csak a profitráta az, amit a tőkés érzékelni, mérni, bizonyos fokig befolyásolni tud.
123
Amit nem egy „tudós” kritikusa nem is habozik főbenjáró bűnként neki felróni. (a szerző, 2013)
124
Általában, ahogyan Marx nem definiál, hanem kifejti kategóriái tartalmát, ugyanúgy az ellentmondásokat nem kiküszöböli, hanem feloldja. (a szerző, 2013)
125
A kéziratban m’=m/v, szerepel, de a továbbiakban a v az egyéni tőke részének a jele, és ezért az összmunkaerőt megjelenítő társadalmi változótőkét V-vel fogjuk jelölni. (a szerző, 2013)
272
A profitráta a magántőkés 126 számára, mint a legfőbb gazdasági mutatószám szerepel. Azt mutatja meg, hogy a tőkés magánráfordítása (K) a társadalmi értéktöbblet mekkora részének a megszerzését teszi lehetővé. A profit (π=π’K) az értéktöbblet külső megjelenési formája önállósul és azonnal a termelés fő irányítójává, mozgatóerejévé, indítékává válik 127 . A profithajsza a kapitalizmus alaptörvényének adekvát formája. A termelés társadalmi célja az értéktöbblet termelése. Ennek megjelenési formája, hogy a társadalmi termelés magánelsajátítói hajszolják a társadalmi értéktöbblet [minél nagyobb] nekik jutó részét. [A „profithajsza” kifejezés meglehetősen pejoratív tartalmat kapott marxista körökben. Egy internetes fórumon az alábbi módon próbáltam ezt enyhíteni: „Ha nekem, mondjuk van egymillió aranydukát készpénzvagyonom, és szükségleteimre évi százezer dukátot költenék, akkor tíz év után egy huncut vasam sem lenne. Ha lenne olyan csodamalmom, amibe betéve az egymillió dukátot év végén egymillió százezer dukátot vehetnék ki belőle, akkor a százezret éppen elkölthetném a szükségleteimre, és az egymilliót visszarakhatnám a csodamalomba, hogy az jövőre is adjon nekem az egymillió felett százezret és jövő utánra is, és az utánra is … egészen az idők végezetéig. Ez a csodamalom az
126
A magántőkés itt természetesen nem az állami tőkével áll szemben, hanem a társadalmi össztőkével. (a szerző, 2013)
127
Mindez hasonlít (és nem véletlenül) ahhoz, ahogyan a termelésben, mint a szükséglet-kielégítés emberi (társadalmi) formájában az érdek, mint motiváló erő felváltja, háttérbe szorítja a szükségletet. (a szerző, 2013)
273
egymillió dukát varázsolna.
pénzhalomból
tőkét,
értékesülő
értéket
A polgári forradalom - eltörölve minden nemesi előjogot és jobbágyi biztosítékot - a nyers erőszakot a csodálatos polgári joggá szelídítette. Ennek a polgári jognak a legalapvetőbb és legfontosabb tétele - a nyílt erőszak alig burkolt kodifikációja hogy a magántulajdon szent és sérthetetlen (ez a felkent maszlag), és aki a termelő eszköz tulajdonosa (birtokosa, rendelkezője, haszonélvezője), az automatikusan az eszközzel megtermelt javak tulajdonosa is - bárki tevékenységével jöttek is létre ezek a javak (ez a polgári jog - az erőszakon kívül semmivel alá nem támasztható - lényege). Ez a jogelv a tőke csodamalmának alapja. Az egymillióból termelési eszközöket és munkaerőt vásárol tulajdonosa. Mindennek, az eszköznek is, a munkaerőnek is megadja jogos árát, a polgári jog nem sérül, senki nem csap be senkit. Ha az egymillió dukát tulajdonosa jól választotta meg az eszközöket, ügyesen irányítja a megvásárolt munkaerőt, akkor a vállalata egymillió százezer dukát értékű éves termelést tesz lehetővé, amelyet a befektetett tőke tulajdonosa a fenti elv szerint jogszerűen vághat zsebre - a csodamalom, a kapitalizmus működik. Az egészen nyilvánvaló, hogy ez az értéktöbblet, haszon ad értelmet a tőkebefektetésnek - így ezen erkölcsileg fennakadni nem érdemes. Hogy a tőke tulajdonosa ezt a hasznot állandóan növelni akarja szintén nem erkölcsi kategória, nem a tulajdonos kapzsiságának a következménye. Miről van szó? Ha én az árumat, amit a vállalatom termelt el akarom adni, de ugyanilyen árut egy másik tőketulajdonos is el akar adni, akkor ő az én konkurenciám. Ha a piac jól informált (és ezt az egyszerűség kedvéért általában fel szoktuk tételezni), akkor az árumnak (ami a konkurencia áruja is) kialakul egy „szokásos” ára. Ennél magasabb áron az árut senki nem tudja eladni - nem veszik meg tőle. Ám alacsonyabb áron lehet eladni - ha megéri. Mikor éri meg? Például akkor, ha a konkurencia - mondjuk -
274
5%-kal kevesebb költséggel állítja elő az árut, mint én, akkor még akkor is jól jár, ha - mondjuk - 3%-kal olcsóbban kínálja a portékát, mint én. Ez viszont nekem eladási nehézségeket okoz, és ezért veszélybe kerül a plussz százezer, amit oly jogosan óhajtok a szükségleteimre költeni. Tehát kényszerítve leszek, hogy én is csökkentsem a költségeimet. Ezt azonban ingyen nem tehetem meg („ingyen ebéd nincs!”), vagyis a költségcsökkentés kezdetben költségemeléssel jár. Ezt a többletköltséget ki kell valahogyan gazdálkodni. Hibás gondolat, hogy a szükségletkielégítésre szánt összegből lehet lefaragni. Egyáltalán nem biztos, hogy az elég, viszont ha nem tudom a várakozásaimnak megfelelően kielégíteni a szükségleteimet, akkor ráadásul az egész tevékenység motivációja is elesik. Vagyis az „önmegtartóztatás” meséje ostobaság és képmutatás. Valójában a költségcsökkentés többletköltségének forrása csakis a folyamatosan növekvő „profit” lehet (megint tudatosan nem ragaszkodom a marxista terminológia finomságaihoz). És ezzel létre is jött az „ördögi kör”, amely indokolja a tőke profitéhségét és amelynek semmi köze a tőkés személyében rejlő emberi gyarlóságnak. Észre kellene venni, hogy a csodamalomról szóló mesém egy szemernyit nem változna, ha a hősének nem évi százezer aranydukát lenne a szükséglete, hanem csupán tíz rézgaras. Akkor azt várná el a malmától, hogy évente az egymillió aranydukátból egymillió aranydukát plusz tíz rézgarast hozzon létre - ez már igencsak szerény kívánság - és innen a mese pontosan ugyanaz lenne, mint fentebb. A tőke profitéhségének semmi köze a tőkések személyes fogyasztásának nagyságához. Csupán annyi kell, hogy legyen egy nívó, aminek elérése motiválja a tőke tulajdonosát a vállalkozásra - hogy ez százezer aranydukát, vagy tíz rézgaras, az tök mindegy. Ismét arra lyukadtunk ki, hogy az „önmegtartóztatás” meséje ostobaság, és képmutatás. A tőkést csak eredetileg motiválta a szükségleteinek kielégítése (azok szétválasztása alapra és luxusra teljességgel értelmetlen én egyfelől lementem a százezer aranydukátról 10 rézgarasig,
275
másfelől viszont „azt mondják a hatalmasok, hogy akinek hat alma sok, az már elég hatalmas ok, hogy ne legyen a hatalma sok”), utóbb azonban a tőkerendszer logikájából következően a profit növelési kényszert már a versenyképesség megőrzése motiválja. Aki nem növeli a profitját, az lemarad a versenyben, és aki lemarad a versenyben, az mindenét elveszíti. Azt meg beláthatjuk, hogy nem lehet senkitől elvárni, hogy örömmel veszítse el mindenét. Pont az a lényege a dolognak, hogy csak a nyárspolgárok gondolják úgy, hogy van a csúnya kapzsi, luxusban dőzsölő rossz tőkés, és a derék, a nyereségét a termelésbe visszaforgató, munkahelyeket teremtő jó tőkés. A társadalomnak, a szegény leszakadóknak a dőzsölő „rossz” tőkés ezerszer kevesebb bajt okoz, mint a nyereségét a termelésbe visszaforgató „jó” tőkés. Marx ezt úgy fogalmazta meg, hogy „a kincsképző egy bolond tőkés, a tőkés egy okos kincsképző”.”
http://marxistapolgazd.blog.hu/2011/04/23/a_marxista_politikai_gazdasagtan_ nepszeruen]
Nyilván a magántörekvés beleépül a tőkés osztály osztálytörekvésébe, amikor az értéktöbblet általános növeléséről van szó. De látni fogjuk, hogy az előbbi ellentétben is van az utóbbival, amennyiben a „tortából” mindenki maga akarja a legnagyobb falatot kiharapni, még akkor is, ha emiatt a „torta” egészében kisebbé is lesz. Ezt már kimutattuk a munkaerőáru értékének történelmigazdasági elemét tárgyalva: Az egész tőkésosztály érdeke, hogy a munkások, mint vevők fizetőképesek legyenek, de ezt minden egyes tőkés leginkább a többi tőkés munkásaitól várja el, míg a saját munkásait illetően az sem volna ellenére, ha a munkásai ingyen dolgoznának neki. A profitráta a munkamegtakarítás sajátos tőkés mérőszáma. 276
Az egyszerű árutermelésben az értéktörvény a munkamegtakarítás elvére építve a piaci kereslet-kínálat játéka és a egyszerű árutermelők ágazatközi vándorlása dialektikus egységében ismerhető fel. A tőkés árutermelés is árutermelés, tehát a mozgástörvény itt is az értéktörvény, amely itt is a munkamegtakarítás elvére épül. Csakhogy a tőkés árutermelés tőkés, ezért az értéktörvény itt szükségszerűen sajátos, más, mint általában. Azért más, mert más a munkamegtakarítás elvének jellege is. Az egyszerű árutermelő azzal takarékoskodik, ami az övé, vagyis a saját élőmunkájával és az eszközeibe zárt saját holtmunkájával. Persze a tőkés is ugyanezt teszi, azzal takarékoskodik, ami az övé, vagyis az általa megvásárolt munkaerővel és termelési eszközökkel, azaz a tőkéjével. Az egyszerű árutermelés célja a fogyasztás, tehát a kisárutermelők abba az ágazatba áramlanak, ahol a legkevesebb munkaráfordítással a legtöbb használati értéket szerezhetik meg. Ez a piacon az értékarányos árak kialakulásához vezet, az árak centrumába az érték kerül. A tőkés árutermelés célja a tőke értékesülése, tehát a tőkések ott helyezik el a tőkéjüket, ahol a legkevesebb tőkeráfordítással a legtöbb értéktöbbletet tudják elsajátítani. Hogy ezt az értéktöbbletet ki termelte valójában, az a legkevésbé sem érdekli őket. Ha nem szégyellik a saját munkásaikat kizsákmányolni, akkor miért szégyellenék a másét? Csak az a fő, hogy mindenki megkapja a magáét. Jedem das Seine! Az „idegen” értéktöbblet elsajátítása ugyanis nem jogtalanul – lopással – történik, hanem szabályosan, a piaci árakban. 277
Tegyük fel, hogy valamely ágazat profitrátája magasabb az átlagosnál! A legmozgékonyabb tőkék azonnal ebbe az ágazatba fognak áramlani, ami természetesen megnöveli ennek az ágazatnak a piaci kínálatát, ami viszont – változatlan piaci keresletet feltételezve – az ágazat terméke árának esését vonja maga után. Ez viszont az összes az adott ágazatban tevékenykedő tőke bevételét csökkenteni fogja, miközben persze nincs okunk feltételezni, hogy a költségeik megváltoznak. Tehát csökkenni fog az ágazat profitrátája. Végiggondolva a piaci kereslet-kínálat mechanizmus és az ágazatközi tőkeáramlások ilyen egyidejű és ellentétes hatását, arra a logikus következtetésre jutunk, hogy a különböző ágazatok profitrátája egy közös átlagprofitrátához fog tendálni. Ez az átlagprofitráta a piaci áraknak egy új, sajátos centrumát fogja meghatározni. Egy termék ára – feltéve, hogy az éppen egyenlő az árcentrummal – megtéríti az előállítása során elhasznált állandó és változó tőkét (c+v), ami a tőkés önköltsége, és ehhez a tőkés az árban realizálja a termék gyártásához lekötött (K>c+v!) tőkéje után „járó” (valójában éles konkurenciaharcban szerzett) átlagprofitját (π=π’K). Ez az új árcentrum a termelési ár (c+v+ π’K) Az átlagprofit, a lekötött tőkék szerinti elosztás gyakorlata tehát nemhogy logikai ellentmondásban nincs az értéktörvénnyel, a munkaérték-elmélettel, de azokból logikailag következik. Az ellentmondás nem az elméletben
278
van, hanem az értéktörvény általános és specifikus (tőkés) alakjai között 128 . Természetesen a termelési ár ugyanúgy nem ár, hanem az ár centruma, mint az érték. A valóságos piaci árak soha nem állnak statikusan az árcentrumban, és ez még inkább így van a tőkés termelési ár esetében. Egyrészt a kereslet-kínálat játéka soha nem kerülhet szinkronba a termelőerők ágazatközi áramlásával, köztük – mint azt Bródy András magyar közgazdász meggyőzően
128
Ezzel elég egyszerűen elintéztem azt a XX. század második felében kialakult nagy vitát, amit egyes, antimarxista közgazdászok nagy örömmel interpretáltak úgy, mint „A tőke” első és harmadik kötete közötti ellentmondást. Ennek lényege az volt, hogy a fenti gondolatmenet hibás, mert az önköltséget is termelési árban kellene számolni, de akkor az egész egy logikailag hibás körré változna. A problémát többen, többféleképpen „megoldották”. Személy szerint én úgy gondoltam, és gondolom most is, hogy amikor Marx a Wagner-széljegyzetekben azt írta: „Wagner úr ... megtanulhatta volna, mi a különbség köztem és Ricardo között, aki a munkával valóban csak, mint az értéknagyság mértékével foglalkozott és ezért nem talált semmiféle összefüggést értékelmélete és a pénz lényege között.“ (MEM19. 232. oldal)
akkor ezzel azt jelezte, hogy számára az érték elsősorban nem mennyiség, hanem termelési viszony, tehát a hírhedt termelési ár paradoxon (amiben matematikus lelkem egy rekurzív problémát lát, amit valamiféle differenciálegyenlettel lehet megoldani – de semmiképpen nem akarnék egy n+1-ik „megoldást” produkálni) korántsem olyan jelentős, mint amilyennek a hosszan elnyúló vita mutatta (a szerző, 2013)
279
kimutatta 129 - állandó fáziseltérés figyelhető meg (és ez vonatkozik minden árcentrumra). A piac szubjektumai ugyanis nem a magas vagy alacsony árakra reagálnak [(lévén azok relatív fogalmak – mi az, hogy az ár magas vagy alacsony?)] hanem az árak növekedésére illetve csökkenésére. A termelőerők áramlása nem akkor a legerősebb, amikor az árak a csúcs-, illetve mélypontjukon vannak, hanem amikor azok a legérzékelhetőbben nőnek, vagy csökkennek (hiszen a termelőket a remény mozgatja). [Ez pedig a csúcs- és mélypontok között valahol középtájon van – szabályos (szinuszos) ciklus esetén éppen az árcentrumban.] Másrészt, az értéktörvény (amely most az átlagprofitráta módosult formájában jelentkezik) a munkamegtakarításra, a technika és a technológia fejlesztésére ösztönöz. Ez törvényszerűen megváltoztatja az ágazatok belső tőkeösszetételének egymáshoz viszonyított arányát. Az átlagprofitráta törvénye szerint 130 az alacsony szerves összetételű ágazatok értéktöbbletének egy részét a magas szerves összetételű ágazatok profitjában realizálják, [amit azok részben, vagy egészben fejlesztésre fordítanak]. Ha tehát a fentebb kifejtettek ellenére a piaci ár mégis beállna a termelési ár szintjére, a műszaki haladás ezt az egyensúlyt azonnal felborítaná – új tőkeáramlást okozva. Vagyis az árak tánca az árcentrum körül, a tőkék áramlása az ágazatok között nem állhat le sohasem.
129
Bródy András Ciklus és szabályozás Bp. KJK 1980 41-48 oldalak (a szerző, 2013)
130
Ennek könnyű utána számolni. (a szerző, 1983)
280
A Bródy-féle ciklikus mozgás a tőkék külső, ágazatközi mozgása, a műszaki haladás pedig belső, ágazaton belüli mozgást okoz. Ez utóbbi megérdemli, hogy egy kicsit alaposabban szemügyre vegyük. Tegyük fel, hogy egy ágazatban a profitráták nagyjából egyenlők és egyben átlagosak is. Titokban az ágazat minden tőkése azon munkálkodik, hogy kiszabaduljon ebből a szürke középszerből. Ennek módja az egyéni ráfordításoknak a társadalmi átlag alászorítása. E célból egyes tőkések azzal foglalkoznak, hogy technikai újításokat, találmányokat csikarjanak ki az e célból fizetett alkalmazottaikból. Mások ezeknek az eredményeknek az ellopásával foglalkoznak. Megint más valaki meg valami mással foglalkozik. Akinek így vagy úgy sikerül a többieket megelőzve valamilyen módszerrel a tőkéje termelékenységét fokozni, az ideiglenesen a többiekét (tehát az átlagost is) meghaladó extraprofitra tesz szert, ami az ideiglenes műszaki monopóliumának a gyümölcse (pontosabban olyan gyümölcs, amit a monopólium gazdasági erejével vertek le). Ez pedig megnöveli az esélyeit a többiek elleni konkurenciaharcban. Így kapcsolódik az értéktörvény technika-fejlesztő funkciója a termelőket differenciáló funkcióhoz. Néhányan az ágazat tőkései közül tönkre is mennek az egyenlőtlenné vált küzdelemben. De aki bírja még, az minden erejét összeszedve igyekszik a fenyegetést elhárítani, és a kiemelkedőhöz hasonló termelékenységet elérni. Ez előbb-utóbb sikerül is, a műszaki monopólium így csak időleges lehet. Idővel tehát a kiemelkedő technika átlagossá válik, a jelentősen megnőtt
281
ágazati termelékenység növeli az ágazat piaci kínálatát 131 , ami a piaci ár süllyedését vonja maga után 132 . Ezáltal nem csak egyesek extraprofitja tűnik el, hanem az ágazati profitráta is az átlagos alá süllyed. A tőke – immár a Bródyféle ciklus szabályai szerint – megkezdi elvándorlását az adott ágazatból. Ennek tragikus következménye, hogy az extraprofitért folytatott hajsza immár nem csak az adott ágazat, hanem az egész társadalom szintjén csökkenti az átlagprofitrátát. [Ezenkívül a termelékenység növelése csökkenti az adott ágazat termékeinek értékét is - ha az ágazat terméke termelési eszköz, akkor annak az értékét is.] Mivel a fent leírt folyamat végül is minden ágazatra [kiterjed], azért az állóeszközök értékei hol abban, hol ebben a komponensükben, de mindig csökkennek [(erkölcsi kopás)], tehát végső soron olvadoznak a tőkék. Emiatt 133 a profitért és extraprofitért folytatott ördögi tánc fokozódik, miközben az emelni kívánt profitráta általában süllyedő tendenciát mutat. A profitráta süllyedő tendenciájának Marx nagy jelentőséget tulajdonított. Bár statisztikailag többször is igazolták e tendencia létét, azonban (mivel ma kevésbé figyelhető meg) a polgári közgazdaságtan tagadja elméleti megalapozottságát.
131
A helyes kifejezés: „az ágazat piaci kínált mennyiségét” – ugyanis a kínálat egy függvény, a kínált mennyiség függvénye az ártól. (a szerző, 2013)
132
Azt is fontos megjegyezni, hogy a leírt folyamat a keresett mennyiséget nem növeli (ellenkezőleg, mint azt később megvizsgáljuk, inkább csökkenti), ezért csökken a piaci ár (a szerző, 2013)
133
És nem a tőkések személyes kapzsisága miatt! (a szerző, 2013)
282
Természetesen éppen azért, mert Marx nem ok nélkül tulajdonított a kérdésnek nagy jelentőséget. Vizsgáljuk meg mi is tehát ezt a problémát alaposabban! Az átlagprofitráta alakulása több tényezőtől függ, és ezek egyike-másika a csökkenés, illetve a növekedés irányába hat. Marx gondolatmenetét követve igazolható, hogy a csökkenés tendenciája erőteljesebb a növekedésénél, ám ez nem zárja ki, hogy időnként a növekedés tendenciája is érvényesüljön. Az átlagprofit társadalmi alakulását elemezve nem az egyes tőkéseket kell figyelemmel kísérnünk, mint ezt eddig általában tettük, hanem a tőkét, mint össztársadalmi jelenséget. Könnyen igazolható némi számítással, hogy az átlagprofitráta egyenlő a társadalmi összes profit és a társadalmi összes tőke hányadosával. [Tegyük fel, hogy minden egyes egyéni tőke profitrátája pontosan kiegyenlítődik az átlagprofitrátával, ami a gazdasági mérések pontatlansága mellett nem egy túl erős feltevés. Először tekintsünk két vállalatot. Az első tőkéje és profitja K1 és π1, a másodiké értelemszerűen K2 és π2. Mivel feltevésünk szerint π1, =
π1 π2 = = π,2 = π, K1 K 2
ebből egyszerű átrendezéssel kapjuk, hogy π1 ⋅ K 2 = π2 ⋅ K1
ahonnan , behelyettesítve a behelyettesítendőket és kiemelve a kiemelendőket π1 + π2 =
π1 ⋅ K 2 + π2 ⋅ K 2 π2 ⋅ K1 + π2 ⋅ K 2 π2 = = ⋅ ( K1 + K 2 ) = π, ⋅ ( K1 + K 2 ) K2 K2 K2
azaz
283
π1 + π2 = π, K1 + K 2
Innen pedig már a teljes indukció alkalmazásával következik az állításunk igazsága, aminek megmutatásával már tényleg nem untatnám a kedves Olvasót.]
A társadalom lekötött tőkéje a következőképpen épül fel: K=C+V+F, ahol ez az összetétel a termelőerők mindenkori fejlettségének és a konjunkturális feltételeknek a függvénye. C a társadalomnak a termelőeszközökben lekötött állandó tőkéje [(aminek egy része álló, a másik része forgó tőke)]. V a társadalom által alkalmazott összes bérmunkára kiadott változó tőkéje, amely fogyasztási cikkekben jelenik meg. És végül, de nem utolsó sorban az F, a társadalom által a forgalomban lekötött tőke, amelynek feltétlen létezése annak köszönhető egyfelől, hogy a termeléshez és az értékesítéshez idő kell (emiatt elkerülhetetlenek a nyersanyag és félkészárukészletek, illetve a még el nem adott készáruk készletei stb.), másfelől a termelés tőkés, tehát árutermelő jellege miatt tőkét kell lekötni a tiszta forgalmi költségek (reklám, üzlethelyiség, biztonsági berendezések és mindenek előtt a pénzforgalom eszközei) biztosítására. Ez a társadalmi tőke a tőkésosztály tulajdonát képezi és lehetővé teszi a munkásosztály kizsákmányolását, azaz M nagyságú értéktöbblet megtermeltetését és elsajátítását. Egy időszak alatt (például egy évben) a társadalmi tőke többször is megforgatható, többször is megtermelik általa az értéktöbbletet. Ennek megfelelően a tőkésosztály éves profitja [(ha eltekintünk a más tulajdonos osztályokkal való osztozkodástól)] n·M, ahol az n a tőke (éves) forgásszáma. Az átlagos társadalmi profitráta tehát: 284
π′ =
n⋅M C+V+F
A jobb kezelhetőség érdekében kissé átalakítjuk ezt a kifejezést, elosztva a számlálót és a nevezőt is V-vel: π′ =
n⋅
M V
C F +1+ V V
Itt az M/V=m’ éppen az értéktöbblet társadalmi rátája, amiről már tudjuk, hogy a munkaerő szabad áramlása alakítja ki, és minden ágazatban a kizsákmányolás mérőszáma. A C/V=s a társadalmi termelő tőke értékösszetétele, amit értékforradalom hiányában azonosíthatunk a szerves összetétel nagyságával. Ez a műszaki haladás intenzitásának számszerűsítésére is alkalmas. Az 1+(F/V)=f kifejezés egyenesen arányos a forgalomban lekötött tőkével, azaz változatlan V mellett f akkor és csak akkor nő vagy csökken, ha F nő vagy csökken. Elemzésünkben tehát az f ugyanazt a szerepet játszhatja, mint az F. Mindezt figyelembe véve a társadalmi átlagprofitráta négy statisztikailag megfigyelhető tényező függvénye: π′ =
n ⋅ m′ s+f
Első ránézésre tehát a profitráta négyféleképpen növelhető: 1. növelni kell a tőke n forgási sebességét; 2. növelni kell a kizsákmányolás m’ rátáját; 3. csökkenteni kell a tőke s szerves összetételét; 4. csökkenteni kell az f forgalomban lekötött tőkerészt. 285
A gyakorlatban persze a dolog nem ilyen egyszerű. Ezen kategóriák változásai nem függetlenek egymástól. Akár a tőke forgási sebességét, akár a kizsákmányolás fokát akarják növelni, általában ezek csak a műszaki haladás felgyorsításával (ami általában a szerves összetétel növekedésével jár együtt) illetve a forgalomban a korábbinál nagyobb tőkék lekötésével valósítható meg. Azaz a profitráta képletében a számláló növelése általában maga után vonja a nevező növekedését. Ráadásul, ami a tőke forgási sebessége, illetve a kizsákmányolás rátája növelése természeti és társadalmi korlátokba ütközik, addig sem a szerves összetételnek, sem a forgalomban lekötött tőkehányadnak ilyen korlátai nincsenek. Így a profitráta hosszabb távon és elméletileg valóban csökkenő tendenciát mutat. A tőkések minden egyéni akciója a profitjuk növelésére végső soron csökkenti a társadalmi profitrátát [ami azután az egyéni tőkéseket ismét a profit növelésére ösztönzi – ez a profithajsza igazi oka és nem a tőkések kapzsisága]. A tőkések tehát csak a munkásosztály ellen egységes osztályként fellépve érhetik el, hogy az m’ olyan ütemben nőjön, ami lassítja a profitráta csökkenését, sőt optimális esetben meg is állíthatja azt. Ez tehát a csökkenő profitráta-elmélet Marx számára oly fontos következménye, amely ellen oly hevesen támad a polgári közgazdaságtan. A profitráta süllyedő tendenciáját illetően napjainkban 134 ellenkező tendenciák is megfigyelhetőek.
134
1983-ról van szó! (a szerző, 2013)
286
Az elektronikai forradalom bizonyos értékforradalmat is maga után vont. Miközben a korszerű elektronika alkalmazása hallatlanul megnöveli a termelékenységet és növeli a tőke forgási sebességét, mindez nem követelt jelentős pótlólagos beruházásokat, sok esetben a még működésben levő állóeszközök értékcsökkenését felhalmozó, az áruérték c részéből származó amortizációs alap is elegendő a bővítő beruházások finanszírozására. Ugyanis a kezdetben uralkodó elektroncsöveket kiszorították a nagyobb teljesítményű, ám technológiailag egyszerűbb, és ezért olcsóbb tranzisztorok. Ezeket viszont igen gyorsan felváltották az integrált áramkörök, amelyek gyártási technológiája nem sokkal bonyolultabb a tranzisztorokénál, de elektronikailag 5-10 tranzisztort helyettesítettek. Ugyanaz a számítógép tehát integrált áramkörökből építve lényegesen olcsóbb lett. Ám maguk az integrált áramkörök is forradalmi átalakuláson mentek keresztül, és megjelentek a több száz, esetleg több ezer tranzisztor munkáját elvégző mikroprocesszorok – ezek előállítása nem kíván sokkal több munkaráfordítást, mint korábban a tranzisztorok. Néhány tucat mikroprocesszor elegendő egy sokoldalú számítógép összeállításához. A számjel-vezérlésű technika tehát, miközben a termelékenységet hallatlanul fokozta, egyre olcsóbbá vált. A számítástechnika ugyanakkor még sem növelte túlzott mértékben a munkanélküliséget, mivel megnövelte az adminisztratív és egyéb [nem a közvetlen termelésben] 135 foglalkoztatott dolgozók iránti szükségletet. Tehát, miközben a társadalmi M jelentősen nőtt, az állandó 135
Eredetileg – teljesen hibásan – „improduktív”-ot írtam (a szerző, 2013)
287
tőkerész értéke nem nőtt, sőt csökkent, a változó tőkerész viszont alig vagy egyáltalán nem csökkent, sőt nőtt is olykorolykor. Összességében tehát a profit nőtt, az értékösszetétel inkább csökkent (bár a szerves összetétel akár még nőhetett is), vagyis a profitráta nem süllyedt, hanem emelkedett. Ez a jelenség azonban egészen nyilvánvalóan időleges. Ha feltesszük, ami ugyan nem valószínű, hogy a tudományostechnikai forradalom lelassul, akkor a fentebb leírt jelenségek megszűnnének. Ha viszont tartja és esetleg fokozza a tempót, akkor előbb vagy utóbb (a jelek arra vallanak, hogy inkább előbb, mint utóbb) az elektronikai forradalom átcsap az ipari robotok forradalmába, ami minden védekezés ellenére a munkahelyek tömeges megszűnéséhez fog vezetni az iparban. Ilyen jelek már ma is tapasztalhatóak, például Japánban. Ahogy az ipari forradalom idején az ipar szívta fel a feleslegessé vált falusi népességet, úgy fogja a szolgáltatási szféra elnyelni a robotok által feleslegessé tett ipari népességet. Ám az ipari forradalom létrehozta a munkanélküliek ipari tartalékseregét is és ez valószínűleg most is be fog következni – ezúttal a szolgáltatások tartalékserege fog létrejönni, megnő a munkanélküliek száma, csökkenni fog a társadalmi V, megnő az s, a szerves összetétel. Ráadásul visszaesik az m’ is. Semmi sem garantálja tehát, hogy a Marx által elemzett törvény, az átlagprofitráta süllyedő tendenciájának törvénye végleg a múlté lenne már. Valószínűleg csak történelmi haladékot
288
kapott, hogy érvényesüljön 136 .
136
azután
annál
robbanásszerűbben
Megdöbbentő, hogy mennyire naivak voltak a technikai előrejelzéseim, és mennyire pontosak a társadalmi-gazdaságiak! Álmélkodtam a néhány ezer tranzisztort integráló chipeken, miközben ma egy mikroprocesszor vagy egy memória chip tranzisztorok millióit integrálja. A XX. század scifi irodalmához hasonlóan én is a robotokban láttam a jövő technikai csúcsát (érdekes, hogy e scifi irodalom műveinek jelentős része a 2010-es években játszódik, és ma látjuk, hogy a világ még csak nem is hasonlít az ott leírtakhoz), és elképzelni sem tudtam az asztali, notebook, netbook és tábla számítógépek, az Internet és az „okos” mobiltelefonok világát. Végül is a tudományos-technikai forradalom nem az ipari robotok, hanem az informatika forradalmává nőtte ki magát. Ám az az elemzés, amit az átlagprofitráta süllyedő tendenciája törvényének újjászületéséről adtam, az fényesen beigazolódott. Nem vagyok benne egészen biztos, de azt hiszem, hogy az átlagprofitráta formulájában az F illetve az f szerepeltetése saját ötletem volt. Minden esetre, akárkitől is származik, fényes elméleti magyarázatot szolgál arról, hogy a 2008-ban kitört „pénzügyi válság” nem jelent gyökeres változást, nem érvényteleníti a kapitalizmus válságának marxista elemzését. Valójában csak annyi történt, hogy az átlagprofitráta főként nem az s, hanem az f növekedése miatt süllyed. (a szerző, 2013)
289
2.
A skizofrén tőke „A kérdés, amely mármost felmerül, a következő. Miért van az, hogy a profitnak ez a merőben mennyiségi megosztása nettóprofitra és kamatra, minőségi megosztásba csap át? Más szavakkal, miért van az, hogy az a tőkés is, aki csak saját tőkéjét alkalmaz za, nem használ kölcsönvett tőkét, bruttóprofitjának egy részét a kamat különös kategóriájába sorolja és mint ilyet külön kiszámít ja ? Továbbá, miért különböztetnek meg minden tőkét akár kölcsönvett, akár nem kamatozó tőkeként önmagától, mint nettóprofitot hozó tőkétől.” (K. Marx: A tőke III. MEM 25 351. oldal) „Továbbá azt álmodtam, hogy két macska voltam, és játszottam egymással” (Karinthy Frigyes: Ötórai záróra)
Utaltunk arra, hogy a pénz önmagában még nem tőke, de a pénznek az a hivatása, hogy tőkévé váljon. A munkások kezeibe adott pénz igen gyorsan visszavándorol a tőkésosztály kezeibe, mert a munkások kénytelenek azt minél gyorsabban elkölteni, fogyasztási cikkeket vásárolni érte. Tegyük fel, hogy a munkás képes elért életszínvonalából bizonyos mértékben engedni, és az így felszabaduló munkabéréből termelési eszközöket vásárolna, hogy önállósítsa magát. A modern ipar mellett ez eleve kudarcra lenne ítélve. Ha egy-két munkásnak sikerülne is ezt megtennie, a kevés megtakarítható pénzén olyan hitvány eszközöket tud csak vásárolni, amivel ugyancsak rövid ideig lenne képes az értéktörvény által kiváltott versenyben helytállni, hamarosan belebukna és visszakulloghatna a
290
munkásosztályba 137 . A néhány sokat emlegetett ellenpélda (Rockefeller, Edison meg a többiek) valóban olyan kivételek, amelyek a szabályt erősítik. Mert mi történne akkor, ha a munkások jelentős tömege kezdene el megtakarítani vállalkozási céllal? A fogyasztási cikkek értékesítése azonnal visszaesne, ami – mint azt a következő fejezetekben látni fogjuk – az egész tőkés termelés visszaesését fogja okozni. A tőkések tehát kénytelenek lennének – az átlagprofitráta védelmében – csökkenteni a munkabéreket. És ezt [az egyenlő értékek cseréjének alapján] jogosan tennék, hiszen a munkások a megtakarításaikkal maguk bizonyítanák be, hogy munkaerejük újratermeléséhez kevesebb fogyasztási cikk, kisebb érték elfogyasztása is elegendő lenne, vagyis munkaerő árujukat saját maguk értékelnék le, devalválnák. Látni fogjuk egyébként, hogy a tőke megtalálja annak a módját, hogy rátegye a kezét arra a kis pénzecskére is, amit a munkások mindennek ellenére meg merészelnének takarítani a bérükből. Egészen más a helyzet azokkal, akik az értéktöbbletből élnek. A tőkések és járadékosok időnként valóban rendelkezhetnek 137
A XXI. században ez – legalább is első ránézésre – nem olyan biztos. Hiszen egy asztali számítógép némi kiegészítőkkel, ami sokféle vállalkozás alapja lehet, nem kerül elérhetetlen összegbe, de egy taxizásra vagy bérfuvarozásra alkalmas gépkocsira is össze lehet gyűjteni nem túl nagy lemondás árán. Látni fogjuk azonban, hogy itt nem is az egyedi esetek az érdekesek, és tömeges méretekben ma – a XXI. század elején – is ugyanazok lennének a következmények, mint amiket az 1980-as évek elején leírtam. (a szerző, 2013)
291
olyan pénzösszeggel, amit nem akarnak improduktív [(értéktöbbletet nem termelő)] módon elfecsérelni, de ami ahhoz nem elég, hogy [értéktöbbletet termelő] tőkeként befektessék, vagy egyéb ok miatt nem akarják vállalni a tőkebefektetés számukra nagynak tűnő kockázatát. Ilyenkor lép előtérbe a pénz kincsképző funkciója. Csakhogy az aranypénz – áru. Mint láttuk, az értéktörvény hatására a tőkés termelési módban különösen gyorsan nő a munka termelékenysége, ami folyamatosan csökkenti az áruk értékét. Így a kincsként felhalmozott aranypénz-áru értéke is állandóan csökken (megtévesztő módon ez nem egyértelműen tükröződik a papiros anyagú pénzben kifejezett aranyárakon). Ha az állammonopólista viszonyok között már nem az arany a pénz, hanem belső értékkel nem rendelkező modern pénzformákat használnak, akkor például a papiros anyagú pénz 138 párna alatt, vagy páncélszekrényben való őrzése még veszélyesebb, tekintettel az állammonopólista pénz hajlamosságára az inflálódásra. Marx nem véletlenül élcelődött, hogy „a tőkés egy bölcs kincsképző, a kincsképző egy bolond tőkés”. Már megmutattuk, hogy a tőkés pénz kincsképző funkciója a tőkefelhalmozás funkciójának alakját ölti. Szűkebb értelemben pedig a tőkés kincsképzés (amikor a pénztőkés maga nem használja termelésre a pénzét) a kamatra kölcsönadott pénz – az uzsoratőke feltámadt alakja.
138
Ami lehet az államkincstár által kibocsátott papírpénz, vagy a bankrendszer által forgalomba hozott hitelpénz (a szerző, 2013)
292
Ez a kölcsön azonban nem uzsora, mégpedig azért nem, mert aki kapja, az tőkeként veszi át és használja fel 139 . Emiatt itt a kölcsönadónak nem lehet érdeke, hogy az adósa tönkremenjen, hiszen akkor az elveszett pénzt és a kialkudott kamatot semmi nem pótolja. A tőkés felszámolási eljárás 140 sokszor a hitelezőknek nagyobb tragédia, mint a [felszámolás alatt álló] adósnak. Az uzsora a termelőeszközök (a tönkretett arisztokrácia birtokai, a tönkretett kisárutermelők eszközei, illetve sokszor a személyük is – adósrabszolgaság) tulajdonának megszerzési módja volt. A tőkés kölcsön a termelő eszköz (a pénz) kölcsönzése a kamatszerzés kizárólagos céljával. Ha tehát a pénzt tőkés módon kölcsönzik ki, akkor ez a pénz tőke a hitelező kezében is, de tőke lesz az adós kezében is. A tőke skizofréniát, tudathasadást kap, hiszen két szubjektum áll mögötte: a pénztulajdonos és a vállalkozó. Ha viszont ez így van, akkor – Jedem das Seine! –az egy tőke után csak egy átlagprofit jár, de mivel e mögött az egy tőke mögött két tőkés áll, ezért az átlagprofitnak is ketté kell hasadnia, skizofréniát kell kapnia: a pénztulajdonos megkapja a kamatot, a vállalkozó pedig a vállalkozói nyereséget. Ez a skizofrénia nem holmi békés osztozkodás, hanem adásvétel és a vele járó verseny eredménye. De mit adnak itt el? Nem a pénzt, hiszen azt a hitel lejártáig vissza kell adni teljes 139
Ezért nyilvánvaló az is, hogy itt nem fogyasztási hitelről van szó, amely oly sok problémát okoz manapság (a szerző, 2013)
140
Az 1983-as kéziratban „csődeljárás” szerepel, hiszen a szocializmusban szocializálódott szerző nem tudta, hogy mi a különbség a felszámolás és a csőd között. (a szerző, 2013)
293
egészében. Miért fizeti akkor a vállalkozó a kamatot? Azért, mert a kölcsönadott pénzzel tőkésként szerepelhet, munkásokat zsákmányolhat ki, értéktöbbletet sajátíthat el, [idegen munka felett] parancsnokolhat a termelésben. Vagyis maga a tőkés termelési viszony, az értéktöbbletszerzés lehetősége az üzlet tárgya. Ezért feltétlenül jár a kamat, de ez a kamat [általában] nem nyelheti el az egész profitot. A tőkés kamat sokkal szerényebb, mint az uzsorakamat. Általában, ha meghaladja a 10%-ot, akkor már „baj van”. A kamat tényleges nagyságát a kikölcsönzendő pénzben felkínált kizsákmányolási jog kereslet-kínálati viszonyai határozzák meg. Mivel a túl nem léphető felső határa a profit nagysága, azért a kamatláb (a kamat aránya a kölcsönzött összeghez) kisebb, mint a süllyedő tendenciájú átlagprofitráta. Miután pedig a kölcsönkínálat szabály szerint (de nem abszolút törvényként) meghaladja a kölcsönkeresletet, azért a kamatlábra is a süllyedő tendencia jellemző, bár időnként természetesen ellenkező irányú, rövid ideig tartó emelkedő mozgás is megfigyelhető 141 .
141
A továbbiakban történik rá utalás, de igazán az eltelt 30 év mutatja meg, hogy a kapitalizmusra is igaz, amit az orvostudomány állít: a halál előtt gyakran visszatérnek a születéskori jelenségek. Az adott esetben a mai valóban rothadó kapitalizmusban a tőkés hitel és annak intézményesült formája, a banktőke egyre markánsabban mutatja az uzsora jellegzetességeit. Így egyre gyakrabban a hitel (ha a vállalkozó egyáltalán hitelhez tud jutni) kamata igenis elnyeli az egész profitot. A kamatláb süllyedő tendenciájára adott magyarázat is napjainkban kevésbé meggyőző, mint akkor volt, amikor papírra vetettem. Azóta felerősödött – éppen a keynesi gazdaságpolitika tündöklése és kudarca következtében – a „kiszorítási hatásnak” nevezett jelenség, amennyiben a bankok a betétesek pénzét egyre
294
A skizofrénia – mint ismeretes – az elmekórtan körébe tartozik. Néha úgy tűnik, hogy a kamat kategóriája szintén. A tőke skizofréniája okozza a profit skizofréniáját, ami viszont a [tőkeviszonyt megjelenítő] tőkéseknél vált ki kényszerképzetekkel egybekötött tudathasadást. A tőkések skizofrén kényszerképzete egy jellegzetes quid pro quo. 142 A tőkés viszonyok mellett a [pénztőke-tulajdonos] joggal tételezi fel a kölcsönvevőről, hogy az a kölcsönvett pénzt tőkeként fogja alkalmazni. Ezért joggal várja el, hogy az e tőkével szerzett profitból ő kamat formájában részesüljön. Csakhogy mindehhez a feltevéséhez [fixa ideaként] akkor is ragaszkodik, ha az csupán fikció, ha a kölcsönvevő nem tőkeként, hanem [tőkés szempontból] improduktív célokra használja fel a pénzt. Voltaképpen nem is érdekli, hogy valójában mire használják fel a pénzét, ő csak abban érdekelt, hogy azt – ha eljön az ideje – kamatostul visszakapja. Ez eddig rendben is van, de most jön a quid pro quo, a kényszerképzet. Adva van a valóság: a kölcsön szokásos (tőkekénti) felhasználása esetén [annak visszafizetése és] a kamat inkább állampapírokba és fogyasztási (elsősorban ingatlan és gépkocsi vásárlási) hitelek nyújtásába fektetik, így a beruházási hitelek területén hatalmas túlkereslet jelentkezik. Ez is az uzsora reinkarnációjához vezet. (a szerző, 2013) 142
Marx kedvelt és igen kifejező filozófiai szófordulata. Hozzávetőlegesen a valóságnak az objektív okok kiváltotta tudati fejetetejére állítását jelenti. Szó szerint felcserélés a jelentése. (a szerző, 1983)
295
kifizetése [általában 143 ] nem jelent gondot. Viszont – éppen erre alapozva – a kamatot a kölcsönvett pénz bármilyen felhasználása után követelik. Ez a tőkés kölcsön atavizmusa, amikor az időnként visszaalakul uzsorává. Ám a [tőkés] tudat mindezt a feje tetejére állítja, és azt a következtetést vonja le, hogy az adós pusztán azért tud (köteles) kamatot fizetni, mert a pénz természeténél fogva kamatot „szül”. A kamat a pénz természetes növekménye, ami ugyanúgy a pénz tulajdonosát illeti meg, ahogyan a vemhesen kölcsönadott kancát kiscsikóstul kell visszaadni. [A quid pro quo azonban folytatódik!] Ha a kamat a pénz természetes hozadéka, akkor a profit fennmaradó része viszont már nem lehet a pénz tulajdonosáé, hiszen ő már a kamattal „megkapta a magáét”. A fennmaradó rész elsajátításának jogcíme tehát már nem a tulajdon, hanem a vállalkozásba fektetett ügyesség, kockázatvállalás, irányítószervező munka. [És – hoppla-hopp! – ismét egy bűvészmutatvánnyal kerülünk szembe. A kizsákmányolás nyomtalanul eltűnt! A pénztőkés nem kizsákmányoló, hiszen a kamat a pénz természetes növekménye, amit akkor is kifizetnek neki, ha nem is kizsákmányolási szándékkal vették fel a hitelt. A vállalkozói nyereség pedig – a nevében is benne van – a vállalkozó ügyességének, kockázatvállalásának, irányító-szervező munkájának a jogos díja.] Így kizsákmányolásról szó sem lehet. Ez a csodálatos ideológiai idea a kényszerképzetektől gyötört tőkés tudatát is széthasítja. Saját magát, a termelő tőkést két
143
Feltéve, hogy a pénzt valóban produktív módon fektették be. (a szerző, 2013)
296
személynek látja és felosztja közöttük a profitot: pénztulajdonos énje megkapja a pénztőkéje természetes növekményét, a kamatot; vállalkozói énje pedig személyes érdemeinek jutalmául a vállalkozói nyereséget. Jedem das Seine! Átszellemült arccal csodálja saját két énjét, akikhez a kizsákmányolás mocskos gyanújának még az árnyéka sem férhet. Karinthy Frigyes is azt álmodta egyszer, hogy két macska volt és kergetődzött a háztetőn … Ő mindenesetre ezt humoreszknek írta meg, és nem vezette be a főkönyvbe, ahogyan ezt a tőkések teszik, külön számolva el a kamatjövedelmeiket és külön a vállalkozói nyereségüket. Az állam meg, ahelyett, hogy elmegyógyintézetbe zárná őket, belemegy ebbe az őrületbe, és két különböző adókulcsot használ e jövedelmek megadóztatásakor. Az ész megáll …
297
3.
Az uzsorától a bankig – a hitel fejlődésének dialektikája „Itt csak néhány ölyan pontot kell kiemelnünk, amelyek egyáltalában a tőkés termelési mód jellemzéséhez szükségesek. Ennél csak a kereskedelmi és a bankhitellel van dolgunk.” (K. Marx A tőke III. MEM 25 378. oldal)
Az előző alpont fejtegetéseiből úgy tünet, hogy a pénzkölcsönzés egy véletlen jelenség a tőkés társadalomban, mivel a véletlenül feleslegessé vált pénzt véletlenül valaki alkalmazni tudja. Ténylegesen erről szó sincs. Megmutatjuk a hitel fejlődését az uzsorakölcsöntől a tőkés pénzkölcsönig (amelynek legfejlettebb intézménye a később tárgyalandó modern bank) és látni fogjuk, hogy a pénzkölcsön, mint a bankhitel alapja, a tőkés termelési mód elengedhetetlen tartozéka. Emlékezzünk rá: az uzsorás pénzét nem tőkés célokra adta kölcsön, a kölcsönzés célja a megfizethetetlenül magas kamat, illetve rajta keresztül az adós tönkretétele volt. Az uzsora-kölcsön a prekapitalista kizsákmányolási formák véletlenszerű járulékos elemeként játszott szerepet csupán. Az uzsorás semmilyen társadalmi-gazdasági alakulatnak nem képezi lényegi, meghatározó elemét. Az uzsorakölcsön két szereplője az uzsorás és az adós. Köztük kizárólag pénzkapcsolat áll fenn. Az uzsorás pénzt ad az adósnak, majd egy idő múlva az adós a kamattal tetézve visszaadja ezt a pénzt. Uzsorás és adós viszonyán teljesen kívül marad, hogy az adós mire használja a kölcsönkapott 298
pénzt. Az uzsorakölcsön tehát véletlen pénz-viszony, aminek mindig a kamat, vagy a kamattal való tönkretétel a célja. Az előző alpontban nagyjából kiderült, hogy tőkés [vállalkozó] uzsorakölcsönt nem vesz igénybe. Ha valaki a tőkés társadalomban improduktív, nem tőkés célokra vesz igénybe kölcsönt, akkor ez pusztán az uzsora atavisztikus megjelenése és semmi köze a tőkés termelési módhoz 144 . Amikor egy tőkés [vállalkozó] bővíteni akarja a vállalkozását, akkor ennek forrása az előző periódusban megtermelt értéktöbblet. De az eredeti állandó és változó tőke pótlása is csak az előző terméktömeg realizálása után finanszírozható. Tehát [egyéb pénzforrás híján] a tőkéseknek várniuk kell, amíg a termékeiket realizálni tudták, és csak ezután kezdhetnek el vásárolni, felkészülni a következő termelési periódusra. A várakozás ideje alatt a korábban vázolt folyamatok olvasztják az állandó tőke értékét, de a várakozás csökkenti a forgási (megtérülési) sebességet, az nt, és ezzel az átlagprofitrátát. A várakozási idő tehát sérti mind az egyes tőkések, mind az egész tőkésosztály érdekeit, 144
Ez nem egészen igaz. A mindennapi fogyasztási cikkek esetében a tőkés társadalmakban valóban nem jellemző a hitelben történő eladás (a modernkori kocsmák jellegzetes feliratai: Hitel nincs! Illetve Hitelt még neked sem adok!), ám a tartós fogyasztási cikkek elterjedésével a helyzet megváltozott. Ezeket a jószágokat (lakás, gépkocsi stb.) hitel nélkül nagyon nehéz lenne eladni, tehát a vevőknek nyújtott hitel tulajdonképpen az eladóknak nyújtott hitel is, mert megkönnyíti a tartós fogyasztási cikkek értékesítését. Ugyanakkor a napjainkban pusztító válság, ami a felszínen, mint pénzügyi, mint hitelválság jelenik meg, egyre jobban kiemeli ezekben az esetekben is a fogyasztási hitel atavisztikus uzsora jellegét (a szerző 2013) .
299
ellentmond a tőkés termelési mód alaptörvényének. Valamit tehát tenni kell ellene! A megoldás kézenfekvő. Láttuk, hogy a prekapitalista társadalmakban az uzsoratőke e társadalmak krónikus pénzhiányát lovagolta meg. Mivel az adott esetben is pénzhiányról van szó, itt is hasonló a megoldás, Hasonló és mégis merőben ellenkező! Az uzsorást nem érdekelte, hogy mire fogják a pénzét felhasználni, csak a kamat érdekelte, és ha az adós nem tudott fizetni, akkor az még jobb volt, hiszen az uzsorás rátehette a birtokra (földbirtokra, kistermelői termelőeszközökre, rabszolgára, az adós személyére stb.) Ezért ő kölcsönt 145 adott. Uzsorakölcsönt. A tőkés pénzhiánya egészen más. Neki most éppen semmije sincs, csak el nem adott áruja, ami tehát még nem áru („csak potenciálisan az”). Erre rátenni a kezet nem a legjobb üzlet. A tőkés ugyanis nem csak eladó, hanem vevő is! Aki neki akar eladni, az abban érdekelt, hogy minél hamarabb vásároljon. Ezért bízva abban, hogy tőkésünk előbb-utóbb realizálja áruját, átengedi neki a következő termelési periódusban szükséges termelési eszközöket pénz nélkül, egy fizetési kötelezvény – a váltó – fejében. Ez nem kölcsön, mivel az ideiglenesen átengedett érték nem akármilyen célból, hanem 145
Itt egy fogalomalkotási kísérlettel van dolgunk. Én kölcsönnek az érték (főképpen pénz) olyan átengedését értem, amikor annak felhasználási módja kívül esik a kölcsönző érdeklődésén, hitelről viszont akkor beszélek, amikor az átengedett értéket egy jól körülírt cél érdekében engedik át. Úgy tűnik, ez a szerintem logikus megkülönböztetés (ami értelmessé teszi a különböző szavak használatát) nem igazán nyert teret. (a szerző 2013)
300
tőkés termelés céljából lett átengedve és egyébként nem is pénz, hanem áru. Ez tőkés áruhitel, ami tulajdonképpen az uzsorakölcsön teljes tagadása. Nem két különböző fél (uzsorás és adósa) áll szemben egymással, hanem két egymással egyenlő árutermelő tőkés (eladóként és vevőként). A köztük levő kapcsolat nem tisztán pénzkapcsolat. Az eladó árut ad át a vevőnek, aki egy idő elteltével az áru értékét (kamattal megtetézve) pénzben megtéríti. Az eladó kifejezetten tőkés termelési célra nyújt hitelt, mert maga is érdekelt a [tőke] forgási sebességének növelésében. A tőkés áruhitel tehát a termelési mód alaptörvényéből következő, nem véletlen, hanem kényszerű áru-pénz viszony, amelynek célja a tőkék forgásának meggyorsítása. Ha észrevesszük, hogy a váltó (lejártáig) szűk körben fizetési eszközként tud funkcionálni, mivel az eladó maga is vevővé változva [fizetségképpen] átruházhatja a váltó érvényesítésének, behajtásának a jogát, akkor be kell látnunk, hogy az ilyen áruhitel esetében a kamat, mint jövedelem, esetlegessé, véletlenszerűvé válik. Hiszen az sem kizárt, hogy a váltó, [mint korlátozott forgalmú fizetési eszköz], végül visszakerül kibocsátójához, és ebben az esetben mindenki, [aki részt vett a váltó forgatásában] egyszerre kap is, meg fizet is kamatot; az, hogy ebből kinek származik jövedelme, és ki fog ráfizetni csakis a véletlenen múlik. Egy ilyen áruhitel azonban csak az első lépés a probléma megoldásához. Nem lehet ugyanis minden eladótól hitelbe vásárolni. Nem az az igazán érdekes, hogy vannak olyan tőkések, akik ilyen vagy olyan okból kifolyólag nem bíznak meg a 301
vevőjükben, bár ilyen is mindig akad. Ezek a bizalmatlan tőkések azonban – átruházhatják, eladhatják a váltót egy olyan tőkésnek, aki hajlandó azt megvenni, vagy – elcserélhetik a számukra valamiért megbízhatatlan váltót egy erre hajlandó tőkés megbízható váltójára. Mindkét esetben a váltót átvállaló megbízható tőkés általában a bankár, a pénz-, illetve hitelkereskedő, akiről még fogunk ejteni néhány szót. A bankár megbízható váltója a bankjegy, ami annyira megbízható, hogy a lejárati idő le is marad róla [– látra szóló értékpapír lesz belőle], (elméletileg) akkor váltható be pénzre, amikor jólesik, (gyakorlatilag) ez addig igaz, amíg a bankjegy-birtokosok többsége eltekint ettől a jogától. A váltók leszámítolásával (diszkontálásával – vagyis a banknak történt benyújtás időpontja utáni időszakra esedékes kamat levonása melletti bankjegyre váltásával) forgalomba kerülő bankjegyek a tőkések bizalmából pénzként szerepelnek. A bizalom viszont elsősorban nem a bank felé irányul, hanem a tőkés gazdaság egészének stabilitásán alapul. Ha ez utóbbi meginog, akkor megrendül a tőkések bizalma is. Mindenki pánikszerűen „igazi” pénzre (aranyra?) akarja váltani a bankjegyeit, amikről igen gyorsan kiderül, hogy azok csupán papírrongyok. Kicsit elkalandoztunk az eredeti témánktól. Kik is azok az eladók, akiktől semmiféleképpen nem lehet hitelbe vásárolni? A munkaerő áru eladói, a munkások. Igaz, hogy rövidtávon hitelbe adják árujukat, ez azonban nem lényeges, mert a tőkéseknek éppen az az érdeke, hogy ez a 302
hitelezési idő a lehető legrövidebb legyen. Arról van szó, ugyanis, hogy a munkás, amikor eladja a munkaerejét, előbb kénytelen dolgozni, és csak utólag, a ledolgozott munkaideje után [(a nap, a hét, a hónap, attól függően, hogy napszámosokról, heti béresekről vagy havi béresekről van szó)] kapja meg a bérét. Ezért is tűnhet úgy, hogy nem a munkaerejét, hanem a munkáját adja el. Ám a tőkés abban érdekelt, hogy a ledolgozott és utána kifizetett idő minél rövidebb legyen, hogy újra megvásárolva a munkaerőt lejjebb szoríthassa a bérét. A korai kapitalizmusra és az iparinál szervezetlenebb agrárkapitalizmusra, építőiparra a napszámos (vagyis naponta újra megvásárolt) munkaerő a jellemző, a korai ipari kapitalizmusban a heti bér dívott, és csak igen kemény osztályharc eredményeképpen terjedt el a napjainkban legáltalánosabb havi bérkifizetés. Amikor viszont eljön az ideje, a bért pénzben kell kifizetni. A munkás nem fogadhat el váltót, mert azt nem tudja fogyasztási cikkekre átváltani (ugyanis például nem lehet felváltani – kiscímletű aprópénzre). Legfeljebb a bankjegyet lehet bérkifizetésre használni, de azt is csak akkor, ha az már pénzé változott. A tőkés vállalkozó tehát kénytelen az áruhitel mellett pénzhitelt is felvenni, ami a bankok megjelenésével bankhitellé alakul át. Találnia kell olyan tőkést, akinek ideiglenesen felesleges [(azaz magyarul: a termelésbe közvetlenül be nem fektethető)] pénztőkéje van, és azt kölcsön kell tőle vennie – természetesen kamat fejében. Erről a skizofrén tőkéről szólt az előző alpont. Itt már elég csupán megmutatnunk, hogy ha az uzsorakölcsön volt a tézis, aminek az áruhitel az antitézise, akkor a pénzhitel, vagyis a tőkés pénzkölcsön a kettő szintézise, tagadása és egysége egyszerre. 303
Két szereplő helyett itt három van. Az áru eladója, az áru vevője (aki egyben az adós) és a hitelező. Az eladó és a vevő között a szokásos áru-pénz viszony, a vevő-adós és a hitelező között tiszta pénzviszony van. Ám az utóbbi sem véletlen, hanem a tőkés termelési módból következő lényegi viszony. Bár a kapcsolat alapvető célja a hitelező számára a kamat, azonban abban sem érdektelen, hogy mire használják fel a hitelezett összeget. Ugyanis csak akkor van biztosítva, hogy visszakapja a pénzét a kamattal együtt, ha azt az adós tőkés módon használja fel. Az uzsorás általában záloggal, vagy jelzáloggal (egy értékes tárggyal, vagy a birtokot feltételesen [(opcionálisan)] átruházó okmánnyal) biztosította magát. A modern hitelező betekintést követel adósa ügyeibe. Látni fogjuk, hogy ez alapozza meg a bankok gazdasági hatalmát.
304
4.
Kereskedelem áruval és pénzzel „A kereskedőtőke tehát sem értéket, sem értéktöbbletet nem hoz létre, azaz közvetlenül nem. Amennyiben hozzájárul a forgalmi idő megrövidítéséhez, közvetve segítheti az ipari tőkés által termelt értéktöbblet gyarapítását … Amennyiben csökkenti a tőkének azt a részét, amely mint pénztőke a forgalmi szférához van béklyózva, növeli a tőkének közvetlenül a termelésben alkalmazott részét.” (K. Marx: A tőke III. MEM 25 265. oldal)
A nagy verekedésben, amit tőkés elosztásnak neveznek, van két olyan résztvevő, akik a tőkéjüket nem a termelésben [(a javak előállításának folyamatában)] hasznosítják, hanem a forgalom gyorsítását, olcsóbbá tételét nyújtják a többi tőkésnek, és ezért lekötött tőkéjük után elvárják az azt megillető átlagprofitot. Ha nem kapnák meg, akkor a tőkéjükkel átvonulnának [a javak előállításának szektorába], ahol ők is – az ismert mechanizmus alapján – részesednének az összértéktöbbletből. Viszont akkor a forgalom lassúbb és drágább lenne. [Tehát sajátos tevékenységük nélkül] az átlagprofitráta sokkal gyorsabban csökkenne, mint abban az esetben, ha e sajátos tőkések a forgalom területén látszólag parazita módon részesülnek a termelésben keletkező, ám a forgalomban realizálódó értéktöbbletből. Régi ismerőseink, a középkori uzsorások és kereskedők modern utódairól, a tőkés bankárokról és kereskedőkről van szó. Egy fontos változást máris ki kell emelnünk: amíg a középkori kereskedő uzsorás volt más formában, addig a modern bankár – kereskedő, aki különleges árukkal, pénzzel 305
és hitelekkel kereskedik. Ezért ebben az alpontban főképpen a modern kereskedelmet vizsgáljuk meg, és csak ott emeljük ki a kereskedő és a bankár közötti különbséget, ahol ez feltétlenül szükséges. A modern kereskedelem egyik fő feladata a forgalom centralizálása. Ennek elvileg kettős haszna van. Egyrészt az áru- (vagy hitel-)forgalom központosításával, a termelők gyors pénzhez juttatásával gyorsítja a forgalmat. Láttuk az előző alpontban, hogy a hitelnek valóban van ilyen szerepe, és a bankár a hitelforgalom centralizálásával fokozza ezt a hatást 146 . Az árukereskedelem ez a hatás inkább csak látszólagos. Ebben a vonatkozásban, sok esetben az árukereskedelem kifejezetten káros hatással van a tőkés újratermelésre. Ugyanis a kereskedelem [– miután leszoktatta a termelő tőkét arról, hogy maga juttassa el az áruját a fogyasztóhoz –] jó üzletmenet esetén vásárol, mint a megszállott, és olyan árut is átvesz, amit a termelők, ha nekik kellene az értékesítéssel foglalkozni, el se tudnának adni. Vagyis ilyenkor az önállósult kereskedelem valóban meggyorsítja a forgalmat. Ám mihelyt romlik a konjunktúra, a kereskedő megijed, és drasztikusan visszafogja felvásárló tevékenységét. Ilyenkor olyan árukat is a termelők nyakán (azaz a raktáraikban) hagy, amit azok – ha a kereskedelem nem szoktatta volna le őket az értékesítésről – még egészen jól el tudtak volna adni. Ekkor 146
A jelenkori válság, amit szívesen emlegetnek pénzügyi válságként, sok egyéb mellett azt mutatja meg, hogy a hitelnyújtást monopolizáló bankok monopolhelyzetükkel visszaélve inkább hátráltatják, mintsem elősegítik ezt a hatást (a szerző 2013)
306
tehát az önállósult kereskedelem nem gyorsítja a forgalmat, hanem éppen ellenkezőleg, fékezi azt. Márpedig – mint azt hamarosan megmutatjuk – a tőkés termelési módban a konjunktúra és a dekonjunktúra ciklikusan váltják egymást. Amit tehát a tőkés társdalom a konjunktúrában nyer a kereskedelem révén, azt a dekonjunktúrában elveszti. Haszna tehát ezen a területen a kereskedelem önállósulásából nincs. Kára viszont van, mert – amiként arról még szó lesz – a válság a túlhajtott dekonjunktúra, és éppen a kereskedelem koncentrációja nagyban segíti elő a dekonjunktúra túlhajtását, éppen az előzőekben leírt módon. Az önállósuló forgalmi tőke tehát nagymértékben mélyíti el a pénzben már elvont módon meglévő, az ipari forradalomban vészesen konkretizálódó túltermelési válság lehetőségét. A tőkés társadalom mégis hagyja, sőt tudatosan elősegíti a forgalmi tőke önállósulását. Vajon miért? Mert van egy valódi haszna is a forgalom központosításának. Ez pedig a forgalom költségeinek csökkentése, ami csökkenti a forgalomban lekötött egyéni, és ezeken keresztül a társadalmi tőkét, vagyis növeli az átlagprofitrátát. A forgalom költségei két komponensből tevődnek össze, ami az áruk kettős jellegével áll kapcsolatban. Egyfelől, az áru használati értékével kapcsolatos forgalmi költségek, amelyek társadalmi munkaráfordításként a nem árutermelő társadalmakat is terhelik. Érdekes módon (ebben is a dolgok dialektikája figyelhető meg) éppen ezek a költségek az árutermelés feltételei között valódi értékalkotó költségek, anyagi szolgáltatások (szortírozás, csomagolás, raktározás, szállítás) költségei. Marx a kereskedelem ilyen 307
jellegű tevékenységeit a termelés forgalomban való meghosszabbításainak nevezte. A másik típusú költségek az áru értékes voltából következnek. Itt a pénzforgalom teljes költségéről van szó (beleértve a pénzanyag {arany, ezüst, stb.}, vagy a pénzjelt hordozó anyag {érmék, bankjegyek, mágneskártyák stb.} termelési költségeit is), a reklám, a vagyonvédelem stb. költségeivel együtt. Persze ez összefolyik a másik típusú költségekkel, hiszen a csomagolást reklámcélok is vezérlik, a raktározásnak nem csak a termék használati értékének a megőrzésében, de tisztán a vagyonvédelemben is szerepe van, a szállításokat sok esetben csupán értékesítési megfontolások igazolják stb. Mégis elméletileg ezek a – ismét csak Marx szavaival élve – tiszta forgalmi költségek jól elválaszthatóak és el is választandóak a forgalom értékalkotó költségeitől. Ugyanis az értékalkotó költségeket az általuk alkotott értékből fedezik, az ezekre a költségekre fordított tőke is értéktöbbletet termel. Ezzel szemben a tiszta forgalmi költségeket az értéktöbbletből fedezik, csökkentve ezáltal az átlagprofitrátát. Az önállósult forgalmi tőke (kereskedelmi és banktőke) fő feladata a tiszta forgalmi költségek csökkentése. Ennek a feladatnak a teljesítéséért joga van részesedni az össztársadalmi értéktöbbletből. A kereskedelmi tőkésnek, amikor magára vállalja a tiszta forgalmi költségek jelentős részét, akkor kétféle kiadásai vannak: dologi jellegűek és bérjellegűek. [Ezek a megtévesztésig hasonlítanak az állandó és változó tőkerészekre, de valójában ez puszta felszíni hasonlóság.] 308
Dologi jellegűek mindazok a költségek, amiket árukban kikristályosodott holt munkára (épületek, berendezések, íróeszközök stb.) költenek. A bérjellegű kiadások a kereskedelmi alkalmazottak megélhetését biztosítják – munkabér formájában. [A kereskedelmi tőkés és alkalmazottainak viszonya meglehetősen érdekesen alakul. A látszat az, hogy a kereskedelmi tőkés, mint bármilyen más tőkés, kizsákmányolja alkalmazottait, akik a nekik kifizetett bérnél több értéket termelő munkát fejtenek ki. Ha azonban eltekintünk – az egyszerűbb tárgyalás kedvéért – a termelés forgalomban meghosszabbított részétől (amely esetében a kereskedelmi tőkés és munkásai között valóban közönséges tőkés-bérmunkás viszony van), akkor azt kell látnunk, hogy ez egyáltalán nincs így, mert a kereskedő által elsajátított értéktöbbletet, a kereskedelmi profitot még részben sem a kereskedelmi alkalmazottak termelik. A kereskedő tehát nem a saját alkalmazottait zsákmányolja ki, hanem a termelésben foglalkoztatott munkások kizsákmányolásában vesz részt.] Tehát akkor a kereskedelmi alkalmazottak nincsenek is kizsákmányolva? De bizony ki vannak, mégpedig alaposan! A kereskedelmi alkalmazott ugyanúgy eladja a munkaerejét, mint a többi „kettős értelemben szabad” ember, és bére neki is a társadalmilag elismert létfenntartási költségeit fedezi [(ha figyelmen kívül hagyjuk a munkavégzés minősége szerinti nem túl jelentős differenciálást, ami egyébként szintén megtalálható bármely munkakör esetében)]. E bér forrása a termelő tőkések értéktöbblete, ugyanúgy, mint a kereskedő profitjáé. De mégsem ugyanúgy! A kereskedő ugyanis semmit sem ad cserébe a profitjáért! Az átlagprofitrátát 309
növelő kereskedelmi szolgáltatásokat ugyanis nem ő, hanem az alkalmazottai nyújtják a termelő tőkének. A kereskedelmi alkalmazottakat tehát a termelő tőkések zsákmányolják ki kollektívan. Vagyis bár egyéni szinten a kereskedelmi alkalmazottak bére az m része, össztársadalmi szinten az a Vt növeli. Nem kevésbé bonyolult probléma a tiszta forgalmi költségek dologi kiadási oldalának kérdése sem. Az áru szempontjából (tehát az egyéni tőkés szempontjából) a dologi kiadások (értékes áruk elhasználása) hozzácsapódnak az állandó tőkéhez és megdrágítják az árut. Vagyis a tőkés és a kereskedő áthárítják a dologi kiadásokat a vevőre. De a vevő maga is tőkés, vagy – ha munkás, alkalmazott – a tőkés bevásárló ügynöke [(aki vásárlásával pótolja a tőkés által elhasznált munkaerőt)]. A tőkés piac így végső soron a tőkések piaca. Az egész tőkésosztály tehát saját magára hárítja át a tiszta forgalmi költségek dologi oldalát. Valójában ezek a kiadások tárgyiasult munka elfecsérlései (hiszen, ha nem árutermelésként működne a termelés, akkor ezekre a dolgokra nem is lenne szükség!), és így a tőkésosztály által elsajátítható értéktöbbletet csökkentik. Tehát a dologi jellegű kiadások – éppen ellenkezőleg, mint a bérjellegűek - egyéni szinten a c megtoldásai, de társadalmi szinten viszont az M részei. Már csak egy kérdést kell tisztáznunk: hogyan kapják meg a forgalomban tevékenykedő tőkések lekötött tőkéjük után az átlagprofitot a (nem az ő vállalkozásaikban megtermelt) társadalmi értéktöbbletből? Itt már külön kell tárgyalnunk az árukereskedőt és a bankárt, bár még itt is felfedezhető némi hasonlóság is. 310
A kereskedő átveszi az árut a termelő tőkéstől és kiviszi a piacra. Ott nem ritkán előfordulhat, hogy némely termelőtőkés, esetleg (jó)néhány kisárutermelő is ugyanezt a fajta árut kínálja. [Mivel tökéletesen versenyző piacot feltételezünk] ezen a piacon a kereskedő az értéktörvény hatása alá kerül, és az áruját olyan áron adhatja csak el, amelynek vonzáspontja az érték, árcentruma a termelési ár. Ha eltekintünk a kereslet-kínálat játékától, akkor az árut annak termelési árán adhatja csak el, [azaz ugyanazon az áron, mint az adott áruféleség bármely más eladója]. Itt tehát nem szerezhet profitot. Ellenben, amikor átveszi az árut a termelőjétől, akkor monopolhelyzetben van, akkor diktálhat: – Uram! Eladhatja maga is a saját áruját, de akkor vállalnia kell a tiszta forgalmi költségeket, többek között az eladásra pazarolt időt, ami, mint ismeretes, maga is ablakon kiszórt pénz. Vagy átadhatja nekem az árut, és vele a tiszta forgalmi költségek gondját – de akkor engednie kell az árból! Ez a monopólium tehát lehetővé teszi a kereskedőnek, hogy vásárláskor lefelé térítse el az árat, és a termelési ára alatt jusson hozzá a termékhez, amit azután termelési árán adja tovább. A két ár közötti rés a kereskedelmi árrés, amit az átlagprofit-törvény (vagyis végső soron az értéktörvény) határoz meg. Ha a rés túl nagy, és így a termelő kisebb profitot kap egységnyi lekötött tőkéje után, mint a kereskedő, akkor a tőke a termelésből átáramlik a forgalomba csökkentve ezzel a rést stb. A mozgás centruma tehát akkora
311
rés lesz, amely biztosítja 147 .
mindenkinek
éppen
az
átlagprofitot
Jedem das Seine! A bankár, mint egyszerű uzsorás kezdi. Saját pénzét kölcsönzi ki, kamatra. Ám a tőkés viszonyok között [tőkehitel esetén] ez a kamat szükségképpen kisebb, mint az átlagprofit. Ez nem felel meg leendő bankárunk ízlésének. Többre vágyik. Nem akar kevesebb lenni a többi tőkésnél. Legalább az átlagprofitot szeretné megkapni. Ezért vagy átviszi a tőkéjét a termelésbe – és ez a lehetőség most nem érdekel minket -, vagy átalakul kereskedővé, de nem akármilyen kereskedővé, hanem hitelkereskedővé. Tőkéjéből bankot alapít, és ezentúl nem csak kölcsönöz, de betéteket is elfogad. Az értéktörvény sajátosan ugyan, de uralja a hitelpiacot is. Ezért bankárunk a kihitelezett összegek után csak a szokásos (piaci) kamatot kérheti, mint bármely más uzsorás. Viszont a betétesekkel szemben ugyanazt a fenyegető monopolhelyzetet tudja felmutatni, mint árukereskedő kollégája: – [Uram! Kikölcsönözheti maga is a saját pénzét, de akkor vállalnia kell a tiszta forgalmi költségeket, többek között a megfelelő adós felhajtására pazarolt időt, ami, mint ismeretes, maga is ablakon kiszórt pénz. Vagy elhelyezheti nálam betétként, és én megszabadítom a kikölcsönzés tiszta forgalmi költségeinek gondjától – de akkor engednie kell a kamatból!] 147
Amely természetesen nagyobb, mint amekkora kereskedelem nélkül lenne, hiszen éppen ez ad értelmet a kereskedelmi tőke önállósulásának (a szerző 2013)
312
Az eredmény: a betéti kamat kisebb, mint a piaci kölcsönzési kamat. A saját tőke utáni kamatot tehát a betétként elhelyezett idegen tőke betéti kamat feletti kamatrésze egészíti ki az átlagprofitra hasonló mechanizmussal, mint ahogyan a kereskedelmi árrés hozza létre a kereskedelmi profitot. Minél nagyobb a betétállomány, annál kisebb kamatrés is elegendő az átlagprofit megszerzéséhez. [Minél kisebb a kamatrés, annál nagyobb a betéti kamat, hiszen a kamatrés másik oldalát a piac határozza meg], így a kis kamatrés vonzóvá teszi a bankot a betétesek között, ami miatt még jobban nő a betétállomány stb., stb. Ezért azután a bankszakmában igen rohamos a koncentráció és centralizáció folyamata, ami rohamosan vezet a bankok monopolizálódásához. Ennek következtében a bankok a monopolkapitalizmus kialakulásának motorjaivá lesznek és szédületes hatalomra tesznek szert. [Ez a hatalom (és a bankárok egy jelentős részének idegen – sokszor zsidó – származása) könnyen deformálja a kapitalizmus kritikáját a bankok (a finánc oligarchiák, a plutokrácia) populista kritikájává – mondván a kapitalizmus önmagában egy hatékony termelési mód, csupán a bankok túlhatalma teszi rosszá, az viszi a válságokba a gazdaságot. Napjainkban ez a jelenség egészen torz formákat öltött, az Interneten rémtörténetek keringenek arról, hogy a bankok közönséges pénzhamisítással teszik tönkre a gazdaságot, az embereket. A bankokat, bankárokat természetesen „mi sem festjük le rózsás színekkel”, de ezt az egyoldalú, szakmailag súlyosan téves álláspontot nem lehet szó nélkül hagyni. Az Anti Callahan című munkámban erről ezeket írtam: „Az arany és ezüst nem pénz természettől fogva, de a pénz természettől fogva arany és ezüst.” (MEM 13 119. oldal, illetve MEM 23 90. oldal)
313
Hogy Callahan úr ennek a folyamatnak a történelmi-társadalmi jellegéből semmit nem ért, azt jól megvilágítja a következő megjegyzése: „Az arany pénzként való választásában semmi rejtélyes nincs. Egyszerűen ez az, ami a felsorolt feltételeket leginkább kielégíti. A jövőben valami más, például a platina még alkalmasabbá válhat.” (G. Callahan „Közgazdaságtan hús-vér embereknek” Edge 2000 kiadó, Budapest 2007. 69. oldal)
A platinát sok száz, sőt néhány ezer évvel az után találták meg Dél-Amerika ezüstbányáiban, hogy az arany fent leírt funkcióváltása bekövetkezett. Ráadásul kezdetben a platinának nem is volt sok becsülete (neve spanyolul „ezüstöcskét” jelent, ami arra utal, hogy sokáig csak az ezüstöt szennyező másodosztályú fémet láttak benne). Tehát a platina nem válhat alkalmasabb pénzzé, mint az arany – nem is vált. „Az arany és más fizetőeszközök fenti tárgyalása esetleg furcsának tűnhet, hiszen a pénz manapság papírdarabokat jelent. E papírdarabok értéke nyilvánvalóan nem abból származik, hogy ezek papírdarabok. A kormány rendelte el, hogy ez a pénz. E rendelkezésnek az a tény ad érvényt, hogy a kormány az adót a „saját" pénzében követeli. Az ilyen pénzt papírpénznek nevezzük. A papírpénz értéke korábbról származik, amikor még valódi pénz volt (pl. az amerikai dollárt valaha adott mennyiségű aranyra lehetett váltani). Ha a kormány megszünteti a valódi és a papírpénz kapcsolatát, az emberek továbbra is e korábbi kapcsolat alapján értékelik a papírpénzt.” (69. oldal)
Callahan úr abbéli igyekezetében, hogy a közgazdaságtant teljesen történelem-mentessé tegye, itt és a továbbiakban a tényeknek homlokegyenest ellentmondó állítások sorába bonyolódik. Ebben az idézett részben például tökéletesen összekeveri az államkincstár által kibocsátott papírpénzt (kincstárjegyet) a bankrendszer által kibocsátott hitel-pénzzel (bankjeggyel). Amikor az állam beindítja a bankóprést, és
314
nyakra-főre gyártja a papírpénzt, akkor nagyon is tisztában van azzal, hogy tulajdonképpen pénzt hamisít. Egy bizonyos pont felett már annyira nyilvánvaló ez, hogy az állam éppen hogy nem hajlandó saját hamispénzét adóként elfogadni, és adóbehajtás helyett természetben kezd el rekvirálni. A bankjegy az, amelynek stabilitását állami garanciaként fokozza a tény, hogy törvényes fizetőeszközzé nyilvánítják, amellyel adót is lehet fizetni. … Callahan úr ebben a fejezetben elszántan ellenáll minden kísértésnek, hogy a pénz formaváltozásait történelmi-gazdasági környezetbe helyezze. „Láttuk, hogy a pénz azért jött létre, mert az emberek hajlandóak voltak egy kevéssé piacképes jószágot elcserélni egy inkább piacképesre, még ha az nem is az a jószág volt, amit igazán szerettek volna. Fokozatosan egy árucikk - gyakran az arany vált a legpiacképesebb áruvá. Amint a gazdasági szereplők egyre inkább felismerték ezt a tényt, a szóban forgó árucikkből lett a csere általános eszköze: a pénz. Az aranynak vannak azonban bizonyos hátrányai. Bár más cikkekkel összehasonlítva adott súlyú aranynak magas az értéke (ami az egyik oka annak, hogy pénzeszközzé vált), a súlya mégsem elhanyagolható. A másik hátránya az, hogy ugyan könnyen osztható, ezt pontosan megtenni egy tranzakció kellős közepén nem egyszerű. És az ember zsebében csilingelő aranyérmék felkeltik a potenciális tolvajok figyelmét is. E hátrányok miatt kezdték el használni a pénzbizonylatokat. Az emberek elvihették az aranyukat egy bankba, ... A bank az aranyat egy biztonságos létesítményben tárolta, és a betétesnek egy darab papírt adott cserébe. Ez a papírdarab a bankjegy, és bemutatásával a betétes bármikor visszakérheti az aranyát a banktól. A papír könnyebb
315
az aranynál, így egyszerűbb hordozni. Egy uncia aranyért a bank kiadhatott akár négy negyed uncia aranyat érő bankjegyet is, aminek köszönhetően a visszaadás egyszerűbbé vált, az árakat pedig pontosabban meghatározhatták. Az aranynál kisebb értékű fémekből (pl. ezüstből, nikkelből vagy rézből) vert zsetonok ugyanezt a célt szolgálhatják, amellett, hogy fémtartalmuk miatt valami kevés értéket hordoznak önmagukban is. Amíg az emberek megbíznak abban, hogy a bank elismeri jegyeit és érméit, elfogadják azokat a tényleges pénz helyett. A pénzhelyettesek csökkentik a tranzakciók költségét.” (108-109. oldalak)
Mint említettem, Callahan úr nem tesz különbséget papírpénz és hitelpénz között. Itt látjuk, hogy a bankbetétet és a banki letétet is összekeveri. Amit itt leírt, az a banki letét. Az érte kapott bizonylat a letéti jegy – egyike azon értékpapíroknak, amelyek a legkevésbé forognak pénzként. A letétnek ugyanis éppen az az értelme, hogy bármikor megszűnhet, a letétes bármikor visszakövetelheti a pénzét. Egészen más a helyzet a betéttel. A betétet nem megőrzésre, hanem a kamatoztatás miatt bízza tulajdonosa a bankra. A betét ismét a termelés társadalmi jellegének a terméke. Egyik oldalról a háztartásoknál kisebb-nagyobb megtakarítások halmozódnak fel, amelyek otthon tartva holt tőkeként hevernek. Másoknak viszont egy-egy vállalkozáshoz szabad tőkére lenne szükségük. Ha a holt tőkék tulajdonosai mind maguk próbálnák meg felkutatni azokat, akiknek tőkére van szükségük, akkor ez valóban hatalmas tranzakciós költségekkel járna. Éppen ezért bízza a dolgot a társadalom a bankokra – ez is a társadalmi munkamegosztás része. A bankok összegyűjtik a heverő tőkéket és azt igérik, hogy kamatot fognak utánuk fizetni. Az összegyűjtött tőkét azután sokkal kisebb tranzakciós költségekkel kihitelezik az azt igénylő vállalkozóknak.
316
Nem minden tőkemegtakarító bízza a pénzét a bankokra. Szép számmal vannak, akik maguk keresnek partnert a vállalkozók között. Ezért a bankok a hitelnyújtás piacán csupán egyikei a hitelt kínálóknak, és a hitelt keresőknek édes mindegy, hogy egy magánmegtakarítótól vagy egy banktól veszik fel a kölcsönt. Így a bank az általa nyújtott hitelért nem kérhet magasabb kamatot, mint bárki más. Az így kialakuló átlagos kamat viszonyát a hitelezett tőkéhez nevezik piaci kamatlábnak. Viszont a bankok a betéteseknek jószolgálatot tesznek azzal, hogy csökkentik a hitelezés tranzakciós költségeit 148 . Ezért a betétesek belenyugszanak abba, hogy a betétükre fizetett kamat aránya, a betéti kamatláb kisebb, mint a piaci kamatláb. A kettő közötti különbözet, a kamatrés vagy marzs eredetileg a bankok fő jövedelemforrása volt. Azok az okok, ami miatt ez ma már nem egészen igaz, egyelőre nem ide tartoznak. Az állam a pénzügyekbe általában, mint pénzhamisító avatkozott bele. Az uralkodók igen gyorsan magukhoz ragadták az aranyérme (a pénz) verésének monopolisztikus jogát. Az aranytermelők kénytelenek voltak a nyers aranyat a kincstárnak eladni és cserébe vert aranyat kaptak. Az aranyérme verésének tényleges költségeit a kincstár megtetézte azzal, hogy a kiszolgáltatott érmékben valójában a rájuk vert névértéknél kevesebb arany volt. A beadott és kiszolgáltatott arany közötti különbség – levonva belőle a pénzverés valódi költségét – az úgynevezett „kamara haszna”. Ez, ellentétben a bankok marzsbevételével, semmilyen szolgáltatást nem tartalmaz, tisztán az állam monopolhelyzetének realizálása, pénzzé tétele. Meg kell jegyezni, hogy az osztrák iskola logikája szerint ez nem lenne igaz, mert ugyebár ha az állam be tudja szedni a kamara hasznát, akkor azt az emberek hajlandóak kifizetni, tehát számukra a vert arany éppen annyit ér, amennyiért az állam adja 148
Nyilvánvaló, hogy a „tranzakciós költség” (a modern közgazdaságtan szakkifejezése) nem más, mint a „tiszta forgalmi költségek” szinonímája. (a szerző 2013)
317
– különben nem vennék meg. Csakhogy az osztrák iskola (és vele együtt természetesen Callahan úr) úgy utálják az államot, hogy vele kapcsolatban készségesen elismerik a monopólium áreltérítő hatását. Az aranypénz állami meghamisításának sikere arra buzdítja az államot, hogy keményebb pénzhamisítással is megpróbálkozzon. Ebben az is a kezére játszik, hogy az aprópénz (amit váltópénznek is neveznek) esetében az arany értéktelen jellel való helyettesítése technikai követelmény, ugyanis a gyorsan forgó aprópénz egyrész valóban nagyon apró lenne, ha a nagyértékű és súlyos aranyból készülne, másrészt a gyors forgásból adódó gyors fizikai kopás nagyon drágává tenné a pénzt, mint eszközt. De ha a kisértékű pénzdarabok helyett jó az érték nélküli jel, akkor miért ne lehetne ezt a nagyobb értékűek esetében is kipróbálni? E megfontolások eredménye az állam által – általában rendkívüli helyzetben – piacra dobott papírpénz, más néven kincstárjegy. Az utóbbi elnevezés már csak azért is jobb, mert a „papírpénz” egyáltalán nem biztos, hogy papírból készül 149 . Mint ahogy a papírból készült pénzhelyettesítők nagy része pedig nem „papírpénz”. A kincstárjegy és a Callahan úr által leírt letéti jegy (amit ő papírpénznek nevez) között az egyik legfontosabb különbség – túl azon, hogy az egyiket az állam, a másikat a bank bocsátja ki – éppen az, hogy a letéti jegy egy valóságos aranymennyiségről szól, amit a letéti jegy tulajdonosa a jegy benyújtásakor visszakap, ezzel szemben a kincstári jegyen megígért arany a valóságban nem létezik. Ahogy Karinthy Frigyes írta: „Az állam mindig megtartja, amit ígér. Ha pénzt ígér, azt is megtartja.” Callahan úr alapvetően összekeveri a letéti jegyet a bankjeggyel is.
149
A magyar történelem egyik leghíresebb „papírpénze” a II. Rákóczi Ferenc által forgalomba hozott rézgaras. (az Anti Callahan lábjegyzete)
318
A bankjegy története nem a bankban kezdődik, hanem a termelésben. Éppen ott fordul elő, hogy egy vállalkozó valamely termék előállításához nyersanyagot, gépet stb. akar venni, de a szükséges pénzt éppen a megtermelendő termékkel akarja megkeresni. Tipikusan ez a helyzet például a mezőgazdaságban. A szőlős gazdának kékgálicra, kistraktorra, kapagépre stb. lenne szüksége. A gazdaboltban jól ismerik, és ezért hajlandóak neki hitelezni – éppen azért, mert hitele van a szavának, amikor azt ígéri, hogy a szüret után fizetni fog. Mindenesetre – biztos, ami biztos – ezt a fizetési ígérvényt írásba is foglalják. Ez a váltó. A váltó fontos alaki kellékei a kiállítás és a lejárat dátuma, az adós neve, és a kifizetendő összeg, amely már magába foglalja a kölcsön után járó kamatot is 150 . A váltó elfogadója azonban maga is termeléssel, vagy kereskedelemmel foglalkozik, így előfordulhat, hogy még a váltó lejárta előtt pénzre lesz szüksége. A váltó kibocsátójával kötött egy váltó-szerződést, amelynek értelmében tőle a váltó lejárta előtt csak rendkívüli és a váltó kibocsátójának felróható esetben követelhet pénzt. Joggal feltehetjük, hogy általában nem ez a helyzet. Ebben az esetben a váltó elfogadója maga is kénytelen lenne egy váltót kibocsátani, hogy cserébe neki is hitelezzenek. Ám van annak esélye, hogy az ő leendő hitelezője elég jól ismeri az adósát, és ugyanúgy megbízik benne, mint ő. Ekkor a hitel fejében felajánlhatja, hogy adósától a váltó lejártakor a hitelezője szedje be a követelést. Ha a leendő hitelező ezt elfogadja, akkor a váltó elfogadója megfordítja a váltót, és a hátoldalára ráírja, hogy az adósa ne neki, hanem a váltó bemutatójának fizessen. Keltezéssel látja el és aláírja. Ezt 150
Az, hogy a váltón nincs feltüntetve a kamat, hanem az bele van építve a váltó névértékébe a váltó középkori eredetére utal. A bigott középkori vallások (a katolicizmus ugyanúgy, mint az iszlám) a kamatszedést a fő bűnök közé sorolták. (az Anti Callahan lábjegyzete)
319
nevezik a váltó forgatásának. A kibocsátás és a lejárat dátuma közötti időt a forgatás dátuma elvágja. A két időszak arányában osztoznak a kamaton. Ennek számítási technikáját diszkontálásnak nevezik. Vannak azonban, akik nem tudják, vagy nem akarják elfogadni a megforgatott váltót. Ilyenek például a váltó elfogadójának alkalmazottai, munkásai. A magyar nyelv tréfája ugyanis, hogy a váltót nem lehet felváltani. Hiába kapott a szőlős gazdától a gazdabolt tulajdonosa egy hat millió forintról szóló váltót, azzal nem tudja kifizetni az öt alkalmazottja évi egy-egy milliós bérét – havi bontásban pedig még kevésbé. Ilyen esetben fordul az ember a bankhoz. Benyújtja a váltót a banknak diszkontálás végett. A bank elvégezve a szükséges ellenőrzéseket, kiszámítja, hogy a benyújtás időpontjától mennyi kamat jár a váltóra a lejáratig. Ehhez az összeghez hozzá csapja a jutalékait (a régi szép világban a bankok a betétek esetében a marzsból, a váltó leszámítolásakor – így mondják magyarul a diszkontálást – a váltó behajtási értéke és a diszkontösszeg különbségéből éltek, a különböző jutalékok tömkelege viszonylag új jelenség) és mindezt levonva a váltó behajtási értékéből, ami marad, azt készpénzben kifizeti. Ezzel lényegében átvállalta a hitelt az eredeti hitelezőtől. Pontosabban ez így történt kezdetekben. Azután egy sor fontos változás ment végbe. Mivel a banknak, mint üzleti vállalkozásnak általában a többi üzleti vállalkozásnál jóval nagyobb a hitele, azért igen gyorsan kialakult az a gyakorlat, mely szerint a bank a váltó fejében nem aranyat (pénzt) ad, hanem a saját váltóját, mégpedig felváltható módon, azaz ha például valaki a váltója fejében kapott mondjuk tízmillió forintra szóló bank-váltót, azt a bank bármikor kicseréli például tíz darab egymillió forintra szóló bank-váltóra. Ekkor természetesen legfeljebb egy minimális költséget számol fel – tisztességes bank még azt sem. Innentől kezdve egy ideig a történet hasonlít arra, amit Callahan úr adott elő, csupán azt kell észben tartani, hogy nem letéti jegyekről, hanem váltókról van szó. A hasonlóság azonban nem tart sokáig. Az állam szerepe a történetben megint egészen más, mint amit Callahan úr tulajdonított neki. Először is az államnak nem tetszik, hogy ő
320
kimaradt ebből a folyamatból. Felügyelni akarja a folyamatot. Erre jó alkalmat ad az, hogy egyik-másik bank visszaélve a helyzetével valóban kibocsátott fedezetlen bank-váltókat. Az ilyen bank-váltók valóban olyan szerepet játszottak, mint a Callahan úr említette bizalmon alapuló eszközök, és a velük való visszaélés nem egyszer vezetett látványos bankcsődhöz 151 . Ezért az állam a bizalmon alapuló eszköz kibocsátásának jogát megvonja a bankoktól – pénzhamisítássá nyilvánítva azt. Az államra általában jellemző, hogy amit az állampolgárok esetében bűncselekménnyé nyilvánít, annak jogát – bizonyos mértékig korlátozott formában – fenntartja magának. Nincs ez másképpen a pénzhamisítás esetében sem. Az állam a papirpénzzel (az igazi papírpénzzel, és nem a papiros anyagú pénzzel) a legnagyobb pénzhamisításokat követte el. Az állam által kibocsátott papírpénz ráadásul már nem is bizalmon alapuló, hanem kényszerforgalmú eszköz. A kincstárjegy látványos inflációja azonban mértéktartásra inti az államot. Felismeri, hogy a bizalmon alapuló eszköz mégiscsak jobb, mint a kényszerforgalmú. Ezért az állam(kincstár) a maga 151
Itt jegyezném meg, hogy a Mary Poppins történetében kirobbant bankcsőd éppen nem ilyen volt. Ott ugyanis nem a bank fedezetlen papírjai, hanem egy rémhír („egyesek ki akarják venni a pénzüket”) okozta a pánikot – ebben az esetben ugyanis helyesebb bankpánikról és nem bankcsődről beszélni. De hát, mint tudjuk, Callahan úrnak még a példái is „hús-vér” példák. Egyébként a Mary Poppins féle bank-pánik inkább Lenin tanítását igazolja a banktőke és az ipari tőke egymásba fonódásáról, a finánctőkéről. A nagybankoknál vezetett folyószámlák a nagyvállalatok szigorúan titkos (valódi) főkönyveinek pontos másolatai, amelyek birtokában a nagybankok messzemenőkig bele tudnak szólni a nagyvállalatok ügyeibe, ám fordítva, a nagyvállalatok hatalmas számlaösszegei folyamatos zsarolásnak teszik ki a bankot, hiszen ha valamelyik nagyvállalat úgy dönt, hogy összes pénzét elviszi a banktól, akkor az – elképzelhetjük – kicsit sokkal komolyabb pánikot okozhat, mint a kisfiú visszakövetelt kétpennyse. (az Anti Callahan lábjegyzete)
321
pénzhamisítási jogát átruházza egy vagy legfeljebb néhány különösen tekintélyes bankra. Ezek lesznek az emissziós (pénzkibocsátó) vagy jegybankok. A jegybanki felhatalmazás után már csak ennek (ezeknek) a bank(ok)nak a váltójára lehet becserélni a kereskedelmi váltókat. A bankok összegyűjtik a kereskedelmi váltókat leszámítolás végett, majd egy alkalmas összegben benyújtják a jegybanknak viszontleszámítolásra (rediszkontálásra). A folyamat, ha megfelelően zavartalanul zajlik, erősíti a jegybankba vetett bizalmat, megrendíthetetlenné teszi annak hitelét. Ekkor a jegybank váltója sajátos átalakuláson megy keresztül. Eltűnik róla a kedvezményezett neve és a lejárat dátuma. Mint értékpapír látra és bemutatóra szólóvá változik, azaz bármikor és bárki által benyújthatóvá. Ezzel együtt a feltüntett összeg kamattartalma is megszűnik. Azaz a jegybank kibocsátva ezeket a papírokat kamatmentes kölcsönhöz jut a társadalom részéről. Ez a kamara hasznának új formája. Nem véletlenül őrködik tehát az állam és bankja oly szigorúan a pénzkibocsátás monopóliuma felett. Mellesleg ez az új értékpapír a bankjegy, és nem a kerskedelmi bank-váltó, vagy pláne a letéti jegy, amivel Callahan úr olyan szépen összekeverte. A jegybank létrejöttével kétszintűvé váló bankrendszer az egész váltó-rendszer jelentősségét csökkenti. Végül is a „váltó kibocsátója – váltó elfogadója – leszámítoló bank – viszontleszámítoló bank” lánc leegyszerűsíthető a banki hitellel. Ha a váltóforgalom abba torkollik, hogy a jegybank átvállalja az összes hitelezői funkciót, akkor sokkal egyszerűbb, ha maga a bank adja a hitelt. Az állam itt megint egy kicsit besegít. Egyfelől törvényileg kötelezi a vállalkozásokat, hogy nyissanak folyószámlát valamelyik kereskedelmi banknál, másfelől törvényileg szabályozza a kereskedelmi bankok jogát, hogy a náluk vezetett számlákon levő betéteket milyen mértékben hitelezhetik ki. Itt válik nagyon lényegessé annak leszögezése, hogy Callahan úr hibásan származtatja a modern „belső értékkel” nem rendelkező (tehát nem áru) pénzt a letét kategóriájából. A letét ugyanis kiszámíthatatlan, bármikor
322
jöhetnek, hogy kivegyék. A betét viszont a kamat miatt, és nem a biztonság vagy egyéb gazdaságon kívüli ok miatt lesz a banknál elhelyezve. Így elég nagy a valószínűsége, hogy nem fogják kivenni. Nagy, de nem száz százalékos. Ezért a bankok nem hitelezhetik ki az egész betétállományt, de némi tartalék elegendő a normális ügymenet mellett (amikor nem tör ki mesterségesen gerjesztett bank-pánik) a betétesek biztonságérzetének fenntartásához. Az immár több száz éves banki tapasztalat azt mutatja, hogy a banki betétállomány 1-2 százaléka bőségesen elegendő tartalék. Ám az állam, aki ezt a jogát átruházza a jegybankra, ennél jóval nagyobb kötelező tartalék rátát ír elő. Ezt azért teszi, hogy ez az eszköz rugalmasan kezelhető gazdaságszabályozó eszközként funkcionálhasson. A kötelező tartalékot egy, a jegybank által ellenőrzött, számlán kell elhelyezni. Mivel a bankjegy a jegybanknak nyújtott kamatmentes hitel, azért a bankjegy csak a bankok falain kívül pénz, mihelyt visszakerül e falak közé, megszűnik pénz lenni. Mi történik, ha a jegybank hamisít egy adag pénzt, mondjuk ezermillió forintot? Legyen a példa kedvéért a kötelező tartalékráta 10 százalék. A jegybank valamilyen technikával – váltó viszontleszámítolással, bankközi hitellel stb. – szétteríti ezt a bankjegy-tömeget a kereskedelmi bankoknál. Az ott úgy fog megjelenni, mint a jegybank betétje. Betét, tehát ki lehet hitelezni. Fel kell persze tennünk, hogy a pénz (pontosabban a hitel) iránt van kereslet. Higgyük ezt el most Callahan úrnak (illetve tulajdonképpen J.B. Saynak), hogy valóban van. A bankok tehát kihiteleznek 900 millió forintot és 100 milliót elhelyeznek a tartalékszámlán, azaz gyakorlatilag kivonják a forgalomból. Akik igénybe vették a hiteleket, azok azt elköltik – hiszen azért vették fel a hiteleket. A pénz meg fog jelenni azon a cégek számláin, akiknél a hitelt elköltötték. Ám mint tudjuk, a pénznek nincs szaga, így hitelszaga sincs. Ezeken a számlákon a pénz, mint közönséges betét jelenik meg, amit a bankok, a
323
tartalék elhelyezése után ismét kihitelezhetnek. A 900 millió 90 százalékát, azaz 810 milliót kihiteleznek, és a tartalékszámlára elhelyeznek 90 milliót. Tehát a forgalomba lett dobva 900+810 millió és ki lett vonva a forgalomból 100+90 millió. Az új hitelek hamarosan mint új betétek jelennek meg a bankokban vezetett számlákon. Ezeket ismét kihitelezik (ezúttal 810 millió 90 százalékát, azaz 729 milliót) és 81 milliót a tartalékba helyeznek. Nos, aki tud számolni, vagy aki ismeri a matematika néhány tételét, az könnyen megbizonyosodhat, hogy már néhány tucat ilyen lépés eredményeként az összes – szigorúan hitellel és nem bankópréssel – forgalomba hozott pénztömeg megközelíti az eredetileg a jegybank által „hamisított” ezermillió tízszeresét, ami azért éppen ennyi, mert a kötelező tartalékráta (10% egyenlő 0,1 szorzó) reciproka éppen 10. Ha a kötelező tartalék csak 5 százalék lenne, akkor a jegybank „hamispénze” hússzorosára dagadva került volna forgalomba. Ezt nevezik pénzmultiplikátornak. Bizonyos értelemben még érdekesebb, hogy a tartalékszámlán nagyjából éppen a jegybank által „hamisított” ezermillió halmozódik fel, és kerül ki a forgalomból. Mintha a jegybank az Okos Lány szerepét játszotta volna el az ismert Mátyás Király meséből. Hozott is, meg nem is. Hamisított is, meg nem is. Ez az egyik legfőbb értelme annak, hogy az állam(kincstár) a jegybankra ruházta a pénzügyi jogosítványait.]
A kereskedelmi tőke viszont elhal a monopolkapitalizmusban. Az óriás iparvállalatok maguk is képesek a forgalom koncentrálására és nincs többé szükségük az ingyenélő és bajkeverő kereskedelmi tőkére. A monopolkapitalizmusban a banktőke az egekbe emeltetik, a kereskedelmi tőke lezüllik 152 .
152
Ez így nem egészen igaz. A kereskedelmi tőke kettévágja a piacot. Egyfelől létrejön az a részpiac, ahol a termelők állnak eladóként szemben a vevőként megjelenő kereskedőkkel, másfelől az, ahol a
324
Nem hiába vésette fel a német finánctőke a buchenwaldi kovácsoltvas kapura: JEDEM DAS SEINE! – MINDENKINEK A MAGÁÉT!
kereskedők az eladók és a fogyasztók a vevők. Az elsőt nevezik nagykereskedelmi, vagy nagybani piacnak, az utóbbi a kiskereskedelem. A monopolkapitalizmus csak a nagykereskedelmet sorvasztja el, a kiskereskedelemben végbemegy a monopolizálódás és a kis boltok helyét a szupermarketek váltják fel. (a szerző 2013)
325
5.
… és a császárnak, ami a császáré (A járadékosok) „Mutassátok nékem az adópénzt. Azok pedig odavivének neki egy dénárt. És monda nékik: Kié ez a kép, és felirás? Mondának néki: a császáré. Akkor monda nékik: Adjátok meg ami a császáré, a császárnak; és ami az Istené, az Istennek” (Máté evangéliuma 22. rész 19-21 vers)
„Jedem das Seine!” – ez a tőkés termelési mód elosztási elve, amelyet öntöttvas betűkkel róttak fel a XX. század egyik földi poklának kapujára. De ugyanilyen tömören fogalmazza meg Máté evangéliuma a feudalizmus „védelmen, hűségen, szereteten” alapuló, misztikus kiváltságokra épülő [termelési módjának] elosztási elvét: meg kell adni Istennek, ami az Istené, és a császárnak, ami a császáré! Miért? Azért mert ők az Isten és a császár. Így rendeletetett. A polgári forradalom, a történelem e rettenetes mozdonya, szétzúzta a kiváltságok szentségét és a szentek kiváltságait. Az ócska, elavult feudális kapcsolatok cafrangjait letépve az emberek kapcsolatait a meztelen érdeken alapuló adás-vételre redukálta. Ám mindezt nem tudta következetesen végrehajtani, mivel nem nyúlt – nem nyúlhatott – a legfőbb szentséghez, a magántulajdon szentségéhez. Annyira nem nyúlt, hogy a forradalmi alkotmányába a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszót elhomályosítva véste be az elvet: „A magántulajdon szent és sérthetetlen”
326
Ez ugyan nem akadályozta meg a tőkét abban, hogy milliókat fosszon meg [egyéni tulajdonuktól]153 , hiszen nem a konkrét , valaki „magántulajdona” a szent és sérthetetlen, hanem a magántulajdon elvont eszméje – az, hogy magántulajdonnak lennie kell. Viszont éppen ennek az elvnek a nevében nem zúzta szét a burzsoá forradalom a legnagyobb retrográd ellenfelét: a föld-magántulajdont. És Isten és a császár, a Szent Magántulajdon e régi prófétái sürgősen kinyújtották a kezüket az értéktöbblet „tortája” felé: Jedem das Seine?! Akkor adjátok meg Istennek is, ami az Istené, és a császárnak is, ami a császáré! A föld érdekes jószág. Voltaképpen nem áru, mivel emberi munkával nem szaporítható (csak az amúgy is meglévő használhatóvá tehető, ami nem egészen ugyanaz), de mégis a legfőbb termelési eszköz. A föld maga a természet, minden nyersanyag forrása, minden termelés hordozója. Nélküle semmilyen termelés nem képzelhető el. Mivel nem áru, értéke sincs. Ha értéke nincs, akkor nem halmozható fel általa és benne értéktöbblet. Tehát a föld nem lehet tőke. Következésképpen, ha a föld tulajdonosa részesedik az értéktöbblet „tortájából”, akkor ez a részesedés nem az átlagprofitráta törvénye szerint történik. A föld tulajdonából eredő jövedelem nem profit, azaz nem bevétel és kiadások különbsége, hanem jogcím alapján járó jövedelem – járadék. A jogcím maga a föld magántulajdona. De mi e
153
Eredetileg „magántulajdonuktól” szerepelt, de a magántulajdon és az egyéni (személyes) tulajdon fogalmi összemosása a polgári jog egyik jellegzetes „trükkje” (a szerző 2013)
327
jogcím gazdasági tartalma? Mi készteti a mohó tőkét e jogcím elismerésére? A föld, mint legfőbb termelőeszköz, semmivel sem helyettesíthető, nincs mivel versenyeznie, tehát monopolhelyzetben van. Ezt a monopolhelyzetet azonban csak azért lehet járadék formájában realizálni, mert a föld egyben szűkös erőforrás is. Minden monopolizált szűkös erőforrás járadékot jövedelmez a tulajdonosának. Azért tárgyaljuk éppen a földjáradékot, mert ez a legáltalánosabb és legjellegzetesebb monopolizált szűkös erőforrás. Ám fejtegetéseink – esetleg kis formai korrekciókkal (ahogy a latin mondja: mutatis mutandis) – minden monopolizált szűkös erőforrásra érvényesek. Ebben az alpontban általában a járadék-elméletet fejtjük ki – persze csak a könyv terjedelme által megengedett részletességgel. Mit jelent az erőforrás szűkössége? Sokan (még némely tankönyv is) úgy tartják, hogy egy erőforrás azért szűkös, mert kevés van belőle. Ez nem igaz. Mivel az anyagi világ végtelen [(vagy legalább is az emberi mértékhez képest annak tűnik) 154 ] mind intenzitásában, mind extenzitásában, azért az erőforrások is végtelenek. Például termővé és termelést hordozóvá tehető talaj végtelen sok van – csak szűkebb környezetünkben még ott van a tengerek feneke, a Szahara és más sivatagok, a Hold, a Mars felszíne 154
Nem bonyolódunk bele azokba a kozmológiai vitákba, amelyek szerint a fénysebesség maximum jellege miatt egy kozmikus „horizonton” túl, ha van is valami, azzal semmilyen anyag- és információcsere nem lehetséges, tehát az emberiség számára ez a „horizont” a világ vége. (a szerző 2013)
328
stb. stb. Amiből valóban kevés van, az a hatékonyan igénybe vehető erőforrás. Olyan természeti erőforrás – például a föld – amely minden munkaráfordítás nélkül az emberek szolgálatára készen állna, jószerével egyáltalán nincs. Hogy egy erőforrást bevonhassunk a termelés folyamatába (például a talaj jó termést hozzon, megbízhatóan tartsa a ráépített épületet, stb.) a normális termelőmunkán (szántás-vetés-aratás, illetve építkezés, stb.) kívül előkészítés (műtrágyázás, alagcsövezés, gyomtalanítás, víztelenítés, talajrögzítés stb.) is szükséges, ami pótlólagos ráfordításokat jelent. [Az az erőforrás a hatékonyabban művelhető, amelynek kiaknázása a kiaknázás normális ráfordításai felett kevesebb pótlólagos ráfordítást igényel. A hatékonyságnak adhatunk egy „abszolút” értelmezést is:] az az erőforrás művelhető hatékonyan, amelyiknek a művelése a szükséges pótlólagos ráfordítások mellett is kifizetődő. Tőkés viszonyok mellett ez azt jelenti, hogy a kiaknázás a pótlólagos tőkebefektetéssel együtt számított lekötött tőke után is legalább az átlagprofitot jövedelmezi. A különböző helyeken levő földek nem egyformák. Ugyanannak az eredménynek az eléréséhez az A földön több, a B földön kevesebb pótlólagos ráfordítás szükséges. Gazdaságilag (és nem agrotechnikailag 155 ) ilyenkor az A föld rosszabb, mint a B. Ha az A és B föld ugyanakkora ráfordítás mellett különböző termésátlagot eredményez, akkor 155
A mezőgazdasági művelésbe bevont földeknél különböző speciális minősítő körülmények szerepelnek: a föld savassága-lúgossága, a föld humusztartalma stb. – ezek a föld agrotechnikai jellemzői, amelyek befolyásolják a mezőgazdasági termésátlagot. (a szerző 2013)
329
agrotechnikai különbség van köztük. Ha két föld agrotechnikailag egyforma minőségű, attól gazdaságilag lehetnek különbözőek: például az egyik közel van a vasúthoz, vagy a hajózható folyóhoz, a másik meg messze. Nyilván, ha minden egyéb feltétel megegyezik, akkor az agrotechnikailag rosszabb föld egyben gazdaságilag is rosszabb lesz. Ám ilyenkor a szokásos agrotechnikai feljavítás a rosszabbik földet nem javítja fel gazdaságilag, mert az az agrotechnika, amellyel a feljavítás történt nincs ingyen – pótlólagos ráfordítás. [Ám egy új, a szokásosnál korszerűbb technika vagy egy új, az adott talajhoz jobban illő technológia (például mezőgazdasági kultúra: mondjuk búza helyett burgonya) esetén már lehetséges gazdasági javulás is – a műszaki haladás általában csökkenti a földek közötti gazdasági különbséget.] Egyébként agrotechnikailag a föld minden négyzetmillimétere különböző lehet, de gazdaságilag természetesen az egybe tartozó föld átlagos minősége a mérvadó, és csak a gazdaságilag elkülönült földek lehetnek különböző minőségűek. A tőkés földjáradék elsődleges kiváltó oka tehát a föld részeinek magántulajdonosi elkülönültsége, bár végső, általános oka a föld monopolizálható szűkössége. A föld magántulajdona a különböző utakon haladó polgári átalakulásokban különböző módon maradt fenn. Az angol utas polgári forradalom [respektálva, hogy a lordok saját tulajdonukba vették a hűbéri birtokaikat] a földmagántulajdont meghagyta az életben hagyott, ám legtöbb privilégiumától megfosztott arisztokráciának. A francia utas forradalom [az arisztokráciát részben fizikailag is likvidálta, de az életben hagyottakat is a privilégiumaikkal 330
együtt a földbirtokaiktól is megfosztották és] a nagybirtokokat kistulajdonba osztotta. Az amerikai út a már viszonylag fejlett tőkés viszonyok között változtatta magántulajdonná a földet 156 , mert az csak akkor vált gazdaságilag szűkössé. [A francia és az amerikai utas fejlődés érvényesítették a legkövetkezetesebben azt a polgári – bár sokak által kommunistának gondolt – elvet, hogy „legyen a föld azé, aki megműveli”.] Végül a porosz vagy keleteurópai út ugyan megszüntette a jobbágyságot és a föld birtoklásának hűbéri jellegét, de nem szüntette meg a kiváltságos nagybirtokokat és az ezzel járó feudális jelenségek jó részét. A föld tulajdonosa tehát lehet maga a mezőgazdaságban, vagy egyéb földhasználó ágazatban tevékenykedő tőkés [vállalkozó (francia, amerikai és részben porosz út)], de lehet különálló személy is, akitől a vállalkozó kénytelen bérbe venni a földet a vállalkozásához [(angol és részben a porosz út)]. Mindkét esetben érvényesül a föld monopolhelyzete, mint termelési eszközé, mint a munka tárgyáé, de a második esetben ez megjelenik módosult formában is, mint a magántulajdon tárgyáé. [Az első azt jelenti, hogy a föld nem helyettesíthető semmivel], a második pedig azt, hogy ha a föld tulajdonosa nem adja bérbe a tulajdonát, akkor az szűkössége [és helyettesíthetetlensége] okán pótolhatatlanul kiesik a termelésből. A kétféle monopolhelyzet kétféle járadék végső okául szolgál.
156
… azután, hogy a földet eredetileg ősközösségi egyenlőségben birtokló őslakós törzseket kiirtották (a szerző 2013).
331
Termelésieszköz-monopóliummal már találkoztunk a technikai fejlesztés tárgyalásakor. Láttuk ott, hogy a konkurensek által használt termelési eszköz minőségét meghaladó fejlesztés ideiglenes monopóliuma jogcímet ad ideiglenesen extraprofit elsajátítására. Nos, mivel a földek (gazdasági) minősége különböző lehet, azért a konkurensek által használt földek minőségét meghaladó minőségű föld extraprofitot eredményez, amely azonban nem a termelő tőkést, hanem a föld tulajdonosát illeti meg, tehát nem extraprofit, hanem járadék. A járadék legfontosabb különbsége az extraprofittól, hogy nem ideiglenes, hanem tartós monopóliumon alapszik ezért maga sem ideiglenes, hanem tartós jelenség. Ha a földet megművel(tet)ő tőkés maga a föld tulajdonosa, akkor nincs probléma: a tőkés az átlagprofiton felül zsebre vágja a járadékot is. Ha azonban a tőkés csupán bérlő, akkor a dolog nem ilyen egyszerű. A „császár” vagyis a földtulajdonos követeli azt, „ami a császáré”. A tőkés persze nem szívesen adja oda. De a tulajdonos beveti a tulajdonosi fenyegetését is: „Nem tetszik?! Kiadhatom a földet bérbe másnak is!” És a bérlők egymás közötti konkurenciája el elkezdi a bérleti díjat emelni. Ez az emelés azonban nem mehet az átlagprofit rovására, mert ha a tőkés nem kapja meg az adott bérlemény kiaknázásával a neki járó átlagprofitot, akkor elhagyja azt, sőt akár magát a földművelést is. Vagyis a földtulajdonos kénytelen megelégedni az átlagprofit feletti tartós extraprofittal. De azt azután megköveteli, az már az övé! Jedem das Seine!
332
Ezt a földjáradékot, amely ilyen módon termelésieszköz-monopóliumából következik, különbözeti földjáradéknak nevezte.
a
föld Marx
Miből és hogyan származik a különbözeti földjáradék, azaz mi a forrása, és mi a keletkezésének anyagi alapja? Forrása természetesen a „torta”, a társadalmi értéktöbblet. De vajon hogyan „vágja ki” a maga szeletét ebből a „tortából” a föld tulajdonosa? Azt már láttuk, hogy az értéktörvény arra kényszeríti a föld bérlőjét: a járadékot adja át a föld tulajdonosának, de ő, a bérlő hogyan jut hozzá? És hogyan jut hozzá a saját földjén gazdálkodó vállalkozó? A titok kulcsa itt is az értéktörvényben van. A föld termelésieszköz-monopóliuma olyan gazdasági erő, amely eltéríti az árak centrumát a vonzásponttól, az értéktől. Maga a [szintén monopolhelyzetet rögzítő] tőkés magántulajdon már áttette az árcentrumot az értékből a termelési árba. A földben megtestesülő monopólium pedig „meghamisítja” a termelési árat. Ha egy áru termelésénél eltekintünk, elvonatkoztatunk attól a megkerülhetetlen ténytől, hogy előállításához monopolizálható szűkös erőforrás [(mindenek előtt a termelést hordozó földet)] is igénye vettek, akkor az értéktörvény szerint – tőkés termelési módról van szó – a termelési árat az átlagos termelési feltételek határozzák meg. Más lesz azonban a helyzet, ha figyelembe vesszük, hogy az áru egyik (vagy több) jelentős termelési tényezője szűkös és ezért monopolizálható erőforrás. Nyilván azt, hogy a monopolizálható szűkös erőforrást mekkora terjedelemben veszik igénybe, azt az értéktörvény fogja meghatározni. Ha 333
túl keveset vesznek igénybe, akkor [relatíve kevés lesz az adott erőforrást igénylő termék termelése és ezért] a termék iránt a piacon túlkereslet támad, ami emeli a termék piaci árát, tehát a jövedelmezőségét is. [Racionális gazdálkodást feltételezve feltehetjük, hogy az eddig igénybe vett szűkös erőforrások a legnagyobb hatékonyságot biztosító, röviden a legjobb minőségű részekből kerültek ki. A megemelkedett árak arra ösztönzik a termék termelésével foglalkozó tőkéseket, hogy] az eddig gazdaságtalannak tartott minőségű erőforrás-részeket is igénybe vegyék. Fordítva, ha relatíve túl sokat vettek igénybe az adott szűkös erőforrásból, akkor a keletkező túlkínálat az árakat lenyomja, és ekkor a tőke kimenekül a gazdaságtalanná vált gyengébb minőségű erőforrás-részekből, átmenekül más ágazatokba. A gazdaságtalanság kritériuma, mint arról már többször szó volt, az elérhető profitnak az átlagosnál kisebb rátája. [Az értéktörvény tehát közvetlenül azt szabályozza, hogy a monopolizálható szűkös erőforrásból (a „földből”) melyik lesz a még igénybevett legrosszabb minőségű.] A szűkös erőforrás használatát feltételezve így a „hamis” termelési árat nem az átlagos termelési feltételek határozzák meg, hanem – a szűkös erőforrást illetően – a még igénybevett legrosszabb minőségű feltételek [amiket szokás határfeltételeknek, határföldnek is nevezni 157 ].
157
A polgári közgazdaságtan úgynevezett marginalista iskolái éppenséggel a teljes, átlagos és határmennyiségek fogalmaira épülnek, amit a dogmatikus „marxista” elméletkritikák élesen támadnak. Azonban ez csupán módszertani kérdés, és mint látjuk a marxista elmélet is használja e fogalmakat – és nem csak itt, a földjáradék-elméletnél. Korábban, a munkaérték-elmélet
334
Ha például az erőforrás monopolizálható szűkössége egyik napról a másikra hirtelen megszűnne, mert hatékony helyettesítőt találtak volna, akkor a termelési árat azonnal az átlagos minőség határozná meg. A „valódi” termelési ár nyilván kisebb önköltséget tartalmazna, ezért alacsonyabb lenne, mint a „hamis”. A járadék alapját éppen a „hamis” és a „valódi” termelési ár különbözete jelenti, amit a minőségek szerint osztanak szét. A még igénybevett legrosszabb föld – hogy visszatérjünk a földjáradékhoz – éppen a termelési áron „termeli” a terméket, ezért rajta csak az átlagprofit realizálható. Minél jobb a föld minősége, annál kisebb (a még igénybevett legrosszabb földhöz képest) az önköltség, és így annál nagyobb a különbözeti földjáradék. Tehát a még igénybevett legrosszabb földön tehát nem keletkezik földjáradék? Az a tulajdonosa ingyen adja bérbe? [Ez attól függ, hogy milyenek a földtulajdoni viszonyok. Két eset lehetséges: a) A jellemző földtulajdoni viszony az, hogy a föld tulajdonosa egyben az azt termelésre használó vállalkozó is („azé a föld, aki megműveli”) b) A föld túlnyomó többsége olyan tulajdonos(ok) kezében van, aki(k) nem maguk akarják a termelést a földjükön megszervezni, hanem azt bérlővállalkozóknak adják bérbe.
megalapozásánál már szó volt a Ricardotól származó „komparatív előnyök” felhasználásáról és ott, (53. oldal és utána) utaltam is e fogalom marginalista jellegére. (a szerző 2013)
335
Az a) esetben is lehetséges, hogy valaki bérbe adja a földjét, de mivel nem ő az egyetlen potenciális bérbeadó, azért ezt általában csak akkor teszi, ha a földje jobb, mint a még igénybevett legrosszabb – ekkor bérleti díjként elkérheti a különbözeti földjáradékot, és a bérlője kénytelen (de egyben hajlandó is) lesz megelégedni az átlagprofittal. Ha a föld minősége a még igénybevett legrosszabb, akkor a tulajdonos „magának adja bérbe” a földet 0 bérleti díjért, és mint bérlő szintén beéri az átlagprofittal. A b) esetben] egészen másként áll a dolog, mivel itt kiterjedt bérleti rendszer van, ami rányomja a bélyegét az egész helybéli mezőgazdaságra. Ekkor a földtulajdonosok többsége abból akar megélni, hogy módjukban van monopolizálni a szűkös erőforrás (a föld) tulajdonát. [Ez valamiféle íratlan egyezség formájában valósul meg, amit a legegyszerűbben úgy képzelhetünk el, ha feltesszük, hogy a bérbe adni szándékozott földek tulajdona egyetlen tulajdonos kezében összpontosul. Aki itt bérbe akar venni földet, az ezt csak akkor teheti meg, ha a tulajdonos hajlandó bérbe adni azt. Ez a monopolhelyzet lényegében] kiterjed a környék összes földjére – abszolút módon, függetlenül a földek minőségi különbségétől. Ezért Marx az ebből a monopolhelyzetből levezethető földjáradékot abszolút földjáradéknak nevezte. Jellemző, hogy Ricardo, a polgári forradalom [utolsó] ideológusa a tőkés rendszerhez szorosabban kapcsolódó különbözeti földjáradékot jól ismerte, de az abszolút földjáradék, a feudális földjáradék atavisztikus megjelenése, rejtve maradt előtte 158 . Ennek oka éppen az volt, hogy nem 158
Ricardo szerint „A gabona értéke nem azért magas, mert járadékot fizetnek; hanem azért fizetnek járadékot, mert a gabona értéke
336
tudta megoldani az átlagprofitráta paradoxonját, azért számára minden termelés tőkés termelésnek tűnt. Természetesen az abszolút földjáradék forrása szintén a társadalmi értéktöbblet. Alapja nem lehet a minőségi különbözőségeken alapuló „hamis” termelési ár, hiszen minden föld után jár. Hamarosan meg fogjuk mutatni, hogy a bérleti rendszer nagymértékben fékezi a műszaki haladást. Ezért a bérleti rendszer mellett a mezőgazdaság szerves összetétele törvényszerűen elmarad a többi termelési ágazathoz képest. Biztos tehát, hogy bérleti rendszer esetén a mezőgazdaság szerves összetétele az átlagos alatt lesz. Az átlagprofitrátáról szóló részből tudjuk, hogy az átlagprofit a szabad tőkeáramlás mellett csak az átlagos szerves összetételű ágazatokban lesz egyenlő az ezekben az ágazatokban megtermelt értéktöbblettel. Az átlagosnál alacsonyabb szerves összetételű ágazatok értéktöbbletének egy részét az átlagosnál magasabb szerves összetételű ágazatok realizálják.
magas.” (A politikai gazdaságtan és az adózás alapelemei) – ez, mint láttuk a különbözeti földjáradékra igaz, hiszen a gabona piaca határozza meg, hogy melyik lesz a „még igénybevett legrosszabb minőségű föld”: minél magasabb a gabona piaci ára, annál rosszabb minőségű földeket is érdemes igénybe venni, tehát a jobb minőségű földeken annál magasabb lesz a járadék. Viszont alább látni fogjuk, hogy az abszolút járadék nem a magas gabonaár miatt keletkezik, hanem fordítva, megdrágítja a gabonát – önmagában az a tény, hogy bérleti rendszer uralkodik a mezőgazdaságban drágábbá teszi a mezőgazdasági termékeket. (a szerző 2013)
337
[A földnek, mint munkaeszköznek a monopóliuma átszívja az értéktöbbletet a többi - ilyen monopóliummal nem terhelt ágazatból az értéktöbbletet (ha nem tenné, akkor a mezőgazdasági vállalkozók nem lennének érdekeltek a legjobb minőségű földeknél gyengébb minőségűek igénybevételében, és nem termelnének elég mezőgazdasági terméket). Ebből az átszívott értéktöbbletből realizálódnak a különbözeti járadékok. A bérleti rendszerű mezőgazdaságban a föld magántulajdonának monopóliuma is érvényesül. És bár a mezőgazdaság alacsony szerves összetétele miatt az ott termelt értéktöbbletnek át kellene áramlania a többi ágazatba, a magántulajdon monopólium ezt nem engedi. Tehát a föld munkaeszköz-monopóliuma elszívja a földet kevésbé használó ágazatok értéktöbbletét, a magántulajdon monopóliuma viszont visszatartja azt az értéktöbbletet, amit az alacsony szerves összetétel miatt át kellene engednie a földet kevésbé használó ágazatoknak. Így az előbbi elszívott értéktöbblet a különbözeti földjáradék forrása, az utóbbi visszafogott értéktöbblet az abszolút földjáradék forrása.] A föld magántulajdona, és különösen a bérleti rendszerben megjelenő atavisztikus, [feudális jellegű] formája erősen sérti a [mezőgazdaságban tevékenykedő tőkések egyéni, és valamennyi tőkés] osztály érdekeit. Tudjuk, hogy ezek az érdekek főként és elsősorban a profitráta nagyságában tükröződnek. A földjáradék, akár a „hamis” termelési ár, akár a bérleti díj miatt keletkezik, csökkenti az átlagprofitrátát, hiszen benne a föld tulajdonosa [függetlenül attól, hogy maga művel(tet)i a földet, vagy bérbe adja azt)] – szemben a kereskedővel és a 338
bankárral – úgy részesedik az értéktöbbletből, hogy cserébe nem nyújt semmiféle, a profitrátát növelő szolgáltatást. Nem is nyújthat, hiszen maga a föld nem tőke, vagyis nem az eleven, kizsákmányolható munka feletti uralom. A bérleti rendszer azonban megsokszorozza a bajt. A földtulajdonosnak járó abszolút földjáradékon túl, a különbözeti földjáradék [(ami bérlet esetén szintén a bérleti díj része)] is megnő, kizárólag a bérleti viszony miatt. Ugyanis a „hamis” termelési árnak itt nem csak a tőkés bérlő átlagprofitját kell fedeznie, de a [még igénybevett legrosszabb föld után is fizetendő] abszolút földjáradékot is. Vagyis ez a „hamis” termelési ár még magasabb lesz – a mezőgazdasági termékek [a bérlet nélküli helyzethez képest] megdrágulnak 159 . A mezőgazdasági termékek túlnyomó többsége vagy közvetlenül, vagy mint nyersanyagok közvetve, a fogyasztási cikkeket jelentik. Tehát, ha megdrágulnak a mezőgazdasági termékek, akkor a fogyasztási cikkek drágulnak, aminek következtében megdrágul a munkaerő újratermelése, nő a változó tőke, vagyis – csökken az átlagprofitráta. De még ez sem elég. Maga a bérleti rendszer a mezőgazdaság műszaki fejlődésének súlyos akadálya. Ugyanis, ha a tőkés a fejlesztésre olyan beruházást eszközöl, ami nem térül meg a bérleti idő lejártáig, akkor a földtulajdonos – arra hivatkozva, hogy a beruházás értékesebbé tette a földet – megemeli a 159
És, mint arra az előző lábjegyzetben rámutattam, a különbözeti járadékra igaz Ricardo tétele: nem a járadék drágítja a terméket, hanem a drágább termék növeli a (különbözeti) járadékot. (a szerző 2013)
339
bérleti díjat, és ezzel a beruházást egyszerűen ellopja 160 . A bérlő semmit sem tehet ez ellen, hiszen vagy nem újítja meg a bérleti szerződést, és akkor a tőkéje, amely „beleragadt” a földbe, elvész a számára [(ha megpróbálná visszaszerezni, a földbirtokos – a bérleti szerződés apró betűs szövegére hivatkozva – az eredeti állapot helyreállítását követelné, vagyis azt, hogy a befektetett tőkét naturális formájában távolítsa el a távozó bérlő, ami a dolgok természetéből következően lehetetlen – végül még a bérlőt kötelezné a bíróság kártérítésre)], vagy kénytelen az új feltételek mellett aláírva a bérleti szerződést a megemelt bérleti díjban 161 a saját beruházásának tőkeértékét még egyszer megfizetni. Ezért azután egyrészt állandó harc folyik a bérlők és a földbirtokosok között a bérleti szerződés érvényességi ideje körül, másrészt a bérlők tartózkodni fognak az e harcban kiharcolt bérleti időnél hosszabb megtérülési idejű beruházásoktól.
160
Marx földjáradék-elméletének az abszolút járadék mellett a másik igen fontos eleme a különbözeti járadék felbontása egyes számú és kettes számú járadékra. Az egyes számú járadék az, amit fentebb tárgyaltunk – ez bérleti rendszer esetén a bérleti díjban a földbirtokosé lesz. A kettes számú a földbe fektetett pótlólagos tőke eredményeként jobb minőségűvé vált föld pótlólagos különbözeti járadéka, ami a bérleti időszak végéig a bérlőnél marad, ám a bérleti időszak végével – akárki is lesz az új bérlő – ez a járadék is beépül a bérleti díjba, és ezzel átalakul egyes számúvá. A fent leírt folyamat tulajdonképpen erről szól. (a szerző 2013)
161
A bérleti díj alapvetően két részből áll, a földjáradékból és a földbe fektetett tőke költségeiből (az amortizációjából és a tőkekamatból) (a szerző 2013).
340
Azt mondtuk, hogy a tőkés bérlők semmit sem tehetnek a földbirtokosok ilyen jellegű lopásai ellen. Amit valóban tenniük kellene, azt tényleg nem tehetik. A föld nacionalizálásáról [(tulajdontalanításáról)] van szó. Ez az aktus a polgári társadalom érdekeit szolgálná, de pontosan e polgári társadalom ideológiai alapja, a magántulajdon alkotmányba foglalt szentsége miatt nem hajtható végre. [Nem véletlen tehát, hogy a „Legyen a föld azé, aki megműveli!” alapvetően burzsoá jelszavát szinte mindenütt a proletár pártok tűzték a zászlajukra.] A tőkés bérlők másképpen is megpróbálhatják felszámolni a bérleti rendszert. Megvásárolhatják a bérelni kívánt földet. A föld ugyan [nem munkatermék, tehát] nem áru, de mégis adásvétel tárgya. De ha nincs se értéke, se termelési ára, akkor mi határozza meg az árát? A föld birtoklása a tulajdonos számára jogcímet jelent egy bizonyos jövedelem, a földjáradék megszerzésére 162 . Ám neki tulajdonképpen édes mindegy, hogy mi ennek a jogcímnek a tartalma. Neki maga a jövedelem fontos, hogy arra jogcíme legyen, anélkül, hogy két szalmaszálat keresztbe rakna. Ha a bérlőnek fontos, hogy a föld tulajdonjogát átvegye, akkor biztosítson számára – a föld mostani tulajdonosa számára ugyanolyan méretű és ugyanolyan alacsony kockázatú, holmi sötét vállalkozások nélkül megszerezhető jövedelmet, mint
162
Valójában a bérleti díjra (ha bérbe adná). Ám mivel a bérleti díj a földjáradékon kívül a földbe fektetett tőke költségeit tartalmazza, azért a lényeg a földjáradék. A tőke költségei a tőkének, mint valóságos árunak az árát határozzák meg, ami beleolvad a földnek, mint pusztán a termelés hordozójának az árába. (a szerző 2013)
341
amilyen a földjáradék volt eddig. Erről ugyanis nem kíván lemondani. Hogyan lehet ezt megoldani? Ha a (volt) földbirtokos egy akkora pénzösszeget kapna, aminek egy szolid, megbízható bankban lekötött betétként elhelyezve a kamata éppen egyenlő lenne a földjáradékkal (bérleti díjjal), akkor teljesülne a kívánsága. Pontosan ez az összeg – a földjáradék (bérleti díj) „tőkésítése” – lesz a föld „ára”. Tehát, ha egy földbirtok évi –tegyük fel – 10000 tallér járadékot biztosít, és a legszolidabb bankok kamatlábait tükröző piaci betéti kamatláb 8%, akkor a bérlő legalább 125000 tallért kell, hogy fizessen a föld addigi birtokosának a birtokjogért, többet meg bolond lenne fizetni. Az üzletet tehát nyélbe ütik, és a volt bérlő boldogan dörzsöli a kezét. Nem csak a rövidlejáratú bérleti szerződések rabló rendszerétől szabadult meg, de a földjáradékot is ő vághatja ezentúl zsebre 163 . Persze azonnal a szokásos skizofréniába esik, és a saját bérlőjének nézve magát az abszolút földjáradékra is igényt tart. Akkor fog csak csodálkozni, ha majd a bérlőtársai is ugyanígy fognak cselekedni, és a bérleti rendszer egy szép napon eltűnik. A társadalom erre igen gyorsan fog reagálni, és az abszolút földjáradék forrása el fog apadni.
163
Saját (vagy másvalaki) korábban befektetett tőkéjének költségeivel együtt (a szerző 2013).
342
Most azonban még újdonsült földtulajdonosunk az év végén boldogan vágja zsebre az első 10000 tallérnyi földjáradékot. Majd átnézi az üzleti könyveit és lefagy az arcáról a mosoly. Eddig 125000 tallér befektetése után megkapta az átlagprofitot, aminek rátája –mondjuk – 10%. A földön termelt termékek ugyanis a piacon 147500 tallérért keltek el. Ebből lejött a tőkéje pótlása, azaz maradt 22500 tallér. A 10000 talléros bérleti díj kifizetése után maradt 12500 talléra, azaz a befektetett (lekötött) tőke 10%-a. Most viszont immár a saját földjén – feltevésünk szerint – az 125000 tallér befektetés ugyanazt a termést eredményezte, amit ugyanazon az áron tudott eladni. Profitja tehát 22500 tallér, hiszen már nem kell bérleti díjat fizetnie. Még ott ragyog az arcán az elégedett mosoly. Ám elkezdi a profitrátát kiszámítani: – A profit 22500 tallér, ezt el kell osztani a lekötött 125000 tallérral … azaz várjunk csak! (most fagy le az arcáról a mosoly) Hiszen a föld árát is lekötöttem, azt soha többé nem kapom vissza! Vagyis a teljes lekötött tőke 250000 tallér! Tehát a profitráta 22500 = 0, 09, azaz 9%! 250000
Hiszen ez rablás! Elloptak tőle 1% pont profitrátát! Hogy is van ez? A volt földtulajdonos a föld árát (125000 tallér) egy harmadik személynek kölcsönözte ki, akitől kamat formájában megkapja a korábban neki járó földjáradék összegét (10000 tallér). Úgy, hogy az ő helyzete mit sem változott. 343
Ám a volt bérlő megrövidült. Azelőtt a föld árát (125000 tallér) valahol máshol fektette be és megkapta érte a szokásos 10% átlagprofitot (12500 tallér). Ugyanennyi jutott neki a földön folytatott termelés jövedelméből is, miután kifizette a 10000 tallérnyi földjáradékot bérleti díjként. Tehát 250000 tallér tőkebefektetés után megkapta a 10% átlagprofitot (25000 tallér). Most meg ugyanezen tőkebefektetés csak 9% profitot (22500 tallér) hozott neki. Hol itt az igazság? Mi lesz a „Mindenkinek a magáét!” elvvel?! Azzal minden a legnagyobb rendben van. A baj azzal van, hogy a tőkés bérlő megvásárolva a föld tulajdonjogát, nem szüntette meg a föld magántulajdonát, [ami nem ember és dolog – a föld – közötti viszony, hanem emberek közötti, társadalmi viszony.] A volt földbirtokos a föld magántulajdona miatt továbbra is kapja a földjáradékot 164 . Ám ez most úgy történik, hogy a föld magántulajdonával [(az abban elrejtett erőszakkal)] rákényszeríti a volt bérlőjét, hogy az adjon kölcsön 125000 tallért (a föld árát) az ő közvetítésével egy harmadik személynek. Ez a személy azt valószínűleg tőkés módon fogja felhasználni 10%-os átlagprofittal, amiből ki tudja fizetni a volt földbirtokosnak a 10000 tallérnyi földjáradékot 8%-os kamat formájában, és 2500 tallért zsebre vág, mint vállalkozói nyereséget. A volt bérlő, aki immár földbirtokos, a termelésbe fektetett 125000 tallér tőkéje után megkapja a 10% átlagprofitot, a föld árának képében kikölcsönzött
164
Ha a föld nem lett volna magántulajdonban, nem tudta volna eladni a földet. (a szerző 2013)
344
125000 tallér után járó 8%-os kamat pedig az övé – mint földjáradék, amit éppen most vágott zsebre nagy boldogan. Jedem das Seine! A volt földbirtokos utolsó tréfája tehát az volt, hogy tulajdonképpen ő maradt a földbirtokos, aki birtokosi hatalmával rákényszerítette volt bérlőjét, hogy örökre kölcsönözze a „föld árát” olyan embereknek, akiket nem is ismer. Mit sem számít tehát az, hogy ki a föld jog szerinti tulajdonosa. A lényeg maga a föld magántulajdonában megnyilvánuló termelési viszony. Ha a burzsoázia ezt a termelési viszonyt a maga idejében nem számolta fel kellő radikalizmussal, akkor viselje a következményeit. Jedem das Seine! Összefoglalva: a föld átlagprofitrátát, mert
magántulajdona
csökkenti
az
– a kétféle földjáradék megdrágítja a fogyasztási cikkeket és rajtuk keresztül a munkaerőt, ami csökkenti az m’-t; – a kétféle földjáradék elvonás a társadalmi értéktöbbletből, ami ismét csökkenti az m’-t; – a rövid lejáratú bérleti szerződés akadályozza a műszaki haladást, ami akadályozza az m’ relatív növelését, mivel a termelékenység nem nő elég gyorsan a fogyasztási cikkeket közvetlenül és közvetve termelő mezőgazdaságban; – az eddig felsoroltak arra késztetik a tőkés bérlőket, hogy megvásárolják az addig bérelt földeket, ami 345
növeli a társadalmi lekötött tőkét (f), és ez szintén a profitráta csökkenése irányába hat. A császárnak tehát megadták, ami a császáré. De mi maradt a tőkéseknek? A fogcsikorgatás…
346
IX. fejezet – A gépezet csikorog „A nagyipar fejlődésével tehát kicsúszik a burzsoázia lába alól maga a talaj, amelyen termel és a termékeket elsajátítja,” (K. Marx, F. Engels: A Kommunista Párt kiáltványa MEM 4 452. oldal)
A tőkés újratermelés, mint azt láttuk, az értéktöbblet állandóan tőkévé alakulásának a folyamata. Úgy tűnhet, hogy minden úgy megy eközben, mintha egy jól olajozott gépezet mozgatná. Tüzetesebb vizsgálat fedheti csak fel az okát annak, hogy ez a gépezet időnként miért kezd el vészesen csikorogni. A túltermelési válság, amelynek elvont lehetőségét már láttuk a pénz elemzésekor, a kapitalista társadalmat újra meg újra a legvalóságosabban rázza meg. Akárcsak az orvostudományban, ahol ahhoz, hogy az orvosok felismerhessék a betegségek okait és természetüket, előbb az egészséges ember anatómiáját kell megismerni, ugyanúgy nekünk is ahhoz, hogy kideríthessük a válságok okait és természetét, előbb meg kell vizsgálnunk azokat a feltételeket, amelyek fennállása esetén a kapitalizmus egészségesen működik: a zavartalan újratermelés feltételeit kell feltárnunk. Itt azonban az analógia véget is ér, hiszen, amíg a medicina az ideális állapotra törekedve az emberek állapotát igyekszik a lehetséges legnagyobb mértékben az egészségeshez közelibe hozni és tartani, addig a marxista szemléletű politikai gazdaságtannak – ellentétben a polgárival – nem lehet célja a lehetetlen: a kapitalizmus kigyógyítása idült bajából. A sohasem létezett „egészséges” állapot [hipotetikus] 347
vizsgálata kizárólag azt a célt szolgálhatja, hogy feltárja: a valóságos tőkés termelési mód gyógyíthatatlanul beteg. Önmagában azonban ebből a tényből nem szabad túl messzemenő következtetéseket levonni, és a gyógyíthatatlan betegségből a kapitalizmus közeli és spontán bukására számítani. Az orvostudomány is egyre több olyan gyógyíthatatlan betegséget ismer (például a cukorbajt), amivel az emberi kor legvégső határáig el lehet élni – megfelelő gyógyszerezéssel. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a kapitalizmus rendkívül alkalmazkodó képes társadalmi-gazdasági alakulat, amely a termelési mód megjelenési formájának megváltoztatásával még mindig képes tartalékait feltárni, bizonyos fokig megújulni. Gyógyíthatatlan betegsége – elméletileg – csak a pusztulásra ítéltségét támasztja alá, de nem közvetlen oka ennek a pusztulásnak; gyakorlatilag hozzájárul azoknak a folyamatoknak az (ellentmondásos) fejlődéséhez, amelyek a pusztulást végül is ténylegesen okozni fogják.
348
1.
Az újratermelés egyensúlya „A gyerek is tudja, hogy minden nemzet felfordulna, ha nem is mondom, egy évre, hanem csak néhány hétre abbahagyná a munkát. Ugyanúgy tudja azt is, hogy a különböző szükséglettömegeknek megfelelő terméktömegek a társadalmi összmunka különböző és mennyiségileg meghatározott tömegét kívánják meg” (K. Marx: Levél L. Kugelmannhoz 1868.VII.11. MEM 32 540-541 oldalak)
Az újratermelés általános célja az állandóan újrajelentkező szükségletek kielégítése, vagyis a zavartalan újratermelés legfontosabb feltétele a termelés és a fogyasztás ellentmondásának feloldása, az egyensúly létrehozása. Árutermelő termelési mód mellett a termelés és fogyasztás általános egysége és ellentmondása a piaci kereslet-kínálat különös egységében és ellentmondásában jelenik meg. A tőkés termelés specifikuma abban nyilvánul meg, hogy a kereslet-kínálat egyensúlyának a célja nem közvetlenül a szükségletek kielégítése, hanem az értéktöbblet zavartalan realizálása, vagyis a tőke zavartalan újratermelése. Az alábbiakban a vizsgálatok során nem mellőzhetünk némi matematikai megközelítést, ami az olvasót az eddigiektől némileg eltérő gondolkodásmódra készteti – bár a szerző titokban az eddigiekben is igyekezett némi matematikai logikát becsempészni a tárgyalás módjába. Üzelmeit ezután kénytelen lesz nyíltabban folytatni. Megijedni azonban nem kell: megelégszünk a legelemibb algebra óvatos alkalmazásával.
Ahhoz, hogy az újratermelés egyensúlyi feltételeit gazdaságmatematikailag leírhassuk és elemezhessük, elengedhetetlen néhány egyszerűsítő elvonatkoztatás kikötése. Ezeknek 349
általában eléggé nyilvánvaló a valóságtartalma, ezért nem fogunk arra túl sok szót fecsérelni, hogy igazoljuk az elvonatkoztatások jogosultságát. Első és legfontosabb elvonatkoztatásunkat – anélkül, hogy ezt leszögeztük volna – már eddig is alkalmaztuk: a társadalom által megtermelt teljes terméktömeget (áruhalmazt) három nagy csoportba soroljuk a felhasználásuk módja szerint. Az első csoportba az értéktöbblet-termelés objektív feltételeit biztosító termelési eszközök kerülnek. A második csoportba sorolt áruk biztosítják az értéktöbblettermelés szubjektív feltételeit – ezek a munkások által elfogyasztásra kerülő fogyasztási cikkek. A harmadik csoportba azok az áruk kerülnek, amelyek az értéktöbblet termelésében közvetlenül nem vesznek részt, improduktív szükségleteket elégítenek ki. Ezek az improduktív szükségletek a kapitalizmus történelme során változnak. Természetesen a nem anyagi szférába (kereskedelem, oktatás, egészségügy, államgépezet stb.) dolgozóinak a fogyasztása [bizonyos mértékig] idesorolható, de ha absztrakciónkat következetesen végig akarjuk vinni, akkor célszerűbb ezt is a második csoporthoz sorolni, hiszen bár a tanító, orvos, kereskedősegéd, hivatali dolgozó stb. közvetlenül nem termelnek értéktöbbletet, de munkájuk nélkül az értéktöbblet termelése és realizálása aligha lenne lehetséges. Egészen más a helyzet a tőkések, földbirtokosok és egyéb kizsákmányolók személyes fogyasztásával. Ennek azután
350
végleg nincs köze realizálásához 165 .
az
értéktöbblet
termeléséhez
és
A II. világháború előtt az improduktív áruk túlnyomó részét éppen ez a fogyasztás szívta fel. Összetételében ez a fogyasztás igen jelentősen különbözik a munkások fogyasztásától. Ezért a marxizmus klasszikusai az improduktív csoportot mint a luxuscikkek csoportját tárgyalták. A II. világháború után, az állammonopolista kapitalizmus uralkodóvá válásával az improduktív áruk halmazában a luxuscikkeket háttérbe szorították a gazdasági célú militarizmus eszközei, a drága és nagymennyiségű tömegpusztító fegyverek. Ebből kiindulva terjedt el a mai 166 tankönyvekben: a harmadik csoporthoz tartozó áruk forrása a hadiipar. Mi azonban következetesen improduktív árukról fogunk beszélni, és így a megfelelő elvonatkoztatást biztosítjuk, amibe a harmadik csoport elemei közé a luxuscikkek éppen úgy beférnek, mint a hadiipari termékek. Bármiről is legyen szó, számunkra fontos az improduktív fogyasztás jövedelemszinttől való viszonylagos függetlensége, azaz a rugalmatlansága, ami ezt a fogyasztást a tőkés piac anarchikus viszonyai között is nagyjából tervezhetővé teszi. Gondoljunk csak arra, hogy a luxusipar is, a hadiipar is főként megrendelésre termel.
165
Ha csak, mint motiváló tényezőt nem vesszük számításba (a szerző 2013)
166
1983 (a szerző 2013)
351
Következő elvonatkoztatásunk az, hogy feltesszük: valamennyi termék újratermelési ciklusa egybeesik, azaz ugyanakkor kezdődik, ugyanannyi ideig tart, és ugyanakkor fejeződik be. Ennek a valóság-hűsége [(adekvátsága)] abból adódik, hogy a mezőgazdaság időjárás-függése rányomja bizonyos mértékig az egész újratermelésre a bélyegét. A nagyjából egy éves ciklus a gyakorlatban is megfigyelhető és a számviteli gyakorlatban is tükröződik. Elvonatkoztatunk az amortizációtól, amikor feltesszük, hogy valamennyi terméket – a termelési eszközöket is beleértve – egy ciklusban teljesen elfogyasztják. Ha ezt nem tennénk, akkor eredményeink lényegében nem változnának, de sémáink matematikailag áttekinthetetlenekké válnának 167 . Eltekintünk a külkereskedelemtől. Ha arra gondolunk, hogy a kapitalizmus sikeresen (sikeresebben, mint addig bármely termelési mód) elnyelte az egész világot 168 , akkor ez nem is olyan súlyos absztrakció. Problémát minden esetre okozott és okoz is. Csak utalunk itt Lenin és Rosa Luxemburg vitájára az imperializmusról, amely éppen ennek az absztrakciónak az értelmezése körül forgott.
167
A 2006 után jelentkező – pénzügyinek látszó, ám valójában túltermelési – világválság erőteljesen felvetette a fentiekkel ütköző „tartós fogyasztási cikk” problémát. Persze a válságmechanizmus tárgyalásakor látni fogjuk a beruházási javak szerepét, ami szintén felveti ezen elvonatkoztatás tarthatatlanságának kérdését. Az indoklás azonban így is megszívlelendő (a szerző 2013).
168
Lenin ezt a folyamatot imperializmusnak nevezte. Ma inkább a globalizáció a divatos kifejezés rá (a szerző 2013).
352
A társadalom [osztály]szerkezetét illetően feltesszük, hogy az tisztán tőkés jellegű, azaz csak tőkések és munkások állnak szemben egymással. Korábban már utaltunk a társadalom improduktív tagjainak helyzetére ebben a sémában. Ezután a nem árutermelőktől és a kisárutermelőktől eltekintünk. Leegyszerűsítjük az értéktörvényt is: az árakat teljesen értékarányosnak tételezzük fel. Ez igen súlyos problémákat okoz, hiszen a tőkés viszonyok között az értéktörvény az átlagprofitráta törvény alakját ölti, tehát a legkevesebb az lenne, hogy az árakat termelési ár arányosnak vegyük. Ha mi ezt nem tesszük, akkor csak azért nem, mert nem kívánunk belebonyolódni az úgynevezett „transzformációs probléma” vitájába, amely meghaladja a tárgyalásunk kitűzött céljának megfelelő színvonalat 169 . A termelőeszközökbe (első csoport) zárt érték – a fenti elvonatkoztatásokat figyelembe véve – a társadalmi állandó tőke C értékét adja. Hasonlóan a fogyasztási cikkek (második csoport) értéke adja a társadalmi változó tőke V értéktartalmát. Az improduktív fogyasztás (harmadik csoport) értéke egyszerű újratermelés mellett elviszi a teljes társadalmi értéktöbbletet, az M-et. Mindhárom tőkés módon termelt árutömeg értéke a c+v+m formula alapján épül fel, ahol is a c az adott ágazat állandó tőkéjét, a v a változó tőkéjét hivatott pótolni, az m pedig az
169
A „transzformációs” vita az 1970-es években dúlt világszerte és nálunk is. Többen megcáfolták Marxot, majd mások megcáfolták a cáfolókat. Maga Marx – mintegy előre érezve ezt a vitát – a Wagner-széljegyzetekben adott csattanós választ az egész vitára (lásd a 64. és 128. lábjegyzeteket – a szerző 2013).
353
adott ágazat improduktív fogyasztását fedezi. Így tehát a tőkések (sikeres realizálás és egyszerű újratermelés esetén) a következő sémába rendezhető keresletet támasztják a bevételeikből: I.
C=c1+v1+m1
II.
V=c2+v2+m2
III.
M=c3+v3+m3
(1)
Bővített újratermelés esetén az m nem csak az improduktív fogyasztás fedezete, de belőle bővítik az állandó és változó tőkét is: m=mc+mv+mM. Ebben az esetben a bevételből támasztott kereslet sémája a következő alakot ölti: I.
C=c1+v1+mc1+mv1+mM1
II.
V=c2+v2+mc2+mv2+mM2
III.
M=c3+v3+mc3+mv3+mM3
(1B)
Mivel feltételeink szerint a kereslet egyensúlyban van a kínálattal, azért ugyanezek a társadalmi termékek (C, V és M) fedezik – egyszerű újratermelésnél – a termelési eszközök, a fogyasztási cikkek (produktívak és improduktívak) társadalmi keresletét. Tehát a kínálat használati érték összetétele (értékben homogenizálva és mérve) a következő egyenletrendszert elégíti ki:
354
I.
C=c1+c2+c3
II.
V=v1+v2+v3
III.
M=m1+m2+m3
(2)
Természetesen a bővített újratermelésnél a pótláson felül a bővítés igényeit is ki kell elégíteni I.
C=c1+c2+c3+mc1+mc2+mc3
II.
V=v1+v2+v3+mv1+mv2+mv3
III.
M=mM1+mM2+mM3
(2B)
Az (1) illetve (1B) sémák a termelés értékoldalát fejezik ki, tükrözve a bevételből eredő keresletet. A (2) illetve (2B) sémák a termelés használati érték oldalát fejezik ki, tükrözve a megtermelt termék kínálatát. A két típusú séma egyesíti magába az árutermelés kettős (duális) jellegének minden megnyilatkozását. Az (1), (1B) mérlegek a pénzügyi (költség) mérlegek, a (2), (2B) mérlegek a az áruk naturális mérlegei. A matematikai közgazdaságtanban jelentős szerepe van a funkcionálanalízisből a matematikai programozásba átszármazott dualitási elméletnek. Érdekes adalék lehet a világ egységéről gondolkodó filozófusok számára, hogy a mi sémapárjaink tökéletesen beleillenek ebbe a tisztán matematikai elméletbe is. Minket azonban most ez, természetesen, kevéssé érdekel.
Sokkal érdekesebb azonban, hogy amíg az (1) és (1B) sémák – lévén pénzügyi mérlegek – a kifejlett kommunizmusban értelmüket vesztik, addig a [naturális összefüggéseket ábrázoló] (2) és (2B) sémák nem 170 . 170
„Kifejlett kommunizmus” alatt a magántulajdon teljes, visszafordíthatatlan megszűnését értjük. Ennek leírása egyébként
355
Ha elméletileg elképzelünk egy homogén „termelési eszközt” és egy homogén „fogyasztási cikket”, akkor a (2) és (2B) tisztán naturálisan is felírható lenne, bár figyelembe véve, hogy a kifejlett kommunizmusban a munka maga is szükségletté válik, és ezért minden munka – mint szükségletet kielégítő tevékenység – produktív lesz, a II. és III. csoport szétválasztása is értelmét veszti. A két csoport tartalma így: I. Társadalmi termelőeszköz-tömeg = termelőeszközök termelésére felhasznált termelőeszköz-tömeg + fogyasztási cikk termelésére és nem anyagi szolgáltatás nyújtására felhasznált termelőeszköz-tömeg II. Társadalmi fogyasztási cikk-tömeg = termelőeszközt előállító dolgozók fogyasztása + fogyasztási cikket előállító és nem anyagi szolgáltatást nyújtó dolgozók fogyasztása Az állammonopolista kapitalizmusban csak úgy, mint a szocializmusban – jól lehet merőben különböző megfontolások alapján – az improduktív tevékenységeket (és bizonyos egyszerűsítés végett most soroljuk ide a nagyberuházásokat is) részben központosított forrásokból finanszírozzák. Ekkor az ágazati m egy része adó 171 formájában a központosított kasszába kerül:
nem lehet feladatunk, hiszen mi sem kívánunk „recepteket (Comteféléket?) adni a jövendő lacikonyhája számára” (a szerző 2013) 171
Viszonylag egyszerűen meg lehetne mutatni (hely szűkében ettől eltekintek), hogy mindenfajta adót közvetlenül vagy közvetve az mből fizet ki a tőkés osztály, ám mindenfajta adó terhét végső soron a dolgozó osztály viseli. (a szerző 2013)
356
m=mc+mv+mM+mA A sémák ennek megfelelően alakulnak: a) Keresleti oldal I.
C=c1+v1+mc1+mv1+mM1+mA1
II.
V=c2+v2+mc2+mv2+mM2+mA2
III.
M=c3+v3+mc3+mv3+mM3+mA3
(1A)
ahol az utolsó tagok összege (mA= mA1+mA2+mA3) az állami költségvetés bevétele. b) A kínálati oldalon a megfelelő ágazatoknak fedezniük kell az állami költségvetés kiadásainak dologi (IC), bérjellegű (IV) és improduktív (IM) elemeit: I.
C=c1+c2+c3+mc1+mc2+mc3 +IC
II.
V=v1+v2+v3+mv1+mv2+mv3 +IV
III.
M=mM1+mM2+mM3
(2A)
+IM
A problémát az okozza, hogy a költségvetés nem feltétlenül van egyensúlyban, amikor a kereslet és a kínálat egyensúlyban van, és fordítva ugyanez lehet a helyzet. Nézzük tehát az egyensúly feltételeit a különböző sémákban. Az (1) és (2) sémák egyenlővé tétele a következő sémát eredményezi: c2+c3= v1+m1 v1+v3=c2 +m2
(3)
m1+m2=c3+v3 Ha most a korábbi feltevésünkkel élve feltesszük, hogy a III. csoport – mivel feltehetőleg megrendelésekre dolgozik – meg 357
tudja tervezni a termelését. [Az I. csoporttól kapott m1 rendeléséért kéri a c3, a II. csoport által rendelt m2-ért a v3 árutömegeket. Azaz mintegy automatikusan érvényes az m1=c3, m2=v3 Æ m1+m2=c3+v3
(4)
(közvetlen adás-vételt kifejező) séma. Ebből pedig a (3) teljesülésének feltétele a megfelelő behelyettesítésekkel igen egyszerűen alakul:] c2=v1
(5)
Ez azt a szinte triviális feltételt jelenti, hogy az I. csoportnak – miután c3 értékben megrendelte-megvette az m1 tömegű improduktív árut – akkora értékű termelőeszközt kell termelnie a II. csoport részére, mint amekkora értékű fogyasztási cikket termel az neki – az után, hogy v3 értékben megrendelte-megvette az m2 tömegű improduktív árut. A bővített újratermelés (1B), (2B) sémáiból a következő összefüggések vezethetők le: c2+c3+mc2+mc3= v1+ mv1+mM1 v1+v3+mv1+mv3=c2 + mc2+mM2
(3B)
mM1+mM2=c3+v3+mc3+mv3 Mivel a III. csoport ebben az esetben is – feltételezhetően – megrendelésre termel, azért mM1=c3 +mc3, mM2=v3+mv3
(4B)
vagyis a (3B) egyensúlyi séma teljesülésének feltétele c2+mc2=v1+ mv1 ami megint nem kíván különösebb kommentárt.
358
(5B)
Az állami költségvetés egyensúlya azt jelenti, hogy az adóbevételek pontosan fedezik a központosított kiadásokat: mA1+mA2+mA3=IC +IV+IM
(6A)
Ennek figyelembevételével írjuk fel a (3A) összefüggést, ami itt is az (1A) és (2A) sémák összeillesztéséből adódik: c2+c3+mc2+mc3= v1+ mv1+mM1+(mA1-IC) v1+v3+mv1+mv3=c2 + mc2+mM2-(mA2-IV) mM1+mM2=c3+v3+mc3+mv3
(3A)
-(mA3-IM)
A III. csoportról most is feltételezzük, hogy megrendelésre dolgozik. Az I. és II. csoporttal szemben ezt a (4B) összefüggés fejezi ki. Más a helyzet az állami megrendelésekkel. Ezeket nem a III. csoport, hanem az állam tervezi meg. A költségvetés (6A) egyensúlyi feltételéből egyszerű átrendezéssel kapható meg a költségvetés jövedelemátcsoportosító hatásának matematikai modellje: (mA1-IC)+(mA2-IV)+(mA3-IM)=0
(7A)
Ha a költségvetés nem végez jövedelem újraelosztást, azaz minden ágazatban (csoportban) az állam az ágazat saját adójából vásárol állami célokra, akkor a (7A) minden zárójelében 0 áll, és így a (3A) gyakorlatilag azonos lesz a (3B)-vel és ekkor az egyensúly feltétele az (5B) egyenlet teljesülése lesz. Ha (5B) nem teljesül, akkor az állam a jövedelem újraelosztásával a költségvetés mértékétől függően korrigálható az eltérés. Minél nagyobb a költségvetés (azaz a (6A) egymással egyenlő oldalai), annál nagyobb egyensúlytalanság korrigálható. Lényegében korlátlanul korrigálható az újratermelés egyensúlytalansága, ha a 359
költségvetés – elsősorban az IM növelése (gazdasági militarizmus!) révén – deficites (hiányos). Ez azonban papírpénz kibocsátását követeli meg, ami inflációhoz vezet, annak minden gazdasági veszélyével együtt. Elvileg azonos eredményt érhetne el az állam kötségvetési szuficittel (többlettel) is, ami azonban az adók növelését követelné meg, aminek fizikai, társadalmi és politikai korlátai vannak. […] 172
172
Itt az 1983-as kéziratban olyan fejtegetések vannak az állami költségvetés kapitalizmusbeli és szocializmusbeli szerepéről, amiket a rendszerváltás oka-fogyottaká tett. (a szerző 2013)
360
2.
Az egyensúly megbomlik „Az átlagos idő, amely alatt a gépi berendezést felújítják, egyik fontos mozzanata ama több éves ciklus magyarázatának, amelyet az ipari mozgás befut, amióta a nagyipar megszilárdult” (K. Marx: Levél F. Engelshez 1858.III.2. MEM 29 273. oldal)
Most vizsgáljuk meg azt a (valósághoz közelebb álló) esetet, amikor – nem lévén jelentős állami beavatkozás 173 – az (5B) egyensúlyi feltétel nem teljesül, vagyis az I. csoport és a II. csoport egymás felé jelentkező kereslete/kínálata nincs egyensúlyban. Két eset lehetséges: c2+mc2
(8B)
c2+mc2>v1+mv1
(9B)
vagy Megmutatjuk, hogy az egyik törvényszerűen átmegy a másikba, és így ciklikus mozgás jön létre. Induljunk ki a (8B)-ből. A II. csoport túl kevés fogyasztási cikket kínál az I. csoportnak, amelynek termékeiből viszont túlkínálat van a II. csoport felé. Ekkor a fogyasztási cikkek ára a termelési eszközökhöz képest magasan alakul. Ez a II. csoport tőkései számára jó profitkilátásokat jelent, amiért azok fokozottan bővítik a termelésüket. Ez kiegyenlítené és 173
Természetesen nem ez az, ami a valósághoz közelebb áll. Ellenkezőleg: az egyensúly helyett egyensúlytalanság feltételezésén kívül az összes többi valóságot leegyszerűsítő mozzanatot – így az állami beavatkozás hiányát is – továbbra is fenntartjuk. Az egyszerűbb tárgyalás kedvéért. (a szerző 2013)
361
átfordítaná a (8B) egyenlőtlenséget, ha nem indulnának meg konjunkturális folyamatok, amelyek lassítják a kiegyenlítődést. Ugyanis a II. csoport termelésbővítése pótlólagos keresletet támaszt termelőeszközökre az I. csoport felé. Így az is növeli a termelését [(azaz beindul az általános konjunktúra)]. Ezzel valóban lelassul a kiegyenlítődés, de bekövetkezik előbbutóbb, hiszen az I. csoport növekvő termeléséhez több munkásra van szükség, tehát több fogyasztási cikkre is. Így a II. csoport növekedése (amit a relatív hiányból következő magasabb ár által ígért magasabb profit hajt) meghaladja az I. csoportét. Mindez addig tart, amíg a (8B) ki nem egyenlítődik. Mivel a tulajdonosi elkülönültség lehetetlenné teszi a tényleges igények pontos felmérését, azért törvényszerű, hogy a II. csoport a konjunktúra idején a kelleténél több pótlólagos beruházást eszközöl, ami csak akkor kezd el termelni, amikor a konjunktúra már [átcsapott dekonjunktúrába]. Ezért a (8B) szükségszerűen átmegy (9B)be, vagyis a fogyasztási cikkek túlkínálatába 174 . Ekkor 174
Itt kissé összekevertem két összefüggő, de nem azonos folyamatot. Fentebb még helyesen utaltam arra, hogy a két egyenlőtlenség váltakozását befolyásolják a konjunkturális folyamatok, de azután szépen átcsúsztam az utóbbiak tárgyalásába, ami voltaképpen csak a következő (a válságokról szóló) alpont témája lesz. A keresletkínálati ciklusokra Bródy András egy sokkal egyszerűbb és meggyőzőbb magyarázatot adott. Nevezetesen azt állította – teljes joggal -, hogy a piaci szereplők nem az alacsony vagy magas árakra reagálnak (mivel azok korrektül meg sem határozhatóak), hanem az árcsökkenésre illetve az áremelkedésekre. A kereslet akkor éri el a minimumát, a kínálat a maximumát, amikor az árak a leggyorsabban nőnek, és fordítva, amikor az árak a leggyorsabban csökkennek. Könnyű belátni, hogy ez azt jelenti: az árváltozások
362
minden éppen fordítva történik. A túlkínálat csökkenti az árakat, rontja a profitkilátásokat. A II. csoport tőkései visszafogják bővítéseiket. Ez a (9B) kiegyenlítése felé hat, de a folyamatot lassítja a fellépő általános dekonjunktúra. A bővítés visszaesése a II. csoportnál keresletcsökkenést jelent az I. csoport termékei iránt, ezért az szintén visszafogja bővítéseit. Mivel ez a munkások számának lassúbb növekedésével jár együtt [(tudniillik egyelőre még nem a termelés volumene csökken – az még nő – hanem ennek a volumennek a bővülése – vagyis egyre kisebb mértékben nő)], ezért a II. csoport növekedési üteme gyorsabban csökken, mint az I. csoporté. A (9B) kiegyenlítődik és a termelés anarchiája miatt átmegy a (8B)-be, a fogyasztási cikkek túlkeresletébe. Az államilag nem szabályozott tőkés termelés tehát konjunktúrák és dekonjunktúrák ciklikus váltakozásából áll. Az állami szabályozás, mint azt láttuk, némileg kiegyenlítheti az (5B) egyensúlytalanságát, de ehhez deficites költségvetésre, és abból következően inflációra van szükség. Az pedig új egyensúlytalanságok okává válik. Ennek a kérdéskörnek a tárgyalásába nem megyünk bele, mert ennek, mint a jelenkori kapitalizmus egyik kulcsproblémájának, igen bő irodalma van. Mi pedig nem kívánjuk a problémát a rövid kifejtés elkerülhetetlen leegyszerűsítő hatásával 175 meghamisítani. […]
nincsenek szinkronban a kereslet/kínálat változásokkal, köztük fáziseltérés van. (a szerző 2013) 175
Lásd a 173. lábjegyzetet. (a szerző 2013)
363
A konjunktúra-dekonjunktúra ciklus még a tőkés termelés „normális” menetéhez tartozik. A konjunktúra – amennyiben nem szalad meg robbanásszerűen – biztosan átmegy dekonjunktúrába, amely – ha nem zuhan válságba – biztosan visszamegy konjunktúrába. Olyan ez, mint amikor a cirkuszban a kötéltáncos a kifeszített kötélen ide-oda billeg, de biztosan halad előre. A baj akkor van a kötéltáncossal, ha lezuhan a kötélről. Amíg ez nem következik be, addig a billegő kötéltáncos ugyanúgy a dinamikus egyensúly állapotában van, mint a konjunktúrából dekonjunktúrába billegő tőkés termelési mód. [A különbség az, hogy a kötéltáncos végigmenve a kötélen pukedlizik és befejezi a számát. Az újratermelési folyamatnak azonban nincs vége. Ha a kötéltáncos egy végtelen kötélen billegne előre, előbb-utóbb elvesztené az egyensúlyát, és leesne. Különösen akkor, ha nem lenne egészen egészséges, valamilyen krónikus betegségben szenvedne.] A tőkés termelési mód ingatag egyensúlya is előbb-utóbb felborul. [A tőkés termelés belső ellentmondásai e termelési mód krónikus betegségének szimptómái.] A betegség időről-időre súlyos tünetekkel járó rohamot okoz.
364
3.
Az egyensúly felborul, avagy egy idült kór tünetei „A nagyipar roppant terjeszkedési ereje, melyhez képest a gázoké valóságos gyerekjáték, most mint minőségi és mennyiségi terjeszkedési szükséglet lép szemünk elé, mely minden ellennyomással dacol. Az ellennyomást a fogyasztás, a kelendőség, a nagyipar termékeinek piacai alkotják. A piacok - extenzív és intenzív - terjeszkedési képességén azonban mindenekelőtt egészen más, sokkal kevésbé energikusan ható törvények uralkodnak. A piacok terjeszkedése nem tud lépést tartani a termelés terjeszkedésével. Az összeütközés elkerülhetetlenné válik, s minthogy megoldást nem tud létrehozni mindaddig, amíg magát a tőkés termelési módot szét nem robbantja, periodikussá válik. A tőkés termelés új "hibás kört" hoz létre.” (F. Engels Anti-Dühring MEM 20 271. oldal)
Amíg a dekonjunktúrában csak a termelés növekedési üteme esik vissza, addig a válság a termelés tartós abszolút visszaesését jelenti. A túltermelési válság a tőkés termelési mód jellegzetes jelensége, amikor a termelés tempója visszaesésének oka a fizetőképes kereslet hiányában eladhatatlan áruk felhalmozódása, de a maga a termelési tempó visszaesése tovább csökkentve a fizetőképes keresletet a saját, válságig való elmélyülésének okává válik. A túltermelési válságot kiválthatják véletlen (vagy annak tűnő) okok, amikor valamilyen drasztikusan felpörgetett konjunktúra drasztikusan abbamarad. Ilyen válságot okozhat például egy nagy erőkkel indított hódító háború hirtelen kudarca, amikor a túlhajtott hadiipari termelés egyik napról a másikra hirtelen elveszti a piacát. Ez 365
történt az Egyesült Államokban a koreai, majd a vietnami háborúk kudarcai után. Túltermelési válságot okozhat az is, ha egy váratlan esemény megakasztja valamely virágzó iparág működését. Ez történt a hetvenes évek elején, amikor az olajárak politikai okokból hirtelen megugrottak és ez visszavetette az üzemanyag- és energiaigényes termékek (a „jóléti gazdaság” alapvető termékei: gépkocsi, háztartási és szórakoztató elektronika, stb.) keresletét. Ez elegendő volt egy hosszan elhúzódó, még napjainkban [(1983)] is tartó gazdasági világválság kirobbanásához. Azonban a gazdasági véletlenül robbannak ki.
világválságok
jellemzően
nem
A kapitalizmus története 1825-től kezdődően ciklikus válságok sorozatának története. A [klasszikus] ciklikus válság olyan túltermelési válság, amelynek megoldása szükségszerűen magában hordja a következő ciklikus válság kitörésének indító okát. Az állammonopolista kapitalizmusban az állam gazdasági beavatkozása mindenek előtt anticiklikus intézkedéseket jelent. Ennek igen fontos eleme a fentebb elemzett állami költségvetési politika, helyesebben a deficites költségvetés politikája. Csakhogy – és erre éppen a 70-es/80-as évek válsága a bizonyító erejű példa – az állammonopolista kapitalizmus sem mentes a válságoktól. Éppen ez a tény hívta életre az úgynevezett monetarista ellenforradalmat 176 , mint új polgári politikai gazdaságtani irányzatot, amely persze nem a marxista értelemben ellenforradalom. Ez az irányzat fellép az állami 176
Manapság neoliberalizmus néven szokás emlegetni. (a szerző 2013)
366
beavatkozás bizonyos eszközei ellen, elsősorban éppen a felduzzasztott és deficites állami költségvetés ellen. Ellenforradalomnak két okból nevezhető. Formálisan azért, mert a polgári ideológia által közgazdaságtani forradalomnak kikiáltott keynesiánizmus (az angol J. M. Keynes tanait követő, az állami beavatkozást ideológiailag megalapozó politikai gazdaságtani irányzat) ellen lépett, tartalmilag pedig azért, mert az anticiklikus politika terheit teljesen le akarja venni a monopoltőke vállairól, és a monopóliumok által kizsákmányolt osztályok és rétegek, elsősorban persze a munkásosztály vállaira akarja átterhelni. A szabadverseny eszméit hirdeti egy olyan korban, amikor a termelőerők fejlettsége a szabadversenyt egyszer s mindenkorra kizárja. Ennek az iskolának a vezéralakja, Milton Friedman 1973-74ben szabad kezet kapott elmélete gyakorlati kipróbálására a chilei hóhértól, A. Pinochet tábornoktól, akinek személyes tanácsadója volt. Röpke tíz év alatt sikerült Chilét a totális gazdasági összeomlás szélére sodorni 177 . Történelmileg a válságok a társadalmi termék különböző csoportjainak túltermelésével kezdődtek. Természetesen aligha kezdődhetett válság a III. csoportban, hiszen az abban levő termékek fogyasztói, a tőkések ritkán válnak egész osztályuk tömegében fizetésképtelenné. A „klasszikus” szabadversenyes kapitalizmusban a válság kirobbantó oka az ellentmondás, hogy a technika fejlődése egyfelől kiszorítja a munkások egy részét a termelésből 177
Milton Friedman 1976-ban megkapta a közgazdaságtani Nobelemlékdíjat. Az átadási ceremónia ideje alatt a Svéd Tudományos Akadémia épülete előtt több száz chilei menekült rendezett tiltakozó demonstrációt. (a szerző 2013)
367
(relatív túlnépesedés, nő a szerves összetétel!), másfelől növeli a termelékenységet, többek között a második csoport termékeinek a termelésében is. Ezért a II. csoport termelésének alakulása szükségszerűen meghaladja a fizetőképes keresletet, így a válság a II. csoportban kezdődik. A monopolkapitalizmusban, mint azt a következő fejezetben látni fogjuk, a kizsákmányolás fokozása, a monopolista extraprofit növelése a nem monopolizált tőke profitjának a rovására történik. Mivel a III. csoport termékei iránt a tőkésosztály kereslete rugalmatlan, azért a profitok visszaesése elsősorban az I. csoport termékei iránti fizetőképes keresletet fogja vissza [(„csökken a beruházási hajlandóság”)]. Ezúttal tehát a válság kiindulópontja a beruházási javak relatív túltermelése. Az állammonopolista állam mindent igyekszik megtenni, hogy a ciklust felszámolja. Tevékenysége szükségszerűen fedezetlen papírpénz kibocsátásával, vagyis inflációval jár. Az infláció mindenek előtt a munkásosztály reálkeresetét „olvasztja”. Ha az infláció ár-bér spirálban fejlődik, azaz az áremelkedések kompenzálására a munkásosztály béremelést harcol ki, amit a monopoltőke, monopolhelyzeténél fogva igen gyorsan beépít az árakba, stb., akkor a munkásosztály fizetőképes kereslete szükségszerűen elmarad a termelés bővülése mögött, és ismét a II. csoport eladhatatlan termékei halmozódnak fel 178 . Az inflációból születő válság (ilyen az
178
A folyamat fontos jellemzője – részben a keynesi „fogyasztói társadalom”, részben az ez által is gerjesztett műszaki haladás miatt – hogy a fogyasztáson belül megnő a tartós fogyasztási cikkek aránya és a fizetőképes kereslet elsősorban ezek iránt marad el a
368
1970-es, 80-as évek válsága is) abban különbözik a szabadversenyben a technika fejlődéséből születőtől, hogy amíg az utóbbiban a munkanélküliség növekedése az árak zuhanásával járt együtt, addig az előbbiben (az 1970-es, 80-as évek válságában) a munkanélküliség együtt jár az inflációval [(„stagfláció”)]. Éppen ez a tény okozta a keynesi tanok csődjét és a monetáris ellenforradalom felülkerekedését. Keynes [tanítványai] azt próbálták bizonyítani, hogy az infláció és a munkanélküliség egymást kizáró és kiegészítő [(„trade-off”)] jelenségek, ezért azt tanácsolják az államnak, hogy deficites költségvetésével támasszon enyhe [(„kézben tartható”)] inflációt, és az majd visszaszorítja a szociálisan veszélyes munkanélküliséget 179 . Meg kell jegyezni, hogy a fejlett tőkés országok 1945-től 1972-ig sikerrel alkalmazták ezt a gazdaságpolitikát. Vagyis az elméletileg nagyon is támadható keynesi tan az állammonopolkapitalizmus egy elég hosszú fejlődési szakaszában adekvát és éppen ezért hatékony ideológiája volt a tőkés termelési mód megújulási folyamatának. Bár nagy vita folyik arról, hogy a kapitalizmus állammonopolista szakaszában folytatódik-e a ciklikus válságok sorozata, vagy sem, nem tanulság nélkül való néhány szóban leírni a „klasszikus” ciklikus válság mechanizmusát.
termelés mögött. Ennek következményeit lásd a Függelékben. (a szerző 2013) 179
Erről szól az új zelandi-angol A.W. Phillips görbéje, pontosabban annak P.A. Samuelson és R.M. Solow amerikai közgazdászok által módosított elmélete. (a szerző 2013)
369
A ciklikus válság ciklusa négy szakaszból áll: • a termelés rohamos visszaesése, a [recesszió]; • a termelés alacsony szinten való pangása, [a depresszió]; • a termelés megélénkülése egészen a visszaesést megelőző legmagasabb szint eléréséig, [az expanzió]; • az előző periódust túlhaladó fejlődés a virágzás, a prosperitás. Miután a ciklikus válságok egymást követik, tulajdonképpen mindegy, hogy a mechanizmus tárgyalását melyik szakasszal kezdjük, mert bármelyiket is választjuk, eljutunk ennek a szakasznak az ismétlődéséhez. Tegyük fel [(egyelőre tisztázatlanul hagyva az okot)], hogy éppen elkezdődött a recesszió szakasza. A raktárakban eladhatatlan áruk gyűlnek, csökken a bevétel, tehát a profit és a profitráta is. A tőkés vállalkozók megkísérlik a folyamatot megállítani 180 . Nem szívesen ugyan, de csökkentik az árakat, ám leginkább – veszteségeik csökkentése érdekében – a termelést csökkentik, ami mindenek előtt munkások elbocsátásával másodsorban a bővítő, majd a pótló beruházások leállításával jár. A munkanélküliség növekedése csökkenti a II. csoport fizetőképes keresletét, ami miatt a II. csoport fokozottabb mértékben csökkenti a termelését. A beruházások leállítása miatt beszünteti az I. csoport termékeinek vásárlását, ami kiváltja az ott működő tőke 180
A továbbiakban az egyszerűség kedvéért a szabadversenyes kapitalizmus modelljében fogunk gondolkodni, és a II. csoportból kiinduló válságot fogjuk tárgyalni. (a szerző 1983)
370
leállását is. Újabb tömegek kerülnek az utcára. [Miközben az I. és II. csoport tevékenysége majdnem megszűnik] a visszaesés eléri a pangás szintjét. Ezt a szintet tulajdonképpen a III. csoport tevékenysége tartja fenn, mivel az improduktív szféra fogyasztása rugalmatlan. 181 [A III. csoport viszonylag változatlan szintű termelése egy igen alacsony szinten stabilizálja az I. és II. csoport termelését is.] A pangás látszólag a mozdulatlanság, a tetszhalál időszaka. Ám valójában fontos események történnek. A pusztulás végzi áldásos munkáját. [A raktárakból nehezen fogyó áruk egyre jelentősebb része a raktárakban tönkremegy – az 1929-es Nagy Válság idején ebbe tevőlegesen be is segítettek, tömegesen pusztítva az árukat (kanálisba öntött tej, tengerbe szórt kávé, denaturált és a disznókkal feletetett búza, a leölt és elégetett disznókkal trágyázott búzaföldek, stb. stb.).] A drága berendezéseket senki nem tartja karban, azok a rozsda és az erkölcsi kopás martalékává vállnak. Mivel a
181
Nem csak az. Bizonyos rugalmatlan minimál fogyasztás a munkásosztályra is jellemző. Az elbocsátott munkásokat a tőke nem hagyja elpusztulni (legalább is a többségüket nem), hiszen reménykedik a válság végében, a kilábalásban, amikor is újra szüksége lesz a kizsákmányolható munkaerőre. Marx rámutatott arra, hogy a tőkés az első kizsákmányoló termelési mód, amelyik nem elpusztítja, hanem - ha nagyon alacsony szinten is, de – eltartja a feleslegessé vált kizsákmányoltjait. Ezért nevezte a munkanélküliek tömegeit ipari tartalék seregnek. E sereg eltartásában nagy szerepet kap az igen gyakran vallási mezbe öltöztetett jótékonykodás, a caritas. Ebben a tőke, igen jellemző módon, amennyire lehet, áttolja a tartaléksereg eltartásának terhét a még foglalkoztatottakra – az egyházak ájtatoskodó asszisztenciája mellett. (a szerző 2013)
371
tőkések lázasan keresik a kiutat a katasztrófából, szakemberek és dilettáns zsenik korszakalkotó új találmányokkal állnak elő (nem egyszer fillérekért elkótyavetyélve azokat), amely lehetővé teszi a korábbinál olcsóbb termelést, de egyben lenullázza a meglévő állótőke értékét. Ezekkel a találmányokkal érdemes foglalkozni, mert esetleg meg lehet velük hódítani a majdnem kihalt piacot. De a III. csoport által alkalmazott gépek, berendezések is folyamatosan kopnak a használatban. Így az I. csoport [(nagy részben megújult)] termékei iránt lassan növekvő kereslet keletkezik. Szinte észrevétlenül a pangás átmegy megélénkülésbe. Mivel az ipar szinte egész állótőke-állománya fizikailag és erkölcsileg tönkre van menve, az I. csoport profitkilátásai igen gyorsan javulnak. Nagy üzletek vannak kilátásban. A termelőeszköz-gyártó üzemek tömeges munkásfelvételt hirdetnek. Az I. csoport már készül a megnövekvő kereslet kielégítésére. [Mivel mindenki még időben akar a kibontakozó piac tortájából minél nagyobb szeletet kihasítani magának] őrült ütemű felújítási-beruházási folyamat kezdődik. Mindenki termelőeszközt vásárol, és ezt még a rohamosan növekvő árak sem fékezik 182 . Befejeződik a termelés rekonstrukciója [(a korábbinál műszakilag magasabb, jobban szervezett szinten)], de a konjunktúra egyelőre még nem áll le. Elkezdődik a virágzás szakasza. A 182
Sőt, az úgynevezett „spekulációs árhatás” következtében éppen a növekvő árak serkentik a vásárlókedvet, mivel mindenki az árnövekedésből azt a következtetést vonja le, hogy később minden még drágább lesz, ezért igyekszik minél előbb bevásárolni. (a szerző 2013)
372
termelést nagy ütemben bővítik, bár a beruházási tevékenység növekedése némileg lassul, hiszen már nem a lepusztult állóeszköz állományt kell felújítani, hanem csak az amúgy erősen felfutott termelést bővíteni. [Ezzel együtt csekély mértékben, de kezd visszaesni az I. csoport kereslete.] A csoport vállalkozói rosszat sejtenek. A szektorban csökken, majd teljesen megszűnik a munkásfelvétel. Ez fékezi a II. csoport keresletének növekedését is, ezért ebben a szektorban is lecsökken, majd megszűnik a munkásfelvétel. A foglalkoztatottak számának állandósulásával adott szinten stabilizálódik a II. osztály fizetőképes kereslete is. [Azt gondolhatnánk (és sok rövidlátó gazdaságpolitikus így is gondolja), hogy a termelés immár ezen a szinten beállhat az egyensúlyba és stabilizálódhat: az I. csoport folyamatosan gondoskodna az elkopó eszközök pótlásáról, cserébe a II. csoport ellátná fogyasztási cikkekkel a rögzült létszámú munkás tömegeket, a III. csoport pedig folytatná a tervszerű rendelés-kielégítéseit.] Ekkor üt be a katasztrófa. [A beruházásoknak van egy sajátos vonása: a létrehozási költségeik jelentős idővel – angolul ezt lag-nak nevezik – megelőzik az üzembe állásukat. A II. csoport a virágzás csúcsán tömegével kezdett beruházásokba, amelyek a fent még elképzelhető egyensúly beálltakor lépnek csak működésbe. A beindult új termelőegységek] termékeire már nincs senkinek szüksége (pontosabban nincs rájuk fizetőképes kereslet). A készáruraktárakban elkezdődik az eladhatatlan termékek felhalmozódása. A virágzás rohamosan átcsap recesszióba, [ahogyan azt a „mesénk” elején már leírtuk]. Minden kezdődik előröl.
373
Vajon a XV.-XVII. századokban kezdődött tőkés termelési módot miért kerülte el a válság réme, egészen 1825-ig? Mi az oka az első ciklikus válságnak? Láttuk, hogy a pénz már magában hordozza a válság elvont lehetőségét. Amíg azonban az árutermelés célja a szükségletek kielégítése a vétel útján, addig nem lehet válság, mert a pénzforgalom zavara a pénzt egyszerűen kiiktatja az áruforgalomból, [azt átváltoztatva bartelkereskedelemmé. Mivel a vulgáris polgári közgazdászok csak ilyennek tudták/akarták a gazdaságot elképzelni, Marx joggal írta róluk, hogy „a pénzben csak furfangos csereeszközt láttak”. A pénz igazi hivatása azonban a „bűvészmutatvány”: átváltozni tőkévé.] A válság igazi oka a tőkés termelés, amikor a termelés célja az értéktöbblet realizálása az eladás révén. A kapitalizmus belső ellentmondásai már a korai szakaszban is csak az újratermelés dinamikus egyensúlyát tették lehetővé. Ám a forradalmi kapitalizmus meredek növekedését némileg felfokozó konjunktúra nem válhatott veszélyes prosperitássá, a növekedést kismértékben lassító dekonjunktúra nem mélyülhetett recesszióvá. A [klasszikus] válság anyagi alapja ugyanis a XVIII. század végén kibontakozó első ipari forradalommal, a gőzgép tömeges alkalmazásával létrejövő gépi nagyipar, amikor még ráadásul a vasút és a gőzhajózás fellendítette a nemzetközi kereskedelmet is. Ezért köszöntött be a XIX. század elején az első válság, amely akkor még csak a „világ műhelyét” Nagy Britanniát sújtotta, de az utána következők már egyre inkább, mint gazdasági világválságok jelentkeztek. 374
A [klasszikus] válság kirobbanásáért és ciklikusságáért közvetlenül a nagy értékű állótőke a felelős. Az állótőkeberuházások késleltetése (lag) vágja el a prosperitást és fordítja azt recesszióba. Ám ugyancsak az állótőke felel a ciklikusságért is, hiszen ha már beköszöntött a recesszió, „senki sem lesz bolond” meg nem térülő tőkét fektetni az állótőke felújításába, a bővítésről már nem is beszélve. Ezért szükségszerű, hogy a pangás ideje alatt a társadalom állótőkéjének nagy része fizikailag és erkölcsileg megsemmisül. A megélénkülés idején viszont „senki sem lesz bolond” elhanyagolni állótőkéje mihamarabbi felújítását, majd bővítését. [„Aki lemarad, az kimarad!”] 183 Tehát egyszerre indul be egy rekonstrukciós folyamat minden ágazatban. Az értéktörvény [(pontosabban annak tőkés változata, az értéktöbblet törvény)], annak funkciói egyszerre késztetik a tőkés vállalkozókat a prosperitás öngyilkos beruházási lázába. Így a túl későn beinduló beruházások egyszerre ontják a társadalom nyakába a senkinek nem kellő [(pontosabban: pénzért senkinek nem kellő)] áruk tömegét, okozva ezzel a következő recessziót.
183
Itt tulajdonképpen a szakirodalomban ismert „összetétel csapdája” vagy más néven a „stadion-effektus” működik. A tömegesen elkövetett hibás döntés oka, hogy bármennyire is tisztában vannak a tömeget alkotó egyének azzal, hogy amit tesznek, annak nem lesz jó vége, mégis teszik, mert tudják, hogy ugyan mindenki rosszul jár, de a legrosszabbul azok az „okosok” járnak majd, akik nem teszik. Amikor a stadionban az izgalmas pillanatban, hogy jobban lássanak, mindenki felugrik, talán mindenki tudja, hogy így semmivel sem fognak jobban látni, de aki e tudás birtokában ülve marad, az egészen biztosan nem fog látni semmit. (a szerző 2013)
375
A ciklusokért tehát a az állóeszközök felújítási-beruházási ciklusa a felelős, amiért viszont a magántulajdonban elkülönült termelés, vagyis az értéktörvény, pontosabban annak tőkés formái, az értéktöbblet- és a profitrátatörvények a felelősek. A válság viszonylag kis termelési visszaesése és viszonylag gyors, s ami a fontosabb spontán lefolyása a XIX. század végéig az értéktörvény szabad érvényesülésének, a szabadverseny hatékony piaci szabályozásának volt köszönhető. [Ekkor a válság tulajdonképpen sajátos pozitív szerepet töltött be: lerombolva a kapitalizmus régi, elavult struktúráit lehetővé tette az új korszerűbb struktúrák kialakítását.] Amikor a tőkés fejlődés által szükségszerűen létrejött monopóliumok ezt a szabályozást gyakorlatilag felszámolták, akkor a válság az egész társadalomra nézve katasztrofálissá vált. Az 1929-es Nagy Válság majdnem a kapitalizmus pusztulását okozta. Ha figyelembe vesszük, hogy Németországban a Hitler vezette NSDAP ennek a válságnak a segítségével jutott hatalomra, akkor azt is mondhatjuk – teljes joggal –, hogy ez a válság magával hozta majdnem az egész emberiség pusztulását is. Mindezek alapján érthető, hogy amíg a szabadversenyes kapitalizmusban a legsúlyosabb válság sem váltotta ki az állam tartós beavatkozását [(a válságok amilyen spontán módon keletkeztek, ugyanolyan spontán módon meg is oldódtak)], addig a monopolkapitalizmus szinte a létrejötte pillanatában megkezdte állam-monopolkapitalizmussá alakulását.
376
Függelék: A jelenlegi válság - pénzügyi vagy túltermelési válság?
(egy internetes blog - 2009) [A jelenleg kiterjedő válságot a szaksajtó egy része, a közgazdasági bulvársajtó és a köztudat is előszeretettel azonosítja, mint pénzügyi válságot, amelynek okozói a felelőtlenül gazdálkodó bankok, akik olyan pénzt hiteleznek ki, amely nem is létezik. Anélkül, hogy a már évtizedek óta haldokló bankrendszert akarnám védeni, azt kell mondanom, hogy ez a magyarázat nem állja meg a helyét, illetve összekeveri az okokat az okozatokkal. I. Némi elméleti megalapozás
A bankok általában olyan pénzt hiteleznek, amely nem létezik – hiszen éppen ez a hitel lényege. Kezdetben ugyan a bankok csupán összegyűjtötték a háztartásokban megtakarított pénzt betétek formájában, és azt hitelezték ki a beruházni kívánó vállalkozóknak. A ragaszkodás ahhoz, hogy csak a betétként elhelyezett pénzt hitelezzék ki egyrészt nagyon beszűkítette a gazdaság beruházási forrásait (ezt szokták úgy mondani, hogy kevés a pénz a piacon), másrészt nagyon sebezhetővé tette magukat a bankokat. Ugyanis, ha a betétesek jelentkeztek a pénzükért, és a bank megtagadta annak kiadását arra hivatkozva, hogy az éppen ki van hitelezve, akkor hiába magyarázta, hogy éppen most keletkezik az a kamat, ami miatt érdemes a bankban tartani a pénzt – a bankpánik elháríthatatlanul kitört. A bankok azonban a hitelt nem csak a háztartások direkt megtakarításaiból folyósítják. A hitel másik – nem kevésbé fontos – forrása a váltóforgalom. Tudni kell, hogy Marx, amikor tőkésekről beszélt, általában nem választotta szét a tőketulajdonost és a vállalkozót (kivéve a vállalkozói nyereségről szóló, szinte mellékesen kezelt bekezdéseit). Ma már világos, hogy a tőke funkciója, és a tőke
377
tulajdona szétválasztható, és rendre szét is válik. A tőke értékesülési folyamatában nem a tőketulajdonos, hanem a vállalkozó játsza a főszerepet. Manapság a polgári szociológia igyekszik azt a képzetet elterjeszteni, hogy a vállalkozó ugyanúgy a tőke alkalmazottja, mint a gép mellett álló munkás. Másfelől arról értekeznek, hogy a modern munkás maga is tulajdonos (tartós fogyasztási cikkek, „tudástőke”) és így a marxi osztályszemlélet elvesztette minden relevanciáját. Valójában az osztályviszonyok szövevényesebbé váltak, de a lényegük nem változott. Az elnyomó osztály az elnyomottak számukra (az elnyomók számára) idegen munkája felett uralkodnak, kizsákmányolják azt. Az elnyomó osztály alapvető érdekeit ma már nem a tulajdonosok, hanem a vállalkozók fejezik ki a legadekvátabb formában. A (polgári értelemben vett, a PTK által szabályozott) tulajdon nagymértékben szétmosódott, megfoghatatlanná vált. Ám ez nem teszi semmivé azt a marxi álláspontot, hogy a tőkés osztályviszonyokat a termelési eszközök magántulajdona határozza meg, ugyanis Marx a magántulajdont nem a PTK alapján értelmezi. A PTK például összekeveri a magántulajdon, az egyéni tulajdon, és a személyi tulajdon nagyon is különböző kategóriáit, Marx viszont világosan megkülönbözteti azokat. Az egyéni tulajdon a PTK fogalma: arra utal, hogy a tulajdon tárgya felett egy (természetes vagy jogi) személy rendelkezik, ellentétben a társas tulajdonnal, ahol a rendelkezés joga megoszlik a társtulajdonosok között. A polgári jogászok (tudatos?) trehánysága, hogy az egyéni tulajdon fogalmát a jogszabályok szövegében rendre összekeverik a magántulajdon fogalmával. Az már a „hab a tortán”, hogy bár a fenti értelmezés alapján a tulajdonosként fellépő állam tulajdona, mint egyedüli jogi személy tulajdona egyéni tulajdonnak kellene minősülnie, a társas és a társadalmi tulajdon összekeverése révén az állami tulajdon sokszor, mint az egyéni tulajdon ellentéte jelenik meg. Vagyis a tulajdon kérdésében a polgári értelmezésben a legnagyobb zűrzavar uralkodik. És mivel „az uralkodó osztályok gondolatai az uralkodó gondolatok” (Német Ideológia MEM 3), azért nem kell csodálkoznunk, hogy a tulajdon körül az átlagpolgár fejében is a
378
legnagyobb zűrzavar uralkodik. Marxnál azonban a magántulajdon egyértelműen az idegen munka leigázásának, az idegen munka feletti uralomnak, az idegen munka kizsákmányolásának eszköze – maga a tőkés termelési mód. Ennek a magántulajdonnak a tényleges mozgatója nem a PTK szerinti tulajdonosok tarka serege (tehát például semmi esetre sem a törperészvénnyel rendelkező bérmunkás) hanem a vállalkozó. E kis kitérőt az indokolja, hogy amennyiben elfogadjuk a vállalkozó kulcsszerepét a tőkés termelési módban, akkor azt is jól látnunk kell, hogy a vállalkozó vállalkozása a termelés, különböző tulajdonosok (a PTK szerint értve természetesen) kezében levő termelési tényezőknek a termelés folyamatában való egyesítése. És itt jön a témánk szempontjából a lényeg! A vállalkozó minden tulajdonostól a birtokában levő termelési tényezőt hitelbe veszi át! Hitelbe, mert hitele van, és csak annyiban lehet sikeres vállalkozó, amennyiben hitele van. A vállalkozó hitele abban áll, hogy a tényezőtulajdonosok elhiszik neki, hogy sikeresen fogja a tényezőket a termelésben egyesíteni, és a termelés eredményéből a hiteltartozásait kamatostul vissza fogja tudni fizetni. A PTK legfontosabb, a tőkés termelési módot jogilag megalapozó kitétele alapján a termelési folyamat eredménye azé lesz, akié a tényezők tulajdonjoga. Ennek semmilyen „természetes” alapja nincs – csupán a jogi elfedése annak a nyílt erőszaknak, amivel a magántulajdon eredetileg keletkezett. Ugyancsak a tőkés termelés zavartalanságát biztosító „mesterséges” jogszabály (tulajdonképpen az előző sajátos arculcsapása), hogy a termelés eredményének elsajátítási joga azt is megilleti, aki a tulajdon feletti rendelkezés jogát „csak” hitelbe szerezte meg. Vagyis a vállalkozó által „kínált” fedezet a PTK szerint teljesen jogszerű. Ezért azok a tényezőtulajdonosok, akik jól ismerik a vállalkozót, hitelbe bérbe adják tulajdonukat neki, amiről a vállalkozó egy adott dátumra szóló fizetési kötelezvényt, egy váltót állít ki. Ha
379
a váltóban megígért pénzre a váltó elfogadójának hamarabb van szüksége, mint a váltó lejárata, akkor a bank átvállalhatja a váltót, és a váltó elfogadójának kifizetheti a pénzt – levonva belőle a neki járó költségeket. Lényegét tekintve ez az eljárás nem különbözik attól, ha a bank adott volna kölcsönt a váltó kiállítójának, aki ebből a pénzből, mint készpénzből vásárolta volna meg a szükséges tényezőket. A visszafizetés garanciája így is, úgy is a sikeres értékesítés. A bank persze eredetileg csak a nála elhelyezett pénzbetéteket hitelezheti ki. De sokszor a váltók elfogadói már azzal is beérik, ha az üzlettársuk csekély forgalmi képességű váltóját (a magánváltót) a bank becseréli a maga sokkal forgalomképesebb bankváltójára. Ez adja az ötletet az államnak, hogy egy (vagy néhány, csekély számú) banknak engedélyezze a pénzhamisítás jogát (amit korábban a kincstárjegyek, állami papírpénz kibocsátásával magának tartott fenn). Ez(ek) lesz(nek) a jegybank(ok), aki(k)nek a bankváltója átalakul bankjeggyé, pénzzé. A jegybank a törvényes pénzhamisítás joga mellett fontos jogot kap: előírhatja a többi (kereskedelmi) hogy a náluk elhelyezett betéteknek mekkora részét nála megnyitott számlákon tartalékolni. Ez a tartalékráta.
még egy banknak, kötelesek köztelező
Ezek után a jegybank kibocsát („hamisít”) X mennyiségű pénzt és azokat valamilyen technikával elhelyezi a kereskedelmi bankoknál. A bankok ezt a pénzt betétként kezelik és a kötelező tartalék lerakása után a maradékot kihitelezik. A hiteleket felvevőik természetesen elköltik és a pénz, immár valódi betétként visszakerül a bankokhoz. Így ezt a bankok, a kötelező tartalék lerakása után, ismét kihitelezhetik. Ez többször (elméletileg végtelen sokszor) megismétlődhet – természetesen egyre kevesebb lesz a kihitelezett összeg, így gyakorlatilag néhány lépés után a pénz a banknál elfogy. Kis matematikai ismerettel kiszámítható, hogy az így forgalomba került pénztömeg a jegybank által „hamisított” pénzmennyiség (1/kötelező tartalékráta)-szorosa lesz, például ha a kötelező tartalékráta 5% azaz minden betét 0,05-szörösét kell a
380
tartalékszámlára áthelyezni, akkor a forgalomba kerülő hitelpénz a jegybank által kibocsátott összeg hússzorosa lesz. Ugyanakkor a kötelező tartalék számlán éppen a jegybank által kibocsátott összeg gyűlik össze, azaz a „hamispénz” voltaképpen nem is kerül forgalomba. Így a forgalomba dobott hitelpénz mögött nem áll pénz (ahogyan a váltó mögött sem), hanem a meghitelezett termelési eredmény adja a fedezetét. A tényezők eredeti tulajdonosai között azonban jelentős eltérések vannak. A termelésnek durván három alaptényezőjét különböztethetjük meg: 1.
A termelési folyamatot hordozó, szűkösen rendelkezésre álló természeti szubsztancia, amit az egyszerűség kedvéért földnek nevezünk;
2.
A termelés azon eszközei, amelyek a természetben található dolgainak a termelés céljaira való átalakításával egy korábbi termelőfolyamatból származnak – ezeket a polgári közgazdaságtan tőkének, újratermelhető tőkejavaknak szokta nevezni. Bár a marxi elmélet a tőke alatt termelési, emberek közötti viszonyt ért, mivel ezek a tőkejavak e viszonyok hordozói, azért nyugodtan átvehetjük ezt a szóhasználatot – nem feledkezve meg az elvi különbségekről. A polgári közgazdaságtan a tőke fogalomkörébe vonja – sőt kitüntetett szerepet adva neki – a beruházási célú pénzösszeget is. Látni fogjuk, hogy nincs lényeges különbség aközött, hogy a vállalkozó hitelbe veszi meg a tőkejavakat, vagy pénzt vesz kölcsön, hogy abból vásároljon a termeléshez szükséges tőkejavakat – ezért fenntartásaink fenntartása mellett átvehetjük a polgári közgazdaságtan azon szóhasználatát is, hogy tőkének kifejezetten a beruházásokra felhasználható pénztömeget nevezik.
381
3.
A termelési folyamat alapvetően a földön (mint a termelést hordozó szubsztancián) tőkefelhasználással (beruházással) létrehozott üzemekben alkalmazott emberi munkával valósul meg. Az emberek egy csoportjának nincs módja másképpen a piacon beszerezni a szükségleteit kielégítő árukat, mint hogy eladják a vállalkozónak a munkavégző képességüket, a munkaerejüket. Azért van ez így, mert vagy nincs más tulajdonuk, vagy ami van, annak a hozama nem elegendő a létfenntartáshoz .
A vállalkozó (általában hitelbe) átveszi a tulajdonosoktól a termelés tárgyi feltételeit és a munkásoktól (tőlük mindig hitelbe) a munkaerejüket. Az ő feladata ezután a feltételek megfelelő kombinálásával beindítani a termelést. Ha sikeresen végződik a dolog, akkor a vállalkozó a tulajdonosoknak visszaadja a tulajdonukat (kifizetve a kopásból eredő kárt, az amortizációt) ezen felül a földbirtokosnak földjáradékot, a tőketulajdonosnak kamatot fizet. Végül a munkás is megkapja a kialkudott munkabérét, amely fedezi a munkaereje újratermelésének költségeit. Ami a termék eladásból származó árbevételből marad, az a vállalkozó jogos nyeresége lesz, fáradozásainak és kockázatvállalásának jutalma. Némi különbség máris látható. A tulajdonosok odaadták tulajdonukat, azt a ciklus végén visszakapták, és még megkapták a lemondásuk jutalmát is. A vállalkozó nem adott semmit, de azt nem is kapta vissza és így jövedelme kizárólag a kockázatvállalás jutalmaként jelenik meg. A munkás odaadta a munkaerejét és bért kapott érte, de nem világos, hogy ez a bér az elhasznált munkaerő pótlására való, vagy pedig ő is kap valamit az áldozatvállalásáért. Könnyen belátható, hogy minél egyszerűbb és tömegesebb a munka, annál inkább a bér csak a munkaerő pótlására szolgál. Van azonban egy sokkal fontosabb különbség is.
382
A tulajdonosok odaadják a tulajdonukat a vállalkozónak, és ettől kezdve azt csinálnak, amit csak akarnak. Ha akarják, akkor egy üdülőhelyen lóbálják a lábukat a tengerbe. Ha akarják, tanulhatnak, lobbizhatnak, politizálhatnak stb. A vállalkozó sincs sokkal rosszabb helyzetben. A vállalkozásával kapcsolatos teendőket szinte nullára redukálhatja, ha azokat kiadja szakembereknek (akik szintén munkások a szó közgazdaságtani értelmében) és utána követheti a tulajdonosok példáját. Ezzel szemben a munkás azt veszi észre, hogy egyetlen eladható jószágát, a munkaerőt csak úgy adhatja bérbe, ha maga is vele megy a termelőfolyamatba. Nincs láblóbálás, nincs tanulás, nincs lobbizás, nincs politizálás. Oda kell állni vagy ülni a gép, a munkapad, az íróasztal mellé, és a munkaidő végéig ott is kell maradni. Mással foglalkozni, mint a vállalkozó által kiadott munkafeladattal, nem szabad. Hiszen a tevékenysége már nem az övé, eladta azt. Azzal, hogy a munkások csak úgy tudják realizálni „tulajdonukat” – szemben a tulajdonosokkal és a vállalkozókkal –, ha lemondanak a szabadidejükről, olyan szinte behozhatatlan civilizációs és érdekérvényesítési hátrányba kerülnek, amely mellett enyhén szólva illuzórikus esélyegyenlőségről beszélni. Van azonban egy harmadik probléma is, amit joggal nevezhetünk a tőkés termelés egyik alapellentmondásának. Végső soron a társadalmi termelés célja a tőkés termelési módban is az emberi szükségletek kielégítése. Az ehhez szükséges javakat a tőkés piacgazdaságban az emberek a jövedelmüket elköltve vásárolják meg. Bár egyénileg a földbirtokosnak, a tőketulajdonosnak és a vállalkozónak lehet lényegesen magasabb a jövedelme, mint a munkásoknak, az össztársadalmi jövedelem nagyobbik részét a munkabérek teszik ki. Így a megtermelt javak fő vásárlói a munkabérből élők. A vállalkozó abban érdekelt, hogy minél nagyobb profitja legyen. A profit számszerűen a vállalkozó által értékesített
383
termék árbevételéből marad a költségek levonása után. A profit nagyságának tehát két forrása van: 1. Minél több terméket ad el a vállalkozó – változatlan összköltség és adott termékárak mellett – annál nagyobb lesz a profitja. 2. Adott árbevétel mellett minél kisebb lesz a megtérítendő költség annál nagyobb lesz a vállalkozó profitja. Tehát egyfelől a munkások, ha többet vásárolnak, akkor növelik az árbevételt és így – az egyéb tényezők változatlansága mellett – a profitot. Másfelől viszont, minél kevesebb bért kell a munkásoknak kifizetni – az egyéb tényezők változatlansága mellett –, annál nagyobb lesz a profit. A két feltétel nyilvánvaló ellentmondásban van egymással: a munkások bére egyfelől a fizetőképes keresletet jelenti, aminek növelése a tőke érdeke, másfelől a munkabér az egyik legfontosabb termelési költség, amelynek csökkentésében érdekeltek a tőke. A klasszikus túltermelési válságot Marx szerint ez az ellentmondás okozza, kiváltva az úgynevezett relatív túlnépesedést. A tőke a tőkés termelési mód kezdeteinél a legdurvább módszerekkel, az úgynevezett abszolút értéktöbblet termelés fokozásával (a munkanap mértéktelen meghosszabbítása, a munkaintenzitás erőszakos fokozása, az újkori rabszolgaság bevezetése) növelte profitját, illetve próbált ellenállni a profitráta süllyedő tendenciájának. Ezek a módszerek azonban olyan mértékben növelték a munkásosztály nyomorát, hogy azt sem erkölcsileg, sem fizikailag, de végső soron gazdaságilag sem lehetett fenntartani. Ezért előtérbe kerültek az értéktöbblet relatív termelése növelésének eszközei, amik végső soron a rendkívüli mértékben felgyorsuló műszaki haladásban testesültek meg. A tőke a drága munkaerőt az olcsóbb gépekkel váltja ki, például úgy, hogy ugyanannyi munkaerővel – mondjuk - kétszer annyit
384
tud megtermeltetni, vagy úgy, hogy a változatlan kibocsátást – tegyük fel - fele annyi munkaerő alkalmazásával tudja biztosítani. Első ránézésre az első eset (kétszer annyi kibocsátás, ugyanannyi munkaerő alkalmazásával) csupán elméleti, hiszen a változatlan munkaerő változatlan fizetőképes keresletet jelent. Válójában a második eset sem jobb, mert ott viszont a változatlan kibocsátással szemben csökkenő fizetőképes kereslet áll. Mégis a tőke a második lehetőséget fogja választani, vagyis a műszaki haladás következménye elbocsátásokban jelenik meg, mivel az elkülönült termelés következtében minden vállalkozó először úgy érzékeli, az elbocsátások következtében a munkaerő költségei nála csökkentek, a fizetőképes kereslet viszont mások piacán csökkent. A műszaki haladás által ilyen módon kiváltott munkanélküliséget technikai munkanélküliségnek nevezik. Azonban azokban az ágazatokban, ahol a fizetőképes kereslet csökkenését kénytelenek érzékelni, csökkentik a termelést, ami újabb elbocsátásokkal jár – ez már konjunkturális munkanélküliség, a válság biztos jele. Ugyanis innentől kezdve egy önmagát erősítő folyamat indul be, dekonjunktúrát, gazdasági visszaesést okozva. Az fentebb leírt válságmechanizmus elég jól működött a korai kapitalizmusban és betöltötte azt a funkciót, amit Marx is tulajdonított neki: lerombolta a működési zavarokkal terhes gazdasági struktúrákat, ezzel helyet adva az innovatív kezdeményezéseknek, új, hatékonyabb struktúrák létrehozásának - és így a túltermelési válságok a tőkés termelési mód szerves fejlődésének elemeiként jelentek meg. A válság elpusztította a gyenge, rossz alkalmazkodóképességű vállalatokat, míg az erősebbeket is mérhetetlenül legyengítve arra kényszeríttette őket, hogy új megoldásokat keresve újítsák meg magukat és ezzel magát a tőkés termelési módot is. A válság, mint elemi csapás kezdődött, és úgy is szűnt meg magától, bármilyen külső beavatkozás nélkül. Ez a folyamat
385
ismétlődött 1825-től 1890-ig nyolc-tíz éves időközökkel. Az 1890-es és az azt követő XX. század elejei válságok (az USAban 1907-ben) azonban egészen újszerűek voltak. Ezek megértéséhez néhány szót kell szólnunk a "tökéletesen versenyző" piacok úgynevezett "kudarcairól". A közgazdaságtan meglehetősen alaposan körbejárja a "tökéletesen versenyző" piac azon hatását, hogy a keresletet és a kínálatot az egyensúly felé tereli, vagyis a piaci mechanizmusok az árak alakulásán keresztül úgy alakítják a piaci állapotokat, hogy a keresett termékekből többet, a kevésbé keresett termékből kevesebbet termeljenek. Mindezzel kapcsolatban beszélnek a piac öntisztító szerepéről, illetve a piaci koordinációról. Mondhattuk volna azonban azt is, hogy a piac szabályozza a termelést. A probléma mindössze az, hogy a piac utólagosan, „post festum” szabályozza a piacot. Előbb jelentős feleslegnek kell keletkeznie a piacon a kevésbé kelendő áruból ahhoz, hogy a termelők visszafogják termelésüket. Máskor érzékelhető hiánynak kell kialakulnia, hogy a termelőket ösztönző áremelkedés beinduljon. Ennek alkalomadtán igen súlyos következményei lehetnek. Ha tüzetesebben szemügyre vesszük a piac termelésszabályozó mechanizmusát, akkor további hatásokat fedezhetünk fel. A relatív túltermelés kiváltotta árcsökkenésre a termelők alapjában kétféle módon reagálhatnak: Akik nem vállalják az adott termék megnövekedett kockázatát, azok elhagyják az ágazatot, eszközeiket (tőkéjüket) más ágazatba fektetik, illetve a csődbe jutottak a vállalkozással is felhagynak, kilépnek a termelők közül. Mások viszont az áresést költségcsökkentéssel, vagy ami általában ugyanaz, műszaki fejlesztéssel próbálják kompenzálni. Természetesen ebbe is bele lehet bukni, de szép sikereket is el lehet érni.
386
A hosszú távú ágazati kínálat vizsgálata arra az eredményre jut, hogy hosszútávon a vállalatok 0 gazdasági profitot 184 realizálnak. Rövidtávon ez azonban nem így van. Éppen a műszaki fejlesztés első sikeres alkalmazói (a gazdaságtörténet tanúsága szerint ezek gyakran nem azonosak az első alkalmazókkal) jelentős gazdasági profitot fognak elérni természetesen csak rövidtávon. Hosszútávon azonban – feltevésünk szerint – érvényesül a piac versenyeztető jellege. Mivel a műszaki fejlesztés sem lehet – ismét feltevéseink szerint – monopolhelyzet forrása, azért hosszabb távon a többi vállalat is birtokába jut ennek, vagy más, ezzel egyenértékű (azonos gazdasági hatású) fejlesztési eredménynek. Paradox módon ennek nem az lesz a következménye, hogy a többiek is gazdasági profithoz jutnak, hanem az, hogy az úttörők is elvesztik azt („az összetétel csapdája”!), így ismét az tud eredményes lenni, aki új fejlesztésbe vág bele. A piac tehát folyamatosan ösztönzi a műszaki fejlődést. Látjuk, hogy a verseny állandó mozgásban tartja a piac szereplőit, elsősorban az eladó-termelőket. E mozgás „kétdimenziós”: Egyrészt a termelők eszközeiket, tőkéjüket a különböző javakat termelő ágazatok között mozgatják, áramoltatják ide-oda (a piac utólag szabályozza a termelést); másrészt az ágazaton belül maradók technikájukat, technológiájukat fejlesztik, hol úttörőként, hol az úttörők követőiként (hiszen a piac ösztönzi a műszaki fejlődést). E mozgások célja a minél nagyobb – legalább rövid ideig elérhető – pozitív gazdasági profit. Nyilvánvaló azonban, hogy mind az ágazatok közötti mozgásnak, mind az ágazaton belüli fejlesztésnek transzfer 184
Itt az egyszerűség kedvéért a "profit" kifejezést nem a marxi, hanem a köztudattal jobban egyező polgári értelemben használjuk (a szerző 2013)
387
költségei vannak. Ezeket a transzfer költségeket az átlagos szinten termelők, akiknek a gazdasági profitjuk 0, nem tudják megfinanszírozni, mert e költségek vállalása gazdasági profitjukat egyből negatívvá, a vállalkozást veszteségessé tenné. Vagyis a piac törvényei szerint annak van reális esélye pozitív gazdasági profit szerzésére, akinek már előzőleg is pozitív gazdasági profitja volt. Természetesen itt nincs szó abszolút, determinisztikus folyamatokról, hiszen nagy szerepe van a véletlennek, a szerencsének is, de azért tendenciájában nyilvánvaló, hogy a gazdaságilag eredményes piaci szereplőknek nagyobb az esélyük arra, hogy továbbra is eredményesek legyenek, míg a lemaradóknak egyre növekvő az esélyük arra, hogy hátrányuk behozhatatlanná váljon, hogy a versenyből végleg kiessenek. Vagyis a piac hosszabb távon differenciálja a termelőket, az eredményeseket egyre jobb helyzetbe, a lemaradókat egyre rosszabb helyzetbe hozva. A „normális” piac különböztethető meg:
működésének
tehát
három
hatása
•
utólag szabályozza a termelést;
•
folyamatosan ösztönzi, kikényszeríti a műszaki fejlődést;
•
differenciálja a piac (aktív) szereplőit.
A piac fentebb jelzett hatásai átalakítják magát azt a közeget, amiben a piac működik. Emiatt megváltozik maga a piac is. A piac által kikényszerített műszaki haladás nem csak a költségeket csökkenti, hanem szükségszerűen differenciálja a termékeket is, hiszen a differenciált termék is alkalmas a vevők megnyerésére - a termékdifferenciálódás a műszaki fejlődés egyik fontos megjelenési formája. De nem csak a termékeket differenciálja, hanem a szükségleteket is, hiszen a magasabb technikai színvonal olyan szükségletek kielégítését is potenciálisan lehetővé teszi, amelyek korábban fel sem merülhettek (például a rádiózás technikai fejlődése „fejlesztette ki” a televízió iránti – kielégíthető – szükségletet). A
388
szükségletek differenciálódása a műszaki haladás reális indítéka, nélküle a műszaki fejlesztés nem érné el gazdasági célját – még a fejlesztés transzfer költségei sem térülnének meg. A termékek és szükségletek differenciálódása egyre bonyolultabbá teszi mind a termelési, mind a fogyasztási folyamatokat. A munkamegosztás is egyre szövevényesebb formát ölt. Ha az árutermelés korai időszakaiban még egy-egy termelő többé-kevésbé elmondhatta, hogy ő valami konkrétat (cipőt, kenyeret, könyvet stb.) állított elő, akkor a fejlett technika mellett ez ki van zárva. Mindenki csak részese lehet a közös termelő folyamatnak. Társadalmivá válik a termelőfolyamat, de ezzel társadalmasodik a szükségletek világa is. A szövevényessé váló gazdaságban nő azoknak a szükségleteknek a száma, amelyeket nem lehet, vagy nem célszerű egyénileg kielégíteni (például egy ipari lakótelep – „bérkaszárnya” már elképzelhetetlen kerti kutakkal, vezetékes víz nélkül), azaz mind jobban előtérbe kerülnek a közjavak, illetve a közjószágszerű magánjavak, így tehát ezek a jelenségek egyáltalán nem kivételesek, hanem a piac működésének szerves következményei. A bonyolult termelői szervezet (s az úgyszintén mind összetettebbé váló fogyasztás) egyre több externál hatás forrásává válik. Egy-egy technológiai-gazdasági megoldásnak mind kevésbé lehet lokalizálni hatásait. Azok a legváratlanabb helyeken bukkannak elő. Még fontosabb a piacnak a termelőket differenciáló hatása. Ennek logikailag egyértelműen monopóliumhoz kellene vezetnie. A dolog azért nem ilyen egyszerű. A piac működése ugyanis nem csak a termelők differenciálódását okozza, hanem a termelés növekedését is. A növekvő és differenciálódó termelés mellett új termelők sokasága léphet be a folyamatba, s így a termelők számának csökkenése sokkal kevésbé valószínű, mint e szám növekedése. A termelők számának valószínű növekedése
389
azonban nincs ellentmondásban azzal, hogy a piaci részesedést tekintve monopolizálódási folyamatok induljanak meg. Miközben a piaci kereslethez képest jelentéktelen méretű vállalatok akár gomba módra szaporodnak, az hozzámérhető vállalatok száma csökkenhet - növekvő méretek mellett. Ha tiszta monopóliumok nem is, de oligopól vállalatok mindenképpen uralkodó helyzetbe kerülnek. Tehát az oligopolista-monopolista verseny sem véletlen kivétel, hanem a piaci működés természetes fejleménye. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a kis létszámú oligopól piac, ha nem képes természetes monopóliumot kiválasztani magából, akkor nyílt vagy titkos kartell-szerződések fogják gyakorlatilag monopolisztikussá tenni. Tehát a „mainstream” közgazdaságtanban hagyományosan a piac véletlenszerű kisiklásaiként tárgyalt "kudarcok" valójában magából a normális piaci működésből születnek. II. Válságkezelő kísérletek
A XIX. század végén, a XX. század elején ez az elméleti tétel a gyakorlatban igazolódott. Az eseti, megjelenő-megszűnő - némi extraprofitot eredményező - monopol helyzetek egyre nagyobbakká váltak, állandósultak, kialakultak a nemzeti, majd nemzetközi (transznacionális és multinacionális) óriásvállalatok, a "multik" (bár akkoriban még inkább "trösztöknek", "konszerneknek" hívták őket). Ezek a vállalatóriások a századforduló előtti és utáni válságaiból nem legyengülve, hanem ellenkezőleg mérhetetlenül megerősödve kerültek ki - "a nagyhalak megették a kishalakat". Ezzel azonban maguk a válságok is minőségi változáson mentek keresztül: A válságok immár nem töltötték be egyértelműen a rendszert megújító szerepüket. A torz ée egyre torzabb struktúrájú óriásvállalatokat ugyanis nem lerombolták, hanem éppen ellenkezőleg, megerősítették. A kapitalizmus új (Lenin szerint talán némileg tévesen - legfelső) fokára lépett - az
390
imperializmusba, ami monopolkapitalizmus
Lenin
szerint
mindenek
előtt
A válságok - éppen a fentiek miatt - nem voltak többé képesek saját magukat megszüntetni. Az 1890-es válságot végső soron a balkáni konfliktusok szorították vissza, az 1900 utáni válság az első világháborúba torkollott. Az első világháború után a győztesek között erős illúzió volt a "boldog békeidők" visszatértével kapcsolatban. Néhány gondolkodó (Lenin, Rosa Luxemburg, Keynes) azonban rámutattak ezen illúzió illúzió-voltára és új, minden eddiginél nagyobb válságot és világháborút jósoltak. Bár nem sokan hittek nekik, jóslatuk pontosan beigazolódott. 1929-ben kitört a minden addiginál pusztítóbb gazdasági válság, és ennek a válságnak csak a minden addiginál pusztítóbb második világháborúra való felkészülés tudott véget vetni. A burzsoázia lázasan kereste a 29-es válsághoz hasonló katasztrófák ellenszerét. A három legtipikusabb eseti megoldás, a roosevelti New Deal, a hitleri fegyverkezés és a sztálini tervgazdaság (aminek csekély köze volt a marxi értelmezésű szocializmushoz, sokkal több az előtte említettekhez) tapasztalatait is felhasználva Keynes kidolgozott egy "receptet". Keynes a problémát az úgynevezett "elégtelen keresletre", a tényleges piaci egyensúly és a termelő kapacitások közötti krónikus eltérésre, a kihasználatlan kapacitásokra vezette vissza. Receptjének lényege az volt, hogy ha a magántőke nem hajlandó a társadalom termelőkapacitásait kihasználni, mert nem bízik a jövőben, akkor az állam kénytelen - minden korábbi gazdasági dogmát megsértve - beavatkozva a piaci folyamatokba ezt megtenni. Ehhez megengedhetőnek tartotta az állami költségvetés felduzzasztását, deficitessé válását, az állam eladósodását. Közvetlenül a második világháború után a recept alkalmazása eredményesnek látszott. Egyfelől ugyan ideológiailag támaszkodva a hidegháborúra - békeidőben példátlan méretű fegyverkezési hullámot indított el, másfelől
391
azonban legalább is a "centrum országokban" a jóléti állam kialakulását, és megszilárdulását is jelentette. Mindez úgy tűnt, megoldja a "költségcsökkentés-fizetőképes keresletnövelés" válságokat okozó ellentmondását. Leszámítva az USA néhány enyhe lefolyású válságát (amelyek összefüggésbe hozhatóak voltak az USA hirtelen abbamaradt helyi háborúival - Korea, Vietnam) egészen 1973-ig, azaz 27 évig nem volt világgazdasági válság. A közgazdászok a hagyományos válságciklus végéről beszéltek. Ebbe az "idillbe" robbant bele az 1973-as "olajválság". A keynesi recept szerves részét képezte a krónikus költségvetési deficitből és állami eladósodásból következő infláció. Keynes maga nem foglalkozott az infláció kérdésével, de optimista követői egész elméletet dolgoztak ki a "kézben tartható" inflációról, ami szerintük az enyhe ajzószerekhez hasonlóan csak fokozta a gazdaság oly áldásos aktivitását. Ez az aktivitás azonban torz módon fokozta a műszaki haladást, ami immár nem a megtakarítás, hanem ellenkezőleg, a pazarlás eszközévé vált. A jóléti - helyesebben megnevezve: fogyasztói társadalomban a korábbihoz képest összehasonlíthatatlanul fontosabb szerephez jutottak a tartós fogyasztási cikkek mindenek előtt a gépkocsi és a háztartási elektronika. Pontosan ez volt az a "pont", ahova becsapott az energiaárak megugrásának villámcsapása. Az energiahordozók robbanásszerű megdrágulása azt eredményezte, hogy az igen energia-igényes tartós fogyasztási cikkek piacán drasztikusan visszaesett a kereslet, míg az e piacokon hirtelen felszabadult vásárlóerő rázúdult a hagyományos fogyasztási cikkek piacára, időleges túlkeresletet okozva. Ez egyfelől az autó- és háztartásigép-gyártásban túltermelési válságot, a pénzpiacon pedig immár nem "kézben tartható", hanem "vágtató" inflációt robbantott ki. Egészen újszerű helyzet jött létre. Eddig a gazdasági válságok idején általában a defláció, a pénz felértékelődése, az árak rohamos esése volt a jellemző. Az 1973-as válság a
392
"stagflációt", a hatalmas munkanélküliséget okozó stagnálás és az elsöprő infláció szimbiózisát (együttélését) hozta magával. A keynesi recept bedöglött. Támadásba lendültek a "monetáris ellenforradalom" erői, Milton Friedman csapata. Milton Friedman, mint a Pinochet-rezsim gazdasági tanácsadója híresült el, de az ő tanácsait követve kezdett a jóléti állam felszámolásához Margaret Theacher és Ronald Reagan is. Friedman receptje az állam kivonulását tartalmazta a termelő szférából, miközben a pénzpiacon az állam (pontosabban a jegybank) pozícióinak megerősítése, a bankszféra és rajta keresztül a pénzforgalom totális ellenőrzése. Míg Keynes számára az egyes számú közellenség az elégtelen kereslet és következménye, a munkanélküliség volt, addig a monetaristák az inflációt, a pénzfelesleget kiáltják ki közellenségnek (egyikük se nevezi meg az igazi közellenséget, a tőkét). A monetarista elveknek megfelelően az ellenőrizetlen pénz szűkítésébe kezdenek, miközben nincs ellenükre az ellenorzott pénzkibocsátás. Ennek következménye, hogy a lakossági megtakarításokat nem a vállalkozások közvetlen élénkítésébe irányítják, hanem az inflációt lekötő nem likvid vagyonok (ingatlan, értékpapír, nagy értékű gépkocsi) felhalmozásába. Ennek következményeként a bankok egyre nehezebben adnak hitelt a vállalkozásoknak, míg viszont a lakosságra szinte rátukmálják a vásárlási jelzáloghiteleket, állami és vállalati értékpapírokat, illetve a mindezekből képzett különböző "befektetési alapok" papírjait Rövid távon ez a recept is látványos eredményeket hoz. A korábbi 20-30%-os infláció visszahúzódik 1-2%-ra, ami szinte már nem is számít inflációnak. Ám a világgazdaság mélyén szörnyű erők kezdenek el felgyülemleni. Az USA élvezve a kulcsvaluta-nemzeti valuta előnyeit minden eddigi méretnél jobban eladósodik, a "feltörekvő" gazdaságokban óriási dollárkészletek halmozódnak fel. A pénzintézetek világméretű keresztfinanszírozással kötik magukat egymáshoz. A termelés virágzik, miközben a termékek egyre jelentősebb részét jelzáloghitelekből vásárolja meg a lakosság.
393
Az első, elméleti részben felvázolt ellentmondás a növelendő fizetőképes kereslet és csökkentendő munkaköltségek között nem szűnt meg. Így nem szűnt meg egy gazdasági, túltermelési válságciklus oka sem. A keynesiánizmus a kieső keresletet az államilag hamisított pénzzel akarta pótolni, azonban a luftballon kipukkadt. Most a monetarista gazdaságpolitika következtében az emberek hitelbe vásároltak olyasmit, amit hitel nélkül nem vettek volna meg. Ez azonban még nem elég. Míg korábban a banki hitelek a termelésbe áramlottak, és a fedezetüket a hitellel létrehozott termelőkapacitások leendő bevétele jelentette (ami némileg ingatag fedezet volt, hiszen a kitörő válság e bevételeket semmivé tehette), addig a kialakult új helyzetben a banki hitelek jelentős része nem a termelésbe, hanem a fogyasztói szférába áramlott és fedezetük a hitelből megvásárolt jószágok jelzáloga lett. Ez pedig még látszólagosabb fedezet, mint a majd megszerzendő bevétel. A fogyasztási hitelek fedezete olyan jószágokra bejegyzett jelzálog, amelyeket éppen ebből a hitelből vásároltak, és amelyeket e hitelek nélkül nem tudtak, nem akartak volna megvásárolni! Vagyis ezek a hitelek valójában fedezetlen hitelek! Az az áru, amit nem lehet eladni, az nem áru, annak nincs értéke. Az az áru, amit csak hitelbe lehet eladni, csak addig áru, amíg a hitelt törlesztik. A hiteltörlesztés elmaradása esetén a bank a jelzálogot nem tudja érvényesíteni, mert amire bejegyezték - éppen a hiteltörlesztés elmaradása miatt - értéktelen kacat, nem áru. Csak idő kérdése volt, hogy a költségtakarékos tőkés gazdálkodás mellett ezek a hitelek mikor fognak "bedőlni" (hogy ezt a manapság oly divatossá vált kifejezést használjuk). Ami várható volt, az be is következett. Az első tömeges bedőlések törvényszerűen abban a gazdaságban következtek be, amely geopolitikai okokból még mindig a világgazdaság vezető gazdaságaként szerepel, holott valós eredményei alapján már régen nem kellene annak lennie - az USA gazdaságában. A pénzintézetek keresztfinanszírozási rendszere miatt a hitelválság (ami nyilvánvalóan a túltermelési válság formaváltozata csupán)
394
szinte pillanatok alatt világválsággá alakult. És mint láttuk a válság nem amiatt tört ki, mert a bankok olyan pénzt hiteleztek ki, amelyik nem létezik, hanem azért, mert a fogyasztási hitel csak látszata annak a fizetőképes keresletnek, amit a tőke a munkaköltségekkel való takarékossága révén felszámol. A mostani válságban az eladhatatlan gépkocsik (első turnusa) nem az autógyárak udvarain, hanem a bankok jelzálog-aukciós raktáraiban porosodnak. Az eredményt illetően ez egyáltalán nem jelentős különbség.]
395
X. fejezet – A legfelső fok „Az imperializmus a proletáriátus szociális forradalmának előestéje. Ez 1917 óta világméretekben beigazolódott.” (V.I. Lenin Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelső foka LÖM 27 305. oldal)
Marx jogfilozófiai kutatásokkal kezdte tudományos tevékenységét. Nézetei igen gyorsan radikalizálódtak, tudományos tevékenysége összefonódott forradalmi szervező tevékenységével. Így jutott el a dialektikus materialista történelemszemléletig és annak felismeréséhez, hogy a társadalmi lét alapját a termelési viszonyokban kell keresni. Figyelme – egy forradalmár figyelme – a politikai gazdaságtan felé fordult. Az 1848-49-es európai forradalmi hullám elcsendesedése világossá tette, hogy a proletárforradalom időben eltolódik. S bár Marx nem hagyott fel forradalmi szervező munkájával, fő tevékenységévé az elméleti munka, mindenek előtt közgazdasági főművének a megírása vált, melyet Engels igen aktív anyagi és eszmei támogatásával folytathatott. [E tevékenység eredményei lettek a kéziratban félbemaradt „A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai” (Grundrisse), a kiadó hibájából félbeszakadt „A politikai gazdaságtan bírálatához”, és végül a grandiózus torzó, „A tőke (a politikai gazdaságtan bírálata)”, amelynek csak első kötetét sikerült magának sajtó alá rendeznie. A második és harmadik köteteket Engels Marx halála után rendezte sajtó alá (nem mindig a legszerencsésebb kézzel), a negyedik kötetet („Értéktöbblet elméletek”) alaposan összekutyulva K.
Kautsky adta ki, amit azután több-kevesebb sikerrel a volt szocialista országok kiadói (a Szovjetunióban és az NDK-ban közös munkával a Marx-Engels-Lenin Intézetek, nálunk a Kossuth Kiadó) raktak rendbe.] Az 1848-49-es forradalmak lecsengése, majd a Párizsi Kommün bukása teljesen nyilvánvalóvá tették, hogy a proletáriátus csak egy elméletileg jól képzett élcsapat, [egy valódi proletárpárt] 185 vezetésével vívhatja meg győztes forradalmát. [A polgári politikai gazdaságtan összefoglaló bírálata] is éppen ennek a felismerésnek a gyakorlati megvalósítását szolgálta 186 . [Marx közgazdasági művei, főként] a Tőke a [korabeli] tőkés termelési mód kimerítő elemzését adják, ám Marx csak azt a kapitalizmust elemezte/elemezhette, amely művei megírásakor létezett. Ennek a lényegében szabadversenyes kapitalizmusnak a vizsgálata vezetett a proletárforradalom akkor tudományosan helyesnek látszó hipotetikus elméletéhez, amely szerint a 185
Az eredeti kéziratban „kommunista párt” szerepelt. Bár a marxizmus talán első mérföldkőnek számító dokumentuma „A Kommunista Párt kiáltványa” címet viselte, a későbbiek során Marx és Engels nem forszírozta, hogy az általuk alapított I. és II. Internacionálék tagszervezetei a „kommunista párt” nevet viseljék. Azt majd Lenin vezeti be a III. (kommunista) Internacionálé pártjai számára, miután a II. Internacionálé szociáldemokrata pártjai az I. világháború során oly gyászos „honvédő” szerepet játszottak. (a szerző 2013)
186
Kissé nagyképűen szólva a jelen könyv publikálásával – a magam szerény eszközeivel – hasonló célt szeretnék szolgálni a magyar munkásmozgalom vonatkozásában. (a szerző 2013)
397
forradalom objektív feltétele a fejlett gépi nagyipar és a nagyszámú ipari proletáriátus. A szubjektív feltétel a proletáriátus forradalmi öntudatát kialakító, forradalmi tevékenységét szervező tudományosan képzett öntudatos élcsapat, a forradalmi munkáspárt. E feltételek – a hipotézis szerint – a legfejlettebb tőkés országokban találhatóak meg, ezért a forradalom ezekből az országokból fog kiindulni. Mivel pedig ezek az országok gazdasági fölényben vannak a többi országgal szemben, azért a forradalom igen gyorsan világforradalommá fog terebélyesedni. A konkrét történelmi okok miatt – mint azt fentebb már jeleztük – a forradalom késlekedett. Közben azonban a tőkés társadalom nem szűnt meg fejlődni, ami egyrészt ellentmondásainak elmélyüléséhez vezetett, de másrészt a tőkés termelési módban olyan mélyreható változások indultak meg, amelyek új tartalékokat tártak fel, lehetővé tették a tőkés termelés hozzáigazítását a megváltozott történelmi feltételekhez. Már az idős Marx, de különösen a nála tovább élő Engels, meglátták a szerkezeti változás első csíráit, a kialakuló gazdasági monopóliumokat. A változás hatott a munkásmozgalomra is. A megerősödött monopolista burzsoázia kialakította a viszonylag jól megfizetett, ezért a polgári életmód egyes elemeit másoló munkásarisztokráciát. Mivel a munkásarisztokráciának több és jobb lehetősége volt a műveltség megszerzésére, mint a többi proletár rétegeknek, ezért viszonylag könnyen meg tudta szerezni a munkásmozgalom vezető posztjait. Ezt elsősorban saját, viszonylag kedvező helyzete védelmére használta fel. [A munkásmozgalom vezetésének jelentős, meghatározó része – főként a fejlettebb tőkés országokban – opportunistává, a tőkésosztállyal és a tőkés renddel szemben 398
megalkuvóvá vált.] E politika ideológiai megalapozásához és a munkás tömegekkel való elfogadtatáshoz meg kellett hamisítani a marxi tanokat. Ezért vált az opportunizmus ideológiájává a revizionizmus, Marx tanainak „revíziója” (felülvizsgálata). Ez a revízió Marx leglényegesebb tanítását tagadta meg, tagadva, hogy a tőkés termelési mód bukása egyfelől elkerülhetetlen, de másfelől csak a 187 proletárforradalom útján [haladható meg] A különböző revizionista irányzatok a tétel különböző elemeit támadták. Legelőbb is a munkahipotézist dogmává merevítették. Majd egyes (főleg nyugat-európai) revizionisták e dogmából azt olvasták ki, hogy a fejlett tőkés termelési mód magától, forradalom nélkül fog átalakulni szocializmussá. Más (ezúttal elsősorban az elmaradottabb kelet-európai) revizionisták a tőkés termelési mód megszilárdítását, a nyugat-európai színvonal utolérését jelölték meg, mint forradalmi feladatot, mert – úgymond – csak a fejlett tőkés viszonyok között lehetséges a szocialista forradalom. Végül az álbaloldali, anarchista jellegű revizionizmus (Kropotkin, Trockij stb.) a világforradalom mindenáron való kiprovokálását tartották a legfontosabbnak, elvetve ezzel a 187
Az eredetiben „változtatható szocialista termelési móddá”. Ez azért helytelen, mert figyelmen kívül hagyja a marxi intelmet: „nem kívántam recepteket (Comte-féléket?) adni a jövendő lacikonyhája számára”. Amit Marx biztosra vett, az az, hogy a magántulajdon megszüntethető, a tőkés termelési mód meghaladható. Éppen arra nem kívánt recepteket adni, hogy hogyan. Hogy mi van akkor, ha a proletár forradalom elmarad, de beteljesül a tétel első fele, arra Rosa Luxemburg adott frappáns választ: „Szocializmus vagy barbárság” a két lehetőség – forradalommal szocializmus, forradalom nélkül barbárság.(a szerző 2013)
399
forradalom nemzeti 188 lehetőségét.
keretek
közötti
fejlődésének
Engels halálának évében kezdte meg forradalmi tevékenységét Oroszországban V.I. Lenin, akinek legnagyobb tudományos és forradalmi érdeme, hogy az imperializmus gazdasági elméletének kidolgozásával nem revideálta, hanem továbbfejlesztette a marxi tanítást: megőrizte annak lényegét, a proletárforradalom szükségességéről és lehetőségéről szóló tanítást, de alkalmazta azt a megváltozott gazdasági-politikai feltételekhez. Megmutatta, hogy az új feltételek között a forradalom objektív és szubjektív feltételei nem azokban az országokban adottak a legteljesebben, amelyekben a tőkés termelési mód a legfejlettebb, hanem ott, ahol e termelési mód ellentmondásai a legkiélezettebbek, ahol az „imperializmus lánca a leggyengébb”. Rámutatott arra, hogy e leggyengébb láncszem lehet egy olyan viszonylag elmaradott tőkés ország, mint Oroszország. [Ehhez első jelentős politikai gazdaságtani munkájában („A kapitalizmus fejlődése Oroszországban”) az orosz revizionistákkal vitatkozva bizonyította imponáló adattömeg feldolgozásával, hogy Oroszországban kifejlett (bár gazdaságilag elmaradott) kapitalizmus van]. Ha viszont a forradalom egy viszonylag fejletlen országban tör ki, akkor egyrészt az egyenlőtlen fejlődés törvénye [(szintén Lenin felismerése)] következtében a fejlett tőkés országok közötti marakodás [(az imperializmus egyik jellemzője)] miatt ennek a forradalomnak reális esélye 188
E mondat sommás ítélete jelentős sztálinista gondolati hatást tükröz. Az 1989-91-es „rendszerváltozás” tapasztalatai sokkal árnyaltabb megközelítést tettek szükségszerűvé – itt nincs mód ennek részletes megtárgyalására. (a szerző 2013)
400
van a győzelemre. Másrészt azonban, éppen a viszonylagos fejletlenség miatt a győzelmes forradalomnak hosszabb távon be kell rendezkednie a nemzeti keretek közötti fejlődésre, mert a világforradalom lehetősége hosszabb időszakra elhúzódhat. 189 Lenin ezekhez a politikai-forradalmi következtetésekhez az imperializmus gazdasági lényegének a feltárásával jutott el. Megmutatta, hogy az imperializmus a kapitalizmus új, utolsó, legfelső foka, amelyben a kapitalizmus önmaga lényegét, a tőkés magántulajdont megőrizve önmaga teljes ellentétébe fordul át, ezért a társadalom továbbélése 190 csak a tőkés magántulajdon forradalmi megszüntetésével érhető el. Az imperializmusban a kapitalizmus elérte legfejlettebb alakját, nincs tovább hova fejlődnie. Ha a szocialista forradalom valamilyen rendkívüli történelmi ok miatt elmaradnaelbukna, akkor az imperializmus szétrohasztaná az emberi társadalmat, elpusztítaná az emberiséget. 191
189
E tézis értelmezése körül bontakozott ki Sztálin és Trockij között a vita az orosz forradalom győzelme után. Trockij a tézist lényegében nem fogadta el, és a világforradalom siettetésében látta a forradalom fennmaradásának esélyét. Sztálin viszont dogmává merevítette a tézist, és meghirdette a „szocializmus egy országban” elvet, amivel lényegében kiherélte a lenini tézis dialektikáját. (a szerző 2013)
190
Az eredetiben: „tovább fejlesztése”. A változtatással fenntarthatóság problémájára akarok utalni. (a szerző 2013)
191
Sokan hajlanak rá, hogy az 1989-91-es rendszerváltásokban e tétel cáfolatát lássák. Én viszont – az azóta eltelt több, mint húsz év tapasztalatai alapján arra hajlok, hogy e tétel ma igazabb, mint valaha is volt. (a szerző 2013)
401
a
[ … ] 192
192
A preambulum vége a rendszerváltás miatt oka fogyottá vált. (a szerző 2013)
402
1.
Az imperializmus lenini ismérvei „Ezért, nem feledkezve meg arról, hogy általában minden definíciónak feltételes és viszonylagos a jelentése, mert sohasem ölelheti fel a teljesen kifejlődött jelenség minden összefüggését, az imperializmus olyan definícióját kell adnunk, amelyben benne szerepel az imperializmus következő öt döntő ismertetőjele: 1) a termelés és a tőke koncentrációja, amely olyan magas fejlődési fokot ért el, hogy létrehozta a monopóliumokat, amelyek a gazdasági életben döntő szerepet játszanak; 2) a banktőke egybeolvadása az ipari tőkével és az ezen a "finánctőkén" alapuló fináncoligarchia kialakulása; 3) a tőkekivitel, ellentétben az árukivitelle1, különösen nagy jelentőségre tesz szert; 4) kialakulnak a tőkések nemzetközi monopolista szövetségei, amelyek felosztják egymás között a világot és 5) befejeződött a föld területi felosztása a legnagyobb tőkés hatalmak között. Az imperializmus tehát kapitalizmus, olyan fejlődési fokon, amelyen kialakult a monopóliumok és a finánctőke uralma, kimagasló jelentőségre tett szert a tőkekivitel, megkezdődött a világ felosztása a nemzetközi trösztök között és befejeződött a föld egész területének felosztása a legnagyobb tőkés országok között.” (V.I. Lenin: Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelső foka LÖM 27 376-377. oldalak)
Az imperializmus gazdasági elméletének lenini logikája vázlatosan az alábbiakban adható meg: – a tőke fokozott koncentrációja és centralizációja szükségessé és lehetővé teszi a szabadverseny korlátozását a kisszámú gazdaságilag legerősebb 403
vállalat megegyezése révén – kialakulnak a gazdasági élet minden szférájában a gazdasági monopóliumok; – a monopolizálódott banktőke az üzletmenet általános ellenőrzése révén maga alá rendeli a termelő és a kereskedelmi tőke monopóliumait 193 – a bankok irányítása alá került monopoltőke, a finánctőke összefonódik az állammal is [(állammonopólista kapitalizmus)], és így a monopólium a tőkés termelési mód domináns termelési viszonyává válik – ennek dologiasult megjelenési formája a monopolista extraprofit; – a monopolizálódás fokozódásával beszűkülnek a monopolista extraprofit realizálásának belföldi lehetőségei – mivel pusztán az árukivitellel a monopóliumok dominanciája nem terjeszthető ki külföldre, azért az árukivitelt háttérbe szorítja a monopolista tőkekivitel, aminek nem csak a szükségességét, de a lehetőségét is megteremti az állammal összefonódott finánctőke, ugyanis elszakítja a tőke tulajdonát a tőke termelő funkciójától, „létrehozva ezzel a járadékosok és szelvényvagdosók
193
Ugyanakkor a legnagyobb termelő és kereskedelmi monopóliumok óriási betétjeikkel és tranzakcióikkal meghatározó módon hatnak a velük kapcsolatba lépő bankokra (sokszor a legnagyobbak – General Electric, Porsche-Volkswagen – saját bankokat is alapítanak saját pénzügyeik intézésére), ezért Lenin joggal beszélt a bankmonopóliumok és a termelő-kereskedelmi monopóliumok összefonódásáról. (a szerző 2013)
404
társadalmát” 194 – a finánctőkével összefonódott állam a külpolitikáját alárendeli a tőkekivitel szükségleteinek – imperialista külpolitikát folytat; – az imperialista külpolitika befejezi a korábban elkezdett gyarmatosítást, s miközben a monopóliumok gazdasági érdekszférákra osztják a világot, ezen érdekszférák politikai bázisát a gyarmatbirodalmak és politikai befolyási övezetek adják – az érdekszférák a monopóliumok gazdasági erejét tükrözik; – az értéktörvény a monopolkapitalizmusban sajátos nemzetközi formát ölt az egyenlőtlen fejlődés törvényében, amely hatására a legerősebb nemzetközi monopóliumok közötti erőviszonyok állandóan változnak és ezzel együtt változnak a monopóliumok érdekszférái is – így az imperializmus állandó harc a felosztott világ gazdasági újrafelosztásáért, s mivel az érdekszférák átszabását akadályozza a politikai bázis, a világ területi felosztásának megmerevedése, 194
A részvénytársaságok a részvényesek osztalékát a részvényjegyekről levágott szelvények ellenében fizetik ki. (a szerző 1983) Pontosabban fizették ki addig, amíg a korszerű számítástechnika segítségével nem dematerializálták az értékpapírokat, köztük a részvényjegyeket is. (a szerző 2013) Lenin a könyvében egyetlen helyen, ott, ahonnan ezt az idézetet vettük, említi a „szelvényvagdosókat”, utóbb mégis egész kultusza lett – hála a sztálini „rövid tanfolyamoknak” – e kifejezésnek: sztálinista neveltetésű kommunisták mély undorral, a rajtuk röhögő antikommunisták megvető gúnnyal emlegették (és emlegetik mind a mai napig). (a szerző 2013)
405
azért az államokkal összefonódott finánctőke az államokat arra készteti, hogy azok harcot indítsanak a világ területi újrafelosztása érdekében – az imperializmus jellegzetes jelensége az imperialista háború, ami mindaddig elkerülhetetlen lesz, [amíg a szocialista forradalom meg nem dönti a tőke uralmát. …] 195 A továbbiakban a fentebb jelzett szempontok némelyikének néhány részletét alaposabban is megvizsgáljuk.
195
Sajnos a rendszerváltás, a „létező szocializmus” tőkés restauráció útján való ellenforradalmi megszüntetése itt is okafogyottá tette kissé naiv 1983-as szövegemet.
406
2.
A monopóliumok „Ám a „részesedési rendszer" nemcsak a monopoltőkések hatalmának óriási arányú növelésére szolgál, hanem emellett azt is lehetővé teszi, hogy büntetlenül mindenféle sötét és piszkos üzleteket folytassanak és kifosszák a közönséget, mert az „anyavállalat" vezetői formailag, a törvény szerint, nem felelnek a „leányvállalatért", amely „önállónak" számít, és amelynek révén mindent „el lehet intézni".” (V.I. Lenin: Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka LÖM 27 336. oldal)
Az eddigiekben a szabadversenyes kapitalizmust vizsgáltuk, amelynek mozgástörvénye az értéktörvény tőkés formája, az átlagprofitráta törvény volt. Ennek lényege, hogy a tőkék viszonylag szabadon áramlottak a magasabb átlagprofitot ígérő ágazatokba, ugyanakkor az adott ágazatban a hatékonyabb technikát alkalmazó tőke az ideiglenesen nála keletkező extraprofitból finanszírozva lenyomhatta a terméke árát, magához vonva ezáltal a termék iránti keresletet. Persze ezt a módszert mindenki szabadon alkalmazhatta, hiszen a verseny is szabad volt. Láttuk azonban, hogy ez a szabadverseny a tőkéket koncentrálta és centralizálta. A koncentráció során felhalmozódó tőke egyre gigantikusabb méreteket öltött, miközben a centralizáció egyre kevesebb kézbe összpontosította ezt a gigantikussá váló tőkét. A versenyben ezért két tendencia figyelhető meg: – egyfelől minél nagyobb gazdasági erőt képviselő tőkék csapnak össze, annál vadabb a küzdelem: a technikai 407
extraprofit egyre nagyobb részét kell feláldozni a győzelem érdekében – a koncentráció előrehaladtával a verseny immár az átlagprofitot kezdi veszélyeztetni; – másfelől a profitérdek össztőkés vonatkozásai mindig is felvetették annak szükségességét, hogy bizonyos kérdésekben a tőkések félretegyék a versenyt és megegyezzenek egymással. Csakhogy a résztvevők igen nagy száma a megegyezést vagy eleve lehetetlenné, vagy igen rövid ideig tartóvá tette – igen gyorsan akadtak olyan „disszidensek” [(„a sorból kilógók”)], akik a saját egyéni érdekeiket az azokkal szemben álló közös osztályérdekek elé helyezve az egyezséget megszegték. Jó példa erre az ausztráliai juhtenyésztő farmerek esete, akik belátva, hogy a mértéktelen legeltetés sivataggá változtatja a közlegelőket, legeltetési kvótákban egyeztek meg. Ez az egyezmény azonban nem mentette meg a közlegelőket, mert egyre több farmer gondolta úgy, hogy ha egy-két állattal túllépi a kvótát, az még nem okoz bajt. Egy-kettő nem is okozott volna, egy-két ezer már … [A modern polgári közgazdaságtan ezt a példát a „közlegelő tragédiája” néven ismeri, és játékelméleti eszközökkel elemzi. Megmutatja, hogy a „disszidensek” nem a „józan ész” ellenében cselekszenek, hanem éppenséggel ők képviselik a „józan eszet”, ami azonban társadalmilag nem hatékony. Ugyanis a disszidálások következtében mindenki rosszul jár, de a legrosszabbul azok járnak, akik nem disszidálnak. Az ilyen típusú „játékok” „nyertes stratégiája” – a konkrét példában az, amelyik végső soron sivataggá változtatja a közlegelőt – a „Nash-optimum”, amelynek vizsgálatáért John Nash matematikus-közgazdász közgazdaságtani Nobel-emlékdíjat kapott.]
408
Minél kevesebb résztvevő köti meg az ilyen egyezményt, annál könnyebb annak betartatása. Tehát a centralizáció előrehaladtával növekszik a hatékony megegyezés esélye. A két tendencia mennyiségi változásai egy pontban minőségi változásokba csapnak át. Az első tendencia fokozza a monopolista megegyezés szükségességét, a második pedig előrevetíti annak lehetőségét. A megegyezés tehát a fejlődés egy adott pontján törvényszerűen létrejön 196 . Ezt úgy kell elképzelni, hogy a tőkés nagyvállalatok egyre gyakrabban kísérlik meg egyezséggel korlátozni a versenyt, az egyezségek egyre hosszabb ideig maradnak életképesek. Pontosan az ilyen monopólium-csirákra figyeltek fel Marx és Engels a XIX. század 60-as, 70-es éveiben. A gazdasági monopólium (amit általában röviden monopóliumnak szokás nevezni) a piaci verseny korlátozása a koncentráció és a centralizáció következtében létrejött kevésszámú tőkeerős vállalat tartós megegyezése révén. [A modern polgári közgazdaságtan – amit napjainkban Magyarországon is tanítanak – az úgynevezett „korlátozott piacok elméletében” megkülönbözteti a monopólium és az oligopólium fogalmát – az előbbin olyan vállalatot értve, amelyik egymaga képes ellátni a teljes ágazati piaci keresletet, az utóbbin azt a piaci szerkezetet értve, ahol néhány jelentős méretű vállalat csak együtt képes erre. Az nyilvánvaló, hogy a lenini monopólium-fogalom az itt említett monopólium-fogalmat magába foglalja. 196
A dialektikus logika fontos törvényszerűsége, hogy aminek egyszerre adott a szükségessége és a lehetősége, az törvényszerűen előbb-utóbb létre is jön. (a szerző 2013)
409
Az oligopóliumok esetében a „korlátozott piacok elmélete” három alapmodellt különböztet meg attól függően, hogy az ágazat terméke egynemű (homogén, mint például a kőolaj) vagy gyengén differenciálható (mint például az üdítőitalok), illetve erősen differenciálható. Az első esetben azt bizonyítja, hogy ez kartellhez vezet, ami lényegében megegyezik a lenini elmélet monopólium modelljével, és a polgári elmélet szerint is monopóliumként viselkedik. A második esetben a tökéletlen összejátszás modelljeit vizsgálják, ahol az oligopol vállalatokat két viselkedés-mintával ruházzák fel: vezető vállalati viselkedés, illetve követő vállalati viselkedés. Itt három elméleti lehetőség van: -
az összes vállalat követőnek hiszi magát (Cournot modellje), ami végső soron nem sokban különbözik a tökéletes verseny modelljétől és a gyakorlatban nem igen létezik;
-
egyes vállalatok vezetőnek, mások követőnek hiszik magukat (Stackelberg modellje), ami a valósághoz a legközelebb áll és lényegében nem sokban különbözik a kartelltől – tehát Lenin monopólium fogalmától sem;
-
az összes vállalat vezetőnek hiszi magát (Chamberlain meglehetősen életidegen modellje), amikor a rendszer kifelé, mint monopólium viselkedik. A harmadik esetre a „monopolista verseny” jellemző, amely abban különbözik a szabadversenytől, hogy amíg az utóbbiban a verseny célja benn maradni a versenyben, függetlenül attól, hogy mi történik a többiekkel, addig az előbbiben a verseny célja a monopolhelyzet elérése, a többiek kiszorítása a versenyből. Mondanom sem kell, ez is jó összhangban van a lenini monopólium-felfogással. Tehát a polgári elmélet ugyan bizonyos finom részleteket alaposabban megvizsgál, mint a lenini elmélet, de – ahogyan azt a 2013-es előszóban jeleztem – ezzel csak azt vizsgálja, hogy hogyan működik a korlátozott piacú kapitalizmus, míg Lenin – jó marxistaként – arra kíváncsi, hogy miért működik úgy, ahogy működik, és ehhez nincs
410
szüksége arra, hogy a monopólium leszűkített fogalmát megkülönböztesse az oligopólium kissé mesterkélt fogalmától.]
Monopólium (a verseny korlátozása értelmében) a szabadverseny viszonyai között is létezett. Ilyenek voltak a technikai monopólium és a szűkös erőforrás monopóliuma. Az első azonban nem tartós, az utóbbi ugyan tartós, de nem a termelésben keletkezik. A gazdasági monopólium viszont a termelésben, a gazdaság szférájában jön létre és tartós. Gazdasági tartalmát tekintve a tőkés termelési mód módosult formája. A tartalmát jelentő termelőerők a magasan centralizált és koncentrált gépi nagyiparban jelölhetők meg. E tartalom formája itt is, akárcsak az árutermelésben általában (pénz) és a tőkés árutermelésben különösen (átlagprofit) dologiasult formában jelenik meg: specifikusan a monopolista extraprofitban. Nem lenne elégséges a monopolista megegyezést felfogni az új termelési viszony átfogó megjelenésének. Ezzel megengedhetetlenül leszűkítenénk a monopolista termelési viszonyok fogalmát. Egyrészt a megegyezés csak és kizárólag az extraprofit reményében jön létre: ha nincs extraprofit, akkor a megegyezés vagy létre sem jön, vagy azonnal felbomlik. Vagyis a megegyezés inkább okozata mintsem oka az extraprofitnak. Másrészt, ha a termelési viszonyt leszűkítjük a megegyezésre, akkor úgy tűnhet, hogy az csak a benne résztvevők viszonya. Viszont ha az extraprofitot szemléljük, akkor – feltárva annak forrását – rá kell jönnünk, hogy a monopólium domináns termelési mód, amely maga alá rendeli a társadalom szinte valamennyi szféráját. [Pontosan úgy, ahogy a szabadverseny 411
uralma idején az „egyszerű” tőkés termelési mód. Illetve éppen, hogy nem pontosan ugyanúgy, hanem annál sokkal totálisabban.] A monopóliumok változatos gazdasági-jogi formákban jelennek meg, az igen laza szindikátusoktól, kartellektől kezdve az egy vállalat jogi formáját öltő trösztökig és konszernekig 197 . Ez egyrészt azért érdekes, mert sokan csak az egy iparágat vagy annak jelentős részét uralma alatt tartó trösztöt, konszernt tartják monopóliumnak 198 . Másrészt, Wilson amerikai elnök tudatosan esett hasonló hibába, amikor beiktatta az úgynevezett „trösztellenes” törvényt, minden idők egyik legdemagógabb jogszabályát 199 . Abban az Egyesült Államokban, ahol a világ leghatalmasabb multinacionális vállalatainak a székhelye van – szinte hihetetlen, de igaz – törvény tiltja a monopóliumok létrehozását. Persze csak azokét, amiket a törvény annak tart. Ez a paradox helyzet ismét jól megvilágítja, mennyire nem azonos a tulajdon és annak jogi formája. A „trösztellenes” törvény alapján indított eddigi nem nagy számú bírósági eljárások általában évtizedekig elhúzódtak és többnyire 197
A burzsoá tudomány szokásos fogalomzavara, amellyel összekeveri a jelenségek általános társadalmi alakját a specifikus jogi formákkal (lásd például a tulajdon fogalmát) az oka a fentebb érintett polgári felfogásnak a monopólium és az oligopólium fogalmi szétválasztásáról. (a szerző 2013)
198
Talán ezért használják manapság az „elavult” imperializmus fogalma helyett a „korszerűbb” globalizáció fogalmát. (a szerző 2013)
199
Amihez hasonlókat azóta a világ számos országában – köztünk immár nálunk is – bevezettek. (a szerző 2013)
412
felmentéssel, vagy névleges feloszlatást elrendelő ítélettel végződtek 200 . A II. világháborúban győztes USA katonai bírósága Nürnbergben a háborús bűnökkel vádolt német monopóliumokkal szemben is a „trösztellenes” törvényt alkalmazta. Például „dekartellizálták” a hírhedt IG Farbenindustrie vegyipari kartellt. Az eredmény: az IG Farben utódvállalatai (Hoescht AG 201 , BASF, Bayer, AGFA) ma egyenként nagyobb vállalatok, mint 1945-ben volt az IG Farben, és ha feltesszük – alapos gyanúra építve -, hogy ezek a vállalatok ma is titkos kartellt alkotnak, akkor a törzstőkéje, a foglalkoztatottak száma, illetve a tiszta nyeresége alapján ez a kartell a világ tíz legnagyobb multinacionális vállalatainak egyike 202 . Az ideiglenes technikai előnyből származó ideiglenes monopólium extraprofitja a pofit szerves részét képező, ámde csak ideiglenesen létező plusz jövedelem. A gazdaságon kívüli eredetű természeti monopólium (a „szűkös természeti erőforrás”) tulajdonosának tartós járadékot jövedelmez – a profittól függetlenül 203 . 200
Azóta ugyanez történt az elektronikai/informatikai forradalom által létrejött új monopolista vállalatok (IBM, Microsoft, stb.) esetében is. (a szerző 2013)
201
1999-ben a Hoescht AG Celanese AG néven a dallasi Celanese Corporation németországi leányvállalata lett. (a szerző 2013)
202
Ma az elektronikai-informatikai óriásvállalatok megjelenésével talán ez már nem igaz, de az első 50 vállalat között biztosan ott van. (a szerző 2013)
203
Lásd e könyv 326-346 oldalait.
413
A gazdasági monopólium tartós extraprofitja járadék jellegű profit. Keletkezésének lényege, hogy a monopólium gazdasági hatalmánál fogva olyan gazdasági erőforrásokat (nyersanyagok, piacok, munkaerő stb.) monopolizál és szűkít be mesterségesen, amelyek egyébként nem monopolizálhatóak és tulajdonképpen nem is nagyon szűkösek 204 . A monopólium tulajdonképpen ezek után a mesterségesen beszűkített és monopolizált erőforrások után szedi be a „járadékot” a monopólumon kívüli szereplőktől, a monopolegyezményen kívül maradtaktól illetve rekesztettektől, valamint a nem monopolizált ágazatok termelőitől. Az extraprofit megszerzésének technikái a monopolár kialakításának módozatai. A monopólium vevőként tartósan a termelési ár alatt vásárol, eladóként viszont tartósan a termelési ár felett ad el. [Vegyük szemügyre kicsit alaposabban az eladói magatartást! Ha az ágazat tökéletesen versenyző lenne, akkor ott kialakulna a termelési ár és a hozzátartozó átlagprofit – egy konkrét eladott mennyiség mellett. Ha ennél kevesebbet adnának el, akkor – mivel a lekötött tőke majdnem ugyanannyi maradna – csökkenne az ágazat profitrátája, ha viszont többet adnának el, akkor a költségek növekedése miatt ugyancsak csökkenne az ágazat profitrátája. A helyi profitráta-csökkenés kiváltaná a piac kiegyenlítő mechanizmusait. 204
Ma már elég világos, hogy többé-kevésbé minden erőforrás szűkös – ez azonban éppen megerősíti a monopolista pozíciókat. (a szerző 2013)
414
A monopolizált ágazatban a monopólium az eladásait nem akarná növelni, de csökkenteni annál inkább. Ugyanis a kisebb kínálat magasabb árat tesz lehetővé, amit nem korlátoz a konkurencia (ami nincs). A monopólium addig csökkenti a kínálatát, amíg az így megtakarított költségek és a növekvő ár hatása erősebb, mint az eladások csökkentésének bevételcsökkentő hatása. Azaz, amíg a profit nő. Ez az extraprofit első forrása. Ez abban a pillanatban jelentkezik, amint az ágazat szabadversenyesből monopolizálttá változik. Valamivel később, a korábban megszerzett extraprofitot felhasználva a monopólium egyfelől a költségeket csökkentő fejlesztéseket, átszervezéseket hajthat végre, másfelől intenzív reklámkampánnyal megváltoztathatja a saját javára a piaci keresletet. Ezekkel a módszerekkel a monopólium elsősorban akkor él, amikor a lanyhuló kereslet, illetve a növekvő költségek miatt az extraprofitja veszélybe kerül. Tehát a monopólium időről időre a műszaki haladás motorjává válik, máskor viszont a szintén monopolizált műszaki fejlesztés eredményeit visszatartva éppenséggel a haladás fékjévé válik. Összességében a monopólium nem csökkenti, hanem növeli a fejlődés ciklikusságát. A monopolkapitalizmusban a válságok sokkal mélyebbek lesznek, mint amilyenek voltak a szabadverseny feltételei között. A monopólium azonban a meglévő változatlan feltételek mellett is tudja növelni az extraprofitját. Ennek eszköze az árdiszkrimináció. A vásárlók fizetőképessége nem egyforma. Vannak, akik ugyanazért az áruért többet, vannak, akik csak kevesebbet tudnak/akarnak adni (a modern polgári fogyasztáselméletek ezt a fogyasztók rezervációs árainak nevezik – mivel semmi sem szól ellen, mi átvesszük ezt a 415
terminológiát). Ha egy csoport potenciális vevőnek el akar adni a monopólium egy árut, akkor – amennyiben a csoport tagjai kommunikálni tudnak egymással – mindenkinek a csoport legalacsonyabb rezervációs árán tudja csak eladni azt. Ha ugyanis annak, akinek magasabb a rezervációs ára magasabb áron akarja eladni, akkor az alacsony rezervációs árral rendelkező vevő saját igényénél többet vásárolva a felesleges készleteit a monopólium ára alá menve adja el a magasabb rezervációs árú vevőtársának. Tehát, ha egy árat kér a monopólium, akkor mindenkinek, akinek ez, vagy ennél magasabb a rezervációs ára, ezen az áron tudja eladni a termékét, és akinek alacsonyabb a rezervációs ára, annak nem tudja eladni. Pedig lennének olyan vevők is, akiknek ez az ár ugyan nem jó, de a szabadversenyes termelési árnál hajlandóak lennének többet is eladni. A különbözet növelhetné a monopólium extraprofitját. A monopóliumnak – éppen monopolhelyzete révén – azonban lehetősége van különböző technikákkal a terméke potenciális vevőit egymástól kommunikációs szempontból elszigetelt csoportokra osztani. Ekkor az utolsó csoport elvileg a szabadversenyes termelési áron kaphatná meg az árut, de nekik a monopólium nem kínál fel semmit. Az összes többi csoport extraprofit realizálását lehetővé tevő, a termelési árnál magasabb áron kapja meg az árut. Mégpedig minden következő csoport magasabb áron, mint az előző. Ez az árdiszkrimináció lényege. Az árdiszkriminációnak szinte végtelen sokféle technikája van. Elméletileg a leghatásosabb, ha minden vevőt elszigetelnek a többitől, és mindegyikkel a saját rezervációs árán vetetik meg az árut. Ennek a „tökéletes” árdiszkriminációnak a legismertebb technikája az árverés. 416
Azonban a jól szervezett árverés (ahová minden potenciális vevő eljön, és ahol meg tudják akadályozni a licitálók összebeszélését) igen drága. Ezért a monopóliumok kevésbé hatékony, de jóval olcsóbb technikákat alkalmaznak. Ennek részletezésébe nem megyünk bele.] A monopolista ár bármilyen meghatározása a monopólium gazdasági erején alapszik. E gazdasági erő korlátai szabnak felső határt az extraprofit nagyságának: – az adott ágazat monopóliuma nem adhat túl drágán el, mert más ágazatok monopóliumai elszívhatják előle a vásárlóerőt – ugyanis a vevők egy bizonyos ár felett [(rezervációs ár!)] hajlamosak az adott termék iránti szükségletüket más szükségletek mögé rangsorolni – a monopólium harcot folytat a „vásárló pénzéért”; – a túl magas vagy túl alacsony monopolista ár „disszidálásra” csábítja a monopolegyezmény résztvevőit, ami a monopólium széteséséhez vezet; – a monopólium nem nyomhatja le túlságosan a munkabéreket, mert vagy közvetlenül ő veszti el vásárlói fizetőképes keresletét (II. csoportbeli monopólium), vagy a vásárlói veszítik el a saját vevőik fizetőképes keresletét, ami által ők maguk is fizetésképtelenné vállnak (I. csoportbeli monopólium). Ugyanez vonatkozik a többi esetre is – mutatis mutandis –, amikor a monopólium vásárlóként lép fel. Összefoglalva: a monopóliumokat korlátozzák a vevőik „rezervációs árai” és a monopóliumok nem számolhatják fel a nem monopolizált környezetüket, mert akkor nem lesz honnan elvonni az extraprofitot. 417
Amikor kirobban a monopolkapitalizmusban egy túltermelési válság (melynek kiinduló pontja , mint emlékezünk, jellegzetesen az I. csoport), akkor a monopóliumok képtelenek ezeket a korlátokat tudomásul venni. Ezért azután elszabadul a pokol. Soha a kapitalizmusnak olyan mély és hosszan elhúzódó válságai, olyan tragikus következményekkel, mint amilyenek az imperializmus korában lezajlottak, még nem voltak. Különösen kegyetlen volt az 1929-ben kitört Nagy Válság, amelyről már szóltunk, [s amely a közfelfogás szerint 1933-ban – Magyarországon 1938-ban – ért véget, valójában azonban beletorkollott a II. világháborúba és csupán az „oldotta meg”. Ez a válság bebizonyította, hogy a magánmonopolista kapitalizmus nem életképes alakulat, és alig 30-40 évnyi létezés után felváltotta az állammonopolista kapitalizmus (vessük ezt össze azzal, hogy a „klasszikus”, szabadversenyes kapitalizmus 250-300 évig állt fenn). A monopóliumok létrejöttének és terjeszkedésének legjellegzetesebb vállalati formája a részvénytársaság. Ez eredetileg éppen a monopolizáció tendenciájának megfékezésére jött létre. A „kishalakat elnyelő nagyhalak” ellen akartak a „kishalak” összefogni, valamiféle „szövetkezetet” alakítani. A részvénytársaság ugyanis formailag tőkék szövetkezése, ahol kisebb-nagyobb tőkék szövetkeznek a közös tőkehasználatra. A részvénytársaságok már a korai kapitalizmusban is megjelentek [(a leghírhedtebbek közé tartoztak a Holland Kelet-Indiai és Nyugat-Indiai valamint a mintájukra létrejött Brit KeletIndiai és Nyugat-Indiai Társaságok, amelyek a korai gyarmatosítás igen kegyetlen intézményei, valójában kalózszervezetei voltak), de ezek tagjai még viszonylag 418
egyenrangúak voltak. Például nem tűrték meg a munkásokat maguk között, akiknek részvételét törvénnyel akadályozták meg. A törvény viszonylag magas minimális részvénynévértéket írt elő, amely elég magas volt ahhoz, hogy a munkások az esetleges kis megtakarításaikból egyetlen részvény-jegyet se tudjanak venni. A monopoltőkés fejlődésnek azonban ez az állapot nem felelt meg. Égetően szüksége volt a kisrészvényesekre. Amikor a németországi Reichstagban a benyújtott törvényjavaslat 1000 márkában (hozzávetőlegesen 500£) akarta meghatározni a minimális névértéket, akkor a német nagytőkét képviselő Siemens báró azzal érvelt ez ellen, hogy „az 1 fontsterlinges részvény a brit imperializmus alapja”. Jó oka volt arra, hogy erre felhívja a figyelmet. A kisrészvényesek beengedésével a részvénytársaságba a nagytőke két legyet ütött egy csapásra. Egyrészt szépen visszalopta a tőkébe azokat az „értéktöbbletmorzsákat”, amik „tévedésből” a munkásoknak jutottak [ha a munkások meg tudtak takarítani, akkor a bérük nem csak a munkaerő újratermelését fedezte, tehát el nem sajátított értéktöbbletet is tartalmazott)]. Másrészt viszont éppen a nagyobb tömegű kisrészvények könnyítik meg a monopoltőkének, hogy a kezét idegen tőkékre tegye rá. Amíg a tőke általában idegen munkát igáz le, addig a monopoltőke különös módon idegen tőkék felett is uralkodik. Lenin ezt nevezte részesedési rendszernek, aminek alapvető szerepet tulajdonított imperializmuselméletében. A részvénytársaság „demokráciája”, a „népi kapitalizmus” ténylegesen a legszemérmetlenebb jogbitorlás (a klasszikus 419
polgári erkölcs szerint is!) legális és felettébb hatékony eszköze. A részvénytársaság legfontosabb stratégiai ügyeiben formailag a részvényesek közgyűlése dönt, ahol minden megjelent (!) részvényes a részvényei névértéke arányában bír szavazati joggal. Egy normális [(valódi)] részvénytársaságban sokszor a kisrészvényesek a társaság alapító tőkéjének közel a felét jegyzik. Ezek a kisrészvényesek többségükben nincsenek is jelen a közgyűlésen, mivel egyrészt úgy érzik, hogy szavazatuknak nincs súlya, másrészt a közgyűlésen való részvétel utazási és reprezentációs költségei (nem a szervezők szándéka ellenére 205 ) meghaladják anyagi erejüket. A részvényesek másik része ugyan jelentősebb részvénycsomagokat birtokol, de azokat pusztán befektetési céllal vásárolta, szakmailag nem érdekelt a társaság tevékenységében. Ők az outsiderek, akik szakértelem hiányában véletlenszerűen szavaznak, ezért igen valószínű, hogy szavazataik lenullázzák egymást. [A részvényesek harmadik csoportja az úgynevezett szakmai befektetők csoportja viszi általában közgyűlés elé a stratégiaiszakmai javaslatokat, és azokat a kisrészvényesek szavazatainak hiányában, és az outsiderek egymást kiegyenlítő szavazataik következtében általában meg is tud sikeresen szavazni, ugyanúgy, ahogy egy véletlenül felmerülő és érdekeiket sértő javaslatot le tud sikerrel szavazni. Így 205
Nem ritka dolog például, hogy egy kaliforniai részvénytársaság a közgyűlését a keleti partvidéken, például Bostonban, egy elegáns luxusszálló különtermében tartja meg. (a szerző 2013)
420
ennek a csoportnak a szava lesz döntő a közgyűlésen, a részvénytársaság életében. Ehhez messze nem kell a részvények abszolút többségét (a részvénytömeg felét + egy részvényjegyet) birtokolnia, annál jóval kevesebb (15-40%) is elegendő. Ezt a csomagot, amellyel a társaságot biztosan kézben lehet tartani, nevezik ellenőrző részvénycsomagnak (részvénypakettnek). Az ellenőrző részvénycsomag erejével konkurál a társaságot operatívan irányító csúcsmenedzsment ereje. Igaz, hogy őket az ellenőrző részvénycsomag tulajdonosai nevezik ki, de sok esetben még tőlük is függetlenedhetnek – természetesen csak bizonyos mértékig – hiszen nekik van a vállalat ügyeire a legrészletesebb rálátásuk, és még egy igen hatásos „trükkel” is élni tudnak. Mivel általában a szakmai befektetők megbízásából ők dolgozzák ki a közgyűlésnek beterjesztendő javaslatokat, azért általában – hogy úgymond valódi döntési lehetőséget teremtsenek – két alternatív javaslatot dolgoznak ki: egyet (ami az ő érdekeiknek felel meg) nagy szakszerűséggel és meggyőző érveléssel, valamint egy másikat, ami első olvasatra is apróbb-nagyobb hibákkal terhelt, erősen vitatható érvekkel alátámasztott. Az így támasztott kontraszt segítségével általában sikerül az első javaslatot elfogadtatni. Természetesen igen gyakori a szakmai befektetők és a csúcsmenedzsment közötti erős személyi összefonódás.] A részesedési rendszer igazi ereje azonban az úgynevezett leányvállalatok alapításában van. Nézzünk erre egy számszerűsített példát! Tegyük fel, hogy egy részvénytársaság (RT) alapító tőkéje 40%-a a közgyűléstől rendszeresen távolmaradó 421
kisrészvényesektől származik. További 40% a véletlenszerűen szavazó outsider részvényesek aránya. Ekkor a 20%-os ellenőrző pakett tulajdonosai szinte bármely kérdésben a jelenlevők nagyjából 2/3-ad részének szavazatát tudhatják a javaslatuk mögött. [Hiszen még akkor is biztos nyerők, ha az outsidereknek csak alig több mint ¼-e szavaz velük, ami a véletlenszerű szavazás miatt már elég szélsőséges eset.] Ha az alapító tőke, mondjuk, 100 millió $, akkor egy 20 milliót birtokló csoport rendelkezik az egész 100 millió felett. És ez még az idegen tőke feletti uralom „mértéktartó” formája! [Tegyük fel ugyanis, hogy az ellenőrző pakett tulajdonosai azt javasolják a közgyűlésnek (és javaslatukat természetesen az megszavazza), hogy a vállalat 20 milliós nyereségét ne osszák ki osztalékként, hanem alapítsanak egy 100 milliós alaptőkéjű leányvállalatot, az anyavállalat részvénystruktúrájához hasonló részvény-struktúrával. Ekkor az alapító 20 millió éppen elegendő a leányvállalat ellenőrző részvénycsomagjának megszerzéséhez, és ezzel az anyavállalat biztos kézzel irányíthatja a leányvállalatot. A döntéseket azonban az anyavállalat közgyűlése hozza, annak ellenőrző pakettje utasítása szerint. A leányvállalat alapítására költött 20 milliót, ha nem alapítottak volna leányvállalatot, az anyavállalat részvényesei osztalékként részvényeik névértékének arányában megkapták volna. Így joggal mondhatjuk, hogy a leányvállalat ellenőrző pakettjében az anyavállalat részvényeseinek pénze fekszik arányosan, tehát az anyavállalat ellenőrző pakettjének tulajdonosai a 20 millió 20%-át, tehát 4 milliót fektettek be. Így tehát ahhoz, hogy mindkét vállalatot tetszésük szerint 422
irányíthassák összesen 24 milliót kellett befektetniük. Azaz 24 millió $ irányít immár 200 millió $-nyi tőkét. Ez azért nem semmi! Ám nem ez a végső határ. Ha a leányvállalat közgyűlése hasonló tőkeértékű és részvénystruktúrájú leányvállalatot alapít, ami az eredeti anyavállalat szempontjából már unokavállalat, akkor annak a 20 milliós ellenőrző pakettjében az anyavállalat urainak része mindössze 800 ezer $! Vagyis immár 24,8 millió dollár irányít 300 milliót …] [A részvénytársasági forma másik fontos tulajdonsága a korlátolt felelősség. Többféle korlátolt felelősségű vállalatforma létezik. Amit úgy is hívnak, a korlátolt felelősségű társaság (KFT), azt természetes és jogi személyek alapíthatják, előre megegyezve a társaság alapításában. Később csak igen körülményesen hívhatnak meg új tagokat, szabad tagtoborzás tilos. Ezzel a társasági jog azt kívánja elkerülni, hogy a KFT-be outsider tagok kerüljenek. Mint láttuk, a részvénytársaságnál éppen ellenkezőleg, az outsidereknek (és a még náluk is kívül állóbb kisrészvényeseknek) igen jelentős a szerepük. Ami azonban minden korlátolt felelősségű társasági formánál közös, az az, hogy a társaság kötelezettségeiért a tagok csak a bevitt vagyonuk nagyságáig (RT esetében a részvénycsomagjuk értékéig) felelnek. Erre azután újabb „trükkök” építhetőek.] Tegyük fel, hogy – előbbi példánkat folytatva – az unokavállalat (a 24,8 milliós ellenőrző pakett nyomására) felvesz 100 millió $ hitelt, majd ezt (ismét a 24,8 milliós ellenőrző pakett nyomására) valamilyen transzfer (belső elszámolású fizetés formájában átjátszák az „nagymama” vállalat számlájára. Például úgy, hogy a „nagymama” 100 423
millió értékben eladja az „unokának” valamely amúgy értéktelen elfekvő készletét. Mivel a megvásárolt készletek az „unokának” ugyanúgy feleslegesek, mint a „nagymamának”, azért az „unoka” rövid úton kénytelen csődöt jelenteni. A hitel visszafizetéséért a tulajdonosok (korlátolt felelősség) a részvényeik arányában felelnek. Ezen belül a „nagymama” és így az egész vállalat-birodalom irányító pakettjének tulajdonosai összesen 800 ezer $-t „buknak”. Ezzel szemben a „nagymama” vállalat a bevételezett 100 milliót – mondjuk – kiosztja rendkívüli osztalék formájában, természetesen részvény névérték arányosan (a valóságban ilyen butaságot ritkán szoktak csinálni, ennél sokkal jobban „átmossák” a pénzt). Az ellenőrző pakett tulajdonosai 20 milliót kapnak. Azaz tiszta nyereségük 19,2 millió dollár! Nem is tudjuk, hamarjában minek nevezzük ezt a szemérmetlen lopást: Szabadság? Egyenlőség? Testvériség? Jedem das Seine! Ám a java még hátra van! A bankok túltesznek mindezen is! Ők képesek olyan tőkéket is uralmuk alá hajtani, amelynek tulajdonában nem részesednek egy fél centtel sem. A továbbiakban ezt fogjuk szemügyre venni.
424
3.
A finánctőke „A bankügy fejlődésének legújabb vívmánya megint csak a monopólium. Ami a bankok és az ipar szoros kapcsolatát illeti, éppen ezen a téren alighanem a legkézzelfoghatóbban mutatkozik meg a bankok új szerepe. Amikor a bank leszámítolja valamelyik vállalkozónak a váltóit, amikor folyószámlát nyit neki stb., ezek a műveletek külön-külön hajszálnyira sem csökkentik az illető vállalkozónak az önállóságát, s a bank nem lépi túl a közvetítő szerény szerepét. Ám amikor ezek a műveletek egyre gyakoribbak és tartósabbak, amikor a bank óriási tőkét „gyűjt össze", amikor az illető vállalat folyószámlájának vezetése módot ad a banknak arra – és ez így szokott lenni –, hogy egyre behatóbban és teljesebben megismerje ügyfelének gazdasági helyzetét, ennek az lesz az eredménye, hogy az ipari tőkés egyre jobban függ a banktól.” (V.I. Lenin Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka LÖM 27 327. oldal)
A bankok különleges szerepe az imperializmusban adott azáltal, hogy tevékenységük tárgya különleges, tudniillik a pénz. Korábban a szabad-versenyes piac feltételei között működő banktőke vizsgálatakor megállapítottuk, hogy a betétállomány növekedése az egyre szűkülő kamatrés [(marzs)] következtében önmagát erősítő folyamat. E folyamat következtében a bankszférában különösen gyors a tőke koncentrációja. Mivel a banktevékenység lényegében egyetlenegy árura, a pénzre szűkül le, azért a bankok között
425
igen éles verseny alakul ki, mely fokozza a bankszakma centralizációját 206 . E fokozott centralizáció következtében a bankszféra monopolizációs tendenciája a máshol tapasztalhatónál gyorsabb és erőteljesebb. A kialakúló bankmonopólium behatol a gazdasági-társadalmi élet valamennyi területére, összefonódva a termelés más monopóliumaival és az állammal is. Így alakul ki az imperializmus gazdasági tartalma, a monopolista finánctőke, [és adekvát formája, az állammonopolista termelési mód]. A gazdaság más szféráiba való behatolásnak olyan modern eszközei vannak, mint a részvénytársaság és a bankszámlapénz, valamint olyan ósdiak, mint például az uzsorás jelzálog. Ez utóbbi például igen jól szolgál a túlnyomórészt kis- és középtőkés vállalkozók, illetve kisárutermelők által művelt mezőgazdasági termelés bekebelezésére szolgál. A finánctőke „bekeríti” az agrár szférát, rátéve kezét az agrárium 206
Az a tény, hogy a bankszektor ugyanazzal a ráadásul igen homogén áruval foglalkozik, azt is maga után vonja, hogy amikor már eléggé koncentrálódott a banktőke (azaz elég sok óriás bank jött létre), akkor az éles verseny önmaga ellentétébe fordul. Mint minden homogén árujú ágazatban, itt is a verseny értelmét veszti, és csupán hatalmasra duzzadt költségeivel terheli a profitot, azért az ágazatot uraló óriások kartell-egyezménnyel korlátozzák ezt a versenyt. Ez a kartell általában titkos, a bankok igyekeznek még a látszatát is elkerülni. Ebben segítségükre van a modern számítástechnika miatt egyébként már régen feleslegessé vált éves kamatszámítás gyakorlata, amivel a bankok igen meggyőzően tudják szimulálni a versenyt, különböző „termékeket” produkálva (azaz a piacukat mesterségesen differenciálva). Annyira meggyőzően, hogy sokszor még maguk is elhiszik a létezését. (a szerző 2013)
426
termelőeszközeinek termelésére és értékesítésére, természetesen az agrárhitelek és az agrárium által kiállított váltók kezelésére, az agrártermékek feldolgozó iparára és a készáru értékesítésére. Ezzel a mezőgazdasági vállalkozó minden lépése során – egyelőre kivéve magát a mezőgazdasági termelést – a környék mindenható bankjába botlik. Ezután a monopoláraktól megszorongatott mezőgazdasági vállalkozók, kistermelők kénytelenek lesznek jelzálog-kölcsönöket terhelni a földjeikre és jövendő termésükre – természetesen ugyanannál a banknál. A jelzálog-kölcsönök kamatai bármely középkori uzsorást megszégyenítenék. Az eredmény: a kistermelők, a kis- és középtőkés vállalkozók már valójában nem föld- és tőketulajdonosok, hanem a finánctőke fantasztikusan kizsákmányolt alkalmazottai, akik még a bérmunkások szokásos törvényi védelmét (Munka Törvénykönyve) sem élvezik 207 . Mindezt „nagyon tudományosan” vertikális integrációnak nevezik. A vertikális integrációval a finánctőke egész országokat tud elnyelni. Elég itt a Zöld Szörnyetegre, a United Fruct Company-ra és a latin-amerikai banánköztársaságokra emlékeztetni. Amikor Guatemala népe 1954-ben megelégelve a United Fruct uralmát, más, valóban 207
E jelenség sajátosan kiforgatott változata a rendszerváltás után tömegessé váló „kényszervállalkozás”, amikor is az elbocsátott bérmunkások kénytelenek voltak egyszemélyes vállalkozásokat alapítani, majd e vállalkozásokat alvállalkozókként leszerződtetni – sokszor a volt munkahelyen, a korábbi munkapadjuk működtetésére. Valójában bérmunkások maradtak, csak éppen megfosztották őket attól az egyébként folyamatosan kopó védelemtől, amit a „létezett szocializmusból” örökölt, és csak lassan, óvatosan lezüllesztett Munka Törvénykönyve még biztosított volna. (a szerző 2013)
427
szabad utat kívánt választani, a United Fruct a saját zsebéből finanszírozta a törvényes kormány megbuktatását. A módszer egyébként nem csak a mezőgazdaságban alkalmazható. Az egyoldalúan a réz kitermelésére „szakosodott” Chile népe is új utat akart választani, amikor is az Internationál Telefon and Telegraf Company (ITT – a Chilét a réz mentén „vertikálisan integráló” USA székhelyű multinacionális óriás) 1973-ban egy puccsista katonai csoport mögé állva megdöntötte Salvador Allende törvényes kormányát. A monopolizált banktőke hatalmát azonban igazán a bankszámlapénz alapozta meg, és fejlesztette hihetetlen méretűre. A társadalom monopolizálódásának egyik jellemző velejárója, hogy a bankok és a termelő/kereskedő vállalatok véletlen hitelkapcsolatait és a váltóleszámítolásból keletkező bankjegy pénzhelyettesítő funkcióját a tartós hitelkapcsolatok és a bankszámlapénz váltják fel. [Az állandósult pénzügyi-gazdasági kapcsolatok fontos felépítményi (banktechnikai-jogi) megjelenési formájaként a vállalatok állandó bankot választanak maguknak, ahol folyószámlát nyitnak. Ezt a monopolista állam törvényileg kötelezővé is szokta tenni. Ugyanakkor az állam saját pénzkibocsátói (valójában pénzhamisítói) jogát részben átruházza egy vagy néhány általa megbízhatónak tartott bankra. Ez(ek) a bank(ok) lesz(nek) az emissziós vagy jegybank(ok). A többi bank köteles folyószámlát nyitni a jegybanknál (a továbbiakban, az egyszerűség kedvéért feltesszük, hogy csak egy jegybank van). A folyószámla az újszerű pénzteremtés eszköze. Korábban pénzként az aranyat vettük figyelembe. Az aranypénz fontos funkciója a kincsképzés, ami voltaképpen a forgalomban levő pénz mennyiségét szabályozza. A modern finánctőke
428
azonban a monopolista államon keresztül maga akarja szabályozni a forgalomban levő pénz mennyiségét. Mint ismeretes, „két dudás egy csárdában nem fér meg”, azaz ugyanannak a közgazdasági kategóriának nem lehet két egymástól független szabályzója, mert azok kioltják egymás hatását. Az arany pénz-jellegét ezért az imperializmus fejlődésével fokozatosan megszüntették. Előbb az országon belüli forgalomból zárták ki, hatókörét a nemzetközi fizetésekre korlátozva, majd fokozatosan ez utóbbi szerepből is száműzték. Ennek részletes története meghaladná könyvünk kereteit, ezért elmellőzzük kifejtését. Az aranypénz-rendszerek megszűnésével valamelyik pénzhelyettesítőnek kellett a pénz szerepét átvenni. Mivel az aranypénz-rendszernek az állami pénzmennyiség szabályozás miatt kellett megszűnnie, azért a magán-pénzhelyettesítők (váltók, kereskedelmi bankjegyek) szóba sem jöhettek. Az egyik lehetséges jelölt a közvetlenül az állam által kibocsátott papírpénz (kincstárjegy) volt, a másik a jegybank által kibocsátott bankjegy. Az állam – funkciói bővülésével – egyre hatalmasabb költekezést folytatott. Ennek fedezésére bocsátotta ki a papírpénzt (ami koránt sem mindig papírból készült – például a II. Rákóczi Ferenc által kibocsátott rézgaras lényegét tekintve szintén papírpénz volt). A papírpénz kibocsátás valójában nem más, mint a törvényesített pénzhamisítás. Hiába ígéri meg az állam, hogy a papírpénze beváltható lesz aranyra, ahogyan Karinthy Frigyes szellemesen fogalmazott: „az állam mindig megtartja, amit ígér – ha pénzt ígér, azt is megtartja”. Valóban, az állami papírpénz iránt a forgalomba dobásától kezdve azonnal csökkent a bizalom, ez növelte az árakat, ami miatt az állam kénytelen volt több papírpénzt kibocsátani, ami tovább rombolta a piac bizalmát és így tovább, és így tovább. Új, pusztító kór jelentkezett – az infláció.
429
E kór megállítása végett adta át az állam a „törvényes pénzhamisítás” jogát az általa kiválasztott jegybanknak. Az állam és a jegybank között van egy óriási különbség: a jegybank saját fenntartásához szükséges pénzmennyiség elenyésző az állami költekezésekhez képest. A jegybank – ellentétben az állammal – nem a saját költekezései fedezésére bocsát ki bankjegyet. És innentől kezdve jelenik meg a pénzteremtésben a bankszámlapénz szerepe. A folyószámla egy látra szóló betétszámla, amelyről a számla tulajdonosa (itt a vállalati folyószámláról van szó, tehát a vállalat) meglévő követeléseit és a számlára jóváírt bankhitelét elvben bármikor készpénzben (aranyban, vagy bankjegyben) lehívhatja, azaz azt a készpénzt (aranyat vagy bankjegyet) megkaphatja, miközben a számla összegét ezzel a kivett összeggel csökkentik (megterhelik). A bankszámlapénz annak köszönheti létét, hogy a folyószámla tulajdonosok - mivel szinte minden gazdasági szereplő (a munkásokat leszámítva) maga is folyószámla tulajdonos valamelyik bankban – általában nem élnek e készpénzlehívási jogukkal. Az egymás közötti fizetéséket egyszerű banktechnikai operációkkal, tollal és tintával 208 oldják meg. A fizetésre kötelezett vevő utasítására az ő számláját kezelő bank törli a fizetendő összeget erről a számláról (ezt úgy mondják banki nyelven: megterhelik a számláját), majd végrehajt egy átutalási műveletet, azaz ha az eladó is nála vezeti a számláját, akkor egyszerűen annak számláján jóváírja a fizetendő összeget, azaz hozzáadja annak főösszegéhez. Ha az eladó egy másik banknál vezetteti a számláját, akkor a bank a másik bank nála vezetett számláján írja jóvá az összeget, és értesíti a másik bankot az átutalásról. A másik bank először megterheli az első bank nála vezetett számláját az összeggel, majd jóváírja az eladó nála vezetett számláján is – ezzel az átutalás megtörtént, csak még ki kell erről értesíteni az ügyfelet. 208
Ma már inkább számítógépes billentyűzéssel. (a szerző 2013)
430
(A továbbiakban, az egyszerűbb kifejtés érdekében ezt a bonyodalmat kiküszöböljük azzal, hogy feltételezzük: a jegybankon kívül csak egy kereskedelmi bank van, és mindenki ott vezeti a folyószámláját) Elvileg a bank ezeket az operációkat kiterjeszti fiktív (nem létező) betétekre, a semmiből teremtve ezáltal bankszámlapénzt. Ennek technikája a következő lenne: Egy vállalat hitelt kíván felvenni valamely fizetése teljesítésére a banktól. A bank mérlegelve a körülményeket a hitelkérelem teljesítése mellett dönt. Azonban a korábbi gyakorlattól eltérően a hitelt nem saját tartalékaiból adja, de nem is a betétállományból. Egyszerűen a kért összeggel megterheli a vállalat számláját (beírja a számla „követel” oldalára) és ugyanezt az összeget jóvá is írják a számlán (a „tartozik” oldalon). Ez így kicsit csúnya (és túlságosan átlátszó!), úgyhogy a bank előbb nyit egy hitelszámlát a vállalatnak (ez valójában a bank számlája, amin ő „követel” és az adós ügyfél tartozik, az összeget arra terheli, amit majd a vállalat a törlesztéseivel fog lenullázni. Azután erről a hitelszámláról „utalja át” a vállalat folyószámlájára a hitel összegét, amit a vállalat a hitelszerződés keretei között szabadon elkölthet. Megint a bonyodalmak leegyszerűsítése végett maradunk a „csúnya” megoldásnál és a továbbiakban a hitelszámlával nem foglalkozunk. Tehát az adós vállalat a hitelt elkölti, ezzel forgalomba hozza a pénzt (amit ezért neveznek hitelpénznek). Ez a pénz akkor tűnik el a forgalomból, amikor az adós törlesztette a tartozását a bank felé. Ezért erre a pénzre azt is szokták mondani, hogy az a bank passzívája. Mindennek azonban van egy súlyos szépséghibája. Akárhogyan is nézzük, itt a bank pénzt hamisított, arra pedig nincs joga! Napjainkban (2013-ban) az Interneten tucatszám keringenek primitív „felvilágosító filmek” (a legelterjedtebbek egyike a „Pénz, mint adósság” című) amelyek pontosan ezt is állítják. Ezzel a kispolgári közgazdaságtan legjobb hagyományait követik, amennyiben a kapitalizmus ellentmondásait kriminalizálják: úgy állítva be a dolgot, hogy a kapitalizmus tulajdonképpen nem rossz, csak némely kapitalisták
431
(monopolisták, bankárok stb.) átlépik a törvényesség határát, és ez okozza a bajokat. Hogy valójában hogy történik mindez, azt már olvashattuk az Anti Callahan-ból vett idézetben (319-331. oldalak), illetve a IX. fejezet Függelékében (389-397. oldalak) Tehát valójában csak a jegybank „hamisít pénzt”, és ezt a „hamis pénzt” fel is használva, meg nem is, a kereskedelmi bankok a bankszámlapénz formájában, a pénz-multiplikátor hatás segítségével teljesen törvényesen hozzák forgalomba a hitelpénzt.]
A bankszámla-hitelt tulajdonképpen nem a bank nyújtja, hanem azok az ügyfelek, akik a bankszámlapénzt elfogadják. A bank szerepe a papírmunkán és némi szervezésen túl a kamat maradéktalan eltulajdonításában áll. [Ez a különbség a váltóleszámítolás és a bankszámla hitel között – a váltóleszámítolásánál a bank még osztozik a kamaton a valódi hitelezővel, a bankszámla-hitel esetében erről már szó sincs.] A finánctőke szempontjából azonban a bankszámlapénz akkor válik igazán jelentőssé, amikor az lényegében kiszorítja a vállalatok egymás közötti elszámolásából a készpénzt. Amikor minden lényeges ügyletet bankszámlapénzben bonyolítanak le, akkor minden lényeges ügylet nyoma megjelenik a banknál vezetett folyószámlákon. Vagyis a folyószámlák duplikálják, pontos másolatát adják a titkok titkának, a tőkés vállalatok igazi főkönyveinek (nem azoknak a hurráoptimista hamisítványoknak, amivel a részvényeseket etetik, de nem is azoknak a csődjelentéseknek , amiket az adóellenőrök számára készítenek). Ezzel a bank hatalmas fegyvert kap a kezébe. A betekintés jogára támaszkodva a bank megszerzi a tényleges uralmat a vállalatok felett. Ennek eszközei a bennfentes megjelenés a tőzsdén (a bank szerzi meg a legjobb áron a legjobb 432
részvényeket, illetve időben szabadul meg a veszélyessé válóktól, amit sokszor éppen ő maga tesz ilyenné), a hitelmegvonással való fenyegetés (ami a tulajdonosi fenyegetés sajátos finánctőkés formája), az üzleti titkokkal való manipulálás, stb. Mindez jól beleillik az imperializmus erkölcsi kódexébe (szabadság, testvériség, egyenlőség – de mindenek előtt mindenkinek a magáét!) Ám ne ítéljük el túlságosan a bankot, amiért a folyószámlák segítségével „kukkol”! Hiszen említettük már, hogy a tőkés termelési módban (a föld és ingatlan magántulajdon nem tartozik ide!) a bank nem kérhet zálogot, jelzálogot biztosítékul vállalkozó adósaitól. A betekintés joga az egyetlen biztosíték arra, hogy a bank jól tudjon sáfárkodni a rábízott pénzekkel. Nem erkölcstelen perverzitásról van tehát szó, hanem objektív szükségszerűségről. A bankok már a bankszámlapénz kialakulása előtt is igyekeztek tájékozódni az ügyfeleik üzletmenetéről (ezt már az uzsorás is megtette) mielőtt hitelt nyújtott volna. Ám akkor a bank revizorait ugyanúgy becsapták, mint az adóhatóságokét. A monopóliumok méretei mellett ez teljességgel megengedhetetlen, mivel a rossz, megalapozatlan hitelezés az egész bankrendszer összeomlásával fenyegethet. Így a hiteles betekintés, amit a bankszámlapénz nyújt valóban az imperializmusban objektív szükségszerűség. És természetesen a monopolista termelő és kereskedő vállalatokat sem kell túlságosan félteni, mivel nekik is meg vannak a fenyegető (zsaroló) eszközeik. A bank részéről alkalmazott hitelmegvonás fenyegetésénél semmivel sem veszélytelenebb az a tulajdonosi fenyegetés, amivel a monopolista ügyfél fenyegeti azt a bankot, aminek ő a(z egyik) fenntartó oszlopa. Tudniillik a folyószámla 433
felmondásáról van szó. És nem csak azzal fenyegeti a bankot, hogy elviszi a pénzét, de azzal is, hogy ezt a lépését széles körben reklámozni fogja. Ha valóban beváltja a fenyegetését, akkor a bank valószínűleg néhány napon belül tönkre megy. A finánctőkés tulajdonosi fenyegetés e mindkét formája csak a kisebb, tőkeszegény vállalatokat, illetve bankokat ijeszti meg. A nagy mamut-intézményekre a fegyverek kölcsönös asztalra helyezésével folytatott udvarias tárgyalás és a megegyezés a jellemző. Éppen ezért, bár a fináncoligarchián (a finánctőkés monopolista csoporton) belül kétségtelenül a pénzarisztokráciáé a vezető szerep, itt mégis valójában a monopolizált banktőke és a monopolizált termelő/kereskedő tőke összefonódásáról, és nem a termelő/kereskedő tőkének a bankok általi elnyeléséről van szó 209 . Ugyanez a helyzet az állam és a finánctőke összefonódását illetően is. Meglehetősen antimarxista és teljesen téves az a felfogás, amely az államot a finánctőke engedelmes eszközének kívánja beállítani. Bár az imperialista állam a finánctőke érdekeit képviseli, mégsem vakon követi annak utasításait. Ezt nem is teheti meg az antagonisztikus ellentmondások miatt. Tanulságos példa erre a hitleri állam és a német finánctőke kapcsolata. Az 1929-33-as válság által részben megerősödött német finánctőke imperialista céljai érdekében segítette Teljesen nyilvánvaló volt, hogy e 209
megrendült, részben ellenforradalmi és hatalomra a nácikat. kettős cél csak a
Szemben annak a vadul bank-ellenes kampánynak az álláspontjával, amit napjainkban a (szélső) jobboldal terjeszt, és széles néptömegek vesznek át. (a szerző 2013)
434
Szovjetunió megtámadásával és legyőzésével valósítható meg. A német finánctőke minden eszközzel elősegítette a III. Birodalom felfegyverzését egy agresszív háborúra, amely „segítség” milliárdos extraprofitot eredményezett neki. Együttműködésük azonban a náci állammal nem volt felhőtlen. A finánctőke urai lenézték a „kis káplánt” és bandáját, nem igazán szívlelték a szociális demagógiájuk antikapitalista zöngéit, még ha pontosan tudták is azok valós értékét, de jó eszköznek találták őket céljaik megvalósításához. Azonban a nácik meglehetősen önálló politikába kezdtek hatalomra jutásuk után. A belpolitikában fizikailag is eltávolították a fináncoligarchia zsidó tagjait, de az „árjákat” is háttérbe szorították, ha azok nem voltak hajlandók teljesen alávetni magukat az „új rendnek”, illetve azért, hogy a legzsírosabb falatokat a náci főnökök kaphassák. A pénzarisztokrácia zárt kasztjába barna és fekete egyenruhás „bugrisok” tolakodtak be. A Hitlert pénzelő iparmágnások egyike-másika viszont valamelyik koncentrációs tábor szögesdrótja mögött találta magát. A külpolitika terén a konfliktus talán még élesebb volt. A finánctőke ugyan előkészítette a szovjetellenes háborút, de valahogy végig bízott benne, hogy ez a hatalmas extraprofitot hozó felkészülés az idők végezetéig el fog tartani. Mint józan és intelligens üzletemberek (ezek nélkül a kvalitások nélkül aligha tudták volna irányítani milliárdos mamutvállalataikat) ugyanis nagyon jól látták a Szovjetunió elleni háború kalandor jellegét és megnyerhetetlenségét, különösen úgy, hogy e háború megindításakor még nem győzték le, nem állították maguk mellé imperialista ellenfeleiket (NagyBritanniát és az Egyesült Államokat, de egészen még 435
Franciaországot sem). Mikor a hitleri vezérkar kidolgozta a Szovjetunió elleni támadás tervét (Fall Barbarossa), a német finánctőke prominens tagjai memorandumban fordultak Hitlerhez, hogy lebeszéljék őt arról, ami logikus és következetes megvalósítása volt annak, amiért a német fináncoligarchia a német népre és a világra szabadította a „barna pestist”. A kecske és a káposzta ismert esetéről volt itt szó. Hitler persze a memorandumot elutasította, és 1941 június 22-én a Wehrmacht és a Waffen SS alakulatai átlépték a szovjet határt, ami a II. világháború kezdetének a végét, és a III. Birodalom végének a kezdetét jelentette. A német finánctőke pedig nem váltotta le a náci kormányt (pedig az eszköz-állam elmélet alapján ezt kellett és lehetett volna tennie), hanem együtt masírozott – a szó átvitt és eredeti értelmében egyaránt – a náci hadsereggel. Mi történt itt? Csak annyi, hogy a német fináncoligarchia jobban értett a politikához, mint Hitler, de Hitler jobban tudta, mi kell a finánctőkének, mint annak urai. Bertold Brecht egyik legjobb darabjában, a „Kaukázusi krétakörben” a következőt mondatja egyik hősével: „A háborút csak Grúzia vesztette el. Grúzia nagyhercegei a háborút megnyerték!” A hitleri állam végül is éppen azzal töltötte be a küldetését, hogy nem volt engedelmes eszköze a finánctőkének. Ennek következtében a háborút Németország ugyan elvesztette, de a Krupp, a Siemens, az AEG, a Frick, a Thyssen, az IG Farben Industrie, az Opel (General Motors), és a többi „nagyherceg”
436
a háborút végső soron megnyerték 210 . Megnyerte a háborút az a Dupon is, aki az USA hadüzenete ellenére fenntartotta kartell-kapcsolatait a német finánctőkével, mindenek előtt az IG Farben Industrie-vel. Ugyancsak győzött a Ford is, aki nem keveset áldozott Hitler hatalomra juttatásáért, és sok más cég is a világimperializmus minden tájékáról. A háborút csak Németország, a német nép vesztette el.
210
Amikor ezeket a sorokat leírtam, álmomban sem gondoltam volna, hogy következtetéseim sokkal pontosabbak, mintsem azt sejtettem volna. (a szerző 2013)
437
4.
Az egyenlőtlen fejlődés törvénye „Ám hiba volna azt gondolni, hogy ez a rothadási tendencia kizárja a kapitalizmus gyors növekedését; nem, egyes iparágak, a burzsoázia egyes rétegei, egyes országok az imperializmus korszakában hol nagyobb, hol kisebb mértékben majd ezt, majd azt a tendenciát mutatják. Egészében véve a kapitalizmus hasonlíthatatlanul gyorsabban növekszik, mint azelőtt, de ez a növekedés általában mind egyenlőtlenebbé válik, sőt az egyenlőtlenség többek között a legnagyobb tőkeerejű országok rothadásában is megnyilvánul (Anglia).” (V.I. Lenin Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka LÖM 27 414. oldal)
[ … ] 211
211
Ez az alfejezet talán a legrosszabbul sikerült az összes között (még a kihúzott „történelmi” fejezeteknél is erőltetettebb és nem látom értelmét újraírni. (a szerző 2013)
438
Zárszó helyett Egy blogbejegyzés
Szocializmus, mikor? 2010, március 26 A kapitalizmus először az itáliai városállamokban alakult ki a XIV-XV századokban. Ez volt az úgynevezett "mediterrán kapitalizmus". Az ellenreformáció ezt a kapitalizmust szinte nyomtalanul eltüntette. Azután három évszázaddal később megszilárdult a Németalföldön (Hollandiában és Belgiumban) illetve Angliában a kapitalizmus, amely a mai napig - ezer meg ezer átalakulással - fennáll. Már csak az analógia kedvéért is, miért lenne kizárt, hogy az 1990 körül megbukott rendszerek csak valamiféle "mediterrán szocializmusok" voltak, és az életképes szocializmus még csak ezután fog születni. Mielőtt a három évszázados szüneten kezdenél humorizálni, egy kicsit számoljál. A feudalizmus valahol a Római Birodalomban kezdett kialakulni, amikor a rabszolgaságot kezdte felváltani a jobbágyság. Aztán a korai feudalistáknak is 456 utántól jelentős szünet egész az ezres évekig. Tegyük most azonban az egyszerűség kedvéért a feudalizmus első megjelenését Krisztus állítólagos születésének évére. Akkor a "mediterrán kapitalizmus" 1300 valahány évnyi feudalizmus után jelentkezett, majd újabb 300 év múlva a kapitalizmus új formái végleg megszilárdultak. Az első "mediterrán" szocialista forradalmak (a Párizsi Kommün, illetve az orosz szocialista forradalom) hozzávetőlegesen 200 évnyi kapitalizmus után jelentkeztek. Tehát a sikeres szocializmus arányosan (200/1300)*300~70 év múlva várható. Mivel az események
439
szemlátomást gyorsulnak, ezért ennél jóval rövidebb idő sem elképzelhetetlen.
És egy másik
A kommunizmusról 2012, szeptember 27 A kommunizmus nem az egyéni, személyes tulajdont akarja megszüntetni. Senkitől nem akarja elvenni házát, ruháját, autóját stb., mindazt, amit ő úgy használ, hogy maga is működteti. Egészen más a helyzet a gyárral, földbirtokkal. Ezeket nem azok tartják működésben, akik tulajdonosként a hasznát élvezik. Ezzel a tulajdonnal, amit a kommunisták magántulajdonnak neveznek, és meg akarják szüntetni, a tulajdonos mások munkáján élősködik. De nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy azt a mások munkáját, amin élősködik, még le is igázza. Ő mondja meg, hogy a gyárában, a földjén ki robotolhat. Ha érdekei úgy kívánják, ha a magántulajdonból következő gazdasági törvények gazdasági válság formáját öltik, akkor nem ő mond le jólétéről, hanem a jólétét megtermelő munkásokat, mint felesleges és költséges eszközöket hajítja az utcára, a nyomorba. Vagyis nem az a baj, hogy vannak szegények és gazdagok, hanem az, hogy a gazdagok a szegényeknek köszönhetik a gazdagságukat, a szegények meg a gazdagok miatt szegények. Ez alól vannak egyes kivételek, de általánosságban ez a helyzet. Az igazi - nem sztálinista - kommunisták ezt a helyzetet akarják megszüntetni, és nem a gazdagok javait elvéve akarnak helyet cserélni velük. És ezért természetesen ki sem akarják irtani a gazdagokat. Azt akarják, hogy mindenki jól éljen és ne egyesek éljenek jól a mások hátán. De a kommunisták akarhatnak akármit, nem rajtuk múlik a dolog.
440
A magántulajdon rendszere egyre több jelét adja, hogy nem képes fennmaradni, hogy bukásával együtt magával akarja rántani az egész emberiséget. Háborúk, gazdasági válságok rettenetes sorozata mutatja ezt. Sőt - bár ezt egy olyan embernek, aki összemossa a kommunizmust a sztálinizmussal (amit a kereszténység és a Szent Inkvizíció vonatkozásában soha nem tenne meg) nagyon nehéz megérteni, elhinni - a sztálinizmus is a magántulajdon okozta ellentmondások következménye, megjelenési formája. A kommunisták azon munkálkodnak, hogy ha már a magántulajdon így is, úgy is megszűnik, akkor ez ne katasztrófa formájában történjen, hanem az emberiség boldogabbá válása útján. Mindezt, ha akarod, megérted, elgondolkodsz rajta. Persze sokkal egyszerűbb összekeverve a sztálinizmust a kommunizmussal azt mondani, hogy ennek ellentmondanak a történelmi tények. De azért fontold meg: lehet, hogy a történelmi tények azt bizonyítják, hogy a kommunizmus naiv álmodozás, amely a valóságban szükségszerűen sztálinizmusba fordul, tehát a kommunizmust el kell vetni. Sajnos a magántulajdon, a tőke egyre súlyosabb, egyre rombolóbb ellenmondásaira ez nem ad gyógyírt. Tehát egyfelől van egy álom, ami talán mégis megvalósítható, másfelől van a biztos katasztrófa. Lehet választani!
441
Olvasó munkás
442
Tartalomjegyzék ELŐSZÓ (1983)
I
ELŐSZÓ (2013)
XVI
A POLITIKAI GAZDASÁGTAN „TRÜKKJEI" AZ ÉRTELMEZÉS „TRÜKKJEI" 125 ÉVES „A TŐKE”
XIX XXXIII XLII
I. FEJEZET – ALAPFOGALMAK
1. 2. 3. 4.
3
„AB OVO” 4 ANYAGI TERMELÉS, FOGYASZTÁS, ANYAGI JAVAK 10 TERMELÉSI ESZKÖZÖK, TERMELŐERŐK, TERMELÉSI VISZONYOK17 A POLITIKAI GAZDASÁGTAN TÁRGYA 39
II. FEJEZET – ÁLTALÁNOSSÁGOK
1. ÚJRATERMELÉS, GAZDASÁGI ÉRDEK 2. A TÖBBLETTERMÉK III. FEJEZET – AZ ELŐTÖRTÉNET FEJEZETEI
54
55 69 75
1. NÉHÁNY MAGYARÁZKODÓ SZÓ A TÖRTÉNELEMRŐL ÉS A TÁRSADALMI FORMÁCIÓKRÓL
2. AZ ŐSKÖZÖSSÉGTŐL A „RABSZOLGATARTÓ FORRADALOMIG” 3. A FEUDÁLIS FORRADALOM
80 85 93
IV. FEJEZET – FEJEST UGRUNK A POLITIKAI GAZDASÁGTANBA: A MUNKAÉRTÉK-ELMÉLET 102
1. AZ ÁRU ÉS ÉRTÉKE 2. „ELADÓ AZ EGÉSZ VILÁG” – A PÉNZ 3. A PÉNZ FUNKCIÓI Értékmérés és forgalmi eszköz Kincsképzés Fizetési eszköz Világpénz
104 138 158 159 167 172 175
V. FEJEZET – A TŐKE FORRADALMA, AZ ELŐTÖRTÉNET UTOLSÓ FEJEZETE 180
1. A POLGÁRI FORRADALOM, MINT TÖRTÉNELMI SZÜKSÉGSZERŰSÉG
2. A TŐKE „ÖZÖNVÍZ ELŐTTI” FORMÁI
443
181 191
VI. FEJEZET – A PÉNZ ÁTVÁLTOZÁSA TŐKÉVÉ
1. A BŰVÉSZMUTATVÁNY 2. A BŰVÉSZMUTATVÁNY TITKA: A MUNKAERŐÁRU 3. A MUNKABÉR A MUNKAERŐ ÁRA VII. FEJEZET – A TŐKE TERMEL ÉS ÚJRATERMELI ÖNMAGÁT
203
205 211 226 235
1. AZ ÉRTÉKTÖBBLETET TERMELŐ TŐKE 2. A TŐKE ÚJRATERMELI ÖNMAGÁT
236 257
VIII. FEJEZET – „MINDENKINEK A MAGÁÉT!”
267
1. TŐKÉSEK EGYMÁS KÖZÖTT 2. A SKIZOFRÉN TŐKE 3. AZ UZSORÁTÓL A BANKIG – 4. 5.
A HITEL FEJLŐDÉSÉNEK DIALEKTIKÁJA KERESKEDELEM ÁRUVAL ÉS PÉNZZEL … ÉS A CSÁSZÁRNAK, AMI A CSÁSZÁRÉ (A JÁRADÉKOSOK)
IX. FEJEZET – A GÉPEZET CSIKOROG
1. AZ ÚJRATERMELÉS EGYENSÚLYA 2. AZ EGYENSÚLY MEGBOMLIK 3. AZ EGYENSÚLY FELBORUL, AVAGY EGY IDÜLT KÓR TÜNETEI FÜGGELÉK: A JELENLEGI VÁLSÁG - PÉNZÜGYI VAGY TÚLTERMELÉSI VÁLSÁG? I. Némi elméleti megalapozás II. Válságkezelő kísérletek X. FEJEZET – A LEGFELSŐ FOK
1. 2. 3. 4.
268 290 298 305 326 347
349 361 365 377 377 390 396
AZ IMPERIALIZMUS LENINI ISMÉRVEI A MONOPÓLIUMOK A FINÁNCTŐKE AZ EGYENLŐTLEN FEJLŐDÉS TÖRVÉNYE
ZÁRSZÓ HELYETT
403 407 425 438 439
Egy blogbejegyzés És egy másik
439 440
444
