Készítette: Simofi-Ilyés Beatrix (SIBVAAT.KEFO)
A paraszti élet rendje Parajdon a 20.század közepén
A nagyszüleim Erdélyben nőttek fel egy kis faluban, Parajdon, mely Hargita megyében található. Hargitában hatalmas fenyvesek és lombhullató erdők díszítik a tájat, vadállománya bőséges és sokszínű, s szinte egymást érik a mélyből feltörő, kiváló minőségű ásványvizet szolgáltató források. Parajd a jellegzetes Sóvidék legismertebb települése, amely a Kis-Küküllő felső folyásánál, a Görgényi-havasok és a Hargita hegység mellett fekszik és Erdély kincseskamrájának számított az évszázadok során. Akkoriban még az ókori rómaiak is bányászták az értékes kősót. A falu határában egy egész szikla felépül belőle, ez s Sóháta vagy Sóshegy, amely üregekkel tarkított, az aljából pedig sós vizű erek fakadnak. A település egyik érdekessége, hogy a kitermelt só helyén maradt csarnokok egyikét a látogatók számára is megnyitották. A só kitermelés és a bánya emberek százainak biztosít munkát. Kezdetben még nem bányászták a sót, hanem kimentek a Sóhátra és merítettek a patak vizéből. Ezt tették az ételbe, de még a mezőre sem a szilárd állapotú ízesítőt vitték a paprikához, hagymához, hanem ezt a sós vizet. Aztán mikor a szomszédos megyéket is el kellett látni, eme legősibb „fűszerrel” és tartósítószerrel, akkor elkezdték kitermelni. Lehasogatták, majd szekérre téve elszállítottak egy-egy nagyobb darabot, amit majd a célhelyen aprítottak tovább. Erre 1562-ig volt joguk a székelyeknek. Majd már csak a császárnak volt fennhatósága a termelésre, ami az udvarnak hozott hatalmas hasznot. A faluban egyszerű parasztházak voltak kertekkel és a határában mezők, ahol a családok termelték maguknak a megélhetéshez szükséges élelmiszereket és azok alapanyagait. Gyalog vagy szekérrel mentek ki a mezőre, ott dolgoztak egész nap. Boltba ritkán mentek, hiszen mindent megtermeltek otthon maguknak. Akkoriban kevesebb élelmiszer és termék is volt a boltokban. Mára már fejlett turistaparadicsommá vált, ahol az ember kikapcsolódhat, viszont a családok egy része még mindig foglalkozik földműveléssel és annyi mindent megtermelnek maguknak, hogy télire tele lesz a pince vagy a kamra. Kompótokat, lekvárokat, szörpöket készítenek. Ahogy mama visszaemlékszik az asszonyok munkájának nagy részét a takarítás, mosás, főzés, kenyérsütés tette ki. Napi munka volt a sepregetés, szőnyegek kirázása, portörlés. Mama családjában már kislány korában ő is kivette a részét a takarításból, ahol csak tudott besegített, a sepregetés, portörlés, szőnyegrázás olyan volt, amit könnyedén el tudott végezni. Általában a mosás hétvégén volt, hogy következő hétre legyen tiszta ruhája a családnak. Az egész héten használt, koszos munkaruhákat kimosták, így következő héten
tiszta ruhában kezdhették a munkát, valamint vasárnap a templomba is tiszta ruhát vettek fel. A padlót minden szombaton felsikálták hamulúggal és vízzel. Így a héten behordott kosztól megtakarították a padlót. Egyes házakban nem volt deszkapadló, hanem agyaggal megtöltött padló volt, melyet ló ganéval vegyített agyaggal sikáltak fel minden szombaton, ez vasárnapra megszáradt, így a friss padlójú szobába léptek be. Nem mindenhol volt szokás a hétvégi mosás, voltak asszonyok, akik hétfőn mosták ki az előző heti szennyest, ezt nagymosásnak nevezték. Minden hétköznaphoz hozzátartozott a főzés, míg az ember dolgozott az asszony főzött, hogy este, a munka végén friss étel várja a férjet. A főzés minden fortélyát a mamán, déditől sajátította el. A lányok az anyák mellett segédkeztek, amiben csak tudtak. Voltak helyzetek, amikor nekik kellett főzni a családnak, ha az anya a terhesség vége felé járt, nagy kerti munkáknál és, amikor már eléggé önállóvá váltak ezen a területen. Hétvégén 8-10 darab kenyeret sütöttek, ilyenkor egy teknő tésztát dagasztottak, amiből kiszaggatták majd a kemencében megsütötték a kenyeret. Ez egész hétre eleség volt a családnak. Mama még a mai napig is szokott kemencében kenyeret sütni, aminek a mikéntjét kislányként sajátította el. Tavasztól őszig a családok mezőgazdasági munkával dolgoztak. Tavasszal elvetették a kukoricát, a búzát, a kertekben veteményeztek. Kb. 10 éves kortól a gyermekek is besegítettek ezekben a munkákban a szülőknek. Ebből volt meg az egész nyári gyümölcs és zöldség. Learatták a búzát, csépeltek, a friss búzát a malomba vitték, megőrölték és liszt lett belőle, amit a kenyérsütéshez használtak. Ősszel volt a kukoricatörés, amit a disznók hízlalása miatt termeltek. A munkából a nők is kivették a részüket, mentek a mezőre, krumplit ültettek, arattak, kaszáltak, ők szárították a szénát és a széna takarásával is foglalkoztak. A munkát a szülők tanították meg a gyermekeiknek, a gazdasági munkát, a házi munkát és a gyermekek fokozatosan a földművelésbe is besegítettek. Sok háznál az állatok gondozása teljesen a gyermekek feladata volt, etették, itatták, tisztán tartották és tiszta almot tettek alá. Ebben a munkában már kiskortól besegítettek a gyermekek. Amikor volt szép fű, akkor az állatokat kihajtották a legelőre, ott többen összegyűltek, énekeltek és beszélgettek, míg a tehenek legeltek. Este haza hajtották a teheneket, aminek a fejésébe szintén besegítettek a gyermekek. A családnak a tehéntartásból friss teje is volt. Nyáron az asszonyok kendert vetettek és, amikor azt betakarították, beáztatták, szárították, tilolták (a kemény szárat összetörték és csak a külső háncs maradt meg). Esténként fonni jártak és fonalat fontak a tilolt szálakból. Ott beszélgettek, énekeltek, mások csipkét kötöttek. Ebből a kenderből abroszokat, ágyneműket készítettek. 10-12 éves kortól már a lányok is csinálták ezt a munkát, akkora már elégszer megfigyelték, elsajátították, hogy hogyan kell, ez volt igazán a lányoknak való, élvezték is. Amikor beköszöntött a tél, eljött a disznóvágás ideje. A böllér pörkölte a disznót, a
fiúgyermekek pedig segítettek neki, öntötték a vizet a disznóra és tisztították. Az asszonyok feladata az volt, hogy a friss húsból reggelit készítsenek. A húst a böllér előre szortírozta, egy részét besózta, amit egy hétig állni hagytak, majd vittek a füstölőbe (sonka, csont). Mások a disznóbelet tisztították, amibe majd a hurkát, kolbászt töltötték. Reggeli után hozzáfogott a család a munkához, véres és májas hurkát töltöttek, zsírt olvasztottak, disznósajtot készítettek, kolbászt ízesítettek. A munka végére levest főztek, húsokat sütöttek, nagy asztalt terítettek és, aki a családban dolgozott leült és egy ünnepélyes vacsorát tartottak, borral, pálinkával ünnepeltek. Amikor jobbra fordult az idő és eljött a kinti munka ideje a fiúk napszámos munkákat is végeztek, állatokat gondoztak, istállót takarítottak, mezőn dolgoztak, amiért fizetséget kaptak. Elszegődhettek nagy juhos gazdákhoz, kihajtották a juhokat a legelőre és tavasztól őszig ott voltak, ezért is fizetséget kaptak a gazdától. A lányoknak is akadt még munka, amit csinálhattak. Mama családjában nem volt rá példa, viszont a faluban voltak lányok, akik cselédkedtek. Már 10-12 éves korban elmentek gazdag emberekhez, akiknél főztek, mostak, takarítottak. Mivel 4. osztályig kellett iskolába járni, így utána mehettek állandó cselédnek is, vigyáztak gyermekekre, ezekért pénzt kaptak, melyet megtarthatták, viszont a családnak is besegíthettek belőle. Amikor eljött az ideje átvehették a gazdaságot a szülőktől, ennek huszonévesen jött el az ideje. Amikor a fiú megnősült, a szülők adtak neki pár földet. Ezen gazdálkodtak, végezték a munkákat, amiket megtanultak a szüleiktől, így tartották el magukat és termeltek meg mindent a megélhetéshez. Ha a szülő elhunyt, akkor a fiatal fiú vette át a gazdálkodást. A dédszülők idejében, még az 50-es években volt olyan, hogy egy konyhán voltak a szülők és a felnőtt gyermekeik, a mama sütött, főzött, a fiatalok pedig a kinti munkát végezték. A napi kosztozás együtt volt, a mama által terített asztalhoz leültek és elfogyasztották az ételt. Aki pénzért dolgozott a szülőnek kellett odaadja a pénzét, az osztotta be, hogy mindenre elég legyen. A faluban jellegzetes volt a szappankészítés. Disznóvágáskor tettek félre zsiradékot, külön szappan készítésére. Máskor az időközönként összegyűlt zsiradékot használták. A zsiradékot szódával vegyítették, szappant főztek és azzal mosták a ruhákat, szőnyegeket. A nagy szőnyegeket a falun átfolyó Küküllőre vitték le és ott mosták és tisztálták. Havonta egyszer, amikor több ágynemű és abrosz összegyűlt, volt a szapulás. Olyan házaknál, ahol nem volt szappan hamulúgot főztek, rárakták a kád ruhára (csak kender ruhára), abban a hamulúgos vízben áztatták egy napig, majd kivitték a Küküllőre a kád ruhát és a szőnyegeket, amiket mosni kellett. Az asszonyoknak volt egy sulykoló nevű padjuk, aminek az egyik fele bele ért a vízbe, a másik pedig a földön volt, rátették a ruhát és kisulykolták. A sulykolást sulyokkal csinálták, ami egy nagy tenyér méretű fa, azzal ütötték a mosnivalót. Sulykolták,
csavarták, öblítették, vizezték, egészen addig, míg megtisztult, általában 4-5 sulykolással tiszta lett. Onnan tudták, hogy már tiszta, hogy öblítésnél tiszta víz jött belőle. A szőnyegeket sikár kefével is végigmosták. Néhány háznak a kertjében is volt patak, ezeknek az asszonyoknak nem kellett a falun átfolyó Küküllőre vinni a ruhákat, hanem az udvarban ki tudták mosni. Mamáék udvarán is átfolyt a Küküllő egyik kis ága, ez nagyban megkönnyítette a munkát. Nem kellett a nehéz mosnivalót elcipelni, hanem az udvarban ki tudták mosni, bár a nagyobb szőnyegeket egyszerűbb volt a Küküllőben mosni, az nagyobb volt, mint az udvari patak. Az asszonyok mindenféle hiedelmekhez ragaszkodva élték a mindennapjaikat. Tavasszal Gergely pápakor, március 12-én vetették a paradicsom, paprika és hagymamagot. Szent György napján, április 24-én a kukorica, bab, tökmag, búza, árpa vetés ideje volt, valamint a krumplit is ebben a hónapban ültették. A Krumpli ásás októberben volt, melyhez szomszédokat hívtak segítségül. A krumpliföld a mezőn volt, ahova vittek magukkal üstöt, a környékről fát szedtek össze, tüzet gyújtottak és egy nagy üst krumplit megfőztek ebédre. Az abroszt a fűbe terítették, hagymát vágtak és az otthonról vitt szalonnából, zsírból és a főtt krumpliból megebédeltek, majd folytatták a munkát, ha addig még nem végeztek. A kukoricatöréshez is segítséget hívtak, nagy hordó szekerekbe töltötték a kukoricát, haza vitték és beöntötték a szobába. Estére hántókat hívtak és felhántották a kukoricát, munka közben énekeltek, beszélgettek és a segítőket szőlővel kínáltak. A munka végeztével sütőtököt és krumplit főztek, azt fogyasztották el vacsorára. A kukoricahántás éjfélig is eltartott. Az őszi munkák közé tartozott a szőlő szüret is, leszüretelték és bort csináltak belőle, mikor decemberben forrt a bort összeült a család és megkóstolták. Minden ilyen nagy munkához segítséget hívtak, ezt kalákamunkának nevezték. A segítséget viszonozták, amikor a szomszédnak, ismerősnek kellett segítség, akkor visszahívták. Az ilyen munkák során, aki utoljára fejezte be a munkát, azt hátul kullogónak hívták. Majd a munka végeztével hálát adtak
Istennek,
hogy
befejezték
és
megsegítette
őket
az
elvégzésében.
A munkát megkönnyítette, hogy a krumpli feltöltéséhez lovast hívtak, a kukoricaközt is lóval húzatták fel, utána csak a gyomot kellett kiszedni és kapálni, ami fellazította a földet. Ahogy elérkezett a Farsang, hozzákezdtek a fonáshoz és szövéshez. A vízkereszttől hamvazószerdáig tartó farsangot a farsang végén megünnepelték. Mezei munkákkal vasárnap nem dolgoztak, templomba mentek, majd ebédet főztek és délután pihentek, jó időben kiültek a kapu elé és a szomszédokkal beszélgettek. Amikor nem dolgoztak, akkor fuszulykát (babot) bontottak, kézi munkáztak, varrtak, foltoztak, kötöttek. Ezeket, akkor is csinálták, amikor a szomszédokkal összegyűltek, a nagy beszélgetések közepette volt rá lehetőség. Minden egyes
nap volt valami munka, ezért egészen késő estig dolgoztak, sötétedéskor feküdtek le és virradás előtt a kakaskukorékolással keltek (4 órakor), az állatok etetésével kezdték a napot. Téli időben az anyukák tüzet gyújtottak, hogy melegedjen a ház, ébresztették a gyermekeket, reggelit készítettek és iskolába engedték őket. A faluban az emberek házi tejet fogyasztottak, sokkal elterjedtebb volt, mint ma. Sokaknak volt otthon tehén, akiknek nem, azok mástól vették a házi tejet, elmentek hozzá fejés után és annyit tudtak venni, ami a családnak 2-3 napra elég volt. A tejből vajat köpültek, a nyers tej tejszínét leszedték és a köpülőbe tették. Mama családjának is volt egy tehene, aminek a teje értékes volt a család számára, hiszen a tejet és a belőle készült élelmiszereket elfogyasztották és főztek belőle. Nagy előny volt, hogy ott van a háznál és nem kell megvenni. Amikor kezdett érni a gyümölcs, befőtteket, lekvárokat készítettek és szilvát aszaltak. A szilva nem volt igényes, mindig termett, „nem tudom szilvának” hívták. Nem volt sok gyümölcs, ezért nagyon elterjedt volt, esetleg még meggy volt a kertekben a gyümölcsfákon. A leszedett szilvát kirakták egy deszkára, hogy süsse a nap. Napokon keresztül reggel kitették, éjszakára betették, hogy a harmat ne üsse, így jól kiszáradt. Amikor eléggé megszáradt szellős kis zsákba tették (kenderzsákba, szatyorba). Levest főztek belőle, hiszen mindig kéznél volt. Nagypénteken, a böjti napon is abból főztek, nem fogyasztottak zsíros ételt. Az aszalt szilva olyan lett főzés után, mint a kompót. Felszedték a földről, leszárazták, odatették főzni egy nagy üstbe, kavargatták és, amikor megfőtt, átpasszírozták a rostán, hogy a magja jöjjön ki, majd kiszedték a magját és visszatöltötték az üstbe, kb. 15 órán keresztül állandó kavarás mellett főzték, addig, míg teljesen besűrűsödött. Addigra kifőtt belőle a nedvesség és, ami benne maradt az annyira édes volt, hogy nem kellett bele cukor. Miután kész lett cserépfazekakba rakták és pergamenpapírral vagy sima papírral lekötözték. Mivel cukrot nem nagyon lehetett kapni, nem készítettek olyan sok szörpöt, inkább csak a szilvát használták fel, amire csak tudták. A kertjükben paradicsomot termeltek, amit üstbe kifőztek, paradicsomlevet készítettek belőle. Paradicsomból, paprikával lecsót készítettek, gyorsan készült és minden megtermett hozzá a kertben. Hagymát vetettek, amiből palánta lett, azt elszurkálták és a megtermett hagymát kiszedték majd felfonták koszorúba, 20-22 db-ot tettek egy koszorú hagymába. A kész koszorúkat bevitték a pincébe, kamrába és keresztültették egy rúdon. A fonás azért volt jó megoldás, mert kisebb helyen volt és könnyen észrevették a rohadó hagymákat, amiket ki tudták venni belőle.
A kukorica betakarításakor kiválogatták a kukorica finom leveleit,
kenderből szőtt széles zsákba töltötték és azon aludtak. Ezt duszának nevezték (matracra hasonlít). Hálásabb volt, mint a szalma, mert többszöri használat után sem tört össze és nem porzott, 2-3 évig is lehetett használni.
Sokan azt gondolták, hogy a gazdának szántás, betakarodás után nincs dolga, pedig ilyenkor is akadt bőven dolog. Be kellett osztania a dolgát, hogy idő jusson mindenre. A gazdának a falu területén az utak megjavításában is részt kellett vennie, valamint közmunkát kellett teljesítenie. Kinek fogatja volt 3 napot kellett fogattal dolgozzon, ki kézi erővel az 7 napra volt köteles. Ha nem tudott elmenni, akkor pénzt kellett fizetni vagy maga helyett más fogatot küldeni. Az óvodák és az iskolák közmunka által voltak javítva, festve és a fedelük megjavítva. Tata már egészen kiskorától kezdve kivette a részét a munkából. Az iskolában 4 osztály volt a kötelező. Délelőtt ott tanultak, utána pedig az otthoni, mezei munkákban segítettek. Esetleg még este jutott idő egy kis tanulásra. Elmondása szerint sokszor volt, hogy haza ért és egy cetli várta, hogy „Gyere ki a mezőre.” Az emlékezetében a munkával kapcsolatban jobban élnek a nem mindennapi történések, melyeket el is mesélt nekem. „Olyan 2. osztályos gyermek lehettem, emlékszem vissza, hogy Csomába az őszi szántást végeztük, ugarlásnak is mondták. Aztán voltak azok, mint a nagy babszem, akkora csípős legyek, még zúgott a levegő is tőlük, amikor a nap sütött. Aztán a tehenek nem bírták már tűrni, megfutamodtak egyszer s félre kellett ugorjak előlük. Egy dombon szaladtak ki, az eke hátul meg-megakadt egy- egy patkánytúrásba, úgy felugrott, hogy azt hittük, mint egy ostor a hátukra csapódik. Aztán a domb tetejin volt egy kicsi tavacska, s ott úgy megálltak, mint egy karó, onnan visszavezettük, aztán folytattuk az ugarlást.” A havas mezőbe (kint a határon – Középső mezőbe) mentek, ahol kaszáltak és szénát csináltak. A mező kb. 15 km-re volt a falutól. Egy szekérre pakoltak élelmet, kb. két hétre volt elég, túrót, húst, szalonnát, krumplit. Ott fent az egyik tehén fejős volt, így hát fejték a tehenet, hogy legyen tej, amit igyanak. Csáklyás fára csináltak kalyibát, amit friss fűvel (lekaszált rend) befödtek. Reggel már virradás előtt kezdtek kaszálni, „olyankor vágott jól a kasza, dél fele már csúszott a fű tetején”.
Nappal takarták fel a rendeket, este későig
dolgoztak így. Tata dolga ekkor az volt, hogy korsóba hordta a vizet a vállán jó messziről. „Egyszer arra ijedtem meg, hogy kora tavasszal, ami ágakot nagy kupacokba raktunk cirevésznek hívták - valami bé szaladt alája, túl egy másikba be. Egy nagy fekete szaladott, hát én még azt sem tudtam, hogy az mi az. Amikor a vízzel megérkeztem, akkor mondtam, hogy ne mit láttam.” „Hát jó, hogy nem vette a hátára, ne az vaddisznó volt” – mondták neki. „Este elkezdtek a baglyak az erős szélin a sziklákon huhúlni, olyan volt, mintha valami éjjeli zene lett volna, az maradt még emlékembe.” Mikor már a föld lefagyott, akkor kezdődött el a széna haza hordása, meg a tűzifagyűjtés télire. Az arató gabonát a szénacsinálás előtt hordták haza, hogy, amikor ment a cséplő, akkor már legyen otthon.
Az emberek mindig figyelem előtt tartották, hogy hol lehet egy kis pénzt keresni. Az 50-es években nem volt semmiféle pénzforrás, „nyugdíj, táppénz, nem is hallott róla az ember”. Kenyeret nem is árultak a boltokban, azt is otthon sütötték az asszonyok. Mindent megtermeltek otthon. Télen a kender meleg vizű apró tavakba bele volt rakva, leázott a csutkáiról, törővel, tilóval összetörték, csináltak belőle cérnát. Az asszonyok fontak cérnát, szőttek dusza zsáknak és ponyvának valót, ez is egyfajta zsák. Kabátot és nadrágot is készítettek a következőképpen: len és kender volt a fő szál, gyapjúval kitöltötték, ványolóra tették (kerek tölcsérszerű, folyt bele a víz, megposztosította, attól függ hány napot hagyták). Néha, bár nem szabadott, de megtermelték a dohányt. A csűrkapuk (csűr=gazdasági épület) belső oldalára, 5-6 levélcsoportba felakasztották, hogy száradjon. Annak ellenére, hogy sokat dolgoztak volt idejük beszélgetni. A kaszálóban, akik voltak a környezetbe azok összegyűltek és beszélgettek. Volt, amikor nem is mindenki a saját kalibájába aludt, elbeszélgettek akár éjfél utánig is. Témáik közé tartoztak a régi háborús dolgok. A kaszálóba mindenki egy gyermekkel ment, a gyermekek aludtak is, de hallgatták a mesét is, amit beszéltek a felnőttek. Mikor mezei munkára nem kellettek a tehenek felcsapták a havas mezei csordába. Mikor kellett velük dolgozni, a gyermeket küldték, hogy „hajtsd haza a tehént”. Fent volt egy pásztor, aki vigyázott rájuk. Egy ilyen alkalommal nagy csínyt követett el Tata. „Felültem a tehén hátára, hogy ne kelljen olyan sokat gyalogoljak. Voltak, akik korábban felérkeztek, szenzáció volt, hogy én a tehénen lovagolok. Megkergették a tehént én osztán leestem róla, mert nem volt mibe kapaszkodni.” „Egy más alkalommal, mikor újra kellett tehenekkel dolgozni, hát felküldtek, hogy hajtsam haza őköt. Korán indultam, még alig volt kivirradva, föld színitől egy lemélyedett út volt az erdő között, a tehenek alig látszottak ki belőle. Na, aztán, hogy jobban bírjak velük a két tehenet a szarvuknál össze közöttem s úgy húztam a kötőt középen. Egyszer csak megvették a lábukot, nem akartak jönni pedig jó nagy lejtő volt. Aztán hallom, hogy az erdő között, valami száraz ágak úgy ropognak. Ahogy csak tudtam ordibáltam, aztán sok követ az ölömbe szedtem az útról s dobáltam bé a ködbe, oda, ahonnan a ropogást amilyen irányból hallottam. Aztán egyet egyet léptek a tehenek. Vagy kétszáz métert így jöttünk befelé, ott volt egy kicsi tisztás, aztán onnan megindultak, normálisan jöttek.” – 4. osztályos, 11 éves volt ekkor Tata. Egyszer egy üzenet várta „Gyere fel Csomába aratunk” – menni kellett oda dolgozni, tanulás nem igen volt. Nem úgy volt az iskolába járás, mint most.” Örökké mezei program volt, este tanultunk csak egy keveset.”
Villany sem mindig volt. Lámpával tanultak, ami fel volt akasztva a plafonra és onnan lógott le. Az emberek esténként, szomszédolni jártak, összegyűltek valakinek a kapuja előtt. Amikor a kapuk előtt megunták beszélgetni, bementek valahova ott folytatták, még éjfélig is. „Sokat nem volt az ember a maga csendjibe, hogy tanuljon.” Aztán, amikor haza mentek elköszöntek egymástól: „Menjünk haza s aludjunk egyet, adjon Isten jó éjszakát.” Egyszer két férfi, akik Bábírkóban laktak az egyik lépcsőjén beszélgettek, amikor a feleség már megelégelte, hogy ennyi ideig ott van a vendég: „Menj haza már Márton, látod, hogy fekszünk le.” Aztán addig beszélgettek még, hogy már kukorékoltak a kakasok. „Immár haza megyek,
idejibe
el
tudok
menni
kaszálni,
nem
kell
még
öltözzek.”
Foglalkoztak gabonával, azt is hasznosították maguknak a háztartásban. A gabonát nem lehetett kaszálni, kézi sarlóval („salló”) aratták le. Ilyenkor a gyermekek nem mentek iskolába, korán keltek és mentek, hogy a nap a harmatot még ne tudja leszárítani, mert ha felszárította, akkor nem lehetett kötelet csinálni. Egy- egy reggel még kétszáz kötelet is csináltak. Kis maroknyi gabonát szembe fordították a kalászával, megcsavarták, csomót dobtak rajta, meghúzták és dobták le a földre. Nappal az asszonyok, ahogy arattak, markokot vágtak, hajtották a gabonát úgy körbe, 4-5 marokból lett egy kéve. Olyan irányba ahol lett a kéve a gyermekek rakták le a köteleket. 13 kévéből lett egy fél kalongya. Két fél kalongya közé felszúrtak egy 3 méteres fakarót,(kalongya karó) szorzójel irányba a kalászos felivel fejjel, tettek 7-8 kévét és abba fűzték bele a többi kévét, 25-26-ot egy kalongyának. Azért csinálták, hogy ha esős idő van a búzaszemek ne csírásodjanak ki vagy az egér ne fészkeljen be alá. Ha jó volt a búza egy kalongyából két véka szem kellett kijöjjön. ’1 véka=20 liter. Örültem neki, hogy interjút kell készíteni a nagyszülőkkel. Máskor is szoktam a nagyszüleimmel beszélgetni és rendszeresen meglátogatom őket, de ez a téma még nem nagyon került szóba, pedig igazán érdekel. A régi szokások mára már szinte teljesen eltűntek, a munkához való hozzáállása pedig teljesen megváltozott az embereknek. Sőt, a munka is teljesen megváltozott, a munka szó más értelmet kapott, mint, amit évtizedekkel ezelőtt jelentett. Úgy gondolom, hogy a ház körül megtermelt és a házilag készített élelmiszerek, befőttek, szörpök, kompótok sokkal egészségesebbek, mint a boltban vásároltak. A családok közösen dolgoztak, összetartóbbak voltak és sokkal több időt töltöttek együtt, mint a mai családok. Annak ellenére, hogy mindig volt mit dolgozniuk, egymásra is volt idejük. A gyermekek a ház körüli fortélyokat eltanulták a szüleiktől, amit aztán ők is tovább adtak a gyermekeiknek. A szokások és a munkatapasztalatok szülőről gyermekre szálltak. Ha nyitott szemmel járunk, akkor még mi is megfigyelhetünk ilyen szokásokat.
Felhasznált irodalom: Técsi Zoltán – Illyés Csaba: Örök Erdély Erdély Tündérország
Szövőszék Elkészült szőnyeg látható rajta. A bal alsó sarokban pedig a csíkokra vágott és feltekert textil, amiből szövik a szőnyeg.
Régi szerszánok és eszközök: fűrész, kolomp, kereplő, gyapjú fésülő, fogas, kulacs, kaszaverő kő tartója, gereben, kötőcsináló, fúrók, borda (fonalat húzzák bele, ez veri rá a fonalat a szövésre), nyüst (váltja a fonalat a bordába)
A mosásnál használt sulyok ilyen formájú, alakú és anyagú. Ezek a díszes, nem használt változatai, melyek Mamáéknál a lépcsőt díszítik.
Jobb oldalon fonókerék (rokka) látható. Bal oldalon a fonal feltekerésére található egy eszköz: csörlő, valamint a melyék (ebbe szövik a szőnyeget) Felállítva a vetőszeg látható: körbe felcsavarják rá a cérnát, a szőnyeg szélességétől függően.
Tata által készített, gipszből kiöntött és kifestett formák.
