Kontra Evelin Rita: A paraszti élet rendje Harsányban a 20.század közepén
Az esszé alapját képező interjút az apai nagymamámmal készítettem, aki 1950-ben született, egy Borsod-Abaúj-Zemplén megyei faluban, Harsányban. Néhány mondatban szeretném bemutatni a falu múltját. A település nevének keletkezéséről vita folyik, Borovszky Samu az ószláv hzuzanu (ostor) szóból eredezteti, azonban valószínűbb Kiss Lajos elgondolása, miszerint, a magyar „hárs, hársfa” főnévből alakult ki a falu neve. A harsányi földek egy része partos, sok helyütt nyirkos és vadvizes volt. A partosabb vidékekről az eső a trágyát minden évben lehordta, ami kedvezett a mezőgazdaságnak. A határban mindenféle gabona megtermett, főként a tiszta búzának és rozsnak kedvezett. A Harsányban vetett főbb növények a gabonafélék, hüvelyesek, ipari növények, takarmánynövények és a zöldségfélék voltak. A határban leginkább búzát, kukoricát, árpát, takarmánynövényeket, lencsét, kendert, káposztát termeltek. A babot a szőlő közé ültették. Hatalmas területe volt a gyümölcskerteknek, főbb termesztett gyümölcsök a szilva, cseresznye, alma, meggy és az őszibarack voltak. Az 1900-as évek elején gyakori volt még a cirok vetése, amiből a gazdák maguk készítették a seprűt. Harsánynak nagy volt az állatállománya, színes volt a választék, főbb állatfajták a szarvasmarhák (tehén, igás ökör, magyarfajta, piros tarka, borzderes), juhok (merino, racka, angol), sertések (zsírfajta, húsfajta), lovak (melegvérű, hidegvérű), ezen kívül, jelen volt a bivaly, a szamár, a kecske, voltak méhcsaládok és baromfik. A XX. század elején Harsány lakosságának több, mint 85%-a élt mezőgazdaságból, akiknek aránya azonban, fokozatosan csökkent. Mire nagymamám megszületett, ez 75%-ra esett vissza. A mezőgazdasági népességen belül a legnépesebb réteget az 1-5 hold közötti birtokkal rendelkezők tették ki, itt foglalt helyet nagymamám családja is 2-3 holdnyi földdel. Nagymamámat gyermekkoráról kérdeztem, az akkori szokásokról és arról, hogy milyen feladatokat kellett ellátnia leány korában. Nagymamám kisgyermek korától kezdve el volt látva feladatokkal, melyeket főként a ház környékén kellett végeznie. Tíz éves koráig ő felelt a tehéncsordáért, vigyáznia kellett az állatokra és kinyitni, zárni a kaput a csorda érkezésekor. A csorda a főutcán vonult végig a rétre, ezen az útvonalon kellett őket hazáig hajtani. A szarvasmarhán kívül kecskéket is bíztak rá, a kecskékre nagyon oda kellett figyelnie, mert gyakran elszöktek és akkor a szülei leszidták. Ha valamit elrontott, úja
megmutatták neki és elmagyarázták, ha többször elrontott valamit, akkor leszidták, de fizikailag sosem bántották. Az állatok terelgetésén kívül a ház körüli munkákban is kivette a részét, söprögetnie kellett és kigyomlálnia a zöldségeskertet. A szünetekben, amikor nem volt iskola, el kellett mosogatnia, rendet raknia, felsöpörnie a konyhát. Tíz éves kora után a kukoricaföldön és a szőlőben is kapált. A kukoricaföldön közrefogta nagymamája és édesanyja, ők át-át nyúltak és besegítettek neki a kapálásban. Kapálás közben nem volt szokás énekelni, csupán beszélgetni, ilyenkor általános dolgokról beszélgettek, úgymint, ki mit főzött, mit sütött, mik történtek a faluban. A munka elvégzése után nem történt különösebb hálaadás, csapán annyit mondtak, hogy „Hála Istennek, ezzel is elkészültünk!”. Amikor ő tíz éves volt, már nem nagyon volt divat a cselédség, ezért őt már nem küldték el cselédnek, továbbá a család jobbnak látta, ha otthon segédkezik, hiszen nagy szükség volt minden munkáskézre. Volt saját földjük azonban csupán 2-3 holdnyi. A földekre a családdal együtt mentek ki, a nagymamájával, édesanyjával és az öccsével. Az édesapja nem mindig ment velük, mert ő akkor már a vasgyárban is dolgozott, nem csak az otthoni munkákat végezte. Nagymamám csak a családdal együtt ment ki a földre, sosem küldték ki egyedül dolgozni. Öccsére bízták a vizeskorsó hordását, ő még szabadon mozoghatott, nem volt kötött feladata nagyjából 5 éves koráig. A kukoricafosztás egy-két hetes, a szilva faggatás három napos munka volt, ilyenkor összegyűltek a falubéliek és esténként együtt dolgoztak. A kukoricafosztást általában istállóban vagy pajtában, a szülők és gyermekek együtt végezték. Vicces mondás volt, hogy „Aki piros csövet talál, elmehet aludni”. Az idősebb emberek beszélgettek és a gyermekeket kitalált mesékkel szórakoztatták. Nagymamám emlékszik egy ilyen kitalált történetre (természetesen akkor még elhitte a mesét). A történet így hangzik: „Teliholdkor Tokaj, Halomvár és Eger között tündérek labdáznak. Halomvár megnyílik teliholdkor és be lehet menni rajta, azonban vigyázni kell, mert hét évre bezárul a nyílás. Történt egyszer, hogy egy lány hét évre Halomvár fogságába került”. Nagymamám első önálló munkája az erdőgazdaságban volt, ahol már fizetséget is kapott munkájáért. Itt, a facsemeték sora között kellett füvet sarlóznia. Az itteni fizetségéből vehetett ruhákat magának, nem kérték el tőle a szülei azt a pénzt, amit megkeresett, így azt mindig szép ruhákra költhette. A munkaidő 6.00-tól 17.00-ig tartott, közben 7.30-tól 8.00-ig reggeli szünet volt, 12.00-tól 13.00-ig pedig ebédszünet, ilyenkor mindig szárazat ettek. E munka során döbbent rá nagymamám, hogy ha neki magának kellene megvenni az ennivalót is, akkor neki nem is maradna abból a pénzből, tehát ráébredt, hogy mekkora segítség az
számára, hogy van hol laknia és, hogy kap enni. Itt döbbent rá, hogy mennyit kell tanulnia, ahhoz, hogy el tudja majd tartani magát. A tűző napon való hajlongás és az egész napos fizikai munka nagyon kifárasztotta, kezét feltörte a sarló és a kapa. A keze nagyon fájt, ezért bekötözte zsebkendővel és úgy kapált tovább. Az erdőgazdaságba nem volt kötelező járnia, szülei nem várták el tőle, ez a saját döntése volt, ő akarta ezt a munkát. A kapálás és kaszálás mellett még kukoricát is címereztek, itt hasonló korú lányokkal dolgozott, osztálytársaival együtt végezték a munkát. A munkák akkoriban nemhez kötöttek voltak, azonban előfordult, hogy valamilyen okból kifolyólag a másik nem munkáját is el kellett végezni. Ez gyakran előfordult nagymamámék családjában is, édesanyja gyakran gondozta a jószágokat, ő végezte a házkörüli munkát és a földeket művelte. Édesapja pedig három műszakban dolgozott a drótgyárban, először segédmunkásként majd művezetőként, így ő nem mindig tudta kivenni a részét a ház körüli munkákból. A házon belüli munkákat többnyire nők, a házon kívüli munkákat pedig a férfiak végezték. A férfiaknak az udvart kellett rendben tartaniuk. A malacok tisztántartását az édesapja végezte. A szőlőgondozás is férfimunka volt, a férfiak kapálták és forgatták a földet. Ősszel betakarták a szőlő tövét és tavasszal pedig kinyitották, így nevezték, amikor kitakarták a szőlő tövét. Ezen felül a szőlőtőkék és fák metszését is a férfiak végezték. Továbbá ők tartották rendben a szerszámokat, a családban ez általában nagymamám édesapjának a hatásköre volt. A szerszámok nyelét be kellett áztatni (hogy ki ne essen a nyele, mert fával volt beékelve), meg kellett élezni azokat. Ezen kívül a ház javítása is az ő munkaköre volt. A házon belüli munkákat a nők végezték. A kézimunkát az asszonyok és a lányok végezték, például télen rongyszőnyeget szőttek, kenderből törölközőt, lepedőt és takarót szőttek. Hímeztek, terítőket, függönyöket horgoltak (ha ünnep volt, akkor ezekkel a horgolt terítőkkel kellett letakarni a szennyest), ebédlőt díszítő falvédőket készítettek különböző feliratokkal ’Isten hozott kedves vendég” és „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”, ezek tipikusan női munkák voltak. A lányok feladata volt a konyha tisztántartása, a söprögetés, a mosogatás, a krumpli, a zöldségek pucolása, az étel elkészítése, a takarítás, az ablakpucolás és természetesen a mosás is. A vizet nagymamám és az öccse is egyaránt hordták. A locsolás is kettejük feladata volt, általában a palántákat kellett locsolni. Ők nem voltak napszámosak, sem summások, akkor már termelőszövetkezetek voltak és nem volt lehetőség elmenniük summásnak. Csak erdőgazdaságban vagy termelőszövetkezetekben tudtak dolgozni.
A feladatokat a szülők osztották ki, mamámnak főként édesanyja adta a feladatot. Már a munkát megelőző este beszéltek arról, hogy másnap mit csinálnak majd, hova mennek, (mennek a szőlőbe, vagy mosnak). Nagymamámnak nem kellett férfimunkát végeznie, csak akkor végzett, ha kíváncsi volt, és szívesen kipróbálta volna, ilyenkor megengedték neki, hogy kipróbálhassa. Nagymamám szülei halálukig vitték a gazdálkodást, és amikor meghaltak utána vette át a gazdálkodást nagymamám öccse, mamám elköltözött a faluból, ezért ő nem folytatta a rájuk hagyott gazdálkodást. Mamámék több féle állatot is tartottak, például csirkét, kacsát, malacot, tehenet és kecskét. Mint minden családban, mamámék családjában is fontos esemény volt a disznóvágás. Disznóvágások általában novembertől február közepéig voltak, igyekeztek úgy vágni a hízót, hogy karácsonyra legyen megfelelő mennyiségű hús. A malacvágások alkalmával is megoszlottak a feladatok. Ekkor a mamám édesapja mindig elment a pincébe borért és a zöldségekért. Fontos volt megvendégelni (borral, pálinkával) a disznóvágásra érkező rokonságot. Ő készítette elő a késeket, a nagy edényeket, a kinti asztalt, a deszkát, amire rátették a disznót, mikor megperzselték, tehát a feldolgozás helyét a férfi készítette elő. A disznóvágáskor használatos eszközöket kölcsön kellett kérni a rokonságból, az üstöt, üstházat, hurkatöltőt, darálót, késeket. A férfiak vágták le a hízót, ők perzselték meg és ők is bontották szét. A disznó leszúrásakor a háziasszony tartotta a véres edényt. Az asszonyok ilyenkor válogatták a rizst, pucolták a hagymát és a fokhagymát, ők készítették el a reggelit, a hagymásvért, ezt általában 8 óra tájban szolgálták fel savanyú káposztával. Az edények elmosogatása az asszony dolga volt. 8 órára már szét volt bontva a malac, ekkor, a belet az asszonyok kivették és kimosták. A disznóvágás alkalmával az egész rokonság részt vett a munkálatokban. Ilyenkor ott voltak a nagyszülők, unokatestvérek, keresztszülők is. A kisebb gyermekek is otthon voltak disznóvágás idején. Kisebb korukban magyarázták nekik, mit miért csinálnak, engedték, hogy nézelődjenek, de amikor mamám nagyobb lett mosogatnia és belet mosnia kellett. Egyszerre csak egy malacot vágtak, hogy annyi hús legyen, amit tudnak tárolni és tartósítani. A húst lesózták és zsírba rakták. A körmöket, csülköt, sonkát, oldalast, lapockát felfüstölték. A kolbászt is felfüstölték, a füstölés is a férfiak dolga volt, a szalonnát mindig a férfiak formázták meg, azonban kikérték a gazdasszony véleményét is, hogy a szalonnából mi készüljön. Általában abált szalonna, sós szalonna és füstölt szalonna készült. Minden házimunkának megvolt a maga ideje az év során. Több házkörüli tevékenységnek ki volt jelölve a napja, amit csak azon a napon végeztek. A mosás általában hétfőnként történt. A kenyérsütés napja szombaton volt, ilyenkor 3-4 kg kenyeret sütöttek,
hogy a következő szombatig kitartson. A kenyereket házi szőttes vászonba csavarva tárolták. Voltak tevékenységek, amelyeket minden nap elkellett végezni. Minden reggel föl kellett söpörni. Mivel a szoba és a konyha is földes volt, lyukacsos edénnyel mintákat locsoltak rá. Minden héten felszedték a szőnyeget és kiporolták, továbbá minden héten le kellett portalanítani a házban. Nagyobb ünnepek előtt megpucolták az ablakokat és kimosták a függönyöket. A szobát egyszer, a konyhát kétszer egy évben meszelték ki (búcsú és húsvét előtt), a meszelést a férfi csinálta, a javítást (a repedések feltöltését) az asszony. A meszelés után csináltak sáros vizet, amibe raktak lótrágyát, ezzel mázolták fel a padlót. A padlóra addig nem mentek rá, amíg meg nem szikkadt, az első este papírt raktak rá és csak arra léptek. Szombaton volt a nagy fürdés, ekkor teknőben történt a fürdés, a többi napon csak lavórban mosakodtak. A vasárnap munkamentes volt, vasárnap csak a legszükségesebb dolgokat végezték el, bevetették az ágyat, megfőztek és az állatokat látták el. Nem mostak, nem kapáltak, azonban a templomba menés miatt az ünnepi ruhát kivasalták, de szigorúan csak azt. A vasárnapi ebéd után elmosogattak, rendbe tették a konyhát és a Litánia-szűzanyának mondtak dicséretet, tiszteletet. A tiszteletadás után, el lehetett menni barátnőhöz, sétálni az utcán vagy lehetett fogadni barátnőt. A munkamentes napon az asszonyok kézimunkázhatta hímeztek, horgoltak, esetleg olvastak. Hétköznap nem volt illő máshoz menni, mert mindenkinek dolga volt. Ha hét közben összefutott két ismerős az utcán, illő volt megállni néhány szót beszélgetni, azonban hosszabb időre nem szabadott megállni, munkára hivatkozva kellett elköszönni: „Mennem kell, mert ez a dolgom, az a dolgom”. A tejtermékeket otthon állították elő, a tejből sok minden készült, otthoni fogyasztásra és eladásra is. A tehéntej egy részéből az asszony vajat köpült, másik részét a csarnokba hordták és ott eladták (onnan vitték a városiaknak vagy feldolgozták). Amikor ellett a tehén, akkor nem lehetett csak 1 hét után fejni, mert a borjúnak szüksége volt a védelmet nyújtó tápanyagra. A csarnokba történő elvitel nagy szervezést igényelt, előre meg kellett beszélni, hogy a csarnokba mennyi tejet vihetnek. A tejfölt összegyűjtötték, abból köpült mamám édesanyja vajat, ezt otthon a pincében tárolták. A tehéntejjel ellentétben a kecske tejét, csak otthon fogyasztották, nem vitték a csarnokba. Amikor tyúkot vágtak azt tartósítaniuk kellett és ez úgy történt, hogy a tyúkot leeresztették egy edényben a kútba, (a kút hűsének köszönhetően nem romlott meg) és mikor felhúzták azonnal feldolgozásra került. A csirkeaprólékból leves, a combból, szárnyból, melléből pedig pörkölt készült, ez volt minden vasárnap az ebéd és a vacsora. Ez akkor nagydolognak számított, mert hét közben nem igazán ettek húst.
Akkoriban több szervezést vett igénybe a télre való felkészülés. Úgy tudtak felkészülni, hogy még nyáron megvették a szenet, továbbá, fát hordtak az erdőből, azonban, nem csak a férfiak, hanem a nők is részt vettek a fahordásban. Az asszonyok megszedték a főzéshez szükséges fát. A fahordásban a batus ruha volt segítségükre, amely már használatlan lepedőből készült, a régi lepedőt négyzetbe vágták és magukra kötötték, így hordták a fát és a gyümölcsöket. A téli tápanyagbevitelt is biztosítaniuk kellett, babot, krumplit vittek a pincébe, a gyümölcsöt vászonruhába tekerték és úgy tárolták. Azonban volt, hogy nem a pincében, hanem a hideg szobában tárolták az almát, batus ruhába tekerve (batyus ruha). Volt, hogy papírra rakták a szőlőt és a hűvösben úgy tárolták (ennek köszönhetően volt, hogy még karácsonykor is volt szőlőjük). Keltettek csirkét (még tavasszal), ezzel is készülve a télre, hiszen ezeket a csirkéket vágták le télen. Az idő múlásával, a technika vívmányai megkönnyítették a család életét. 1961-ben megjelent a villany, majd 1968 körül szert tettek egy mosógépre is, ez mind megkönnyítette a ház körüli munkát. Ezeken kívül, a morzsoló megjelenése nagy segítség volt számukra, amivel a kukoricát morzsolták. A morzsolást általában a szülők csinálták, ezért mamámnak ezt ritkán kellett csinálnia. 1960-ban szülei bevitték a földjeiket a termelőszövetkezetbe, ott munkaegységet kaptak érte, majd terményt, tulajdonképpen olyan volt, mintha bérbe adták volna. Nagymamám családjában nem volt különösebben nagy ünneplés a munkák elvégzését követően. Szüretkor volt nagyobb ünneplés, ekkor összejött a család és főztek, sütöttek, ünnepeltek, mulatoztak, ilyenkor szüreti bál is volt a faluban. Akkoriban sok babonában hittek, Luca napján nem volt szabad varrni, mert akkor bevarrják a tyúkok fenekét. Mária ünnepekor nem mentek kapálni, nem mostak és nem végeztek nehéz munkát. Mint a mai világban, akkor is illő volt visszasegíteni azokat az embereket, akik segítséget nyújtottak. Az emberek mai napig kisegítik egymást a faluban: „Az egyik hétvégén nálatok dolgozunk, a következő hétvégén nálunk”. A falu emberei megbeszélték egymás közt, hogy mikor kinél vágnak majd disznót, és hogy ki mikor megy segíteni, szüretelni, szántani a másikhoz. Nem volt szabályhoz kötve, hogy mivel és hogyan, de illett visszasegíteni a másik embert. Az emberek törekedtek, arra, hogy ugyanannyit segítsenek vissza, mint amennyit ők kaptak.
