A Páholy Irodalmi Kör kulturális folyóirata

3.

A Páholy Irodalmi Kör kulturális folyóirata II. évfolyam 1. szám – 2007. tavasz

Bartusz-Dobosi László: Reggeli dimenziók Üveges Andrea: Lázár Kézről kézre (beszélgetés Tüskés Tiborral) Szerkesztette: Mikuli Vera Tüskés Tibor: Soproni kapuk Áldozó Krisztián: Eképp Informatikus költő a reggelről Impresszionista költő a reggelről Naív költő a reggelről Hauszknecht Imre: Reggeli áhitat Lovas Anna: (Sötétben borotválkozik reggelente) Mészáros Márk: (zajlanak a dolomitok) ha eszébe jutna feljegyzés Balogh Robert: Tisztás Hauszknecht Imre: rutinmagány Bertók László: Csiga Patika Olczer Világméretű Bartusz-Dobosi László: Egy beregszászi reggel Szakács Eszter: Élnék inkább úgy Genezis Álomidő Kiss Ádám: Színpad Áldozó Krisztián: “Van egy hely, mely Sárd” Ilijin Kinga: Palást foszló napszítta halott vég nélkül lány aki piros szoknyát húzott a hajnali ködnek Lukáts János: Hajnali vaskakasok Turcsány Péter: Lét-hajnali versfutamok In memoriam Márai Sándor Isten-szerelem Könyörgés elhallgatásért Istenem! Gyöngyösi Zoltán: Őszi nap Mióta téged szeretlek Szív Ernő: Az első gondolat Getto Ferenc: Fonalak I., II., III. Üveges Andrea: “Mezítelenségünk felmagasztalása” Pék Pál: Reggel Hauszknecht Imre: Jobblagó

TARTALOM 3 4

5 9 11

12 13 14 15

Tolnay Donát: a matt előtt a király is fél hajnalinégy testellett Jakabfy Edina: “Tiszta, tiszta, tiszta” Garai István: Reggeli dal A februári szélhez Ivasivka Mátyás: Már kél a fénynek csillaga Gyöngyösi Zoltán: Ottlik Géza - Hajnali háztetők Iván István: Rekviem egy reggeliért

16 17 20 21 22 23 24 28 29 30 31 32 35 36 37 39

40 41

42 43 45 47 48

reggel

Főszerkesztő: Bartusz-Dobosi László Olvasószerkesztő: Üveges Andrea Szerkesztők: Áldozó Krisztián, Árva-Szabó Péter, Ilijin Kinga, Mészáros Márk, Tolnay Donát Lapmenedzser: Hauszknecht Imre Művészeti szerkesztő: Mikuli Vera • Honlapszerkesztő: Szakolczi Gábor • Tördelőszerkesztő: Komáromi Csaba Fotók: Szabadkai Attila • Tematikus rajz: Rajnai Donát

49 50 50 52 53 54 57 60

Nem tudom, a jövőben milyen hatással lesz életemre a Páholy és az itt eltöltött évek, de most úgy érzem, egész hátralevő, még be nem teljesedett sorsomat befolyásolja, hogy én készítem el a teát itt mindenkinek, s az ehhez szükséges minden tudás birtokában vagyok. Nem tudom, kik ők nekem, és évek múlva emlékszem-e majd mindegyikük nevére, de úgy érzem, ismernek, és én is ismerem őket. Havonta egyszer kirakjuk önmagunkat az asztalra egymás elé, mintha halkan azt suttognánk, csak úgy szemérmesen, magunk elé: - Hoztam egy verset. Tegnap írtam, semmi különös, csak gondoltam, megmutatom, hátha tetszik. – Idegenek, akik túl jól ismerik egymást, ezért mosolygunk úgy egymásra a folyosón, és ezért sütjük le a szemünk, ha a Páholyban verseket olvasunk. Nem tudom, mi van a Páholy levegőjében, mi olyan különös a zöldes falakban, de úgy érzem, reggelente, ha kinézek az ablakon, a városháza tornya mögötti szürkeségben a világ végét látom. Mikuli Vera

Az

az alábbi helyeken kapható:

Bagolyfészek, Pécs, Ferencesek utcája 36. Csemege Kultúrbolt, Pécs, Ferencesek utcája Írók Boltja, Budapest, Andrássy u. 45. Írók Könyvesboltja, Pécs, Király utca 21. Parti Galéria Pécs, Mária u. 1. Pécsi Hittudományi Főiskola könyvtára, Pécs, Papnövelde u. 1-3. Virág János Könyvtár, Hőgyész, Fő u. 1-3. Kó-Ma Könyvüzlet, Siófok, Fő utca 174-176. Megjelenik félévente. Kiadja: Páholy Irodalmi Kör A kiadásért felel: Bartusz-Dobosi László A szerkesztőség címe: 7621 Pécs, Széchenyi tér 11. Páholy Tel.: 72/312-888 (111. mellék) E-mail: [email protected] web: http://paholyonline.hu A folyóirat megrendelhető a szerkesztőség címén.

Ára: 400,- Ft

Előfizetési díj a 2007. évre: 800,- Ft

2

Nyomdai munkálatok: Sütő Oszkár, DRUCKMODUL Nyomda és Kiadó Kft., Siklós A lap támogatói: Incipit Vita Nova Alapítvány, a CRNL Gimnázium diákönkormányzata ISSN 1787-6958

Reggeli dimenziók Bartusz-Dobosi László

3

Nem tudok aludni. A hipochonder őrjöngő kitartásával, görcsösen keresem magamban az álom iszapos masszájának nyomait, de hiába. Órák izzadtságos vergődése után végre rászánom magamat és felülök az ágyban. Nem megy, na! A céltalan gondolkodás léhasága narkotizálja agyamat. Ez maga a fenékig tragikus nonszensz. Itt fekszem álom és ébrenlét barokk csigavonalai között hánykolódva, és nem jutok sehova. Hátamat a falnak támasztom, s a szoba neszeire próbálok figyelni, mintegy szellemi infúzióval kötve magam az egészséges gondolkodás világába. Még teljesen sötét van, a tárgyak körvonalait is csak sejteni lehet, mint egy inkognitóban érkező szerelmes ifjút. Látszólag semmi sem mozdul, amikor váratlanul felcsendül előttem a tárgyak szégyellős szimfóniája, amelyet még az én zenei ízlés-impotenciám is élvezettel figyelget. A sarokban nagyot roppan a nehéz tölgyfaszekrény dobja. Erre aztán meghallom, ahogy a radiátorban lendületesen emelkedik koloratúrig a forró gőz fuvolája, a hűtő a konyhában krepegve tenort kuncog, s az ingaóra unottan pengeti fülembe a metronóm ütemére, hogy “Reg-gel.” “Reg-gel.” “Reg-gel.” De vajon milyen lehetetett az első reggel a földön? - jut eszembe a furcsa gondolat. A kezdet. De natura. A mindent megelőző aprioritás. Mint most én itt teljesen egyedül a nagy sötétségben, időn és téren kívül. Nincs mozgás, nincs tájékozódás, csak én vagyok az egész kozmosz kellős közepén, mint egy anakronisztikus bújócska ottfeledett játékosa.

“Beresith”, azaz kezdetben, - mondja a Szentírás. Azaz, minden dolog elején, minden dolog reggelén, amikor még semmi sem volt. Milyen lehetett az? Milyen félelmetesen első! Egész bensőm kérdéssé gyávul: Kibírható a magány ilyen mértékű crescendója? Aztán játszani kezdek a gondolattal. Mi is az a reggel? Az indulás kényszere, az ébredés kínja, az eszmélet hajnala, az akt gondolatok lassú grammatikába nyújtózkodása. Minden reggel ilyen. Ilyen döbbenetesen affektáló, meleg ágynemű illatot párolgó, tartóztató tranzit állomás a maradás és az indulás limeszén. Minden reggel ugyanaz a fázós világraszületés-érzés, erős vizelési inger, kötelességízű önmegerőszakolás, hogy kikeljünk az ágyból. Az elkezdés bizonytalansága. A rügyek erővel való kinyitása. Csábító kávéillat a konyhából. Az utcai forgalom sziréna-szopránja. Hideg.

Az örök kezdés steril múlttalansága. Ha csak egy millimétert is elmozdulok, vége ennek az idilli dimenziónak. A résen beáramlik a múlt, s akkor máris a jövő paranoiájával szemlélhetem az elszalasztott lehetőségek szelíd terrorját.

De helyettesítsük most be a reggelt néhány fogalommal. Az agyam egymás után próbálgatta ezen a különleges modellen a definíció-ruhákat, mintha valamiféle szellemi kifutóra került volna. Mondjuk, ha város, akkor nem lehet más csakis Athén. Az első város. A kultúra szülőhazája. Ha természet, akkor a megszentelt pillanat. A jóleső kötelesség. Az állatokat nógató hang. Amikor minden a helyén van: a rügy, a palánta, a vetésre váró föld, a kérges tenyér ereje. A virág esetében a gyökér a kezdet, a próza és a szirom a költészet, a befejezés. A virág egyébiránt meggyőződésem szerint Isten nagyvonalú ráadása a természetre. De ha művészet, akkor az nem lehet más, csak a tapasztalás előtti kor. A tettet megelőző gondolat. A születés előtti állapot. A valósággá érés pillanata. A genezis. Az ihlet. Mi az első dolog, amire emlékszem…? Ha zene, akkor az introitus. A belépés. A felütés. A megszólaló hang előtti pillanat. A

Lázár

karmester némán lengő keze. Beethoven. Ha szín, akkor tabula rasa. A tiszta lap, a fehér, a bemaszatolatlan, a szűz. Ha könyv, akkor a Biblia, az egyetlen. Ha filozófia, akkor Szókratész. Ha étel, akkor kenyér. Ha ital, akkor bor. Ha asszony, akkor Éva és Mária polaritása. A testből való és a lélekből való ellentéte. Ha betű, akkor az Ő, a kezdet, vagyis az Ige. Mert hát “Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága.” (Jn 1,1-4)

Világosság. Ekkor vettem észre, hogy a hajnal lassan sikongó lilája elárasztotta a szobát és csipás szellemem világa úgy hevert benne, mint egy elfeledett karácsonyfa a farsangi zsibvásárban. A reggel trivialitása kijózanított. Kelni kell.

4

Üveges Andrea

fehér gyolcsba csavart életem balzsamillatú sebeim Mária és Márta már négy napja siratnak ha itt lettél volna, nem haltam volna meg így halott vagyok, senkim sincs csak a barlang éles levegője csak a rajzok a falon csak a rések, amiket kacatokkal tömködök legrosszabb egyedül a vasárnap délután megszabadítasz-e, ha jön a reggel?

Kézről-kézre

Beszélgetés Tüskés Tiborral a Páholyban Szerkesztette: Mikuli Vera

5

Az “Irodalmi Páholy” kulturális folyóirat első megjelenésétől fogva igyekezett a fiatal, pályakezdő generációt megszólaltatni, de a kezdetektől fogva fontosnak tartotta azon kortárs írók, költők megkeresését is, akik életükkel, pályájukkal példát mutathatnak az induló nemzedék számára. Ennek keretében, 2007. februárjában ellátogatott hozzánk Tüskés Tibor, akivel nemzedékekről, véletlenekről, no és persze az irodalomról beszélgettünk.

Babits azt mondta, hogy a szerkesztés nem más, mint egy magasabb szintű pedagógia. Babitscsal mi bizonyos tekintetben kollégák vagyunk, mert ő is bölcsészkart végzett és tanított. Én tanár akartam lenni mindig, már 15 éves koromban pénzkeresetnek egy likőrgyáros gyerekét instruáltam. A leghumorosabb történet, mikor bizonyos Will Hubertet tanítottam. Meg van ez írva, de azért elmesélem. Egy Nagykanizsa melletti cserkésztáborból hazafelé megkérdezte tőlem a csapatvezetőm, hogy visszamennék-e az ottani gazdasszony gyerekét előkészíteni egy magánvizsgára. Ezt én el is vállaltam augusztusra, egy hónapra. A gondom csak az volt, hogy ezt a gyereket nem tudtam megszólítani. Nem tudtam, mi a neve. Úgy értettem, otthon úgy szólítják: Pubi. De elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy anya a 13 éves gyerekét Pubinak becézze. Lejárt az egy hónap, megkaptam a bért, hazamentem,

levizsgázott a gyerek, kinyomtatták a nevét az értesítőben, és csak akkor olvastam, hogy Hubert. Az anyja Hubinak becézte. De én addig Hubertet nem hallottam soha életemben. Egy korábbi beszélgetésben említette, hogy az irodalomban az idősebb generáció “kézről kézre” adja a fiatalabb nemzedéknek az értéket, a tudást. A mestertanítvány viszony talán minden irodalommal foglalkozó ember kapcsolatrendszerében megtalálható. Ezért tartotta fontosnak, hogy eljöjjön közénk? Nagyon sokat köszönhetek azoknak, akik az asztalukhoz engedtek ülni. De ezt a hálát nekik nem tudtam igazából kifejezni, ezért igyekszem ezt máshol visszaadni. Ha pécsi neveket akarok mondani, akkor Várkonyi Nándor, Bárdosi Németh János vagy Csorba Győző. Ők megosztották velem a gondolataikat, együtt lehettünk, egy ügyet szolgálhattunk, még ha nekem velük szemben egy nemzedéknyi távolságom is volt. Várkonyi Nándor 1896-ban született (apám is akkor született, azért tudom fejből, nem azért mintha amolyan lexikon-típus lennék), Bárdosi Németh János 1902-ben, Csorba Győző pedig Ferenc József halála napján 1916-ban. Ezekhez képest az én 1930-as születésem majdnem éppen egy nemzedéknyi. Ha nekem módon van a tőlük kapottat átadni, továbbítani, akkor én azt az alkalmat megragadom. Amikor először szóba jött ez a talál-

6

kozás, nagyon örültem, hogy kapcsolatot teremthetek a fiatalabbakkal. A nemzedékek szerves és természetes egymáshoz kapcsolódását az élet normális velejárójának tartom. Nyilván vannak nemzedéki konfliktusok is, egy családon belül apáknak és fiaknak lehetnek ellentéteik, de ha ép az a család, akkor a gyerek azért elsősorban azt a modellt látja, és átveszi. Nem is mindig tudatos, lehet, hogy daccal fordul felé, és aztán később mégis átveszi a gesztusokat, mozdulatokat. Borsos Miklós mondta, hogy csak a dilettánsnak nincs apja. De a művésznek van apja, van iskolája, kell mesterének lenni. Ez nem azt jelenti, hogy majd egész életében utánozza. Azért van szükség mesterre, hogy annak a bizonyos kezdő művésznek a saját, egyéni hangját felszabadítsa. József Attilának, akit mégiscsak egy eredeti, önálló, szuverén költőként ismerünk, az első kötete egy Juhász Gyula költészetébe beilleszthető kötet. Úgy feltételezem, hogy Juhász Gyula tanítványként tekintett József Attilára, és mikor látta, hogy ez a gyerek kinő, túlnő az általa átadott hangvételen, akkor ezért ő nem haragudott, hanem örült neki. Pedig kettejük között is volt időbeli, sőt még térbeli különbség is. Nemzedékbeli különbség. De ennek ellenére a fiatal József Attila hangja erősen egy Juhász Gyulás, impresszionisztikus hangot tükrözött. Tehát a mester-tanítvány viszony inkább függ a lelki alkatok párhuzamától, mint a nemzedéki, esetleg társadalmi hovatartozástól? Juhász Gyula öngyilkossági kísérletei párhuzamba állíthatók Attilának az öngyilkossági kísérleteivel. A kapcsolatteremtésükben is, a nőkhöz való vi-

szonyukban is van valami konfliktust hordozó. Juhász Gyulának az anyjával való kapcsolata is szokatlan volt. József Attila költészetében a mama meghatározó alak. Azt hiszem helytálló ez az észrevétel, de érdekes, még nem nagyon olvastam kettejük tekintetében ilyen párhuzamról. Eléggé érzékeny pszichológiai problémákat vet fel a dolog. A véletlen: a fel nem ismert szükségszerűség. Tekinthetjük véletlennek, de a megvalósulásában mégiscsak valami törvényszerűség van. Hogy épp valaki melyik mestert találja meg, abban van keresés is, de a véletlenen túli is, a hullámhosszak találkozása, interferenciája. Hogy most Ön itt van, azt hiszem, kevésbé a véletlen műve… Valóban. Először postán kaptam egy példányt a lapotokból, az Irodalmi Páholyból, de akkor még nem tudtam semmit a származásáról. De abban a vasúti őrházban, ahol fölnevelkedtem, bizonyos dolgokra megtanítottak. Egy köszönést nem viszonozni udvariatlanság. A bátyám, aki fölöttem járt iskolába, megtanított engem, hogy hogyan kell a tanároknak három lépéssel előre, az egyensapkához tett kézzel köszönni. Ez nem volt terhünkre. Sajnos ma már nem divat levelekre válaszolni. Pedig még ha nyilvánvaló dilettáns szaga van a dolognak, még akkor is megérdemel annyit: köszönöm szépen. Ennél a lapnál pedig egészen mást éreztem. Olyanról is hallottam, aki egy előrenyomtatott lapot használt. Martyn Ferenc születésnapi köszöntőire válaszul egy ilyen előregyártott szöveget küldött, de mindegyikre a saját kezével rajzolt egy hóvirágot. De manapság majdnem azt mondom, van, akiben még a

ajánlotta, hogy biztos akad egy olyan nyugdíjas tanár Pesten, aki bejön napi 4 órában és ezeket abc sorrendbe teszi. Ez meg is történt. Fodor Andrással 1959. óta több mint ezer levelet váltottunk. Ha a kiadó pályázik, akkor ennek a levelezésnek az első kötete még az idén meg is jelenik. De több hozzám írt levelet publikáltam már különböző folyóiratokban, még a könyv megjelenése előtt. Nemrég megnyílt egy kiállítás Kaposváron ex libris lapokból. Erre a gyűjteményre hogyan tett szert? A baráti körömhöz tartozott egy budapesti művész házaspár, a férj Varga Hajdu István, a feleség Diskay Lenke. Sajnos egyikük sem él már. Pista egy budapesti nyomdaipari iskolában rajzot tanított, ez művészembernek favágás volt. Utóbbi időben csak fehér papírra rajzolt fekete tollal. Felesége azt szokta mondani, hogy Pista az írók festője volt. Fülep Lajos, Fodor András és én is nyitottam meg kiállítását. A felesége a kisgrafikának volt nemzetközileg elismert művésze. Járt is találkozókra Svájcba. A kisgrafikán belül egy külön műfaj az ex libris. Lenke sok magyar írónak készített ex librist, s ezekből szokott nekem is küldeni egy-egy példányt. Én ezeket odaadtam a siófoki Kálmán Imre Múzeumban dolgozó barátomnak, Matyikó Sebestyén Józsefnek, hogy tegyen vele belátása szerint. Elsősorban magyar íróknak a könyvjelei vannak köztük, de karácsonyi üdvözlőlapok is. Nekem is készített ex librist Lenke, mielőtt a könyveimet odaadtam a nagykanizsai könyvtárnak, két gyerek a könyvekbe be is ragasztotta azokat. De ezek már nyomdatechnikailag voltak sokszorosítva. A hátlapjuk enyves. Az igazi fa- vagy linóleummetszet, és csak úgy 50 db az igazi, azokat számozni is szokták. Persze ma már olyan technikák vannak, hogy a másolat szebb lesz, mint az eredeti. Szóval ezekből lett egy kiállítás Kaposváron. A Páholy Irodalmi Kör csak 2005-ben

7

62 Ft-os postaköltség is ingert vált ki. Egyszer írtam egy glosszát a '70-es években “Levélkézbesítés csigaháton” címmel. Van egy lezárt boríték, amit megkap a címzett. A bélyeget a postán lepecsételik vaspecséttel. Ha ez megtörténik, akkor az nyomot hagy a papíron. A címzett megkapja a borítékot, felnyitja, és ez a nyomat a levél tartalmán a másik sarokban van. Hát igen. Úgy kell élni, mint az angyalok. Amit mi itt most beszélünk, azt a Széchenyi téren hangszórókkal kihangosítják. Sőt, ki is fogjuk adni! Úgy legyen! Ha jól tudjuk, az akadályoztatások ellenére Ön nem kevés íróval, költővel, művésszel váltott leveleket. Igen. Azt tapasztaltam, hogy a tárgyakhoz való viszonyukban az emberek kétfélék. Vannak a megőrzők és vannak az eldobók. Martyn Ferenc például egy tipikus eldobó volt. Kapott egy levelet Somlyó Györgytől, aki akkor az Arion c. antológiát szerkesztette. Ferenc megfordította ezt a papírt és a Tatán élő feleségének írt rá levelet. De találkoztam én egyszer egy vasutassal, aki szabadjeggyel beutazta Európát, és még Párizsból az elhasznált metrójegyet is beragasztotta egy albumba. Ha így nézem, leegyszerűsítve az embereket, én inkább a megőrzőkhöz tartoznék. Nagyon sok mindent a fiatalságomból most égettem el. 28-29 évesen lapot kezdtem el szerkeszteni, leginkább akkor kezdődtek ezek a levelezések. Ezeket dobozokba raktam, talán egy év egy doboz. Így 50 doboz túlélte a költözködéseket. A fiam is mondta, hogy ennek talán lehet valami értéke. Úgy gondoltam, a dobozok legjobb helye a Petőfi Irodalmi Múzeumban lesz. Kaptam is egy kis “madáreleséget” érte. Csak az volt a gond, hogy ezek időrendi sorrendben voltak. Ha mondjuk, azt kerestem volna, hogy melyikek Illyés Gyula levelei, hát azt csak kínkeservesen találtam volna meg. A kézirattár vezetője

8

alakult, azt is mondhatnánk, hogy csak “ébredezik”. A következő számunk tematikája a “reggel” lesz. Hogyan kötné ezt a fogalmat az irodalomhoz? Reggel címmel antológiát lehetne szerkeszteni klasszikus versekkel, mint Kosztolányi “Hajnali részegség”, Somlyó Zoltán “Hajnali imádság”, Erdélyi József “Reggel”, vagy éppen Kaffka Margit “Hajnali ritmusok” című írásaival. Nagyon érdekes lenne ezeket összegyűjteni. De ha azt vesszük, már a napszakoknak is van önálló jelentésük. A reggel pedig egyértelműen valahol a kezdéssel kapcsolatos, de talán valaminek a vége is. Az ébredés, aminek az előzménye az álom. Egy változás, egy folyamat, és ha én ezt kitágítom az élet metaforájára, akkor azt mondom, hogy valaminek a vége és valaminek a kezdete. Reggeli ájtatosság, Illyés Gyula és József Attila közös versjátékának ez a címe. Egyikük adta a rímeket, a másiknak kellett megcsinálni a kész szonettet.

Úgy tűnik, körbe ért a beszélgetés, ismét József Attilánál és Illyés Gyulánál lyukadtunk ki. Talán nem véletlenül. Köszönjük szépen, hogy eljött közénk, és megosztotta velünk a gondolatait… kézről kézre adott minket. Nagyon szívesen. Tudjátok, én 20 évig tanítottam, s talán abban is valami továbbadás féle érvényesülhetett, de 1973 óta, mióta nem tanári állásban vagyok, az ilyen alkalmak sátoros ünnepek számomra. De bármilyen művész, legyen az író vagy festő, ha valamit csinál, azt ő meg akarja mutatni. Az egy dilettáns, hazug beszéd, hogy nem kíváncsi mások véleményére, magának ír. Ha az a művész egy diák, akkor kit talál meg legelőször, a tanárát. Hogy a tanár szakmailag és emberileg is el tudja-e fogadni ezt a kapcsolatot, ezt a különleges kapcsolatot, az a kérdés. Remélem, én jól vizsgáztam…

Soproni kapuk

Kapuk… Öreg falusi házak zöldre festett rácsos kapui… Városi bérházak pöffeszkedő kapuóriásai… Szürke panelházak jellegtelen, összetéveszthető és éjszakára mindig nyitva felejtett kapui… Szögesdróttal szegett börtönkapuk… Vizesárokkal, felvonóhíddal, bástyával védett várkapuk… Présházak kapui, melyeken az aszaltszilva és az erjedő must illata szűrődik ki… Pincébe és toronyba vezető kapuk… A kapu: jel. A kerítés, a fal tagadása. A rohanásban a meditáció. Lehetőség. Csönd. Szünetjel. Itt meg kell állni. Vele valami véget ér és elkezdődik. A megérkezés és a búcsú, az indulás és a hazatérés, a küldetés és a befogadás, a várakozás és az elbocsátás jelképe. A bizonytalanság feloldása. Ha a szem a lélek tükre, akkor a kapu a ház lelkének a tükre. Út, kapu, ház: egymásra utalt háromság. Nincsenek meg egymás nélkül. Kapu-metaforák: A cérnahangon énekelt gyermekdal zöldágból font aranykapuja… A hegyi beszéd, a jézusi parabola tágas és szűk kapuja: “A szűk kapun menjetek be, mert tágas a kapu és széles az út, mely a pusztaságba viszen…” A Péternek adott intés súlyos és fenyegető kapuja, az erő, a hatalom jelképe: “Erre a kősziklára építem egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta…” Dante poklának kapuja, melyen sötét betűkkel áll magasan felírva: “Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménynyel!”…A litániázó, csukott szemű öregasszonyok ajkán pergetett ima kapuja: “Mária, mennyország ajtaja, könyörögj érettünk!”…A társadalmi tapasztalatból leszűrt, cinikus szólásmondás kapuja: Minden nagykapu mellett van egy kiskapu…

9

Részlet Tüskés Tibor „Tájak, emberek” (1990.) c. könyvéből.

Soproni kapuk… Városkapuk… A hűség tornyának kapuja… Lakóházak kapuja… Ódon, belvárosi paloták kapui… Egy korongozóműhely kapuja, melyen egy csillagos éjszaka belestem… Mindegyik kapu más: egyéniség, jellem, karakter. Az épület része. A ház stílusához, a ház lakóihoz simul. Itt nem téved el a látogató, a lakó nem nyit be másik ház kapuján. Faragott, gótikus ívekkel keretezett kapuk. Virágindákkal díszített reneszánsz boltozatok. Csavart derekú oszlopok tartotta, kerékvető kővel védett barokk portálok. Itt nem a nagykapu mellett, hanem a nagykapun belül nyílik a kiskapu, praktikusan: a kapu embert is, ha kell - szárnyait széttárva - kocsit is bebocsát. Az egyik fölött kagyló alakú fülkében kőszent vigyáz a lakókra. A másikon évszám hirdeti az építés idejét, címer a tulajdonos rangját. A harmadikhoz - a Szent György utca 7. szám alatti kétemeletes barokk palota kapujához - történet fűződik. A kapu fölött egy nagy bajszú magyar arc és egy nyelvöltögető torz pofa látható. A hagyomány szerint mindkét fej az építtető Vitnyédy Istvánt, Zrínyi Miklós titkárát ábrázolja. Az egyik a komoly férfi arcképe, a másik a pereskedő polgáré, aki nyelvet ölt a város garasoskodó elöljáróira. A soproni kapuk a város jelképei. Sopron maga is kapu. Az ország egyik kapuja. Veszélyes területen fekszik, de mindig megőrizte önmagát. Őslakók és telepesek találkoztak itt. Sopron népe kapott és adott, mindkét irányban közvetített értékeket. Sopron a türelem, a hűség jelképe. Mi magyarázza, hogy a régi kapuk itt megmaradtak? A város páratlanul szerencsés múltja.

10

Az idő persze nyomot hagyott a kapukon. A kapuk védtelenek, ki vannak szolgáltatva. A kapukat befalazták, átépítették, befestették. De amit az utódok rontottak rajtuk, a műemlékesek helyrehozták: a régi kapukat kibontják a vakolat alól, a hiányzó kőbordákat pótolják, a deszkaberakás csorbáit megjavítják. Ezek a kapuk a kőfaragó,- az asztalos- és a kovácsmunka remekei. Hol vannak a régi, névtelen mesterek, a kőművesek, az asztalosok, a lakatosok, akik csinálták őket? Ha volt is mintakönyv, sablon a kezükben, amelyből dolgoztak, mindegyik munka más, különböző. Hány kéz melege érintette ezt a szépművű vas kopogtatót? Hányan léptek ki és be

ezeken a kapukon? Hány hordó kékfrankost görgettek le ezen a kovácsoltvas pinceajtón? Melyik kapu előtt állt meg a humanista tudós Lackner Kristóf, a diák Berzsenyi, a Sopronban katonáskodó Petőfi, a “hangok nagy tanára” Liszt, az ország gondját elméjében forgató Széchenyi? Melyik kapu mögött dolgozik az utolsó soproni agyagiparos - így nevezi magát -, Steinbach Vilmos? És a legelső soproni keramikus iparművész? A látogató a kapuk előtt eltűnődik. Az is megáll előttük, aki nem akar bemenni. A lakók helyett beszélnek, megszólítanak. Csendet sugároznak. Kapuk… Soproni kapuk…

Eképp

Áldozó Krisztián

Informatikus költő a reggelről

Félálom van, reggel, s amint bereggel, Kúszni-mászni kezd megannyi pirk adat. Bíborpixelek, duplagombszemekkel Fehér egér. Drótkölykei szétrajzanak Az asztalon. A háztetőn, cserepek Ölénél nyugvó vektorok száz csőre Égre néz, várva, hogy pixelsugarak -Mint ionok a katódsugárcsőbeKétdimenziósan beléjük bukjanak. A tél hasábba tördelt minden bokrot. A szövegszerkesztő darvai V-ket Röptetnek egy sablon-kék A/4-esen. Tudja valaki, hogy hány legörbézett 17 colnyi négyzet a végtelen?

11

Pontban hatnegyvenkor kezdődjön Legyen benne madárdal és küzdjön Ő is. Higgye el, hogy az ébredés Jogos, és szükségszerű. Megokolt. (Mert okság nélkül én már nem kelek.) Hozzon teát és kommersz túrórudit. Legyen kussban, amíg az első cigit El nem szívom és legyen benne vér, Mint mosdótálban borotválkozás Után. Bokszoljon cipőt, ha velem akar jönni (Lumpen elemekkel nem mutatkozom, Elvégre őmiatta van világos…) Kapjon önnön mínusz ötében torokgyulladást. Csukja oda a lábát a busz. Hitesse El, hogy nem csak Granadában vérvörös. Égesse saját szemét,- sugárkontaktlencseFájjon a feje, ha lerészegedtem. Mardossa Önsajnálat, torkát karcolja levegő. Sújtsa memóriazavar, és trubadúr képzetek. Fizesse a kávém, adjon tüzet, álljon elém, Magyarázza meg az okát (Leszögezem, okság nélkül nem kelek) protononként a mókuskerék fokát. Akkor tőlem akár reggel is lehet.

Impresszionista költő a reggelről

Az ülő asszony hátulról hegedű. Kezében megszikkadt zsemle. Búzakő. Előtte szárnyas koldusok, egyszerű Akár egy Ejzenstejn-szürke téridő. Betonkockák közéből zsemlemorzsát, Kalapja alól ősz hajszálra cserél A szél, s megkerülve a hintakorlát Vaskeresztjét, új feloldozást remél. Máshogy élünk, itt a hajnal a pápa. Átültet minden megőszült gerberát. Csendes a reggel, hegedű roppanása Hallatszik csak, s a szél sodor burukkolást.

Naiv költő a reggelről

Kicsit itt felejtem magam Isten bácsi Ha megengeded, mint Te a reggeleket S hajnalpiros vermutokkal bódítom magam Egy ismeretlen szék karjába burkolódva Míg várok. Én álló nekifutásból várok Olyan vagyok, mint félhatos Horizontod, vagy bús prófétabogarad Kit eltapos valami kettőezerhatos Hozzám nőtt árnyékú, jövendölt magány.

12

Úgy érzem nemsokára makett hajó leszek. (Széttart ez a versem is, Isten bácsi Mint száz fészekből rajzó madaraid.) A bátrak egybeolvadását keresik Tengerednek és egednek. Odacsúsznak A szürkéskék vízen, de mind csalódnak. Én látom innen is, kéked nem keveredik.

Epilogus: Ahonnan nincs kirekesztve senki, ott ahol Senkinek nincs helye, talán még nekem se, A Holdmészárszék és a Napszülőszoba mögött; Isten bácsi felhőlabdacsokba törölközött. Gyönyörű.

Reggeli áhítat Hauszknecht Imre

13

Fémes csikordulással hajtották végre a modulok a processzor parancsát, amit az az érzékelők által küldött információk alapján adott ki. Nusi néni mögött becsukódott az ajtó, ahogy lassú léptekkel kilépett az utcára. Magában kicsit morgott, hisz már vagy egy tucatszor kérte a házmestert, hogy nézesse meg azokat a fránya alkatrészeket, mert kiveri a víz ettől a hangtól. De nem stresszelte magát tovább. Nagyot szívott a frissnek mondható levegőből. Hosszú napnak nézett elébe, a miniszterelnök személyes látogatása pedig még ma is izgalommal tölti el. Azért egy kicsit bosszantotta, hogy az elnök úrnak hallania kell majd ezt az éktelen csikordulást. Szerette a napfelkeltéket, és ezeket, a hajnali sétákat az áhítatokra. Különösen odafelé. Ilyenkor készült fel a kikerülhetetlen kérdésekre, amikkel nap mint nap szembe kellett néznie… Bár különleges reggel volt a mai, mégsem érzett semmi felemelőt. Persze az ő korában már mindegyik csodának számít. A reggeli áhítat után az esperes úr gratulál majd neki először, és a kedves szomszédjai, ahogy szokták A miniszterelnök úr fél tizenegyre érkezik majd pontosan, mint az elmúlt négy év minden február tizenegyedikéjén. Nem igazán kedvelte ezt a felhajtást, de nem volt mit tenni. Mint a világ legöregebb emberének kijárt ez a fajta tisztelet. A miniszterelnök - egy ízben miniszterelnök asszony - jött a gratulációjával, egy csokor virággal, meg pár újságíróval, elfogyasztottak egy közös teát, aztán távoztak. Másnap pedig viszontolvashatta a találkozást a napilapok többségében. Ez a mai persze már nem volt akkora szám, mint három éve, amikor beállította a világcsúcsot. Az elmúlt 75 év legidősebb emberének mondhatta magát. A híres amerikai

magazin jogutódja, az AfterTime az év emberének választotta 2180-ban. Tévészereplés, interjúk, rádió, stb. - mindezt az ő korában. Nem is viselte könnyen. Sztár lett, pedig egy ujját sem mozdította. Az emberek persze nem hitték el, vagyis nem voltak hajlandóak elfogadni a tényt. A titkot akarták tudni. A kérdésekre főleg az elején volt nehéz válaszolni. Viccesnél elmebetegebb ötleteket kreáltak az újságírók és a riporterek. És még csak nem is ők voltak a legroszszabbak… A “mikrokórosok”, ahogy a köznyelv hívta az ebben szenvedőket. Elsősorban rákos szakácsok, akik munkájuk során túl sok időt töltöttek a mikrohullámú készülékek közelében, sütők, energia-rekreátorok, fehérjegenerátorok, stb. Pedig ő is dolgozott vagy 5 évet szakácsként. Nem feledhetjük el a műleveseseket sem. Az “E-bombák”, a “Tartósítószer-dinamitok” ellenzői állandóan zaklatják, és biztosra veszik: sosem evett műkajákat. Sosem sikerült bizonyítaniuk, hogy ezek a felelősek azért a számtalan megbetegedésért. Mégis a leggyakoribb egyértelműen a “telefonos” kérdés volt. Mindenki le merte volna fogadni, hogy soha nem használt mobiltelefont. Mintha ezt a luxust a mai világban bárki is megengedhetné. Ugyan már! Képtelenség ma már anélkül gyorsan kommunikálni. Nem kapott agydaganatot, ennyi. Szerencsés 30%... Az idő múlásával már könnyűszerrel le tudta őket szerelni, de egy-két váratlan fordulat még így is érte. Elmosolyodott most, amikor eszébe jutott. Az egyik hydroautó társaság marketingmenedzsere arra kérte, hogy reklámozza az egyik járművüket, mint a hosszú élet titkát. Igaz, pózolt már néhány termék mellett, jó pénzért, de

ez azért mégiscsak abszurd volt. Egyszer egy egyetlenegyházi főméltóság arról faggatta, nem is olyan rég, hogy nem jelent-e meg neki valaha a Teremtő? Mert az Ő csodájának tartotta Nusi néni hosszú életét. De semmi ilyesmi nem történt, különben is az Egyetlenegyháznak nem volt szüksége reklámra. A monoteista egyházak fúziójával, az ellentétek megszűnésével, rohamosan nőtt az imahelyekre járók száma. A halál árnyékában mindenki megtanult hinni a Teremtőben. Már évek óta nem bagózik, de még mindig emlékszik a dobozok oldalán virító holografikus feliratokra és az ismétlődő kis filmecskékre, amelyek felhívták a figyelmet a dohányzás és a halál közti kapcsolatra. A

mobiltelefonokra, a számítógépekre és vagy több tucat más ketyerére ezek mégsem kerültek fel. Nem ébredtek a gépek öntudatra, mint az ódivatú 21. századi sci-fi történetekben, csendben szedték áldozataikat. Ők az emberiség passzív gyilkosai.

Nusi néni, miközben befordult a térre, amelynek nagy részét elfoglalta az imahely, felpillantott az előbukkanó napra, és kicsit elszomorodott. Biztos volt benne, hogy a templom ajtaján lévő gyászjelentésekben több ismerős névvel is találkozik majd. Kicsit sajogtak a lábai, de ez az ő korában már magától értetődő volt. Hatvanegy év az mégiscsak hatvanegy év.

Lovas Anna

14

(Sötétben borotválkozik reggelente)

Sötétben borotválkozik reggelente. Egyszerre a fényt és a tükröt nem kedveli. Talán, mert nem szeret szembenézni azzal, aki gyakran mást mond és mást mutat. Ezt látom egy ideje reggelente, ha belesek a félig behúzott, dallamtalan harmonikaajtónyi résen. Ilyenkor nyughatatlan lelkem, zavart falkaparászás és ideges körömpiszkálások közben, csendes béke után kutat, de nem talál. És nélküle? Kavicsokat dobál? Reggelente a tükör előtt egyedül áll.

(zajlanak a dolomitok) Mészáros Márk

esésük meg-megindul és eláll nem is bennem, hanem én rianok már. darabokban pattognak a dolomitok tüdőn, kattognak a kövek gyomorba; belém fröccsen koppanásuk vörös robaja. éjjelenként múltamat viszi, hordja, s tagjaimba inhalál, szétáramlik a sötét horda. ezek csak úgy riannak időnként éjjel

leválnak megállíthatatlan eséssel: zuhanásuk, szakadásuk visszhangzik reggel; a sziklák éle, akár a pengék élefelébreszt a dolomitok torlódó nehezéke.

ha eszébe jutna

mindig keres egy arcot, egy tekintetet de ha valaki meglátja, megijed. mindig keres egy darabot, ami olyan mintha letört volna: valami olyat, ami mintha neki készült volna. aztán leejti, mert úgy hiszi megfogta. félrehamuz, elnyom egy csikket, tesz-vesz, elfelejti, leoltja. -ez megint eszébe juttatja. ilyenkor kiönti csészébe, megissza. estére azután kimegy a fejéből és megint reggelig kutatja.

15

zajlanak a dolomitok. zajlásuk mellkas-meleg öleli körül akár egy magot. benne zuhannak, riannak ezek az bronz- és betondolomitok.

feljegyzés

hogyha reggel, akkor késdobálás. és te állsz az ablaknál. állítólag szellőztetsz, pedig késeket dobálsz. este fented meg őket. láttam. most ágyba reggelit, szájba csókot kéne, mégis minden reggel játszunk a késekkel helyette. forog velem az ágy, befúródom a padlóba mint a késdobáló társa (állítólag minden rajta múlik) szálkás lesz a bőröm és te mindig eltalálsz. hogyha reggel, akkor késdobálás. (majd napközben elrendezem magamban.)

hogyha reggel akkor vákuum. száraz erek hiába-lüktetése. hogyha reggel, akkor elfeküdt inak, kézbevett rostok, kezeddel melegített, mint kakaó a rezsón. melegvíz a kézre. hogyha reggel, akkor vége a tegnapnak. hogyha reggel, akkor számba veszem, ami tegnapról rám ragadt. hogyha reggel, akkor fekvés még az ágyban és sohasem-volt-béke a paplan alatt. szuszogás. testmeleg. (csap csöpög. nem húztam le éjjel a vécét.) hogyha reggel, akkor végre elalszunk. kicseng a létezés.

(hogyha telefon, akkor Szeged. hogyha Szeged, akkor kétszáz kilométer és sírás.) hogyha reggel, akkor megkínozlak, mielőtt még elkezdődne a nap. felboncollak. a mellkasod, gégéd felnyitom (amit este összevarrtálmost majd kezdheted elölről) vért veszek az aortádból. megkínozlak. hagylak vergődni. vergődtetlek a száraz ágyon. nem adok vizet, nem nyitok ablakot, nem mehetsz pisilni. elkaparom a lábadon a sebeket. (majd napközben elrendezed magadban.)

16

hogyha reggel, akkor az ablakon besüt a létezés. hogyha reggel, akkor buszra ülök és indulok Pécsre.

Balogh Robert

Tisztás

(részlet a „Schvab diriom” című készülő regényből)

17

Úgy volt, Édesanya reggel kivisz magával a mezőre, meg Öcsikét is, csak előbb elmegyünk az erdőbe, gombát szedni. Édesanya vállán átvetett egy kendőt, belefektette Öcsikét, másik vállára kapát tett, én egyik kezemmel a szoknyájába kapaszkodtam, a másikban a kosarat tartottam. Így baktattunk sokáig, be a sűrű erdőbe, ahol már alig láttam mást, mint fákat. Kicsit féltem, mondtam Édesanyának, fáj a lábam, pedig nem is fájt, csak akkor talán megsimogat, kedves lesz énhozzám is, nemcsak Öcsikét babusgatja, de nem hitt nekem. Édesanya mindig átlát rajtam, tudja, mikor mondok igazat. Egyszer csak odaértünk a tisztásra, ahol már olyan szépen sütött a napocska, elhajítottam a kosarat, és a harmatos fűben rohangásztam, és elbújtam a bokrok közé, vártam, hogy Édesanya megkeres. Amikor már nagyon régóta nem keresett, előjöttem magamtól, de nem találtam Édesanyát. Otthagyott a tisztáson? Az nem lehet! Sikítva szaladtam a fák közé, és messze, egészen messze, mintha láttam volna valakit, aki nagyon siet. Utolértem, Édesanya volt, mondta, visszajön majd hamar, csak menjek vissza, üljek le a tisztáson, és várjam meg. El kell mennie gombázni. Különben este nem lesz mit ennünk! Féltem. Nem akartam, hogy elmenjen. Édesanya csak erősködött, hogy így kell lennie, elég neki Öcsikére vigyázni, nehéz kendőbe kötve cipelni. Hiába sírtam, folyt a taknyom is, könyörögtem, ne menjen el, Édesanya, nagyon félek egyedül, jó leszek, ha mehetek vele, jó leszek, mint a kisangyalok. Láttam, majdnem sírt ő is, letörölte szoknyájával az arcom, de maradnom kellett, szigorúan rám parancsolt, hogy irány vissza a tisztásra. Próbáltam én maradni, de a lábam nem engedel-

meskedett, szaladt Édesanya után, én nem tehettem róla. Édesanya arca elkomorult, visszafordultunk a tisztásra. Leült egy kőre, megszoptatta Öcsikét, majd letette a kendőt a fűbe, ráfektette a babát, aztán fogta a kapát, ásni kezdett egy kidőlt fa gyökerei között. Kérdeztem, mire kell a gödör? Majd meglátod, mondta. Segítettem én is, egy bottal döfködtem a földet. Kér-

te, inkább hozzak neki indát. Mikor odavittem zavartan megdicsért, azt mondta, legyek jó kislány, és hátrakötötte vele a kezem, annyira megijedtem, hogy még kérdezni sem mertem. Édesanya erősen megfogott, beleállított a gödörbe, nagy követ rakott a lábamra, a köldökömig betemetett, a földet is jól megtaposta körülöttem, aztán elém térdelt, megpuszilta a homlokom, végigsimított az arcomon és elment. Közben én már sírtam, nem is tudtam beszélni, csak hüppögtem, hogy Édesanya nem sze-

ret, elás engem, nem szeret, itt hagy engem, nem szeret, nem szeret, nem szeret…

18

Hideg volt a föld és nyirkos. Féltem, még belém másznak a kukacok. Egyszer láttam egy halott kismadarat, ott feküdt, meg kellett néznem, mert mindig elröpültek, ha észrevettek, és ennek a madárkának színes tollai voltak. Gondoltam, nekem kell egy ilyen kis toll, a hajamba, mint az indiánusoknak. Megfogtam a szárnyát neki, és akkor láttam, hogyan tekergőztek a kukacok a kismadárban, a hangyák is jöttek-mentek ki-be a csőrén. Addig mocorogtam, amíg a kezem sikerült kiszabadítani. Édesanya nem jól kötözött meg az indával, rögtön tudtam, mégis szeret. Kaparni kezdtem a földet. Fájt a körmöm, vérzett, beszakadt, alászorultak a kis kavicsok. Kiáltoztam, szólongattam Édesanyát, várjon, jövök hamar, de csak a kismadarak válaszoltak. Nagyon nehezen kászálódtam ki a földből. Már nem tudtam merre ment el Édesanya, mindenhol eldőlt a fű. Fáradt is voltam. Odaültem, ahol Öcsike feküdt. Eszembe jutott a cicám. Amikor megnőtt a hasa, egyszer eltűnt, aztán megtaláltuk a fészer-

ben a zsákok mögé fészkelte be magát, kibújt belőle három kiscica. Illetve nem is cica, valami nyamvadtságok, és attól kezdve nem törődött velem, csak enni jött elő, amúgy mindig azokat nyalogatta, a nyamvadtságok meg a két kis kezükkel gyö-

möszölték a hasát és szopizták a ciciket. És ez így ment, azok a kis valamik elkezdtek cicához hasonlítani, kinyílt a szemük, már nem csak nyivákoltak, hanem mászkáltak, játszadoztak is, odadörgölőztek a lábamhoz, az orruk mindig hideg volt, kis mancsukkal lecsaptak, vadásztak a szoknyám szegélyére, néha édesanya lába között futkároztak. Aztán egyik nap eltűntek, mind a hárman. Most értettem meg, Édesanya elvitte őket is az erdőbe. A cicám, az öreg, keservesen nyávogott, mindenfelé kereste a kicsi cicákat, én segítettem neki, próbáltam nyugtatgatni, de hiába simogattam, nem akart hozzám dörgölőzni. Most én kerültem sorra. Csupa piszok voltam, ahogy levertem a ruhámról a földet, véres lett az ujjaimtól. A tisztás füvét figyeltem, merre mehetett Édesanya. Nem segített a fű, nem látszottak a nyomok. Reggel még odadobtam egy kis darab sajtot a cicámnak, hagyta leesni, megnyalta az orrát, majd szagolgatta, és bekapta, de egészen furcsán, oldalról rágicsálta, aztán ugyanúgy nézett rám, mint előtte, azt kérdezte, adok-e még egy kicsit. Az előbb korgott a gyomrom, kezdtem sajnálni a sajtot. Mit lehetne itt enni, nézegettem a füvet, nem találtam semmit. Az erdőbe nem mertem bemenni, olyan sötétnek tűnt, pedig ott találhatnék gombákat, attól jól lehet lakni, de az a sok nagy fa egészen eltakarta a napot, féltem bemenni a sűrűbe. És ha nem találok vissza, mikor ideér Édesanya? Hallottam valami gyanús motoszkálást, levélzizegést, gyorsan visszafutottam a gödörhöz, ahová Édesanya beásott, belekucorogtam, egészen összehúztam magam, amilyen picire csak lehet. Még mindig hallottam a mocorgást, a leveleket zörgette valami, de nem tűnt nagynak, hát kilestem. Csak egy rigócska volt. Sárga csőrű, tehát fiú. Kukacokra vadászott,

guggoltam egy bokor alá, és az összes pisim beitta a föld, de azért kapartam rá egy kis földet, a kutyánk is így szokta. Az egy egészen vicces kutya, olyan, mint egy kis hurka, vidám neki a szeme, és mindig akarja, hogy simogassák, nem olyan vad, mit a többi kutyák. Sokszor elkísér, ha játszani megyek, a kertbe is velem jön, mindig elém fut, lefekszik, és olyan panaszosan nyüszít, hogy őt meg kell simogatni, mert egy kis szomorú. Ezt egészen addig csinálja, amíg valami idegen nem jön, akitől fél, mert akkor hazaszalad, és a másik kutyák előtt is abbahagyja, biztosan szégyelli, hogy ennyire szereti, ha simogatják. De ő egy olyan okos kutya, aki ki tudja szagolni, hol vagyok, egyszer jól elbújtam a pajtában, és ő kiszagolt. Ha Édesanya nem jön értem, majd ő biztosan megkeres engem, mert ő szeret. Egészen vidám lettem, pedig megkarcolta a karom egy ág. Óvatosan körülsétáltam a tisztáson, hátha meglátom, ki az, aki engem les, talán a kutya. Nem láttam senkit sem. Közben találtam egy nagy pocsolyát. Nem akartam inni belőle, de muszáj volt, pedig nem szabad pocsolyából inni, Édesanya mondta, hogy belepisil a béka. Találtam szedret. Néhány félig érett szemet tudtam csak szedni, kiköptem, mert savanyú volt mind. Megint sírnom kellett, de nem jött ki a könny. Lefeküdtem a fűbe, a gödör mellé. Melegen sütött a napocska. Melegítette az éhes pocakom. Nyuszikat láttam, óriási káposztalevelet húztak elém, telistele mosolygó málnaszemmel és kövér fekete szederrel. Mindenféle színes madarak is röpültek felém, apró körtéket, almákat ejtettek puhán a fűre, nagy kövér bogarak cukorkagolyóbisokat görgettek elém, mosolyogtam, és amikor a három kiscica is megjelent, már tapsikoltam örömömben, de hirtelen kígyók jöttek és menyétek rohantak meg, nagyon megijedtem, sikítottam, a nyuszik elszaladtak, a madárkák mind elrepültek, a kígyók felfaltak mindent. Aztán felébredtem. Megkarmolt va-

19

fötört a levelek között. Néha futott is, de amikor észrevett, már csak az árnyékban mert osonni. Később jött egy mókus, fehér foltocska volt a mellényén neki. Nem gondoltam, hogy ekkora sürgés-forgás lehet itt. Kis kék lepkék virágokat kerestek, szöcskék ugráltak, fényes hátú bogarak futkároztak, és volt egy lassú, kövér is köztük, mindig elmaradt tőlük. Három őzike is átvágott a tisztáson, két lány és egy fiú. A mókus valamit gyűjtögetett, egy fűcsomó alá hordta a kincseit. Kifigyeltem, és amikor már nagyon korgott a gyomrom, megnéztem, mit rejt el oda, hátha cukorkát. Csak néhány szem mogyorót találtam és makkokat. A mogyorókat egy nagy kövön összetörtem, megettem, a makk nem ízlett. A tisztáson sétálgattam, találtam egy kidőlt fát, tele volt csiganyomokkal. Megint csak Édesanya jutott eszembe, és megint csak sírni kellett, de nagyon-nagyon, és egészen addig sírtam, amire elfeledtem, miért sírok. Az jó volt, de nem sokáig tartott, és eszembe jutott Édesanya, ráadásul már azt sem tudtam, mondta-e, hogy visszajön, vagy azt, hogy várjak rá a tisztáson, és szidott-e egyáltalán, mert nem fogadtam szót, és csak azért ásott be a gödörbe, hogy javuljak meg. Aztán az jutott eszembe, az is lehet, hogy mégsem jön vissza, mert Édesapa meghalt, és új apukám lett, aki igaziból csak Öcsikét szereti, mert neki Édesapukája, engem csak kapott, anyukámmal együtt, nászajándékba, így mondta a mama, és azt is hallottam, amikor este azt mondja Édesanyának, hogy egy lány, mire jó egy lány? Csak a kenyeret zabálja! Másnap nem akartam kenyeret enni, de odasózott a mama a fenekemre, hogy egyem meg, amit elém tettek, mert azt meg kell enni. Megettem. Pisilni is kellett már nagyon. Nem mertem, hátha valaki figyel a fák közül. Már többször is éreztem, hogy valaki néz. Elbújtam, és lestem, de nem sikerült meglátni őt. Már nem bírtam tovább visszatartani a pisilést. Oda-

lami belül, a gyomromban. Éhes voltam, papsajtot kerestem a fűben, és megint eszembe jutottak a gombák, hogy azokat meg lehet enni. Óvatosan, lassan bemerészkedtem az erdőbe. Nagyon hűvös volt benn. Mindig vissza-visszapillantgattam a tisztás felé. És találtam is gombákat, két kicsit és egy nagyobbat. Beleharaptam az egyik kicsibe, nem volt valami finom, de lenyeltem. A nagyobbnak nagyon rossz íze volt, de azt is legyűrtem, mondogattam magamnak, a gomba finom, nagyon finom, Édesanya azt szed nekem, de

…rutinmagány…

inkább csak a kicsiket ettem meg, édeskés volt az ízűk, és visszaindultam a tisztásra. Ittam a pocsolyából is pár kortyot. Furcsán éreztem magam. A hasamban a gombafalatkák mocorogtak. Inkább leültem a gödörben. Édesanyát vártam. Tüzelt az arcom, aztán fázni kezdtem, és izzadtam is. Nagyon gyengének éreztem magam, a pocakom folyton mocorgott, a nyálam is elkezdett folyni. Még kiáltani sem volt erőm. Egyre változtak a színek. A fű elszürkült, az ég is. Csak szemcséket láttam. Nagyon fáztam…

Hauszknecht Imre

20

…tegnap is más dallamra ébredek, ma is más ritmusú a gargarizálás, holnap is más illatú parfüm, mégis…

Csiga

Bertók László

21

Kiteszi a kukát. Fölállítja az egérfogót. Tornázik. Eltűnődik, hogy hol lehet a baj? Hagyta meghalni a citromfát? Kihajította a hetekig gyűjtött „nyerő” üvegkupakokat? Hirtelen ölelt, s összeborzolódtak a csillámok? Kora reggel akkora a hőség, hogy odaragad a saját hátához. A szomszéd máris az újságból jön. Gyújtózsinórral. Ha itt lenne a világ, fölrobbantaná. A meztelen csiga éjjel ezüst csíkot húzott a falra. A csík a ház fölötti légifolyosóban folytatódik. A bátorsága hiányzik? A hite? Eldobja a követ, megigazítja a nadrágját. Áll ott, mint Dávid, aki sohasem tudja meg, hogy eltalálta-e Góliátot.

Patika Olczer

22

Patika Olczer (Olzer?), ezzel a névvel ébred, mondogatja magában, mintha horogra akadt, fickándozó halat fárasztana, húzna ki a tóból. Eltűnik, visszaúszik, köröz, ott van. Nem tudja, álmából maradt-e, szakadt a nyelvére (azt sem, hogy álmodott-e), vagy a szeme kinyitásakor csapódott föl a mélyből, miután elnyöszörögte (kinek?), hogy most meg a lumbágója szórakozik vele. (Röhögnivaló, hogy hogyan tud csak ültéből, fektéből fölállni.) Gyógyszertárat(?) vagy egy Olczer (Olzer?) nevezetű medicinát (módszert?) ajánlott valaki a nyavalyájára, amikor éppen fölkeléshez készülődött, s el kellett döntenie, hogy egyetlen lendülettel (ordítással) az ágy szélére ül, vagy kicsinyesként kígyózza magát valamelyest függőlegesbe? Patika Olczer… (Igen, már bizonyos abban is, hogy cz-vel kell írni.) Honnan jutott eszébe ez a két szó? Az önvédelem(?) milyen mély lövészárkából, hogy sem kifogni, sem visszadobni nem képes, de miközben tartja, elereszti, visszahúzza, elfoglalja magát vele, addig viszonylag fájdalom nélkül föl lehet kelni, meg lehet nézni a szótárt, amelyben Olzer nincs, de elgondolkozhat a Holz-ról, hiszen félre is hallhatta a szót, hiszen egy csodálatos erdei patikának (vitamindús gyümölcsök, séta, jó levegő) már az említése is gyógyító hatású, hiszen mintha máris fájdalomcsillapítót kapott volna, ábrándozva, mélyeket lélegezve, úgyszólván fütyörészve lép a fürdőszobába…

23

Világméretű

Éjjel a falak megrepednek. Új kocsmák türemkednek ki az utcára. Új országok csúsznak délebbre. A toronyóra kettőkor elüti a hármat. Aki azt képzeli, hogy máris nappal van, közel jár az igazsághoz. Ha fölkelsz és kiülsz a járdaszegélyre, tanúja lehetsz a világméretű kiegyenlítődésnek. Egybefüggő piszkos víztükör az égbolt. Csak itt-ott csillan meg benne a tű. A székek leláncolt bolygók. Térdelnek, üzekednek a vaksi gravitációban. A részegek, csak ők suhannak ki-be súlytalanul. Egy ablakban mintha Kosztolányi Dezső állna, de becsukják. Nézel, elszégyelled magadat. Semmi pátosz, megilletődés, áhítat. Annyi lelkesedés sincs benned, mint a kutyában, amelyik most kapta el a saját farkát. Szeretnél visszaaludni.

Bartusz-Dobosi László

Egy beregszászi reggel

24

Hommage a 2005-ben elhunyt Horváth Anna keramikusnak

Ahogy Mélyvizy kinyitotta a nagy vaskaput, az arcába csapott az utca hajnali iszapos nedvessége. Nagy levegőt vett, beszívta ezt az ismerős illatot s elindult a katolikus templom irányába. Csak néhány ember bandukolt fáradtan a sáros novemberi utcán, míg a kutyák kisebb-nagyobb falkákban igyekeztek egy-egy szemétkupacból lakmározni. Loncsos szőrük tökéletesen harmonizált az utca elhanyagolt külsőjével, s a tátongó levelesládák kifosztottságával. Mindez ismerős volt neki, megszokott. Érezte, tudta, hogy mi rejlik a város “mosdatlansága” alatt, s ez az intellektuális forrongás biztonsággal töltötte el, otthonos érzést kölcsönzött ittlétének. Ezeket a füstös, ferde novemberi hajnalokat pedig kifejezetten szerette. Általában a korán kelés, mint olyan, valami egészen bizsergető jóérzéssel töltötte el. Ilyenkor minden olyan más volt. A színek, az illatok, s az utca nyers hűvössége, mind-mind ihletőleg hatottak gondolataira. Csak az először ideérkező csodálkozott rá erre a nyomor táplálta látszólagos igénytelenségre, fásultságra, őt sokkal inkább inspirálta mindez. Egyébként sem aludt jól a szúnyogoktól hemzsegő dohos szobában a hatalmas dunyha súlya alatt. Görcsösen igyekezett agyát rákényszeríteni a szükséges pihenőre, de minél inkább erőlködött, annál inkább jöttek a gondolatok. Barátja, Petróczy pedig nagyokat kuncogott ideges forgolódásán, s a szúnyogokkal folytatott hisztériás küzdelmén, amely természetesen semmiféle eredménnyel nem kecsegtetett. Így aztán, ahogy az első hajnali fénynyaláb lézere belehasított a szoba áporodott izzadtságszagába, Mélyvizy óvatosan kibújt az ágyból, kapkodva felöltözött és már kint is volt az apró, szegényes kertben, s onnan

a fentebb leírt Bethlen Gábor utcán. A templomnál balra fordult, esernyőjével biztonságosan kopogtatva a hiányos kövezeten. Az esernyő ugyanis legalább olyan természetes velejárója volt beregszászi jelenlétének, mint a reggeli teája a munkahelyén. Fejével alig érzékelhetően biccentett az apró Petőfi szobornak, amolyan babonából, s már a Vérke fölött ziháló hídon járt, amikor egy hirtelen ötlettől sarkalva visszafordult, s átvágva az úttesten, az egykori Tiszti Kaszinó épülete előtt haladt visszafelé, ugyanazokkal a biztos, kiegyensúlyozott lépésekkel. A posta előtti téren megint balra fordult s egy kis árnyas utcában találta magát. Az autók gyéren döcögtek a százados macskaköveken, s rozoga kerekeik ide-oda csúszkálva keresték a kapaszkodót a hiányos úttesten. Sétája magányos volt, de ösztönösen céltudatos. Fejével egyenletesen bólogatott léptei ritmusára, nem nézve se jobbra, se balra. Hamarosan egy lerobbant lakótelep belső udvarán találta magát, ahol az ébredés előtti utolsó mozdulatlan percek ketyegtek a lakások ébresztőóráin. Mélyvizy belevetette magát az egyik, a többitől semmiben sem különböző, macskavizelettől áporodott levegőjű lépcsőház sötétjébe, s néhány pillanat múlva egy vaskos, fekete bőrrel bevont ajtó előtt állt meg. A csengő rekedt hangja úgy veszett el a puha ajtó mögött, mint egy végtelen űrbe vesző kiáltás. Reménytelennek tűnt, hogy ezt egyáltalán valaki meghallhatja. Hosszú szünet után azonban, halk neszezést hallott az ajtó másik oldaláról, s pillanatok alatt a zsúfolt, s végtelenül koszos dolgozószobában találta magát. Nagy megdöbbenésére, a hajnali időpont ellenére sem ő volt itt az első látogató. Ez önma-

sen öntudatlanul, mégis egyfajta várakozó bizonyossággal. A helyszín változhatott csak, más nem. Persze mindketten meglepődtek, de a fent említettek miatt, pillanatok alatt napirendre tértek az eset fölött. Anna néni, akinek ők csak “eltések” voltak, hiába magyarázták újra és újra, hogy a “Pázmány”-ra járnak, nehézkesen szuszogva terpeszkedett el papírokkal hanyagul teleszórt szófáján. Általában minden tele volt papírokkal. Levelek, grafikák, újságkivágások átláthatatlan rendetlenségben hevertek a szoba minden pontján, keveredve a műhelynek berendezett sarok irányából terjengő terrakotta színű porral. A szoba egyetlen tiszta pontja az ócska függöny által védett, szemközti fal egészét beterítő polc volt, amely a szobrokat rejtette.

Anna néni a nyakába akasztott fülhallgatóját megigazította, s bevezetés nélkül Németh Lászlóról kezdett beszélni. Számára ő volt az irodalmi óceán repülőgép-anyahajója, akinek könyvei a lakás legváltozatosabb helyein bukkantak fel. A “Sorskérdések” például a zsíros mosogató szélén egyensúlyozott, s nehéz lett volna megállapítani, hogy mióta. Szinte belenőtt már a környezetébe, s csak a rosszul záró ablakok résein beszűrődő légáramlatok által meglebegtetett lapok figyelmeztettek jelenlétére. - Egyetlen pillanatot sem akarok elmulasztani. Ha Németh Lászlóra van szükségem, azt akarom, hogy mindig karnyújtásnyira legyen valamelyik kötete. - mondta Anna néni egy jellegzetes kacaj kíséretében. Amikor valami olyant mondott, amin meg kellett döbbennie látogatóinak, mindig kivárt egy kicsit, hogy legyen idejük hangot adni elragadtatásuknak. Szemüvegét ilyenkor

25

gában még nem jelentett semmit, hiszen Horváth Anna néni keramikus szobája már-már zarándokhelynek számított, ahol a lelkes hívek egymást váltották e felsőmagyarországi audiencián. Anna néni pedig, mint egy páholyból, innen, ebből a megnyomorított, határszéli kisvárosból, mindent tökéletesen nyomon tudott követni, ami fontosnak ítéltetett a világban. Egyébként pedig azt szokta mondani, hogy öröm a látogató, aki magányát megszakítva azzal a jóízű érzéssel ajándékozza meg, hogy eszébe jutott. - Öreg vagyok én már ahhoz, hogy egész nap ilyen kemény fizikai munkával fáraszszam magamat, mint az agyagozás, ezért szükségem van látogatókra, hogy legyen kire fognom, hogy miért nem dolgozom. mondta rendszerint mosolyogva az újonnan érkezőknek. Pláne, hogy az alvást Anna néni sem becsülte túl sokra, így e máshol talán illetlenségnek tűnő korai látogatás, nála teljesen természetes állapot volt. Mélyvizy meglepetése azért volt nagy, mert a szobában gubbasztó vendég, legjobb barátja, Petróczy volt, akivel együtt érkeztek ide, Beregszászba, néhány napra, s akivel a tegnap esti borozgatás után mára, egy szabad délelőttöt engedélyeztek egymásnak, s akiről azt hitte, hogy még ott hortyog abban a szobában egy másik gigászi dunyha alatt. Ezek szerint Petróczy sem tudott aludni, s megelőzte őt. Beregszász volt egyébként számukra a nagy összetalálkozások színhelye. Nem telhetett el sok idő, és valami mindig idevonzotta őket, ebbe a koszos, zajos, fájdalmas kis városkába, a Vérke partjára. Ez a kis folyó, amelyet a munkácsiak azzal gúnyoltak, hogy nem lehet megállapítani, hogy merre folyik, most könnyezve pislogott, nem bírva elviselni saját bűzét. Általában elmondható, hogy a változtathatatlanba való beletörődés érződött a város minden egyes horkantásán. S ahogy most itt összefutottak az öreg hölgynél, ugyanígy futott össze időnként életük fonala is telje-

26

orrának észrevehetetlen rezdülésével előrecsúsztatta, s száját, mint az orrsövényferdüléstől nehezen lélegzők, kissé nyitva hagyta. Petróczy és Mélyvizy, nem akarván csalódást okozni az öreg hölgynek, nagyon illemtudóan, mégis hallhatóan adtak hangot csodálatuknak. Anna néni pedig a hatásszünet után folytatta. - Tudjátok, Németh László egy személyben volt kritikus, esszé- és tanulmányíró, filozófus, tanár és orvos. Saját bevallása szerint azonban, mint esszéíró érezte magát a legjobban, ezekben az írásaiban adta leginkább önmagát. Mélyvizy azon gondolkodott, hogy mit tud Németh Lászlóról, hogy legalább látszat szinten be tudjon kapcsolódni a beszélgetésbe. Eszébe jutott Sajkód, mint Balaton melléki irodalmi zarándokhely, s a Tanú. Ennyi. Elég elszomorító, de bizony Németh László ez idáig kiesett a látószögéből, bármennyire is közel volt a tihanyi félsziget Siófokhoz. Azok a vaskos, rózsaszínkötésű könyvek pedig mindig elriasztották attól, hogy rászánja magát az elolvasásukra. Valahogy olyan idegenül, természetellenesen hatottak ebben a számára oly szemérmetlen színű köntösben. Soha nem értette, hogyan lehet egy könyvet ilyen ízléstelenül felöltöztetni. Neki pedig az volt a mániája, hogy ha egy könyvet a külsője alapján nem kívánt meg, akkor csak kényszerből volt hajlandó elolvasni, jószántából soha. Ehhez a “megkívánáshoz” pedig egy egész komoly szertartást dolgozott ki, amely az érzékszervei közül nemcsak a látását, hanem a szaglását és a tapintását is hadrendbe állította. A tartalmilag kiválasztott könyvet alaposan megszaglászva, többször végigsimítva és szakszerűen végiglapozva vizsgálgatta, s csak e hármas “minőségellenőrző” rendszer zöld lámpáinak kigyulladása után volt hajlandó megvenni. No, persze akadtak kivételes helyzetek, amikor nem lehetett ennyire kényeztetni az érzékszerveket, s

tőlük függetlenül kellett a pozitív döntést meghozni, de Mélyvizy alapvetően egy igazi gourmand volt a könyvek terén. Válogatott a végtelenségig. Megtehette. Értett a könyvekhez, s nagyra becsülte őket. Úgy bánt velük, mint egy műgyűjtő, ami nem azt jelenti, hogy csak régi példányokat volt hajlandó megvásárolni, bár tény és való, hogy létezett egy üveges szekrény az efféle ritkaságok számára, hanem hogy a fent említett módon, alapos válogatás után engedte be őket a “többiek” közé. Egyébként az volt a mondása, hogy ételre és könyvekre pénzt sajnálni, barbárság, s ezt az elvet már középiskolás korában sem hagyta csorbulni. Ezért lehetett elmondani, hogy huszonévesen, már egész tekintélyes, és igen jól használható könyvtárral rendelkezett. Németh László azonban fehér folt, azaz “rózsaszín” folt maradt ebben a rendszerben, egészen mostanáig. Mélyvizy ugyanis ki nem állhatta, ha egy témához csak messziről tudott közelíteni, s a mostani helyzet igencsak efelé tendált, mert Anna néniből dőlt az évek során magába szívott “némethlászlósság”, barátja Petróczy pedig, mint afféle irodalmár, mindenhez hozzá tudott szólni. Ezért aztán rögtön elhatározta, hogy amint otthon lesz, legyőzi viszolygását a “nagy rózsaszín szörnnyel” szemben, és pótolja lemaradását. Itt járt gondolataiban, amikor visszakapcsolódott a váratlanul rögtönzött irodalmi kiselőadásba. - Ezekben az esszéiben a tárgykört az irodalmon túli területekre, történelemre, tudományra, ideológiára, pedagógiára is kiterjesztette. Belső dialógusokban az objektivitás igényét a feladatvállalás erkölcsi elszántságával és a szellem játékos működésével kötötte össze. - mondta mély átérzéssel Anna néni, s Mélyvizy úgy érezte, mintha egy irodalmi lexikon szokványosan érthetetlen definícióját hallotta volna. Nem is volt benne teljesen biztos, hogy nem így történt. Anna néni azonban egy gyors telefonálást követően folytatta.

- Tisztában vagyok vele. Németh László szavaival élve, a “hígmagyarok” többségbe kerültek a “mélymagyarokkal” szemben. mosolygott Anna néni. - Hallottátok ti már José Ortega Y Gasset nevét? Megjegyzem Németh László nagyon szerette őt. Mélyvizy újfent a nagy rózsaszín foltra gondolt, amely egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt képzeletében, s szinte látta maga előtt, ahogy az szép lassan felfalja őt nevetséges önhittségében. - Nos, Ortega szerint, a mi korunk embere elit nélkül kezd élni. A tömeg maga szabja meg szórakozását, életmódját, felkel a kiválóak ellen, fittyet hány ideáljaira, hetyke és renitens. Értitek ti ezt? - emelte hangját Anna néni egyre prófétikusabb magasságokba. - A nyugati ember értékválságban él, a minőség egyre jobban felhígul. Ez a betegség már megfertőzte Magyarországot is, de Kárpátaljára még nem ért el. A “keleti” ember, a “keleti” faj azonban veszélyben van. Ezért nagy a feladat, ezért kell, amíg lehet, innen kívülről bekötni egy - mondjuk így - intellektuális infúziót Magyarország szellemi vénájába. - Az amputált tagokat vissza kell varrni? Erre tetszik gondolni? - kérdezte félénken Mélyvizy. - Igen, de nem fizikális, hanem kulturális értelemben. A húszas években is volt efféle elképzelés, amely a magyarság kultúrfölényét kihasználva akarta megmenteni az elszakított tagokat, de ez csak átmenetileg volt sikeres. Én azonban azt mondom, hogy a tagok menthetik meg a testet, de sietni kell, mert ha túl sokáig várunk, elhalhat ez is, az is. A magyarságnak nincs több elpazarolható vére! Mélyvizy érezte, hogy agya egyre jobban elbódul, feje fájni kezd és szemei előtt valamiféle furcsa, a régi idők híradóira emlékeztető képkockák kezdenek leperegni. Az Anna néninél tett látogatások -töménységük miatt- mindig ezzel a leginkább másnaposságra emlékeztető érzéssel végződtek, mégsem volt képes lemondani

27

- A minőség forradalmáról beszélt, amelyben az egyéniség a megaláztatások miatt a műveltségben keres kárpótlást. Azt vallotta, hogy nem szabad a lassan százados zsibbadtságtól elgémberedett, úgynevezett nagypolitika példáját követve beletörődni a változhatatlannak hitt dolgokba, hanem egy harmadik utat keresve, a szellem és kultúra hőseivé kell válni. Hát nem gyönyörű gondolat? - lelkesedett Anna néni, mint egy kisdiák a tanárjáért, majd váratlanul elkomolyodva folytatta. - Rólunk beszélt. A mi darabjaira amputált országunkról, s ezen belül is a szétszóratásra ítélt “végtagokról”. Ez a magyarság egyetlen lehetséges útja. Kultúra és tudomány, de nem öncélúan, hanem felvilágosító szándékkal. Döbbenten, s valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, magukat elszégyellve hallgatták őt. Mélyvizy azóta többször megfigyelte magán ezt a fura érzést, amely mindig elhatalmasodott rajta, ha lecsatolt területek magyarjaival beszélt. Mintha szégyellte volna magát, amiért jobb körülmények közé született. Tudta, hogy ez butaság, de pszichéje mégis ebbe a pótcselekvésbe menekült a tényleges misszió helyett. Anna néni folytatta. - Egyedül a kultúra és a nyelv tarthatja életben a test és a tagok vérkeringését. Ezért olyan fontos, hogy mi művészek itt maradjunk, és itt alkossunk, bármilyen mostohák is a körülmények. Németh László szerint ugyanis az itt élő magyarokon próbálódik ki a magyar faj ellenálló képessége. Ha mi elbukunk, akkor a többiek sem érdemlik meg, hogy fennmaradjanak. - Csakhogy, kedves Anna néni, a mai Magyarországon sajnos nem a tényleges kultúra, s pláne nem a művészet, illetve művészek viszik a hátukon az országot, hanem valamiféle, bocsánat a kifejezésért, “egyagysejtűeknek” való látszatkultúra. A hősök ma már nem a szellem emberei. vetette oda lemondóan Petróczy.

ezekről az alkalmakról. Nem sokkal később barátjával, Petróczyval, beszédes hallgatásba burkolózva mentek egymás mellett a kis macskaköves úton, s csak esernyőik ütemes kopogása jelezte, hogy gondolataik egy hullámhosszon járnak. Tele voltak valami megmagyarázhatatlan szellemi energiával, s mindketten úgy érezték, hogy most egy percre sem állhatnak meg, kü-

lönben felrobbannak. A szél feltámadt, a romos Illyés Gyula színház szinte földig hajolt az ortodox templomból kiszűrődő “goszpodi pomiluj” dallamára, s az egykori vármegyeháza fázósan igazgatta kopott gúnyáját. Beregszász pedig, e sokarcú, skizofrén város, amely százados mozdulatlansága ellenére is megért már vagy öt különböző lobogót, nosztalgiázva cipelte hátán a két felbuzdult barátot. Minden most ébredezett. Redőnyök zörögtek az ablakokban, emberek ásítozva siettek a munkahelyeikre, a városi közvilágítás még működő kandelábereit most kapcsolták ki valahol egy irodában. Reggel volt. Még csak reggel nyolc óra, de ők már túl voltak több napnyi szellemi táplálékon.

Élnék inkább úgy Szakács Eszter

“Mindig szerettem volna ilyen vonások nélküli arcot” Lackfi János

28

Tiszta póló, rövidnadrág, szalmakalap. A babérligeten túl minden reggel a kétely nélküli látvány ígérete. Egy öregasszony foghíjas mosollyal köszönt és földes kezéből friss sajttal kínál. Mítoszokat kívánok, de be kell érnem kecskebogyó és citromfű illatával. Élnék inkább úgy, mint a langyos tégla, a gyümölcsben növő mag, mint az éggel együtt forgó csillagképek, vagy ezen a rézpénzen lassan semmivé kopó arc…

Genezis

Fújdogálni kezdett a szél is, egyre mélyebb kék lett az ég az űr alatt. A fák ámulattal néztek a levelekre, s felébresztették a madarakat.

Megálltam ott akkor, akár a szikla, amelyből forrás fakad hirtelen, s kiáradt szememből a látvány, hogy kiszabja létem határait a semmiben.

29

A szerpentinen mentem fel a hegyre, s épp akkor, amikor a nap felkelt, a mítoszoktól dúlt éjt elfelejtve, a hold lágy hullámzásra bírta a tengert.

Álomidő

Ma cserépben fűszernövényeket vettem a piacon. Kakukkfűvel, rozmaringgal lett tele ablakom. Kinéztem. Meleg, déli tenger ringatta szobám. Ezer apró, zöld vitorla bomlott ki a jegenyefán.

Merülni kezdtem, álmodtam hát láb helyett uszonyokat. Suhantam. Fönt csillagképek, lent hínár és moszat. Hátam mögött hagyva öblöt, zátonyt, áramlatot, tett nélküli következmények lágy vize simogatott. Delfinnel játszottam, kergettem holdhalat, napmedúzát, egymás alatti felszínek felszínét törve át. Hogyha megálltam, éreztem, valami elragad, hát egyre mélyebb álmokba ragadtattam el magamat.

30

Szállingózó buborékfonál, végül visszavezetett az, amit nem találok, az, amit nem keresek, s illatát ontani kezdte, ahogy szemem kinyílt, újra a ma reggel vásárolt kakukkfű és rozmaring.

31

Színpad Kiss Ádám

Minden reggel sietve felhúzott díszletek között ébredek. Egy láthatatlan kéz megigazítja a kelő napot, kicsit arrébb hessegeti a felhőket és vigyáz, hogy lélegzete ne riassza meg a sirályokat a vízen. Minden reggel nehezen összegyúrt macskakövekből építem magamnak az utat. Zene és motorzaj emeli meg a forró levegővel felfelé emelkedő létezés súlyát, hogy átkúszhassak alatta. Néha már nem tudom, hogy milyen magasak is a házak, és a füsttől nem látom a zebra másik oldalát. A busz hátuljában szorongó emberek összevarrt szájú bábokként üvegszemeikkel bámulnak ki a párás ablakon. Néha már én is majdnem megfeledkezem arról, hogy az eget minden reggel elrendezik nekünk.

Áldozó Krisztián

„Van egy hely, mely Sárd…”

32

Czupi Dániel- kiemelt arany minősítésű sárdi szavaló, msn-kiírás “A vers az, amit mondani kell”- ezt egy Kányádi kötet borítóján olvastam. De eskü, befejezem az idézgetést, mert még a végén belebódulunk itt a legális plagizációba. 2004 októberében a József Attila centenárium alkalmából megrendezett szavalóverseny regionális fordulójának kaposvári helyszínén topogtam harmincad magammal, és a soromra vártam. Elmondom milyen ez. Sohasem lehet megszokni. Az ember felmegy a színpadra - már ha van-, és nemes egyszerűséggel elég. Elég, ha jó. Megnyitja a lelkét, és átad valamit. Átadja halkan, hangosan, hangszálai, mimikája, egész testének minden általa ismert eszközét bevetve. Mintha missziója lenne, hogy mindenki pontosan érezze mindazt, amit ő érez, amit ő érlelt ki magában. Ez a versesszencia. Aztán leül, vár, harmincad magával. Értékelés. A zsűrihez nem igen mer odamenni, ha nyert, ha nem, hiszen nem ismeri őket, nem lettek bemutatva egymásnak, és az elégős-önmegnyitós jó szavaló már csak ilyen zárkózott fajta. Ekkor odatoppan mellé egy hölgy, és megkérdezi, hogy lenne-e kedve másképpen megpróbálni. Hogy több legyen,ha már József Attila - mint “kartoték adat”. Igent mond, elmegy Sárdra, és mint egy idegen fekete- ország nagykövete, keserédesen tapasztalja, hogy

hoppá, máshogy is lehet. Hogy hogyan? Erről és a reggelekről beszélgettem -azóta jó barátommá és lelki tápértékemmé vált -Sárközi Angélával, a Somogysárdi Versfesztivál motorjával, “a fénnyel az éjszakában” -ti. reggel-. (Na, csak teleidéztem…) Honnan jött az ambíció és az ötlet, hogy megszervezz egy ilyen nagyszabású fesztivált Somogysárdon? Ambíció: a vers középiskolás korom óta lelki muníció…felvértez, megvéd, mankó, hogy túl- és átéljek, önmagam és másokat… Az ötlet: elszánt drámapedagógusként-bárcsak egyszer sikerülne majd elérni, hogy tiszta szívvel tudom ezt kimondani magamról, egyelőre csak ízlelgetem a tanítás ezen módját,szóval a főiskolai dráma gyakorlaton arról nyavalyogtunk, milyen rosszul működnek a versmondó versenyek…meg egyébként is milyen hülyeség pontokkal osztályozni, ha valaki verset mond… mert az hitvallás, kapcsolatteremtés, különös hármas előadó, hallgató és alkotó között. Valami egyedi és megismételhetetlen dimenziója a találkozásoknak. A lelkek találkájának. Miután kipanaszkodtuk magunkat Tolnai Mária /Kaposvári Egyetem Művészi Főiskolai Kar docense/, akit mesteremként tisztelek és szeretek, azt mondta: “Na, akkor meg kell csinálni a vers

közben le lehet ülni, ha az szükséges… ugyanakkor csak a technikai manőverektől nem esünk hasra… csupán szép orgánummal, és “intellektuális divatversekkel” nálunk nem lehet aranyminősítést kapni. A lélek kell… Milyen programok fémjelzik a nyári tábort? Nyári tábor… idén színház-zene-képzőművészet hármasában gondolkozunk. Tavaly csak a színházat jártuk körbe, tavaly előtt a pódiumot - a verseket. Idén bővül a kör. Minden színházzal kapcsolatos dolgot kipróbálunk. Mesterségórák - kaposvári színészekkel, sőt Reviczky Gábor is elígérkezett hozzánk… zenebona mindennel, ami hangot ad: azaz, zenei improvizációk, közös boldog együtt muzsikálás… Maszk és jelmez, díszlet és montázs - ami a képi világba belefér. Tíz napon át. Hogy kapcsolódjak lapszámunk -nem kevésbé fontos- tematikájához, hadd kérjelek meg, írj le egy somogysárdi reggelt egy színnel, egy életképpel és egy fogalommal. (Segítségképp, számomra Pécs: barnászöld, cigarettafüst száll felfelé a nappaliban, bizonytalan izgalom.) Somogysárdi reggelek: narancsszínű reggelek- sárga foltok kergetőznek a nappali falán- bekúszó remények. Ez a sárdi reggel. Nekem. A hajnalokat általában csak pillanatokig szeretjük. Olyanokat mondanak, szívesen megnézném itt meg itt, vagy de szép lehet ott és ott. Te hol néznéd meg legszívesebben a hajnalt? Ha tudsz, olyan helyet mondj, amit elcserélnél a mostanival, örökre. A legszebb hajnal Kallikrátiához, egy kis görög halászfaluhoz köt… ami manapság már turistáké inkább… Soha olyan gyönyörű kéket, aranysárgát, és fehéret nem láttam, mint ott, egy hajnalon… abból élek. Ha valami bánt, behunyom a szemem és látom. A boldogság reggel volt… /bár sziruposnak tűnik, így van…/ Itt, falun, az életnek mindenképpen kötöt-

33

ünnepét” … aztán megcsináltuk /fúj, de ronda szó/. A fesztiválon. 2004 óta rendezzük meg minden év februárjában, idén- harmadik alkalommal- új kategóriát nyitottunk, az énekelt vers kategóriát. Harmadik ünnepünkön, már 41 versenyző képviselte magát Székesfehérvártól kezdve egész Zalaegerszegig, körbe ölelve a Dunántúli Régiót. Mennyiben más ez a Versfesztivál, mint a legtöbb ember által megtapasztalt szavalóversenyek? Szakmaiságában, hangulatában, kísérőprogramjaiban, lelkében… nehéz meghatározni miben más… szerintem szellemi műhellyé alakul, és mint ilyet, nehéz szavakkal meghatározni. Átélni kell. A fesztivál mindig drámajátékokkal kezdődik, amely során Lázár Péter drámapedagógus ismerkedő, kommunikációs drámajátékokkal feloldja a feszültségeket. Péter nélkül ez az egész nem működne… ő a lélekmotorja ennek az egésznek. A kezdő beszélgetésnél is ott volt, a részleteket vele szültük meg. Ezután kezdődik az első napi versprogram Az első évben Léner András, a kaposvári színház rendezője érdekes “kísérletet tett”- versmondás közben. Volt, akit megállított, mint a színész felvételin, instruálta, mondott néhány tanácsot… a résztvevők mindegyike élvezte… Persze ez nem törvényszerű és nem etalon… azóta - bár mindig kiemelten fontosnak tartjuk a szakmai zsűrit!- ilyen nem volt. Mi vonzza ide évről-évre a szakmai élet ismert és elismert képviselőit? Mi vonzza az ismert és elismert “szakmát” rendezvényünkben? Mindaz a szellemiség, amiről próbálunk szólni. A PÓDIUM SZENT HELY, KEGYHELY, NEM PONTOKBA SŰRÍTHETŐ, MÉRHETŐ VERSENGÉS. Ezzel sokan egyetértenek. A zsűriben a kaposvári és a pesti színművész képzés meghatározó tagjai foglalnak helyet. Apropó helyfoglalás, versmondás

34

tebb rendszere van, mint a városokban. Reggeleidet apró szertartásokba osztod, vagy ad hoc- módon éled meg? Az apró szertartásokban hiszek és élek. Mint Hamvas a Bor filozófiájában. Mi a legkedvesebb olvasmányélményed a reggel-témakörével kapcsolatban? Reggel-olvasmányélmény: Ágai Ágnes: Nemzedék című vers ciklusa… “Szereted a reggelt? Amikor feltépődik az éjszaka, elmaszatolódnak az álmok, és a léceken át bemászik a fény, beszivárognak a hangok. Felhúzzák a sorompót és kigördül a reggel. Hello! Jó reggelt! Vidáman ébredsz önmagadra? Vagy pokolgép riaszt a párna alól? Gyűrött az ágyad? Visszaragadnál a paplan gubancába? ...az idő belesimul a térbe, az öntudat elemlámpája kigyullad. Feltörik a tojáshéj és kipottyan belőle a reggel…” A gyerekeidnek reggelire zabpehely kontra túrórúdi kontra püffesztett csokoládés emulgeáló, avagy a bundáskenyér-mondakör? Reggelire… bundáskenyér mondakör. Mit üzennél lapunk azon olvasói számára, akik szívesen mondanak verset, és érdeklődnek a színjátszás iránt?

Ha te is egyetértesz József Attila szavaival, ami a fesztiválunk mottója is egyben, miszerint “szólni valamit, ami vagyok…” köztünk a helyed… No, meg ha szerelmes vagy a lovak sörényébe kapaszkodó somogysárdi reggelekbe… VÁRUNK! (Középiskolákba és egyetemekre egyaránt igyekszünk eljuttatni meghívóinkat, valamint a nevezés feltételeit. Ha a nyári táborról szeretnél érdeklődni, azt a 06-20526-7041-es telefonszámon teheted meg. - teszi hozzá suttogva.) Nem kell egy kocsmárosból átképzett porszívóügynök patetikus stilisztikai fegyverzetével bírnunk ahhoz, hogy akár egy “bizony ám”-al is megerősítsük a fent elhangzottakat. Ez egy Ünnep. Kapcsolódása a kommunikáció emberekbe töpörödött végtelen igényének és a kultúra szeretetének. Ezt nem kell túlmisztifikálni, ez a falu a Drávától és a Balatontól egyenlő távolságra fekvő, Dél-Magyarországon felejtett misztérium. (És nem fejezem be úgy, hogy én ott leszek, hisz az evidencia minden esetben túlírtság.)

Palást foszló napszítta halott Ilijin Kinga

35

Napra kiteregetett rágós hús oltárkövön aszalódom talán megszán és elfogad valami útszéli kisisten. Kékvérem a hóra ömlik tintaként festi meg megtört szemem ölét.

Könnytelen néma arcomba keselyűk bámulnak utolsó zsákmány és a prérin sincs már élet.

Fogcsikorgás hangja a pokol mélyéről kész szerencse, hogy nekem már a földön mind egy szálig kiütötték. Cipőfűző fojtja lábamat reggelente öngyilkossá készülök lenni holnap nagyban játszunk.

megcsomósodott illatod sűrű álmaimra kulcsolt öledből hajlataidból hajnalonta kifacsarodom biztostűvel kaparlak ki körmeim alól

vég nélkül

mindig véget érsz szombat reggelre elképesztő pontossággal pénteken ötkor kezded a haldoklást este még azt hiszem elmúlik és átizgulom érted a péntek éjjeleket minden szombat hajnalban -mindig ugyanúgy, négy óra harminckettőkorvizet kérsz, aztán nem szólsz többet mindig kilenc után nyolc perccel érsz véget már lassan hozzászokok hogy minden szombaton kilenc óra tizenöttől kell intéznem a temetést

lány aki piros szoknyát húzott a hajnali ködnek

36

szép vagy, hajnal. szépek a fáid. szépek a szövetkabátos, fázó emberek. azt akarom, hogy engem figyeljenek! nyár akarok lenni benned. a tündéred, az istened. szaladjanak lábam elől a borzongó szemétkupacok. pocsolyák száradjanak ki, ha közeledek. nyissanak utat a szelek, hogy felemelhessem a fejem köztük, ne tépkedjék pimaszul szép szőke hajam. boruljon térdre előttem a köd. tudom, hogy szép vagy, hajnal. de én akarok lenni a szebb.

Hajnali vaskakasok Lukáts János

37

- Emeld el innen a fejed! Vidd odébb azt a lobonc hajadat! Hé, mi az én fülem, hogy te vakargasd! Jól van, na, a magamét nem találom! - ezek és hasonló mondatok, inkább dünnyögés formán és laza következetlenséggel szakadtak ki a két szunyókáló hol egyikéből, hol másikából. Miközben tapogattak, simogattak és csapkodtak körbe, a tolakodó hidegséget növekvő egymáshoz bújással akarták kirekeszteni maguk közül. Aztán - mintha összebeszéltek volna, pedig csak egymás sóhajtásába és lélegzetvételébe burkolóztak - egyszerre fölkapták a fejüket. Szembenéztek, és mintha szép kísértetet láttak volna, egymásra meredtek. Szép kísértetek voltak. Szép, havas kísértetek. Abban a szűzi alakban, amely az éppen hullásnak induló hó sajátja, amikor még a tárgyaknak csak a peremét és kiálló csúcsait hullotta be, a hajszálak szabadon maradt végét, a szemöldököt, esetleg a kabátgallért és a külső hidegre száműzött egyéb tárgyakat. És a cipőorrokat persze, de az messze esik a gazdájától, és különben is, ki törődik a cipőorrokkal! Amikor erre a padra lerogytak - de mikor volt az már!, - esett az eső, gonosz következetességgel, hideg aprólékossággal. Csak egy percre ültek le (hát persze!), aztán úgy egymásba helyezkedtek, hogy azok a drágalátos belső érintkező felületek fölmelegedtek és megszáradtak, - minek is keltek volna föl az egy perc elmúltával. Megnézték az órát, aztán eltakarták rémülten, az óra dolga, hogy az időt mutassa, nem pedig, hogy a lelkiismeretet döfölje. Széjjelnéztek és semmit se értettek a világból. Ők este valami bölcs és felemelő rendezvényre indultak, most pedig itt a hídfő közelében, egy park fái alatt ébredtek, a

korai hóesésben. És lassan a hajnalnak is meg kellett érkeznie. Mondta az előbb az óra! A rendezvény, a bölcs és felemelő, régen elmúlt! Csak valami ostoba szamárfej rémlett, szőrös, nagy fülekkel… De hiszen akkor rendben van a dolog, Shakespearehősöket gyűjtöttek tollhegyre tegnap este a felemelő bölcsek! Mintha derengeni kezdett volna valami. Igen, derengeni, hiszen itt a hajnal. A fények zavart és szemérmes első riadalma. A hó, ahogy váratlanul esni kezdett (de hát mi olyan váratlan a januári hóesésben?), átszínezte és megfehérítette a világot. Mármint - tudják! - először a világ csúcsait és kiálló peremeit. Aztán a többit is, nemcsak az elcsellengő hajtincseket. A fákat is, a padokat is, a villamosokat, amelyek közül az elsők most taposták éppen vasszínűre a megfehérült síneket. Meg a buszokat, amelyek olyan mókásan mintázott, végtelen keréknyomot nyomtak a hóban. És amelyet a hó aztán hamarosan fölülírt a maga mindent beborító hullásával. A hó fölemelte a földről az éjszakai lámpafényt. Tündökölt a park a bokrokkal, és az utcák a bóbiskoló kirakati táblákkal. A hó hideg fényét át- meg átfirkálta a lámpagömbök élő, sárgás fénye, meg a reklámok éjszaka is ugrándozó tarkabarka világossága. Senki az utcán, a téli hajnal fényei szabadon hemperegtek és terpeszkedtek. A fák fekete törzse már alig bírt ellenállni a pillekönnyen rátelepedő, bársonyos erőszaknak. Hogy fönn, a végtelenben, a házak tetején kémények laknak, amelyek meleg füstjükkel rendet tesznek maguk körül, ebből odalenn nem sok látszott, valami tétova reszketés a levegőben, valami gyenge örvénylés a hóhullásban.

38

Igen, valahol meg kellett beszélni azokat a hajdan volt hősöket és hősnőket, akiknek az emléke máig él szóban és képben. Akik között volt, aki vállalta a szamárfület, vagy inkább ráhagyta az utókorra, hadd higgyék: örömmel viseli. Szamárfülek és szamárfülűek máig is vannak, - állapították meg magukról és egymásról, - mit simogattál az előbb itt, a sapkám tövénél? A cipőorr szinte beleveszett a park hótengerébe. A cipőorr gazdája (valójában a cipőé) csak egy picit moccantotta meg kitagadottját, hogy megbizonyosodjék, megvan-e még, nem nehezült-e rá ólomsúllyal a pillehó. Nagy, kövér felhőket fújtak a lámpagömbök felé, a hó át- meg áthullott a felhőgomolyagon, a gomolyagok szélére mintha szivárvány feszült volna föl egyszerre. Olyan felhőforma szivárvány, gödröcskékkel meg felhőormokkal. Aztán, amint a tüdő (ott belül) megelégelte a cifra játékot, a felhők szétpukkadtak, a szivárványok elenyésztek. Micsoda játék, micsoda tékozló szépség! Micsoda szép tékozlás. Valami romlott kocsma is szerepelt az eső áztatta éjszaka kínálatában. Ki tudja, hol volt az. Szénkályhával, unottan izzadó pincérnővel, vagánylegényekkel, akik egyáltalán nem szépszerén zörgettek be. Meg ő velük, akik maguk se tudták, Shakespeare királyleányai és szamárfüles hősei után miért éppen oda… Valahol meg kell húzódni, ahol kellőképpen lehet utálni a világ rútságát, és ahol lehet tudni, hogy rajtuk kívül senki nem hordoz magában középkori hősöket, se bolondokat. Jó volt, jaj, de jó volt aztán kilépni a hidegbe, a tisztára mosó, dermesztő esőre. Jó volt… Csak éppen nem tartott ki hazáig. Csak a parkig. Ott össze kellett bújni, ott le kellett ülni arra a padra (éppen ott volt az a pad, hát mit tehettek!). És csak egy pillanatra hunyták le a szemüket. Egyszerre mind a kettőt, mind a négyet. Istenem, van ilyen! Aztán amikor… aztán egyszer csak… mint az álom. Vagyis mint a valóság, a

beteljesült álom. A fehér, a gyönyörű! Megfogták egymás kezét. Száraz volt, már száraz, ott száradt meg a másik alvó kabátja alatt, a sálja gombolyagjában. Már álltak, hogy induljanak. Még álltak, mert nem mertek elindulni. A városban (ebben a városban különösen!) nem látni mindennap szűz havat. Hajnali szűz hómezőt pedig még kevésbé. Fás, pados, tarkafényes, hídfős szűz hómezőt. Buszosat meg villamososat. Nem akarták megháborítani. Csöndben szűrődött a hó, mégis volt valami hangja, amint a százezernyi hópehely elsurrant a levegő fagyos molekulái között, elzizzent a faágak és a villanyoszlopok mellett, elsiklott egymás közelében. Kevesebb volt ez még a nesznél is, talán az űr végtelenségében lehetnek ilyesféle hangok. Ott bizonyosan! Meg itt, a hídfő mellett, a kis parkban. De csak most. Ma hajnalban! Csönd? Nesz? Hópercegés? De hiszen… Mi ez az éktelen dübörgés, a semmiből, a mindenhonnanból. Fentről és lentről, kirohanva az utcáról, a tetőkről? Bemérték füllel, szemmel. Az orrukkal, a megrettenő bizalmatlanságukkal. Éles, kemény és tolakodó zaj. Harsány és útszéli, gépszörnyek dübörgése, embernógatásra. Ott reszketett az utcák fölött, a fények alatt, a fák között. És mégis, valami vidám vállon veregetés rikoltozott ebben a zajban. Elsöpört minden csöndet, elnyelt mindenféle neszt, elemésztett minden áhítatot. Vaskerekű, nagy szemeteskocsik gördültek elő a mellékutcából, zörömböltek és ugrándoztak a kockaköveken. Nyáron szemetes, télen hókupacoló, - micsoda nyomorult lebecsülése a szépségnek, az űrből szitált tisztaságnak! Bebugyolált hólapátolók biztatták egymást és a kocsikat, de leginkább magukat. A szemeteskocsik üres bendőjéből egy-egy lapátnyél komorlott föl, és hányódott előre-hátra. A hajnali műszak. Itt van végre a hó, az eltaposandó, a lapátra való. Álltak és nézték őket, hallgatták a kurjon-

Lét-hajnali versfutamok Turcsány Péter

In memoriam Márai Sándor

Polgári fegyelmezettség tempózva szemközt a középosztályi léhasággal. Részvétbe öltözött egyéniség az emberségből kivetkőzött egyedek között.

Isten-szerelem

Isten! Hogy Te mozgatod ceruzámat felfoghatatlan kegyelem; de mégis én adom hozzá a számat s ezt is neked köszönhetem.

Ó, mennyi útját a léleknek jelölted ki számunkra, Uram! S miért kívánod mégis, hogy egymáshoz hangolódjunk mindannyian! Vagy ez volna minden parancsod alján a hétpecsétes titok jóságod minden létezőt egy közös akkordba fog?

39

gatást, a vásott rikoltozást, meg a kocsik fülbántó dobódását a kövek során. A havas éjszaka, a hajnali ébresztő nesz elmenekült. Ki, az űrbe talán. - Vaskakasok. - Azok. Hát akkor - ébresztő!

Könyörgés elhallgatásért Ó, hallgató!

Ne hidd, hogy büszkeség ringatja dallamom, csak ahogy Dávid fűzfákhoz támasztotta a hárfát, én az emberi közöny szívverését hallgatom.

Istenem!

40

Istenem! Hagyd már abba! A verseket írni elég volt, hozzád köttettem - lovasához alázva a rab! És mégis e vers is - összetöretve dicséri Hatalmad!

Őszi nap Gyöngyösi Zoltán

Borúnk feledni tán sosem lehet? Hát nem ad rá választ a lágy dohány? S a sok-sok szó - mind kérdéssel fedett - , nem ittas esték boldog oka tán? Levélbe rúgva baktassak az úton, estét keresve menjek ki a parkba? Reggel van most, a léptemet kinyújtom, s nevetek, szeretőmtől elhaladva.

Mióta téged szeretlek

Mióta téged, komoly nőt szeretlek, - két gyermek, kocsi, lakás, miegyéb - , másképpen hallom más ágyak neszét, és nem vagyok már bátrak közt eretnek.

Nem hajigálom dolgom szerteszét, és ujjaim sem hasztalan hevernek, s nem várom már félkész tényként az estet, amely öncéllal új reggelbe lép. Mióta téged, komoly nőt akarlak, sok kérdés van és sokkal élesebb a válasz rájuk s mind másképp fogad. Az égi érdekek most rámmutatnak: énértem fogtak össze ők veled, s a föld sem kéri pusztulásomat.

41

Kinek nincs háza, nem lesz rejteke? Ki egyedül van, magára marad? Új még nekem e csók s bőröd heve: ősz éjjele kell s ők felizzanak.

Az első gondolat

42

Szív Ernő

Az is érdekes persze, hogy mi volt az első ember első gondolata. Ja igen, hogy is, hát élek most?! Ez az élet? Ilyen, ilyen borzalmasan nagy?! És meddig fog tartani?! És valóban én vagyok az ember?! Mit is tagadjuk, az első embernek éppolyan nehéz volt, mint minekünk, akik kőművesek, könyvelők, vagy tárcaírók vagyunk. De a legelső ember régen volt, nagyon régen. Mi pedig most vagyunk, éppen most és így, s hogy meddig még, azt igazából a gyóntató szívgyógyászunk sem tudja. Ám ezúttal nem is ez a fontos, mert egy speciális élettani helyzetre figyelnénk ebben a dolgozatban, egy nem túlságosan szokatlan történésre, amelyben azért akad különösség jócskán. Az ember ugyanis elalszik, aztán ébred. Induljunk ki a legszokványosabb időpontból, vagyis hogy reggel van, milyen reggel, valamilyen reggel, szürke reggel, fényes és tágas, mint egy szülőszoba, vagy szűk, mint egy siralomház, de reggeli időszak mindenképpen. Esik, mintha ezüstös húrok zuhognának alá az égből. Dörög és villámlik. Vagy van-e melletted társ, és hogy ő alszik-e még, vagy már kint matat a konyhában és száll, száll be a hálószobába a kávé fanyar, életmentő illata. Vagy még alszik a társ, horkol, szuszog, és ott sötétlik az ujjai között a csőre töltött, kicsi pisztoly, mert ő mindig így ájul az éjféli pokróckiosztás után, hogy lőjön, valamire nyomban tüzeljen, ha ébred, megszokásból, félelemből, vagy csak jókedvében, mint a szerbek, ha győznek, teljesen mindegy. Némelyikünknek már reggel lőni kell. Ilyenkor talán óvatosan odafordulunk hozzá, a társhoz, életünk kísérőjéhez és megmentőjéhez, szépen kivesszük kezéből a pisztolyt, és nyugalmi helyzetbe helyezzük. Visszacsatolunk egy racionálisabb helyzetbe. Párna alá a fránya forgótá-

rassal. Vagy ugat a kutya, kapar, nyüszítve vizet kér. A szomszéd néni már nézi a Napkeltét, és sikoltozik örömében, bánatában, emelik a gáz árát, milyen jó, hogy emelik a gáz árát. Halad már, a lépcsőházban döng Józsi bácsi nehéz vaspántos csizmája, dübörög az öreg életbányász a munkába, boldogságot, derűt, harmóniát hozni föl a földfelszínre, hogy aztán nehéz csillékben ossza szét az éhes népnek az élet mélységének ezeket a kincseit. S hogy hányszor hiába teszi, tudja ezt jól. De teszi, mert nem az az igazi baj, ha herdálunk, hanem az, ha nincs mit elherdálnunk. Vagy égve maradt a kislámpa, a könyv az ágyunk mellett hever, akár egy halott madár, így ébredünk, s a mondat, melyet még az alvás ájulata előtt olvastunk, az világít a félbehagyott regény lapjáról, mint sötét folyosó végén a nyitva felejtett vészkijárat. Ó igen, annyi minden fontos egy reggelen. Mert minden reggel már az Egész illúziójával tüntet, az Egész lényegével és oly fájó hiábavalóságával, de azért Egész ez mégis. Darabokban van, törött és repedt, romlott, de Egész. Kakasok, autók, Isten is dúdol már lent az utcán, a reggeli rum után botorkál. S nyilván az is fontos, hogy milyen festmény reggel az ég, ha nem esik. Éppenséggel nem esik. Szegeden szép tud lenni a fenti reláció, azok a bíboros felhők Tarján felől, véres a hasuk, de a homlokuk még szürke, és persze a fák, melyek csúcsa remeg, ezüstös, minden kicsi levél egy százdolláros. Reggel van, és a szél is gyakorlatozik már, rossz férfit fúj arra, nőt lehel amarra, vagy hó hull, mintha minden egyes pehely fontos lenne, fontos szó, mondat, csak majd a hóval nem lehet mit kezdeni, mert mire megtaláljuk a szánkót a pincében, nyár lesz újra. Nem, mi nem ezekről a természetesen lényeges dolgokról beszélünk. Az ember egyszer csak felemelkedik az

vel fontosabb, mint az utolsó, amely már az alvás kútjába hullik. Az első reggeli gondolatban van a legfontosabb, mi előző nap történt veled. Mi volt, hogy volt, milyen volt. Mit láttál a két szép szemeddel, na és a szíved. Az első gondolat a Múlt, jó, vagy nem jó Múlt, de Múlt, és aztán már rajtad múlik, hogyan cipeled tovább. Olykor ez nem is gondolat még, csak valami tétova, gyerekes bizonytalanság, mely ruhát öltene, de még csak ide-oda kapkod a csukott szem félhomályában. Aztán persze megtalálja a tegnapi vereség zakóját, vagy a győzelem kiskabátját, és magára veszi szépen. S már kelhetsz is ki a baldachinos, királyi ágyból. Hát ezt találtuk ki mára. Hogy a reggel legfontosabb eleme a gondolat lenne, az első gondolat. Aztán jöhet minden más, villamos, háború, sörfesztivál. De ha ezt elfogadjuk, s nemcsak elfogadjuk, de figyelünk is rá a továbbiakban, nem árt észbe venni azt sem, hogy amikor az első gondolat megvilágítja a koponyacsontot, a lélek, az a fránya lélek már régen ébren van.

43

alvás ribizliszörpjéből, és megtalálja őt az első gondolat. Ráesik, mint egy kő, vagy hajol, mint egy kedves arc, legyen mindegy. Erre figyelünk most, erre az első reggeli gondolatra. Ilyenkor még nyitva sincsen a szemünk. Ilyenkor még heverünk, fahasáb, fahasáb, darabka, mohaette kő, még meg sem mozdultunk, de a köd, az a szürke, fekete köd már oszlik az elme előtt, mire az nyomban dolgozni, dohogni kezd. Ilyenkor van egy pillanat. De csak egy, mint a csodákban, melyek nem történnek meg, csak mindenkinek adnak az idő elfolyó homokjából. Vagyis hogy mi az ember első reggeli gondolata?! Lehetne részletezni, hogy tegnap azt az angyalt talán mégse kellett volna kisütni és föltálalni, talán mégis kellett volna tartani, hogy azt az igent már felesleges volt eltüsszenteni, azzal a nemmel meg már háborúvá tettük e mindjárt folytatódó szappanoperát, melynek hőse mi magunk vagyunk, és persze még sokan mások. Az összes személyes névmás. Meg lehet figyelni, az első reggeli gondolat mennyi-

Fonalak Getto Ferenc

I.

Reggel jó, ha az ember befőtt. Reggel ágak banzáj az ablak előtt. Reggel finom, viaszkos a szegycsont. Reggel az ég-vájlingba csirkét bont. Reggel haltejtől erős keszeg. Reggel maradék kocsonyát eszek. Reggel kéktorkú tragopán dürrög. Reggel tükörakác dübörög.

Reggel takaróban cipó a lány. Reggel fehér alatta az ágy. Reggel dagasztanék kenyeret. Reggel sugár macskák tépik szét a szemetet. Reggel egyet akarok: Reggel tejért gyalog. Reggel daloljon kéktorkú tragopán! Reggel másszon fel a nap a cseresznyefán.

II.

Máglyaély van. Hegedű. Bástyamély. Kutya fejsze hang. Rekedt ordibál egy galang. Hallga! Hallga: Rikoly a fenyő e roppant alga. Nem hallga te?! Nem hallga: Vasérceket hálnak, Lüdvércek ha járnak. Nem érzi valaki a folyó sikolygást? Lobogall a máglyaély. Hallga te, és félj. Valaki a füledbe hajlong. Valaki a füledbe inhalál. Torma csillag mályva galamblapályon. Szállj ez a táj. Szállj ez a táj. Úgy is lobogall minden máglya. Nem vérzed. Csíkfolyós táltoson Belédlovallok. Nem vérzed mert holduszály és átoson. Jegenye muskotály, Ez a táj. Fejeden máglya hajély lobogall. Uszikáll ez a táj, Mert hajad lobajló tilinló kuszály. Szállj ez a táj, Jegenye muskotály ez a táj.

44

Ne félj már… Ne félj te kis hülye. Nincs ott semmi. Csak gyöngybagoly át a máglyaélyben. Bástyamélyen.

III.

Hajnal. Fekete rács a ház. Tűzzománc az ég. Lombkeretes kép. Egy nő foga a csillag. Függönyök nyílnak. Felsírnak. Bálnadombozat. Zománcboltozat. Tokhalnak nézik az eget. Lehet hogy az. Fekete tus - hullámzik a gaz. Mintha gazdaság sejlik. Tűzzománc véka alá rejtik. Kontúrra szitálják a tejport. Portrémalak. Fénypikkelyű halak. Csillogó májak ezek a tájak. Szuszogó lasponyák az alvó édesanyák. Kiköpött vese az ágytál. Bemászik az ágy alá - hátrál. Ágasodik. Hajnalodik. Fekete rács a ház. Tűzzománc az ég. Még kék. A szék.

„Mezítelenségünk felmagasztalása” Üveges Andrea

“A kereszt szolidaritás - kifeszülés a világ minden dimenziója felé, széttárt1 karok, amelyek mindent át akarnak ölelni .” A kereszt azonban kevés lenne számunkra, ha csak az együttérzés jeleként értelmezhetnénk. A “crux” a megfeszített szeretet. Benne valóságos lesz az odafordulás a halálban egyedül lévő és gyötrődő ember felé. Jézus a legvégsőkig kitart a bizalom és önátadás tettében, amellyel az Atyába kapaszkodik. Egészen kiszolgáltatott és elhagyott ember a kereszten. A kívülállónak úgy tűnik: levetette minden isteni jellegét, elhagyatott, és Ő is itt hagyja övéit. Isten Fia azonban ebben a tettében hasonlóvá válik sok emberhez, akik egyedül, összetörve és mindenkitől távol halnak meg - velük válik egészen szolidárissá. A Szentírás Jézus halálát egyrészt „passióként” értelmezi. Olyan esemény volt ez, amitől félt, amit - emberileg teljesen érthető módon - el akart kerülni. Ezt bizonyítják a getszemáni kertben, a gyötrődés óráiban kimondott szavak: „Abba, Atyám! Minden lehetséges neked. Vedd el tőlem ezt a kelyhet!” Majd a teljes szeretet szavai: “De ne az legyen, amit én akarok, ha2 nem amit te .” Mindezek ellenére Jézus halála az Ő tudatos tette is volt. Legnagyobb szabadsága, hogy ebben a helyzetben is dönthetett. Mert az Istenhez való kötődés nem foszt meg a szabadságomtól - az tesz igazán szabaddá. Ez a cselekedet kizár

45

A szenvedés órái és Húsvét reggele az evangéliumok tükrében

minden önzést, a szeretet aktusában adja oda magát az ismeretlen titoknak: “Atyám, 3 kezedbe ajánlom lelkemet !” Jézus működése felháborító volt korának vallási vezetői között, hisz olyan dolgokat tett, amik az akkori közfelfogással szöges ellentétben álltak. Hisz hogyan engedheti meg magának, hogy együtt étkezzen a vámosokkal, szóba álljon rosszhírű nőkkel, boldognak nevezze az üldözötteket, bűnöket bocsásson meg? A konfliktus azonban akkor éleződött ki, amikor Jeruzsálembe ment és ott kapcsolatba került a szadduceusok és főpapok csoportjával. A templom 4 megtisztítása5 és a templom lerombolásáról szóló szavak nyílt provokációnak tűnhettek. Az ilyen, a Tóra elleni káromlások zsidó szempontból halálos véteknek számítottak. “Mivel azonban a római helytartó előtt a vallási vádak aligha számíthattak sikerre, ezért Jézust már azzal az ürüggyel állítják Pilátus elé, hogy ő az akkoriban már újra meg újra felbukkanó messiásjelöltek egyike. Mivel Jézus a szadduceus előkelőségek szemében veszélyes népámítónak látszott, ezért a rómaiak, a tulajdonképpeni rendfenntartó hatalom előtt is a6 rendbontás gyanújába kellett keverni.” Jézus tehát nem az istenkáromlásért járó zsidó büntetést szenvedte el. Ez négyféle halálnem lehetett: megkövezés, elégetés, lefejezés és megfojtás. A főtanács hatáskörébe tartozott a vádlott bűnösségének

Balthasar, Hans Urs von: A három nap teológiája, Osiris, Budapest, 2000, 117.o. vö: Mk 14, 36 3 vö: Lk 23,46 4 Vö.:Mk 11, 15-18 5 Vö.:Mk 13, 2 6 A dogmatika kézikönyve I. Schneider, Theodor (szerk.), 293.o. 7 Oláh János: Judaisztika I.-II. Az életút szertartásai és eseményei. Országos Rabbiképző Egyetem, Budapest, 1999, 61-62.old. 1 2

bizonyítása, az ítélet meghozatala, majd végrehajtatása. A Talmud szerint azonban már a római megszállást követően megszűnt a halálos ítélet végrehajtásának joga, az ítéletet az Örökkévaló maga hajtja vég7 re a bűnösön. (Szanhedrin 37b). Így tehát Jézust mindenképp a római hatóságoknak kellett elítélniük, ami Pilátus és Heródes közreműködésével meg is történt. A rómaiaknál a keresztrefeszítést csak rabszolgák és nem-római állampolgárok kivégzésére használták. Ciceró írja: „Hóhérnak, fej letakarásának és már a ”kereszt” szó puszta említésének is távol kell állnia a római polgárnak nem csak testétől, hanem gondolataitól,8 szemeitől, füleitől is.” ( Pro Rabirio 16) A korabeli jog szerint ez számított a legszégyenteljesebb és legszörnyűbb büntetésnek. Alkalmazták istenkáromlók és bálványimádók büntetésére, de a megkövezés vagy lefejezés következtében már beállt halál után. A holttestet azonban még aznap el kellett temetni, mert a temetetlen 9 test átkot hordozott. Római szokás szerint Jézust is megkorbácsolták (mintegy “mellékbüntetésként” alkalmazva ezt a kínzási módot, amely nem ritkán halállal végződött). Aztán a keresztgerendát víve Jézus megindult a Koponyák-helyére. Zsidó időszámítás szerint három órakor szegezték a keresztre. “Magát a keresztrefeszítés nyomorúságos és iszonyú szenvedéssel járó műveletét az evangéliumok nem részletezik. Ezt tiltotta az ősegyház tapintatossága és ízlése. Márk szűkszavúan és józanul csak annyit közöl: “Keresztre feszítették…” 10 (Mk 15,24)” Ellentétben a mai ember “meghalással” kapcsolatban kialakított gondolataival (amelyekben nincs helye a haldoklónak, csak betegről és halottról beszélünk, hal-

Oláh János: Judaisztika I.-II. Az életút szertartásai és eseményei. Országos Rabbiképző Egyetem, Budapest, 1999, 61-62.old. Lohfink, Gerhard: Jézus utolsó napja. A passió eseményei, Egyházfórum, Budapest-Luzern, 1992, 42.o. 9 Vö.:MTörv 21, 22kk 10 Lohfink: i.m. 45.o. 11 vö: Mt 27, 46; Lk 23, 46; Mk 15, 34-37; Jn 19, 28-30 12 Vö: Mk 15,34 13 A dogmatika… I.: Schneider, Theodor (szerk.), 296.o. 14 Vö.:Jn 19, 41 15 Lohfink: i.m. 51.o. 7 8

46

doklót említeni szinte tabunak számít), a korabeli zsidóság felfogása egészen más volt. Már említettük, hogy az ószövetségi ember a halált az élet részeként, velejárójaként értelmezte. Ugyanígy, a haldoklás gondolata sem állt messze tőle. Jól mutatja ezt az a tény is, hogy az evangéliumok11 kivétel nélkül szólnak Jézus haláltusájáról. Vajon nem feltételezhetjük-e joggal, hogy Jézusnak épp ez a kereszten való végső elhagyatottsága lehetett egy olyan pont, amikor megrengett az Istenbe vetett hite? Az elveszettség, a tökéletes magány nem sodorhatta-e Őt egy utolsó válságba? Hiszen végül elhangoznak a kereszten a kétségbeesés szavai is: “Istenem, Istenem, 12 miért hagytál el engem?” Az egzegéták többsége szerint Jézus -amennyire ereje engedte - folytatta a zsoltár imádkozását, és ebben választ kapunk a feltett kérdésünkre. A 22. zsoltár egy későbbi (11.) versében ugyanis ez áll: “…te vagy az Istenem.” Ha tehát a halál ijesztő közelsége ellenére is ez a mély bizalom jellemzi a Fiút az Atya iránt, akkor biztos, hogy élete nem a kétségbeesés fojtogató győzelmével végződött. “Jézusnak ezt a keresztítélettel súlyosbított, legvégső és legiszonyúbb konfliktusát nem oldhatta fel más, mint maga Isten, akibe Jézus haldokolva belekapaszkodott, és akinek átadta ma13 gát.” Az evangéliumok tanúsága szerint Jézus a kilencedik órában (tehát délután három óra tájban) halt meg. Minden elvégeztetett, a Szeretet életét adta barátaiért. Ezzel egyidőben Arimateai József is kérte Pilátust, adja ki a halott Jézus testét. Ezután József levette a testet a keresztről, gyolcsba göngyölte és sírboltba tette. Nem tudjuk, hogy a halottat megmosdatták-e, mint

latban az Atyával, mint a halálban, ahol a legteljesebben Neki adta magát? Csak ilyen Istenbe vetett feltétlen bizalommal lehet azt a bennünk gyökerező félelmet legyőzni, hogy semmirekellők vagyunk és senkink nincs. Jézus a halálában lehetővé teszi önmagunk elfogadását, és megmutatja: Isten kapcsolatban van velünk. Többé már nem vagyunk egyedül. Aztán néhány óra múlva az Atya is megmutatja: elfogadta Fia áldozatát. Húsvét hajnala van.

Reggel Pék Pál

“Tudni és nem tenni meg” W.C. Williams

tükörbe néz de a tükör néma a tárgyak árnya valódi csak s teste akkor tévedetlen tudja a létezésről végül leszakad

s ahogy ott vár ágyékán a poklot az alkony fátylát lüktető csodát elhagyja mint szerelmeit sorra és veszendőn már önmagára lát

arcában a szem helyett bár kráter

s a tükrön túl az üres vermeken egy másik arc mi elúszik míg benne fölmagzik a hamis félelem

mert átlüktet a koponyán mit egykor szavak mocskoltak egyre rongy szavak hogy világához nem tapad már senki s vigaszául ünnep sem marad hát kiforog e reggelből és újra szaggatja tépi hét halál és nevezetlen múlik el a sorsa egy hazug élet üres pitvarán

47

ahogy azt a természetes halállal haltaknál szokás volt. A sír valószínűleg a Golgota közelében volt, egy kertben, még nem fe14 küdt benne senki. “Sírkamráról van szó, melybe két oldalt a holttestek elhelyezésére szolgáló padok húzódtak. Viszonylag alacsony bemeneti nyílással rendelkezett, amelyen keresztül az ember csak lehajolva tudott belépni, s melyet kör15 alakú kődarabbal zártak le (Mk 15,46)” Jézus holtteste immár a sírban. Nincs már gyötrődés, félelem. A halál: kapcsolatnélküliség. De hol másutt van Jézus a legszorosabb kapcso-

Jobblagó Hauszknecht Imre

48

Hommage a 2006-ban elhunyt Lázár Ervinnek

Vannak olyan teendők, ténykedések, szertartások, berögzült gyakorlatok, amik csak reggel végezhetők, vagy legalább is olyankor ildomos őket letudni. Ilyen mondjuk a reggeli, a fogmosás, a fésülködés, a cipőtisztítás, az újságvásárlás. A sminkelésről nem írok, mert fiú vagyok, és nem tudom, hogy mikor kerül a festék a bőrre, és arcátlanság volna olyat állítani, amiről nem vagyok meggyőződve. Bár, ha lány volnék, akkor reggel intézném el a dekorációmat. És vannak olyan tevékenységek, amiket nem feltétlenül reggel végzünk, sőt inkább késő délután, vagy este. Ma megelőztem magam, és legalább fél órával vertem a város lakosaink nagy többségét. Ötkor keltem, és már reggeliztem, megmostam a fogam, megtisztítottam a cipőm, vettem újságot is, de nem fésülködtem. Azt csak ritkán szoktam. Mostanra már az utcán bandukolok. Vagyis inkább poroszkálok, de biztosan nem trappolok, és nem is ballagok. Mert ez egy szomorú séta. Ezért is keltem, és indultam el olyan korán, hogy senki ne lássa ezt a mélabús lábprodukciót. Persze a lábam csak azért szomorkás, mert én magam is az vagyok. Próbáltam palástolni, és rögtön elolvastam a napilap vicc rovatát, de vajmi keveset segített rajtam. Így baktatok búsan a reggeli ködben, de inkább poroszkálok, és közben hátra-hátra pislantok titkosan, nehogy meglásson valaki, és megfertőzzem keserűségemmel. Közben egy és ugyanaz a gondolat bukfencezik fejemben oda, és amikor elérte a

homlokom már bikfencezik is hátrafelé vissza, a tarkómig. Vajon tényleg igaz, hogy az ostoba ember szónokol, az okos tanít, és a bölcs mesél? Ezen morfondírozom, és fogyasztom a métereket a késő őszi reggelen, ami még a madárdalt is kénytelen nélkülözni, olyan csípős és olyan novemberi. Ugyanakkor szelíd, és nem csak azért, mert nincs benne ember, hanem mert tudja, hogy ő az ősz utolsó hónapja és alázatosan teljesíti a rászabott feladatot, hogy felkészítse a természetet a télre. Mert ugye mindennek van feladata. Van, aki villamost vezet, van, aki tárlatot vezet, van, aki élsportol, és olyan is, aki vizezi a bort, meg olyan is, aki villamos áramot termel, hogy aztán a villamos futhasson a sínen. Van, akinek az a feladata, hogy meséljen. Nyúzza, tekerje, csavarja, göngyölje a történetet. Tegyen bele jobbakat és balabbakat, és a végén varázsütésre oldja ki a mese gubancait. Persze sokan kárognak, és ráförmednek, és gúnyolódnak, és pöffeszkedve kérdezgetik, hogy ki hatalmazta fel Őt arra, hogy varázsszóval oldjon meg kicsomózható történeteket. “Honnan van hozzá joga?” - faggatják. De ezekre az emberekre nem érdemes túl sok figyelmet szentelni, mert ostobák, és csak szónokolnak. Joga mindenkinek van, hogy meséljen, no de képessége! Mert csak az tud igazán mesélni, aki arra született, akinek ez van kiszabva feladatul. Tárlatot sem vezethet akárki csak úgy, mint ahogy villamost sem. Villamos áramot viszont bárki vezethet,

a matt előtt a király is fél

magamban. Azt akarom mondani: “Köszönöm, Ervin bácsi a sok mesét, és köszönöm, hogy felnőtt fejjel újraéltem őket, és megígérem… Dömdödöm”. Csak ennyit sikerül mondanom: “Dömdödöm”. De tudom, hogy igazam van, és szomorú sem vagyok már. Lassan hazafelé bandukolok, akkor, amikor a város készül magára ölteni a mindennapi rutint. Trolik jönnek, autók mennek, metrók dübögnek, emberek hömpölyögnek. Én pedig hallgatok egy alig hallható, a város felett csendben tovaúszó, fülnyűvő kantátát…

Tolnay Donát

reggelente a fehér porcelánra csurran orrom vére árvultságom hervadt romjait friss vizű vázába teszem előkerül fekete cipőm apás gonddal ápolom pár újság a sarokból gyűrt szárnyra kap bevetődik a redőny adta résen szomszédban hagyott szerelmeim jaja én soha nem kiáltottam csak ha kértek a tévében a műsor bekapcsolatlanul nélkülem halad Én istenem Isten énje mihez mérjem az abajgó tövigtekert rossz adású töketlenségek szidalmait magamban sem magam vagyok csakcsupán hetedhét-egyedül

49

csak azt nem érdemes. Ellenben a termeléséhez már tudás kell. Ezekkel a gondolatokkal fordulok be a Farkasréti temetőbe, így korán reggel. Üres. Temetőbe járni esti teendő, épp úgy, mint vacsorázni, vagy mesét olvasni a takaró alatt ámuló szemekkel pihegő lurkóknak. Addig tekergek, amíg el nem érem a művészparcellát. Megállok egy sír előtt, és hagyom, hogy mélabús legyek, nem küzdök ellene, és a reggeli köd ehhez, nagyon jó kulissza. Perctelen ideig állok ott, úgy csendben,

hajnalinégy testellet

tavasztól részegen egy cigánymálinkó óbégat a bokrok alatt ősi-őszi-barackillatodat szürcsölöm az ernyedt redőnytől cirmosan, búbig pőreségben -mikor lesz, mikor csak a szívverésedért nézem a melledet, hogy: vajon, él-e még...

“Tiszta, tiszta, tiszta” Jakabfi Edina

Hajnal Anna emlékére

Hajnal

50

Elapadtak az éj vizei, zajtalan lefutott a sötétség, óriás medre kihalt, kopárlik fakóan a föld, de kiállt már az égi zsiliphez a nagy vizimolnár, a hajnal, szőkén szökken a fény, göndörödik a sok gömbölyű hullám s zuhogva égig telik, feszül a boldog meder--(1953?)

Örökgyermek. Istent hívő pogány. Őszintén szélsőséges kamasz. A halál pillanatában is szerelmes. Ez Hajnal Anna, aki úgy ír verset, mintha Istennel beszélne. Költészetét átjárja egy olyan őszinteség, mely nem hivalkodó, nem részvétet kiváltani vagy bántani akaró, nem bosszúvágyból fakadó, nem agresszív, de nem is békés vagy megnyugtató. Inkább minden pillanatban leplezetlen, cserébe semmit nem váró, ijesztő, gyermeki őszinteség. Ugyanazzal az ártatlansággal néz a világra, ahogy azt gyepűfüzesi kislányként tette, amikor farsangolni járt vagy beleveszett a falusi lakodalom forgatagába. Mi, olvasók gyakran nem tudunk mit kezdeni a leplezetlenséggel, nem tudunk felülemelkedni a szavak, gondolatok félreért-

hetőségén, túlértelmezésen. Mi csak Isten képére teremtettek vagyunk. Hogyan is lennénk képesek mosolygás nélkül elhinni, vagy akár csak végighallgatni, hogy egy asszony még hetven évesen is szerelmes - a szerelem megrázó, lángoló, az érzelmek csúcsára hágó, érzéki, szenvedélyes érzésével? Pedig Hajnal Anna hetven évesen is olyan szerelmes volt, mint egy fiatal lány. Korai és idős korában írt szerelmes versei között csak a halál tesz kü-

Várj

Nem leszel mindig egyedül, eljön, hogy újra betakarlak! együtt leszünk nagy hó alatt: jövök, még szeretni akarlak. Hozzád présel az áldott súly, elérlek, soha közelebben: csontomig érő remegés átjár, mint ifjú közeledben.

Megvársz? Csontszámmal megcsókollak, csontkezem kezedre tapadhat csontkarom karodba karolhat szeretlek, szeretni akarlak. (1975)

Istenhez fűződő viszonya is arról tanúskodik, hogy gyermeki vagy esetleg gyerekes naivitása nem változik, mintha hiányozna belőle a korral járó bölcsesség kialakulásának minden fokozata. Isten számára a mindig megértő atya, akihez a tékozló lány időről időre visszatérhet, olykor pedig dacolhat vele. Mintha te hívnál (részletek)

Könnyű néha és jó hozzád menekülni, Uram, gyermeki könny fürdeti szelíddé konok szívem, érzem tiéd vagyok. (…)

Milyen messze is vagy te! hogy hihettem közeled? miért hittem, hogy annyi alkonyi sírás közt hallgatod repeső énekem? (1933)

A dacnak köze nincs ahhoz a tényhez, hogy költőnőnk Istent hívő pogány vagy finomabban fogalmazva igencsak panteista szemléletű. Számára a természet isteni

rangra emelése nem csupán költészeti eszköz vagy téma, hanem életforma. Az isten teremtette világban Isten teremtményeként csak úgy tud élni, ha rácsodálkozik a szépségre, leborul a nagyság előtt és felemelkedik az apró részletek meglátásához. Pogányként tiszteli és imádja verseiben sorstársait a fákat, a követ és a vizet, a felhőt, a tüzet és a földet, a madarat, a sünt és a tücsköt.

Isten, szerelem és a föld, ahol él. Ez az ő Szentháromsága. Az élet elhalmozta őt is, mint minden embert, árnyékkal és fénnyel is. Gyepűfüzesi gyermekkorát pesti lányként is magában hordozta kis piedesztálra állítva. A költészetben fényes jövő állt előtte. Babits Mihályt türelmes, szelíd mesterének tudhatta, aki néha csak elnéző mosollyal nyugtázta a heves, kissé félresikerült próbálkozásait. Megnyílt előtte a Nyugat kapuja, mely egyenes út volt a magyar irodalmi élet sűrűjébe. Kortársai szerették, tisztelték. Időskorára néhány fiatal számára ő is mesterré vált. Megtalálta a szerelmet. Férje, Keszi Imre mellett át tudta vészelni a háborút is. Ennyi kegyelem után a hetven éves, fehér hajú nénike egy közkórház tizenkét ágyas szobájában harminc évvel ezelőtt egyedül halt meg. Neve mára szinte teljesen feledésbe merült, pedig még csak idén lenne 100 éves. Vannak még azonban páran, akik emlékeznek. Nekik köszönhető az a hetvenhét verset tartalmazó kötete, amelynek címe: “Tiszta, tiszta, tiszta” .

Elérhetetlen

Csak a mindenség, csak az Isten, lehet ilyen árva, ha ölelni vágyik, csak önmagát éri el! hiába táruló karjai, mindig csak önmaga köré fonódnak. Óh, kicsiny az emberi agy és szem meglátni, felfogni e végtelen börtönt, de elég nagy a szív sajdulva érezni a végtelen kínt, s belsőnk minden parányába ömleszteni Isten társtalan szerelmének öngyilkos, maró könnyeit.

51

lönbséget. Míg fiatalon a halál és szerelem magasztos érzésként, teljes megnyugvás utáni vágyként vegyült össze gondolataiban, addig utolsó költeményében a halál a szeretett férfi elvesztésében testesül meg, a legmélyebb fájdalom bugyrait bejárva. Saját halálképe - bár mindig is az élet megéneklője volt - már nem taszító, inkább megnyugtató.

Elérhetetlen nekem az áhított ölelése, csak testemmel ölelhetem, csak testével érhet el, csak börtönünk fala tapad össze, míg bennünk sírja ki az Isten enyhíthetetlen árvaságát. Szemeim szomorú börtönablakok, mögöttük némán és fuldokolva kuporgok ezer őrült lehetőségen tűnődve s álmaimban ezerszer robbantom szét Isten testét az anyag örök bástyáit, hogy a szétroncsolt akadályok közt egymásra találjunk végre s örök sírás után összetapadjunk, egész a meztelen lélekig. (1932)

Reggeli dal Garai István

Remeg a kutyák horpasza, bújik a cinke fázva, városi füstköd hömpölyög lebenyek odújába. A tájból kilátszanak a fák muzulmán-bordái, Chagall kis angyalai ma lusták ég felé szállni.

52

Fenyőrigók és vadludak zarándokrepülésben, dankasirályok siklanak a tó fölött a kéken.

Gyűrűzve valamennyi tán, de engem ki tart számon? Kitöltetlen a címke is juharfa- furulyámon.

A februári szélhez

Beférkőzik házunknak szinte minden zugába, közibe; s udvarunkat, ágyásainkat parti fövennyel hinti be.

Rimánkodtak a fák az éjben; s nem volt részvét, könyörület. Ostort kapott a magános fűz, nyárfa s platán a ház megett.

Letördelt gallyak szanaszéjjel, egy őrült tusa nyomai. Te tél, te szél, üvölthetsz még ma, véged mégis más mondja ki. Ítélet lesz a napsugárban s te kotródsz vert ebként tova. Jön a tavasz, bimbózás, élet, virágfakadás mámora. -

Jön a szoknyalibbentő szellő s szabadság - úgy tűnik - örök. Hej te zsarnok szél: a májusba vetett hitünk meg nem töröd! -

53

Dühöng, sír, sípol, nyöszörög, majd vonít a tó partján a szél. (A tél, a tél - öreg szülője még egy végső rohamra kél.)

Már kél a fénynek csillaga… Ivasivka Mátyás

54

Ősidőkig nyúlik vissza a muzsikát alkotó embernek az a törekvése, hogy az énekes vagy a hangszeres zene sajátos eszközeivel az évszakok, a napszakok változásait kifejezze. Lehet ezzel kapcsolatban utalni a földkerekség szinte valamennyi nemzetének népzenéjére, a hiteles írásba (kottába) még ugyancsak tökéletlenül rögzített kínai, indiai, ógörög, héber, indián folklórra. Ám a szövegek - hiszen az írás sokkal korábbi keletű, mint a pontos kottázás segítséget nyújthatnak a melódia értelmezéséhez, rekonstruálásához. Óriási előrelépést jelentett a XI. században élt itáliai szerzetes, Arezzoi Guido vonalrendszert alkalmazó kottaírás-reformja, amelyre lényegében a későbbi korok, így a mi időnk zenei notációja is építkezik. S ha már a napszakok változásainak festését említettük, vitán felüli igazság, hogy a hajnal, a reggel zenei tükrözése áll az első helyen, - hasonlóan az irodalomhoz, képzőművészethez. Lejegyzése alkalmasint a pontos kottaírás megszületésének idejére tehető, ám szinte egészen bizonyos, hogy már az őskeresztények, a katakombákba kényszerített Krisztus-követők is énekelték az alábbi gyönyörű “Reggeli himnuszt”. De a középkor lovagi dalnokai, a francia trubadúrok és truvérek, az angol bárdok, a német minnesängerek, a magyar regösök, igricek, hegedősök számtalan, szebbnél szebb alkotással gyarapították a hajnal- és reggelköszöntők tárházát. Assisi Szent Ferencet az Úristen trubadúrjának is aposztrofálták. A pécsi Ferences templomban van egy mennyezet-festmény, amely a kelő napot köszöntő Szent Ferencet ábrázolja. Talán éppen felülmúlhatatlan Naphimnuszát zsolozsmázza, amelyet oly

sokan, így Liszt Ferenc a XIX. században, a német Carl Orff, a pécsi jeles zongoraművész, Sass Dezső és a világsikerű Zeffirelli-film, a “Napfivér, Holdnővér” zeneszerzője, az amerikai Donovan a XX. században zenével társított. “Mindenható fölséges és jóságos Úr, Tied a dicséret, dicsőség és imádás és minden áldás, Minden egyedül téged illet, fölség, És nem méltó ember, hogy nevedet kimondja.

Áldjon Uram tégedet urunk-bátyánk a nap, Ki által élteted minden te alkotásod…” (Sík Sándor fordítása)

Az énekes többszólamúság a reneszánsz korban (XV-XVI. sz.) a mai napig felülmúlhatatlan magaslatokat ér el. Míg az olasz Palestrina, Marenzio, Gesualdo és Monteverdi inkább a hajnal, a reggel poézisét, addig a flamand Lassus, a német Schein a napkezdet humorát domborítja ki. (Pl. Schein “Ébresztő” című népszerű canzonettájában a baromfiudvar lakói vitatkoznak, “koncerteznek”.) A mintegy másfél évszázadot megélt zenei barokkban (1600-1750), amikor a hangszeres művészet “fölzárkózik” a vokális muzsika mellé, mintha megtörne a napszak-ábrázolás eddigi folyamata. Talán csak J.S.Bach 140. kantátája, a “Wachet auf, ruft uns die Stimme”, azaz “Ébredjetek, szólít a hang” jelent kivételt. Itt is inkább a bűn éjszakájából ébredező ember van a középpontban. A barokkot követő igen rövid szakaszban, a bécsi klasszicizmusban (1750-

tainak egyike! És hogy nem csupán a hangszeres, hanem az énekkel társított zenében is megcsillant Liszt reggel-festő géniusza, annak figyelemre méltó szép példája “Krisztus” című monumentális oratóriumának húsvét hajnali jelenete: halk harmónium kísérettel gyermekkar adja hírül gregorián témára épülve - Krisztus föltámadását. A XX. század kapujában és azt követően az emberiség legnyugtalanabb periódusában szinte megszámlálhatatlan a napkezdő zenei ábrázolások sorozata. Itt elsősorban az impresszionista mesterek alkotóműhelyeire kell utalnunk; a két jeles francia, Claude Debussy és Maurice Ravel - főleg a kortárs festészet nyomdokain járva, gyökeresen megújított eszközökkel élve - eladdig elképzelhetetlen ráérzéssel festi a hajnalt, a reggelt. Előbbinek talán “A tenger” című három szimfonikus vázlata első tételét kell kiemelnünk: “Hajnaltól délig a tengeren”. Méltó párja ennek az “Ibéria-szvit” “Ünnepnap reggelén” című részlete. Ravel előbb zongorára, majd később zenekarra komponálta meg “Alborada del grazioso”, magyarított címén “Hajnali szerenád”-ját. A zenetudomány által szintén impresszionistának címkézett olasz Ottorino Respighi 1917-ben komponálja “Róma kútjai” című szimfonikus költemény-sorozatát, amelynek indító tétele: “A Villa Giulia kútja hajnalban”. Pasztorális levegőt áraszt ez a muzsika; a reggel fátyolos derengésében furulyázó pásztorok a Campagna felé terelik nyájukat. Az utóromantikus bajor Richard Strauss vérbő hangszerelésű “Alpesi szimfóniáját” 1915-ben “Napkelte” című előjátékkal indítja. Ugyanez a címe az amerikai Ferde Grofé (Gershwin barátja és munkatársa) 1931-es keltezésű “Grand Canyon” szvitje egyik tételének, amely bővelkedik jazz-hatásokban. Az itáliai Giacomo Puccini egyik legnépszerűbb, 1900-ban bemutatott “Tosca” című operájának III. felvonása Róma

55

1827) - főleg Joseph Haydn jóvoltából fel-felbukkan egy-egy reggeli atmoszférát sugárzó alkotás. Szép példája ennek az Esterházy-udvarban írt (1761) D-dúr, “A reggel” című szimfónia, amelynek bevezetése immár évek óta a Bartók Rádió “Muzsikáló reggel” című sorozatának szignálja. Ám Haydn-nál még valamit meg kell említenünk. A két angliai úton megismert Händel-oratóriumok hatására 1798-ban, 66 éves korában, megírja “A teremtés” című oratóriumát. Ezt akkor teszi, amikor ez a műfaj Csipkerózsikaálmát alussza; majd a XIX. századi romantikában fog újra élni. Nos, “A teremtés” bevezető szimfonikus tétele az őskáoszból, az elemek rendezetlen halmazából renddé nemesedő világ mesteri ábrázolása. A világmindenség hajnala. Büszkék lehetünk arra, hogy a bécsi ősbemutató után először Budán szólalt meg “A teremtés” 1800-ban. A legenda szerint az idős mester, aki az egyik páholyból hallgatta művét, így sóhajtott fel: “Istenem, ezt én alkottam?” A romantikus korban aztán elindul a napszak-ábrázolások regimentje. Hogy csupán a legismertebb reggel-zenéket sorjázzuk: a norvég Edvard Griegnek az Ibsen drámához komponált “Peer Gynt” kísérőzene “Reggeli hangulata”, az orosz zeneóriás, Muszorgszkij “Hajnal a Moszkva folyó fölött” című nyitánya, a német Richard Wagner zenedrámáinak hajnalzenéi. És utaljunk a mi Liszt Ferencünkre is. Ő a programzene (cselekményt kifejező, csupán hangszeres kompozíció) csúcsát, a szimfonikus költeményt teremtette meg. Ezek közül a legismertebb a Petőfire és Jókaira is jelentős hatást gyakorolt francia Alphonse Lamartine prózai költeménye alapján megfogant “Les préludes”. Egészen fantasztikus az a zenei, filozófiai koncepció, amellyel a nagy magyar mester a nap, az élet, a szerelem indulását egy dimenzióban rajzolja elénk a mű első részében. Ez a zenetörténet nagy pillana-

56

dombjain indul. A hajnali harangok szava egy pásztorfiú énekével egyesül, - szinte ellenpólusaként az ezután bekövetkező tragikus eseményeknek… Éjszakából a hajnalba; ezt a címet is adhatnánk az orosz Igor Stravinsky 1910ben bemutatott “A tűzmadár” című táncjátéka ama részének, amikor Iván cárevics legyőzve az alvilág Kascsej király vezette garázda népségét - elnyeri az ifjú hercegnő kezét. Kodály Zoltán “Nagyszalontai köszöntő”-je (Serkenj fel, kegyes nép, mosolyog az hajnal…) az énekkari muzsika nyelvén, magyar népdalra építkezve ma már világszerte ismert napindító opusz. A nagy magyar kortárs, Bartók Béla életművében a hajnal, a reggel jelentős tartalmi motívumok. “Szép madár a fecske, szépen is szól reggel, mikor harmat hull az ágról…” - így indul a népi textusra (de nem népi dallamra!) alkotott “Tavasz” című nőikari műve. A “Két kép” című zene-

kari alkotásának első tétele: Virágzás. Ébred a tavasz, indul a nap, megpezsdül az élet ritmusa. És az 1945-ben halálos ágyán az USA-ban írt III. zongoraverseny második tételének madárzenéje ismét az ébredés gyönyörű zenei tükörképe. E sorok szerzője 1953-ban gordonkára és zongorára írta - a nyelvrokon cseremisz (mari) nép egyik szép dallamára - “Hajnali himnuszát” ifjú zenetanulók számára. Napjainkban egyre több koncerten csendül föl. “Pirkad már keleten, felhők hátán ül a nap…” - így indul Raics István magyar fordításában a megkapóan szép keleties, pentaton hangsorú eredeti dallam.

Ősidőktől napjainkig követtük végig a hajnalt, a reggelt festő zenéket. A fölsorolt példák természetesen csupán szerény töredékét alkotják annak a kincsestárnak, amely minden korban megmozgatta a szépre, az értékekre nyitott ember érzelem- és gondolatvilágát…

Ottlik Géza: Hajnali háztetők Gyöngyösi Zoltán

57

Szeretjük azokat az embereket, akik tehetségesek és sokra vitték - elismerésünket csupán az irigység inti önmérsékletre. Azokat is szeretjük, akik tehetségesek, de mégsem viszik semmire - mert ők azok, akikben magunkra ismerhetünk. Azokat is szeretjük, akik tehetségtelenek és nem viszik semmire - mert ezek jóleső módon leginkább nem is foglalkoznak azzal, hogy mire vihették volna az életben. Azokat viszont nem szeretjük, akik tehetségtelenek és mégis viszik valamire - ezt az isteni igazságszolgáltatás elleni vihorászó lázadásnak tekintjük, és jóvátételt követelünk a magunk (kedvetlen) igazáért. Na jó, ezek tiszta viszonyok - de mit kezdjünk egy olyan emberrel, aki tehetséges, viszi is valamire, de aztán eldobja magától az eredményeit? Gondolataink felzaklatott állapotba kerülnek - megvetjük őt, mert nem élt a tehetségével, de szeretjük is, mert az illető legalább tudja, hogy a képességei érdemtelen adományok voltak, amelyek mellőzése így nem más, mint a sorsbíróság ki nem mondott ítélete által önmagán végrehajtott jogkövetkezménye. Miért legyen több valaki, mint aminek rendeltetett? A világ rendje helyreáll! De azért mindannyian érezzük, hogy egy ilyen karakter több ellenmondást foglal magában, mint bármely nagyregény indulatos főhőse, mert rögtön felmerül bennünk: ha valaki elveti a tehetségét, akkor miért teszi azt? Miféle öröm helyettesítheti a képesség nagyra törését? Ottlik Géza kisregényének főalakja, Petár,

azaz Halász Péter ezt pontosan tudja: Lili, a prostituált, akihez mindig megtért, és akivel egyedül lehetett boldog, bárhová is hajította a sors. Petár hányaveti, hazudozó, bűn szélén táncoló, minden iránt közönyös középosztálybeli alak, aki mindent készen fogad el, rendszerkritika nélkül, s aki így persze mindig megtalálja a helyét a tár-

sadalom adott öntőformái között. Középosztálybeli és nemesi származású: persze, hogy katonaiskolába íratják - az “iskola a határon” azonban nem töri őt meg, mert még idejekorán kirúgják onnan. Lumpolni kezd és a jogi karra jár, de azt sem fejezi be. Végül feleségül veszi egy szeszipari cég elárvult vezérigazgatóját, hogy aztán őt elhagyja egy hajnalon, amikor készségét bizonyította a szerelemre azáltal, hogy a belőle már kiábrándult feleségéhez a “hajnali háztetőn” átmászik a balkonra. De a hajnali város mélyén várja őt Lili, a prostituált, aki hűséges és ernyedetlen szerelemmel akarja őt a magáénak. Franciaországba mennek, ahol Lili korábbi kitartója ráhagyta a házát - Magyarországon viszont az a hír támad, hogy Petár a megszállás alatt ellenálló volt. Ő ezt hanyagul meglo-

58

vagolja - lebujt nyit Lilivel, majd amikor lekapcsolják a nőt, festőnek áll, degeszre keresi magát, s Lili szabadulása után kimegy Párizsba, hogy bemutathassa a “haladó” magyar festészet gyöngyszemeit azaz saját életművét. Itt éri őt a halál. Mármint a távírókon át: merthogy esze ágában sem volt meghalni, s képeit nagy értékű, zugos utakon begyűjtött alkotásokra mázolta rá, amelyekről ledörgölte az egész életművét Párizs egyik háztetején, hogy Lilivel élje ismét az életét - valahol, akárhogy, akármikor, valamiből… Mit kezdjünk ezzel az emberrel? Vessük meg, mert semminek tekintette a tehetségét? Rossz kiindulópont! Attól, mert valaki jó fizikus lehetne, még vágyhat arra, hogy ő filmproducer legyen, irodalomtörténész, zeneszerző vagy közigazgatási jogász. Ha egy ember sorsát meg akarjuk érteni, akkor ez alaptétel: a vágy megértése az elsődleges és nem a képességé. Mi volt hát Petár vágya? Semmi - vagyis minden: mert a “semmi” “minden” is lehet. Mi a “semmi”? Ha lehántjuk e szóról a filozófiai értelmet és belehelyezzük a társadalomba, akkor ez marad: részt venni bármiben, aminek a végeredménye ez a szó: “boldogság”. Petár egyszerűen csak boldog akart lenni a maga semmitmondó módján, de a társadalom mindig kihívásokat állított elé és ő - mert gyenge volt - átmenetileg folyton meg akart ezeknek felelni. Amikor gyermekkorában katonaiskolába íratták, régi barátját, Bébét - a könyvbeli elbeszélőt - mellőzte, mert ő már második évfolyamos volt, s mint ilyen, rangban magasabb. Aztán végiglumpolta a fiatalkorát, de mert a keresztény-nemzeti középosztály tagja volt, ez a kaszt már csak merő önvédelemből sem taszíthatta ki magából; elvett egy nőt, akit talán szeretett is, mert ezzel biztosította volna társadalmi státuszát; amikor pedig rájött arra ama “hajnali háztetőn”, hogy mellette már nem fogja meglelni a boldogságát, lelépett. Átvészelte a franciaországi

német megszállást - ó, dehogy volt ő ellenálló! - , s hazajőve iparengedélyt szerzett magának egy gyanús mulató fenntartásához; aztán festő lett, mert ehhez volt valami tehetsége és a lábnyalásból könnyedén lett híres és gazdag. S tán nem így vagyunk mindannyian? Mikor mi adódik - ez az életszemlélet sosem vezethet rossz eredményre. Önmagunkat persze szembeköphetjük - de mire jó az, amikor mások is így élnek meg? Egy dolog a megélhetés - és más a boldogság. Egy szeretett lény öle, szája, hónaljszaga, főztje és reggeli öltözködése örök örömöt jelenthet. Átível megszállásokon és felszabadításokon, rendszereken és ellenrendszereken, koncepciós pereken és koncepciós megdicsőítéseken. Ha valaki ehhez ragaszkodik, máris több, mint aki nem ragaszkodik máshoz, mint a tehetség kínlódó önérvényesítéséhez. Petár nem kínlódik Petár van, nevet, iszik, sóhajtozik, csodálkozik, mereng, hazudozik - egyszóval: él, egzisztál, létezik, ahogy mi mindannyian. Erő és hatalomvágy nélkül, a bukás szorongása és a méltatlan dicsőség önvádja nélkül. Mindig megtalálja, amit kell, hogy elfogadják őt. Csak egy legyen meg mindezek mellett neki: Lili! Ő az egyetlen bizonyosság. Ezért Ottlik e könyve a XX. század legnagyobb szerelmes regénye. Tévedés, ha csak egy tehetség tévútját látjuk benne. Több ez annál: a tévút önmagában még nem mellékösvény. A boldogság pedig sosem lehet az. Persze, a könyv sem kerülhette el a maga sorsát és film lett belőle Dömölky János rendezésében. De a film nem pusztán a kisregényből táplálkozott, abba egyéb Ottlikmotívumok is beledolgoztattak (Ottlik és Dömölky közös forgatókönyve alapján). Így a meseszövés sűrűbb lett: több szereplő van benne, mint az eredeti regényben. Az írásmű Petárra összpontosított - a narrátor, azaz Bébé szerepe másodlagos benne, nem tudunk meg róla semmit. A film ellenben Bébén (Cserhalmi György), mint-

mert egyszerűen boldog akar lenni és slussz. A filmben Petár egy mellékszereplőként téblábol - csak a végkimenetel, a festményeinek lemosása (egy hajnali háztetőn! - micsoda többletet kapott ezzel az ütős többes szám!) csap oda keményen, jól kiadagolva, akárcsak a könyvben. És mégis, a filmben Petár lesz a főszereplő: mert lazán, rafináltan mégiscsak többre vitte a maga módján (ha az élet élvezetét tekintjük), mint Bébé, a középszerű művész, aki komolyan vette minden tettét, és most rezignáltan búcsúzik a fiatalságától. Petár előtt ott a hányaveti jövő - Bébé előtt ott a múltba saskarmokkal kapaszkodó jelen. De egyformán szerethető jellemekké válnak ők a filmben. Petár pusztán tetteivel alkotta meg a maga legendáját - Bébé pedig ennek narrátorává vált, s mint ilyen, maga is a legenda részesévé. De mégis két külön személyiségről van szó - e két elkülönült karakter egymás mellett kap csak igazi hangsúlyt. Nos, nyájas olvasó: ha a boldogságot tekintjük, ki a nyertes kettejük közül?

59

sem Petáron (Andorai Péter) alapul, hiszen bemutatja Bébé környezetét, így az öreg és rezignált írót, aki már nem is ír (Haumann Péter); Bébé élettársát (Takács Katalin), a fonnyadt, fáradt, középkorú nőt, aki folyton szakítani akar vele; a képzőművészeti szövetség egyik vezetőjét (Sinkó László), akit otthagyott a felesége, s most egyedül kénytelen megküzdeni a ráhagyott gyermekkel; és ott van a film két fontos mellékszereplője, a két ÁVH-s (Rajhona Ádám és Eperjes Károly), akik Bébét vegzálják, hogy fesse át vagy szabja fel a képet - addig kell nála dekkolniuk, amíg ezt el nem végzi, bár ők komor feladatuk mellett is csak komikus mellékfigurák. És persze ott van Lili (Udvaros Dorottya), aki sokkal impulzívabb személyiség, mint amit a könyv alapján elképzelhetünk róla… (Ez most tiszteletadás a művésznő részére.) A film hangulata azonban a történet elmesélése mellett a ‘80-as évek kötelező penzumát is felmondja: hangsúlyosan mindenen átívelő nyomatékot kap benne a Rákosi-korszak hangulati világa, állandóan érezzük a Bébére terülő központi fenyegetettség árnyát. Ez a szál a regényben nem szerepelt - a film készítői azonban úgy érezhették, hogy fel kell mondaniuk a '80-as évek közepére már filmkritikai szinten is klisévé merevedő kritikát a Rákosi-korszak zsibbasztó légköréről. (Érdekesség, hogy egyetlen diktatúra sem volt még, amely annyira ostorozta volna saját őskorszakát, mint a magyar szocializmus. Ezt azért az Aczél-féle kultúrpolitika javára kell írnunk, csak az a baj, hogy előbbutóbb egyetlen komolyabb filmet sem lehetett fellelni, amely ne az “átkos” rendszer-öngyűlöletével indított volna.) A filmben Bébé lesz a főalak, akiről viszont éppen úgy nem tudunk meg semmit, mint ahogy a könyvben sem. Petár azonban elhomályosodik - nem látunk bele olyan mélyen a jellemébe, mint a könyvben, amelynek pedig egyik alaptétele, hogy Petár hazug, semmirekellő, értéktelen -

Rekviem egy reggeliért

60

Iván István

Bioritmusunktól függően mindenki számára mást jelent a reggel: van olyan, akinek a nap első sugarára kipattan a szeme, és amíg a nap utolsó kis foszlánya el nem tűnik a horizonton, nem képes leállni; aztán persze akadnak olyanok is, akik a napnyugtával kelnek életre, s mint éjszakai ragadózók, vetik be magukat a város dzsungelébe, vagy mint jelen sorok írója, látnak neki alkotói munkájuknak. Ezek a rutinok határozzák meg létünket, adnak rendszert amúgy zűrzavaros világunkban, s ha nem is mindig, de legtöbbször ezekben az időszakokban tudunk kiteljesedni, megtalálni az élet azon többleteit, amiket más idővallumban valahogy nem vagyunk képesek megtalálni. S csak úgy, mint az emberek életében, úgy a filmtörténetben is számtalanszor egy bizonyos napszak ad értelmet az adott alkotásban szereplők létének, a cselekmény értelmének: Drakula gróf portyái az éj leple alatt mennek végbe, de említhetném hasonszőrű barátját, a Vérfarkast, aki szintén éjjelente tör ki gazdája testéből, ám annyi különbség azért akad közte, és az erdélyi rém között, hogy szőrös barátunk csak teliholdkor riogatja az ártatlan, mit sem sejtő polgárokat. Ezeken a triviális példákon felül még egy sor olyan műben is felfedezhető az időpont szerepe, ahol a karakterekben nem fizikai, hanem elsősorban szellemi, spirituális metamorfózis megy végbe. Jelenleg tárgyalt tematikánkban most három olyan filmet húztam elő a tarsolyomból, melyekben a reggel egyfajta csomópontját képezi a cselekményeknek, de nem minden esetben látjuk, ez az új szál hová is fog vezetni. Bűn reggeli előtt és után. Quentin Tarantino egyszemélyes galaxisa kiváló példa,

hogy egy kicsit jobban szemléltethessem a reggeli fontosságát az amerikai mainstream filmművészetben, hisz az Oscar- és Arany Pálma-díjas filmkészítő alkotásaiban már-már érdekes, mondhatni “mélyebb” filozófiát kezdhetünk felfedezni, tudniillik Tarantino műveiben az időfaktor központi szerepet tölt be, mondhatni erre alapozza egész történetének házát. Ezt bizonyítandó, először vegyük szemügyre második dolgozatát, a Ponyvaregényt, ahol is első látásra a véletlennek tulajdonítható időbeli, s rendre reggeli csomópontok sorsszerűen mozgatták a szereplőket, s jól kivehető, hogy Tarantino mennyire szereti időhöz kötni a karaktereit. Butch reggeli visszatérése a lakásba az órájáért (ahol aztán jól leszámol az ő rá váró Vincent Vegával, aki ekkor a vécén olvassa kedvenc ponyváját), vagy a két piti rabló találkozása a reggeliző gengszterekkel mind-mind pontos időkoordinátába vannak szorítva, melyek egy jól kimért és hajszálpontos metszést követően végérvényesen megváltozatják a szereplők későbbi életvitelét. Ez utóbbi talán az elmúlt évtizedek legjobb jelenete, hisz egy keménykötésű gengszter, Jules Winfield (Samuel L. Jackson) és Vincent Vega (John Travolta) letudván napi gengszterkedését, beülnek egy diner-be reggelizni, s ekkor még nem is sejtik, hogy a nap csak most kezdődik igazán… Fekete hősünk miközben szalonnás tojást eszeget, rádöbben, hogy küldetése van a világban, s míg eszi a reggelijét, issza a kávéját, megvilágosodik, s rádöbben, hogy Isten okkal hagyta életben a reggelit megelőző lövöldözéskor. Társa, Vic persze szkeptikusan fogadja ezt a hírt, s milyest

Hasonlóan az Arany Pálmával kitüntetett alkotáshoz, Quentin első dolgozatában, a Kutyaszorítóban is izgalmas dolgok történnek a reggel során, ám itt ez a napszak egészen más aspektusában van jelen, s itt a

bűn nem a múlt, hanem még a jövő részét képezi. Egy asztaltársaság elköltvén reggelijét, kellemesen cseverészik Madonna Like A Virgin című számáról, majd miután jól kivesézték a témát (valamint azt, hogy a pincérnőnek most illik, vagy nem illik borravalót adni), nekilódulnak gengszterkedni egy jó nagyot. A filmben látható öltönyös bűnözők itt, mint család ülnek az asztal körül, és itt is, mint egy átlagos középosztálybeli családban, mindenkinek megvan a helye, kezdve a tiszteletre méltó apukától, át az okoskodó, mindent tudó fiún, egészen a csíntalan kisgyerekig. Érdekes megfigyelni továbbá azt is, hogy Tarantino az amerikai popkultúrán túl mennyire odafigyel ezekre a kis részletekre, s bár neki nem adatott meg szép családi kör, ahol az apuka reggelizés közben mondja el a napi intelmeket gyerekének, mégis hitelesen adja át ennek a beszélgetős, tanító-jellegű állapotnak a hangulatát. A nyitány után következő képsorok már persze egészen másról tanúskodnak, mivel itt már egy vérző gengsztert látunk, akit társa próbál életben tartani, de ezen a napon semmi sem úgy alakul, ahogyan azt eltervezték, és alig telik bele egy kis idő, s élet-halál harcot kell vívniuk néhány keménykötésű bűnözővel. Legendák utolsó ragyogása. A Pat Garrett és Billy, a kölyök az egyik legszebb példája annak, hogy egy alkotó miként vesz végső búcsút egy műfajtól és egy olyan korszaktól, ami a századfordulóval úgy párolgott el, mint jégkocka az aszfalton. Packinpah tette mindezt abban a korban, amikor Amerika végleg elvesztette hitét a hősökben, s kábultan kóstolt bele a Nixonadminisztráció által szépen feltálalt vietnámi háború vérbe és értelmetlenségbe mártott eleségébe. Ennek a csalódásnak pedig hamarosan meg is lett a hatása: kénytelen volt leszámolni addig felépített bálványaival. Sam 1973-ban elkészült dolgozata a két legendás vadnyugati ikonról

61

eljutna tudatáig ennek a fordulatnak a fontossága, fogja kedvenc könyvét, s kirongyol az étterem mellékhelyiségébe könnyíteni magán. (Ez utóbbi momentum szintén repetitív módon van jelen a filmben, mert minden, a Vincentet és Jules-t befolyásoló esemény előtt barátunk felkeresi az illemhelységet - lásd Butch reggeli visszatérésénél.) Nem sokkal ezután történik meg, hogy a két amatőrnek ugyan nem mondható, de a profinak sem nevezhető párocskánk elkezdi kirabolni az étteremben étkező vendégeket, ám mikor elérnek Jules-hoz, ez a pénzszerzési körút félbeszakad. A szinte már jóllakott gengszter ugyanis fegyvert ránt, és patthelyzetet alakít ki a szerelmespár legnagyobb bánatára. A helyzetet nehezíti továbbá az is, hogy Vincent időközben visszaérkezik a sloziról, s egy kellemes mexican-standoff-nak lehetünk tanúi, ami azt a látszatot kelti, hogy valaki(k)nek nemsokára nagyon rosszra fordul a sora. Ám ezen a reggelen Jules nem szándékozik emberéletet követelő cselekedetet végrehajtani, megértette azt a csodának nevezhető szituációt (ahol egy tárnyi golyó megmagyarázhatatlan módon elkerülte nem golyóálló testét, s a mögötte lévő falba csapódott), s fogja magát, elteszi a fegyvert, a pénzét rábízza időközben lelkileg teljesen felmorzsolt rablópár férfi tagjára, majd hagyja őket távozni. Ám mivel sem Jules, sem pedig Vincent nem rajzolható bele a társadalom által elfogadott értékrendszer görbéjébe, ők is veszik a sátorfájukat, és nekivágnak leszállítani a reggel során oly sok bonyodalmat okozó táskát főnöküknek, Marsellus Wallace-nak - aki szintén a korai napszak során kerül olyan helyzetbe, hogy egy életre megemlegeti.

is ennek a jegyében fogant meg (pedig 15 évvel korábban már írt róluk egy forgatókönyvet), s a film egészében ennek a kiábrándulásnak lehetünk tanúi, ahol végleg búcsút inthetünk mindenkinek, aki a rendszer ellen lázadt, azoknak az évszázadokon keresztül ápolt szellemeknek.

62

Miután Garrett agyonlőtte Billyt, megvárja, míg a reggeli nap betölti azt a tornácot, ahol nem is oly rég a sötétség biztonságában leszámolt múltjával - és önmagával is -, s mihelyt kivilágosodik, felül lovára, és nekivág a távoli messziségnek. Bár háttal látjuk az igazságosztót (mint ahogy a legtöbb westernhőst, akik morális győzelemtől vagy veszteségtől függetlenül kilovagolnak a képből), akinek aurájából érezzük, beteljesített egy hálátlan szerepet, és már semmi nincs, ami megválthatná, egyenesbe hozhatná mind az ő, mind a vele együtt elmúló kor állapotát. A nem is oly távoli jövő, amibe épp belovagolni készül, már semmi jóval nem kecsegtet, ezt ő is érzi, s bár nem látjuk, magányos mivolta érezteti ezt velünk. Ez a távozás nem csak egy barátság, egy időszak, egy bevégeztetett feladat lezárását jelenti, hanem egy új világrend kezdetét is egyben, amiben az addig vallott ideák, úgy mint bajtársiasság, hősiesség, mind-mind feledésbe merülnek, s az új reggel ennek az elmúlásnak a metaforájaként tűnik fel, majd le a szemünk előtt.

Szerelem sugarában. A vadnyugat hőseinek elgyászolását követően kanyarodjunk most egy sokkal kellemesebb témára, s nézzük meg, hogyan viszonyulnak a reggelhez álmaink netovábbjai a romantikus tematikában. A Frankie és Johnny, vagy ahogy a magyar forgalmazó szellemesen lefordította, a Krumplirózsa a kilencvenes évek egyik legédesebb, legőszintébb szerelmes mozija, amely Frankien (Michelle Pfeiffer), és úgy általában az éttermében dolgozó nőkön keresztül azt a szingli életet élő nőtípust mutatja be, amelyik -bár maga is vágyik a boldogságra- akaratereje, férfiakhoz való viszonya, azokhoz fűződő lehetőségei korlátozottak, s amint belép egy potenciális hím, Johnny (Al Pacino) az életterükbe, először a vágy, aztán a tagadás mechanizmusa veszi át érzelmeik felett a hatalmat. Mint megannyi alkotásban, a reggel itt is a remény, az új lehetőségek metaforájaként érhető tetten: az ablakon beszűrődő első fénysugarak, a tiszta levegő belélegzése mind-mind a boldogabb élet első jelei, amik az amerikai alkotásokban néha túlon túl vannak járatva. Ezeket a toposzokat nézzük el ennek, és az ehhez hasonló produkcióknak, hisz nem csak a tengerentúlon, hanem a világ bármely táján nézők milliói vágynak arra, hogy egy napon életük ehhez hasonló, jó értelembe vett giccses reggellel vegye kezdetét (amit jelen esetben a rendező jól nyakon önt Claude Debussey “Suite Bergamasque” című darabjával).

Szabadkai Attila

Negyedik éve járok a PTE Közgazdaságtudományi Karára, második éve a Műszaki karra, a fotózást pedig ötödik éve űzöm. A megélhetés, a bütykölés és az alkotás elvileg ebben a sorrendben követi egymást, de sokszor feje tetejére áll a jól kitalált világrend. Fotózni a körülöttem zajló világ jobb megismerésének érdekében kezdtem. Mindenhova magammal vittem a gépet, mindenben az esztétikusat kerestem. Főleg a naplementékben meg a rozsdától bomladozó romokban. Tükörreflexesre váltottam, ezután túlzottan elmerültem a technikában, és háttérbe került maga a kép. Folyamatosan keresem az utam, újabban leginkább a konceptuális fotográfia érdekel, ezt szeretném ötvözni az eddig elsajátított esztétikai és technikai alapokkal. Élek-halok a jó absztraktért, és a finom bokeh-ért.

No de, ugye, a Reggel. Mitől reggel a reggel? Egyetemista szemmel. Egészen biztosan nem az időpont miatt. Elég képlékeny. Van, hogy a hajnal már délelőtt, és van, hogy délután pirkad. Egy biztos. Beszűrődnek a fények, megfestik az amúgy érdektelen dolgokat, a monoton redőződő függöny életre kel, a falon árnyjáték táncol csigalassúsággal. Fényben fürdik minden.

http://atus.photograph.hu/

E számunk szerzői voltak:

Áldozó Krisztián (1988) - Pécs • Balogh Robert (1972) - Pécs • Bartusz-Dobosi László (1971) - Siófok • Bertók László (1935) - Pécs • Garai István (1915) - Budapest • Getto Ferenc (1988) - Pécs • Gyöngyösi Zoltán (1971) - Siófok • Hauszknecht Imre (1984) Pécs • Ilijin Kinga (1987) - Pécsvárad • Ivasivka Mátyás (1933) - Pécs • Iván István (1981) - Budapest • Jakabfi Edina (1984) - Nagykanizsa • Kiss Ádám (1988) - Budapest • Lovas Anna (1982) - Pécs • Lukáts János (1943) - Budapest • Mészáros Márk (1983) - Pécs • Mikuli Vera (1986) - Pécs • Pék Pál (1939) - Nagykanizsa • Szakács Eszter (1964) - Pécs • Szív Ernő (1962) - New York • Tolnay Donát (1986) - Pécs • Turcsány Péter (1951) - Pomáz • Tüskés Tibor (1930) - Pécs • Üveges Andrea (1980) - Topolya

PÁHOLY-EST

64

“Kicsit itt felejtem magam…”

A február eleji sikeres Dominikánus Házban tartott felolvasóest után, 2007. április 11-én 19.00 órai kezdettel a JESZ-ben (Janus Egyetemi Színpad - Pécs, Szántó-Kovács János u. 1./B) költészet napja alkalmából tartja színházi lapbemutatóját a Páholy Irodalmi Kör. Az előadás ingyenes. Utána kötetlen beszélgetés a szerkesztőkkel. Mindenkit szeretettel várunk.

3.