Szophoklész (Kr. e. 496—Kr. e. 406) Senki se tudja, senki se tudhatja, mikor hangzott el a legelső szerelmi vallomás vagy a legelső titkos, magasabb erőhöz intézett könyörgés. Tehát mikor is kezdődött a líra? De az is kideríthetetlen, mikor szóltak először a vitéz ősök harci kalandjairól vagy az istenek beavatkozásáról az emberi dolgokba, holott ezzel kezdődik az epika története. Ezeket az ősi műfajokat a legprimitívebb kultúrába lépő ember már a beláthatatlan régi időkben élt elődöktől örökölte és folytatta. Nem így a drámai műfaj történetében, hiszen pontosan tudjuk az első drámaelőadás dátumát. Krisztus előtt 543 őszén, Dionüszosz boristen ünnepén, vagyis szüretkor Athén piacán a közeli Eleuszisz faluból bekocsizó társaság egy Theszpisz nevű pap vezetésével ismeretlen új játékot mutatott be az összeverődött járókelőknek. Maga Theszpisz felöltözött Dionüszosz istennek, kísérői kecskefejjel, kecskének álcázva magukat, egymással beszélve-énekelve eljátszották az isten hazatérését szülővárosába, Thébába. Az éneklő kecskékről ezt az istentisztelő és mégis szórakoztató látványt kecskeéneknek nevezték azonnal. Kecske görögül „tragosz”, ének pedig „oidia”. Tehát kecskeének, az tragoidia. Azóta nevezi az egész emberiség, mi is, a komoly hangú színjátékot tragédiának. — Ez a sajátos átmenet vallásos szertartásból gyönyörködtető közös szórakozásba, előbb Athénben, majd szerte a görög városokban hamarosan megismétlődő alkalom lett: egyszerre áhítat és szórakozás. Athénben egymás után jelentkeztek költők, akik szöveget írtak a magát „képmutató"-nak (görögül hipokritesznek) nevező játékosnak és a kórusnak. Ezt évről évre tavasszal és ősszel megismételték. Nagy lelátót is emeltek, mert tömeges volt az érdeklődés. A játékok megvalósítói már belépti díjat is kértek. Tehát a következő évszázadban a kilencvenesnyolcvanas években már kialakult szokás lett a színjátszás. Ez időben a költők között már megjelent Aiszkhülosz, akinek párbeszédei közeledtek ahhoz a cselekményes játékformához, amit hamarosan drámának kezdtek nevezni. Közbejött azonban a perzsa veszedelem. A görög—perzsa háború már 490-től harcba szólította a férfiakat. A küzdelem 480-ig tartott, amikor a görögök Szalamisznál, majd Plataiainál döntő győzelmet arattak, visszaszorítva a sokkal nagyobb perzsa haderőt. Ennek a háborúnak Aiszkhülosz egyik nevezetes hőse, idővel a tengeri csatában hajóparancsnok volt. Igazán nem volt ideje drámákat írni. De a győzelem után szinte azonnal újrakezdődtek a színjátékok, és a most már nagyon várt drámáknak Aiszkhülosz lett a legfőbb költője. Nyolc évvel pedig a győzelem után már felépült az az óriási Dionüszosz színház, amelynek első darabjaként akkor — 472-ben — a már nagy hírű költő „Perzsák" című ünnepi játékát adták elő: emlékezés a szalamiszi diadalra. Ez már valódi dráma volt. Máig is megvan, igen sok nyelven olvasható. Ettől kezdve sorakozott a drámai műfaj egyenrangúként az epika és a líra mellé. A következő évtizedekben Aiszkhülosz mellett megjelent Szophoklész, majd Euripidész. Már akkor ezeket tudták a legjobb drámaíróknak. A következő évszázadban Arisztotelész a jövendők számára is véglegesítette a közvéleményt, hogy ők a dráma klasszikusai, és közülük Szophoklész a legjobb drámaíró. Mostanában, közel két és fél ezer évvel később nekünk is ez a véleményünk. Talán még azt is mondhatjuk, hogy a jó kétezer évvel későbbi Shakespeare-ig Szophoklész volt a legnagyobb, gyönyörködtető és példaadó drámaíró. Helye és arcképe a Homérosszal kezdődő görög irodalom legnagyobbjai közt van. ***
2 A szalamiszi győzelem utáni diadalünnepen, ahol a lelátó díszülésein a vezérek közt Aiszkhülosz is ott ült, odalent az ifjak tánc- és énekkórusát az akkor 16 éves Szophoklész vezette. Rövid évekkel később első lett egy lantversenyen. Ezután hamarosan már a színházban mint érdekes, új hangú drámaköltőt ünnepelték. 90 évig tartó hosszú élete szakadatlan siker, ünnepeltetés volt. Néhány tragédiája máig is sikerdarab, nálunk is, másutt is. A politikai rendszer változhatott — és Athénben gyakran változott —, Szophoklész mindig népszerű volt. 90 éves korában írta legutolsó tragédiáját, ezt Athén népe már remekműnek tudta és ünnepelte. A vénséges szerző a bemutatót már nem érte meg, de a siker tudatában halhatott meg. Apja Athén leggazdagabb fegyverkovácsa volt. Háborús években pedig a nagy műhelyt tartó, sok segéddel és legénnyel dolgozó fegyverkovácsok megsokszorozhatják vagyonukat. Amikor sokkal később meghalt, egyetlen fia, Szophoklész Athén leggazdagabb örököse lett. De sohase volt hajlama, kedve ahhoz, hogy apjaura jövedelmező mesterségét folytassa. Sihederkorában kitűnően táncolt és énekelt, hamarosan ünnepelt muzsikus volt, több hangszeren is művésznek számított. Bámulta Aiszkhülosz költői erejét és drámaépítő képességét. Vele akart versenyre kelni. Kitűnően verselt már ifjúkorban, képzelete kimeríthetetlennek bizonyult. Első színházi bemutatója után már Aiszkhülosz vetélytársának tekintették. Amikor egy vetélkedésen Aiszkhülosz csak második lett és az ifjú Szophoklész kapta az első díjként járó talentont, a már idős mester nyilván meg is sértődött, és amikor másodízben lett csak második a fiatal vetélytárs mögött, akkor kivándorolt. Elhagyta Athént és szicíliai Szürakuszaiban lett haláláig ünnepelt szerző. Ettől kezdve egészen Euripidész megjelenéséig színházi vetélytársa se volt Szophoklésznak. Élete folyamán 18 ízben nyert első díjat. 18 talenton pedig óriási pénz volt, akkor is dúsgazdag lehetett volna, ha nem úgy indul, hogy ő a leggazdagabb örökös. (A talenton nem pénzegység, hanem nagy értékű számolási egység volt. Pénzben 6000 drachma. Egy talentonból egy nagy család akár egy évig elélhetett. Latin formája, a talentum a nagy irodalmi-színházi díj miatt tehetséget is jelentett, máig is ez a közismert jelentése.)
Antigoné Megközelítések: 1. A kétféle törvény összeütközése: Kreón az írott törvények: a város, a nagyobb közösség érdekeit védik
Antigoné az istenek íratlan törvényei: a család, a kis közösség érdekeit védik
Kreónnak is és Antigonénak is igaza van. Ez Hegel Antigoné értelmezése, mely szerint mindkét szereplőnek a maga által képviselt erkölcsi és világnézeti platformról igaza van. A tragédia azért következik be, mert saját elveinek megsértése nélkül egyik sem képes a másik igazát befogadni. Hegel a dialektikát vetíti rá az Antigonéra, hiszen szerinte az ellentétes erők összeütközése az ember és világ fejlődésének mozgatója (tézis − antitézis − szintézis). 2. Az Antigoné mint politikai dráma: Modell: hatalom és erkölcs összeütközése Kreón a városlakók érdekében korlátozza azok szabadságát. E törekvését kezdetben támogatja a kar, amely a közvéleményt fejezi ki. Korlátozása azonban sérti az emberi
3
3.
4. 5.
6.
lelkiismeret és szabadság alapvető jogát. Ezt felismerve Théba lakói fokozatosan Antigoné mellé állnak. Kreón azonban eltökélten áll ki igazsága mellett; a nép bizalmát elvesztve zsarnokká válik, Antigoné pedig csak halálával tudja felmutatni a zsarnokság előtt meg nem hódoló szabadság eszméjét. Kétféle emberkép összeütközése: Kreón szerint az emberi cselekedeteket a haszon, a pénz irányítja. Ezért nem hiszi el, hogy Antigoné önzetlenül cselekedett. Antigoné: “Az én vezérem szeretet, nem gyűlölet” “Gyülölni nem születtem én szeretni csak” Férfi – nő konfliktus: “De asszony rabjának ne mondjanak soha!” “Nem lesz asszony itt az úr!” George Steiner értelmezése: A tragédia halála / Az örök Antigoné című munkája alapján. Nem Antigoné és Kreón ellentéte. Az ellentét csak apropó Antigoné lázadása számára a végzet ellen. A prológoszban Antigoné jelzi a Labdakidák (Oidipusz leszármazottjai) sorsának tragikumát, a leszármazottak általuk el nem követett bűnökért vezekelnek. Két lehetőség nyílik számukra: vagy elviselik illetve állandóan menekülnek végzetük elől, vagy elébe mennek saját tragikus sorsuknak, így mutatva föl a világot, emberi sorsokat irányító törvények embertelenségét. Antigoné az utóbbi utat választja. Tettének ezt a motivációját ismeri fel a kar is: “Nagyot merészeltél leány! Igazság istenasszonyának Megostromoltad trónusát – S atyád sorsában osztozol.” “Bátorságod messze ment, Diké büszke orma ellen. Mertél törni, gyermekem, S most atyád sorsában osztozol.” Antigoné és Kreón közös jellemvonása, tulajdonsága a hübrisz, a mértéktelen gőg, a saját elvekhez való makacs ragaszkodás; ez okozza Antigoné tragédiáját és Kreón összeomlását.
Miért lett öngyilkos Antigoné? A kitartó, az isteni végzettel és emberi törvényekkel is szembeszálló Antigoné, miután teljesítette küldetését, magára marad. A karnak számot vet mindazzal, amit fájdalmas itthagynia: a szerelemmel, az anyasággal, az élet szépségeivel. A fájdalom és szenvedés elől a halálba menekül. Emberi gyengeségében magasztosul föl, bukása mindannyiunk számára átélhető és katartikus élménnyé válik. Iszméné (Antigoné testvére): A prológoszban elutasítja Antigoné tervét, nem vállalja a közösséget vele. Nem válik tragikus hőssé, mert képes az adott szituációban élni. A büntetésben már osztozna Antigonéval, ezt viszont nővére utasítja el. Haimón (Kreón fia, Antigoné vőlegénye): Kezdetben elfogadja apja törvényeit, rendelkezését. Majd fokozatosan szembeszáll Kreónnal, s ő vágja apja szemébe: “Nem város az, mi egy ember tulajdona!” Öngyilkossága egyszerre
4 tiltakozás a zsarnokság ellen és hittétel a szerelem mellett. A második khorikon értelmezése: A görög tragédia-költészet talán leghíresebb kardala. Sokat és sokszor értelmezett, és félreértelmezett. Magyarra nehezen fordítható. Az eredetiben nem az ember nagyságának himnuszáról van szó, hanem az ember titokzatos, csodálnivaló sokféleségéről, arról, hogy van közöttünk Kreón és Antigoné, Haimón és Iszméné... Ezt az értelmezést erősíti fel a szövegkörnyezet is, hiszen az emberi gyarlóságot jelképező őr szavai után hangzik fel a khorikon. Magánéletében is nyugodt boldogságot tudott teremteni. Boldog házaséletet élt. Felesége alighanem természetesnek találta, hogy a férfiember minden valamirevaló nőt megkíván. És ha elég gazdag, lehetősége is van erre. Szophoklésznek egy időben köztudottan Archipiada volt a szeretője. Őt tartották Athén legszebb nőjének, aki ennek tudatában a legdrágább szerető volt. Csak híres, sikeres, magas méltóságú vagy nagyon gazdag férfival volt hajlandó ágyba térni, részesítve a sikeres hírességet a legnagyobb gyönyörökben. — Szophoklész pedig az állami életben is tekintély volt, egyre magasabb közéleti méltóság lett. Holott igazán csak drámaírással foglalkozott. Mégis az egyik kirobbanó színházi sikere után őt választották egy évre „Archon polemarchosz"-nak. Ez háborúban fővezért jelentett, de a közigazgatásban inkább a hadügyminiszternek felelt meg. De a közéletben inkább azzal vett részt, hogy jó barátságban volt a művelt államférfiakkal, vendégeskedett az állam élén állóknál. Például otthonos volt a sokáig uralkodói rangú és tekintélyű Periklész otthonában. Periklész híres szeretőjének, a közéletben is szerepet játszó Aszpasziának vendégei között nevezetes csevegő, de komoly kérdésekhez is mindig értően hozzászóló jó barát volt. Sokáig még csak hasonlítani se lehetett senkit őhozzá. Állítólag több mint 90 tragédiát írt. Ezekből, sajnos, csak hét maradt fenn sértetlenül. Igaz, egy töredéket is felfedeztek, de ez csak adalék a gazdag örökséghez. Az újdonság már kezdettől fogva az volt, hogy míg Aiszkhülosznál és azóta elfeledett kortársainál a színen egyszerre két személy volt, ő bevezette a harmadik személyt, már ezzel is mozgalmasabbá téve a cselekményt. Az új hangvételhez az is hozzátartozott, hogy Szophoklész a drámai szövegeken belül kitűnően érvényesítette lírai erejét is. Különösen az önálló költeményeknek is minősíthető kórusegységekben ódai remekeket alkotott. Legismertebb az Antigonénak az a kórusegysége, amely az ember csodálatra méltó képességeiről szól. Önállóan is a görög költészet egyik legnagyobb, legmagasztosabb alkotása. Fennmaradt hét műve közül négy mindmáig a színházak újra meg újra felújított műsordarabja. De a többi három sem felejtődött vagy avult el az évezredek folyamán. Eszmei tartalmuk közös lényege, hogy mindig az erkölcsi és az adott körülmények összeütközéséről van szó. A hős (vagy hősnő) belepusztulhat a társadalom külvilágában és a lélekben együtt zajló küzdelembe. A néző — vagy olvasó — tudatában, meggyőződésében azonban a minden szabálynál erősebb erkölcs győzedelmeskedik. — A négy megmaradt főmű közül három a „Thébai mondakörből" (vagy „Labdakida mondakör"-ből) vette témáját. Vagyis Oidipusz bűnéről és az egész családra nehezedő átokról szól. Erről írta Szophoklész egyik leghíresebb és legsikeresebb drámaciklusát (tetralógiát, illetve az ehhez csatlakozó szatírjátékot). De csak az első rész, az „Oidipusz király" és a harmadik rész, az „Antigoné" maradt meg. A rég elveszett második rész Oidipusz fiainak testvérháborújáról szól, amelynek végén a két fivér egymást öli meg. (Ezt a témát korábban már Aiszkhülosz is megírta a „Heten Théba ellen" című tragédiában, ez megvan, olvasható, de Aiszkhülosznak mindig más a szempontja, mint a mindenütt erkölcsi problémát kereső Szophoklésznak. — A harmadik megmaradt mű, az „Oidipusz Kolonoszban" nem tartozik a ciklushoz, szerzője évtizedekkel később, élete
5 legvégén írta visszaemlékezve férfikora talán legnagyobb sikerére. A negyedik örökké élő tragédia az „Elektra". Ez az Atreida család végzetének befejező drámai részlete. Ezt a témát is feldolgozta Aiszkhülosz a teljesen megmaradt „Oresteiá"-ban. Ott azonban a vérbosszújogosságáról van szó. Itt az apagyilkosságot megtorló anyagyilkosság erkölcsi megítéléséről. Ez az Elektra talán a szerző legmaradandóbb és legsikeresebb művének mondható. Alig van európai irodalom; amelyben már a reneszánsz óta ne fordították vagy dolgozták volna át. Nálunk Bornemisza Péter — Balassi Bálint tanítója — már a XVI. század első felében kitűnő változatát valósította meg „Tragédia magyar nyelven" címmel. (A „Magyar Elektra" címet a szövegmodernizáló Móricz Zsigmond adta.) Az „Oidipusz király" egy szörnyűséges bűn tettesének kiderítéséért folytatott nyomozás feszült izgalmú története. Mondották már nemegyszer, hogy ez a legelső „krimi" a világirodalomban. A meg nem alkuvó, keményen igazságért küzdő király — Oidipusz — nem hőköl vissza, bármilyen ijesztő lesz az eredmény. És az derül ki, hogy — bár nem tudott róla — ő maga volt annak idején a tettes: ő ölte meg apját, és ő vette feleségül saját anyját. A vérfertőzés büntetése pedig megvakíttatás. Oidipusz itt se hátrál: maga hajtja végre az ítéletet, megvakítja magát és elhagyja királyi székét. Külön érdekessége a tragikus történetnek, hogy a személyek közt csak egyetlen ember lát tisztán: a vak. Teirésziász, a jós hiába lát mindent előre. Senki se hallgat rá, nem tudja ő se megállítani a saját tragédiája felé siető hőst. Az itt kezdődő tragédiasorozat befejezése az „Antigoné". Talán még azt is elmondhatjuk, hogy ennél tökéletesebb tragédiát még soha senki se gondolt végig és írt meg a múlhatatlanság számára. Itt ér véget Oidipusz családjának tragédiasorozata. Antigoné Oidipusz leánya. Bátyjai egymást ölték meg a testvérháborúban. Az új király, Kreón, a jog rendelkezése szerint a házát védő fivért ünnepélyesen eltemetteti, a hazaáruló és hazára törő fivér holttestét szemétre dobatja. Antigoné az isteni parancs — vagyis az emberekben lakozó erkölcs — nevében eltemeti a meggyalázott holttestet is. Élet-halál konfliktus következik, amelyben Kreónnak teljesen igaza van a jog szerint. Antigonénak is teljesen igaza van az erkölcs szerint. Antigoné ugyan testileg belepusztul, de mégis ő győzött, vagyis a nézők, olvasók tudatában az erkölcs győz a jog fölött. A jogfilozófiában mindmáig „Antigoné-helyzet"-nek nevezik azt a társadalmi állapotot, amikor az érvényes jog és a valóságos közmeggyőződés, vagyis az erkölcs, nincs összhangban: mást parancsol az egyik és mást a másik. Az „Oidipusz Kolonoszban" ugyanezt a cselekménysort folytatja, de semmi köze az eredeti mítoszhoz. Ez nem a megvakított hős, hanem a szerző különös tragédiája. Férfierejének teljességében közeledett 90. születésnapja felé. Felesége rég meghalt, meghaltak gyermekei is. Unokái és dédunokái türelmetlenül várták a dúsgazdag költő dúsgazdag örökségét. Szophoklész azonban még mindig új drámákat írt és igyekezett élvezni az életet. Örökösei bosszúsan vették tudomásul, hogy kedveli a vendégeskedést, jó étvággyal eszik és felettébb szereti a bort. Úgy vélték, hogy elherdálja az őket illető örökséget. Bíróság elé vitték sérelmüket, gyámság alá akarták helyeztetni elméjének meggyöngülése címén, hogy korlátozzák pazarlásait. A bíróság meg is idézte mint alperest a családi ügyben. A felháborodott aggastyán erre néhány nap alatt megírta végső tragédiáját. Felidézte réges-régi sikerének hősét, Oidipuszt. Amit írt, az nem volt sehol a mondában. Ez az Oidipusz az öreg ember tragédiáját és a hálátlan leszármazottakat mutatta be. A megvénült, vak Oidipusz elátkozza a hálátlan utódokat. — A tárgyalásra sok ember gyülekezett, mint egy új Szophoklész-bemutatóhoz. Ő pedig engedélyt kért, hogy leülhessen és felolvashassa most elkészült drámáját. Ítélje meg abból a bíróság, hogy birtokában van-e ép elméjének. — A
6 nagyszerű szöveg elragadta és meghatotta a közönséget, legerősebben a bíróságot. Mikor az utolsó szavak is elhangzottak, a hallgatóság, velük a bíróság felállt és úgy ünnepelte a szerzőt. Majd a bíróság elnöke a felperes unokákat kiutasította az ítélet színhelyéről, a nagy költő megrágalmazása miatt. A szerző pedig botjára támaszkodva, de diadalmenetben ment a színház felé, ahol az illetékesek asztalára letette a kéziratot. Mire bemutatták, ő már nem élt. De ma is él, ahogy élnek hősei, és műsoron maradtak mindmáig azok a tragédiái, amelyeket az oly sokat idézett végzet megtartott a számunkra.
