A Páholy Irodalmi Egyesület kulturális folyóirata III. évfolyam 3. szám ősz TARTALOM

A Páholy Irodalmi Egyesület kulturális folyóirata III. évfolyam 3. szám – 2008. ősz

TARTALOM Turbuly Lilla:

Új műfajok, új határok Interjú Rakovszky Zsuzsával Rakovszky Zsuzsa: Nefelejcs Galagonya Videcz Ferenc: Ipiapacs Iancu Laura: gyermekzsoltár játék Nagy-Timcsuk Bianka: Táncház Király Odett: Az ember végül Parainesis „Szín”játék Bartusz-Dobosi László: Kultúrbörze Nagy-Timcsuk Bianka: Folk a POSZT-on Bartusz-Dobosi László: A New York Kávéház főpapja és hívei Árva-Szabó Péter: Kultmegálló Jordán Tamás – Simon István: Értékelés A VIII. POSZT eredménye Utassy József: Meleg zsák Játék Lukáts János: Szegény ember panaszkodik… Tolnay Donát: Gyerekjáték Bújócska Kerék Imre: Emlékszel? Gyurkovics Tibor: Homo ludens Tüskés Tibor: A hajós hazatért Pék Pál: Exit Szakolczay Lajos: Páskándi Géza játékai Szirtes Gábor: Lovász Pál, a játékos gyermekversek szerzője Kopányi György: Az ország legnagyobb színháza Bognár József: Tánc+Játék=Táncjáték Antal Emília: Irodalom és barátság Árva-Szabó Péter: Játék szavakkal, képekkel és személyiségekkel

3 5 6 7 12 12 13 16 16 17 18 21 23 24 25 26 27 27 28 30 30 30 31 33 33 34 38 43 45 48

játék

52

Főszerkesztő: Bartusz-Dobosi László Olvasószerkesztő: Üveges Andrea Szerkesztők: Áldozó Krisztián, Árva-Szabó Péter, Tolnay Donát Művészeti szerkesztő: Mikuli Vera Honlapszerkesztő: Szakolczi Gábor Tördelőszerkesztő: Palancsa Gábor A fotókat készítette: Bergics Balázs

Nem tudom, a jövőben milyen hatással lesz életemre a Páholy és az itt eltöltött évek, de most úgy érzem, egész hátralevő, még be nem teljesedett sorsomat befolyásolja, hogy én készítem el a teát itt mindenkinek, s az ehhez szükséges minden tudás birtokában vagyok. Nem tudom, kik ők nekem, és évek múlva emlékszem-e majd mindegyikük nevére, de úgy érzem, ismernek, és én is ismerem őket. Havonta egyszer kirakjuk önmagunkat az asztalra egymás elé, mintha halkan azt suttognánk, csak úgy szemérmesen, magunk elé: – Hoztam egy verset. Tegnap írtam, semmi különös, csak gondoltam, megmutatom, hátha tetszik. – Idegenek, akik túl jól ismerik egymást, ezért mosolygunk úgy egymásra a folyosón, és ezért sütjük le a szemünk, ha a Páholyban verseket olvasunk. Nem tudom, mi van a Páholy levegőjében, mi olyan különös a zöldes falakban, de úgy érzem, reggelente, ha kinézek az ablakon, a városháza tornya mögötti szürkeségben a világ végét látom. Mikuli Vera

Az

az alábbi helyeken kapható:

Budapest, Gondolat Könyvesház, Károlyi M. u. 16. Budapest, Írók Boltja, Andrássy u. 45. Debrecen, Carpe Diem Teaház, Batthyány u. 8. Debrecen, Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. Pécs, Bagolyfészek, Ferencesek utcája 36. Pécs, Csemege kultúrbolt, Ferencesek utcája Pécs, Írók könyvesboltja, Király u. 21.

Pécs, Műhely Galéria, Váradi Antal u. 5/A Pécs, Pécsi Hittudományi Főiskola Könyvtára, Papnövelde u. 1-3. Siófok, Kó-Ma Könyvüzlet, Fő u. 174-176. Sopron, Cédrus Könyvesbolt, Mátyás király u. 34/F Szeged, Sík Sándor Könyvesbolt, Oskola u. 27.

Megjelenik negyedévente. Kiadja: Páholy Irodalmi Egyesület A kiadásért felel: Bartusz-Dobosi László A szerkesztőség címe: 7621 Pécs, Széchenyi tér 11. Páholy Telefon: (72) 312 888 (111. mellék) E-mail: [email protected] Web: http://paholyonline.hu Az Irodalmi Páholy előfizethető a K&H Bank pécsi fiókjánál az alábbi számlaszámon: 10400779-00016953-00000004 A csekken kérjük feltüntetni, hogy „Irodalmi Páholy előfizetés”! Ára: 400 Ft előfizetési díj a 2008. évre: 1500 Ft Nyomdai munkálatok: Sütő Oszkár, DRUCKMODUL Nyomda és Kiadó Kft., Siklós

2

A lap támogatói: Incipit Vita Nova Alapítvány (Pécs) Baranya Megyei Önkormányzat (Pécs) a CRNL Gimnázium diákönkormányzata (Pécs) By line Kft. (Siófok)

ISSN 1787-6958

Új műfajok, új határok

3

Interjú Rakovszky Zsuzsával

Készítette: Turbuly Lilla Téged indulásodtól számítva közel húsz évig, „A kígyó árnyéka” című regényed 2002-es megjelenéséig költőként tartottak számon. Most, hogy már mögötted van két regény, és újabban novellákat is publikálsz, verset viszont az utóbbi években alig, inkább költői vagy inkább prózaírói alkatnak érzed magad? Inkább prózaíróinak. Egy rövid időszakot leszámítva mindig is nehezen jöttek a verseim. 2006-ban megjelent gyűjteményes kötetem, a „Visszaút az időben” – amelyben huszonöt év termését gyűjtöttem egybe – sem mondható vaskos könyvnek, körülbelül 100 verset tartalmaz. Talán nyolc verset hagytam ki a korábban megjelent kötetekből, csak azokat, amelyeket már nagyon nem szeretek, nem érzek a magaménak. Látod valami okát annak, hogy miért zárult le olyan gyorsan az a korszak, amikor könnyen és viszonylag bővebben jöttek a versek? Nehéz ezt megmondani. Talán azzal van összefüggésben, hogy fiatalon, a nagy, intenzív érzelmek korában máshogy ír verset az ember, mint később, amikor már kevésbé énközpontú a világa. A „Hangok” (1994) című köteted már egyértelműen jelzi a változást, költészeted epikai irányváltását. Egy jellemző cím a kötetből: Részlet egy lehetséges verses regényből. Vagy az utolsó ciklusban, a címadó Hangokban olvasható szerepversek, amelyek például egy csúf fodrászlány vagy egy melegtől szenvedő kövér asszony hangján szólalnak meg. „A kígyó árnyéka” előtt írtál már prózát? Volt néhány kísérletem, de ezek a szövegek nem működtek igazán. Próbálkoztam egy önéletrajzi jellegű regénnyel, el is készült belőle egy-két ívnyi, de félbehagytam, nem éreztem meggyőzőnek. Most már szívesen viszszaolvasnám, csakhogy kinyomtatva nincs meg, benne szorult egy régi számítógépben. Azt hiszem, bizonyos fajta

prózához, megint azzal a kifejezéssel élnék, hogy a kevésbé énközpontú prózához, kell egyfajta érettség, élettapasztalat. Persze, hogy ezt ki mikor szerzi meg, az nagyon is változó lehet. Nemrégiben például újraolvastam a „Buddenbrook ház”-at, és csak most tudatosult bennem, hogy Thomas Mann mindössze 26 éves volt, amikor írta. Úgyhogy nagyon nagy különbségek lehetnek abban, hogy ki mikor éri el ezt a bizonyos érettséget. Nemrég Jane Austen életrajzát olvasva magam is meglepődtem, hogy 21 évesen írta meg a „Büszkeség és balítélet”-et. Ha már az újraolvasásnál tartunk: tudom, hogy nehéz kiemelni néhányat, de mégis, kik azok az írók, költők, akiket rendre újraolvasol, akiket kiemelnél a legkedvesebbek közül? Ha költészetről van szó, Arany és Babits, akiket újra és újra előveszek, prózában pedig Kosztolányit, Füst Milánt említeném. No meg nagy kedvencemet, a még mindig nem eléggé ismert Pap Károlyt. És nem azért, mert hozzám hasonlóan ő is soproni író volt, hanem mert egészen kivételes regénynek tartom az „Azarel”-t. A regényeid után az utóbbi egy évben újabb epikai műfajjal színesedett műveid palettája: több novellát is publikáltál a Holmiban, a Lettre-ben, illetve a soproni Várhelyben. Az ötlet onnan jött, hogy a Park Kiadó elküldte nekem a kanadai Alice Munroe megjelenésre váró novelláskötetét, a „Szeret, nem szeret” címűt, hogy írjak hozzá ajánlót. Addig nem ismertem a szerzőt, ez volt az első magyarul megjelenő kötete, és kiváló novellákat találtam benne, Katherine Mansfieldhez mérhető írásokat. Különösen megragadott a kötetzáró novella, az „Oda-vissza” című, ami egy Alzheimer-kóros nőről szól. Tulajdonképpen ez a kötet adta a kezdőlökést ahhoz, hogy magam is megpróbálkozzam a műfajjal. Bizonyos fokig

4

előzménynek tekinthető a „Téli napforduló” című nagyobb terjedelmű versem, amit talán verses novellának lehetne nevezni. Milyen új tapasztalatokkal szolgált ez a műfaj a regényíráshoz képest? Hogy döntöd el, hogy melyik az a pillanat a főszereplők életéből, amit meg kell mutatni, mennyi az az életanyag, aminek a novella felszínén látszódnia kell? Magamnak ezt úgy fogalmaztam meg, hogy a novellát addig kell forgatni, amíg meg nem világosodik a fókusza. Volt olyan köztük, amit többször is át kellett írnom ahhoz, hogy ez megtörténjen. Érdekes módon az eddig elkészült tíz írás egy kivételével mind nagyjából másfél ívnyi terjedelműre sikeredett, pedig egyáltalán nem terveztem meg, hogy milyen hosszúak legyenek. Igaz, volt köztük olyan, ami kettéhasadt: egynek indult, aztán kettő lett belőle. Egy másik pedig lassan túlnő a novella keretein, és valószínűleg kisregény lesz, ha elkészül. Mindez sokszor nem látszik előre, ezért még az is lehetséges, hogy regénnyé hízik majd, bár a feldolgozandó anyag alapján most valószínűbbnek tartom, hogy kisregény marad. Azt még úgysem írtál… „A hullócsillag éve”-ről mondtad, hogy leváltak róla olyan plusz történetek, amelyeket esetleg meg lehetne írni novellának. Született már ebből a „maradékból” új írás? Nekem úgy tűnt, hogy a „Svédek” című novella épp ilyen. Abból a szempontból igen, hogy ennek is egy, a regénybelihez hasonló anya-lánya kapcsolat és a külvilág hozzájuk való viszonya áll a középpontjában, de a lány életkorában (ami ebben az életszakaszban még nagy különbség) van néhány év eltérés a regénybelihez képest. És születőben van egy másik írás, ahol a lány már kamasz. A „Téli napforduló” óta nem is írtál verset? Egy rövidebb kivételével nem. Vannak versszakok, de még nem álltak össze verssé, és még nem is tudom, hogy ez majd megtörténik-e, és ha igen, egy vagy több lesz belőlük, esetleg születik-e a „Téli napforduló”-hoz hasonló hosszúvers. Ha „felnőttverseket” nem is, gyerekversből megírtál egy egész kötetnyit. A téli könyvvásárra jelent meg a soproni Artemisz Kiadónál „Füvészkönyv gyerekeknek” című köteted. Honnan jött az ötlet? Kislánykoromban nagyon szerettem Mary Cecily Barker növényekről, virágokról szóló mesekönyveit. Jobban mondva a könyvek képeit, hiszen akkor még nem beszéltem angolul, és így az angol nyelvű köteteket olvasni nem, csak nézegetni tudtam. Aztán jó harminc évvel később, amikor egy ösztöndíj jóvoltából hosszabb időt töltöttem

Londonban, megtaláltam ezeket a köteteket, és ekkor már az egyes növényekhez írt verseket is elolvastam. Először arra gondoltam, hogy le kellene fordítani a sorozatot, de aztán, amikor egy kiránduláson azt láttam, hogy a fiam és a barátai olyan növényeket sem ismernek föl, mint például a bodza, eszembe jutott, hogy a nálunk honos virágokról, gyógynövényekről kellene hasonló könyvet készíteni. Az illusztrációkat G. Kristóf Éva rajzolta. Vele hogy kerültél kapcsolatba? A gyerekeink egy osztályba jártak. Ez egy Waldorfiskola volt, és ott a szokásosnál jobban építettek nemcsak a gyerekek, de a szülők kreativitására is. Éva gyakran rajzolt, festett a különböző iskolai rendezvényekre, ünnepségekre, itt ismertem meg a képeit. Hogy választottátok ki, hogy milyen növények kerüljenek be a kötetbe? Ez a feladat Évának jutott, és ő találta ki azokat a kis történeteket, minimeséket is, amelyekhez aztán én hozzáírtam a verseket. Mindenesetre arra törekedtünk, hogy ismert és kevésbé ismert növények egyaránt bekerüljenek. Némelyiknek már maga a neve is költészet, mint például a farkasboroszláné vagy a kányabangitáé. A 24 növényhez 24 vers tartozik. Felnőtt versekből ennyit öt év alatt sem írtál. Más volt, könynyebb volt ezeket a verseket megírni? Teljesen más. Adott volt a történet, a téma, erről kellett írni. És ez, ahelyett, hogy megkötötte volna a kezemet, inkább felszabadított az olyan gátak alól, hogy például az ember nem ír verset a tavaszról vagy virágokról, mert ezek olyan elcsépelt témák. Ennek a játékos, gátlásoktól mentes hozzáállásnak a része volt az is, hogy többféle formát kipróbáltam a kötetben. Holott úgy tudom, nem szoktál „rendelésre” írni, többnyire nem szerepelsz a tematikus számokban, antológiákban, ahol szintén adott a téma. Igen, többnyire idő hiányában nem tudok eleget tenni az ilyen kéréseknek. Az egyetlen kivétel talán az a kötet volt, a „Már nem sajog”, ahová József Attila „öregkori” verseit kellett megírni, vagyis az volt a kiindulópont, hogy milyen verseket írt volna a költő, ha megéri az öregkort. A Füvészkönyv verseinek többsége nem egyolvasatú. A szulák és a sövény párbeszéde mögött egy anya-gyermek kapcsolat is ott rejtőzik, a galagonya változásrajza „A hullócsillag évé”-nek első, határokról szóló fejezetét idézi. Az időről szóló Rakovszky-versek ismerői, ha azt olvassák, hogy „Mikor már azt hiszem,/ ujjam közé szorult, ha szétnyitom kezem,/ látom, ez már a múlt.”, azonnal ráismernek a te hangodra.

inkább csak akkor, ha vendégek jönnek. Aztán van itt Sopronban, az egyik étteremben egy kvízjáték. Hosszú évek óta kéthetente összegyűlnek a csapatok, húszon is felül van a számuk, és egy ötven kérdésből álló, a legkülönbözőbb műveltségi területeket felölelő kérdéssort töltenek ki. Vérre menő csatákat vívunk, és büszkén mondhatom, hogy csapatunk, mely a Király Ödön nevet viseli (részben a csapatot alapító Király Jánosról, de hogy az Ödön honnan jött, azt nem tudom, a játék kezdetekor még nem költöztem vissza Sopronba), már többször megnyerte az éves összesített bajnokságot is. És ne feledkezzünk meg Brúnóról, a kutyánkról sem: bár hatalmas termetű, tekintélyt parancsoló briard, játszani ő is nagyon szeret, és kiköveteli a maga mindennapi játékadagját. Végezetül hadd gratuláljak a napokban nyilvánosságra került hírhez: Réz Pál és Csoóri Sándor mellett az idén téged is jelöltek a Prima Primissima-díjra. Azt hiszem, velem együtt sok olvasód szorít most neked.

Rakovszky Zsuzsa

Nefelejcs Nézd, mennyi kék, jaj, mennyi kék! A hegytetőn kiskertnyi ég! Tölgyfák tövén, rét és orom füvében mennyi kék szirom! Tölgyfák tövéből mennyi szem néz rám, de nincs ott senki sem! Egy régi álmom kék szeme azt kérdezi: emlékszem-e? „Emlékszem, egyszer láttalak. Azóta visszavártalak. Völgyön-hegyen kerestelek. Ne hidd, hogy elfeledtelek!” „A völgy üres, a rét üres, ne ott: az ég kékjén keress! Nagy, kék szobákban táncolunk, felhők havában gázolunk!”

5

Hát én írtam ezeket is meg azokat is, tagadhatatlan. Tervezitek a folytatást? A borítón ugyanis a cím után az egyes szám szerepel. Igen, Éva már válogatja az újabb növényeket. Említetted, hogy ezt a kötetet egy soproni kis kiadó, az Artemisz jelentette meg, aminek másodmagaddal tulajdonosa is vagy. Miért alapít egy író, akinek a munkáit a legnevesebb kiadó adja ki, saját kiadót? Mindig érdekelt az a folyamat, ami kívülről olyan misztikusnak tűnik, hogy hogyan lesz a kéziratból könyv. Most már látom, hogy sok apró lépésen keresztül, és akkor még a terjesztés nehézségeiről nem is beszéltünk. Mégis, jó érzés, hogyha egyelőre mindössze évi két-három kötetet is, de végig tudunk kísérni ezen az úton, és el tudunk juttatni az olvasókhoz. Mint például Elisabeth Gaskell regényeit. Te fordítottad le először magyarra az „Észak és Dél”-t. Nagy munka lehetett. Az volt. Annak ellenére, hogy már rengeteget fordítottam, vaskos regényeket is, azt kell mondanom, hogy XIX. századi angol szerzőket – és Gaskell is közéjük tartozik – nem könnyű fordítani. Olvasva ugyan könnyed a stílusa, de mindezt gyakran féloldalas mondatokkal éri el. Ennek ellenére szerettem ezt a munkát, Gaskellt megbízható, jó szerzőnek tartom, szélesebb körképet ad a korabeli angol társadalomról, mint például Austen, és ha nincs is olyan kiugróan jó könyve, mint mondjuk kortársának és barátnőjének, Charlotte Brontenak a „Jane Eyre”, egyenletesen jó teljesítményt nyújt regényeiben. Angliában máig nagyon ismert és népszerű, nálunk csak most kezdik felfedezni, elsősorban a könyveiből készült filmsorozatok révén. Mi mindenesetre folytatjuk a saját sorozatunkat: az „Észak és Dél” után megjelentettük (az évtizedekkel ezelőtt „Kisváros” címmel már kiadott) Cranfordot és vele egy kötetben a szintén általam fordított, „Egy orvos vallomásai” című kisregényt. Nem csak te fordítasz másokat, a te műveidet is lefordították már több nyelvre. Ahogy te megküzdöttél Gaskell regényével, „A kígyó árnyéka” fordítóinak sem lehetett könnyű dolga a XVII. századi magyar nyelvet idéző, veretes szöveggel. Hát az bizony meglehet. „A kígyó árnyéka” eddig német, holland és olasz nyelven jelent meg, de készülnek további fordítások is. Körülnézve a szobában látom, hogy egy csomó társasjáték várakozik a könyvespolcon. Mivel a folyóiratnak ez a száma is tematikus, és a játékról szól, hadd kérdezzem meg, milyen szerepet játszik az életedben a játék? Amíg Tibor fiam kisebb volt (most 16 éves), gyakran elővettük ezeket a társasjátékokat. Most már

Galagonya Ez itt a változás kastélya, itt lakom, itt percről percre más ajtóm és ablakom. S egy helyben ülve bár, örökké költözök, mindenhol új határ, mindenhol új küszöb. Tornyában messze fönt harang kong súlyosan: a „bimm” még délelőtt, már délután a „bamm”. A felhős ég falán lejjebb csúszott a nap, az még a délután ez már az alkonyat. Ujjam hegyén megül a pillangó jelen, s nyomban továbbrepül, hiába kergetem. Mikor már azt hiszem, ujjam közé szorult, ha szétnyitom kezem, látom, ez már a múlt. Mikor május napos szobáján jöttem át, a galagonya ott talpig fehérben állt. Most október ködös szobájában a sok bogyó mint sok vörös kis telihold ragyog.

6

S ha minden megy tovább, elérem majd a tél szobáját, s minden ág fehér lesz, hófehér. És minden elszalad, és minden visszatér: október, alkonyat, a szél, a dél, a tél…

Videcz Ferenc

Ipiapacs 7

Hajnalban kiszakadtak odafönn a felhődunnák. A fehér pelyhek olyan tömegben hullottak, hogy húszlépésnyire sem láthatott volna a kíváncsiskodó ember, ha nem lett volna olyan lusta a téli éjszaka, s hamarabb eltakarodik nappali pihenőjére. Lett is nyoma a hirtelen támadt, de alig egyórányi hóesésnek: mire világosodni kezdett, közel arasznyi, puha takaró borított erdőt-mezőt, befoltozva a föld korábbi, téli naptól már rongyosra szaggatott ruháját. Az álmukból ébredő vagy éppenséggel nyugovóra vonuló erdőlakók vegyes érzelmekkel fogadták a természet ajándékát. Két izgága mátyásmadár hancúrozva ugrált gallyról gallyra, egymás fejére-hátára rázva a porcukorkristályokat. Távolabb háromtagú őzcsapat figyelte mozdulatlanná merevedve a tollas szájhősök tereferéjét. Miután meggyőződtek arról, hogy nem veszély leselkedik rájuk, előrenyújtott nyakkal, lassú, kecses balerinaléptekkel elindultak a közeli sűrű irányába. Néha meg-megálltak egy-egy zamatosnak ígérkező rügy kedvéért, inkább csak megszokásból. A kitartó tél ellenére nem voltak éhesek. Késő ősz óta naponta többször is látogatták a közeli etetőt, ahol mindig akadt számukra illatos lucernaszéna, tető által óvott kukorica, répaszelet. Most is éppen onnan igyekeztek védett szálláshelyük felé, de kénytelen-kelletlen kis kerülőt

kellett tenniük. Megszokott útvonalukat ugyanis termetes vaddisznó keresztezte. Mérgesen rájuk horkantott, s ők jobbnak látták kitérni előle. Bár lehet, hogy a szúrós tekintetű szürkecsuhás csupán tréfás ijesztgetésnek vagy éppenséggel reggeli üdvözlésnek szánta szépnek egyáltalán nem nevezhető hangját, mégsem tanácsos a közelébe kerülni, többet ér az óvatosság. Valóban, a negyedik éves kan egyáltalán nem volt tréfálkozó kedvében. Tél elején az általa kerülgetett kondától elverte korosabb, tekintélyesebb súlyú és agyarú vetélytársa. Nézeteltéréseik sajgó emlékei még épphogy csak behegedtek. Azóta magányosan járja útjait. Évekkel korábban egykori testvérei egymás után tűntek el mellőle. Valahányszor megdördült az ég, mindig kevesebben maradtak. Egy alkalommal – visszapillantva – látta társát, amint fölbukfencezik, kétségbeesetten próbál talpra állni, de lábaival csak a levegőt kaszálja. Néhány tétova lépést tett feléje, hogy segítsen neki, de ismét felhangzott a félelmetes dördülés, és abban a pillanatban mintha tövises ág szántotta volna végig oldalát. Fájdalmas visítással iramodott a távolodó konda nyomába, de közben orrát megütötte az a furcsa, kellemetlenül idegen szag, amelynek észlelésekor anyjuk – veszélyt jelezve – mindig menekülésre ösztökélte csapatát.

8

Az időközben eltelt esztendőkben arra is rájött, nem jó, ha az ember – akarom mondani: a vaddisznó – nyomot hagy maga után, különösen a téli fehérségben nem ajánlatos az efféle könnyelműség. A hátrahagyott csapa ugyanis – némasága ellenére – ugyanolyan árulkodó, mint a nem messze hangosan pletykálkodó szajkók. De hát az erdő négylábú lakói nem kaphatnak szárnyra, hogy jeltelenül közlekedjenek. Percekig fülelt ormányát magasra tartva, majd hangtalanul átlépett az apró tisztássá szélesedett ösvényen. Úgy döntött, még nem vonul el vackára. Egész éjszakai jövés-menése ellenére nem érezte fáradtnak magát, lazán lépkedett a puha hóban. Elhatározását korgó gyomra is helyeselte; éjszaka nem sikerült jóllaknia. Öt falánk szarvasbika ugyanis – miután degeszre tömte bendőjét – kényelmesen leheveredett az etetőből kipocsékolt szénára, így ő nem fogyaszthatta el napi kukorica- és szelídgesztenyeadagját. Akadt ugyan a közelben jókora halom siló is, de azt a környékbeli kondák már számos alkalommal átforgatták, nem hagyva benne egyetlen szem kukoricát sem, a jegesre fagyott torzsák, szárdarabok csócsálásához pedig nem nagy késztetést érzett. Dühösen gondolt a telhetetlen agancsosokra. Holmi tehén- vagy borjúnépséggel még elbánt volna, velük

szemben már rég övé az elsőbbség, de a félelmetes fegyverek gazdáihoz még gyengének, tapasztalatlannak érezte magát. Hogy haragját levezesse, nagyot fújt, aztán lassan elkocogott a néhányszáz méternyire lévő fenyves felé. A fiatal vadász néhány másodpercre levette kalapját, ágakról hullott hótól itt-ott nedves kabátja ujjával végigtörölte izzadt homlokát. A falutól idáig vezető másfél kilométeres, meredek kaptató egy szál inges nyáridőben is kifog a túl szaporán lépkedőkkel. Télen meg – a meleg kabát és hátizsák alatt – igencsak megolvad az ember bőre, tüdejének teljesítménye pedig bőséggel elég lenne egy szerényebb falusi templom orgonájának működtetéséhez. A néhai segéderdész – nap mint nap maga is tapasztalván a kiadós emelkedő lankasztó hatását – kivágott néhány bokrot az út mentén, s padot eszkábált össze, kis rönkasztallal, hogy ily módon enyhítsen a gombáért, erdei gyümölcsért vagy urambocsá, kapanyélért, babkaróért, kocsirúdért erre bóklászó falubéliek fáradság okozta gyötrelmein. (Abban az időben még nem volt szokás ellopni az egész erdőt, a néhány suháng meg senkinek nem hiányzott; gyérítéskor úgyis kicsapkodták volna.) Az emberek hálából, készítőjéről Szentes-pihenőnek nevezték el a helyet. Azt is rebesgetik, hogy a derék férfiú hazafelé menet itt szokta elfogyasztani tarisznyájának maradék tartalmát az ófalusi kocsmában kulacsába tankolt fanyarkás borral meglocsolva, hogy elszántabban induljon neki a szélső házakig vezető meredeknek. Ha valóban így történt, váljék egészségére! Napjainkra azonban mindebből csak a hely elnevezése maradt meg. Asztal és pad – adottságaival élve – lábra kapott, vagy elkorhasztotta őket az idő. Készítőjük is régen munkahelyet változtatott: szakértelmére való tekintettel valószínűleg a Paradicsom fáinak gondozását bízta rá a Teremtő. Ha pedig – erről leginkább a menyecskék tudnának sutyorogni egyet és mást – Lucifer fogadta szolgálatába, biztosan fát aprít odalenn a kondérok alá, amelyekben nálánál kisebb lókötők vagy éppenséggel kikapós, korábban vele csintalankodó nőszemélyek párolódnak. A vadásznak másféle gondolatok járhattak eszében, amikor a néhai barátságos, de már évek óta üres, elhagyott helyet szemlélgette, amelyet lassacskán visszahódítanak az egykor eltakarított bokrok utódai. Kifújva magát, kényelmes léptekkel indult tovább a berekaljai rét felé vezető úton. Néhány méter után azonban ismét lecövekelt. Az ösvényt derék, magányos vaddisznó csapája keresztezte. – Nocsak! – guggolt le a nyomok mellé a fiatalember. – Ez a koma nemrég járhatott itt. Alig több, mint másfél órája állt el a havazás. Akkor pedig nem lehet meszsze. Biztosan bevackolt a fenyves valamelyik hó-törte,

Az egykori pincedombot birtokukba vették a szeder- és csipkebokrok, amelyek szövevényén csak a vaddisznók vagy a mindenhová utat találó rókák képesek áthatolni. Utóbbiak különösen kedvelték az embertől a természet által visszafoglalt kis szigeteket, mert kibontva az egykori pincék leomlott bejáratát, aránylag kevés munkával remek föld alatti palotához jutottak. Ilyen sűrűshöz közeledett most a kan, hogy megszemlélje, alkalmas-e nappali búvóhelynek. Az árulkodó szagok azonban arról tudósították, a lompos-farkúak már birtokukba vették a tanyát. Dühösen és undorodva horkantott egyet, majd irányt változtatott, a közeli vörös-tölgyes felé. Biztos takarásából kilépve tétován körbepillantott. Szeme résnyire szűkült a vakító fehérségtől. Az éhség is nyugtalanította, ezért ormányát leengedve elindult a ritkás aljnövényzettel benőtt fiatal szálasban. Finom érzékei kereső detektorként működtek, szívós orrtükrével erőteljes mozdulatokkal forgatta a havat és az alatta megbúvó avart. Az őszi makktermés szinte érintetlenül pihent természet vetette ágyában, az éhes állat mohó csámcsogása közben még szokásos óvatosságáról is megfeledkezett. Már jó ideje élvezte a táplálkozás örömét, amikor az időnként feltámadó, bizonytalanul tekergő szél veszélyes szagokat hozott a fenyves felől. A vad mozdulatlanná merevedett. Fejét magasra tartotta, vitorlaként előreforduló füleinek felfelé meredő szőrszálain gyöngyökként csillogtak az apró, olvadó jégszemecskék. A szél vészjelzése megismétlődött. Mi több, mintha idegen anyag súrlódna a gallyakhoz, tűlevelekhez. A disznó kissé meglepődött. Ilyen időben az erdőlakókon kívül senki nem jár erre. Vagy mégis? Teste megnyúlt, egyre szaporább léptekkel osont a tölgyessel határos, már újból felsarjadzott, néhány év előtti tarvágás felé. Fél perc múlva csak jókora csapái és az alacsony bokrokról lesodort, megrogyott hófoszlányok jelezték, hogy ott járt. A vadász kikászálódott az egymásba karoló fenyőfák közül. Kabátjáról-kalapjáról lerázta a potyautasként rátelepedett hó egy részét. Gondosan ellenőrizte fegyverét, nem került-e csövébe valamennyi a tél ajándékából, aztán tovább lépkedett az eddig követett nyomokon. Rövidesen észrevette a szobányi, frissen melírozott foltot. Meg sem kellett érintenie a kiforgatott avarral tarkított fehérséget, hogy megállapítsa, a kosztos csak percekkel korábban távozott a maga terítette asztaltól. – Reggelizett a fiú – dünnyögte a fiatalember –, akkor viszont rövidesen nyugovóra tér. Már éppen ideje (órájára pillantott), mert ha délre nem érek haza, a haverok nélkülem költöznek ki a vadászházba… A csapa a gerincen haladó, erdőgazdasági szállítóutat keresztezve beváltott a falu felett elterülő, jó-

9

földön heverő fája mellé. Ha követem, talán sikerül délelőtti álmát örök időkig meghosszabbítanom. Órájára pillantott. A látottakkal elégedett lehetett, mert bólintott néhányat, aztán fegyvere csövét vízszintesre állítva nekivágott a rudasnak. Óvatosan követte az agyaras csapáját, közben állandóan arra is ügyelnie kellett, nehogy hó kerüljön a csőbe, amely lövés esetén súlyos baleset okozója lehet. Időnként megállt, feszülten figyelt, alaposan körbetávcsövezte a belátható, mindössze néhány tízméternyi területet. Árulkodó jelet sehol nem észlelt, tekintete mindenütt a monoton fehérségbe ütközött. Az alacsonyan nőtt, lehajló ágak időnként megpróbálták kölcsönkérni kalapját, s miután nem adta, hóterhükből bosszúsan szórtak nyakába egyegy marékra valót. Kezdetben felháborította ez a szemtelen bizalmaskodás, előrehajolva igyekezett kikotorni ruhája alól a nemkívánatos anyagot, később már egyre kevésbé törődött vele. Lekötötte az a bensőjében támadt és egyre fokozódó bizsergés, amit egyesek vadászláznak neveznek. A fenyves széléhez érve ismét gondosan fülelt, de a korábbiaktól eltérőt most sem tapasztalt. Zajtalanul surrant be a hermelinbundában parádézó, haragoszöld fák közé. A szélső ágak mesebeli kapuként zárultak be mögötte. A vad percekig szobormereven állt, majd szellemként lépett át a Pécsi völgyet kettészelő ösvényen. Az egész olyan gyorsan és hangtalanul történt, hogyha valaki látta volna, méltán vélhette volna, hogy csupán szeme káprázott. A biztos takarásban határozottan haladt előre. Itt ismét ő volt a gazda. Lám, milyen ostobák a kétlábú, rossz szagú idegenek: keskeny csíkokat hasítanak ki keresztül-kasul az erdő testéből, és azon járnak-kelnek. Ha letérnek róla, azonnal tudható: rosszban sántikálnak, ajánlatos elkerülni őket, ami különben nem nehéz feladat, hiszen képtelenek zaj nélkül mozogni. Időnként egy-egy apró madár rebbent fel a fák szárazon maradt tövéből vagy a hótömeg által szélvédett vacokká szigetelt ághónaljakból. Ijedt, méltatlankodó vagy éppenséggel kíváncsi cippogásukra a disznó ügyet sem vetett. Nem törődött a puha takaró alól hitvány gizgazokat előkapargáló fiatal őzbakkal sem, aki úgy belemélyedt foglalatoskodásába, hogy néhány lépésnyire bevárta a szellemléptekkel közeledő szürkecsuhás nagyurat. Elugrása közben ijedelme akkora volt, hogy még riasztani is elfelejtett. A beerdősített egykori szőlőterületeken gyakran akadt egy-egy matuzsálemi korú dió- vagy körtefa, amely évtizedeken keresztül kétségbeesetten küzdött a reá kapaszkodó vadszőlőindák, liánok tömegével. Aztán egy napon – beletörődve sorsába – megadta magát: összeroskadt az erejét meghaladó súly alatt.

10

kora akác-sarjasba. A vadász megvakarta tarkóját, majd rövid töprengés után levette hátizsákját, és elrejtette egy alkalmas bokor alá. Újabb gyors fegyverellenőrzés után belépett a ruhaszaggató, kalapmarasztaló sűrűbe. – Most már nem lehet messze! – morfondírozott magában, bár jól tudta, az ilyen korú jószág viselkedése teljesen kiszámíthatatlan. Megesik, hogy elpihen néhány méternyire a figyelemmel kísérhető út mellett, de előfordulhat, hogy még kilométereket kóborol a normális emberek által messzire elkerült dzsungelben. Most éppen az utóbbi lehetőséget választotta. Olyan közel merészkedett a házakhoz, hogy a nyomkövető az udvaron beszélgető emberek minden szavát értette. Bánta is, hogy letette hátizsákját, mert legszívesebben kibújt volna valamelyik kert végében, hogy minél előbb hazajusson, száraz ruhát vegyen, és elindulhasson barátaival a többnapos vadászházi kalandra. Jelen körülmények között azonban erről szó sem lehetett. Az ismét emelkedőnek forduló csapán jó félórányi keserves vergődés, csúszás-mászás után visszatért az erdőgazdasági útra. A dzsungelből kikászálódva elnyomott magában egy csöndes káromkodást, majd kényszeredetten felnevetett: csaknem ugyanoda érkezett, ahol hátizsákját hagyta. – Ezt az utat megspórolhattam volna, de most már csak azért is megcsíplek, koma! Még ha beledöglök is! Egye meg a fene a vadászházat, oda egy nappal később is ráérek kimenni. Különben is, lehet, hogy az esti lesen semmivel nem találkoznék. Ilyen játszótárssal pedig biztosan nem! Felvette hátizsákját, ami még jól is esett, mert az átizzadt ruha a huzatos hegygerincen kezdett kellemetlenné válni. Mihamarabb leereszkedett tehát a berekaljai oldal szélvédettebb katlanába. A nyomok a fenyvesen át a János-lak feletti dióshoz vezettek, ahol ő-disznóságának még arra is volt ideje, hogy némi csemegét forgasson ki magának. Megtehette, hiszen jókora előnyre tett szert. Mégis, ami ezután következett, felülírt minden szabályt vagy várakozást: kikocogott a János-laki vadföldre, fényes nappal tisztes asztallapnyi területen felhántotta a csicsókást, belakmározott, és mint ki jól végezte dolgát, bekocogott a szemközti korosabb, szálas fenyvesbe. Mintha csak incselkedett volna az őt kopóként követő vadásszal. Utóbbi nem is állhatta meg szó nélkül az újabb fordulatot: – Ez a disznó maga az ördög! Mikor unja már meg a tekergést? A végén még kifog rajtam. Kezdek fáradni, ő pedig az elvackolás legcsekélyebb hajlandóságát sem mutatja. Különben is, szálerdőben nem fog elfeküdni. De akkor hová igyekszik? Kalapját levéve, izzadt homlokát törölgetve ismét arra gondolt, hazafelé kellene fordítania szekere

rúdját. Aztán a makacs dac mégis felülkerekedett benne. Nem hagyhatja ennyiben a dolgot! Tomiék a vadászházban holtra röhögnék magukat, ha elmesélné, hogy kibabrált vele a vad, ő pedig dolgavégezetlenül útjára engedte. A szálerdei terep mindenképpen az ember számára kedvezőbb. Igaz, nagyon meredek a kaptató, viszont nem kell görnyedeznie, négykézláb vagy könyökön kúsznia, s el is lát jó golyólövésnyi távolságra. Fegyverét vállra vette, a nyílt terepen nem kellett meglepetéstől tartania. A kan élvezte a verőfényes téli délelőtt kellemesen langyosra fordult levegőjét. A szőrére jegesedett hócsomók leolvadtak, bundája száradni kezdett. Nem kívánkozott a nyirkos bozótosok árnyékába. Rövid keresgélés után lelt egy alkalmas helyet, ahová a ritkásan álló fák között besütött a nap. Hevenyészett vackot készített, kényelmesen elheveredett benne. A jóllakottság, zsibbasztó fáradtság és cirógató meleg együttes érzésétől rövidesen elszunnyadt. A közeledő lépések neszére már csak akkor ocsúdott fel, amikor a veszély forrása alig pár őzugrásnyira járt tőle. Ösztönei azt súgták, gyorsan kell cselekednie. A legközelebbi csekély takarás elérhetőnek látszott. Csak a vakmerő, meglepetés-szerű cselekvés segítő erejében bízhatott. Hirtelen felült, majd ugyanazzal a lendülettel talpra pattant. Mire a vadász felocsúdott megdöbbenéséből és fegyveréhez kapott, ő már a kiszemelt bokorcsoport mögül kémlelte ellenfelét, próbálta kideríteni szándékait. Gyanúja igazolódott: az ember nem véletlenül tévedt erre; nyomát követve talált rá. A fiatal vadász – mivel nem jutott lövéshez – leszaladt az útra. Tapasztalata azt súgta, a disznó is arra próbál elillanni. Miután leért, fegyverét vállhoz emelve hallgatta a vad közeledő lépteit. Kioldotta a biztosítót, várta az alkalmas pillanatot. A ravasz jószág azonban ugyanazt a taktikát alkalmazta, mint reggel a Pécsi völgyben. Kivárt, aztán egyetlen villanással átlendült az ösvényen, és az általa jól ismert nyíláson keresztül máris benn járt a bekerített csemetésben. Üldözője másodpercek múlva már szintén a lyuknál állt, de ismét elkésett. Mi egyebet tehetett, csöndes fohászok közepette lerakott hátizsákot, kabátot, aztán a szétszakadt drótfonaton át uzsgyi, az agyaras nyomába! Persze, könnyű ezt így mondani, a valóság sokkal bonyolultabb, a csemetés pedig minden elképzelhetőnél sűrűbb. A megenyhült levegőben a hó is olvadni kezdett, nagy csomókban hullott, csúszott le a gallyakról, betakarva az imént hagyott csapát. A mindenfelől észlelhető suhogás, ágzörgés lehetetlenné tette a fülelést, viszont a vad számára is megnehezítette követője betájolását. A szívós, kitartó embernek két alkalommal sikerült kívánatos zsákmányát néhány lépésnyire megközelítenie, de megpillantania, lövésre kapnia egyszer

évekig tartó felkészülést és kemény megmérettetéseket követően a dobogó legmagasabb fokára lép. Amikor az utcasarkon bekanyarodva meglátta a házuk előtt tereferélő zöldruhás fiatalembereket, az egymásnak támasztott, degeszre tömött hátizsákokat, mélyet, jólesőt sóhajtott. Elégedett volt, mint általában azok, akik leküzdve az akadályokat, nehézségeket, joggal örülnek a megszolgált sikernek. S ráadásul itt vannak a barátai, akikre – mint most is – bármikor számíthat. Mert – vadásznyelven szólva – nem lehet közömbös számunkra, hogy mi vagy ki vár ránk egyegy fárasztó, emberpróbáló csapa végén.

11

sem. Végül – miután az ófalusi templom tornyában már rég elkongatták a delet – beleunt az esélytelen bújócskába. Eldöntötte: Fortunára bízza sorsát. Kikecmergett a dzsindzsából – ahogy a helybéliek az efféle helyeket nevezik –, és a nyílástól nem meszsze, jó takarásban várta a fejleményeket. – A kerítésen csak ez az egy lyuk van. Ha a koma egy órán belül nem jelentkezik, akkor megfeküdt valahol, késő délutánig vagy inkább alkonyatig nem mozdul ki vackából. De ha továbbra is kilométerhiánya van, előbb-utóbb megjelenik a beváltás helyén. Nem kellett sokáig várakoznia. Rövid negyedóra elteltével közeledő léptek halk neszére figyelt fel. Az itt-ott megmozduló, egymásba nőtt bokrok pontosan jelezték, merre jár a kan. Aztán a bozontos fej megjelent a szétfeszített huzalok között. Megszállott ellenfele már várta az alkalmas pillanatot. A vad nem hallotta a télidőben szokatlan mennydörgést. Tűzben rogyott és nem mozdult többet. A zárdugattyú villámgyors mozdulata új lövedéket ismételt a fegyver csövébe. A vadász céltávcsöve felett előrepillantva, a kemény félnap minden feszültségét, izgalmát, fáradságát feloldva nagyot rikkantott: – Ipiapacs, haver! Te vagy a hunyó… remélem, most már végleg! Felpattant ültéből, kalapját olyan lendülettel hajította háta mögé, hogy később alig találta meg a hóban. Odasietett a mozdulatlanul fekvő disznóhoz, tenyerével megpaskolta busa üstökét, ahogy a szófogadó vizsláét szokta elégedett gazdája. – Jól van, pajtás, derekasan megdolgoztattál! Nem egyhamar felejtem el a mai napot! A lőtt vadnak járó tiszteletadással és a magányosan nem könnyű zsigereléssel gyorsan elkészült. Aztán, mintha nem is volna mögötte a többórás, megfeszített csapázás, hosszúra nyújtott, energikus léptekkel indult hazafelé. A Szentes-pihenőhöz érve nem állt meg a szokásos szusszanásra, inkább megszaporázta járását, hogy mielőbb hazaérjen. Az elkövetkező napokra gondolva félhangosan megjegyezte: – Ha Tomekékban van egy kis tisztesség, sejthetik, miért nem vagyok otthon. Remélem, várnak az indulással. Mosolyogva gondolt vadászházi, petróleumlámpa világánál elköltendő vacsorájukat követő élménybeszámolójára. Története végén kollégái egészséges, jóindulatú irigységgel biztosan megjegyzik majd: „Ennek a Robinak már megint – a szó szoros értelmében – disznó szerencséje volt! Az amcsik róla mintázhatták volna a Lopakodót! Csak tudnánk, miben rejlik a titka!” Aztán a szalonna-, sonka-, szalámi- és sós-paprikás hagyma illatú asztal felett koccintásra emelkednek a rubinszínű borral telt poharak: „Üdv a szerencsés vadásznak!” Úgy érezte magát, mint aki

Iancu Laura

gyermekzsoltár valaki folyton félre veri a gyermekkor harangját valaki folyton székemre ül eltöri a lábát valaki folyton fészket rak bordáim vénáira valaki úgy akar elvinni, hogy nem jön értem soha valaki folyton rendet rak a homokozómba valaki lábnyomai alatt emészt az Isten angyala

játék most jobbja emel most csöndesebb a balja most szakad a bársony, a szikla virágzik a Gerenda ma minden egész eltörik. Csönd. Most emel jobbja és jobbra int, de még nincs vége. Nincs mámor-tor. oltalmazz seb bal ha feltör

12

s ti mind kövek: beszéljétek valljátok: tudtam játékát kiért a pályát lefutottam volna akkor is, ha két kezét tárja elém a pusztulás pokla

Nagy-Timcsuk Bianka

Táncház aranyelvet alkalmazná, magyarul úgy viselkedik, mint aki meg van győződve arról, hogy én mennyire érzéketlen, emberileg nulla vagyok, de ő ezzel sajnos nem tud mit kezdeni, tudomásul veszi, s ezentúl nem foglalkozik személyemmel. Csakhogy én pont ebből a túljátszott ál-felszabadultságból látom, hogy még mindig vérig van sértve. „Ki van húzva a kendőjek, elhagyta a szeretőjek” – Ujjbegyeim pókselyem-vékony barázdái meg-megakadnak Teca tenyerének érdes, recés horgain, s ez is mintha egy ellenséges gesztus lenne: szinte érzem, ahogy minden porcikája örül annak, hogy a recék egy-egy elhalt hámsejtet dörzsölnek le bőröm szarurétegéről. S körbe, körbe karika, kezes-lábas galiba, gyolcsszoknya perdül, talpbetét ferdül, csak körbekörbe, csizmám dobbant porló rögre. Teca tegnapelőtt megdorgált, hogy úgy viselkedek, mintha unatkoznék a társaságában. Megnyugtattam: ez így is van. Őszintén szólva, egy ebihal tárasága jobban szórakoztatott volna, de ezt már nem tettem hozzá. „illik a tánc a cudarnak, miden rongya lobog annak” – karjaink, mint egymást keresztező, üvegszerű gombafonalak kesze-kusza szövedéke a boszorkánygyűrűben, egymásba mélyednek, feszülnek, és társam csuklóján érzem, ahogy a vér dörömböl artériájának falán. S körbe, körbe karika, kezes-lábas galiba,

13

Körbe-körbe, karikába, foszló kalap karimája, veríték pereg, sósan remeg, csak körbe-körbe, csizmám dobbant porló rögre, dörmög a bőgő, sír a brácsa, nyilalló tőr a térdkalácsba, csak körbe-körbe, karika, testekből font galiba. Ropog a bőgő húrja, panaszol a brácsa, sikamlik a vonó, s egy-egy hangnál meg-megállva marcangolja a húrokat. Torzsalkodnak a prímások, versenyt tirádáznak olykor, az egyik elcsángál a fődallamtól, s mint egy csellengő kutya szűkölése, keserves csapongásba kezd magasság és mélység között, hogy aztán körbe-körbe, karikába, macskajátékot űzzön a másik prímással. „Azok a szép szász leányok kihúzós kendőben járnak…” – dalolják nyers, éppen természetes köszörületlenségük miatt szép, női hangok. S mi körbe, körbe karika, széki négyes kalyiba, tapossuk a körtánc zsigereket zsongító, csigolya-ernyesztő, melankolikus dallamát. Monoton, vontatott lépések s veríték pereg, sósan remeg, csak körbe-körbe, csizmám dobbant porló rögre. És szemben sápadt arcommal, barna szempilla mederben már megint ugyanaz a nyugtalan, izgő-mozgó szempár lesi minden mozdulatomat. Még mindig ott bujkál a sértődöttség ezekben a gesztenyékben, bár elég ügyesen próbálja palástolni. Teca kihívóan, szinte gúnyosan mosolyog, tréfálkozik a többiekkel, úgy tesz, mintha az „okos enged, szamár szenved”

14

gyolcsszoknya perdül, talpbetét ferdül, csak körbekörbe, csizmám dobbant porló rögre. Csak azt nem értem miért rökönyödött meg válaszomon, amikor már vagy harminchatodszorra nyöszörögte el, mekkorát csalódott bennem s hogy egy rokontól, aki ráadásul jó barát is, és akinek négy évig volt párja néptáncon, azért többet várt volna. Nem értem miért. „lobog elől, lobog hátul, lobog minden oldalárul” – Ujjaink, mint törékenyen ívelő, hajlékony komló kacsok szorulnak egymás közé a testrészek izzadt bőravarú, feszülő izom-indás rekettyésében. A termet himlőfoltossá mintázó négyes karikákból egyre gyakrabban tör fel egy-egy lány csujogatása: „Igyál mézes kecskenyálat, táncolj babám, szedd a lábad”, „Egyél békát, egeret, én feketét szeretek”, „kötözd babám azt a kévét, egyengessed mindkét végit, csűrbe hányjad, patkány rágja, száradjon le mindkét lábad”. S állott veríték pereg, sósan remeg, csak körbe-körbe, csizmám dobbant porló rögre. Ezután belekezdett másik kedvelt mondókájába: „Andris, én azt hittem, hogy mi barátok vagyunk”. Szemöldököm szinusz függvény görbéjű elmozdulását egy bamba mosollyal fűszereztem meg, melynek hatására egész csöndesen, szinte elhaló hangon, inkább csak önmaga megnyugtatására rebegte: „De azért mi nagyon jó barátok voltunk, ugye?”. Ki kellett ábrándítanom. „A kisasszony azt hiszi, hogy a betyár elveszi” – körbe, körbe, mint zsugások a kerekasztal körül, kiteregetjük aduinkat: – Neked mi van? – Sajgó lábikra – húzza el a száját a szerencsétlen kártyajárás miatt az egyik. – Nekem felszaladt harisnya, megtaposott lábfej! – lelkendezik a másik. – Csorbult lábujj, tyúkszem, kipukkadt vízhólyag! – kurjantja a győztes. S körbe, körbe karika, kezes-lábas galiba, gyolcsszoknya perdül, talpbetét ferdül, csak körbe-körbe, csizmám dobbant porló rögre. Elcsodálkozott, pedig én igazán nem neveztem soha

barátomnak. Erre elkezdett papolni arról, hogy hányszor kisegített már a bajból, például, amikor két éve úgy összezördültünk az őseimmel, hogy jobbnak láttam elmenni egy időre otthonról, és az ő családja befogadott egy hétre, amíg minden rendeződik. Én pedig most egyszer sem vagyok képes… Na és? Annakidején sem én kértem a segítséget. Igazából ő volt rászorulva arra, hogy segíthessen, én csak hagytam. „Ne higgye azt előre, semmi válik belőle” – érzem, ahogy sarkamról horzsolódik a bőr, s girbe-görbe vér rovátkák mintázzák zoknim körbe-körbe, karika, húsba metsző grafika. Szinte látom, ahogy a hámszövet kopik, majd ahogy a cipő bőre csiszmálja, az irha és bőralja gyűrődik, gyűrődik egyre jobban, majd letépődik, s az irhában futó hajszálerek szétszakadoznak, faluk megreped. S érzem, ahogy a sérült sejtjeimből felszabaduló anyagok ingerületbe hozzák fájdalomérző idegvégződéseimet. S a verítékünk még mindig pereg, sósan remeg, csak körbe-körbe, csizmám dobbant porló rögre. – Vagy ha nem is ezért, de mégiscsak rokonok vagyunk… – folytatta. Ó, igen, és persze csak arról lenne szó, hogy befogadjam lakótársul a pesti albérletembe. Úgyis egyedül lakom már második éve, elférne, és „csak” egy évről lenne szó. „Csak” egyről, amíg ki nem talál valamit. Mert kollégiumba nem vették fel, saját albérletre nincs pénzük, de az egyetemet muszáj elkezdenie, én pedig úgyis egyedül vagyok abban a garzonban, ő remekül érezné magát az előszobában is, mindegy, csak valami legyen a feje felett. És persze „csak” egy évre. „A kisasszony piperéz, mindig a tükörbe néz” – körbe, körbe gyűrűzünk, mint egy roppant méretű izzadtságkehes, kesernyés gőzű, fonott fokhagyma koszorú a verandán, s pállott aromájú, göthös páránkkal fűtjük az ablaktalan tánctermet, s szinte látom, ahogy az oxigénmolekulák rovására a légtér egyre jobban telítődik s tüdőnkből kiáramló szén-dioxid molekulákkal. S körbe, körbe karika, kezes-lábas galiba, gyolcsszoknya perdül, talpbetét ferdül, csak körbe-körbe, csizmám dobbant porló rögre.

Amikor szállást adtak nekem, azért segítettek, mert abban a pillanatban nekik a segítésre volt szükségük, nem önzetlenségből. Egyszerűen mindenki jól járt vele. Ők segíthettek, nekem pedig volt tető a fejem felett. „szidott anyád, ne szidjon már” – ahogy a sok, apró négyes-kör egyszerre mozdul, lépésenként egyszerre emelkednek, süllyednek a testek, szinte lüktet az egész, s azt hiszem, olyan lehet kívülről, mint egy hatalmas, együtt mozgó, kocsonyásan remegő zselatindarab. De a veríték még mindig pereg, sósan remeg, csak körbe-körbe, csizmám dobbant porló rögre. Tehát végeredményben én segítettem nekik azzal, hogy segíthettek rajtam, mert nekem tulajdonképpen úgy is jó lett volna, ha nincs hová mennem, egy padon is elszundikáltam volna, ráadásul biztos hamarabb megenyhültek volna otthon, ha tudják, hogy kint alszom a prérin. „nem fog engem meg az átka, szálljon a maga nyakába” – s ami a legszörnyűbb, ez a forgó-borgó galiba olyan, mint egy karikagyűrű, az elkötelezettség jelképe. Az elkötelezettségé, amit sosem tűrtem. Körbe-körbe, karikába, foszlott kalap karimája, gyolcsszoknya perdül, talpbetét ferdül, csak körbekörbe, csizmám dobbant porló rögre. – Sajnállak. – mondta végül. Én is őt. Nem ért engem és én sem értem őt. Nem táplálok hamis illúziókat, reményeket az emberekkel kapcsolatban. Én úgy látom, az emberek alapvető mozgatórugója az önzés, az enyém is és az övé is. Ő még hisz az emberekben, kicsit naiv, de talán irigylem is ezért. „nem kívánok egyéb átkot, egyél meg egy véka mákot, addig éljél, míg megeszed, minden napra egy-egy szemet” – s közben az izgő-mozgó szemek folyamatosan rajtam csüggnek. Fene tudja, hogy nekem szánja-e az átkot, vagy sem. Durva átok, talán a legszörnyűbb, amit kívánni lehet. Bár, ki tudja. A végeredményt tekintve, tulajdonképpen mindegy, hogy holnap vagy másfél évszázad múlva tűnök el, mint csontokból font karika, fémkoporsó kalyiba, a semmibe, nem?

15

Könyörgöm, hát mi vagyok én, hajléktalanszállás? Amikor először utalgatott arra, egészen finoman, hogy mit szeretne, próbáltam valahogy kivágni magam: – Hova viszem akkor föl a barátnőmet? – Nincs is… –kuncogta. – És ha majd lesz? – Meghúzom magam a konyhában. – És ha valaki azt hiszi, hogy a barátnőm vagy? – Egyszerűen mondd meg, ha nem akarod. – Az idegbaj kerülget, ha rá gondolok. – hát megmondtam. Szándékosan válaszoltam keményen, hátha leesik neki, milyen lehetetlen, amit kér. Ha társaságra vágytam volna, jelentkezhettem volna kollégiumba, vagy közös albérletbe költözhettem volna jó pár csoporttársammal. „a kisasszony gyönge teste megkívánja minden este” – a bőgő húrja, mintha egyre türelmetlenebbül ropogna. Sápadt pasztellkéz vezeti a vonót, melyen az erek lánchegységként, meredeken kidomborodva, körbe, körbe kanyarogva cikornyáznak. S mi kitartóan tapossuk a táncot, körbe, körbe karika, kezeslábas galiba, gyolcsszoknya perdül, talpbetét ferdül, csak körbe-körbe, csizmám dobbant porló rögre. Azt mondta, ezek szerint csak megjátszottam a jó barátot, játszottam vele, akkor törődtem a családjukkal, amikor szükségem volt segítségre. Elmosolyodtam. Szegény, annyira naiv, nem érti, hogy az életben mindenki játszik mindenkivel. A szülő nem azért játszik gyerekével, hogy az örüljön, hanem mert ő maga szórakoztatónak tartja a gyerek társaságát. Az egész keretmese az önzetlenségről álszentség, legalábbis én így látom. Akkor foglalkozunk egy emberrel, ha szórakoztat minket. Ha nem szórakoztatna, ha úgymond nem tudnánk vele játszani, nem is érdekelne minket. „Szerettelek, nem kellesz már” – és csörögefánkként, körbe, körbe, karika, sülünk a szikkadt, fonynyadt levegőben, ami úgy sistereg köröttünk, mint ahogy a jószagú olaj pattog a fánk alatt, s veríték pereg, sósan remeg, csak körbe-körbe, csizmám dobbant porló rögre.

Király Odett

Az ember végül Önringatva, csak így lehet, ahogy a víz, a csónak, séta közben az ujjak – néha összegabalyodnak. Karosszékben olvasol, azt gondolod, el sem tűrnéd a csomóra kötött szívet, a rendszerezés nyűgjét. És mégis elkezded, hisz van gondolatjel és jellem. Van zsebkendő az asztalon és kérdések a fejben, a falon evezőlapát – karjaid összefonva –, van magnó, elringathasson Smetanától a Moldva, van könyv, van történet, szavak, és van bütyök a szívben. Van kéz, van jellem, önmagába végleg elmerítsen. Önringatva, csak így lehet, ahogy a kéz, a hinta. Talált tárgyaid az idő most végre felnagyítja: a falon hangszóró, játékszív, evezőlapát; az ember végül úgyis elringatja önmagát.

Parainesis A ringatás helyett vegyük a malmot. A malmot, amelyet szerelem hajtott. Hogy volt, és nincs, az ember így szakít, és ráébred, hogy nem játék a szív Biztonságból néhány imát elmormol, ha másért nem, hát meddő szánalomból. Hogy vesztett, mégsem halt végleg bele, és mindig marad néhány fegyvere. Vegyük tehát a malmot fegyverül. Hogy fenntartása nem sokba kerül. Magába gyűjt szeleket, vizeket, csak azt nem tudja, mit hajt mi helyett. A víz, igen, a víz, a bot, a szák, a csónak és az evezőlapát. Mi fogott vele? Miféle halat? Miféle Istent? Abból mi maradt?

16

Vagy más a szél, és már az út az égből. A szerelemben is ilyen a légkör: kitöltve minden, mégsem látszik semmi, és ezt a semmit nem lehet feledni. Jól jegyezd meg, és ez legyen a malmod: a szél szívet vezet, a víz meg hangot. Engem csak te vezetsz, te és a tárgyak, s ha rám találsz, így fogadj el anyádnak, és tudd, hogy akár fent leszek, akár lent: ha nem játszunk, nem mondom be az áment

17

„Szín”játék Körkép a VIII. POSZT-ról

Idén, 2008. június 5-14-e között, immár nyolcadik alkalommal került megrendezésre Pécsett a POSZT, 250 előadással, mintegy negyven helyszínen. Ezek közül válogatott szerkesztőségünk néhányat, a klasszikus versenyprogramtól az egyedi képregényes találkozóig bezárólag, lehetőség szerint minél szélesebb skálán, hogy a főszervezőkkel a fesztivál előtt beszélgetve és a fesztivál végén egy értékeléses összefoglalóval, körképet mutasson Pécs legfergetegesebb „szín”játékáról. A POSZT-ot működtető szervezet hivatalos neve: Pécsi Országos Színházi Fesztivál Kht. Ügyvezető igazgatók: Jordán Tamás és Simon István. A Fesztiválnak két tulajdonosa van: Pécs megyei jogú város Önkormányzata és a Magyar Színházi Társaság. A Kht. közpénzből kapott támogatásai Pécs város Önkormányzatától, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától, a Nemzeti Kulturális Alaptól, valamint egyéb magáncégektől származnak. A válogatás és a szakmai zsűri összeállítása a Magyar Színházi Társaság feladata és kompetenciája. Az OFF-program válogatása, egyeztetése Máté Péter feladata. Az OFF-on belüli nagy tartomány az „Ifigéniusz” rendezvényfolyama. Ennek felelőse Csóka Tímea. A POSZT-on háromféle zsűri ad elismeréseket. - A szakmai zsűri 6 tagú. A Választmány véleménye alapján a Társaság 6 szekciójából kerül ki: 1-1 színész, rendező, dramaturg, látványtervező, kritikus és drámaíró. - A további 1-2 zsűritag külföldi szakember. Személyére a magyar színházi szakmából bárki tehet javaslatot. - A színész-zsűri kiállítója a Magyar Színészkamarai Egyesület. - A közönség zsűri sorsolás alapján kerül kiválasztásra. Minden évben a Színházi Világnapon, március 27-én a Pécsi Nemzeti Színház előadására jegyet váltott nézőknek van lehetősége jelentkezni, közülük kerül ki a Pécs TV nyilvánossága előtt lebonyolított sorsoláson az öt zsűritag.

Kultúrbörze

Beszélgetés Jordán Tamással és Simon Istvánnal

Készítette: Bartusz-Dobosi László

18

Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt állítom, hogy nagyon leegyszerűsített dolog lenne azt mondani a POSZT-ról, hogy színházi találkozó, hiszen a programok olyan sokszínűsége váltogatja egymást ez alatt a tíz nap alatt, amely egyértelműen ennél többre utal. Mi akkor a POSZT? Hogyan lehetne jól definiálni? Jordán Tamás: Hadd mondjak pár szót a fesztivál születéséről, s akkor erre a kérdésre is választ fogunk kapni. 1982-ben indult Vámos László kezdeményezésére az országos színházi találkozó, amely arra volt hivatva, hogy minden szezon végén felmutassa, hogy milyen volt az a színházi évad. Ennek a helyszíne minden évben változott, akárcsak a találkozók

színvonala. Általában elmondhatjuk, hogy eléggé kialakulatlan volt mind rendszerében, mind szervezésében. Ennek megfelelően, egy idő után kiderült, hogy ez a dolog kifújt, nem folytatható, érdektelenné vált. 2000-ben aztán néhányan kitaláltuk, hogy ne hagyjuk veszni a dolgot, hanem próbáljuk valahogy megreformálni. Az első és legfőbb elképzelésünk az volt, hogy állandósítani kellene a helyszínt, egy adott városhoz kötni az egész fesztivált. Pécsre gondoltunk. Mind a színházzal, mind a város vezetésével hamar meg tudtunk egyezni, és itt jön a válasz a kérdésére: azt mondtuk, hogy ha Pécs bevállalja a találkozót, amely innentől kezdve Pécsi Országos Színházi Találkozó néven futna, akkor mi a városnak azt ígérjük, hogy a fesztivál időtartama alatt a társművészeteket, a fiatalokat mozgósítva csinálunk egy olyan eseménysorozatot, ami az egész várost lázba hozza. Így indult a POSZT és tulajdonképpen az alapkő letételtől kezdve erre a sokszínűségre figyeltünk, figyelünk, ezért több ez, mint egy egyszerű színházi találkozó. Simon István: Csatlakozva Tamáshoz, azt mondhatom, hogy a POSZT a kezde-

tektől egy összművészeti fesztivál volt. Induláskor egy egyhetes, tizenhat helyszínes, és ha jól emlékszem, maximum nyolcvan programmal feltöltött rendezvénysorozat volt, amelyben már az OFFprogramok is benne voltak. Jelen pillanatban, a VIII. POSZT-ról elmondhatjuk, hogy tíz napos, negyven helyszínes, közel 260 különféle eseménynyel gazdaggá tett fesztivállá nőtte ki magát. Ebben benne vannak a versenyprogramok mellett a különféle szakmai beszélgetések, OFF-programok, hírességek főzőcskéi mellett különféle közönségcsalogató programok is. Volt már nekünk a súgóversenytől kezdve mindenféle egyéb élő szakmai bemutatónk is, mint a szinkron készítés rejtelmei, stb.

Célunk volt az is, hogy a fiatalokat támogassuk. Mára ez odáig fejlődött, hogy valamennyi létező magyarországi művészeti egyetem, beleértve a zene, tánc, színház- és képzőművészeti ágakat, mind jelen vannak a POSZT-on. Ez nemcsak a szakmai bemutatkozásnak, hanem a kapcsolatépítésnek is nagyszerű lehetőségeket biztosít. Egyfajta kultúrbörze ez, ahol válogatni lehet a fiatal tehetségek közül. Ez is a POSZT. Ez is a feladata. Nem egy olyan, ma már közismert személyiség tűnt fel itt nálunk, akik a POSZT-nak köszönhetik a karrierjük indulását. Ilyen volt például Ónódi Eszter is, aki egy vizsgaelőadáson tűnt fel a szakmának, s ma már nem kell senkinek bemutatni őt. De a POSZT nagyon fontos részének tartom a nyílt fórumot is, ahol túl azon, hogy a dramaturgok megbeszélhetik az éppen aktuális dolgaikat, felolvasó színházak vannak, amelyek közül több kőszínházi darabbá emelkedhetett, ha megtetszett valakinek. Nem kérdés persze, hogy a POSZT-nak a legfontosabb része a versenyprogram, ami a szíve az egésznek. A lelkét viszont az OFF-programok sokasága adja, amelyek között igen gyakran nem kevés hasonlóan

Kivéve a határon túli magyar színházakat, akik közül mindig meghívnak néhányat, ha jól tudom. Jordán Tamás: Igen, idén is három határon túli magyar színház szerepel a POSZT versenyprogramján. Ők ugyanúgy részesei a válogatásnak, mint az anyaországi színházak. Ezen túl pedig az egyéb programokon természetesen képviseltethetik magukat a többiek is. Ha jól tudom, az idei pénzügyi feltételei, keretei a POSZT-nak kiválóan alakultak. Minek, vagy kinek köszönhető ez? Simon István: Igen. Az elmúlt év katasztrofális volt, több millió forinttal kevesebb pénzt kaptunk, mint amire ígéretünk volt. Idén azonban csak köszönettel tartozhatunk mind a városnak, mind a minisztériumnak, illetve a Nemzeti Kulturális Alapnak, mert minden pénzt megkaptunk, időben a rendelkezésünkre állt. No persze Kánaánról azért nem lehet beszélni, de egy jó, reális keretösszegből tudunk gazdálkodni, s ígéretünk van arra is, hogy ez az összeg ezentúl évente kb. 5 millió forinttal mindig növekedni fog. Jordán Tamás: Azért tegyük hozzá, hogy ez az emelkedés, az infláció miatt, még mindig inkább csökkenő támogatási keretet jelent, csak nem annyival, mintha nem lenne. Ettől függetlenül, ha jól vettem ki a szavaikból, azért Önök hosszú távra terveznek! Azért mondom ezt, mert azért felvetődik az emberben, hogy nyolc év alatt nem fásultak-e bele? Nem lett-e elegük az egészből? Jordán Tamás: Fáradtak vagyunk, persze. De nem belefáradtunk, egyszerűen csak a szervezés, ami az egészet megelőzi, óriási energiákat igényel. Másfelől viszont, egy átlagos színházi évad sem sokkal könnyebb! Mégis a következő évad elején ugyanolyan lelkesedéssel veti bele magát az ember, mint az előző évben. A POSZT pedig ráadásul nagyon komoly rangot vívott ki magának az elmúlt években a szakmai berkekben, így számunkra is fontos, hogy teljes odaadással rugaszkodjunk neki újra és újra. Simon István: Nem lehet elegünk, ez fel sem merült, pláne, hogy nemcsak maga a POSZT lett rangos, hanem ezáltal a résztvevők is. Ilyen értelemben inkább azon megy a versengés, hogy ki kerülhet be a következő évi versenyprogramok közé. Mindenki itt akar lenni. Nem szokott ebből sértődés lenni? Mármint, ha valakit nem válogatnak be a versenyprogramok közé. Simon István: Szerencsére, ebben nem mi döntünk, úgyhogy ez minket nem érint, de ettől függetlenül persze tudjuk, hogy állandó sértődések vannak a válogatással kapcsolatosan. Azt azonban tudomásul kell venni, hogy olyan válogatás soha nem lesz, hogy mindenki elégedett legyen. A válogató személyét erre mindig fel is kell készíteni, s ezzel a nem könnyű

19

jó színvonalú előadás bukkan fel, mint a versenyprogramok között. Ezek adják a fesztivál hangulatát. Ezektől lesz teljes a POSZT. Ha jól értem, talán ez a börze szó fejezi ki a legjobban a POSZT lényegét, hiszen itt felvonul a szakma mellett a közönségcsalogató programok sokasága, és helyet kapnak a fiatalok is. Simon István: Igen, talán olyan ez, mint egy nagy piac, ahol minden kapható, ami a kultúrával valahogy összekapcsolható. A fiatalok pedig az „Ifigéniusz” elnevezésű programon keresztül kapnak lehetőséget, de ez igazából a Tamás szíve csücske. Jordán Tamás: Valóban én nagyon sokat várok a fiataloktól, de hát ez teljesen természetes, hiszen mindenki igyekszik az önmaga területén a tehetségeket felkarolni, lehetőségekhez juttatni. Ennek az egész programnak a koordinálója egy Csóka Tímea nevezetű hölgy, aki felvette a kapcsolatot valamennyi magyarországi művészeti egyetemmel, főiskolával, akik fantáziát láttak a POSZT-ban, s ezért minden évben igen szép számban jelentkeznek különféle produkciókkal. Természetesen itt nemcsak színházi előadásokra kell gondolni, hanem van közöttük zene, tánc és az összes képzőművészet is képviselteti magát. Simon István: Pontosan ez az, amiről beszéltem, hogy tudniillik olyanná vált az évek alatt a POSZT, mint egy kulturális börze. De ez rendjén is van így, hiszen a színházhoz minden hozzátartozik, a zene, a tánc, a képzőművészetek, s az irodalomról akkor még nem is beszéltem. Ezek a műfajok mindegyike valamiféle kapcsolatban van a színházi műfajjal, így szervesen kiegészítik egymást, s ettől lesz különleges a Fesztivál. No és persze attól, hogy itt a műfajokon belül is különböző irányzatok, stílusok képviseltetik magukat. Ha mondjuk kiemelnénk most a zenét, akkor az orgonakoncerttől a kortárs dzsesszig mindent meg lehetne találni nálunk. Vannak-e már terveik a 2010-es évre, amikor Pécs lesz Európa egyik kulturális fővárosa? Tudnak-e, illetve akarnak-e valami mást, valami többet mutatni azon a POSZT-on? Egyáltalán lehet-e még ezt fokozni? Jordán Tamás: Amikor kiderült ez az európai kulturális fővárosi cím, azóta természetesen ez nálunk is téma, hiszen e mellett nem lehet csak úgy elmenni. Azt azonban látni kell, hogy a POSZT, amint már említettük, egy országos színházi seregszemle, amely alapkoncepción nem is szeretnénk változtatni. Nem fogunk tudni és nem is akarunk külföldi színházak felé nyitni, mert a POSZT nem erről szól, arról nem is beszélve, hogy semmiféle keretünkbe sem férne bele. Sem anyagi, sem időbeli keretekbe. Ezért tehát a mi elképzelésünk a programok sokszínűsítésében, a kereteken belüli kibővítésében mozog, ott is kell, hogy maradjon.

20

feladattal szembe kell nézniük. Idén ezt a feladatot Kukorelly Endre író látta el, de már megvan a jövő évi válogató is, Janisch Attila filmrendező személyében. Vonatkozik ez a válogatás az off programokra is? Jordán Tamás: Nem, az teljesen külön úton zajlik. A kezdetektől fogva Máthé Péter az OFF-programok összeállításának a felelőse. Ő tárgyal velük, válogat, s szervezi le a helyszíneket, de azért mi is sokat megnézünk és igyekszünk egyeztetni a véleményeinket. Ebből a rengeteg programból, ami egy ilyen POSZT-on megjelenik, mennyit látnak Önök a fesztivál ideje alatt? Simon István: A magam részéről sajnos azt tudom mondani, hogy az elmúlt hét év alatt, egyetlen egy produkciót sem tudtam az elejétől a végéig megnézni. Egyszerűen képtelenség, mert még menet közben is annyi szervezni, megbeszélni, megnyitni való van, hogy szinte csak rohanunk az egyik helyszínről a másikra. Jordán Tamás: Nekünk állandóan megtalálhatónak kell lennünk, hiszen bármi történhet. Nagyon sok új helyszínen, vagy éppen újonnan fellépő társulatnál ott kell lennünk az elején, hogy elindítsuk az előadást, vagy csak konstatáljuk, hogy rendben elindult-e. Simon István: Azért én már szeretnék elmenni egy fesztiválra, ahol megnézhetem a darabokat! Talán egy másik fesztiválra, mert amiket elmondtak, abból nem sok reményt látok arra, hogy ez egy POSZT legyen! Simon István: Sajnos valószínű, hogy igaza lesz. Hadd kérdezzem még meg, hogy Önnek, aki színészként is részt vett már a fesztiválon, milyen tapasztalatai voltak? Milyen volt ilyen értelemben belülről látni az egészet?

Jordán Tamás: Egy pécsi előadásban szerepeltem, és több off programon is, amelyeket nagyon élveztem. Ilyenek voltak, mint a Sebő zenekarral, vagy a Kalákával, de például a súgó versenyen is részt vettem. Ezek azért nagyon jók, mert ilyenkor mindig úgy érzem, hogy kicsit ki tudok szakadni a POSZT taposómalmából. Ezek jelentik menet közben a pihenést. Van-e olyan előadása most az idei POSZT-nak, amelyet Önök személy szerint nagyon várnak, sőt esetleg, amelyikről azt lehet mondani, hogy a kedvencük? Jordán Tamás: Sokan tudják, hogy a Nemzeti Színház után, Szombathelyen készülök színházat csinálni. Ott van egy csapat, amelyik már hosszú ideje hoz létre előadásokat. Kamara Savariá-nak hívják őket, s ez a társaság a leendő Weöres Sándor Színházban fog dolgozni. Ők is fellépnek itt nálunk idén a Cukorshow című előadásukkal, amelyet nagy örömömre beválogattak a versenyprogramok közé. Őnekik nagyon drukkolok, de ez azt hiszem, természetes. Simon István: Azt is mondjuk el, hogy a másik kedvenced a Katona József Színház, ahol a lányod is szerepel. Jordán Tamás: Igen, vitathatatlanul arra felé is húz a szívem. Simon István: Én pedig a magam részéről Varnus Xavért emelném ki, aki minden évben szerepel a POSZT-on, szinte már az egyik emblémája lett a fesztiválnak. De annak is nagyon örülök, hogy a Sportcsarnokban lesz Dés László bemutatkozó estje. Szerintem, ez is nagyon érdekes lesz. Voltak-e, vannak-e olyan váratlan helyzetek, ahol a személyes kreativitásukra volt szükség, hogy megoldják a kínos pillanatokat?

rüljön a POSZT. Budapestről is jön minden évben egy másik műszaki stáb, akik az OFF-programokért felelősek. Összeszokott, nagyon jó szakmai felkészültségű csoportok ezek, akiknek a munkáját nem tudnánk nélkülözni. Jordán Tamás: Talán azt is említsük meg, hogy a Minisztériumon és a Városon kívül nagyon sok egyéb támogatónk is van, különféle cégek, akiknek a segítségére szintén nagy szükségünk van. Lényeges, hogy vannak még olyan gazdasági társaságok, akik fantáziát látnak a kultúra támogatásában. E nélkül nem megy. Reméljük, a továbbiakban sem fogják ezt másként gondolni! További jó munkát kívánok és köszönöm a beszélgetést.

Nagy-Timcsuk Bianka

Folk a POSZT-on „A hagyomány nem rab, akit őrizni szokás és nem is beteg, aki ápolásra szorul. A hagyományt meg kell élni, minél több embernek továbbadni és továbbfejleszteni.” E mondást egyik ismerősömtől hallottam, s már elsőre is nagyon szépnek találtam, legalábbis elméletben. Gyakorlatban ugyanis kivitelezhetetlennek tűnt számomra. Mert nekem, személy szerint a hagyományok megtartásáról, s itt állítsuk előtérbe a néptáncot, ha már a POSZT-os folk-napnál tartunk, mindig olyan benyomásom volt, hogy sajnos úgy kezelik őket, mint egy értékes ereklye, amit a fontos ünnepnapokon kihoznak a templom oltára mögötti elzártságából, körülhordoznak a városon, de néhány elszánt hívőn kívül nem sokan foglalkoznak vele.

21

Simon István: Tavaly vagy tavalyelőtt például a kaposvári színház Mohácsi János által rendezett „Őrült lélek, vert hadak” című produkcióját egy áramszünet akasztotta meg, de nagyon jól viselte a közönség, nem volt szükség ránk. A legizgalmasabb mindig az időjárás kérdése, mert rengeteg szabadtéri előadásunk van, s idénre például rengeteg esőt mondanak. Ez az egész fesztivál hangulata miatt is érdekes, mert a POSZT-hoz hozzátartozik az is, ahogy az utcákon, tereken, kerthelyiségekben hömpölyögnek az emberek, megbeszélik a látottakat, stb. Ezért nyugodtan mondhatom, hogy abszolút egyik fő hangulati tényező az időjárás. Létezik arról valami felmérés, hogy körülbelül milyen a látogatottsága a POSZT-nak? Jordán Tamás: Természetesen. A tavalyi évről van egy kimutatásunk, amely szerint közel ötvenezren vettek részt valamilyen programon, de pontosat nem lehet tudni az előbb említett fesztivál hangulat miatt, hiszen az utcai előadások nézőközönsége állandóan változik. Simon István: Amit biztosan tudunk az az, hogy a benti előadásokon kilencezren voltak, de csak azért ennyien, mert több egyszerűen nem fért be. Még talán hely is lenne több, de vannak olyan előadások, amelyek direkt kis nézőteret igényelnek, mert a rendező azt szeretné, hogy azt a miliőt teremtsük meg, amelyekben ezek az előadások születtek. Ilyen lesz például a „Frankeinstein terv” című előadás, amely a zálogházban kerül bemutatásra, mert az a hely tetszett meg a rendezőnek. Ide például mindössze ötvenöten férnek be, akárcsak az eredeti helyszínen, a Bárka Színházban. Ehhez ragaszkodtak, s nekünk pedig el kell fogadnunk, hiszen az előadás úgy tud igazán hatni, ha az eredetihez hasonló feltételeket igyekszünk biztosítani. Milyen a POSZT-nak a szakmai visszhangja? Simon István: Ez teljesen változó. A dicséretektől egészen az erős kritikáig mindent kapunk, de alapvetően elmondható, hogy mindenki itt akar lenni, s ez a legjobb reklám nekünk. Jelen van mind az írott, mind az elektromos sajtó, s viszik a hírünket mindenfelé. Ejtsünk befejezésül pár szót a stábról is, hiszen nyilván ők is megérdemlik, hogy megemlítsük őket! Simon István: Igen, ezt nagyon fontosnak tartom, hiszen nélkülük nem működhetne az egész fesztivál. Évek óta egy stabil stábbal dolgozunk, akik óriási lelkesedéssel és teljes erőbedobással vesznek részt ezen a tíz napon. Bár majdnem minden színház hozza a saját műszaki gárdáját is, a pécsi színház technikusaira nagy szerep jut, s ezért csak köszönetet mondhatunk nekik. De érdemes megemlíteni a helyszínek, úgymond házigazdáit is, akik szintén szívüket, lelküket beleadják abba, hogy jól sike-

22

Megszokták már a látványát, nem kelt szenzációt, természetes velejárója az ünnepnek. Ez engem mindig is egy kissé irritált, de aztán megmagyaráztam magamnak, hogy ha megpróbálom objektíven szemlélni a kérdést, a néptánc nem az a műfaj, ami alkalmas a különösebb figyelemfelkeltésre. A mondáshoz visszakanyarodva, a hagyomány megélése még stimmelne is. Ugyan csak egy sovány átalvetőnyi ember esetében, de kétségtelenül igaz. Minél több embernek továbbadni? Hát ezt a kérdést illetően a szándék a néptáncosokban ott lenne, csakhogy amihez az Isten adta népnek nem fűlik a foga… Továbbfejlesztés? Talán ez az amúgy gyönyörű mondás legmeredekebb része. Egy mezőségi csárdás száz éve is nagyjából ugyanúgy mutatott, és száz év múlva sem fog jelentősen változni. Ugyan lehet, hogy a kontyokat hajtű helyett technokol erősségű hajlakk fogja összetartani, a gyolcsszoknyát felváltja a nejlon, feltalálják a kopásálló bőrcsizmát és a pókselyem harisnyát, de a lényegen ez sem változtat. Egyszóval el nem tudtam volna képzelni, hogy fel lehet őket olyan módon dolgozni, hogy az nem csak a szűk rajongói kör (ahova magamat is besorolom) számára legyen emészthető. De a POSZT-os folk-napon valami számomra teljesen újat tapasztaltam! A fellépések a Jókai téren kezdődtek kora délután. Többek közt fellépett az Intermagyar zenekar, a Baranya, a Bartina és a Misina néptánc együttesek, valamint a Jókai utcai és a Mátyás Király utcai általános iskolák néptánccsoportjai is. A másik helyszínen, a Színház téren interaktív táncbemutató volt sárközi, baranyai magyar és horvát táncokból a közönség bevonásával. A nap csúcspontja azonban „A folklór reneszánsza” című gála volt a Harmadik Színházban, amelyen többek közt az Alba Regia, a Baranya, a Mecsek, a Misina, és a Tanac együttesek képviseltették magukat, s amelyre én azzal a biztos hittel ültem be, hogy egy rendkívül színvonalas és látványos néptánc műsort fogok látni. Arra is gondoltam, hogy esetleg a közismertebb moldvai és somogyi táncokon kívül valami ínyencséget is megcsodálhatok, mondjuk szilágyságit vagy marosmentit. Vagy ha már „reneszánsz” akkor lehet, hogy mindezt nejlonszoknyás, selyeminges kivitelben. Csakhogy nem ez történt. Már az első fellépőnél feltűnt, hogy itt valami nagyon nincs rendjén (vagyis, mint utólag kiderült: épphogy nagyon is rendben volt). Az Alba Regia együttes „Skizó” című előadásában két legény virtuskodott a színpadon: egy hús-vér, és egy kivetítő vásznon a virtuális hasonmása. Eleinte csak legényesben versengtek, parádéztak, aztán láss csodát: a virtuális legénynél egyszer csak ott egy söprű, mint táncpartner. „Ó te sátánfajzat!” – gondolja a hús-vér legény.

„Na, hoci azt a söprűt!” – s a söprű a vászon alatt átrepül hozzá. Táncol a legény, táncol vígan, kissé merev derekú, elől deszka, hátul léc, cirok-kócú babájával, de egyszer csak tátva marad a szája: „Mi az istennyila!” – vágtat át koponyáján, ahogy meglátja a virtuális vetélytársat egy menyecskével ropni. „Na, hoci azt a lányt is!” S húzni-vonni kezdik a menyecskét a képernyő egyik oldaláról a másikra. A következő sokkoló (de pozitívan sokkoló) élmény számomra a Pelikán együttes „Életfa” című előadása volt, amelyben két asszony s két kislány taposta a moldvait. Egyik pillanatban azonban a két lány levetette a szoknyát, én itt egy pillanatra elszörnyedtem („Te jó ég, ezek vetkőznek… mi lesz itt? Sztriptíz? Ráadásul kislányok…”), de persze kiderült, hogy a szoknya alatt ott a nadrág s a lányok egyszer csak aerobic és hip-hop mozdulatokkal kezdtek táncolni az ősi zenére. De ez a koncepció működhet fordítva is, ahogy azt a Mecsek táncegyüttestől megtudtuk, azaz nem csak népzenére lehet modern táncot járni, hanem modern zenére is lehet néptáncos elemeket alkalmazni. „Pulpitus” című produkciójukból kiderült, hogy a magyar néptánc olyan univerzális lépéseket tartalmaz, amit a „Mint a mókus fenn a fán” és egyéb kommunista slágerektől kezdve a rock ’n’ roll-on, és popon át a rap-ig, mindenféle zenére lehet ropni. S hogy mire jó a néptánc modern formában történő feldolgozása? A meglepően kreatív és humoros produkciókat látva, azt hiszem nem túlzás azt állítani, hogy a népi hagyomány ilyen átformálása a legalkalmasabb arra, hogy azok gondolatvilágába is becsempésszük a folklórt, akik nem rajonganak a klasszikus néptáncért.

Bartusz-Dobosi László

23

A New York Kávéház főpapja és hívei Nyugat 2008-1908: az Örkény színház jubileumi előadása

Az esős idő miatt a meghirdetett Tettyei romok helyett, a Harmadik Színházban került megrendezésre 2008. június 13-án, Pécsett, az Örkény Színház különleges előadása, a Nyugat című irodalmi folyóirat alapításának századik évfordulója alkalmából. Nyilván nem túlzás azt állítani, hogy a huszadik század, sőt a magyar irodalom legnagyobb jelentőségű folyóirata, a Nyugat volt. Az okokra és a miértekre talán Kenyeres Zoltán „A Nyugat és kora” című tanulmányának egy kiragadott részletéből kaphatunk magyarázatot. Abból, amelyikben az új folyóirat szerkesztőségét illetően a következőket írta: „A zseniális nagy költő, Ady Endre és a korlátokat áttörő kötet, az Új versek mellett kellett egy rendkívüli szerkesztő egyéniség, akinek hívó szavát elfogadják az írók. Ez volt a szerzetesi szigorúságú Osvát Ernő. Aztán kellett egy éles tollú publicista, akit ismer és elfogad a közönség, és aki vállalja a viták vívócsörtéit. Ez a publicista volt Ignotus. Kellett egy higgadt, józan műbíráló, akinek véleményét írók és olvasók egyaránt méltányolják. Ez volt Schöpflin Aladár. Kellett egy művelt irodalombarát, aki felkészülten tud viszszaválaszolni kritikai támadásokra, emellett jól forgolódik pénzügyi körökben, és számítani lehet rá az anyagi források felkutatásában. Ez volt Fenyő Miksa. Végül kellett egy fiatalember, aki elég érzékeny ahhoz, hogy maga is író legyen, és elég érzékenység nélküli, hogy betöltse a szerkesztőségi mindenes szerepét. Ez a fiatalember volt Gellért Oszkár. Belőlük toborzódott össze a Nyugatot életre hívó kis tábor. A hozzájuk csatlakozók közül – a Nyugat későbbi története szempontjából – a Figyelőben még költőként is szereplő Hatvany Lajost kell külön említeni.” Ennek a végletekig az irodalomra koncentráló társaságnak a szellemi gyermeke lett az a folyóirat, amiről az előadásból megtudhattuk, hogy nem is 1908-ban, hanem 1907 karácsonyán jelent meg az első száma és 1941. augusztus 1-jén, Babits Mihály halála után szűnt meg. No és az sem mellékes, hogy több mint ötvenezer oldalnyi anyagának jelentős része mára a magyar irodalom klasszikusainak kincsestárába tartozik.

Ennek a folyóiratnak 33 évfolyamnyi anyagából válogatott Réz Pál és Várady Szabolcs olyan műveket, amelyeket aztán Mácsai Pál kerek egésszé rendezett. A két és fél órás darabban nemcsak a folyóirat története, hanem emblematikus alkotóinak sorsa is kirajzolódott. Többek között Ady Endre, Babits Mihály, Csáth Géza, Füst Milán, Ignotus, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, s a „NewYork Kávéház főpapja, Osvát Ernő” szerepelnek egy-egy írásukkal, vagy levelükkel. Nincsenek összekötő szövegek, nincs narrátor, csak a szakmai alapossággal összeválogatott szövegek állnak össze egy egésszé. Ezekből tudhatjuk meg, hogy a mára már „félistenekként” tisztelt írók micsoda támadásoknak voltak kitéve, s hogy a Nyugat vezéralakjai között is komoly ellentétek húzódtak meg. Ezek nem egy alkalommal majdnem a lap megszűnéséhez vezettek. Különösen az állandó tehetségek után kutató Osvát és a lapot anyagilag fenntartó Hatvany Lajos között elmérgesedett párviadalt hangsúlyozza a darab, s nem igazán jut elég idő, s energia a Babits – Móricz, vagy éppen az Ady – Kosztolányi ellentét kihangsúlyozására. Az előadás egy kopott hajóállomáson és annak várótermét megjelenítő díszletek között, színleg már a közönség érkezése alatt zajlik. A színpadon kissé céltalannak tűnő lődörgéssel jönnek-mennek a színészek, s nem igazán értjük, hogy miért. Az események időbeli elhelyezését egy cserélhető tábla segíti, amely az „19 – W” felirattal utal az éppen aktuális eseményekre. Az Örkény Színház szinte teljes társulatának részvételével készülő előadásban az egyes művek az alkotók karakterét idéző színészek tolmácsolásában hangzanak el. Így például Móricz Zsigmond műveit Csuja Imre, Osvát Ernő írásait Mácsai Pál, Ady Endre verseit Széles László, Ignostust Végvári Tamás szólaltatja meg, míg Ottlik Géza alkotásait Gálffi László blazírt eleganciával közvetíti. Elhangzik egyebek között a harsány hazafiaskodást gúnyoló Karinthy Frigyes: Hazám és „Hazám!” című írása Pogány Judit nagyszerű előadásában, míg Kaffka Margit

kisfiához írt levelét Takács Nóra Diána mondja el. Szomory Dezső Egy levél alkalmából című „hisztérikus” írását Kerekes Viktória zseniális alakításában hallhatjuk, míg Schöpflin Aladár A Nyugatról című eszmefuttatását Für Anikó szólaltatja meg. A Radnóti Miklós naplójából vett részletet Dömötör András tolmácsolja, Szép Ernő: Osvát című írása pedig Kerekes Éva előadásában lesz hallható, míg Bíró Kriszta egy Szabó Lőrinc-írást ad elő. A sor mintegy két és fél órán keresztül, egy szünetet beiktatva folytatódik. Ez alatt az értő fülű hallgató is elfárad a tömény szövegekre való koncentrálásban. Különös és ironikus hangulatot árasztanak a színészek ruhái, amelyek az egykori frakkot, lakkcipőt vagy éppen nagyestélyit, színes tornacipőkkel, zoknikkal, papucsokkal, pulóverekkel vagy éppen pizsamával kombinálják, talán így igyekezve az eltelt száz évet átívelni. Összességében elmondhatjuk, hogy igazán tartalmas és mélyre hatoló színházi előadást kerekítettek a színészek a sok különálló irodalmi szövegből, de kellett hozzá némi előtanulmány, hogy az apró finomságokat is felfedezhessük benne. Árva-Szabó Péter

24

Kultmegálló A pécsi Művészetek és Irodalom Háza még az év elején írta ki a Kultmegálló ’08 című pályázatot, amelynek keretein belül ismét azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy Pécs köztereit és buszmegállóit egy hónapra kiragadják a gaz marketingesek kezéből, és kultúrát ültessenek oda is, ahol egyébként

csak UPC-reklám terem. A tavalyi év Versmegállója után idén a képregényeket hívták segítségül, hogy színt vigyenek a város forgalmasabb megállóinak unalmas reklámplakát rengetegébe. A pályázat hívószava a „Pécs patchwork” volt, ami pont annyira semmitmondóra és értelmezhetetlenre sikerült, mint amilyen odaadással kerülte ki a pályázók többsége ezt az apró témabeli megkötést. (Volt olyan is, aki – roppant humoros módon – pályamunkáját éppen a témát körülölelő értelmezés-mizériára alapította.) Az indulók mezőnye nagyon vegyes volt: a szárnyaikat próbálgató fiataloktól egészen az olyan profikig, mint a híres karikaturista, a többszörös Alfabéta-díjas Marabu. A kiállítás megnyitójára és az azt követő háromnapos, meghívásos workshopra a POSZT mellékzöngéjeként került sor június elején. A megnyitóra közel száz ember volt kíváncsi, és ez – tekintve a képregény hazai marginális helyzetét – még akkor is szép eredmény, ha többeket inkább csak a fellépő zenekarok csábítottak el a nyáresti nyitányra. Az igazi csemege azonban csak ezután következett: a csütörtöktől szombatig tartó mini alkotótábor, melynek levezénylésére két belga alkotót Jean-Luc Cornette-et és Karot kértek fel (a velük való gördülékeny kapcsolattartás pedig Schäffer Andrea érdeme volt). A résztvevők (Bradák Balázs, Boldog Vince, Herkli Mátyás Barnabás, Juhász Gergő, Kasza Magdolna, Nagy István, Nagy Tamás, Simon Edina és e beszámoló szerzője) számára kevés hasonló lehetőség fog adódni, hogy az európai képregény-kultúrában ilyen elöl járó nemzet művészeitől tanuljon. A három nap alatt mindenkinek egy-egy komplett (egy oldalas) képregényt kellett elkészítenie a forgatókönyv kidolgozásától kezdve egészen az utolsó tusvonásig az „idő” témakörben, és ez többnyire si-

Jordán Tamás – Simon István

Értékelés A VIII. POSZT 2008. június 5-e és 14-e között került megrendezésre. Az OFF-programokkal együtt, 40 helyszínen 250 rendezvényt tartottunk a 10 nap alatt, s az utcai és a különböző tereken rendezett produkciókat is figyelembe véve, minimum 45-50.000 néző részvételével lehet számolni. A meghirdetett előadásokból mindössze 5 szabadtéri előadás maradt el a rossz időjárás miatt. Különösen fájlaljuk ezek közül a Békéscsabai Jókai Színház előadását, akik óriási lelkesedéssel, s a társulat javával felvonulva, igen nívós és látványos kiállításokkal, koncertekkel készültek az egész napos bemutatkozásra. Mint az elmúlt években, idén is megfigyelhető volt a kamaraprodukciók, illetve a stúdiószínházi előadások jelentős túlsúlya. Úgy gondoljuk, hogy sikerült valamennyi színház műszaki és művészeti igényeit kielégíteni, azaz azt a miliőt, hangulatot biztosítani a helyszínek kiválasztásával, amelyekben az előadások eredetileg megszülettek. Ezt a tényt bizonyítják a színházak visszajelzései is. A válogatást „természetesen” idén is érték kritikák, mindenesetre megállapíthatjuk, hogy a Galambos Péter által „vezényelt” szakmai viták az idén voltak a legnívósabbak. A válogatás során, Kukorelly Endre nem tagadta meg kortárs irodalmi elköteleződését, felvállalva a mai magyar drámairodalom bemutatásának kísérletét.

Idén is elmondhatjuk, hogy a POSZT lényege, mondhatnánk a szíve, a versenyprogram, s az azt követő szakmai fórumok voltak, ám a fesztivál lelkét továbbra is az ún. OFF-programok sokasága jelentette. Ezek határozzák meg tulajdonképpen a színházi találkozó fesztivál jellegét. Nem szabad lebecsülni ezeket a produkciókat, mert sokszor a versenyprodukciókkal azonos, nem egyszer magasabb színvonalúak azoknál. Külön kiemelnénk a Színház- és Filmművészeti Egyetem igen értékes és nagyon igényes vizsgaelőadásait, és igen erősek voltak idén is a Nyílt Fórum rendezvényei, ezeken belül is a felolvasó színházak. Ezeknek a keretében idén először láthatott és hallhatott a közönség külföldi produkciókat is. Ezúttal is igen magas színvonalat képviseltek a komolyzenei rendezvények, melyek közül kiemelkedett Varnus Xavér orgonahangversenye – zsúfolt ház előtt (1000 néző), és ugyancsak magas művészi értéket képviseltek a Bazilikában megrendezett orgona-hangversenyek is, neves külföldi vendégművészek és a Pannon Filharmonikusok közreműködésével, Hamar Zsolt vezényletével. De rangosak voltak idén is a könnyűzenei rendezvények is, bár ez a megfogalmazás megkérdőjelezhető, hiszen idén ezt a műfajt olyan személyek is képviselték, mint Básti Juli, Udvaros Dorottya, Kulka János, Cserhalmi György és Dés László a sportcsarnokbeli „Férfi és Nő” koncerten, ahol 2500 néző szűnni nem akaró vastapssal köszöntötte a művészek remek előadását. De meg kell említeni a Művészetek és Irodalom Házában megrendezett „Örökzöld Gershwin” koncertet Szakcsi Lakatos Béla, Vukán György és Bornemiszsza Mária közreműködésével, a Budapest Klezmer Band estjét a zsúfolt tettyei szabadtéri színpadon, a Sebő együttes koncertjét a Dante Kávéház udvarán, a Katona József Színház fiatal művészeinek „Dzsesztetés” – pótszékes, földön ülős – előadását a Bóbita Bábszínházban, vagy éppen a Duende együttes Szent István téri előadását. A legkülönbözőbb képzőművészeti ágak számtalan kiállításában gyönyörködhettek a látogatók, megismerkedhettek a különböző technikával dolgozó képzős egyetemisták munkásságával, vagy éppen a több évtizedes szakmai múlttal rendelkező művészek tárlataival. Kiemelnénk az ismételten megrendezett „Festők versenyét”, amelynek keretében magyar és külföldi fiatal művészek a POSZT ideje alatt készítették el színházi témájú alkotásaikat, amelyekből a Pécsi Galériában nyitottunk kiállítást. Igazi kuriózum volt Mácsai Pál és Bálint András tárlatvezetése a pécsi múzeumokban, illetve képtárakban. Mindkét rendezvényt meg kellett ismételni az óriási érdeklődés miatt.

25

került is. Érdekes volt megfigyelni a kísérletező kedvét a résztvevőknek, hiszen többségüknek éppen a pályázati anyaguk volt életük első képregénye, márpedig Cornette és Karo többször is rávilágítottak: a jó képregény elkészítéséhez tisztában kell lenni annak működésével, egészen az alapokig, márpedig a hazai szcénából éppen ezek a biztos alapok hiányoznak. (Értve ez alatt a magyar képregény történelmi folytonosságának hiányát éppúgy, mint az alkotást megelőző tanulási folyamattal szembeni olykor meglepően csekély alázatot.) Hiába: eltérni csak akkor lehet, ha van mitől, márpedig a magyar képregény feladata jelen keretek között nem feltétlenül az új utak keresése, sokkal inkább magának a művészetnek az elfogadtatása. Az elkészült művekből aztán kiállítás készült, mely a Ballon és Buborék – Krimi a vallon képregényben című kiállítás kísérőjeként volt látható a Művészetek és Irodalom házában.

Tiszta szívvel és lelkiismerettel mondhatjuk, hogy a VIII. fesztivál is igen sikeresen bonyolódott le, sokak szerint az első POSZT után ez volt a legsikeresebb. A tíz napos rendezvénysorozat alatt a különböző helyszíneken kitűnőre vizsgáztak a szervezők, és a lebonyolítók. A fesztiválról a sajtó szinte minden ága jó véleménnyel nyilatkozott, eseményeit különféle médiumok közvetítették.

A VIII. POSZT EREDMÉNYE A szakmai zsűri díjai Legjobb előadás: Mundruczó Kornél és Bíró Yvette: Frankenstein terv. Rendező: Mundruczó Kornél (Bárka Színház, Budapest) Legjobb rendezés: Zsótér Sándor Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása (József Attila Színház, Budapest) Legjobb női főszereplő: Monori Lili. Mundruczó Kornél és Bíró Yvette: Frankenstein terv (Bárka Színház, Budapest) Legjobb férfi főszereplő: Pintér Béla. Pintér Béla: A démon gyermekei (Pintér Béla és Társulata, Budapest) Legjobb női epizódszereplő: Vasvári Emese. Dömötör Tamás: CzukorShow (Kamara Savaria – Szombathelyi Színházbarátok Egyesülete, Szombathely) Legjobb férfi epizódszereplő: Pálffy Tibor. Witold Gombrowicz: Yvonne, burgundi hercegnő (Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy) Legjobb díszlet: Bagossy Levente. Térey János: Asztalizene (Radnóti Színház, Budapest) Legjobb jelmez díjat a zsűri nem adott ki, helyette különdíjban részesült: Béres Márta, Erdélyi Andrea, Mikes Imre Elek, Mészáros Árpád. Urbán András Társulata: Urbi et Orbi (Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka) Különdíj a legjobb együttes munkáért: Vinnai András – Bodó Viktor: Fotel (Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza) A MASZK Országos Színészegyesület színész zsűri díjai Legjobb férfi alakítás: Anger Zsolt. Dömötör Tamás: CzukorShow (Kamara Savaria – Szombathelyi Színházbarátok Egyesülete, Szombathely) Legjobb női alakítás: Ladányi Andrea. Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása (József Attila Színház, Budapest) A Fidelio-Súgó díjai

26

Legjobb 30 év alatti színésznő: Bartsch Kata. Dennis Kelly: Love & Money (Nézőpont Színház, Székelyudvarhely) Legjobb 30 év alatti színésznek járó díj megosztva: Ötvös András, Jaskó Bálint, Zrínyi Gál Vince, Jelinek Erzsébet, Lass Bea. Garaczi László: Plazma (KoMa, Budapest) A közönség zsűri díja Mundruczó Kornél és Bíró Yvette: Frankenstein terv. Rendező: Mundruczó Kornél (Bárka Színház, Budapest)

Utassy József

Meleg zsák W. S.-nak

Hevülnek a hatalmas zsákok, lihegnek a fény trógerei, zsákolnak. Mintha iszákot, vállamra vetek én is egy zsákot! - Quo vadis? - Wohin gehst? - Kudá igyos? - Hová mész? Viszem Weöres Sándornak. Van benne: Ü! Panyigai. Meg kéknyelű! Venyigei. Van kóc, kenderből! S kicsobbantottam a tengerből: Cepelek öt kila ángolnát, Hátha jókedvre hangolnák.

Játék Egy lihegő gondolat hasal az agyamban, tekintete sunyítva ballag végig rajtam. Majd szökkenve fölugrik, s leteper hirtelen. Dulakodunk, de végül: papírra fektetem!

27

Sándor-nap!

Lukáts János

28

Szegény ember panaszkodik… A két marok kerek gömbbé formálódott, rázódott egy darabig, aztán hirtelen széjjelnyílt, négy összehajtogatott, egyforma méretű papírdarabka röpült szét belőle, négy kéz mohón kapott egy-egy papírdarabka után, és megindult a bontogatás. Aztán egyszerre megszólalt egy sopánkodó hang: – Szegény ember panaszkodik, Fűhöz-fához kapaszkodik, Ellopták a lovamat, Gyanúsítom a… – ezután a három játszótárs valamelyikének a neve következett. Vagyis kezdetét vette a szegényemberezés, a VI. kerületi iskoláknak ez a kiváló hagyománya, a csoportos szórakozásoknak ez a népszerű fajtája, a zsenge tanügyi előmenetelnek ez az évtizedes gyanúsítottja. A szegényemberezésben négyen vehettek részt, a legalkalmasabb volt, ha egymás mögött lévő két pad fiai fogtak össze az óramenet vidámabbá tételére. Fiúiskola boldog-boldogtalanjai voltunk, olyan balgatag lányjátékokat sose játszottunk, mint a Körben áll egy kislányka, a Macskabölcső, vagy a Mosogatócsutak, mi olyan komoly közösségi és képességfejlesztő játékokkal edzettük testünket és szellemünket, mint a szegényemberezés. A négy papírdarabon a kriminalisztikából ismert négy szerepkör neve állt: Szegény ember, Bíró, Hajdú és természetesen a Tolvaj. Kissé feudális volt az 1950-es évek végén ez a büntetőjogi világkép, de oda se neki! A szegény ember felöltötte a kárvallott szenvedő arckifejezését, a többiek fapofát vágtak (mi még nem használtuk a „pókerarc” elnevezést). Cyrano tanár úr pedig Fanni keserveit ecsetelte a katedrán nagy beleéléssel. A szegény embernek meg kellett neveznie, kit gyanúsít lova eltolvajlásával, akit a három padtársból, akarom mondani: a három lehetséges bűnelkövetőből kiválasztani nem volt könnyű dolog. Akár talált, akár tévedett a szegény ember, – a bíró ítélt, a hajdú végrehajtott. Ha a szegény ember eltalálta a tolvajt, a tett kapott méltó büntetést, ha nem, akkor a gyanúsításért maga a szegény ember lakolt. A tolvaj ilyenkor csúfondáros éneklésbe kezdett, kezével-lábával kalimpált: – Biciklizik a tolvaj! – ezt többnyire még Cyrano tanár úr is észrevette, akármekkora lelki gyötrelmek közt vergődött is szegény Fanni. Az igazság pedig győzedelmeskedett… A büntetések kezdetben szelídebb-durvább hátbavágások és „barackok” voltak, „kokik” kopogtak

(azaz szigorú, öklös fejbe kommantások), aztán következett a ”bajusz”, ami serdülő szőrzetű ifjaknál nem volt az öröm forrása. A hajdú ilyenkor két hüvelykujjával keményen kétfelé sodorta a vétkes bajuszának a helyét. Súlyosbításként kitaláltuk, hogy a bajuszt nem ujjal, hanem radírral hajtja végre a hajdú. Hogy ez milyen érzés, bajszosok és csupasz szájúak kipróbálhatják odahaza, a tükör előtt! Mindez azonban kevéssé volt feltűnést keltő tevékenység, így, csöndben és egyhelyben ülve. Az osztály figyelme továbbra is szegény Fanni körül forgott. Ezért idővel továbbfejlesztettük az igazságszolgáltatást! Egy alkalommal Herencsár Karcsi volt a bíró, az ítélet pedig ekképp szólt: – Szúrdd seggbe a Kadocsát! – és átnyújtotta körzőjét az ítélet végrehajtására. Kadocsa az orráig se látott, ezért az első padban kuporgott, és buzgón körmölt a füzetébe. A matek leckét másolta szokása szerint, de Cyrano tanár úr azt hitte, hogy Fanni hagyományai vezéreszméit jegyzi föl magának. A büntetés végrehajtó ezúttal Bors Gabi volt, a távolság Bors és Kadocsa között négy padnyi, ezt bajos volt áthidalni még a gyors Borsnak is. Gabi előredobta a tollát, Kadocsa mellé, a földre, mintha véletlenül hullott volna le a padról az a fránya toll, majd az elbitangolt munkaeszköz után indult s közben markolatig döfte a körzőt a serényen körmölő Kadocsába. Kadocsa fölordított, föl is pattant, két kezét a szúrás helyére szorította. Ebből mindenki megtudta, hogy valahol az osztályban szegényemberezés folyik, és Kadocsa a játék vétlen áldozata, – kivéve Cyrano tanár urat. – Mi történt, Kadocsa? – kérdezte tanárunk a mit sem sejtő érdeklődésével. Kadocsában volt annyi kurázsi, hogy nem adta föl a játszókat, meg annyi vásottság is, hogy tudta, elérkezett a cirkusz ideje. – Szegény Fannin sajnálkoztam! – közölte Kadocsa, az osztály hangos tetszésnyilvánítása közepette. Miután leült, Kadocsa az öklét rázta Bors felé, az óra tönkre volt téve. Cyrano tanár úré…, a miénk most kezdődött. A következő játékban Herencsár Karcsi lett a tolvaj, Bors Gabi a bíró: – Nyisd ki az ablakot! – szólt az ítélet. Karcsi illemtudóan jelentkezett (a jó tanulók fajtájából való volt), és engedélyt kért Cyranotól, hogy ablakot nyithasson. Odakinn december volt.

ezen a találkozón motyogta el a negyven éve hordozott technikussága súlyát: – Szívós kitartó munkával nem vittem semmire! – aztán, mikor már nem figyeltünk rá, halkan elcöcögte magát. Kadocsa politikus lett, sose jön el az érettségi találkozókra. A hajdani játék az én életemben se múlt el nyomtalanul, keveset tolvajkodtam, a bíróság és a hajdúság is távol áll tőlem, de mind ez ideig megmaradtam szegény embernek.

29

– Igen nagy itt a hőség, tanár úr! – kottyant bele Kadocsa is, akit ugyan senki se kérdezett, de ő mindig szívesen vállalta a fogadatlan prókátor szerepét. Karcsi ablakot nyitott, a játék folytatódott. Valami azért Cyranonak is föltűnhetett, aki ekkor már a felvilágosodás fény- és árnyoldalait boncolgatta. Kezét tétován fölemelve, a hátsó padok felé mutatott: – Ki dünnyög ott hátul, Bors fiam, te dünnyögsz? – Én nem dünnyögtem, tanár úr! – volt kész azonnal a válasszal Bors Gabi. A dünnyögés hallatán az osztály azonnal dünnyögésbe fogott, csak mi négyen ültünk tovább fapofával. Most Gajdács volt a bíró, az idétlen, aki minden viccen késve cöcögött. A fülön csípett tolvaj pedig ezúttal – mi tagadás – én magam valék. – Csukd be az ablakot! – motyogta Gajdács, aztán sunyin cöcögni kezdett. Próbáltam magyarázkodni, hogy hiszen most nyitottuk ki azt az ablakot, mit szól majd mindehhez Cyrano, de a törvénytisztelő Herencsár a homlokát ráncolta: – A bírói ítélet szent! Ha a bírói ítélet szent, akkor jelentkezem szerényen. Fázósan húztam össze ruházatomat és didergést színleltem. Kadocsa jelezte, hogy ő is fázik. Cyrano tanár úr a kezét tördelte, nehogy a rábízott gyermeknyájnak baja essék. Az ablakot becsuktam. Az osztály egyik fele velem vacogott, a másik verejtékes homlokát törülgette nagy feltűnően. Cyrano tanár úr már az ifjú Werther keservei fölött töprengett, s mert mi a gőte névben a tarajos gyíkocskára ismertünk, tanárunk a tábla felé fordult, és betűnként hangsúlyozva fölírta Goethe nevét. Bors Gabi fölpattant a helyéről, és keze tétova mozdulatával kísérve, a Cyranoéval azonos hangon morogta az osztály felé: – Ki dünnyög ott elől, Cyrano, te dünnyögsz…? Ezt az emlékezetes szegényemberezést a negyvenedik érettségi találkozón elevenítettük föl, a résztvevők, mi négyen, elő is adtuk, emlékeztetőül a többieknek. A negyven éve érett, hajdani ifjak bömbölő vihogással nyugtázták az örökzöld történetet. És – hát persze – Cyrano tanár úrról is ejtettünk egy pár szót. De hogy ki volt Fanni, arról már csak a legbölcsebbek tudtak valamit. Legtöbben rázták a fejüket tiltakozva: – Ugyan, Fanni, fiúiskola voltunk! Herencsár Karcsiból nagynevű orvosdoktor lett, gyermekeink mandulájának és orrpolipjának önzetlen kioperálója, – a szúró-vágó szerszám megmaradt munkaeszközei között. Bors Gabi kezdetben filmstatiszta volt, jelenleg felelős állású felesége felelőtlen férjeként Párizsban nevelgeti későn kapott gyermeküket, a francia nyelv orrhangjait lelkes dünnyögéssel okítja az apróságnak. Gajdács éppen

Tolnay Donát

Gyerekjáték Deszka szárnyú hinta-táltos. Magától ring, mert magányos.

Bújócska Te vagy a hunyó, Istenem. Találj meg, ha vétkezem.

Kerék Imre

Emlékszel? Emlékszel? Játszottunk papást-mamást, gyúrtál nekem sárga homokpogácsát. – A kertbe szöktünk: kéretlen szemek csókjainkat ne lássák. Bőrünkre parázsló pipaccsal billogot égetett a szerelem. Tűztem hajadba zsibavirágot, ujjam babirkált melleden.

30

Ősszülők bűnös sarjadékai – bódító hársillatban hemperegtünk, s akár az Édent őrző angyal pallosa, villogott a Nap felettünk.

Gyurkovics Tibor

Homo ludens

Az oroszok a végtelen hatalom birodalmában nagy, keserű köpenyt kanyarítottak Gogolra, kinek bő lebernyegéből bújt elő a múlt és jelen század világnyi humormestere, Csehovok, Tolsztojok, sőt Dosztojevszkijek. Vékony humor-kenőccsel kenték be alakjaikat, s a hatalom csak kapkodott utánuk, még körmös karmaikból is kicsusszantak a szabad emberek. A XX-XXI. század nagy korszaka fogócskát rendezett. Előbb a dőlt meséjű nácizmus, majd az idült kommunizmus akarta begyepesíteni az embereket lágerekbe, kamrákba, cellákba, panelekbe.

31

A történelem a hatalom fogócskája. A hatalom reggel dühösen ébred, dörzsöli a szemét, keresi az embert. Mindenkit. Hol van, hova bújt , mit csinált az éjjel: összeesküdött, szerelmeskedett, gyújtogatott? Netán aludt? Renitensül, vagy ellenségesen, sőt netán békésen aludt? Loppal házat rakott vagy erősödött a hatalom ellenében? Kurválkodott, bacchanáliázott? A hatalom dühös. Nekiered és hatalom-fogócskában üldözi az embereket. Nem bír magával, futócipőt vesz vagy sítalpakat ragaszt a lábára, hogy a nyár boldog-zöld gyepén vagy a tél hófehér lesiklópályáin utolérje az embert, vagy akár titkos szurdokban nyakon csípje, elkapja a grabancát. A hatalom szereti a grabancot. Aztán ha ez sem elég, vad harci díszeket ölt, gépfegyvert aggat a mellére, tankkal dübörög és a gyönyörű felhőrajok közül kergeti vadászgépével a menekülő embert. Esetleg porig bombázza a városokat, betonhidakat, szuper repülőkkel üldözi a földönfutó örök indiánokat, erdőket és olajtelepeket gyújt nyomorult fejükre. Mint a társasjátékban nyomul az ember után, Hogy megölje, hogy Gulágba zárja, rabszolgasorba görbítse, idomítva, mint a kutyát a hatalom markában. Kezelje. Az ember veszélyes – kezelni kell. Géppel, pénzzel, sajttal, ideológiával. És az ember nagyokat hahotázik. Szamárfüles bohócsipkát húz a fejére, és fügét mutat a hatalomnak. Figurázik, gurgulázik, citerázik, pikulázik. A hatalom fut utána, és hasra esik. Elvágódik, és a tócsában fekszik hatalmas fegyverzetében, az ember pedig mezítláb a rücskös páncéljára teszi a hátán a csülkét és jókedvű dallamokat fütyörészik. Rég kitalálta ezt a játékot. Játszottak vad korok, közép és új korok: a shakespear-i udvari bolondok mindig fügét mutattak a hatalomnak, a képükbe törölve az igazságot. Villon a humor vitriolos folyadékába mártotta a tollát, hogy a hatalom vagy csak egy kósza pap fenekébe szúrja. Rabelais elég bő sárga sáfrányos szafttal és bíborvörösen csípős szósszal öntötte le a hatalmas ebédeket, de Romain Rolland sem cselekedett másként a Colas Brugnonban, Pirandello sem a szerepek cserélgetésében Mattia Pascal két életében. Cervantes bebizonyította, hogy a szélmalmok is darabokra kaszálják a széllelbélelt igazságot. Swift törpéket és gullivereket varázsolt a bűvös világra, ahol mindenki eltévedt, színjátszók, költők, trubadúrok, égi bohócok, jokulátorok.

Ó a XXI. század!! Mire aztán nyolcvan éven át kiterjesztette a fennhatóságot a szovjet birodalom a maga szürke leplét, végül is belegabalyodott, a homo ludens addig rángatta a fejére, hogy a zsarnok felbukott a zsákfutásban. Mi meg jártuk a humor táncát, különösen itt Kelet-Európában. Hasekok és Hrabalok, oroszok és magyarok, csehek, lengyelek, románok, horvátok, még incselkedtünk is velük: itt vagyok, fogjatok meg! Még a nyelvünket is kiöltöttük rájuk. Örkény, Weöres Sándor, Karinthy és Tersánszky, József Attila és Kosztolányi, Tamási Áron, odébb Arthur Koestler és Orwell, idébb Pasternák Jefremov Jerofejev, vagy Nyikita Mihalkov vagy Jiry Menzel, nemde Beckett Samuel, és mi magunk a sok Akakij Akakijevics, Faulknerek és Salingerek, Sylvia Plathok, apollinairesen és eliotosan. Most aztán itt a múlt századi, és e századi hajsza. A nagy amerikai hajsza, ami a sokcsillagos lobogóba van becsavarintva. Megcsippentjük a fogó orrát Kikiabálunk az elnyomott sorok közül, dalolásszuk a humor shakespear-i énekét. Jertek táncoljunk! Az angyalok biztosan örülnek nekünk, s a jövő évezredben elkapják égig hajított sipkáinkat. Hátha visszadobják? A mi nagy Görbetükör Gyárosunk Karinthy Frigyes – merem remélni, ismerik Európa egyik legjelesebb mesterét – írta már 1930-ban EGY KIS RIGMUSBAN. “Uram, zseni lakik Önben Önben pedig nemkülönben” Pedig akinek és akiről írta hamar megválaszolta eme udvariasságot. A magyar író-költészet egyik különleges alakja fenti rigmust így viszonozta: “Kérem Karinthy Frigyes író urat, küldöncöm által rögvest válaszolni szíveskedjék – miután tudomásunkra jutott, hogy életében egyszer végre komolyabb munkába kezdett s ez nagymértékben igénybe veszi idejét és teherbíró képességét, alkalmasnak találja-e az időpontot, hogy kedden délelőtt 11 és 12 között elfáradjon irodámba, magam a legmesszebbmenőkig rendelkezésére állok, hogy kinyalja a fenekemet? Tiszteletteljes hódolattal Kosztolányi Dezső.”

32

Nos a rendszerváltás után elveszítették az íróink a humorérzéküket, és nem vetemednek egymás fenekének a kinyalására. Kialakítottak egy köd nyelvet. Öntömjénezésre használják, fiktív életük légüres terében, tisztelet a kivételnek, minden oldalon. József Attila – 1937-ben így vágyakozott, mint kommunistabarát költő várván a szabadságra: “Jöjj el szabadság, Te szülj nekem rendet, Jó szóval oktasd, játszani is engedd szép okos fiadat!”

Tüskés Tibor

A hajós hazatért

Pék Pál

Exit Ott úszott el minden – – Mintha végleg: egyetlen percben teljes életem. S mélyen már, mint árulások csöndje, mint fénybogár a vakká-hűlt szemen. Földem fúlt a holdas ünnepekbe, s pucér torokkal verdesett a hang: a Neretva, mint szélkifente penge, rabbá ijeszt, mert nem lettem szabad. Csak utaztam a csupaseb kölyökkor omladékán túl a fény felé, árnyam mögül mozdulva, ha ölt még alázásom, s megdühött remény. Világos volt, hogy távolodom. Mégis rámforgott a rettentő kerék, s a tenger fölött kiléptem a gépből, hisz bennem akkor minden körbeért. (Split)

33

Pék Pál költő, szerkesztő, tanár, aki 1939. július 26-án született Nagykanizsán, hatvankilencedik születésnapja előtt két nappal, szülővárosában elhunyt. Utoljára márciusban tanára, Harkány László temetésén találkoztam vele a kanizsai temetőben. Tudtam, hogy a közelmúltban szívműtéten esett át. Meglepett arcának soványsága. De június elején az ünnepi könyvhéten még szerepelt új verseskötetének bemutatóján. A kötet címe baljós: Az elmerült sziget. Dedikációját is – utólag – baljósnak érzem: „barátsággal, s noha a múlt a jelen pillanattal ismét összekeveredik… mégis a jövő felé fordulva”. A hatvanas évek óta ismertem. A Jelenkorban 1963-ban közöltük először versét. Zárkózott, önmagáról keveset beszélő, nehéz „sebeket” őrző személyiség volt. Hiányok, veszteségek, kudarcok, csalódások kisérték útját. Kapcsolatokat, társakat kereső kézmozdulata nem mindig talált viszonzásra. Egy néhánysoros életrajzában írja: „Apám tízéves koromban elvesztettem, s ez a hiány mindvégig elkísért.” Tíz verseskötete jelent meg, jórészt a pécsi Pro Pannonia Kiadói Alapítvány gondozásában. Bakonyi István könyvet írt róla. Költészetének méltó elismerése mégis késett. Lírája nem adja meg magát könnyen. Miképpen vannak könnyű játékok (mint a dominó, a malom, a zsírozás), és vannak nehéz, bonyolult játékok (mint a sakk, a römi), azonképpen van könnyed, könnyen befogadható, és van nagyobb szellemi erőfeszítést kívánó líra. Pék Pál versei az utóbbi körbe tartoznak. Utolsó, tizedik kötetének darabjait úgy olvassuk, mint amelyekre a hirtelen halál borított árnyékot. Egyik versének ez a címe: Exit. Így kezdődik: „Ott úszott el minden – – / Mintha végleg: / egyetlen percben teljes életem…” A sziget elmerült… Minden elúszott… A hajós viszszatért… De él bennünk a remény: élnek versei. És hiánya majd rádöbbent valódi, megbecsülésre – akár utólagos elismerésre – méltó költői értékeire.

Szakolczay Lajos

Páskándi Géza játékai

34

(Az eb olykor emeli lábát, A sárikás anyós)

A hetvenöt éve született Páskándi Géza, aki a Romániából való áttelepülése után két évtizedet Magyarországon élt, immár tizenhárom éve nincs közöttünk. Bár az életművet példásan gondozó özvegy jóvoltából szinte nincs olyan év, hogy ne jelenjék meg könyve, a szakma csaknem teljesen figyelmen kívül hagyja a szatmárhegyi születésű író munkásságát. Hol van a világirodalom első vonalába sorolható abszurdoidjainak folyamatos színpadon tartása – normálisan működő magyar színház (ideértve a határon túli műhelyeket is) nem lehetne életképes nélkülük –, hol a társadalomlélektani mondanivalójú művek (megannyi dráma és regény) mondanivalóinak kamatoztatása? A legkisebbeknek írott könyvekben is (Zápfog király nem mosolyog) – épp a lépcsős szerkezet, a parabola gyújtó nagyítója révén – ott a kíméletlen társadalomrajz, a hatalom nevetés általi megsemmisítése. Minden műben a nyelvművész, a nyelvzsonglőr forrong, ám a történelem- és társadalomismeret ácsolja azt a kilátót, ahonnan (a gúny magasából) a nemtelen ország, eszme, hatalmi téboly, stb. fullánkos kibeszéléssel porrá zúzatik. A manapság olyannyira divatos posztavantgárd – amikor a nyelvi csűrés-csavarás, gyakran a rontott nyelv alapján piedesztálra állított groteszk ezerszer többet jelent, mint valamely komoly, hogy ne mondjam, a közösséget is érintő téma papírra vetése – egy kis bölcsességgel még ősének is tudhatná Páskándit, hiszen a költő négy évtized előtti, a Holdbumeránggal megkezdett líranyelv-varázslata (a szó talált tárgyként való szétszedése és összeszerelése) akarva-akaratlan a hazai modern kísérletekre is hatott. (Tandori is ezt a nyelvátvilágítást kezdte fókuszba állítani, csak más oldalról.) Ha manapság nem is annyira népszerű a műveiben politikus, magyarságképét európa-jegyként hordozó író nép iránti elkötelezettségét hangoztatni – csupán feje tetejére állított társadalmakban szégyellhető ez –, miért dugja a fejét a homokba akkor is az ítészek (jó-rossz véleményformálók) hada, amikor szó nincs, szikárnyi fölütéssel sem, a haza megmentéséről (noha Az eb olykor emeli lábát című színműnek az igazság megnevezésére irányuló kísérlete a Ceausescu- és a Kádár-rendszerben ilyesfélének számított)? Csupán arról, hogy a zenei élményt nyújtó nyelvteremtő

öröm és jókedvű kacaj miként képes esztétikailag mérhető és értelmezhető poémát létrehozni. Mert A sárikás anyós magyar nyelvben gyökerező – bármely kísérletet veszünk is, előzmény nélküli – nyelvhalandzsája (túllépve Csokonai Vitézen, Arany Jánoson és Weöres Sándoron is) úgy hangulati tökélyre fejlesztett, csaknem hősi példatár, hogy a nyelvet alakító, burjánoztató kuplé-modor ellenére is érezni az eposzi „történés” világjobbító (anyósi szemszögből: világszépítő) szándékát: a nevetéssel csak még jobban kozmikussá váló létünk kiteljesedését. Páskándi a minden dolgok – a röhej kazamatáiban sunyiságukat (egyirányúságukat!) vesztett igék, a vigalomban kapatossá váló főnevek, melléknevek, határozószók, stb. – új arcú teremtése, keresztnévből induló néven nevezése előtt a drámafejleményt késleltető körülírásra (a humor házról házra való hordozására) már rég szánt egy nem mindennapi futamot. Színjátékának, Az eb olykor emeli lábát (1964) című színpadi „verselményének” dramaturgiai leleményeit – az időhúzásnak cselekményt megpezsdítő hatása van –, ugyan nem használja föl később A sárikás anyós írásakor, ám a cenzúra és az összes elnyomó hatalom elleni protestálásában, ahogyan a szocialista rendszerben szenvedő írók legfőbb megpróbáltatását, a személyiséget is jócskán eltorzító – önként vállalt vagy rájuk kényszerített? – némaságot mint bűnt tollhegyre tűzte, humor-előzményként ugyancsak benne foglaltatik a majdan nyelvbe begubódzó és onnan teremtő hevülettel minden pillanatban kitörő, jelentés nélkül is jelentéses művének abszurditásban ugyancsak az eget ostromló, ítélkező hahotája. Az író Az eb olykor emeli lábát szereplőinek névadását tekintve semmi újdonsággal nem szolgál, hiszen a teátrum deszkáin évszázadok óta használatos a mesterség mint humorba burkolt jellemkép tulajdonnévként való megjelenítése. Ez is szavakkal való játék – némi alliterációs bájjal (bölcs: Magánvalótlan Mély Frigyes, püspök: Boronborongó Bonifác, illatszerész: Orrondi Ond, nyomozó: Lábnyom Lajos) –, mintha ezekkel a tulajdonság-piktogramokkal teremtett hősök (a keresztelés eleve a paródia paródiája) valamennyi összeütközés – a hatalommal való szembenállás vagy félelemmel teli behódolás – szószólói volnának. Lennének csak józanul bátrak

lényegét érinti, azt ti., hogy sem az igazság, sem a nem-igazság nem kell az uralkodónak, bár igazságra biztat, hanem csak az kellene, amit ő már kigondolt: egyfajta igazság, ami neki jó.” A Hírnök – úgy is mint Aldalár mellett az író másik alteregója? – vezeti föl, szellemének furfangos gyöngyeit csillogtatva („s itt nem csurgatnak nagy lét, / de cseppfolyós a nagy Lét…”; „A kockázat nagy: a tét pimasz, / de ami jön, az szép s igaz!”; „ – Hogy tiszta vizet öntsön, / hívjunk bírót, hogy döntsön… / A felhőt hívjuk, hátha / ő távlatunk is látja”) a szómángorlók siserehadát, s gyakran a bemutató, a királyt nem megalázó, de némi gondolkodásra késztető gesztussal ki is egészíti egy-egy alak (például a pojácává lett „hős”) jellemzését. A dalnokét ekképp: „Felség, itt künn ajtódba vár, / Lenfenkölt Ékes Aldalár. / Sok szép szót egybeöltöget, / s haló porából költöget. / Nem mondja, hogy az eb belit / kitaposták, hisz ebbeli / szándéka más, szándéka szebb: / Az étel útján halt az eb. / S ha egy teremburát idéz, / (fölnézve a csillárra) / A terem burájára néz.” Ennek az olvasót folyamatosan nyomás alatt tartó – a valóságból kiábrándítani igyekvő? –, a lekozmásodott mozaikszóba az összes oda nem tartozó elemet is belelátó költői nyelvkalodának éppenséggel az az értéke, hogy halandzsás megsemmisítéssel értéktelennek láttatja még a nem annyira talmit is. Persze a szóba bugyolált jellemek a körülíró-játékot tekintve alig különböznek egymástól, hiszen a Királytól a legkisebb alattvalóig ezúttal mindenki az író nyelvteremtő – színesnél színesebb rímeket szülő – kedélyének (borúra derű) a foglya. A Király és Aldalár egymásból építkező, egyik a mást erősítő felelgetőse talán valamennyit megmutat ebből a felhőtlen, az imamalom monotóniáját sem megvető komédiából. „ALDALÁR (be): Felség, a létben mindenen, / akár bölcső, vagy cinterem, / a fán is, felség, rím terem: / virág a színnel összecseng, / mint lent folyó, zeng fönn a menny, / sötétség ríme – éji csend. KIRÁLY: A rímek szépek… Hát íme, / e kis csomónak van – ríme? (Aldalár közelebb lép, a burán át nézi, kicsit finnyásan.) ALDALÁR: Felség, van erre rím, kazal, / az egyik például: pazar… KIRÁLY: No jó, a rímet már tudom. ALDALÁR: A másikat is megsúgom, / hisz egy szó olyan egyedül, / mint ki vonótlan hegedül… KIRÁLY: Ékes szavad jutalmazom, / csak jussak túl e halmazon. ALDALÁR: E csomó hegy-titán pazar / szirtjéből tépett kis bazalt, / melyet a nap és szél aszalt, / s most éli törpén itt alant / létét, amely parányi hant, – / s hogy ki volt, én tudom: a lant! KIRÁLY (legyint): Alant… felent… a lényeget! / Én rímtaláló lényedet / csodálom: pazar… kazal… / Hálódból kisiklik a hal!”

35

a királyi udvar „igazságának” csűrcsavaros védelmére – ha jobban figyelünk, láthatjuk, nem az eszmét, hanem saját bőrüket védik –, azonnal kitűnnék, hogy behódolásuk csak időhúzás, mondandóiknak nyelvfürdője csupán az igazságot elkendőző maszlag. Azonban halálos veszedelmet szimatolván – ki tudja, fejük mikor és hová gurul – ők csak megúszni akarják a Bakó és az Inkvizítor jelenlétével még rémisztőbbé vált helyzetet (kótyagos fővel, ezért is lép túl félelmükön – Páskándi ebben is zseniális – az igazságot karikírozó nyelvbuzgalmuk). Egész sereg „tudós” – Kákáncsomódy Elemér tudor, Lenfenkölt Ékes Aldalár dalnok, Szőrszálonszelt Pepecs Elek nyelvész, Hasandi Dundibár szakács, Gorombi Pokrócz Buzogány hadvezér, Paragrafus Emánuel jogász és a már említett megannyi furfangos gondolkodó – indul hadba, hogy (félve – nem félve) valóságos élő falat (nyelvtéglái játékidomok) vonjon az egyértelműen ki nem mondott, de a sejtetéssel fölismerhetővé váló igazság és a hatalmat gyakorló, minden renitenst „megfegyelmező” – csak a szélben lengedező vagy a máglyán égő tudós jó alattvaló! – erőszakszervezet feje, a király közé. A drámai mag abban a trón alatt bűzlő kicsiny micsodában és a köréje szervezett „farsangi” halálmenetben van (aki nem a hóna alatt viszi fejét-maszkját, az az életével játszik), amely végső soron összetartozik. Ha nem volna a bölcs állat természetes szükségletét bizonyító kutyaszar, nem kellene a néven nevezés forradalmi valóságával rámutatni az ingatag rendszert esetleg romjaiba döntő igaz beszédre. Páskándi Géza – nemrég szabadult a romániai Gulágról – jól tudta, hogy egyetlen dologgal boszszulhatja meg az ártatlanul elszenvedett börtön-éveket. Ha kineveti a hatalmat. S ezzel egyúttal nemcsak önmagának szolgáltat igazságot, hanem az így vagy úgy megnyomorítottaknak, halálba űzötteknek is (Szabédi Lászlótól kezdve egészen az 1956-os magyar forradalommal szimpatizálókig se szeri, se száma a tisztaságuk megvallásáért az életükkel fizető erdélyi, partiumi mártíroknak) Kineveti? Röhejbe fúló meséjének fullánkos nyelvével – a mosolytól a visításig ható nyaktiló-hahotájával – valósággal az őrületbe kergeti! Nem megölni akarja áldozatát – lehet-e egyáltalán a hatalom áldozata valaminek? –, hanem az idők végezetéig szenvedtetni. Persze ügyes mismásolással – ezért a romantikus mese paródiájaként olvasandó színjáték „műfaji” megmagyarázása – el akarja terelni a szót a gyilkos máról, korunkról (értsd hatvanas évek), de ezzel a megtévesztő hadmozdulattal csak még jobban rávilágít Az eb olykor emeli lábát társadalmi jelenvalóságára. „A paródia éle a mesébe foglalt középkori világ skolasztikáját-szofisztikáját, szalonfinomkodását és az abszolutizmus filozófiai

36

A verses mesejátéknak, a Király jól észlelte, épp ez az éltetője: a hal kisiklik ugyan a hálóból, ám ez a bizonytalan lét – vagyok is, meg nem is – határozza meg az igazságkereső körülírást. Ettől komédia a komédia – nem pedig az uralkodó verembe esésétől („Ördögbe is, mindjobban látom, / nem segít rajtam e sok Pláton!”). A végkifejletig még sok „összeütközést” élvezhetni – ezek közül is kiemelkedik Mély és Hírnök szellemes, a halálról (semmiért vagy a műért?) való párbeszéde –, Páskándi kéjjel siklik a csak furmányos rímeket termő – mert maga teremtette – tengeren. És hiába a Bakó saját mesterségéből következő bölcsessége – „csak egyszer haltok, rám hallgassatok, / s halálotokban – válogassatok!” –, és hiába a Hírnöknek fölkínált máglya (mártír lehetne az igazmondóból) halhatatlanságot előlegező „tisztítótüze”, a kis halmaz névének visszavonása ellenére is megdicsőül a körülírás bajnoka, a lankadatlan harcos. „MÉLY: (messzehangzóan): Elismered, hogy az a szó, mi / elhagyta ajkad, nem valódi, / hogy földön nincsen semmi honban, / nem lelni semmi lexikonban, / hogy az, ami mögötte lenne, / körötte, fönn, alatta, benne – / az nincs sehol, az nem valóság, / s mi szód kicsalta – torz csalóság?! HÍRNÖK (sápadtan): Visszavonom, hogy lenne ily szó. / Ha lenne rosszabb. Ha nincs – az is jó. / Visszavonom, mert, ó, ilyen nincs, / s a föld csak illat, drágakő, kincs… / (Pillanatnyi szünet) / Mikor a csorda este ballag, / nyomukban lapos szirmok hullnak. / Mikor juhnyáj jő szaporán, / finom som a lába nyomán. / Mikor olyik nap gyalog is jár, / Harcolni indul, ó, a király. / Mikor az eb lábát emelve / sandít – egy oszlopot szemelve, / azt nézi ő, milyen a stílus: / dór-e, jón-e, avagy korinthus? / Visszavonok mindent, amit kell, / és kimondom utolsó hittel: / imádom, mit illat s virág ád, – / és mégis – / Az EB OLYKOR EMELI LÁBÁT!” Ha a mát nagyon is fölizgató romantikus mesejátéknak, bármennyire ellentétezi is a költői csűrcsavar, észlelhetőek a társadalmi színei, az írói életműben – mi több, a magyar irodalomban is – unikumnak számító A sárikás anyós maga a valóságon kívüli örömünnep. Eposz az érthetetlenség álorcájában. Mikor az író az alcímet fabrikálta – szintedelem a minthadalomban – avagy ottólkodás a régtűnt herminásban –, már fölvillantott valamit versezetének hangulatából. A hősi póz, anélkül, hogy értenénk az egyhelyben gyalogló cselekményt, vitathatatlan. Várak boltíves szobáit idézi. A beszélő (egyik kezében nyeles húst, a másikban kupát tartva) mégis mintha orfeumi helyzetben – kuplé-hangon – mondaná mondókáját, gyakorta – elterelő hadmozdulat – Szemérmetes Erzsók és a kanizsai farsangban megszépülő Dorottya bájain nyugtatva szemét. Hogy lelki árnyék-kamrájából előhívhassa szeretett hősét, az anyóst.

Milyen anyóst? A sárikásat. Páskándi, nem utolsósorban Arany előtt tisztelegve, „félig szórakoztatólingvisztikai eposznak” nevezi poémáját, amivel egyértelművé teszi: a meghabarodás is és a kijózanodás is a nyelvben történik. Az író a keresztneveket fogta be szócsináló fogatába, és végigviharzott velük, nem egyszer zenei hatást keltve, a fülhangzás szerint alakuló érzelmek terepén. Miért vargabetűsítette – férfi s nő egyként kanyar – keresztneveit? „Hogy önmagukban is éljenek: legyen saját birodalmuk, önálló létük, legyen testetlen szellem-testük. A szobákból kihurcoltunk minden bútort, de a bútorok emléke még ott lebeg egy ideig; a nevekből kiköltöztek a testek, de hangulatuk, melegük még ott kereng-áramlik egy picit körülöttükbennük, mint alvás után a dunyhában, mint levetett ruhában is, mint lehúzott harisnyában is serceg még az emberi villanyosság néhány pillanatig; meghúzódik egy kis langymeleg minden ’levetettben’: testünk utóvédje talán.” Tanulmányértékű előszavában (Bevezető szólmány és versintés) azt is közli, hogy „itt semmi sem az, ami, de az ellenkezője sem: ez maga a Mintha. A Mintha anyanyelve.” Kétségkívül ennek a furmányos magyarázatnak – csak bonyolítsuk tovább az önirónikus habzást. „A hősi semmi. Illetve: a hősi, a patetikus Mintha. A hősi értelmetlen. Az Üres úgy tesz, mintha Fenséges lenne” – fölfelé ívelő hegymagasa és alant igencsak megnyugvó lapálya is van, de mindezek fölött utolérhetetlen bája, hiszen a szavakba rejtett filozófia nem csupán balatonnyi medencékbe ring, hanem dióhéj-meder is vonzza magához, szabályozza eme mozdulat nélküli mozgást. A nyelv harlekinjének öltözött londoni Határ Győző – verskabaréi fantasztikusak – már elég korán (1954) megpróbálta a túlontúl idealizált hőst kifigurázással lerántani a földre (idézett szövege mintha Bánk bán-parafrázis volna). „HARMADIK FELVONÁS / nádor: Nem úgy király! Kívántad-é cseves / Lob estendéken, hogy fivadra less / Vagy holmi gölyh trónlátó fattyazat / Legyen király s ringy ribrab langy-magad? // Jedibro: Míg gözsmenyét csíváll a nyüzsge ég / Nem tőnék sem tevék-s tejendenék – // nádor: De majd potyomra mind! // Jedibro: Monyom s nemem / Bizuccsomra s csökömre mondva: nem! // nádor: Zsivog Kikomnya úr s a pőkh Zsupán / Jő kákompilli néppel Zsurgye Bán / Országolkodik, rág-martajog – // Jedibro: Míg én?! // nádor: Lilegsz s bitangra páll a jog! // Jedibro: De nőm, a jó? // nádor: Csánk táborába szít / A ciffka nőt pulyák nem vértezik / Ne bizlalj nődben: h ú g a, nem f i a ! / Polyákhoz cúhul – // Jedibro: – meg kell halnia! (A kökömnyei vérferedő). Páskándi Géza nyelvteremtő névgyöngyeivel Határ groteszk hősmegidézésén túl megy, hiszen neki

Hihetetlen, hogy Páskándi a „Minthadalomnak” nevezett név-sokadalomban – mert nyelvteremtőnek teremtette az Isten – mily kackiásan tudott végigvonulni és ünnepelni. Némi kárörömmel elbúcsúztatott egy fennhéjázón úri világot, s hiába „miklósbodott már bezzeg az idő”, sort kerített nyelv- és szegényvédő gesztussal mindazon fájdalmak kibeszélésére (szürkülünk, fogyunk), amelyek befértek a sárikás anyós ponyvája alá. Így lett nála a semmi anyanyelve a látható és a láthatón túli világ – vagyis a minden – anyanyelve. Minthogy csak látszólag ír történetet, érdekesek az eposzba beépített azon betétek – az író „vendelzőn ekképp tudott mulatni” –, amelyekben a nyelvteremtő buzgalmon (egy helyütt csinomkodón csolnakol a csé-betűs szavak alliterációs sereglete) átüt valaminő történelemhez való hűség, s a nem tolakvó országféltés, hazaszeretet. „S mely nyelve volt! Dús, dárius tiborlás! / Alíz-szavak és Menyhértig menők! / Tihamérlő egy dáridás duhajlás, / lehellő lillik s bulcsús sóhajok! / Dömötörök harangja szólt e nyelvben, / dzsidák dúltak s a dalma földerült!” Szent és profán egyként föltűnik („Szent Semmiből elő- s föláronul”) a Szintedelemnek, Majdnemségnek és Aligságnak nevezett vígeposzban – az utóbbira jellegzetes példa a Kölcseyt megidéző bohócsipka: „Tass és alfonzz és egyre alajíts!” –, s hiába a dorottyás fársáng és az ahhoz közeli élethelyzetek, ledér szerelemfuvalmak („ottólkodás a régtünt herminásban!”) variációkban gazdag sokszori megéneklése, A sárikás anyós komolykodó gesztusa – „lucásan hulljon, súlyos ambrusul / a hó s tamásin jöjjön évre év” – fölülír minden „diánául s hedvigül” kacarászó szabályt. A Befejező szószeszély, dallat és dalmány (valójában az utószó) fölteszi Páskándi művére a koronát – „A Nyelvre gondolj – nyúl vakon feléd, / Szent Semmiből elő- s föláronul, / gondolj a Nyelvre, mely világtalan, / s vakság üréből fényreondható!” –, ám a poéma legapróbb mozzanataiban is gáttalan a keresztnevekből egy lélegző világot építő, a hangulati szenvedélyt erős érzelemmé fokozó jókedv. Páltyüzz, julcsogass, olgalogj, orsolyázzál, gergelyőzz – így a felszólítások; fölmátyásodott, elkázmérlott, föllukácsodott, julcsikált, gyöngyvérkedett, örzsikélt, attiládzott, tihamérlott, szabolcslott – így az igék. Hogyan kell élni, beszélni, katalinkodni, ölni? Csillatag, jakabusul, izabellül, krisztiánul. S ahhoz, hogy elfogadhassuk Páskándi Géza zseniális – ily elementáris erővel az életműben többször már nem tapasztalható – nyelvjátékát, kamillékonnyá kell válnunk, hiszen értenünk kell azokat a teremtményeit (asszonya irénkébb, lelke ágotás, picit péteres, de lehet hogy legjánosabb), amelyekben érző, gondolkodó lénye, a világot lebíró elementáris játékossága mindennél jobban kiteljesedik.

37

az értelmetlen – az igéket alkonyati pírban láttató – szóözönnel, bármily hangulata van is a nyelv bozótosában való bóklászásnak, bizonyos történést (cselekményt!) ugyancsak kell szuggerálnia. Hoszszan, kitartóan. Azt nem mondja ki kereken, hogy a vén kecske is megnyalja a sót, de sárikázó tánclejtésében tagadhatatlanul ott leledzik eme léttelen lét erotikája. És a bagzó ősz is, amint – mért ne képzelnénk? – cilinderben elsétál a múlhatatlan havak és az ibolyásan is kellemes emlékek előtt. A fölvezetés – Invokáció vagy hívó nyájterelés – mindenesetre ezt a hangulati előkészítést szolgálja; hogy szokjuk az új versnyelv játékon inneni és túli, értelmezhetetlenségében is világos értelmét. Eme testtelen szavak éteriségét épp a névgyökökben megkristályosodott szépelgő idő – lugasban fölnövő „csokonaiságunk” – megannyi emlékezés-rétege adja. „Őszön a lelkem úgy ödönködött, / mintha olgásznék lassan páldogálva, / a nagy időben csak eszem piroskált / és péteredvén hős dalra tassult. / Aligdorottyult bódogzón a lélek, / féligdömén a test már átmihálylott, – / gáspárszor mondtuk abbaákosulva, / hogy pistulásunk rég beandorult. / Sándortunk és józseftünk épp elégszer, / péterni pétertünk és pálni páltunk, / és nyiltan éltünk ájeren – rohanvást, / oly egyszerűn és egyszerin, akáregy / jónás meg jónás majd megintleg jónás, / s nem adtuk lent emilben egyre lennebb, / de egyre fönnebb adtuk fönt a tassban, / dőrén kérdeztük: tán töhötömebb, / s ki itt leóbb és jaj, ki leonórább, / ahelyett, hogy alfonzainkat féltnénk / és lőrincbéli lukréciaságunk!” Teremtetett egy lélek – „de erzsókosabb nem volt senki sem, / mint ő: a kissé sárikás anyós” –, és ezt a valóságos, föltehetően kikapós menyecskét („Gyönvérkedett ő bezzeg ifjúkorban!) át kellett vezetni az élet dús alagútjain. Dicsérni szépségét – „Pedig szempárja milyen lujzi-kék volt, / s a térdkalácsa ó mely andreás” – megidézni nagy természetű („gyöngyikélt elégszer”), valaminő gyomorbajban meghalt, de előtte az ördög bibliáját gyakran forgató apját („S hogy szenvedélye volt a sámuel, / fülöpön nyert százhúsz arisztidet, / de ezt azonnal el is zsófiázta”), rendre utasítani a nyelvsokadalomban is izgő-mozgó tömeget („Katálj csak pálnép, vincén orsolyázzál, / ne nézz körül, csak bandzsin gergelyőzz, / jogunk-okunk-fokunknak pállagát / szemérmettel bözsintve meg ne pillantsd!”) S nemcsak az anyós, meg az apja, de a történelembe s családfába belekövült ősök is megidéztettek. És kiváltképp meg – ledér vidámkodással – megannyi elhalt pillanat a „cigányzenénk vonójának” dicsérésétől a bűnbe taszító pajzánságig („Attilaságot, imreséget áldón / gyónkodta meg…”) vagy – ellenpélda is van – az archaikus népi imák ágy-koporsó bűnmegvalló gesztusáig („Ó szép álom volt! Immár álmosodván / megvallhatom: lefekszem jánosul, / te is jánosként fölkelsz majd a nappal, / s jánoskodón csak bandukolsz tovább”).

Szirtes Gábor

Lovász Pál, a játékos gyermekversek szerzője1

38

„Többek nálunk a gyermekek”

Lovász Pál nevét mindenekelőtt a Janus Pannonius Társaság 1931-ben történt megalapítójaként, Weöres Sándor pályakezdésének segítőjeként őrzi az emlékezet. Három verseskötete tartalmazza ismert költői termését, sok száz felnőttekhez és gyermekekhez szóló verse viszont mindmáig ismeretlen a nagyközönség számára. Ezek csak mintegy másfél esztendővel ezelőtt – hagyatékának felfedezésével – váltak hozzáférhetővé a kutatás számára. A hagyatékban megőrzött gyermekekhez szóló anyag nem csak mennyiségileg érdemel figyelmet, hanem – a születése óta eltelt viszonylag hosszú idő ellenére – sokszínűségével, szerzőjük ötletgazdagságával is kitűnik. Lovász számos megnyilatkozása tanúskodik arról, hogy számára a gyermekirodalom nem munkásságának „melléktermékét”, hanem a felnőttekhez szóló alkotásokkal egyenrangú művek létrehozásának szándékát jelentette. A különböző korosztályhoz tartozó fiatalokhoz szóló versei a hatvanas évek elejétől születnek, részben unokája születése és növekedése élményeinek hatására, részben helyi alkotók ösztönzésére illetve példájuk nyomán. 1960-ban, Tüskés Tibor bíztatására, nekifog és néhány hét alatt megír, illetve összeállít egy egész kötetre való gyerekverset.2 Egyrészt úgy véli, hogy ennek most „keletje van”, másrészt nyilvánvalóan publikációs lehetőséget is lát benne, 1945-46tól tartó elszigeteltségének oldódását reméli tőle. Ugyanekkor a Magyar Rádió Pécsi Stúdiója néhány verséről felvételt készít, ami a budapesti rádióhoz is felkerül. Ekkor küldi el első gyerekverseit a Nők Lapja szerkesztőségébe a régi pécsi ismerősnek, Galsai Pongrácnak, aki néhányat közöl is belőlük. Tanácsot is kér tőle egy gyermekvers-kötet lehetséges kiadásával kapcsolatban, ám erre nem kap választ. Másoknak is örömmel újságolja, hogy Pécsett szóba jött egy gyerekeknek szóló verseskötetének megjelentetése. Tatay Sándornak például arról számol be, hogy „itt a Jelenkornál Tüskés Tiborék Részlet a szerző rövidesen megjelenő Lovász Pál és a Janus Pannonius Társaság. A költő és az irodalomszervező című monográfiájából 2 Lovász Pál 1960. május 11-i levele Várkonyi Nándornak (másolat) – a Lovász család tulajdona 1

tervbe vették egy kis kötetre való (20-22) gyerekversem kiadását. Erre a jövő évben kerülne sor, de véleményem szerint a terv – anyagi és más okokból – aligha valósulhat meg”.3 Ugyanakkor a helyi könyvkiadás feltételeinek szűkössége, a nyomda technikai korlátai (csak két színnyomást tudnak ekkor Pécsett megvalósítani!), Pákolitz István ekkor megjelenő gyermek-kötetének – Lovász által gyengének ítélt – műszaki színvonala elgondolkodásra, töprengésre késztetik. Jól tudja: a gyerekeknek színek kellenek, sőt, úgy érzi, hogy ez a „szín-szomjúság” a felnőttek világát is „elkapta már”, érthető tehát, hogy color nyomású könyvet szeretne. Felmerül benne: nem kellene-e ezért újból Pesten próbálkoznia?4 Majd megerősödik benne a szándék: a fővárosban kell megjelennie. Ennek sikere nagyobb örömet jelentene számára, mintha egyéb versei jelennének meg – írja a Tatay Sándornak szóló levelében.5 A helyi megjelenés lehetősége végül is megszűnik számára, miután – másik három kézirat társaságában – a Kiadói Főigazgatóságra felküldött gyermekverskötetét a korabeli „Cenzori Hivatal” elutasítja, azzal az indokkal, hogy elvből nem engedélyeznek vidéken könyvkiadást.6 Ekkor kezdi el a tőle idegen, számára nehéz és kellemetlen „önmenedzselést”, amely a korabeli viszonyok és a személyét még mindig kísérő előítéletesség, elfogult megítélés következtében nem járhat sok sikerrel. Pedig nem csupán az önkifejezés vágya, a régóta remélt publikáció lehetősége szempontjából lenne ez fontos számára, hanem anyagi okokból is: szerény, ezer forintos nyugdíjából meglehetősen nehezen él meg a családjával, albérlőket kell tartania, egészségi állapota is meglehetősen változó. Ekkor már lektori munkát is alig tud vállalni. De a legfontosabb számára mégis csak a gyermekversek vonzereje, sajátos világa. Sásdi Sándort élete alakulásáról tájékoztatva, beszámolva a nyugdíjaztatása óta Lovász Pál 1961. augusztus 18-i levele Tatay Sándornak (másolat) – a Lovász család tulajdona 4 Lovász Pál 1961. február 14-i levele Kaeszné Lukáts Katónak (másolat) – a Lovász család tulajdona 5 u o. 6 Lovász Pál 1962. augusztus 4-i levele Sásdi Sándornak (másolat) – a Lovász család tulajdona 3

u o. Lovász Pál 1964. március 25-i levele Várkonyi Nándornak (másolat) – a Lovász család tulajdona 9 Lovász Pál 1963. november 7-i levele Endre Károlynak (másolat) – a Lovász család tulajdona 10 Lovász Pál 1964. február 18-i levele Endre Károlynak (másolat) – a Lovász család tulajdona 7 8

szonyát.11 Olyasmit érzékel és csodál meg unokájának fejlődését figyelve, amelyeket annak idején nem látott meg a fiánál, és most mindez az újonnan elé került gyermeklélekből sokkal élesebben rajzolódik ki a szeme előtt. Ez az élmény olyannyira magával ragadja, hogy vázlatokat kezd készíteni Gyurikáról, „lírai jegyzeteket” a kis jövevényről. „Most döbbenek rá, hogy mennyiféle küzdelme, öröme, bánata van egy ilyen kis emberkének. A Gyurikáknak szüntelenül tanulniuk, dolgozniuk, kísérletezniök kell, s meg kell szolgálniok az örömöket” – írja tizenöt hónapos unokáján tett megfigyeléseiről a gyermekvers-kötete érdekében ekkor a fővárosban eljáró barátjának.12 Hasonló lelkesedéssel számol be új élményeiről és tapasztalatairól másoknak is. Bernárd Edgárnak ugyancsak 1964-ben a következőket írja: „Boldog vagyok, mert nagyapa lettem, sőt már egy éves a Gyuri nevű unokám. Csodálom benne a test és a lélek megújulását, az élet újrakezdését”.13 Élettapasztalatai, unokájával kapcsolatban szerzett élményei megerősítik benne, hogy a gyermekek világa a felnőttekével szemben értékgazdagabb. „Egyre világosabban látom, hogy a lélek csodáit, az emberi élet erőfeszítéseit, hőstetteit nem a felnőttek, hanem csakis a kisgyerekek világában lehet megtalálni.”– írja levelében.14 Hiába a felismerés, hiába a kiadásra való törekvés, valójában sem Pécsett, sem a fővárosban nem jelenhet meg egyetlen gyermek-könyve sem. Pedig számos kísérletet tesz, a legapróbb kiadói észrevételt, baráti jó tanácsot is komolyan veszi, ha szükségesnek, célravezetőnek látja. Felismerését levelező-társai is megerősítik benne, többek között azt, hogy a kisgyermekeknek nagyon fontos a vers, főleg az óvodás korúaknak: a verset könnyebben tanulják, gazdagodik a szókincsük, a képzelőerejük.15 És arra vonatkozóan is megerősítést kap, hogy valóban jó ismerője a gyermekek világának, a gyermeki léleknek. Költőtársa elismerő szavakkal szól róla: ”Hát Te igazán a gyermeki szív és lélek igaz ismerője vagy, méltó dicsérője a kis emberkék erőfeszítésének. Én egyelőre ott tartok – írja a közben szintén nagyapává lett Bárdosi Rájön: Gyurika kedvenc színe a piros. „Első irodalmi műveként” a mindössze nyolc hónapos kis unoka megkaparintja és örömteli kiáltozással darabokra tépi a Jelenkor piros fedéllapját. – Lovász Pál 1964. február 18-i levele Endre Károlynak (másolat) – a Lovász család tulajdona 12 Lovász Pál 1964. augusztus 21-i levele Kaeszné Lukáts Katónak (másolat) – a Lovász család tulajdona 13 Lovász Pál 1964. május 12-i levele Bernárd Edgárnak (másolat) – a Lovász család tulajdona 14 Lovász Pál 1965. május 18-i levele Bárdosi Németh Jánosnak (másolat) – a Lovász család tulajdona 15 Kaeszné Lukáts Kató 1964. július 28-i levele Lovász Pálnak – a Lovász család tulajdona 11

39

eltelt évtizedről, irodalmi munkásságáról a következőket írja: „Nyugdíjas állapotomra, szabad időmre való hivatkozással szívesen invitáltak a Dunántúl, azaz a Jelenkor gárdájába. Be is kapcsolódtam a munkába, persze csak mértéktartással; egy-egy versem napvilágot is lát, lektorálgatok is, s legutóbb – mint előbb említettem – gyerekverseket írogatok. Őszintén megmondom, nagyobb örömet ad ez, mint az egyéb versek formai, érzelembeli átszenvedése. Tiszta világba visz, az életre csodálkozás gyönyörűsége kezdetét látom itt. Kedvem lenne most már csakis ebben a magasabb rendű régióban maradni”.7 1962. július 23-án István nevű fia (aki műegyetemet végzett elektromérnök, a Budapesti HÉV műszaki fejlesztési osztályának vezetője) megnősül, feleségül vesz egy orvostanhallgató-nőt. Házasságukból 1963-ban megszületik Lovász Pál Gyurika nevű unokája. Ettől kezdve – ahogyan ő maga nevezi a bekövetkezett változást – „gyuricentrikussá” válik, valósággal új légkörbe kerül, megváltozik az élete. Szinte minden percét a kis unoka tölti ki, semmire sem marad ideje, ahogyan barátjának beszámol róla, „Gyurikát naphosszat nézem, lesem, és bámulom benne az élet megújulásának, a testi és lelki kibontakozásnak a csodáit”.8 E csodák sorában felfedezi, hogy a kis emberke már néhány hónapos korában „három hangnemben gőgicsél, külön hangja van az öröm, külön a méreg és külön a szomorkodás kifejezésére”.9 Valósággal rabjává válik a kis unokájának. Óráról órára egyre több csodát fedez föl benne, figyeli tetteit, magatartását, szókísérleteit, bámulatba ejti „az a sokoldalúság, lelemény, amellyel egy ilyen nyolc hónapos kis lény a maga érzelemvilágát, hangulatát kifejezi, és óhajait, célját hiánytalanul eléri”. Ugyan nem csodagyereket, nem valamilyen különösen okos emberpalántát lát benne – ahogyan beszámol róla barátjának –, ”hanem az élet megújulásának azt a csodáját, amely a szemlélő számára… alig felfogható látványokat mutogat”.10 Meglepetéssel fedezi fel, hogy lehangolt lelkiállapotát önmaga alkotta dallamocskával fejezi ki, amelyet csukott szájjal, halkan dúdolgat. Felismeri a kisgyermek sokféle „beszédmódját”, azt, hogy másként „beszél”, ha örül, másként, ha mérges, másként, ha valamilyen értékes „zsákmányhoz” jut hozzá. Figyeli gyakori hangulatváltozásait, meglepetéssel fedezi fel színérzékenységét, a különböző színekhez való eltérő vi-

Németh János –, hogy [látom] az anyai szenvedést, hogy elrontják a nagyok és gazok, semmibe véve áldozatukat és szenvedésüket”.16 Az élmény hatása később sem csökken, továbbra is napról napra több csoda tárul föl előtte Gyurikával kapcsolatban. Lelki válsága, felboruló egyensúlya, általános fáradtsága és gyakori betegeskedése közepette a gyermek-világ lesz a menedék számára. „Jó az ő hamvas világába menekülni; a vele való élmények tökéletes boldogságot adnak” – vallja meg a két éves gyermekkel való kapcsolatát barátjának.17 Ez a továbbiakban is így van, Gyurika az ő számára „besötétedő élete utolsó fénysugara”18 marad, még akkor is, amikor fiának megromló első házassága, válása, majd ennek következtében az unokájától való részleges megfosztása bekövetkezik. Publikációs nehézségeinek és az unokájával kapcsolatban szerzett élményeinek együttes hatása alatt egyrészt a maga teljességében és gazdagságában kibontakozik Lovász gyermek-költészete, melynek eredményeként több kötetnyi verse születik meg néhány esztendő alatt; másrészt felerősödik publikációs vágya, gyermekvers-kötetei megjelentetésének szándéka. Hiába tesz meg azonban mindent ez utóbbi érdekében: hiába ír újabb verseket, hiába bővíti korábbi összeállításait, hiába születnek újabb ötletei, hiába áll elő újabb gyermekvers-típusokkal – a múltja terheinek és a vele járó előítéleteknek a súlya alatt egyetlen kötete sem jelenik meg. Lényegében három gyermekvers-kötete születik meg ezekben az években, továbbá ezeknek számos változata, „mutációja”. Eredetileg „A veréb és a kakas”19 címmel gyűjti csokorba a kisebb gyermekeknek szóló, képszerű, mindenekelőtt az érzelmekre ható verseit. A „Versmondó képeskönyv”20 már a nagyobbakhoz, a tíz éven felüliekhez szól. Mindkettő saját gyermekkori emlékvilágában gyökerezik. Az utóbbiban olyan versek is találhatók, melyek a gyerekversek és a felnőtteknek szóló modern versek közötti átmeneti formában íródtak. Ezt a gyűjteményt a szerző a „fiataloknak szánt lírai képeskönyvnek” nevezte.21 A harmadik a „Szóbújócska – szófogócska”22 már a gyermek értelmi képességeire épít, lényegében tréfás ötletek keresésén és alkalmazásán alapul. Ez amolyan szellemi játék és fejtörő gyermekek számára. Bárdosi Németh János 1965. május 21-i levele Lovász Pálnak – a Lovász család tulajdona 17 Lovász Pál 1965. augusztus 10-i levele Endre Károlynak (másolat) – a Lovász család tulajdona 18 Lovász Pál 1966. december 14-i levele Endre Károlynak (másolat) – a Lovász család tulajdona 19 Kézirat – a Lovász család tulajdona 20 Kézirat – a Lovász család tulajdona 21 Lovász Pál 1961. február 14-i levele Kaeszné Lukáts Katónak (másolat) – a Lovász család tulajdona 22 Kézirat – a Lovász család tulajdona

40

16

A legkisebbeket megszólító verseiben megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a könnyed, játékos hangvételnek, a csengő-bongó rímeknek, a zeneiségnek, a megjelenített állatokra jellemző tulajdonságok – gyakran igen találó – bemutatásának. Lovász Pál verebe (Csirip Miska) úgy tesz, úgy viselkedik, mint egy herceg, miközben mindenki tudja róla, hogy csak egy haszonleső, ingyenélő, aki mindenkitől kosztot vár (A veréb és a kakas). A gúnár is megérdemli, hogy csípős vesszővel kiporolják a tollruháját, hiszen ugyancsak szerénytelenül sziszegő kígyónak, félelmetes sárkánynak hiszi magát (Matyi meg a gúnár). A róka, a pacsirta, a csikó, az ökörszem és társaik mind-mind találóan, képszerűen, jól jellemzett figurák, a versek hangulatosak, ismeretekkel gazdagítják a kisgyermekeket, érzelmi viszonyulást alakítanak ki bennük az ábrázoltakhoz. Egyetlen, rövid versben nem csupán a „főhőst” tudja igen találóan bemutatni, hanem egész kis „állatkertet” képes jellemezni, közel hozni a gyermekekhez. Régi, korábbi verseiből már ismert tömörítő és lényegkiemelő képessége itt is tetten érhető. Ezek bizonyságául ismerkedjünk meg a kicsiket megszólító két versikével. A pulyka Ha megszólal, akárki tudja: ez nem kanári. Rút nagy hangon kiabál, s pöffeszkedni nekiáll. Fölfújt melle akkora, mint a dézsa dombora, szárnyát földre engedi, farkát hátul fölveti. Nyakát tartja nagy gőggel: csavarintott kérdőjel… begye táján szakálla ling-leng a szép világba. Csőrén nem csöng csöngettyű, de fityeg csúf leffentyű. Kezdődik a pulykatánc, jobbralépő balratánc, apróz, tipeg, körbejár, szaporázza, meg-megáll. Kutya vakkant, – hirtelen méreg futja: „Szemtelen!” Bibircsókját pirosra festi úri haragja, s gurgulázva kiabál – irigyli a kisszamár.

Lovász baromfiudvarának másik kis hőse sem áll hadilábon az önbizalommal és persze bírja hangerővel is, akárcsak falusi, valódi társai. Lássuk hát a szemétdombok kicsiny, ám nagyhangú „úrfiját”.

Van nekünk egy kiskakasunk, úgy hívják, hogy Bandi, kicsi jószág, nagy a hangja, nagy lármát tud csapni. Tüstént felel, ha más kakas bárhol kukorékol. Hetyke farkán most ütközik még csak a legénytoll. Cifra taraj feje búbján, büszkén félrecsapja, úgy áll rajta, mint újoncon a katonasapka. Pont éjfélkor is kukorít, pedig nincs órája. Azt hiszi: a csillagokat csak ő dirigálja. Mennyi ismeret, mennyi találó észrevétel, mennyi szeretet, mennyi lelemény! És mennyit tanulhat(na) mindebből a pulykát és kakast, meg baromfiudvart soha nem látott, városi kisgyermek! Hasonlóképpen a kicsit nagyobbakhoz szólókból is, kiknek a „Versmondó képeskönyv”-ben időnként már egészen „komoly” dolgokat is üzen a költő. „A kapukilincs” című versében például a következőket. Várom a kézfogást, mindjárt tudom, mi dolgom: a kaput nyitom, csak Hűséggel szolgálok, öreg vagyok, tenyerek emléke rajtam ragyog. Kívül zaj, nagyvilág, bent nyugalom? kíváncsiság fülel a záramon. Emberke, ha fölérsz, nyitom neked az örömet játszó szép életet.

Elöl két fülelő, billegő legyező? alul négy dobogó, porverő robogó? hátul bojt, csipkedő légyhadat kergető? zenében nem tanár, í - t és á - t kiabál. Teste nincs, hangja van, énekel magasan, fütyörész, úton áll, mellbe lök, megcibál? s elcseni most kapott legújabb kalapod. Köztük számos versikében Lovász komoly fejtörésre is készteti kis olvasóit, melyek közül kettőt idézünk. És hogy próbára tehesse magát az Olvasó is, a megoldást csak a végén adjuk meg. Édesapám, édesanyám édes gyermeke, mégse vagyok öccse, bátyja s húga, nénje se. Kisebb lesz csak, egyre kisebb, ha hozzáadsz, ráteszel, és nagyobb lesz, egyre nő csak, ha belőle elveszel. Számos, ehhez hasonlóan komoly töprengésre késztető versikét tartalmaz a „Szóbujócska, szófogócska” kötet, mint a fentebb idézett „Önmagam és a Lyuk”. A hatást erősítő megoldásként Lovász a címeket – a versek alatt – fordított írással közölte, és a leírtak színes kompozícióját is odatervezte a versek alá. A „Kitalálók” után „Segítő” címmel megfogalmazott verseket a következőképpen vezeti be a költő: Betű a szó tagja, része, értelem gyűl sorrendjébe. Fordítsd meg a betűk rendjét, s leld meg a szó új értelmét! Lovász Pál 1962. augusztus 9-i levele Derera Henriknének (a Magyar Rádió és Televízió Ifjúsági Osztályára, másolat) – a Lovász család tulajdona 23

41

A kiskakas

Az értelmi képességekre épít, logikai készséget és jó magyar nyelvismeretet feltételez a „Szóbujócska, szófogócska” címmel Lovász által összeállított, 64 versből álló kötet, amely „afféle „kitalálós”, verses szellemi játék” – ahogyan szerzőjük nevezte őket.23 Az első része kitalálókat tartalmaz, olyanokat, mint a példaként idézett – a csacsiról illetve a szélről szóló – versek:

A némi kreativitást, ötletet igénylő, ám a 8-10 éves gyermekek számára minden bizonnyal azért megoldható verstípusból is álljon itt egy mintapélda! Piros nedv az élő testben kering folyton, víg ütemben. Kikötőhely megfordítva: oda tér a hajó vissza. (A megoldás: vér – rév) A „Szóbújócska” ciklusban lévő versek megoldásaként az eredetileg megfejtett szóból betű hozzáadásával, vagy két megfejtett szó összeolvasztásával újabb értelmes szó hozható létre. Ezt az ötletes nyelvi játékot a költő így ajánlja ifjú olvasóinak: Olyan szókat találsz itten, melyek alkatrészeikben más, külön szót rejtenek. Ha egy kicsit gondolkodol, furfangosan okoskodol: valamennyit megleled. Lássunk rá néhány példát is! Egy egyszerűbbet és egy bonyolultabbat. Vészes madár, „kár, kár” mondja, gyászos, sötét minden tolla. Hagyj el egy betűt mellőle: nyírhatsz vele egykettőre. (A megoldás: holló – olló) Az eleje olyan vonal, mely magába visszatér? a közepe érzést jelent, ha a vígság szívet ér. Öt betű, nincs többje néki: minden ujjunk hegyét védi. (A megoldás: kör – öröm – köröm)

42

A Szófogócska típusú versek az eltérő kezdőbetűvel és azonos végződéssel rendelkező szavaink eltérő jelentésére épülő szójátékok. Ahogyan Lovász írja. „Több szónak itt egy a vége,/ más-más betűt tégy eléje,/ s találd így ki egykettőre,/ hogy mi minden lesz belőle!” B-vel: kislány varázsa, sz - szel: a szó forrása, m - mel: belső testrészed, t - vel: jelent vidéket. (a megoldás: Báj – száj – máj – táj)

Lovász Pál a fentieken túl egyéb verstípusokkal is kísérletezett, újabb és újabb ötletek épültek be a gyermekeknek írt, a hagyatékában fennmaradt köteteibe. Többek között így született meg a „Füllentő” című kis összeállítása. Benne a ‛hazug’, illetve a ‛füllentő’ szavak valódi jelentése közti különbségtételre épülő verseit gyűjtötte össze. Az alábbi mottóval ajánlotta kis Olvasóinak: „A Hazug rossz, ártó testvér,/ Füllentővel össze nem fér;/ az, az embert bajba rántja,/ ez mosolyt csal orcájára…” Lovász így kísérletet tesz olyan alkotásokra is, melyekben a verssorok és a rajzok együtt, egyidejűleg jönnek létre, és a vers is lényegében a gyermekek aktív közreműködésével, részvételével születik meg. A Rímelő-rajzoló „Előszavában” erről a következőképpen szól: „Rímet mondok, nem sokat,/ húzok egy-két vonalat,/ s kész a vers és kész a kép,/ még ha nem is csodaszép…” A hagyatékban maradt jelentős számú gyermekvers tehát ugyanolyan „java termék”, mint a korábbiakban részletesen bemutatott, az ötvenes évek embertelenségeit bíráló, a diktatúrát elutasító, álnéven, titokban írt Tisza Pál-versek.24 Nem a költő szabad idejében született „melléktermék” tehát, nem egyszerű, könnyed, szórakoztató játék Lovász Pál számára, hanem alázattal és a megszólítottak iránti nagyrabecsüléssel és csodálattal megszületett, kikísérletezett alkotás. Ahogyan a „Verseimről” címmel írt önvallomásában megállapítja: „Ezeket nem „mellékterméknek” tekintem. Megalkotásuk erkölcsi felelősséggel teljes feladat. Áhítattal és alázattal kell a gyereklélek világát megközelíteni. Arra törekszem, hogy az egyéb verseimnél vallott ars poeticám itt is érvényesüljön. (De a fokozott zeneiség és színezés mellett amazokénál több rezzenékenységet, árnyalást, finomságot kell beléjük szőni.) Itt nem a virágzás, hanem a bimbózás még rejtettebb kezdeti állapotát kell a legtermészetesebben kifejezni. Gyerekverseim kéziratgyűjteménye elé mottóként írtam ezeket a sorokat: Magunk-hívő nagy emberek: többek nálunk a gyermekek; szívükben tárgyak, állatok, virágok szíve is dobog. A Tiszamenténben, a Vándorútban és leginkább az utóbbi években írt verseimben igen gyakran kísért az elmúlás gondolata. Ennek színes, derűs ellenpontjaként jelentkezik a gyerekversekből kikacagó, minden szomorúságot elfedő életöröm”.25 Lásd erről részletesen: Szirtes Gábor: Lovász Pál, az elfeledett költő (tanulmány), megjelenés alatt 25 Lovász Pál: Verseimről (kézirat), 9. o. – a Lovász család tulajdona 24

Harcos Ottó: Az angyali költő – Dunántúli Napló, 1970. május 14. 27 i m. 8. o. – a Lovász család tulajdona 26

Kopányi György

Az ország legnagyobb színháza Hangjátékok története, azaz néhány sor egy sajátos műfaj ürügyén

Mindenekelőtt szögezzük le: a rádiószínház esetében a színház par excellence vizuális fogalom, amelyben a hang akusztikumként képviseli a színházat. Ez a magától értetődőnek tűnő megállapítás akkor domborodik ki közérthetően, ha az itt született drámákat összevetjük a színpadi produkciókkal. A mi esetünkben a vizualitás áttevődik az auditív, azaz a hallható érzékelés tartományába. A hangjáték története a harmincas évekre, az akkor legfejlettebb technikával rendelkező Egyesült Államokba nyúlik vissza, amikor is egy addig ismeretlen, Orson Welles nevű színész-író, óriási „sikert” ért el egy rádiójátékával. A szerző a Mars lakóinak Földünkön való partraszállását írta meg, kizárólag rádiótechnikai eszközök segítségével. A reggeli hírek közé illesztett „tudósítás” olyan tökéletesre sikeredett, hogy – mivel a valóság illúzióját keltette a hallgatókban, – hatalmas botrányba fulladt az adás. Fél Amerika az eget kémlelte, a hatóságok telefonjai égtek a nagy igénybevételtől. Az akkor újdonsült író, aki azóta már kivételes képességű csillaga lett a filmtörténetnek, alig úszta meg ép bőrrel. Pár évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a műfaj önálló jellemzői kialakulhassanak és ezt a hallgatóság el is fogadja. A szerzők óriási lehetőséget láttak a hangjátékokban, de az is kétségtelen, hogy mindehhez szükség volt a rohamosan fejlődő technika által biztosított távlatokra is. Kezdetben persze már az is eredménynek számított, hogy egy színházi előadás a Rádió jelenlétében zajlott le. Rövid idő alatt azonban már csemegévé vált az auditív eszközökkel közvetített színpadi mű. Adaptátorok hada vetett rá magát egy-egy mű rádiós feldolgozására. A nyilvánvaló megoldás a narrátor közbeiktatása volt. A legjobb bemondókból kiválasztott „beszélő”, hol az író hangja volt, hol egy elbeszélő megszemélyesítője. Volt persze ennek a korszaknak egy le nem becsülhető miszsziója is: a legeldugottabb falvak lakói is hozzájuthattak a rádión keresztül a világirodalom remekeihez. A következő lépésben az addig könnyed kézzel adaptálók rájöttek arra, hogy vannak olyan tulajdonságai a hangjátékoknak, amelyekkel egyes egyedül csak ez a műfaj rendelkezik. Felismerték a sajátos

43

Élete utolsó éveiben is sokat foglalkoztatja a gyermeklét sajátossága, szépsége és nehézsége, alkotói tervei között is mindenekelőtt ezeket említi a vele készített interjúkban. 1970-ben Harcos Ottó készít vele terjedelmes beszélgetést, amelyben tervei között a Janus Pannonius Társaság iratanyagának rendezését, letétbe helyezésének előkészítését említi, majd így folytatja: „Verseket is írok. S rendezem, átdolgozom őket. Legfőképpen ahhoz szeretnék még erőt kapni, hogy unokámról készített számtalan füzetet megtöltő feljegyzést irodalmi igénnyel feldolgozhassam, hiszen csak most láttam meg: a kisgyerek idegenebb elemek, keményebb törvények közé jut, mint az űrrakéta utasa, s azt is megláttam, mekkora hiba az, és milyen következményekkel jár, ha az induló élet külső és belső fejlődésének harmóniáját megzavarják és a szüntelen biztonságért boldogságától megfosztják. Jaj, annak a kisgyereknek, akit – különösen a „válási árvák” esete ez – szeretetlenség, durvaság vesz körül és százszor jaj az ilyen kicsikből felnövekvő társadalomnak!...” – fogalmazza meg közel négy évtizeddel ezelőtt a nagy empátiáról, a gyermeklélek ismeretéről tanúskodó, ma is igen aktuálisan hangzó gondolatait.26 Hasonlóképpen fogalmaz az „Adataim” című feljegyzésében is, amelyben mindehhez még hozzáteszi, hogy a világ jobbá tételét, a háborúk és a válságok elkerülését „az erőszaktól megkímélt kicsinyekből felserdülők nemzedékétől” várja.27 A gyermeki szív és lélek igaz ismerőjének, az élet megújulásának csodáit kutató embernek, az élethez történő gyermeki alkalmazkodás nehéz folyamatát kitalálós, verses szellemi, nyelvi játékokkal segítő költőnek a gyermekversei még mindig „aktuálisak”, még mindig a szükséges életismeret forrásait, a való világ megismerését, a szépre és a jóra nevelést szolgálhatnák. Ám a nyilvánosság számára még mindig hozzáférhetetlenek. Egy méltatlanul mostoha költősors sajátos szimbólumaként a családi hagyatékban várnak a jobb időkre, arra, hogy megjelenésük után okos, jó szóval oktathassák és szabadon játszani is engedhessék az amúgy igen vegyes értékű gyermekirodalommal „táplált” mai (kis)gyermekeket.

44

hangtrükkökkel intimebbé váló játékot. Rájöttek, hogy az ideális hallgatót a játék részesévé lehet tenni. A segédeszközök igénybevétele is finomodott. Fölöslegessé vált a narrátor, kiküszöbölhető lett a magyarázkodás, feladatot kaphatott a zene! Sőt, felismerték, hogy a csendnek dramaturgiai funkciója lehet, s azzal, hogy a hallgató fantáziájára apellál a játék, már-már sajátos, egyéni élménnyé alakulhatott a darab. A történet helyszínén jelenlévő koronatanú maga a hallgató lehetett. Talán túlságosan is lelkes ábrázolása ez az ismertető egy olyan folyamatnak, amelynek előkészítői, bábái, közreműködői esztendők során esküdtek rá, hogy egy külön műfaj szolgálatában állnak, ám vállalnom kell a vádat. Három évtizedes munkám során egyre változatosabb feladatok tették próbára hitünket, szakértelmünket az ügyben. Pár évtizeddel ezelőtt a Rádiószínház népszerűsége egyre nőtt. Bekapcsolódhattunk az európai mezőnybe, díjakat vághattunk zsebre, nemzetközi fesztiválokon vehettünk részt, s minden évben ott lehettünk a legrangosabb versenyen, a Pri Italián. Közben újabb és újabb finomodás jellemezte a műfajt. Kiderült, hogy a hangjáték még a szürreális elemek terhét is elbírja. Kialakult a fizikailag elképzelhetetlen elemek feltűnése, az oratóriumszerű, dramaturgiailag abszurd ábrázolásmód kivitelezhetősége. Kiderült, hogy nem csupán a dráma, de a líra is hozzáférhetőbbé válik a hallgató számára. Vitathatatlan: a kiemelkedő nívójú hangjáték nagymértékben veszi igénybe a közönség fantáziáját, ami azonban inkább előny, mint hátrány. Az pedig már közhely, hogy a fantázia határai még ma is ismeretlenek. Pár szót talán maga a dramaturgián végbemenő

munka is megérdemel. Rövid idő alatt sikerült a Rádiószínháznak elérnie, hogy nem kellett írók után szaladgálni. A szerzők fölfedezték a fent már körülírt lehetőségeket és igyekeztek élni ezzel. Olyanok is akadtak, akik egy-egy színháznak készült témával kopogtak be hozzánk, próbára téve a téma létjogosultságát. Egyetlen kikötése lehetett a dramaturgnak: eredeti kézirat kerüljön a kezébe. Már a vázlatból kiderüljön, hogy nem hiányzik belőle a drámai konfliktus, a mondanivaló egyértelműsége. Ám mivel mi ismert és próbált szerzőkkel vettük fel a kapcsolatot, nem okozott gondot a műsor kitöltése. Többek között Mándy Iván, Szakonyi Károly, Szabó Magda, Karinthy Ferenc, vagy éppen a pécsi kötődésűek, mint Bertha Bulcsú és Weöres Sándor műveit is rádióra alkalmaztuk. Az író megjelent egy szinopszissal, ami lényegében a hangjáték áttekinthető vázlata volt, a dramaturg kikereste a megfelelő témához, sőt, az íróhoz a megfelelő rendezőt, s a hangtechnikus, a keverő és a zenei rendező, akik a hangjáték akusztikai csodáit elővarázsolták, csak ekkor kapták kézbe a végleges példányt. Érdemes pár szó erejéig megemlíteni a színészeket is, akik munka közben nem egyszer társszerzői lettek az íróknak. Ehhez persze hozzátartozik, hogy akkoriban még működött a rádióban egy úgynevezett nyelvi bizottság. Csupa ismert, művelt, az anyanyelvét imádó szakember, akik nem engedtek mikrofon elé beszédhibás színészt, vagy csúnyán beszélő riportalanyt. Akkori bemondóink a megmondhatói annak, hogy micsoda perpatvar kerekedett egy-egy rosszul fogalmazott, rosszul kiejtett szó, vagy mondat kapcsán. De hát ne felejtsük el: mi voltunk az ország legnagyobb színháza!

Bognár József

45

Tánc+Játék= Táncjáték Egy hobbikoreográfus a játékszabályokról

A címbeli matematikai képlet magától értetődő, ám csak némi kiegészítéssel igaz. Ha ugyanis a táncparketten keringőző, vagy rokizó párokra gondolunk, azok bármilyen játékosan és virtuózan ropják, a végeredmény mégsem lesz táncjáték. Két dolog hiányzik ugyanis: az alkotó (koreográfus, rendező) és a befogadó (néző). Az alcím is magyarázatra szorul: a hobbikoreográfus úgy értendő, hogy jelen sorok írója – lévén egyéb kenyérkereső foglalkozása – „jókedvében” szokott koreografálni, vagyis amikor ötlete van. Ezt a luxust nem minden alkotó engedheti meg magának. Egyúttal az Olvasó engedélyét kérem ahhoz, hogy szerénytelenül időnként a saját műveimből citáljak, merthogy az alkotói szándék tekintetében ki lehetne nálam autentikusabb? Szóval, hogyan is áll a helyzet ezzel a játékkal? A közönségnek szánt műfajoknak már a neve is beszédes: színjáték, játékfilm, daljáték, hangjáték, bábjáték, árnyjáték, táncjáték. Sőt, szomorújáték, vígjáték. Ezek a meghatározások minden bizonnyal arra az ősi megfigyelésre apellálnak, hogy az ember szeret játszani. Az ember szereti beleképzelni magát az előtte eljátszott szituációba, vagy épp kívül szeretne maradni. Tudja, hogy a látott produkció csak játék, ezért következmények nélkül lehet rajta nevetni, vagy sírni. Tudja, hogy a színpadon minden az ő kedvéért történik, és boldog, ha „homo ludens” mivolta érvényesülhet. A műfajok közül maradjunk most a táncnál. Sokan és sokszor elmondták már, de nem lehet elégszer elismételni: a magyarság hihetetlen kincs birtokában van! A magyar folklór valami olyan ősi kifejezőerővel és olyan végtelen formagazdagsággal (nemrég jegyezték le a kétszázezredik magyar népdalt) rendelkezik, ami páratlan ezen a bolygón! Az eredeti folklór színpadi megjelenésekor magától értetődően merül fel a játék, játékosság fogalma. A hetvenes években komoly szakmai vita bontakozott ki, hogy a színpadon hogyan szabad ábrázolni a folklórt. Az úgynevezett „autentikusok” és „tematikusok” időnként késhegyre menő vitáinál hála Isten a józanész kerekedett felül, mára kiderült, hogy békésen megfér egymás mellett a kétféle koncepció és a néző (a külföldi is!) jár jól. Ugyanis teljesen természetes, hogy igény van az eredeti folklór változtatás nélküli bemutatására, de – sajátos hungarikumként

– a néptánc formanyelvét gondolatok tolmácsolására is fel lehet használni, éppen a hihetetlenül gazdag motívumkincs miatt. Ez olyannyira magyar műfaj, hogy például nemrégiben egy hazai néptánc koreográfus faggatta német kollégáit: ti tudnátok-e saját anyagból Mario és a varázsló-t csinálni? Merthogy a magyar néptáncanyagból ez már rég megtörtént. A formanyelv

Természetesen a koreográfusnak az ún. tematikus táncok, táncjátékok készültekor illik alaposan ismernie a magyar (és nemzetközi) néptánckincset, már saját jól felfogott érdekében is, hiszen az egyes táncstílusok színpadi ütköztetése például már önmagában is drámai szituációt eredményezhet (és akkor a történet még nincs sehol!). Régi megfigyelés, hogy bizonyos tánctípusok bizonyos előadói habitusért kiáltanak. Például a legényes típusú táncokat általában könnyed, játékos, fiatalos, vékonycsontú karakterek tudják igazán előadni, míg a verbunk súlyosabb, komorabb, drámaibb, érettebb előadót kíván. E két tánc egyidejű színpadra tételekor – megfelelő szereposztás esetén – a két eltérő karakterű tánc a kétféle előadásmóddal párosulva meglepően beszédes konfliktusforrás tud lenni. Amikor a Tóték tánca c. koreográfiám ötlete először felderengett – Örkény István műve nyomán – komoly gondot okozott, hogy az eredeti műben szereplő „dobozolást” – már csak a technikai kivitelezhetőség miatt is – hogyan lehetne kiváltani. A megoldás végül az eltérő tánctípusok formanyelvében rejlett: az Őrnagy erőszakosan verbunkozni tanítaná Tótékat, ők viszont csak keringőzni szeretnének. A kétféle stílus szembeállítása önmagában is számtalan humorforrást eredményezett. Az előadásmód

Folklórgyűjtők a megmondhatói, hogy egy adott faluban ugyanazt a táncot hányféleképpen látták már előadni. Nem csak arról van szó, hogy János bácsi másféle tánclépéseket ismer, mint Pista bácsi, hanem akár ugyanazokat a figurákat is saját előadói stílusukban mutatják be. Az egyik kicsit hajlottabb, a másiknak a térde merevebb, a harmadikat majd szétveti az erő és a jókedv, a negyediknek meg éppen akkor nem sok kedve volt táncolni.

Ez az előadásmódbeli különbözőség akár alapja lehet egy színpadi koreográfiának is. A Tisztelet Rejtő Jenőnek c. tánc esetében a közismert verbunk ötféle előadói stílusban került a néző elé, egyúttal ötféle emberi karaktert is jellemezve utalt Rejtő rendkívül sokszínűen ábrázolt figuráira. A hatást elősegítette, hogy az egyetlen verbunkdallam is igen változatos hangszerelésben ismétlődött. Kapcsolat a nézővel

A színpadra helyezett táncok előadásakor természetes követelmény lenne, hogy a néző érezze: neki táncolnak, miatta van az egész felhajtás. Az eredeti folklór bemutatásakor erre kevés lehetőség nyílik, például a körtáncok esetében az előadók fele folyamatosan háttal áll a nézőknek, akik akár kizárva is érezhetik magukat a produkcióból, úgy érezhetik, hogy a táncosok maguknak ropják. A szólisztikus táncoknál tulajdonképpen az előadó habitusára van bízva, hogy látszólag önmaga kedvére, vagy némi magamutogatási szándékkal táncol. Úgy tapasztaltuk, hogy a tematikus táncoknál is külön figyelmet kell fordítani a nézők bevonására a játékba. Bizonyos pontokon határozott szemkontaktust kell teremteni a nézővel, vagy mindjárt a legelején nyilvánvalóvá kell tenni, hogy játékról van szó: a Pulpitus c. koreográfia nyitányaként a színpad sarkába félrevonuló két munkásember éppen rá akar gyújtani, mikor a takarítónő a tömött nézőtérre mutatva figyelmezteti őket: de hát ennyi ember között ez tilos. Vagy a Tóték tánca legelején a színpadra bebotorkáló, kissé félnótás harmonikás örömmel konstatálja a szépszámú néző jelenlétét.

46

Az arányok

Országos fesztiválokon a zsűri értékelésekor többször hallottuk már: jó ez a koreográfia, csak hosszú. Hát nem jó! Ha hosszú, akkor nem jó! A bőbeszédűség – mint a művészet egyéb területein – a színpadon is a műegész rovására megy. Grafikusként, napi munkám során számtalanszor tapasztalom, hogy kevesebb vonallal hatásosabb emblémát, karikatúrát, logót lehet előállítani. Egy frappáns vicc esetenként többet mond egy regénynél. A színpadi bőbeszédűség tiszteletlenség a nézővel szemben, hiszen ha elunja, nem tud kimenekülni, míg az unalmas könyvet egyszerűen becsukja. Az irodalomban a tömörítés csúcsa Örkény István egyperces novellái, a pár soros, mélyértelmű, groteszk írásokban egy betű sem felesleges – ahogy egy jó portrékarikatúrában sincsen felesleges vonal. Teljesen természetes tehát, hogy dunaújvárosi alkotótársaimmal a 80-as évek végén mi is megpróbálkoztunk – eléggé szerénytelenül – Örkény-egyper-

ceseket gyártani, természetesen nem az eredetiket megtáncosítva, hanem Örkény szellemiségét segítségül hívva. Talán a legsikerültebb a Stabilizáció lett, ami ténylegesen egy perc hosszúságú! A színpadra besántikál egy féllábú, hadirokkant obsitos, két mankóval, ám felemelt fejjel, és táncba kezd. (Rácz Attila Cicero kitűnő előadásában!) Persze fél lábbal ez nehézkes. Ekkor megjelenik egy arctalan, fekete ruhás ember és elviszi az egyik mankóját. Sebaj, még maradt egy. Jön egy másik, és elviszi a másik mankóját is. A katona mankó nélkül, féllábon is tud táncolni. Jön egy harmadik ember és elviszi a maradék lábát is. A katona a földre kerül, de a kezével tovább pattintgatva, csettintgetve, körözve tovább táncol, míg a negyedik fekete ember ráhelyezi egy kis görgős taligára és kihúzza. A csend

Mindenki látott már olyan festményt, aminek csak kis részén van konkrét szín, vagy forma, a kép többi részén semmi sincs, mégsem érezzük üresnek a felületet. A képen egy-egy jól elhelyezett forma szinte igényli a környezetében a levegőt. A zenében a szünetjeleket hosszúságuk szerint különböztetik meg, azonos fontosságot tulajdonítva a csendnek a megszólaló hanggal. A rutinos viccmesélők, humoristák a poén előtt mindig pici szünetet tartanak. A táncszínpadon a hömpölygő zenében beálló hirtelen csendnek két feladata is van: egyrészt hangsúlyt ad a közvetlenül előtte történteknek, másrészt előkészíti figyelmünket az ezután következőkre. A csend hosszúságát persze alaposan mérlegelnünk kell! A „hallható” csendet helyettesíthetjük, illetve megerősíthetjük a „látható” csenddel is: amikor a táncosok bizonyos ideig mozdulatlanná dermednek. A Pulpitus-ban az ötvenes éveket felidéző, május elsejei vidám integetésbe, ugrándozásba belehasít a géppuskaropogás. Szünet, mozdulatlanság. A feszültséget az oldja fel, amikor a táncos kidugja ujját az átlőtt svájcisapkán. Az improvizáció

A rögtönzés minden játék fontos mozgatórugója. Ha egy gyereket túl kötött szabályok mentén engedünk csak játszani, igen hamar megunja. Az előadóművészetek egyik fő vonzereje, ha a néző úgy érzi, hogy egyszeri és megismételhetetlen produkciót látott. Ugyanakkor az előadó nem élvezhet korlátlan szabadságot, hisz még a rögtönzéseket is meg kell „tervezni” ahhoz, hogy nézhető, hallgatható legyen. Tehát szóljon valamiről, esetleg legyen eleje, közepe, vége. Ha a táncos úgymond anyanyelvi szinten „beszéli” a néptáncot, szinte vissza se lehet fogni, ha megszólal a zene, tánca csupa-csupa improvizáció. A koreográfus jól teszi, ha a próbateremben, a mű készülte-

stb. A jelenetek dallamonként lépnek színpadra, az új dallamnál kicsit arrébb húzódva, így ahogy erősödik a zene egyre többen leszünk, senki nem vesz tudomást a másikról, mindenki sziszifuszi módon csak a saját problémájával foglalkozik, egyre elkeseredettebben. A zene végére hatalmas tömeg kavarog a színpadon, hangzavar, lökdösődés, majd a teljes összeomlás. A darabot megfejeltük még egy keretjátékkal: a mű legelején megjelenik egy kis mezítlábas parasztlegényke, hoz magával egy kb. hatvancentis botot, leül a színpad sarkába és elkezd belőle furulyát faragni. És csak farag, farag az egész előadás alatt. A végére a környék tele van forgáccsal és a botból csak egy ötcentis maradt, persze az se szól. Bekattintja a bicskáját, indulna kifelé, amikor megpillantja az öszszeomlott embertömegbe beszorult, végre állva maradt táncos botot. Nagy örömmel ragadja magához és visszaül, kezdi elölről a faragást. Sötét. Hogy miért meséltem mindezt el? Mert már a mű készülése is csupa játék volt. Én egy pársoros vázlattal jelentem meg a próbán, mely csak a jelenetek sorrendje volt. Az egyes etűdök szereplőivel szóban megbeszéltük, hogy kinek mi a feladata, és ki ki után következik. Aztán elindítottuk a zenét, és csodák csodája, a bő negyedórás darab gyakorlatilag készen volt! Ugyanis minden szereplő tudta a saját korlátait, azon belül viszont teljes volt az improvizációs szabadsága. Pár évvel később meglepődve láttam, hogy az élet kissé kibővítette a koreográfiát, az azóta ránk zúdult mobiltelefonos világot karikírozva az egyik táncos a színpadon meg-megcsörrenő mobiltelefonnal küzd sziszifuszi módra. Jó ötlet, maradjon!

47

kor bátran hagyatkozik a tehetséges táncos rögtönzőkészségére. Ha megvan a zene és a koreográfia alapötlete, tulajdonképpen csak korlátok között kell tartania az áradó improvizációt. Illetve egyszer azt kell mondania, hogy ez most jó volt, ez mindig maradjon így! Ha szerencsénk van, akkor ezek a fixen rögzített motívumok a későbbi előadások során is friss improvizációnak tűnnek, holott még a kisujj állását is leszabályoztuk. A Szorító c. koreográfia két „bokszolójának” (Vass Oszkár és Molnár Péter) táncos küzdelme – köszönhetően az előadóknak – friss rögtönzésként hat, pedig a próbateremben izzadságos munkával mindent rögzítettünk. Bizonyos koreográfiai ötletek viszont jobban igénylik a táncos kreatív közreműködését. A már említett dunaújvárosi alkotótársulás 1988-ban kérte fel a koreográfusokat egy közös estre, amelynek a témája a Sziszifusz-jelenség lenne. Én úgy gondoltam, hogy Sziszifusz-Boleró címmel Ravel zseniális zenéjét táncosítanám meg. Az alapötletem az volt, hogy – szigorúan ragaszkodva a zene szerkezetéhez – a 18-szor monotonul ismétlődő dallam mindegyikéhez társítok egy kis külön jelenetet, melyben sziszifuszi módon mindenki küzd valamivel, vagy valakivel, teljesen reménytelenül. Például a néptáncosnak sehogy se akar megállni a botja a „földbe” szúrva. A bunyevác kislány reménytelenül akarja megtanítani kólózni a sváb fiút. Alföldi csikós legények kiegyenlített küzdelemben szkandereznek egymással. Két széki fiú egymás kezéből kapkodja ki az egyetlen lányt. Kónyi legények a klasszikus kalapemelgetős figurákba zavarodnak bele. Üveges táncot járó leányzók kortyolgatnak bele a borba, a végére kicsit becsípve. Stb.,

Antal Emília

Irodalom és barátság

48

Fodor András és Tüskés Tibor levelezésének margójára

Tüskés Tibor önéletrajzi ember. Esszéiben, tanulmányaiban, szociográfiáiban rendre vall önmagáról, családjáról, kötődéseiről, élményeiről és értékeiről. Ennek köszönhetően olvasói egyre közelebb érzik magukhoz, s a fiatalok is szívesen olvassák. Így voltak vele tanítványaim is a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumában, akiknek ebben az évben az érettségi tételei között szerepelt. A „regionális irodalom” témakörben az eszszéíró Tüskés Tibort kellett a diákoknak olvasmányélmény alapján bemutatni. Választásomat, a személyes ismeretség mellett az a széleskörű irodalomszervezői, írói, szerkesztői és közéleti tevékenység, és az az elkötelezettség indokolta, ami Zala, Somogy és Baranya megyéhez köti. Nem utolsó szempont, hogy személyes irodalmi ízlésemnek, érdeklődésemnek kialakulásában neki is komoly része volt. Nyár elején került a kezembe az a vaskos kötet, amely a Pro Pannonia Kiadónál látott napvilágot idén tavasszal 463 oldalon. Ez Fodor András és Tüskés Tibor 39 éven át tartó levelezésének első kötete, amely az 1959-1966 közötti időszakot öleli fel. A könyv időigényes olvasmány, a nyáron utazásaim során is elkísért, részt kért az életemből. Gondolkodva, lassan ízlelgetve lehetett csak olvasni, ahogy a jó bort is fogyasztja az ember, – eltűnődve, irodalmi emlékeket fölidézve, számos egyéb könyvet a polcról levéve. Tüskés Tibor írásaiból is többet újra kellett olvasnom hozzá, mint a Pannóniai változatokat, Az exponált időt vagy éppen az Időrostát. A leveleket Tüskés Tibor unokája, a művészettörténész Tüskés Anna rendezte sajtó alá, látta el jegyzetekkel és névmutatóval. Ő írta a kapcsolatot és az irodalmi hátteret is megvilágító előszót. Csak dicsérni lehet alapos, pontos, értő és igényes munkáját. Végig érezhető volt, hogy tiszta forrásból táplálkozik. Magát a könyvet öröm kézbe venni. A borítón Fodor András és Tüskés Tibor fotója látható 1963ból. A két jóbarát derűsen áll egymás mellett, mint ahogy az életben is. Mögöttük a pannon táj, mely mindkettejük számára meghatározó volt. A hátoldalon Márai Sándor és Hamvas Béla gondolatait olvashatjuk a barátságról. Ez jól jelzi azt is, hogy a könyv nem pusztán egymásnak írt irodalmi levelek, hanem a barátság dokumentuma is. A barátság klasszikus kapcsolat. Az ember időről időre számba veszi, hogyan áll ezzel a témával, kiben bízhat,

kire számíthat. Márai Sándor szerint „A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep.” Ez a megállapítás teljes mértékben igaz Fodor András és Tüskés Tibor barátságára, melyről Tüskés Anna azt írja: „1959ben találkoztak először személyesen és a levelezés Fodor András 1997-ban bekövetkezett halálával ért véget. A harminckilenc évben mintegy ötszázötszáz levelet írtak egymásnak.” Tüskés Tibor így emlékezik vissza Az exponált időben: „Személyes találkozásunk sorsszerű volt. A vidéki könyvtárakat ellenőrző vizsgálat címén járt Pécsen, s ahogy később elmondta, a megyei könyvtárban Csorba Győzőtől érdeklődött felőlem, a Jelenkor friss szerkesztőjéről. Kölcsönös rokonszenvünket táplálta a családi hagyomány: Somogy, a közös szülőföld, a vasutasapák emléke, a rokon Balaton élmény.” Az első levél dátuma 1959. október. Fodor András írja Pécsre Tüskés Tibornak. Nem kell sok idő, s az 1960. januárjában kelt levélben már így fogalmaz: „Szeretnék Veled minden okos számítás nélkül – pusztán belső érdekből állandó kapcsolatban lenni. Szerintem ugyanis a barátságot nem mindig az érintkezés mennyiségi halmozódása hozza létre. Veled ezideig mindössze háromszor találkoztam, mégis barátomnak érezlek a szó legnemesebb, legigazabb értelmében.” Így kezdődött. A leveleket olvasva megrendítő az a sok vallomás, amelyekben kölcsönösen próbálják körülírni egymásnak, hogy mit jelent számukra ez a kapcsolat. Mély és nehezen megfogalmazható érzéseket öntenek szavakba, erősítik egymást. A barátság őszinteség, bizalom, egymásra figyelés, segíteni akarás. A magyar irodalomban számtalan példáját ismerjük az efféle erős kötődéseknek. Bátran emelhetjük ezek sorába a Fodor András és Tüskés Tibor közötti barátságot. Az egész levelezést átszövi az egymásért aggódó, nem egyszer vigasztaló, segítő szándék, amellyel egymást igyekeztek támogatni. Az egyik visszatérő, önmagamnak szóló kérdésem volt a levelezés olvasása közben, hogy mi hogyan állunk a barátság dolgában, illetőleg, hogy mi a helyzet a mai magyar irodalmi élettel? Változott-e az irodalom szerepe, vannak-e „révkalauzok”, ahogyan Tüskés Fodor Andrást nevezte? Kiállnak-e egymás mellett az írók? Van-e összetartás, ügyek iránti elkötelezettség? Abban

megvan mind, mintha arra vártak volna, hogy kötetté formálódjanak. Még az is kiderül, hogy géppel vagy kézzel írták őket. Azt tartják, hogy a levél a lélek pongyolája. Eltűnődtem, hogy nekem szabad-e pongyolában látnom őket? De aztán rájöttem, hogy az őszinteségük, az apró intimitások, engem is gazdagítanak. A levelek hangvétele, stílusa igényes, választékos. Gyakran használnak mindketten képeket, amelyek a lelkiállapotukat tükrözik. Nem nélkülözik a humort sem, az évődésnek, iróniának is van helye. De megfogalmazódnak bennük szentenciák, filozofikus eszmefuttatások is. Tüskés 1963. március 6-án a következőt írja levelében: „Az embernek gyermekkorában talán nincs is még időérzéke, nem tud történéseket egymáshoz viszonyítani, nem tud félni, sem emlékezni. Aztán harminc körül, az «élet útjának felén» egyre többet kénytelen arra gondolni, hogy az emberek és dolgok elmúlnak, arcok, amelyeket eddig napról napra látott, valami komor mélységbe zuhannak, egyre több emlék fűzi a múlthoz, a temetőkhöz. Szinte észrevétlenül lopódzik az Idő az ember szívébe, megtanul emlékezni, ki nem egyenlített tartozásai lesznek, s rádöbben arra, hogy azokhoz kell jónak lenni, akik még élnek.” A leveleket olvasva egyre bizonyosabbá vált bennem, hogy nem engedhetjük eltűnni az életünkből az értékes emberi kapcsolatokat, az ügyeket, amelyekért bátran ki is merünk állni, ha kell. Nem mondhatunk le a bizalomról, az őszinteségről, és a játékosságról, amely őrzi bennünk a nyitottságot, a gyermeki rácsodálkozást. Nem maradhat el életünkből az életre szóló barátság, s nem tűnhet el az IDŐ. Ha kézbe vesszük Fodor András és Tüskés Tibor levelezését, elámulunk, hogy mennyi időnk lehet, ha jól használjuk azt ki! Álljon itt most egy-egy egymásra felelő levél Fodor Andrástól és Tüskés Tibortól az emlegetett könyvből, hogy példázza a fentebb megfogalmazottak valódiságát!

99. Tüskés Tibor főszerkesztőnek Pécs, József út 13.

Fodor András Budapest VI. Bajcsy-Zsilinszky út 15 E. Budapest, 1963. január 12.

Kedves Tibor, beszéltem Simon Pistával írószövetségi tagfölvételed ügyében. Azt mondta, adjál be azonnal pár soros kérelmet az Írószövetség titkárságának, melyben tetemes irodalmi munkásságodra hivatkozva folyamodj a tagjelöltségre. Ezt Pista szerint bizonyosan akceptálják, s rövidesen automatikusan átminősülsz taggá. Simon, aki ha Rólad és a „Jelenkorról” van szó állandóan kész segíteni azért is ajánlja a haladéktalan akciót, mert 23-adikán valami határozatképes ülésen már szeretné is szentesíteni fölvételedet. Remélem, másnap Pécsen már mint tagjelöltet üdvözölhetünk. Nevetséges história ez az egész, de tudod jól mennyi hátránnyal jár hivatalosan kívül lenni. Azt talán nem is tudod, hogy Németországba akartak küldeni (Simon szorgalmazta az ügyet) de mivel nem vagy tag, a kombináció csak terv maradt.

49

az időben, amit a könyv dokumentál, pezsgő, – igaz akkor sem problémátlan – irodalmi élet volt. A levelezés kortörténeti áttekintést ad ismerős és mára már kevéssé ismert irodalmi nevek bozótjában. Számomra különösen érdekesek voltak a pécsi vonatkozások a helyi politikai háttérrel, a Jelenkor körül zajló eseményekkel. Csorba Győző és Pákolitz István személye is jelentéstöbbletet kapott bennem. A legtöbbet természetesen Tüskés Tiborról tudtam meg, különösen Fodor András megfogalmazásaiból. Az egyik levélhez mellékelt Vekerdi László előadás részletére többször is visszalapoztam: „Ehhez az igazán szép és pezsgő irodalomhoz képest azonban valahogy nincsen elég szeretet, felelősséget érző olvasóközönség. Legalábbis erre utal az a könyv, ahogy az ország kiemelkedően legjobb folyóiratának a JELENKORnak kálváriáját, és szerkesztőjének hősies harcát fogadták.” (368.p.) De Tüskés Fodor Andrásról írt tanulmánya is figyelemreméltó. Így ír ebben barátjáról: „Fodor András válasza az emberi kapcsolatok sorvadására, a kor morális kérdéseire: aktív, pozitív, optimista válasz. Az emberi kapcsolatok, a társas együttlét értékét hangsúlyozza, a hűséget a szerelemben, a barátságban, hűséget a szülőföldhöz, a gyerekkori tájház, a szeretet, melyet nem csorbít a megszokás, azt a kapcsolatot, amely a gyereket a szülőföldhöz fűzi. Erőfeszítést kíván. Magas, humánus igényeket támaszt. Eszménye a közösségi ember, akinek célja: föloldani «az idegenség messzekötő ítéletét»… Értékrendszerének normái «e vad világban embernek maradni», fölismerni a jelek beszédét: megmutatni a dolgokban a lelket.” (Pannoniai változatok 140-141 p.) Ilyen értékek mentén szervezték mindketten az irodalmi életet, ilyen értékek mentén mélyült a barátságuk. Az Előszóban Tüskés Anna a napló és a levél műfaját határozza meg. Tüskés Tibor nem írt naplót, Fodor András viszont a fárasztó napok után is lejegyezte gondolatait. Az azonban, ahogy ez a rengeteg levél mindkét részről túlélte az elmúlt évtizedek minden viszontagságát, költözését, az megható. Szinte hiánytalanul

Soproni leveledet megkaptam. Mondanom sem kell mennyire örültem a sikeres évzárónak. Lélekben ott vagyok most Veled új gondjaidban, s nagyon bízom benne, hogy a Jelenkor új korszaka kevesebb csalódást, kínlódást hoz Számodra, mint az elmúlt hónapok szerkesztői munkája. – Most tudtam meg igazán, milyen sokan olvassák a JELENKORT, amikor is nem múlik el nap, hogy ne gratulálnának Vallomás-omhoz és a kitűnő folyóirathoz. Cikkemnek jólesően nagy visszhangja van. Csak pár adatot jelzésként. Kassák kijelentette, meglepő, hogy egy fiatal ennyire érdeklődjön és értsen valamihez, s hogy ilyen szeretettel és szenvedéllyel írjon róla. Granasztói meg van illetődve, és teljesen egyetért; Fülep szerint nem csak okos és jó a cikk, de szépen is van megírva (tudod, hogy ez utóbbi nála milyen nagy dolog). Hubay és Oltványi Ambrus gratulált tegnap „remek” tanulmányomhoz; ma pedig Szolnokról jelentette valaki, hogy ott is nagy a lelkesedés… És aminek különösen örülök: most kaptam meg Colintól az első általa szerkesztett TEMPO-t, a Kodály számot (feltétlen megmutatom majd) – s benne rövid levelet. Megérkezett Londonba is a JELENKOR. „Nagyon jó és bátor a cikk – írja – kíváncsi vagyok, hogy mit szólnak a Szabolcsiék, az Ujfalussyék és a Szárvidéki1 zeneszerzők, (Kodály nevezte el így a Zeneművész Szövetségben vezérkedő Sárait, Sárközit) akik most a nagy szovjet kritikusok legújabb nyilatkozatai után megint érvényesülnek.” Hivatalos zenei körök úgy érzem, nem tudnak még merényletemről. Mindössze arról értesültem, hogy Vitányi sokallja cikkem Szabolcsi ellenes tendenciáját. Nagyon jó ötlet, hogy vitát akarsz indukálni. Itt is többen mondták, indulhatna a pécsi folyóiratban olyanféle disputa, mint az Új Írásban volt a képzőművészetről. Hogy kiket kéne fölkérni, erről majd beszélgetünk, bár nyilván Pécsen is van ajánlkozó és Angyal Endrén kívül esetleg más is jelentkezik. A költők konferenciájára gondolom Pákolitz ügyessége folytán késve és szóbelileg hívtak meg. Jókor és jó helyen lesz (Simon úgy mondja ebben is benne van a keze, hogy az ajánlkozó városok közül a JELENKOR városát választották). Elég élénk a széljárás lírai berkekben. Valami palotaforradalom is készül Soós, Csukás, Kerékgyártó és mások memorandumot akarnak fölolvasni, melyben leszögeznék: mindenkivel hajlandók együttműködni, csak Györéékkel nem. Tornai Jóska is borzolja némelyek kedélyét Jevtusenkós (szerintem igen becsületes) versével. – Nem tudom lesz-e majd módunk nyugodtan beszélgetni. Vigasztalásunkra már most közlöm: februárban Pécsen leszek egy hétig (hivatalos kiszálláson!!) Tibor, azonnal írjál a Bajza út 18-ba… A Németh László ügyre gondom lesz, de csak a jövő hónapban találkozom vele. Sík Mihálytól hosszú levelet s verseket kaptam. Szívesen patronálom. Tehetséges. Ölelem Győzőt, kézcsókom küldöm Babának, Téged ölellek: Bandi Bulcsunak a küldött újévi lapra én is boldog új esztendőt kívánok és sok szerencsét immár a két szerkesztőséghez! Autográf levél, 2 ff. Boríték megvan.

100.

50

Fodor András, író Budapest, VI. Bajcsy-Zsilinszky u. 15/e.

Tüskés Tibor Jelenkor Irodalmi és művészeti folyóirat Pécs Pécs, 1963. január 15.

Kedves Bandi, köszönöm hosszú-hosszú leveleidet. De jó lenne, ha én is olyan szépen és könnyedén tudnék írni levelet, mint Te! Istenem, ma dél óta írok leveleket, s ez a már ki tudja, hányadik! Talán a huszadik, harmincadik. (Sopronból ötvenet küldtem el Pécsre, hogy innét postázzák. S mi történt? Közben lejárt a volt adminisztrátor szerződése, újat nem vettek föl, s engem jan. 10-én itt várt az egész küldemény. Akkor postázhattam a dec. 28-29-i keltezésű leveleket, gondolom, a címzettek nagy-nagy csodálkozására.) A Te első leveled itthon várt, keresztezte az enyémet, s a másodikat a napokban kaptam meg. Nagyon köszönöm, hogy említetted a dolgot Simon Pistának, holnap föladom a kérést, a jelzett formában és címre. Tulajdonképpen nem nagyon bízom a dologban – lehet, hogy megint kishitű vagyok – de megcsinálom, hogy később ne mondhassam magamnak: magad nem éltél a lehetőséggel. – Nagyon várom, Bandi, a személyes találkozást,2 hogy sokat beszélhessünk, s okos, komoly tanácsaidat kérjem, meghallgassam. Amikor itt Pécsett rendre-sorra hol azzal vádoltak, hogy egyrészt a Tüskés nem önálló, itt akárki csinálja is a lapot, minden a Csorba Győző kuckójában és íróasztalán dől el, 1 2

A „Szárvidéki” szó „á” betűjén az ékezet zárójelben. A fiatal költők Pécsett megrendezett országos találkozója 1963, január 25-26-án.

Gépelt levél, 2 ff. Boríték megvan.5

3 4 5

Helyesen: Csillag. Tüskés Tibor: Az írói magatartásról, Jelenkor 1963/2, pp. 168-170. A leveleket teljes egészében, s a könyvben szereplő formában és helyesírással közöltük.

51

másrészt, hogy a Tüskés diktátor, aki nem enged másnak beleszólást a szerkesztésbe, – magamba csak mosolyogtam, hogy én tulajdonképpen a legtöbbet Neked köszönhetem, a Kortársnál3 szerzett tapasztalatodnak, gyakorlatodnak, komoly, okos emberségednek, barátságodnak, tanácsaidnak, általad szerzett kapcsolatoknak. Ezzel persze nem akarom kisebbíteni Győző segítségét, de láthatod, így nyernek fénytörést a dolgok, s a látószög változásával így alakulnak-módosulnak a vélemények. Még egyszer: nagyon várom, hogy találkozzunk, s az új helyzetet értékeljük. Ez az új helyzet persze még korántsem kialakult és tisztázott, továbbra is tanítok, fizetésemet a lapnál még mindig nem tisztázták, a rovatvezetőkkel sem kötöttek szerződést, stb. De csináljuk a dolgunkat, január végére megjelenik az első szám, talán már a találkozóra, persze nem lesz olyan, mint az „utolsóként” összeállított decemberi, de a „vonalat” szeretnénk tartani, s láthatóan van is erre lehetőségünk. Legalábbis a helyi potentátokkal nagy az összeborulás, a bizalom, stb. – amit ilyenkor mondani szokás. Zenei cikkednek nagy visszhangja van, Bandi, Angyal után most Ottó Ferenc jelentkezett azzal a lehetőséggel, hogy okos, alapos vitává, tisztázó véleménycserévé fejlesszük az ügyet, s nagyon meg kellene gondolni, hogy kiket kérünk föl rá, s persze olyanokat, akik vállalnák is az írást. Jó lenne, ha gondolkoznál ezen Bandi, nekem még kapásból sem jutnak eszembe nevek. Talán Bálint, vagy Vitányi??? Nem tudom. Egy másik: emlékszel, még én mondtam Neked, decemberben volt a rádióban egy Németh László-műsor. Ebben néhány percet Németh is beszélt. Ha jól emlékszem, ez egy közvetlen és eredeti nyilatkozat volt, s sajnálom, hogy nem vettem itt magnetofonra. Tegnap lenn járt Albert Zsuzsa a rádiótól, tőle kértem, hogy küldje meg nekünk a kéziratot. Mit gondolsz, Bandi, kérhetnénk Németh Lászlót, hogy ennek a kis írásnak közlését engedje át nekünk? Valahol, valahogy szeretnénk elkezdeni és megmutatni, hogy mi fenntartás nélkül tiszteljük és szeretjük, s ügye mellé állunk… (Ugyanilyen, rádióban elhangzott kis írás Borsos Miklós karácsonyi kis cikke, Leonardo egyik festményének elemzése, amelyet átengedett nekünk közlésre, persze az írás ill. a kép témája miatt – a Királyok Imádása – csak decemberi számunkban hozhatjuk majd.) – A Nazor-fordítás nagyon tetszett, vagy önmagában – én így szeretném inkább – vagy Dudás Kálmán jugoszláv versfordítás-csokrában tudnánk közölni. Majd ezt is megbeszéljük itt, Győzővel. – Ma szerda van, este nyolc óra, Mészöly Miklós jelezte jöttét. Pénteken talán átmegyünk vele Szekszárdra, Pákolitz korábban oda szervezett erre a napra Jelenkor-estet, s bizonyára Miklós nem tiltakozik, hogy velünk jöjjön. Örülök, hogy Gyula is jól érezte magát, bár az indulásáig már nem tudtam vele lenni. Hallom, hogy mesélt a lányoknak készülő regényéről. Nem adna nekünk belőle egy részletet? Megelőzve a korábbi nehézségeket… – Demény is jelentkezett, biztattam, hogy küldjön valami írást, esetleg egy érdekes Bartók-dokumentumot, vagy írja meg a sajtó alá rendezés munkáját, gyötrelmeit, stb. Vajjon kötélnek áll? Nagyon lemondóan és nekikeseredetten írt. – Bertók Laci is írt közben, itteni ügye egyenesben van, ha a Magvető hajlandó velünk komolyan tárgyalni, az első két könyv közt lenne a hármas verseskötet. – Örülök, hogy Kerékgyártót megismerhetted, s olyannak, amilyennek. Tekintetében, gesztusaiban, megnyilatkozásában és is becsületességet és jószándékot, s az igazi értékek tiszteletét sejtem. Bizony szép lenne, ha debreceni létére a mi segítségünkre állna. S ez is ép szemmértékét mutatná. Örülnék, ha a pécsi ittlétekor közelebb kerülhetnék hozzá, elásva most már a csatabárdokat ill. tüskéket. Várlak hát nagyon, s kíváncsi vagyok erre az egész pécsi találkozóra, vitára, mi lesz itt? Kicsit gyanakodva, oldalazva gondolok rá, mert a péntek esti irodalmi est bevezetőjét nekem kell mondani, s ennyi és ennyiféle ember előtt ez, érzésem szerint, igen nehezen lesz úgy megoldható, ahogy magam szeretném…4 Szeretettel ölellek, Sárikának kézcsók, Dávidot puszilom: Tibor

Árva-Szabó Péter

Játék szavakkal, képekkel és személyiségekkel

52

„Sohasem elfelejteni, ki vagyok, és hogy kinek gondolnak. Ez nem játék.” Ezt írta a naplójába Daniel Quinn, s míg a papír fölé görnyedt, meztelen volt. Hogy kicsoda valójában Daniel Quinn, azt megválaszolni vélhetően lehetetlenség: kísérleteink sorra csődöt mondanának, ismereteink cserbenhagynának minket. Maga Quinn sem volt másképp ezzel, így figyelmét sokkal inkább arra fordította, hogy valaki más legyen. Lehetne akár a felcserélhető személyiségek játékaként is tekinteni Paul Auster1 City of glass című kisregényére, mely az 1987-ben megjelent New York trilógia nyitódarabja volt. (A trilógia másik két kisregénye a Kísértetek és A bezárt szoba.) Hogy miért az eredeti angol címet használtam, az mindjárt kis magyarázatra is szorul. A kötet 1990-ben az Európa Kiadó gondozásában látott napvilágot, fordítója pedig Vághy László volt, aki a műnek az Üvegváros címet adta. Mégis, ha belemélyedünk Auster prózájába, leghűségesebb társunk az önreflexió marad, az önmagunkról önmagunknak alkotott saját énünk. Így közelebb juthatunk Auster eredeti céljához, ha a Tükörváros címet használjuk, melyet a Míves Céh által 2006-ban megjelentett adaptáció is magán visel. Vizsgálódásunk ugyanis elsősorban erre irányul majd: Paul Karasik és David Mazzucchelli2 képregényére, mely az austeri alapokra épít. A kisregény adaptációjának ötletét maga a szerző vetette fel, miután Art Spiegelman3 felkérte őt, hogy írjon egy forgatókönyvet a krimi-feldolgozásokat felvonultatni szándékozó Neon lit nevet viselő sorozat számára: a Tükörváros ebben jelent meg először 1994-ben. 1 Paul Auster (1947. február 3. - ) az amerikai kortárs irodalom egyik legnagyobb hatású alakja. Író, költő, esszéista, fordító, forgatókönyv-író és rendező egy személyben. Főbb művei: New York trilógia, Holdpalota, A véletlen zenéje, Mr. Vertigo, Leviathan, Timbuktu, Brooklyni balgaságok, Utazások a szkriptóriumban. 2 David Mazzucchelli 1960-ban született amerikai képregényrajzoló. Frank Millerrel közösen újradefiniálták két híres képregényhős Batman (Year One) és Daredevil (Born again) mítoszát is. 3 Art Spiegelman lengyel származású, amerikai, Pulitzer-díjas képregény-szerző. Maus című munkáját (magyarul az Ulpius-ház gondozásában jelent meg) a holokauszt-irodalom legjelentősebb művei között tartják számon. Legutóbbi műve a new york-i terrortámadások tragédiáját feldolgozó In the Shadow of No Towers.

A Tükörváros főszereplője Daniel Quinn, író, aki egy napon titokzatos telefonhívást kap; a vonal másik végén lévő illető meggyőződése, hogy Paul Austerrel a magándetektívvel beszél. Quinn maga sem tudja miért, de belemegy a játszmába és felölti magára a nyomozó karakterét: kapcsolatba lép ügyfelével, Peter Stillmannal, aki azzal bízza meg őt, hogy védje meg apjától, aki hosszú évek után most szabadul és viszszatér a városba, vélhetően azért, hogy bosszút álljon a fián. Peter lelkileg és szellemileg egyaránt sérült, mivel apja gyermekkorában éveken keresztül tartotta bezárva egy szobában és nem szólt hozzá semmit. Az volt a rögeszméje, hogy a romlatlan gyermek, akit a külvilág minden romboló hatása elől elzárnak és minden befolyástól mentesen nevelkedik, Isten nyelvén szólal meg először. Quinn elvállalja a furcsa ügyet, és felkészül, hogy szembenézzen az ördögi apával, de helyette csak egy hóbortos öregembert talál, aki megszállottan munkálkodik egy új nyelv létrehozásán. A megszokott krimi elemek felvonultatása ezzel gyakorlatilag véget is ér, és innentől elmerülünk képzeteinek és elméleteinek egyre sűrűsödő ködében, hogy aztán a történet végére már minden bizonyosság elvesszen és átadja helyét a lét esetlegességének. A mű alaposabb megismerése végett először érdemes megvizsgálni Auster művészetét és azt, hogy miért is ültethető át gördülékenyen kisregénye a képregény világába; miért is működik olyan tökéletesen képregényként valami, amit eredetileg nem annak szántak. Auster kapcsolata a szavakkal egészen speciális, nem pusztán leíró, hanem konstitutív erejű. Történeteinek szereplői lecsupaszított alakok, akik valamilyen úton-módon kiszakadnak megszokott miliőjükből és kénytelenek újradefiniálni az őket körülvevő világot. Ez a fajta alkotó folyamat, azonban lehetetlenné válik annak az austeri alapproblémának a tükrében, mely szerint a szavak képtelenek visszaadni a valóságot. ”Amíg minden egészben volt, szavaink ki tudták fejezni a világot. De a dolgok széthullottak és szavaink nem alkalmazkodtak. Ha egy esernyő tönkremegy, és maga elázik, az akkor is esernyő? Megváltozott, de a szó

ugyanaz, ezért pontatlan és hamis. És ha még egy közönséges tárgyat sem tudunk megnevezni, hogy szóljunk arról, ami igazán fontos?” 4

Az Auster-hősök kínosan precíz kísérletei a világ definiálására már önmagukban erőteljes és az író által kérlelhetetlenül determinált képi világot ültetnek az olvasók fejébe. Auster erre a képies hatásra tudatosan rájátszik, és regényeibe előszeretettel csempész filmszerű elemeket és narratívát. A részletek túlhajszolása ugyanakkor elsősorban csak a szereplőkre jellemző (bár az önreflektív írásmód miatt író és figurája gyakran felcserélhetőek egymással), a történetvezetésre egy jóval szellősebb technikát alkalmaz. Holdpalota című regényében az alábbiakat írja: „Felfedeztem: minél levegősebben vázolok fel valamit, annál szerencsésebb az eredmény. Ez a módszer teret hagyott (…), hogy maga végezze el a legfontosabb munkát: egy-két jellegzetes vonás alapján létrehozza a képet, alkotó módon viszonyuljon a tárgyhoz, amit leírok neki.” Auster ugyanezt az alkotó viszonyulást várja el olvasóitól is, akiknek a történet megértése, felépítése érdekében erőfeszítéseket kell tenniük, és össze kell állítaniuk a mozaikdarabkákat. Sajátos kirakós játékot űz velünk a szerző, mely közel sem a krimik megszokott feladványainak megfejtésére sarkallja az olvasót. A klasszikus detektívregények macska-egér játéka, a fejtörők és mellékvágányok útvesztője és az örök, megkerülhetetlen kérdések (Ki tette? Hogyan? Miért?) pusztán bosszantó irrelevanciáknak tűnnek a Tükörváros személyiség-keringőjéhez képest, ahol az egyetlen igazán lényeges kérdés csak a „Ki is vagyok én valójában?”. De miért is működik olyan tökéletesen képregényként a Tükörváros? Hiszen legalább olyan otthonosan érzi magát az olvasó kép és szöveg kombinációját olvasva, mintha csak az eredeti prózát olvasná. A megoldás abban az olvasói aktivitásban rejlik, 4

Paul Auster: Tükörváros

Auster tézise a valóság feltárhatatlan voltáról érdekesen játszik össze McCloud megállapításával, miszerint: „A szavak teljességgel absztrakt ikonok, semmi közük a valósághoz.” Ezt a fajta nyelvi szkepszist Auster is kimondatja egyik szereplőjével, Peter Stillmannal: „Ezt hívják beszédnek. Kijönnek a szavak, egy pillanatig élnek, aztán meghalnak. Furcsa nem? Nekem nincs véleményem. Ha át tudom adni azokat a szavakat, amikre szüksége van, az nagy diadal lesz.” Karasik és Mazzucchelli tehát nem kevesebbre vállalkoztak, mint hogy megpróbálják képekkel (is) átadni, amit szavakkal nem sikerülhet. Ezt pedig egy finoman stilizált képi világgal érik el, mely éppen annyira átlagos és egyetemes, hogy az olvasó számára könnyedén elfogadható és a saját magáról alkotott valóságképbe beilleszthető. Így elsősorban az olvasó könnyen tudja azonosítani magát a főhőssel, hiszen annak vonásai nem csak egyvalakire jellemzőek, hanem egy jóval általánosabb, majdhogynem bárkivel behelyettesíthető karaktert vázolnak fel. A műben végig ingatag a szerzőség kérdése, a főhős Daniel Quinn több személyiség álarca mögé bújva igyekszik felgöngyölíteni a történet szálait, látszólag az identitásválság legkisebb jele nélkül. Quinn, az író, aki álnéven William Wilsonként dolgozik, de Wilsont magát csak egy szócsőnek tekinti, hogy eljusson detektívregényeinek főszereplőjéhez, Max Workhöz, akivel a legszívesebben azonosulna. Ezért is kezd el nyomozót játszani, miután összekeverik őt Paul Austerrel és ezért is ölti magára Auster alakját, hogy aztán ebben a nyomozószerepben újabb és újabb álarcok mögé rejtőzhessen. (Különös fricska, 5 Scott McCloud amerikai képregény rajzoló, aki elsősorban képregény-elméleti munkáival vált híressé. Egyaránt vizsgálja a kilencedik művészetet az alkotók és az olvasók szemszögéből. Gyakran nevezik őt a „képregény teoretikusának”. 6 Magyarul a Nyitott Könyvműhely adta ki 2007-ben. 7 Bölcs István hírhedt mondatai, kitűnően példázzák a képregény itthoni meg nem értett helyzetét, és a merev elzárkózást az újdonságoktól. http://www.168ora.hu/cikk.php?id=3620 (Az elmúlt évek során azért jelentősen megnőtt ezen művészeti ág presztízse is hazánkban.)

53

A szereplők folyamatos szélmalomharcot vívnak (nem véletlenül kerül szóba a Tükörvárosban Quinn és Auster beszélgetése közben a Don Quijote,), hogy megkülönböztethessék egymástól a lényeges és lényegtelen dolgokat, és megtalálják életük origóját, melynek köré (úgy vélik) képesek lennének újraépíteni a világukat. A valóság ezen mániákus hajszolása általában azt eredményezi, hogy a karakterek elvesznek saját részleteik végtelen labirintusában. Sérült realitásérzékük miatt oksági folyamatok tömkelegét igyekeznek ráerőltetni életük alakulására, míg végül kénytelenek belátni, „hogy semmi sem valódi, csakis a véletlen”.

amire Auster is előszeretettel épít. Scott McCloud5 A képregény felfedezése6 című munkájában írja le a keretezés jelenségét, melynek lényege, hogy az olvasó a képkockákat nem csak egymás utáni összefüggéstelen sorozatnak tekinti, hanem összeköti őket (ennek az elősegítése természetesen a mindenkori alkotó feladata) és folyamatként értelmezi. McCloud ezt a „részletek egészként való érzékelésének” mondja, és nyilvánvalóvá teszi, hogy a képregény nem pusztán „lebutított műfaj a nem olvasók számára”7 (sic!), hanem kép és szöveg együttes olvasásának eredménye, melyet azonban külön el kell sajátítani.

54

mikor ál-identitásának védelme érdekében, eredeti nevével fedi el kilétét Quinn.) Mégis, bármilyen név mögé is bújik, Quinn nem más, mint egy modern Don Quijote, a veszett ügyek lovagja, a szélmalomharcos, aki minden erőfeszítése ellenére képtelen áttörni a saját maga állította korlátait. A mű vége felé közeledve aztán lassan feloldódik az egyetlen stabilnak tűnő elem, a főhős személyisége és ez a képi ábrázolásban is erőteljesen tükröződik. Egyfelől, tetten érhető ez abban, hogy Quinn alakja látványosan torzulni kezd, egyre jobban felismerhetetlenné válik és eltávolodik a benne még makacsul élő realista énképtől. Másfelől, a figura egyre inkább a környezete produktumává válik, és individuuma észrevétlenül semmivé foszlik, puszta ösztönlénnyé és néhány öngerjesztő reflexióvá soványítva a kezdetekben még oly határozott és filozofikus író-detektívet. A közvetlen környezetébe beolvadó Quinn lassan ugyanolyan jelentéktelenné válik, mint a körülötte lévő világ. McCloud a karakterábrázolás absztrakciójának az igazi előnyét abban látja a realista ábrázolásmóddal szemben, hogy a tárgyak vonalai, formái letisztulnak a puszta jelentésükig, és ezt a tisztaságot használja ki Mazzucchelli is, akinek rajzai olykor már piktogramokká csökevényesednek, mégsem kerülnek soha alárendelt szerepbe a szöveghez képest. A történet alapkonfliktusát (hogy a nevek leváltak a tárgyakról) egy formai jellegű egyensúly teszi könynyebben befogadhatóvá. Azonban ez az egyensúly csak alapot biztosít, és nem oltja ki a konfliktus forrását. Mazzucchelli következetesen szorítja be fantáziáit a háromszor hármas rácsos elrendezésbe, és bár mind függőleges, mind vízszintes összefonódások akadnak szép számmal a panelek között, de az egyenlő nagyságú kockák arányrendszere egészen a könyv végéig nem borul fel. Az utolsó oldalakon megjelenő instabilitás, a méret és formabeli torzulások így még inkább kibillentik a megszokott katonás rendet. Jól példázza ez a széttöredezés a posztmodern krimi (Auster saját történetét kísérleti detektívregényként aposztrofálta) azon jellemzőjét, hogy a megoldás, a történet lekerekítése és a feszültség feloldása rendszerint elmarad, és a végtelenné tágult variációk sorában a bűneset helyett a nyomozónak (és rajta keresztül az olvasónak is) már önmagát kell definiálnia. Így, míg az átlagos krimikben a mű előrehaladtával az olvasó előtt feltárul egy másodlagos történet (maga a bűneset), addig itt még maga a nyomozás folyamata is megkérdőjeleződik, a várva várt megoldás pedig végképp elmarad.

Paul Auster – Paul Karasik – David Mazzucchelli: Tükörváros Míves Céh Kiadó, 2006 Vághy László Üvegváros címen megjelent műfordítását felhasználva fordította: Polyák Béla ISBN: 963 86917 4 3 Ára: 2200 forint Felhasznált irodalom: Auster, Paul: Holdpalota, Európa Könyvkiadó, 2006. Auster, Paul: New York trilógia, Európa Könyvkiadó, 2004. Auster, Paul: Tükörváros, Mives Céh kiadó, 2006. Árva-Szabó Péter: Tükörváros, Buborékhámozó, 3. szám, 2007. ősz Balcsik-Tamás Kinga: Az önreflexivitás narratív stratégiái: Paul Auster regényeiről, in.: Studia Caroliensia, 2006/2. szám, 21-30. oldal Mihály István: A detektívtörténet metamorfózisai, Korunk, 2002. szeptember

Bergics Balázs

Az élet játék. Nem csak mi, emberek játszunk, körülöttünk a természet is játszik. Játszik a szél, játszanak az állatok, játszanak a fények. Játék a zene és játék a tánc. Ha nyitott szemmel járunk, nem csak egy dobókockában vehetjük észre a játékot, hanem néha ott is, ahol nem is gondoltuk volna. A játék öröm, és a belőlünk áradó vidámság másoknak is örömet szerezhet. Játszunk hát együtt! www.kisbergics.hu

55

Gimnazista korom óta érdekel a fényképezés. Eleinte csak szórakozásból fényképezgettem, de környezetemben sokan dicsérték a fotókat. Osztályfőnököm tetszését is elnyerték a képek, a sok támogatás, bíztatás mellett a termünk dekorációja az én fotóimmal színesedett. 2006 decemberében kezdtem el komolyabban foglalkozni a fotózással, ekkor vásároltam első tükörreflexes fényképezőgépemet. Egy évre rá, 2007 decemberében nyílt „Pillanatok” című első, önálló fotókiállításom a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumában. Jó barátom, mesterem bíztatására indultam 2008-ban az Országos Középiskolai Fotókiállításon, ahol Góliát és Dávid című képem I. díjat, illetve a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének Különdíját nyerte. Még két képem került be a legjobb 70 kiállított kép közé. Ennek az eredménynek a hatására tudatosodott bennem végleg, hogy komolyabban akarok foglalkozni a fényképezéssel. Elsősorban a riport érdekel, de szívesen fotózom a természetben, a Mecsek ezernyi témát rejt! Foglalkozom rendezvény és esküvőfotózással is. Kedvenceim még az éjszakai fények, az őszre egy új anyaggal készülök kiállításra.

E számunk szerzői: Antal Emília (1956) – Pécs Árva-Szabó Péter (1983) – Dunaújváros Bartusz-Dobosi László (1971) – Siófok Bognár József (1951) – Pécs Fodor András (1929-1997) – Budapest Gyurkovics Tibor (1931) – Budapest Iancu Laura (1978) – Magyarfalu Jordán Tamás (1943) – Budapest Kerék Imre (1942) – Sopron Király Odett (1986) – Pécs Kopányi György (1921) – Budapest Lukáts János (1943) – Budapest Nagy-Timcsuk Bianka (1990) – Kozármisleny Pék Pál (1939-2008) – Nagykanizsa Rakovszky Zsuzsa (1950) – Sopron Simon István (1951) – Pécs Szakolczay Lajos (1941) – Budapest Szirtes Gábor (1946) – Pécs Tolnay Donát (1986) – Pécs Turbuly Lilla (1965) – Sopron Tüskés Tibor (1930) – Pécs Utassy József (1941) – Rédics Videcz Ferenc (1944) – Hidas

Fizessen elő az

című kulturális folyóiratra a

10400779-00016953-00000004 számlaszámon!

56

Négy szám ára 1.500 Forint.

A következő számok tematikái sorrendben: BABONA – FÜST Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza!