A Páholy Irodalmi Egyesület kulturális folyóirata III. évfolyam 2. szám – 2008. nyár
TARTALOM Bartusz-Dobosi László: Ritmusváltás 3 Méhes Károly: Sötétlő alak 8 Méhes Károly: A tökéletesség foszló fénye 9 Tolnay Donát: Anyajegyek 11 Rugózás 11 Nagy Bianka: Ha megszakad egy artéria…12 Zsille Gábor: Alkotói 17 Kerék Imre: Ritmus-változatok W. S. verseire 18 Két Csanádi-miniatűr 19 Üveges Andrea: „könyi szivi ne hari ha tévedtem” (L. J.) 20 Áldozó Krisztián: Anakreónhoz 21 Hollók szekerén hajt fel… 21 Árva-Szabó Péter: Egy-két-há’ 22 Bedő Márta: A kátyú 24 Ti szerencsés csikkek, boldog szilánkok 24 Bartusz-Dobosi László: „Halálosan zenei ember” 25 Kelemen Éva: Csak menni, menni, mindörökre menni... s nem tudni, hogy hova 34 Csorba Győző: Ritmus, rend, zene 40 Tüskés Tibor: Csorba Győző:Ritmus, rend, zene 40 Szigeti Lajos Sándor: J. A. töredékes ritmikai doktori disszertációja 42 Dr. Lakner Tamás: Vers és zene 47 Nemeshegyi Péter: Mozart Japánban 49 Peresztegi Gábor: Keith Jarrett koncert 52 Árva-Szabó Péter: Jazz 53
lánc, lánc, eszterlánc
Főszerkesztő: Bartus-Dobosi László Olvasószerkesztő: Üveges Andrea Szerkesztők: Áldozó Krisztián, Árva-Szabó Péter, Ilijin Kinga, Tolnay Donát Lapmenedzser: Hauszknecht Imre Művészeti szerkesztő: Mikuli Vera y Honlapszerkesztő: Szakolczi Gábor y Tördelőszerkesztő: Palancsa Gábor A fotókat készítette: Pórszász Áron
Nem tudom, a jövőben milyen hatással lesz életemre a Páholy és az itt eltöltött évek, de most úgy érzem, egész hátralevő, még be nem teljesedett sorsomat befolyásolja, hogy én készítem el a teát itt mindenkinek, s az ehhez szükséges minden tudás birtokában vagyok. Nem tudom, kik ők nekem, és évek múlva emlékszem-e majd mindegyikük nevére, de úgy érzem, ismernek, és én is ismerem őket. Havonta egyszer kirakjuk önmagunkat az asztalra egymás elé, mintha halkan azt suttognánk, csak úgy szemérmesen, magunk elé: – Hoztam egy verset. Tegnap írtam, semmi különös, csak gondoltam, megmutatom, hátha tetszik. – Idegenek, akik túl jól ismerik egymást, ezért mosolygunk úgy egymásra a folyosón, és ezért sütjük le a szemünk, ha a Páholyban verseket olvasunk. Nem tudom, mi van a Páholy levegőjében, mi olyan különös a zöldes falakban, de úgy érzem, reggelente, ha kinézek az ablakon, a városháza tornya mögötti szürkeségben a világ végét látom. Mikuli Vera
Az
az alábbi helyeken kapható:
Budapest, Gondolat Könyvesház, Károlyi M. u. 16. Budapest, Írók Boltja, Andrássy u. 45. Debrecen, Carpe Diem Teaház, Batthyány u. 8. Debrecen, Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. Hőgyész, Virág János Könyvtár, Fő u. 1-3. Pécs, Bagolyfészek, Ferencesek utcája 36. Pécs, Csemege kultúrbolt, Ferencesek utcája
Pécs, Írók könyvesboltja, Király u. 21. Pécs, Műhely Galéria, Váradi Antal u. 5/A Pécs, Pécsi Hittudományi Főiskola Könyvtára, Papnövelde u. 1-3. Siófok, Kó-Ma Könyvüzlet, Fő u. 174-176. Sopron, Cédrus Könyvesbolt, Mátyás király u. 34/F Szeged, Sík Sándor Könyvesbolt, Oskola u. 27.
Megjelenik negyedévente. Kiadja: Páholy Irodalmi Egyesület A kiadásért felel: Bartusz-Dobosi László A szerkesztőség címe: 7621 Pécs, Széchenyi tér 11. Páholy Telefon: (72) 312 888 (111. mellék) E-mail:
[email protected] Web: http://paholyonline.hu Az Irodalmi Páholy előfizethető a K&H Bank pécsi fiókjánál az alábbi számlaszámon: 10400779-00016953-00000004 A csekken kérjük feltüntetni, hogy „Irodalmi Páholy előfizetés”! Ára: 400 Ft előfizetési díj a 2008. évre: 1500 Ft Nyomdai munkálatok: Sütő Oszkár, DRUCKMODUL Nyomda és Kiadó Kft., Siklós
2
A lap támogatói: Incipit Vita Nova Alapítvány (Pécs) Baranya Megyei Önkormányzat (Pécs) a CRNL Gimnázium diákönkormányzata (Pécs) By line Kft. (Siófok)
ISSN 1787-6958
Ritmusváltás Beszélgetés Méhes Károllyal
Készítette: Bartusz-Dobosi László
3
A görög rhüthmosz szó szabályosságot, arányosságot jelent, időbeli jelenségek szabályos váltakozását, lüktetést, ütemességet. Az irodalomban különféle hangzó elemek (rövid – hosszú, hangsúlyos – hangsúlytalan) szabályszerű váltakozásának megnevezésére, a művészetekben pedig a térbeli formák szabályos, arányos elrendezésére használják. Minket azonban a töve érdekel ennek a szónak, a rheó, amely azt jelenti, hogy folyik, hogy rend van. A Magyar Írószövetség néhány éves aléltságából ébredezve, pontosan ezt a rendet, a helyes arányt keresve igyekszik váltani. Vasy Géza elnök és L. Simon László titkár 2008. április 16-i pécsi látogatása is ennek a kitűzött célnak volt az egyik állomása. Ezen a délutánon ugyanis, a Művészetek és Irodalom Háza festett termében újjáalakult a Magyar Írószövetség dél-dunántúli csoportja, amelynek elnökéül Tüskés Tibort, titkárául Pécsett Méhes Károlyt, Kaposváron pedig Csernák Árpádot választották meg a tagok. Szó került a fiatalításról is, amelynek keretében az Irodalmi Páholyt és annak szerkesztőit egy közös együttműködésre hívta meg a Szövetség, melynek első lépése mindjárt két nappal a fent nevezett esemény után, április 18án Pesten, a Bajza utcai székházban tartott bemutatkozó esten valósult meg. Ezen az esten, amelyet Vasy Géza elnök nyitott meg, Méhes Károly volt a páholyosok vendége. Már ott is faggattuk terveiről, lehetőségeiről, ahogy ezt tesszük most is, mintegy második lépésként. Kezdjük egy kis történeti áttekintéssel. Arra szeretnélek megkérni, hogy mesélj valamit a te írószövetségi múltadról, s ezzel összefüggésben az Írószövetség közelmúltbéli „tetszhaláláról” és a nemrégiben történt újjáéledéséről! Pontosan húsz évvel ezelőtt, 1988-ban lettem tagja az Írószövetségnek, amikor még teljes egészében a régi struktúra élt és
működött, és egészen másfajta, pezsgő élet folyt a székházban, mint mostanság. Rengeteg munkatárs, különféle szakosztályok, igazi nyüzsgés jellemezte az Írószövetséget. Persze akkor még állami pénzekből bőven jutott a Szövetségnek, meg volt erre a megfelelő kiépített rendszer. Ilyen formán tudtak működni a vidéki csoportok is. Itt Pécsett is sok minden történt, estek, kötetbemutatók, évfordulók megünneplése a közel harminc írószövetségi taggal, amiben a baranyai, tolnai és somogyi térség írói csoportjai vettek részt. A rendszerváltozás után, a ’90-es években szép lassan minden összeomlott és aztán el is halt. Ennek oka az anyagi háttér teljes átalakulása, elmaradása volt. Jómagam először 1998-ban lettem ennek a régiónak a titkára, amikor Csuhai István leköszönt és aztán egy év múlva el is költözött Budapestre. Ekkor még az Írószövetségnek volt külön bankszámlája, pecsétje, és székhelye a Jelenkor egykori, Széchenyi téri szerkesztőségében. Az első időkben még sikerült is némi pénzt szerezni, amivel valamelyest életben lehetett tartani a közösséget. 2000-ben egy közös eszéki kirándulást szerveztünk, amelyen akkor még legalább tizenöten voltak jelen. Egy évvel később, 2001-ben pedig volt a Café Dantéban egy kulináris irodalmi est, ahol megsüttettünk egy malacot és ennek laudatiójára többen írtunk különböző szövegeket, egyfajta krúdys hagyományoknak hódolva. Sajnos, ez volt az utolsó ilyen találkozónk. Hozzájárult még a csoport elhalásához, széteséshez az az ominózus 2004-es Döbrentei-féle eset, amelynek következményeként többen kiléptek az Írószövetségből, így a mi csoportunknak is legalább a fele távozott, ráadásul elég fajsúlyos alkotók is. Utána, mintha elvágták volna, megszűnt minden lehetőség egészen tavaly őszig. Ekkor választották Vasy Gézát a Szövetség elnökévé.
4
Igen. Az elnök urat még novemberben megkerestem és felvetettem neki az újjáélesztés lehetőségét, és ő nagyon pozitívan állt a dolgokhoz. Ennek lett az eredménye a mostani, pár héttel ezelőtti újjáalakulás. Papír szerint 22 tagja van ennek a dél-dunántúli csoportnak, ami nem rossz szám, de az is igaz, hogy jobbára elég magas a társaság életkora. Szinte adja magát a következő kérdés: Mi más lehetne a cél, mint a fiatalítás! Jól látom? Természetesen. Valamiféleképpen attraktívvá szeretnénk tenni a fiatalabb generációk számára a Szövetséget, hogy akarjanak hozzánk tartozni. Másfelől szeretnénk felújítani azokat a kapcsolatokat, amelyek a fentebb említett okoknál fogva pár éve megszakadtak, mint például az idén 50 éves Jelenkorral. Jó lenne, ha az országosan sajnos jellemző szekértáborosdit helyi szinten elfelejthetnénk, hiszen a cél az lenne, hogy az eléggé partvonalon kívülre szorult irodalmiságot valahogy felerősítsük, és ehhez mindenkire szükség van. Közösen pályázzunk, képviseljük a helyi irodalmi értékeket, a jó értelembe véve „tegyük ki magunkat az ablakba”. Milyen szerepet szánsz ebben az Irodalmi Páholynak és a szerkesztőinek? Pécsett mindig is voltak olyan lapkezdeményezések, amik a fiatalokat akarták megszólítani, mint például ’85-86 táján a Metszet, majd a ’90-es évek közepén a Szépliteratúrai Ajándék, aztán a Déli Felhő. Ezekben nagyon komoly nevekkel is lehetett találkozni, de emellett mindig kitermeltek egy olyan gárdát, akik közül aztán többen bekerültek az irodalmi körforgásba. Hasonló lehetőségeket látok az Irodalmi Páholynál is. Felfedez embereket, elindítja őket, lehetőséget ad a publikálásra, ami nagyon lényeges, hiszen az első lépés, vagyis az első közlés a legnehezebb. Először átlépni azt a bizonyos küszöböt, ahonnan aztán már sokkal könnyebb lesz továbblépni, ehhez kell egy ilyen támaszték. Mi magunk számítunk a fiatal tehetségekre, akik innen indulva reményeink szerint, egyszer majd a Szövetséget, de főképpen a magyar irodalmat fogják erősíteni. Ezzel életet lehetne lehelni a csoport munkájába. Közös rendezvényeket szervezni, találkozókat, beszélgetéseket és természetesen írásokkal segíteni egymást a folyóirat hasábjain. Mik a legközelebbi terveid az írócsoport életét illetően? Ami most legaktuálisabb, az ugyebár a könyvhét, ahol többünknek is jelentek meg könyvei. Ezeket le-
hetne valahogy, akár közösen is prezentálni az olvasók felé, egy író-olvasó találkozóval. A többit majd meglátjuk, még sok egyeztetés áll előttünk. Térjünk át kicsit a te munkásságodra. Ha jól tudom, az egyetem elvégzése után egyből a Dunántúli Naplóhoz kerültél újságíróként, ahol azóta is dolgozol. Ennyire hűséges típus vagy? Még az egyetemi évek alatt kerültem oda egy ismerősöm révén az archívumos részleghez, amit borzasztóan élveztem. Az lett a birodalmam. Három nagy terem tele könyvekkel, ahol szinte háboríthatatlanul dolgozhattam, olvasgathattam a magam kedvére. Emellett elkezdtem cikkeket írni, főként kritikákat könyvekről, előadásokról. A diploma megszerzése után aztán egyszerűen átvettek újságírói státuszba, a kultúrrovathoz. Ez immáron 18 éve történt, ráadásul 2000 óta csak félállásban vagyok, mert annyi minden egyéb teendőm akadt, hogy nem tudtam másképp megoldani. Viszont így tökéletes, mert a Napló által benne vagyok a közéletben, nagyon sok embert megismerhetek, másrészt jut időm az írásra is. Az sem ritka, hogy az érdekesebb eseteket, amikkel kapcsolatba kerülök, átemelem valamelyik szépirodalmi alkotásomba is, mert annyira odakívánkoznak. Többször voltál ösztöndíjjal külföldön is. Merre jártál, és mikkel foglalkoztál ott kint? Erre is igaz, hogy az első lépés a legnehezebb. Még az egyetem alatt voltam kint az Egyesült Államokban, de az első igazi írói ösztöndíjam a bécsi Collegium Hungaricumba szólt. Ez azért is nagyon jó volt, mert annyi kapcsolatot tudtam kialakítani, hogy aztán a továbbiakban már elég volt ezekre hagyatkoznom. Innentől kezdve elég sűrűn kijutottam, főleg német nyelvterületre, mert ezen a nyelven elég jól beszélek, s így könnyebben ment a kutatás, a fordítás és fel is tudtam lépni bizonyos helyeken. 2002-ben pedig megjelent az első könyvem németül, amit aztán tavaly egy regényem követett Ausztriában. Így aztán valamennyire már ismernek is ott és szívesen hívnak, én pedig ha tudok, megyek. A KulturKontakt nevezetű ausztriai alapítvány nagyon aktívan támogatja az irodalmat, s rajtuk keresztül én is sokszor lehetőséghez jutok itt-ott bemutatkozni. Most a tavasszal például egy kis osztrák faluban kellett beszélnem általános iskolások előtt az irodalomról. Ez a szomszédos országok irodalmát, élő szerzőkön keresztül bemutató programsorozat egy része volt, ahol nekem jutott a lehetőség, hogy beszéljek a magyar irodalom helyzetéről.
ni akartam, mindig azt mondtam, hogy Forma 1-es tudósító leszek, ami akkoriban, ’76/77-ben teljesen elképzelhetetlennek tűnt. Amikor aztán jóval később idekerültem a Naplóhoz, volt egy idősebb kollégám, aki az autósporttal foglalkozott, s éppen kezdett erre nagyon ráunni. Így amikor megtudta, hogy engem viszont nagyon érdekelne a dolog, szíves-örömest rám testálta a feladatot. Én aztán szinte az első évtől kezdve jártam fel Mogyoródra a magyar nagydíjakra, és aztán egy idő után egy-egy külföldi futamra is eljutottam. Nem járok többre, mint 4-5 futamra egy évben, ami pont ahhoz elég, hogy tartsam a kialakult kapcsolatokat az istállókkal, s ebből egy-egy könyvet össze lehet állítani. Ennek is két fajtája van, a képeskönyvek, azaz fotóalbumok, illetőleg a kulisszatitkokba bepillantást engedő zsurnalizmus. Úgy tudom, az egyik istállóval szerződéses kapcsolatba is kerültél! Igen. Ez a Ferrari istálló volt, illetve annak az egyik partnere. Ők éppen egy magyarországi média-összekötőt kerestek, s mivel engem már ismertek, tudták mit csinálok, felkértek erre a feladatra. Így aztán még egy körrel beljebb kerültem. Beszéljünk most egy keveset egy másik lehetőségről, ami nemrégiben felbukkant előtted! Ez pedig a film.
színdarabokat is, amikre többen bíztattak, mondván, hogy jó dialógusokat írok, adjam be egy pályázatra. De mégsem tartom magamat drámaszerzőnek annak ellenére, hogy megnyertem azt a pályázatot és kettőt még felolvasószínházban is bemutattak a darabjaimból. Ha mégis kellene választanom, akkor a prózát mondanám. Azt írok a legtöbbet, de folyamatosan írok verseket is mellette. Úgy tudom, egészen különleges témakörökben is mozogsz! Igen, ha jól sejtem a Forma 1-re gondolsz! Ez nálam gyerekkori hobbiként indult és fejlődött tovább azzá, ami most van. Ha gyerekként a szüleimet idegesíte-
Ez egy régi történet. Márton András színésszel közösen írtunk egy film forgatókönyvet, amivel nagyon sokáig házaltunk mindenfelé, míg végre most adódott egy olyan helyzet, hogy találtunk egy olyan producert, aki érdeklődik iránta. Ő felkérte Bacsó Pétert, hogy véleményezze azt, s ennek alapján most egy kicsit át kell dolgozzuk a forgatókönyvet. A történet másik szála pedig egy magyar származású, amerikai színészhez, Csaba Lucashoz vezet, akinek a karrierje felszálló ágban van, s úgy tűnik ő is érdeklődik irántunk. Ez a kettő pillanatnyilag reményekkel tölt el minket, de a filmszakmában annyi tényezőtől függ a siker, hogy én azt át sem látom.
5
Három gyermeked van – ők vajon büszkék az apjukra? Mit szólnak ahhoz, hogy író vagy? Felfogják, hogy ez mit jelent? Az ő életükben ez valahol természetes, hiszen így nőttek fel. Amikor feléjük is érkezik valamiféle visszajelzés rólam, akkor azért büszkén mondják és nyilván érdekes is nekik, hogy milyen helyekre jutunk el együtt, és hogy milyen különleges emberekkel van lehetőségünk olykor megismerkedni. Most éppen különös izgalommal várják azt a mesekönyvet, ami a könyvhétre fog megjelenni, és amiket egykor nekik meséltem kisebb korukban. Jól tudom, hogy nem az első mesekönyved lesz ez? Valóban, volt már egy gyerekverses könyvem 2000ben, „A gyufalábú kutya”, amit szintén nekik találtam ki eredetileg. Ezekben ők a szereplők, s ez még inkább megadja a különlegességét számukra a dolognak, s az osztálytársaik előtt ezzel büszkélkedtek. Hirtelenjében jó pár stílus és műfaj előkerült veled kapcsolatosan: versek, esszék, novellák, regények, mesék… Melyik a te igazi műfajod? Költőnek, írónak vagy újságírónak tartod magadat? Melyikben mozogsz a leginkább otthonosan? Nehéz ezt megmondani, mert sokszor egyik-másik adta magát, vagy feladatként, vagy csak valamiféle lehetőségként egy-egy felkérésre például. Írtam
6
Lényegesen egyszerűbben működik mindez az irodalomban. Pontosan. Ott az ember, úgymond egyedül nekiül egy történet megírásának és csak rajta múlik, hogy az mikor lesz kész. Itt pedig számtalan menedzser, színész, filmes szakember összehangolt munkája után valósul meg maga a film. A fenti megállapítást a te irodalmi „termésed” is jól bizonyítja, hiszen számtalan könyved jelent meg az utóbbi években. Ezek közül, engedd meg, hogy a legutóbbira, a „Hollander Emőke meztelenül” címűre térjünk ki egy pillanatra! Egy ilyen cím mellett nem lehet csak úgy elmenni, s közben tudom, hogy tulajdonképpen ebben a novelláskötetben nincs ilyen értelemben véve semmi extravagancia. Ki ez a Hollander Emőke tulajdonképpen? Ő az egyik írásnak a főszereplője, de semmi különösebb súlya nincs a könyvben. Azért gondoltam kötetcímmé emelni, mert figyelemfelkeltő. Egy egészen pici pikantéria van benne, de nem ez a fő vonulata sem ennek a történetnek, sem a többinek. Egy megháborodott lányról szól. Két éve írtam, amikor éppen Pécsről utaztam vonattal Pestre. Valaki napozott a töltésoldalban. Egy villanás lehetett az egész, már Sárbogárd után, és ez a villanás megszülte a történetet. Van az effélében némi teremtés-ízű. Nem is olyan rossz dolog. Hogy az előbb még nem volt, most meg van. A könyv is ilyen. Az író legszívesebben letáborozna a nyomda kapujában, hogy lesse, lássa, mikor születik meg, ami addig még nem volt: a könyve, aki ő maga. A nevét viseli. Az írásaid közül melyik az, amelyikre a legbüszkébb vagy, amelyiket a legjobban szereted? Nagyon szeretem a „Lassan minden titok” című regényemet, ami 2002-ben jelent meg. Önmagában a regényírás is hatalmas élményt jelentett. Benne lenni egy történetben ilyen hosszú ideig, az egészen különleges érzés. Ráadásul ez az az időszak volt, amikor két féléves ausztriai ösztöndíjam is volt néhány hónap kihagyással egymáshoz képest. Az első alatt megírtam a regény háromnegyedét, és amikor letelt, minden nyugtalankodás nélkül félre tudtam tenni, hiszen tudtam, hogy hamarosan jön egy újabb nyugodt időszak, amikor majd folytathatom. De az elbeszéléseim között is van több olyan, amit kifejezetten kedvelek, s amelyeknek a visszhangja is nagyon jó. Felolvasásokon is sikereket szoktam elérni velük, de rádióban is elhangzottak már. Nehéz vá-
lasztani, de azt szokták mondani, hogy mindig az a legkedvesebb, amit éppen ír az ember, hiszen abban van benne a legjobban. Hogyan dolgozol? Egyszer azt mondtad, hogy szerencsés vagy, mert szinte bárhol, bármikor tudsz írni. Egy kis túlzással, de így van. Ezt nyilván az újságírói lét alakította ki bennem, hogy sok esetben nincs különösebb alternatíva, mert a másnapi újságban, ha van egy üres felület, amit meg kell tölteni, azt akkor is meg kell tölteni, ha a feje tetejére állt is a világ. Ezt az attitűdöt bizonyos esetekben át lehet vinni a szépirodalomra is. Írtam én már novellát a Hungaroringen két edzés között, vonaton és minden más elképzelhető helyen. Tervek, célok? Most épp a Magyar Televíziótól kaptam egy felkérést, hogy küldjek nekik egy rövidebb lélegzetű írást, amit szeretnének megfilmesíteni. De benne vagyok egy családregényben is, amely főként az én gyerekkoromról szól. Azt szeretném ebben kipróbálni, hogy mi jön ki belőle, ha csak a konkrét emlékezetre hagyatkozom, és nem adok teret a fantáziának. Ezt egyelőre nagyon élvezem, egyfajta nosztalgikus érzéssel gyűjtögetem a történeteket, pillanatnyilag még csak ömlesztve. Mennyire jellemző, hogy te magad benne vagy a történeteidben? Nagyon vegyes. Vannak olyan írásaim, amik teljes egészében fikciók, de sokszor belekerülnek az írásaimba olyan események, karakterek is, akiket a saját családomból, vagy környezetemből vettem. Sokszor előfordul az is, hogy miközben írom a történetet, hirtelen bevillan valami a saját életemből, környezetemből, azaz a kitaláció megtelik élettel. Ezek sokszor egészen apró, mindennapi kis események, mint mondjuk egy fotel leírása, vagy éppen egy hajszárítás. Végezetül hadd kérdezzelek meg a tematikánkat illetően a ritmusról, annak szerepéről az irodalmi szövegekben! Különösen a próza érdekelne, hiszen a versekben nem nehéz felfedezni a ritmust, már ha van neki, de a próa az egészen más! Talán fura, de nekem most először az EKG-görbe jutott az eszembe, bár a ritmus olyan tág fogalom, hogy nagyon sok minden belefér. Ez is. A prózánál inkább ott lehetne megfogni a dolgot, hogy hogyan gyorsul be vagy éppen lassul le egy szöveg. Egy novellánál, aminek kötött a terjedelme, különösen
Az embernek vannak amolyan elvágyódás-szerű példaképei, akit nagyon szeret, jóllehet nem igazán kívánna olyan életet élni, mint ők. Krúdyra gondolok itt elsősorban, akinek rengeteget kellett írnia és még így is anyagi gondokkal küszködött. Konkrét példaképet azonban nem tudnék mondani, de nagy tisztelője vagyok Kormos Istvánnak, akit én fedeztem fel magamnak még gimnazista koromban és erre nagyon büszke voltam. Ő szenzációs költő volt, s később azt is megtudtam róla, hogy kiváló szervező, és nagyon jó ember is volt. De például nekem az is nagyon tetszett egy időben, amit Tandori Dezső csinált, és tiszteletreméltónak tartom, amit elért az életében. Véleményem szerint egyébként ő sokkal több elismerést érdemelne annál, amit kap. Ráadásul idén decemberben lesz 70 éves. Remélem, hogy így lesz! Neked pedig hasonlókat kívánok és köszönöm a beszélgetést!
7
fontos, hogy hogyan jutunk el egyik helyszínről a másikra. Itt kell egyfajta jó ritmusérzék az írónál, hogy megtalálja a megfelelő egyensúlyt. Minden szónak meg kell találni a helyét, különösen a dialógusoknál. Ki lenne az a költő vagy író, aki először eszedbe jutna így a ritmus témakörben? Elsőre Bogumil Hrabalt mondanám, akinek jellegzetes módon, rettenetesen hosszú mondatai vannak, de közben mégis van az egésznek valami olyan hihetetlen áramlása, ritmusa, ami könnyeddé teszi az olvasását. Ennek ellenkezője lehetne egy nagyon kopogós, nagyon fegyelmezett szöveg, mint például egy Mándy novella, aminek viszont szintén megvan a sajátos ritmusa. Szinte le lehetne játszani őket zongorán. Ki a kedvenced az irodalomban, akit mindig szívesen forgatsz? Esetleg olyan, aki egyfajta követendő példa előtted?
Méhes Károly
Sötétlő alak
8
Egyedül vagyok a szobában. A lámpa gyönge holdja egyszerre messzibbnek tűnik, mint az igazi. Elmenne egy kémfilmben, ahogy az ablakhoz lépek és kilesek a függöny mögül. Közben az jut az eszembe: a lélek kárpitja lebben, évek porát érzem, a málló titkokat. És hogy jobb nem tudni semmit a jövendőről, elég, ha nagyjából sejtem, mi is az, amit életemnek nevezek. Fénycsillámok suhannak el, rózsaszín, zöld, lila pukkanások vetítik ki a belsőmet az égre. Aztán ez is elül, végre megnyugodhatok. Semmi se történt. Egyedül vagyok a szobában, hallom a saját sóhajtásomat. A lámpa csak azért ég, hadd lássam árnyékomat a falon, ezt a fura alkatú, gombócfejű, sötétlő alakot itt mocorogni.
Méhes Károly
Ez az Elvira. Hányszor hallottam ki a nevemből, hogy „elvirágzik”. Mintha egy ikes ige lennék, aki napról napra mind inkább tisztában van vele, mi lesz a sorsa. Névnapomon anyuka volt mindig az első, aki megköszöntött. Azért, mert az Elvira az ő némi irigykedéssel vegyes csodálatának eredménye volt. Paulusz Elvira, ezt a nevet még harminc év múltán is szinte lehelve, áhítattal tudta kimondani. Anyuka végtelen elhatározással, hogy ő más lesz, mint amit a kisalföldi falu nyújthat neki, mindenkivel összeveszett otthon, és már általános iskola után beköltözött Győrbe. Ott találkozott Paulusz Elvirával, egy orvos lányával, akik ugyan Erdélyből menekültek, mégis, ezek a „jött-mentek” anyám számára etalonná váltak. A lány, ez az Elvira maga volt a tökély. Nyelvleckéket vett, táncolt, énekelt, természetesen jól tanult, és mégis volt benne egy adag már-már fiús csibészség, ami anyám szemében különösen bájossá tette. De talán leginkább mégis a szépsége. Lefestése szerint Elvira olyan volt, mint egy reneszánsz portré, mintha Michelangelo alkotta volna, angyali és tökéletes, és mindennek egyáltalán nem ellentmondva, mégis evilági, tüzes, cserfes és huncut. Érettségi után elváltak az útjaik, és talán csak az osztálytalálkozók alkalmával látták egymást újból. De a közbeeső öt évben én évente egyszer legalább meghallgattam az ódát Elviráról. Február tizedikén, már-már olyan módon, mint ahogy a karácsonyi misén is felelevenítik a Jézuska születésének történetét, anyuka szinte gombnyomásra elkezdte mondani, hogy ő mindig milyen elégedetlen volt magával, és bár bízott a sorsban és saját vasakaratában, hogy másképp alakul majd, mint nagyapóék élete, sose hitte komolyan, hogy Paulusz Elvira válik majd belőle – ellenben, ha lánya lesz… Apuka a Virág nevet adta volna, de ez ügyben nem volt apelláta. Megegyeztek, hogy ha fiú lesz a baba, apuka olyan nevet ad neki, amelyet játékos esze csak kitalálni képes (állítólag Tasziló lettem volna), de anyuka a maga részéről ragaszkodott az Elvirához. Hány névnap is? Azért nem olyan nehéz összeszámolni, pontosan negyvenhárom. Február tizedike hideg, sötét nap, de anyuka számára nagyobb ünnep volt, mint bármi egyéb, finomabb tortát
9
A tökéletesség foszló fénye sütött, mint születésnapomra, és két kezébe fogta az arcomat, úgy mondogatta, Az én kis Elvirám, Elvirácskám…! Apuka akkor már súlyosan ivott, szerencsére az alkoholistáknak abba a fajtájába tartozott, aki nem agresszívvá vált a töméntelen töménytől és sörtől, hanem teljesen ellágyult, szinte a sok folyadék hatására maga is szétfolyt. Ült a konyhaszéken, vagyis inkább feküdt. Ilyenkor dudorászott, halkan, gyufásskatulyát pöckölgetett, egyszer kacarászott, máskor sírdogált. „Legbestiálisabb” tette az volt, hogy elénekelte a Hinta, palinta kezdetű gyermekdalocskát a saját átköltésében. Úgy hangzott, hogy Hímtag, vagina, régi kurva, kis faszocska ugorj a picsába – zsupsz! Már senki nem botránkozott meg rajta, de ő bólogatott, rázta a fejét, Igen, kedveskéim, mondta, ez ér valamit, csak ez, a költészet, az ad tartást, az ápolja a lelket. Paulusz Elviráról soha nem mondott egy szót se, igaz, engem sem hívott így soha, hanem Monyóknak. Ennek a névnek az eredetét sokkal nagyobb homály fedte, mint bármi mást, és soha nem sikerült megtudnom, ki volt Monyók. Amennyiben kizárólag én, sokkal nagyobb megtiszteltetésnek kell vegyem, mint hogy „amúgy” Elvirának hívnak. Homályosan emlékszem még arra is, hogy apuka réges-rég megkérdezte, hogy No, Monyókom, aztán mit kérsz a névnapodra?, és én, ki tudja, honnan ötlött az eszembe, azt feleltem, hogy Hurkát! Amikor anyuka behozta a tortát, amin ugyanúgy gyertya égett, mint egy születésnapin, apuka előhúzott a zsebéből egy gyönyörű karika véreshurkát, és mielőtt még bárki közbe avatkozhatott volna, elhelyezte a torta tetején, úgyhogy a gyertyák a megsült, de már kissé megráncosodott bőrű hurkára vetették ünnepi fényüket. Apuka szeme csillogott, anyuka pedig két keze fogta az arcomat, éreztem, hogy erővel fordítja el a fejemet a hurkás tortától, hogy rá nézzek, és úgy mondta, Isten éltessen, drága Elvirám. Hát igen. Mi mindent lehet mesélgetni egyetlen szó kapcsán, ami engem jelöl, és persze jelöli még Paulusz Elvirát is, de talán legfőképpen kettőnk között anyukát, minden vágyával, álmával és keserűségével. Egy jó ideje csendesebben már az Elvira-napok. Nincs torta rég, nem néz a szemembe mélyen. A történetet is hézagosan, kapkodva meséli csak el.
10
Inkább arra tér ki, hogy milyen gyorsan elszelelt az élet. És hogy Paulusz Elvirát is megpróbálta a sors. Az első férje kapálógéppel levágta a lábát és elvérzett. A másodikat megütötte a guta, de nem halt bele azonnal, évekig kellett pelenkázni, forgatni az ágyban. Ő maga is megcsúnyult, és ami még szomorúbb, gonosz lett. Görbülni kezdett a gerince, púp nőtt a hátán, vén boszorkává lett a csodálatos Paulusz Elvira. Február elején anyuka elmesélte, mit álmodott, pedig sose szokta. Megint tanítottam, a legelső iskolámban, megismertem a zöldre festett, szekreterszerű padokat. Hangosan mondtam, miközben a táblán mutogattam a pálcával az orosz főnévragozást, málcsik, málcsika, málcsiká, málcsiku, málcsikom, á málcsike, és még intettem is őket jó tanár nénihez méltóan, hogy ez az, amit még álmukból felkeltve kell tudniuk. Aztán megfordultam, és azt láttam, hogy az összes gyerek úgy néz ki, mint Paulusz Elvira. Egytől egyig. Mind rám néz, szépen ül, figyel, de egy kis idő múltán azt is észrevettem, mi az, ami olyan furcsa. A mosolyuk, vagyis inkább a vigyoruk torz volt, félreállt a szájuk, és az egyik szemfoguk ettől gonoszul villant elő. Azt éreztem, minden hiába. Harminchat Paulusz Elvira, akik csak látszólag tisztelnek és figyelnek rám, igazából utálnak. Hiába szeretem őket teljes szívemből. Itt anyuka egy pillanatot várt. Majd megkérdezte. Eljössz velem hozzá megköszönteni a nevenapján? Ki tudja, megéri-e a következőt. Vonattal mentünk. A barna februári táj és a sűrű varjú-felhők eszembe juttatták apuka temetését, ami ugyan decemberben volt, de ugyanilyen ringyesrongyos ég alatt, és akkor is azt éreztem, hogy az anyuka szervezte iskolai kórus bánatosra hangszerelt dalocskái teljesen feleslegesek, hiszen itt vannak a varjak, és ők pontosan azt és úgy mondják, ami e pillanatban a legnagyobb igazság. Hogy kár, milyen végtelen, akár millió varjútorokkal sem teljesen elkárogható kár. Ültem és néztem Paulusz Elvirát. A feje búbján ritkás, vékony hajszálak meredeztek, vörösre festve. Kitépkedett szemöldöke helyén szürke ceruzával húzott egy vonalat, ami cikcakkosra sikeredett. Öblös fotelben gubbasztott, vagyis inkább feküdt, mert a gerincbaja miatt nem tudott rendes testtartást felvenni. Amíg anyuka beszélt, és érezhető módon ezerszer vidámabbnak akart látszani, mint amelyik valójában volt, lehet, azzal a szándékkal, hogy Elvira (majdnem úgy mondtam, az „ő Elvirája” – de hát az mégis csak én vagyok!) ne szólalhasson meg, ne kezdjen rá a panaszáradatra, mi ketten, Elvirák merőn néztük egymást.
Mi tagadás, én némi döbbenettel. Ugyan régóta tisztában lehettem vele, hogy Elvira (néni) már nem az a hamvas leányzó, aki varázslatos lényével megigézte anyukát, olyannyira, hogy az élettől semmi egyébre nem vágyott csak egy Elvirára, ám a látvány, a végső ráismerés mégis rosszul esett. Mert kicsit úgy kellett gondolkodjak: íme, itt van ő, aki én kell legyek. Nem tudom, voltam-e valaha is olyan, annyira Elvira, mint Elvira volt, de az nagyon is valószínű, hogy az öregedésben, a romlásban méltó lehetek még hozzá. Néztem a szájánál összefutó ráncokat, ahogy elvékonyodott, vértelen ajkai moccantak. Mintha a protézisét igazgatta volna, a szája el-elnyílt. Amikor újból világító kék szemébe néztem, rájöttem, hogy nem, nem erről van szó. Elvira beszél, méghozzá hozzám beszél. És a következő pillanatban, bár ő továbbra is néma maradt, csak anyuka fújta a magáét, mintha újból órát tartana, és le akarná kötni, ezúttal a kettő, számára megmaradt Elvira figyelmét, hallottam, ahogy lassú szóval mondja, amit aztán sose fog kimondani. Látlak, édesem, látlak. Anyád sokat mesélt rólad. Próbáltalak elképzelni. Gondolom, te is engem. Holott mindenki elképzelhetetlen. És megismerhetetlen. Most itt állunk egymás előtt. Elvira és Elvira. Nem tudom, anyád mit gondol. Ő mindig is túl lelkes volt. Naiv. Ha bántani akarnám, úgy is mondhatnám, butuska. De mért bántanám? Jót akart. És én jó voltam. Szép voltam. Biztos nem hiszed. Sebaj. Tudom, amit tudok. Látlak téged. Nem vagy Elvira. Legalábbis nem olyan, mint én. Lehettél volna Margit vagy Gertrúd. Talán úgy… Van az a rémes mondás, hogy szülők bűneiért a gyerekek fizetnek meg. Kiegészíteném azzal, hogy a szülők vágyaiért még inkább. Mindegy. Azért jó, hogy eljöttél, legalább látom. Nevess ki érte, de nekem ez öröm, tényleg. Megédesítettétek a napomat. Én vagyok az egyetlen, az igazi Elvira. Úgyhogy köszönöm néked, kedveském, hálásan köszönöm. Anyukára néztem, aki elkerekedett szemmel azonnal abbahagyta a szövegelést. Mi van?, kérdezte rémülten. A vonat, feleltem és rögvest fel is álltam. Már annyi idő van? Annyi, mondtam, és Elvirára néztem. Kicsit összeszűkült a szeme, és újból kinyílt a szája. És megszólalt, Induljatok, ha indulnotok kell. Nincs annál bosszantóbb, elkésni valahonnan. Siessetek hát.
Tolnay Donát
Rugózás
kicsi sír anya megy fut az éj, szíve egy kis csupor benne tej tetején kicsi légy kicsi én kicsi sír fut a tej, anya vér folyik el fut az éj amíg bír – forrna be, forrna fel – oda ér– kicsike az álom peremén.
lánc-lánc Eszter-lánc, görbe tavasz körbe tánc fán virág körte ránc elfutok hogyha bántsz’ hogyha fáj fakopáncs –mi az a’ térdkalács?
11
Anyajegyek
Nagy Bianka1
12
Ha megszakad egy artéria… Szakadatlanul cseng fülemben a feszes ritmusú lüktetés. Mintha agyvelőmbe mért ütések monoton sorozata lenne. Vidáman csicsergő lányok ülnek a szomszéd asztalnál, mellettük egy újságolvasó férfi, kicsit távolabb két öregúr vitatkozik hevesen, kipirult orcával. S mindegyikük mellkasából ugyanaz a tompa dobogás tör elő és nyilallik elmémbe, de mindegyik más-más ütemben lüktet, s együttesen őrjítő dübörgésként visszhangoznak koponyámban. Ha befogom füleimet, akkor is hallom. Ha szememet is becsukom, hogy ne lássam az embereket, szívdobogásuk akkor is áthatol mindenen. Ezen már néhány kupica sem segít, tegnap kipróbáltam… A csöppnyi kávézó tulajdonosa, aki egyben a felszolgáló is, most hozza ki a harmadik kávémat. Az első után halkult a lüktetés, rendeltem hát még egyet, hátha teljesen elmúlik. De nem. A második után olyan irtózatos erősséggel dörömböltek a hangok tudatom kapuján, hogy kínomban már a körülöttem ülők beszélgetését sem hallottam. Ti-tamti-tam-ti-tam. Ennél rosszabb kötve hiszem, hogy lehet, rendeltem hát egy harmadikat is. Hátha… De legalább jó kávé lenne. Piszok rosszul készítik, émelyítően keserű, mintha ecettel öntötték volna fel, de legalább erős. A kávézó fehéresen áttetsző ablaküvegét egy lazán horgolt, kikerics-mintás függöny takarja el szemérmesen, amely nem sok részletet enged behatolni az utcán folyó életből. Az egymásba fonódó kikericseken hajdanán kékeszöld és narancsos-sáfrányszínű árnyalatok ölelkezhettek, mára viszont a cérnaszálak közé befészkelődött városi por s korom szinte egységes, szürkés tónust hintett a függönyre. Nagy valószínűséggel a kávézó megnyitása óta senki sem tartotta fontosnak, hogy egyszer is kimossa. Csak a hangok tudtak besurranni a résnyire nyitott, ósdi ablakokon, amelynek repedezett, tölgyfa keretéről a festék már nagyrészt lepattogott, s apró, elhagyatott halmokban kuporgott a padlón. A beosonó neszekből és a függönyön át-átvillanó mozaik-képekből képzeletem rekonstruálni tudja az utcai életképeket. Ha barna foltok tömkelege s egy-két fehér mozaik a fej tájékán villan át a függönyön, és emellé lassan 1 Nagy Bianka 18 éves gimnáziumi tanuló, aki 2007-ben elnyerte a középiskolásoknak kiírt Pulitzer különdíjat és idén, 2008-ban a Helikoni nagydíjat.
csoszogó léptek társulnak, már közelről látom Karcsi bácsi fátyolos, szürkészöld szemeit, a szemöldöke fölött futó jellegzetes, mély barázdát s a homlokába lógó deresedő haját. S bár még csak az épület sarkánál csoszog, már hallom a kilincs kedvetlen kattanását s az ajtó nyikorgó sóhaját, ahogy benyit ide, törzshelyére, hogy felhajtsa napi boradagját. Ha egy kerékpár kerekeinek gördülését hallom, ahogy meg-megugrik a kátyús úton s megpattannak a kicsiny kavicsdarabok, ha áthajt felettük, már látom a rajta ülő fiatalember karjait, ahogy finoman irányítja járgányát, gyorsít, lassít, fékez, kerülgeti a mélyebb úthibákat s a járókelőket. Másik kedvelt szórakozásom a kávé kortyolgatása közben annak a murokvirágnak a boncolgatása, amit a kávézó előtt találtam. A murokvirág ernyős virágzata sok apró, pici virágból áll, s mialatt az ember mindegyiket szétszedegeti, a gondolatai teljesen elterelődnek az éppen aktuális problémától. A virágzat közepén egy pici fekete pötty bújik meg. Dédanyám azt szokta mondani, hogy ez a pötty az emberek szégyenérzete. Régen még egy sokkal nagyobb folt volt, de mára egy kicsiny ponttá zsugorodott. Ahogy elfogy a világ szégyene, úgy tűnik el a virágról a fekete. Kellemes játékok ezek, lefoglalják gondolataimat. De még így is mintha folyamatosan hallanám a körülöttem ülők szívverését, amely a sajátommal együtt torz, szabálytalanul lüktető ritmussá elegyedve visszhangzik fülemben. Ti-tam-ti-tam-ti-tam – cseng agyvelőmbe hatolva minden oldalról, mintha csak ezt hallanám: é-let-é-let-é-let. Furcsa, a legtöbb ember azt hiszi, hogy a szívhang egyforma dobbanások sorozata, és körülbelül olyan hangokból áll, mint a discókban dübörgő tuc-tuc „dallam”. Pedig ez korántsem így van. Két hangból: egy erősebb és egy gyengébb dobbanásból áll. A hangosabb, a szív kamrájának összehúzódásakor keletkezik, amikor a vitorlás billentyűk becsapódnak, a halkabbat pedig a kamra elernyedésekor a zsebes billentyűk záródása okozza az artériákban. S még mindig szakadatlanul visszhangzik fülemben a feszes ritmusú lüktetés. Nem tudok szabadulni tőle, pedig már vagy három napja, a reggeli csúcsforgalomban történt. Azt hiszem, éppen a várhatóan katasztrofális eredményű fizikadolgozat lehetséges kérdései körül keringtek gondolataim, amikor egy
hogy ez a gázolás igazán semmiségnek minősül, hisz az „idióta gyalogosnak” még a kisujja sem tört el. És bizony, bizony, ez kizárólag az ő érdeme. Az ő biztos kezének és lélekjelenlétének köszönhető, annak, hogy idejében fékezett, hogy most nem egy felismerhetetlenségig roncsolódott húsdarab fekszik az aszfalton kiterülve. – Valóban? Nem néztem volna ki magából, hogy röntgen-szemei vannak, amelyekkel ezt ránézésre meg tudja állapítani. Gratulálok! – próbáltam valami frappánsat válaszolni neki, aminek hatására majd elhallgat, de a válaszából, ami egy gúnyos fintor és egy ájtatoskodó kézmozdulat volt, amivel talán az én álszentnek és túlbuzgónak tartott hozzáállásomat próbálta utánozni, vagy talán arra akart utalni, hogy ezentúl úgy fog viselkedni, mint egy valódi szent, arra következtettem, hogy inkább szánalmasnak tartotta. Egy fiatal fiú furakodott át a tömegen s odaguggolt mellém. Bizonytalanul elcsukló s szinte reszkető hangon kérdezte, hogy segíthet-e valamit. Vörös hajával, szemöldökével, hosszú sasorrával, szeplőivel és félénk hangjával együttesen olyan volt, mint egy gyámoltalan kisróka. Apró, kék szemeiből látszott, hogy ő tényleg segíteni akar, csak éppenséggel fogalma sincs, hogy mit kell egy sérülttel kezdeni. Megkértem, hogy segítsen átvizsgálni a férfit. – Fáj valamije? – fordultam a kuporgóhoz. Szürkéssápadt arcáról, ami fokozatosan palaszínt kezdett felölteni, sötét szinte fekete, elcsigázott szemei most már nem értetlenül néztek rám, hanem üresen, a külvilág iránti teljes érdektelenséggel bámultak a világba – Figyeljen csak! Most lefektetjük és átvizsgáljuk. Szóljon, ha fáj valamije! – az utóbbi mondatot inkább csak magamnak szántam. Megnyugtatásul, hogy mindent szakszerűen végzek. Tudtam, hogy akkora trauma érte, hogy nem fog megszólalni, bármennyire fáj is neki. – Azt hiszem, itt már nincs életbevágó szükség rám. Úgyhogy én megyek, nehogy elkéssek az irodából, nagyon fontos tárgyalásom lesz – szólalt meg az autós jelentőségteljes arccal, miközben szemöldökeit fontoskodón összehúzva márkás órájára pillantott. – Rendben. Tehát cserbenhagyásos gázolás. – jelentettem be legalább ugyanolyan fontoskodó arccal. Üzletemberünk erre igazán nem tudott mit felelni, még fintorogni sem volt kedve, leült az útpadkára és jobb dolga híján matatni kezdett pénztárcája tartalmában. Nekem pedig teljes sikerélményem volt. Végre meg tudtam ijeszteni valamivel, láttam az arcán, hogy ez az első pillanat, amikor komolyan vesz engem. Azt hiszem az ő életének murokvirágján is eltűnőben van az a bizonyos fekete folt. Visszafordultam a sérülthöz:
13
fék csikorgásának elnyújtottan kesergő nyüszítése hasított dobhártyámba, amelyet egy tompa huppanás követett. A mellettem siető járókelők megmerevedtek, az előttem ballagó, beesett-madárarcú, hórihorgas-termetű öregasszony kiejtette kezéből zöldségekkel, gyümölcsökkel színültig megtömött, pepita-mintás vászonszatyrát, melyből a pirospozsgás almák, mint megannyi vércsepp gurultak szét az utcán. A hirtelen összecsődült tömegtől nem láthattam semmit, csak egy autó ajtajának metsző csattanását hallottam, ahogy tulajdonosa kiszállt belőle, majd dühösen bevágta, és dübörgő bariton hangon vadul káromkodni kezdett tőlem néhány méterre. – A rohadt életbe! Hogy nem tud az orra elé nézni az idióta gyalogos! Elkések, el fogok késni. A fenébe, hogy ennek is velem kellett megtörténnie! – a férfi szitkozódott, toporzékolt és idegesen tépkedte kevéske sötét haját, amelyből már csak tarkóját borította összefüggő folt. – Csak megy bele a nagyvilágba! Mit képzel mégis, hol van? Tettem néhány lépést, előretolakodva a tömegben, hogy láthassam mi is történt. Az autó előtt a földön egy középkorú férfi kuporgott felhúzott térdeit átkarolva. A járókelők többsége közben folytatta útját, látva, hogy „nem történt semmi súlyos”. Csak néhányan maradtak a baleset helyszíne körül, hogy bamba tehetetlenséggel figyeljék a további fejleményeket. Odaszaladtam a szótlanul kuporgó férfihez. Furcsa, ezt eddig senki sem tette meg, mindenkinek kényelmesebb volt megmaradni a kíváncsiskodók ácsorgó semmittevésében. – Mi történt? Hogy ér… – Ez az őrült kiugrott elém, az történt! – vágott szavamba az autós mennydörögve. Nem akartam vitatkozni vele, inkább rá sem néztem, és újra megkérdeztem a kuporgót, hogy érzi magát. Feleletül csak egy értetlen, kérdő szemvillanást kaptam megrepedt lencséjű szemüvege mögül. Mintha csak ezt mondta volna: „Mi ez az egész? Miért vagyok itt? Miért áll ez a sok ember körülöttem?” Megnéztem pulzusát. „É-let-é-let-é-let” – suttogta tompa lüktetéssel. Normális volt, illetve talán egy hajszálnyival gyorsabb a normálisnál, ami az izgalom miatt érthető is. – Kérem, hívja ki valaki a mentőket! – szóltam a körülöttem ácsorgó „közönségnek”. – Ugyan minek, mindenki láthatja, hogy semmi baja sincs! – felelte lazán az autós legyintve kezével. Sikerült viszonylag lenyugodnia, s a felháborodott vaddisznó-stílust lazasággal palástolt, ideges kakaskodásra cserélte. Miközben beszélt, erőltetetten kuncogott s arcára magabiztos mosoly ült ki. Olyan volt, mintha saját magát próbálná meggyőzni arról,
14
– Először megvizsgáljuk a koponyáját. Így ni! Úgy tűnik, itt minden rendben. Ne ijedjen meg, most végigzongorázzuk a gerincét. – gépiesen beszéltem hozzá, ugyan tudtam, hogy nem figyel rám, talán fel sem fogja mindazt, amit mondok, de egymás után jöttek belőlem a szavak. Éppen úgy, ahogy elsősegély szakkörön, a „kommunikáció a beteggel” címszó alatt megtanultuk. Talán ez is inkább saját magam megnyugtatására szolgált. Valahogy nem így képzeltem el egy elgázolt embert. Elsősegélyen az oktatónk hozott nekünk néhány képet baleseti helyszínekről. Azokon a képeken az áldozatok torz pózokban, kicsavarodott végtagokkal feküdtek az itt-ott vértócsás aszfalton. Ezen a férfin pedig tényleg semmilyen sérülés nem látszik, mintha teljesen rendben lenne. Csak hallgatagsága, palaszín arca, kiüresedett szemei nyugtalanítottak, valamint az, hogy pulzusa egyre jobban gyorsult. Megtapogattam vállait, s erre rémülten elhúzódott tőlem, s egyik keze megindult, mintha az ellenkező oldalon levő vállához akarna kapni, de a kéz félúton erőtlenül visszahanyatlott ölébe. Szemeibe újra élet költözött, rémülten néztek rám. – Ne aggódjon, nem nyúlok a vállához. – nyugtatgattam. Nem tudom, értette-e, amit mondtam, mert abban a pillanatban tekintete már megint üres volt. Megvizsgáltam bordáit, két oldalról megnyomva őket. A jobb oldala recsegett-ropogott, lehunyta szemeit, s arcának izmai megfeszültek a fájdalom hatására. Leblokkoltam. Elsősegélyen az oktatónk lediktálta, hogy ez a tünet sorozatos bordatörést jelent, az ember leírta, szépen megtanulta. De azt nem tudják megtanítani, hogy milyen egy élő ember csontjainak tompa ropogása, semmilyen tankönyv nem tudja hűen elmagyarázni milyen a sebesült, szenvedő ember vonásainak eltorzulása. Néhány pillanatra kővé dermedtem, majd naivan megkérdeztem a „közönséget”, mikorra várható a mentő. Némelyik néző túljátszott értetlenséggel, mások pedig szinte megrovó fölényességgel néztek rám, csak egy-ketten voltak, akik szégyenkezve nem mertek rám nézni. Naná, senki sem hívta a mentőket. Valahogy mindenkinek kiesett a fejéből… Az én telefonom, pedig éppen lemerült aksival bujkált valahol táskám legmélyén. Intettem a rókaarcú-fiúnak, hogy térdeljen le a sérült mögé, hogy az neki tudjon dőlni, mert a fél-ülő helyzet kényelmesebb a bordatöröttnek, és megkértem, hogy hívja a mentőket. A férfi tekintete egyre inkább kezdett elhomályosulni, nehezére esett éberen maradni, s időnként le-lehunyta szemeit hosszabb-rövidebb időre, mintha ólomsúlyúak lennének szemhéjai. Arca, amely hideg volt s verejtékes, egyre inkább szürkébe hanyatlott s lassan bükkfakéreg színét öltötte fel.
Kimerült, elcsigázott volt, olyannyira, hogy csak fokozatosan tudtam a trauma nyomai alá látni. Először nem tudtam eldönteni, hogy életének nyűgjei, mázsás igái tették arcának alaptermészetét kimerültté, s ezt fájdalmai csak felerősítik, vagy pedig egy amúgy derűs orcát torzított el ilyen ijesztő mértékben a kín. Ahogy azonban tehetetlen merengéssel, részleteiben kezdett vonásainak feltérképezésével játszadozni tekintetem, egyre inkább egy valódi mókamester arca rajzolódott ki. A csintalanul kunkorodó fürtökből álló, össze-vissza bondorodó szénaboglya a feje tetején eredetileg fekete lehetett, mára azonban a sötét szálak közé számtalan fehér vegyült, kendermagos mintát adva szemtelen, göndör csigáinak. Arca szinte sima volt, az a néhány kacagó-ránc szája szegleteiben és szeme környékén is inkább azt az elméletet valószínűsítette, hogy örökvidám, mosolygós emberként élte hétköznapjait. Orra férfi létére meglepően kicsiny, keskeny, hegyes volt és szörnyen komisz. Ez az egyetlen jellegzetesség önmagában is arcát olyan ember arcává tette, aki mindig mindenkivel a bolondját járatja, minden ismerősét beugratja, bármihez fog, abból előbb-utóbb viccet űz, akinek egyetlen szavát sem lehet komolyan venni, s minden elszólása után dől a hallgatóság a nevetéstől. Egyszóval szörnyen komisz. Rendkívül sűrű szemöldökei voltak, melynek vonalai az orra felett magasan kezdődtek, majd meredeken lejtettek, hogy aztán újra emelkedve egy hullámvasúthoz hasonlítsanak igen komikus felhangot adva arcának. Ezek alatt a bozontos hullámok alatt a kiüresedett, érzéketlen apró, sötét szemek szinte riasztónak hatottak. Újra megnéztem a pulzusát. Nagyon gyenge volt, alig sikerült megtalálnom, de amikor kitapintottam, elborzadva érzékeltem, hogy olyan szapora, hogy megszámolni sem tudnám. Belső vérzése lenne? Ennek arra kell utalnia… „Életéletéletélet” – szíve kétségbeesetten próbálta ellensúlyozni a vérveszteséget, s a vérkeringést munkája fokozásával fenntartani. Nem, nem akartam elhinni, hogy belső vérzés. Vadul keresgélni kezdtem memóriámban, hogy milyen tüneteket tanultunk még, ami belső vérzésre utal. Gyenge, de szapora pulzus, hideg, verejtékes arc és… halványan felderengett, hogy az ujjakkal csináltunk valamit. Megfogtam a férfi kezét, s ahogy babrálni kezdtem ujjaival, beugrott, hogy az ujjvégek vérellátottságát a körmök lenyomásával vizsgáltuk. Egészséges vérkeringésű embernél, ha lenyomjuk a körmének végét, az eredeti, rózsás szín pillanatok alatt visszatér, ennél a férfinél azonban még hosszú másodpercekig fehér maradt a köröm. Belső vérzés, minden kétséget kizáróan. Tehetetlennek érez-
minden fájdalom, nyűg s minden gondolat leghalványabb nyoma is. Ez az állapot az, amikor köddé vállnak a pillanatnyi benyomások, érzések tükörképei s lenyomatai az arcon. S visszamarad egy nyugodt, minden fennköltségtől, örömtől, félelemtől, alázattól mentes, megtisztult orca. Megtisztulva tűnnek elő a vonások, nem árnyékolja, vagy éppenséggel erősíti őket a gondolkodó, érző lélek dühe, túlcsorduló boldogsága, szégyenérzete, önemésztése és semmilyen érzelem vetülete. S a vonások ilyen formában valahogy mégis kietlennek, hiányosnak, sőt furcsának és kissé idegenszerűnek hatnak. Pedig az arányai nem változtak: orra nem lett se nagyobb, se ferdébb, fürtjei nem simultak ki engedelmesen, szemöldökének vonala nem szelídült meg, járomcsontja nem laposodott el és álla sem hegyesedett ki, mégis más. Hiányzik belőle a gesztusok, grimaszok, mosolyok vagy éppen dühös szemvillanások színes kavalkádja, egyszóval az élet. Mintha csak egy karneváli hímes, mázas álarc lenne, ami mögött viszont ott lapul a valódi, élettel teli orca. Nem emlékszem mikor állt le a légzése, csak arra, hogy nem sokkal később el kellett kezdeni az újraélesztést, ami közben igen gyorsan elfáradtam. A mellkas-kompresszió hosszú távon igenis fárasztó feladat, de ami a legrosszabb, hogy közben hallani lehet a törött bordák őrjítő ropogását. Mellkasának süllyedése, emelkedése olyan volt, mint az ingoványos, lápos talaj mozgása a talp alatt, ha átsétálunk felette. Mint a süppedő zsombék-erdő alatti tőzeg-ország, melynek tompa hangjára a fojtott sóhajú sás suttog feleletül. Már csurgott rólam a veríték, mire kiért a mentő. Az útpadkára kuporodtam s onnan figyeltem őket. Mozdulataik gépiesek voltak, de nem fásultak. Ez a gépiesség nem olyan volt, mint egy irodai munkát végző személy fásult, arctalan robottá válása. Náluk mindez csak annyiban mutatkozott meg, hogy már nem tudtak minden esetet egyedi és egyéni tragédiaként kezelni s átérezni a sérültnek és családtagjainak helyzetét. De ez tulajdonképpen így van rendjén, másképp nem bírnák idegileg. A segíteni vágyás motiválta őket, ez adta a gépiesnek tűnő mozdulatok mögötti lendületet. De ebben az esetben sem a jószándék, sem a defibrillátor nem tudott segíteni. A mentőápolók letakarták, s a mentőorvos megírta a halálesetről szóló jelentést. A „közönség” pedig szép lassan elbandukolt. Az utolsók óvatos, lassú léptekkel vonultak el, mintha a halott álmára vigyáznának. Kerestem tekintetüket, de egyikük sem nézett rám. Még mindig az útszélen kuporogtam s még mindig hallottam a szakadatlan lüktetést. „É-let-é-let”, „kilimp-kolomp”, „giling-galang” – visszahangzott szívverése koponyámban s egyre in-
15
tem magam. Az összes, amit tenni tudtam annyi volt, hogy felemeltem a lábait. Ennyi. Nincs annál rosszabb érzés, mint amikor tudod, hogy odabent egy másik emberben megszakadt egy artéria vagy megrepedt egy szerv és ömlik belőle a vér, te pedig nem tudsz mást tenni, mint imádkozol érte és nyugtatod. Igen, nyugtatod, arról papolsz neki, hogy igazán nincs ok aggodalomra, hiszen nincs semmilyen komoly baj, gyorsan rendbe fog jönni. S mindezt azzal a tudattal teszed, hogy tisztában vagy azzal, mi játszódik le szervezetében, pontosan tudod, lehet, hogy meg fog halni, sőt mi több, igen nagy esélye van rá. S azt is pontosan tudod, a rohammentő érkezése sem jelent biztos megmenekülést, hiszen belső vérzéssel ők sem tudnak mit kezdeni, még vért sem tudnak adni. Igazi megoldást csak a sebészi szike jelenthet. Itt viszont a „-het” ragon van a hangsúly, az ugyanis, hogy valaki nem hal bele a belső vérzésbe, nem jelenti azt, hogy később, azt a szervi elégtelenséget is túléli, amit a belső vérzés miatti vérellátási hiány okozhat. „É-let-é-let-é-let” – mint a csengő a nyáj előtt, kilimp-kolomp, kong a bolond csendesen, de konokon. Talán a Pásztor hívja így bárányát haza, az örök hazába? A mentő pedig még mindig nem volt sehol. A rókaarcú fiú egyre gyakrabban pillantott órájára. Bíztattam, hogy menjen csak, ha mennie kell, hiszen most már minden rendben lesz. Minden rendben? Mit is mondhattam volna? Mitől lett volna jobb, ha megmondom neki milyen súlyos a helyzet, hogy még jobban aggódjon? Próbáltam a férfit éberen tartani, de egyre többször hunyta le szemeit. Ekkor én gyengéden megráztam a vállát, bíztattam, hogy tartson ki, hiszen a mentő mindjárt itt lesz. Azt hiszem hiába volt mindaz, amit mondtam, kábult apátiás arcából látszott, nem fog fel semmit a külvilágból s csak az a fizikai inger, amikor megrázom, téríti némileg magához. Megnéztem ismét a pulzusát, annyira gyenge volt, hogy a csuklóján már nem is sikerült normálisan kitapintanom, így a nyakához nyúltam. Itt is határozottan meg kellett nyomnom az artériát, hogy érezzek valamit, de amikor ez sikerült, megdöbbenve kaptam el a kezem. Nem gondoltam volna, hogy egy szív képes ilyen sebességgel verni. Hihetetlen, mire nem képes eme ökölnyi, zseniális szerkezete Istennek. Kitartóan suttogja: „életéletéletélet…” De vajon ez a suttogás elég lesz-e ahhoz, hogy a szerkezet Feltalálója odafent meghallja könyörgését? Giling-galang, giling-galang – csendesen csengő-bongó harangszó, mintha a test saját temetésére harangozna. Egyszer csak félrebillent a feje s akárhogy rázogattam, nem tért magához. Volt légzése és pulzusa, tehát „csak” az eszméletét vesztette el. Arcáról eltűnt
16
kább ezt a hangot hallottam minden irányból. Lüktet minden porcikám s érzem, ahogy áramlik a vér a nyakamon dagadó artériában. Ez a ritmus visszhangzik az eldübörgő kamionoktól rezonáló ablaküvegben, a gyerekek csilingelő, csodálkozó csivitelésében, az öregemberek dörmögésében, hangszálaik feszülésében, a még mindig zirgő-zörgő, tavaly őszi falevelek haláltáncában, amik elmúlásuk után is itt kísértenek, s a sarki játszótér rozsdás hintája is erre az ütemre nyikorog. Vajon, ha valamit máshogy tettem volna, még élne? Ha csak fél perccel előbb vizsgálom meg a légzését és pulzusát és veszem észre, hogy megszűnt? Akkor egy hajszálnyival előbb kezdhettem volna el az újraélesztést… A járda repedései közt ingó-bingó fűszálak, töviskoszorút mismásoló, tüske-fátyolpajzsos bogáncs s kúszó-mászó szulák közül néhány szál elszánt murokvirág törekedett fölfelé kitartóan. Letéptem egyiküket s boncolgatni kezdtem. A fólia széleit gyengéden fel-fellibbentette a szél lehelete, alábújt, meg-megemelte s közben a fólia furcsán ropogó hangot adott, mintha csak a szél susogásának válaszolna. A legtöbb járókelő elnézte egy darabig az eseményeket, majd mélyen lehajtott fővel folytatták útjukat. Voltak, akik annyira elvonultak saját világukba, hogy észre sem vették és voltak, akik úgy tettek, mintha észre sem vették volna: fél szemmel odapislantottak, majd ugyanabban a másodpercben lekapták tekintetüket és agykérgük megfelelő területére az idegsejtek már továbbították is az ingerre megfelelő, előre gyártott választ: Ilyen eset naponta többször előfordul, igen, persze-persze, sajnáljuk, nagyon sajnáljuk, de hát nem vehetjük minden ember keresztjét magunkra. Végül is, mi köze ahhoz az emberhez? Egyesek megrémültek, másoknak majd’ kiestek a szemei, egy öregúr pedig szótlanul állt vagy fél percet a test mellett, összetett kezekkel. Különféle tekintetek váltogatták egymást: semmitmondók, akár a fakéreg s tükörarcok, amelyekre az elme minden rezdülése kiül. Voltak, kiknek a másodperc tört részére eltorzuló arcuk a középkori vízköpők groteszk vonásait idézte. Kőbe vésett vonások, fel-felgyűrődő homlokok, döbbenettől kitágult pupillák, elhullajtott sóhajok, mint röpke fohászok, egy-egy szánakozva legörbülő szájszél, megtorpant beszélgetések, félbeszakadt mondatok s elfelejtett gondolatmorzsák, együtt érző szemvillanások, simogatva lecsukódó szempillák s kíváncsin megfeszülő szemizmok kavalkádja tükröződött a járókelőkön. S voltak főhajtások is, mind egy-egy néma mise.
A késő tavaszi nap vigasztalóan, lágyan simogatta karom, idegesítően lágyan. Zavaró volt a tiszta, makulátlan égbolt, ahol még a bárányfelhők sem zavarták meg a napsugarak örömteli fénytáncát. Előző este az időjárás-jelentésben még az szerepelt, hogy front érkezik, és zuhogni fog az eső. Ehhez képest… hol vannak már azok a felhők és az őket kísérő süvöltő-suhogó hűvös szél, ami a ruha alá bújik és végigcsípi rideg leheletével az ember bőrét? Felhőkre vágytam. Zivatarra, mennydörgésre, villámlásra. De mosolygott odafent a nap, ráadásul egy közeli parkból odahallatszott a zöldikék zsírozása, verebek veszekedése. A fejem fölött időnként elhúzott egyegy fecske fityeregve, s a cinkék is szakadatlanul mondogatták: „kicsit-ér, kicsit-ér, kicsit-ér”. Vajon az emberéletre mondták ezt? Egy törpeuszkárt sétáltató nő közeledett ruganyos, gyors léptekkel. A kutyája elindult a test irányába, kíváncsin szaglászva, mire a gazda felkapta az ölebet, féltő gondoskodással még fejecskéjét is elfordította, s olyan nagy ívben kerülte ki a testet, amennyire a szűk járdán csak tudta. Vajon mire gondolhatott? Vajon az embereknek mi minden járhat a fejükben, amikor megpillantják? Elkönyvelik, hogy ezzel mindennek vége, vagy hisznek abban, hogy még lesz folytatás? Furcsa lehet azzal a meggyőződéssel élni, hogy ebből az emberből egy idő után nem marad semmi több, mint por. A férgek elvégzik dolgukat, a koponya üregeit pókhálószerű, sáfrány és piszkosfehér színű, penész-szerűen gyapjas gombafonalak szövik át, végigfutnak az egész testen kihímezve azt s áthorgolják még az ujjpercek apró csontjait is. A csontok darabokra esnek, elporladnak, a ruhák szétfoszlanak és ennyi. Pont. Az utca túlsó végén ágaskodni kezdett három öregasszony, abból a fajtából, akik még hatvan felett is fiatalnak akarnak mutatkozni. Heves beszélgetésbe elegyedtek, melynek végén, úgy tűnt arra a következtetésre jutottak, hogy legjobb, ha a baleset irányába folytatják útjukat. Ahogy elhaladtak a test mellett, olyan falánk tekintettel tanulmányozták a fóliát, mintha legalábbis átlátnának rajta. Rosszabbak, mint a varjak. Azok legalább megvárják, hogy miután a zsákmány kiszenvedett, minden elcsendesedjék körülötte. Talán kevés annál megalázóbb dolog van, amikor a halottról még a fóliát is letépnék. És a sofőr? Ki tudja. Miközben újraélesztettem a férfit, eltűnt. Autóját hátrahagyva észrevétlenül elsétált. Tovább játszom a murokvirággal. Kicsi már az a fekete folt, nagyon kicsi.
Zsille Gábor
Alkotói 17
Nekem a ritmus alkotói. Ötévente egy verseskötet, vagyis évente tizenöt vers, vagyis havonta esetleg kettő, vagyis három-négy hetente egy, de kényszer nélkül, csak úgy, a termelés diktatúrája ellen. Jó kis ritmus, öreguras, amolyan szemlélődő andante, másoknál sokkal gyorsabb, tempo giusto, fújtató trapp, évente legújabb könyvecske, naponta két-három strófa, legördülő sorok, menetoszlop. S az egész mögött az életritmus, hogy kinek mennyi ideje van megfesteni, álmodni, megírni, a múzsák ezt pontosan tudják, mikor asztalunk szélére teszik és könyörtelenül elindítják az alkotói metronómot. És Mozart négyévesen komponál. És Petőfi július hónapban huszonöt verset szül papírra. Verdi viszont húsz évre leáll. Goethe kancellárkodik, utazgat. Havonta húsz vers vagy kettő. Nekem a ritmus alkotói.
Kerék Imre
Ritmus-változatok W. S. verseire Mondóka
Esti fény
fut robog a négykerekű panyigai panyigai ü iszkol vele két egér csücsül benne három vándor Benedek József Weöres Sándor hát még mit visz a szekér? drótot kócot nadrág foltot görbehátú piszkafát saroglyában teli zsákot teli zsákban a Napot meg nem fagyjon a világ
Csillagi üde fény lezuhog a halmokra. Levegőben a kusza sugarak tündérhálót fonnak kisgyerek- álmokra. Elpihen a vidék. Már a kutyaól is csendes. Csak a Hold, ez a rézorrú részeg gajdol, kapkod egy elúszó felleghez.
Keresztöltés
18
szarvas árnyék vizen ingó
moccan lombja piros fának
bokor mélyén madár fészke
rebben arcod alkony fényben
Berkenye Erdőszélen berkenye pirosodik, berkenye pirosodik éretten. Dérharmattól könnyel a szeme tele, ringadoz a levele – őz retten. Őszi sugártól mézes a táj. Bele-belecsíp a vadmadár. Erdőszélen berkenye pirosodik, berkenye pirosodik éretten.
Két Csanádi-miniatűr Három kislány cserfel a járdán, tűsarkú cipő mindnek a lábán, kerüli a tócsát, ide lép, oda lép; három kislány, valahány csodaszép.
II. Két öregasszony billeg-ballag, kerepel az egyik, másik hallgat. Sej öregasszony, nem vénasszony, seprüre kapnak, hamar elinalnak.
19
I.
Üveges Andrea
„könyi szivi ne hari ha tévedtem” (L. J.)
20
Egy baráti meghívás margójára
Aznap estére meghívást kaptam valakitől, persze, csak úgy, barátilag. Szóval, gyere el, ha van kedved, tudok még jegyet szerezni, csak szólj minél előbb. Egyébként én a legtöbb dolgot barátilag kapom, mint azt a házat, ahol most lakom, meg a kuglófsütőt is, amelyikben még nem is sütöttem, mert sajnálom ezt a cserépformát, valami őrségi fazekas készíthette. Meg már néhányszor kismacskát is kaptam volna barátilag, egyszer még kutyakölyköt is, csak hát nem olyan helyen laktam soha, mindig híja volt egy-két kerítéslécnek vagy jó szomszédnak. Nem beszélve arról, hogy sokszor barátilag hívnak meg egy kávéra vagy egy sörre, mert tudják, hogy a bort nem szeretem. Néha Isten is szólít barátilag, jó lenne beszélgetni veled, és én olyankor minden értelmetlen kérdést szegezek neki, de ő türelmesen felel mindenre, mert tudja, ha nem így tenne, kimennék a teraszra almát hámozni, az meg, ugye, nem tesz jót a barátságunknak. Szóval, azzal a meghívással kezdődött az az este. Kedd volt, ha jól emlékszem, és még hideg, de mi már nagyon vártuk a tavaszt, mint amikor bújócskakor te vagy a hunyó, és alig várod, hogy kimondhasd végre: száz, mert akkor mehetsz megkeresni a többieket. Ahová tartottunk, az egy sötét kis zug a város szélén, bár sokan szeretik, és sokan magukénak tartják. Olyan „zugszerű zug”, mint gyerekkorunk sátrai, amit úgy készítettünk fiatalságunk határtalan erejével, hogy egy támlás szék és egy pelenkaszárító közé kifeszítettük a lehető legsúlyosabb pokrócot, ami minden veszedelemtől megvédett, ehhez nem is férhetett kétség. Szóval, ebben a kis színházteremben jöttünk össze nagyjából ötvenen egy lemezbemutatóra. Furcsa trió, ha egy esztéta, aki mellesleg patrológus és zenész, mi több: komponista; egy hangos-alternatív műfaj jól ismert énekese, és egy fiatal kortárs költő összeáll, hogy elkészítsen valami szívet melengetőt, persze, csak úgy, barátilag. Olyan est volt ez, ahol az is számít, hogy jóleső borzongás fut végig rajtad, ha a melletted
ülő „baráti könyöke” a tiédhez ér (ó, minő balgaság!), meg az is, ha néhány sorral odébb ismerősök arcát látod, akik születendő gyermekének – mint később majd kiderül – néhány hónap múlva a keresztanyja leszel. De leginkább olyan est volt, ahol észre kellett venned, hogy élsz. Mert ezek a versek, amelyek egyébként első hallásra akár dalszövegek is lehettek volna, mind arról tanúskodtak, hogy életünk minden pillanatában létezünk. Arról, hogy nincsenek értéktelen és főként értelmetlen események, apró mozdulatok, történések az életünknek nevezett folyamatban. Mindegy, hogy egy csokimikulásról, egy pipáról, egy hegedűtokról vagy akár egy ukrán csapról van-e szó, az mind megtalálja a helyét a történések, vagy éppen nem történések folyamatában, és ez által helyünkre tesz minket is. Mindezt a szövegben létező optimizmust, vagy inkább az élet szeretetét, vagy inkább a hitet, vagy inkább a harmóniát, vagy inkább az életigenlést, vagy inkább a játékot, vagy inkább a szakrálist, vagy inkább a csodát tette még erősebbé a zene és a dallam. Sokszor játékos és könnyed, hogy a mármár nyelvtörőnek is bélyegezhető rövid sorok kifejezzék életünk tragikomikus szófordulatait; máskor meg lírai és finom, hogy a férj-feleség kapcsolat, a család, emberségünk el nem múló értékeit jelenítse meg. Mert ott, azon az estén, elhittük, hogy az élet érték, hogy lehet örülni a kevésnek, és még a félresikerült barátságok, vagy gyerekkorunk összedőlt sátrai sem jelenthetik ennek a világnak a végét. Van folytatás. Aztán még néhány jó szó és kedves kézfogás, viccelődés után kiléptünk a hideg levegőre, nem volt bennem hiányérzet, még egy gyors telefon, nagy nevetések, aztán csönd. Mit mondjak még? Tévedni emberi dolog. Nagyon is az. Egyet biztosan megértettem: nem jó a barátilag történő meghívás. Nincs folytatás. (Lackfi János verseit Heidl György zenésítette meg, énekli Lovasi András, Hangzó Helikon, 2007)
Áldozó Krisztián
Anakreónhoz
(megkettőzött és szimpla anakreóni sorban)
Hollók szekerén hajt fel a hold, Hangyák hátán döcög el a nap, Ülj le, s borral töltsd fel a lelked, Ha nem vigyázol, mind kiapad. Egérhintón gyűlik a csillag, Kormos macskák futnak az égen, Versed kifogyott tollal írjad Egy hete alvadt tej tetejére. A holdnak hamuból költsél álmot, Nyújtózzál el felkarod ívén, Várd meg, amíg már minden elalszik, Adj neki címet, fújd el a lángot.
21
Anakreón ki lírád / alapjait pucér nők, skacok farára írtad, / csigás hajú szüzektől, Sovány, inas fiúktól / alélva jó görögként, Szívem hasad meg érted. Miért van az hogy éppen, / a forma krónikása Maradt ki mind a netből. Se szörfölés a gúgöln, / pikáns avitt szavakra (ilyenre, mint plö tompor) / platóni egymagadba, Se küzdelem szpemekkel, / pop-uppal egy csomóval, Se fórum nikknevekkel / (tiéd lehetne: Hellász) Dicsérve pléjbojos nyúl / csöcsét, szemét, satöbbi Üzenni versben azt hogy: / „tücsök, te csaknem isten” Ahogy te szoktad ezt már, / de mindegy úgy se hallasz Szerelmeid megírtad / (de persze semmi mélcím) nyugodj ma jambusok közt, / Anakreón te minden.
Hollók szekerén hajt fel…
Árva-Szabó Péter
22
Egy-két-há’ Egy-két-há’, egy-két-há’. Ez megmaradt. Meg a dühödt, értelmetlen háromszög-festés a levegőbe, ahogy irányítani próbálta a látszólag irányíthatatlant. Suttogni akart, de néma, eltorzult üvöltés lett belőle, és csak valami kaparászó légáramlat tolult elő a torkából, néha pedig a nyála is freccsent. Már dobolt a lábával, egy-két-há’-ra rúgta a sarkával a földet, mintha makacs ellenállásunkat készülne eltaposni. Szabad kezével néha hátrasimította a haját, nem segített. Nem engedte Bartók. Talán Bartók volt az, de lehet, hogy valaki más. Nem lehetett nem beleőrülni a majdnem tökéletesbe. Az első sorból kidőlt egy altos fiú a szürke-fekete járólapok tengerére, mint egy falnak támasztott szatyor, amit hirtelen földre ránt felborult belső egyensúlya. Beharsogtuk az egész aulát, nem mertük abbahagyni, ő pedig a földön remegett és hányt. Nem tudom meddig. Úgy rémlik végigénekeltük az egész repertoárt, míg ő egyre csak öklendezett, pedig a valóságban nem telhetett el több pár másodpercnél. Én is éreztem, hogy szédülök a dobogó tetején; mindig leghátulra kellett állnom, ahol már nincs mögöttem semmi, nem tart meg senki. Nem tudom már, mennyi időnk volt a fellépésig, de sok nem lehetett, inkább csak napok. Hogy miket énekeltünk, arra sem emlékszem, de legalább egy mise biztosan volt köztük. Mozart vagy Vivaldi. És aztán ott álltunk azon az estén, szemben a morajló sötétségből előfurakodó reflektorokkal, a fejem valahol Kodály szeme magasságában lebegett, őt magát pedig damilokon lógatták mögénk, és talán az egyedüli volt akkor a színpadon, akit nem érdekelt a 40 fokos hőség, és a hangszálainkra rakódó finom por, ami valahonnan a színpad titkos repedéseiből szállhatott fölfelé, talán a reflektorok fénye csalogatta elő téli álmából. Nehéz volt bárhová is nézni, elvakítottak, csak azt láttam, hogy dőlnek ki előlem az emberek, néhányukat kihúzták a színfalak mögé titkos kezek, és elpukkant néhány reflektor is, ez biztos, de összhangzat-beli hatása nem volt, kitartottunk a végsőkig. Minden hangot. Néha biztos voltam benne, hogy lezuhanok hátra, leránt a meleg, és én majd akkor földre- és kétségbeesésemben Kodályba kapaszkodom. Aztán sokkal később egyszer bele is kapaszkodtam. Az Esti dalt dúdoltam magamban, és valahogy hirtelen megértettem
mindent, amit 11 évesen csak porszívózümmögésnek hittem. Amikor odaértem, hogy Adjon Isten jó éjszakát, akkor értettem meg. Eszembe jutott, hogyan nyújtottuk el a következő sor végét, hogyan feszítettük pattanásig a zenét: Küldje hozzánk szent-an-gy-a-lát. Csak úgy végiggördültünk rajta, nem is mondtuk ki. Ott állt a levegőben a szó, ott állt a szent angyal, akit elküldött nekünk az Isten, és csak annyit kellett tennünk, hogy végigsimítottunk lassan a szárnyán. Így bátorította szívünk álmát az Isten. És valahogy így ismerkedtünk össze. Beengedett az Ő privát kisállatsimogatójába egy percre. Etetni, dögönyözni, kiváltképp hazavinni nem lehetett, csak simítani, hogy megismerjük, aztán hagyni, hogy mások is odaférjenek. Lapozgatom a kottatáramat, több száz oldalra rúg, legálisan hazahozott, és összelopkodott kották laza szövedéke. Azért volt jó a basszusban ülni, mert lehetett hintázni a székkel, és az átlagnál kicsit többet beszélgetni is. Félhold alakú mélyedéseket hintáztam a puha, kopott parkettába, mert csak így tudtam rendesen, teli talppal ülni. Teli talp és egyenes hát, és a levegővételnél a váll nem emelkedhet. Mennyit gyakoroltuk! Sok szó esett köztünk Istenről, de csak kevésszer szóltunk valóban hozzá. Inkább csak úgy gyakorlásból ment a Gloria, semmint hitbuzgalomból. Nem tudom, hány in excelsis Deo hagyta el a számat, hányszor vette el általam a világ bűneit Agnus Dei. Qui tollis peccata mundi. Itt jön a kedvenc részem, ahogy egymásra kúsznak, hajlanak, borulnak a szólamok, hogy miserere nobis, árva fejünknek, könyörgünk hozzád. Az Agnus Deik amúgy is mindig halkabbak az átlagnál, de a miserere nobis csak suttogott ima. Adj nekünk békét. Erre is sokszor gondoltam, mert néha már elviselhetetlen volt ugyanazt a belépést újra és újra gyakorolni, vagy netán lemezfelvételnél tizedszerre is újra felvenni. És amikor végre pontos volt a belépés, már négy órája ott voltunk, alig valamivel járhattunk este 11 előtt, és már a fáradtságtól csúszkált a hangunk, de akkor és ott sikerült tisztának és pontosnak lenni, és a karnagy arca felragyogott és boldog mosoly suhant végig a kóruson, és a felvételvezető is csak annyit mondott: gyerekek még egyszer, megreccsent a dobogó. Szerintem csak súlypontot váltott valaki, balról a jobb lábára
Németh Tibor: Játszik a szél Játszik a szél a tó tükörével, Ujja gyűrűket ejt bele lágyan, Délben a tündér lép be vízébe, Ingó-rengő zöld sűrűjébe Tó fenekéről nézi a vágyam. Járom a várost, járom a rétet, Úgy tűnik, újra látom az estben, Díszei csillag rezge virága, Illatos erdők árnykoronája, Titkos alakját rejti egekben. Játszik a szél a méla vizekkel, Úszik az éj, elúszik a nappal, Dőre szavakkal egyre idézem; Írom a vízen, írom az égen: Távoli csókját meg sose kaptam… Azt hiszem, így maradunk egyedül, hogy elúszik a nappal. Nehéz, nagyon nehéz, mert ez belül szól, ez csak itt szöveg, de valójában benne van a szőke lányok hangja a szopránból, szakállas, szemüveges karnagyok, lopva hátrapillantó altok, barátok, tizenhat év.
23
ereszkedett és akkor reccsent. Fáradtak voltunk. Meg aztán nem is lehet mindig ugyanabba szerelmesnek lenni, ugyanúgy meg pláne nem. Néha csak kapaszkodna az ember, mondjuk Kodályba, mint ahogy én is kapaszkodtam volna, ha akkor évekkel előtte megkörnyékez az ájulás, elveszítem az egyensúlyomat, és a dobogó legfelső fokáról nincs más út, csak Kodály vagy a kemény, szálkás, fekete színpad. „S ne hagyj elesnem…” Zárt e-vel. Azt nem lehet elég szépen mondani. Oda két pontot kell képzelni fölé olvasáskor, és valami csodálatos ízt, ha kiejtem. Az az „e” maga a hazaszeretet. „Nincs már hová mennem, kegyelmes Istenem, mert körülvett engem szörnyű veszedelem.” Én is tudom, mert sokszor voltam így, hogy körülvett a szörnyű veszedelem, akkor sem volt hová menni, most sincs. Szóval az ember csak úgy kapaszkodna a megszokottba, marasztalná még az Ádventi éneket, dörgölőzne a Bogorogyice gyevohoz, de menni kell tovább. Járni a várost, járni a rétet. Ezt most itt muszáj beidéznem, de legszívesebben CD-n mellékelném hogyan is játszik Petrovics Emil a széllel, és hogyan úszik el mindenünk szép lassan.
Bedő Márta
A kátyú rájátszás Vajda János: Az üstökös c. művére
Az úton néma kátyú, széle A felezőtől a padkáig ér. Mondják, ez ama „nagy”, melynek mélye Rejtély, ép gumikkal abból ki senki sem tér. Vészvillogók fénylő táborán át Magányosan feketéllik az éjszakában. Magától eltűnni nem tud, nem akar, hát Csak a gumist gyarapítja vagyonában. De hívja más a közútkezelőket, Az aszfaltkeverők és úthengerek hadát! Fenséges feketelyuka az úttestnek, Üresen ásító rés, bánatod add át! Ha meggyűlik alján a víz olajos tócsába Csillagtalan éjjelen hajolok föléje Jövőmet látom ott bakacsinba vonva Kátyúban rekedve a sötétben…
Ti szerencsés csikkek, boldog szilánkok rájátszás Francesco Petrarca: Ti szerencsés füvek, boldog virágok c. művére
Ti szerencsés csikkek, boldog szilánkok, kiken tapos mobilozó madonnám, aszfalt, mely walkmanje édes zaját figyelve andán, tűsarkújának nyomát magadba zárod, kiborult szemét, friss graffitivel ékes házok, szürke panelek sora a lankán, parlagfűmezők, melyek fürödve lomhán a Nap tüzében, oly sudárrá váltok, ó, városi táj, ó, te biztonsági kamera, melyben látod lilás haját s kínai napszemüvegét is, s piercingjei fényétől riasztasz napról napra,
24
irigylem tőletek látványát is! Ne érezzem itt hidegnek a jégkrémet se: olvadjatok, hisz elolvadok tőle én is.
Bartusz-Dobosi László
Eképpen fogalmazott Rónai György „A nagy nemzedék” című könyvében Szomory Dezsőt illetően. Szerinte Szomory „…a nyelv zeneiségét akarta elsődleges kifejezőeszközévé tenni, s egy belső kotta, nem pedig a mondatrészek objektív logikai vonzásai szerint…” alakította mondatait. Rónai a tanulmányában azt igyekszik bizonyítani, hogy Szomory „a mondatok zenei-ritmikai áradásának hullámzásával érzékelteti, sokszor nyelvi erőszakok árán is azt, amit a fogalmi-logikai kifejezés egyszólamúsága szükségképpen ejt el abból a polifóniából, melyben egyszerre van benne és szól az ábrázolt valóság meg az ábrázoló író élménye.” Ha a fentiek mellé tesszük Szomorynak egyik önéletrajzában írt vallomását, amely elvileg születését, lényegében azonban a zenéhez fűződő viszonyát ismerteti, igazolni látjuk Rónai felismerését. „Mindenki roppant örült, amikor megszülettem, és egészen rózsaszínű voltam, mint egy kövér barack az élet fájáról, amikor a dajkám kirohant velem a nagy udvarra és felmutatott, mint a dauphint volt szokás Versailles-ban, vagy mint a kis malacot falun karácsonykor, és drága öreg Podmaniczky Frigyes épp akkor jött arra Liszt Ferenccel, aki megpaskolt és megszagolt, s azt mondta: «Ejnye, be jó szaga van!» A leányok rögtön szaladtak a friss pelenkáért, miközben réveteg kék tekintetem a Liszt fehér sörényén pihent, s gondoltam: zenész leszek, mint ő!” Bár a fenti történet valóságtartalma igen kétséges, számunkra mégis használható, hiszen remekül bemutatja Szomorynak a zenéhez való kötődését. Szomory egyébiránt a valóságban is már igen korán kapcsolatba került a zenével. Gyerekként ügyesen zongorázott és elég jó énekhangja is volt. A kissé zaklatott gimnáziumi évek után felvételt nyert a Zeneakadémiára, ahol a felvé-
25
„Halálosan zenei ember” teli bizottságban állítólag maga Liszt Ferenc is jelen volt. Nikolits Sándor tanítványa lett, s bár zenei „karrierje” nem volt hosszú életű, ez a pár év meghatározó maradt egész életére. „A Zeneakadémiára beiratkozván, vad és szőke sörényem sok zongora, sőt orgona fölött lobogott, mert énekhangomon kívül, mely a legszebb szopránok egyike volt, harmóniát és fúgát kultiváltam.” Máshol: „S finom kis részletekben következett volna, állandó orgonabúgás, zongorazúgás, hegedűsikoly, gordonka-mélabú és karéneklő hozsánnák közben, háromévi zenei hóbortom e dalos csarnokban itt, sok mindenféle fűszeres dologgal, ábránddal, álmokkal, ambíciókkal, mint egy hosszú füzér hamis gyöngyökből, operaházi debütálásommal bűzlő statiszták és párolgó balerinák között, zenei mutatványaimmal Dolores című operámból, s kis dalaimmal, melyeket, contento di tutto cio, saját szövegeimre komponáltam.” Hivalkodó, kissé önteltnek ható önvallomásait olvasva, felmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajon miért nem mint zenészt ismeri a magyar művészetkedvelő társadalom Szomory nevét. Egy ilyen tehetség, akinek a nevét az öreg Liszt a Pester Lloyd margójára írogatta, hogy el ne felejtse, – ahogy Szomory saját felvételi vizsgájára utalgatni szokott – méltó volna arra, hogy mint nagy zenész vonuljon be a köztudatba. Szomory próbálkozott is. Ének- és zeneszerzési órákat hallgatott az Akadémián, s több saját komponálói próbálkozásáról is tudunk. Feuillet „Delilá”-jából operát akart írni, s két maga által írt szövegkönyvet is megzenésített. „Éveken át a Zeneakadémiában a legfinomabb harmóniákban nevelkedtem és a kegyes tanítórendi iskolában is én voltam a legjobb énekes őszi délutánokon, mikor az egész osztály mélán bőgött, mint a fiaborjú. Később írtam egy operát, két operát saját
26
szöveggel, és ifjúi képzeletem titánhegységek, mélységek és patakzások fantasztikus szcenáriumát építgette a wagneri tradíciókban, amikor, hirtelen, inkább a szöveg vonzott, mint a zene, azaz a zene a szövegben. Borzasztó sokat írtam, költöttem és komponáltam Rollinat mintájára zenét, verseket, mindent…” Pontosan ez az a pontja önvallomásának, amely választ ad előbbi felvetésünkre, tudniillik arra, hogy miért nem zenészként ismerjük őt. A zenénél jobban érdekelte őt a szöveg, azaz az írás művészete. Kapcsolata sohasem szakadt meg a zenével, de a lelkében fakadó gondolatokat sokkal természetesebb módon tudta papírra vetni szöveg formájában, mint hangjegyekben. A ritmust, a zeneiséget azonban mindvégig alkalmazta írásaiban, amelyeknek zengése, csengése van, mint egy zeneműnek. „Írói csillagfutásom e zenékből fakadt, s ezért oly fényes és melodikus.” Ezt a prózában rejlő zeneiséget természetesen a kortársai is észrevették, s többen egész részletekbe menő cikkeken keresztül elemezték azt. Álljon itt először pár gondolat Kürti Páltól, aki Szomory novelláinak operaszerűségét hangsúlyozta. „Régi novelláiban mindig volt valami operaszerű. Maga is szeret hivatkozni írásainak zeneiségére. De ez a zeneiség csak másodsorban rejlik a szomoryas kép-hypertrophiákban és művészi ravaszsággal inszcenált hasonlat-zuhatagokban; elsősorban az operaszerűségből fakad. Operaszerűségnek hozzávetően azt nevezhetjük, ha egy írásban pátosz van, de az nem költőjének valami rejtelmes megrázkódottságából ered, hanem a kifejezési eszközöknek mámoros halmozásából. Ilyen írások figuráinak olyan mozdulataik vannak, amilyeneket csak operák hősei tesznek.” Illés Endre pedig a ’30-as évek derekán a következőképpen fogalmazott Szomory írásait illetően: „Az új Szomory-kötet anyagát – ezeket a kis írásokat – valami fokozhatatlan tökéletesség jellemzi. Sehol egy gikszer. Akárhová lapozunk, mindenütt ugyanaz az egyenletesen friss mesélőkedv. Az írót nem kapjuk rajta fáradtabb pillanaton. Friss gyepkocka – egyetlen elszáradt fűszál nélkül. Caruso hangja gramofonlemezen, – amelyből kiszűrtek recsegést és indiszpozíciót.
Gyufaszálakból épített harangtorony, – a többemeletes tökéletességnek azon a fokán, hogy a gondolatra is összedől. Patikamérleg leheletnyi libbenése, – a szalmiákcukrot és a morfiumot ugyanazzal a szenvedélyességgel és kínos precizitással méri. Szomory Dezsőre, az íróra, mindig jellemző volt a gonddal alakított magatartás, amellyel a közönség elé lépett. Ebben a kötetben (Emberi kis Képeskönyv – a szerk.) is érdekes az új attitűd: a mese lebonyolításában az ártatlanság mímelése. A bűvész fogása ez, aki először kétségbe ejt botlásaival és ügyetlenségével, hogy a következő pillanatban elkápráztasson valami szédületes mutatvánnyal. Szomory is régi Wagner-partitúráit intonálja bevezetéskép a Képeskönyv kis darabjaiban, vagy festőnek maszkírozza magát, esetleg a költő lírai fehérizzásával jön, s amikor már azt hisszük, hogy novella ürügyén muzsikát és színeket kapunk: a hangulatkép lerántja álszakállát és maupassanti téma hajlik meg tapsainkra. Már első írásaiban, az Isteni kert korszakban, s később polgári színdarabjaiban, majd a királydrámákban, vagy Harry Russel Dorsan ecsettel írt leveleiben a stílus volt az a mesebeli és varázslatos kacsaláb, amelyen a Szomoryféle illumináció, muzsika, zengés és csoda tündökölt és forgott, – a stílusnak ez a mindenek fölött való ragyogása tehát itt sem újság. De ez a stílus azelőtt – még pompájában és izzásában is – egyszerűbb volt. Ideáljaiban: orgonazúgás, vagy wagneri orkeszter, esetleg Liszt rapszódia. Ma azonban mindenkép összetettebb: polifonikusabb. S ennek az a története, hogy a Gloria és a Szabóky Zsigmond Ráfáel zengő hangversenye után – körülbelül tíz éve – egy kis okarina kezdett a nagy és ünnepélyes zenekarban csúfolódni, – és a tiszteletlen okarina éppen a wagneri és a Liszt-maszkot, a nagyságot és az önmagával eltelt líraiságot táncolta csúfolódva körül. A súlyos és ünnepélyes zeneiség megbontva az ironikus és műsoron kívüli rakoncátlankodással: meglepetésszerűen remek hangkeverékké vált. A Menynyei küldöncben, de még inkább a Levelek egy barátnőmhöz fejezeteiben – egy-két év alatt – a közlés ragyogó eszközévé fejlődött: egyszerre volt ünnepélyesség, és nyelvöltögetés ugyaner-
művész szobájában, hogy egy fekete papi talárt viselő, ősz hajú óriás, Haynald bíboros kezéhez hajolt és ájtatosan megcsókolta e kezet. Liszt Ferenc mint ember, úgynevezett „homme du monde“ volt a szónak legteljesebb és legeszményibb értelmében. Merő józanság jellemzi őt és csak a valóság, az izzó valóság érdekelte. Műveinek plaszticitása, sőt maga az ő fulmináns előadóművészete is e reális tulajdonságokból eredt s a szédület és mámor érzését nyilván azért keltette hallgatóiban, mert művészetének rejtélye a realitás volt. Rubinstein egy nehézkes cyclop, Chopin egy remegő fantom mellette, aki a Pantheonban zongorázik George Sandra meredő szemekkel. Liszt a sas, a térben imponáló, megdöbbentő, elragadó isteni sas, a távlatban fönséges és rendkívüli, viszont a közvetlenebb szemlélődés alatt már durvább hatású, sőt bántó is a részletekben. Amit alkotott, mind nagy, zengő, tumultuózus és reális. A transzkripciói, különösen azok, melyekhez a Wagner művei szolgáltak, fergetegszerű erővel hozzák közelebb hozzánk, ami művészileg inkább sejtető és tünedező, s az egész wagneri homályt olykor valami csodálatos realitással világítják át. A zene Goethéje ez a nagy művész.” Gyönyörű vallomás ez nemcsak Liszt Ferencről, hanem saját magáról, a zenéhez fűződő elszakíthatatlan kapcsolatáról is. Ez a vélt vagy valós találkozás, kapcsolat Liszt Ferenccel, olyan mély nyomokat hagyott benne, hogy több írásában is megemlíti, így például a „Liszt Ferenc és a művészverseny” című cikkében, amit a Színházi Életben közölt, vagy éppen a „Párizsi regény”ben, ahol Massenet-nél tett látogatásakor szinte első mondata a Liszttel való kapcsolatára való hivatkozás volt. Ugyanebben a művében találhatjuk azt a megrendítő jelenetet is, amelyikben a teljes nyomor arra kényszeríti egy barátját, hogy kedvenc hegedűjét zálogba adja. Amikor a becsüs túlzottan keveset akar érte fizetni, játszani kezd még egy utolsót, hogy megmutassa a hangját ennek a remek Amati hegedűnek. „…kikapta a hegedűt, már az álla alá csapta, már a rekesznek dőlt, már indult a vonóval egy nagy ívben, szerenád! Egy becsüs-
27
re az ünnepélyességre; a mondanivalót a kétféle hang, mint a stafétafutók, átvette egymástól és továbbvitte; ugyanaz a szó a különböző hangsúlyban végre felébredt hideg és zengő márványálmából és élni kezdett. Az új stílust lassan az egész zenekar átvette és megtanulta, – és a karmester önmaga virtuóz parodizálásában észrevétlenül cinkosává tette még bűvösebb hallgatóit is. Az emberi félszegségek feltárása és ragyogóan kaján hangszerelése valami megejtő humanisztikus iróniát ragyogtatott fel és az önmagáért való stílust lassan háttérbe szorította. Talán ez volt Szomory legnemesebb és egészen bizonyosan legközvetlenebb korszaka.” Szomory Dezső életében az aktív zenélés, dalszerzés nem, de minden zenéhez kötődő emlék mély nyomokat hagyott, amelyek írásaiban is megjelentek. Számára Liszt Ferenc volt az etalon, akit mindenek felett tisztelt. 1911-ben így írt erről a Nyugatban. „Liszt Ferenc, ha szabad bevallanom, legfinomabb emlékeim közül való - titán zongorász, aki benne van az életemben, mint egy fénylő torony a tengeri éjszakában. […] Mikor hajdan Londonban egy obskurus boarding-house asztalának a legvégében ültem egymagamban, gyakran hallottam a többi boardosok részéről titokzatos jelzések között, melyek felém irányultak, ez ájtatosan elbámuló s langyosan irigy szavakat: «Do you see this pale fellow there, he is certainly a son of Liszt.» Ez idő tájt csakugyan külső látszatok bizonyos atyafiságba hozhattak Liszt Ferenccel, és abban nekem is volt valamelyes presztízsem, hogy dús hajam a nyomorban sörény formájúvá nőtt. Továbbá az eklatáns emberekhez és az ő művészetükhöz való ragaszkodás talán némi fizikai reflex-szel is feldíszíti az embert, mert az igazság az, hogy Liszt Ferencből, míg úgynevezett tanítványa voltam, amint Rafaelnek voltak festék-pepecselői, intuitíve többet értettem meg, mint egy csomó zenetudós együttvéve, akik mind békés és rendes családi életet élnek. […] Senki, még Hanslick sem, még Bülow sem és senki a kísérői közül Liszt Ferenc lelkéhez annyira nem férkőzött közel, mint jómagam bizony, egy véletlen pillanatban igaz, mikor úgy láttam egy régi épület
28
nek, a kis ablakban, aki bámult! És mind bámultak s mind hallgattak, s az összes batyuk, dunyhák és matracok megálltak, s a bús asszonyok, római arcéllel, nem is az Adrián, de az Óceán szellős partjain voltak, s mind néztek valami szent bárgyúságban valami szent végtelenséget, s mind boldog volt, s mind hagyta a gondot, a nyomort, ami szállott, s a kis öreg a bőrönddel, úgy ébredt s izgult hirtelen, hogy azt lehetett volna hinni, a vonata megérkezett! S akik mind jöttek, új utasok a Hegyre, új batyusok s matracosok, új rakományosok, megálltak az ajtóban, félúton, roskadozva, mint a tevék a domboldalban, mint az ökrök a lankásban, akik csak néznek s nem értenek semmit. Csak egyetlenegy hang mondta, mert egy ilyen hang mindig van Párizsban, a legsötétebb örvények legmélyén is, ez ilyen hang, ami vicces: - C’est un concert! Il fallait l’dire! Igaz nem hagyta abba azt a Chaconne-t, amit játszott, s a becsüs már a fél testével künn volt az ablakon s kiáltott: C’est bien! Assez! Assez! hogy nem hagyta abba és csak játszott, és semmi a világon meg nem állíthatta, hogy ne játsszon, amint nyilván már nem is tudta, hol van s miért s kiért játszik, behunyt szemekkel, amint élt és meghalt s meg nem állott s fel nem ébredt, amíg be nem fejezte!” A már fentebb említett Színházi Életben megjelent cikkben pedig a zongorákról vall hasonló átéléssel: „Egy Blüthner, egy Steinway, egy Bechstein, egy Bösendorfer – csakugyan, mint hajók egy tengeren, a nyitott fedelük fekete vitorlájával.” Csak az tud ilyen megrázó átéléssel írni egy-egy hangszerről, aki maga is részese annak a titoknak, amit a zene jelent az értő fülűek számára. A „Levelek egy barátnőmhöz” című művében a következőképpen fogalmazott: „Én próbálom érzés és muzsika szerint csoportosítani a szavakat, hogy jól el legyenek rendezve, de sőt, hogy némi értelmük is legyen, s ne tűnjenek csak úgy leszáradva a papírra, mint a légynyomok egy tükrön. […] A szavak, mint a verebek, csak sipongnak, s aztán szétrepülnek szürkén. Úgy gondolom, kifejezési eszköznek is, a legsilányabb fegyver a szó. Egy kottafej, egy hang, egy sóhaj, egy sikoly oly-
kor, százszor többet jelent. Nem is szólva arról, hogy bizonyos némaságoknak micsoda elokvenciájuk van!” Olyan ez, mint egy írói… akarom mondani, zenei hitvallás. Szomory ebben a pár sorban magyarázatát adja mindannak, amit egykoron a fejéhez vágtak állítólagos magyartalanságai miatt. Számára a zeneiség, a szavak „hangszerelése” fontosabb minden más szabálynál. Ő nem könyveket ír, hanem hangversenyt vezényel, amelyben a szavak, mint egy egész zenekar, az ő pálcájának engedelmeskednek. Zenében fürdeti a gondolatait, amelyek aztán mintegy muzsikában születnek meg a fehér papíron. Kemény munkával, tudatosan törekedett szövegeinek zeneiségére. „…vigyáztam, elragadó lendületek ellenére, jó percek viharja ellenére, walkür-lovaglások és sodródások ellenére, hegycsúcsról fel és le, mégis, hogy vigyáztam minden hangra, sikolyra, sóhajra és szavakra, mint a gyermekekre, amikor dolgoztam. Maga nem hiszi, hogy kezdtem újra százszor, hogy intonáltam ezerféleképpen, szemre, fülre tetszetősebben, fonetikusabban, szerényebben és kétségbeesettebben, maga nem hiszi, hogy vigyáztam! Hogy mentem el, a szavak párzásán át, a hangzatoknak ahhoz a legszűzibb kezdetéhez, ahol a magam kis rigófüttyét akartam megtalálni, mint ahogy egy Stradivarius hangolt föl egy hegedűt!” De talán nem is olyan nagy csoda, hogy ennyire függött a zenétől, hiszen annak szeretetét otthonról hozta, egészen kiskorából. Ugyanebben a műben, valahol később, a következőket írta. „Este az apám leült szép hosszú zongoránkhoz a nyitott ablaknál s eljátszotta sűrű egymásutánban, amint nem tudott betelni vele, azt a „Je te posséde enfin!” kezdetű szenvedélyes éneket Sira és Alim között, Massenet Labore királyá-ból. Ez volt Annie, nem egészen hét éves koromban, első zenei impresszióim, csak ez! Nem több! Melodikus szárnyalások je te posséde enfin!-je, zenei nagy ívek enfin je suis á toi!-ja, ami hat hangban föllendül, amint látja, micsoda kimérákhoz! Ez az egész kis darab itt, az életem napfényes küszöbéről kivilágított messzi éjszakákba, végtelen utak fölé borultan, ahol a magam sorsával sok ezrek sorsa gurul, egy egész emberiség gurul ha-
az én esetemben, aminthogy az effajta jövendőmondásokból soha nem lesz semmi, mert egyedül csak Isten tudja, mit akar egy gyermekkel. De Virág Gábor, első zenei tanárom, nyugodjék békében, sűrűn hozta a mindenféle kottákat a házhoz s eklektikus szelleme busásan megtalálta számításait azokban a kissé túlzott árkülönbözetekben, amelyekkel e zenedarabokat atyámnak átnyújtotta. Nem csekély megelégedésemre szolgált, hogy mikor egyszer önszántamból átcseréltem Rózsavölgyinél egy kottát egy másikra, még jócskán vissza is kaptam majdnem egy egész forintot. De hála e gábori vállalkozásoknak és sűrű bevásárlásainak minden zenei irányokban, már úgyszólván életem hajnalán élvezhettem a Waldteufel Les Violettes című keringője mellett, a IX. Szimfónia zongorakivonatát! Sajnos, második zenetanárom, mert erről is szólanom kell, már nem hozott kottákat, aminthogy, rideg pedagógiával, más irányokba is terelt s másfelé kerestette velem az utat az egekbe. Ach, Jeitelesz! hogy így mondjam, nyugodjék békével! De megnyitotta előttem, mint zengő lépcsőfokokat egy földöntúli világba, a Gradus ad Parnassum minden harmóniáit, s a IX. Szimfónia helyett Beethoven legapróbb műveit játszatta velem […] így szárnyalván, angyali szárnyakon s szájtátva a csodálatokban, versből a zenébe s zenéből a prózába, hirtelen lendülettel, szinte sorsdöntőn úgy határoztam, hogy egy öreg bécsi íróval, aki nagyapám lehetett volna s aki Weilen József volt, gyorsan összetársulok és Dolores című drámai művéből megszerkesztek egy operát!” A zenei karrier elmaradt, Szomory azonban gyakran játszott pusztán a maga gyönyörűségére cédrusfából készült Bösendorfer zongoráján, vagy éppen barokk orgonáján, amely egy hajdani ravennai püspöktől került hozzá. Ezek otthonának, – amely egy külön tanulmányt is megérne – és életének voltak nélkülözhetetlen kellékei. Csáth Géza talán nem véletlenül hasonlította Szomoryt magát egy zongorához 1910-ben, egy a Nyugatban közölt írásában, „Az isteni kert”-ben: „Képzeljünk egy zongorát, amelynek nincsen pedálja. Minden hangra és zörejre az összes húr-
29
lálos elvágyódásában! Sorsdöntő hangok, amint a fantáziámat perzselték, jóslatos szavak szerelmekről, melyek csak művészet maradnak, annál jobban értették meg velem, ösztönös tudataimban, sugárzó szenvedélyességüket, hogy csakugyan a tulajdon tragédiámra nyíltak, az életemre valami zenei fájdalomban. Holott ez már nem zene ahhoz képest, ami zengett bennem, hozzám, körülöttem azóta! De akkor úgy tele voltam vele, fülem, lelkem, minden érzékem visszhangozta, s már tüneményes Janka szobaleányunk is harsogta a vastag hajával a fején s a vastag ajkával az arcában: je te posséde enfin! Az egész ház visszhangozta, az egész utca az estében, a nyitott ablak s a csillagok alatt!” Majd később: „Már ez időtájt kitűnően zongoráztam, s felváltva vittem át érzelmeimet papírjaimról a billentyűkre, mint egy angyal, aki röpül két ég között a végtelenségben. Egy olyan hoszszú, komor, lapos és fekete zongora előtt, mint egy koporsó cölöpökön, órák hosszat elimprovizáltam zenei badarságokat és mennyországokat s kizengtem elbűvölt lelkemet önnön kíséretemmel, sokféle melódiákban, rögtönzött szöveggel s olyan hóvirágosan üde szopránhangon, olyan átszellemült boldogsággal az angyali dicsőségben, hogy egy kasztrált ifjú sem lehet boldogabb, sem dicsőbb a Sixtina-kápolnában! A sok háznép mind kijött a folyosóra filharmonikusan, a sok számos hölgy magas frizurában, a sok vének imádságban, a sok fiatalok felbuzdulásban s megállt a nyílt ablak tövében, élvező ájtatosságokban, mint szimbolikus közönségem jövendő századokban! Je te possede enfin! Már én is játszottam ezt akkor a Lahor királyá-ból, mindenféle parafrázisokkal, önkényes megtoldásokkal s hozzákomponálásokkal s jóval zengőbben s ifjabban az egészet, mint jó apám, aki már csak a second hand volt mögöttem, ahogy ezt az angolok, avult dolgokra mondják. Nem tagadom, nagy hírem terjedt a házban, teológiaian szólván. A primitív értelem, vallási babonaságokkal magyarázta zenei képességeimet s azt a tág jövőt jósolta rejtélyes küldetésemnek e földön, részint prófétai, részint államférfiúi szerepkörrel, ami, tudvalevőleg, éppúgy nem vált be
30
jaival rezonál. Ilyen Szomory. Finom női ének, durva ordítás, székrecsegés... a húrok fölzendülnek reá? A zörejeket a visszhangban szétbontják az összetevő zenei hangokra és a muzsikában is kimutatják, megtalálják a zörejeket. Szomory érzi az életet. Nézi a színeit, szagolja, hallgatja, tapintja, ízleli. Merőben érzéki szemlélet az övé. Az érzékei frissek, elevenek, mohók, telhetetlenek. Imádja a szépet, mindent szépnek lát,... helyesebben: nála minden érzéklet kiváltja azt a kielégülési érzést, amit más embernél csak a szépség érzékelése idéz elő.” Nála a próza szépséget, fényt, dallamosságot kap. Ritmusa van, zeneisége. Réz Pál azt mondja róla, hogy művei olyanok, mintha el akarna jutni általuk „a wagneri Gesammtkunst közelébe, talán egykori zenei tanulmányai alapján, ahhoz a műfajtalan és megvalósíthatatlan műalkotáshoz, amely összemosná, és szintézisbe emelné a szót, a muzsikát, a képzőművészetet.” Ennek érdekes kísérlete lehet az 1922-ben elkészült „II. Lajos király” című operalibrettó, azaz opera zene nélkül. Itt Szomory magával a szöveggel próbálja végig a muzsika minden magasságát és mélységét. Hangszerel a betűkkel, szinte hallani a zenekar játékát. Furcsa, hogy azóta sem zenésítette meg senki ezt az alkotást! Lányi Viktor 1926-ban, a Nyugat egyik számában a következőket írta róla: „Szomoryról egyébként is tudtuk, hogy kiváló íróink közül leginkább van telítve zeneiséggel s a muzsikával való belső vonatkozásai át- meg átszövik írásainak egész tematikáját. Szomoryt, a zeneszerzőt közelebbről Németh Juliska minapi dalestjén ismerte meg a nyilvánosság. Három dala szerepelt a finom és lelkes szavú előadó-művésznő műsorának díszhelyén. Kettőt ezek közül saját szövegére írt s az „Erdély” zabolátlanul sikoltó fájdalma mellett az „Este van” gyermeteg pasztorál-egyszerűsége a költő lelkének két ellentétes zugába vetett zenei reflektor-fényt. A harmadikat – Maurice Rollinat L’amour c. versének megzenésítését – Németh Juliska kifogástalan francia tolmácsolásában úgy élveztük, mint Szomory gyökeres Párizs-élményének megkapóan közvetlen lírai okmányát. Szomory – ahogyan apró dolgai mutatják – zene-
szerzőnek is érdekes és egyéni. Valaki. Ő, a szavak nagy muzsikáltatója, jobban érzi a vers belső zenéjét nem egy hivatásos, nagyobb fölkészültségű technikai dalkomponistánál.” Amint látható, Lányi, aki kortársa volt, már egyenesen zeneszerzőnek nevezte cikkében Szomoryt. Ez pedig nem a saját, egyedülálló gondolata, hanem a kortársak egybehangzó véleménye lehetett, még ha nem is pontosan ugyanazt értették alatta. Mindezekkel az információkkal azonban még nem zárhatjuk le Szomory Dezső zenei pályafutását, hiszen volt annak egy olyan fejezete is, amelyet manapság már csak kevesen ismernek. Ez pedig zenekritikusi tevékenykedése. A Színházi Élet című hetilapban, 1933. november 10én, „Zene és Ének hangjainál” címmel zenekritikai sorozatba kezdett, amelyet aztán éveken át, hétről hétre, több oldalnyi terjedelemben folytatott. De nem ez volt az első ez irányú tevékenysége. Így írt erről beköszöntőjében. „Ezentúl írni fogok az Operáról és koncertekről… azt is jelezni kívánom, hogy nem most kezdtem el zenekritikusi pályámat. Tizennyolc éves koromban, felejthetetlen Légvárdy Károly, megsejtvén bennem a zenészt és a költőt, kitüntető jóindulatával, elnézésével és szeretetreméltóságával olyan magasra emelte fiatalos jelentéktelenségemet, hogy a Pesti Hírlapnál Antalik Károlyt helyettesíthettem, mikor ez a kitűnő ember nem ért rá elmenni az Operába.” Tud ezekről valaki? Valószínűleg senki. Pedig egyet kell értsünk Térey Jánossal, aki a Holmi 2008. januári számában, a „Páriz, Páriz” című tanulmányában a következőképpen fogalmazott ezekről az írásokról. „…Tüneményes zenekritikáit sem igen tartják számon. Egyebek mellett Fischer Annie-ról írta őket, Bartók Fából faragott királyfi-jának fölújításáról, Kodályról, Basilides Máriáról és Szigeti Józsefről. Heifetzről, Molinariról, Failoniról és Toscaniniről, a kései Saljapinról és Prokofjevről, Rahmanyinovról vagy Carl Schurichtról és a Mahlert vezénylő Bruno Walterről. Avagy Gigliről. Többször és elragadtatással ír az ifjú Ferencsikről, a fiatal NádasdyOláh kettősről, valamint „Casals Pabló”-ról.
ságba. Egy katedrálisból a színpadra. A kótafejek áradatát egy nagy élő tömeg lázas világába. Nem hiszem, hogy van manapság valaki a világon, Pierre Chérau-t is beleértve a párizsi nagy Operában, aki ezt tudta volna. Nem is beszélek olyan hatásokról, mint egy Tintoretto vagy Leonardo, mert ez, úgy érzem, nem is fontos. Ez a hatás nem több s nem kevesebb Oláh Gusztávra ebben a festőiségben, invencióban s megvalósításban, mint a reneszánsz emléke egy Puvis de Chavannessra vagy egy Alma Tademára... Mert ezekhez hasonló ez a rendkívüli művész [...]” Zenekritikusi tevékenységét azonban különféleképpen ítélte meg az utókor. Réz Pál az „Arcok és vallomások” sorozatban a következőképpen fogalmazott ezeket illetően: „Ezekben az írásokban több az anekdota, a visszarévedés Jászaira meg a hajdani párizsi operaelőadásokra, a merész képzettársítás, szellemes elmefuttatás, tetszelgés, játszi ötlet, mint az elemző kritika. Úgy beszélik, nem is ment el mindig az előadásra, olykor barátnőjét küldte el, nézze meg, nem szakadt-e le a csillár: akkor mégsem írhat sikeres estről! Botrányt kavar egyik cikke, amelyben Gigliről szólva többet értekezik arról, hogy a káprázatos tenorista taszítóan kövér, mint arról, hogy milyen a hangja, a művészete. De ezek a „zenebírálatok” így is – vagy éppen ezért – mulatságos, eredeti, élvezetes írások.” Mégis, mindeneket egybevetve, Szomory életpályáját teljességgel áthatotta a zene, amelynek nemcsak hallgatója, hanem művelője, értője és bírálója is lett. Talán az sem véletlen, hogy utolsó kötete fölé, jelképesen a következő címet írta: Kamarazene. Mintha egész életét egy nagy zeneműnek gondolta volna, amelynek partitúráját az élet írta, s amelynek ő maga volt a karmestere.
31
Tudósítások a Zeneakadémiáról, a később Erkellé átvedlett Városi Színházból vagy a speciális, hatezer fős közönségű hangversenyekről a pesti Állatkertben… Ki emlékszik ma minderre? Nem száraz szakcikkek, naná: nosztalgiás rezdülékenységről, megérintettségről és szerteágazó tudásról tanúskodnak. Giacomo Puccini, akit Szomory egész egyszerűen a saját nevén léptet fel az 1913-as Bella harmadik fölvonásában, bő húsz év múlva már egy bírálat alanya lesz.” Tegyük még hozzá ehhez a felsoroláshoz, – amely Szomory szerteágazó zenei műveltségének bizonyítéka – a következő neveket: Mykyscha Taras, Waldbauer – Kerpely kvartett, Carlo Zecchi, Csiky Kamilla és Dedinszky Izabella, Léner vonósnégyes, Kentner Lajos, a 100 tagú jazz zenekar és ki tudja még hány ismert, ismeretlen énekes, zenész, akiket mind-mind említésre méltat a fent nevezett rovatban. De hogyan ír ezekről az emberekről? Teljes átéléssel, élvezettel… igazán látszik minden során, hogy szívéhez közel állt ez a feladat. Egy helyütt el is szólja magát. „Legjobb szeretnék, ha tehetném, mindig az Operában lenni.” Lássunk egy példát 1938-ból, hogy miért: „Operaházunk megnyitotta kapuit Liszt Ferenc Krisztus oratóriumának teljes előadásával. Mert idáig, az eucharisztikus ünnepségek idején, csak részleteket ismertünk abból a ragyogó munkából, amelyben, merem mondani, Oláh Gusztáv szcenikai zsenijének és tündöklésének, angyali és költői hitetlenségének jelentősebb része van, mint Liszt Ferenc vallásos zenéjének. [...] Liszt lobogó szenvedélyessége, rendkívüli kultúrája és fantáziája is inkább a költői álmokat követte a vallásban, mint a hitnek és az áhítatnak tiszta és szent sugallatát... [...] Meg vagyok győződve róla, hogy a maga romantikus természetével, a grandiózus szépségeket s a földre szállt angyalokat imádó kultúrájával ő maga is csodálta és szerette volna a fényeknek és színeknek azt a kápráztató áradatát, a megjelenítésnek azt a pazar és döbbenetes bravúrját és hatalmát, az életrehívásnak azt az olykor szédítő varázslatosságát, amelyekkel szent zenei álmát egy másik művész átálmodta egy talán még művészibb való-
VIII. POSZT VERSENYPROGRAM
NAGYSZÍNHÁZ cím
óra
időtart.
rendezte
színház
A.P. Csehov: IVANOV
19.00
2.45 egy szünet
Funk Iván
Pécsi Nemzeti Színház
június 7. szombat
Vinnai András-Bodó Viktor: FOTEL
18.00
1.10 szünet nélkül
Bodó Viktor
Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza
június 8. vasárnap
Vinnai András-Bodó Viktor: FOTEL
18.00
1.10 szünet nélkül
Bodó Viktor
Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza
június 9. hétfő
Márton László: A NAGYRATÖRŐ
18.00
2.50 egy szünet
Csizmadia Tibor
Gárdonyi Géza Színház, Eger
június 10. kedd
Térey János: ASZTALIZENE
17.00 20.00
1.50 szünet nélkül
Bagossy László
Radnóti Színház, Budapest
június 11. szerda
Móricz Zsigmond: ÚRI MURI
17.30
4 óra egy szünet
Vidnyánszky Attila
Csokonai Színház, Debrecen
június 12. csütörtök
F. Dürrenmatt: AZ ÖREG HÖLGY LÁTOGATÁSA
18.30
2.40 egy szünet
Zsótér Sándor
József Attila Színház, Budapest
június 13. péntek
F. Dürrenmatt: AZ ÖREG HÖLGY LÁTOGATÁSA
19.00
2.40 egy szünet
Zsótér Sándor
József Attila Színház, Budapest
június 14. szombat
POSZTÁR Díjkiosztó gálaest
19.00
június 5. csütörtök június 6. péntek
32
.
KAMARASZÍNHÁZ óra
időtart.
rendezte
színház
június 5. csütörtök
W. Gombrowicz: YVONNE, BURGUNDI HERCEGNŐ
19.30
3 óra egy szünet
Bocsárdi László
Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy
június 6. péntek
W. Gombrowicz: YVONNE, BURGUNDI HERCEGNŐ
19.30
3 óra egy szünet
Bocsárdi László
Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy
június 7. szombat
Urbán András Társulata: URBI ET ORBI
17.00 21.30
1.10 szünet nélkül
Urbán András
Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka
június 8. vasárnap
Pintér Béla: A DÉMON GYERMEKEI
20.00
1.10 szünet nélkül
Pintér Béla
Pintér Béla és Társulata
június 9. hétfő
Pintér Béla: A DÉMON GYERMEKEI
21.30
1.10 szünet nélkül
Pintér Béla
Pintér Béla és Társulata
június 10. kedd
Réthly Attila: SZABADAZ Á!
21.30
2 óra szünet nélkül
Réthly Attila
Csiky Gergely Színház, Kaposvár
június 11. szerda
Réthly Attila: SZABADAZ Á!
18.30
2 óra szünet nélkül
Réthly Attila
Csiky Gergely Színház, Kaposvár
június 12. csütörtök
Vivien Nielsen: HULLÁMTÖRÉS
17.00 22.00
2.45 egy szünet
Guelminó Sándor
Pesti Magyar Színház
június 13. péntek
A. N. Osztrovszkij: VIHAR
17.00 22.00
2.10 egy szünet
Balázs Zoltán
Bárka SzínházMaladype Színház, Budapest
június 14. szombat
cím
VIII. POSZT VERSENYPROGRAM 33
STÚDIÓSZÍNHÁZ cím
óra
időtart.
rendezte
színház
június 7. szombat
Dennis Kelly: LOVE & MONEY
18.30
2 óra egy szünet
Göttinger Pál
Nézőpont Színház, Székelyudvarhely
június 8. vasárnap
Dennis Kelly: LOVE & MONEY
17.00
2 óra egy szünet
Göttinger Pál
Nézőpont Színház, Székelyudvarhely
június 12. csütörtök
Dömötör Tamás: CZUKORSHOW
20.00
1.30 szünet nélkül
Dömötör Tamás
Kamara Savaria, Szombathely
június 13. péntek
Dömötör Tamás: CZUKORSHOW
20.00
1.30 szünet nélkül
Dömötör Tamás
Kamara Savaria, Szombathely
június 5. csütörtök június 6. péntek
június 9. hétfő június 10. kedd június 11. szerda
június 14. szombat
EGYÉB cím
óra
H E LY S Z Í N E K időtart.
rendezte
színház
június 5. június 6. június 7. június 8. vasárnap június 9. hétfő
Leőwey Klára Gimnázium Garaczi László: PLAZMA
20.30
1.10 szünet nélkül
KoMa
Leőwey Klára Gimnázium Garaczi László: PLAZMA
21.00
Mundruczó Kornél-Bíró Yvette: FRANKENSTEIN-TERV
18.30 22.30
1.10 Szünet nélkül
KoMa
június 10. június 11. szerda június 12. június 13. június 14.
a helyszínt keressük 3 óra egy szünet
Mundruczó Kornél
Bárka Színház, Budapest
Kelemen Éva
Csak menni, menni, mindörökre menni… s nem tudni, hogy hova Gondolatok a zeneszerző Csáth Gézáról
34
Az elmúlt évtizedek során Csáth Géza, dr. Brenner József, irodalmi munkásságával, orvosi pszichoanalitikai cikkeivel értékelő és értelmező tanulmányok egész sora foglalkozott. Sokan és sokszor elemezték novelláit, hangsúlyozták zenekritikáinak, zeneesztétikai írásainak nagyszerűségét, s az életút egyre részletesebb feldolgozása, az ismert és újonnan felfedezett alkotások kötetekbe rendezése ismételten felkeltette az olvasóközönség egyre szélesebb rétegeinek érdeklődését a múlt század e különleges személyisége, homo novusa iránt. Csáth Géza nevű zeneszerzőt azonban nem ismer a köztudat, annak ellenére, hogy írásaiból egyértelműen kiderül: életét napról-napra végig kísérte, betöltötte a muzsika: hegedült, zongorázott, zeneműveket alkotott. Amit irodalmi munkásságából is nyilvánvalónak tarthatunk, azt hagyatékában fennmaradt művei is bizonyítják; kapcsolata e művészettel különleges, különlegesen egyedi volt. Mégis: kompozíciói közül életében igen kevés lett ismertté, s az emlékező utókor az irodalmi esteken alkalmanként fel-felhangzó zenei alkotásokat nem őrizte meg. Egy komponista portréjának megrajzolásakor két lehetőség is kínálkozik a kutató számára. Egyfelől: megvizsgálni a zene, a zenélés – mint tevékenység – és az egyén kapcsolatát az életút egyes állomásainak tükrében, másfelől a művekből kiindulva megalkotni a zeneszerzői arcképet, s elhelyezni azt az adott kor társadalmi és kulturális viszonyai között. Jelen esetben azonban óvatosságra int az ígéretesnek induló, ám később bizarrá és tragikussá váló életút ismerete, valamint az a tény, hogy Csáth nem volt rendszeresen képzett muzsikus. Így arra a kérdésre, milyen zeneszerző Csáth Géza, a válasz az életmű komplexitásában keresendő. A fiatal Csáth Géza – a szabadkai ifj. Brenner József – rendkívüli intenciókkal megáldott gyermek
volt. Szenvedélyesen rajzolt, festett, zeneszerzői, előadói álmokat dédelgetett. Csábította a bohém pálya, de képességeit felmérni nem tudta. Apja elsősorban zeneszeretetével, vagy még inkább a város zenei életében betöltött szerepével hatott rá, zenei ízlése azonban meglehetősen konzervatív volt. Az ifjú szárnypróbálgatásairól mindössze annyit tudott mondani, hogy amit ír, az nem zene. Rajztanára pedig kinevette elnagyoló vázlatszerű rajzaiért, furcsa színkeveréseiért. Szerteágazó tehetségét – melyben, mint fiatalkori naplójából tudjuk így aztán ő maga sem bízott – a kisvárosi környezet, az irányított képzés illetve az értő bíztatás hiánya miatt nem tudta megfelelően kibontakoztatni és kordában tartani. Mindenbe sebtével belefogott: hol franciául, hol angolul tanul, unokabátyjával, Kosztolányi Dezsővel Heine verseket fordít, de ugyanakkor tájképeket fest, tollrajzokat készít; 15 évesen Sarasate Cigányénekét adja elő komoly tudással, tisztán, kitűnő technikával és csodálatosan meleg érzéssel, s hamarosan, mint komponista is debütál: vonósnégyest komponál Honvágy. Lyrai zeneköltemény címmel. Ennek vezető szólamát egyértelműen magának szánja: az első hegedű virtuóz motívumait a másik három hangszer homogén akkordjai kísérik, s a néhány ütemes, ad libitum csapongó hangszerszóló fölött olvasható előadási utasítások: Lassan. Fájdalmasan. Jóval gyorsabban. Tűzzel növekvő indulattal. Mindig csendesebben és lassabban... a minden iránt fogékony fiú bizonytalan lelkében feszülő indulatok, a gyorsan változó érzelmi hullámzás megnyilvánulásai lehetnek. A gimnázium utolsó évében a muzsika iránti nagy lelkesedése mintha minden mást háttérbe szorított volna. Rengeteget komponált. A ma ismert hagyatékban fennmaradt mintegy nyolcvan, többnyire befejezett zenemű (hangszeres művek, dalok, kísérőzenék, valamint két terjedelmes vázlatfüzet) nagyobbik része ezidőtájt keletkezett. De még ennél is többet tervezett, s ugyanak-
Középiskolai tanulmányai befejeztével, Csáth Géza – a szabadkai ifj. Brenner József – felvételi vizsgát tett a Zeneakadémiára. A hegedű és a zeneszerzés szakra szeretett volna beiratkozni, ám élete első komoly megmérettetésén kudarcot vallott: hangszeres tudása nem bizonyult elégségesnek, benyújtott műveiben pedig nem fedezik fel a bíztató tehetség jelét. Nagyon gyorsan eldőlt hát, hiába csábította a bohém pálya, valami mást kell tanulnia. Pillanatok alatt választott. Késedelem nélkül, még a sikertelen zeneakadémiai felvételi napján beiratkozott az orvosegyetemre. „Nem okosabb lett volna akárcsak találomra beiratkozni valamilyen képző zenedébe s várni, amíg a technikát elsajátítod s nem üzérkedni, lócsiszárkodni, hasznossági szempontból cselekedni, s kockáztatni, hogy hármas művészből semmi művész légy?...” kérdőjelezi meg Kosztolányi unokaöccse-barátja hirtelen döntését. Ám Csáth elhatározása véglegesnek bizonyult. 1904-őszén Budapestre költözik, megkezdi egyetemi tanulmányait. Mellette azonban tovább folytatja mindennapi megszokott művészi tevékenységét is: délutánonként, általában alkonyatig fest, a sötétség beálltával pedig hegedül. Néha papírra vet egy-egy tréfás zenei gondolatot, mint Chemiai vizsga előtt egy Canzonetta macabre -t, vagy egy tíz ütemes vidám kis dallamot: Szép fiú, jó fiú, mégis marha szöveggel. Nagy hatással van rá a főváros pezsgő, megújuló szellemiségű miliője. „Ha egy hangverseny karzatán szorongtam – emlékezik Papp Viktor zeneíró – ezt a komor szemöldökű fiút mindig megtaláltam valamelyik zugban. Hallgatott, tanult, tapasztalt.” És egyre aktívabban kezdett írni a zenéről is: eleinte még a jól bevált szabadkai-bácskai publikációs lehetőségekkel él, hamarosan azonban fővárosi lapok közlik zenekritikáit, szösszenetnyi hangverseny-tudósításait, elemző tanulmányait. És komponál. Ám
újabb zeneművei – néhány Kosztolányi és Ady vers megzenésítéstől eltekintve – nem kottafejekben, hanem írásaiban: megkomponált novelláiban, szellemes szavaival estéről estére kiszórt zenekritikáiban öltöttek testet. Amit hangjegyekkel már leírni nem tudott, szavakkal tette: „mert lehet valaki a legjobb és legtehetségesebb zeneszerző csak akkor bizonyíthatja ezt be,... ha ismeri a módját, hogyan kell leírni gondolatait, hogy úgy hangozzanak, ahogyan ő elképzelte.” Igen: Csáth nem érthette, mert alapjaitól nem tanulta, a muzsika szövevényes, nehéz mesterség-titkait. Ezért aztán az általa atonálisnak nevezett harmonizálás, mellyel saját kompozíciós stílusát, (elsősorban hangszeres zenéjét) jellemezte, s melyben, hogy Debussy zenéjét megismerte, igazolni látta: csakugyan az új idők kifejezésmódja az, amit megsejtett – voltaképpen nem más, mint modulációk önkényes szabadsággal kezelt, rendszertelen egymásutánisága. Egy írónak, festőnek, jelen esetben zeneszerzőnek még zsengéi és gyengébb darabjai is érdekesek lehetnek a művészi fejlődés vizsgálata szempontjából. Csáth azonban nem volt általánosan vett értelemben igazi zeneszerző, számára ez a fajta alkotás a hármas önkifejezés egyik erősen vágyott eszköze volt, és maradt. De értette a nyelv és a szó titkait, így dalaiban, elsősorban Ady verseinek megzenésítésekor, akár néhány akkorddal is létre tudta hozni azt a művészi hatást, amit szavakkal oly érzékletesen megfogalmazott. Ady „témái, fordulatai olyanok, hogy Schumann, Schubert vagy Brahms-féle recipék szerint... daloknak ki nem készíthetők, és mégis kívánják a muzsikát, izgatják a zeneszerzőt... mert hangulatuk... különös és egyszersmint mély, intenzív...”. Az alkotás e pillanataiban olyan muzsikus poéta ő, aki dallamaiban mintha szavalna, aki zenei nyelvre fordította a költő szavait, akinek gondolatritmusai, gondolattempói, előadási utasításai: lassan, szenvedélyesen, csüggedten saját versértelmezéséből adódnak. Csáth Géza – a szabadkai ifj. Brenner József, medikus – fővárosi zenekritikusként eltöltött első évadja, mint azt Demény János „Éjszakai esztétizálás” című válogatáskötetében kiemeli, sajátos módon esett egybe a magyar művelődéstörténet kulcsfontosságú történéséivel: többek között Ady „Új versek” című korszakos jelentőségű kötete vagy Lechner Ödön „Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz” emlékirata megjelenésével, Bartók és Kodály nép-
35
kor minden lehetőséget megragadott, hogy képezze magát. Tanulmányozni kezdte a zeneelméletet, zenetörténetet, rendszeresen járt hangversenyre. Élénken foglalkoztatta a magyaros tematika, telve volt hazafias lelkesedéssel. Öccse, Jász Dezső visszaemlékezése szerint a felvételi vizsga körülményeinek megérdeklődése ürügyén felutazott még Pestre is Bartók Kossuth szimfóniájának bemutatására, s az élménytől fellelkesülve dolgozatot írt Sír a nóta, magyar nóta címmel. A gimnáziumi önképzőkörbe is jelentkezett kizárólag azért, hogy Beethovenről, Wagnerről, Chopin-ről és… Lányi Ernőről felolvashasson. Úgy érzi a muzsika az, ami számára az igazi életpályát jelentheti.
36
dalgyűjtő útjainak kezdetével, mely utak első eredményeként az 1906-os év végén megjelent közös népdalfüzetük. Csáth korához képest (ne feledjük ekkor még csak 19 éves) meglehetős tisztánlátással és beleérzéssel ad hírt ezekről az eseményekről, olyannyira, hogy az elsők között, már a megjelenés évében méltatja a népdalfüzet jelentőségét, hatását az alakuló, új magyar zenére. Bartók értelmezése kapcsán azonban jó, ha visszaemlékszünk arra, hogy már a Kossuth szimfónia is meglehetős hatással volt rá, s mennyire magával ragadta gimnazista korában. Ez, mint egy nosztalgikus visszagondolás diákkora hazafias felbuzdulásaira, valamint rendkívüli művészetösztöne magyarázhatja korai elkötelezettségét Bartók és az általa képviselt ifjú magyar zene iránt. Csáth voltaképpen másként képzelte a magyar zenei fejlődés következő lépcsőfokát, nem ismert, ismerhette fel a tiszta forrásból nyert parasztdal bartóki és kodályi értelemben vett megújító szerepét. Sem iskolázottsága, sem kulturális gyökerei nem tehették erre képessé. Az ő népdala nem volt más, mint a népies műdal, s többek között ennek a műzenei formának tovább-integrálódásától várta egy modernebb magyar stílus kialakulását. Mindazonáltal számára Bartók, akinek művészetét még számos alkalommal méltatta, nagy tudású theoretikusan képzett zenész (a jól képzettség, saját tanulatlansága okán, mindig különös jelentéssel bír elemzéseiben), kinek hangszerelése az első zenekari szvitben üde és egyéni, s akinek zongoradarabjai csak tisztán hangzó zongorán játszhatók, mert „egyszerűségükben is egy bámulatosan bonyolult, érzékeny kedély és a különösségeket kedvelő fül művészi életéről beszélnek.” Ugyanakkor Kodályról alkotott véleménye kezdetben nem volt egyértelmű. Nyári este című kompozíciójának első meghallgatásakor úgy vélte a szerzőnek „még fáj a feje a sok tudástól”. Fél évtizeddel később azonban már annak a véleményének adott hangot, hogy az ősbemutató idején a közönség – ő maga –még éretlen volt erre a finom, mély és impresszionista zenére. Weiner (Vándor) Leóról, akivel már egyetemi évei kezdetén ismeretséget kötött, nagy lelkesedéssel beszél. Számára ő a várva várt új magyar szimfonikus, az, aki a maga testéből, agyából, idegszálából fakadó melódiát adja művészetéthez. Szoros barátságuk egyik ékes bizonyítéka a szerzői hagyatékban fellelt mű: Weiner diplomadarabjának, a Serenade-nak „Zseniális barátomnak, Csáth Gézának” ajánlott
négykezes zongorakivonata. (Csáth később Hegyszoros c. novelláját ajánlotta a komponistának.) Egyik utolsó zenekritikusi megnyilatkozása is vele kapcsolatos: a komponista Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjéhez írt kísérőzenéjét ismerteti meleg szavakkal a Nyugat hasábjain. Csáth érdeklődése, tisztelete Weiner iránt haláláig fennmaradt. Újabban közzétett dokumentumok szerint élete utolsó évében hozzá írt – de el nem küldött – levelében néhány frissen megjelent művét értelmezi-értékeli; s azt is szerette volna, ha az utókor által sírjára állított nagy, feketére pácolt tölgyfakeresztre Weiner Leó Chopin emlékére írt zongoradarabjának néhány taktusát vésik. Csáth azonban nemcsak a szárnyát bontogató új magyar zeneszerző nemzedék e három meghatározó képviselőjével foglakozott. Válogatás, részrehajlás nélkül írt bárkiről és bármiről: legyen az operett, opera vagy népszínmű, későromantikus vagy éppen impresszionista zeneszerző, hegedű- vagy zongoraművész; Buttykay Ákos jól megfér Richard Straussal, Bach pedig Farkas Ödönnel. Kritikái gyakran nem többek, minthogy nem is lehetnek többek, füstös kávéházi asztalnál papírra vetett apró tudósításoknál, sokszor csak azt esten felhangzott művek ismertetésére szorítkoznak, s előfordul, hogy az előadás milyensége csak másodlagos szempont. Egyébként számára egy-egy produkció értékelésekor kevéssé számított a tökéletes technika. Az a játéktechnika, amely bár alapfeltétele, de nem elengedhetetlen feltétele a jó interpretációnak. Úgy tartja sokkal inkább fontosabb a mű szellemében való elmélyülés. És mivel Csáth természettől fogva kódoltan kapta az előadás minősége iránti fogékonyságot is, csalhatatlan ösztönnek ismeri fel többek között micsoda páratlan jelenség a pianista Dohnányi Ernő, s hallja meg Pablo Casals gordonkajátékának egyedülálló nagyságát. Mégsem tagadhatjuk, részben megélhetési írások ezek, messze állnak Csáth nagyobb terjedelmű, magvasabb mondanivalójú kimunkált esszéitől. Értékük azonban felbecsülhetetlen: a századelő budapesti zeneéletének becses gazdagságú, kaleidoszkóp-szerű képét közvetítik felénk. De nézzük, mit is gondol Csáth a művészetről, zenéről, zenei műveltségről, zeneszerzőkről, amatőr muzsikusokról.
e kifejezésnek csupán egyik eleme a zene. Az ilyen program-muzsikusnak általában gondja van a zeneszerzés mesterségbeli részével, aránylag lassan, nagy fáradtsággal tanul, nehezen birkózik a külső formával „éppen, mert figyelmét túlságosan is a kifejezni vágyott gondolat köti le”. Ezek a túlságosan is kifejezni vágyott gondolatok Csáth zseniális kompozícióiban – novelláiban testet öltenek. Hol emelkedett beethoveni címekben: Eroica, Szonáta patétique, IX. szimfónia, hol egyszerű önéletrajzi ihletésű tartalmakban, hol különös, komor álmokban, hol pedig valóságos zenei formában. Mert hiszen ki más is lehetne az a karmesterkedésbe belefáradt furcsa úr, mint az édesapa, aki bizonyára a valóságos szabadkai otthonban is olyan „figyelmesen fújta le a port a zongora csillogó acélbordájáról, s óvatos kezekkel dugta gyomrába a kánfor a bestye molyok miatt”, mint novellabeli tükörképe. És persze, hogy a frissen érettségizett Brenner Jóskára gondolunk, mikor olvassuk: egy diák, első önálló pesti lakásába költözve – valahol a Józsefvárosban – elsőként könyveit és kottáit pakolta ki. A szekrény legfelső polcán, a könyvek vegyes gyűjteményében volt egy kis zenei lexikon, a kottatárban pedig Beethoven szonátákat, Bach: Wohltemperiertes Klavier két kötetét, Chopin albumot, egy Schumann és egy Grieg (utalásul a konzervatív szülői házra) füzetet, három-négy kisebb darabot egy magyar komponistától, „akit különösen megkedvelt” és végül „egy saját szerzeményű, gondosan leírt dalát” helyezte el. Későbbi álomnovellái, s azt követően önanalizáló megfejtései is nem egyszer a család, a fiatalkori boldog vagy szorongó, gyakran zenei vonatkozású emlékek felidézését jelentik. Az alkotói gondolkodás egységességére, egyben kettősségére különösen jellemző példa az életműben fellehető két kompozíció: egy novella és egy, a hagyatékban fennmaradt zenemű. Mindkettő a Tavaszi ouverture címet kapta. A novella szabályosan meghangszerelt, nyugodtan mondhatjuk nagyzenekari darab, ahol a három hangszercsoport: húros hangszerek (hegedű, brácsa, cselló, hárfa és nagybőgő), fafúvósok (fuvola, klarinét, pásztorsíp. angolkürt) és rézfúvósok (trombita, kürt, harsona) különféle kombinációja, néhol dinamikai utasításokkal kiegészítve tagolja a szövegeket. Az előírt hangszer összeállítások csak megerősítik a szövegi tartalmat: harsonák is zengik a tél gúnyos kenyeret! kenyeret!, tanulni! tanulni! visszhang-kiáltásait, sántikálását
37
„A művészet nem luxus, nem játék vagy valami nemesebb, ideálisabb világnak a megvalósítása, nem másolása a természetnek: hanem egyszerűen az élet.... Az ember – a művész – kutatja azokat a koordinátákat, amelyek a saját helyzetét (az én helyzetét) a körülötte forrongó életben kijelölik. Egészen egyenlő rangú munka ez a tudományéval” – olvashatjuk Csáth „Jegyzetek a zeneművészet fejlődéstana” című írásában. És ha nem luxus, hanem az élet része, mindenkinek részesülni kell belőle, vagyis valamilyen módon hozzátartozik mindennapjainkhoz a melódia, a ritmus és a harmónia, a dal és a hangszerjáték. Ezen alkotóelemek fejlődése, egymáshoz való viszonyának változása nyomán jöttek létre a különféle zenei stílusok, születtek meg Bach, a géniuszok királya lebilincselő alkotásai, mely alkotások egyébként reggelre való muzsikák, „tisztafejű nemrég mosdott embernek, aki reggeli kávé után zongorához ül”. E fejlődés nyomán alkotott Mozart a „muzsika cukrászművésze”, kinek szonátáit gonddal és szeretettel kell játszani, s komponált Beethoven a komoly, férfiasan szentimentális ember, „ki titánian viselte a válogatott komiszságokat, amivel a sors kedveskedett neki.” Az ő műveit este, sejtelmes félhomályban, gyenge lámpafényben kell játszani. És a zene csak fejlődik tovább, mígnem eljut a disszonanciák korszakáig (1911-ig), ám ekkor néhányan a „hangkeverés Bachjai… túlhajtják ezt, akárcsak a nagy kántor a zenében rejlő matematikai és geometriai ötletek... alkalmazását.” De a Muzsika asszony nem áll meg, már „birtokában van az összes művészi elementumainak. Tud már rajzolni és festeni, van ezer festéke, használ százféle vásznat, papirost és ecsetet.” Halad hát tovább előre – vissza az összesség ellen. És mi az élvezetekben hogyan juthatunk el idáig? Zenei műveltséget kell szereznünk, mielőtt magunk is nekikezdünk a művek megismerésnek. De az igazi megismerést elsősorban nem a zeneművek meghallgatásával, hanem – a gyakorlati zenéléssel. Nézzünk hát utána, és alaposan tanulmányozzuk, ki s miféle ember az, akinek művét játszani akarjuk. Hiszen ember van a hangjegyek mögött! Egyébként Csáth szerint általánosságban kétféle típusú zeneszerző van. Egyik a született muzsikus (az abszolút zeneszerző), aki szinte már gyermekkorában eljut a formák tökéletes megértéséhez, s többnyire egy-egy hangszer virtuóza is. A másik típus az, aki inkább művész és költő, akinek egyetemes törekvése, hogy valami módon kifejezze magát, és
38
a violák (brácsák) hangja kíséri, a friss föld szagát az angolkürt új melódiája jelzi. S kihűlt testét, mikor „a megfiatalodó föld magához szorította” a fuvolákon alig hallható két magas hang búcsúztatta. A hangjegyekkel leírt kompozíció egy kamaradarab, mely 1908. tavaszán, április első hetében készült. Jász Dezső írja naplójában: „Józsi bátya este jön: s elég, ha várom és örülök... Tavaszi ouvertureje készülőben van (zongora négy kéz, két hegedű, pikoló, fuvola). A családnak írja. Mindannyiunknak jut szerep”. A szépen kidolgozott, piros színekkel díszített kézirat befejezési dátuma április 9. du ½ 2, s feltételezhető, hogy még aznap délután eljátszották a darabot. Csáth előírásaiból pontosan tudjuk a szereposztást is: e szerint: fuvola Apa, I. hegedű Józsi, II. hegedű Dezső, Primo (zg.) Mádi, secundo Anya, Csengettyű Laci. Teljes a családi kör. Ennek a Tavaszi ouverture-nak azonban más a hangszerelése: nyoma sincs a harcos megújulásnak, s a szomorú elmúlásnak, ez a tavasz nem c-mollban könnyező, szentimentális lány, a partitúra ütemeiből idilli boldogság, békés derű árad felénk. Csáth Géza – a szabadkai dr. Brenner József, orvos – a Nyugat publicistája, a Világ zenei rovatának vezetője 23 éves korában, 1910 tavaszán adta be magának az első adag morfiumot. Siklós Albert egy évvel később, 1911 februárjában frissen megjelent Hangszereléstanát már enyhe mámorban (saját bevallása szerint 0,015 g szer bevétele után), reggelente az ágyban tanulmányozza. Nagy örömmel üdvözli, mert immár nyitva az út a dilettáns zeneszerzőknek, tanulhatnak hangszerelni. S ezt a tényt bizony nem szabad lekicsinyelni, hiszen egy egész sereg autodidakta így jut olyan ismeretekhez hozzá, melyekhez annak idején ő nem jutott. Meg van már a lehetőség arra,, hogy a zene elmélete iránt érdeklődő „otthon – vidéken – idő és mester híján egyedül képezze magát.” Még ez év folyamán, zenekritikusi pályája betetőzéseként „Zeneszerzőportrék” címmel jelenik meg válogatása, és Az elmebetegségek psychikus mechanizmusa címmel napvilágot lát az orvosi szakma nagy érdeklődését kiváltó tanulmánya. Mint színpadi szerző és egyben zeneszerző is a nyilvánosság elé lép: bemutatásra kerül Hamvazószerda című egy felvonásos zenés darabja, melyben a színpadi játék szövetébe tudatosan belekomponált zenei hangzással akarta fokozni a cselekmény szimbolikus hatását. Ám egy ponton az oly ígéretesnek induló pályaív
megtörni látszik. Megtorpan. Egyre több, számára, nehezen érthető, nehezen megmagyarázható kudarc éri. Nem kapja meg a remélt tanársegédi állást a Moravcsik klinikán, korszakalkotó Puccini tanulmánya sem nyeri meg a hőn áhított Greguss díjat. „De nem szabad csüggednem – olvashatjuk naplójában – tehetségemben bízom, és kitartással eredményt fogok elérni. Újra fogom kezdeni, ha kell százszor és ezerszer”. Ez az újrakezdés azonban már nem megy olyan könnyen. Egyre kevesebbet ír, s Budapest forró és aszfaltos poklából vidékre költözik. Csendes melankóliával gondol azokra a fiúkra, akik „kezdetben még örömmel és felfokozott várakozással hallgatják Beethoven első szimfóniájának bevezető akkordjait, mert ők is eljutnak abba az állapotba, amikor be fogják maguknak vallani, hogy néhány... tétel... kivételével, már alig tudnak a zenéért lelkesedni.” Immár elválaszthatatlan társa a morfium, már együtt gondolkodnak. Harmadik társa a zene, melyért ugyan már nem lelkesedik, mégis olyan szervesen beépült mindennapjaiban, hogy nem tud, nem képes felhagyni vele. Alkalomszerűen komponálgat, javítgatja, rendezgeti kidolgozott, de zöld dolgait, színezgeti hangjegyeit. Később már csak játszik: örömmel hegedül, vagy undorral zongorázik. 1913. január végén írja naplójában: „amíg nem jön Bözsi a kis jasszlány leülök a Naplegenda mellé, melyet tegnap kezdtem, és hogy jobban élvezzem és tovább tudjak menni [Cs. G. kiemelése] az expozíció megkonstruálásával, veszek 0,002 P-t 4 % oldatban. Minden egészen jó volt, de csakhamar megbántam, mert szellemem élénksége elveszett”. 1915. márciusában pedig az esti félhatos kábítószerszer-adag bevétele után „sakk... utána következik a hegedülés. Egy órát játszom rendesen. Jelenleg Goldmark Concertóját, Mendelssohn hegedűversenyét, Lalo Symph esp.-ját tartom műsoron. Nem biflázom az egyes részeket, mint a virtuózok szokták, hanem kétszer háromszor eljátszom ugyanazt a kisebb nehéz vagy kétes részletet. Technikám így talán nem fejlődik olyan céltudatosan, de viszont a zenélésem is kevésbé, sőt talán egyáltalán nem hasonlít a kényszermunkához és favágáshoz, amely műveletek nézetem szerint a legközelebbi rokonai a virtuózok idegfeszítő gyakorlatozásának. Hét órára harangoznak. Leteszem a hegedűt”. Leszi a tollat is, nem marad más, csak a meg nem valósított tervek sora. S a zene, mint pszichikai izgatószer helyét is átveszi a valóságosabb izgatószer, a morfium.
áhított operája, szervezett harmóniai ismeretek birtokában, vajon hogyan feszegették volna a tonalitás határait; az elméleti felismerésen túl, eljutott volna a tizenkét hang egyenrangú felhasználásáig? Csáth Géza – a szabadkai dr. Brenner József, orvos, író, zenekritikus – különös és ritka szenvedélyű lelke ingerlő titkokat rejtett. Életének 32 esztendejébe beszorítva valami olyat szeretete volna az utókorra hagyni, amelyhez hasonló sohasem létezett. Ma már tudjuk: sikerült neki.
39
Számos kitűnő elemezés ellenére sem fogalmazható meg egyértelműen, hogyan és miként függ össze Csáth betegsége rendkívüli tehetségével, irodalmi, zenekritikai, orvosi teljesítményével. Nem tudhatjuk, hogyan alakul tovább élete, ha nem lesz oly fiatalon a kábítószer-mámor foglya. Nem tudjuk mi lett volna, ha folytatja orvosi pályáját, újabb és újabb novellái, zenekritikái látnak napvilágot. Nem tudjuk mint teljesedett volna ki életműve, s rejtve marad, hogy a szubtilis, elragadtatott, az őrület és az álom határán mozgó lelkiállapotokon túl mit vitt magával agyonhasznált orvosi táskájában. És nem tudjuk, a több száz oldalt betöltő hangjegykromoszómák ellenére sem: ha megfelelő képzésben részesül, zeneszerzői munkássága milyen irányba fejlődött volna tovább. Izzó zenei tehetsége mit engedett volna számára? Kiműveletlen ötletei milyen kompozíciókban öltöttek volna testet? Esetleg „szilaj, szangvinikus, magyar stílusban” íródtak volna? Vagy a kezdeti próbálkozások kiérlelt folytatásaként azt a nervosus, de az élet mindennapi fájdalmától mentes hangzásvilágot érezte volna sajátjának, melyben meghallik a szél zúgása, a nád susogása, megszólal a természet maga? Meg nem írt darabjai,
Csorba Győző
Ritmus, rend, zene Így szabálytalanul szabályos. A kis káosz nagy geometria. Görbe ágak közt görbe szél, örvény a lélek mélyein, alvás, evés, szeretkezés, henyélés, munka: ködgomoly, nyúló, forgó, magába botló, hunyászkodó, erőszakos, földön fekvő, ágaskodó, s mind együtt: ritmus, rend, zene. Szívig hat a csecsemősírás, velőkig a halálüvöltés, ez is, az is forgat, zilál. Káprázatos, mi van a réten, lapulevél-árnyéknyi réten, egy csöppnyi vízben, fönt az űrben, macskaszemben és kutyaorrban, népek meg emberek között, évszázadok árkaiban: zűrzavar – ritmus, rend, zene.
40
Holnap vajon mi lesz velem? Dzsungel-ösvényen értem eddig: eleven örömök, bajok fújtak rám fagyot, meleget; kardok kísértek és ölek, szövetségek és árulások, kibuggyanó vér s kacagás. Akármi lesz holnap velem, valahány béke, háború: a vége: ritmus, rend, zene.
Tüskés Tibor
Csorba Győző: Ritmus, rend, zene Jegyzetek a vershez
Csorba Győző költészetének értői és elemzői gyakran írnak e líra szintézisteremtő erejéről, intellektuális és szenzuális tartalmakat összefoglaló, egyesítő jellegéről. Ugyanakkor kevés szó esik poézisének filozófiai gyökereiről, a költő filozófiai nézeteiről. Holott emlékeim híven őrzik, hogy Csorba Győző a személyes beszélgetések és a magánemberi érintkezések alkalmával nagyon is kedvelte a bölcseleti témákat, és sűrűn adta tanújelét filozófiai tájékozottságának, filozófiatörténeti műveltségének. Ismerte a filozófiatörténet nagy alakjait, olvasta az ókori görög filozófia képviselőit, Platón, Arisztotelész műveit, és járatos volt az újkori gondolkodás nagy alakjainak – Descartes, Pascal, Kant – eszmevilágában. Hogy a filozófiai tartalmak miképpen vannak jelen költészetében, az itt olvasható vers, a Ritmus, rend, zene – melyet akár kulcsversnek is tekinthetünk –
A vers szerkezetében, fölépítésében a dialektikus gondolkodás, a dedukció és az indukció egymást föltételező és kiegészítő két módszere és e módszerek egysége figyelhető meg. A vers két kijelentéssel, két tételmondattal kezdődik. Mindkét mondat az ellentét tényét, látszat és valóság különbözőségét rögzíti: „Így szabálytalanul szabályos. / A kis káosz nagy geometria.” Prózai nyelvre fordítva: Ami szabálytalannak látszik, az valójában szabályos. Ami kis káosznak látszik, az valójában nagy geometria. Azaz: a világban uralkodó törvény: a rend. A premissza, az előre közölt két tételmondat után a kifejtés, a levezetés következik. Érzékletes, az életből vett példák sorával bizonyítja, hogy minden (ág, szél, lélek, stb.) „ködgomolynak” látszik (itt főnevek nyomatékosítják az állítást), illetve minden ellenszenves tulajdonság hordozója (nyúló, forgó, botló, stb. – itt melléknévi igenevek alkotják a felsorolás elemeit), ennek ellenére „mind együtt: ritmus, rend, zene.” A következő versszak fordít a módszeren: indukcióra vált. Itt először érzékletes képek sorozatát találjuk. Előbb főnevek követik egymást (csecsemősírás, halálüvöltés), majd helyhatározóragos és névutós főnevek sorakoznak, mindaz, ami „káprázatos”: réten, űrben, emberek között. Az empirikus anyag, a képek fölsorolását a leszűrt következtetés zárja (kettőspont után): minden „zűrzavar”. Majd gondolatjel után a cáfolat, az immár refrénként viszszatérő versszakzáró három szó következik: mindez igenis – „ritmus, rend, zene.” A harmadik versszakban a költő egyes szám első személyben szólal meg, és az eddig kifejtett tapasztalatot – kérdés formájában – önmagával, saját jövőjével szembesíti: „Holnap vajon mi lesz velem?” Állítással, a múlt felidézésével folytatja: „Dzsungelösvényen értem eddig:” A kettőspont után életének „dzsungel-ösvényeit” sorolja föl csupa ellentétes, egyes és többes számú fogalmak párba állításával: örömök – bajok, fagy – meleg, kardok – ölek, szövetségek – árulások, vér – kacagás. A versszak elején
megfogalmazott kérdésre a versszak utolsó három sorában válaszol. A kérdés most állító formára vált, és egy alárendelő összetett mondat mellékmondatában fogalmazza meg válaszát: „Akármi lesz holnap velem…” – és itt most egészítsük ki a főmondatot: – akkor is, a jövőben is mindennek (a világnak is, nekem is) „a vége: ritmus, rend, zene.” A refrénként háromszor és a címben negyedszer megismételt három szónál érdemes egy pillanatra külön megállni. Az első két szó alliterál. Az első és a harmadik szó két szótagú, a második egy szótagú. A „rend” – akárcsak Csorba egyik korai mesterénél, József Attilánál – minden bizonnyal a „törvény” szó jelentéstartalmával szerepel. A „ritmus” és a „zene” ugyancsak rokon fogalmak. A három szó akár egymással is rokonértelmű szónak tekinthető: azonos értékek hordozói. A vers legfontosabb nyelvi eszközei: az ellentét, a litániázó fölsorolás (főnevek, melléknévi igenevek, helyhatározók fölsorolása) és az ismétlés (a refrénben). Nyomatékosító ereje van a kérdésnek. Az ellentét, mint kifejezési eszköz, nyelvi megfelelője a vers struktúrájában érvényesülő kettősségnek, a dedukció és az indukció, a két gondolkodási metódus jelenlétének. Valamit még mondani kell a vers formájáról is. A Ritmus, rend, zene három tíz-tízsoros strófából, összesen harminc sorból áll. Minden szakaszt refrén zárja. Ránézésre kötött formájú versnek látszik, holott kötöttsége csak a strófikus szerkezetre terjed ki. A sorok végét szabályos rímképlet nem pántolja át, csupán itt-ott találunk egyetlen szótagra kiterjedő ragrímet (botló – ágaskodó, kutyaorrban – árkaiban). A sorok általában gondolatilag két részre tagolódnak, de eltérő hosszúságúak: 8, 9 és 10 szótagosak. Pontosan: 19 nyolcszótagos, 10 kilencszótagos és 1 tízszótagos sorból áll a vers. A sorokban a kétütemű nyolcas az uralkodó ritmus, de a költő ügyel arra, hogy ez a forma ne tegye zeneileg egyhangúvá a verset: két olyan sorban, amely két-két szóból áll, és szabályos kétütemű nyolcas ritmusképletű lehetne, megdöccenti a sort, és a két szó közé egy „és” kötőszót illeszt, és ezzel a sort kilenc szótagúvá alakítja: „macskaszemben és kutyaorrban”, „szövetségek és árulások”. A költő, aki a világban annyi „ködgomolyt”, „zűrzavart” és a saját életében annyi ellentétet, „dzsungel-ösvényt” tapasztalt, végső soron a „szabályra”, a „geometria” törvényeire szavaz, a „ritmus, rend, zene” győzelmét vallja és reméli a „szabálytalanságok” és a „káosz” felett.
41
jól mutatja. A verset maga Csorba is fontosnak tartotta: első kötetbeni megjelenése idején, 1968-ban a „Lélek és ősz” című kötetének élére állította, továbbá amikor 1981-ben, a költő hatvanötödik születésnapjára tisztelői válogatott verseiből, mindössze háromszáz számozott példányban, egy kis verses füzetet jelentettek meg, akkor a huszonöt verset tartalmazó kötetnek is ezt a címet adta.
Szigeti Lajos Sándor
József Attila töredékes ritmikai doktori disszertációja
42
Gyönyörű kis tulipántomnak: Szigeti-Zsolnai Évának
Mi az oka annak, hogy a köztudatban csak Horger Antal neve kerül elő, ha József Attiláról, a valamikori bölcsészhallgatóról esik szó. Miért csak az vált ismeretessé, a költő által később költői módon felnagyított alkalommal, 1925. március 30-án, hétfőn “az egyetem fura ura”: Horger Antal magához rendelte s eltanácsolta a tanári pályáról? Ne felejtsük el, hogy költővel van dolgunk, és jusson eszünkbe az idézet: „Költő, hazudj, csak rajt ne fogjanak!” József Attila hozzánk hasonlóan pontosan tudta-tudhatta, hogy Horger professzor fenyegetésének semmilyen jogi ereje nem lehetett, csak legendát, mítoszt teremtett belőle, hogy élete folyamán többször is visszatérjen hozzá: 1927-ben Galamb Ödönhöz írt levelében így: „Odahaza - tudod, hogy mit csinált egyik versem miatt Horger egy. tan. Úr”, 1931 március 31-én pedig A Toll hasábjain megjelentetett „Ahogy azt a nagy Móricz elképzelte” című bírálatában ezt írja: „ott kellett hagynom a szegedi egyetemet egy versem miatt, mert az egyik méltóságos nyilvános rendes tanár Úr kijelentette előttem, hogy aki ilyen verseket ír, abból, amíg ő él, nem lehet középiskolai tanár.” Ez fogalmazódik meg majd 1937ben „A születésnapomra” jól ismert soraiban: „Ön, amíg szóból értek én, / nem lesz tanár e féltekén - / gagyog / s ragyog.” Fontosnak vélte a költő önéletrajzában is feldolgozni az általa teremtett legendát. „Minden kedvem elszegte az, hogy Horger Antal professzor, kinél magyar nyelvészetből kellett volna vizsgáznom, magához hívatott s két tanú előtt – ma is tudom a nevüket, ők már tanárok – kijelentette, hogy belőlem, míg ő megvan, soha nem lesz középiskolai tanár, mert »olyan emberre – úgymond – ki ilyen verseket ír« s ezzel elém tárta a Szeged c. lap egyik példányát, »nem bízhatjuk a jövő generáció nevelését«.” A vers, amelyre utal a költő, a „Tiszta szívvel” című költemény, amely később egy költőipoétikai paradigmaváltás mintaversévé vált, erre maga a költő is rámutatott. „Sokszor emlegetik a sors iróniáját, s itt valóban arról van szó: ez a versem, Tiszta szívvel a címe, igen nevezetessé vált, hét cikket írtak róla, Hatvany Lajos az egész hábo-
rú utáni nemzedék dokumentumának nyilvánította, nem egy ízben »kései korok számára«. Ignotus pedig »lelkében dédelgette, simogatta, dünnyögte és mormolgatta« ezt a »gyönyörű szép« verset, ahogy a Nyugatban írt róla, és ezt a verset tette Ars Poeticájában az új költészet mintadarabjává.” A legendateremtés a költőnek volt fontos, az utókor – Elias Canetti szavaival: a túlélő – azonban helyére kell tegye a dolgokat, többek között Horger Antalt, a szakmai szempontból kitűnő nyelvtörténészt is (aki nekünk még és már kötelező szakirodalom volt). Más módon teszem fel a kérdést, miért nem arról beszélünk inkább, mit kapott a költő a szegedi egyetemtől, miért nem jut eszünkbe ugyanakkor például az is, hogy alig több, mint egy évtizeddel később az universitas egy másik professzora – hadd legyek rá büszke – hagyományteremtő elődöm is egyúttal, mint a Modern Magyar Irodalmi Tanszék első tanszékvezetője, Sík Sándor viszont – íme, a két véglet – felajánlotta József Attilának a doktorálás lehetőségét...?! Arról a Sík Sándorról van szó, aki akadémiai székfoglalóját később – többek között – éppen József Attiláról tartotta. A professzor visszaemlékezése érdemes a figyelemre. Tagja volt a Baumgarten-tanácsnak s tudta, hogy Kosztolányinak igaza volt, amikor oly rendkívüli melegséggel bizonygatta, hogy „itt egészen nagy költőről van szó” s ezért ajánlja díjazásra. Sík Sándor ugyan hallotta József Attilát, amikor lapjának, a Szép Szónak egyik matinéján, a Pesti Vigadóban felolvasta néhány versét, ismerte is a költeményeit, személyesen azonban csak akkor találkoztak, amikor József Attila is átvehette nem a díjat, de legalább a Baumgartenjutalmat. Az ünnepi vacsorára érkezvén Sík Sándor meglepetten látta, hogy József Attila egyedül ül egy sarokasztalnál, ezért (jó piarista lelkészként, jó tanárként) odament hozzá és együtt vacsoráztak, majd együtt indultak hazafelé a Dunaparti szállóból‚ s József Attila hazakísérte Sík Sándort. Annyira belemelegedtek a beszélgetésbe, hogy nem tudták abbahagyni s a rendházhoz érve nem váltak el. Amint
egy disszertációt, amelyet publikálniuk kellett és annak alapján tehették le a doktori szigorlatot (ezt tette Radnóti Miklós is, szintén Sík Sándornál Kaffka Margitról írva). Tudomásunk van róla, hogy Sík Sándor el is kezdte „szervezni” professzor kollégáival József Attila doktori szigorlatát. József Attila is komolyan vette Sík Sándor szavait, ezt ma már biztosan tudjuk abból, hogy el is kezdte írni hosszabbra tervezett könyvét a magyar ritmusról. Szerződést is kötött a könyvre, azonban a kiadó – egy soproni nyomda – időközben csődbe ment s ez kedvét szegte, de fennmaradtak töredékei – amelyek minden bizonnyal részét alkották volna a tervezett kötetnek-, illetve egy rövid résztanulmánya meg is jelent a Szép Szó 1937. július-augusztusi számában. Mind ebben, mind a töredékekben azt fejtegeti, amiről Sík Sándornak is beszámolt. Hadd utaljak néhányra! Az „Ütem és fogalomban” Csokonai „Egy tulipánthoz” című versének ritmikai elemzését végzi el: A hatalmas szerelemnek Megemésztő tüze bánt, Te vagy orvosa sebemnek Gyönyörű kis tulipánt. Véleménye szerint a korabeli olvasatokban, a harmadik sorban „rossz helyen van a sormetszet”: „Te vagy orvo // sa sebemnek”, s ezek után megállapítja: „Nem nagy meglepetés, ha azok, akik jambusos mértéket keresnek ott, ahol nincs, nem veszik észre a mértéket ott, ahol van, így e Csokonai-versnél. Én ezt így olvasom: uu––/uu–– uu––/uu– uu––/uu–– uu––/uu– vagyis „tata tamtam / tata tamtam”. Időmértékben írt verseim elé én a jövőben odajegyzem az olvasás jeleit.” A töredékekből kiolvasható, hogy József Attila látensen – néven még nem nevezve – tulajdonképpen (Babits Mihály ide mutató gondolatmenetével szinte teljesen azonos időben) a szimultán ritmusról értekezik. Kommentár nélkül idézve néhány részletet: „Egyébként a következő tanulságokat is levonhatjuk. A magyar vers ma kétféle: 1. hangsúlyos, 2. időmértékes. Igen ám, de miben különbözik egymástól a kétféle verselés? Hiszen a hangsúlyos versben is van időmérték, amely lényegesen befolyásolja a vers zeneiségét; de az időmértékes versben is érvényesül – zenei módon – a hangsúly. Versünk
43
azt Déry Tibor, Nagy Lajos, Németh Andor, Ignotus Pál visszaemlékezéseiből tudjuk – Sík csak ekkor tapasztalhatta –, József Attila legendásan híres volt hazakíséréseiről. Úgy történt ez alkalommal is, mint Sík írja: „Mikor újra a kapu elé jutottunk, megismétlődött az előbbi jelenet‚ s nevetve indultunk neki a második körútnak. Így kerimbózsáltunk a ház körül számolatlan körökben, messze túl az éjfelen. [...] Miről beszélgettünk? Természetesen versekről. József Attila hosszan fejtegette azt a kedves eszméjét, hogy a verseket úgy kellene nyomtatni, mint a zeneműveket; mint ahogy azok fölé odaírják az előadásra szóló utasításokat (andante, adagio, stb.), a versek elé is oda kellene írni, hogy milyen tempóban kell szavalni őket. Lassan kiderült, hogy egész elmélete van a magyar ritmusról, mégpedig nagyon eredeti‚ s tudományos szempontból is komoly.” E személyes találkozás felidézésében máris sok mindenre magyarázatot kapunk. Például arra, hogy a Stoll Béla készítette kritikai kiadást megelőzően hosszú ideig ismert volt egy József Attila-vers, a „Lassan, tűnődve”, melyet a kritikai kiadás óta megjelent kötetekben már hiába keresünk. Ez ugyanis az nem más, mint a „Reménytelenül” című két részes vers, mely címe alá, a korpusz (a verstest) fölé a költő a Sík Sándornak elmondott kedvenc eszméjét követve odaírta az olvasás a vonatkozó utasítást: „lassan, tűnődve”. Beszélgetésüket idézve Sík Sándor így folytatja: „Közben előkerültek keserű szegedi emlékei és »eltanácsolásának« története, melyek részleteit csak ekkor, tőle hallottam (mikor az eset megtörtént, én még nem voltam Szegeden). Hirtelen egy gondolatom támadt és megkérdeztem tőle, nem volna-e kedve a most fejtegetett ritmikai elméletet részletesen kidolgozni és disszertációként nyújtani be hozzám, a szegedi magyar irodalomtörténeti tanszékre. Nagy örömömre szolgálna, ha annak alapján doktorrá avathatnánk és így a szegedi egyetem mintegy jóvátehetné azt a fájdalmat, amit okozott neki. Tetszett neki a gondolat és mindjárt megegyeztünk a két melléktárgyban is, mely a doktori szigorlaton szerepel. Francia irodalomra és neveléstanra gondoltunk, mint amelyeknek akkori professzorai biztosan segítségemre lesznek a szigorlat keresztülvitelében. A gondolat láthatóan felkeltette becsvágyát és avval váltunk el, hogy hamarosan nekifog a munkának.” Két megjegyzést fűzök csak ehhez. A ma olvasójának esetleg furcsának tűnhet, hogyan ajánlhatta fel Sík professzor a doktorálás lehetőségét egy (még) hallgatónak, aki nem fejezte be az egyetemet. Nos, a II. világháborút követő oktatási reformig előbb doktorálhattak az arra érdemesek és csak utána kellett tanári diplomát szerezniük. Az előbbinek az volt a módja, hogy megírtak
valódi zenéjét minden esetben a kettő ölelkezése teszi.” Egy másik töredékben pedig így gondolkodik rendkívül logikusan: „Többen azt állítják, hogy a vers zene, nem pedig értelmes zenei szöveg. Ezek a legjobban teszik, ha versekben fogalmi értelmet nem keresnek. Hulló / falevél Suttog / va beszél. „Ebben az énekszóban az érint kínosan, hogy hogy [sic!] zenéje nem vág a szöveg értelmi ritmusához. Aki nem hallotta énekelni, zavartalanul olvashatja így: Hulló / falevél Suttogva / beszél. Azt hiszem, az a legokosabb, ha időmértékesnek csak azt a verset nevezzük, amelyben tiszta időmérték-képlet ismétlődik periodikusan. Minden más verset hangsúlyosnak kell tekintenünk, beleértve a szabad verset is, ha ugyan az versnek nevezhető.”
44
Visszatérve az egyetemista József Attilához, miért nem arról beszélünk, hogy a modern költészet befogadására készen indul Bécsbe, majd Párizsba? Vagy miért nem arról, hogy milyen nyitottsággal fordul az universitas kínálta lehetőségek felé?! Tudjuk, hogy József Attila megismerkedett a relativitáselmélettel is, hogy felvette indexébe például Ortvay Rudolf „Az anyag korpuszkuláris elmélete” című stúdiumát‚ s Kiss Árpádnak az atomok és molekulák szerkezetéről tartott kollégiumát is, hogy nem csak a nyelvészeti és irodalmi tárgyak érdekelték, de járt a ciganológiai stúdiumra és Hermann professzor néprajz-óráira is. Az mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy a költő későbbi természetfilozófiai elképzeléseinek, kozmológiai világképének alapjai-gyökerei már itt, egyetemi stúdiumaiban kereshetők. A számos idemutató vers közül most csak egyre hadd mutassunk rá, a „Költőnk és kora” címűre, amely több szempontból is érdekes. Egyrészt bizonysága annak, hogyan hatott a táguló világegyetem elmélete – bergsoni inspirációval – József Attila világképére, hiszen a világról magáról így ír a versben: Úgy szállong a semmi benne, mint valami: a világ a táguló űrben lengve jövőjének nekivág E műben tehát a táguló világ a születő vers hasonlítottja, ugyanakkor a vers más szempontból is érdekes. A modern költészetelméletben Pilinszky János
ismeri fel és fogalmazza majd meg, hogy az ember, a költő „egyedül akkor szólalhat meg, ha előbb belenémul a kifejezés reménytelen erőfeszítésébe, mintegy belehal, belepusztul vállalkozásába. Átkel a puszta létezésnek a kifejezés számára halálos zónáján, hogy túljutva és föltámadva csakugyan nyelven túli nyelvvé válhasson. Egyedül így lehet több mint kifejezés, egyedül így nyerhet önálló létet is.” Azonban, ha ez az állapot mégis létrejön, az egy kegyelmi állapot: a teremtés lehetősége. Pilinszky a néma beszéd el nem érhető, de megkísérelhető elvében így érzi jelen az azonosságot: e beszédben ugyanis jelölő és jelölt nem választható szét. A nyelv, a beszéd e paradoxonjára talált rá József Attila „Költőnk és kora” című művében. Ebben ugyanis fölismerhető a törekvés, hogy a vers ne irányuljon valamire, hanem önmaga legyen, a vers tehát azzá akar válni, ami. Más megközelítésben: csupán önnön létrejöttének stádiumairól szól, s mégis tökéletes vers. E szempontból tehát a „vers a versről” műfaji előírásait követi, mintájaként a „Szonett a szonettről” című Lope de Vega-vers szolgálhatott, amelyet már az egyetemista József Attila is ismerhetett, hiszen 1921-ben jelent meg a Nyugatban, Kosztolányi fordításában: A kedvesem szonettet kért ma. Gond dúl Lelkemben és szorongva kezdem én. Tizennégy sorból áll a költemény. A három első itt szökell bolondul. Féltem, hogy nem lesz rím, mely visszakondul, És itt vagyok az új sor közepén, Csak futna le a Négyes könnyedén Nem főne a fejem a hármasoktul. Aztán a költő a Hármasba lép. És sikerült, úgy látszik, a merész tett, Most már e sorral zárul is a kép. A második versszak rímelni késztet, Tizenhárom sor. Mindegyik ép. Most meg tizennégy. Versem, íme kész lett. A József Attila-vers is, ugyanígy, valóban önmagáról szól, olyannyira, hogy még a cím is tényleg „menet közben” (a versírás folyamatában), tehát a negyedik sor írásakor „jut eszébe” (legalábbis ezt fikcionálja) a költőnek. Itt jegyzem meg, hogy tulajdonképpen helyesebb lenne, ha nem használnánk a már megszokott idézőjeles címét a versnek, hiszen az idézőjelek nem József Attilától származnak, ugyanakkor van címe a műnek, csak nem a szokványos helyen, hanem a negyedik sorban:
Íme, itt a költeményem. Ez a második sora. K betűkkel szól keményen címe: „Költőnk és kora”.
Én a széken, az a földön és a Föld a Nap alatt, a naprendszer meg a börtön csillagzatokkal halad – mindenség a semmiségbe, mint fordítva, bennem épp e gondolat. A modernség egyik sajátossága a nemzetköziség. Ennek megjelenését a világirodalomban Yvan Goll „Cinq Continents” című, 1922-ben megjelent antológiájával illusztrálja a svéd Bergman, a modernizmus és szimultanizmus immár klasszikusnak tekinthető történésze. Az izmusok nemzetközisége azonban már létezett a háború előtt is, erről és a háború előtti Európa egységes irodalmi műveltségéről egyedülálló magyar könyv is tanúskodik, mégpedig Kosztolányi Dezső „Modern költők” című műve. „Külföldi antológia” című kötete, amelynek bevezetésében a szerző nem deklarálja nemzetköziségét, hanem éli, pátosz, kihívás, program és mindennemű messianizmus nélkül. Kosztolányi ekkor még lehetségesnek tartja az egyéniségek találkozását. „Megnyugtató – írja –, hogy a sokmillió halandó nem áll némán egymással szemben, közölni tudja a keletkezése pillanatában ijedelmesen-egyéni érzéseit, amelynek színe és súlya ugyanolyan és ugyanannyi Tokióban, Madridban és Konstantinápolyban, mint Párizsban, Krisztiániában és Budapesten.” Whitman nyomában, Európában Verhaeren írta le először így a nagy városok nevét egymás mellé:
aztán Cendrars a „Transszibériai prózá”-ban. Az első szimultaneista költemény Kosztolányi előszavával egyidős. Két évvel később Kassák írja majd a „Mesteremberek”-ben: Örüljenek az új költők, akik az idők új arcát éneklik előttünk, Rómában, Párizsban, Moszkvában, Berlinben, Londonban és Budapesten. A sort magunk is folytathatjuk: 1924. február 22-én írja József Attila, expresszionista jellegű versében, a Tanítások „folytatásában”, „visszaéneklésében”, „Jónál jobb” című versében: Párizs, Berlin, Moszkva és Szeged – Kevesen vannak jó emberek. ... Washington, Wien, London és Czegléd, Rossz ember úgyis csak mutatóba lesz még. Érdekes módon, bár a „Ma” sohasem közölte József Attilát, az idézett „Jónál jobb” azok közt a „Magyar Írásban” megjelent versek között szerepelt, amelyek mégis felkeltették Kassák figyelmét is. József Attila verse esetében feltehetően Kassák-hatást láthatunk a motívum-használatban, de a fiatal költő ismerhette Kosztolányi idézett antológiáját is. Amit azonban legalább ilyen fontosnak vélek, az az, hogy a vers megírása idején nem véletlenül vállalkozik arra a költő, hogy – miután szeptember 19-én beiktatták a szegedi egyetem polgárai közé – elsőként, már október 20-án referáljon a régi magyar irodalom professzoránál, Dézsi Lajosnál. Dézsi, a hagyatékban talált jegyzetek szerint – így nyilatkozott a munkáról: „József Attila a „Pannóniai Énekről” tartott előadását, a Széchy-féle értekezés kritikájával nyitotta meg, s a tartalom összefoglalása után nyelvi sajátságai alapján korát (Széchytől eltérően) 1526-ra teszi.” A följegyzés alátámasztja József Attila hozzáértését, amikor a professzor saját feltételezéseit látta bizonyítottnak a fiatal egyetemista stíluskritikai érveiben. A költő is szívesen emlékszik vissza az esetre a Curriculum vitaeben: „Nagyon büszkévé tett, hogy Dézsi Lajos professzorom önálló kutatásra érdemesnek nyilvánított.” De idézhetjük azokat a sorokat is, amelyeket akkor – a dicsérettől még friss mámorában Galamb Ödönhöz írt levelében ekképpen fogalmazott meg: „Nagyszerűen sikerült a magyar-irodalomtörténet-szemináriumi dolgozatom: a Pannóniai Énekről. Dézsi azt mondta, hogy
45
Különösen a második sor az, amely a költői nyelvet új helyzetbe hozza, mert benne a nyelvi jelsor önmagát jelöli, a verssor azt jelenti, ami: önmagát, mint verssort. Íme, a kegyelmi állapot, a teljes jelazonosság állapota. Azt mondtuk, ha ez létrejön, akkor adott a lehetősége a teremtésnek. Nos, József Attila is ezt teszi: a versnyelvben egy pillanatra fellelt, majd elvesztett azonosság után, a világvesztés, a világhiány állapotában a részletekből, a viszonylatok alapján kell a világról alkotott képet kialakítani. A világ semmibe átfordulása és a semmi gondolattá, mint „valamivé” válása helyzetében a részletek, a viszonylatok jelölhetik ki az Énnek a külsődleges helyét, azaz a költő teremt. Önnönmagát, viszonylatait s a köré létfeltételéül szükséges teljes univerzumot:
Les voici porté, sur les vaisseaux, ces hommes, Dont l,ame fit Paris, Londres, Berlin et Rome,
»még sok kiváló dolgot, munkát várunk József Attila úrtól«‚s ez – hallahi-hé-ha-hó – ma délelőtt történt.” Nem véletlen, hogy elsőként referált a költő, hogy éppen ezt a témát választotta, ugyanis Csáti Demeter versében ilyen, József Attilának kedves sorokat találhatunk: Árpád juta magyar néppel, Kelem földén a Dunán elkelének, Az Csekén ők csekének. Az Téténben el-feltetének. Érden sokat ők értének. Százhalomnál megszállának, Az herceggel megvívának. De a néprajzi stúdiumokon is megismerkedhetett hasonlókkal, hiszen Kálmány Lajos, a nagy szegedi folklorista éppen Szőregen gyűjtötte például a következő népdalt:
46
Ősz az idő, szántani kék, Eke, szörszám széjjel van még: Két szép lovam Ludason van, Eke vasam Eszékön van, A csoroszlóm Csanádon van, Czímörszögem Cziglédön van. Eke szarvam Szarvason van. A Tajigám Tasnádon van, a kereke Mező-Túrban. A göröndöm Gödöllőn van, A váltója Nagy-Váczon van. A csikojtóm Csiklódon van, Az ökröm mög Erdélybe van. Lehet, hogy József Attila „Jónál jobb” című versében nem csak Kosztolányi vagy Kassák hatása munkálhatott, hanem az archaikusban gyökerező modernség nyilvánult meg, azaz modernség és hagyomány találkozott. Az bizonyos, a további példák sorolása nélkül is talán, hogy a szegedi egyetemi hallgató József Attila hihetetlen nyitottsággal fordult az universitas kínálta lehetőségek felé. A legkevésbé sem érintette meg a két kultúra (a humán tudományok és a reáliák) kettészakadásának – később Charles Percy Snow megfogalmazta – leselkedő veszélye, sokkal inkább az egymást erősítő hatása. Azt pedig csak sajnálhatjuk, hogy a későbbi „poeta doctus” már nem teljesedhetett ki egy disszertációban, melynek megírásába belefogott, de végül az opus töredékben maradt.
Dr. Lakner Tamás
Vers és zene
„Bús kedvem sincsen, semmi énnekem mert ismét bévett nagy szerelmében...... Hogy jóra hozta szerelmesemmel...... ezelőtt néki csak rabja voltam......” Az 1700-as évek elejére datálható egy a magyar zenetörténet szempontjából fontos kéziratos daloskönyv, amelyet összeírójáról, a dunántúli Szentsei Györgyről neveztek el. Ebben találjuk a legdallamosabban zengő régi magyar gagliardákat:
„Siralmas hattyú, Neanader partján... Hallod-e ifjú, jöjj te egy szóra... Isten áldjon meg, édes barátom...”. Szabolcsi Bence „A XVI. század magyar históriás zenéje” c. tanulmányában kimutatta, hogy Balassi jellegzetes versformájának (aabaab) és ritmikájának közeli rokonai megtalálhatók a francia hugenotta zsoltároskönyvben is. A XVI. és XVIII. században azok a versszövegek, melyeket éneklésre szántak, csak a dallamukkal együtt éltek igazán. A dallam ugyanis sok minden elfedhet, elsimítja a szöveg zökkenőit, de kiemelhet olyan érzelmi és hangulati elemeket, amelyek olvasáskor rejtve maradnak. Zeneiségre minden verses szövegnek szüksége van. A rímen, ritmuson, a hangzók játékán kívül az a hatékony, amikor a vers dallamossága és a valóságos dallam ölelkezik össze. Térjünk át most a táncritmusok jelenlétére a költészetben, amely szintén sok-sok példával szolgál! Ilyen az a bizonyos habanai, tehát kubai tánc, amely Spanyolországban annyira elterjedt, hogy ott is nemzeti tánccá lépett elő. Legfőbb jellegzetessége a 4/8-os kíséret, ahol az első nyolcad élesen pontozott. A dallam ütemelőzős szerkezettel ugrik rá a pontozott első nyolcadra. Figyeljük meg az alábbi versekben! „Van ottan béke, semmi más, Van itten bú, de vigadás..” (Petőfi: Hattyúdalféle) „A verseny nyílt, a nemzet él, Ha egy jobb tagja sem henyél...” (Vörösmarty: Jóslat) Nem véletlen, hogy ugyanez feltűnik a XX. század magyar lírájában is, épp a jambus-vers nagy megújítójának, József Attilának a művészetében is: „Nincs géppuskánk, se templomunk! Egy héten hatszor meghalunk! Mert nékünk jaj! Jaj: széthuzunk És pusztulunk! És pusztulunk! (József Attila: Munkások kórusa) A sok-sok példa közül, ahol a táncritmusok megjelennek a versekben, csak még kettőt említenék. Az egyik a tangó Heltai Jenő: A kantinos kisasszony, a másik a rock and roll Weöres Sándor hasonló című versében. Mindkettőben kimutathatóak a fent nevezett táncok ritmusai.
47
A verséneklés ősi dolog. Valamikor a dallam és a szöveg elválaszthatatlan volt egymástól. Ezt az ősi állapotot leginkább a népdal őrzi. A költészetben évszázadokra mehetünk vissza a példákért. A VI. században Tao Jüan-ming kínai költő úgy demonstrálta a versei kapcsolatát a zenéhez, hogy mikor szavalta őket, egy húrtalan hangszert tartott a kezében. A következőkben nem irodalomtörténeti, vagy zenetörténeti igénnyel, csak néhány példával kívánom illusztrálni a vers és a zene időtálló kapcsolatát. Bizonyított tény, hogy első összefüggő művészi nyelvemlékünk a XII. század végén keletkezett Halotti Beszéd felépítése olyan erősen ritmikus jellegű, hogy nevezhetjük a vers határán járó ritmikus prózának. Többek mellett olyan ritmustípust is találhatunk benne, mint a gagliarda, de olyan zenei forma is felfedezhető a sorok között, mint a sequientia, ami már a Halotti Beszéd korában virágzott. Szabolcsi Bence mutatta ki, hogy az Ómagyar Mária-siralom mögött a XII. században élt Geoffroi de Breteuil Mária-siralma dallama áll. A kutatások számtalan példával bizonyították a magyar vers közvetlen kapcsolatát az európai zenével. Elég csak Horváth János és Ekhardt Sándor vagy éppen Kodály Zoltán munkásságára gondolnunk, akik nyomán egyre több világosság derült a magyar népi és történelmi dallamvilág egyetemes összefüggéseire. Egyre több szálat sikerült felgöngyölíteni, melyek a reneszánsz, a barokk, a rokokó zenedivathoz fűzik a régi magyar vers és dallamköltészet formavilágát. Balassi Bálint példája minden időben a leghívebben erősíti a fenti megállapításokat. Álljon itt csak egy példa a számtalan lehetőségből az „Ötödik” c. vers „Az Gianetta Padovana nótájára”. Amennyiben megpróbálnánk ráénekelni az ismert dallamot a következő verssorokra (Elment a két lány virágot szedni), a népszerű gagliarda ritmus idéződne fel bennünk:
Ne feledjük a népi dallamok, a népi táncritmusok hatását sem a költészetben! Ezekre már Goethe és Schiller is hivatkoztak. Arany János írja Szemere Pálnak 1860-ban: „Kevésszámú lyrai darabjaim közül most is azokat tartom a legsikerültebbeknek, melyek dallamát hordtam már, mielőtt kifejlett eszmém lett volna – úgy, hogy a dallamból fejlődött mintegy a gondolat. Sőt balladáim fogalmazásakor is, az első, még homályos eszme fejlődésénél már ott volt a rhytmus, a dallam, rendszerint nem eredeti, hanem valami régi népdalhang, mely nem tudom micsoda sympathiánál fogva, épen a szülemlő eszméhez társult, illett és semmi más.” Híres népdalgyűjteményében található az ismert „A csikósok a gulyások” kezdetű dallam szövege. A kapcsolat a dal és vers között nyilvánvaló:
48
„Lám megmondtam, Angyal Bandi Ne menj az Alföldre, Csikósoknak, gulyásoknak Közibe, közibe” (Arany népdalgyűjteménye) Az adót, te gyáva császár, Megadjad, megadjad! Te uradtól, Etelétől Meg se is tagadjad..” (Arany: Két éles kard) Ugyanilyen kapcsolatot feltételez, mikor a Szélkiáltó Együttes Petőfi Sándor „Hortobágyi kocsmáros-
né” című versét a „Jeruzsálem kapujában foly a bor” című népi bordal dallamára énekli. De térjünk vissza megint József Attila költészetéhez, amely a kötött, zárt formájú, dalszerű versek valóságos tárháza! Számtalan műve sejtet ritmikus emlékeket, vagy dallamélményeket. Népdalformákat idéz fel például a „Lopók között”, „A hetedik”, „A kanász”, a „Regös ének”, és a „Medvetánc”. Sebő Ferenc megzenésítései nagyszerűen erősítik ezt a hatást. A „Holt vidék”-ben és a „Káka tövén költ a ruca” címűekből népies műdalt, „A város peremén”-ből angol balladaformát, a „Születésnapomra” című versből pedig francia sanzont hallunk ki. De nem hagyhatjuk ki a zseniális költőt, Weöres Sándort sem, amikor a vers és a zene kapcsolatáról elmélkedünk. Nála az énekelt vers formáinak teljes gazdagsága megjelenik, az időmértékestől a hangsúlyos verselésig. Talán ezért tanulja meg sok kisgyermek a költeményeit, mert muzsikáló énekversritmusa magával ragadó, pedig ezek teljes értelme, asszociációs háttere többnyire csak felnőtt korban világosodik meg. Nem véletlenül használom az énekelt vers meghatározást. A megzenésített vers tulajdonképpen a komolyzene kategóriájába tartozik. Nagy mesterek, mint például Franz Schubert, Robert Schumann, vagy Kodály Zoltán versmegzenésítései önálló zenei kompozíciók, ahol a vers mintegy alárendelődik a zenének. Az énekelt vers évszázadokon átörökölt hagyomány, amelyet leginkább a népzene őrzött meg. A mai versénekesek alázattal közelítenek a költeményhez, inkább az utóbbit követik. Kommunikálni akarnak, a költő gondolatait továbbadni, továbbgondoltatni. Ugyan egyes dolgokat el lehet mondani szavakkal, de vannak olyan dolgok is, amelyeket csak zenével lehet igazán kifejezni, mert az ének olyan magaslatba emeli az ember mondanivalóját, ahol már a legbensőbb dolgok is megvilágosodnak. A vers énekelt formája fel tudja erősíteni az értelmi, érzelmi tartalmakat, mely nélkül sok alkotás nem juthatna célba. Ezért időszerű az énekelt vers ma is.
Nemeshegyi Péter
Mozart Japánban Debussy szerzeményeit játszotta gyönyörűen nagy Bösendorfer zongoránkon. Nem emlékszem, hogy Mozart műveit is játszotta volna, és így én se „fedeztem fel” akkoriban Mozartot. Azt hiszem, az emberi élet bizonyos szakaszaiban történnek ilyen felfedezések, és minthogy Japánban volt egy kis rádió, és Japánban nagyon sokszor sugározták az FM adók Mozart muzsikát, körülbelül ötven éves koromban nagyon, de nagyon megszerettem Mozartot. Hallgattam, magnószalagokra gyűjtögettem zenéjét, és a napi munka után, saját szórakozásomra füleltem csodás hangjaira. Éreztem, hogy valami rokon vonás van az ő zenéje, és az én lelki világom között. Én, mint teológus, nagyon hiszek abban, hogy az Isten jó. Mozart zenéje pedig a jó Isten által jónak teremtett világot muzsikálja. Gondolatomat tett követte. Utána néztem, hogy van-e valami zenei kurzus az egyetem gazdag programajánlata között, és minthogy nem volt, hát meghirdettem két szabadon választható kurzust: az egyiknek az volt a címe: „Mit mond nekünk Mozart zenéje”, a másiknak pedig az, hogy „Öröm és bánat, szabadság és rend Mozart zenéjében.” A másfél órás előadásokra kiválasztottam Mozart három-négy zeneművét, egy japán Mozart szakértő könyvéből kimásoltam és sokszorosítottam a zenedarabok rövid magyarázatát, kerestem olyan tartermet, amelyben volt sztereo-hangosító berendezés, néhányszor meghallgattam szobámban a leadandó zenedarabot, és már meg is volt a felkészülés. Az első évben negyven-ötven diák választotta ezt a kurzust, de a kurzusnak hamarosan híre ment. A következő évben már kétszer annyian voltak, a harmadik évben pedig, – mit ad Isten? – ezren jelentkeztek rá. Persze nem fértek be egyik tanterembe sem. Tele voltak a nagy tanterem padjai, ültek a diákok a padlón, álltak a falak mellett. Okulva a történteken, a következő évtől kezdve számítógépen sorsoltuk ki a jelentkezők közül azt a 350 diákot, akinek a nagy tanteremben elfértek. Szép emlék lett számomra ez a kurzus, és jót tett a diákoknak is. Ők eddig klasszikus zenét csak muszájból hallgattak a középiskolai énekórákon. Most pedig féléven vagy egész éven át, hetenként körülzsongta őket Mozart muzsikája. És tetszett nekik. Amikor híre ment, hogy elhagyom Japánt, mert Magyarországra küldenek elöljáróim, a következő levelet kaptam egyik volt diákomtól: „Hallom, hogy a tanár úr távozik Japánból. Ezért levélben szeretném megköszönni azokat a Mozart-órákat, amelyeket tanár úr jóvoltából hallhattunk. A száraz egyetemi tanulmányok idején oázis volt számomra ez a csütörtöki óra.”
49
1980 áprilisában történt. Én már 1957 óta tanítottam a jezsuiták által alapított és vezetett tokiói Sophia Egyetem hittudományi karán. Az egyetem jelenleg nyolc karral működő hatalmas intézmény, tizenegyezer hallgatóval. A teológiai kar növendékeinek tartott előadásaim mellett, az egyetem többi karának hallgatói számára is tartottam szabadon választható kurzusokat. E kurzusok a keresztény teológia alapkérdéseit ismertették, és általában volt 20-30 hallgatóm. Az említett 1980. év áprilisában, szokásom szerint, részt vettem a tanévet megnyitó ünnepélyen. Japánban ugyanis a tanév nem szeptemberben, hanem áprilisban kezdődik. Vajon miért? Hát azért, mert akkor virágoznak a cseresznyefák! Hogyan is lehetne a fiatalok életének új szakaszát olyankor kezdeni, amikor haldoklik a természet és hullnak a fák levelei!? A japán ember sokkal közelebb áll a természethez, mint mi nyugatiak. Ezért elképzelhetetlen számukra, hogy az emberi élet periódusai ne legyenek összehangolva a természet ritmusával. Szép tavaszi nap volt 1980 áprilisa. Az évnyitóra az elsőéves diáklányok színes kimonóikban jelentek meg, a fiúk pedig elegánsan, fehér ingben, fekete nadrágban. Zsúfolásig megtöltötték az ünnep színhelyéül szolgáló hatalmas tornatermet. Elhangzottak az üdvözlő szavak, és megkezdte beszédét az egyetem akkori rektora, Giuseppe Pittau, olasz jezsuita. Pittau nemcsak széles műveltségű ember volt, hanem kiváló szónok is. A diákok feszült figyelemmel hallgatták tökéletes japán nyelven tartott beszédét. Egyszerre csak a következő mondat ütötte meg fülemet: „Egyetemünkön kiválóan fejlesztjük növendékeink értelmét, de nem fordítunk elég gondot érzelmi világuk gazdagítására. Pedig a teljes emberhez hozzátartozik, nem csak a kiművelt értelem, hanem a kifinomult, gazdag érzelem is. Szeretném, ha a diákok érzelmi világának művelésére egyetemünk a jövőben nagyobb gondot fordítana.” Nem hiszem, hogy a rektornak valami konkrét terve lett volna a diák érzelmi világának gazdagítása érdekében, de nekem hirtelen a következő gondolatom támadt: „Az ember érzelmi világát mi sem gazdagítja jobban, mint az igazán szép zene. A legszebb zene pedig Mozarté!” Én muzsikus családban születtem és nevelkedtem. Szüleim ugyan nem voltak hivatásos zenészek, de a zene miatt házasodtak össze. Apám nagyon szépen zongorázott, anyám pedig leány korában a budapesti operaházban énekelt. Így mindig volt a családunkban muzsika. Apám Bartók Bélától tanult zongorázni, és ezért Bartók művei mellett Beethoven, Chopin és
50
A vizsga abban állt, hogy a diákoknak a feladott témákról hat oldalas házi dolgozatot kellett írniuk. Ezekből láttam, hogy szinte valamennyi diák számára ez a zene nagy élményt jelentett. A dolgozatokból megőriztem a legjobbakat, és egy 190 oldalas, Nihon no wakamono no Mozart (Japán fiatalok Mozartja) című könyvet készítettem belőlük. Rövid bevezetés után a fiatal, 18-20 éves, túlnyomó többségben nem keresztény diákok írásainak részleteit tettem közzé. A témák szerinti fejezetcímek a következők voltak: „Amit Mozart zenéje adott nekem. Mozart élmények. Fény és szabadság Mozart zenéjében. A szeretet Mozart zenéjében. Ellentétek szintézise: Mozart. Mozart vallási zenéje. Mozart és az Isten. Mozart zenéje: az Istenhez vezető út. Felfedeztem Mozartot.” Az órák nagyon egyszerűek voltak. Mozart zenéje a szabadság világába vezet el, és ezért én sem akartam az órákat semmiféle rendbe sem kényszeríteni. Az első órán Mozartnak öt éves korában komponált menüettjét (K 1a), az Eine kleine Nachtmusikot (K 525) és az A-dúr zongoraversenyt (K 488) hallgattuk, hogy mindjárt megragadja a diákokat Mozart varázsa. Ő nem emberi erőfeszítéssel jutott el a zeneművészet csúcsáig. Bár nagyon szorgalmasan tanult és dolgozott, Istentől kapta ajándékba páratlan tehetségét. Ezt ő maga is jól tudta, és ezért soha nem lett öntelt és beképzelt „maestro”. A következő órán az A-dúr hegedűhangversenyt (K 219) és a szintén A-dúr klarinéthangversenyt (K 622) hallgattuk. Mindkét hangverseny pontosan 28 percig tart. Hangnemük is azonos. De míg a hegedűhangversenyt Mozart tizenkilenc éves korában komponálta, addig a klarinéthangverseny néhány hónappal halála előtt készült. Az előbbi csupa vidám, csobogó fiatalság. Az utóbbi a letisztult „második naivitás” (Henri Ghéon) csendes remekműve. De utánozhatatlanul ott van Mozart mindkettőben. Az operák közül Figaro házasságának és a Varázsfuvolának részleteit hallgattuk. Az előzőben a fondorkodó, bukdácsoló emberek egy napja tárul elénk. De ezt a bolond napot a végső jelenetben a bocsánatkérés és megbocsátás oldja fel, és a kórus azt énekli, hogy csak a szeretet tudta kibogozni e bolond nap gubancait. Az utóbbiban szintén a zene és a szeretet vezeti át Tamínót és Paminát sértetlenül a víz és tűzhalál völgyein. Tudvalevőleg a Varázsfuvolát szabadkőműves szimbólumok szövik át, de jellemző Mozartra, hogy a két „hivatalos” főszereplőnél is Papagénó és Papagéna alakja vonzóbb. Mozart talán szeretett volna a szabadkőműves bölcs, Zarasztró lenni, de valójában ő Papagéno volt, aki a szabadkőműves beavatás minden vizsgáján elbukik, de mégis boldog, mert megtalálta az ő Papagénáját, és együtt örülnek, hogy sok-sok kis gyermeknek fognak életet adni. A szimfóniák közül a fiatalkori csodás G-moll szimfónián (K 183) kívül a három utolsó nagy szimfóniát
hallgattuk (K 543, 550, 551). Az Esz-dúr szimfónia derűs békéje, a nagy G-moll szimfónia mélységes szomorúsága, és a Jupiter szimfónia győzedelmes harsogása lenyűgözte a diákokat. A Jupiter szimfóniában dicsőül meg az a négy hang (do, re, fa, mi), amely megjelenik már a gyermek Mozart első szimfóniájában (K 16), különböző formákban végighúzódik miséin (K 192, 257), szonátáin (K 481) és szimfóniáin (K 319), felséges méltósággal jelenik meg a Jupiter szimfónia menüettjének triójában, és végül kibontakozik a zárótétel fúgájában (K 551). E tétel halkan kezdődik a négy hanggal, folytatódik más hangokkal, de a négy hang újra meg újra, és egyre erőteljesebben, tör előre. Mikor pedig már azt hinnénk, hogy a tétel végéhez értünk, néhány titokzatos diszharmonikus hangzat után, a kürtök hatalmasan felharsognak a négy hanggal, és jön fúga formájában, áradva, zengve a négy hang, egészen a diadalmas befejezésig. Mozart halála után adta egy zeneszakértő a Jupiter nevet e szimfóniának. Nekem nem annyira a római mitológia főistenét juttatja eszembe, hanem inkább a Jupiter bolygót, naprendszerünk legnagyobb bolygóját, amely ott úszik méltóságteljesen a világűr tengerében. Az egyik órán végighallgattuk e négy hangot az egymást követő zeneművekben. Do és Re egyszerű skála két felmenő, kezdő hangja. De aztán ugrik egyet a hang: Mi helyett Fa-t hallunk. Utána fél hangközzel visszasüllyed, nem a kiindulóponthoz, hanem a Mi hanghoz. A dallam lebegve szakad meg. Utána még jönnie kell valaminek. „Röpdolgozatot” írattam diákjaimmal arról, hogy szerintük jelent-e valamit, és, ha igen, mit jelent e négy hang. Ízelítőül idézek néhány reakciót. „Valami elkezdődik!” „E pillanatban születik valami.” „Nagy reménnyel nekikezdek valaminek.” „Megszólal a világmindenség.” „Hajnalhasadás.” „Hatalmas madár emelkedik fel lassan az ég felé.” „Isten hívja Mozartot.” „Mozart hívja az Istent.” Volt olyan diák is, aki arra figyelt fel, hogy e négy hang Mozart első szimfóniájában kérdésként, az utolsóban pedig megvilágosodásból született válaszként jelenik meg. Az órákon előjöttek Mozart legkülönbözőbb műfajhoz tartozó szerzeményei: szonáták, kamarazene darabok, kórusok, divertimentók, dalok stb. Mozart egyházi szerzeményei közül több ifjúkori miséjét, és természetesen az elmaradhatatlan Requiemet hallgattuk. Az utolsó órát pedig minden évben az „Ave verum corpus”-szal zártuk (K 618). Ezt az alig két és fél percig tartó eucharisztikus ima zenéjét Mozart halála előtt hat hónappal komponálta, hogy így fejezze ki háláját Anton Stoll, általános iskolai tanító iránt, aki törődött a Baden-i hőforrásokban betegségét kúráló feleségével, Konstanzéval törődött. A halált félelemmel ugyan, de mégis békésen
„Ioannes Chrysostomus, Wolfgangus, Theophilus” névre keresztelték. Ioannes Chrysosomus (Aranyszájú Szent János) nevét azért adták az újszülöttnek, mert január 27-én, Aranyszájú Szent János emléknapján látta meg a világot. A Wolfgangus nevet a középkori regensburgi püspök, Szent Wolfgang tiszteletére kapta, akit édesanyja származási helyén, a Sankt Wolfgang tó vidékén nagyon tiszteltek. A Theophilus név pedig keresztapjának Pergmayr Teofilnak volt a neve. Mozart ezt a görög nyelven „istenszeretőt” jelentő Teofil nevet franciára, illetve olaszra fordítva használta. Halála után vált szokássá, hogy latinos formában Amadeusnak írják. Amadeus azt is jelenti, hogy „Isten szeret”, meg azt is, hogy „szereti az Istent”. Mozartra áll mind a kettő. Őt Isten nagyon szerethette, hogy ilyen csodálatos zenei tehetséget ajándékozott neki. Mozart is, a maga módján, szerette az Istent, akit leveleiben „lieber Gott”-nak nevez, és szerette az embereket is, akiket zenéjével meg akart örvendeztetni. Ez teszi őt csodálatossá, és ezért lelkesedtek érte ma is japán diákjaim.
51
elfogadó eucharisztikus ima a legszebb zene, amit valaha ember komponált. Diákjaim vizsgadolgozataiból szeretnék még néhány ízelítőt, magyarra fordítva, közölni. Friss füllel hallgatták Mozartot, és nagyon jól megragadták zenéjének lényegét. „Mozart zenéje egyszerű és világos, és mégis valami álom van benne. Könnyed melankóliának mondanám. E melankólia nem világfájdalom. Mosoly is rejtőzik benne. Mozart zenéje úgy csillog, mint a könnycsepp.” „Amikor Mozart zenéjét hallgatom, úgy érzem magam, mintha fűszál lennék egy szép, napsugaras réten, és hajladoznék a szellőben. Semmire se gondolva úszkálok a hangokban, és boldognak érzem magam.” „Mozart zenéje olyan, mint a minket átölelő szellő, a minket melegítő napfény, az éjszaka csendje, a hajnal frissessége.” „Mozart zenéje az élet örömét adja meg nekünk. Elfeledteti a bánatot, a szomorúságot, a szenvedést. Bátorságot ad az élethez.” „Mozart zenéje az életet mondja el. Ez nem bajjal terhelt élet, hanem örömmel és hálával teli élet. Nem búsongó élet, hanem gondtalan, szabad élet. Mozart zenéje azonban a halált is elmondja nekünk. De ez a halál nem csupán fájdalmas. Mozart zenéje ugyanis az életet és halált is magába foglaló és azt meghaladó emberlétet mondja el nekünk. Azt az emberlétet, amelyet Isten teremtett, és Isten szeretete ölel át. Isten mindent megbocsát, és szeret bennünket. Ez a zene egész természetesen és közvetlenül valami nagyot, szentet, az Istentől jövő szeretetet mondja el szívünknek.” Mozart egyházi zenéje a diákok számára különleges meglepetés volt. Erről egyikük így ír: „Amikor eddig a vallás szót hallottam, valami sötét, komor, másokat kizáró valóság képe merült fel bennem. De amikor Mozart miséit hallgattuk, úgy éreztem, hogy vidáman indít előre és emel fölfelé. Két nagy szárnya nőtt a tanteremnek, és repültünk, repültünk fel a magasba.” Hogyan tudott Mozart zenéje ilyen nagy hatást gyakorolni több mint kétszáz év elteltével is egészen más kultúrában felnövekedett fiatalok számára? Talán választ ad e kérdésre az a néhány szó, amelyeket maga Mozart írt barátjának, Gottfried von Jacquin füzetébe, aki arra kérte: írja le, hogy szerinte mi teszi az embert zsenivé. Mozart ezeket írta: „Nem a kiváló értelmi képesség teszi zsenivé. Nem is a mély érzelmi gazdagság tesz zsenivé. Még ha valaki kiváló értelmi képességgel rendelkezik is, és emellett mély érzelmi gazdagsága is van, ez sem teszi őt zsenivé. A szeretet, a szeretet, a szeretet: ez tesz zsenivé!” A szeretetre mindenki vágyakozik, a szeretetet mindenki megérti. Mozart Isten szeretetének muzsikusa. Nem hiába szignálta műveit Wolfgang Amadé (vagy Amadeo) Mozart névvel. A kis Mozart keresztelési anyakönyvi kivonatában olvashatjuk, hogy őt
Peresztegi Gábor
Keith Jarrett koncert Művészetek Palotája – 2007. október 18.
1991-ben még azt sem tudtam, hogy létezik ez a zene. Keith Jarrett ekkor adott koncertet a Zeneakadémián. 16 évvel később pedig már bármit odaadtam volna, hogy ott lehessek és élőben hallhassam őt. Tudtam, hogy – megromlott egészségi állapota miatt – csak korlátozott számú szólókoncertet ad, és egyhamar nem jön újra hozzánk. A koncertre már hónapokkal korábban elfogytak a jegyek, én is csak kalandos körülmények között tudtam bejutni…
52
Keith Jarrett 1945-ben született Pennsylvaniában, zeneszerető családban. Már hároméves korától zongorázott, kivételes tehetsége nagyon korán megmutatkozott. Tízévesen turnézott, klasszikus zenét és saját műveket egyaránt előadott. A 60-as évek közepén Charles Lloyd kvartettjében játszott, majd ezután csatlakozott Miles Davis együtteséhez. Ez egyben kitérő is volt az elektronikus hangszerek irányába, de kétévi együttműködésük lezárása után teljesen új irányt vett zenei pályája. Visszatért a versenyzongorához és megkezdte nagy hatású, improvizációkra épülő szólókarrierjét. Az akusztikus hangzás mellett – divatirányzatoktól függetlenül – következetesen kitartott. 1975. január 24-én adta megismételhetetlen Kölni koncertjét, melynek felvétele a kortárs jazz egyik legkeresettebb albuma. 1976-ban öt japán városban tartott koncertjét az ECM Records – mellyel továbbra is termékeny szimbiózisban élnek – 10 lemezen kiadta Sun Bear Concerts címmel. Ebben az időben rengeteg fellépést vállalt: monumentális improvizációi a spirituális zenei játékban etalonná váltak. Az előadásai valóságos rítusok, melyben a kiüresedett művész közvetíti a kibontakozó zenét. Az improvizatív zongorajáték művészetének védjegye. Összeszedettség, virtuóz zenei megoldások, határtalan magabiztosság. Impresszionizmus és meditáció, kivételes billentéstechnika és ritmikai bravúrok. Zenéje jóval összetettebb a New Age – zongoristák munkáinál: nem üres hömpölygés, minden téren mélyebb rétegekből táplálkozik. Előadásmódja sajátos: nyikorgásszerű hörgések mellett időnként groteszk módon rángatózik és dobog, mely nyilván fontos eleme a feszültség levezetésének, de a hallgató számára ez – jóllehet a lemezeken is megjelenik – időnként zavaró. Bár
Glenn Gould zseniális Bach-előadásai alatt is el kellett viselni annak dudorászásait. Zenei tevékenysége sokrétű, széles spektrumban mozog: (szerencsére olcsó népszerűséget szerző popfeldolgozásai nincsenek) klasszikus zenei felvételei közül a legismertebbek Bach improvizációi, emellett játszott más barokk mesterektől is egészen a XX. századi szerzőkig (Händel, Mozart, Bartók, Sosztakovics, Arvo Pärt stb.). Klasszikus felállású jazz triója Gary Peacock bőgőssel és Jack DeJohnette ütőssel számos standardekre épülő lemezt adott ki, melyek szintén alapműnek tekinthetők. A Jan Garbarek szaxofonos vezette skandináv trióval készítette 1989-es Personal Mountains című lemeze az egyik kedvencem. Ez az intenzív zenei jelenlét szervezetét is megviselte; idegkimerültsége után 1996-ban krónikus fáradtságban szenvedett. Ezután adta ki feleségének írt lírai My Melody At Night című lemezét. Zenei pályája is új irányt vett, előadásai komponáltabbak, művei rövidebbé, dallamosabbá válnak. Fellépésein a jazz trió válik dominánssá. Fárasztó szólókoncerteket egyre ritkábban ad, így nem nagy csoda, hogy budapesti fellépésére ekkora volt az érdeklődés. Egy koncertről írni mindig nehéz, hiszen pont a lényeget nem lehet visszaadni: leírhatunk pár tényszerű dolgot, illetve néhány benyomást. A tényeknél maradva: a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem – mely minden szempontból ideális helyszín – zsúfolásig megtelt. Az előadás két részből állt és négy ráadás is volt. Az első részben 6-7 elkülöníthető művet hallhattunk, mely egyben személyes zenei időutazásnak tekinthető. A szünet után nagyobb lélegzetű, ihletettebb művek is elhangzottak. Ez a koncert már nem tekinthető tiszta improvizációnak, nem volt ez belefeledkezés a zene születésébe: a kompozíciók felépítettnek tűntek. Pár évtized alatt már minden eljátszhatót eljátszott, minden hang már egy visszaemlékezés. Benne volt mindaz, amit zeneileg tud, és mondani akar, de mindezt nem üres ismételgetésként. Végül hadd mondjam el, hogy régi vágyam teljesült azzal, hogy ott lehettem Jarrett koncertjén. A fájdalom és öröm alkotta teljességet tapasztalhattam meg zenéjén keresztül, amely hangok, dallamok és emlékek formájában belém égtek.
Árva-Szabó Péter
Jazz 53
Afrokróm apropón monognóm metronóm taktuson busong a szaxofon, hang oson dob lovon tova, és bá pá pá duá, és fél ütem felütés kétharmad harsona, ritmusra nagybőgő pigmeus basszusa, tétova klarinét kerít itt körítő kabarét, cabernet-t kortyolok magamban szanaszét dobnyomok pattognak agyamban. A membránok retrofon tompora dombor, a zongora tombol, a konga ha zsong, ó, gondolatokból lopva osont csórt lágy tüzet itt hint, kint nyugalomból a csend betekint, mint csintalan álom, mi néha kacsint.
Pórszász Áron,
fotóriporter és képszerkesztő szakos hallgató fotói a Páholyban
54
Hagyományosan családi hobbiként a fotóval és a fotózással hamar megismerkedtem, de csak a középiskola alatt jutottam el oda, hogy komolyabban is foglalkozzam vele. Kisebb sikerek és egy kiállítás után úgy döntöttem, hogy ezzel akarok foglalkozni. A középiskola elvégzése után lehetőségem volt arra, hogy az Egyesült Államokban tanuljak, így 2001-ben megszereztem az Associate in Sciences Degree in Photography diplomát. Mivel Magyarországon ezt a diplomát nem ismerik el (két éves képzésről lévén szó), ezért szinte egyértelmű volt, hogy hazatértem után felvételizek itthon is egy felsőoktatási intézménybe. Így a Pécsi Tudományegyetem angol szakát kezdtem el, amit, miután megtudtam, hogy Kaposváron már pár éve létezik fotó szak, harmadév után otthagytam. Jelenleg a Kaposvári Egyetem Művészeti Főiskolai karán Fotóriporter és képszerkesztő szakos vagyok, a második évfolyamon. Jelenlegi munkáim a képzés sokrétűségéből adódóan meglehetősen különböznek egymástól, mivel a főiskolán nem csak a fotóriporttal foglalkozunk, hanem a fotográfia más területeivel is, épp ezért örültem a felkérésnek, hogy készítsek illusztrációkat az Irodalmi Páholy számára. A „ritmus” témája alapvetően hallásunkkal van összefüggésben, ezért megpróbáltam a ritmus lényegét – periodikusan ismétlődő, de olykor rendszertelen mivoltát, a modern zenére jellemző poliritmikusságot is – a vizualitásba áthelyezni, kiragadni a minket körülvevő világból. A munka számomra szórakoztató volt, ugyanakkor olykor megerőltető is: egyik érzékszervünk érzékeit kellett egy másik által értelmezhetővé tennem – remélem sikerrel. Kapcsolat:
[email protected]
55
E számunk szerzői: Áldozó Krisztián (1988) – Pécs y Árva-Szabó Péter (1983) – Dunaújváros y Bartusz-Dobosi László (1971) – Siófok y Bedő Márta (1991) – Pécs y Kelemen Éva (1956) – Budapest y Kerék Imre (1942) – Sopron y Lakner Tamás (1954) – Pécs y Méhes Károly (1965) – Pécs y Nagy Bianka (1990) – Kozármisleny y Nemeshegyi Péter (1923) – Budapest y Peresztegi Gábor (1972) – Tótvázsony y Szigeti Lajos Sándor (1951) – Veszprém y Tolnay Donát (1986) – Pécs y Tüskés Tibor (1930) – Pécs y Üveges Andrea (1980) – Topolya y Zsille Gábor (1972) – Budapest
Fizessen elő az
című kulturális folyóiratra a
10400779-00016953-00000004 számlaszámon!
56
Négy szám ára 1.500 Forint.
A következő számok tematikái sorrendben: JÁTÉK – BABONA Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza!
