TABAJDI CSABA
A Nyugat-Balkán és az Európai Unió ma
Hálás vagyok Glatz Ferenc barátomnak, hogy megtette azt, amit éveken át nem tett meg a politikai elit és kormányoktól függetlenül létrehozta a Balkán-kutató Központot. Brüsszelben, az Európai Parlamentben már két éve, pontosabban a megfigyelő időszakkal együtt véve három éve azt látom, hogy általános az a nézet, hogy Magyarország és a magyar politikai elit ismeri leginkább – objektíven, elfogultság nélkül - a Nyugat-Balkán térségét. A Balkán-szakértelmet várják tőlünk, mi több elvárják tőlünk. Ma még óriási komparatív előnyünk van e tekintetben, de ez hamarosan meg fog szűnni Románia és Bulgária felvételével. Szorít bennünket az idő minden szempontból, kétoldalú kapcsolatok és az unión belüli szerepvállalás tekintetében is. Ezért tartom rendkívül fontosnak mindazt, ami ebben a szellemi műhelyben megszületik. Nagy szükség lenne azonban ezzel párhuzamosan több policy paper jellegű anyagra is, amelyeknek a saját munkámban is nagyon nagy hasznát venném, hiszen az Európai Parlamentben társjelentéstevője vagyok a Koszovó jövőbeni státuszáról szóló jelentésnek. Sajnos a magyar politikai elit nem ébredt rá arra, hogy a közvetlen szomszédságunkban, Szerbia-Montenegróban olyan státuszproblémák várnak megoldásra, amelyek tartósan meghatározzák a térség stabilitását, a magyar-szerb viszonyt, és drámai hatásuk lehet a vajdasági magyarok sorsára, jövőjére. Többek között ezért is vállaltam el, hogy társjelentéstevő legyek, ami azt jelenti, hogy az európai szocialistáknál nekem kell összefognom a különböző véleményeket, nekem kell koordinálnom más pártok illetékeseivel, egy olyan kérdésben, amelyben nincs az Uniónak álláspontja. Nemrégiben jelent meg Kádár Béla kiváló írása a Népszabadságban, amelyben tulajdonképpen a lényeget fogalmazza meg: Magyarországnak olyan fontos közvetítő szerepe lehet, Délkelet-Európa és a Nyugat-Balkán irányába, amelyet Ausztria töltött be annak idején Közép-Európa vonatkozásában. Erre fel kell készülnünk minden szempontból. Az intellektuális felkészülés szempontjából semmi mással nem pótolható szerepe van a Balkán-kutató Központnak.
Amint Kádár Béla kiszámolta, a 2,5 milliárd dollár működő tőke áramlott a térségbe. Ő persze ezt nem az uniós Nyugat-Balkánra vonatkoztatta, hanem arra a szélesebb történelmi régióra, ahogyan a történészek szokták Délkelet-Európát kezelni. Az uniós nyelvezetben ugyanis a Nyugat-Balkánban már nincs benne Románia és Bulgária, hiszen őket már kvázi tagoknak tekintik. Egy másik kérdés, hogy 2007. január 1-jén felveszi-e őket az Európai Unió, vagy sem. Ma még nem lehet megmondani, hogy sor kerül-e az ő csatlakozásukra. Meg kell mondanom: magam is rendkívül ambivalens vagyok. A 1,5 millió erdélyi magyar azt mondatja velem, hogy minél előbb, 2007 januárjában csatlakozzanak, ugyanakkor a környezetvédelem állapota, a korrupció, a megoldatlan kisebbségi ügyek – lásd kisebbségi törvény, a magyar felsőoktatás és az egyházi ingatlanok ügye – viszont azt mondatja a másik énemmel, hogy addig, amíg Románia nem teljesíti a követelményeket, ne legyen tagja az Európai Uniónak. Ez nagyon nehéz döntése lesz az Európai Parlamentben lévő magyar képviselőknek. A Nyugat-Balkán vonatkozásában sajátos dolog – és biztos, hogy ezt a történészek másképpen látják, mint az Európai Unió –, hogy Horvátországot, amely sok tekintetben inkább Közép-Európához tartozik, mintsem Délkelet-Európához vagy a Balkánhoz, a Nyugat-Balkánhoz sorolják az EU-ban. Érdekes, de érhető módon a legutóbbi időkig Szlovénia egyáltalán nem akart tudomást venni arról, hogy neki bármi köze is van ehhez a térséghez. A szlovén diplomácia, és egyáltalán a szlovén politika - kivéve a gazdasági expanziót - rendkívül visszafogott volt a térségbeli szerepvállalást illetően. Úgy viselkedett, mint hogyha sohasem lett volna része egy Jugoszlávia nevű formációnak. Ebben elmozdulás történt az elmúlt időszakban, hiszen a szlovén elnök markánsan megszólalt például Koszovó státusza vonatkozásában. Ezen kívül azt látom, hogy a szlovén európai parlamenti képviselők egyre aktívabbak a Nyugat-Balkán vonatkozásában, ami sok esetben kiváltja a régi tagállamok képviselőinek a féltékenységét is. Mert ezen a területen is van féltékenység. Meglévő, bejáratott pozíciók kerültek ’veszélybe’, egy illetékes német képviselőasszony például úgy gondolja, hogy ő ért legjobban ehhez a térséghez, és egyáltalán nem örül, hogy ott szlovén és magyar képviselők, mint a térséggel közvetlenül is szomszédos országok európai parlamenti képviselői megjelentek, és véleményt mernek nyilvánítani. Miért kell Magyarországnak kezdeményező szerepet játszania a Nyugat-Balkán térségében? Nagyon sok okot lehetne megfogalmazni, túl azon, amit már Kádár Bélától idéztem.
Azért kell elsősorban kezdeményező szerep, mert egyszerűen, ki merem mondani: nem értik, nem ismerik, nem érzik kellőképpen ezt a régiót az Európai Unió számos régi tagállamában. Ami a leglényegesebb: nem értik, nem ismerik a kisebbségi kérdéseket. Ezért kell Magyarországnak eminens és kezdeményező szerepet vállalnia a státuszkérdések megoldásában, és más kérdésekben is, hiszen a mi biztonságunkat érinti a legközvetlenebbül a térség helyzete. A jelenlévők előtt nem titok: az Európai Uniónak nincs kisebbségvédelmi rendszere, az acquis communautaire-nek nem része a kisebbségvédelem. A „nemzeti kisebbség” kifejezés nem is szerepel semmilyen hivatalos, jogi érvénnyel bíró dokumentumban. Vannak a diszkriminációt tiltó irányelvek, de ez messze nem elég. Nincs az Uniónak működő kisebbségvédelmi rendszere, nincsenek sztenderdjei, normái, nincsen igazi monitoring-rendszere sem, miközben a – politikailag jóval csekélyebb súlyú - Európa Tanácsnak két nemzetközi jogi érvényű sokoldalú szerződése van: a Kisebbségvédelmi Keretegyezmény és a Nyelvi Charta. Az Uniónak a felvételig van bizonyos ellenőrző szerepe, amely leginkább az éves jelentésekben nyilvánul meg. Ezeknek nagyon pozitív hatása volt a most csatlakozó tíz ország, és bizonyos értelemben Románia, Bulgária kisebbségi helyzetére is. Azonban miután bekerülnek ezek a tagállamok, lényegesen kevesebb a monitoringozás, az ellenőrzés lehetősége – ezt látjuk Szlovákia példáján, és látni fogjuk Románia esetében is. Mindezért nekünk kezdeményező szerepet kell játszanunk, segítenünk kell a kisebbségi kérdések megoldását ötletekkel, javaslatokkal, tapasztalatokkal. Az Európai Unió kettős, sőt többes mércével mér. Miután Macedóniában az albánok fegyveres felkelést, lényegében egy kvázi polgárháborút robbantottak ki, Franciaországban - amely a nemzeti kisebbségek létezését sem ismeri el semmilyen formában - a Quai d’Orsay-n lázasan fogalmaztak területi és közigazgatási autonómia koncepciókat. A Macedóniában harcoló albánok egy rendkívül széles autonómiát kaptak, de Székelyföld autonómiája nem is képezi érdemi megbeszélés tárgyát az Európai Unió szervezeteiben. Olyannyira, hogy legutoljára a román lobbi elérte azt, hogy kerüljön ki az önkormányzatiság, a "self-governance" fogalma az Európai Parlament jelentéséből. Nem sejtették, hogy pórul járnak, mert ezt követően végül is liberális javaslatra a kulturális autonómia bekerült a szövegbe, amely olyan értelemben történelmileg példátlan, hogy először jelent meg európai parlamenti dokumentumban, és egyáltalán uniós dokumentumban Románia vonatkozásában, még ha ’csak’ kulturális autonómia vonatkozásában is, az „autonómia” szó, az „autonómia” kifejezés.
Mondjunk másik példát: Koszovó versus Vajdaság. Mindkettőtől elvette Milosevics az autonómia státuszát. Koszovó függetlensége mára, ha nem is véglegesen, de eldöntött tény: az Egyesült Államok és Nagy-Britannia már kimondta a függetlenség támogatását, míg a Vajdaság esetében az autonómia sem merülhet fel. Kemény harcokat kell folytatnunk azért, hogy a vajdasági autonómia, mint szerzett kisebbségi jog újra létezzen. Ezekkel a példákkal is szerettem volna érzékeltetni, hogy nemcsak hogy nincs egységes normarendszere, még csak nem is következetes, az Európai Unió és benne az Európai Parlament a maga gyakorlatában. Ezért van óriási felelőssége annak, hogy mit lép a magyar politikaiszellemi elit, mit és milyen megoldásokat sugalmaz különösen Koszovó esetében, de Montenegró, mint kevésbé bonyolult kérdés esetében is. A magyar szerepvállaláson túl szeretném az EU és a térség viszonyát röviden jellemezni. Két fogalmat írtam fel: az EU magatartására kétértelmű nyitottság jellemző, a Nyugat-Balkán EU-érettségére pedig a sóvárgó EU-éretlenség és EU-felkészületlenség. Az Unió a thesszaloniki csúcson 2003-ban nyitott Nyugat-Balkán irányába. A térség országai, ez a húszmilliós közeg – uniós terminológia szerint, nem ide sorolva Romániát, és Bulgáriát – tehát Horvátország, Szerbia-Montenegró, Macedónia, Bosznia-Hercegovina, Albánia az európai uniós tagságra vár. Az Európai Unió azonban nincs olyan állapotban, hogy felvegye ezeket az államokat. Senki számára nem titok az – és ez az egyik legnagyobb dilemma –, hogy ezen országok konszolidációjára, stabilizálására egy érdemi eszköz van, az Unió, a csatlakozás lehetősége. A Nyugat-Balkán politikai elitje is érzékeli, hogy az Unióban bezárkózási folyamat, "enlargement fatigue", bővítési fáradtság mutatkozik. Emiatt megkérdőjeleződik, hogy mikorra tehető reálissá ezen országok tagfelvétele, 2010, 2014, 2015? Ma még nem lehet ezt megjósolni, hiszen az egész folyamatot befolyásolja a török csatlakozás kérdése. Nagyon sok olyan probléma van, ami miatt az Unió felkészületlen. Felkészületlen gazdaságilag, hiszen már a tíz új tagállam csatlakozását sem tudta rendesen, tisztességesen megfinanszírozni. Már a tízes bővítésen is 2,5 milliárd eurót megspórolt. A 2007–2013-as költségvetési perspektíva körüli alkudozások során tapasztalhatjuk, hogy a nettó befizetők tapodtat sem hajlandók többet finanszírozni. Az Unió egésze halad a renacionalizáció irányába, vagyis egyre kevésbé uniós léptékben képzelik el az USA-val, Japánnal, Indiával, Kínával való globális versenyfutást. Egyre inkább nemzeti keretekben gondolkodnak. Nincs pénz olyan eszközökre, mint a Lisszaboni Stratégia, a K+F
közös fejlesztése, amely nélkül az Unió, mint egész, nem lehet versenyképes a globális versenyfutásban. E helyett folyamatos befelé fordulás érezhető. Bennünket, új tagállamokat keményen sújt az, hogy a négy szabadságból tulajdonképpen csak a tőke és az áru szabad mozgása érvényesül, de nem érvényesül sem a szolgáltatások, sem a munkaerő szabad mozgása. Azon kérdésekben, amelyek dinamizálhatnák az Európai Uniót, például a szolgáltatások szabadsága, a munkaerő szabad áramlása, a régi tagállamok többsége a nemzeti bezárkózó tendenciák, és nem a közösségi megoldások irányába mozdult el. Ha diplomatikusan akarok fogalmazni, az Unió válságjelenségeket mutat, de szerintem az a helyes fogalmazás, hogy az Unió mély gazdasági, politikai, identitási válságban van. Identitási válság alatt azt értem, hogy nem a közösségiség irányába mozdul el, hanem a renacionalizáció, a nemzeti befelé fordulás irányába. Az Európai Unió a tízes bővítést nem tudta megemészteni, mert nem készült fel rá. A tíz új tagállam sokkal jobban felkészült az EU-ba való felvételre, mint a tizenöt régi tagállam. A 15ök közvéleményüket sem készítették fel, amit jól mutat a holland és francia népszavazás az Európai Alkotmány-tervezetről. Amikor a francia népszavazási kampányban részt vettem, és megkérdeztem breton parasztoktól: tudják-e, hogy mindössze évente és fejenként 20 euróval járulnak hozzá az Unió bővítéséhez, akkor kezdtek el hüledezni, hogy ezt nem hiszik el. Ezt követően a konkrét számokat el kellett mondanom, majd osztottak-szoroztak, és rájöttek, hogy igazat mondok. A tizenötök közvéleménye teljesen felkészületlen, ami gyakorta tapasztalható még az Európai Parlamentben is. Talán ezért is szeretem az európai parlamenti munkát, mert ugyanazt a kisebbségi küzdelmet követem, amit az egész életemben folytattam. Az EU-ban a tíz új tagállam igazán kisebbséginek érezheti magát. Az Európai Unió részéről szavakban, verbálisan van nyitottság a nyugat-balkáni térség integrálására, ugyanakkor már a horvát csatlakozás előtt problémákkal kell megküzdenünk. A jelenlévők pontosan tudják, hogy a nizzai szerződés intézményi kerete a román és a bolgár csatlakozással bezárul. Az Unió 27 országot még tud kezelni, a további bővítést azonban már nem. Az intézményi reformra ezért is mindenképpen szükség van. Megjegyzendő, hogy Horvátország integrálása nem igényelne komoly eszközöket és forrásokat. Egyre több olyan hang hangzik el az Európai Unióban a folyosón, de az Európai Parlament plenáris ülésén is vezető személyiségektől, hogy Horvátország már most felkészültebb, mint Románia, Bulgária, amelyek
2007-ben, legkésőbb 2008-ban tagok lesznek. Számunkra ez nem meglepő, hiszen mi magyarokként kiválóan ismerjük mind a horvát, mind a román, mind a bolgár realitásokat. Brüsszelben azonban, akik a térséget kevésbé ismerik, most kezdenek rádöbbenni arra, hogy Horvátország tulajdonképpen messze érettebb az integrációra, mint a Bulgária és Románia. Az elmúlt fél év közelebb hozta a térséget intézményes szempontból az Európai Unióhoz. Októberben döntött az Európai Tanács arról, hogy megkezdődnek Horvátországgal a csatlakozási tárgyalások, decemberben az Európai Tanács megadta Macedóniának a tagjelölti státuszt. Egyszerre kezdődtek meg Bosznia-Hercegovinával és Szerbiával a múlt év novemberében a stabilitási és társulási egyezményről folyó tárgyalások. Albániával ez a folyamat már 2003-ban elkezdődött, de ez az állam sok tekintetben messze a legelmaradottabb az egész térségben. Albánia megítélése azért a legnegatívabb az európai döntéshozó szervezetekben, mert a politikai elit állandóan ígérgeti a reformokat, és ebből alig valósít meg valamit. A Nyugat-Balkánon szinte mindenhol nagyon rosszak a szegénység és a munkanélküliség mutatói. Nagyon nagy probléma a munkanélküliség a térség országaiban - most Horvátországot ebből vegyük ki –Macedóniában, Boszniában is eléri a 40%-ot, Szerbiában a 30%-ot. A lakosságnak 30–40%-a él a szegénység szintje alatt. Ez óriási gond, a közép és idősebb nemzedék számára pedig még nagyobb probléma. Ami az érem másik oldalát illeti, ezek az országok még messze nincsenek az integrációérettség kielégítő állapotában, Horvátországot kivéve. Van még egy ország van, amelyet az unió mintaországnak kezel, Macedónia. Többek között azért is kezelik így, mert sikerült az albánmacedón kisebbségi ellentéteket viszonylag kulturáltan megoldani. Igaz, hogy sokan nem igazán számolnak a történelmi trendekkel, hogy harminc éven belül Macedóniában is többségbe fognak kerülni az albánok a demográfiai viszonyaiknál fogva. Az a tapasztalatom, hogy az európai döntéshozók az egész albán problémakört nem érzékelik a maga súlyában, a maga mélységében. Volt egyszer egy Atlantisz. Az európai földrésznek jelenleg ez az Atlantisza a Nyugat-Balkán. Ha azt nézzük, hogy honnan indult Jugoszlávia!? A fiatalok talán már nem tudják, hogy mit jelentett a korábbi nemzedékek számára a jugoszláviai szólás- és sajtószabadság. Világútlevelük volt! Ma viszont vízumkényszerrel vannak elzárva a külvilágtól. Ez egy óriási feszültség. Szerencsére az Európai Unió is kezdi átlátni, hogy óriási feszültségforrás az, hogy Szerbiában a fiatalok 70%-a még nem lépte át a határt. Korábban, Jugoszlávia esetében éppen a szabadság, az utazás, a
világlátás, a Nyugat-Európában való munkavállalás óriási lehetőség volt. A helyzetet igazán a vajdasági magyarok értették meg velem annak idején Szabadkán. Nem elég az, hogy a Titovezette Jugoszlávia, ki merem mondani a jelenlegihez képest példás kisebbségpolitikájához viszonyítva át kellett és át kell élniük a milosevicsi nagyszerb nacionalizmust, hanem gazdaságilag és szinte mindenben lecsúsztak ahhoz képest, ahogy Jugoszlávia a térség többi országához képest a hetvenes években élt. Nem véletlen, hogy a nacionalizmusnak ilyen nagy tere van Szerbiában és a Nyugat-Balkánon. A nyugatiak ezt leegyszerűsítve kezelik. Nem veszik figyelembe ugyanis, hogyha Jugoszlávia, Csehszlovákia vagy a Szovjetunió szétesik, akkor ott törvényszerűen nemcsak államépítés van, hanem nemzetépítés is van. Még Szlovénia esetében is, amely soha nem volt független állam történelme során, hiszen mindig valamely más állami keretbe volt tagozódva. Vagy akár a balti országok, amelyek szintén rendkívül rövid, két világháború közötti függetlenséget tudhattak maguknak. Ezen új államokban nemzetépítés is folyik. Ez nem ugyanaz a feladat, mint 1990-91 után, a szovjet csapatok kivonulása után Magyarországon, Lengyelországban, ahol a nemzeti, szuverén külpolitikát, független nemzeti intézményrendszert kellet megteremteni. Ez nem ugyanolyan súlyú ás nehézségű, mint azon államokban, amelyekben nemzetet kell építeni. Ez nem azt jelenti, hogy elnézőbbnek kell lenni a nacionalizmusaikkal szemben! Érdemes elemezni a szlovén-horvát viszonyt Szlovénia oldaláról. Szerepet játszanak ebben a nemzetépítés elemei is. A nemzetépítés és a nacionalizmus vonatkozásában sem árt árnyaltabb képet nyújtani. A magyar tudományosság és a magyar politikum sokat segíthet ebben is, hogy a nacionalizmusok közötti jelentős különbségekre rámutassunk. A fő különbség természetszerűleg az, hogy: milyen az adott ország politikai berendezkedése, mennyire tudja és akarja a politikai elit a nacionalizmust a maga legitimizálására eszközként felhasználni? Ilyen értelemben is óriási különbség van például Szlovénia és Szerbia között. Ez a térség nemcsak a nacionalista háborúskodások tűzfészke, nemcsak a szegénységé, ahol a lakosságnak 30–40%-a a szegénységi küszöb alatt él, hanem van ott többmilliós jól képzett, világlátott munkaerő is. Ez nagyon lényeges dolog. Az idősebb és a középkorú nemzedékek még átélték a titói önkormányzatiság tapasztalatát. Az az önigazgatás sok tekintetben egy decentralizált, a mai szubszidiaritásnak is sok tekintetben megfelelő önkormányzati modell volt. A térség egy húszmilliós piac is egyben, nem számolva bele
Romániát és Bulgáriát. Juhász József egyetemi oktató egyik előadásában jelezte: a státuszproblémák rendeződése után, az Unió szempontjából nem lesz nehezebb feladat integrálni ezt a húszmilliós nyugatbalkáni térséget, mint mondjuk Romániát és Bulgáriát. Ha azt nézzük, hogy Romániában 40% a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya, ha azt nézzük, hogy milyen mély bugyrai vannak ott a nyomornak, különösen a több millió roma esetében, az Uniónak fogalma sincs, hogy mekkora terhet vesz a nyakába. Az Európai Unió joggal kezeli alrégióként a Nyugat-Balkánt, ugyanakkor a politikájából sajnos hiányzik a komplex régiós megközelítés. Ebben is szerepe lehet a magyar politikának és tudományosságnak. Az Unió érti már, hogy nem lehet például Bosznia-Hercegovinát külön kezelni Koszovótól és nemcsak az albán kisebbség szinte mindenhol jelenlévő problémája miatt. Jugoszlávia egykor egyetlen integrált piac volt, ami dezintegrálódott. Mi sok tekintetben hasonlót éltünk át Trianon után, ezért mi megértőbbek lehetünk a szerbek mostani Trianonja iránt, még akkor is, hogy ha ezt Milosevics okozta a szerb népnek. A szerb nemzeti tudatban súlyos torzulást, tartós sérelmi érzést jelenthet a NATO bombázás, Koszovó elvesztésével együtt. Két konkrét dolog mutatja, hogy az Unió a regionális szemlélet irányába mozdult el. Egyrészt: az EU javasolja azt, hogy jöjjön létre egy szabadkereskedelmi övezet. Abban megoszlik a szakemberek véleménye, hogy ez mennyire lehetséges. Némelyek csak korlátozott áruforgalmi liberalizálást látnak lehetségesnek. Mások egy CEFTA-szerű képződményben gondolkodnak, akár a CEFTA kibővítésében. A kezdeményezés logikája az lenne, hogy az Uniónak az integrálódás érdekében is rá kellene kényszerítenie ezeket a dezintegrált országokat az egymás közötti együttműködésre. A másik ilyen kezdeményezés a mozgásszabadság korlátozásának oldása. Tartós feszültségforrást jelent az, ha megmarad ez a schengeni vízumrendszer a térség országaival. Ez Magyarország számára különösen nagy probléma. Ezért ellenezte, nagyon helyesen, a magyar kormány a schengeni vízumdíj emelését. A schengeni vízumdíj emelése ellene hat az uniós törekvéseknek, hogy ezt a térséget ki kell szabadítania a bezártságból. A térségben mi vagyunk a leginkább érintett uniós tagország. Az egész térség stabilitásának kulcsa a szomszédos Szerbia-Montenegró jövője. Ez ma a legnagyobb
biztonságpolitikai kockázat egyben. Ebben az értelemben mi vagyunk a leginkább érintettek, ugyanakkor a görögök is egyre aktívabbak, ami komoly kihívás a számunkra. Ha nem aktivizálódunk tehát, akkor a komparatív előnyeinket nem fogjuk tudni kiaknázni, és nem tudjuk olyan irányba terelni a nemzetközi rendezési elképzeléseket, amelyek számunkra kívánatosak. Nagyon elgondolkoztató, hogy Marti Ahtisaari, koszovói ENSZ megbízott környezetében, nincs egyetlen magyar diplomata, egyetlen magyar tanácsadó szakember sem! Ami a státuszkérdéseket, elsőként Koszovó problémáját illeti, a szerb politikai elit tisztában van, hogy Koszovó elveszett. Szerbián belül tartása lehetetlen és értelmetlen, hiszen tartós nyűg lenne Szerbia nyakán. Ezt a szerb politikai elit pontosan tudja. Ugyanakkor nincs a szerb politikai elitben, egyetlen politikai pártban sem annyi bátorság, hogy ezt kimondja, hiszen aki belemenne bármiféle engedménybe, az 30–40–50 évig nem játszana érdemi politikai szerepet Szerbiában. Jelenleg teljes patthelyzet van. A szerb politika azt mondja, hogy minél szélesebb autonómiát, de függetlenséget nem, a koszovói albánok csak a függetlenséggel tudnak megbékélni. A nemzetek közösségéből, mint említettem, két ország van, amelyik egyértelműen a koszovói albánok mellett állt és áll, ez pedig az Egyesült Államok és Nagy-Britannia. Az ún. kontaktcsoport többi tagja, Franciaország, Németország, Olaszország, Oroszország kezdi érzékelni, hogy az a biztonsági tanácsi határozat, amely megszületett ebben az ügyben, sok tekintetben elhibázott volt. Nevezetesen azért, mert eleve kizárta a terület megosztásának lehetőségét. Szerbia demográfiailag és politikailag is mindenképpen elveszítette Koszovót. Kérdés, hogy akar-e, tud-e, Nemzetek Közösség valamiféle kompenzációt adni a szerbek számára Koszovó függetlenné nyilvánításáért vagy a szerbekben állandósulni fog az áldozat szerepe. Nemrégiben az Európai Parlamentben napirend előtt elmondtam, hogy elfogadhatatlan egy olyan rendezés, amelyben az albánok a nyertesek, és a szerbek a vesztesek. Nem lehet csak jutalmazni az egyik oldalt, és csak büntetni a másikat. A megoldás persze ezzel együtt rendkívül nehéz, hiszen a szerbeket leginkább Republika Srbskával lehetne kárpótolni. A nemzetek közössége azonban, joggal nem mehet bele ebbe, hiszen akkor Bosznia-Hercegovina felbomlana. Nagyon megdöbbentett nemrégiben egy tanácskozás, Ahtisaari helyettesével, Rohannal, a híres Rohan-család tagjával, akinek a nagyapja még Trianonban is tárgyalt. Úgy éreztem ott magam,
magyarként, mint hogyha előttem szeletelnének fel egy országot. Senki nem gondolt arra, hogy egy olyan egységet akarnak létrehozni, amely nemzetközi jogilag soha nem létezett. Senki sem gondolt arra, hogy a párizsi, versaillesi békerendszer tekintetében ez lenne az első külső és belső határmódosítás egyszerre. Hiszen Csehszlovákia, Jugoszlávia, Szovjetunió szétbomlásánál a nemzetközileg elismert külső és belső köztársasági határok mindenhol megmaradtak. Koszovó esetében mind a külső határ, mind a belső határ megváltozna. Nekem egyértelműen az az álláspontom, hogy nincs más tartós megoldás, mint a megosztás, Koszovó felosztása, egy Presovo–Mitrova területcsere, illetve további lakosságcsere. Aki azt hiszi, hogy a szerb kisebbség tartósan és békében Koszovóban tud maradni, annak fogalma sincs a realitásokról. Az albán szerb viszonyhoz képest a román-magyar kapcsolat kis túlzással a szeretet és imádat viszonya. Érdekes megnézni Belgium példáját, ahol a vallonok és flamandok belekényszerültek 125 év óta egy olyan államalakulatba, amit azóta sem tudtak belülről igazán elfogadni, pedig jólét, demokrácia, föderalizmus van. Ennek ellenére tulajdonképpen ha nem lenne ott az Európai Unió egyik központja, és Brüsszel nem lenne flamand területen, akkor már régen kettéváltak volna. Egyelőre nem tudják azonban megoldani a kettéválást, többek között az EU-székhely miatt sem. Az a véleményem, hogy Koszovó esetében egy területcsere, Koszovó méltányos megoszlása, lakosságcsere – ez lehetne a tartós rendezés alapja. Meglehet, hogy százezer szerb most még ott él a rendezés ideje alatt, de néhány év múlva elmenekülnek. Jellemzően ez a nemzetek közösségét nem nagyon izgatja, bennünket, magyarokat azonban végtelenül izgatnia kellene ennek a kérdésnek a megválaszolása. Az elmenekült szerbek döntően a Vajdaságban fognak letelepedni. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy a vajdasági jogsértések nagyrészt a betelepítettek nacionalista, kisebbségellenes türelmetlenségének következménye. A vajdasági magyarság sorsa megpecsételődhet. Egy rossz koszovói rendezés tartós sérelemérzetet alakítana ki, a szerbek hiszterizálódását okozná bibói értelemben véve. A nyugati "rendezők" joggal hivatkozhatnak arra, hogy mindennek Milosevics volt az oka, de ettől még a sértett szerb nemzeti érzület – és azt hiszem, hogy magyaroknak ezt egyáltalán nem kell magyarázni – tartósan frusztrálja és olyan pályára löki a szerbséget, mint minket lökött Trianon majdnem egy évszázadon keresztül. Ezért ebben a kérdésben nagyon határozott álláspontot kell elfoglalnunk. Megengedhetetlen, hogy a szerbség rovására történjen a megoldás, hogy a szerbség radikalizálódjon, tartósan megerősödjenek a szélsőségesek, akik a közvélemény-kutatások szerint már most is a legerősebb pártot jelentik. Ilyen körülmények között a szerb politikai elit
radikalizálódása az egyetlen megmaradó jelentős kisebbséget, a vajdasági magyarságot is súlyosan veszélyeztetné. Ráadásul már most is az a nagy kérdés, hogy mi a célja a szerb elitnek a vajdasági magyarok elleni erőszakos cselekményekkel? Nem akarják-e ilyen módon folyamatosan elűzni őket a szülőföldjükről? Ezt a kérdést is fel kell tennünk! Bár nincsen feloldhatatlan ellentét Magyarország és Szerbia között, ezért a politikai racionalitás azt kívánná a szerb politikai elittől, hogy hagyják békén a vajdasági magyarokat, mivel Magyarország tudna a legtöbbet segíteni Szerbia nemzetközi emancipálásában. Ezt minden szerb politikusnak el szoktam mondani de sajnálatos módon a szerb politika "autistává" vált. Már segíteni sem nagyon hagyja magát, Koszovó ügyében annyira merev az álláspontja, annyira hiányoznak az alternatív forgatókönyvei, részben a belpolitikai instabilitás, részben a politikai elit megosztottsága következtében, hogy Szerbia nemcsak a nemzetközi közösségnek a ridegsége és meg nem értése miatt húzza a rövidebbet, hanem a szerb politikai elit magatartása miatt is. Koszovó sorsával kapcsolatban óriási a tét. Óriási, mert egy rossz rendezés tartósan destabilizálja Szerbiát, tartósan destabilizálja az egész térséget. Nagy veszélyt látok mindebben. Arról nem is beszélve, hogy mi ennek az üzenete? A Trianon óta csak békés eszközökkel harcoló erdélyi magyarságnak még a területi autonómia kivívása sem sikerült, a kulturális autonómia körül is hatalmas hisztériát csap a román politikai elit. Ez is jelzi, hogy mennyi feladat van még a nemzetközi kisebbségvédelemben. Eddig az Európa Tanácsot tanítottuk 1990 után, most pedig az Európai Uniót kellene szeminarizálnunk kisebbségi ügyekben?! A nagy dilemma azonban az, hogy szabad-e, érdemes-e egy új kisebbségvédelmi rendszert létrehozni az EU-ban, amikor az Európa Tanácsban már van egy jó kisebbségvédelmi rendszer? A probléma ott van, hogy az Európa Tanácsnak nincs igazán nemzetközi súlya, míg az Európai Uniónak van súlya, de nincs kisebbségvédelmi rendszere. Összeköthető-e a két intézmény? Mindannyian tudjuk jól, hogy intézmények közti rivalizálás mindig létezik. Mint a Történelmi Nemzeti Kisebbségekkel, Alkotmányos Régiókkal és Regionális Nyelvekkel Foglalkozó Frakcióközi Munkacsoport (Intergroup) elnöke, azon dolgozom, együtt Gál Kingával, Bauer Edittel, Szent-Iványi Istvánnal, katalánokkal és másokkal, hogy a két intézményt valamiképpen összekapcsoljuk. Az ugyanis nem lehetséges, hogy az Európai Uniónak ne legyen kisebbségvédelmi rendszere! Bosznia-Hercegovináról részben már szóltam. Ha kivonulna onnan az EUFOR,
kivonulnának a nemzetközi erők, az állam valószínűleg fennmaradna, de nem lenne önjáró. Lényegében a két entitás, a bosnyák-horvát és a szerb rész külön-külön életet élne és még annyi központiság sem lenne, mint amennyi ma Szerbia-Montenegróban van, pedig az sem sok. Montenegró elválása a májusi népszavazáson kész ténynek tekinthető, bár nem tudhatjuk teljes bizonyossággal, hogy az igenek száma eléri-e az 55%-os küszöböt. Azzal a problémával is számolnunk kell ugyanakkor, hogyan éli meg a szerbség Montenegró elvesztését? Montenegróval vélhetően könnyebb lesz az elválás. A montenegrói társadalom ugyanakkor élesen megosztott. Ha a népszavazáson 56%-os az igenek aránya, a maradék 44% épp ellentétes akaratot képvisel. Arról nem is beszélve, hogy a montenegrói nép lélekszámához képest túlreprezentált a belgrádi államapparátusban. Ezen vezetők kiválása további feszültségforrás lehet. Montenegró vélhetőleg kiválik, ám ez még nem jelent akkora megrázkódtatást a szerbek számára, mint Koszovó kiválása. Ha időben közel esik Koszovó elvesztése, az megint a szerb frusztráltság és szerb sérelmi politika óriási táptalaja lehet. Az EU Macedóniát is mintaállamként kezeli a kisebbségi kérdés rendezése miatt. Hadd soroljam fel azonban Macedónia szomszédsági problémáit. Görögország nem hajlandó elismerni a nevét, Bulgária vitatja az önálló macedón öntudat létét, a szerb ortodox egyház pedig igyekszik akadályozni a macedón ortodox egyház önállóságát. Macedónia létét fenyegeti a koszovói-albán viszony, egy esetleges Nagy-Albánia létrehozása. A következő évtizedek egyik legnagyobb nemzetközi kihívása lesz annak garantálása nemzetközi szerződésben, hogy Koszovó nem egyesülhet Albániával. Számos aspektust kell még érintenem, ezek közül most kiemelem a gazdasági lehetőségeket. Ezen a téren rengeteg a tennivalónk itthon, Brüsszelben és a kétoldalú kapcsolatok terén is. Óriási esély például Magyarország számára Bosznia-Hercegovina hagyományosan jó kapcsolata az arab országokkal és az arab befektetőkkel. A bosnyákok számára a Magyarországgal folytatott kereskedelmi kapcsolat kiugrási lehetőség lenne a történelmileg terhelt horvát, szerb külkapcsolati viszonyokból. Koszovóban már megjelent az amerikai tőke, az országnak óriási ásványkincs tartalékai vannak, de a tőkebeáramlást fékezi az instabil politikai helyzet. Az államirányítás összefonódott a szervezett bűnözéssel, az emberi jogok garanciái hiányoznak. Ugyanakkor pozitív jel, hogy a
gazdasági-politikai elit felismerte, hogy a szerzett vagyon biztosítása érdekében szükség van az erős állami kontrollra. * Kérdés: Úgy vélem a szerbséget magunk mellé tudnánk állítani azzal, hogy a műemlékvédelmet hangsúlyos szempontként kezeljük Koszovó esetében. Ugyanis a lakosság elvándorlására valóban komoly esély van, az épületek azonban ott maradnak. Nekünk magyaroknak nem kell magyarázni, hogy milyen élmény Erdélyben járva meglátni egy magyar eredetű templomot. Meg lehet-e valósítani a műemlékek szervezett védelmét?
Tabajdi Csaba: Koszovóban a szerbség szempontjából olyan szakrális helyek vannak, mint számunkra Erdélyben. Erre jobban kellene koncentrálnia a magyar politikának. Azt is látnunk kell azonban, hogy a milosevicsi háború miatt sokkal kevésbé ítéli el a nemzetek közössége, hogyha lerombolnak szerb templomokat, emlékhelyeket, mint hogyha ez fordítva történik. Nem egyforma mércével mérnek, nekünk magyaroknak azonban, azt hiszem, ebben egyforma mércével kell mérnünk. Kérdés: A boszniai szerb problémával kapcsolatban teljesen nyilvánvaló, hogy ez az államalakulat nem működik. Ami működik, azok az EU által odatelepített intézmények, amelyekre elköltik az EU-támogatásnak a 67%-át. Én korántsem ítélem meg olyan pozitívan a jugoszláv önigazgatást, ahogy itt az előadó mondta, mert a jugoszláv önigazgatás tulajdonképpen kölcsönökből és külföldi támogatásokból felelőtlenül működött. Most is ugyanígy működik gyakorlatilag az egész boszniai államalakulat a maga létrehozott rengeteg parlamentjével, rengeteg miniszterelnökével és rengeteg kantonjával. Ezek nagyon szépek és nagyon jól működnek Svájcban, csak nem működnek Boszniában. A másik: elképzelés sincs arról, hogy mit kéne tulajdonképpen Boszniával csinálni. Amit a Republika Srbskával csinálnak, az tulajdonképpen egy moralizálás. Elmondják azt, hogy ti bűnösök vagytok, ti azért nem csatlakozhattok a saját anyaországotokhoz, noha az albánoknak ugyanezt a jogát megadják.
A harmadik: amikor a boszniai háború folyt, gyakorlatilag az ENSZ-csapatok ahhoz asszisztáltak, hogy létrejöjjenek a tiszta szerb területek. Ezek a területek ott jöttek létre, pontosan a szerb határ mellett. Hogyan fognak ezek működni az új boszniai államban, az eléggé kérdéses. Most jön az új főkormányzó, ötévenként mindig jön egy új főkormányzó, az mindig kitalálja a generális boszniai nemzetet. Na most, ezt a 19. században sem sikerült megtalálni. Nem tudom, most jön Schwarz-Schilling, a nyugdíjas postaügyi miniszter, akinek szintén az lesz a feladata, hogy létrehozzon valami boszniaiságot.
Tabajdi Csaba: Ami segíthet Bosznia túlélésében, az Horvátország felvétele az EU-ba, ugyanis így a horvát anyaországi elit kevésbé tudná agitálni a boszniai horvátok kérdésében. A daytoni megoldás arra jó volt, hogy ne legyen további vérontás. Ez csak egy tüneti kezelés, de nem tekinthető tartós struktúrának. Azért sem tekinthető annak, mert egy tartós struktúrában fel kell tenni olyan kérdéseket, hogy ha az albánoknak joga van a függetlenséghez, akkor a Republika Srbskának miért nincs? A multietnikus Koszovó a gyakorlatban elképzelhetetlennek tűnik.
Glatz Ferenc: Látsz-e arra lehetőséget, vagy látod-e annak értelmét, hogy ősszel itt, ebben a teremben – ez a régi Országgyűlés terme – egy nemzetközi, a Balkán térségben élő kisebbségek jövőjének forgatókönyvével foglalkozó konferenciát csináljunk? Hangsúlyozom: nemzetközi fórumot?
Tabajdi Csaba: Feltétlenül.
Glatz Ferenc: Magyarország olyannak tűnik-e, ahova esetleg eljönnek a szerbek is, egy konferenciára.
Tabajdi Csaba: Ez így van! Feltétlenül megvan az az előnyünk a szerb-horvát vagy a szerb-szlovén viszonylatban, hogy objektívnak és hiteles tárgyalópartnernek tűnünk. Ugyanez igaz Oroszország és Ukrajna vonatkozásában, itt is óriási komparatív előnyünk van a lengyelekkel szemben. Tehát
bizonyos értelemben minket tartanak a legobjektívebbnek, és bizonyos értelemben a „leghitelesebbnek” az uniós fórumokon. Azért merem ezt kijelenteni, mert az EU-orosz kapcsolatrendszer témájában én voltam szocialista részről a társjelentéstevő, és személyesen éltem át a fent írtakat.
Csorba Zoltán: Tisztelettel szeretném megkérdezni a Képviselő Urat, , hogy mi a véleménye arról, ahogy a régióban kezelik a cigánykérdést?
Tabajdi Csaba: Mint az Európa Tanács volt rapportőre, aki a romák jogi helyzete című jelentést és európai tanácsi, parlamenti ajánlást készítette, azt kell hogy mondjam, hogy ebben is teljes a kétarcúság. Ma már senki sem kérdezi meg mi a helyzet a romakérdésben Magyarországon, pedig a csatlakozásig ez vezető téma volt. Ha megkérdezzük Mohácsi Viktóriát és Járóka Líviát az EP két roma származású képviselőjét, azt fogják mondani, hogy elkeserítően keveset foglalkozik a Európai Parlament a 12 milliós európai roma közösséggel. Bulgária és Románia esetében még téma a romák helyzete, de valós ismeretekkel az EU nem rendelkezik róluk.
