„Puha szárnyakon száll..." A Vadonleső Program valamint a tíz hazai nemzetipark-igazgatóság, a Vidékfejlesztési Minisztérium Természetmegőrzési Főosztályával, a Nemzeti Parki és Tájvédelmi Főosztályával, a Fővárosi Állat- és Növénykerttel, a Magyar Természettudományi Múzeummal és a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesülettel karöltve, 2016. év emlőse a denevér alkalmából „Puha szárnyakon száll..." címmel országos meseíró pályázatot hirdetett az év során. Az általános iskolásoknak szóló pályázatra a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság működési területéről beérkezett nívós munkák között a zsűri négy megosztott első helyezettet hirdetett ki: Díjazottak: Lugosi Kincső Anna (Tóth Krisztina: Mese a kis Denevérről, aki madár akart lenni nyomán) Bocsi Jázmin (Molnár Krisztina Rita: Lali, Lu és Fu, avagy a redőnykaland nyomán – Álmos osztálykirándulás) Szabó Bernadett (Finy Petra: Dani és a denevér nyomán – Deny a denevér) Varga Bálint: (Finy Petra: Dani és a denevér nyomán – Dani a márványszárnyú denevérek megmentője) A nyerteseknek ezúton szívből gratulálunk! A nyerteseink munkái az országos gálaműsor keretében is bemutatásra kerülnek ez év novemberében! Alább a díjazott munkák tekinthetők meg: Lugosi Kincső Anna (8 éves) Zalaszántó Tóth Krisztina: MESE A KIS DENEVÉRRŐL, AKI MADÁR AKART LENNI nyomán „Volt egyszer egy kis denevér, aki Demeternek hívtak, és aki nem akart denevér lenni. Egy padláson élt a testvéreivel, unokatestvéreivel és távolabbi rokonaival, egy vidám és állandóan morajló denevérkolóniában. Reggelenként a kis denevérgyerekek lökdösődve elhelyezkedtek a szelemenfán, és fejjel lefelé lógva, puha kis szárnyaikba burkolózva várták az esti, akarom mondani a reggeli mesét. Tudnotok kell, hogy a denevérek nappal alszanak, így nekik, a denevér-ifjaknak a hajnal első sugarai jelentették a lefekvés idejét. Debóra néni, a legidősebb denevérasszonyság ilyenkor odaszállt a lurkókhoz, és megkérdezte tőlük:” - Miről meséljek ma? - A fecskékről! – kiabálta Demeter. - Már megint? Múltkor is róluk meséltél! – mérgelődtek a többiek. De Demeter addig-addig könyörgött, hogy Debóra néni elkezdett mesélni: „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis fecske. Tolla fényes fekete volt, kékesen csillogott rajta a nap fénye, torka bordón virított fehér hasa felett. Hosszú villás farka kiemelte gyönyörű alakját. Anyja büszke volt rá, mert korán megtanult repülni. Hajnalban elsőként indult táplálékot gyűjteni, azaz szúnyogokra vadászni…” Eddig jutott Debóra néni a mesében, amikor már minden kis denevér álomra hajtotta fejét, köztük a kis Demeter is, aki fecskének álmodta magát. Álmában gyönyörű sárfészekben lakott családjával a gerendán. Korán felkelt és máris indult a mezőre. Gyönyörű színes virágok felett szállt el. Útközben talált egy csobogó kis patakot, ivott belőle. Találkozott más madarakkal is. Lettek barátai: egy széncinege és egy vörösbegy. Boldog volt… Este, mikor felébredt, szomorúan nézett a fecskefészek felé, ahol a kisfecskék békésen aludtak a családjukkal. Elhatározta, hogy reggel mikor mindenki elalszik, kiröpül és elmegy a kis fecskékkel világot látni.
Így is lett. Mikor Debóra néni elmondta az „esti” mesét és minden kis denevér elaludt, Demeter hangtalanul kiröppent gerenda alól. A hajnali szürkületben elrepült mező fölé. Amikor kivilágosodott, furcsa volt neki az erős napsütés, a szemét bántotta a fény. Vaksin pislogott a virágok felé. Álmában nem így képzelte el. Megpróbált barátkozni a körülötte lévő madarakkal, de nem sikerült. Voltak, akik gyorsan elrepültek mellőle, mások ki is csúfolták: - Hát te miféle szerzet vagy? - Megkopaszodtál? - Mért nincs csőröd? - Ki látott már ilyen csúnya madarat! Demeter nem válaszolt semmit, de nagyon elszomorodott. Neki a mamája mindig azt mondta, hogy nagyon szép kis denevér, most pedig mindenki csúnyának találja. Szomorúan hagyta ott a madarakat, nem így képzelte a barátkozást. Nem is nézte merre száll. Fáradt volt és szomorú, az erős nap égette a bőrét, a hangok bántották érzékeny füleit, nagyon fájt neki. Hirtelen elsötétült az ég, s nagy vihar támadt. Dörgött, villámlott, szakadt az eső, Demeter nagyon félt. De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment a vihar. Kisütött a nap, s egy hatalmas szivárvány ragyogott az égen. A kis denevér ámulva nézte a csodát. Annyira elgondolkodott, hogy észre sem vette a fölötte szálló ragadozó madarat. Alig tudott megmenekülni az ölyv elől. Most érezte igazán mennyivel barátságosabb és könnyebb neki a holdfényben repülni. Olyan messze került az otthonától, hogy nem is tudta merre induljon haza. Csüggedten és nagyon fáradtan aludt el egy fa lombjában. Alkonyatkor a többi denevér riadtan indult a kis szökevény keresésére. Másnap hajnalra bukkantak rá a kimerült Demeterre, aki boldogan és szó nélkül repült velük vissza a biztonságos padlásra. Többé nem vágyakozott a madarak közé. Néhány hét múlva Debóra néni ismét a madarakról mesélt: „ … Amikor a hideg télen, mi denevérek békésen alusszuk téli álmunkat, addig a fecskék hosszúra, veszélyes útra kelnek a hideg fagy elől…” Demeter lehunyta szemét, s elmosolyodva arra gondolt, hogy micsoda szerencse, hogy ő nem madárnak született. De a szivárvány örökre megmaradt az emlékezetében…
Bocsi Jázmin 3.oszt., Balatonkenese: Álmos osztálykirándulás Molnár Krisztina Rita nyomán: „„Száraz tónak nedves partján Döglött béka kuruttyol. Hallgatja egy süket ember, Ki a vízben lubickol. Sej-haj, denevér, Bennünk van a kutyavér! Sej-haj, denevér, Bennünk van a kutyavér!” Lali és Lu ordítva fújták az énekórán tanult népdalt, és felettébb jókedvük volt. Az a féktelen fajta, ami március elején robban ki a gyerekekből az első könnyű fényű tavaszi napon. Persze nem csak a gyerekekből, hanem egyes soha nem öregedő lelkű énektanárnőkből is, mint amilyen például Ibolya néni volt. „
Egyszer csak Ibolya néni azt mondja: -
Kedves gyerekek! Jövő héten, szerdán, kirándulni megyünk!
-
Juhéééé!- kiáltották mindannyian.
Nemsokára elérkezett a kirándulás napja. Lali és Lu becsomagoltak mindent, kivéve a sötétséget megvilágító lámpájukat. Nyolc órakor elindultak Redőnyvárosba. Amikor odaértek, mindenféle redőnyt láttak: kicsit, nagyot, fehéret, kéket, mintásat, ezernyi félét. Ám ez Laliékat nem érdekelte. Ellenben az, amit ezután láttak, felkeltette az érdeklődésüket. Ahogy barangoltak Redőnyvárosban, láttak egy rozoga, szürke és poros redőnyt. A többieket mindez nem kötötte le. Lali és Lu direkt lemaradtak, leheveredtek egy árnyas fa alá, és nem vették észre, hogy elnyomta őket az álom. Álmukban azután kis denevérekként odarepültek a régi rozoga redőnyhöz. A redőnyszerkezet hirtelen megrezeg. Mivel nagyon kíváncsiak voltak, közelebb mentek, és közben ezt kérdezték ijedten: -
Ki az ott? Milyen állat? Bánt minket? Mi a neve? Segítségre szorul? Tán egy tündér?
Félve merészkedtek beljebb és beljebb, mert választ nem kaptak. Amikor beértek, nagyon világos volt, alig látták az utat. Egyszer csak látják, hogy egy tündér van oda beszorulva! Kiszabadítják a denevérgyerekek, és közben ezt kérdezik egyszerre: -
Hogy kerültél ide a redőny alá? Mi a neved te tündér?
A kis tündér félve, reszketve válaszolt halk kis hangján. -
A nevem Fu és egy sas üldözött, az elől menekültem. Nyitva volt az ablak én pontosan erre repültem. A sas megijedhetett valamitől, mert hirtelen eltűnt a levegőben.
-
Örülünk, hogy megmenekültél te kedves tündér! Most azonban törjük a fejünket, hogy ebből a fényes, kápráztató ragyogásból, hogyan találunk kifele?!
-
Hálából, mert ilyen kedvesen szóltatok hozzám, kivezetlek benneteket ebből a fényességből.
Hosszasan repültek dombok, mezők, tavak és folyóvölgyek felett. Ameddig a szem ellátott, csodálatos növényeket és állatokat láttak. Minden olyan barátságos és megnyugtató volt ebben a lebegésben. Közben mintha hangokat, mondatfoszlányokat hallottak volna, a szél zúgása közepette. Lassan ébredeztek, és rájöttek, hogy az árnyas fa tövében, csak álmodták az egészet. Körbepillantottak, meglátták a többieket, a mosolygós Ibolya nénit, a rozoga redőnyt. Egymás szavába vágva mesélték az álmukat, ami kísértetiesen hasonlított, szinte ugyanaz volt. Talán mégis létezik, hogy az igazi jó barátok még álmukban is egyforma helyen járnak, egyformát gondolnak? Kívánom, hogy nektek is legyenek ilyen jó barátaitok!
Szabó Bernadett 5. oszt., Herend : Deny a denevér Finy Petra Dani és a Denevér nyomán:
„Dani fülei pont olyan elállóak és vékonyak voltak, mint a denevéreknek. Hétdioptriás szemüvege mögött vaksi szemek ültek, mint a denevéreknek. A hallása is akár a denevéreké: a legkisebb neszt, zajt, szárnysuhogást vagy levélzörgést is azonnal meghallotta. Csoda, ha a 8 éves kisfiú annyira rajongott ezekért az állatokért? Elolvasott róluk minden cikket, felkutatta róluk az összes fotót, hírt és adatot. Egy szép tavaszi napon aztán úgy esett, hogy Dani egészen közelről is megfigyelhetett egy denevért.” A lakásuk közelében volt egy elhagyott épület, Dani ide járt meglesni kedvenc állatait. Mindig egyedül volt, a korabeli fiúk csúfolták kinézete és különcsége miatt. Távcsöve most is a nyakában lógott, ami olyan nehéz volt, hogy alig tudta mozgatni a fejét tőle. Nagyon óvatosan mozgott, ne rémítse meg a kis állatokat. Ahogy egyre beljebb ért az épületben szinte látta a denevérek csillogó szemét, mintha megismernék már, hogy csak ő jött hozzájuk egy kis elemózsiával. Dani otthonról elhozta a maradék gyümölcsöket, gilisztát gyűjtött, szúnyogokat szedett. Amikor közelebb vitte hozzájuk a finomságokat, némelyik denevér olyan bátor volt, hogy odarepült falatozni. Ilyenkor Dani előkapta a fényképezőgépét és fotókat készített az állatokról. Dani a fal mellé húzódott és onnan nézte ezeket a kedves kis állatokat, nem is értette az emberek miért félnek tőlük. A denevérek senkit sem bántanak, hasznos állatok, mert megeszik a rovarokat. Dani nézte, ahogy esetlenül mozgolódnak a földön, keresik az ennivalót. Ekkor feltűnt neki, hogy az egyik nem tud felrepülni, hiába próbálkozik nem sikerül. Dani közelebb merészkedett, hogy jobban megfigyelhesse, távcsövén keresztül látta, hogy sérült a szárnya. Szegény állat, ha nem segít rajta el fog pusztulni. Hát gondolt egy merészet és óvatosan kezébe vette a kis denevért. Az szinte reszketett félelmében, de Dani keze is remegett, mert még sohasem érintett meg denevért. A bőre kellemesen meleg volt és mintha az egész állat szívverését érezte volna a tenyerében a bőrén keresztül. Mivel Dani nagyon sok könyvet elolvasott már az állatokkal kapcsolatban, így pontosan tudta mit kell tennie. A szobájában egy nagy dobozba rakta, a tetejét egy hálóval takarta le. A dobozba egy faágat is rakott és a doboz aljára forgácsot. Pár óra múlva, amikor már látta, hogy megnyugodott az állat megvizsgálta a szárnyát. Szerencsére csak kisebb sérülés érte, ragtapasszal helyre igazította a sérült szárnyat. Dani egész éjjel figyelte a kis állatot, aki békésen szunyókált az ágon lógva. Reggel Dani betegnek tettette magát, így anyukája megengedte, hogy ágyban maradjon. Épp csak annyi időre ment ki az udvarra, hogy szerezzen ennivalót a denevérnek, a többi időt a szobájában töltötte és figyelte az állatott, valamint utána nézett az interneten, került e már valaki hasonló helyzetbe. A denevér és Dani a nap végére barátságosan nézegették egymást. Dani úgy döntött a szobában szabadjára engedi egy kicsit a denevért, akit Denynek nevezett el. Persze a repülés még nem ment, de Deny szépen próbálkozott. Dani másnap bánatosan kullogott az iskolába, aznap is csak csúfolódtak vele a többiek, de az osztályfőnöke egy nagyon érdekes feladatot adott aznap nekik. Mindenkinek a kedvenc állatáról kell képes beszámolót készíteni. Ezen Dani nagyon fellelkesült és szinte szárnyalt hazafelé, hogy még több képet készítsen Denyről. Anyukája már a kapuban várta Danit, és csóválta a fejét. Megtalálta a denevért a szobában és majdnem halálra rémült. Persze Deny is megijedt, és csodával határos módon, a függöny karnison kötött ki, és persze, azóta is ott lóg. Amikor elmesélte a szüleinek a történetet, nem szidták meg, de legközelebb szólnia kell, ha egy állatot akar hazahozni. Megmutatta a képeket is, amiket készített. Apukájával elhatározták, hogy készítenek a kertbe egy denevér odút, hátha Deny náluk marad. Az odú hamar elkészült, Denyt kivitték az udvarra az odúhoz és ott engedték szabadon. Dani minden pillanatot lefényképezett, hogy megörökítse alkalmi barátja távozását. Kicsit szomorú volt, hogy Deny ilyen hamar meggyógyult, de tudta, hogy a denevér jobban érzi magát a társaival. Dani is szeretett volna a többi gyerekkel játszani, de már feladta a próbálkozást, hogy elfogadják. Másnap az iskolában mikor Danira került a sor a házi feladat bemutatásában, bátortalanul kezdett bele a mondandójába. Meglepetésére azonban a gyerekek érdeklődéssel figyelték a képeket az elhagyott épületben élő denevérekről és Denyről, még kérdéseket is tettek fel és mindenki látni
akarta Denyt. Az óra végére a gyerekek mindent tudtak a denevérekről. Az osztályfőnök is nagyon megdicsérte Danit, hogy ilyen alapos munkát végzett, és megígérte a gyerekeknek, hogy ellátogatnak az épülethez, hogy megnézzék a denevéreket. Danit hazafelé elkísérte pár osztálytársa, mert kíváncsiak voltak hátha az odúban ott lesz Deny. Mikor hazaértek Dani szülei az odúnál álltak és éppen gyümölcsöt adtak Denynek, akin kifejezetten látszott, hogy jól érzi magát új otthonában. Azóta Dani és a többiek együtt gondoskodnak a denevérekről.
Varga Bálint 5. oszt, Zalaegerszeg: Dani a márványszárnyú denevérek megmentője Finy Petra: Dani és a denevér nyomán „Dani fülei pont olyan elállóak és vékonyak voltak, mint a denevéreknek. Hétdioptriás szemüvege mögött vaksi szemek ültek, mint a denevéreknek. A hallása is akár a denevéreké: a legkisebb neszt, zajt, szárnysuhogást vagy levélzörgést is azonnal meghallotta. Csoda, ha a 8 éves kisfiú annyira rajongott ezekért az állatokért? Elolvasott róluk minden cikket, felkutatta róluk az összes fotót, hírt és adatot. Egy szép tavaszi napon aztán úgy esett, hogy Dani egészen közelről is megfigyelhetett egy denevért.” Egy késő tavaszi, meleg éjszaka történt, hogy nem tudtam aludni, olyan meleg volt a szobámban. Egy darabig füleltem, de csak az éjjeliszekrényen lévő óra ketyegését és apa ütemes horkolását hallottam a szomszéd szobából. Kitapogattam a szemüvegem, feltettem, és gyorsan kicsusszantam az ágyamból, hogy egy székre felmászva kinyissam az ablakot, és a fullasztó meleg helyett friss levegőt eresszek a szobába, és végre alhassak. Bár titkon reménykedtem, hogy a fényesen ragyogó holdvilágnál esetleg megpillantok egy csodálatos denevért. Kicsit kémleltem az eget, de sajnos egy hullócsillagon és egy kuvikon kívül nem láttam-hallottam semmit. Pedig semmire sem vágytam jobban, mint hogy végre találkozzam eggyel közülük. Délután láttam a helyi tévécsatornán futó hírekben, hogy a hozzánk közeli Remete barlangban felfedeztek egy új fajt, és még nem tudták azonosítani, melyik nemzetséghez tartoznak. Ez a hír teljesen lázba hozott. Végre itt a közvetlen közelemben történnek csodák! Egy új faj! Talán a közelükbe jutok én is! Álmomban már a közeli barlangban jártam éjszaka, ahol az ismeretlen fajtájú denevérek között töltöttem az éjszakát. Éreztem minden rezdülésüket, hallottam a bársonyos szárnysuhogásukat is, ahogy vadászni indultak, és kommunikáltak egymással. Már éppen hívtam volna egyiket, mikor egy vékonyka magas hang szólongatni kezdett: - Dani, Dani, Dani, denevérek ismerője és barátja, kérlek, segíts a törzsünkön! – mondta. Becsuktam, majd kinyitottam a szemem, de nem tudtam, hogy álmodom-e vagy ébren vagyok? Egyszercsak az orrom előtt egy kis foltos –fekete és szürke márvány mintás- denevér vitorlázott és képzeljétek, beszélt hozzám! Hát mégis sikerült, találkoztam eggyel közülük! Ahogy az ámulatból magamhoz tértem, becsuktam az ablakot, nehogy kirepüljön. Hívtam, mesélje el, hogy is tud velem beszélni, és honnan tudja, hogy én ki vagyok. Miért pont hozzám repült be? Erre elmesélte, Őt Dininek hívják, őt bízta meg a csapat vezetője, hogy keressen meg és kérjen tőlem segítséget. Tudják, hogy én nagyon jól ismerem a denevérek nemzetségeit, megbíznak bennem, én biztosan fogok nekik segíteni. A nevemet, címemet minden valamire való denevércsapat- legalábbis a vezetőik- ismerik! Én csak hüledeztem a hallottakon. Elmesélte, hogy pár napja egy nemzetközi barlangászcsoport felfedezte a rejtekhelyüket, pedig már nincs hova menekülniük onnan. Eddig mindenhol rájuk akadt valaki, sokszor csintalan, rossz gyerekek, gonosz felnőttek, akik nagyon rosszul bántak velük, elkergették, megdobálták őket. Volt olyan társuk, akit elfogtak és a szemük láttára megkínoztak, megöltek és még meg is nyúztak! Erre én elszörnyedtem, mondtam neki, hogy ebbe még belegondolni is rossz! Hogy tehettek velük ilyet? Dini elmondta, hogy nagyon nagy veszélynek vannak kitéve, mert az emberek el akarják fogni őket, hogy különféle kísérleteket végezzenek rajtuk a különböző laboratóriumokban. Mivel se a méretük, se a külsejük nem megszokott, mutogatnák őket az állatkertekben üvegfal mögé zárva. Legalábbis ezt mondták az emberek a barlangban. Ez pedig a pár száz tagból álló csoport kihalásához vezetne.
– Dani, segítened kell, akadályozd meg, hogy elfogjanak minket! Ha másképp nem megy, keress nekünk új, biztonságos otthont, ahova elrepülhetünk titokban! - kérlelt Dini a kis denevérlány. Gyönyörű volt a fekete és szürke foltos kis jószág, csillogó zöld szemmel, édes kis fülekkel, apró termetével. - Dani, most mennem kell, már pirkad, nem láthat meg senki. Majd holnap ismét eljövök. Egész nap izgatottan kerestem a lehetséges megoldásokat. Tanítás után még a helyi Tv-hez is elmentem, hogy a segítségüket kérjem: az emberek hagyják békében élni ezeket a csodálatos állatokat a természetes élőhelyükön, a városszéli Remete barlangban! Felvettek velem egy beszélgetést, ahol mindezt elmondhattam. Megígérték, hogy két alkalommal is le fogják adni és a természetvédők is segíteni fognak a denevérek élőhelyének megóvásában. Boldogan siettem haza és vártam az éjszakát, hogy minden jó hírt elújságolhassak Dininek. Éjféltájt a nyitott ablakban lógtam türelmetlenül, mikor meghallottam az ismerős szárnysuhogást. Már láttam is újdonsült barátnőmet. Elmeséltem neki, mit intéztem. - Köszönöm Dani, amit értünk teszel, de még nem lehetünk nyugodtak, hiszem ma már több tudóscsoport jelent meg a barlangnál, hogy párunkat befogjon, aztán kísérleteket végezzen. - Ne izgulj Dini, holnap a természetvédőkkel odamegyünk, és nem engedünk be senkit a barlangba. Tudod mit, ki fogjuk harcolni, hogy a hatóságok nyilvánítsanak titeket védett fajjá! Az aktivisták megígérték, hogy holnaptól eltorlaszolják a barlang bejáratát, hogy senki se mehessen be. Nyugodjatok meg! Két nap alatt a Tv híradásainak (amit aztán nagyon sok másik csatorna is leadott) köszönhetően Dinit és társait rekordidő alatt védett denevérekké nyilvánították, így már senki sem bánthatta őket. Ez a kis denevércsapat azóta is hálás nekem. Dini segítségével még többet és többet tudtam meg a különféle, csodálatos denevérfajokról, nem egyszer magam is személyesen találkozhattam velük. Köszönöm, Dini!