Ars Moriendi Elmélkedés a halálról történelmi keretben.
Esszém témáját az a gondolat adta, hogy edzésen igazából embert ölni tanulunk, ám ennek kulturális hátteréről, és arról, hogy ez régen miért volt normális, viszonylag ritkán beszélünk. Vagy csak felettébb érdekesnek találom a halált, beleillenék a középkori Európába. Amolyan elmélkedés a kultúra időbeli változásairól, vagy azok hiányáról, hadtörténeti vonatkozásban. Célja a saját gondolataim, és sokkal tájékozottabb emberek elméleteinek összegyűjtése egy érthető, folyamatokat feltáró, tévhiteket elhessegető szövegben. Rövid kutatás után arra a következtetésre jutottam, hogy a halál az akkori ember számára olyan volt mint nekünk a szerelem. Egy mindenhol megtalálható jelenség, melynek természete ma sem sokkal tisztább. Ráadásul mindkét jelenség komoly pszichológiai következményekkel jár. A tudományos fejlődés tán rávilágít velejáróira, de a misztikuma állandó. Ez a lelkesedés a halál mindennaposságának megszűnésével lankadt. Én sem láttam még élőben meghalni embert, csak már halott családtagot akihez ki is kellett utazni. Persze, másodpercenként meghal valaki, de emberek milliárdjai közt ez nem eredményez nagy sűrűséget. „Memento mori”, szokás volt mondani Európában. Ez a felhívás a Wikipédia szerint az ókori Rómából ered, ahol a győztes hadvezér parádéján jelen volt egy, a hadvezér közelgő halálára emlékeztető rabszolga. Mindenkori jelentése csupán ennyi, a halál lehetőségét juttatja a befogadó eszébe. Népszerű eszköze az egyháznak, hívők misére csalogatásához. Ugyanis a keresztény felfogás szerint, miután meghaltunk, életünk döntései alapján üdvözülünk. Meggyőző érv volt arra hogy az adott személy igyekezzen legalább misére járni, a vészesen közelítő halál előtt. Erre utalnak a román stílusú templomok kapui fölött ábrázolt pokolban szenvedő bűnösök is. Manapság elég ritkán gondolunk a halálra, főleg velünk a főszerepben. Olyan világban élünk ahol a „You only live once” kifejezést nem figyelmeztetően, hanem értelemtől megfosztott, veszélyes tettekre bátorítóan használják. Egyszerűen nem venném komolyan, ha valaki csak úgy rám szólna, hogy „emlékezz a halálra”. Ennek feltehetően az egyik oka az, hogy környezetemben nem mindennapos jelenség a halál. Korombelieknek talán életük során természetes halált halt egy-két nagyszülője. Könnyű azt hinni, hogy ha csak aktívan nem helyezem magam veszélybe, nem halok meg (ritka balesetektől eltekintve). Ezekből arra merek következtetni, hogy ahhoz hogy a „memento mori” motívumok tényleg hatásosak legyenek, a középkori embernek sok, és változatos halált kellett látnia. Nem triviális dolog, valakinek túl is kellett élnie.
Ezt igazolja az is, hogy a halálmotívumok népszerűségének tetőpontja a járványokkal teli 14. század. Innen származik a „danse macabre”, a haláltánc, amely arra reflektál, hogy mindenki meghal, sőt, hasonlóan. Ebből a korból maradtak ránk „vanitas” ábrázolások, melyek a világi dolgokkal foglalkozókat mutatják, amint pokol és megváltás között állnak. Voltak köztéri órák, melyeken az „ultima forsan” (talán az utolsó) felirat figyelmeztetett, és kripták, melyeknek falát emberi maradványokból építették. A halál elsődleges, erőszak mentes forrásai a balesetek és betegségek. Úgy tűnik az általános konszenzus az, hogy az átlag életkor alacsonyságáért a gyerekek magas arányú halálozása, és a higiénia és orvosi tudomány hiánya felelős. A higiéniai problémák mítoszára egyfolytában találnak támogató és cáfoló bizonyítékokat, így azt merem feltételezni, hogy hasonlóan napjainkhoz, akkor is emberről emberre változott e téren a preferencia. Esszém címadója egy ekkor megjelent könyv, amely a „jó halál művészetéről” traktál. A járványtól haldokló olvasót felkészíti, nehogy méltóság és hit nélkül találjon meghalni. De a jó halál keresésének nagy hagyománya van. Példának felhoznám „Roland énekét”, evvel egyesületünkhöz közelebbi vizekre evezek. Roland, Nagy Károly lovagja, annak hispániai hadjárata során a hátvéd sereg vezére volt. Ám amikor támadtak a hitetlenek, Roland nem fújt a kürtjébe, az utolsó emberig harcolt. Majd amikor látta hogy nem nyerhet, arcával Hispánia felé fordult, törhetetlen kardját minden erejével igyekezett eltörni, kesztyűjét Istennek nyújtotta, majd kürtjébe belefújva (hogy megbosszulhassák) szétrepedt a halántéka, és angyalok vitték mennyországba. Halálának megvolt a rituáléja. Hódítóként és hívőként halt meg. A szép, dicsőséges, méltóságteljes halál gondolata máig is él, ebben sem változtunk. Abban igen, hogy erről nem kezdünk el komolyan gondolkodni, csak már öregebb korban. Fontosnak találom a „miért” kérdést feltenni. Miért gyilkolták (ha egyáltalán) egymást az emberek egy olyan világban ahol egy karcolásba bele lehetett halni, a szülés az életadás mellett az élet kockáztatás jelképe volt, és parancsolat tiltotta mások életének elvételét. Hiszen itt több száz évről beszélünk, valami értelme csak volt. A közbiztonság, és a biztonság általában a fő szempont amivel talán mi nem is számolunk, de a középkorban és reneszánszban nagyon is fontos volt. Mielőtt civilizációnk ennyire elterjedt, a kontinensünket lakó emberek nem éltek azon illúzióban, hogy csak rajtuk múlik kivel kerülnek konfliktusba, mi történik velük. Az efféle utópisztikus elképzeléseket banditák, barbárok és tatárok, később hódító seregek rendszeresen lerombolhatták. Szükség volt egy szervezetre, ami saját magát és táplálóit fenn tudja tartani. Ím a feudalizmus nevű hadi gépezet, hegye a lovag. Mivel ez tulajdonképpen egy erőszak elleni erőszakszervezet, a hatalmat itt is az erősebb, vagyis veszélyesebb emberek birtokolják. Én úgy képzelem el, hogy ez csodásan tud működni, amíg minden részvevője tisztában van a feltételekkel, de ha mégsem, a fegyvert tartó ember mindig rendelkezik kényszerítő erővel. A feltételek egyszerűek, a föld, és a rend védelemre szorul, evvel hajlandó foglalkozni egy szűk réteg, őket a földet művelők eltartják. Jól, mert ha nem, akkor hagyják őket meggyilkolni egymást.
Gyors széljegyzet, a híres amerikai író és vlogger John Green a Youtube-ra feltöltött történelem óráiban érdekes hasonlóságra világít rá a feudalizmusról szóló videójában. Ugyanis a mai világban is hoznak létre a feudálishoz hasonló rendszereket. Olyan helyeken ahol az állam képtelen közbiztonságot szolgáltatni. Csak míg mi ezeket haduraknak és terroristáknak hívjuk, a középkorban a megfelelő megszólítás az „uram” lehetett. A helyzet hasonló, van aki nem akar kardot vagy esetleg Kalasnyikovot emelni kertje védelmében, de szívesen, vagy kényszerből rendeli magát alá annak aki igen. Nos ez mind szép és jó amíg a vezető réteg nem kap egy romantikus imázst, mint ahogy meg is történt. Nem triviális dolog, de nem hiszem hogy ez természetes. A kenyér elkészítése melyet mind eszünk ugyan olyan nemes munkának tűnhet mint az ország védelme, és a belek ontása hasonlóan mocskos munka mint a földművelés. A mi jelenlegi társadalmi berendezkedésünket is inkább az jellemzi, hogy a állam egésze fizető munka keretein belül foglalkoztat katonákat. De az írja a történelmet aki tud írni (nagy egyszerűsítés), így forrásaink nagy része inkább a társadalom harcos rétegével foglalkozik. Hamar az életoltás a művészetek egyik legnemesebbike lett, és alakította a kultúrát. Ennek talán a legevokatívabb példája a lovagi torna, ami arra szolgált, hogy a lovagok formában maradjanak béke alatt is, de a dicsőség és becsület bemutatásának fő színterévé vállt. A lovag győzelmeit választott hölgyének dedikálhatta, bemutathatta képességeit. Sok kódex amit egyesületünkben tanulmányozunk kifejezetten azért készült hogy a tornára készítse fel olvasóját. Ez egy szép példája annak ahogy a kultúra és a szociális presszió álcázza az eredeti szándékot. Ismét gyors kitérőt tennék. Ugyanis itt Európában talán szerencsés is volt az elnyomott jobbágy, mert sokáig élt az elképzelés hogy a lovag őt is védi. Rövid kutatásom során a japán samurai kötelességeiről csak azt tudtam meg hogy életükkel tartoztak az uruknak. Ám a bushido is egy érdekes téma lehet a halál mindennaposságának szempontjából, de keveset tudok róla és annyira nem is témába vágó. Ellenben tanulmányaimból az derül ki hogy a város nem tartozott közvetlenül a nemességnek nevezett hadügy védelme alá. Ezt a szerveződési formát a kereskedelem alkotta, és az alkotó tagjai olyan közbiztonságnak örvendtek amilyet megalkottak maguknak. A jogok védelmének hiánya, és a város védelmének igénye (a városfal szakaszait céhek védték) hozhatta létre a civil önvédelmet. Erről szól a második fajta kódex amit tanulmányozunk egyesületünkben. Ennek eredménye lehet a Marxbrüder, és a London Masters of Defense. A városi polgárok önállósodásának fontos része volt az önvédelem. Összegezve, a feudalizmus kicsi, lokális konfliktusokat szabályozva, összpontosította egy nép erőforrásait, és lehetővé tette a nagyobb külső konfliktusokat. Az embernek mindig „szűksége” lesz valamire, elkerülhetetlen a konfliktust. Az is elkerülhetetlen, hogy emberi erőforrásait pótolva, a vezető réteg a „védelmezett” rétegből is harcoló egységeket alkosson.
Megkockáztatnám azt az állítást, hogy ami európai népeket országgá kovácsolt, az a közös hadügy. De az ötödik parancsolat továbbra is tiltotta a lovagokba gyerekkortól nevelt gyilkos képességek használatát, nem? De igen, teljes mértékben tiltott volt az emberek gyilkolása, de… kit tartunk embernek, mi számít gyilkosságnak? Ebben a kérdésben a fő módszert látom a hadi történelem létrejöttére, a motiváció persze az emberi természet. Rendkívül könnyű morálissá tenni az ölést. Legkézenfekvőbb a kulturális különbség. Ha máshogy beszélnek, máshogy öltözködnek, esetleg más a bőrszínük akkor nehezebb empátiát érezni. A nomád népek és fosztogató királyságok (vikingek) működése mögött is ezt látom. Sőt, elég felcsapni egy Bibliát, például Sámuel könyvét, és azt vesszük észre hogy a nomád Izraeliták nem csináltak mást, csak ráböktek egy földterületre, azt mondták azt Isten nekik adta, majd ezen ürüggyel felbátorodva megtisztították azt bennszülötteitől. Isten választott népe teljesen jogosan öl gyengébb isteneket magasztaló barbárokat. Nem kell sok, hogy ezen tengelyen elérjünk a mocskos frankok, vagy bitang nápolyiak elleni háborúkig. Hozzá kell a témához tenni, hogy az európai háborúkban általában annak volt igaza, akinek az oldalán a pápa állt, feltéve hogy annak adott pillanatban és helyen volt hatalma. Szóval mi számít gyilkosságnak? A háború nem, hisz azt a Biblia is dicsőíti. A bosszú nem, azt meggyőződésből csináljuk. Mindegy is, majd a pápa eldönti miután megtettük amit megköveteltek tőlünk, legfeljebb elzarándokolunk valahova, esetleg elmegyünk keresztes hadjáratra. Ami egy és ugyan az, a keresztes hadjáratokat is zarándoklatnak hívták. És kit szabad megölni? Máig élő „tudomány” a dehumanizáció. Megérthetőségért kortárs példával élek, és olvasómat megkérdezném, hogy képzeli el az arabok társadalmát? Ha Kalasnyikovot és Koránt szorongató barbárokat képzel el, esetében a média elérte célját. Ha társadalmi berendezkedésüket alsóbbrendűnek tekinti, lefogadom hogy a benne élő emberek nem értenének önnel egyet. A háborúnak (akármilyen formában is harcolnánk) szerves része az ellenségkép kialakítása. A globális társadalom sikeresen, bár egyre nagyobb erőfeszítés árán alkot ilyen ellenségképeket. Ennek jó példája a második világháború, melyben hatalmas mértékben használták a médiát ezen célból. Az első világháború után már semmilyen illúzió nem élt a háború dicsőségéről és hősiességéről, szükség lett médiakampányokra a hadi lelkesítéshez. Ahogy a már említett John Green is mondta, „Rengeteg metaforikus rezonancia van abban, ahogy élő emberek árkot ásnak maguknak, ahol idővel meg is halnak.” Elképzelésemben, saját tapasztalat híján, csak témát feldolgozó irodalom olvasása alapján, az emberölésnek hasonló pszichológiai hatása lehet akár embernek tartjuk az áldozatot, akár nem. Thomas Heebøll-Holm, Koppenhágai Egyetem középkorral foglalkozó történész kutatásával felbátorodva írnék most a PTSD-ről, történelmi vonatkozásban. A „Posttraumatic stress disorder” (PTSD) egy pszichológusok által elég tisztán leírt jelenség, mely egy nagyobb testi és/vagy lelki trauma után következhet be. Velejárói: akut stressz, rémálmok, hiperaktivitás, depresszió, és egyéb nem túl kellemes állapotok. Ami érdekesebb,
hogy a 14. században is leírta egy Geoffroi de Charny nevű lovag. Könyvében de Charny a lovagtársaihoz szól, és leírja egy hadjárat embertelen körülményeit. Nagyon is azt írja le amivel modern katonák küzdenek meg bevetésen. Hogy lehet ez ellen tenni? 14. századi lovagunk a nemes célt ajánlja, amíg a világ rendjéért harcolunk, nem zavar (annyira) a fröcsögő vér. És lovagoknak ez talán a legjobb vigasz. Ezt kapják azért hogy gyilkos képességek mellett morális kódot is beléjük nevelnek. Ám míg egy lovagnak fenn kell tartania az fent említett imázst, a kényszerből, vagy pénzért harcoló közkatonának nem. Nem volt kötelező karddal- kópiával csatába menni, sőt, közel sem kellett menni az ellenséghez. Hadtörténetet átívelő pillantásaimmal azt vettem észre, hogy a tömeges hadi megmozdulásoknak legkedveltebb fegyverei voltak a kisebb-nagyobb szálfegyverek. Sőt, ahogy az időben előre haladunk az általános fejlődési irány a hosszabb fegyverek felé mutatott. Ennek egyértelmű oka tisztán gazdasági, egy botra rákalapálni egy hegyet rendkívül olcsó. Edzeni vele is könnyű, tömeges formációban jól használható. Ami nem olyan egyértelmű, ám sokkal jobban magyaráz több jelenséget egyszerre, az a pszichológiai vonatkozás. Ezért találunk ki egyre távolabbról ölni képes fegyvereket, ezért nemesebb a kard mint az íj. Karddal mellkasba szúrni valakit (úgy hogy ezt ne tegye meg velünk, ezért tövig) nem jó. Ezt egy kétméteres lándzsával tenni jobb, íjjal még jobb. Ezekhez képest géppuskával vakon lőni az ellenség felé egészen kímélő. A Youtube-on egy Lloyd („lindybeige”) nevű történelemben tájékozott vlogger vázolta fel egyik videójában azt a elméletet mely szerint „a bajonett életet ment”. A gondolat egyszerű, és a vonalharcászat korába visz vissza. A bajonettroham kapó oldala gyakran megfutamodott a rohamozóktól, ahelyett hogy felvette volna velük a harcot. Ennek oka egyszerűen az, hogy az akkoriban már a testközeli harctól elszokott katona nem akart beleit fogva meghalni. Sőt, a rohamozók sem számítottak arra hogy használniuk kell majd szuronyaikat. A haditechnika ezen a tengelyen fejlődve oda jutott, hogy manapság az USA robotrepülőit vezető pilóták több ezer kilométerrel a csatatértől ülnek egy fotelban, és oltanak ki életeket. És még ez sem elég hogy ne érezzék a tett pszichológiai hatásait. Hogy ez így volt mindig is, vagy ez csak neveltetésből származó gyengeségünk, nem tudom, bár a források inkább az előbbire mutatnak. Heebøll-Holm kutatása még egy nagy jelentőségű témára, és okaira világít rá. A párbajok pszichológiájára. A párbajhoz ugyanis minimum két ember kell, mindkettőnek bele kell egyeznie. De miért akarna akárki párbajozni? A düh egyértelmű indok, bár a másik oldalnak nem kell akarnia meghalni gaz tette miatt. A higgadt/harcképtelen sértett meg próbálkozhatott jogi úton akasztófára juttatni a sértőt, bár ez a közbiztonság gyermekkorában nem garantált semmit. A fő mozgató erő itt a szociális presszió. Felhívtam a figyelmet a harcművészet kultúra formáló hatására, a párbajban ez kikristályosodik. Ugyanis a párbaj egyes korszakokban nem lehetőség, hanem kötelesség volt. A párbaj, és az erőszak általában megmutatta hogy jogaidat minden eszközzel megvéded, nem vagy gyenge. Heebøll-Holm egy 14. századi Párizsból származó példát hoz föl. Egy nőt a férje halálra vert, és a nő testvérei bűnbánást vártak a férfitól. Ezt nem tapasztalták, így kényszerültek megölni
őt. Megbocsátást kaptak a társadalmuktól hiszen bosszút hajtottak végre gaz tettért. A párbaj is hasonlóan működik, a kihívott félre viszont örökre gyáva és becstelen jelzők ragadnak, ha nem fogadja el. Egy olyan cikket is olvastam mely szerint a párbaj mentalitás a 19. századra oda fajult, hogy a „becsület” egy bizonyos túlérzékenységet jelentett, ürügy keresését. A következménye ennek az a civil önvédelmi kultúra, melyet egyesületünkben is tanulunk. Sokat mond a városokban uralkodó rendről, hogy egyes polgárok pénzük jelentős részét arra költötték, hogy a legjobb mesterektől tanulják a párbajozás művészetét. Bevételt, de talán konfliktus elkerülését is szolgálta a fechtschule kivonulása a város főterére. Én nem kötnék bele olyan emberekbe, akik a tér közepén karddal verik egymást. Persze ennek a jelenségnek is kellett egy-két évszázad, hogy a fegyverek, melyeket használni tanultak általánosan elérhetőek legyenek. És így vissza is térhetünk az ember kiszolgáltatottságára az agresszorokkal szemben, és miért volt erre az egészre szükség. Összefoglalva eddig szerzett ismereteimet: Feltételezhetem hogy a középkor és reneszánsz átlag embere egész békés életet élhetett, amíg a rendszer működött. Szerencsétlensége és gyilkos pályája akkor kezdődhetett el, amikor rá is szükség volt a csatatéren, mert az ellenség is képzetlen tömeghadsereget alkalmazott, amire az ellenségkép és az ölés moralizálása adott lehetőséget. Ami miatt a középkort oly brutálisan agresszív korszaknak vehetjük, az a nemesi réteg, mely a rendszer hadi működéséért volt felelős, és ránk hagyta életüket leíró forrásait. Továbbá a városokban szükség született a civil önvédelemre. A párbajok és civil öldöklés mögött a rossz közbiztonság és magas társadalmi presszió állt. Okaiban és folyamatában a háború sose változik, és ezen téma véres prizmáján keresztül az is egyértelművé válik, hogy az ember is ugyanúgy működött az utóbbi pár ezer évben. Ami fejlődött, az a technológia és a társadalom, amely visszaszorította a mindenféle halálozások arányát, és a háborúkét is. A fejlődéssel megszűnik a feudalizmus szükségessége, bár ez a fejlődés nem mindenhova jut el. A gyilkolás pszichológiai hatásait a középkori lovag is ismerte, és talán hasztalan próbálkozunk egyre távolabbról és távolabbról ölni. És hogy miért öl az ember? Sokszor kényszerből, de oly sok oka lehet rá, hogy csoda hogy még létezünk mint faj.
Forrásjegyzék: Wikipedia: Memento mori, Ars Moriendi, Roland ének (és mindenféle fordításai), PTSD Sciencenordic.com: „Violent knights feared posttraumatic stress” cikk, Kristian Sjøgren által Livescience.com: „Drone Wars: Pilots Reveal Debilitating Stress Beyond Virtual Battlefield” cikk Denise Chow által Crimelibrary.com: „The deadly history of dueling” cikk, Denise Noe által Youtube: „Crash course world history”, „crashcourse” csatornán (John Green); A „lindybeige” csatorna számos videója. Biblia
