A nyelv, amelyben élünk Arról, ami és aki összeköt

REFORMÁTUS MAGAZIN • Kiadja a Debreceni Református Egyházmegye

Ki a közös bennünk?

A nyelv, amelyben élünk

• Református mozaik • Cigányság – testvér vagy sem?

Arról, ami és aki összeköt

2010 / 2.

Hitvallásunk terei:

• Az Úr szőlőskertjében • Apa és fia • Derecske, Ebes, Hajdúszovát, • Pocsaj, Debrecen – gyülekezeteink

Címlapon: Nagyszekeres református temploma Belső címlapon: A csengersimai református templom kazetás mennyezete Fotók: Lente István

TARTALOM KÖZÖSSÉG Református Magazin A Debreceni Református Egyházmegye lapja

3

Beköszöntő – Vad Zsigmond esperes

16

Ember-közelben Bölcskei Gusztáv

Felelős kiadó: Vad Zsigmond esperes Dr. Csabina Sándor főgondnok

4

Németh Áron: „… ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük.”

19

ifj. Jenei Zoltán: Apa és Fia a szolgálatban, testvér-gyülekezeti kapcsolatban

20

ifj. Karcza Sándor: MonostorpályiMagyarszovát: Testvérek a hitben és a magyarságban

Kép-olvasás – Három piros mag/ocska

22

Nagy Józsefné: Az Úr szőlőskertjében

10

Kustár György: Cigányság – testvér vagy sem?

24

12

S. Varga Pál: A nyelv, amelyben élünk

Gyülekezeti tükör: Ebes, Nagycsere, Hajdúszovát, Derecske, Pocsaj, Csapókert, Kossuth utca, Nagyerdő

29

Kustár Gábor: Egygenerációs gyülekezet?

Szerkesztőbizottság: Berkesi Sándor, Dr. Gonda László, Dr. Kustár Zoltán, Dr. Korsós Bálint, Dr. Oláh Szabolcs Főszerkesztő: Tóth Tamás Grafikus és tördelőszerkesztő: Lente István Olvasószerkesztő: Tóth-Mihala Veronika Munkatársak: Bukáné Zakar Zsuzsanna, Hadházi Tamás, Kustár Gábor

6

8 Buka László:

Szerkesztőség: 4026 Debrecen, Kálvin tér 17. E-mail: [email protected] Nyomda: Litográfia Nyomda Felelős vezető: Vécsei Tibor

Dr. Gonda László: Közöd?

Fotóillusztrációk: Profimédia, www.profimedia.hu

14

Demeter Anita: Segítünk egy mosolyért

30 Gonda-Salánki: Győztünk? 31 ifj. Karcza Sándor: John Stott: Hinni Jézusban – a kereszténység lényege

2

beköszöntő

Közösség: az egyház mint az élő tagok egysége A valódi közösség kifejezésének egyik legszebb képét a Biblia az élő test tagjainak az egységében, összetartozásában, és „együttműködésében” látja. Ezt nevezi egyháznak, Krisztus testének. Az egyház létrehozója, szerzője nem az emberi akarat. Nem azért van egyház, mert mintegy kétezer esztendővel ezelőtt néhány ember kigondolta és létrehozta. Az egyház nem emberi társulás, nem közös vállalkozás, nem is egyszerűen történelmi képződmény, valamiféle szervezet vagy intézmény. Az egyház Krisztus teste. „Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.” Nem valamilyen kegyes óhaj, hanem megkérdőjelezhetetlen felszólítás, sőt határozott igény, amelynek fontos következményei vannak. Kölcsönösen szükségünk van egymásra. Rá vagyunk utalva egymásra. Ez azonban nem kényszerűség, hanem boldog kiváltság. Vagyis nem a szükség űz oda bennünket egymáshoz, hanem annak a felismerése, hogy magányosan nem

teljesedik ki az életünk. A teljesség csak a Krisztussal és egymással való életközösségben válhat valóra. Az a testtag, amely közömbös, vagy nem igazodik a test egészéhez – elhal, mert elszakadt az őt éltető erőtől. Mit tehet egy láb vagy kéz, ha elszakad a testtől? Halál vár reá. Ez érvényes az egyház-közösség tagjaira is. Felcserélhetetlen funkciói vannak a test tagjainak. Amit a kéz tesz, azt nem lehet a lábnak tennie, s ez fordítva is lehetetlen. A füllel nem lehet látni, sem a szemmel hallani! Minden tagnak ebben a különleges egységben megvan a maga feladata, amit nem lehet lekicsinyelni, feleslegesnek és értéktelennek tartani, de nem szabad a többi tag kárára sem túlértékelni. Mindenkinek személyre szabott feladata, küldetése van. Az egyházban minden tag nélkülözhetetlen, a szolgálat személyre szabott. Ezért meg kell tanulni becsülni és tiszteletben tartani egymást. Amint a test tagjai nem rendeznek egymás közt rangvitát, és nem is akarnak egymás között egyfajta fontossági sorrendet kialakítani, így az igaz közösségben sincs helye a hierarchikus szemléletnek. A test tagjai külön végzik feladatukat, de nem öncélúan, hanem

összehangolva, egy akaratnak engedelmeskedve. Egy test vagyunk, s a fő maga a Krisztus, az Ő akarata szerint mozdul a test minden tagja. Amikor belépünk az olaszországi híres történelmi város, Ravenna legnagyobb templomába, a S. Apolinare in Classe-ba, és feltekintünk a szentély kupolájába, egy hatalmas képet látunk, amely Krisztus arcát ábrázolja. A bazilika szürkésfehér alaptónusából színesen ragyogva világít a kép. Nem festmény ez, hanem egy épségben megmaradt nagyszerű mozaikkép, több tízezer mozaik darabból összeillesztett csodálatos „Krisztus-arckép”. A mozaik kövecskék magukban nem értékesek, külön-külön nincs hasznuk és szépségük, de ha értő-alkotó kezek összeillesztik, gyönyörű kép alakulhat ki belőlük. Így van a Krisztus testében, az egyházközösségben, így lehet egyházmegyénk gyülekezeteiben is. Sok-sok kis mozaikkocka-élet szükséges ahhoz, hogy megformálódjon a hiteles Krisztus-arc. Adja meg Urunk, hogy a Szentlélek munkája által egyre inkább a Krisztus ábrázatát magán hordozó valódi közösséggé váljon egyházmegyénk. Vad Zsigmond esperes

3

kiáltó szó

„… ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) 4

Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek, akár ismeretlenül is, ott előbb-utóbb találnak egymásban valami közöset. „Milyen kicsi a világ!” – mondjuk, amikor kiderül, hogy van egy közös ismerősünk. „Én is Debrecenben szállok le!” – mondjuk a vonaton, amikor kiderül, hogy egy helyre utazunk. Sokszor beszédbe sem kell elegyedni, és látszik, hogy hasonló az ízlésünk, a lelkialkatunk, vagy bevillan az érzés: „Mintha már láttam volna valahol!” Bár sokszor mondjuk, hogy minden ember különböző, mert fontosnak tartjuk hangsúlyozni az egyediségünket, közben mégis vágyunk arra, hogy egymásban valami közöset találjunk. A közösség kialakulásának első lépése ez: keresni és felfedezni egymásban azt, ami közös. Így indulnak barátságok, így működnek a közösségi portálok az interneten, így alakulnak klubok és társaságok. Ahol azonban ketten vagy hárman Jézus Krisztus nevében gyűlnek össze, ott valami különös történik. Ott nagyobb dolog születik, mint egy klub vagy egy barátság, több, mint egy emberi társas kapcsolat. A Biblia ugyanis azt ígéri, hogy ahol Jézus neve, hatalma és szeretete formálja a közösséget, annak a közösségnek része lesz Isten is. Közösség, melynek láthatatlan harmadikként, negyedikként, tagja az Úr. Aki már átélte, az tudja, hogy milyen felemelő érzés, amikor két ember találkozik, és a számukra legfontosabb dologban, a Jézushoz tartozásban találják meg a közös pontot. Ez aztán kisugárzik a kapcsolat minden más szintjére is – a közös tévézéstől a közös imádkozásig. „… ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük.” Ennek az ígéretnek a valóságáról

tanúskodik az a bibliai történet, amikor az emmausi úton két tanítvány beszélget Isten dolgairól. Jézus melléjük szegődik, és megértik a világot, Isten tervét, és felismerik benne a saját szerepüket is (Lk 24,15). De ugyanezt példázza az az elbeszélés is, amikor a halálra ítélt barátok mellett óvón, védelmezve őket, megjelenik a tüzes kemencében egy titokzatos Negyedik (Dán 3,25). Amíg tehát mi azt fürkésszük, hogy mi a közös bennünk, ami alapja lehet egy jó kapcsolatnak, addig a Biblia azt a kérdést teszi fel: Ki a közös az életünkben? Ott van-e Jézus, számolunk-e vele, szóhoz juthat-e ő a kapcsolatainkban? És itt nem csak az egyházra vagy a gyülekezetre gondolok. Beengedjük-e Istent a családba, a vonatfülkébe, egy baráti társaságba? Olyan hétköznapi találkozásokra is vonatkozik ez az ígéret, amikor nem feltétlenül Istenről lesz szó. Talán Jézus neve el sem hangzik. De mégis Őhozzá igazodnak a gondolatok és az indulatok, az ő jósága, szeretete a szavaink és a tetteink egyetlen mércéje. Ne nyugodjunk bele abba, ha csak a rokonszenv, az érdek, az eskü, a bizalom vagy a közös érdeklődés köt össze másokkal! Hiszen ezek az értékek annyira sérü-

lékenyek! A közösség valódi alapja az, ha a másik emberrel való kapcsolatunkban jelen van az Isten. Aki összeköt. Aki kibékít. Akihez, mint a megbeszélt találkozási ponthoz, mindig visszatérhetünk. Ő a „közös nevező”, aki eligazítást ad konfliktusainkban, szenvedéseinkben, de meggazdagítja örömeinket és ünnepeinket is. Az Én, a Te és az Ő Jézus igénye és közösségformáló jelenléte mellett lehet csak tartósan Mi-vé. „Ott vagyok közöttük!” Kicsi és nagy közösségek reménysége ez az ígéret. Két-három ember szűk köre, vagy egy kétháromezer fős gyülekezet ugyanúgy számíthat arra a „plusz egy” főre. Családok, gyülekezetek, barátságok, párkapcsolatok megrendíthetetlen alapja az, hogy Jézus is jelen van közöttük. Csak kérni kell, és Ő megjelenik: belép, megáld, meggazdagít – akár a legkisebb körben, hétköznapi kapcsolatunkba is. Az igazi közösség titka ez: két ember találkozik – látszólag nem történnek nagy dolgok – de közöttük mégis ott van az Úr – aki közösséget teremt – és aki ebben a közösségben ő maga is – újra és újra megszületik. Németh Áron lelkész

Ne nyugodjunk bele abba, ha csak a rokonszenv, az érdek, az eskü, a bizalom vagy a közös érdeklődés köt össze másokkal! A közösség valódi alapja az, ha a másik emberrel való kapcsolatunkban jelen van az Isten. 5

szempontjaink • HÉTKÖZNAPI TEOLÓGIA

Arról ami összeköt A Fö l d n ev ű b o l yg ó n, 2010 - b e n 6 820 800 000 ember él, köztük mi is. Mindannyian a homo sapiens sapiens nevű fajhoz tartozunk, tehát van bennünk valami közös. Ugyanaz az élőhelyünk, és bár ma már közhely, mégis igaz: közös a felelősségünk e bolygó élhetőségéért és jövőjéért. Aztán vannak a majdnem 7 milliárd ember között olyanok, akikkel azért ennél több köt össze bennünket. Európaiak vagyunk, osztozunk az antikvitás, a zsidó-keresztyén tradíció és a felvilágosodás által meghatározott kultúrkör sajátos, csak itt megtalálható örökségén. És vannak olyanok is, akikkel a magyar nyelv és a magyar kultúra köt össze bennünket, különös és egyedi nyelvünk, nem problémamentes történelmi tudatosságunk, népzenénk, népművészetünk, sokat vitatott és változó kulturális kánonunk, mely bár meg is oszt bennünket (népi? urbánus? stb.) mégis, még ellenpólusaival is összekapcsol minket. A szűkebb lakóhelyünk, melynek kulisszái között zajlanak a mindennapjaink, szintén létrehoz egyfajta összetartozást – ha akarjuk, ha nem. A munka és az iskola is összekapcsol minket

6

Közöd? egy sor embertársunkkal. Ám még szorosabban kötődünk azokhoz, akikkel együtt éljük az életünket: családtagjainkhoz és barátainkhoz. Ajándék minden olyan ember a számunkra, akivel kapcsolatban úgy érezzük: közünk van egymáshoz. Globalizálódott világunkban sok olyan emberrel is kapcsolatba kerülünk, akikkel nem sok minden köt össze bennünket, mégis életünk részeivé válnak. Látjuk felvillanni a képernyőn egy pillanatra a világ túlsó felén veszteségeit sirató asszonyt, a tengerentúl szórakoztatóiparának kitalált csillagait, chatszobák és a fórumok névtelenjeivel kommunikálunk, virtuális könyvekből próbáljuk megismerni mások arcát. Vajon mennyi közünk van hozzájuk? Élnek azonban a Földön emberek, akikkel soha nem találkoztunk, többségükkel nem is fogunk, mégsem vagyunk teljesen idegenek egymásnak. Mi közünk van egy kis badeni falu polgáraihoz, a dél-indiai Kerala forró tengerpartján, Nairobi szegénynegyedében, Mexikóváros útvesztőiben, Szöul felhőkarcolói között, Iona csendes szigetén, az utrechti Dóm lábánál vagy Kréta olajfaligeteiben élőkhöz?

Első látásra semmi közös nincs bennük és bennünk. Azonban van valami, ami földrajzi, kulturális távolságok ellenére mégis összeköt bennünket. Ők is ahhoz a 2 195 529 000 embertársunk közé tartoznak ugyanis, akik keresztyénnek vallják magukat ezen a világon (2006). Ennyien vannak – vagyunk – akik a Szentháromság Istenben hiszünk , Jézus Krisztust Urunknak és Megváltónknak valljuk, a Bibliába foglalt Szentírás szerint. Sokfélék vagyunk: reformátusok és ortodoxok, katolikusok és baptisták, evangélikusok és afrikai alapítású egyházakhoz tartozók, anglikánok vagy pünkösdiek, vagy a világon létező mintegy 39 000 keresztyén közösség egyik vagy másik változatához tartozók. És hitünket sokféleképpen éljük meg: a párizsi Notre Dame emelkedett esztétikai élményt nyújtó, kidolgozott liturgiájában, az afrikai fatemplomok dobbal kísért táncmozdulataiban, Taizé meditatív csendjében, intellektuális élményt nyújtó tudományos igényű prédikációkban, emberjogi demonstrációkon, házi bibliakörök éjbe nyúló vitáiban, eksztatikus elragadtatásban, vagy a gyertya lángja mellett,

Fotóillusztráció: Profimédia

Pontosan ugyannyi közünk van a távoli földrészek keresztyéneihez, mint ahhoz a testvérünkhöz, akivel minden vasárnap egymás mellett ülünk a templom padjában. összekulcsolt kézzel elmondott magányos és szemérmes imádságokban. A világ keresztyéneinek többsége ma már a déli féltekén él, a miénktől nagyon eltérő kulturális, liturgikus formák és teológiai meggyőződések által meghatározottan. Első látásra nem sok minden közös van bennünk. A közös vallás kötne össze bennünket? Annak megjelenési formái olyan eltérőek, hogy alig-alig teremtenek közöttünk kapcsolatot. Egy egyiptomi kopt szerzetes hitgyakorlása, egy koreai karizmatikus megagyülekezet istentisztelete olyan távoli lehet számunkra, hogy joggal feltehetjük a kérdést: mi közünk van végül is egymáshoz. Erre a kérdésre azt válaszolhatjuk: pontosan ugyannyi közünk van a távoli

földrészek keresztyéneihez mint ahhoz a testvérünkhöz, akivel minden vasárnap egymás mellett ülünk a templom padjában. Lehet, hogy egy nyelvet beszélünk, lehet, hogy évtizedek óta ismerjük egymást, de az egyházban, a keresztyén közösségben végső soron egyetlen összekötő kapocs van köztünk, ugyanaz, mint ami összekapcsol a Földgolyó túlsó oldalán élő keresztyénekkel. A kapcsolódási pont közöttünk, csakis és kizárólag, Jézus Krisztus. Ő az, Aki azért imádkozott, hogy „mindnyájan egyek legyünk” (Jn 20,21.) és aki a kereszt és feltámadás útján megteremtette az emberek közötti közösség valóságos feltételét. Keresztyén közösségünk nem szimpátián, nem közös érdeklődésen, még csak nem is közös kulturális, nyelvi vagy nemzeti hagyományokon alapul, épp ezért alapvetően különbözik minden más emberi közösségtől. Dietrich Bonhoeffer nyomán így fogalmaz erről Selyem Zsuzsa, kolozsvári irodalmár: „Ez a kritérium az önmagát visszavonó végtelen, egy személy, az egyetlen olyan individuum, aki teljes mértékben el tud tekinteni önnön individualitásától, aki

mindig odafordítja a másik orcáját is, odaengedi a felső ruháját is, megteszi a második mérföldet is: Jézus Krisztus, a megtestesült Isten. Az ekképpen értelmezett keresztény közösségben a közvetítettség miatt a másik ember szabadsága nem sérülhet. A közvetítő végtelensége distanciát teremt, személyi mivolta együttlétet. Ez a közösség „hívás és távolságtartás, kötelezettség és szabadság, befogadás és védelem”. Ez a közösség épp ezért – minden esendősége és látható fogyatékossága ellenére – nem törékeny, mert nem tőlünk, emberektől függ: a Szentlélek Isten alkotja meg ezt a közösséget, mely Krisztusban adottság, és amely az Ige és a sákramentumok által válik aktuálissá az egyház gyülekezeti közösségében. Ennyi közünk van egymáshoz, gyülekezetben, egyházmegyében, a most egyesülő református világközösségben és a világ minden keresztyénével. Csak a Krisztus. S hogy ezt megélhessük, együtt imádkozzuk a világ minden táján ma is: Veni creator Spiritus – Jövel teremtő Szentlélek. Gonda S. László

7 Fotóillusztráció: Profimédia

szempontjaink • MŰVÉSZETEK ÉS ZENE

Kép-olvasás Három piros mag/ocska „Ment, ment, ment a szegény legény az úton, zsebében a három piros magocskával…” Állítsuk most meg csak egy pillanatra őkelmét, kérjük el tőle ezt a három magot, hogy mi is megismerjük a legény ősi Titkát!

8

„A növekedést az Isten adja.” 1Kor 3,6 Logónk (magyarul: jel, jelölés, jelvény, jelkép, ismertető, azonosító, felidéző, emlékeztető, arculat, rajzolat, szimbólum, embléma, stb., javaslom, hogy válasszon ezek közül ki-ki magának megfelelő szót!) ősi magyar református hagyományaink segítségével, azaz jel-képes beszéddel él, mesél, működik. A látványos, színes és végtelenül változatos, tekintélyesen nagyszámú fára festett mennyezet-, karzat- és szószékkazetták növényi-virágos mintáin (indák, kacsok, forgók, ívek, rügyek, levelek, alakos formák, stb.) keresztül, annak belső-rajzi törvényeit felhasználva szól e jelvény a ma emberéhez. „Olvassuk el” most tehát annak gazdag tartalmát, miről beszél, és ezáltal mire tanít!

A tojás (a Mindenség, a teremtés egyik legősibb szimbóluma, már az egyiptomi vagy éppen az avar ősi kultúrákból is jól ismert!) könnyen áttekinthető és gyermekkorunk óta kedves befoglaló, jelvényünket keretező rajzolatának alsó, szélesebbik, kerekded részében megszületik egy piros magocska, hitünk központja: Krisztus maga. A mag további életének fejlődése során két oldalról összefonódó hajtásai, belőle kinyúló ívei által szív alakot formáz. Ráadásul egyből kettőt is, egy nyitottat (itt még csak remény a szív forma) és egy zártat. Utóbbiban két ív: egy bal, amely nagyobb és egy jobb, amely kisebb alkotja ezt a szintén ősi, közismert formát, melynek összehurkolódó belsejében egy újabb vörös színű mag jön létre. Ennek a formának ez immáron a második megjelenése! Ez a logo-jelvény tartalmi és formai középpontja is egyben. Hitünk lényegéről, a krisztusi szeretetről szól e szív-forma és a vörös-véres szín egyértelmű képi nyelvén. Ebből alakul-rügyezik még továbbfeljebb a rajzolat, s egy élő-lebegőszálló szárnyas, szinte angyali forma születik meg egyszer csak előttünk, újabb piros maggal, immáron a harmadikkal a közepében, mintegy annak arcaként.

Talán ez már nem is olyan meglepő dolog: a magocska újra megjelent, immáron harmadjára, mint egy mesében, hiszen három a magyar igazság! Születés-szívfelemelkedés formái bomlanak így most ki előttünk, azaz a teremtés (születés)–sze-

Egy élő-lebegő-szálló szárnyas, szinte angyali forma születik meg egyszer csak előttünk… Egy hármas fokozatú „létra”, alsó-középső-felső „emeletekkel”…, a földet az éggel összekötni vágyón.

retet–megváltás (megemelkedés) krisztusi hármasa. Magazin jelünk, jelvényünk röviden említett ősi és ismétlődő formái immáron a tojás-mindenség lehetséges határait feszegetik. Szinte szeretnék túlhaladni, túllépni azt. Olvassuk így a rajzolatot: a mag életre kelt, testté és tetté is lett a Szeretet! Van, lehet látni, nézni és kérdezni tőle, tanulni általa. Összefoglalva: mesebeli három piros pontot, magocskát látunk a jelvény felfelé ható (vertikális) tengelyében. Egy hármas fokozatú „létrát”, alsó-középsőfelső „emeletekkel”…, a földet az éggel összekötni vágyón. Kezdet-megvalósulástovábbadás lehetőségei és tényei tárulnak így szemünk elé a rajzolat egyszerű, könnyen értelmezhető szimbólumainak segítségével. S teszi mindezt pompázó piros-fehér-zöld színekben, Benne, belőle indázó, ívelődő betűkkel ki is mondva, le is írva: „Közösség”, érthető és egyszerű szójátékkal élve: közös-ég, mindannyiunk ege. Sem nem az enyém, sem nem a tied, sem nem csak az enyém, sem nem csak a tied, hanem kizárólagosság nélkül mindőnké. Mindannyian élhetünk benne, általa. Itt van újra a nagyszerű, de embert próbáló Lehetőség! Élünk vele? Éljünk vele! Buka László festő-tanár-tervező

9

szempontjaink • KEGYESSÉG GYAKORLÁSA

Cigányság – testvér vagy idegen? Gyönyörű napsütéses délután van. Benn ülünk a parókián. Egy ötvenes cigány férfi és a felesége a társaságom. Őszintén beszélgetünk. Egy ideje ők pásztorolják a baptista cigánygyülekezetet itt Tiszabecsen. Mesélnek a gondjaikról, őszintén beszélnek a sajátjaik minden hibájáról és gyengeségeiről, melyektől ők is szenvednek. Érzem, hogy milyen fontos ez a beszélgetés. Mert mindeközben, eszmecsere és a kávésütemény ropogása közben valami fontos dolog formálódik. Partnerekké válunk.

10 Fotóillusztráció: Profimédia

Nincs református tiszteletes és szektás cigány-közösség. Nincs tekintélyes, palástos pap és képzetlen laikus igehirdető. Nincs cinkos összekacsintás sem, lelki vezetők hiú egymásba kapaszkodása a tömeggel szemben. És nincs cigány, se magyar, miközben mindhárman óvatosan, de bátran hozzuk elő azt, ami bennünk van. Szürcsöljük a kávét, és beszélgetünk. Két világ, más gondolkodásmód, mégis, valami összeköt bennünket. Érzem, tudom, meg nem mondom honnan: testvérek vagyunk. Jézus mond egy példázatot a samaritánusról. Csak sejtésünk lehet arról, milyen elemi erővel hathatott ez a néhány mondat akkor Izraelben. Tudjuk, hogy a samaritánusok és az izraeliek viszonya Jézus korára gyűlölködéssé fajult. Josephus Flavius felemleget egy esetet, amelyben néhány samaritánus csontokat szórt szét a jeruzsálemi templomban, hogy tisztátalanná tegye azt. A kölcsönös megvetés és rivalizálás az egymást megtűrtség minimális szintjén folyt. A samaritánus-kérdés Jézus korára vallási, politikai, és mélyen faji kérdéssé vált. Ne felejtsük, nemcsak a Jahweh melletti helyi istenségek kultuszának fennmaradása, hanem az idegenekkel való keveredés okozza a legnagyobb feszültséget a fogság utáni visszatéréskor. Amikor a samaritánusok nem hajlandóak elválni idegen feleségeiktől, a hazatérő izraeliek kiközösítik őket. És most, egy kitaszított, tisztátalannak és önmagát törvényen kívül helyezőnek tekintett makacs nép, akinek az igazi izraeliták a földjére sem léptek, nehogy tisztátalanná váljanak, nos, ennek a korcs nemzetségnek az egyik tagja hirtelen főhőssé válik. A tiszták, az önmagukat többnek gondolók, a nemzeti öntudattal és mély Istenhittel rendelkezők Jézus példázatát hallva azonnal fölhördülhettek. Mit képzel ez magáról? Mit akar ez a példa jelenteni? Csak nemrég jöttem rá, mit. A tavaly

Nem könnyű szeretni azt, akit nem értünk. Az idegenség mindig félelmet kelt, és a bizonytalanságot szül. Csakhogy Jézus példázatának fényében nincs választási lehetőségem testvérként elfogadni, vagy megtagadni őt. Jézus szerint, akivel összehoz az élet, az a felebarátom.

pünkösdi ünnep előtti vasárnap az ünnep előkészítéseként a közösségről prédikáltam, a Gal 3,28 alapján. Elégedetten jöttem le a szószékről. Arról beszéltem, hogy közösség akkor lesz, ha cigányok és magyarok elkezdenek tanulni egymástól. A cigány testvérek tizedet (!) fizetnek a saját gyülekezeteikben, míg mi prüszkölünk az évi 3000 Ft egyházfenntartói járuléktól. Ők mernek örülni, míg a mi istentiszteletünk sokszor inkább lehangoló. Ők, ha valakit testvérnek fogadnak el, azért a vérüket képesek adni. Ugyanakkor azt is elmondtam, hogy ők mit tanulhatnak tőlünk: kitartást, fegyelmet, higgadtságot, józan mérlegelési készséget. De világossá tettem: a vérmérséklet önmagában semmi, nem tesz Isten előtt jobbá vagy rosszabbá. A békés egymás mellett tűrés pedig még nem a probléma megoldása. A megoldás az ige első szava: „Krisztusban…” Első csalódásom akkor ért, amikor nem sokkal ezután egy közvetlenebb beszélgetésben valaki ezt mondta: „No, tiszteletes, maga is a cigányokat védi.” Ekkor döbbentem rá, hogy itt a gond sokkal nagyobb, mint gondoltam. Mit jelent ez a példázat? Elég, ha egy gondolatkísérlettel leteszteljük magunkat. Helyettesítsünk be a samaritánus

helyére egy cigányembert. Olvassuk el így a példázatot a Lukács szerinti evangéliumból. Érdekes, hogy az első reakció talán nem is Jézus feltett kérdésére vonatkozik. Bennem legalábbis ez merült fel: úgyse tenné meg. És ez az, ami valójában elárult. Az, hogy megadóan válaszolok a kérdésre, amely kényszerítő erejű, és nem is lehet más, mint az, amit ki is mondunk, egyáltalán nem a példázat kulcsa. Nem az a példázat igazsága, hogy az, aki segít, az a felebarát. Az igazságot ez a szó hozza ki belőlem: cigány, mint ahogy Jézus korában az a szó, hogy samaritánus. Meg sem kell várni a beszéd végét, a kérdés az elején eldől: vajon egyáltalán hajlandó vagyok-e meghallgatni a példázatot, vagy a felháborodás eltömíti a hallójárataim. A kulcs én és te vagyunk, mert nem az a kérdés szegeződik nekünk: „szereted-e felebarátodat, mint magadat?”, hanem az: „hajlandó vagy-e egy cigányembert elfogadni felebarátodnak?” Az „úgyse tenné meg” azt jelenti: nem. Tiszta a kép: nem is feltételezem róla, hogy egy ilyen helyzetben lehet partner. És ezzel az úgyse-val kimondtam az ítéletet önmagam felett. Ilyenkor döbbenünk rá arra, mi a Jézusi üzenet lényege. Nem könnyű szeretni azt, akit nem értünk. Az idegenség mindig félelmet kelt, és a bizonytalanságot szül. Csakhogy Jézus példázatának fényében nincs választási lehetőségem testvérként elfogadni, vagy megtagadni őt. Jézus szerint, akivel összehoz az élet, az a felebarátom. És ők itt vannak, élő felhívásként: szeretni kell őket. Mint ahogy engem is szeret valaki. Kitartóan. Annak ellenére, hogy Őt mikkel bántom meg. És azt is tudom, őket hogyan szereti az Isten. Közülük, aki az Istené, csodálatos dolgokat él meg. Látom. Elmondják. És ha Isten szeretetét élvezik, ki vagyok én, hogy ne szeressem őket? Kustár György lelkipásztor

11

szempontjaink • NYELV, IRODALOM, MENTALITÁS

Ki ne emlékezne a gémeskútra, amely Toldiék birtokán, Nagyfalu határában áll, s mint óriás szúnyog szívja az öreg föld vérét? Kövessük elbeszélőnk tekintetét, ki otthonosan mozog e „majd kilenc-tíz emberöltő régiség”-ből felrémlő világban, s tekintsünk szét a tájon. Ha valóságos szúnyogok nem is, bögölyök kisvártatva megjelennek, „akikkel” a legelésző ökrök kelnek háborúra; ha tényleges háború nem is, de katonák kisvártatva megjelennek, akiktől Miklós vágyakozva kérdi, „Merre, meddig mentek? Harcra? Háborúba?” Igaz, a katonák most éppen nem mennek háborúba; sőt, Laczfi vitézei ürügyet keresve kerülik a megmérkőzést Toldival, mert ugyan „ki vína bajt az égiháborúval”? „És ki vína Isten tüzes haragjával, / Hosszu, kacskaringós, sistergő nyilával?” Alig olvastunk néhány strófát, s a hasonlatok, érintkezések létráján lépegetve a legelő szikkadt földjétől az élő természeten s az ember világán át Isten magasságáig jutottunk. De miért volna ez oly fontos a hős Toldi történetében? Hiszen e hasonlatok csak költői ékítmények, arra valók, hogy szemléltessék azt, amit az olvasó kevésbé tud elképzelni. Képes beszéd az is, hogy az üldözői elől menekülő Toldi Miklós ügyét „a jó Isten felfogta”, „A holdat egy vastag felhőbe burkolta”, s „lett olyan sötétség, hogy semmi sem látszott”. De már az csak különös, hogy amint e felhőből vihar támad, „Az Isten haragja megüt egy hajdút”. Isten haragja? De hiszen ez maga Toldi Miklós, „Isten tüzes haragja” (a mesélő már az Előhangban azt mondta nekünk, hogy Toldit „ma képzelnétek Isten haragjának”), aki azért menekül, mert agyonütött egy szolgát!

A nyelv, amelyben élünk

Fotóillusztráció: Profimédia

12

Alig olvastunk néhány strófát, s az érintkezések létráján lépegetve Isten magasságáig jutottunk.

A Toldit olvasván olyan világba lépünk, amelyben minden ismerős, minden közel van és mindennek köze van egymáshoz; azonban a hasonlóságokat – Isten akaratának, ember szándékának, természet rendjének bensőséges egységét – nem a költő szubjektív önkénye vagy leleménye, hanem a magyar nyelv hozza létre. (…) Nem mindegy hát, otthon van-e Isten e nyelvben, s megszenteli-e ezáltal azok közösségét, akik beszélik.

Se szeri, se száma e különös hasonlításoknak, amelyek létrafokokként szolgálnak, hogy le-föl járkáljunk ég és föld között. Azt még csak vélhetjük, hogy a gémeskutat azért kellett óriás szúnyoghoz hasonlítani, mert a városi olvasó esetleg nem látott ilyen alkalmatosságot. De ugyan miért kellene az „éj leplé”-vel temetési szertartást rendezni az égen – hát ki nem látott még éjjel teliholdat meg csillagokat?! (Az éj, olvassuk, „Az eget, a földet bakacsinba vonta, / És kiverte szépen koporsószegével: / Fényes csillagoknak milljom-ezerével; / Végre a szép holdat előkerítette / S ezüst koszorúnak fejtül odatette.”) De ha eszünkbe jut, hogyan terített meg az imént Bence a nádasban bujdosó Miklósnak („Asztalt is terített, csak úgy hevenyéből, / Az üres tarsolyból, meg a födeléből, / A cipót, kulacsot, pecsenyét rárakta, / Végre két almával a módját megadta”), azt kell látnunk: étkezés, temetés az életnek ugyanabba a megszentelt rendjébe illeszkedik. S ha mesélőnk e rendet a csillagos égről olvasta le, történetének szereplőit a szélsőséges élethelyzetek sem zökkenthetik ki belőle. Ebben a rendben természetes helye van bűnnek és kegyelemnek is. Toldi bűnös, de bűne helyet kap Isten tervében; „felix culpa”, szerencsés bűn, mint Ádámé – Toldinak bűnössé kellett válnia, hogy Isten kegyelme felemelje őt méltatlan állapotából. Tudja ezt maga Toldi is – felemelkedéséről szólva mondja: „De nem köszönöm azt magam erejének: / Köszönöm az Isten gazdag kegyelmének”. A Toldit olvasván olyan világba lépünk, amelyben minden ismerős, minden közel

van és mindennek köze van egymáshoz; azonban a hasonlóságokat – Isten akaratának, ember szándékának, természet rendjének bensőséges egységét – nem a költő szubjektív önkénye vagy leleménye, hanem a magyar nyelv hozza létre. A Toldi egységes világát felépítő költői képeknek hétköznapi szólásmódok szolgálnak alapul (kulacs nyaka, éj leple, istennyila stb.); e mára többé-kevésbé megfakult szólásmódok Arany János szövegében kivirulnak, életre kelnek, a magyar nyelv ősi rétegeiből elénk varázsolnak egy eleven, értelmes, megszentelt világot, amelyben a magyar nyelvet sok-sok nemzedéken át formáló és hagyományozó eleink éltek. Isten a világmindenség ura, az ember azonban (hogy Kölcseyvel szóljak) „véges állat”; szemhatárát anyanyelve jelöli ki, akármint globalizálódik is a világ. Nem mindegy hát, otthon van-e Isten e nyelvben, s megszenteli-e ezáltal azok közösségét, akik beszélik. A Toldi népies nyelvét e szempontból jól megvilágítja Arany János egy kései jegyzete: „A Biblia némely szólamai, közmondásai, csak az utóbbi három száz éve alatt is, annyira meghonosultak a népi ajkon, hogy eredeti zamatra egyenlőnek vehetjük a többi legmagyarabb kifejezéssel”. Különös látókör az anyanyelv látóköre, hiszen mindent be tud fogadni, ami emberi lény számára fontos lehet. Ahogy eleink tudása – s a Biblia üzenete – belül került rajta, úgy a mi nemzedékeink tapasztalatai is elférnek benne. S Isten tudja, hová jutunk, ha kilépünk belőle. S. Varga Pál irodalomtörténész, Debreceni Egyetem

13

műhely

Segítünk egy mosolyért Jobb adni, mint kapni Interjú Fodor Gusztávval, a Magyar Református Szeretetszolgálat lelkész igazgatójával Mióta működik a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ)? Egy saját református szeretetszolgálat létrehozása már évek óta foglalkoztatta a Magyar Református Egyházat, hiszen vezetőink belátták, hogy a meglévő szociális ellátórendszerek nem képesek minden fájó szociális feladatot megoldani. 2006ban döntött úgy az egyházunk zsinata, hogy megalakítja a MRSZ-t, hogy kifejezze ezzel is, hogy mi a cselekvő hit egyháza vagyunk! Mi a célja a szeretetszolgálatnak? Célunkat legjobban a küldetési nyilatkozatunk fejezi ki: „Magyar Református

14

Szeretetszolgálat egy keresztyén hátterű, református alapértékekre épülő segélyezéssel és fejlesztéssel foglalkozó segélyszervezet. Meggyőződésünk szerint világunkban az emberi élet képviseli a legnagyobb értéket. Ez a tény határozza meg fő célunkat is: a magunk humanitárius eszközeivel, a tudásunk legjavát adva, fajra, nemre, vallásra, politikai hovatartozásra való tekintet nélkül, életeket mentünk. Hisszük, hogy az átláthatóan felhasznált anyagi támogatást, a kiosztott segélyeket, az alkalmazott orvosi segítséget Támogatóinkkal együtt képesek vagyunk életté változtatni! Te mióta dolgozol az MRSZ-nél?

2006-ban már az első „kapavágásoknál” jelen voltam, ahol megalapoztuk a Magyar Református Szeretetszolgálatot, és elkezdhettük az építkezést. Az azóta eltelt idő, a kiosztott segélyek, és a támogatottak hálája megértette velem, hogy jó döntés volt létrehozni a szertetszolgálatot. Miért ezt választottad? Családunktól sohasem állt távol a jótékonykodás. Hívő nagymamámon láttam először az adás örömét, láttam, ahogyan a betérő kéregetőket és koldusokat támogatta. Példája mélyen beleívódott az életembe és a szívembe. Már teológuskoromban előtört bennem ez a készség, mi-

kor is könyv és ruhagyűjtést szerveztem, és ezeket szállítottuk ki Kárpátaljára. A mottóm: „jobb adni, mint kapni!” Bevallom, hogy szeretetszolgálatunk 2006os megalapítása óta megszerettem ezt az igébe. Éppen ezért lett a magazinunk neve Jobb adni magazin, ezért lett ez az ige a weboldalunk címe is. Volt-e a munkád során olyan pillanat, esemény, amire azt tudod mondani, hogy soha sem felejted el, vagy megváltoztatta az életed? A legfrissebb élményeim Haitihez kötődnek. A földrengés első és legnagyobb hulláma 2010.január 12-én helyi idő szerint délután ötkor rázta meg Port-au-Prince. Az emberek többsége még dolgozott, vagy hazafelé tartott. Még ebben is meglátszott az Isten kegyelme, hiszen ha 3-4 óra múlva érkezik a földrengés, az áldozatok száma megduplázódott volna. A becslések szerint 220 ezer áldozata volt a földrengésnek. Kezdett alkonyodni, a földrengés lecsapott a fővárosra. A házak 50 százaléka összedőlt, kegyetlenül maga alá temetve családokat, életek munkáját, reményeket. Akkor elszabadult a pokol. Megszakadt az áramellátás. Az utak jár-

hatatlanná váltak. A városra sűrű porréteg borult, az éjszakával együtt. Az emberek a porban és a sötétben magukat megsebezve próbálták életben maradt hozzátartozóikat kiemelni a romok alól. A város tele volt jajkiáltással, halállal és fájdalommal. A fővárosban eluralkodott a káosz. A fővárosban mindenki gyászolt valakit: barátot, rokont, családtagot, néhol családok vesztek oda. Az emberek az utcára hordták halottaikat, akiket a helyi katonaság napok múlva kezdett csak összeszedni és tömegsírokba temetni. Az áldozatok közül 120 ezren kerültek tömegsírokba. Mivel a fővárosnak nem volt kapacitása több halottat eltemetni – félve a járványveszélytől – ezért több ezer nyitott tetejű konténert helyezett ki, hogy az emberek ott égessék el a halottaikat. A város napokra fekete füstbe borult. Három héttel a földrengés után a konténerek mellett még láttunk égett emberi koponyákat és csontokat. A romok alatt maradó kb. 100 ezer holttest, hónapok múlva a romokkal együtt kerülnek ki a szeméttelepre. Kegyelem az , hogy az orsz ág 90 százaléka keresztyén: katolikusok és újprotestánsok. Kegyelem az, hogy minden tömegközlekedési eszközön bibliai idézetek és jelenetek vannak felfestve. Ke-

„A másoknak való segítségnyújtásban találtam meg önmagam és elhívásom értelmét. Belső lelki identitásom szerint igehirdető lelkész vagyok, az igehirdetést most tettekkel és szavakkal végzem a Kárpát-medencében, de ha kell Kenyában, Szibériában Burmában és Haitin is. Hiszem, hogy szolgálatom kedves az Istennek, és büszke vagyok arra is, hogy ebben a mosolynélküli világban Egyházunk a szeretetszolgálatunkon keresztül sok szegényre rámosolyoghatott! ” gyelem az, hogy a földrengés előtt is nyomorban élő emberek hittel tudták fogadni a kimondhatatlan veszteségeket. Kegyelem az, hogy a szabad ég alatt folyó istentiszteleteken többen vesznek részt, mint korábban a templomokban. Kegyelem az is, hogy az üzleteknek és vállalkozásoknak bibliai neveket adnak az emberek (Jehova Cyber Kávézó, Bethel fodrászat, Peníél gumijavító üzem stb.). Kegyelem az is, hogy a helyiek teológiai végzettség nélkül is jobban értenek a teológiához, mint én, mert bennük a „Köszönöm Jézus!” feliratú busz mellett álló emberi csontokkal körülvett hullaégető konténerek látványa nem váltott ki olyan egeket marcangoló miérteket, mint bennem. Kegyelem az is, hogy ezek a miértek Jézus keresztjénél elhalkulhattak. Demeter Anita Kölcsey

15

Fotók: Lente István

ember-közelben

Otthon az egyházban Emberközelben Bölcskei Gusztáv református püspök Belépünk a dolgozószobába. A szoba csendes és eleven. A könyvek és a képek mintha beszélni tudnának. Látszik, hogy történetük van. S mint egy fel nem tett kérdésre a válasz, hangzik a beszélgetés első mondata: ez a festmény a szamoskéri parókiáról készült. Kocsis Elemértől kaptam püspökké szentelésemkor. Az ő édesapja is szamoskéri lelkész volt, akárcsak az enyém.

16

Beszélgetésünket rövidítve közöljük. A teljes interjú elolvasható a ww.derefem.hu oldalon.

Milyen emlékek jutnak eszébe Szamoskérről, milyen emlékképei villannak elő? A kemence… és sok minden más eszembe jut, ami egy falusi háztartáshoz meg udvarhoz hozzátartozik. Édesapámék Budapestről költöztek Szamoskérre, én 1952-ben már Szamoskéren születtem. Ezen a bizonyos parókián, amelyiknek a festménye itt van a falon. És ha már képről van szó, akkor ez az első kép, ami az eszembe jut, hogy ott van a parókia, és ott van vele szemben, az átellenes telken a harangláb, amelyiknek megint csak története van. A szamoskéri régi templom előtt volt egy gyönyörű szép zsindelyes fiatornyos torony, olyan mint a lónyai meg a kisszekeresi, amely villámcsapás következtében leégett. Ezután építették meg a haranglábat. Hát, a harangláb, az nekünk gyerekeknek hihetetlen izgalmas, érdekes építmény volt, amire fel lehetett mászni, meg mindenféle játékokat lehetett köré szervezni. Aztán eszembe jut maga a harangozó bácsi, aki jött minden reggel negyed nyolckor, harangozni: a harangozásnak fontos üzenete volt, hiszen, ha még odáig az ember nem indult el az iskolába, akkor sürgősen el kellett indulnia. Ha tovább megyünk az udvaron, ott a mogyoróbokor, amelyikhez több emlék is fűz. Először is, hogy kiváló, finom mogyoró termett rajta. De az a mogyorófa vessző is onnan származott, ami egyik alkalommal, mikor édesanyámnak volt a születésnapja, előkerült. Tudtam, hogy a születésnap alakalmából délben kint az udvaron nagy ebéd lesz, rántott csirke, s minden egyéb. Én meg úgy gondoltam, hogy még előtte egy kicsit lemegyek a Szamos partra a barátaimmal bóklászni. Aztán valahogy nagyon eltelt az idő és éreztem én, hogy már késő van, de hiába igyekeztem haza, mert mikor beértem az udvarra akkor láttam, hogy bizony elkéstem, mert az ebédnek már vége. Akkor a mama szépen odament a mogyorófa bokorhoz, egy vesszőt levágott, azzal a lábszáramat elkente, én pedig természetesen bőgtem. Majd odajött, letörölte a könnyeimet, és adott enni is. Ha megyünk tovább az udvaron jöttek a gazdasági épületek szépen sorban, ahogy illik: sütőház a kemencével, ahol Jolán néni rendszeres időközönként megsütötte a kenyeret. Az külön élmény volt, ahogy előkészültek a sütésre. Mi pedig vár-

tuk, hogy mikor sül már ki a buci, amit kis galambformájúra készítettek a maradéktésztából. Vártuk a kisennivalót, az sült ki a leghamarabb. Aztán ott volt a nagykert a gyümölcsfákkal, almafa, diófa, szilvafa, ami fontos gazdasági kiegészítése volt a Szamoskéri lelkészi fizetésnek. Na, most az én édesapám igaz, hogy falun született, de csak azért született falun, mert az édesanyja lement a nagymamához szülni. Így Szilasbalháson született az édesapám, ami Dunántúlon van. Ma már nem így hívják, mert szégyellték, hogy a Balha benne van a nevében, most Mezőszilas, Németh László szülőfaluja, aki egyébként másod unokatestvére volt édesapámnak. De utána Pesten nőtt fel, a nyolcadik kerületben, a nagyapám ugyanis kazánkovács volt a Ganz-MÁVAG-ban. Így hát szerintem életében közelről nem látott almafát. De úgy megtanulta ezt a mesterséget – erre is csak a legnagyobb megbecsüléssel tudok visszagondolni -, hogy három év múlva a falubeliek már őhozzá jöttek: Tiszteletes úr, mivel permetezzünk. Fontos bevételi forrás volt az almapénz, ugyanúgy ahogy a dió is. Ez egy érdekes családi megosztás volt: az almapénzzel a papa gazdálkodott, a diópénzzel a mama, ez valahogy így alakult ki. És ez az udvar szinte mindig tele volt gyerekkel. Mi voltunk ott Szamoskéren öten… Hatan voltunk testvérek, a legidősebb testvérem még Budapesten meghalt az ostrom alatt a pincében. Nem bombatalálat érte, hanem olyanok voltak a körülmények, hogy megbetegedett, és nem volt segítség. Tehát mi voltunk öten, s mit mondjak, ha húszan, harmincan voltunk az udvaron, az természetes volt, mert az volt az igazi szabadidős tevékenység, hogy az osztálytársak, barátok, fiúk, lányok összejöttek, és akkor aztán mentek a nagy, nagy játékok, a legegyszerűbbektől a bonyolultabbakig. A számháború, az egészen kalandos dolog volt. Mit hoztam még Szamoskérről? Akik felidézik a gyerekkoromat, ők így emlékeznek rám, hogy én és a nagyapám. Az én anyai nagyapám minisztériumi – ma így mondanánk – köztisztviselő volt. Amikor jött a népi demokrácia, attól való féltében, hogy úgyis el fogják venni a lakását, inkább önként felajánlotta a népi demokráciának, s így ők is leköltöztek Szamoskérre. Nem volt különösebben gyerekbolond, vagy unokabolond

nagyapa. A történet úgy kezdődött, hogy születésem után szamárköhögést kaptam. Ennek egy ellenszere volt akkor, a friss levegőn sétálni. A mama körbe-körbe sétált az udvaron velem, és akkor a nagyapa egyszer csak megszólalt, hogy add ide azt a gyereket. Hát ez lett a veszte, mert onnan kezdve gyakorlatilag mi tényleg elválaszthatatlanok voltunk. Vitt a Szamos partra, mentünk a töltésre virágot szedni, mentünk a gépállomásra, a Tsz-telepre, ahol énnekem fel lehetett mászni a körmös traktorra, meg mindenre. Egy egészen bensőséges, sajátságos kapcsolat alakult ki közöttünk a nagyapámmal. Nagyapám egy hihetetlen érdekes ember volt: mint minisztériumi köztisztviselő kettőkor hazament a hivatalból, megebédelt, bezárta az ajtót, és akkor kezdődött neki az élet. 1920-as, 30-as években olyan fényképfelvételeket készített, amelyek térhatásúak voltak. A fényképet a két üveglap közé a kis nézőkébe betettük, és úgy láttuk a tízes, a húszas, a harmincas évek Budapestjét, térben. Rádiót készített saját magának… Amikor lekerült Szamoskérre, ott nem volt villany. A nagyapám szeretett volna továbbra is fényképeket készíteni, előhívni, nagyítani és így tovább, így készített egy olyan nagyítót, amelyik petróleumlámpával működött. 40 percig exponált, színes képeket csinált. A mi szemünkben egy különleges varázsló volt, aki ilyen csudákra képes. És ha bemegyünk a lakásba, ott vannak a könyvek. Édesapám nagyon tehetséges, Isten áldotta gondolkodó és igehirdető volt. Korának a szakirodalmát és szépirodalmát is beszerezte. Én Hamvas Bélát akkor olvastam, mikor szerintem nem sokan, eredeti kiadásban, Szerb Antalt, Nyírő Józsefet, természetesen Németh Lászlót, Illyés Gyulát. A Budapesthez kötődés rányomta a bélyegét a szamoskéri miliőre, mert az édesapám, édesanyám pestiek voltak, bocsánat a mama budai volt, a papa pesti, s már 40 évesek voltak, amikor Szamoskérre lekerültek, és így a visszavágyódás, kötődés erős volt. Úgyhogy Szamoskéren ilyen utca nevek voltak a családi használatunkban, hogy Andrássy út, Oktogon… na hát szóval ez a Szamoskér veszedelmes kérdés volt. A püspöki tiszt betöltésére csak az elmúlt száz esztendőben is többféle minta

17

létezett. A teológiai doktori disszertációját Arthur Rich szociáletikai gondolkodásának struktúrája címmel írta. A svájci teológus véleménye szerint az isteni rend igazságosságát a nyilvánosság előtt kötelessége megszólaltatnia az egyház tisztségviselőinek. Én úgy látom, hogy az Ön püspöki identitása mögött határozott teológiai meggyőződés áll, mely teológiai kutatásaiból táplálkozik. Valóban vannak előttem a püspöki tisztség betöltésére történelmi minták, hiszen akár személyesen, akár a tanulmányaimból ismertem azokat, akik a tiszántúli egyházkerület püspökei voltak, nagyon különböző típusú, eltérő habitusú, beállítottságú emberek. Azt nem merném állítani, hogy a püspöki szolgálatom betöltésének kezdetén kristálytisztán kialakult volna bennem, hogy én hogyan szeretném betölteni ezt a tisztet. Az igaz, hogy valóban nagyon fontosnak tartom az Arthur Richnél is meglévő kristálytiszta és következetes, logikus teológiai gondolkodást, amelyikből óhatatlanul odajutunk, hogy a közbeszédben Isten üzenetét meg kell jeleníteni. Arthur Rich elsősorban a gazdasági szférában próbálta a teológiai gondolkodás érvényességét felmutatni, de alkalmas az ő gondolkodásának a struktúrája arra, hogy ma is feleleteket tudjunk keresni és találni akár más területeken is. Épp az elmúlt héten akadt a kezemben a Svájci Református egyháznak egy kisebb tanulmánya a jelenlegi gazdasági válsággal kapcsolatosan. Arra az Arthur Richre hivatkoznak, akit egyébként úgy némileg lesajnálóan idejét múltnak tartanak a posztmodern világban. Azt, hogy a közéletben, a közbeszédben, a közgondolkodásban megjelenítsük azokat a kritériumokat, amelyek a mi hitünk szerint következnek a Szentírásból, Krisztus kijelentéséből, és hogy ennek helye van politikai művészeti, gazdasági, emberjogi igazságossági stb. kérdésekben – ezt szívesen vállalom, hogy így gondolom. Ez az álláspont természetesen megosztja a közvéleményt. Vannak, akik azt mondják, hogy minek ezzel foglalkozni, mások szerint pedig még keményebben kellene fogalmazni. Sokszor idéztem az Arthur Rich által is nagyra becsült Leonhard Ragaznak azt a mondatát, hogy ha egy nép éhezik, és nem ismeri Istent, akkor ennek a népnek először

18

Ha egy nép éhezik, és nem ismeri Istent, akkor ennek a népnek először kenyér formában kell megmutatni, hogy ki is az Isten. kenyér formában kell megmutatni, hogy ki is az Isten. Ez természetes összekapcsolódás, hogy az ember próbálja komolyan venni az egyháznak, a keresztény igehirdetésnek azt a felelősségét, amelyik nem akarja csak ellelkiesíteni a dolgokat, hanem mindig rámutat arra, hogy az úgynevezett gazdasági meg politikai meg egyéb bajok gyökerei is igazság szerint mind lelkiek.

Az elmúlt néhány évben a nyári közös családi kirándulás az, hogy beülünk a mikrobuszba hatan, és elmegyünk egy hétre. Így voltunk Erdélyben, tavaly Kárpátalján. Nincs jobb, mint látni a Tiszát, mint kis hegyi patakot nekünk, akik egészen másként ismerjük. Én nagyon szívesen utazok a Kárpát-medencén belül, annyi szép hely van és olyan változatos.

Tudom, hogy nagyon szereti a történelmet. A magyar történelemből kit említene, akiről szívesen olvas, akit különösen kedvel? Nem is csupán kiemelkedő történelmi szereplésre gondolok, hanem olyanokra, akiket valamiért szeret, vagy a hozzájuk fűződő történelem kedves az Ön számára.

Utazás közben általában zenét hallgatunk. Milyen zenét hallgat szívesen?

Hát nem is tudom, mert olyan sokan vannak, akiket szeretek, és korszakok, melyeket érdekesnek találok. Néhány évvel ezelőtt ajándékba kaptam nagyon szép kiadásban a Werbőczy Hármas könyvét. Elkezdtem olvasni a középkori magyar történelmet, Magyarország törvényeit, és rádöbbentem, hogy minket a középkorral kapcsolatosan félrevezettek. Lenyűgöző aprólékossággal szabályozták a jogokat és a kötelességeket. Az nem úgy volt, hogy a kényurak vagy a királyok bármit megtehettek. S aztán az ember elhűlve jut el odáig az olvasásban, hogy mik a legfőbb bűnök, amiket egy vezető vagy uralkodó elkövethet a népe ellen. S ott olvasható, hogy ha a saját nemzete elpusztítására idegen katonákat hív, arra nincs bocsánat – mondják a középkori törvények. Kalandoztunk az időben, most pedig az utazásra áttérve: ha nem oda menne, ahová viszi a hivatali autó, csak úgy beülhetne az autóba, és utazhatna, akkor hová menne?

A kocsiban most az elmúlt félévet egyértelműen Cseh Tamás vitte. Aztán nagyon szeretem a népdal zsoltárokat, egyre több olyan együttes van, akiknek a zenéje a 1617. századi énekeket visszaidézi. A mai ötvenes férfiak Magyarországon veszélyeztetett korosztálynak számítanak. Ön, mint ötvenes férfi cserélne önmagával, jól érzi magát a bőrében? Mit mondana a kortársainak, miért jó ma a református egyházhoz tartoznia a társadalmi nyomás következtében a stressz, túlterheltség, megfelelési kényszer szorításában élő férfiaknak? Elmondhatom, hogy én csak magammal cserélnék. Jól érzem magam a bőrömben, meg abban a közegben, amelyben vagyok. A református hit az egy olyan életformát jelent, amelyikben jól érezheti magát egy 50-es férfi, mert ad egyfajta önállóságot, tehát azt, hogy az ember hisz, és ő maga hisz. Egy olyan közösséghez tartozhat, aki a református egyházat választja, amelyet választásaival, szavaival maga is formál. Egy olyan közösségnek a tagja, amelyikben számítanak rá és érezheti, hogy a szava fontos. Ez a kölcsönösség az egészséges közösség alapja, ahol így vannak együtt, ott eleven gyülekezet formálódik. Tóth-Mihala Veronika

kézfogás • TESTVÉRGYÜLEKEZETEK

Apa és Fia a szolgálatban, testvérgyülekezeti kapcsolatban A számokról Tanultátok-e a számokat? Bizony számok az emberek is, Mintha sok 1-es volna az irkában. Hanem ezek maguk számolódnak És csudálkozik módfölött az irka, Hogy mindegyik csak magára gondol, Különb akar lenni a többinél S oktalanul külön hatványozódik, Pedig csinálhatja a végtelenségig, Az 1 ilyformán mindig 1 marad És nem szoroz az 1 és nem is oszt. Vegyetek erőt magatokon És legelőször is A legegyszerűbb dologhoz lássatok Adódjatok össze, Hogy roppant módon felnövekedvén, Az Istent is, aki végtelenség, Valahogyan megközelítsétek. József Attila 1923 ősze [?] A testvérgyülekezeti kapcsolat lehetőség az összeadódás megvalósítására. Egy lelkész, egy gyülekezet sokszor hiába sokszorozza, hatványozza meg szolgálatát mégiscsak egy marad. Testvérgyülekezeti kapcsolatban lenni azt jelenti, hogy két lelkész, két gyülekezet összeadódik, megvalósítják azt, amire a Szentírás felszólít bennünket. A testvérgyülekezeti kapcsolat egy bizalmi kapcsolat is a lelkipásztorok között, ami a Nagycsere-Halápi, valamint a Széchenyi-kerti gyülekezetben magától értetődő, hiszen apa és fia a lelkészek. Hogy adódik ez össze? A fiatal ötleteit, az idősebb tapasztalatait hozza. A fiatal megélénkíti az idősebbet, az idősebb tanácsolja, bölcsen igazgatja a fiatalabbat. Az alábbiakban látszanak az összeadódások eredményei.

Vad Zsigmond esperes úr javaslata alapján a Debreceni Református Egyházmegyében testvér gyülekezeti kapcsolatok létesültek. A Debrecen Széchényi-kerti és a Debrecen-Nagycsere-Halápi gyülekezet ilyen módon került kapcsolatba, ennek különlegessége az, hogy apa és fia együtt szolgálnak és építenek testvéri kapcsolatokat, közösséget. Bibliai alapelv, hogy az erősebb segítse és támogassa a gyengébbet, erőtlenebbet, rászorulóbbat, ahogyan a Római levél 15. részének 1. versében olvashatjuk: „ Mi erősek tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk”. Ez a bibliai üzenet többszörösen is igaz ebben a testvérgyülekezeti kapcsolatban. Hiszen az idősebb lelkész (édesapa) tanácsolja, segíti pályakezdő fiatal lelkész fiát. A nagyvárosi gyülekezet támogatja lelkileg és anyagilag a kis missziós egyházközséget. Amikor Nagycserén játszótér épült, akkor a Széchenyi-kerti gyülekezet adományozta az EU-konform csúszdát. Amikor Nagycserén nyári gyermektábor volt, akkor a Széchenyi-kerti gyülekezet kézműves eszközökkel, anyagokkal, könyvekkel, ping-pong asztallal segítette a missziós egyházközséget. Amikor Kemence-avató ünnepség volt, akkor a Széchenyi-kerti gyülekezet segített az esemény tárgyi feltételeinek előteremtésében. Amikor a Tanyagondnoki Szolgálat működési engedélyeztetése zajlott akkor Jenei Zoltán lelkész tanácsaival és kapcsolataival segítette fiát, amelynek köszönhetően a működési engedélyeztetés alig egy hónap alatt lezajlott. Amikor a nyári gyermektábor korcsoportos bontásban zajlott, akkor a kisgyermekek-

kel a VISZ-esek, a fiatalokkal Jenei Annamária és Jenei Péter, Széchenyi-kerti ének-zene felelős (Phd hallgató) foglalkozott. Jenei Annamária a foglalkozásokat vezette, Jenei Péter pedig az éneklést kísérte gitárral. Amikor füvet kellett nyírni, bútort pakolni, akkor Jenei Tamás, Széchenyi-kerti munkatárs (matematikus hallgató) segített örömmel és segítőkészen testvérének. Amikor terítőkre, konyhai eszközökre, biztatásra van szükség, akkor Jenei Zoltánné mindig édesanyai szeretettel nyújt segítséget lelkész fiának. Az összeadódás csodáit láthatjuk és tapasztalhatjuk. Legfőképpen úgy, hogy érezhetjük, hogy a mi Mennyei Atyánk a szolgálatokhoz, elvégzett munkához hozzáadja az Ő szeretetét, bölcsességét és irgalmát. Istennek adunk hálát az ő megszólító és szolgálatra elhívó szaváért és szeretetéért. Ifj. Jenei Zoltán

19

kézfogás • KÜLKAPCSOLATOK

Monostorpályi-Magyarszovát: testvérek a hitben és a magyarságban Magyarszovát és Monostorpályi református gyülekezetei egymásra találásának alapvetően két oka van. Az egyik egy sok éves barátság, a másik pedig 2004. december 5-ének szomorú dátuma.

20

A testvér-gyülekezeti kapcsolat kialakítása már korábban is foglalkoztatott bennünket, és az a decemberi szomorúan végződött nap meghozta bennünk a döntést: testvérkapcsolatot alakítunk ki a magyarszováti reformátusokkal. Magyarszovát Erdélyben, Kolozsvártól mintegy 40 kilométerre helyezkedik el a Mezőségben. Kallós Zoltán így ír Magyarszovátról: „A faluban a magyarok unitárius illetve református vallásúak, a románok többsége ortodox, kisebb részben görög

katolikus. A falu két részre tagolódik, Alsóés Felsőszovát. A felsőszovátiak unitáriusok és nemesi eredetűek, míg az alsószovátiak reformátusok és jobbágyok… Nyelvjárását, viseletét tekintve az észak-mezőségi néprajzi tájegységbe sorolható, bár nyelvjárásában egy néhány elem a moldvai magyar csángók felé mutat (pl. kucsa, csúk, dzsermek, madzsar, éppend, stb.) Zenéjét tekintve elmondhatjuk, hogy igen sok, a magyar népzene mélyebb rétegeibe sorolható dallamot őriztek meg napjainkig. Általános az igen gazdagon díszített dallamok

Amikor megérkezünk Magyarszovátra, egy különleges érzés fog el bennünket: otthonról jövünk és haza érkezünk. Mert ott valóban azt érezzük, hogy mi magyarok – határon innen és túl – egyek vagyunk múltunkban, nyelvünkben, hitünkben és kultúránkban. előadása, ami az újabb stílushoz tartozó dallamokra is vonatkozik.”. Az 1945 lelket (2002-es adat) számláló faluban a magyar lakosság 902 fő, ebből 406 a református. Aki Magyarszovátra látogat, a vasárnap délelőtti istentiszteleten tele templomot talál: fiatalokkal és idősekkel. Ez nyilvánvaló üzenet számunkra: reformátusként példamutatóan ragaszkodnak hitükhöz és magyarságukhoz. Amikor konkréttá vált a kapcsolatfelvétel, akkor derült ki, hogy a monostorpályi

református gyülekezetben is vannak olyan testvérek, akik még soha nem jártak Erdélyben. Számukra egy új lehetőség nyílt ezzel, hogy megismerhessék kisebbségben élő nemzettestvéreinket és Erdély nevezetes tájait. Azóta ismerősként köszöntjük Erdély kapuját, a Királyhágót. Az utazások során sokak számára jelentettek élményt a kalotaszegi templomok és kézimunkák, a kincses Kolozsvár nevezetességei, a Tordai-hasadék és a sóbánya. A kialakult rend szerint tavasszal mi megyünk hozzájuk látogatóba, őszszel pedig mi vagyunk a vendégfogadó gyülekezet. Az egymással való találkozás mindig nagy élmény számunkra. Amikor megérkezünk Magyarszovátra, egy különleges érzés fog el bennünket: otthonról jövünk és haza érkezünk. Mert ott valóban azt érezzük, hogy mi magyarok – határon innen és túl – egyek vagyunk múltunkban, nyelvünkben, hitünkben és kultúránkban. Időközben lelkészváltás történt: Farkas László lelkipásztor gyülekezetépítő szolgálatát Nagy István lelkipásztor folytatja. Azóta őt is megszerettük, s tovább gyümölcsözik a testvérkapcsolat. Eddigi tapasztalataink alapján hálás szívvel mondhatjuk: javunkra vált ez a

testvér-gyülekezeti kapcsolat. Találkozásaink alkalmával újra és újra erősödhetünk hitünkben és magyarságunkban. A monostorpályi gyülekezetben van olyan testvérünk, akit éppen egy magyarszováti istentiszteleten szólított meg Isten. Olyan élményben volt része, hogy hazajövetelünk után csatlakozott a gyülekezet közösségéhez. Immár évek óta presbiterként szolgálja a gyülekezetet. Azt gondolom, hogy a testvérkapcsolatnak ez is egy fontos gyümölcse. Legutóbb április 17-18-án voltunk látogatóban Magyarszováton. Egy lelkipásztornak is mindig különös élmény erdélyi magyar testvérek között hirdetni az Igét. Jó volt érezni, hogy imádságos szeretetükben hordozzák a magyarországi változásokat. Bizonyára az ő imádságaik is segítettek, hogy azóta egy új, közös magyar jövőt álmodhatunk magunknak a Kárpát-medencében. Isten áldása maradjon velünk és erdélyi testvéreinkkel. Erősítsen bennünket a zsoltáros vallomása: „Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel! Adjatok hálát neki, áldjátok nevét! Mert jó az ÚR, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre.” (Zsolt 100,4-5) ifj. Karcza Sándor lelkipásztor

21

élő kövek

Az Úr szőlőskertjében Nagy Józsefné Marikát sokan ismerik, mint a Debreceni Egyházmegye Esperesi Hivatalának irodavezetőjét, de Ő az egyházmegyei Presbiteri Szövetség titkára, és presbitere a Debrecen Homokkerti Egyházközségnek is. Sokan ismerik – mégis keveset tudnak róla, hiszen különösebben soha nem szeretett magáról beszélni. Most mégis ezt teszi és megosztja gondolatait hitről, családról, munkáról mindazokkal, akik olvassák a Közösség Magazint.

22

Isten mindig adott annyi erőt és örömöt a naponkénti csendességemben, ami átsegített a munkám során nehéznek tűnő akadályokon. Azzal, hogy napjaimhoz, napokat toldott azt mutatja számomra, hogy van még elvégzendő feladatom. Szabolcsban-Szatmár megyében születtem, hitüket a hétköznapokban is megélő református szülők gyermekeként. Talán épp ezért gondoltam úgy, hogy elég, ha vasárnaponként elmegyek a templomba. Milyen jó, hogy Isten másként gondolt az életemre, hiszen így keresett meg engem 17 éves gimnazistaként. Nem hangos szóval jött, hanem az Ő szelíd szavával, de azóta tudom, hogy nekem személy szerint szólt és szól az Ő igéje. A több évtized alatt megtett út nem volt mindig könnyű, de mindennap közel engedett Magához, ha kész voltam Őt keresni. Csodálatos az, hogy társat is adott áldásaként erre az útra férjemben, hogy együtt szolgálhassuk Őt ott, ahová életünket vezette. Megtapasztalhattuk, hogy „Bizony az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.”/Zsolt 127,3/ Mindhárom gyermekünket igyekeztünk úgy nevelni, hogy Isten igéjét megismerjék. Hála legyen azért Istennek, hogy adott lehetőséget, és vihettük magunkkal őket egészen kicsi koruktól az Ő házába. Mennyei Atyánk különös kegyelmének tartottam és tartom, hogy az Ő szolgálatában láthatjuk őket. Megtapasztaltuk, hogy az esküvői meghívónkra írt ige valósággá lett: „Mert az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemeinkben.” /Zsolt 118, 23/ Újra csak ez az ige szólt a családunkhoz csaknem 9 évvel ezelőtt, Zsuzsa leányunk menyegzőjén, és ez év virágvasárnapján az első drága kicsi unokánk keresztelési igéjeként. A Debrecen-Homokkertben élünk, és az itt működő egyházközségben immár a 3. ciklusban szolgálunk presbiteri tisztségben férjemmel együtt. Gyermekeink

itt konfirmáltak, és a gyülekezetben való szolgálatukat itt kezdték. Leányunk a KFRTKF Gyakorló Ált. Iskolájában tanít, de hosszú évek óta szívvel-lélekkel végzi az óvodások között is a hitoktatást. Fiaink pedig már teológusként a gyermek- és ifjúsági munkában szolgáltak. A nyáron lesz a 17. Családi Bibliai Tábor az egyházmegyénkben, amelynek szervezésében Urunk kegyelméből az első tábori héttől kezdődően örömmel és hálás szívvel veszek (veszünk) részt. Ezek a táborok újra és újra arra emlékeztetnek, hogy érdemes munkálkodni az Úr szőlőskertjében. Az egy hét alatt szeretetben összekovácsolódik a táborozók apraja, nagyja. Odafigyelünk egymásra, lelkileg és testileg feltöltődünk a hét végére. 2005-ben munkahelyet változtattam, és 32 éves postai munkámat letéve jöttem el dolgozni a Református Egyház Diakóniai Egyesületéhez, majd 2006 őszétől a Debreceni Református Egyházmegye Esperesi Hivatalának irodavezetőjeként tevékenykedem. Ebben a közösségben teljesen más irányú munkát végzek, mint amikor postavezetőként, oktatóként dolgoztam. A postai munkaviszonyban eltöltött évekre visszaemlékezve ma is úgy érzem, hogy akkor ott volt a helyem. Isten mindig adott annyi erőt és örömöt a naponkénti csendességemben, ami átsegített a munkám során nehéznek tűnő akadályokon. 2007. március 13-án újra jelentkezett a 17 évig hallgató szívritmus zavar, aminek következtében este már a III. Belklinika Intenzív osztályára kerültem. Néhány nap múlva pedig a Kardiológián végeztek el többféle beavatkozást. Nem sok jóval bíztattak bennünket, de újra csak

megtapasztalhattam, hogy Isten kegyelmesen átsegített a betegségen. Hiszem, hogy ez sem véletlenül történt így az életemben. Azzal, hogy napjaimhoz, napokat toldott azt mutatja számomra, hogy van még elvégzendő feladatom. Az Ő hordozó kegyelme által kapok mindennap erőt. Megtapasztaltam, így vallomásként mondhatom: „amilyen magas az ég a földtől, olyan nagy az Ő kegyelme az Őt félők iránt.” /Zsolt 103,11/ Befejezésként pedig a 100. Zsoltárt mindannyiunk szívére szeretném helyezni, mint hálaadást, és kérem Istent, engedje meg kegyelméből, hogy sokan megtapasztalhassuk a zsoltáríró által leírt igék valósággá válását életünkben. Nagy Józsefné Marika

Adjunk hálát alkotónknak! Hálaadó zsoltár. Ujjongjatok az ÚR előtt az egész földön! Szolgáljatok az ÚRnak örömmel, vigadozva járuljatok színe elé! Tudjátok meg, hogy az ÚR az Isten! Ő alkotott minket, az övéi vagyunk: az ő népe és legelőjének nyája. Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel! Adjatok hálát neki, áldjátok nevét! Mert jó az ÚR, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre.

23

gyülekezeti tükör Győzelem 2010. március 27-én reggel sportolni vágyó gyülekezeti tagok igyekeztek a Mechwart András Gépipari és Informatikai Szakközépiskola tornaterme felé. Az ok nem más, mint a meghirdetett III. Debreceni Ökumenikus Szenior Labdarúgó Tornán való részvétel. Az első két torna kellemes emléke arra engedett következtetni, hogy most sem lesz másképpen. Nem csalódtunk. Az első mérkőzésektől kezdve érezni lehetett, hogy itt minden csapat remekül felkészült. Az eredmények rendkívül szorosan alakultak, így kiszámíthatatlan volt a csoportból való továbbjutók kiléte, főleg a végső győztes. A játék színessége a már említett remek felkészülés mellett a menekülttábor elefántcsontparti lakóinak is köszönhető, akik 3+1 fővel vettek részt a tornán. A labdával való barátságuk hamar kitűnt, kiváltva ezzel a sporttársak elismerését. A kupa sorsa végül a tavalyi döntőhöz hasonlóan ismét büntetőrúgásokkal dőlt

Ha néhányan összegyűltök a nevemben… Hitben élni, a református egyházhoz tartozni – Derecskén közel ezren éljük mindennapjainkat ebben a szellemben, tülekedő, globalizálódó világunkban. Identitásunk megőrzésének alapja a keresztyén tanítások szerinti élet, melynek legfontosabb színtere a gyülekezet.

24

sedhetünk! És ez a győzelem nem csupán egy évig, esetleg négy évig őrizhető, hanem örökké! Erre a győzelemre bíztat az alábbi kis mondás is, kívánom, hogy Mindnyájunknak legyen része benne! Ha csüggedni akarsz, nézz önmagadra! Ha csalódni akarsz , néz z mások ra! HA GYŐZNI AKARSZ, NÉZZ JÉZUSRA!

el – természetesen az afrikai különítmény hathatós közreműködésével. A nap folyamán egy másik győzelem is eszembe jutott: János apostol írja az I. levelében (5,4) „az a győzelem, ami legyőzte a világot, a mi hitünk.” A hit harcát megvívni sokszor nem könnyű, de mindenképpen megéri. A mi hitünk győzelem! Jézus Krisztus győzelmében mi is része-

L.Z.

A rendszerváltozást követő húsz évben városunkban is végbe ment az az átrendeződés, mely ideális körülményeket teremtett a hitoktatás megszervezésére az óvodában és az általános iskolában, és alakalmunk nyílt gyermek-istentiszteletek, ifjúsági órák tartására. Nyugdíjas körök működnek a gyülekezetünkben, az idősebbek heti rendszerességgel találkoznak a felnőtt bibliaórákon. Lelkészeink felismerték: e nagy gyüle-

kezetet összetartani elsősorban ezen kisebb közösségek építésével lehetséges. Ezért 2009 nyarán életre hívták a fiatal felnőttek bibliaolvasó körét, mely a kezdeti nyolcról mára tizenöt fősre duzzadt. Elsősorban azokra a fiatal szülőkre számítanak, akik beíratták gyermeküket hittan órára, vagy szeretnének elmélyülni a Biblia tanításaiban. Egyelőre minden hónap második hétfőjén találkoznak a csoporttagok. Idén nyáron közös kirándulást ter-

Összetartozásunk napja Egy különleges vasárnap délelőtt a Nagyerdőn Ez a különleges vasárnap a közösségi élet gazdagítását, fejlesztését tűzte ki céljául. Már a templomba érkezésnél alkalmam nyílt két-három olyan ismerőssel beszélgetni, akikkel a ½ 9-es istentiszteletre járunk, de évek óta csak futólag köszönünk, és nem tudunk egymásról semmit. Különleges volt a kezdés: az énekkar ünnepélyes bevonulása a lelkésszel az élen. Élmény volt együtt énekelni az énekkar vezetésével. Nagyon meghatottak a hitvallások. Dóry Zsuzsit még óvodás korában ismertem meg egy régi táborozásunkkor, most pedig egyetemistaként tett bizonyságot hitéről kedves, meggyőző szavakkal. Hodossi Sándor presbitertársam hitvallása egy három gyermekes család helyét mutatta be a gyülekezetben. Őszinte, közvetlen szavai minden család számára biztató példát jelenthetnek arra, hogyan lehet a gyermekekkel hitben élni. A hosszabb szünet alkalmat adott arra, hogy egy régi kedves tanítványommal beszélgessek és bemutasson olyan isme-

veznek a Felső-Tisza vidékére, de közösen szervezték meg a női imanap alkalmát, a karácsonyi bábkészítést, és együtt készülnek a Szeretethídra. Szöllősi László, Rácz Anikó a kezdetektől részt vesz az alkalmakon. Őket kérdeztük olyan élethelyzetekről, mikor az elmélyülés, a Biblia olvasása, a közös együttlét öröme segítette őket, megértést, biztonságot hozott életükbe. Szöllősi László: Rohanó világunkban

rősének, aki 17 éve a mi gyülekezetünk tagja, de sohasem találkoztunk. A program második felében az Ige magyarázata is a közösség fontosságát hangsúlyozta. Az orgonaszó mellett zongorakíséret gazdagította az alkalom ünnepélyességét. Jó volt hallgatni az énekkar szolgálatát, akiket inkább a ½ 11-es istentisztelet látogatói élvezhetnek gyakrabban. A hosszabb alkalom arra inspirált, hogy a végén is beszélgessünk. Ekkor egy másik kedves tanítványommal társalogtam, aki még nem régen tagja a gyülekezetünknek, de szót válthattam menyasszonyával

mindenféleképpen vissza kell térni azokhoz az alapértékekhez, sarokkövekhez, amiket a Szentírás megmutat. Gyakran azért veszem a kezembe a Bibliát, mert bibliaórán beszélgetünk egy igéről, s aztán elolvasom az egész szakaszt. Rácz Anikó: Nekem mindig megnyugvást ad az a tudat, hogy mi ugyan vergődhetünk, futhatunk, de Isten jobban tudja, merre tartunk. Látom, hogy valami célja van velem.

is, akinek az édesanyját ismertem idáig. Elmélkedhettünk közeli esküvőjükről, életükről, helyükről a gyülekezetben. A nagy tömegben számtalan régen látott ismerőssel üdvözöltük egymást meglepetéssel, nem is gondolva, hogy mi ugyanannak a gyülekezetnek vagyunk a tagjai. A különleges alkalom nem csak jó gondolatnak bizonyult, hanem a valóságban is elérte célját. Nekem mindenképpen élményekben gazdag délelőttöt hozott, és felemelő érzéssel mentem haza. Székely Pálma (Debrecen-Nagyerdő)

Nem telik el úgy este, hogy ne olvasnám a Szentírást, sokszor a napi igeszakasz után csak lapozgatom, olvasgatom, mert igényem van rá. A derecskei gyülekezet erős alapokra épülő, ezért megújulni képes közösség, ahol az idős, köztiszteletben álló gyülekezeti tagok által megőrzött hagyományok, a keskeny úton való megmaradás a fiatal generáció számára is követendő érték. Benéné Kaszás Erika

25

gyülekezeti tükör Refisz Kupa, Kecskemét Kisrefisek Ebesen A Húsvét előtti szép időszakban, március 21- én az ebesi gyülekezet vendégeket fogadott. A Debreceni Református Kollégium Általános Iskolájának 4.a osztálya jött hozzánk kiszállásra Fazekas Erzsébet és Virágh Anna tanítónők vezetésével. Az ebesi élményeket később iskolai fogalmazásban is megörökítették a gyerekek. Azt, hogy mi történt ezen a szép napon idézze fel Osváth Boróka 4 a osztályos tanuló írása, melynek címe : Ebesen szolgáltunk! „Erre a szolgálatra nagyon sokat készültünk. Szinte mindennap próbáltunk legalább háromszor. A nagy készülődésnek meg is lett a gyümölcse. Amikor megérkeztünk és megláttuk a templomot, egy kicsit meglepődtünk. Az épület szép magas, de belül nagyon otthonos volt. Gyönyörű kazettái nagyon barátságossá tették. Miközben mi próbáltunk megérkezett a gyülekezet. Amikor mindenki elfoglalta a helyét bejött a tiszteletes néni. Arról prédikált, hogy az Isten nagyon igazságtalan velünk szemben, mert túl so-

kat ad. Akkor lenne igazságos, ha az egyik kezében a tízparancsolatot fogná, a másikban pedig a mi életünket és húzogatná a strigulákat. Mikor az istentiszteletnek vége lett a mi szolgálatunk következett. Az előadásunk a mások megsegítéséről, a szeretetről és az Úr Jézus szolgálatáról szólt. Olyan jó volt ott állni! Amikor a gyülekezet kivonult mindenki kapott egy könyvjelzőt, amit mi készítettünk. Ezután átmentünk egy iskolába, ahol finom sütemények, szendvicsek és innivalók vártak arra, hogy elfogyasszuk azokat. A finomságokat a gyülekezet tagjai készítették. Amikor már majdnem minden elfogyott elindultunk hazafelé. Jó volt ott lenni! Bárcsak többször mennénk kiszállásra!” Igen, jó volt, hogy ott voltak a gyerekek és a családok és a gyülekezet! Jó volt, hogy találkoztunk és együtt szolgáltunk! Közösséget teremtett a közös istentiszteleti tér, a közös szolgálat és az asztalközösség. Bukáné Zakar Zsuzsanna

6 győzelem, 1 döntetlen, legjobb kapus és gólkirály, győzelem A gyülekezet labdarúgást szerető szenior tagjainak csapatba szervezése már az ötlet felvetésekor kedvező fogadtatásra, nyitott fülekre talált. Természetesen ezt tettek követték és szerdai napokon este 7 órától csatlakoztunk a Mechwart András Szakközépiskola tornatermében a szintén gyülekezeti – főleg ifis – tagokhoz. Csapatunk kezdett összeforrni, egyre inkább vártuk, hogy megmérettessük magunkat „élesben” is. A nagy hagyományokra visszatekintő REFISZ Kupán kívántuk megméretni magunkat, a rendezők szívesen fogadták részvételi szándékunkat. A tornán 28 csapat indult, akiket négyes csoportokba osztottak. A vetélytársak csöppet sem tűntek könnyű ellenfeleknek. Később be is bizonyosodott, hisz két nagyon kemény, küzdelmes mérkőzést vívtunk. A harmadik meccsre már elmúlt görcsös izgatottságunk, a közönségnek is tudtunk játszani. Három győzelemmel csoport elsőként kerültünk az egyenes kieséses szakaszba. Következő ellenfelünk nem kisebb név volt, mint az előző évi bajnok. Ők sem jelentettek számunkra leküzdhetetlen akadályt. Nem volt idő megállásra, pihenésre, jött a következő mérkőzés, immár a legjobb négy csapat között. Ellenfelünk egy újabb bajnokcsapat volt. Drámai csatával jutottunk a döntőbe, hisz a mérkőzés lefújásáig alig másfél perc volt hátra, amikor az ellenfél vezetett. Ekkor nagyszerű kapusunk erőteljes kidobással gólhelyzetbe hozta egy szem csatárunkat, aki leendő gólkirályhoz méltó módon, egyenlített. A döntetlen miatt büntető rúgások jöttek. A következő néhány perc bővelkedett fordulatokban, és ezáltal már-már elviselhetetlen izgalmakban. Ezt a terhet a mi csapatunk bírta jobban, és ennek jutalma a döntőbekerülés. A döntő minden erőnket felőrölte, a cserék már nem a taktikázás miatt történtek, a pályára mindig az ment fel, akinek éppen nem görcsölt a lába. Végül GYŐZELEM! A torna legjobb kapusa és gólkirálya is a mi csapatunk tagja lett. Vezendy János

Bundi Ferenc rajza

26

Bándi Virág rajza

A Pocsaji Református Egyházközség története Az egyházközség történetére vonatkozóan csak csekély és hiányos feljegyzések állnak a kutató rendelkezésére az egyházi levéltárban őrzött iratok között. A község első okleveles említése 1291ből való. A reformáció előtti időkből a XII. századtól a község már rendelkezett szegényes plébániával. A reformált gyülekezeti élet kezdete 1560-ra tehető.A pocsaji első református templom építéséről csak 1645-től van említés. A második templom 1786 októberében készült el vályogból téglaalapra. 18011809-ig felépül a mai templom 28 m-es toronnyal, két karzattal és 350 ülőhellyel. Az utcára nyíló főbejárat felett ez az írás áll: „Fő hatalom nálunk lakj és őrizzed e házat, légy ennek tornya, oszlopa, bástya gyanánt 1801.” Az orgonát Angster József

„Ne szóljon igéd hiába” A Debreceni Református Egyházmegye ötödik alkalommal rendezte meg az önkormányzati általános iskolába járó hittanos gyermekek bibliai történetmondó versenyét, illusztrációs és rajzpályázattal kiegészítve. A megyei verseny helyszíne a Debrecen Tégláskerti Református Mis�sziói Egyházközség. Az idei verseny 2010. március 20-án, szombaton került megrendezésre. A versenyre 15 gyülekezetből 47 gyermek jelentkezet, akik jól felkészültek, pontosan megtanulták, a kijelölt egy-egy ó – és újszövetségi történeteket. Köszönet a szülőknek, hitoktatóknak és a lelkész testvéreknek a felkészítő munkáért. A versenyzők évfolyamonként lettek értékelve és az első helyezettek képviselték Egyházmegyénket Gyulán, az országos versenyen ahol már együtt versenyeztek az egyházi általános iskolába járó gyermekekkel. A megyei verseny első helyezettjei a következők: 1. o. Fónagy Anna Dóra Monostorpályiból, 2. o. Borsos Réka Esztárból, 3. o. KontorCecília Monostorpályiból, 4. o. Pásku Adrienn Db.-Nagyerdei gyülekezetből.

és fia készítette, 1909. február 14-én orgonaavatási ünnepéllyel adták át. Az egyházközség harangjaira vonatkozóan a legrégebbi adatok Debrecen szabad királyi város 1667. évi 18. jegyzőkönyvének a 35. számában van: „A pocsaji református egyház harangjait az üldöztetés idején Debrecenben őrizték.” Az első világháborút megelőző évben az akkori Névtár szerint a község lakosai közül 1402 református, 1200 más vallású. 1982-ben a gyülekezeti otthon javítására 30 ezer forintot fordítottak. Ez a gyülekezetépítő munka jele. A gyülekezeti hitoktatás beindítása és a rendszerváltozás adta lehetőséggel éltek a lelkészek: Holló László, Maczi István, Kiss Lajos, Magi Sándor. 1996-tól Czikó Attila József irányításával – Isten segítségével – felújították a parókiát, bevezették a gázfűtést, a templom belső és külső felújítását az orgona teljes megjavításával és a harang villamosításával elvégeztették.

5.o. Barta Ivett Esztárból, 6.o. Szécsi Balázs Esztárból, 7. o. Törzsök Barbara Hosszúpályiból, 8.o. Peknyó Katalin Db.-Tégláskerti gyülekezetből. Az országos verseny 2010. április 16án, volt Gyulán, ahol gyermekeink szintén nagyon szépen versenyeztek. Kontor Cecília II. helyezést ért el, Pásku Adrienn szintén a II. helyen végzett és Peknyó Katalin a VI. helyet szerezte meg. Büszkék vagyunk rájuk. Az illusztrációs és rajzpályázatra összesen 152 pályamű érkezett, különböző kategóriákban. Ceruzarajzok, hímzések, linónyomatok, üvegfestések és egy makett. A megyei verseny első helyezett pályaműveit tovább küldtük az országos versenyre. Az országos versenyen a következő versenyzők alkotásai értek el helyezést: Ceruza rajzban Kárándi Sándor 6.o. és Szécsi Noémi 8. o. tanulók Esztárból. Linónyomat készítés kategóriájában Tar Gabriella 8. o. tanuló Esztárból részesült helyezésben. Üvegfestés kategóriában Tóth Andrea 4. o. tanuló és hímzés kategóriában Nagy Márta

2007. augusztus 12-én volt az új parókia átadása. Egyházközségünk múltjára a 2001. évi millenniumi gyülekezeti alkalmainkon tekintettünk vissza, hogy „a régi fénynél gyújtsunk új szövétneket”. Isten megsegítő kegyelmében bízva, a gyülekezet tagjainak hűséges helytállását remélve nézünk az elkövetkező évek elé. Kocsi Gyula

A Debreceni Református Egyházmegye képviselői a XI. Országos Bibliai Történetmondó Versenyen

5. o. tanuló ért el helyezést, mindketten Esztárból. Végül különdíjban részesítették a nagypénteki eseményt ábrázoló makettet, melyet szintén az Esztári hittanos gyermekek készítettek. Minden versenyzőnek gratulálunk, az elért eredmények arra késztetik a szervezőket, hogy a következő években is kerüljön megrendezésre ez a verseny. Addig is, az Isten áldja a hitoktatásban résztvevő összes gyermekünket. Köszönettel: Vas Sándor

27

gyülekezeti tükör „Egy test vagyunk a Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai.” /Rm. 12,5/

Közösségi élet Hajdúszováton Hajdúszovát Debrecentől 19 km-re fekszik Hajdúszoboszló és Derecske között. A hitüket gyakorló, hitben élő református közösség nem túl nagy, de annál szorosabb, és erősebb közösséget formál. Az elmúlt 15 évben a gyülekezet Isten kegyelméből felújította romos templomát és a templomot körülvevő erődfalat. Újjáépült a templom orgonája. Az egyházközség új parókiát épített, és a régi parókia épületében gyülekezeti házat és falumúzeumot alakított ki. Az idős, gondoskodásra szoruló emberek számára e kicsiny közösség Ferenczi Pál lelkipásztor és Szilágyi József gondnok irányításával bentlakásos idősek otthonát épített, és az idős gyülekezeti tagok részére idősek nappali klubját szervezett. Egy közösség összekovácsolásának legjobb lehetőségei a rétegalkalmak, ahol kisebb csoportokban könnyen megnyílnak az emberek egymás előtt. Ezt az elvet követve, Istennek legyen hála, hogy több formában is tudunk találkozni a hétköznapokban. Minden reggelt áhítattal kezdünk a Református Idősek Otthonában. Csütörtök a bibliaórák napja. A fiatalok számára szombatonként ifi órát tartunk, ahol sok játékkal, beszélgetéssel, filmnézéssel, és az Ige körüli közös elmélkedéssel erősítjük az összetartozást. Mindemellett ifi találkozókat is látogattunk, valamint részt vettünk és veszünk idén is a Szeretethíd programban. A „Hajdúszováti Új Hajtás Ifjúság” – mert neve is van az ifinek – színdarabokat tanul be és ad elő a gyülekezetben és az idősek otthonában. A szombati programjaink közé tartozik: a női gyógytorna is. Nőszövetségi alkalmak havonta kerülnek megrendezésre. Tagjai az igetanulmányozás, és imaközösség mellett, betegeket és időseket látogatnak. Télen csigakészítéssel foglalatoskodnak, tavasszal és ősszel szalonnasütéssel erősítik és formálják a közösségi életet. Az otthon dolgozóiból alakult a „Hajdúszováti Agape Énekkar”, amely az idősek otthonában, és a templomban egyaránt szolgál, Istent magasztaló éneklésével. Ez is erős közösségformáló erő, akárcsak az évente megrendezendő gyülekezeti kirándulások. Július 2-ára Hajdúszovát egész lakosságát megszólító alkalmat tervezünk. Az idősek otthona dolgozói, és egy hitben élő szakorvos bevonásával „EGÉSZSÉGNAPOT” szervezünk, amikor a lakosság testi és lelki egészségének fontosságára szeretnénk felhívni a figyelmet, szem előtt tartva e régi mondást „ép testben ép lélek”. Így élünk, és a Krisztus testében való közösséget így éljük meg Hajdúszováton. Jánvári Béla segédlelkész

28

ifjúság

Egygenerációs gyülekezet? Pál a Galatákhoz írt levélben így ír a gyülekezetről: „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” (Gal 3,28) Mit jelent ez az egység? Jelenti ez azt is, hogy Krisztusban nincs sem idős, sem fiatal? Hiszem, hogy igen. A ma református egyházának újfajta kihívásokkal is szembe kell néznie, amikor igyekszik megtartani egységét. A generációk közötti különbség a hit megélésében és a vallásgyakorlásban mindig is jelen volt, de talán még soha nem olyan erősen, mint napjainkban. Az okok szerteágazóak, és jórészt előttünk is ismertek. Új kihívást jelenthet azonban a jóléti társadalom fogyasztói szemlélete. Ez a szemlélet kezd mind általánosabbá válni a keresztyén hit gyakorlásában is, melyben az elvárások szerepe megnő. Ahol hiányzik a szülői ráhatás, vagy még inkább a szülői példa, nehezebb az egyházhoz közel hozni a fiatalokat. Mert a fiatalok ott vernek könnyebben gyökeret, ahol otthonosan érzik magukat, ahol a „kínálat” legalább részben találkozik a „kereslettel”. Mit tud kínálni a Református Egyház nekik? Egyáltalán kell e mást kínálni? Vagy másképpen kell ugyanazokat a keresztyén igazságokat megmutatni? Esetleg minden jó, úgy ahogy van, nekik kell belenőni ebbe a tradícióba, „eszi, nem eszi, nem kap mást!” alapon? Valójában milyen egyházban érzik jól

magukat a fiatalok? Mi az az élmény, amire leginkább szükségük lenne az egyházban? A nemrégiben, Debrecenben megtartott Egyházmegyei Ifjúsági Konferencián megkérdeztük a résztvevőket, hogyan tekintenek gyülekezeteikre, mitől érzik otthon benne magukat. A legkevésbé sem meglepő, hogy a legtöbb válasz éppen a közösségi élményre irányítja a figyelmet. Milyen legyen ez a kívánt közösség? Adjon lelki biztonságot. Számukra ezt elsősorban az adja meg, ha olyanokkal találkoznak, akik életről, Istenről, hitről hasonlóan gondolkoznak. „Ahol tapintható a szeretet, és nem kell azon gondolkodni, hogy vajon őszinte volt-e velem a másik.” Legyen egy olyan közösség,– ahogyan egy másik fiatal fogalmazta – „ahol mindenki szabadon alkothat véleményt minden témában.” Ez a kötetlen légkör olyan tapasztalatokhoz juttatja a fiatalokat, amely segít megérteni és elfogadni a másikat. „Olyan emberekkel ismerkedhettem meg, akikkel egyébként szóba sem álltam volna, és ezt később megbántam volna.” – olvashatjuk egy másik véleményben. A fiatalok alapvető igénye, hogy lássák azt, hogy sok keresztyén fiatal él az egyházban. Nem elszigetelt jelenség, kevesek kiváltsága, vagy terhe az egyházhoz tartozás, az istenkeresés. Különösen fontosnak találták, hogy saját generációjukkal lehessenek együtt, hogy új kapcsolatokat alakítsanak ki, barátságokat kössenek, megoszthassák a korosztálybeliekkel az élményeiket, elmondhassák a hittel kapcsolatos véleményüket, és lelki feltöltődést kapjanak.

Fontos szerepet kaptak a szempontok között a közös programok: pl. kirándulások. Másik meghatározó közösségformáló élmény a közös éneklés. Megfontolandó szempont a manapság oly sok vitát kiváltó egyházzenei kérdésben, hogy a fiatalok számára meghatározó az a zenei kultúra, amelyben felnőttek. Éppen ezért nehezen tudnak azzal a ténnyel mit kezdeni, hogy a gyülekezeti éneklés és a hozzájuk közel álló ifjúsági énekek zenei világa között áthidalhatatlannak látszó szakadék tátong. Többen megfogalmazták azt az alapvető igényüket, hogy az egyházban megértsék őket, támogatást kapjanak, hogy a problémáikat teljes őszinteséggel tárhassák föl. Ehhez szükség van olyan hiteles, felnőtt, keresztyén emberekre, akik meg tudják őket szólítani, párbeszédet tudnak velük kezdeményezni, és lelki támaszt tudnak számukra nyújtani. Ezek az igények. S mi az egyház válasza? Reméljük nem az, ami német protestáns egyházi körökben, mint lehetséges modell megfogalmazódott: önálló ifjúsági gyülekezet, vagyis egygenerációs gyülekezeti modell. Olyan gyülekezet, ahol még messziről sem kell ráköszönni az idősebb generáció képviselőire, mert nem is találkozunk velük, még kevésbé kell alkalmazkodni hozzájuk. A jelszó: Saját istentisztelet, saját liturgia, saját énekek, saját igehirdetési stílus. Ez lenne az egyház kívánt jövője??? Hiszem, hogy nem. Figyelnünk kell korunk fiataljainak igényeire, azokat nem kiszolgálva, de ahhoz kapcsolódva, hogy betagozódva a gyülekezeteinkbe otthon érezhessék magukat. Kustár Gábor

29

ablak

Fotóillusztráció: Profimédia

Győztünk? Az utóbbi hetekben sokat hallottuk: „győztünk”. A polgári és kereszténydemokrata pártszövetség képviselői minden korábbinál nagyobb parlamenti többségük birtokában joggal fogalmazhatnak így. Azonban felmerül a kérdés: vajon győztünk-e mi is, magyar protestánsok, a politikai választásokkal. Erre a kérdésre háromféle választ is adhatunk.

Igen Első látásra úgy tűnik, hogy a természetes válasz erre a kérdésre csak az „igen” lehet. Nem vitatható, hogy a győztes politikai párt filozófiájának és programjának sok eleme közel áll az egyházunk által képviselt értékekhez. Egyházunk több tagja, köztük lelkészek is kerültek felelősségteljes parlamenti és kormányzati pozíciókba, és okunk van remélni, hogy ezeken a posztokon is protestáns meggyőződésük szerint fognak tevékenykedni, Isten és az emberi közösség önzetlen szolgálataként fogva fel feladatukat. Nem titok az sem, hogy egyházunk tagjai közül sokan egy ilyen, vagy ehhez hasonló választási eredményben reménykedtek és a most győztes politikai pártnak szurkoltak. S a most hivatalba lépő miniszterelnök, korábbi mandátuma idején, sok ponton bizonyította, hogy kész a konstruktív együttműködésre az egyházakkal, sőt értékeli és igényli is az egyházak szociális és közösségépítő szolgálatát a társadalmi életben. Ezek a szempontok, úgy tűnik, mind azt erősítik, hogy a ma-

30

gyar protestánsok magukra is érthessék: „győztünk”.

Nem Meggyőződésem, hogy mégis alapvető tévedés lenne azt gondolkodni, hogy a választások eredményeképpen mi is „győztünk”. Az egyház ügye, feladata és küldetése ugyanis soha nem azonosítható vagy azonosítandó egyetlen politikai párt programjával sem, legyen az bármennyire is szimpatikus és az egyház felé barátságos gesztusokat mutató csoportosulás. Nemcsak azért van ez így, mert az egyház tagjai között – nagyon helyesen – ott vannak minden politikai meggyőződés képviselői, azoké is, akik most éppen nem kerültek hatalomra. Az egyház szolgálata minden emberre irányul, nem tehet – nem is tesz – különbséget az egyháztagok között politikai nézetük szerint. Hanem azért is, mert tragikus tévedés és roppant veszélyes eltévelyedés lenne, ha valaki a most kialakuló politikai berendezkedéstől várná az egyház problémáinak megoldását, a templomlátogatás növekedését, az egyház társadalmi szerepének erősödését. Ha más nem, a XX. század eseményei mindennél határozottabban megtanítottak bennünket arra, hogy milyen szomorú eredményekre vezethet egy ilyen magatartás. De ami ennél is fontosabb: tudjuk, hogy az egyház küldetése szélesebb horizontú, mint bármely politikai párt – bármennyire is tiszteletreméltó – programja. Nem mintha nem lenne fontos minden eleme

az emberi közösség szolgálatának. Azonban hisszük azt is, hogy a jelen politikai döntései az Isten Országa végső dolgaihoz képest másodrendű fontosságúak. Nagyon fontosak, de nem a legfontosabbak, a Krisztusban megígért új teremtés távlataiban. Mindez kizárja, hogy az egyház – bármikor is – úgy érezze, vagy azt kommunikálja, hogy egy politikai erő hatalomra kerülésével ő maga is – „győzött”.

Talán Az előttünk álló időszak lesz a próbája annak, hogy a magyar protestantizmus győztes lesz-e. Képesek leszünk-e legyőzni rossz beidegződéseinket, melyek szerint mindig „felülről” – a világi felsőbbségtől – várjuk a megoldásokat? Képesek leszünk-e legyőzni kísértéseinket, melyek azzal fenyegetnek, hogy pusztán pénzügyi kategóriákban gondolkozzunk az egyház jövőjéről. Képesek leszünk-e győzni hatalmi befolyás (vagy annak illúziója) igézete felett? Le tudjuk-e majd győzni a hallgatás kísértését akkor, amikor szólni kell, és a sok beszéd kísértését akkor, amikor csendben kell(ene) majd maradnunk? Hogy győztünk-e? A következő évek tesztelni fognak bennünket, magyar protestánsokat is. Tudunk-e majd autentikus, a küldetését komolyan vevő és a társadalomban intenzíven és hitelesen jelen lévő egyházakként élni a remélhetőleg kiszélesedő lehetőségeinkkel. Tudunk-e győzni saját árnyékaink felett? Legyünk bizakodók. Talán. Gonda-Salánki

könyvajánló

John Stott: Hinni Jézusban – a kereszténység lényege John Stott ebben az immár klasszikusnak számító könyvében a keresztyénség legalapvetőbb tényeit és tanításait foglalja össze. S teszi ezt: tömören, kristálytiszta logikával, mindenki számára érthetően. Arra a kérdésre, hogy miért íródott a könyv, Stott a következőt válaszolja: „Könyvem azokhoz az emberekhez szól, akik valóban tudni akarják, hogy igaz-e a kereszténység, s ha igen, akkor milyen kapcsolatban áll a mindennapi élettel, van-e üzenete a hétköznapok számára.”. A könyv a következő nagy kérdésekre próbál választ adni: Valóban Isten Fia volt-e a Názáreti Jézus? Miért feszítették keresztre? Igaz-e, hogy feltámadt a halálból? Mit jelent ma az ő követőjeként élni? A könyv négy nagyobb részre tagoló-

dik. Az első rész Jézus Krisztus személyét mutatja be (Jézus Krisztus állításai, jelleme, feltámadása). A második rész arra mutat rá, hogy az ember megváltásra szorul (A bűn ténye, természete és következményei). A harmadik rész Jézus Krisztust, mint Megváltót tárja elénk (Krisztus halála és váltságműve). Míg a befejező

negyedik rész az ember válaszát állítja a középpontba (A tanítványság ára, döntés, keresztény élet). A könyv szerzője mindenki számára világossá teszi, hogy a keresztyénség nem tan, hanem élet. Hitből fakadó cselekedetek, mint a Krisztuskövetés gyakorlati következményei. Stott így ír erről: „Nem elég Krisztus istenségének és a megváltás szükségességének az elismerése, és önmagában nem elég a Krisztus megváltó művébe vetett hit sem. A keresztény élet ugyanis nem csupán hitvallás. Tettekkel kell együttjárnia. Elméleti síkon hitünk kritikán felül állhat, de feltétlenül szükséges, hogy ez a hit tettekben is megnyilvánuljon.”. Ez a könyv egyrészt szól a keresőkhöz, hogy útbaigazítsa őket, és rendszerezze a keresztyén hit igazságait. Ugyanakkor szól hozzánk, hívő emberekhez, hogy újra végiggondoljuk: mire is vállalkoztunk annak idején. Ezért is tudom jó szívvel ajánlani mindenkinek elolvasásra. ifj. Karcza Sándor

A Református Könyvesbolt ajánlata Imre László Új protestáns kulturális önszemlélet felé Cikkek, tanulmányok ISBN 978 963 558 149 8; kartonált; 124 oldal; 1400 Ft Imre László akadémikus irodalomtörténeti kutatásaival régóta munkálja a magyar protestáns kultúra rehabilitálását. Elfeledett vagy elhallgatott műveket és szerzőket emel vissza a köztudatba.

Tíz írásában vagy ő maga értékel, vagy mások értékelő munkájára hívja fel a figyelmet. Itt főként Tompa, Arany, Ady és Reményik Sándor vallásos líráját mutatja be.Imre László professzor írásai is tükrözik, hogy a mai protestáns kulturális önszemléletnek is vállalnia kell a protestáns gondolkodásmód jellegzetes kétirányú küldetését. A protestantizmus ugyan visszautasít, óvást emel és tiltakozik minden ige- és emberellenes gondolat, tan és tett ellen, de kiáll minden igéből fakadó, az ember javát és felemelkedését szolgáló jó ügy és gondolat mellett. Ezt teszi a kötet szerzője is. Fekete Károly a Doktorok Kollégiuma alelnöke

31

BIBLIAI MAKETTEK KIÁLLÍTÁSA A NAGYTEMPLOMBAN

Szeretettel várjuk az érdeklődőket! A kiállítás megtekinthető a Nagytemplom Kálvin János Toronygalériájában. Nyitva tartás: április 1. és október 31. között Hétfőtől-Péntekig: 9-16 óráig Szombaton: 9-13 óráig Vasárnap: a 10 órás istentiszteletet követően16 óráig

november 1. és március 31. között Hétfőtől-Péntekig: 10-13 óráig Szombaton: 10-13 óráig Vasárnap: 10 órás istentiszteletet követően 13 óráig