A világ, amelyben élek

1

A világ, amelyben élek

Tartalomjegyzék

Milyen az a világ, amelyben élnek ők, az az ötvennyolc középiskolás diák az ország különböző részeiből, aki pályaművet küldött a BKF ennek a korosztálynak kiírt riportversenyére?

04 06 08 09 10 12 14 16 18 19 20 21 22

A festett kép egyik oldala lehangoló. „Mi egy alapvetően rosszul működő társadalomba fogunk bekerülni, mint dolgozó felnőttek, kevés lehetőséggel. … Mi nem tudunk változtatni rajta. Rajtunk kívül álló dolog.” Másutt: „A közösség megbukott, mindenki magáért teper.” Az írások jórészében visszaköszön ez a vélekedés, ez a hozzáállás.

Erdész Ábel: Jogukban áll veszíteni? Gál Tamás: Kié lesz a recski ércbánya? Olasz Sándor Dávid: Gazdagság, fél szegénység Gadányi Dóra: A világ, amelyben élek, avagy amitől szép az élet Halmai Márton: Muskátli az ablakban Péter Natália: A világ, amelyben élek Szentgróti Regina: A tökéletlen tökéletes Bakonyvári Barbara: A világ, amelyben élek Barcsi Esztella: Ez a mai kultúra! Erdély Kitty: A világ, amelyben élek Helyes Marcell: „Az éjszaka a lélek nappala” Varga Leila: A világ, amelyben élek Izing Máté: Minden másodperc egy újabb csepp izzadság

És milyen ez a generáció, milyennek látja saját magát: „Elfogadunk, túlélünk, ez az életfelfogás?”, írja az egyik szerző, majd megkérdezi társait: „– Van bennetek lázadás, lázadtok bármivel szemben? Egyértelmű lehurrogás a válasz.” Majd így folytatja:” A fiatalok szabályos elvonási tüneteket produkálnak, ha egy-egy hétvégén nem jutnak el bulizni.” Másutt: „Azzal menőznek, amit nem tudnak.” A festett kép második oldala reményt keltő. „ Mi értelme kint élni, ha nem tudunk elszakadni Magyarországtól? Úgy értem, itthon vagyok otthon, ezen pedig nem szeretnék változtatni.” „A világ egy szép hely, az élet nehéz, de a szeretet mindent felülmúl.” A hangulati ízelítő után következzék egy válogatás a díjazott és néhány nem díjazott, de figyelemre méltó írásból. Mi a zsűri tagjai sokat tudtunk meg belőle a mai tinédzserek életéről. Önöket is arra buzdítom, olvassák el ezeknek a fiatal embereknek a történeteit, töprengéseit, nem bánják meg.

Javorniczky István a zsűri elnöke

2

3

Erdész Ábel: Jogukban áll veszíteni?

Erdész Ábel

Jogukban áll veszíteni? November 1-jével új fejezet nyílt az állam szerencsejáték elleni ostromában. Az ötszörös játékadó bevezetésére adott válaszként játékcégek tömegei szolgáltatták vissza engedélyeiket az adóhatóságnak. A nyerőgépek 53 százaléka eltűnt, összesen 1200 vállalkozás és idővel 20 ezernél is több munkahely szűnhet meg. A többiek még kivárnak, de mi lesz márciusban? „Ők azok, akiket nem lehet überelni. Régóta itt vannak, és már be is indult ez-az mellettük, de ők azok, akiknek úgyse ér senki a nyomába. Csodálkozol? Ott van a szálló, a vagongyár. Überelhetetlenek” – így ingatja a fejét Szilvi, a pultos, aki agglomerációnak nevezett lak- és munkahelyéről – saját bevallása szerint – „soha nem nagyon tette ki a lábát”. A város 73 italmérésre jogosult egységének egyikéről fejti ki a véleményét, arról, amelyet a helyi kánon következetesen csak a kiskocsmák gyilkosának becéz. Igaz, van mit tizedelniük. A településen évtizedek óta nőnek ki a földből a jellemzően apró területű, füstös és olcsó sörözők. Ha tetszőleges pontról öt perc sétával nem jutunk egy ilyen közelébe, elgondolkodhatunk, hogy elhagytuk-e a városhatárt. „Egymás hegyén-hátán vagyunk, nem tehettünk mást, benyeltük a szeszármódosítást.” Szilvi lakóhelyén valóban elég egyértelmű szabályokkal kell számolnia annak, aki valamennyit piamérésbe fektetne: olcsón, sokaknak, lehetőleg mindig. A profilépítés már veszteséges, a beszerzéshez kell egy kis szerencse, a többi pedig földrajz. A többi az úgy kilencven százalék. A vállalkozói körökben hírhedt és Szilvi által is példaként hozott becsületvesztőt például nem is lehet kikerülni, ha az ember valami okból a vasútállomást keresztezné. Vagy ha éppen Szilviéktől jön erre. Kicsi a bors, viszont lehetetlen nem észrevenni. A lazacszínű falakkal és jelképes kis cégérrel keretezett ablakokon keresztül naponta tekintetek ezrei találkozhatnak. Az amúgy jellegtelen kiskocsma stratégiai előnye nagyon hamar duplafenekűnek bizonyulhat. Míg a vállalkozói és szerencsejáték-szféra hónapok óta csak a nyerőgépeket üzemeltetők kivéreztetéséről beszél, Gábor bácsiék üzlete szó szerint nyerésre áll – a gépeket sújtó ötszörös, valamint az aromás szeszekre kivetett 50%-os adóemelést nem minden konkurencia „nyeli be” olyan készséggel. A Magyar Szerencsejáték Szövetség (MSZSZ) jövő tavaszig 30 ezer játékiparhoz kötődő munkahely megszűnését jövendöli, ez pedig bőven elég ahhoz, hogy a harmincezres település kocsmáinak felét eltemethessük gondolatban. A környék bikája, az állomás melletti söröző azonban jó egészségben van, és bár jól össze kell húzni a kiadásokat, nem kizárt, hogy úgy is marad. Szilvi, aki ki se teszi a lábát a városból, hasonló életképet lát kibomlani. „Én pletykaszinten úgy tizenöt olyan kocsmáról hallottam, ahol

4

Első helyezett

visszaadták a gépeket. Az összeset. Ott tényleg vége a játéknak. A legjobb esetben a négy gépből három megy.”

probléma, hogy volt csomó ember, aki kijárt, szervizelt, könyvelt, na, az már nem egy csomó ember.”

Gáboréknál négy gépből három ment, de még nem ünnepelnek. „Mivel négyen játszottak egyszerre, és most csak egy tud, nyilván nem fognak sorba állni érte, rágni a körmüket. Kellemetlen, de a látogatók száma megcsappant. Fizetéseket szerencsére még nem kellett meghúznunk miatta – azt a kettőt –, de gyakorlatilag mindennek emelkedett az ára azóta. Ebben persze benne van a jövedéki adó is.” Egy cigányasszony ebben a pillanatban kiált oda vigyorogva Gábornak: „Mennyi is itt egy üveg Unicum?”, válaszára – kettőezerkettő – hangos hahotában tör ki, törli a könnyeit. „Figyelj ide, én megveszem neked a piacon egy ezresből.” Gábor vonogatja a vállát. Akármennyire is jók helyi viszonylatban, a játékgépeken képződött haszon náluk is a teljes bevétel nagyobbik részét jelentette. A két adóemelés együttes hatása az lett, hogy immár kevesebb látogató fogyaszthatja többért a 2002 óta hivatalosan csak „szeszes italnak” nevezett alkoholféleségeket – de úgy látszik, az Unicum se lett olcsóbb. Amikor azonban felvetem Gábornak az aromás italok adójának emelését, élénk tiltakozásba kezd. „Ez így ebben a formában nem igaz. A szesznek magának emelték az adóját, és így emelkedett a szeszes ital ára is.

Valóban, az ipar szereplői még a legegyszerűbb felfogás szerint sem csak a kocsmárosok és a gépeket birtokló vállalkozások. Az algoritmusokért felelős informatikusgárda és a mérnökök, a tulajdonosok és a gépeket kihelyezők pénzével dolgozó irodisták, a teremfelügyelők, pénzbeszedők és „helykeresők” is mind a biztos megélhetés tudatában vállaltak munkát annak idején – bejelentve, jogokkal, juttatásokkal, viszonylagos egzisztenciális biztonsággal, de javarészt minimálbérért, csakúgy, mint a kocsmákban dolgozók, vagy egyes kaszinók dealerei, kidobói, hostessei. Csakhogy a különféle játéktermek és elektronikus kaszinók számos játéknemmel foglalkoznak, és természetüknél fogva több eszközük van a nyerőgépek miatt kieső összeg újratermelésére, míg egy kocsmával előfordulhat, hogy az egyetlen stabil bevételi forrást viszik ki a nyerőgéppel. „Szerintem ha ezt nem hozzák be, akkor is csökken a gépek népszerűsége, mert az emberek még mindig szívesebben esznek” – vitatkozik Szilvi. „Ha hiszed, ha nem, régebben itt is pörgött a játék, és ez az adótól független. Ahogy csökken az életszínvonal, úgy kopnak ki ezek az emberek. Most már az is megszűnt, hogy bedobok egy százast, amit úgyis visszanyerek egyszer. Nagyon nincs pénze az embereknek.” De ha nagyon nincs pénze az embereknek, mégis kié kerül a gépekbe, és miből képződött az évi 30 milliárd forint feletti játékadó?

Ez persze nem vonatkozik az érlelt szeszekre, a pálinka megint más. A tiszta szeszt adóztatják.” Közben úgy öt percenként jön valaki a pulthoz, jellemzően sör-utánpótlásért. Most éppen egy fiatalabb srác van soron - az üzletben körülnézve talán az egyetlen nem nyugdíjaskorú. Csapolnak neki. Két idősebb asszony is téblábol a pult mellett, mert műszak után „muszáj kinyújtózni”. Egy öregúr százasért kérdez körbe, majd a sarokba száműzött, műanyag gömbökkel teli géphez lép, százast bedob, csavar. Mindenki őt nézi, ahogy kinyitja, de csak egy cukorka van benne. Megint vált, megint csavar: cukorka. A kioszk oldalán színes táblázat hirdeti, miket lehet nyerni: világító kulcstartó, késkészlet, zsebrádió, de „már ebben sem bízhat az ember.” A háttérben a Rádió 1 úgy dübörög, mintha csak muszáj lenne. It’s all ’bout the money Ez már egy másik kocsma rádiójából szól, ahol Szilvi dolgozik. Ha nem egy napos vasárnap délután lenne, bizonyára többen ülnének a pincehelyiségben, ehhez képest jó, ha háromnégy fiatal issza a fröccsét egy asztalnál, talán a fenti részen ül még egy-kettő, de ez is inkább a sötétedés utánra jellemző. Nappal a pince kell mindenkinek. Itt működik a pult, egy szem „fruit machine”, egy pénzbedobós zenegép és a két mosdó. „Fog ez még menni egy ideig, csak isten tudja, meddig” – szól ki a pult mögül Szilvi, és saját félkarú rablójuk felé biccent. „Valahogy nem egy nagy gépes hely ez, hetente egy ember, ha betéved játszani. Ide zömében fiatalok járnak. Mindenesetre nagyon betettek a kocsmáknak. Sőt, ez az egész egy olyan pici

Egy férfi, aki a pult mögött támaszkodik, és később Attilaként mutatkozik be, rávilágít, hogy a kormány bizonyára nem pitiánerkedik, ugyanis szemmel láthatóan kész államosítani az egész játékgépbizniszt. „A szerveralapú üzemeltetés felé halad a dolog, de az a baj, hogy nem várták meg vele az üzemeltetőket. Így vagy úgy, de előbb-utóbb központi szerverekre kötik a gépeket. Ehhez persze szintén szakemberekre lesz szükségük. Az is majdnem biztos, hogy semmi köze nem lesz hozzá az eddigi szerelőknek, rendszergazdáknak. Mondjuk ez használhat is, ha arra gondolunk, hogy eddig úgy machináltak a gépekkel vizitkor, ahogy csak akartak.” Jó kérdés, hogy mennyire volt szükségük az üzemeltetőknek a machinációra, amíg kedvező feltételek mellett üzletelhettek a kocsmákkal. Sosem volt sok ördöngösség a képletben: megvették a gépeket, kihelyezték, karbantartották, aztán a presszók, játéktermek, kiskocsmák bekasszázták a maguk 30-40-50 százalékát. Ez az MSZSZ számításai szerint úgy 200 ezer embert tartott el, és ennyien kerülhetnek kilátástalan helyzetbe legkésőbb jövő tavasszal.

végre bevonattak, ahogy a gépek kétharmada – úgy tízezer – árvult el: a Fortunaweb tudósítója szerint már reggel 8 órakor kikerült a „Tele” tábla a Nemzeti Adó- és Vámhatóság Sas utcai parkolójára, a megtépázott játékszervezők pedig hatalmas szatyornyi dokumentumokkal adták egymásnak a kilincset. Az ügyintézésre nem érkezett panasz, a legtöbb látogató háromnegyed óra alatt megjárta, de a hangulat így sem volt egészen egyértelmű. Arra például egyikük sem kapott választ, hogy mikor vezetik be a szerveralapú rendszert, ahogy arra sem, mik lesznek a feltételei – egy 35-45 év körüli látogató viszont azt állította, nem lehet ezért az ügyfélszolgálatot hibáztatni, „ők sem tudnak semmit mondani, nem ők tehetnek róla, hanem a vezetők, velük viszont lehetetlen beszélni”. Egy bőrkabátos hölgy ennél világibb indulatokkal viaskodott. „Három alkalmazottból ketten vesztettük el az állásunkat, mert a változások után a 24 gépünkből öt maradt. Én 53 éves vagyok, de sem a szervizeléshez nem értek, sem a szakmámban, női szabóként elhelyezkedni nem tudok, így fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni. Nem csak magamról, hanem a kilencedikes fiamról is gondoskodni kellene.” A Sas utcában viszont még csak most indul be az élet. Egyes elemzők szerint januárban további több ezer gép papírjai kerülhetnek a hatósághoz. A leadási hisztéria első fecskéi után ugyanis ennyien lehetnek azok a szkeptikusok, akik még megvárják a novemberi-decemberi bevétel alakulását, hogy aztán a szokásos szezonális leeresztéssel sújtott január közepén adják fel a harcot. „A mi cégünknél 220 pénznyerő automatából csak 40 maradt meg, de januárban újabb leadások várhatók, mert a köztudottan erős forgalmú november és december után januárban mindig jelentős a visszaesés. Könnyen lehet, hogy jövőre már csak a gépeink 10-15 százaléka fog üzemelni. Egyelőre félállásban dolgozok tovább, de januártól lehet, hogy már én is az utcára kerülök” – mondja egy országos lefedettségű cég dolgozója. „A törvénymódosítással jól tönkretették ezt a szektort.” Országos lefedettség ide vagy oda, ha a törvényi szabályozás nem enyhül, az üzemeltetők kipróbálhatják, milyen országos léptékben összesen 20 géppel foglalkozni – például a pénz beszedésekor vagy éppen karbantartáskor. Nekik azonban még mindig rejthet perspektívát a géppark centralizálása, míg a tápláléklánc alján elhelyezkedő „ös�szekötőknek” – azaz az üzleteknek – egyelőre semmiféle megoldás nem kedvez. Ők eddig ugyanis csak kaptak.

Tessék másik szektorhoz fáradni A nyerőgépek üzemeltetőinek egyébként november 2-áig adtak haladékot, hogy eldöntsék, vállalják-e az ötszörös adó fizetését. A nap ugyancsak hamar elérkezett, az engedélyek

5

Gál Tamás

Kié lesz a recski ércbánya?

Második helyezett

Recsk a festői szépségű Mátra lábánál helyezkedik el. A környéket minden irányban hegyek határolják. Gyönyörű mező, hegyi patak, a távolban erdőségek rengetegei láthatók. A táj szépsége csaknem feledteti velünk, hogy a területen egykor aktív ipari tevékenység folyt. Csupán a romos épületek látványa juttatja eszünkbe az egykor virágzó termelések nyomait. Recsken 20 évvel ezelőtt még aktív bányászat ment, ahol nem is igazán a kőfejtés, mintsem az ércbányászat volt jelentős. A település külterületén helyezkedik el a recski ércbánya, melyet a világ 10 legnagyobb és legjelentősebb érclelőhelyei között tartják nyilván. Hugyecz János helytörténész a vállalat múltjával kapcsolatban elmondta, hogy már 600 éve létezik érckitermelés a területen. A bánya 1927-től Állami Ércbánya Vállalat néven működött. Története pedig egészen az 1850-es évekig nyúlik vissza. A vállalathoz tartozik egy régi bánya, amely Lahócán működött a ’70-es évekig. A másik, egy kicsit távolabb a lakóövezettől, a hetvenes években épült, és kutatási fázisban folyt a termelés. A megnyitást alapos kutatómunka előzte meg, ahol sokkal nagyobb ércesedést fedeztek fel. A mélyszinti bányához tartozott két 1200 méteres mélységű akna, és az ezeket összekötő 3 járat. Mindkét bánya teljes egészében az állami tulajdonú Mecsek Öko Zrt. tulajdonában van. De vajon miért is volt jelentős, egyáltalán mit is bányásztak itt? Kérdésemre elmondta, hogy az Európában egyedülálló ércesedésnek számító területen elsősorban rezet és aranyat bányásztak, de emellett számtalan más anyag is előfordul, melyeket a hadiiparban és a félvezetőknél tudnak hasznosítani. Ilyen anyagok pl. a molibdénit, a volfrám, az irídium és a gallium. De vajon miért is zárták be? A piaci lehetőségek nem voltak megfelelőek a folyamatos, nyereséges működéshez. Ingadozott, zuhant vagy nőtt a réz világpiaci ára. Nem volt háttériparunk, az állam pedig nem tudta finanszírozni a további működtetését – nyilatkozta az ipartörténész. Ma köztudott, hogy a réz világpiaci ára megugrott, mostanra elérte a 8000 $-os tonnánkénti felvásárlási árat. Arra, hogy tett-e intézkedéseket az állam az esetleges későbbi újranyitásért, Hugyecz Úr elmondta, hogy 1986-ban leállították a bővítést, fejlesztést, ezt követően egészen 2000-ig állagmegóvás volt érvényben. Ez azonban túlságosan megterhelte anyagilag az államot, előre pedig nem lehetett jelezni, hogy 2002-ben felszökik a réz világpiaci ára. Jelenleg külföldieknek tudnák eladni a bányát. Felmerül a kérdés, hogy a magyar állam nem lenne képes újranyitni azt? A helytörténész elmondása szerint önerőből sajnos nem képes, mert az államnak nincs elég pénze rá. Ráadásul az országnak nincs kohója és feldolgozó ipara sem.

6

csillére rakták, majd lóval, később akkumulátoros mozdonnyal kivontatták a felszínre. 6 órás munkaidő volt, karbid lámpával világítottak – emlékezett vissza.

Vajon mi lesz a mélyszinti bánya sorsa, azt egyelőre nem tudják. Mindenesetre két lehetőség áll fenn: vagy újabb pályázót keresnek, vagy véglegesen bezárják.

Elmondása szerint a mélyszinti bányában a savas víz miatt a vasszerkezeteket 2-3 hetente cserélték. Mint gyakorlati szakember hozzátette, hogy egészségügyi szempontból rendkívül káros és veszélyes volt a bányászat. Ki voltak téve a savas víz és a szilikózis veszélyének. Bár ennek kockázatát az ún. vizes-fúrással ellensúlyozták.

Valójában mennyiért adják a bányát? – kérdeztem. 4,6 milliárd forint egyszeri összeg, azonban egyéb járulékot is fizetnie kell: biztosítékot kell letennie előre a jövőbeli környezeti károk megtérítésére. Ezen felül bányajáradék is szükséges, ami azt jelenti, hogy a kitermeléssel arányosan megfelelő összeget kell adóznia a magyar állam felé.

A tornyok nem voltak véglegesen megépítve, azonban elég biztonságos volt, a kioldó szerkezet miatt – folytatta.

Mi a helyzet Lahócával? Kérdésemre elmondta, hogy az Enargit Kft. tulajdonában volt, azonban ez jogutód nélkül megszűnt, így visszaszállt a magyar államra, pontosabban a Magyar Bányászati Hivatalhoz. Mivel az MBH nem bányászati vállalkozó, pályázatot kellett kiírniuk, azonban a lehetséges vásárlók visszaléptek, hiszen a környezeti károk felszámolásának költségei is őket terhelték volna.

Milyennek látta a közösség összetartó erejét, hogyan viszonyultak munkájukhoz? „Örömmel mentünk,” – emlékezett vissza – „az emberek a megélhetésért mentek dolgozni.” Saját kézilabda és futball csapatuk volt, a megyei I. osztályban. Kik a lehetséges vevők? Ausztrália, Kanada, Kína, Anglia. Az utóbbi időben sokat tárgyaltunk a kínai partnerrel, mert ők a legesélyesebbek rá, nekik magas a nyersanyagigényük – folytatta a gondolatot. Nem tényleges eladásról van szó, ugyanis egy nemzethez tartozó földet nem lehet eladni. Csupán bérbeadásról beszélhetünk, mely a kitermelésre szól.

A bányászatnak van-e a környezetre káros hatása? - kérdeztem a szakembert. A meddőkből mind a mai napig szivárog káros anyag, azonban ez nagyon kis mennyiségben, és az itt élő emberek már hozzászoktak. A réz kinyerése tengervizes kioldással történne, ez egy új bányászati módszer, melynek káros hatása elenyésző.

Arra a kérdésre, hogy valójában mennyi ércvagyon húzódik a föld alatt, elmondta, hogy a bezárást megelőző, és az azt követő kutatások alapján Lahócán kb. 36 millió tonna, míg mélyszinten 874 millió tonna réz található.

Megkérdeztem az ott dolgozottak véleményét is a bányanyitással kapcsolatban. Van, aki lát rá esélyt, van, aki nem. Az ott lakók közül mindenki az elköltözéstől fél, bár a hatóságok ezt nem látják szükségesnek.

A Mindentudás Egyetemén elhangzott, hogy az ország adósságának 2/3-át ez a vagyon fedezni tudná. Egyetért-e Ön ezzel? Igen, azonban ez nem megy egyik napról a másikra. A bánya megnyitása évekbe telik, a kitermeléshez pedig minimum 50 évre van szükség még akkor is, ha a legmodernebb technológiával és teljes kapacitással működik a bánya. Az említett arány szintén relatív, ez a piac ingadozásától függ.

Egy volt lámpakamrás a ’70-es évektől itt dolgozott, bányagéplakatos apósa pedig már sokkal régebben. Elmondta, hogy ha tonnánként 2 gramm arany található a terméskőben, már érdemes bányászni. Miközben beszélgettünk elővette a Népszava 1978. augusztus 6-i számát, amelyben a két akna felállításáról, és a tervekről lehetett olvasni.

Elmondta azt is, hogy a teljes kapacitáshoz körülbelül 2-300 bányászra lenne szükség. Közvetve azonban 2800 ember is szóba jöhet, beleértve a vasúti dolgozókat, postásokat, szállítókat, stb. Jelenleg nincs szakképzett fiatal munkaerő, a régiek pedig kiöregedtek. Van-e bányász-, aknászoktatás az országban? – kérdeztem. Várpalotán, Lyukóbányán és Recsken vájár iskola indítását tervezik. Kijelentette, hogy nincs félnivaló az esetleges bányaveszélyektől, melyek Kínában fordulnak elő. Itt csakis európai normák szerint történhet kitermelés.

A bánya volt a környék legjobb munkaadója, jó fizetésünk volt – emlékezett vissza. Ezen felül támogatást kaptunk, szénpénzt és étkezési csekket. A vállalattól 1993. május 20-án kb. 100 embert küldtek el. Bezáráskor a gépeket, berendezéseket a mélyszinti bányából nem emelték ki, de ezeket nem is tudják már használni, mert a mélyben lévő savas víz teljesen tönkretehette. „Teljesen ki kell cserélni a szerkezeteket.” – mondta. Kazai Bélát kérdeztem a bánya múltjával, jelenével és jövőjével kapcsolatban. Ő Farkaslyukon kezdte bányász pályafutását, majd 1961-től üzemvezetőként dolgozott Recsken. Egy műszak alatt 40-50 ember dolgozott a bányában, munkahelyenként 5-6 bányász. Fúrtak, robbantottak, és a kitermelt mennyiséget

Ő nem igen hiszi, hogy a fiatalok elmennének ilyen helyre dolgozni, ha esetleg újranyílik a bánya. „Majd ha ablak lesz rajta!” – fejezte be mondandóját. Azt beszélik, hogy a lehetséges vevő Kína, a legtöbb bányabaleset pedig ott történik. Hogyan látja Ön? – kérdeztem. A bányaomlás nem lehet csak azért, mert kínai a vevő. A baleset mindig a nem figyelés eredménye – nyilatkozott. Felkerestem egy volt bányász házaspárt is. Gál Berci bácsi gépkezelőként dolgozott a bányában, míg Margit néni a felszínen kompres�szoros volt. A férj előhozta régi kitüntetéseit, okleveleit, kupáját, melyet több tíz éves munkájáért kapott elismerésül. Ő egyike volt azoknak, akik a legtöbb időt töltötték a vállalatnál. A több mint harminc évig dolgozó munkás elmondta, hogy a bánya ugyan nem működött a II. világháború alatt, azonban menedéket adott az ott lakóknak. A ’60-as évektől naponta 130 csillét termeltek ki átlagosan a régi bányából. A megnyitással kapcsolatban nekik is kósza híreik vannak. Vannak, akik örülnek, vannak, akik kétségbe vonják az esetleges bányanyitást. Önök hogyan vélik? – kérdeztem a házaspárt. Távlati, élettől függ. Meg kéne építeni a bányától a vasutat. – válaszolt Margit néni. Szerintük a bányászat környezeti szempontból ugyanolyan káros a falura, mint a bányában dolgozókra.

Kérdésemre, hogy milyen munkálatokat is végeznek most az egyes bányatesten, azt nyilatkozta, valójában csak rekultivációt végeznek, ami azt jelenti, hogy felszámolják az életveszélyesnek minősített régi ércelőkészítő épületét és környezeti rendezést hajtanak végre a környezeti károk enyhítésére. Hogy mi lesz a bányák sorsa, egyelőre nem eldöntött. Jelen pillanatban nincs vevő rá, így a helyi lakosság sem reménykedhet a munkaalkalmat biztosító bánya megnyitásában. Ha találnának vevőt a következő 10 éven belül, akkor is legalább 8-10 évre lenne szükség az engedélyek, épületek és infrastruktúra kiépítéséhez. Látványos eredmény pedig csak 25 év múlva érzékelhető. Egy bánya beindítása, üzembe helyezése hosszú folyamatok eredménye. Mindenesetre a válság idején anyagi nehézségekkel küzdő falu bizakodik. Recsk, 2011. december 19.

Felkerestem egy a bánya ügyeiben illetékes személyt, aki elmondta, hogy az egri Gárdonyi Géza Színházban tartott tájékoztatón Pokorni Zoltán fideszes politikus bejelentette, hogy a kínai fél visszalépett. Erről a kínai állam döntött, melynek oka, hogy még mindig nem éri meg kitermelni az ércet ilyen mélységről a jelenlegi és jövőbeli áralakulás miatt.

7

Olasz Sándor Dávid

Gazdagság, fél szegénység Szerda délután – 15 óra. Késő nyár van, forróság… és por. A szél süvít, miközben az egyik barátom, Csaba cabriojával viszünk át sátrakat Szegedre, elvégre mától lehet beköltözni a fesztivál területére. - Húzzuk fel a tetőt, mert nem akarok már a nulladik napon úgy kinézni, mint aki másnapos – üvöltök torkom szakadtából. Napszemüveges sofőröm rám néz vigyorogva, mint aki nem hallott semmit, végül teljesíti kérésemet. Megörülve annak, hogy most már emberi viszonyok uralkodnak az autóban, bekapcsolom a rádiót: „Ismét gyengült a forint árfolyama a svájci frankhoz viszonyítva, amely többek közt a japán leminősítésnek tudható be…”. Mint aki hirtelen ismét nagyon érdekesnek találja a szél - immár tompa - zaját, kinyomom a rádiót. A csöndet Csaba töri meg: - Nem értem ezeket a devizahiteleseket – kezdi, miközben ujjaival a kormányon dobol – ,úgy nyavajognak, mint az amcsik benzináremeléskor… - folytatja flegmán. Én csak nagyokat hallgatok. Nem akarok neki beszólni, hiszen ő hívott meg a fesztivál bérletre, ami nem olcsó mulatság. Egyébként is… ő csak annyit tud, hogy van egy nagy házunk, azt nem, hogy ennek ellenére alig látszunk ki az adósságból. Szegény anyukámnak ugyan elég jó állása van, de utálja. Mégis, ha a hiteleket fizetni akarja, akkor dolgoznia kell, mert az édesapám vállalkozása nem megy mostanában túl fényesen… - Na mi az, elbambultál? – néz rám kérdőn a barátom a napszemüvege fölül. - Őőő, nem, csak már azt számolom, hogy napi hány sör fér bele a keretbe – mosolygok rá kétértelműen. Mivel nem tudja eldönteni, hogy komolyan mondom-e, ezért inkább megígéri, hogy ha gondolom, akkor megtanít nekem néhány életmentő piaszerző technikát, amiket akkor kell alkalmazni, ha már olyan részeg vagy, hogy maximum valamelyik ismerős sátrába találsz el, de a sajátodba nem. Nevetve fogadom el a tanítvány szerepét, legalább addig sem kell kiderülnie annak, hogy édesanyám a fesztiváli árfekvésekhez viszonyítva körülbelül annyi pénzt adott nekem, amivel talán a napi tápanyagbevitel felét, ha tudom fedezni. Nem baj, egy hét múlva legalább ismét bele fogok férni a 2 éve kinőtt farmerembe! - kacag az optimista énem - Kapcsoljunk be valami zenét… Szöddalá’! tesz be egy válogatás CD-t a kedves sofőröm. Miután cirka negyed óráig hallgattuk a „legjobb” techno mixeket, megérkezünk a megfigyelt parkolóba, majd a táskákkal elindulunk a fesztivál előtere felé.

8

Bármerre nézek, mindenütt embereket látok - sokan közülük csak azért vannak itt, hogy pénzt kuncsorogjanak fesztivál bérletre. Lelki szemeim előtt már látom, ahogy én is ott kuporgok - 3 napja nem fürödtem - és a barátom egy százast dob a markomba - elégedjek meg azzal. Pillanatnyi képzelgésemből felocsúdva a haveromat követve elkezdek én is a bejárat felé durakodni. A nehézkés bejutás után nekilátunk, hogy felállítsuk a sátrunkat. Természetesen sok ismerős botlik belénk, akik anyagi helyzettől függően az energiaitalos bortól kezdve a whisky-ig mindennel kínálgatnak minket. Arra hivatkozva, hogy a lakhelyünket még józanul szeretnénk kialakítani, mindet elutasítjuk. Persze ez csak kifogás azért, hogy az első fesztiválon kortyolt italunk ne valami kétes forrásból származó alkohol legyen, hanem az egész családom közreműködésével készült mézes ágyas pálinka. - Te, szerintem ezzel kellene foglalkoznotok nagyüzemben! – cuppog a sátor tulajdonosa jóízűen. - Még egy ilyen nagy korty, és te fogod fizetni a vacsorámat! –mosolygok rá elismerően.

Gadányi Dóra Különdíjas

ott találunk, az majd lehervasztja arcunkról a mosolyt… - Itt meg mi történt!? – kérdezi az ismerősöm a sátrunk elé érve, a kidobált ruhákra mutatva. - Ne... ,nem tudom… - szólok elcsukló hangon, miközben magamban a lehetséges károkat igyekszem felmérni. Dermedtségemben, mintegy gyorsított felvételként látom, ahogy a barátom beront a sátorba, és egy tagbaszakadt gyereket vonszol ki. Egy perc alatt pereg le az egész: a srác a földön fekszik, Csaba pedig rajta ülve üti őt. Ekkor lép be az ismerős, aki szétszedi őket, és a vérző orrú tolvaj ijedtében mindent kidob a zsebéből, majd elszalad. Ránézek a győztesre, akinek szemén ismét a koncert őrült szelleme tükröződik, ezért már ketten kellünk ahhoz, hogy útját álljuk, még mielőtt a vesztes után rohanna. A bajnok, belátván, hogy már nem érheti utol a menekülőt, csak ennyit kiált magából kikelve: - Eresszetek! Megmutatom én ennek a parasztnak, hogy kivel kezdett! Többre már nem emlékszem, mert az események és a sok alkohol hatására a földre ájultam…

Szombat este – 19 óra.

És itt vagyunk mi, a rettenthetetlen ifjak. Gazdagok és szegények, egyaránt ösztöneink által vezérelve. Alkoholban, és saját hányásunkban fetrengve célok, és személyiség nélkül tengünk. Hamis értékeket hajszolva keressük elveszett kincseinket… mindhiába.

- Haladj már, mindjárt kezdődik! – kiabálok be a sátorba a környező zajokat elnyomva.

Világ! Hajolj meg a jövő nemzedéke előtt!

Az elkövetkezendő pár nap – eseménytelenül – a bulizás, és az ivászat jegyében telt – részemről egy kis fogyókúrával megfűszerezve… ami viszont az utolsó estén történt, azt sosem fogom elfelejteni.

- Mindjárt… hozzáöntöm a kólát… - szűrődnek ki Csaba szavai. A kevert pia elkészülte után még egy ismerős társaságában - hármasban indulunk el az egyik kedvenc együttesem koncertjére, ahol másfél óra tömény ugrálás, és fejrázás vár majd minket. Mire odaérünk, a zenekar már felhevítette az egész nézőteret. Mintha mindenkiből egyszerre törnének ki az ősi ösztönök, melyeket eddig elnyomtak. Felbuzdulva a tömeg erején, mi is közéjük vetjük magunkat, hogy kitombolhassuk mindazt, amit magunkba fojtottunk. A barátom - aki az előző napját kétes okokra hivatkozva a sátrunkban fetrengve töltötte bírja a legjobban. A koncert végeztével a sátraink felé vettük az irányt. Az utat jó hangulatban tettük meg, arra azonban nem számítottunk, hogy amit

-Sunny-

A világ, amelyben élek, avagy amitől szép az élet 2011-et írunk. Lassan átlépünk 2012-be és még mindig vannak olyan emberek, akiknek fogalmuk sincs arról, mi az örökbefogadás. A mostani évben, már jóval több, mint 600 gyermeket adtak örökbe. Igen jól olvasták, en�nyi gyermekről mondott már le a családja. Biztosan azt kérdezik, hogy vajon én tizenhat éves fejjel, honnan is tudhatnám maguknál jobban, mi is igazából az örökbefogadás?! Gondolhatják azt is, hogy még fel sem nőtt, mégis fel akar tűnni sajátos nézeteivel. De ez nem így van. Elszomorító dolog, hogy nem tudjuk milyen lehetőségeket biztosít a mai társadalom. Sokan leminősítik a 21. századi világot, de vajon igazuk van? Vajon tudják-e azt, hogy az örökbefogadást is a modern kor tette lehetővé? Magyarországon 1995 óta működik a Bölcső Alapítvány, ami biztosítja a kétségbeesett, elkeseredett vagy éppen önző szülőknek, főképp várandós nőknek, hogy lemondjanak a születendő gyermekükről egy olyan család javára, akinek nem lehet gyermeke. Átlagosan az általam megkérdezett emberek közül magáról az örökbefogadásról pozitív gondolatok jutottak eszükbe, hisz egyöntetűen úgy gondolják, hogy ez jó dolog, a gyermek, akit örökbe adnak és a család, aki örökbe fogad esélyt kap valami újra. Viszont mikor ugyan ezt a kérdést tettem fel az örökbe adással kapcsolatban, már nem tudtak egyhangúan válaszolni. Ki így, ki úgy látja, de többen negatív kategóriába sorolták. Az indoklásuk pedig nem más volt, mint, hogy egy gyermekről van szó, aki nem tehet semmiről, mégis eldobják a vérszerinti szülei. Az utolsó kérdésem pedig az volt, hogy mit gondolnak, milyen örökbe fogadottnak lenni? Erre nem kaptam válaszokat, csak félbehagyott gondolatokat. De nem lennének örökbefogadottak. Lehet, hogy maguknak nem, de számomra ezek az adatok elkeserítőek. Miért? Mert én egy örökbe adott, illetve örökbe fogadott gyerek vagyok. Tisztán átlátom a helyzetet. Senkinek nem jutott eszébe az örökbefogadásról az, hogy mit is jelent igazából. Igaz, az lett az eredmény, hogy jó dolognak tartják, de mégsem tudják elképzelni, mi is ez igazán. Az örökbe adásról pedig senkinek nem jutott az eszébe, hogy jó dolog, mert a gyermek új esélyt kap az életre. Arra sem gondoltak, hogy ha nem tudnák, a lemondó szülök örökbe adni a születendő gyermeküket, akkor az abortusz mellett döntenének, hisz aki egy ilyen felelősségteljes döntést hoz meg, hogy lemond a magzatáról, annak sokszor tényleg nincs más választása. Olyan okokból kifolyólag is történhet örökbe adás, amire nem is gondolnánk. Egy barátommal ülünk az örökbefogadási papírjaim fölött. Nem tudom eldönteni mi is járhat a fejében, ezért megkérdezem tőle, hogy mit gondol arról, hogy egy szülő lemond a gyermekéről. Hamar kaptam a választ, nem tartja tisztességes dolognak még akkor sem, ha ezzel a születendő gyerekének akar jót. Hamar feltettem a következő kérdést. Örökbefogadás. Ezt ellentétben az örökbe adással teljesen helyes és elfogatható dolognak

tartja. Megszületett a következő kérdés, ami az volt, hogy mit gondol? Milyen lehet egy örökbefogadott gyereknek? Más helyzete lehet, máshogy bánhatnak vele? A válaszra most várnom kellett. Nehezen fogalmazódott meg benne, de az eredmény az lett, hogy úgy gondolja, kivételezhetnek az örökbefogadott gyerekekkel, mivel sajnálják őket. Ezzel egyáltalán nem értek egyet, de elfogadom a véleményét. Talán azért, mert elítéli az örökbe adást azt kérdeztem tőle, hogy ha a barátnője teherbe esne, de nekik se pénzük, se családi hátterük nem lenne, magukat is alig tudnák fenntartani és szóba se jöhetne az, hogy megtartsák a gyereket, akkor azt akarná, hogy vetessék el, vagy inkább az örökbe adás mellett döntene? Legnagyobb megdöbbenésemre azt mondta, hogy elvetetné. Hirtelen meglepettségemben még azért visszakérdeztem. Miért? Mert megkímélné a megpróbáltatásoktól. Igen, ezt én sem tagadom, van egy bizonyos nehézség, de azt kíváncsiságnak hívják. Tovább kérdeztem. Milyen megpróbáltatások lennének? Azt mondta, nézzem meg az emberi életet. Mikor megszületünk, nulláról indulunk, de ha örökbefogadottak vagyunk, akkor mínusz kettőről. Illetve sebezhetőbbé válik a gyerek, mert piszkálhatják a társai ezzel. Újra kérdeztem. Mi lenne, ha örökbefogadott lenne? Egyszerűen kimondta, akkor másként látná a dolgot. Különféle hasonlatokkal érvelt, hogy ha más nemzetiségű lenne, ha fogyatékos lenne, akkor is máshogy látna mindent, tehát ez nem jelent semmit. Zavaró, hogy így látják az emberek, éppen ezért az utolsó kérdésem az volt, hogy, hogy viszonyulna egy örökbefogadotthoz? Több mindent elnézne neki, sajnálná, kivételezne vele? Az utolsó válasza pedig így szólt. „ Ha kisebb, akkor igen, ha nagyobb, akkor már nem.” Most az én példámat hoznám föl, vannak nagyobb testvéreim, nem én voltam az elsőszülött gyermek, mégis örökbe adtak. Erről is az emberek nagy százalékának az jut eszébe, hogy szegény gyermek, milyen sorsa lehet. De álljunk csak meg egy szóra! Ki bírálhatja igazán az örökbe adókat, örökbe fogadókat és az örökbe adottakat? A válasz egyszerű. Csak azok, akik voltak már ebben a helyzetben. Lemondani egy gyerekről nem azt jelenti, hogy elveszem az életre való esélyét, hanem azt, hogy esélyt adok neki egy boldog, szebb életre. Egy olyan életre, amit a lemondó szülő nem tudott volna biztosítani. Mindegy, hogy mi az ok, ami miatt örökbe adja, de közben akkor is arra gondol, hogy neki jobb lesz. Az örökbe fogadó, pedig megvalósítja az örökbe adott álmait. Szép, boldog, szeretetben gazdag életet biztosít neki. Sajátjaként neveli, és jobban szereti, mintha a sajátja lenne. Felteszem a kérdést, van ennél szebb dolog a világon? Talán csak az szebb ennél, ahogy az örökbe adott viszonyul az örökbe fogadó szüleihez. Hisz mi örökbe adottak igazi szüleinknek tekintjük azokat, akik magukhoz vettek minket. Mérhetetlen szeretettel fordulunk feléjük, és nem hagyjuk cserben őket. Hisz a szeretet mellett hálát is

Külön elismerés nagyfokú szociális érzékenységet tükröző írásáért

érzünk feléjük. Olyannyira hálásak vagyunk nekik, hogy azt leírni nem lehet. Mi örökbe fogadottak, az örökbe fogadó szülők és az örökbe adó szülők szeretnénk elérni azt, hogy az örökbefogadás és az örökbe adás ne keltsen negatív gondolatokat senkiben. Mit kéne gondolniuk az embereknek? Azt, hogy az örökbefogadás és az örökbe adás a világ legcsodálatosabb dolga. Az örökbe adó, már a gyermek születése előtt is gondol arra, hogy neki, hogy lenne a legjobb. Az örökbe fogadó is csak a gyermek érdekeit tartja szem előtt. S az örökbe adott gyermek gondolatai minden sebet begyógyítanak. Hiszen nem az a szülő, aki megszüli a gyermekét és csak felneveli. Hanem az a szülő, aki szíve összes szeretetével szereti a gyermekét, saját maga elé helyezi a fiát vagy lányát, mellette áll, ha baj van, megvigasztalja, az örömben is társa. A legszebb szülő és gyerek kapcsolat mindig fenn áll, de leginkább az örökbe fogadóknál és örökbe fogadottaknál. Szülők nézzetek a gyermekeitekre és gyermekek a szüleitekre. Akár milyen is a viszonyotok, ti összetartoztok, és semmi nem választhat el egymástól. Kölcsönösen hálával tartoztok egymásnak, és az élet legszebb dolgát képzitek. A szeretetteljes kapcsolatot. Ha csak ezért is lenne szép a világ, akkor is megéri, hiszen ennél nem kell több. A világ egy szép hely, az élet nehéz, de a szeretet mindent felülmúl.

9

Halmai Márton

Muskátli az ablakban Huszonöt, a továbbtanulás küszöbén álló gimnáziumi osztálytársamat kérdeztem meg arról, milyen lehetőségeket látnak a jövő Magyarországában. Napjaink egyik általános félelme, hogy a frissdiplomások más országban keresnek állást. Vajon már az érettségi előtt állók gondolataiban is tetten érhető a külföldön való érvényesülés lehetősége? Az ígéret földjéről beszélgetünk, és közben a Kontroll Csoport zenéjét hallgatjuk: ”Holdfényes májusok muskátlis ablakok hozzátok száll minden álmom Ott ahol él anyám ott van az én hazám ott lennék boldog csupán” Jobban meg lehet ott élni „Hajt az amerikai álom megvalósítása” - vágja rá Balázs Viktor arra a kérdésemre, hogy elhagyná-e Magyarországot a diploma megszerzése után. Rajta kívül még négyen alkotják a külföldpártiak csoportját, akik pár év múlva a határt átlépve telepednének le. Egyikőjük fejében sem egyik pillanatról a másikra alakult ki ez a gondolat, már hosszú évek óta azért tanulnak, hogy egyszer egy másik országban legyenek sikeres orvosok, informatikai mérnökök. Abban ugyanis egyetértenek, hogy ezekkel a szakmákkal lehet a legkönnyebben elhelyezkedni egy idegen környezetben. Péntek Nóra szerint nemcsak egyszerűbb munkát találni külföldön, hanem jobban meg is becsülik a munkaerőt, legyen az orvos, jogász vagy bármilyen szakmunkás. Ezek és a magasabb fizetés reménye ösztönzi őket arra, hogy az USA-ban vagy Svájcban próbáljanak szerencsét - akár már az egyetemi évek alatt is. Ezt ösztöndíjjal szeretnék elérni, és úgy látják, a korábban megszerzett tudás gyarapítása mellett ez kiváló alkalom lenne az idegen nyelv még alaposabb elsajátítására, más kultúra

10

Külön elismerés fontos társadalmi problémát feldolgozó írásáért

megismerésére is. „Az egyetem megkezdése után egy évvel mennék ki ösztöndíjjal külföldre, mivel ekkorra már lesz egy alaptudásom, amit ott tudok kamatoztatni” – kezdi Viktor, majd azt is elárulja, hol, és miért bővítené ismereteit. „Legideálisabb számomra Anglia vagy az USA lenne, mivel angol nyelvet tanulok, és ezekben az országokban tágabb a munkaválaszték az informatika témakörben is.” Az ő esetében a felsőoktatás és egy külföldi egyetem még a többiekénél is nagyobb kiugrási lehetőség lenne, ugyanis a kétezer lelket számláló Bucsán él, ahol nincs középiskola, egyetem meg pláne. Nyolcadik osztály után a legtöbben valamelyik környékbeli városban folytatják tanulmányaikat. „Munkalehetőség szinte alig van Bucsán” – mondja Viktor, majd rögtön hozzáteszi, hogy a szabadidő eltöltése sem egyszerű. „Az unalom elűzése érdekében a kisebbek a játszóteret látogatják, míg a nagyobbak a parkban vagy a sportpályán gyűlnek össze. Néha van egy diszkó, ahol a fiatalság kitombolhatja magát.” Talán nem meglepő, ha a helyi fiatalok nagyratörő álmaik megvalósításával próbálnak meg kitörni a Békés megyei településről, még akkor is, ha ez óriási változásokkal jár. Viktor is mer nagyot álmodni, jól eső érzéssel töltené el, ha egy kis faluból érkezve lehetne sikeres külföldön. „Kezdetben valami kisebb munkakört keresnék, de olyat, amiből meg lehet élni, és nagy hangsúlyt fektetnék a kapcsolatok kiépítésére. Ha már úgy látom, hogy megfelelő pozícióba kerültem, és elegendő pénzt keresek, vagy sok barátot szerzek, esetleg megtalálom a párom, akkor már a megfelelő érvek is megvannak a letelepedéshez.” A sikerhez vezető út viszont sok nehézséggel van kikövezve. Viktor úgy érzi, ahhoz, hogy elérje céljait, a legfontosabb a tudás, amelyhez ugyanakkora mértékben számítanak a kapcsolatok és a szerencse. Arra a kérdésre, hogy miből gondolja, hogy külföldön minden

egyszerűbb, mint itthon, azt válaszolja: „Nem hiszem, hogy könnyebben alakulnának a dolgok, de mivel Amerika a fejlett országok közé tartozik, valószínű, hogy jobban meg lehet ott élni, mint hazánkban.” Önállóbbnak érzem magam Kovács Anna és 15 diáktársam más véleményt képviselnek. Úgy vélik, mindenkinek bele kellene kóstolnia egy kicsit egy másik ország életébe, hogy a máshol szerzett tapasztalatokkal vághassanak bele itthon a munkába. Ez megtörténhet az óriási lehetőségnek tartott ösztöndíj formájában, míg sokan szívesen dolgoznának is egy külföldi cégnél, de nem örökre! Szerintük két-három év is elég lehet ahhoz, hogy megfelelő tőkét halmozzanak fel, és biztos háttérrel hazaköltözzenek. A magasabb kereseti lehetőség sok fiatal számára vonzó, azonban vannak, akik kalandvágyból, az utazás szeretetéből fakadóan, vagy csak kíváncsiságból élnének ideiglenesen a határon túl. Így van ezzel Anna is, aki nem feltétlenül akar külföldön dolgozni, de ha az élet úgy hozza, bátran belevágna. „Csak abban az esetben hagynám itt Magyarországot hosszabb időre, ha biztos munkahelyre mennék. Ez a pénzszerzés mellett kiváló alkalom volna a nyelvtudás fejlesztésére és további ismeretek megszerzésére is.” Nagyon szeret utazni, járt már Londonban és kétszer Zürichben. Svájc mély nyomot hagyott benne. „Máig meglepődöm, milyen sok pozitív hatással voltak rám a kintlétek. Célom az utakkal a német nyelv gyakorlása volt, pár hét alatt is sokat javult a szövegértésem és a beszédkészségem. De nem csak ebben, hanem hétköznapi dolgokban is sokat fejlődik az ember, ha egyedül van külföldön. Én önállóbbnak, talpraesettebbnek érzem magam legutóbbi hazaérkezésem óta.” A jól sikerült kurzusok pedig további utakra ösztönzik Annát, ha tehetné, máris indulna. „Nem haboznék, mivel véleményem szerint akkor kell utazni,

amikor lehetősége van rá az embernek. Egyetemi éveim alatt szívem szerint angol vagy német nyelvterületre pályáznék meg ösztöndíjat, mivel ezeket tanulom, és mindkettőt szívesen fejleszteném. Sőt, nagyon érdekel az orosz, tervezem, hogy ezt is megtanulom. Ha pedig sikerül, jó lenne anyanyelvi környezetben tökéletesíteni a tudásomat.” Anna nagy hangsúlyt fektet az idegen nyelvek tanulására, és ez a céltudatosság nem véletlen. „Ahhoz, hogy valaki sikeres legyen, nagyon fontos, hogy több nyelvet is folyékonyan beszéljen. Kiválóan kell ismernie a munkáját, sokat kell tanulnia, illedelmesnek és talpraesettnek kell lennie, ha el akarja érni céljait!” Anna mégsem tudná elképzelni, hogy örökre külföldön maradjon. „Ezek az utak arra jók, hogy világot láss, új impulzusok érjenek, táguljon a látóköröd, sok pozitív hatás érjen. De egy idő után mindenkit elragad a honvágy, ami csak úgy győzhető le, ha hazajön föltöltődni. Akkor pedig mi értelme kint élni, ha nem tudunk elszakadni Magyarországtól? Úgy érzem, itthon vagyok otthon, ezen pedig nem szeretnék változtatni!” Itthon is honvágyam van Mindenütt jó, de legjobb otthon, legalábbis ezt az álláspontot képviseli négy osztálytársam, köztük Monzéger Katalin, aki itthon szeretné felépíteni jogi karrierjét. Az ehhez szükséges tudást pedig a Debreceni Egyetemen akarja megszerezni. „Nem szeretnék külföldön tanulni. Egyrészt idegen nyelven kellene hallgatni, ráadásul szaknyelven, ami roppant nehéz, ami biztosan meghosszabbítaná a tanulási időt egy-két félévvel. Emellett számomra nagyon sokáig tartana megszokni egy új környezetet, ezért esetemben szóba sem jöhet egy külföldi ösztöndíj.” A várható beilleszkedési nehézségek és pár ismerősének negatív tapasztalatai néhány éve végképp elvették a kedvét a külföldi élettől. „Bár sok indok szól amellett, hogy valaki egy másik országban éljen, az biztos, hogy azok a problémák, amikkel itthon szembesülünk a munkahelyen, odakint is előfordulhatnak. Egy új nyelvet, kultúrát pedig évekbe telhet elsajátítani, ráadásul sok helyen nem tekintik egyenrangúnak a külföldieket. Nem tudnék idegenként élni egész hátralévő életemben!” - mondja kissé indulatosan, majd érveit pár idősebb társának élményeivel támasztja alá. „Azt is hallottam, hogy sokan nehéz körülmények között kezdik odakint, alacsony beosztásban, többen laknak együtt, és nem mindig sikerül felkapaszkodni. Ráadásul a honvággyal is meg kell küzdeni, ami nem kis dolog. Ausztráliában élő rokonaink kétévente teszik meg a hosszú utat, csak hogy hazajöhessenek. Elképzelhetetlen, hogy az ember ennyire messze éljen a családjától, sőt, nekem gyakran itthon is honvágyam van.” Mindez azt jelenti, ha álmai állása külföldön várná, azonnal elutasítaná. „Számomra a változások nagy kihívást jelentenek, nehezen tudom megszokni azt, ami új és ismeretlen” - mondja Kata, és elárulja, szerinte mi kell ahhoz, hogy valaki sikeres legyen a munkájában. „Az alap egy jó képesítés. Ezen felül csak ambíció, kitartás és

magabiztosság kell. De a legfontosabb, hogy a sikerért meg kell dolgozni!” Azt is megtudtam tőle, hogy egy-egy utazás során azért megismerne néhány országot, azok látnivalóit, érdekességeit, de számára a határ átlépése csak egy családi kirándulás keretében lehet aktuális. Kata így summázza gondolatait: „Az emberek általában a több fizetésért, kevesebb munkaidőért, a biztosabb életkörülményekért, a társadalmi megbecsülésért költöznek külföldre. De biztos, hogy mindez itthon nem szerezhető meg? Szerintem igen! Mellesleg ha már az ember itt tanult és nőtt fel, akkor nem egy különleges dolog, hogy a saját országában szeretne élni!” Nincs lelkiismeret-furdalásom! A társadalmi elvárás, hogy a frissdiplomások tudásukat Magyarországon kamatoztassák. Ezt Anna is így látja, de szerinte mégsem szabad senkit megfosztani attól, hogy külföldön próbáljon szerencsét. „Az adófizetők jogosan várják el, hogy a pénzükért cserébe legyen elég rendőr, aki megvédi őket az utcán, legyen jól felkészült orvos, aki meggyógyítja őket, ha szükséges. Viszont ha ez az orvos külföldön szerzett pár éves gyakorlatot, attól csak felkészültebb lesz, ami a betegeknek is jó.” Viktor is úgy gondolja, hogy akik Magyarországon szerezték diplomájukat, tartoznak annyival hazájuknak, hogy itthon helyezkednek el. De mivel az álmai nem ide húzzák, ezért nem sokat agyal ezen a kérdésen. „Nincs lelkiismeret-furdalásom!” – fejezi be mondandóját. Már az érettségi előtt álló fiatalokat is foglalkoztatja a külföldi élet gondolata, többen határozott véleménnyel rendelkeznek. Négy-öt év múlva kiderül, hogy ez a szemlélet tartósnak bizonyul-e, vagy megváltoztatják a főiskolás évek, az akkori társadalmi viszonyok, elvárások és életkörülmények.

11

Péter Natália

A világ, amelyben élek

Külön elismerés szép, őszinte hangú történetéért

Anyagi válság, tönkrement házasságok, vérre menő harc a hatalomért. Tisztában vagyunk ezekkel a dolgokkal, de nem mindenki mondhatja el magáról, hogy testközelből ismeri ezeket. Az édesanyám igen. Tudja, milyen az, amikor csak behúzott függönyökkel, sötétben, csendben, férgek módjára bujkálva lehet élni, attól félve, hogy az amerikai gépek majd lebombázzák azt a picike házat is, amit a családunk generációk óta őriz, és tudja, milyen az, amikor minden összeomolni látszik. Ő megvívta, és megnyerte az élet csatáját.

vállalhattunk. Ám egyszer csak az édesapád hirtelen olyan állapotba került, hogy kérdésessé vált, kibírja-e a műtétig úgy, hogy le ne bénuljon. Minden hitemet összeszedve már csak egy csodára számíthattam. - És megtörtént a csoda? - A csoda két lábon jött, néhány kedves ember képében. Soha nem felejtem el ezeknek az embereknek a segítségét, akik figyelmességükkel, közbenjárásukkal kimozdították az életünket a holtpontról. Hónapokon belül új városban, új otthonban, és új lehetőségekkel szemben találtuk magunkat. Semmit sem akartam vis�szautasítani, volt, hogy napi 16 órát dolgoztam, és voltam távol tőletek, mert vitt a lendület. Míg az élet közbe nem szólt ismét. Mivel az orvosom is, mint mindenki más, a bátor arcomat látta csak, így azt hitte, hogy elmondhatja, hogy körülbelül egy évem van még hátra. Ettől viszont még én is összeroppantam. Nem tudtam, hogy mondjam, vagy hogy ne mondjam meg neked. És kell-e, vagy tudok-e majd búcsút venni? Mígnem egy reggel úgy ébredtem, hogy szembeszállok ezzel is. És sikerült.

- Anya, nemrég láttuk a híradóban, hogy a NATO éppen Líbiát bombázza, és összeszorult a szívem. Ugyanilyen körülmények elöl menekültünk 12 évvel ezelőtt. Sok mindent eltitkoltatok előlem akkor apuval, hogy megóvjatok, hogy a lehető legszebb gyerekkort biztosítsátok nekem. Sok idő telt el, mégsem meséltél mindenről, valahogy – talán nem véletlenül – mindig elkerültük ezt a témát későbbi beszélgetéseink során. Mi adott erőt, hogy abból az embertelen világból, ami az otthonunkból lett, felállj, és egy bőrönddel az egyik kezedben, velem a másik kezedben elindulj, és új életet kezdj egy idegen világban, itt, Magyarországon? - Szerintem a természet úgy alkotta meg az embert, hogy amikor igazán nagy a baj, veszélyben a családja, a gyereke, akkor egy hurrikán közepében állva is hihetetlen lélekjelenléttel képes előre menni, döntéseket hozni, és akár megalázó vagy veszélyes helyzeteket túlélni, melyekre később visszatekintve ő is rácsodálkozik. Emlékszem a pillanatra, amikor először fújtak légiriadót, és a tévé híradója bemondta, hogy megkezdődött a NATO által indított légitámadás Szerbia ellen, kimentem az udvarra, felnéztem a csillagos égre, és még életemben nem éreztem olyan bizonytalannak magam. A 21. század küszöbén voltunk, és nem tudtam, hogy téged az asztal alá, vagy hová bújtassalak. Napokon belül megszületett a döntés, az édesapád az erdőn átvágva átkelt a zöld határon, két napig nem tudtuk, mi van vele, én pedig mosolyogva összepakoltam családunk legfontosabb dolgait egy bőröndbe, és szüleimet hátrahagyva úgy ültünk vonatra, hogy végig viccelődtünk, hisz neked azt mondtam, kirándulásra megyünk. Mikor azt kérdezted hova, csak annyit mondtam: Meglepetés. - Amikor megérkeztünk Békéscsabára a menekülttáborba teljesen idegenekként, milyen volt látni azt a nyomort, milyen érzés volt, hogy nincsenek melletted a szüleid, akikre eddig támaszkodtál, csak egy fáradt, elcsigázott ötéves kérdezősködő gyerek, akinek szüksége van rád, és nem tudja, hol van az apja? - Nem tudom. Tizenhatan kaptunk helyet egy szobában, emeletes ágyakon lettünk elhelyezve, nem tudom, emlékszel-e, te meg én egy emeleten lévő ágyra kerültünk. Ott már nem hazudhattam neked. Ötéves létedre gyermeki bölcsességgel többször szegezted nekem

12

a kérdést: „Anya, milyen kirándulás ez? Hol van apu? Mit fogunk vacsorázni? Mikor mesélsz nekem? És miért ilyenek az emberek?” Majd igyekeztem mosolyogva, nem túl félelmetes mese formájában elmesélni neked, hogy időnként emberek, emberek csoportjai nem tudnak bizonyos dolgokban megegyezni, és van valami, amit úgy hívnak, hogy háború. Akárhogy igyekeztem mellébeszélni, egyenesen visszakérdeztél: „Kinek jó ez? Miért van szükségük az embereknek a háborúra? És ugye reggelre rendbe jön minden?” Nem szeretek visszaemlékezni erre a napra. Ugyanakkor mégsem áldozatként éltem meg a történéseket, hihetetlen nagy erő lüktetett bennem, hisz volt egy nálam sokkal kiszolgáltatottabb csöppség mellettem, aki igazán semmiről nem tehet. A gyakorlati kérdések foglalkoztattak. Honnan tudom felhívni a szüleimet? Lebombázták-e már a várost, ahol hagytuk őket? Mikor és hogyan csatlakozik az édesapád hozzánk? És egyáltalán, mi az, hogy karantén? Három hetet kellett ott töltenünk, hogy a menekülttáborba ne vigyen be senki semmilyen fertőző betegséget. Néha nem értettem, hogy kerültünk ide, hisz rendes otthonunk, családunk, egzisztenciánk, gyökereink voltak még nem is olyan rég. Csak azért, mert nem voltunk hajlandók részt venni egy értelmetlen háborúban, már menekülnünk is kellett. Azt mindenképpen megtanultam, hogy olyan, hogy teljes biztonság, nem létezik.

- Nagy előrelépésnek tűnt, hogy lehetőségünk nyílt egy egyszobás lakásba költöznünk hárman, újra kinyílt a világ, - bár egy viszonylag idegen országban - elkezdhettetek megint dolgozni, pénzt keresni. Akkor, 1999-ben többszázezer munkanélküli volt, mert a 6 milliós munkaképes tömeg 60%-át tudta foglalkoztatni az ország. Azokban az években viszont ez a százalék jelentősen kezdett növekedni. Az élet mégsem hagyta, hogy minden úgy alakuljon, ahogy terveztük. A váratlan hír apu egészségi állapotáról hirtelen a feje tetejére állított mindent. Gondoltál rá akkor, hogy feladod? - Ne haragudj, itt ki kell egészítenem az emlékképeidet, hogy reális képet kapj erről az időszakról. Először is nagy ellentmondásként éltem meg azt, amit te idegen országnak nevezel. Hisz nem itt születtünk, mégis itt használhattuk először büszkén az anyanyelvünket reggeltől estig. Tudom, neked is feltűnt, hisz már akkor tudtál írni, olvasni, hogy a kirakatokban lévő reklámokat, feliratokat megérted. Kiskunfélegyháza a nyugalom szigetének tűnt a menekülttábori három hónapig tartó megpróbáltatások után. Sajnos ugyanakkor a végzettségünknek megfelelő állást álmunkban sem remélhettünk, mivel a jogi státuszunk még nem volt tisztázott. Ugyan Magyarország befogadott, mint háború elöl menekülőket, itt tartózkodhattunk, de csak alkalmi munkákat

- Lassan én is felnőttem, kaptál magad mellé egy erős támaszt a személyemben, viszont egy másikat elveszítettél. Sokat lehet hallani most a válás jogi szabályozásáról. Elgondolkodtat, hogy valóban kizárólag rossz lehet-e az, ha két ember különválik, ha már nem szeretik egymást. Sokat küzdöttetek apuval, hogy megmentsétek a házasságotokat, de úgy tűnik, túl sok csatát kellett megvívni a fennmaradásért, az életért való küzdésben elveszítettétek egymást. Aztán érkezett számodra valaki, aki új életet adhatott volna. Magunk mögött hagyhattunk volna minden nehézséget, minden keserves küzdelemre emlékeztető helyet, tárgyat, a folyamatos harcot, a tökéletlen életünket. Miért döntöttél úgy mégis, hogy gyermekkori álmaid megvalósítása helyett inkább maradjon minden a régiben? Vagy nem is a te döntésed volt, talán csak nem voltál képes mást tenni?

- Ez azzal járt, hogy újra belemerültünk a mindennapos kilátástalan mókuskerékbe, harcba a számlákkal, a hiteltörlesztéssel, elfogadva, hogy a gazdasági válság kellős közepén élünk, és nem tehetünk semmit, csak megyünk tovább, hogy megteremtsük az anyagi hátteret a boldog életünkhöz. Hogyan vagy képes a mindennapos kimerítő munka mellett a legmagasabb fokon teljesíteni anyaként? - Egy anya véleményem szerint mindig megteszi a tőle telhető legtöbbet, de ugyanakkor soha nem lehet elégedett, mert nincs az az idő, nincs az a szeretet, nincs az a tudás, amire azt lehetne mondani, hogy ennyi jár, ennyi elég egy gyereknek. Én inkább arra vagyok büszke, hogy egy ilyen gyermekkel áldott meg a sors, aki kitartott, nagyon sokszor megértette az élet furcsa dolgait, és nem roppant össze, hanem egyre erősebb lett. És így van ez rendben, mert nem a küzdés és a „csak azért is” az elv, ami a legfontosabb a túlélésben, hanem sokkal inkább a megrendíthetetlen hit a valós emberi értékek létezésében és erősítésében. Egyesek arra vágynak, hogy olyan életük legyen, mint a könyvek, filmek főhőseinek, és egy-egy filmjelenetben, vagy regényben ismernének magukra. Vannak, akik szeretnek olvasni, belemerülni egy olykor irigylésre méltó, olykor tragikus történetbe, ami kizökkenti őket az időnként eseménytelen, de viszonylag boldog életükből, és hálát adnak a sorsnak, hogy az érzelmi hatásokat ilyen módon gyűjtik, nem az életük árán. Viszont vannak olyanok is, akik inkább a saját bőrükön tanulnák meg, hogyan kell igazán élni. Sokszor elgondolkodom: Tudnék-e ilyen reményteli módon tekinteni a világra, és szembeszállni a kihívásokkal, ha ezt az egészet egy könyvben olvastam volna?

- Érdekes, erről nem tudok szomorúan nyilatkozni, mert miközben felcseperedtél, nem csak az egyetlen gyermekemet láttam benned, hanem a legjobb barátom is lettél, és már akkor értetted, hogy talán jobb ez mindenkinek, ha két ember hagyja egymást bűntudat nélkül továbbmenni, ha már tényleg minden kihűlt. Barátként váltunk el édesapáddal. És ahogy az szokott lenni, amikor egy ajtó bezárul, kinyílik egy másik. Az életünk egy másik végletét éltük meg az elkövetkezendő években. Szárnyaltunk. Küszöbén álltunk a döntésnek, hogy végérvényesen kiköltözzünk a horvát tengerpart egyik legszebb városába. Sokat álmodoztunk erről közösen, emlékszel? A realitás, a végtelen ragaszkodásunk a szüleimhez azonban ráébresztett arra, hogy ezer kilométer távolságról nem tudom gondjukat viselni.

13

Szentgróti Regina

A tökéletlen tökéletes Tizenhat éves lány vagyok és Párizsban élek magántanulóként. Manapság a napjaim azzal telnek, hogy besegítek apukámnak a fotózásoknál ,én sminkelek, és én öltöztetem fel a modelleket. Noha ez nem egy átlagos tinédzser élete, nekem is meg kell küzdenem az iskolával és az előítéletekkel. Tudom, hogy nagy mázlim van, mivel „beleszülettem” ebbe a szakmába, de én egy napon el fogom érni a saját sikereimet, segítség nélkül. - Na és ma ki az alanyunk? – kérdezem aputól, miközben a fekete terepjárónkban ülve majszolom a reggelimet. Csokis fánkot és hozzá egy kis adag tejes kávét, iszonyú finom! - Egy korod béli vékonyka, hosszú vörös hajú lány. – vázolja fel apu a dolgokat, miközben fékez egy óriásit -Ó, hogy az a…- üvölti – Gyűlölöm ezt a lámpát, miért nem bírja valaki normálisan beállítani ? - Ez remek! Rám ömlött a kávé. Most komolyan így kell mutatkoznom?- mindjárt felrobbanok. - Ne hisztérikázz már kislányom!- mondja apa kicsit nyugodtabb hangon – Majd felveszel egy ruhát a stúdióból, a kellékek közül, de amúgy sem a te vagy a lényeges itt. - Oké. Kösz. A következő tíz percben, az én gyönyörűen hamis énekhangommal üvöltök teli torokból, ezzel is boldogítva édesapámat. Kicsit izgulok, mivel korombeli lányt fotózunk. Tudom, hogy butaság, de ilyenkor mindig félek, hogy apu szebbnek találja a lányokat nálam. Kis korom óta próbálkozok azzal, hogy apu szemében én legyek a sztár. Belépünk a stúdióba és hátulról meglátom azt a gyönyörű fényes hajkoronát,a hosszú lábakat és a karcsú csípőt. A mai világban úgy látszik a tini lányok is úgy néznek ki, mint a barbibabák. Ez van, mondjuk az élet kegyetlen! Lassan meg fordul a lány és hirtelen elcsodálkozok. Komolyan ennyire szerencsétlen lennék? Miért pont engem sújt az élet? Ráadásul olyan szakadtan nézek ki, gyorsan ruhát kell cserélnem! Lassan oda lép hozzám a lány: - Szia Claire! Hogy-hogy itt?- köszönt Emily, egy erőltetett mosollyal az arcán. Egyébként ez a lány volt az egyik legnagyobb ellenségem a gimnáziumban, míg még bejártam. Emily, hát igen ő tökéletes! - Szia, Emeline! Apa a fotós, és én meg a sminkes és a stylist egy személyben!- viszonzom a cseppet sem őszinte üdvözlését, és közben próbálom takargatni a kávéfoltot a pólómon – És te? Mióta is modellkedsz? - Hűha, ez szuper! Én körülbelül tizennégy éves korom óta. Szerintem pont azóta, mióta magántanuló lettél! Felfedeztek és aztán nagyon gyorsan keresett is lettem. Mázlista

14

Külön elismerés eredeti megközelítésű és hangvételű írásáért

vagyok nem de?- ezt a mondatot egy magabiztos mosollyal teszi még szemfényvesztőbbé.

a valóságon, de csak azért, hogy ne kezdjen el piszkálni.

- Tényleg? Ez zseniális, gratulálok!- remek, neki még ez is sikerült. Életem egyik legnehezebb napja lesz, az biztos – Na gyere válasszuk ki a ruhát!

- Ki az-az Emiline? Mondtam, hogy nem hozhatsz ide senkit!- üvölt apu, ilyenkor mindig kicsit feszültebb.

Csöndben elsétálunk az öltözőig. Majd Emily, aki jártas már ebben a szakmában rögtön melltartó; bugyira vetkőzik. Odapillantok és persze még tökéletesebb az alakja, mint ruhán keresztül. - Szerintem valami olyan ruhát kéne választanunk, ami kiemeli a zseniális alakodat! – magyarázom neki. - Hát, azért valami olyat kéne, ami eltakarja azt az öt kiló pluszt, ami rajtam van. – ezt már egy kicsit félénkebben, halkan mondja ki. - Hogy mit?- kérdezem csodálkozva. Most komolyan, ha rajta van öt kiló plusz, akkor rajtam mégis mennyi? Annyira letablózott, amit mondott, hogy két percig nem is tudok mit mondani, de aztán humorral próbálok kompenzálni. - És ha szabad kérdeznem hol bújt el az az öt kiló? - Ö, mindegy hagyjuk oké? Kicsit érzékenyen érint ez a téma. – mondja, teljesen őszintén Elszaladok a mosdóba , jó? - Persze nyugodtan! Amíg ő elmegy, én nézegetem a ruhákat, keresek egy olyat, amibe át tudnék öltözni. Találok is egy egész jót, gyorsan lekapom a ruhám, ami rajtam van, de most nem tudok másra gondolni csak arra, amit Emiline mondott. Belenézek a tükörbe, és komolyan elgondolkozom, hogy hozzá képest én egy tehén vagyok. Eddig sem voltam teljesen megelégedve magammal, de most.. A tükör előtt, majdnem meztelenül állva alaposan átvizsgáltam a testem. Ránézek a mellemre, hát nem mondanám rá, hogy olyan nagy. Lejjebb megfogom a hasam, és az a szomorú igaszág, hogy van rajta mit fogni. Most jön a kritikus pont, az ami megkeseríti a mindennapjaimat: a csípőm és a combon. Óriási, szó szerint óriási. Szinte már elkezdenék sírni, de összeszedem magam és felveszem azt a ruhát, amit találtam. Utána gyorsan rápillantok az órára, és rájövök, hogy Emily már tíz perce elment a mosdóba, tudom, hogy azt mondtam neki, hogy ne siessen, de azért nem gondoltam volna,hogy ennyi időre eltűnik,inkább megnézem. Elkezdek sétálni a mosdó felé, mikor apuba ütközök.

- Ne üvölts már! A modell, Emiline a te modelled!- válaszolom leereszkedően és rohanok tovább a mosdó felé. Mielőtt bekopogok, meghallok valami fura hangot, mintha valaki hányna. - Jól vagy?- faggatózom - Persze csak lemosom az arcom és megyek is. – erőlteti meg magát Emiline a válasszal. - Mi ez a fura hang? Mondd meg, ha valami baj van, mert én felelek érted!- most már tényleg ideges vagyok. - Semmi baj, csak most menj el! Kérlek!- feleli zihálva. - Figyelj, most bemegyek, készülj fel!- szinte beszakítom az ajtót és a látvány teljesen sokkol. Emiline a csodaszép, karcsú Emiline, térdel a vécé fölött és egyszerűen csak ledugja az ujját a torkán. - Te mi a fészkes csudát csinálsz? Azonnal hagyd abba, kérlek! Ezt nem csinálhatod!üvöltök rá, mintha az anyja lennék. - Ne parancsolgass! Amúgy is minden modell ezt csinálja! Neked semmi közöd hozzá!- feleli tombolva. Még szerencse, hogy hangszigeteltek a falak, mert ennek most nagyon nagy visszhangja lenne. - Igen is van közöm hozzá! Neked nem kell ezt csinálnod, azért, mert ők is ezt csinálják! Ráadásul nagyon jó alakod van! - próbálom megnyugtatni. - Ne szólj bele, ebbe! Semmi közöd hozzá! És amúgy is neked minden olyan könnyű! Szép és okos is vagy, ráadásul még a munkádért se kellett tenned semmit! A tökéletes Claire és a kis tökéletes élete! Te semmit nem tudsz arról milyen is szenvedni! - Ez nem igaz, te nem tudod milyen nehéz életem van! Fogalmad sincs róla!- annyira meglep, amit mond és hogy így látom a „Tökéletes lányt”. Nem hiszem el, hogy neki is van problémája a külsejével. Lehet, hogy a tini lányoknak nem az anorexiás modellekhez kéne magukat hasonlítgatni.

- Kicsim, hogy haladtok? Megvan már a ruha? A sminket kitaláltad már?- érdeklődik.

- Miért mégis mi a te nagy problémád?- kérdezi kíváncsian.

- Persze, hogy ne lenne, már nem vagyok amatőr! Csak Emily kiszaladt a mosdóba, de máris folytatjuk!- tudom szépítettem kicsit

- Ha igazán tudni akarod, anya elhagyott minket három éves koromban és amióta az eszemet tudom, azóta apának próbálok megfelelni,

de valahogy sohasem érzem magam elég jónak! De ez most mindegy, téged kell rendbe raknunk a fotózásig. Kérdezhetek valamit? - Ne haragudj ezt nem is tudtam, nem akartalak megbántani!- felelte sajnálkozva –Nyugodtan.. - Bulimiás vagy?- bátorkodom megkérdezni. - Azt hiszem.. Talán.. De hát ilyen a mai világ! Maradj talpon, ahogy csak tudsz!- miközben beszélt, magára erőltetett egy mosolyt – De erről ne is beszéljünk, megtanultam így élni! Össze tudnál rakni valahogy a fotózásra? - Persze gyere csak!- bátorítottam. Elkísértem az öltözőig és kiválasztottunk egy gyönyörű szabású koktélruhát. A haja és a sminkje is káprázatosan sikerült, így ő a tőle meg nem szokott módon köszönetet nyilvánított nekem. A fotózás is szerencsére jól sikerült, és senki sem vette észre Emilien a bizonytalanságot. Nagyon meglepett, hogy a lány akiről, azt hittem tökéletes, nem az. Ami még ennél is hihetetlenebb, hogy ő is azt hitte rólam, hogy nekem nincsenek problémáim. Azt gondoltam, hogy a hazafele út csöndes és nyugalmas lesz. Ehelyett apa már az út elején mondani akart valamit. - Figyelj, kicsim- kezdete el a mondandóját – Mesélt nekem valamit az a lány a fotózásról, ami nem hagy nyugodni. Tényleg úgy érzed nem felelsz meg nekem? - Néha kicsit. Tudod nem könnyű anya nélkül felnőni, nincs aki azt mondaná nekem, hogy gyönyörű vagy kicsim, nagyon jól csinálod. mondtam teljesen könnyedén –Sosem dicsértél és nem tudom az okát, hogy miért nem? - Tudom Clar, és sajnálom. Pedig ha te tudnád, hogy mennyire büszke vagyok rád! Sosem voltál átlagos, hanem mindig okosabb és különlegesebb voltál mindenkinél. Nehéz nekem kimondani, amit érzek, ezt te is tudod. Remélem, hogy sosem fogsz olyan lány lenni, mint ezek az üres fejű, anorexiás modellek! - Ezt tényleg így gondolod? Azt hittem, hogy amikor fotózol, olyankor úgy gondolod, hogy ők mennyire szép és különleges lányok, és, hogy én miért nem vagyok ilyen. Mindig attól féltem, hogy nem vagyok elég jó gyerek neked! - Jobbat nem is kívánhatnék! Ezt jegyezd meg jól!- fejezte be apa. Rájöttem, hogy nem akarok olyan lenni, mint a többi lány. Én örülök, hogy saját magam lehetek. A világ, amiben élek sajnos ráerőlteti a lányokra, hogy tökéletesnek kell lenniük és nincs más opció. Tömegembereket akarnak gyártani, pedig pont attól szép valaki, hogy egyedi és különleges.

15

Bakonyvári Barbara

A világ, amelyben élek Fiatalság, bolondság? Igen, egynéhány évvel ezelőtt talán még hihettünk ennek a kissé megszépített, naivan elnéző megnevezésnek...ma már helyesebb lenne „fiatalság, teljes sötétség” megnevezést használni? Kérdezem ezt Én, egy a sok közül, egy tizennyolc éves mintaegyed… Délután háromnegyed egy van, a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium harmadik emeletének egyik kissé iskola szagú termében támasztom az állam a második padban. Már gyűlnek a népek. Pszichológia önismeret modul óra következik, én pedig egy vitát készülök kirobbantani, kissé megmozgatni az ifjúság ama kis csoportját, akikkel én is együtt ásítozom minden csütörtökön. Tíz fő gyűlik össze, 11.12. osztályos tanulók, 17-18 évesek, többnyire rajzos profilú osztályból, művész beállítottságú fiúk-lányok, akik azért mégiscsak a II. kerület egyik jó nevű iskolájának tagjai. Ásítozva vonszolja be magát mindenki a terembe, pedig még csak az ötödik óra ért véget. Eltűnődöm az első kérdésem témáján…magam is mélyen érintett vagyok a problémában, mely az oktatási rendszer egyre nehezebbé válása. Az évről évre teljesen kiszámíthatatlanul változó szisztéma okán az ember próbálná kitalálni miből mikor tegyen előre hozott érettségit, emelt szintűt, nyelvvizsgát, hogy minden pont kedvezően alakuljon a rettegett év végén, de naponta mást és mást hallani a hírekben az új szabályokról. Senki sem tud semmit biztosan, találgatunk, mi hogy lesz, mit tesznek még kötelezővé, mit törölnek el, és rettegünk, hogy lehetőleg ne pont az utolsó évben változtassák meg azt a szabályt, amelyre az előző négy évét mindenki építette. Eszeveszetten vizslatjuk az egyetemek honlapját, az Oktatási Minisztérium honlapját, hátha egyik napról a másikra borul minden. Élettől gyötörtetett társaim megszeppenve hallgatják első kérdésemet. - Az oktatási rendszer folyamatos változása és egyre nehezebbé válása mennyire nehezíti meg a jövőtök alakítását, mennyire stresszel Titeket? Tudtok így is határozottan, önállóan dönteni, tervezni mindenben, vagy szükségetek van a segítségre, útmutatásra? - „Hát rá vagyunk kényszerítve, muszáj… igazából próbáljuk túlélni. Mást nem lehet csinálni. De nagyon stresszel. „ - „Előbb-utóbb úgyis megbukik ez a rendszer, mert nem lesz olyan, aki ezt teljesíteni tudja.” - „Azzal, hogy évről évre változtatnak a szabályokon, semmit nem fognak elérni, csak hogy senkit nem vesznek fel semmilyen egyetemre.” – hangzanak a válaszok. Mindenki próbál alkalmazkodni a változásokhoz, bár hatalmas stresszt okoz, hogy napról napra változtatniuk kell a terveiken. Mi mást tehetnének? Végül is van a fiatalságban lázadás bármivel szemben is? Hol vannak azok az ifjúsági mozgalmak, amiket mi már csak filmeken látunk vagy a nagyszülők mesélnek

16

róla? Elfogadunk, túlélünk, ez az életfelfogás? - Van bennetek lázadás, lázadtok bármivel szemben? És ha igen, milyen formában? Elég egyértelmű lehurrogás a válasz, főleg amikor a nagyon népszerű és elterjedt partizásról kérdezem őket, amelynek szerintem már kultúrája van. Talán a West Balkán tragédia az első olyan eset, amelyre mindenki felfigyelt, ami talán legfőbb bizonyítéka ennek a jelenségnek, amely szerintem azóta sem változott. A korosztályom más alternatívát nem is keresve, péntek éjjel beszabadul a nagy magyar éjszakába és ha nem készül ki teljesen, folytatja szombaton is. Én most nem a kulturált, mindenki által igényelt kikapcsolódást jelentő szórakozásról beszélek, hanem arról a totális szétesésről, amelyet a múlt szombati szülinapi bulin a legcsendesebbnek és visszahúzódóbbnak hitt kortársaim önmagából kivetkőzésében ismét megtapasztalhattam. Igen, igazi DHB („durva, húzós buli”) minden hétvégén. Mikor a bulizás okáról kérdezem őket (ha már nem tekintik lázadásnak), az a válasz születik, hogy minden fiatalnak szüksége van erre, a rengeteg tanulás miatt „muszáj” levezetni a feszültséget és kikapcsolódni, másképp nem lehet élni. „Aki hét napból ötöt tanul, hadd lazítson már.” Ohh…a fiatalságnak ezek szerint meggyőződése, hogy annyira stresszes életet él, hogy ez tökéletes indok és magyarázat a hétvégi tombolásra? Miután az általános közvélemény az, hogy nagyon magas követelményeknek és változásoknak vagyunk kitéve, az ifjúság elhitte, hogy „nem bírjuk ki” bulizás nélkül. Az önsajnálat miatt feljogosítva érzi magát, hogy teljesen abnormális módon élje ki a szórakozásra való igényét. A fiatalok szabályos elvonási tüneteket produkálnak, ha egy-egy hétvégén nem jutnak el bulizni, teljesen valós jelenség a „partifüggőség” a gimnazisták körében. Hét közben zajlik a razzia, a „partiarcok” gyűjtése a hétvégi „kikapcsolódáshoz”, s ha nem jön össze, mindenki úgy érzi, meg van fosztva egy alapvető szükségétől, és „úristen de rég nem volt már bulizni, nagyon gáz”; „fú de kell már egy buli, teljesen kész vagyok”. Más lehetőség fel sem merül, hogy azt a rengeteg stresszt és feszültséget, amely kemény sorsunk miatt nekünk kijut, máshogy, máshol adjuk ki magunkból. Abban azért mind a tízen egyet értenek, hogy mi egy alapvetően elég rosszul működő társadalomba fogunk bekerülni, mint dolgozó felnőttek, nagyon kevés lehetőséggel. A következő kérdés után azonban néma csend áll be, zavart hümmögés a válasz: - Ezt tényleg így is gondoljátok, saját ismereteitek, tapasztalataitok alapján, vagy elfogadjátok ami az általános közvélemény, amit a szüleitektől hallotok, amit mindenki mond? - Hát ööö…isis… - hangzik el néhány perces tűnődés után a válasz.

Azt kell mondanom, hogy a mélyen tisztelt ifjúságnak halvány fogalma sincs a jelenleg uralkodó állapotokról, de a negatív befolyásoltság miatt ismeretek nélkül is biztosak abban, hogy Magyarországon minden rossz, úgy ahogy van. - De ha ezt tényleg így gondoljátok, van bennetek vagy akár a barátaitokban bármiféle motiváció, szándék arra nézve, hogy ezen mi változtassunk? Elvileg mi lennék a jövő generációja, az új nemzedék, ha minden igaz, rajtunk múlik a jövő, az ország jövője… - „Nem. Ez a mostani felnőttek dolga, mi nem tudunk tenni érte.” - „Mi nem tudunk változtatni rajta. Rajtunk kívül álló dolog.” - „Igazából nem gondolkoztam még ezen. Nem a mi problémánk.” Ahogy már a lázadás kapcsán is, elég egyöntetű passzivitás a válasz. Az ifjúság abszolút rajta kívül álló kérdésként éli meg az egész országot megrengető problémákat, fel sem merül, hogy a jövőben ez nagyon is a mi gondunk lesz. Abszurdnak, elképzelhetetlennek tartja, hogy ezeken változtatni tudjon, épp ezért nem is érzi a saját feladatának.

állapotból, amelyen úgy érzik képtelenek változtatni, és épp ezért nem is érzik feladatuknak. Majd más megoldja. A kissé tanácstalan és agyon stresszelt fiatalok így válnak egy kicsit önsajnálóvá és egyben éretlenné is, akik igyekeznek minél tovább gyereknek maradni, bulizásba fojtani a feszültséget, és csak a saját dolgaikkal foglalkozni, mert azt érzik kézben tarthatónak. Ez a tíz ember sem érzi különösebben hívogatónak a felnőtt kort: - „Az olyan ismeretlen, gőzöm sincs, hogy mi lesz.” - „Egyetem még jó, azt várom, de utána…vagy összejön vagy nem.” Utolsó kérdésem is a jövőbeli szerepvállalásukat firtatja: - Mivel itt már lassan mindenki tizennyolc éves/éves lesz, felmerül a kérdés, hogy magatokat a választóképes társadalom részeinek tartjátok-e? Alkalmasnak, érettnek, tájékozottnak tartjátok magatokat ahhoz, hogy jövőre szavazzatok, Ti döntsetek az ország kérdéseiről? - „Egy ember kevés ahhoz, hogy bármiben döntsön, nyilván nem egy tizennyolc éves fog majd dönteni”.

- Na de akkor felmerül a kérdés: Magyarországon vagy külföldön képzelitek el a jövőtöket?

- „Nem hiszem, hogy ebből bármi is következne majd.”

Talán nem is kell mondanom: senki sem tervez itt maradni. Mindenki elég konkrét, alapos felkészültséget mutató tervekkel áll elő a jövőjét illetően. Mindenki több munkalehetőséget, több pénzt, nagyobb karriert lát külföldön. Teljes mértékig elzárkóznak ettől az országtól, mivel a problémáit megoldhatatlannak látják. Nem is igyekeznek szenvedni vele, jobbnak látják egyszerűen itt hagyni. Mindezt a saját ismeretek és meggyőződés teljes hiányában, mindössze a nagyon mélyen belénk ivódott depressziós magyar közhangulatra alapozva, amely már a felnövekvő generációba is annyira erősen beépült, hogy nem is lát más lehetőséget. Az ország gondjai iránti érdektelenség azonban egy nagyon intenzív önmegvalósítási vágyat és egoizmust hoz létre a fiatalságban, mint egyetlen olyan területet, amelyért érdemes küzdeni, amelyben látnak jövőt. Saját álmaik terén nagyon is tájékozottak és cselekvőképesek. Mikor megkérdezem, mi a fontosabb számukra, elég határozott válasz születik:

- „Én nem tartanám véleményünket”.

mérvadónak

a

Felvállaltan úgy gondolják, hogy meglátásaik jobb, ha inkább nem befolyásolják egy nemzet sorsát, de nem is hisznek benne, hogy akár befolyásolhatnák is, talán épp ezért nem is törekszenek mérvadó vélemény kialakítására. Talán megdöbbentő, talán lehangoló…és talán mégsem: talán mégis mi vagyunk az az igazi ifjúság, akik szeretünk lenni. Mert szeretünk azok lenni. S hogy lesz-e belőlünk a jövő nagy reménysége, az új generáció? Ki tudja…

- „A közösség megbukott, mindenki magáért teper”. Az oktatási rendszer nehézségei miatti stressz és kilátástalannak vélt magyar helyzet egy általános félelmet hoz létre a fiatalságban a jövőtől. A felnőtt kort senki sem várja, mert fogalmuk sincs, mit fognak kezdeni ezekkel a lehetőségekkel. Az egyetlen biztos megoldást külföldben látják, ami egyfajta kiút, menekülés abból a teljesen megoldhatatlannak látszó

17

Barcsi Esztella

Erdély Kitty

Ez a mai kultúra! „Kultúra és fiatalok? Miről beszélünk? Ilyen nincs!” – sokaknak ez volt az első reakciója, mikor meghallották a témafelvetést. Nem csak felnőtteknek, korombelieknek is. Hiszen hányan olvasnak manapság? Hányan járnak színházba? Vagy hányan ismernek más klas�szikus zeneszerzőt, mint Mozart meg Beethoven (és őket is természetesen csak névről)? A kulturált ifjúság kihalófélben van! Nincs erről mit mondani... Igaz, ami igaz, Beethoven és Mozart valóban nem éppen a legmenőbbek, és Dosztojevszkij is avíttas a legtöbbek számára. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a mai fiatalok nagy része műveletlen, bunkó, analfabéta lenne, de azt sem, hogy a klasszikus kulturális értékek teljesen eltűntek volna a tizenévesek látóteréből. Arról van inkább szó, hogy a fiataloknak a huszadik század közepe felé a klasszikus műveltség mellett (vagy néhol ellen) saját kultúrája jött létre. Ez elsősorban a zenében mutatkozik meg, hiszen erőteljes érzelmi hatásával ez tud a legnagyobb hatást gyakorolni a fiatalokra, de a viszonylag új művészetben, a filmben és kisebb mértékben minden művészeti ágban megjelenik. Példának okáért, ami akkor a Beatles volt – akiket nem ismerni ma már műveletlenségnek számít –, az ma például a Rihanna vagy éppen a Quimby. Ezek a klas�szikustól ugyan elütő, de mindenképpen létező kulturális javak pedig nagyban befolyásolják a fiatalok életét, fejlődését és egymáshoz való viszonyukat. Mint azt sokan és sokszor hangoztatják, hogy a csoporthoz tartozás igénye tinédzserkorban a legnagyobb, vagyis aki ekkor keveredik korpa közé, nem menekülhet a disznók elől. Az összetartozás alapja többféle lehet: egyrészt egyre nagyobb szerepet játszik már ebben a korban is a pénz, másrészt számít az életforma is. „Azért nem tartozom abba a klikkbe, mert én nem iszom” – magyarázza az utóbbit Laura (17). A legfontosabb tényező azonban mégis kulturális eredetű: ezekhez az értékekhez (főleg most, az illegális letöltés virágzásával) ugyanis könnyen hozzá lehet férni, viszonylag függetlenül a szülők anyagi helyzetétől (és általánosságban a szülőktől). Ha csak pár nagy „stílusra”, a beatre, rockra, popra, goth-ra vagy punkra gondolunk, láthatjuk, hogy mindegyik mögött közös zenei ízlés és egy meghatározott szellemiség áll. De ha nem a globális fiatalságot, hanem csak egy iskola- vagy osztályközösséget nézünk, ott is megfigyelhető, hogy a különböző csoportokat, klikkeket hasonló ízlésvilág fogja össze. A kulturális érdeklődés ugyanis az önkifejezés egyik eszköze, és elsősorban mindenki a magát hasonlóan kifejező embereket keresi. „Vannak közös dolgok, amelyeket mind a négyen szeretünk, de mindenki stílusa más. Azt mondnám, hogy amikor még nem találkoztunk sokkal nagyobbak voltak a különbségek” – meséli Andi (17) saját baráti köréről, s mások is megerősítik, hogy barátaik kulturális

18

érdeklődése nagy hatással van a saját stílusukra. Ennek egyik oka, hogy ha zenéről, filmekről, könyvekről stb. van szó, a legtöbben elsősorban barátaik ajánlataira hallgatnak. Ha szüleikről kérdezem őket, csak ingatják a fejüket, mondván, hogy „az attól függ”. Az alkotások pedig kinél jobban, kinél kevésbé, de mindenképpen hatnak a befogadóra, ha más nem, elgondolkoztatják. A közös ismeretek ezen a téren már csak azért is fontosak, mert ezek társalgási témák is, és a legtöbbeknek fontos az, hogy megoszthassák egymással gondolataikat egy-egy megismert műről. De nem csak a meglévő kapcsolatok fenntartásához, hanem újabbak kialakításához is elengedhetetlen tényező a kulturális háttér ismerte. Ez mind a beilleszkedés során, mind két ember közösségtől független ismerkedésénél tájolódási pontot jelent. „Ha valakinek ismerem az ízlését, gyakran segít eldönteni, hogy hogyan közeledjek hozzá” – mondja Sári (16). Megjegyezném, hogy ismerkedés során a kultúra az egyik leggyakoribb téma (a tanulás mellett), mert elég semleges, mégis sokat elárulhat az illető személyiségéről, és alapja lehet a szimpátia kialakulásának. Ugyanakkor „ha valaki jó fej, nem érdekel, milyen a stílusa” – teszi hozzá Máté (19), rámutatva, hogy nem ez az elsődleges szempont, ami alapján megítél valakit. Ugyanez a hozzáállás igaz a párkapcsolatokra is, bár érdemes megjegyezni, hogy többen elképzelhetetlennek tartják, hogy egy velük tökéletesen ellentétes stílusú valakivel járjanak, vagy akár igen szoros barátság alakuljon ki köztük. Tamás (17) egy halvány mosollyal azért megjegyzi, hogy „azért tennék egy próbát”, de még ő komoly kitételhez köti a dolgot: „ha tényleg úgy érzem, hogy ő az, aki kell nekem”. Annak, hogy sokak első reakciója mégis az, hogy a fiatalok körében nincsenek jelen a kulturális értékek, az az oka, hogy a fiatalok kultúrája egyfajta leértékelődésen megy keresztül. Míg a múlt században az újfajta nyugati kultúra (mely a szabadságot is jelentette, hiszen kívül állt az iskolai tananyagon, illetve a szülők és tanárok részéről nem is volt feltétlenül támogatott) ismerete nem jelentette azt, hogy a klasszikus nem értékes többé, ma bizonyos körökben érdem nem ismerni a klasszikus művészeket. „Azzal menőznek, amit nem tudnak” – jellemzi ezt a tendenciát Dr. Budai Éva, középiskolai tanár. A fiatalok kultúrája egyre inkább kezd egyet jelenteni azzal a mainstream kultúrával, amelyet ma már legyártanak, nem pedig megalkotnak, s melyre a fiatalság különösen fogékony (főleg ott, ahol tényleg „a tévé neveli a gyereket”). Így a szakadék a klasszikus műveltség és a fiatalok kultúrája között egyre nagyobb. A „Z”, vagyis a gyártók által fogyasztásra kinevelt generáció stílusrétegei pedig már nem kulturális, hanem a fogyasztási alapon fognak elkülönülni. Ennek legjobb példája a mostanában divatossá vált „páwa” stílus,

A világ, amelyben élek

melynek neve a Pólus, Árkád, Westend, Aréna plázanevek kezdőbetűjéből áll össze, vagyis vásárlási kört határoz meg, szellemi tartalmat még jelképesen sem. Ezzel szemben például az „emo”-nál, pedig ők sem voltak kevésbé a közmegvetés tárgyai, valamiféle gondolatiság még megjelent. Így az a fajta kultúra, amelynek szerepe a fiatalok önkifejezésében, kapcsolataiban, mikrotársadalmi helyzetében, egyéni stílusuk és a világról alkotott véleményük kifejlődésében cseppet sem elhanyagolható, és amelyben mindeddig a fiatalságot megmozgató erők (függetlenség, szabadság, igény a változásra) nyilvánultak meg, lassan fogyasztási cikké silányul. 2011. december

„Az jelenti a rangot Hogy mennyire állat az autód és Mekkora mellű a nőd „ (Tankcsapda) Sokat ígérő cím, kiábrándító igazság. A generáció, melyben élek, melynek én is tagja vagyok hihetetlen vakságban él. Pozitív, optimista emberként azt gondolom, s egyben remélem, ez nem a legrosszabb világ, s egyszer észhez térnek az idő elteltével a mai fiatalok. Azonban nem tudom szó nélkül hagyni azt, ami előtt sok ember szemet huny, ami nem más, mint a mai fiatalság gondolkodásnélküli és erkölcstelen élete. Először is egy olyan dolgot ragadnék meg, ami sajnos a mai társadalomban egyre inkább elnyomásra kerül: az emberi érték, annak jelentősége. A tény, amelyet a szőnyeg alá próbálunk söpörni, azonban mégis itt van. Manapság egy olyan világot élünk meg, ahol hiábavaló az egyéniség, a tudás, az intelligencia (legalábbis a fiatalok körében). A külsőség egy olyan fontos szerepet tölt be mindannyiunk életében, hogy lassan már nem vagyunk hajlandóak elfogadni a nem esztétikus szépséggel bíró személyeket, dolgokat. A szépség utáni kielégítetlen vágy egy olyan vakságot okoz az emberek fejében, amely már nem orvosolható egy kedves szóval, egy öleléssel, már nem ér fel egy puszta, mégis értékes belső személyiséggel. A mai lányok többsége nagy megfelelési kényszerben szenved, ami abban nyilvánul meg, hogy testi adottságaikkal nincsenek megelégedve, s a „tökéletes” kinézet érdekében hajlandóak bármit feláldozni. A fiúk számára egy olyan ideál jelenik meg, amely abszolút ellent mond a valódiságnak, továbbá az ideális nőről alkotott kép, amelyet a média közvetít, úgy gondolom, nagymértékben negatív hatással van a tinédzserlányokra és fiúkra is egyaránt. A fiatal lányok ezeknek az elvárásoknak próbálnak nap mint nap megfelelni, hiszen mire „vágynak” a fiúk? Erre a bizonyos torz ideálra… Hogy miről is beszélek? Csütörtök este. Egy pillanatra bekapcsolom a tévét és láss csodát főműsor időben egy valóságshow keretein belül zajló erotikus fotózásnak lehetünk szemtanúi. Kíváncsiság, ami hajt. Figyelmesen bámulom a képernyőt, ahogyan agyamat elárasztja az a hihetetlenül nagy függőséget okozó szenny. Az egyik felettébb intelligensnek tűnő hölgy a következőket mondta: - Szerintem ez egy óriási lehetőség, ezzel egy álmom vált valóra, hogy egy erotikus lap címlapján pózolhatok. Ki az az idióta, aki visszautasítana egy ilyen ajánlatot? „Én”- vágtam rá a választ magamban. Egy pillanatra elgondolkodtam és eszembe jutott az, hogy rajtam kívül ezt még hány fiatal tinédzser lány nézheti. Vajon hányan válaszolták magukban ugyanezt, mint én és vajon hányan nem? A szörnyű az egészben az, hogy nem csak felnőttek nézik ezt a műsort, hanem olyan 12-14 éves kislányok is, akikben az ideális nő,

a példakép ilyen formában jelenik meg. Vis�szataszító a tudat, hogy a média ezt közvetíti a fiataloknak, mind a fiúknak, mind a lányoknak. A példa a mű, az abszolút természetellenes és erkölcstelen nő, nemcsak a férfiak, hanem sajnos a leendő hölgyek számára is. Ez az a bizonyos torz kép, amelyet a fiatalok agyába próbálnak meg minden egyes nap beletömni. Nem vagy teljes értékű nő, ha a melled eredeti. Legalábbis a média előszeretettel ülteti ezt minden egyes lány fülébe. „Kit érdekel az óvatosság, ha megfelelhetek másnak?” És itt a hangsúly a „mások” szón van. A fiatal hölgyikék önértékelési problémái és a fiúk vágyai vajon hova vezethetők vissza? A tökéletes mű… A tökéletes és a szép már korántsem a természetessel egy kosárban van. Sajnos nem. Következő soraimat egy olyan esemény ihlette, amelynek valójában részese és szemtanúja voltam, valamint az igazságtól szemhunyásnyit sem tér el. Szombat este. Lányok és fiúk egyaránt a szórakozóhelyek előtt tolongva várják az újabb hajnalig elnyúló partit. Egyik barátnőmmel érkezek egy igen nívós helyre, mely Magyarország egyik legismertebb szórakozóhelyei közé tartozik. Már a bejáratnál érzékelhető a megjelenés fontossága, hiszen luxusautók parkolnak le egymás után, miközben mi arra várunk, hogy végre a kordon mögé jussunk és részesei lehessünk annak a régen várt izgalomnak. Kíváncsiskodva várjuk, vajon mi az, amit ez a hely nyújt. Mitől lesz ez az éjszaka olyan észveszejtően izgalmas?

A másik sarokban egy könnyed pornófilmbe is jól beleillő eseménynek vagyok szemtanúja. A szőke hölgy a falhoz taszítva, nyakát egy férfi harapdálja. A lány öntudatlanul vonaglik, hajtja fejét egyik oldalról a másikra, lábával körbeszorítva a srácot, akinek ujjai a szőkeség combján teljes erőbedobással haladnak felfelé. A másik kéz sem marad sokáig szabadon, mert hamar megtelnek a lány duzzadó melleivel. Senkinek sem tűnik fel a borzalom, csak én bámulom őket teljes ledöbbenéssel az arcomon. Még csak szemet sem vet rájuk senki. Ez ennyire természetes? Elképedéssel figyelem, azonban nem tudom tovább nézni. Szólok barátnőmnek, a ruhatár felé „rohanunk”, és mind a kettőnk szeme előtt csak egy gondolat lebeg: Minél hamarabb menjünk innen! El lehet merengeni vajon hova fajul a világ, vajon mi vár ránk, fiatalokra. Azonban soraimat pár kérdéssel zárnám, ami remélem elgondolkodtatásra bír minden olvasót, szülőt és fiatalt. Mi a célja ezzel társadalmunknak? Szajhákat és striciket nevelni?

A lányok ruhája éppen, hogy takar valamit. A cicik felnyomva és a combok szabadon hagyva, hogy minden tekintet oda szegeződjön. Végül is, ez a lényeg, nem de? A fiúk… A fiúk pedig abszolút önelégült fejjel nézelődnek oda-vis�sza. A szépen szteroidtól duzzadó felsőtestet szűk póló emeli ki és a márkás karóra sem maradhat eltakarva. Külsőség, megjátszás, ami jellemzi a terepet. Az órák telnek már éjfél jócskán csak elmúlt. Lábaim fáradnak, egy üres bőrkanapén keresek pillanatnyi megnyugvást. A zene lassan elnémul, füleim megsüketülnek arra percre, amíg körbe tekintek a tánctéren. Semmibe úszó gondolataimat barátnőm szavai szakítják meg. - Komolyan ez kell a pasiknak?- szólal meg felhúzott szemöldökkel majd egy lányra mutat. Szemeim egy fiatal korai húszas hölgyre terelődnek, aki az italtól (vagy valami mástól) önfeledten, tudatlan rázza mindenét teljes beleéléssel egy korántsem az ő korosztályába tartozó úriembernek. Az eddig sem sokat takaró ruha lassan feljebb és feljebb csúszik a lány combján, majd kivillan a popsi, a bugyi… minden. Minden, amit el tudunk képzelni.

19

Helyes Marcell

Varga Leila

„Az éjszaka a lélek nappala” Szombat délelőtt van. A nap fényesen ragyogó csápjai már behálózták Budapest egét. Pár felhőpamacs úszkál erre-arra, céltalanul, nem tudják, mitévők legyenek ebben a szép időben. Meglehet, már régen talpon kéne lennem, a Svábhegy kalandos erdeit kéne keresztülszelnem, vagy éppen a sárga-bordó színkavalkádban pompázó leveleket kéne gereblyéznem a kertünkben, de mindezek csak képzeletem szüleményei, hisz ernyedt testem, lustaságban megfürösztve terül el ágyamon. Lassan, komótosan tornázom fel először csak az egyik, majd a másik szempillámat is. Képtelenségnek tűnik már maga a gondolat is, hogy volt idő, mikor nem ennek a pihe-puha ágynak voltam a rabja. Telnek-múlnak a percek, és én erőt merítek a gondolatból, hogy ma este egy ígéretesnek tűnő buli vár rám. Nem tartoztam sosem azok közé, akik fiatalságuk nagy részét éjszakába nyúló bulikban vergődve töltik, és ezzel nem vagyok egyedül. „Az a kijelentés, hogy bulizom túlzás. Nem vagyok a minden héten eljárós fajta, de időnként kell a tombolás.”- mondja Gabi, az egyik barátnőm. És hogy vajon mit is ért tombolás alatt ez a 16 éves lány? Valószínűleg nem azt, ami a legtöbb fiatalnak ebben a pillanatban az eszébe jut. „A véleményem az alkoholról az, hogy lehet, de mértékkel. Szánalommal nézem, a sarokban hányó 15-16 éves fiatalokat, ez valahogy idegen tőlem.”- folytatja, miközben ujja, hajának egy loknijával játszadozik. „Eddigi tapasztalataimból tanulván odafigyelek arra, hogy mértéktartó maradjak, és így is nagyon jól érzem magam.”- ezt már Timi osztja meg velem, és én soha nem látott gyorsasággal jegyzem fel barátom gondolatait. A kavarodás, az ismerkedés, a jó hangulat, és a dohányfüst kotyvaléka tölti be legtöbbször a szobákat. „Rosszul viselem akár egy szórakozóhelyen, akár az utcán a dohányfüstöt. Függőséget okoz! Semmiképpen sem lehet jó a nikotin rabságában élni.”- mondja nekem Gabi, miközben kicsit arrébb állunk, hisz a Moszkva téri hűvös levegőt, a cigaretta gomolygó füstje keríti hatalmába. Már elég régóta állunk ott. Lábaink dideregve rázkódnak a szövetnadrág szűk száraiban és leheletünk sem tudja felmelegíteni átfagyott kezeinket. Még két srácra várunk, aztán irány az otthon melegével elárasztott ház. Hirtelen csörren a házigazda telefonja. Dermedt kezével időbe telik, mire elő tudja halászni nadrágzsebéből a készüléket. Rövid párbeszéd és már útnak is eredhetünk. A két fiú, akikre olyan régóta vártunk, egy másik bulit választottak. Egyik barátom lakásán ünnepeljük tizenhetedik szülinapját, egy nagyobb társasággal. Nem mindenki ismer mindenkit, és ez különböző érzéseket vált ki a meghívottakból. Sokuk szívesen ismerkedik, bár a legtöbben, barátaik társaságában töltik a hétvégi estéket. „Nagyon ritkán fordul olyan elő, hogy a társaságban alig ismerek valakit, bár eddig az sem igazán okozott gondot, ha ismerkednem kellett. Nem

20

voltam még olyan buliban, ahol nem ismertem a házigazdát, de egyszer elmennék egy ilyen házibuliba, mert kíváncsi vagyok, hogy milyen tapasztalatokat szereznék.”- mesélte Timi. Másokat is zaklattam kérdéseimmel, és ugyancsak hasonló válaszokat kaptam. Megérkezik a társaság, tolongás az ajtóban, majd a cipőlevétel fáradalmai következnek. Nem telik bele öt perc és máris uralma alá veszik a fiatalok a házat. Én a hifit veszem célba, hogy dönthessek az első pár zeneszámról. „Szinte bármilyen stílusú zenét tudok élvezni.”- osztja meg velem a tűsarkúját levenni készülő Gabi. Aztán hozzáteszi: „Jó mikor egy bizonyos zene felejthetetlen emlékeket idéz fel bennünk és még az érzéseket is visszahozza.” Köztudott, hogy a zene mindenki számára sok érzés hordozója, és ha ez az érzés még egy együtt töltött este emlékének kavicsát is elő tudja kotorni emlékezetünk végtelen tengeréből, az bizony nem egy mindennapi élmény. Egy kincs, amit hosszú évekre raktározunk el magunkban. Körbenézek a jól ismert lakásban és nem sokáig kell sétálgatnom, míg bele nem botlok az „elemózsiás sarokba.” Van ott enni-innivaló, na meg persze alkoholok töménytelen men�nyisége. Utam a nappaliba vezet, ahol szorgos kezek dolgoznak egy vízipipa üzembe helyezésén. Gyakorlott mozdulatokkal helyezik egymásba a szükséges alkatrészeket a fiúk, míg a lányok csak fecserésznek körülöttük. Pár perc és már terjeng is az édes, bódító füst, fel a plafon irányába, hogy ott aztán szerteszálljon és átitassa a levegőt, na meg persze a ruhánkat is. „A vízipipa hangulatos társaságban, buliban, de komoly beszélgetések mellé is pas�szol. Egy kultúra része, és mikor pipázni kezdünk, kicsit lelassul a világ, nem kell sehova rohanni.”-vallja Timi és nincs is egyedül ezzel az állásponttal. Manapság mindenki szalad, semmire sem jut elég időnk, nem tudjuk kiélvezni a pillanat varázsát, boldogtalanok vagyunk, mert a boldogság reményében folytatott munkánk miatt, megfosztjuk magunkat az éppen megtörténő élményektől. Talán éppen ebben segít a vízipipa, hogy kiszakadjunk a mindennapokból és egyszerűen értékeljük azt, hogy a barátainkkal vagyunk és félretéve minden gondot, jól érezzük magunkat. Magyarország is egy olyan hely, ahol az emberek különösen nagy jelentőséget tulajdonítanak az eszmeileg értéktelen dolgoknak, mint például a pénz, az új állás, vagy egy sportautó. Persze ez nem csak nálunk van így, de tapasztalataim szerint, mi különösképpen nem tudunk elszakadni a földi javaktól és egyszerűen örülni egymásnak. Míg a szüleink bicikliztek és hegyeket másztak ilyen idősen, mi csak a számítógép előtt ülünk, vagy éppen a telefonunkat nyomkodjuk. Egy áramszünet teljességgel megbénítja az életünket, kikapcsolja azt a világot, ami nélkül már szinte létezni sem tudunk.

A világ, amelyben élek Az órák nyúlcipőt húznak, amúgy is kurta lábukra és szélvész sebesen rohanni kezdenek a fejünk fölött. Hajnalodik. Megunjuk, hogy bent ücsörögjünk a homályos szobában és vastag takarókkal felfegyverkezve vesszük célba az erkélyt. Páran kint álldogálnak, valószínűleg már órák óta, csak hogy ajkuk egy cigaretta sárga végére tapadhasson. Összekuporodva, kicsit fázva, mégis boldogan csodáljuk a természet bravúrját, mikor leveti a vöröslő nap sötét köntösét és lassú léptekkel felmászik az égboltra. Halkan beszélgetünk, nehogy megtörjük a varázst és visszakergessük a napot éjből szőtt odújába. Hirtelen sikoly töri meg a nyugalmat. Először fel sem fogjuk, hogy egyáltalán megtörtént, majd szépen lassan feleszmélünk, és rohanni kezdünk be a házba, az alsó emeletre. -”Mi történt, nem tudod?”- kérdezem a tolongásban mellém került lánytól. -”Nem. Gőzöm sincs. Csak nem történt valami nagy baj!”-válaszolja. Hangjából kiderül, hogy saját magát is próbálja nyugtatni az előbb elhangzott szavakkal. Csőrtetünk lefelé a lépcsőn. Fölfelé nem tűnt ilyen hosszúnak az út a két emelet között. Sokan vagyunk, nehezen férünk el és a csúszós falépcső még megnehezíti a lemenetelt. Telnek a percek a sikoltás óta, csak telnek és még mindig nem tudjuk, mi történt. Aztán hirtelen ott találjuk magunkat a nappaliban, a kavalkád közepén. Fullasztó füst ront rémült arcunkba. Egy fiú éppen az egyik nagy ablakot próbálja kinyitni, egyelőre sikertelenül. Aztán szemem a kanapéra ugrik. Amit látok, megdöbbent és hirtelenjében képtelen vagyok megmozdulni. Lángol a kanapé. Húsz perccel később már minden nyugodt. A fiatalok nagy része az emeleten keres menedéket, a lent történt baleset, rémisztő emléke elől. Kiderül, hogy az egyik dohányzó fiatal úgy döntött, hogy eleget állt ő kint a hidegben, és a tiltás ellenére, bent gyújt rá. Aztán egy ügyetlen mozdulat és a hamutál helyett, a korábban alkohollal leöntött kanapé kapta el az elejtett csikket. Szerencsére a bajt sikerült időben orvosolni egy közelben lévő cserepes virág földjével, és nem égett le az egész ház. Ekkor már hajnali ötöt mutat a nagy falióra ütött-kopott, fém mutatója. Ez első, vállalkozó kedvű fiatalok nekikezdenek az elköszönésnek, hogy aztán hazavánszorogjanak az emlékezetes este után. „Még nem volt példa arra, hogy éjjel nekiinduljak, főként azért, mert elég távol lakom Budapest központjától.”-mondja Timi azokban a kora hajnali órákban. Én a többiekkel együtt keresek magamnak valami fekvőhelyként is használható vackot és halk beszélgetéssel, olykor-olykor félálomba merülve zárom le az elmúlt éjszakát. 2011.12.19.

A magyarországi főiskola előtt állók jövőképei és kilátásai Sokat ígérő cím, kiábrándító igazság. A generáció, melyben élek, melynek én is tagja vagyok hihetetlen vakságban él. Pozitív, optimista emberként azt gondolom, s egyben remélem ez nem a legrosszabb világ, s egyszer észhez térnek az idő elteltével a mai fiatalok. Azonban nem tudom szó nélkül hagyni azt, ami előtt sok ember szemet huny, ami nem más, mint a mai fiatalság gondolkodásnélküli és erkölcstelen élete. Először is egy olyan dolgot ragadnék meg, ami sajnos a mai társadalomban egyre inkább elnyomásra kerül: az emberi érték, annak jelentősége. A tény, amelyet a szőnyeg alá próbálunk söpörni, azonban mégis itt van. Manapság egy olyan világot élünk meg, ahol hiábavaló az egyéniség, a tudás, az intelligencia (legalábbis a fiatalok körében). A külsőség egy olyan fontos szerepet tölt be mindannyiunk életében, hogy lassan már nem vagyunk hajlandóak elfogadni a nem esztétikus szépséggel bíró személyeket, dolgokat. A szépség utáni kielégítetlen vágy egy olyan vakságot okoz az emberek fejében, amely már nem orvosolható egy kedves szóval, egy öleléssel, már nem ér fel egy puszta, mégis értékes belső személyiséggel. A mai lányok többsége nagy megfelelési kényszerben szenved, ami abban nyilvánul meg, hogy testi adottságaikkal nincsenek megelégedve, s a „tökéletes” kinézet érdekében hajlandóak bármit feláldozni. A fiúk számára egy olyan ideál jelenik meg, amely abszolút ellent mond a valódiságnak továbbá az ideális nőről alkotott kép, amelyet a média közvetít, úgy gondolom, nagymértékben negatív hatással van a tinédzserlányokra és fiúkra is egyaránt. A fiatal lányok ezeknek az elvárásoknak próbálnak nap mint nap megfelelni, hiszen mire „vágynak” a fiúk? Erre a bizonyos torz ideálra… Hogy miről is beszélek? Csütörtök este. Egy pillanatra bekapcsolom a tévét és láss csodát főműsor időben egy valóságshow keretein belül zajló erotikus fotózásnak lehetünk szemtanúi. Kíváncsiság, ami hajt. Figyelmesen bámulom a képernyőt, ahogyan agyamat elárasztja az a hihetetlenül nagy függőséget okozó szenny. Az egyik felettébb intelligensnek tűnő hölgy a következőket mondta: - Szerintem ez egy óriási lehetőség, ezzel egy álmom vált valóra, hogy egy erotikus lap címlapján pózolhatok. Ki az az idióta, aki visszautasítana egy ilyen ajánlatot? „Én”- vágtam rá a választ magamban. Egy pillanatra elgondolkodtam és eszembe jutott az, hogy rajtam kívül ezt még hány fiatal tinédzser lány nézheti. Vajon hányan válaszolták magukban ugyanezt, mint én és vajon hányan nem? A szörnyű az egészben az, hogy nem csak felnőttek nézik ezt a műsort, hanem olyan 12-14 éves kislányok is, akikben az ideális nő,

a példakép ilyen formában jelenik meg. Vis�szataszító a tudat, hogy a média ezt közvetíti a fiataloknak, mind a fiúknak, mind a lányoknak. A példa a mű, az abszolút természetellenes és erkölcstelen nő, nemcsak a férfiak, hanem sajnos a leendő hölgyek számára is. Ez az a bizonyos torz kép, amelyet a fiatalok agyába próbálnak meg minden egyes nap beletömni. Nem vagy teljes értékű nő, ha a melled eredeti. Legalábbis a média előszeretettel ülteti ezt minden egyes lány fülébe. „Kit érdekel az óvatosság, ha megfelelhetek másnak?” És itt a hangsúly a „mások” szón van. A fiatal hölgyikék önértékelési problémái és a fiúk vágyai vajon hova vezethetők vissza? A tökéletes a mű… A tökéletes és a szép már korántsem a természetessel egy kosárban van. Sajnos nem. Következő soraimat egy olyan esemény ihlette, amelynek valójában részese és szemtanúja voltam, valamint az igazságtól szemhunyásnyit sem tér el. Szombat este. Lányok és fiúk egyaránt a szórakozóhelyek előtt tolongva várják az újabb hajnalig elnyúló partit. Egyik barátnőmmel érkezek egy igen nívós helyre, mely Magyarország egyik legismertebb szórakozóhelyei közé tartozik. Már a bejáratnál érzékelhető a megjelenés fontossága, hiszen luxusautók parkolnak le egymás után, miközben mi arra várunk, hogy végre a kordon mögé jussunk és részesei lehessünk annak a régen várt izgalomnak. Kíváncsiskodva várjuk, vajon mi az, amit ez a hely nyújt. Mitől lesz ez az éjszaka olyan észveszejtően izgalmas?

A másik sarokban egy könnyed pornófilmbe is jól beleillő eseménynek vagyok szemtanúja. A szőke hölgy a falhoz taszítva, nyakát egy férfi harapdálja. A lány öntudatlanul vonaglik, hajtja fejét egyik oldalról a másikra, lábával körbeszorítva a srácot, akinek ujjai a szőkeség combján teljes erőbedobással haladnak felfelé. A másik kéz sem marad sokáig szabadon, mert hamar megtelnek a lány duzzadó melleivel. Senkinek sem tűnik fel a borzalom, csak én bámulom őket teljes ledöbbenéssel az arcomon. Még csak szemet sem vet rájuk senki. Ez ennyire természetes? Elképedéssel figyelem, azonban nem tudom tovább nézni. Szólok barátnőmnek, a ruhatár felé „rohanunk”, és mind a kettőnk szeme előtt csak egy gondolat lebeg: Minél hamarabb menjünk innen! El lehet merengeni vajon hova fajul a világ, vajon mi vár ránk, fiatalokra. Azonban soraimat pár kérdéssel zárnám, ami remélem elgondolkodtatásra bír minden olvasót, szülőt és fiatalt. Mi a célja ezzel társadalmunknak? Szajhákat és striciket nevelni?

A lányok ruhája éppen, hogy takar valamit. A cicik felnyomva és a combok szabadon hagyva, hogy minden tekintet oda szegeződjön. Végül is, ez a lényeg, nem de? A fiúk… A fiúk pedig abszolút önelégült fejjel nézelődnek oda-vissza. A szépen szteroidtól duzzadó felsőtestet szűk póló emeli ki és a márkás karóra sem maradhat eltakarva. Külsőség, megjátszás, ami jellemzi a terepet. Az órák telnek már éjfél jócskán csak elmúlt. Lábaim fáradnak, egy üres bőrkanapén keresek pillanatnyi megnyugvást. A zene lassan elnémul, füleim megsüketülnek arra percre, amíg körbe tekintek a tánctéren. Semmibe úszó gondolataimat barátnőm szavai szakítják meg. - Komolyan ez kell a pasiknak?- szólal meg felhúzott szemöldökkel majd egy lányra mutat. Szemeim egy fiatal korai húszas hölgyre terelődnek, aki az italtól (vagy valami mástól) önfeledten, tudatlan rázza mindenét teljes beleéléssel egy korántsem az ő korosztályába tartozó úriembernek. Az eddig sem sokat takaró ruha lassan feljebb és feljebb csúszik a lány combján, majd kivillan a popsi, a bugyi… minden. Minden, amit el tudunk képzelni.

21

Izing Máté

Minden másodperc egy újabb csepp izzadság „Az ilyen értékű összefogások tudják megmutatni az emberek megdöbbentően nagy testvériességét, bajtársiasságát, ös�szetartását, ami ha szívünk legmélyén, de ott van. Pont úgy rejtőzködik, mint azok a természeti kincsek, amik a világ apró szépségei, amik jobbá tehetnék szürke mindennapjainkat, mi mégis nap, mint nap átsiklunk fölöttük” - riport egy évvel a vörösiszap katasztrófa után, Kolontárról. Naplóbejegyzésem 2010. október 3-án: „Minden másodperc egy újabb csepp izzadtságot, minden félóra egy újabb kiürült flakont követelt magának. A néha fel-felbukkanó szél táncot járt az eldobált Coca-Colás palackokkal. Nem is volt nagyon más dolgunk, mint a természet játékát nézni egy-egy felkapott nejlon szatyorral, PET palackkal. A keze mindenkinek az izzadságtól csillogó homlokán volt, feje lehajtva a tűző nap ellen. Térerő is alig, amit néhány osztálytársunk képtelen volt felfogni: a természet csöndjét csak a telefonok nyomkodása zavarta meg. Utolsó reményükkel próbáltak jelt adni létükről vagy a vasúttársaságot elérni, hogy mikor érkezik a vonat, amire ekkor már két-három órája vártunk. Mindenki a légkondicionált házában, a puha ágyában szeretett volna lenni. „Életük legrosszabb osztálykirándulását” már csak a végtelen várakozás tetőzhette, a tűző napon egy rozsdás, omladozó, valamikor villanyoszlopként funkcionált pózna tövénél. Bármerre néztünk, csak pusztaságot, és a véget nem érő semmit láttuk. Senki sem, szerintem még az osztályfőnök sem értette, hogy miért is ezt a településnek nevezett helyet választotta kirándulásunk céljául. Néhány száz fős falu, azon kívül, hogy történelme a régmúlt ideire nyúlt vissza, semmi jelentős konkrétummal nem értékelhető. A Nap már szépen, narancssárgán világította meg az Isten háta mögötti tájat, mi pedig ugyanúgy a vasútállomás, s talán az egész falu egyetlen táblája alatt voltunk, ahonnan megtudhattuk, hogy egyáltalán melyik településen vagyunk. A rozsdásodó, félig leszakadt táblára a falu – árulkodó – neve: Kolontár.” Aztán valamikor éjszaka bezakatolt a vonat. Többet nem is írtam erről a naplómba. Pedig másról sem szólt az azt követő hónapokban a magyar és a nemzetközi sajtó, mint az Ajka térségi vörösiszap-katasztrófáról. Ahányszor csak meghallottam a hírt, újból és újból kirázott a hideg, lelkiismeret-furdalásom volt. A vörösiszap-áradat a Torna-patak völgyében a közeli Devecser felé folyt tovább, ott és még további településeken is súlyos károkat okozva. Október 9-én az egész falut kitelepítették, mivel tovább gyengült a zagytározó gátjának északi fala. Elképzeltem azoknak a boldog, nyugodt, becsületes vidéki embereknek az arcát, akik most otthonukat, életük munkáját veszíthették el. Rá kellett döbbennem: az, amit én a katasztrófa előtt egy nappal a pokolig

22

ócsároltam, másoknak a mindenük, gyermekeik és mindannyiunk természeti és otthoni kincse, öröksége.

boldogak vagyunk. Hatalmas kettősség a mai pénz körül forgó világban ez – mondta egy idős bácsi a helyi kisboltban, feleségét kézen fogva.

Egy évvel és két hónappal a katasztrófa után újra meglátogattam a térséget. Nagyon kíváncsi voltam, hogy a vörösiszap-katasztrófa - kívülről szemlélve - anyagi kárainak eltűnése után több mint egy évvel a katasztrófát követően, fogok-e látni hasonló tekinteteket, vagy ha nem, milyeneket? Rengeteg kérdés forgott bennem.

„A magyar Fukushima” Sokan mentek máshová, hogy új életet kezdjenek, de sokan maradtak. Mi ennek az oka? Hogy élik meg ezt az emberek? – kérdeztem következő körkérdésemben az itt élőket.

„Düh, bosszú? Elég a saját gondunk!” Első kérdéseim közé tartozott, hogy bos�szú a Magyar Alumínium Zrt. (MAL) vezetősége és munkatársai iránt. Amikor bekövetkezett a tragédia, nem volt senkinek sem ideje foglalkozni a timföld kiömlésének okaival, elég volt a saját problémáinkkal törődni, s azokból volt bőven. Sokan kerültek kórházba, a legijesztőbb tény pedig az volt, hogy két személy eltűnt az áradat sodrásában. Az olyanokat, kiket Isten megáldott azzal, hogy nem dőlt rá a ház, az mind a sérülteknek segített – mondta egy fiatalember, kezében hat hónapos kislányával. Egy évvel a katasztrófa után viszont már az embereket is foglalkoztathatja: ki is a felelős? Így van, hisz a MAL Zrt. nevetséges összeget adott volna az érintett településeknek: Ajka, Devecser, Kolontár, Somlóvásárhely. A legijesztőbb az volt azok számára, akik sebesülés vagy nagyobb anyagi kár nélkül túlélték a katasztrófa pillanatait, hogy már tudtuk: az eltűntek és elhunytak száma egyre növekedett, több százan kerültek kórházba, főként égési sérülésekkel. - mondta kicsorduló könnyekkel egy járókelő arra válaszolva, hogy mi volt számára akkor a legfélelmetesebb. Tíz ember vesztette életét. Ez az egész térséget megrendítette. Ez alól a felelősöknek nincs kibúvó, felelniük kell tetteikért. De nem egy rendőrautóból, egy tucat rendőr védelmében, ahogyan tette azt a MAL igazgatója. Több helyi lakosoktól is megkérdeztem: hogy az érintett cégek és személyek rendezték-e már a lakosság anyagi kárát, megtörténtek-e a kártalanítások? 2 236 000 000 Ft. A múltkor kiszámoltam. Kimondani is nehéz, de ennyi a települések kára a Kormányhivatal szerint – mondta egy hölgy, aki az ajkai Postán dolgozik. Még sem a biztosítók, sem az érintett, bűnösnek kimondott cégek sem fizették ki tartozásuk teljes összegét. Emellett azonban az emberek boldogak, örülnek, hogy élnek, hogy fedél van a fejük fölött. Bizonytalan a ma, bizonytalan a holnap az anyagiakat illetően, de mégis

A legnagyobb kár, a legmegrázóbb egyértelműen a tíz áldozat, ami egy ilyen kis faluban sok hozzátartozó rokont érint, megannyi barátot, ismerőst. Csak és kizárólag az idő és a sok támogató lélek, kéz tud segíteni. Nekem is, mindenkinek, belevésődött az agyamba a katasztrófa minden átélt pillanata. Emlékszem, mikor vödröket, gumikesztyűt, egyebet kértünk azoktól, akik tudnak segíteni, nem pénzbelieket. Nem volt közlekedés. Leállt a vonat, légtérzár, az utakat a vörösiszap lepte el. Mindazonáltal azt hiszem, az emberek nem szívesen beszélnek a múltról, pláne nem erről. Ha sikeresen átvészelik ezt a nagyon nehéz helyzetet, nem csak új életet, hanem a réginél egy sokkal jobb, erősebb, összetartóbb, biztonságosabb közösségnek lehet része. Itt mindenki ismer mindenkit, mindenki tudja mindenkinek a baját, gondját, amit egy ilyen összetartó közösségben biztosan hamar megoldanánk, meg is fogjuk. - vélekedett egy kétgyerekes anyuka, háza kapujának rácsai mögül. Felfoghatatlan mennyiségű, minőségű és értékű kincseinket meg kellene tanulnunk megbecsülni. Főleg az olyan és ahhoz hasonló nemzeteknek, mint a magyar, akik a XXI. században már „csak” a múlt értékeiből tud táplálkozni, csak azt tudja felmutatni a jelenleg irányító korosztályunk nektek, a felnövekvő generációnak. Ez a generációk közötti együttműködés alapja - mondta egy idős, ősz hajú bácsi, kinek ráncai sokat árulkodnak életéről. A helyi kocsmából kitérve egy úr látván a fényképezőt, papírt és diktafont a kezembe, csak annyit mondott, hogy ez nem fér bele egy néhány oldalas cikkbe, sokkal inkább könyvbe, de nincs annyi szavunk, hogy ezt kifejezzük. Az idős bácsi egyébként azt a kocsmát hagyta el, ahol egy nappal a katasztrófa bekövetkezése előtt megjósolták: „baj lesz, előbb-utóbb ki fog ömleni az iszap” Táncsics Mihály, a kolontári tanító, a menedéket adó iskola névadója Egy bácsi, bizonyítva a kolontáriak vendégszeretetét, elmesélte, hogy Táncsics Mihály, híres írónk nagyjából egy évet Kolontáron töltött el, a helyi kis iskolában, tanítóként. A falu anyagiakban nem bővelkedett, úgy mint ma. Nem volt pénz a fizettetésére, így néhány hónap múlva tovább állt. Ekkor a szülők, hálából gyermekeik

okításáért útravalót küldtek neki, ami akkoriban olyan kincsnek számított, mint most itt a termő-, vagy legalább tiszta föld. - közben a bácsi a helyi általános iskolára mutatott, ami Táncsics Mihály tiszteletére felvette az író nevét, s ahol a katasztrófa idejére menekíthették azokat, akik nem tudtak hová menni. Az összeesküvés-teória Az egyetlen olyan feltételezés, amely nem mulasztásra, hanem tervezett, direkt módon történt katasztrófára vezeti vissza a történéseket, a következő: Kepli János, a vörösiszap-tározó átszakadását vizsgáló parlamenti bizottság jobbikos elnöke szerint lehetséges egy szándékos robbantás is, aminek az oka egész egyszerűen az volt, hogy nem akartak egy újabb tározót kiépíteni. A kiépítés tényleg nem volt tervben, még annak ellenére sem, hogy a tározó már régóta megtelt, meghaladta saját bíróképességét. A legújabb vizsgálatok szerint a gondolat hamis. Fodor János, helyi plébános: ha szívünk legmélyén is, de ott az emberi összetartás. A kolontári templom előtt beszélgettem Fodor Jánossal, a kolontári, s egyben devecseri plébános úrral. Az összefogás erejének titkáról kérdeztem őt. Bár akkoriban még nem én voltam a plébános itt, hanem Mód János úr, de híveimmel sokat beszélgettem a katasztrófáról. Az ilyen értékű összefogások tudják megmutatni az emberek megdöbbentően nagy testvériességét, bajtársiasságát, összetartását, ami ha szívünk legmélyén, de ott van. Pont úgy rejtőzködik, mint azok a természeti kincsek, amik a világ apró szépségei, amik jobbá tehetnék szürke mindennapjainkat, mi mégis nap mint nap átsiklunk fölöttük. Pontosan ilyen volt Kolontár is a katasztrófa előtt, mára mégis az összefogás példakép lett. Sajnos ehhez viszont egy ilyen szintű természeti és emberi katasztrófához van szükség. Hogyan alkalmazkodtak a helyiek a környék új külleméhez? A lakók örökké hálásak lesznek, a mester Makovicz Imre egyedi, népies, mégis gyors munkájáért. Kérdések, hiányok voltak, s még egy jó ideig lesznek is. Nehéz lesz megszokni egy kis falut teljesen új arculattal, aminek a régi formáját már mindenki ismerte, mint a tenyerét. Minden újrakezdődik, az alapoktól a tetőig. Ez egy kis társadalom, ami épp most, ebben a pillanatban is újjászületik. Mindemellett még rengeteg mindent kell legyőzniük az embereknek, amihez továbbra is hatalmas lelki és fizikai erő kell.

23

24