A nevem Fauna Azo. Háború van a Földön, amióta az eszemet tudom, bár még csak 16 éves vagyok. Egy kis faluban születtem, Kaluzdtban. Anyám és apám próbálták a legszebb életet megadni nekem, ami egy koszos kis tanyán elég nehéz lehetett, bár sosem láttam szomorúságot az arcukon. Akkor is mosolyogtak, amikor bedugtak a kert végi bunkerbe, amikor megszólaltak a bombázást jelző szirénák. A kulcsot a kezembe adták, és kérték, hogy amennyire tudom, védjem meg magam még idebent is; anyám leakasztotta a nyakában függő medált és a kulcsot fogó tenyerembe helyezte. Mosolygós arcán egy könnycsepp gördült végig, megcsókolta a homlokom, majd rám zárta a bunker csapóajtaját. Hatalmas rázkódások kezdődtek, robbanások zaja töltötte be a levegőt, még a szirénák hangja is elnémult mellettük. A csapóajtóhoz kívülről törmelék csapódhatott, dörömbölés hallatszott. Ahogy az idő telt, sikolyok vegyültek a robbanásokkal. A fejem iszonyatosan fájt, elviselhetetlen hullámokban tört rám, míg végül ismét megjelentek azok a kék kígyók, amikkel néha a kertben játszottam, amikor anyáék magamra hagytak. A kígyók körém tekeredtek, majd megnőttek. Az ezt követő robbanás felrepített a levegőbe, kirobbantott a bunkerból. Felrepültem a levegőbe, iszonyatosan magasan lehettem, alattam minden romokban állt. Láttam a szüleimet. A bombázó repülőket támadták, egy pár falubelivel együtt. Őket is körbevette valami, de nem kék színben pompáztak. Apát mintha egy narancssárga medve, anyát pedig egy lila sólyom segítette volna. A többi falusit más-más színű és formájú aura vette körül, amikből tűz, víz vagy föld repült a bombázók felé. Amíg zuhantam, az alatt a röpke pár másodperc alatt, végignéztem a szüleim, és a falum pusztulását. Sivító hang vágott a robbanások mély robajába, majd sárga fény vakított el. Amikor földet értem, egy hatalmas kráterben landoltam. Eltűntek a romok, a falu egy kiszáradt tóra emlékeztetett. A kígyók addig nem tűntek el, amíg fel nem tápászkodtam. Rémültem néztem körbe, nem tudtam mitévő legyek. A bizonytalanságom azóta eltűnt, minden félelmemet felemésztette a bennem élő kígyók mérge, míg végül a Köztársasági Bizottság legnagyobb ellenségévé váltam. Ez a szervezet indított támadást a falum, és mint később megtudtam, több „különleges” falu ellen is. Azóta a falvak romjait járom, hátha találok valami használható információt a képességemről, vagy a falubeliekről. A szüleim sosem beszéltek az erejükről, sosem mutatták meg nekem. Azt hittem leszidnak majd, ha tudomást szereznek a kígyóimról, így én sem beszéltem nekik róluk. Néhány falvat nem pusztítottak el úgy, mint az enyémet, ott találtam tekercseket, feljegyzéseket, de egy szót sem értek belőlük, mintha kódolva lennének. Most egy kódfejtőt keresek, aki reményeim szerint segít majd, nem úgy, mint a legtöbb fejtőmester. Amikor megmutatom nekik a feljegyzéseket, már akkor csődöt mondd a tudományuk vagy elkezdenek szentségelni. Egyszer sem jutottam el odáig, hogy a bonyolultabb és lényegesebb tekercseket is megmutassam valamelyiknek. Egy idős nőtől, akivel északon találkoztam, azt hallottam, hogy Sreltax kódfejtőin még egy titkosírás sem fogott ki, de borsos árat kérnek a munkájukért. Ezért pénzhez kell jutnom. Eddig nem törődtem az anyagiakkal, az erdőben vadásztam, ott is aludtam. Bár a ruhám elnyűtt és ósdi volt, a vadon állatait ez nem érdekelte. Néha, amikor veszélyesebb zónába indultam, orrszarvú párducok vagy tigriskutyák is mellém szegődtek, bár én sosem kértem, hogy segítsenek. Az állatok valahogy úgy érzik, vigyázniuk kell rám, hát nem állok ellent nekik. - Helló-hó!- a hang mögülem jött, ezért gyorsan megfordultam, majd felkapaszkodtam a legközelebbi fa egyik ágára. Másztam egy kicsit, majd csöndben meglapultam. - Te aztán gyors vagy! A következő pillanatban egy élénkzöld szempárral néztem farkasszemet. Ez képtelenség! Nem futhattam az ellenség karjába, az kizárt! A szemekhez egy mosoly is tartozott, amiről anyukám képe ugrott be. Megráztam a fejem, hogy az emlékkép eltűnjön, mire kinyitottam a szemem, a zöld szemek eltűntek. Körbeszimatoltam, de az erdő nyugodt volt, semmilyen szag nem vegyült a levegőbe. Talán kezdek megbolondulni? Több időt kéne a falvakban, városokban töltenem, és el kéne szakadnom az erdőtől? Lemásztam a fáról, vettem egy mély levegőt, behunytam a szemem, hagytam, hogy az erdő virágainak illata, a közeli csermely fecsegése betöltse a fejem. Amikor kinyitottam a szemem, egy zöld szervál ült velem szemben. Farkát ide-oda
mozgatta, tekintetét kíváncsian a szemeimbe fúrta. Egy másodpercig tartott csak, de olyan átható pillantással nézet rám, hogy meztelennek éreztem magam. A pillanat megszakadt, ahogy a szervál felugrott egy közeli fára, majd az ott ücsörgő fiú ölébe mászott, majd eltűnt. Egy fiú. Zöld szeme együtt mosolygott az szájával, barna haját jobbra-ballra fújta a szél. Most megcsapott az illata, enyhe izzadság, hal és mocsár szag. Hogy nem vettem észre eddig? Nem is illik az erdő tiszta, lila illatába. - Helló megint kék lány.- mosolyog. De miért mosolyog?! - Ki vagy?- szegeztem neki a kérdést. Hangom inkább kíváncsi volt, mint éles. - Ha te a kék lány, akkor én a zöld fiú. Hova tartasz?- nem hagyja abba a mosolygást, cseveg velem, pedig nem is ismer. - Zöld fiúknak ahhoz semmi köze.- faragatlan fiú. Hátat fordítottam neki, bár nem erre lenne dolgom, és megindultam, ám ott termett előttem. Kis híján nekimentem. Hátráltam pár lépést, majd támadóállásban előhívtam az egyik kígyómat. Résnyire szűkült a szemem, az érzékeim kifinomultabbak lettek, a fiú nem tehet semmi olyat, amire most nem figyelnék fel. - Mit akarsz?- a szavakat a fogaim közt szűrtem. A fiú arca egyszeriben komoly lett, nem mosolygott. Egyik kezével elkezdte simogatni a levegőt, míg végül meg nem jelent a korábbi szervál. Míg simogatta az állatot, nem vette le rólam a szemét. - Szóval igazat látott. A nevem Sebastian.- a hangja másképp csengett, mint nemrég. Ez egy érett ember hangja volt, egy tapasztalt fiatalé, aki sok minden ment keresztül. - Mit akarsz?- de ezzel nem tud rám hatni. A bizalom egy olyan dolog, ami csak azért született, hogy bajba keverhesse az embert, ezért nem bízok senkiben. - Ha eltünteted azt a nyálkás hüllőt, a lehet gyorsan, akkor válaszolok. - Válaszolj!- a kígyóm egyre nagyobb lett, már egy szarvas piton is siklónak tűnt mellette. - Téged.- a válasza megszüntette a kígyómat. Engem? – Igen, téged. Ne lepődj meg. Sorstársak vagyunk, hozzám tartozol, illetve mind egy családba tartozunk.- ez a fiú fel fog bosszantani. - Hagyj engem békén! - Nem foglak.- megint mosolyog. Vajon bolond? De a macskája is eltűnt. –Végre találtam egy hozzám hasonlót! Régóta vándorlok különleges emberek után kutatva, olyanok nyomában, mint amilyen Te is vagy. - Vándorolsz? - Igen, egész rég óta. A szüleim a nagy bombázások előtt elküldtek Sreltaxba tanulni. Tíz éves voltam, amikor értesültem a falum pusztulásáról. Otthagytam az iskolát, és hazasiettem, de csak por és hamu várt, a szüleim sehol. - Sreltaxban tanultál? Mit?- kíváncsian néztem rá. - Ahh, pedig most jött volna a szívszaggató része a történetemnek. Kódfejtőnek szántak a szüleim mielőtt az a katasz.. - Szóval tanultál kódfejtést?! Sreltaxban? - Ha szerinted ez a legfontosabb részlet, igen.- Sebastian lemondóan sóhajtott. Izgatottan feltúrtam a hátizsákomat, amikor egy bomba csapódott be mellénk. A talaj megremegett, én elestem, a fiú egyensúlyozva, rázkódva, de talpon maradt. - A francba!- köpte ki a szót.- Látod, ezért nem hívogatjuk elő csak úgy a csakraállatunk!- az oldalán ismét megjelent a szervál, de sokkal nagyobb volt, mint eddig. A fiú felült a hátára. - Itt maradsz? Igyekezz már! Nem tudtam mitévő legyek. Régóta először ismét megijedtem, ledermedtem. A bombázórepülőt nem érdekelte, és még két bombát dobott az erdőre. Papagájantilopok, békanyulak, orrszarvú párducok özönlöttek elő rejtekhelyeikről, az egész erdő felbolydult majd lángra kapott. Sebastian szerválja idegesen mozgatta farkát, indulásra készen várakozott. Lovasa feszülten figyelt rám, de én még mindig nem tudtam mozogni. Bombák rengették meg a földet, körülöttem fákat robbantott ki a helyéről ez a hatalmas, pusztító
erő, engem mégsem bírt mozgásra. Sebastian leugrott állata hátáról, megfogta a kezem, majd felültetett a szerválra maga elé. Az állat csak erre várt. Izmos, ruganyos teste ügyesen szlalomozott a nemrég keletkezett akadályok között. Egy bomba előttünk csapódott be, elénk döntve egy hatalmas fát, ám a zöld nagymacska egyszerűen nagyobbra nőtt, majd hátsó lábairól elrugaszkodva átugrotta az óriásakadályt. A nyakam égni kezdett, éreztem, ahogy anyukám medálja szó szerint égeti a kulcscsontomat. Magamhoz tértem a kábulatból, és elővettem a pólóm alatt megbújó emléket. A medál aranyból készült, sosem tudtam kinyitni, mivel a zár valamiféle drágakő volt, amit sehogy sem tudtam kipiszkálni a helyéről. Fülsiketítő vijjogás hallatszott, megijedtem, emlékeztem erre a hangra. Tudtam mi fog következni. A bombázó abbahagyta a bombák ledobását; az eget furcsa, sárga fény kezdte betölteni. - Itt a vége, mind meghalunk!- kiáltottam, de Sabastian erősebben átfogott, a szervál pedig felgyorsult. Anyám medálját szorongattam, éreztem, ahogy szétfeszül a kezemben. Kinyitottam a kezem, és a medál kinyílt. Anyám lila-, és apám narancssárga arcképe füstölgött elő belőle, mosolyogtak. Lila és narancs füstfelhő vett minket körül, ami Sebastiant, és az állatát is megzavarta. A szervál vadul próbált kijutni ebből a felhőből, hol felgyorsult, hogy lassított, de a füst követte a mozgását. Az ég kitisztult, csend lett, de csak egy pillanatig. A vakító fényoszlop épp ugrás közbe kapott el bennünket, majd a földbe döngölt. A nyomás elviselhetetlen volt, a szervál keserves nyüszítések közepette eltűnt, ketten maradtunk Sabastiannal. Tudtam, hogy itt a vég, a szüleim, Sebastian szülei sem élték túl ezt a fénysugarat. A fájdalom átlépte az elviselhetőség határát, felsikoltottam. A füst elkezdett felfelé gomolyogni a fényoszlop mentén, egészet a kibocsátó panelig. Először a nyomás szűnt meg, majd a bombázó robbant fel, és recsegések rajával kísérve az erdő elpusztított területén földet értek a darabjai. A szívem hevesen vert, azt hittem itt halok meg. Sebastian nem mozdult, ott feküdt mellettem, a mellkasa nem mozgott. - Jaj, ne…- odafordultam hozzá, fülemet a szíve fölé tapasztottam. A szíve úgy dobogott, ahogy egy kismadár verdes a szárnyaival. Még él! Sokakon próbáltam már segíteni újraélesztéssel, egy lebombázott területen, így hát tudtam mit kell tennem. Szájon át lélegeztettem kétszer, majd harminc mellkas pumpa. Addig ismételgettem elkeseredve, míg Sebastian magától nem vett levegőt. Elmosolyodott. Megint. - Fuldoklom… még… folytathatod.- a légzése még nem állt vissza teljesen, mégis viccelődött. Oké, biztosan bolond. Felálltam, és letettem mellé a hátizsákom. - Ha már jobban vagy, fejtsd meg, ami a táskámban van. Mindjárt jövök.- meg kell tudnom, vannak-e túlélői annak a robbanásnak. Kimásztam a kráterből, hihetetlen hogy ezt megúsztuk. A fekete füstoszlop ott tornyosult, alig pár kilométerre. Füst. Vajon mi történt a medállal? Megvédett attól a pusztító halálsugártól. próbáltam rájönni, hogy történt mindez, amíg elértem a roncsokat. Minden lángolt. Kiürítettem a fejem, csak a csevegő patakokra próbáltam gondolni. A kezem lehűlt, majd vékony vízcsóvák törtek elő belőle. Koncentráltam, majd felemeltem a tenyerem, a szélrózsa minden irányába víz fröcskölt, próbáltam nem pazarolni, hanem arra a helyre irányítani a vizet, ahol tűz vagy parázs volt. Lassan minden lángot eloltottam, kifújtam magam és megindultam a roncsok felé. Épp papírokat, dobozokat, embereket kerestem. Az emberek szénné égtek, vagy darabokra robbantak. Találtam valakit, aki még lángolt, a repülő egyik szárnya alatt. Tovább sétáltam. A pilótafülke nagyjából épen maradt; egy fekete láda csillogására lettem figyelmes. A ládát kihúztam a füstölgő roncsok közül, könnyebb volt, mint amire számítottam. A zára a zuhanás következtében meglazult, így könnyű volt kinyitni. Kémcsövek, égett szélű papírok és dossziék lapultak benne. A kémcsöveket a rövidnadrágom zsebébe dugdostam, a papírosokat felnyaláboltam, azután elindultam Sebastianhoz. Csak remélni mertem, hogy csinált is valamit. Sebastian törökülésben ült, és a dokumentumaimat szemlélte, amikor visszaérkeztem. - Hogy haladtál?
- Ez egy borzalom.- a hangja távoli volt, mintha csak magának beszélne. - Olvasd. Hangosan. - „Ti, kiket a szent Jikória Istennő emelt kegyeibe, óvakodjatok a Gorillától, s mesterétől Kvarktól. A kiválasztottak ereje egyesíthető, s tovább növelhető. Kvark a gonosz, aki a Sallax-hegy tüzes gyomrában született, azért adta el lelkét a Gorilla királynak, hogy ő maga is kiválasztott lehessen. Összegyűjt minden kiválasztottat, s kiszívja belőlük Jikória Istennő csakráját, hogy a Gorilla király végleg nekiadja erejét. Óvakodjatok, s ne bízzatok!”- nem értettem. A szavak kavarogtak a fejemben. Elkezdtem kipakolni a zsebemből, leraktam a papírokat és leültem Sebastian mellé. - Ezeket a gép roncsainál találtam, egy fekete ládában.- elkezdtük lapozgatni őket, Sebastian a kémcsöveket szemlélte. Füst volt bennük, különféle színekben. Olyan, mint ami ma megvédett minket a fénysugártól.Ezek biztosan a begyűjtött csakrák.- Sebastian nem reagált, csak tovább nézte a kavargó füstöt a kémcsövön keresztül. Kinyitottam a mappákat, képek, adatok, feljegyzések voltak bennük. Átlapoztam őket, végigpörgettem a lapokat az ujjaim között, de egy néven megakadt a szemem. Flora Azo. Az anyám? Kivettem a lapját a dossziéból, nagy piros pipa volt a fényképe mellett. Átfutottam a sorokat. A végén egy bélyegzővel nyomott szó: BEGYŰJTVE. Próbáltam figyelni a részletekre is: „Az alanyt a falujában…4073.május pásodik periódusa… túlélőket nem találtunk… a főhadiszálláson tárolandó a Beavatásig…”. A szívem a torkomban dobogott. Mi az a beavatás? Vajon mikor történik meg? Az anyám még életben van. Még él! Most már kerestem a lapok között, az apám nevét, Nexus Azo. Kis idő múltán megtaláltam, a képe mellett neki is pipa volt. Átfutottam a szöveget, ugyanúgy kezdődött, mint az anyámé, de a lélegzetem is elakadt az egyik mondatnál. A torkomban óriási gombóc nőtt, a látásom elhomályosult a szememben gyűlt könnyektől: „Túl sok ellenállást mutatott… az alany csakráját póttestben elhelyeztük a Beavatásig… a testet a porlasztóba küldtük.” Az apámat megölték. Ellenállt, ezért végeztek vele. Sebastian a hátamra tette a kezét. Rázkódtam a sírástól, próbáltam abbahagyni, de a feltörő emlékek, anyám mosolya, apám büszke tekintete, amikor pontosan dobtam vissza neki a Skrevball-t… és ők elvették ezt tőlem. Kvark megfosztott minden jótól. A szomorúság helyét a düh és az ingerültség vette át. A testem égni kezdett, fájt minden sejtem. - Kék lány, mi van veled? Aú!- elkapta a kezét a hátamról, tűz csapott elő belőlem. Sebastian kőfalat emelt maga köré, amikor kitörtek belőlem a lángok. Legalább öt percig lángoltam, üvöltöttem. Amikor kimerültem, a földre hanyatlottam. A tüzem olyan forró volt, hogy Sebastian kőburkát is megolvasztotta. Felébredt a negyedik elemem. Először a víz, majd a föld, a levegő és most a tűz. Úgy hallottam a szél a legnehezebb elem, mivel láthatatlan és tapinthatatlan, nekem mégis könnyen ment, a sok vándorlás alatt. A tűz a haragból születik, ezért ezt egy könnyű elemnek tartják, hiszen mindenkiben van harag vagy düh. Én nem utáltam senkit, nem voltam dühös senkire, a szüleim halála miatt sem éreztem haragot… mostanáig. Izzott bennem a düh, és a megértés táplálta ezt a tüzet. A dolgok megértése, hogy a falum pusztulása egy hatalommániás ősi férfi bűne, hogy anyám egyedül sínylődik, ki tudja hol és meddig, és hogy az apámat túl erősnek vélték ahhoz, hogy kordában tudják tartani. - Kék lány, jól vagy?- Sebastian óvatosan felém közeledett. Tudatomnál voltam, mégsem tudtam mozogni. Nem lehetek ilyen gyenge. Nem most! Ha a saját testemnek se tudok parancsolni, mit képzelek, majd meg tudom bosszulni a szüleimet? Erőt vettem magamon. Magamban majd’ szétszakadtam, ám Sebastian ebből csak annyit láthatott, hogy megrezdült a kisujjam. Nagyot sóhajtott, majd a kezét a fejem alá tette és belehelyezte az ölébe. Amikor már mozogni tudtam, kicsit oldalra fordítottam a fejem, utána ránéztem. Bele azokba a nagy, zöld szemekbe. Az arca koszos volt, több helyen vérzett, a szeme mégis tiszta volt és megnyugtató. - Köszönöm.- suttogtam.- A nevem Fauna. - Végre erre is fény derült, Fauna.- az ő szájából szebben csengett a nevem. Felültem, de egy kicsit
megszédültem.- Nem kell elkapkodni semmit. Pihenj csak. - Jól vagyok. Induljunk. - Várj! Mi ez a sietség? És mi történt az előbb? Uralod a tűz elemet? - Olvasd el azokat a lapokat és megtudod.- amíg ő az általam szétszórt papírok között kutatott, elmondtam neki, amit senki másnak eddig.- Mind a négy elemet képes vagyok használni. Mostmár.- erre persze megdermedt. - Hogy tessék?! Erre senki nem képes! Ez lehetetlen!- tudtam, hogy nem fog hinni nekem. Koncentráltam. Az előző dühre a tűzhöz; a patakok csevegésére a vízhez; a magabiztosságra a földhöz és a vándorlás alatti békére, nyugalomra és szabadságra a szélhez. Apró gömbök jelentek meg körülöttem, melyek fokozatosan egyre nőttek. Amikor öklömnyi nagyságúak lettek, tűz, víz, föld és levegő állagúak lettek. Kinyitottam a szemem, Sebastian álmélkodva nézett felváltva rám és a gömbökre. - Bármi is a terved, bárhová is mész, most már tutira veled maradok!- elnevettem magam, a koncentrációm megszűnt, így a gömbök füstté lettek. Ha mind a négyet egyszerre akarom használni, nem szabad kizökkennem, de nem is bántam, hogy eltűntek. Bizonyítéknak ennyi is elég volt. Felálltam a kráterben, körbepillantottam. Hatalmas rombolás ment itt végbe. Az erdő lángolt, hatalmas fák dőltek ki. Több száz állatot tett hajléktalanná az esztelen pusztítás. Felnéztem az égre, papagájteknőcök, sólyomhalak és több más madár vijjogva siratta elveszett otthonát, miközben másik táj felé repültek. És ezt csak miattunk. Ki tudja, mi történhetett azokon a helyeket, ahol más kiválasztottakat támadtak meg? - Ez így nem mehet tovább. - De mégis micsoda? - Megtámadjuk Kvark erődjét. - Megzakkantál?! Tudom mit mondtam az előbb, de ez őrültség! Láttam már a várát. Elszigetelt helyen van,a Frondrál-hegységben. Több ezer katona védi, több száz kéme van szerte az országban, akik jelentik, ha bárki ellenséges szándékkal közeledne felé. És ott van a hivatalos álca, a Köztársasági Bizottság, akik lecsukathatnak, ha a besúgók feldobnak! Mégis mi a franchoz akarsz kezdeni?! - Sereget toborzunk.- a földön ott hevertek a kiválasztottak nevei, a tartózkodási helyük koordinátái, minden adat, ami kell.- Kiválasztottakból álló sereget. - Sereget? Kiválasztottakból? Különc nép a miénk, miből gondolod, hogy csatlakoznak?- megjelentettem a négy gömböt magam körül. - Majd meggyőzöm őket.
VÉGE
