Max Frisch
Legyen a nevem Gantenbein∗
Legyen a nevem Gantenbein. Elképzelem: az életemet egy nagy színésznővel, akit szeretek és ezért elhitetem vele, hogy vak vagyok; ennek következtében a boldogságunkat. Legyen a neve Lila. A világ tiszta őrültségnek tartja, amikor mi, azért, hogy összeházasodjunk, a vakuk fénye elé állunk, egy színésznő és egy vak; ennek a házasságnak nem adnak (látom azon, ahogy a jókívánságaikhoz grimaszolnak) legjobb esetben is csak egy szűk nyarat, és ez ügyben csak azt nem tudják eldönteni, hogy kettőjük közül ki az, Lila vagy Gantenbein, akit tulajdonképpen sajnálni kell. Olyan boldogok vagyunk, mint még soha senki. Elképzelem: Lila az első naptól megcsal (hogy ezt az igen ostoba kifejezést használjam), de nem tudja, hogy én ezt látom, és minden alkalommal úgy örül, mint egy gyermek, ha kimegyek érte a reptérre. A lelátón várok, a fehér botomra támaszkodva, a szemüveg az orromon, a karszalag a helyén. Nem integet, amikor később az irányított utasok csoportjában átmegy a széles betontéren, és természetesen én sem integetek. Hogy nehogy kiessek a szerepemből örömömben. Látom az urat, aki a Lila kabátját hozza, és Lila, amíg bámészkodik, belekarol. Most észrevett! Látom. És aztán eltűnnek lent a vámfolyosón. Sosem fogom megkérdezni, ki volt az az úr. Mert hát Lila nem említi soha, és én nem tudnám megmagyarázni, honnan tudok egyáltalán a létezéséről, anélkül, hogy ne adnám fel a szerepemet. Ha megkérdezem, hogyan szándékozik az összes cókmókját, táskákat és kabátokat, ernyőt, magazinokat és azt a sok mindent, ami még az övé, az útján maga után hurcolni, olyankor biztosít, hogy mindig akad valaki, aki egy hölgynek segít. Nekem nem kell emiatt aggódnom. Néha nagyon sokáig tart a vámvizsgálat, Lila nem tehet róla. Szeretek reptereken várni, szívesen nézegetem a sugárhajtású repülőket, hogy esik-e az eső vagy nem, és szívesen hallgatom a visszhangzó hangszórókat, a ∗
Max FRISCH: Mein Name sei Gantenbein, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1964.
világ tele van célokkal: Bécs, Kairó, Stuttgart, Athén, Bejrút, Bangkok, Tokió, Stockholm, Lisszabon, Caracas, Prága, London, New York... Mielőtt elindulnék a vámfolyosóhoz, természetesen meggyőződöm róla, hogy minden rendben vane, odalépek egy tükörhöz, és a nyakkendőmet eltolom egy kicsit balra vagy jobbra, hogy Lila a köszöntés első áradata után helye igazíthassa. Biztos hevesen ver a szívem. A többiek, akik Lilával együtt a vámkezelésre várnak, és akiket ugyancsak vár a férjük vagy feleségük, az üvegen keresztül integetnek, és jelbeszéddel próbálkoznak, amire nekünk, Lilának és nekem, nincs szükségünk. Végre Lila is sorra kerül. Az úr, aki Lila nehéz kabátját cipeli, mindig ugyanaz, még akkor is, ha Lila csak egy nappal később tud utazni, mint ahogy eltervezte. Mit rázza a fejét az az úr? Csak ez hiányzott még, hogy összecseréljék a csomagokat azok a vámos fickók. Még szerencse, hogy valaki kiáll az én Lilámért! Az összes többi úr csak a maga csomagjáról gondoskodik. Most elválnak, ahogy látom: csók nélkül. Vajon mégis kételkednek a vakságomban? És aztán az úr elhalad mellettem, mialatt Lila, most már kabáttal és táskákkal és magazinnal megrakottan, lassabban halad, mint ő. Mivel mindig, amikor elmegy mellettem, a másik oldalra néz, nem mondhatok az arcáról semmit. Ahogy Lila vonszolja magát! És én még csak elé sem mehetek, hanem kirakati bábuként állok, amíg el nem talál a csókja, aztán megszólalok: Lila? és a lomjai után nyúlok. Mit felejtett el vajon? Még arra sincs ideje, hogy visszatolja a nyakkendőmet. A hordárát keresi? Az tíz lépéssel mögöttünk jön, és hogy rávezessem erre, megkérdezem, hogy van-e már hordára. De nem ez az. A kérdésemet, hogy hogy ment a filmezés, meg se hallotta. Arról később. Arra kér, várjak egy pillanatot, ne mozduljak a helyemről, különben nem talál meg újra. Egy újságot, mondja ő, csak egy újságot akar. Tehát nem mozdulok a helyemről, egy kirakati bábu, nálam a kabátja és az ernyője, mindenkinek az útjában van. Nyilvánvalóan elfelejtett valamit; arra gondolok, hogy az úr le fogja késni a buszt, és hogy az autónkon elvigyük, az nem szokás. Látom, hogy megijed, aztán a zsebeiben turkál, a jobban, a balban, fejcsóválva, keres tovább, nem tudom, mit. Mindezt úgy nézem, mint egy filmet: nem minden izgalom nélkül, annak a részvétnek nem minden előjele nélkül, amilyet az ember egy film kezdetekor érez, azt remélve, hogy majd ki fog derülni, hogy mi is történik. És mint a filmben: az emberek a vásznon magukban vannak, habár láthatom őket, nélkülem; csak beleélhetem magam, de kívül vagyok, mindentől mentesen, így szenvtelen. Nála van még talán az útlevele? Türelmesebb vagyok, mint a hordár. Úgy van! Most nevetnek. Természetesen Lila útlevele (miért nem kérdezett engem?) a saját retiküljében van. Nekem persze nem jut ki a nevetésből. A hordárt az időjárásról kérdezem, hogy eltereljem a figyelmét arra az esetre, ha Lila és az úr, aki most tényleg lekéste a buszt, tisztán az útlevél megtalálása felett érzett megkönnyebbülésükben mégis megcsókolnák egymást. Mégsem vagyok annyira mentes ettől, amennyire szeretnék; lehangolhatna, ha egy hordár (a társadalom) úgy vélné, többet lát, mint én. Most Lila, cseppet sem ideges, ismét a karomba
fűzi a magáét, érzem, teljesen az enyém. Megkaptad az újságodat? kérdezem mellékzönge nélkül, de ő most felel a kérdésemre, hogy hogy ment a forgatás Geiselgasteigban. Oh! Most a kocsiját keressük, amit én látok, de Lila egészen pontosan emlékszik, hogy távolabb tette le, és én nem vitázok. Megyek erre, megyek arra, a durcás hordárnak legyen min kacagni. Ott! mondja, ott áll az autó! Nem mondom: Na látod! Ezek azok az apró szurkálódások, amik egy nagy szerelmet is felőrölnek. Az autóban aztán, mialatt Lila vezet, tudom, hogy én vagyok a legboldogabb szerető. Remélhetőleg Gantenbein soha nem adja fel a szerepét, ami abból áll, hogy hisz. Milyen gyengéd Lila minden alkalommal, amikor vendégszereplésből jön! Lila Gantenbein térdén ül, ugyanannyira elfogulatlan, mint a férfi, és elárasztja a jókedv, mert hiányzik a pillantás, ami őt álnokká és hazuggá teszi; olyan boldog, mint még soha egyetlen férfival sem, alakoskodnia sem kell, hiszen nem érzi magát gyanakvó szemektől meglesve. Aztán leveszi a sötét szemüvegemet, hogy Gantenbeint szemen csókolja, és a szerelme igazi, érzem, mivel Gantenbein előtt nem kell hazudnia. Milyen szerelemittas tud lenni Lila! Senki mással nem akar élni, mondja ő, és én elhiszem. Nem mindig lesz könnyű, de megéri; egy vaknak mégsem lehet olyan könnyen port hinteni a szemébe. Nem hagyatkozom a szememre. A kofferje, aminek a cipzárja csak félig van kinyílva, kiadja magából a tartalmát az előszobában, szerepkönyvek, levelek, cipő, és ez naphosszat így is marad, de Gantenbein nem mond majd semmit; a lakásunk egy papírkosárra emlékeztet, alig jött haza Lila a bevásárlásból, és ez így is marad, tudom, amíg Gantenbein titokban össze nem szedi a madzagokat, és el nem tünteti a papírt. Anélkül, hogy bármit is mondana. Lila hiszi, hogy a rend idővel mintegy magától helyreáll, hisz a kis házi manókban, és ez megható. Na de mit neki a rend! A rendre csak egy olyan embernek van szüksége, aki nem egy a világgal, azért, hogy ne süllyedjen el; Lila egy a világgal. Lila szép. Ezt mindenesetre sokan mondják neki. Amikor Gantenbein mondja neki, olyankor a férfi becsukja a szemét, beletúr az ujjával a hajába, és a kulcscsontja fölötti gödröcskéjét csókokkal borítja el. Lila a tükör előtt. – Atyaisten, mondja, el fogok késni. Nem találja a nyakláncát. – Mennyi az idő? – kérdezi.
Úgyis mindig el fog késni, ezt Gantenbein nem tudja megakadályozni, de nyaklánc nélkül nem jön; mivel a férfi titokban rendet rakott, tudja, hogy hol van a lánca, és mivel szereti, olyan helyre teszi, ahol Lila megtalálja. – Te, mondja, megvan! Ez mindig bejön. Valahogy. Elképzelem: Olykor vendégeink vannak, és ez nehezebb – mert a többiek figyelnek –, például Lila nem látja, hogy a hamuzókat végre ki kellene üríteni, hogy a feketekávéhoz sajnos nincs cukor, hogy a kutyánk (azt hiszem, van egy kutyánk) a hortyogásával kicsit sem járul hozzá ahhoz a kérdéshez, hogy Ernst Jünger változáson ment-e keresztül, ilyenkor figyelnem kell arra, hogy el ne áruljam magam, hogy fel ne álljak egyszerűen, hogy végre kiürítsem a megtelt hamuzókat. Valaki Joyce-ra tereli a szót. Megsimogatom a hortyogó kutyát (tacskó vagy szelindek?) és látom, hogy a vendégeink a szemükkel a cukrot keresik, a magam részéről hallgatagon, a sötét szemüvegemnek köszönhetően fel vagyok mentve az alól a kétszínűsködés alól, hogy én is olvastam volna a Finnegans Wake-et. Mikor fogják kiüríteni a hamuzókat? Valaki Bennre tereli a szót, ami nem lep meg; Kafka már korábban sorra került. Lila a kék szép tágra nyílt nagy kék szemével! Nem látja, hogy az a kérlelhetetlen úr, aki most minden beszélgetésben a nagy példaképpel, Brechttel jön elő, ugyanazt az arcot viseli, mint az az úr, aki eddig a birodalmi irodalom-kamaránál volt, és természetesen úgy teszek, mintha semmit sem látnék. Az ilyenek fárasztóak. Alkalomadtán felállok és kiürítem a hamuzót… A félelmem, hogy ilyen kézmozdulatok elárulhatnak, egy vak, aki látja, hogy a hamuzókat ki kell üríteni, nem vonatkozik Lilára; Lila már annyira hozzá van szokva; csak a vendégek, akik még nem ismernek, jelentenek számomra némi veszélyt, és a konyhában, amíg kiürítem a hamuzókat, kalapál a szívem. Kintről ezt hallom: – Mondja csak, Lila, tényleg vak? – Rettenetesen igyekszik, mondja, hogy nehogy észrevegyék rajta. Én is mindig úgy teszek, mintha nem vennék észre semmit. – Mennyire is vak ő tulajdonképpen? – Elképesztő, mondja valaki, ahogy észreveszi, ha valaki figyeli. Csak amikor ő maga beszél, van az embernek az a benyomása, hogy vak. Nem igaz? Amikor nekibuzdul, mint az előbb. ( – a Little Rockról.) – Igaza van, mondja az úr, aki most fedezte fel Brechtet, elképesztő, amikor ott ül és simogatja a kutyáját, az embernek folyton az az érzése támad, hogy figyelik. – Nemde? – Mióta vak?
– Amióta ismerjük egymást, mondja Lila egyszerűen. Először azt hittem, viccel. – Szünet. – Ezt még nem meséltem volna el? – Nem! És ekkor Lila elmeséli a történetünket, minden alkalommal egyre mulatságosabban, szívesen hallgatom, annál részletesebben meséli, minél kevésbé stimmel, ezt az egyre fennköltebb anekdotát ez első találkozásunkról: – hogyan jön Gantenbein az öltözőjébe, egy úr az elragadtatás megszokott virágaival, Lila nem hajlandó fogadni, ha az öreg öltöztetőnő nem bizonygatná, hogy ez egy vak, Lila épp a sminkjét törli le, mindössze alsóneműben és egy kibomlott pongyolában. Egy vak? Lila úgy néz ki (így mondja mindig) mint a böjti boszorkány, olajosan. Hogyhogy egy vak? – kérdezi, de még azelőtt, hogy az a lényeges gondolat megfogalmazódott volna benne, hogyan is lehetne egy vak elragadtatva a játékától, Gantenbein már az ajtóban áll, feltartóztathatatlanul, amilyenek csak a vakok tudnak lenni, nem látja a lehetetlent, még az öltöztetőnő megdermedt arckifejezését sem. Egyszerűen ott áll, rózsák a kezében, három darab, és elmondja, mennyire el van ragadtatva. El kell neki hinni. Közben Lila épp azon az estén (ezt is mindig elmondja) rosszabb volt a szokásosnál, egyenesen katasztrofális. A férfi nem tudja, mi legyen a rózsákkal. Lila a sminktükör előtt, olajosan, mint már mondta, egy böjti boszorkány csapzott hajjal, felajánl egy sajnos imbolygó karosszéket, és az öltöztetőnő elveszi tőle a három szál rózsát, eközben a vak megcsókolja a kezét (ezt csak olyankor meséli el Lila, amikor nem vagyok ott az elbeszéléskor) és nem veszi észre a balfogását, valahogy megrendítő, és ahogy az imbolygó karosszékből aztán Ionescoról beszél, mélyenszántóan, az első látogató az öltözőjében, akinek nem kalandozik el a tekintete, hanem kizárólag csak a művészetet tartja szem előtt, míg Lila megfésülködik és később felöltözik a jelenlétében, igen, már egy negyedóra után is az a benyomása az embernek egy vakkal kapcsolatban, mintha házasok lennének. – Valaki hülyén nevet…most hozom a tiszta hamuzókat. Csend. Látom, hogy a nő megdöbben, amikor Gantenbein a tiszta hamuzókat az asztalra teszi, egyet ide, egyet oda, anélkül, hogy nekiütném a csészéinek vagy a poharainak. Miért nem isztok? – kérdezi a férfi és megtölti az üres poharakat, a többiek nézik, pontosan észreveszem, leselkedik-e ott kétely vagy sem. Ha valaki kételkedik, addig töltöm a poharát, míg ki nem csordul. Ilyen fogásokra egyre ritkábban van szűkség. Valaki Musilra tereli a szót. […] Szeretem a szeptemberi reggelt, dér-réz-kék, mintha füst mögül látszana a nap, a vidéki házak mintha selyempapírba lennének csomagolva, a tó csillog, a túlpart gőzölög, ősz van, üvegházak között állok, Mancs a pórázon, egy vidéki kertészet ágyásai között – szemüveg nélkül, hogy rendesen lássam a virágok színeit, és a karszalagot a nadrágzsebembe dugtam, hogy ne gondolja a barátságos kertész, hogy akár hervadtat is rám sózhat. A kése úgy csillog, mint a tó. Szarkaláb, igen,
vagy bárhogy is hívják, bólintok, és minden szár, amire rábólintok, kés alá kerül és leválik egy halk reccsenéssel, virágok Lilának, reccs, reccs, reccs, a kertész keze már tele van kék szarkalábbal, reccs, amíg csak azt nem mondom: Elég! Szeretnék még valami sárgát hozzá, nem, valami halványabbat, nem túl sokat, néhány piros ernyős virágzatot hozzá, őszirózsát, igen, dáliát is, igen, burgundi pirosat, igen, sok burgundi pirosat, sok… Ma jön vissza Lila a vendégszereplésből. Ha tudná, hogy élvezi Gantenbein ennek a világnak a lángoló vagy izzó színeit, amikor Lila úton van, és hogy csapja be őt minden egyes virággal, amit lát! A gépe 15.40-kor érkezik. Most, otthon, elrendezgetem a virágokat a vázában, rendezgetem, félrebiccentett fejjel hátrébb lépek, a szemüveg nincs rajtam, hogy a színek összjátékát le tudjam ellenőrizni, megint megigazítom, végtére is időm van, a vágyakozás napjai hosszúak, az órái még hosszabbak, szívesen teszem, ezt a rendezgetést és várakozást és átrendezgetést, és bár tudom, hogy Lila sosem jön korábban a beígértnél, néha később, de sosem korábban, mégis ideges vagyok. El ezzel a zörgő selyempapírfelhővel, el a szárakkal, el velük! Amikor elkészülök, az óra tizenegyet üt, egy utolsó pillantás szemüveg nélkül: el vagyok ragadtatva, nem illik az embernek saját magát dicsérni, de el vagyok ragadtatva az ízlésemtől, most tétlenül, mivel nincs már mit rendezgetni, fütyölök is talán, túl nyugtalan vagyok, hogy le tudjak ülni és újságot olvassak, vagyis állva, még két vagy háromszor lehajolok, hogy felvegyek egy lehullott szirmot a szőnyegről, most már ez is el van intézve. Tudom, Lila még fel sem szállt a gépre, és negyedjére meg ötödjére is lehajolok, mert ismét lehullott egy kék virág, egy türelmetlen szarkaláb, Lila ráadásul még valószínűleg ágyban van, és én arra gondolok: remélem, nem kési le a repülőt! és állok, számban egy cigarettával, amit elfelejtek meggyújtani, mert egyszer az órára, egyszer a virágra pillantok, egyre másra akad egy ág, egy ernyős virágzat, egy szín, ami zavar, nem néz ki vakvéletlennek, pedig feltétlenül ezt kell sugallnia, úgy vélem, feltétlenül, azt szeretném, ha Lila később, nem rögtön a hazatértekor, de később, amikor ez a szoba azonnal retikülökkel és magazinokkal és kesztyűkkel lesz ismét tele, örülni tudjon, anélkül, hogy Gantenbeint meg kellene dicsérnie, ellenkezőleg, hadd mesélje csak el nekem, milyen szépen néz ki a véletlen, igen, gyakran több órát vesz igénybe, amíg ezt elérem – már megint rendezgetem a csokrot, folyton leszállingózik egy-egy szirom, szép a szőnyegen is, sárga és kék pelyhek, még mindig harmatosak, természetesen a sötét szemüvegem mindig a kezem ügyében van, ha esetleg Lila korábban jönne, olykor a számban tartom, a fekete szemüvegemet, amikor mindkét kezemre szükségem van a csokorhoz, és hallgatózom, mint egy gyerek, aki nassol, reszketve a lelkem mélyén… Azt hiszem, igazán szeretem. Másnapra, amikor a táviratot (Érkezés csak pénteken 10.45) azzal magyarázom, hogy az utolsó kültéri felvételt valószínűleg az őszi köd miatt el
kellett halasztani, a csokrom elvesztette frissességét; megint eltüntetem a szőnyegről a szirmokat, amiket éjjel veszített el a csokor, leginkább a dáliák, a nehézfejűek, hajlamosak elkomorodni. A maradékot ismét elrendezem – hiába… Látom: a csokrom, azáltal, hogy elárulja, hogy tegnapi, úgy áll most a vázában, mint egy szemrehányás, némán, Lila rosszkedvű lesz, bár semmit sem mondok, semmit sem kérdezek majd. Ez többé már nem egy spontán csokor, egyszerűen látszik rajta. Így eldobom, mielőtt kimegyek a reptérre; természetesen nem a szemetesbe, ahol Lila megláthatná, hanem a pincébe, ahol a magazinoktól eltakarva látatlanul elhervadhat. Úgy kell kinéznie, mintha egyszerűen nem gondoltam volna virágra. Ez azt jelenti, hogy a vázát is el kell mosni még, mielőtt kimegyek a reptérre – Lila már landolt is. Gantenbein kishíján elkésett (a lépcsőházat is meg kellett tisztítani még az utolsó másodpercben a sárga és kék szirmoktól), és még éppen látom: az úr, aki a cókmókját a vámhoz viszi, még mindig ugyanaz. Mancs vonyít, amikor az idegen úr és Lila, az ő gazdája, öt méterrel a vak férje előtt elbúcsúznak; minden erőmmel pórázon kell tartanom, a büdös dögjét. Remélhetőleg sosem leszek féltékeny!
Fodor Orsolya fordítása
