A népművészet1 A népköltészet a nép gazdag művészi alkotótevékenységének csupán egyik része. A pásztorok fa- és csontfaragásai, a parasztemberek faragott bútorai, a fazekasok korsói, tányérjai, a népi szőttesek, a hímzések, szűrök mind-mind népünk művészi érzékét, tehetségét tükrözik, és a népművészetnek éppoly értékes alkotásai, akárcsak egy népballada vagy népdal. A népi díszítőművészet sohasem öncélú, hanem a közhasznú tárgyak, a ház, a viselet, a bútorzat darabjainak eredeti szerepéhez igazodik, és így próbálja őket szebbé, vonzóbbá tenni. Ezért van az, hogy gyakran a leghétköznapibb tárgy (mosósulyok, guzsaly, sótartó) kapja a leggazdagabb díszítést. Bármely anyaghoz nyúl a népművész, a tárgy anyagát, rendeltetését mindig szem előtt tartja. Így a szerkezet, a színek, a díszítés végtelen lehetőségeket kínál, de egyben sajátos fegyelmezettséget is követel. A fafaragás elsősorban a fában gazdag területek művészete. A házi használati tárgyakon kívül kifaragják a házak oromfalát, a kapufélfákat és a temetőkben a fejfákat is. Ez utóbbiakat – török hatásra – rendszerint kopjafa formájúra alakítják. Különösen jellegzetes a galambdúcos székely kapu. A bútorokon korábban az egyszerűbb, mértani formájú karcolt mintát találjuk, később ezt a dombormű jellegű fafaragások váltják fel. A fafaragás leghíresebb művészei Máramarosban élnek. A legősibb foglalkozások közé tartozik a fonás és a szövés. Kenderből, lenből és gyapjúból készülnek a szövőszéken előállított anyagok. Évszázadokig a jobbágy háztartások valamennyi textíliáját otthon állították elő. A munkaigényesebb díszítést az ünnepi alkalmakra használt, finomabb holmikon alkalmazzák, míg a köznapiakat egyszerűbb mintájú, a formát lezáró ékítmény díszíti csupán. Mióta az emberek bőrből vagy szőttesből készített ruhát viselnek, darabjait szükség és lehetőség szerint egymáshoz kellett rögzíteni. Az összeerősítés, amely kezdetben a gyakorlati célt szolgálta csupán, 1
Részlet Dombi Erzsébet, Péntek János és Tamás Éva Magyar irodalom. Tankönyv a 8. osztály számára. Bukarest, 1993.
1
hamarosan díszítéssé is vált. Az első hímzések a bőr- és textildarabok összeerősítése és szegése mentén és a használatnak erősen kitett felületeken születtek meg. A népi hímzések két nagy csoportját ismerjük: a szűcs- és szűrhímzéseket, valamint a vászonhímzéseket. A szűcshímzéseket a báránybőr sima felére dolgozták a szűcsök háromféle tűvel. A subát, a ködmönt, a mellest, a mellényt, a dohányzacskót egyaránt díszítették. Mintakincsük szinte teljes egészében növényi eredetű volt, talán ezért nevezték a hímzést „virágozásnak”. Minden munkájukra került hímzés, de főként az ünneplőre szánt darabokat hímezték díszesen. A szűcshímzés mellett ismert az irharátát is, amelynek célja kezdetben csak az anyagerősítés volt. A szűrhímzést vastagabb anyagra, a gyapjúból készült szűrposztóra varrták a szűrszabók gyapjúfonállal. Az öltések az alapanyag és a hímzőfonal miatt megnövekedtek, s ez a díszítményekre is kihatott. A szűrszabók csak az ünneplő szűrőket cifrázták, innen a „cifraszűr” neve. A hímzés mellett vagy együttesen a posztórátétet is alkalmazták a szűcsökhöz hasonlóan. A vászonhímzések alapanyaga a kender- és lenvászon. Hímzőfonala az alapanyaggal azonos, fehérítetlen vászonhoz fehérített, vagy fordítva. A legrégibb eljárások közé tartozik a lapos öltés, a keresztszemes, azaz a szálszámolásos munka. A kender- és lenvászon alapanyagot hamarosan kiegészítették a gyári anyagok. A fehérhímzés mellett kedveltté válik a fekete, a piros és a kék. A századfordulón kialakuló hímzések mintakincse kötetlen. A keresztöltéses varrottasok mellett – amelyek egy része világosan elárulja a szőttes eredetét – egyre több a szabadrajzú hímzés, mint például a híres írásos. Az író- és varróasszonyok mintakincse rendkívül változatos. A legrégibb mesterségek egyike a fazekasság. A cserépedény készítését már a kőkorszakban ismerték. Ahol agyaglelőhely volt, szerte a világon kialakultak fazekasközpontok. Erre a mesterségre a legjelentősebb hatást Közép-Európában – s így hazánkban is – a huszita habánok gyakorolták. A habán cserépedényt fehér alapon kék mintás díszítés, sajátos égetési és 2
zománcozási eljárás jellemzi, amely erősen eltér a korábbi egyszerű, mázatlan, festetlen, csupán mértani díszítőelemekkel karcolt formáktól. A leghíresebb fazekasközpontok Korond és Csíkdánfalva. A népi díszítőművészet napjainkban már szinte teljesen elvesztette eredeti rendeltetését, hiszen a gazdasági-társadalmi körülmények kedvező alakulásával megszűnt a szükségszerű önellátottság kényszere. A díszítőművészet továbbélése a tehetséges népművészeknek egyben munkalehetőséget is biztosít.
Kérdések, feladatok 1. A megismert népművészeti ágak közül melyik jellemző a ti vidéketekre? 2. Próbáljátok meg lépésről lépésre nyomon követni, és vázlatpontokban rögzíteni valamely népművészeti tárgy készítésének munkamozzanatait! 3. Móra Ferenc édesapja szűcsmester volt, foglalkozásának igazi művésze. A Kincskereső kisködmön című művében Móra így állít neki költői emléket: Kis temetőnkben tudok egy zugot: Az öreg remekes szűcs nyugszik ott. Híres, amit varrt ködmön és suba. Neve sokáig él a faluba. Magam is sokat elemlegetem, Számon mosollyal, könnyel lelkemen, S deres fejemmel sok-sok hajnalon Ölében alszom a műhelypadon. Sírhatnékom van, ha eszembe jut A borongós nap, melyen elaludt, S amikor halkan sírdogált a szél, Mindig azt gondolom, hogy ő beszél. 3
Az öreg műhelyt sírja vissza tán? Fáj a sötétség néki s a magány? A hideg ellen hallat tán panaszt? Mi fáj a holtnak, Isten tudja azt. Ám megjött a tél tegnap délelőtt, Beszitálva hóval a temetőt. S az öreg szűcs már nem panaszkodik, Az öreg szűcs már szépet álmodik. A hó fehér, selymes, sűrű, puha, Úgy takarja be, mint meleg suba, S a téli zöld, mely hegyig belevész, Az rajta zöld irhábul a szegés. (Apám) a) Figyeljétek meg, hogyan jelentkezik a vers képanyagában a szűcsmesterség jellegzetes fogalomkincse! b) Hogyan érzékelteti a költő, hogy az öreg szűcs igazi szerelmese volt a munkájának? 4. Soroljatok fel húsz szót valamely népi foglalkozási ág jellegzetes szókincséből! 5. a) Indokoljátok meg, miért látjátok szépnek a helyi népviseletet! b) Olvassátok el a következő versrészletet, és figyeljétek meg, mi ragadta meg elsősorban Ady Endrét a kalotaszegiek viseletében! Mennyi szín, mennyi szín, mennyi kedves És tarkaságban annyi nyugalom És fehér és piros és virító-sárga, Izgató kék és harcos barna szín S micsoda nyugodt, nagyságos arcok, Ékes párták, leesni áhítók. (Ady: A Kalota partján) 4
6. Az itt következő szöveg alapján igazoljátok az alábbi két állítást: a) A népi díszítőművészet sohasem öncélú. b) A népművészeti tárgyak nem önmagukban való remekművek, művészi hatásuk elszakíthatatlan sorsuktól, eredetüktől. „Van éjszaka, hogy nyolc-tíz is az újszülött bárány. Kibogozhatatlanul összekeverednének, ha nem jelölnék meg, hogy melyiknek melyik az anyja. Ez ma úgy történik, hogy az anyának is, az újszülöttnek is ugyanolyan számú fémlapot kötnek a nyakába. De valamikor nem fémlap és számjegy jelölte az együvé tartozást. A nyári nyájőrzés szüneteiben a juhászok szobrászkodásra vetemedtek. Fából, zsebkéssel kifaragtak két-két pici ásót, kereket, kardot, zsebórát; azokból került az egyik a juh, a másik a bárány nyakába. Mivel pedig egy-egy évben az ellések száma több mint száz fölé emelkedett, úgy nőtt a primitíven megszobrált kis tárgyak száma. Még iskolás sem lehettem, amikor apai nagyszüleimmel látogatóban egy nyűgösködő órámban nagyanyám szórakoztatásomra ilyen kis fafaragványokat hozott le a padlásról, majdnem egy vékával. Nem emlékszem, kaptam-e addig játékszertől valaha is olyan szívbéli gyönyört, mint azoktól a gyermektenyérnél nem nagyobb kis műalkotásoktól. Volt köztük minden: csutora, szita, hegedű, kalapács, patkó, lakat, nyújtódeszka, vasaló, sőt lovas huszár, mozdony, kápolna és kastély. Ott volt csaknem minden, ami egy pusztai pásztor agyába bekerült a szemen át vagy hallomásból. Mert hisz volt azok közt a kis szobrok közt hétfejű sárkány és török basa is. Örökmécses nem ég a szobában, ahol otthon dolgozom, de az egyik sarokból mégis valami megszentelt időtlenség árad. Petőfi keze vonása függ ott a falon. Mellette két juhászbot úgy összeerősítve, hogy kampójukon a birkafejek szembenéznek. Rájuk függesztve sorakoznak most azok a kis fafaragványok, melyek a hajdani játékkosárból fönnmaradtak; meg amelyeket később hozzájuk szereztem…” (Illyés Gyula)
5
