a nem hagyományos családmodell, a szülői fejlődésének összefüggései

Társadalmi egyenlötlensége.indd 1

Kereszty Zsuzsa

A kötet összeállításának célja elsősorban az volt, hogy a pedagógiai munkát végzők számára segítséget adjunk a mindennapi tapasztalataik jobb megértéséhez, a címben felsorolt folyamatok, jelenségek közötti összefüggések értelmezéséhez. A kötetet azzal a reménnyel készítettük, hogy az írások gazdagítják a pedagógusok felkészültségét, akik megújult tudásuk birtokában hatékonyabban segíthetik a hátrányos helyzetű gyermekek fejlődését olyan módon, hogy együttműködve segítik a szülőket is, és elismerik a nem hagyományos családok szokatlan működését is.

Ahhoz, hogy a hátrányos helyzetű gyermekek fejlődését a pedagógusok professzionálisan tudják segíteni, ismerniük kell a családok helyzetéből és/vagy kultúrájából fakadó különbözőségeket. Különösen fontos, hogy a tanárok értsék, milyen nehézségeket jelent a szegény családok gyermekeinek az iskolai követelmények teljesítése. Napjainkban a pedagógusok körében számos esetben leegyszerűsítő magyarázatokkal, sztereotípiákat tartalmazó értelmezésekkel találkozunk, amikor a hátrányos helyzetű roma és nem roma gyermekek iskolai vagy családi helyzetéről esik szó. Az iskolákban dolgozó pedagógusok attitűdjének változásához olyan ismeretekre van szükség, amelyek segítenek a hétköznapi tapasztalatok értelmezésében, feldolgozásában. Rendelkezésükre kell bocsátani minél több olyan információt, amely segíti a nem hagyományos családmodell, a szokatlan szülői viselkedés, az átlagtól eltérő kapcsolati jellemzők értékességének felfedezését. Csak akkor várható változás, ha a társadalmi vagy kulturális különbözőségekből eredeztethető sajátosságokat a tanárok szakmailag felkészülten, a különbözőségeket értékként képesek kezelni.

2008.07.22. 21:33:40

Társadalmi egyenlőtlenségek, a nem hagyományos családmodell, a szülői viselkedés és a gyermekek fejlődésének összefüggései

Társadalmi egyenlőtlenségek, a nem hagyományos családmodell, a szülői viselkedés és a gyermekek fejlődésének összefüggései

Tanulmányok nulmányok a társadalmi egyenlőtle egyenlőtlenségeknek a gyermekek fejlődésére gyakorolt hatásairól

Társadalmi egyenlőtlenségek, a nem hagyományos családmodell, a szülői viselkedés és a gyermekek fejlődésének összefüggései

Társadalmi egyenlôtlenségek, a nem hagyományos családmodell, a szülôi viselkedés és a gyermekek fejlôdésének összefüggései

Készült a Nemzeti Fejlesztési Terv Humánerôforrás-fejlesztési Operatív Program 2.1. intézkedés központi programjának „A” komponense keretében Sorozatszerkesztô Kerber Zoltán

Társadalmi egyenlôtlenségek, a nem hagyományos családmodell, a szülôi viselkedés és a gyermekek fejlôdésének összefüggései

Educatio Társadalmi Szolgáltató Közhasznú Társaság Budapest, 2008

A külföldi tanulmányok szerzői Birgit Leyendecker Christy Brady Jeanne Brooks-Gunn Michael E. Lamb Paul C. Rosenblatt Pia Rebello Britto Vivian L. Gadsden A fordítások az alábbi kiadás alapján készültek Michael E. Lamb (ed.): Parenting and Child Development in „Nontraditional” Families. Lawrence Erlbaum Associates, Publishers, Mahwah, New Jersey, 1999. A tanulmányokat fordította Harmati Gábor A magyar tanulmányok szerzői Babarczy Eszter Békési Ágnes Boreczky Ágnes Katz Katalin Kertesi Gábor Kézdi Gábor Mendi Rózsa Ranschburg Jenő Sallai Éva Szilvási Léna Alkotószerkesztő Sallai Éva Olvasószerkesztő Dr. Takács Éva © Szerzők, 2008 © Educatio Társadalmi Szolgáltató Közhasznú Társaság, 2008 Azonosító: 8/211/A/4/társ_egy ISSN 1789-2619 ISBN 978-963-9795-14-3 A kiadvány ingyenes, kizárólag zárt körben, oktatási céllal használható, kereskedelmi forgalomba nem kerülhet. A felhasználás a jövedelemszerzés vagy jövedelemfokozás célját nem szolgálhatja.

Tartalom Bevezető ............................................................................................................................................................ 7 Társadalmi egyenlőtlenségek és a gyermekek fejlődésének összefüggései a hazai és külföldi szakirodalom tükrében .......................................... 11 Szilvási Léna: Egyenlőtlenségek és gyermeki fejlődés – beavatkozási lehetőségek ................. 13 Ranschburg Jenő: A család anyagi helyzetének szerepe a gyermekkori magatartási zavarok kialakulásában ................................................................................................................................. 39 Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények . ................................................................................................................................................ 53 Békési Ágnes: A magyarországi muzsikus cigány családok szocializációs stratégiái és kapcsolati hálózata .................................................................................................................................... 55 Vivian L. Gadsden: A fekete családok intergenerációs és kulturális perspektívából ............... 83 Boreczky Ágnes: Családtörténet és társadalmi-földrajzi mozgás – a szimbolikus család szerepe ................................................................................................................................................ 107 Nem hagyományos családmodellek – társadalmi egyenlőtlenségek – oktatás, identitás .................................................................................................................................... 117 Birgit Leyendecker – Michael E. Lamb: A latinó családok ................................................................ 119 Kertesi Gábor – Kézdi Gábor: A szegénység átörökítésének közvetlen és rejtett csatornái ........................................................................................................................................................... 135 Paul C. Rosenblatt: Multiraciális családok ............................................................................................. 143 Mendi Rózsa: A kirekesztettség mint lélektani probléma ............................................................... 157 A szegénység hatása a gyermeki fejlödésre – kutatási eredmények, személyes élmények ............................................................................................................................. 163 Szilvási Léna: Gyermekszegénység és társadalmi kirekesztettség Magyarországon ............. 165 Jeanne Brooks-Gunn – Pia Rebello Britto – Christy Brady: A létfenntartásért folytatott küzdelem – A szegénység és a gyermeki fejlődés ......................................................... 175 Katz Katalin: „Aki szegény, az a legszegényebb” . ............................................................................ 200 Babarczy Eszter: A szegénységnek nincs rovata ................................................................................. 211

Bevezetô A társadalmi egyenlőtlenségek, a nem hagyományos családmodellek, a szülői viselkedés és a gyermekek fejlődésének összefüggései Ez a kötet pedagógusok számára készült. Amerikai és magyar szociológusok, közgazdá­ szok, pszichológusok, szociálpolitikai szakemberek, családkutatók, újságírók gondolatait, véleményeit és kutatási eredményeit tartalmazza. Az összegyűjtött írások által képviselt interdiszciplinaritás is azt a szemléletet képviseli, hogy az iskolaügy fontos kérdései csak a társtudományok segítségével értelmezhetők. Ilyen kérdés a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek fejlődésének segítése, és ebben a folyamatban a család, a szülők szerepének vizsgálata. Sokféle írás sokféle nézőponttal. Szándékaink szerint ez a gondolati gazdagság segíti az olvasót, hogy örömét lelje a részben vagy teljesen ismeretlen szaktudományok eredményei közötti kalandozásban. A kötet összeállításának célja elsősorban az volt, hogy a pedagógiai munkát végzők számára segítséget adjunk a mindennapi tapasztalataik jobb megértéséhez, a címben felsorolt folyamatok, jelenségek közötti összefüggések értelmezéséhez, és egyfajta kitekintéshez, amely új gondolatokat indíthat el, és ezzel gazdagítja az iskolai szakemberek felkészültségét, szélesítheti szakmai látókörüket. Feltételeztük, hogy a magyar pedagógusok kevésbé ismerik az amerikai nem hagyományos családmodelleket, nem foglalkoztak a Magyarországon is egyre gyakoribb interetnikus családok működésével, jellemzőivel, így azt gondoljuk, örömmel fogadják, ha kötetünk elkalauzolja őket ezekre a területekre. Ahhoz, hogy a hátrányos helyzetű gyermekek fejlődését a pedagógusok professzionálisan tudják segíteni, ismerniük kell a családok helyzetéből és/vagy kultúrájából fakadó különbözőségeket. Különösen fontos, hogy a tanárok értsék, milyen nehézségeket jelent a szegény családok gyermekeinek az iskolai követelmények teljesítése. Napjainkban a pedagógusok körében számos esetben leegyszerűsítő magyarázatokkal, sztereotípiákat tartalmazó értelmezésekkel találkozunk, amikor a hátrányos helyzetű roma és nem roma gyermekek iskolai vagy családi helyzetéről esik szó. Az iskolákban dolgozó pedagógusok attitűdjének változásához olyan ismeretekre van szükség, amelyek segítenek a hétköznapi tapasztalatok értelmezésében, feldolgozásában. Rendelkezésükre kell bocsátani minél több olyan információt, amely segíti a nem hagyományos családmodell, a szokatlan szülői viselkedés, az átlagtól eltérő kapcsolati jellemzők értékességének felfedezését. Csak akkor várható változás, ha a társadalmi vagy kulturális különbözőségekből eredeztethető sajátosságokat a tanárok szakmailag felkészülten, a különbözőségeket értékként képesek kezelni. Mivel kötetünk több amerikai szerző írását tartalmazza, felhívjuk az olvasó figyelmét néhány sajátosságra. Az amerikai tanulmányok egy része bizonyára nehezen olvasható a magyar pedagógusok számára (én is csak többszöri olvasás után szerettem meg őket), de a hazai szerzők írásai sem „könnyű” olvasmányok, mert hol a közgazdaságtan, hol a pszichológia vagy éppen a szociológia, antropológia felől közelítik meg a tárgyalt kérdéseket, feltételezve az olvasó megfelelő előzetes tudását az adott szakmai területen. Esetenként a kérdésfelvetések

is szokatlanok, a szakkifejezések is idegenek és az ismeretlen forrásokra történő hivatkozásokkal sem tud mit kezdeni a magyar pedagógus olvasó. Az amerikai példák talán túl távolinak is tűnhetnek, annak ellenére, hogy tisztában vagyunk a kitekintés hasznosságával. A tanulmányok elolvasása mindezek ellenére megéri az erőfeszítést, mert a kötet lehetővé teszi, hogy olyan kérdéskörökkel is megismerkedjen az olvasó, amelyekkel eddig feltehetőleg nem vagy ritkán találkozott. Például a kiterjedt családok működése. Ez a probléma sok pedagógust nem érint közvetlenül, de a témakezelés, a problémák megfogalmazása mégis értékes tapasztalatot jelenthet mindenki számára. Illetve ezek az amerikai tanulmányok szembesítenek bennünket azzal a ténnyel, hogy az említett területeken mennyire hiányosak a saját környezetünkben élőkről szerzett kutatási eredményeink. Valószínűleg nem találnánk adatokat a magyarországi interetnikus házasságokkal kialakuló családokban nevelkedő gyermekek fejlődéséről. Így akár kutatásokra is ösztönözhetnek ezek az izgalmas tanulmányok. Különösen fontosnak tartom, hogy a tanulmányok a nem hagyományos családok erősségeire teszik a hangsúlyt, amellyel példát adnak arra, hogy egy másik nézőpontból történő elemzés, milyen jelentős különbségeket hoz létre egy probléma kezelésében. A hazai tanulmányok közé a legfrissebb írásokat is igyekeztünk megtalálni. Szilvási Léna dis�szertációjának két fejezete és Békési Ágnes írása széles körű szakirodalmi tájékozottsághoz juttathatják az olvasót. A többi tanulmány válogatásánál a fejezet tartalmához való kapcsolódást és a minél összetettebb, de a pedagógusok számára is izgalmasnak ítélt témakezelést tartottam fontosnak. Külön figyelmet kapott a kötet összeállításakor az a törekvés, hogy a pedagógus olvasó több megközelítésben is találkozzon a sztereotípiák veszélyességével, mert ezek gátolják talán a legerőteljesebben az iskolai szakembereket a hátrányos helyzethez kapcsolódó jelenségek valódi összefüggéseinek megértésében. Az írások stílusukat tekintve, témakezelésük módjában és mélységében is nagyon különbözőek, de remélem, ez csak segíti, hogy mindenki megtalálja azt a forrást, amelyből új inspirációkat kaphat a kiemelt témakörökről való gondolkodáshoz. A kötetben vannak szakirodalmi összegzéseket tartalmazó dolgozatok, vannak egy-egy résztémához kapcsolódó tanulmányok, de helyet kapnak személyes hangvételű, konkrét élethelyzeteket tartalmazó írások is. Az első fejezet a Társadalmi egyenlőtlenségek és a gyermekek fejlődésének összefüggései a hazai és külföldi szakirodalom tükrében címet kapta. Ebben a fejezetben a hazai és a külföldi szakirodalom értelmező elemzésével foglalkozó tanulmányok kaptak helyet. A tanulmányok jól mutatják, milyen gazdag információk állnak rendelkezésünkre ahhoz, hogy értsük a társadalmi egyenlőtlenségek hatását a gyermekek fejlődésére. A tanulmányok egyfajta nemzetközi tájékozottságot biztosítanak a problémaháttér széles körű feltárásával. A második fejezet címe: Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények Ebben a fejezetben a kiterjedt család, az intergenerációs családkutatás és a szimbolikus család mint kutatási módszer kap helyet. A módszerek megismerése felveti azt a kutatás-módszertani kérdést, hogy a vizsgáló módszerek mennyire befolyásolják a kapott információkat? A bemutatott esetben a különböző nem hagyományos családok vizsgálata hagyományos módszerekkel oda vezetett, hogy az összehasonlítás a kedvezőtlen jellemzőket erősítette

8

föl, viszont rejtve maradtak a nagyon is értékes erősségek. Sőt talán úgy is fogalmazhatunk, hogy a hagyományos módszerekkel történő kutatás megerősíti a hagyományos család felsőbbrendűségének mítoszát. Érdemes ezen elgondolkodnunk. Nem hagyományos családmodellek – társadalmi egyenlőtlenségek – oktatás, identitás a harmadik fejezet címe. Ebben a fejezetben is a nem hagyományos családokról olvashatunk, de itt az identitás és az oktatás kérdésköre kerül a fókuszba. Az utolsó fejezet A szegénység hatása a gyermeki fejlődésre – kutatási eredmények, sze­ mélyes élmények címmel gyűjti össze azokat az írásokat, amelyek kifejezetten a szegénység és a gyermeki fejlődés átfogó és részkérdéseivel foglalkoznak. A magyarországi szegény­ség és kirekesztettség jelenségeinek szociológiai bemutatása mellett a pszichológiai megközelítés is megjelenik. A publicisztikai írások egyrészt nagyon izgalmas kérdést vetnek föl, másrészt a „szegénység mint környezet” gyermeki fejlődésre való hatásához adnak elgondolkodtató, erős élményt. A kötetet azzal a reménnyel készítettük, hogy mind az amerikai, mind a magyar szerzők írásai gazdagítják a pedagógusok felkészültségét, és akik megújult tudásuk birtokában hatékonyabban segíthetik a hátrányos helyzetű gyermekek fejlődését olyan módon, hogy együttműködve segítik a szülőket is, és elismerik a nem hagyományos családok szokatlan működését is. Sallai Éva szerkesztő

9

Társadalmi egyenlôtlenségek és a gyermekek fejlôdésének összefüggései a hazai és külföldi szakirodalom tükrében

Szilvási Léna

Egyenlőtlenségek és gyermeki fejlődés – beavatkozási lehetőségek 1

A téma nemzetközi irodalma A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődési mechanizmusainak megismerése a társadalomtudomány egyik fontos feladata. Az utóbbi évtizedekben felhalmozódott társadalomtudományi ismeretek a kora gyermekkor jelentőségére hívják fel a figyelmet a szegénység újratermelődésének folyamatában. A gyerekeket a korai életéveikben érő hatások ereje nagy, és ezek jelentős mértékben meghatározzák a felnőttkori társadalmi pozíciójukat. A kisgyermekkor paradoxonja, hogy a fejlődés ekkor a legerőteljesebb, de egyben a legsérülékenyebb is. A kora gyermekkor az az időszak, amikor a társadalmi kirekesztődés folyamata leginkább megfordítható (Bynner, 2001). A fogamzás pillanatától az iskoláskor kezdetéig tartó időszakban a gyerekek fejlődésének üteme messze meghaladja a bármely későbbi életszakaszban jellemző fejlődés sebességét. A társadalomtudományi ismeretek széles körűek: ismertek és empirikusan bizonyítottak azok a biológiai, lelki, szocializációs és társadalmi mechanizmusok, melyeken keresztül a szegénység hat a gyerekek fejlődésére. A hatékony beavatkozások módjára vonatkozóan mára jelentős tapasztalat halmozódott fel. Kutatások sora bizonyítja, hogy az emberi erőforrások fejlesztése szempontjából gazdaságilag a kisgyermekkorban történő beavatkozások a leghatékonyabbak. Az alábbiakban az ezen állítások hátterét jelentő tudományos ismereteket, kutatási tapasztalatokat foglalom össze. A korai beavatkozási programok társadalmi és gazdasági haszna Ma már széles körben elfogadott a kora gyermekkori fejlődés és a korai beavatkozások jelentősége (OECD, UNESCO stb.). Különösen nagy szerepe volt ebben annak a programnak (High/Scope Perry Preschool2), melyet a Michigani Egyetem mellett működő egyik óvodában valósítottak meg a 60-as években (Schweinhart, 1993). Ez a modellprogram – ami a hátrányos helyzetű gyerekek korai fejlesztését célozta – egyike volt azoknak a programoknak, melye  Forrás: Szilvási Léna: Társadalmi egyenlőtlenségek és gyermeki fejlődés – beavatkozások. Doktori disszertáció, kézirat. 2   További hasonló modellprogramok: Head Start; itt csak a Head Startot érdemes kiemelni, a többiről később lesz szó. 1

13

Társadalmi egyenlôtlenségek és a gyermekek fejlôdésének összefüggései… ket az amerikai kormány a szegénység elleni küzdelem keretein belül valósított meg. A High/ Scope program különlegessége az volt, hogy – a modellkísérlet részeként – a programban részt vevő gyerekek sorsának hosszú távú utánkövetését is célul tűzte ki. Ma már ismertek a részt vevő gyerekek 30–40 éves korában készült felmérések eredményei is. Ezek a gyerekek 1993-ban lettek harmincévesek, és felnőttkori helyzetük a korai beavatkozások hosszú távú kedvező hatásait bizonyította. Felnőttkorukra lényegesen „sikeresebbek” lettek kontrollcsoportbeli társaikhoz képest: nagyobb százalékban szereztek középiskolai végzettséget (67 százalék a kísérleti, 49 százalék a kontrollcsoportban3), a lányok között alacsonyabb volt a kamaszkori terhességek száma (64, míg a kontrollcsoportban 117), kevesebben kaptak segélyt (59 százalék és 80 százalék), magasabb volt a havi jövedelmük, és lényegesen kevesebben követtek el közülük bűncselekményt (7 százalékuk, szemben a kontrollcsoport 35 százalékával) (Schweinhart, 1993; Barnett). A kora gyermekkori „beruházások” nem kifizetődőek rövid távon, mivel a korai készségfejlesztésben részt vevők több évnyi oktatási beruházást igényelnek. A nyereség akkor jelentkezik, amikor a korai nevelési programokban részt vevők elhagyják az iskolarendszert. Felnőttkorukban kevesebb „társadalmi befektetést” igényelnek, mivel a gazdasági önállóságuk nagyobb, jobb kapcsolatokkal rendelkeznek, kevesebb korrekciós beavatkozásra van szükségük (Barnett, 2000, 601.). A High/Scope program társadalmi haszna kilencszeres volt a programban részt vevők harmincéves korára: a befektetett gyerekenkénti 16,5 ezer dollár hosszú távon 150 ezer dolláros haszonnal járt, mivel a programban részt vevőknek felnőttkorukban magasabb volt a jövedelmük, nagyobb arányban rendelkeztek saját tulajdonú lakással, és kevésbé vettek igénybe állami segítséget segélyek vagy intézményes ellátás formájában (Heckman, 2005a; Barnett, 2000). Ma már az oktatás-gazdaságtan területén széles körben elfogadott, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek korai oktatására irányuló társadalompolitikai programok „nem csak a méltányosságot segítik elő, de a gazdaság és társadalom működésének hatékonyságát is előmozdítják.”

A gyermeki fejlődés humánökológiai modellje A gyerekek fejlődését tényezők sokasága határozza meg, a génektől a környezetig. Az, hogy a veleszületett genetikai adottságok vagy a nevelés és a környezet hatása az erősebb, évtizedek óta kérdés az ember fejlődésével foglalkozó tudományok számára (Vajda, 2002).4 A korai beavatkozási programok és a kora gyermekkorra ható tényezőket elemző társadalomtudományi kutatások egyaránt az Urie Bronfenbrenner által kidolgozott humánökológiai fejlődési modellre támaszkodnak (Bronfenbrenner, 1979). A humánökológiai megközelítés a környezet jelentőségét hangsúlyozza a gyerekek fejlődésében (Bronfenbrenner, 1986, 1979). A környezetet azok a rendszerek képezik, amelyek közvetlenül (a gyerek mindennapi környezetében végzett napi rutinok) vagy közvetetten (a napi rutinokra ható távolabbi tényezők) hatnak a gyerek fejlődésére. Fontos állítása a modellnek, hogy a gyerek fejlődésére ható rendszerek kölcsönös összefüggésben állnak és kölcsönösen hatnak egymásra. Ami a gyerek-

3   A programban 123 gyerek vett részt (kísérleti csoport); a kontrollcsoportba szintén 123, hasonló családi háttérrel és hasonló képességekkel rendelkező gyerek tartozott. 4   A Vajda Z suzsanna által szerkesztett Az intelligencia és az IQ-vita című kötet sokoldalúan ismerteti a természet vagy nevelés, ’nature-nurture’ vita különböző aspektusait.

14

Szilvási Léna: Egyenlőtlenségek és gyermeki fejlődés... kel az iskolában történik, az hat a család mindennapjaira, és fordítva. Ugyanígy az ökológiai megközelítést alkalmazzák azok a társadalomtudósok is, akik a társadalompolitikai beavatkozásoknak és a gazdasági tényezőknek a gyerekek fejlődésére tett hatását vizsgálják. Vizuálisan az ökológiai modell a gyereket körbevevő koncentrikus körök sora (1. ábra). A gyerek közvetlen környezetét azok a felnőttek és gyerekek (szülők, rokonok, bölcsődei, óvodai nevelők, pedagógusok) jelentik, akik naponta gondozzák, nevelik őt, valamint ide tartoznak a testvérei és a kortársai. Egy gyerek személyes kapcsolatainak jellemzői sűrítik magukba a fejlődésére ható tényezőket. Ez a gyerek mikrokörnyezete. 1. ábra A fejlődés humánökológiai modellje Urie Bronfenbrenner szerint Szülő–gyerek kapcsolat, a fejlődés motorja

Közeli kapcsolatok: rokonok, testvérek, gondozók, nevelők (bölcsőde, óvoda) A gyerek közeli kapcsolataira ható környezet: szülő munkahelye, testvér iskolája, egyéb intézmények

Tágabb környezet: kultúra, vallás, gazdaság és szociálpolitika, politikai berendezkedés

Életciklus és történelmi idő

A család, a gyermekkel rendszeresen találkozó felnőttek és intézmények számos módon kapcsolódnak egymáshoz; kapcsolataik hálója alkotja a mezorendszert. Ide tartozik például a szülő és az óvónő, a szülő és a pedagógus kapcsolata egymással, a kapcsolatuk minősége, a közöttük lévő összhang vagy éppen az összhang hiánya. Ezek a kapcsolatok kötik össze a gyerek személyes és „társadalmi” világát. A személyes világ és a külső világ dinamikus egymásra hatásában fejlődik a gyerek személyisége, alakul a gondolkodása, a viselkedése és a szociális kompetenciái. A gyerekek fejlődésének motorja a szülő, a motor számára az energiát azonban a környezet biztosítja (Bronfenbrenner, 1986). A következő kör azt a rendszert jeleníti meg, melyek a gyerek gondozását biztosító személyekre és intézményekre hatnak, ahol a gyerek nincs jelen, de amelyek fontos hatást gyakorolnak a fejlődésére. Ilyen például a szülő munkahelye, ami lehetővé teszi vagy megakadályozza, hogy a szülő az esti lefekvés idején otthon tartózkodjon, hogy az esti beszélgetések rutinná váljanak. A modell következő köre a tágabb környezeti hatásokat tartalmazza, az adott ország kultúráját, politikai berendezkedését, szociálpolitikáját, gazdasági helyzetét. Az ötödik alrendszer az időtényezőt veszi tekintetbe, mind a gyerek életciklusának értelmében (kora gyermekkor, iskoláskor, kamaszkor, fiatal felnőtt kor), mind a történelmi időben. A történelmi idő

15

Társadalmi egyenlôtlenségek és a gyermekek fejlôdésének összefüggései… jelentősége a generációs távlatokban történő változásokra hívja fel a figyelmet, olyan változásokra, amelyek alapvetően alakítják át a család mindennapjait. A tudás felértékelődése, a számítógépek elterjedése, a média térnyerése, az információ terjedésének felgyorsulása, a munkaerőpiachoz való rugalmas alkalmazkodás kényszere megváltoztatták a mindennapokat, és így a gyerekek fejlődésére is hatnak. A gyerekek alapvetően máshogyan élik ma a mindennapjaikat, máshogyan töltik a szabadidejüket. A társadalmi környezet más miatt is meghatározó a gyerek fejlődése szempontjából: azt a közeget jelenti, ahova a gyermekkor befejeztével a fiatal felnőtt belép. A humánökológiai megközelítés kidolgozásában Bronfenbrennert a „természet vagy tanulás”, „öröklés vagy környezet” vita inspirálta. A humánökológiai modell szerint az emberi viselkedést az egyéni és a környezeti hatások egymásra hatásának bonyolult dinamikája alkotja. A fejlődés folyamat, melynek során az emberben rejlő genetikai lehetőségek az emberi szervezet és a környezet fizikai, szociális és kulturális elemeinek folyamatos interakciója során bontakoznak ki (Bronfenbrenner–Ceci, 1994), a fejlődést a veleszületett adottságok és a környezet határozzák meg. A modell szerint a gyerekek közeli kapcsolatai, a mikroviláguk jelenti a fejlődés elsődleges motorját, melynek révén a veleszületett adottságaik realizálódnak. A közeli kapcsolatok ereje akkor mutatkozik meg, ha az interakciók ismétlődőek, tartósak, gyakoriak. Ahhoz, hogy az örökletes tényezők a fejlődő személyiség részeként (például intelligencia vagy művészi tehetség formájában) is megjelenjenek, ismeretekre és készségekre (kulturális tőkére) is szükség van a gyerekkel közeli kapcsolatban levő felnőttek részéről (Bronfenbrenner–Ceci, 1994). A hátrányos helyzetű gyerekek fejlődésének szempontjából a modell lényeges megállapítása, hogy kedvező társadalmi-gazdasági és kulturális körülmények között az egyének közötti különbség genetikai komponense viszonylag jelentős: részben mivel a kedvező körülmények a veleszületett adottságok nagyobb részét képesek kibontakoztatni, részben pedig mert az az egyén, akinek az örökletes adottságai jók, inkább képes a környezetét alakítani (Bronfenbrenner–Ceci, 1994). Ezzel szemben a kedvezőtlen társadalmi-gazdasági és kulturális körülmények között – a közeli kapcsolatok kisebb ereje és alacsonyabb hatékonysága miatt – az örökletes adottságok nagyobb része marad kihasználatlanul. A nehéz körülmények között élő társadalmi csoportokban a családi folyamatok elsődleges célja a túlélés, kevesebb idő és energia marad a fejlődés szempontjából alapvető jelentőségű folyamatokra, a közeli kapcsolatok ápolására. Ezekben a csoportokban a mindennapi élet több feszültséggel jár, a családok szűkösebb anyagi, kulturális, kapcsolati erőforrással rendelkeznek, ami gyengíti a közeli kapcsolatok minőségét (Bronfenbrenner–Ceci, 1994). A kedvezőtlen körülmények között élő csoportokban a veleszületett adottságok kibontakoztatása kevésbé valósul meg, viszont a környezeti tényezők enyhe változása is jelentős egyéni különbségekhez vezethet (Bronfenbrenner–Ceci, 1994). Ez, a genetika és a környezet interakciójára épülő modell lett a kora gyermekkori beavatkozások lehetőségét vizsgáló különböző társadalomtudományi kutatások és elemzések koncepcionális kerete.

16

Szilvási Léna: Egyenlőtlenségek és gyermeki fejlődés...

A kisgyermek közvetlen környezete és a szegénység „Attól, hogy valaki szegény vagy rossz környéken lakik, még lehet érzékeny, határozott szülője egy egészséges, életvidám gyereknek. De a szülői feladat ebben az esetben szükségszerűen sokkal nehezebb.” Utting (1995) Kutatások sora bizonyítja, hogy a gyerekek egészséges fejlődését és jó teljesítményét a szülői melegség, érzékenység, a gyerek életében való részvétel (involvement) és a mérsékelt fegyelmezés biztosítja. A gyerekek akkor fejlődnek jól, ha az otthon légköre meleg, a szülők válaszkészek és érdeklődőek a gyermekeik tevékenységei iránt, ha felügyelik, irányítják és – következetesen, de nem erőszakosan – fegyelmezik gyermekeiket, és ha elvárásokat támasztanak velük szemben (Hanson –McL ahan, In: Brooks-Gunn, 1997, 190) Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy a megélhetési nehézségek, a szegénység csökkenti a szülők képességét arra, hogy mindezt biztosítani tudják. A jövedelem elvesztése, a munkanélküliség, a tartósan alacsony jövedelem csökkenti a szülő válaszkészségét, melegségét, aláaknázza a szülői felügyelet minőségét és gyakran következetlen és durva fegyelmezéshez vezet. Az alábbiakban összefoglalom azokat a klinikai kísérletekből és empirikus társadalomtudományi kutatásokból származó ismereteket, amelyek rámutatnak, milyen közvetlen és rejtett mechanizmusokon keresztül gyakorol hatást a szegénység a gyerekek fejlődésére. Az egészség mint közvetítő tényező A szegénység következtében a gyerekek táplálkozása is egészségtelenebb. A szegény családok gyerekei betegebbek, magasabb közöttük a koraszülések aránya, ami később egészségügyi és tanulási problémákhoz vezet. A betegebb vagy rosszabbul teljesítő gyerekek nevelése is nehezebb, a szegényebb szülők azonban kevesebb információval, kapcsolattal és olyan erőforrással rendelkeznek, ami hozzásegítené őket a korszerű gyógyítási vagy fejlesztési lehetőségekhez. Mivel a szegényebb szülők egészségi állapota is rosszabb, mint a jobb helyzetű szülőké, az egészség olyan közvetítő tényezőnek tekinthető, amely több csatornán keresztül járul hozzá a szegénységi ciklus fennmaradásához (Kertesi, Brooks-Gunn). Otthoni környezet Csecsemőkorban a biztonságos környezet, a szabad mozgást lehetővé tevő tér fontos feltétele az egészséges fejlődésnek; három-négyéves korban a megfelelő játékok, tárgyi eszközök megléte alapvető jelentőségű a gyerekek értelmi fejlődése szempontjából. Gondolkodásuk fejlődéséhez a gyerekeknek olyan konkrét tapasztalatokra van szükségük, amelyek fejlesztik az ismereteiket és a fogalmi készségeiket. A játékok egyben lehetőséget nyújtanak arra, hogy a gyerekek szüleikkel együtt, illetve szüleik útmutatásai alapján játszanak. Ennek révén tanulják meg tőlük a problémamegoldás különböző lehetőségeit. Vizsgálatok sora támasztja alá, hogy a szegénységben élő gyerekek között is jelentős különbségek vannak értelmi

17

Társadalmi egyenlôtlenségek és a gyermekek fejlôdésének összefüggései… képességeik fejlődésben az otthoni környezet minőségének függvényében (Bradley, 1984, 807–808.). Az otthon tárgyi környezetének egyik legfontosabb meghatározója a szülő társadalmi-gazdasági státusa. A szegényebb szülő kevesebbet tud áldozni a gyerek tárgyi környezetére, ugyanakkor G arrett kutatása rámutatott, hogy amint a szegény szülők jövedelme nő, az otthon tárgyi környezete is javul. A szülők megnövekedett erőforrásaikat gyerekeikre és a környezetük javítására fordítják (G arrett, 1994). A szülői bánásmód minőségére vonatkozó klinikai kutatások A szülők társadalmi hovatartozása és a szülői bánásmód minőségének összefüggései évtizedek óta foglalkoztatja a szakembereket. Tény, hogy a szegények között kevesebb a jó szülő – egyszerűen azért, mert kevesebb erőforrással rendelkeznek. De vajon milyen mechanizmusok húzódnak meg a háttérben? Mennyire képes a jó szülői bánásmód ellensúlyozni a szegénység kedvezőtlen hatását? Hogyan javítható a szülői bánásmód? Ezek a kérdések már a 60-as évek óta foglalkoztatják a kutatókat. Drillien, egy kanadai gyermekorvos a 60-as években vizsgálta a szülők társadalmi hovatartozása (osztályhelyzetének) és a szülői bánásmód hatását a gyerekek fejlődésére. Az elsők között mutatott rá arra, hogy a szegényebb családokban a jó szülői bánásmód hatása lényegesen erősebb, mint a jobb módú (a vizsgálatában középosztályúnak nevezett) családokban. Arra a fontos összefüggésre hívta fel a figyelmet, hogy a jó szülői bánásmód jelentősen csökkenti a szegénység kedvezőtlen hatásait a gyerekek fejlődésére (Drillien, 1964, Bronfenbrenner–Ceci, 1994). Más klinikai elemzők azt figyelték meg, hogy a kedvezőtlenebb helyzetben lévő szülők kevesebbet beszélgetnek a gyerekeikkel, és alacsonyabb a válaszkészségük is, mint középosztálybeli társaiké (Tulkin, 1973). Ezt részben megmagyarázza alacsonyabb iskolázottságuk, de nem csak erről van szó. A szegénységben élő szülők gyakran „úgy gondolják, nem képesek hatást gyakorolni gyerekük fejlődésére”, mint ahogy a saját életkörülményeiken sem képesek változtatni (Tulkin, 1973; Minuchin, 1965), maguk is kiszolgáltatottak, és nem bíznak abban, hogy képesek befolyásolni a gyerekeik sorsát. Megfelelő tájékoztatással, gyereknevelési tanácsadással azonban a szülői készségek az alacsony iskolázottságú szülők esetén is javíthatók (Riksen-Walraven, 1978). Klinikai kísérletek támasztották alá azt is, hogy rendszeres érzelmi támasznyújtás révén a szülői készségek javíthatók azon anyák esetében is, akik szociális helyzete érzelmi nehézségekkel is párosul (Fraiberg, 1980). Megfelelő terápiás segítséggel a szegény és érzelmileg sérült anyák is képesek a gyerek szükségleteire érzékeny szülői magatartás kialakítására (Fraiberg, 1980).

18

Szilvási Léna: Egyenlőtlenségek és gyermeki fejlődés... Empirikus elemzések a szülői bánásmód hatásáról A 90-es években Hanson és munkatársai reprezentatív mintán5 elemezték a szegénység hatását a gyerekek jólétére. Ezen belül is különös figyelmet fordítottak arra, hogy a szülői gyakorlatban fellelhető különbségek mennyiben vezetnek a hátrányos helyzetű családok gyerekeinek alacsonyabb teljesítményéhez. A kutatók a gyerekek viselkedését és teljesítményét több területen mérték: iskolai teljesítmény, teszteredmények, magatartási problémák megléte, agresszív viselkedés gyakorisága, visszahúzódó magatartás előfordulása, a gyerek társas készségei, kezdeményezőkészsége, életminősége. Több mért dimenzió tekintetében az eredmények azt mutatták, hogy a szülői bánásmód minősége a szülők szociális helyzetétől függetlenül kedvezően hat a gyerekek teljesítményére: minél jobb a szülői bánásmód, annál kedvezőbbek a gyerekek teljesítményét mérő mutatók az iskolai teljesítményben és a társas készségekben (2. ábra). Bár a szegényebb szülők gyerekeinek teljesítménye összességében alacsonyabb, de a szülői bánásmód javulása az eredmények javulásával is jár. Tehát nem a szülői bánásmódban megmutatkozó különbség az, ami kedvezőtlenebb eredményhez vezet a hátrányos helyzetű gyerekek esetében. 2. ábra A jövedelmi helyzet és a szülői bánásmód minőségének hatása a gyermek fejlődésére, konkrétan a társas készségeire

NSZ

SZ

–1 SZ – szegény NSZ – nem szegény

0

Szülői bánásmód minősége

+1 Forrás: Hanson et al. In: BrooksGunn – Duncan: Consequences of Growing Up Poor, 1997: 216.

5   A National Survey of Families and Households (NSFH) vizsgálatából 2778 olyan háztartás adatait vették figyelembe, ahol a kiválasztott gyerek 3 és 18 év közötti életkorú (In: Brooks-G unn, 1997, 193.)

19

Társadalmi egyenlôtlenségek és a gyermekek fejlôdésének összefüggései… E nagymintás vizsgálatok alátámasztották azt a kísérleti, kismintás kutatások alapján született megállapítást, hogy a jó szülői bánásmód hatása erősebb a szegényebb családok esetében. Jelen vizsgálat esetében ez a hatás volt kimutatható a gyerekek teszteredményein, az agresszív viselkedés előfordulásán és a visszahúzódó viselkedés előfordulásán. A 3. ábrán látható, hogy a szülői bánásmód minőségének egységnyi javulása az iskolai eredmény lényegesen magasabb javulásával jár együtt a szegényebb családok esetében. Ugyanakkor voltak olyan területek a gyerekek fejlődésében, ahol a jobb szülői bánásmód nem tudta ellensúlyozni a szegénységnek a gyerek fejlődésére gyakorolt hatását. 3. ábra A jövedelmi helyzet és a szülői bánásmód minőségének hatása a gyermek iskolai osztályzataira

SZ NSZ

–1 SZ – szegény NSZ – nem szegény

0

Szülői bánásmód minősége

+1 Forrás: Hanson et al. In: BrooksGunn – Duncan: Consequences of Growing Up Poor, 1997: 215.

Összességében a nagy mintán végzett empirikus vizsgálat eredményei alapján megállapítható, hogy bár a szülői készségek fontosak, mégsem a „szülői minőség” az a tényező, ami a szegénység és a gyerekek jóléte közötti összefüggést megmagyarázza. Ezek az eredmények a szegénység jelentőségét, a jövedelem önálló hatását támasztják alá. A jövedelem önálló hatásának elemzésére egy külön fejezetben térek ki. Az interaktivitás és a beszédfejlődés jelentősége a gondolkodásban A gyermeki gondolkodás fejlődésének értelmezésekor a gyerekek fejlődésének értelmi, érzelmi és társas folyamatai nem választhatók el egymástól, amennyiben gondolkodás alatt céljaink értelmes eszközökkel való elérését értjük (Rogoff, 1990, 9.). Emberi célok megvalósítása során másokkal közösen cselekszünk, és a közös cselekvésben érzelmeink is fontos szerepet játszanak. A kisgyermek gondolkodása a szülő–gyerek kapcsolatban és az otthon környezetében bontakozik ki. A szülő a gyerek születésétől fogva irányító résztvevője gyermeke fejlődésének, amikor közös célokért (az éhség csillapítása, egy tárgy elérése, egymás

20

Szilvási Léna: Egyenlőtlenségek és gyermeki fejlődés... megértése) együtt cselekszenek, és amikor a közös sikereknek (új mozdulat, új szó, kifejezés megtanulása) együtt örülnek (Rogoff, 1990, 9.). A csecsemőkor kitüntetetten érzékeny időszak, amikor mind az érzelmi, mind a kognitív fejlődés gyorsabb, visszafordíthatatlanabb, mint más időszakokban (Pléh, 2002, 43.). „A csecsemők egyéves korukra – még jóval mielőtt beszélni kezdenének – bámulatos fejlődésre képesek abban, hogy anyjukkal közös tevékenységet végezzenek. Ez a változás döntő szerepet játszik abban, ahogy a csecsemőből önálló kezdeményezésre képes aktív tanuló lesz” (Trevarthen, 1979). Az otthoni „tanulást” meghatározza a tárgyi környezet és a légkör, amiben a gyerek a mindennapjait tölti. A csecsemő és az anya között nagyon korán kialakul egy „dialógus”, amikor az anya válaszol a csecsemő gesztusaira, hangadására, utánozza őt, megpróbálja megfejteni és egyre jobban meg is érti azokat. Párbeszéd jellegű kommunikáció alakul ki közöttük, ami fejlődik, bővül, újabb és újabb kommunikációs funkciókat tölt be (Ninio –Bruner, 1976). A szülő és a kisgyermek közötti interakció mennyisége és minősége, érzelmi töltete alapvető jelentőségű a gyerek beszédfejlődése szempontjából. Az egyes gyerekek hároméves kori szókincse jelentősen eltér annak függvényében, hogy szüleik mennyire és hogyan „beszélgetnek” velük. Ez a hároméves kori állapot szoros összefüggést mutat a gyerekek későbbi nyelvi készségeivel, olvasásával és szövegértésével (Hart-Risley, 2003, 5.). A szülők társadalmi-gazdasági helyzete és iskolázottsága jelentős mértékben meghatározza azt, hogy men�nyire kommunikatívak a gyermekeikkel és mennyire képesek segíteni a nyelvi fejlődésüket. A kedvezőtlenebb családi háttérrel rendelkező gyerekek lényegesen kisebb szókinccsel és kevesebb kommunikációs tapasztalattal rendelkeznek, mivel ezekben a családokban jóval kevesebb a közvetlen interakció a szülők és a gyerek között (Hart-Risley, 2003). Kevesebb a közös meseolvasás, a közös játék és könyvnézegetés, melyek a későbbi iskolai sikeresség legfontosabb előrejelzői, mivel ezek azok a közös tevékenységek, amelyek során az írásbeliség alapjai kialakulnak. A könyvekhez való viszony tanult viselkedés és ugyanúgy része a kultúrának, mint az étkezés, a játék, a házépítés (Heath -Brice, 1982). A különböző társadalmi hovatartozású szülők különböző gyereknevelési szokásokkal rendelkeznek, és különböző a viszonyuk az iskolához is. Az iskolaorientált szülők viselkedésükön keresztül átadják óvodáskorú gyerekeiknek azokat a műveltségi mintákat, amelyek természetesnek tűnnek az iskolában és más közintézményekben (Réger, 2001). Ezek a „domináns” (mainstream) kultúra viselkedési formái természetesek az olyan közösségekben, ahol a szülők az iskolától várják el, hogy felkészítsék gyerekeiket a művelt világban való részvételre (Heath -Brice, 1982). Az alacsonyabb iskolai végzettségű szülők gyakran kevésbé tájékozottak, a közösen eltöltött idő alatt kevesebb vagy más tudást adnak át gyerekeiknek, mint amit az intézményes nevelés során a gyerektől elvárnak. „Az otthon elvárt és az oktatás által megkívánt nyelvhasználati módok szélsőségesen különböző mivolta súlyos nehézségek, kudarcok forrása a gyermekek számára az iskolában. Ez a tényező valószínűleg már önmagában is mintegy »garantálja« az iskolai eredménytelenséget” (Réger, 1995, 104.).

21

Társadalmi egyenlôtlenségek és a gyermekek fejlôdésének összefüggései… Gyermekintézmények: óvoda, iskola Kisgyermekkorban a gyerekek kultúránként eltérő mértékben, de egyre több időt töltenek gyermekintézményekben: bölcsődében, óvodában, iskolában. Ezek az intézmények a család közvetlen környezetéhez tartoznak, és a gondozók, a nevelők hatása a gyerek fejlődésére jelentős. A család közvetlen környezete többféleképpen jelenthet védelmet vagy éppen kockázati tényezőt a gyerek fejlődése szempontjából. Bronfenbrenner humánökológiai modelljéhez visszatérve: a kérdés az, hogy egyrészt az intézményes környezet hogyan hat a gyerek kapcsolatára a szüleivel, másrészt pedig milyen alternatív közeli kapcsolatokat kínál. A környezet bármely szereplője akkor segíti a gyerek veleszületett adottságainak kiaknázását, ha – egy jó szülőhöz hasonló módon – érzékenyen reagál a gyerek szükségleteire, rendszeresen ismétlődő odafigyelő kapcsolatot és fejlesztő környezetet biztosít. A kedvezőtlen helyzetű családban nevelkedő gyerekek esetében a gyermekintézmények szerepe különösen fontos. A gyermekek fejlődéséhez értő gondozók és nevelők ösztönözhetik a gyerekek beszédfejlődését, a megfelelő környezet biztosításával teret és eszközöket nyújthatnak a gyerekek veleszületett adottságainak, képességeinek kibontakozásához. Hatást azonban csak akkor tudnak elérni, ha kapcsolatuk a gyerek szüleivel olyan, ami a gyerek számára hidat teremt az otthon világa és a külvilág között. Kutatási eredmények támasztják alá azt is, hogy a szülő kapcsolata a gyermekintézményekkel meghatározó jelentőségű. Mind a gyerekek érzelmi-társas fejlődésére, mind a teljesítményére kedvezően hat a szülők és a nevelők rendszeres kapcsolattartása (Weiss és mtsai., xviii). Kisgyermekkorban – az óvodában és az iskola kezdeti éveiben – ez különösen fontos, de még a későbbiekben, a kamaszkorban is kedvezően hat a gyerekek teljesítményére a rendszeres kapcsolat az iskola és a szülők között.

A környezet hatása a gyerekek fejlődésére A humánökológiai modellben a gyerekek tágabb környezetét a családok életét meghatározó intézményrendszer, a gazdasági és politikai helyzet, illetve a mindennapokat meghatározó kulturális értékek, szokások, ideológiák testesítik meg. Ezek is hatnak közvetve a gyerekek fejlődésére. Az alábbiakban a jövedelmi helyzet, a társadalmi környezet, valamint a gyermeknevelésre ható kulturális tényezők hatását foglalom össze. A szegénység hatásának mérése A 90-es évekig az empirikus kutatások többsége a gyerekek fejlődését a társadalmi-gazdasági státus (SES6) vagy a társadalmi osztályhoz (social class), réteghez való tartozás függvényében vizsgálta. A társadalmi-gazdasági státust leggyakrabban a szülők (vagy csak az anya) iskolai végzettségével, foglalkoztatottságával, a család szerkezetével, a jövedelmi helyzetet kifejező mutatóval, kulturális vagy etnikai hovatartozással stb. fejezték ki.

  SES – socioeconomic status, társadalmi-gazdasági státus.

6

22

Szilvási Léna: Egyenlőtlenségek és gyermeki fejlődés... Azonban a társadalmi-gazdasági státus és a jövedelem hatása messze nem egyforma (Duncan, 1994, 297.). A hatásmechanizmusok elkülönítése fontos a hatékony társadalompolitikai (családtámogatási) beavatkozások tervezése szempontjából. Míg a családok jövedelme inkább változtatható társadalompolitikai beavatkozásokkal, a szülők iskolázottsága vagy a család szerkezete más eszközökkel és csak hosszabb távon változtatható. Fontos tudnunk azt is, hogy a családok jövedelmi helyzetének javítása milyen mértékben javít a gyerekek fejlődési mutatóin, mekkora a jövedelem önálló hatása, valamint hogy mekkora a hatása a szegénységgel gyakran együtt járó tényezőknek: az anya iskolai végzettségének, a család szerkezetének, az etnikai hovatartozásnak. Ezekre a kérdésekre kereste a választ Jeanne Brooks-Gunn és G reg Duncan. Kutatási koncepciójuk a kezdetét jelentette egy több kutatóközpont részvételével megvalósuló együttműködésnek, melynek során különböző reprezentatív, longitudinális mintákon, részben hasonló mérőeszközöket használva vizsgálták a szegénység hatását a gyerekek fejlődésére és az ezen összefüggések hátterében meghúzódó mechanizmusokat. A kutatók elsődleges célja a jövedelem önálló hatásának kimutatása volt. Van-e a jövedelemnek önálló hatása, kimutatható-e összefüggés a család jövedelme és a gyerekek fejlődése között? Amennyiben igen, ez egy fontos állítás a hatékony társadalompolitikai beavatkozások szempontjából. A jövedelemhatások elemzése céljából a kutatók kidolgoztak egy olyan mutatót7 („jövedelemszükséglet-mutató”), mely a családi jövedelmen túl a család szerkezetét is figyelembe veszi (Duncan, 1994, 305.). Azt vizsgálták, hogy a jövedelem hogyan hat a gyerekek értelmi képességére és viselkedésére a gyerekek ötéves korára. A gyerekek fejlődésének mérésére háromféle mutatót használtak: az értelmi képességet, valamint az externalizáló és az internalizáló magatartást mérő tesztek eredményeit. 8 Eredményeik alapvető jelentőségűek a hatékony társadalompolitikai beavatkozások tervezése szempontjából, és hangsúlyozzák a család rendelkezésére álló jövedelem önálló, erős hatását, a biztonságos jövedelem meglétének jelentőségét. Főbb eredményeiket az alábbiakban foglalom össze.

7   Az elemzések során gyakran használt jövedelmi mutató a szerzők által kalkulált „jövedelemszükséglet(income-to-needs) mutató”. Ez a mutató a családi jövedelem és az adott családméretre kalkulált szegénységi küszöb arányát mutatja. A mutató értéke 1, ha a család jövedelme a szegénységi küszöbbel egyenlő; 2, ha a család jövedelme a szegénységi küszöb kétszerese. Van, amikor több év átlagát használják mutatóként, máskor jövedelemkategóriákat képeznek a jövedelemszükséglet-mutatóból a következőképpen: szegény, ha a mutató értéke kisebb, mint 1; közel szegény, ha a mutató értéke 1 és 2 között van; közepes jövedelmű, ha a mutató értéke 2 és 3 között van; jómódú, ha a mutató értéke nagyobb, mint 3 (Smith –Brooks-G unn –Klebanov, 1997). 8   Az értelmi képességeket a Wechsler-teszttel [Wechsler Preschool and Primary Scale of Intelligence (WPPSI, Wechsler, 1967), magyar megfelelője a MAVGYI teszt], a gyerekek magatartását négy- és ötéves korban a CBP teszttel mérték (Revised Child Behavior Profile; Achenbach –Edelbrock, 1984). A CBP-teszt egy 120 kijelentésből álló csomag, ami a viselkedési kompetenciákat értékeli. Az anyák gyermekük viselkedését értékelik az egyes kijelentések mentén három kategóriával: (0) ha az adott állítás nem igaz a gyerek elmúlt hathavi veselkedésére, (1) ha gyakran és (2) ha nagyon gyakran igaz. A teszt Magyarországon elterjedt elnevezése CBCL (Child Behavior Check List). A magatartáson belül két széles faktort különböztettek meg: az inkább agresszív tünetekkel jellemezhető externalizáló (rombolja saját és mások dolgait, gyakori dühkitörések) magatartást és az inkább depresszív tünetekkel jellemezhető internalizáló (félénk, szorongós, boldogtalan, szomorú) magatartást.

23

Társadalmi egyenlôtlenségek és a gyermekek fejlôdésének összefüggései… A család rendelkezésére álló jövedelemnek különösen erős a hatása a gyerekek értelmi képességeire. A jövedelmi mutató egy egységnyi változása9 3,6 pontnyi növekedést eredményez az IQ-értékben és 1 pontos csökkenést a magatartási mutatókban.10 A jövedelem hatása a gyerekek fejlődésére sokkal erősebb, mint azoknak a változóknak a magyarázó ereje, melyeket hagyományosan a családok társadalmi-gazdasági státusának elemzéséhez használnak. Későbbi és más mintán készült számítások (Duncan –Brooks-Gunn –Yeung –Smith, 1998) is alátámasztják, hogy minél magasabb jövedelmi kategóriába11 tartozik a család, annál magasabbak a gyerek IQ-eredményei: átlagosan 3–3,7 tized ponttal javul az eredmény jövedelmi kategóriánként. Ezek az ötéves korban alkalmazott mérések pedig jó előrejelzői a későbbi iskolai sikerességnek (Duncan –Brooks-Gunn –Yeung –Smith, 1998). A kutatók elemzései további lényeges összefüggésekre hívják fel a figyelmet a jövedelmi szegénységnek a gyerekek fejlődésére gyakorolt hatásával kapcsolatban. Különösen erős a jövedelem hatása a tartós szegénységben élő gyerekek esetében. Azok a gyerekek, akik több éve szegénységben élnek, értelmi képességeik12 területén lényegesen rosszabb eredményeket mutatnak fel, és esetükben a magatartási problémák is lényegesen gyakrabban fordultak elő,13 már ötéves korban (Duncan, 1994, 312.). A jövedelem különbözőképpen hat a gyermekkor különböző szakaszaiban, a jövedelmi hatások nem lineárisak. A kora gyermekkorban (ötéves kor alatt) megélt szegénység hatása lényegesen erősebb, mint a később megélt szegénységé. A kora gyermekkor az az időszak, amikor a család jövedelmi helyzetének a hatása a legerősebb (Duncan, 1998). Nem lineáris a hatása a jövedelemnek egy másik értelemben sem: a nagyon szegény családok esetében (akik a szegénységi küszöb 50 százaléka alatti jövedelemből élnek) a család jövedelmi helyzetének egységnyi javulása sokkal erősebb kedvező hatással van a gyerek későbbi teljesítményére, mint ugyanilyen mértékű jövedelemváltozás egy magasabb jövedelmű csoportban (Duncan, 1998, 420.). Gyakori vélekedés, hogy a gyerekek értelmi képességeit a szülők iskolai végzettsége határozza meg a legerősebben. Duncan elemzése rávilágított az összefüggés árnyaltságára: az anya iskolai végzettségének pozitív hatása gyengül a jövedelmi tényező ellenőrzése mellett. Az

9   Ha a család a szegénységi küszöbről elmozdulva a szegénységi küszöb kétszeresét éri el családi jövedelemben. A vizsgálat idején a szegénységi küszöb az USA-ban 10 860 $, 13 924 $ és 16 460 $ a három, négy, illetve ötfős háztartások esetében. 10   Az ötéves kori internalizáló viselkedést mérő Achenbach-skála átlagértéke 14,16, a szórása 9,82. Az exter­ nalizáló viselkedési skála átlagértéke 13,23, a szórása 9,40 (Duncan, 1994, 303.). 11   A családi jövedelem mérésére alkalmazott mutató: jövedelem/szükséglet (income-to-needs) mutató: éves egy főre jutó családi jövedelem, osztva az USA szegénységi küszöb adott családméretre kiszámított értékével. A folytonos mutatóból négy jövedelem/szükséglet kategóriát alakítottak a szerzők: 1. ’szegény’, ha a mutató értéke kisebb, mint 1; 2. ’közel szegény’, ha a mutató értéke 1 és 2 között van; 3. ’közepes jövedelmű’, ha a mutató értéke 2 és 3 között van; 4. ’jómódú’, ha a mutató értéke nagyobb, mint 3 (Smith –Brooks-G unn –Klebanov, 1997). 12   A tartósan szegénységben élő gyerekek az intelligenciateszten elért eredményeikben 9 ponttal maradtak el soha nem szegény társaikhoz képest. A tartós szegénység hatása kétszer akkora az IQ-értékekre, mint az átmeneti szegénységé. 13   A szegénységben élő gyerekek fokozott szorongását, visszahúzódó magatartását jelzi az internalizáló viselkedést mérő változó 4 pontos emelkedése, az externalizáló viselkedést mérő változó 3,3 pontos emelkedése pedig azt mutatja, hogy a tartós szegénység növeli a gyerekek agresszív viselkedési tüneteinek előfordulását. A magatartási problémák esetében a tartós szegénység ötéves korra 60-80 százalékkal növeli a magatartási problémák előfordulását.

24

Szilvási Léna: Egyenlőtlenségek és gyermeki fejlődés... anya iskolai végzettségének és a jövedelemnek is önálló hatása van a gyerekek teszteredményeire (1994). Gyakran emlegetik a családok felbomlását, az egyszülős családok számának növekedését mint a gyerek fejlődésére kedvezőtlenül ható tényezőt. A családszerkezetnek a gyerekek fejlődésére tett hatását vizsgáló legfrissebb kutatási eredmények alapján a következő fogalmazható meg: a jövedelem nem az egyetlen, de a legfontosabb tényező, mert az egy-, illetve kétszülős családban nevelt gyerekek iskolai teljesítményében mérhető különbség 50 százalékát megmagyarázza. A megélhetési nehézségek mellett még két szempontból kedvezőtlenebb az egyszülős családban élő gyerekek helyzete: kevesebb szülői felügyeletben van részük (különösen az apjuk részéről) és kisebb kapcsolati tőkével rendelkeznek. Ezek a tényezők magyarázzák a különbségek másik felét (McL anahan, 1997). Míg a jövedelem sokkal inkább a gyerek teljesítményével és képességeivel függ össze, a család szerkezete nem a képességekre, hanem a gyerek érzelmi jólétére hat (Duncan, 1994, 313.). Kisgyermekkorban különösen fontos az otthoni környezet és a családi légkör. Az otthoni környezetet részben a család anyagi erőforrásai, részben a szülők személyisége, hangulata, kapcsolatrendszere határozza meg.14 A magasabb jövedelem lehetővé teszi a gazdagabb otthoni környezet biztosítását. Az otthoni környezet a családi jövedelem értelmi képességekre gyakorolt hatásának egyharmadát magyarázza. Ennek része a szülők hangulata is: az anya depressziója, hiányos megküzdési stratégiái vezetnek az internalizáló (szorongó) viselkedés kialakulásához (Duncan, 1994, 309–311.). A szegény lakókörnyezet15 nincs hatással a gyerekek értelmi képességeinek alakulására, kedvezőtlenül hat viszont a viselkedésükre. A vizsgálatból nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy a szegény környéken élő anyák gyerekei valóban agresszívebbek vagy csak az anyák érzékelik ezt így. Előfordulhat, hogy egy rosszabb környékeken az anyák kevésbé törekednek arra, hogy „leneveljék” gyerekeiket az agresszív viselkedésről, sőt elképzelhető, hogy az ilyen viselkedést a „túlélés” miatt még fontosnak is tartják (Jarrett, 1992). A fekete és a fehér családok16 jövedelmi helyzetében feltűnően nagyok a különbségek. A fekete bőrű gyerekek egyharmada állandó szegénységben él, és nemcsak a családjuk szegény, de a lakókörnyezetük is (Duncan, 1994, 313.). Ha kizárólag a gyerekek nemére és születési súlyára kontrolláljuk a méréseket, a Wechsler-teszttel mért eredmények a gyerekek ötéves korában 10,7 pontnyi különbséget mutatnak a „fehér” és „fekete” gyerekek között, a fehér 14   Duncan és kollégái a 3–6 éves gyerekekre kidolgozott HOME (Home Observation for Measurement of the Environment, az otthoni környezet egészét mérő szintetikus mutató, Bradley–C aldwell, 1980) készlet bizonyos részskáláit kérdezték le, mint például a fejlődést stimuláló környezetet (a gyerek olyan játékokkal rendelkezik-e, amelyekből tanulhatja a színeket, formákat, méreteket, betűket, számokat), a gyerek fizikai környezetét (biztonságos szabadtéri játék lehetősége, a lakás monotonitása, világossága), az otthoni légkör melegségét (a szülő mennyire kedves a gyerekkel a megfigyelés ideje alatt, mennyit simogatja, dicséri őt az anya). 15   A lakókörnyezet szegénységének mérésére az adott környék nem időskorú lakosai közötti szegénységi arányt vették alapul. Két mutatót használtak: az egyik azt mutatta, hogy a nem idős lakosok körében milyen a jómódú (az éves jövedelem több mint 30 ezer dollár) háztartások aránya, a másik az alacsony jövedelmű (kevesebb mint 10 ezer dollár éves jövedelemmel rendelkező) háztartások aránya. 16   A szerzők tanulmányaikban, a statisztikai táblákban és az elemzéseknél szintén a fekete és fehér jelzőket használják az etnikai változó megnevezése során. Bár a társadalomtudományi nyelvezetben már nem elfogadott ez a szóhasználat, az empirikus kutatásokban nem mindig megoldható az egyes csoportok pontosabb megnevezése. Én a szerzők által használt fogalmakat alkalmazom.

25

Társadalmi egyenlôtlenségek és a gyermekek fejlôdésének összefüggései… gyerekek javára. 7,8 pontra csökken a különbség, ha bevonjuk a vizsgálatba az anya iskolai végzettségét és az apa jelenlétét is, és további 30 százalékkal csökkenti (már csak 5,4 pont a különbség a fehér és a fekete gyerekek között) a gyerekek IQ-eredményei közötti különbséget, ha a családi szintű jövedelmi mutatót is bevonjuk a regressziós egyenletbe. Szerényebb hatást jelent a lakókörnyezet szegénysége, ami 4,8 pontra csökkenti a különbséget. Az otthoni környezetet és az anya mentális állapotát és kapcsolati hálóját is tükröző változó bevonása pedig 2,9 pontra csökkenti az eredetileg több mint 10 pontos különbséget az intelligenciahányadosban. Tehát a család gazdasági helyzete jelentős mértékben magyarázza az etnikainak látszó különbségeket a gyerekek fejlettségi mutatói között (Duncan, 1994, 314.). A szegénység gyakran jár együtt egyéb, a gyerekek jóléte szempontjából kockázatot jelentő tényezőkkel. A kockázati tényezők kumulálódása sokkal károsabb a gyerekek fejlődésére, mint egy-egy rizikófaktor. Liaw és Brooks-Gunn (1994) 13 kockázati tényező17 hatását vizsgálták meg hároméves gyerekek IQ-értékeire. Kimutatták, hogy a kockázati tényezők számának növekedésével az intelligenciateszten elért eredmények erősen csökkennek mind a szegény, mind a nem szegény gyerekek esetében. Több kockázati tényező egyidejű jelenléte hasonló eredményre vezetett a nem szegény és a szegény gyerekeknél egyaránt (Liaw–Brooks-Gunn, 1994). Identitás a társadalom peremén Nemcsak a szegénység jelent egyenlőtlen helyzetet, hanem a kisebbségi lét is. Kisebbségi létet jelenthet a földrajzi elszigeteltség (városi szegénynegyedek vagy elszigetelt vidéki települések), a látható, megkülönböztethető másság (például bőrszín) vagy a belső elszigetelődéshez vezető nem látható, de nem kívánt másság (hajléktalanság, állami gondozottság). A kisebbségi lét elsősorban a gyerekek énképén, önazonosságuk alakulásán keresztül hat a fejlődésükre. A földrajzi elszigeteltség, a területi szegregáció sajátos környezetet teremt. Ez a környezet hat a gyerek fejlődésére, a világról kialakított képére, az elvárásaira, az attitűdjére, a normáira (Wilson, 1987). Befolyásolja a számára fontos szerepet betöltő szülők, szomszédok, barátok, nevelők közötti kapcsolat minőségét. A szegregált övezetekben felnövekedő gyerekek számára csak korlátozott felnőttminták érhetőek el, az elszigeteltségük jelentősen korlátozza az esélyeiket arra, hogy sorsuk más életpálya mentén alakuljon, mint ami a közvetlen környezetükben általános. A szegénységben élő gyerekeknek azonban csak egy része él térben is elkülönülten. A szegénység akkor is elszigeteltséggel, megfosztottsággal jár, ha az nem párosul földrajzi szegregációval. A látható (megkülönböztethető) etnikai kisebbségekkel szemben gyakoriak az előítéletek és a diszkrimináció. Egy stigmatizált kisebbségi csoporthoz tartozás egyik lehetséges következménye az alacsonyabb önértékelés (Steele, 1997). A kisgyerekek még nem értik teljesen az etnikai hovatartozás fogalmát, mégis ez az egyik legkorábbi szociális kategória, ami kialakul

  Kockázati tényezők: biológiai (születési súly, koraszülöttség stb.), társadalmi-gazdasági státus (faji hovatartozás, háztartásfő foglalkoztatottsága), anyai jellemzők (iskolai végzettség, verbális készségek), családszerkezet (kamaszkorú anya, apa hiánya).

17

26

Szilvási Léna: Egyenlőtlenségek és gyermeki fejlődés... bennük, amennyiben az etnikai hovatartozás eltérő bőrszínt is jelent. Négyéves korukra a gyerekek realizálják, hogy a bőrszín egy állandó tulajdonság, amit szüleiktől örökölnek és születésüktől fogva jellemző rájuk. Azt is megértik, hogy a bőrszín olyan tényező, melynek mentén a különböző emberek hierarchikusan rendezhetők, de nem nagyon világos számukra, hogy ki melyik kategóriába tartozik: hasonlóan a nemhez, a bőrszín sem fontos az óvodáskorú gyerekek számára a tekintetben, ahogy spontán csoportosítják az embereket. Az eltérő származáshoz tartozó eltérő viselkedés megértése később, iskoláskorban következik be (Shonkoff, 2004, 65.). Ekkor a nagyobb gyerekek már mérlegelik etnikai hovatartozásuk jelentését és lehetséges következményeit (Phinney, 1996). Az elszigeteltség kialakulhat nem látható és „nem kívánt” másságok18 következtében is, mint amilyen például a hajléktalanság vagy állami gondozottság. Ez is lehet stigma, olyan tényező, ami meghatározza az egyén kapcsolatát a környezetével. A mindennapi élet során az ilyen módon „megbélyegzett” személyek hátrányos helyzetbe kerülnek, mert nincsenek megfelelő eszközeik arra, hogy sikeres társas interakcióba lépjenek másokkal. G offman 1963-ban megjelent műve óta egy sor tanulmány született a megbélyegzettség különböző formáiról és arról, hogy a különböző csoportok (AIDS-betegek, homoszexuálisok, Alzheimer-kórban szenvedők és hozzátartozóik, mentális betegek, hajléktalanok, sérült személyek stb.) milyen stratégiákat alkalmaznak a stigma leküzdésére. Kevés azonban az olyan kutatás, ami megbélyegzett gyerekekről és az általuk alkalmazott stratégiákról szól. Az egyik ilyen kutatás hajléktalan gyerekekre irányult, és célja az volt, hogy megismerjék általa a gyerekek stratégiáit a megbélyegzettségük leküzdésére (Roschelle, 2004). A hajléktalan gyerekek kirekesztett helyzetbe születtek vagy a szüleik sorsa miatt kerültek ebbe a helyzetbe. Külsőre nem különböznek a társaiktól, stigmájuk marginális társadalmi helyzetükből következik. A kutatásban részt vevő gyerekek – ahogy más hajléktalan gyerekek is – tudatában vannak kedvezőtlen társadalmi helyzetüknek és annak, ahogy a többség gondolkodik róluk. A vizsgálat két fő stratégiát azonosított a gyerekeknél. Az egyik stratégia az inklúziót szolgálta, és megfelelt a társadalmilag elfogadott viselkedésre vonatkozó normáknak és annak az elvárásnak, hogy a gyerekeknek a kortársakkal és a környezettel harmonikus kapcsolatuk legyen. Ez a stratégia a hajléktalan gyerekek azon vágyát demonstrálta, hogy egyszerű gyerekként figyeljenek rájuk. Törekedtek barátok szerzésére, igyekeztek megfelelni az iskolában. A másik stratégia – melyet a hajléktalan gyerekek stigmatizált helyzetükből fakadó identitásuk erősítésére alkalmaztak – célja szintén a társadalmi elfogadás elnyerése volt, azonban kevésbé konform eszközökkel. Sérült identitásukat a gyerekek azzal próbálták ellensúlyozni, hogy erősebbnek, érettebbnek, jobbnak mutatták magukat. Verbális durvasággal, erőfitogtatással és túlzott szexuális viselkedéssel hívták fel magukra erőszakosan a figyelmet, és így próbáltak elfogadást nyerni. Ezeket a stratégiákat az exklúzió stratégiáinak nevezik a szerzők. Ezeket a stratégiákat a környezet fenyegetőnek, elfogadhatatlannak tekinti. A gyerekek ezen stratégiák révén hozzájárulnak elszigeteltségük megmaradásához, és viselkedésük a többségi társadalom elítélő hozzáállásának legitimizálásához nyújt alapot (Roschelle, 2004, 31.). Az elszigeteltség bármely formáját elszenvedő gyerekek énképe sérülhet. A legjobb szülői „befektetések” is kárba vesznek, ha a környezet veszélyes, diszkrimináló, deprimáló. Mindez azonban fordítva is igaz: a szülői befektetések hiánya jól kompenzálható egy stimuláló, fejlődési lehetőségeket, szolgáltatásokat kínáló környezetben. A környezet felnőtt szereplői – szülők, nevelők, pedagógusok, szervezetek – tudatos beavatkozásuk révén ellensúlyozhatják   A nem kívánt másság (undesired differentness) kifejezést G offmann használta (G offmann, 1963, 5).

18

27

Társadalmi egyenlôtlenségek és a gyermekek fejlôdésének összefüggései… az elszigeteltség negatív hatását a gyerekek identitásának alakulására. Sok országban létező gyakorlat a társadalmilag és kulturálisan érzékeny vagy kulturálisan kompetens gyakorlat a szociális és az oktatási-nevelési intézményekben. Társadalmilag és kulturálisan kompetensek azok a programok, amelyek képesek felismerni a határvonalat a csoportok különbözősége iránti érzékenység és az előítéletes vagy paternalista hozzáállás között (Shonkoff, 2004). A goffmani értelemben vett bölcs iskolai stratégiákkal, melyek hatékonyan szolgálják a sérült énkép konstruktív megerősítését, a kedvezőtlen társadalmi-gazdasági és kulturális hátterű gyerekeket is sikeresen lehet tanítani (Steele, 1997; Comer, 1980; Delpit, 1995). A gyermeknevelés kultúrája A különböző kultúrákban más és más értékek, hiedelmek mentén szerveződik a gyerekek fejlődése, szocializációja, ami szintén hat a gyerekek fejlődésére. Fontos különbségek fogalmazódnak meg a gyermeknevelés „hagyományosan kollektivisztikus” és „modern individualisztikus” orientációi között. A hagyományosabb szemlélet szerint a gyerek érdekei alárendeltek a tágabb közösség (család, rokonság, helyi társadalom) érdekeinek, a szocializáció során nagyobb hangsúlyt fektetnek az engedelmességre, a felnőttek és a tekintély tiszteletére, a szabályok követésére. A hagyományosabb kultúrákban merevebbek a nemi határok és szerepek, a szülői nevelés inkább tekintélyelvű. A modern, individualisztikus orientációjú nevelés során mind a fiúk, mind a lányok szocializációjának célja az érzelmi függetlenség, a verbális kifejezőkészség, a versenyszellem, az intellektuális és művészi teljesítmény. A modern szemlélet szerint a fejlődés és a tanulás kiindulópontja a gyerek saját kezdeményezéseire épülő felfedező tevékenység és tapasztalat, valamint a gyereket követő szülői (nevelői) instrukció és párbeszéd. A „modern” szemléletben a szülő határozott, de engedékeny, aki a gyereket már egészen korán egy saját akarattal rendelkező önálló személyiségnek tekinti. A valóságban természetesen a minták nem válnak el egymástól élesen. Az egyes szülők gyereknevelési szokásai egymásnak ellentmondó értékek és hiedelmek mentén szerveződhetnek, a koherenciájuk messze nem teljes. Ugyanakkor a modern és a hagyományos gyermeknevelési szemlélet megkülönböztetése fontos, mivel Európában erős az összefüggés a szülők társadalmi-gazdasági helyzete és gyereknevelési szokásai között. Az iskolázottabb szülők közül többen nevelik gyerekeiket modern szellemben, mint az iskolázatlanabbak, a kevésbé fejlettebb társadalmakra inkább jellemzőek a hagyományosabb szülői szerepek. Természetesen a csoportokon belüli változatosság is jelentős, a szokások családonként és gyerekenként más és más szokásrendszerbe állnak össze (Leseman, 2002). Szülők és gyerekek naponta ismétlődő közös tevékenysége és közös élményei jelentik az alapját annak, hogy a gyerekek viszonylag rövid idő alatt elsajátítják a környezetük nyelvét, szokásait, intellektuális értékeit, és aktív, értő résztvevői lesznek a közösség életének. A közösségek, kultúrák, társadalmi csoportok szokásai közötti különbségek viszonylag jól láthatóak. Mégis van, ami minden emberben közös és ami az emberi fejlődés univerzális alapját jelenti: az ember veleszületett interszubjektivitása, ösztönös kapacitása a társas kommunikációra, a dialógusra, a másik ember szándékainak figyelésére és figyelembevételére (Rogoff, 1990, 139.).

28

Szilvási Léna: Egyenlőtlenségek és gyermeki fejlődés... A modern társadalmakban a kultúrák nem elkülönülten léteznek. A mai gyerekek életét többféle kultúra határozza meg: egyrészt szüleik, nagyszüleik kultúrái, másrészt annak a közvetlen társadalmi közegnek a kultúrája, amiben élnek (Helms, 1990). A kulturális hatások változatosságát és jelentőségét növeli az is, hogy a fejlett világra egyre jellemzőbb az újabb és újabb bevándorló csoportok megjelenése és egymás mellett élése. Minden újabb generáció egyre gyakrabban találkozik különböző kultúrákkal a mindennapok során. A gyerekek mindennapjainak kultúrája is sokat változott az utóbbi évtizedekben. Az anyák tömeges munkavállalása a fejlettebb országokban, a munkanélküli szülők tömeges megjelenése az átalakuló kelet-európai társadalmakban alapvetően megváltoztatja a kisgyerekek hétköznapjainak ritmusát és jellegét. A televízió és a videojátékok térnyerése szintén egy alapvető és új kulturális hatás a kisgyerekek életében, ami átalakította a képzeletvilágukat és a játékuk természetét (Singer, 1988). A kora gyermekkori fejlődés egyik fontos kérdése, hogy mennyire hasonló vagy különböző kulturális hatások érik az egyes gyerekeket a családban és a gyermekintézményekben, az iskolában. A gyerekek fejlődését kisgyermekkorban a közeli személyekkel történő tartós, rendszeresen ismétlődő, fokozatosan változó, a kulturális környezethez fokozatosan alkalmazkodó interakciók sorozata határozza meg (Bronfenbrenner–Ceci, 1994). A gyermekintézmények akkor segítik a gyerekek fejlődését, ha támogatják és továbbfejlesztik az otthonról hozott kulturális mintáikat. Ha a család és az iskola kultúrája nem találkozik, a fejlődés feltételei romlanak, a genetikai adottságok kisebb mértékben realizálódnak.

Korai beavatkozások A humánökológiai modell mentén rendszerbe foglaltam azokat a feltárt kockázati tényezőket, melyek a szegénységgel összefüggésben veszélyt jelentenek a gyerekek fejlődésére, valamint azonosítottam azokat a tényezőket is, amelyek képesek ellensúlyozni a szegénység kedvezőtlen hatását. Az utóbbi években kialakult egy új kutatási terület, ami új perspektívából vizsgálja a gyerekek fejlődését kockáztató, illetve ösztönző hatásokat: a gyerekek ellenálló képességének kutatása. A gyerekek sérülékenysége és ellenálló képessége Vannak gyerekek, akik bár kedvezőtlen környezetben élnek, mégis egészségesen fejlődnek. Ez a jelenség hívta fel a figyelmet a gyerekek ellenálló képességére. Ellenállók vagy rezíliensek azok a gyerekek, akik nehéz körülményeik ellenére normális fejlődést mutatnak (Fonagy, 1994). Egyre gazdagabb a gyerekek ellenálló képességét elemző szakirodalom, melynek alapján egyre többet tudunk arról, milyen védőfaktorok képesek ellensúlyozni a kedvezőtlen körülmények káros hatásait. A védőfaktorok a gyerek ökológiai környezetének minden szintjén azonosíthatóak. Több kutatás is vizsgált olyan gyerekeket, akik hajléktalanságban, háborús környezetben, szélsőséges szegénységben éltek, vagy akiket súlyos trauma, veszteség ért (Masten, 1998). Az ellenálló képesség előrejelzői között a leggyakrabban említett két tényező a gondoskodó felnőttel való jó kapcsolat és a gyerek jó képességei. A szülő–gyerek kapcsolat, a szülő melegsége, érzékenysége, rendszeres és kiszámítható gyereknevelési szokásai jelentik azt a közvetlen környezetet, amely védetté teszi a gyereket a kockázatokkal szemben. Különösen kedvezőtlen szociális körülmények között a szülő akkor

29

Társadalmi egyenlôtlenségek és a gyermekek fejlôdésének összefüggései… hatékony, ha szigorú, de ugyanakkor meleg és gondoskodó tud maradni, és szoros kapcsolatot képes kialakítani a gyerekkel. Amennyiben ilyen szülő nem elérhető a gyerek számára, akkor más gondoskodó felnőtt jelenléte szükséges. A gyerek egyéni képességei szintén védelmet jelentenek. A veleszületett adottságok, a barátságos természet és a korai években alakuló bizonyos készségei – nyitottság, tehetség, önbizalom, megtapasztalt én-hatékonyság – azok a tényezők, amelyek növelik az ellenálló képességét. Mind a szülői bánásmód, mind a gyerek képességei változtathatók, különösen a korai években. A korai években kialakuló készségek és képességek további sikerekhez vezetnek. A jó képességű gyerekek könnyen alkalmazkodnak az iskolában, jobb kapcsolatot alakítanak ki a tanáraikkal. A korai beavatkozások célja éppen azon védőrendszerek megerősítése a gyerek környezetében, melyek a fejlődést a korai években kedvező irányba kormányozzák (Masten, 1998).

Korai beavatkozási programok a kedvezőtlen szociális helyzetben élő gyerekek esetében Az OECD (1998) hivatalosan a következőképpen határozza meg a korai segítségre szoruló gyerekek körét: • organikus okok miatt vagy mentálisan sérült gyerekek (a lakosság két százalékát teszik ki); • olyan gyerekek, akiknek tanulási vagy viselkedési nehézségei nem szociális vagy kulturális tényezőkből fakadnak; • feltételezhetően egészséges, normális fejlődési potenciálú gyerekek, akiknek azonban – vélhetően szociális és kulturális helyzetükből adódó – fejlődési elmaradásuk van. Az OECDországok gyerekeinek 10–20 százaléka tartozik ebbe a csoportba (Leseman, 2002, 12.). A korai beavatkozási programok azokat a védőrendszereket erősítik, amelyek révén megelőzhető a meglévő kockázatok gátló hatása a gyerek fejlődésére, a gyerekek ellenálló képességére hatnak. A programok a gyerekek magas szintű nevelése mellett a családjaikat is támogatják, melyen keresztül kedvezően hatnak a gyerek érzelmi, intellektuális és motivációs fejlődésére, társas kompetenciáinak gyarapodására. A beavatkozások egyszerre irányulnak a gyerekek képességeire, társas kompetenciáira és a családi interakciók minőségére, ami hosszú távon – a kumulálódó védőfaktorok miatt – kedvező eredményekhez vezet (Masten, 1998). A kora gyermekkori beavatkozási programok száma exponenciálisan nőtt az elmúlt években (Bakermans–Kranenburg, 2003). Az utóbbi évtizedekből már jelentős kutatási és gyakorlati tapasztalat áll rendelkezésre a szociálisan hátrányos helyzetű családok (közösségek) gyerekeinek kora gyermekkori fejlesztésére vonatkozóan (K amerman, 2000; Leseman, 2002; Brooks-Gunn, 2000), és empirikusan is bizonyított tény a korai beavatkozások hatékonysága (Bakermans– Kranenburg, 2003, Barnett, 2004). Ezen felhalmozódott ismeretek legfontosabb következtetéseit tartalmazza ez a fejezet.

30

Szilvási Léna: Egyenlőtlenségek és gyermeki fejlődés... Csecsemőkori programok A gyermekek csecsemőkorában19 történő beavatkozások túlnyomó részben a családok ott­ honában történnek. A beavatkozások gyökerei a 70-es évek elejére nyúlnak vissza. Ekkor dolgozták ki Fraiberg és kollégái a Michigani Egyetemen a klinikai csecsemőkori beavatkozások elméleti kereteit, elsősorban szegény családoknak nyújtott klinikai szolgáltatásaik tapasztalatai alapján (Fraiberg, 1980; Andelson, 1996). A beavatkozás egyszerre irányult a gyerekek fejlődésére, a családi krízis kezelésére és a szülő–csecsemő kapcsolatra. A beavatkozás elsősorban a családok otthonában történt, és a program nagy hangsúlyt fektetett a nehezen elérhető családokkal való együttműködés kialakítására. A terápia célja nem a szülők személyiségének megváltoztatása volt, hanem a gondoskodás képességének kialakítása a szülőkben. A terapeuták a szülővel dolgoztak a csecsemő jelenlétében. A programban részt vevő szakemberek a hagyományos terápiás szerepnél rugalmasabban és aktívabban dolgoztak a családokkal, elkísérték őket az orvoshoz, tárgyaltak a főbérlővel, közreműködtek a segélyek bonyolításában, hetente többször találkoztak a családdal. A klinikai csecsemőkori beavatkozások alapgondolata az, hogy a nehéz helyzetben lévő szülők csak akkor tudnak megfelelően gondoskodni a csecsemőjükről, ha ők is megtapasztalják a megfelelő gondoskodást (Fraiberg, 1980). A klinikai programok szemléletét több egészségügyi és szociális program is átvette. Ma már általánosan elfogadott alapelv a csecsemőkori beavatkozásoknál a „kétgenerációs” megkö­ zelítés. A beavatkozások egyszerre irányulnak a szülőkre (érzelmi és szociális helyzetükre) és a csecsemőre. A csecsemőkori beavatkozások állandó paradoxona, hogy a nehéz körülmények közé született gyerekeknek nincs idejük megvárni, amíg a szüleik helyzete jobbra fordul. Hasonlóan a jobb körülmények közé született gyerekekhez, nekik is szeretetre, biztonságra, állandó odafigyelésre és kialakított struktúrára van szükségük. A beavatkozási programoknak is rendszeresnek, gyakorinak kell lenniük, és egyszerre kell irányulniuk a gyerekre, a szülőkre, a szülők környezetére és a szülő–gyerek kapcsolatra (Halpern, 2000). A beavatkozás során nem mindegy, hogy milyen kapcsolat alakul ki a szülők és a segítő szakemberek között. A hagyományos terápiás kapcsolatban a szakember – mint tekintélyszemély – fölérendelt szerepben volt. A szülő alárendelt helyzete azonban függőséget, bizalmatlanságot, a kontroll elveszítését jelentheti. Egy alá-fölérendelt viszonyban az alárendelt helyzetben lévő fél önértékelése csökkenhet, nyugtalan és dühös lehet. Alárendelt helyzetben nincs tér az érzelmek nyílt kifejezésére, a nyitottságra, az intimitásra, a kölcsönösségre (Turnbull, 2000). Valódi kölcsönösségre, igazi dialógusra alapuló kapcsolat csak egyenrangú partnerek között alakulhat ki. Ezt a partneri, egyenrangú viszonyt a szakembernek kell kialakítani a segítő és a segített között természetesen meglévő egyenlőtlenségek kiegyensúlyozásával. A segítő szakembernek tudni kell bánni személyes hatalmával, hogy egyenlő helyzetbe hozza, megerősítse (empower) a tőle segítséget kérőt (Turnbull, 2000, 644.). A szülők integráns résztvevői a csecsemőkori beavatkozásoknak. A családok otthonában zajló programok értékelő elemzései kimutatták, hogy a szülők érzékenysége erősödik, nő a pozitív interakciók aránya a szülő–gyerek kapcsolatban, a beavatkozások hatására javul a részt vevő szülők testi és lelki egészsége. A programok hatása akkor tartós, ha a beavatkozás

  A csecsemőkort tágan értelmezem, a 0–3 éves korú gyerekekre használom ebben a fejezetben.

19

31

Társadalmi egyenlôtlenségek és a gyermekek fejlôdésének összefüggései… a szülők jólétét is érinti. A Brooks-Gunnék által értékelt beavatkozási programokban20 részt vevő szülők nagyobb arányban léptek ki a segélyezettek köréből és találtak munkát, mint a kontrollcsoportbeli szülők (Brooks-Gunn, 2000, 551–554.). A csecsemőkori beavatkozási programok jellegükben, intenzitásukban és gyakoriságukban is sokfélék: a 15 perces családi étkezés során megfigyelhető kommunikációról készült videofelvétel közös megbeszélése ugyanúgy ilyen programnak minősül, mint a gyerek hároméves koráig tartó, heti rendszerességű együttműködés a szociális segítő szervezetekkel. Bakerman-Kranenburg és munkatársai 13 ezer személyt érintő 133 olyan beavatkozási program metaelemzését végezték el, melynek célja a pozitív szülői minták, a szülői érzékenység, odafordulás megerősítése volt (2003). A programokban részt vevő családok 60-70 százaléka kedvezőtlen szociális helyzetű, majdnem a fele sokproblémás család volt, egyéb célcsoportjai pedig azok a szülők és gyerekek, ahol a gyerek egészséges fejlődése veszélyeztetett volt koraszülöttség, az anya fiatal életkora vagy a gyerek sérülése miatt (2003, 203.). Összességében a programok hatékonyak voltak a szülői érzékenység erősítésében. Érdekes módon a rövid, fókuszált, célorientált beavatkozások hatékonyabbnak bizonyultak, mint a hosszabb távúak, melyek során számos alkalommal találkoztak a szakemberek a családdal. A kiemelkedő hatékonyságú programok egyaránt hasznosak voltak a sokproblémás és a nem sokproblémás családok esetében. A csecsemőkorban történő beavatkozások végső célja a gyerek érzelmi és értelmi fejlődését jól ösztönző szülői attitűd megerősítése. Ennek eszközei pedig sokfélék: a terápiás segítségtől kezdve a különböző közösségi programokig. 21 Kisgyermekkori intézményes programok A gyerekek idősebb, két-három éves korától kezdve a korai beavatkozási programok már nemcsak a család otthonában történnek, hanem kiegészülnek valamilyen intézményes formával is. A programok egy része már a gyerekek születésétől vagy pár hónapos korától bevonja a családokat a programba, de vannak olyan programok is, amelyek csak a gyerekek hároméves korában indulnak. A gyerekek fejlődésének ösztönzésén túl a programok fontos eleme az együttműködés a szülőkkel. A szülőkkel létesített kapcsolat célja a szülők képzése, munkaerő-piaci pozícióinak javítása, gazdasági önállóságuk megteremtése, a szülő–gyerek kapcsolat javítása, a gyereknevelési ismeretek bővítése és az otthoni környezet minőségének javítása (Brooks-Gunn, 2000, 555.). Az 50–60-as évektől világszerte több száz korai fejlesztő program valósult meg. A programok egy részének hatékonyságát módszertanilag is megalapozott kutatások keretében értékelték. Az értékelő kutatások jelentős része az Egyesült Államokban elterjedt Head Start program keretében történt, de volt néhány, egyetemi kutatóközpontok együttműködésével végzett longitudinális hatásokat vizsgáló modellkísérlet is (Leseman, 2002, 22.).

  A szerzők 17 olyan beavatkozási programot értékeltek, melyek helyszíne a család otthona volt, a segítés fókuszában a szülő és a gyerek állt, a program minimum 6 hónapig tartott és a terhesség ideje alatt vagy a gyermek csecsemőkorában kezdődött. 21   Ilyen közösségi program az Egyesült Királyságban 1999-ben indított Sure Start, melyek célja, hogy javítsák a négyévesnél fiatalabb gyermekek családjainak nyújtott szolgáltatások elérhetőségét, minőségét, valamint a helyi programokból leszűrt jó gyakorlati megoldásokat terjesszék azok körében, akik kisgyermekek számára nyújtanak szolgáltatásokat (www.surestart.gov.uk). 20

32

Szilvási Léna: Egyenlőtlenségek és gyermeki fejlődés... Ilyen volt a fejezet elején már említett High/Scope Perry Preschool program22 (Schweinhart, 1993), az a modellprogram, amely a résztvevő gyerekek felnőttkori követését is tartalmazta, ezért a legmegbízhatóbban tanúsítja a korai beavatkozások hatékonyságát. A program a 60-as években indult, és 123 olyan kisgyereket vontak be, akiknek szülei szegény afrikai amerikaiak voltak. A gyerekek egy részének IQ-pontjai az értelmi elmaradást jelezték előre23, és a kontrollcsoport hasonló gyerekei később valóban speciális programokba is jártak az iskolában. A High/Scope program egyaránt mutatja a korai beavatkozásban rejlő lehetőségeket a szociálisan hátrányos helyzetű és a gyenge képességekkel rendelkező gyerekek esetében. A gyerekek kilenc hónapon keresztül heti öt délelőttön vettek részt az intézményes programban, ahol minden speciálisan képzett óvónőre hat gyerek jutott. 24 Az óvónők hetente egyszer másfél órát töltöttek egy-egy család otthonában. A kutatók először a gyerekek tizenöt éves korában végeztek velük képességtesztet, majd legközelebb a program indulása után huszonhét évvel keresték meg a már felnőtt résztvevőket. Az eredmények egyértelműen alátámasztották a korai beavatkozás hatékonyságát. Míg az induláskor a gyerekek eredményei azonosak voltak a kísérleti és a kontrollcsoportban, ötéves korukra a kísérleti csoport gyerekei 95 pontot értek el az intelligenciateszten, míg a kontrollcsoportba tartozó gyerekek csak 83-at. A két csoport intelligenciateszten elért eredményei nyolcéves korra kiegyenlítődtek, felnőttkorra azonban a kísérleti csoportban részt vevők már lényegesen jobb helyzetben voltak: magasabb százalékban szereztek középiskolai végzettséget, kevesebben kaptak segélyt, magasabb volt a havi jövedelmük, lényegesen kevesebben követtek el bűncselekményt, és a lányok között alacsonyabb volt a kamaszkori terhességek száma (Schweinhart, 1993). Bár a gyerekek fejlődési mutatói jelen esetben is elsősorban az intelligenciatesztekkel mért értékek, a felnőttkori jólét mutatói már egyáltalán nem csak a kísérleti csoportban részt vevők jobb értelmi képességeire utalnak. A sikeresebb élet ugyanis messze nem csak az értelmi képességeken múlik. Emiatt érdekes Heckman és munkatársainak tanulmánya, akik az oktatásgazdasági elemzések során elsősorban használt intelligenciamutatók mellett nem kognitív képességeket (önértékelés és magabiztosság) mérő változókat is bevontak a vizsgálataikba. 25 Azt vizsgálták – hasonlóan azokhoz a „sikermutatókhoz”, melyeket a High/Scope program hosszú távú hatásainál vizsgáltak –, hogy a kognitív és a nem kognitív képességek hogyan hatnak a felnőttkori keresetre, az iskolai végzettségre, a különböző „kockázatos” viselkedések (kamaszkori terhesség, dohányzás, bűnelkövetés) előfordulására. A nem kognitív készségek hatása a viselkedésre szinte minden mutató esetében erősebbnek bizonyult, mint a kognitív képességeké (Heckman, 2005a, 2.). A nem kognitív képességek nem közvetlenül hatnak a felnőttkori keresetekre, hanem az iskolai végzettségen keresztül. A nem kognitív

  További hasonló modellprogramok: Syracuse Family Development Research Project, Milwaukee Pro­ ject, Florida Parent Education Project, Houston Parent Child Develoment Centres Programme, Yale Child Welfare Project, Abecedarian Project, Chicago Child-Parent Centres Programme. Ezek mind a gyerek nagyon fiatal korától induló, intenzív, gyerek- és szülőközpontú programok, melyek támogatják a szülőket és a közösségi erőforrásokra építenek (Leseman, 2002:24.) 23   A programba bekerült gyerekek IQ-pontjai 75–85 közöttiek voltak. 24   A program sikerességének egyik legfontosabb tényezője a részt vevő pedagógusok képzettsége volt (Schweinhart, 1993). 25   A vizsgálatot országosan reprezentatív longitudinális panelmintán végezték. A megkérdezett 12 686 amerikai fiatalt először 14, majd 21 éves korában keresték meg, és azóta is követik őket (Heckman, 2005a, 27.). A nem kognitív készségek mérésére a Rosenberg-féle önértékelési skálát és a magabiztosságot mérő Locus of Control skálát használták (Heckman, 2005a, 5.). 22

33

Társadalmi egyenlôtlenségek és a gyermekek fejlôdésének összefüggései… készségeken (kommunikációs, empátiás készség, magabiztosság, együttműködési készség, társas készségek stb.) keresztül az emberi tőke termelése hatékonyabb lesz. A nem kognitív készségek hosszabb távon, az életciklus egésze alatt formálódó preferenciák, attitűdök révén fejtik ki kedvező hatásukat. A korai beavatkozási programok jellege, az intenzív, rendszeres kapcsolat a szülőkkel, az interaktivitás ösztönzése, a szülő–gyerek kapcsolat javítása egyaránt kedvezően hat az értelmi képességekre és a gyerekek társas készségeire, viselkedésük, társas kapcsolataik, az iskolához való viszonyuk alakulására. Az alkalmazott pedagógiai koncepciók hatásában is van különbség. Azok a pedagógia programok a hatékonyabbak, amelyek a gyerekek egyéni fejlődésére támaszkodtak és a gyerek kezdeményezéseit követő megközelítést alkalmazták, szemben a hagyományosabb, didaktikailag kidolgozott tematikára épülő koncepciókkal (Leseman, 1998). A hatások összességükben vezetnek egy sikeresebb élethez, mint ahogy azt a High/Scope program eredményei is megerősítik. Az ismertetett korai beavatkozási programok természetesen csak az érintett gyerekek egy kisebb része számára elérhetőek. A gyerekek többsége a hagyományos intézményes napközbeni ellátásokat veszi igénybe. A főleg az Egyesült Államokban és Svédországban végzett nagymintás vizsgálatok vegyes képet mutatnak arról, hogy milyen hatással vannak a különböző gyermekintézmények a gyerekek fejlődésére. Az eredményességet leginkább meghatározó változó a gondoskodás minősége (Leseman, 2002, 26.) Általánosságban a gyermekintézmények (bölcsődék, óvodák) gyenge és közepes mértékben kedvező hatást gyakorolnak a gyerekek nyelvi és kognitív készségeire, de ez nem minden gyerek és nem minden intézmény esetében igaz. Azokban az intézményekben, amelyek a minőség szempontjából bekerültek a legjobb 25 százalékba, a kedvezőtlen szociális helyzetű gyerekek esetében közepes erősségű kedvező hatást tudtak elérni mind az értelmi képességek, mind a magatartás területén. Az alacsonyabb társadalmi státusú családok gyerekei azonban jellemzően a gyengébb intézményekbe járnak (NICHD, 1997; Leseman, 2002, 27.). A korai beavatkozások tudatos tervezése, az érzékeny, a fejlődési ismeretekre támaszkodó programok tervezése és megvalósítása a szociálisan kedvezőtlen helyzetű családok gyerekei számára tehát igenis szükséges ahhoz, hogy ezek a gyerekek a családi hátrányaik ellenére sikeresen és jó esélyekkel induljanak – a munkaerő-piaci esélyeiket jelentős mértékben meghatározó – iskolában, és egészséges, aktív társadalmi részvételre képes felnőttekké váljanak.

Összegzés Széles körű ismeretek állnak rendelkezésre arról, hogy a szegénység milyen mechanizmusokon keresztül hat kedvezőtlenül a gyerekek fejlődésére. Vannak tapasztalatok arról is, hogy mely beavatkozási formák segítik hatékonyan a kedvezőtlen családi háttérrel rendelkező gyerekek fejlődését. Ennek alapján megfogalmazhatóak a szegénységben élő gyermekek helyzetét orvosolni kívánó társadalompolitika alapelvei. Az empirikus vizsgálatok egyértelműen alátámasztják, hogy az alacsony jövedelem önmagában is kockáztatja a gyerekek fejlődését, a kora gyermekkorban megélt tartós és mélyszegénység pedig különösen súlyos negatív következményekkel jár. A jövedelemszint növekedése a gyermekes családokban a gyerekek fejlődésének javulását eredményezi. A kisgyermekes családoknak nyújtott bővített jövedelemtranszferek, a mélyszegénység radikális megszün-

34

Szilvási Léna: Egyenlőtlenségek és gyermeki fejlődés... tetése – részben a gyermekes családoknak nyújtott támogatások összegének emelésével, részben a szülők képzéssel is egybekötött foglalkoztatási lehetőségeinek bővítésével – nélkülözhetetlen pillérei a hatékony társadalompolitikának. A gyerekek egészséges fejlődésének biztosításához azonban a jövedelmi transzfereken túl olyan szolgáltatásokra is szükség van, melyek közvetlenül a gyerekek egészségét és nevelését szolgálják. Hangsúlyt kell fektetni a szegénységben élő gyerekek egészséges táplálkozására és a fejlődésüket ösztönző környezet biztosítására. Az intézményes beavatkozási programok esetében a magas színvonalú és a gyermeki fejlődés korszerű ismereteire támaszkodó nevelői hozzáállás, valamint a gyerekek szüleivel való szoros együttműködés jelentik az eredményesség feltételeit. A hatékony társadalompolitika harmadik pillére a szülői készségek fejlesztése. A szülő a gyerek életének, fejlődésének legfontosabb szereplője. A szülői bánásmód és az otthoni légkör azok a fontos közvetítő mechanizmusok, melyek a gyerekek fejlődési elmaradásait eredményezik. A szülői odafigyelés, érzékenység megváltoztatható. Ismertek azok a programok és tevékenységek, amelyek révén fokozható a szülők tudatos részvétele a gyerekeik nevelésében. Dolgozatom empirikus részében elsősorban azt a szolgáltatási környezetet vizsgálom, ami ma a kedvezőtlen helyzetű családok számára elérhető. Nem foglalkozom a családok szegénységét enyhítő jövedelmi transzferek kérdésével, hanem a szülői készségekre, az otthon légkörére, a hátrányos helyzetű gyerekek intézményes nevelésének kérdéseire térek ki. A gyermekes családokkal végzett szociális munka egy kevéssé feltárt és a hátrányos helyzetű gyerekek és családjaik számára nyújtott szolgáltatások fejlesztésének egyik fontos területe.

35

Társadalmi egyenlôtlenségek és a gyermekek fejlôdésének összefüggései… Irodalom Barnett, W. S. (2000): Economics of Early Childhood Interventions. In: Schonkoff, J. P. – Meisels, S. J. (eds.): Handbook of Early Child Intervention. 589–613. Barnett, W. S. (2004): Benefits of Preschool Education, www.nieer.org, BarnettBenefits.ppt Bradley, R. – Caldwell, B. M. (1984): The Relation of Infants’ Home Environments to Achievement Test Performance in First Grade: A Follow-Up Study, Child Development, Vol. 55, 803–809. Bronfenbrenner, U. (1979): The ecology of human development. Cambridge, MA, Harvard University Press Bronfenbrenner, U. (1986): Ecology of the Family as a Context for Human Development: Research Perspectives. Developmental Psychology, Vol. 2, No. 6, 723–742. Bronfenbrenner, U. – Ceci, S. J. (1994): Nature-Nurture Reconceptualized in Developmental Perspective: A Bioecological Model. Psychological Review, Vol. 1001 No. 4, 568–586. Brooks-Gunn, J. – Duncan, G. J. – Aber, L. J. (eds) (1997): Neighborhood Poverty. Volume I–II, Russell Sage Foundation Bynner, J. (2001): Risks and Protective Factors in Social Exclusion. Children and Society, Vol. 15, 285–301. Drillien, C. M. (1964): Growth and development of the prematurely born infant. Edinburgh and London Duncan, G. J. – Brooks-Gunn, J. – Klebanov, P. K. (1994): Economic Deprivation and Early Childhood Development. Child Development, Vol. 65, 296–318. Duncan, G. J. – Brooks-Gunn – Yeung, W. J. – Smith, J. R. (1998): How Much Childhood Poverty Affects the Life Chances of Children? American Sociological Review, Vol. 63, 406–423. Fraiberg, S. (ed.) (1980): Clinical Studies in Infant Mental Health. Basic Books Garrett, P. – Ng’andu, N. – Ferron, J. (1994): Poverty Experiences of Young Children and the Quality of Their Home Environments. Child Development, Vol. 65, No. 2, 331–345. Hart, B. – Risley, T. R. (2003): The Early Catastrophe, The 30 Million Word gap by Age 3. American Educator, Vol. 27. No. 4., 6–9. Heath-Brice, Sh. (1982): Narrative skills at home and school. Language in Society, Vol. II., 49– 76. Heckman, J. J. – Sixtrud, J. – Urzua, S. (2005): The Effects of Cognitive and Noncognitive Abilities on Labor market Outcomes and Social Behavior, www.jenni.uchicago.edu/noncog. Helms, J. E. (1990): Black and White Racial Identity: Theory, Research and Practice. Westport, CT, Greenwood Press Leseman, P. (2002): Early Childhood Education and Care for Children from Low-income or Minority Backgrounds. OECD, 2002

36

Szilvási Léna: Egyenlőtlenségek és gyermeki fejlődés... Liaw, F. – Brooks-Gunn, J. (1994): Cumulative Familial Risks and Low-Birthweight Childrens’s Cognitive and Behavioral Development. Journal of Clinical Child Psychology, Vol. 23 (4), 360–372. Masten, A. S. – Coatsworth, J. D. (1998): The Development of Competence in Favorable and Unfavorable Environments: Lessons from Research on Successful Children. American Psychologist, Vol. 53/2, 205–220. McLanahan, S. S. (1997): Parent Absence or Poverty: Which Matters More? In: Duncan, G. J. – Brooks-Gunn (eds) (1997): Consequences of Growing Up Poor, Russell Sage Foundation. Chapter 3, 35–49. Minuchin, S. (1965): Families of the Slums. Basic Books Ninio, A. – Bruner, J. (1978): The achievement and antecendents of labelling. Journal of Child Language, No. 5, 1–15. Phinney, J. S. (1996): When we talk about American ethnic groups, what do we mean? American Psychologist, Vol. 51, 918–927. Pléh Csaba (2002): Öröklés- és környezetelvű nevelés az 1970-es évek fordulóján. Megjelent: Vajda Zsuzsanna (szerk.): Az intelliegencia és az IQ-vita. Akadémiai Kiadó, Budapest Réger Zita (1995): Cigány gyermekek nyelvi problémái és iskolai esélyei. Iskolakultúra, 24. évf. 5. sz. 102–106. Riksen-Walraven, J. M. (1978): Effects of Caregiver Behavior on Habituation Rate and SelfEfficacy in Infants. International Journal of Behavioral Development, Vol. 1, 105–130. Rogoff, B. (1990): Appretinceship in Thinking, Cognitive Development in Social Context. New York, Oxford University Press Schweinhart, L. J (2004): The High/Scope Perry Preschool Study Through Age 40. High/Scope Educational Research Foundation Shonkoff, L. P. – Phillips, D. A. (eds) (2004): From Neurons to Neighborhoods. The Science of Early Childhood Development. National Academy Press Singer, J. L. – Singer, D. G. – Desmod, R. – Hirsch, B. – Nicol, A. (1988): Family Mediation and Children’s Cognition, Aggression, and Comprehension of Television: A Longitudinal Study. Journal of Applied Developmental Psychology, Vol. 9, 329–347. Steele, C. M. (1997): A Threat in the Air: How Stereotypes Shape Intellectual Identity and Performance. American Psychologist, Vol. 52(6), 613–629. Tulkin, S. R. (1973): Social Class Differences in Attachment Behaviors of Ten-Month-Old Infants. Child Development, Vol. 44, No. 1., 171–174. Utting, D. (1995): Family and Parenthood: Supporting Families, Preventing Breakdown. York, Joseph Rowntree Foundation Weiss, H. B. – Kreider, H. – Lopez, E. M. – Chatman, C. M. (eds) (2005): Preparing Educators Wilson, W. J. (1987): The Truly Disadvantaged. University of Chicgo Press

37

Ranschburg Jenő

A család anyagi helyzetének szerepe a gyermekkori magatartási zavarok kialakulásában 1

A magatartási zavarokkal küzdő gyerekek sorsa – a történelem előtti időktől egészen a 18. század végéig – nehezen követhető nyomon. Nagy vonásokban valamennyi korszakra és kultúrára igaz az az állítás, hogy ezeket a gyerekeket nem annyira a (korszakra jellemző) gyógyítás, mint inkább a (korszakra éppúgy jellemző) nevelés eszközeivel próbálták megváltoztatni. Ennek az oka az, hogy a gyerekeket évezredeken át életkorából, méreteiből, számos ismeret és készség törvényszerű hiányából adódóan par excellence tökéletlen embernek tekintették, míg a felnőtt „tökéletlensége” – mivel ez az életkor lényegéből adódóan tökéletes – kizárólag valamilyen betegség következménye lehet. A tökéletlen gyermeknek tehát az a dolga, hogy a felnőttnek mindenben és feltétel nélkül engedelmeskedjék, a felnőttnek pedig az, hogy megmutassa a helyes utat, illetve – ha az úton járás akadályokba ütközik – megfelelő ösztönző, iránykövetésre késztető módszereket alkalmazzon. Ezeknek a módszereknek a szigorúságára már az Ótestamentum is szolgáltat példákat, és tudjuk, hogy az ókori Rómában a pálca és az ostor hozzátartozott a gyermeknevelés mindennapjaihoz. Ezekben a történelmi korokban tehát a felnőtt világ egyszerűen nem vette tudomásul, hogy a gyermek különböző magatartási problémáit esetleg betegség – illetve valamilyen szándéktól, elhatározástól független belső állapot – is okozhatja, úgy vélte, ez kizárólag a „kiheverhető” (és „kinevelendő”) tökéletlenség következménye. Napjainkban, mivel a gyermekkort önálló entitásnak tekintjük, és a gyermek viselkedését, teljesítményét – legalábbis elvben – már nem a felnőttéhez, hanem életkorához, képességei­ hez viszonyítjuk, a gyermek rendelkezik azzal a „joggal”, hogy a szónak ne csak biológiai, de pszichológiai értelmében is beteg legyen. Ha a tanítási órán képtelen egy helyben maradni és meghatározott ideig a feladatra összpontosítani, nemcsak azt mondhatjuk rá: neveletlen, de felmerülhet az is: hiperaktív. Ha feleléskor alig-alig mukkan meg, és harapófogóval kell kihúzni belőle egy-egy szót, nem csak készületlenségére vagy alacsony értelmi színvonalára gondolhatunk, de arra is: teljesítményszorongó. Ha pedig folyamatosan fékezhetetlen, társaival durva és a szabályokat rendszeresen megszegi, nem csak az foglalkoztathat bennünket, hogyan találjuk meg a nevelés hatékonyabb eszközeit, de az is: vajon a gyermek nem az alkalmazkodási rendellenesség (conduct disorder) sajátos tüneteit mutatja-e. Mindez azt jelenti: a gyermekkori magatartási zavar egyfajta klinikai kategóriává vált: világosan és egyértelműen körülírt tünetcsoportokhoz meghatározott diagnózisok kapcsolhatók, és – ami 1 

Megjelent: Fejlesztő Pedagógia, 2001/6.

39

Társadalmi egyenlôtlenségek és a gyermekek fejlôdésének összefüggései… ebből a szempontból a legfontosabb – a magatartási zavarok valamelyikével küszködő gyermek szocializációjában a nevelés mellett megjelenik a kezelés, a gyógyítás szükségessége is. Ha a gyermek problémája „magatartási zavar”-nak minősül, a probléma megoldása – az egészséges fejlődés feltételeinek biztosítása – a szülő, a pedagógus és a pszichológus (vagy a pszichiáter) közös feladatává válik. Mindez azonban – ismét hangsúlyozom – csak elvben van így, a valóságban azonban jóval ritkábban történik meg a kelleténél, illetve ha megtörténik, akkor sem időben. Pedig az elmúlt évtized kutatásai egyértelműen megállapítják: 1. A magatartási zavar teljes megszűnésére nincs általános garancia, de a pszichológiai kezelésben részesülők esélye jelentősen nagyobb azokénál, akik nem kerülnek szakrendelésre. 2. Minél korábban kezdődik meg a gyermek kezelése (természetesen a tünetek megje­ lenését követően), annál nagyobb a – részleges vagy teljes – gyógyulás lehetősége. Nagyon sok okra vezethető vissza az a tény, hogy Magyarországon a magatartási zavarokkal küzdő gyerekek gyakran nem a megfelelő időben kerülnek pszichológushoz. Ezek közé tartoznak például a szakrendelői hálózat hiányosságai, vagy a pedagógus és a pszichológus együttműködésében esetenként fellelhető zökkenők is. A legfontosabbnak azonban azt az előítéletet tartom, mely – mint a bevezetőben említettem – évszázadokra nyúlik vissza: a gyermek viselkedésében, teljesítményében jelentkező gondok mindenekelőtt engedetlenségével, „rosszaságával”, lustaságával hozhatók összefüggésbe, éppen ezért a probléma megoldásához nem pszichológusra („nem bolond az én gyerekem!”), hanem új – rendszerint a korábbinál jóval szigorúbb – nevelési eljárásokra van szükség. Hazánkban a gyermekkori magatartási zavarok előfordulási gyakorisága – az enurézistől (az ágybavizeléstől) kezdve, a fiatalkori bűnözés sokféle típusáig – nem csak magas, de a tendencia is nyugtalanító: egyes rendellenességek száma növekszik (ilyen valószínűleg az enurézis és minden bizonnyal a kábítószer-fogyasztás), más esetekben pedig, például a fiatalkori bűnözésnél a cselekmények válnak egyre súlyosabbakká. Mindez elkerülhetetlenné teszi a kérdést: létezik-e ok-okozati összefüggés a gyermek fejlődésének családi, illetve társadalmi háttere és a kibontakozó magatartási zavarok között? A kutatók a kérdésre egyértelmű igennel válaszolnak, mielőtt azonban rátérnék az összefüggések részletesebb bemutatására, szeretném előrebocsátani, hogy a kapcsolat a társadalom és a család kockázati faktorai, illetve a gyermek magatartási zavara között nem lineáris. Ez azt jelenti: nincs olyan családi, társadalmi kockázati faktor, ami egy adott magatartási zavar egyetlen, kizárólagos okaként határozható meg, illetve nincs olyan magatartási zavar, amelynek hátterében egyetlen – és mindig azonos – kockázati faktor ismerhető fel! Ennek egyik oka kétségtelenül a gyermek genetikai struktúrája; vannak olyan velünk született vonások – például a biológiai nemünk, temperamentumszintünk, intelligenciánk –, melyeknek interakciója a családi, társadalmi hatásokkal, egymástól lényegesen eltérő következményekhez vezet. Például a családi élet diszharmóniáját – és a szülők válását is – egészen másként élik át a fiúk, mint a lányok, és a következetesen szigorú, motoros visszafogottságot igénylő nevelési szisztémára másként reagálnak azok a gyerekek, akik az átlagosnál jóval magasabb temperamentumszinttel születtek, mint azok, akiknek motoros aktivitása veleszületetten alacsony. A másik ok pedig az, hogy a legritkább esetben találkozunk olyan helyzettel, hogy a magatartási zavar hátterében csupán egyetlen kockázati faktor ismerhető fel. A rossz anyagi helyzet például rendkívül gyakori együttjárást mutat a család belső struktúrájának

40

Ranschburg Jenő: A család anyagi helyzetének szerepe... megrendülésével – nő az alkohol- és kábítószer-fogyasztás, valamint az erőszak valószínűsége, mely tényezők önmagukban is deviáns személyiségfejlődés kockázati faktorai. E faktorok tehát általában halmozottan és egymást átfedve jelentkeznek, nincs mód arra, hogy súlyozzuk őket, azaz megállapítsuk, melyikük játszik fontosabb szerepet a magatartási zavar kialakulásában. De erre nincs is szükség. A kutatások és a tapasztalatok egyaránt arra utalnak: minél több kockázati faktor mutatható ki abban a családi és társadalmi közegben, amelyben a gyermek él, annál nagyobb az eshetősége a szocializáció kudarcának, a gyermekkori magatartási zavar megjelenésének. A fejlődés-lélektani kutatások ritkán vizsgálják a család anyagi helyzetét önmagában. A kérdést inkább az ún. szocioökonómiai státusindexében rejtik el, hiszen kétségtelenül könnyebb információt szerezni a szülők iskolai végzettségéről, beosztásáról, munkaköréről, mint a család anyagi forrásairól és a szülők havi rendszeres jövedelméről. A kutatók gyakran hangsúlyozzák azt is, hogy a szocioökonómiai státus többet ragad meg a gyermek egészségére és fejlődésére gyakorolt hatás kontextuális hátteréből, mint a család puszta anyagi helyzetének rögzítése. Ha összehasonlítunk két családot, melynek rendszeres bevétele közel azonos szinten mozog, de a szülők iskolai végzettsége lényegesen különbözik, általában azt tapasztaljuk, hogy a két családban alkalmazott nevelési módszerek – és általában a gyerekek életkörülményei – szinte mindig eltérnek egymástól. Nem szabad azonban elfeledkeznünk arról, hogy a gyermekre gyakorolt nevelő hatások egy-egy adott szocioökonómiai státuson belül is drámaian különbözhetnek, és arról sem, hogy Magyarországon a szocioökonómiai státus egyre kevésbé ad hű képet a család valódi életfeltételeiről. Az iskolai végzettség, a szülők foglalkozása, valamint a jövedelem által biztosított életszínvonal közötti hagyományos összefüggések bizonytalanná, zavarossá váltak, és a kiemelkedően magas jövedelmű személyek között körülbelül ugyanolyan arányban jelennek meg az iskolázatlanok, mint az elszegényedett, illetve ennek bekövetkezésétől rettegő csoportokban a diplomások. Úgy érzem tehát, hogy a családok anyagi helyzetében megmutatkozó szélsőségek ma érzékenyebb mutatói a szocializációs problémáknak, mint a SES (szocioökonómiai státus), hangsúlyozva, hogy amikor a szegénység vagy a gazdagság gyerekekre gyakorolt hatásáról beszélünk, a jelenségkört nem a hagyományos szocioökonómiai státus nézőpontjából vizsgáljuk. Ha egy adott család vizsgálata során azt találjuk, hogy az anya csak három vagy négy osztályt fejezett be, vagy azt, hogy az apa alkalmi segédmunkásként dolgozik, mindez természetesen hasznos kiegészítő adat, de semmiképpen sem helyettesíti annak a ténynek az elemzését: hogyan hat a gyermekre a szükségleteket kielégítő anyagi források hiánya vagy éppenség­gel ezeknek a forrásoknak a kiapadhatatlan bősége.

A szegénység mint kockázati faktor Az anyagi gondok szocializációs következményeinek elemzése sokkal egyszerűbb lenne, ha a szegénységnek létezne világos, egyértelmű és mindenki által elfogadott definíciója. A közgazdászok és a szociálpolitikusok általában a család egy főre jutó jövedelme alapján próbálnak ún. abszolút küszöbértéket meghatározni; ha az adott (mondjuk négytagú) család összjövedelme nem éri el az alapvető szükségletekből összeállított bevásárlókosár megtöltéséhez szükséges pénzmennyiséget, a család „szegény”-nek minősül. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a család bevételének az a szintje, mely a legszükségesebb élelmiszerek megvásárlásához sem elegendő – vagyis nem biztosítja a családtagok „túlélését” –, inkább a nyomor fogalmával

41

Társadalmi egyenlôtlenségek és a gyermekek fejlôdésének összefüggései… rokonítható, semmint a szegénységével. Nem beszélve arról, hogy a családnak valamiféle „fedél”-re is szüksége van – tehát lakbért és közüzemi díjszámlákat is fizetnie kell –, meg aztán a szülők és a gyerekek ruházkodása sem képzelhető el anyagi fedezet nélkül. Pénzbe kerül a családtagok egészségügyi ellátása, közlekedése és sorolhatnám tovább azokat a feltételeket, amelyeknek egy háztartásban óhatatlanul teljesülniük kell. Ami pedig a legfontosabb: ha a szegénységi küszöböt kizárólag a család jövedelme alapján határozzuk meg, kimondatlanul is azt feltételezzük, hogy a bevételnek a küszöb fölé emelésével azok a problémák, melyek a szegénységhez kapcsolódnak – például a harmonikus szocializáció akadályai – automatikusan megoldódnak. Azonban – kivéve talán a legszélsőségesebb eseteket – a család jövedelme és a gyerekek fejlődése közötti összefüggés korántsem ilyen egyszerű: azok a körülmények, melyek a szegénységi küszöb alatt élő családokban a gyerekek életét nehezítik, fennállhatnak akkor is, ha a család jövedelme meghaladja a küszöbértéket! A tapasztalatok azt mutatják, hogy a szegénység ún. relatív definíciója jóval hasznosabb a szocializáció kockázatának felmérésében. A relatív definíció azt jelenti, hogy az egyén reakciói a jövedelem adott szintjén kizárólag abban a kontextusban értékelhetők, amelyben a személy, illetve a család él. Szegénynek lenni egy olyan társadalomban, ahol lényegében mindenki szegény, és az anyagi javak nem foglalnak el jelentős pozíciót a közösség értékrendjében, egészen mást jelent, mint szegénynek lenni ott, ahol körülöttünk gazdagság és pompa hivalkodik, miközben az anyagi javak birtoklása kimagaslik a társadalom egyéb értékei közül. Az anyagi gondokhoz kapcsolódó pszichológiai stresszállapotok tehát csak abban a kontextusban érthetők meg igazán, amelyben az anyagi gondokat az egyén vagy a család átéli. Azt kell tehát mondanom, hogy ma, Magyarországon – ebben a pszichológiai értelemben – nem csak azok a családok minősíthetők szegénynek, melyek képtelenek a puszta túléléshez szükséges jövedelem előállítására, de azok is, amelyek nem tudnak olyan javak birtokába jutni (gépkocsi, öröklakás, nyaraló, a gyerekek színvonalas iskoláztatása stb.), amiket a harmonikus és színvonalas élet alapvető feltételeinek tartanak. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a „pszichológiai szegénység” vonatkozásában – és ez a kategória tartalmazza az egészséges szocializációt akadályozó stresszállapotot – társadalmunkban sajátos „dichotomikus” helyzet van kialakulóban: a gazdagság értékének és lehetőségeinek növekedésével folyamatosan nő azoknak e családoknak a száma, amelyek önmagukat relatíve szegénynek és ilyen értelemben „leértékelt”-nek, kielégítetlennek, önértékelésükben zavartnak, céljaik elérésében akadályozottnak tartják. A kutatók – külföldön és hazánkban is – újabban gyakran alkalmazzák a szegénység abszolút és relatív definíciójának egyfajta kombinációját, úgy vélik, „szegénység”-ről abban az esetben beszélhetünk, ha a család bevétele nem éri el az adott országban átlagosnak nevezhető jövedelem felét – esetleg kétharmadát. Magam azonban – az olvasó engedelmével – megmaradok a relatív meghatározásnál, mert a pszichológiai tapasztalatok szerint a szegénység szocializációra gyakorolt hatása – a szélsőségesen rossz anyagi helyzet közvetlen következményein túl – nehezen „forintosítható”, mindenekelőtt az elégedetlenség folyamatos és nyomasztó érzésével, valamint a „viszonylagos anyagi romlás” („mások egyre jobban élnek, miközben nekünk még megkapaszkodni is alig-alig sikerül”) fenyegető veszedelmével hozható összefüggésbe. A szegény családba érkező gyermek szocializációs kockázata a születéstől kezdve nagyobb, mint társaié. A statisztikai adatok szerint az abszolút értelemben is szegény családokban jóval gyakrabban jönnek világra kis súlyú újszülöttek, mint a jobb anyagi helyzetben élők között. Már magzati életükben is – elsősorban az anya életstílusa miatt – magas az idegrendszert

42

Ranschburg Jenő: A család anyagi helyzetének szerepe... károsító mérgezések kockázata, és így nagyon sok szegény gyermek eleve biológiai károsodással (ilyen például az intrauterin növekedési retardáció, az ún. fötális alkohol szindróma vagy az AIDS) vág neki az életnek. Ha tekintetbe vesszük, hogy ezek a gyerekek a születésüket követően a többieknél sokkal gyakrabban szenvedik el a környezeti teratogének (például az ólom, a dohányfüst) hatásait, érthető, hogy közöttük az átlagosnál nagyobb a betegségek és az elhalálozás aránya. Vizsgálatok bizonyítják, hogy a veleszü­letett biológiai rendellenességek is súlyosabb egészségügyi és fejlődésbeli következményekkel járnak a szegény családokba születő gyermekeknél. Ezek a gyerekek az átlagosnál hosszabb időt töltenek kórházban, és – természetesen – körükben gyakrabban mutathatók ki a hiányos vagy egyoldalú táplálkozás következtében fellépő betegségek (például az anémia), illetve fejlődési rendellenességek (például a testsúllyal és a testmagassággal összefüggő problémák). Amennyiben a család anyagi helyzetének a gyermekre gyakorolt pszichológiai hatását vizsgáljuk, feltétlenül meg kell említenem három olyan tényezőt (a továbbiakban ezeket kofaktoroknak fogom nevezni), melyek a szegénység és az újgazdagság rendkívül gyakori kísérői. Ezek: a családi élet diszharmóniája, az egyszülős család és a gyermek durva bántalmazása (az abúzus). Az anyagi helyzet, a kofaktorok és a gyerekek fejlődése közötti viszony rendkívül komplex, és a domináns hatás szinte családonként változó. Előfordul, hogy a fejlődésben jelentkező kóros elváltozásokért elsősorban a gyermek rendszeres bántalmazása a felelős, de az is, hogy a szegénység vagy éppen a szülők közötti folyamatos konfliktus, esetleg a szegénység és valamennyi kofaktor kombinációja. Ennek a bonyolult kapcsolatrendszernek érzékletes példája a korai, a tizenéves korban bekövetkező anyaság. A szegénységhez kapcsolódó gyermek- és serdülőkori körülmények – a kriminális környezet, az inadekvát egészségügyi gondoskodás, az iskolai és magatartási problémák, valamint az egyszülős (anyai irányítással zajló) szocializáció – egyértelműen növelik a korai anyaság valószínűségét. A fiatal anyák esélye a házasságkötésre csökken, a kapcsolatok, melyeket kötnek, rendszerint diszharmonikusak, de rossz a viszonyuk a vér szerinti családtagjaikkal is. A fiatalkorú anyák az átlagosnál türelmetlenebbek és korlátozóbbak gyermekeikkel, a szülő–gyermek kapcsolatban ritkán találjuk meg a szeretetteljes gondoskodás, a pozitív interakció nyomait. Ez a szülői magatartás pedig szinte elkerülhetetlenül szorongáshoz, stresszállapothoz, gyakran egészségügyi problémákhoz és a pszichológiai alkalmazkodás zavaraihoz vezet a gyerekeknél. A szegénység – akár abszolút, akár relatív értelemben használjuk a fogalmat – a stressz­hely­ zetek sorozatát idézi elő a családban. A férj az anyagiak hiánya következtében ránehezedő nyomás miatt gyakran inni kezd, az asszonynak pedig – a közvetlenül terhelő anyagi gondok mellett – férjének alkoholos durvasága jelenti az újabb és újabb stresszhatásokat. A férfi számára neméből adódó hagyományos szerepkötelezettségeinek megfelelően súlyos, depresszív tünetekhez vezető tapasztalat, ha úgy érzi, képtelen fedezni családja szükségleteit, míg az asszonyt saját negatív szerepidentifikációjának megfelelően az anyai gondoskodás szegénységből eredő hiányosságai teszik depresszióssá. A stressz, amit a szegénység vagy a megszokott életminőség megőrizhetetlenségétől, a lecsúszástól való félelem előidéz, nagy valószínűséggel belső konfliktusokhoz, a családi élet diszharmóniájához vezet. Ugyanakkor a kutatások eredményei azt mutatják, hogy a család rossz anyagi helyzete önmagában is – tehát a kofaktoroktól függetlenül – kedvezőtlenül hat a szocializációra. Nem véletlen, hogy a szegény gyerekek egyfajta pszichológiai közérzeti skálán alacsonyabbra helyezik magukat, mint a jobb anyagi helyzetben lévők.

43

Társadalmi egyenlôtlenségek és a gyermekek fejlôdésének összefüggései… Ugyanakkor egyértelműen bizonyított tény az is, hogy a szegény családokban élő gyerekeknél gyakrabban fedezhetők fel a pszichiátriai rendellenességek és a szociális működés zavarai, mint a jómódúaknál. A család anyagi gondjai számos szociális és emocionális problémát idézhetnek elő a gyermek fejlődése során, a befelé mutató (internalizált) tünetcsoportoktól, mint a fiatalkori bűnözés, a kábítószer-fogyasztás vagy éppen a kamaszkori terhesség. Ez az összefüggés a szegénység és a gyermekkori magatartási zavarok között a kutatások adatai szerint már 7 és 11 éves kor között is megjelenik, mégpedig oly módon, hogy az öt évnél hosszabb időt szegénységben eltöltött családok gyerekei között gyakrabban fordulnak elő a depres�szió, az impulzivitás és az antiszociális viselkedés tünetei, mint a többieknél. A serdülőkorban – és a serdülést követő években – szintén kimutatható a szegénység összefüggése a depres�szióval mint internalizált tünetegyüttessel, valamint a drogfogyasztással és a bűnözéssel mint externalizált viselkedésformával. A jelenség viszonylag könnyen interpretálható: egy olyan világban, ahol az anyagi eszközökkel elérhető javak szinte kizárólagos értéket képviselnek, a gyerekek, akiknek családja ilyen eszközökkel nem, vagy csak kevéssé kielégítő mértékben rendelkezik, automatikusan frusztráltakká válnak. Képtelenek követni az öltözködés vagy éppen az elektronikus játékok folyton változó divatját, és háttérbe szorulnak a korai serdülőkorban rendkívül fontos rangsorképző küzdelmekben. Mivel megfelelő megküzdési stratégiával éppen az egyéb társadalmi értékek hiánya és más okok következtében gyakran nem rendelkeznek, a sorozatos frusztrációra – veleszületett vagy szerzett személyiségjegyeiknek megfelelően – befelé fordulással (depresszió) vagy ag­resszióval, antiszociális magatartással reagálnak.

Az „újgazdagság” mint kockázati faktor Az elmúlt tíz-tizenkét esztendő a társadalom anyagi dimenziójának túlsó végén is drámai változásokat idézett elő. A leszakadó vagy ettől folyamatosan rettegő családok szeme előtt kibontakozott egy új, viszonylag szűk, de nagyon látványosan élő réteg, melynek korlátlan (vagy a magyar családok többsége számára korlátlannak tetsző) anyagi lehetőségei az egészséges szocializációnak csaknem ugyanolyan mértékű kockázati faktoraivá váltak, mint a szegénység. Ennek az újgazdag rétegnek a megjelenése természetesen erős hatást gyakorolt a szegénység szubjektív érzésére a lakosságnak abban a részében, mely a javak újraelosztásából kimaradt (mint korábban említettem: más dolog szegénynek lenni ott, ahol mindenki szegény), és amely értelemszerűen hajlamosnak mutatkozott arra, hogy saját, a korábbihoz képest változatlan vagy éppen romló anyagi helyzetét az átlagból robbanásszerűen kiemelkedő családokéhoz viszonyítsa. Az újgazdagság pszichológiai sajátosságai ugyanis nem a kategóriába sorolható családok jövedelme (nem is tudom, a hivatalos átlagjövedelmet mennyivel kellene megszoroznunk egy korrekt „census-definíció” számára), sokkal inkább a kiválás sebessége alapján írhatók le. Ezeknek a családoknak az átlagból történő kiemelkedése hihetetlen gyorsasággal zajlott le – és részben zajlik még ma is – egy olyan társadalmi háttérben, amelynek a korábbi évtizedekben nem voltak értékelhető tapasztalatai a gazdagságról, és amely képtelen volt az anyagi javaknak az alapvető szükségleteket messze meghaladó mértékű birtoklását egy stabil értékrend megfelelő szintjén elhelyezni. A „vagyon” szinte egyik napról a másikra került olyan családok kezébe (azok számára, akik kimaradtak belőle, gyakran morálisan megkérdőjelezhető módon), amelyek korábban az átlagos szinten élők között maguk is átlagos szinten éltek.

44

Ranschburg Jenő: A család anyagi helyzetének szerepe... Ma már (sajnos) tapasztalatok bizonyítják, hogy az újgazdag családokban nevelkedő gyerekek szocializációja korántsem veszélytelen. Mint a szegénység esetében, itt is beszélhetünk közvetlen, az újgazdag szituációból fakadó okokról, de megfigyelhető a kofaktorok működése is, hiszen a családi diszharmónia, az egyszülős család és az abúzus a hirtelen meggazdagodott családoknak ugyanolyan gyakori kísérője, mint a szegényeké. Úgy vélem, az újgazdag családokban kibontakozó gyermekkori magatartási zavarok közvetlen oka az a tény, hogy ezek a családok nem rendelkeztek – és nem rendelkeznek – a vagyonos lét kezeléséhez szükséges megküzdési stratégiával. A megküzdési stratégia kifejezést azért használom, mert szeretném elkerülni a felesleges moralizálást. Azokban a családokban, amelyekben a vagyon generációról generációra öröklődik, általában kialakul egyfajta életvezetési stílus, amit befelé a kiváltságos helyzetből adódó felelősségek és kötelezettségek szigorú betartása, kifelé pedig a szociális interakciókban érzékelhető visszafogottság, nem tudok más szót használni: szerénység jellemez. Mindez lehetővé teszi, hogy az ilyen családban nevelkedő gyermek ne éreztesse (és alig érezze) kétségtelen előnyeit, és azt is, hogy kortárskapcsolatait más értékek mentén próbálja megszervezni. Mint említettem, az újgazdag család általában nem rendelkezik ilyen megküzdési stratégiával; akarva-akaratlanul mindent elkövet annak érdekében, hogy környezetével érzékeltesse: számolatlanul rendelkezik mai világunk egyetlen jól megragadható értékmérő eszközével. Hivalkodó státusszimbólumokkal övezi fel magát, és mintha egy feledésbe merülő kultúra fenyegető árnyékával hadakozna, a szocializáció során gyermekeiben is tudatosítja a birtokában lévő hatalom korlátlan erejét. Fiait-lányait luxuskocsin, sofőr – nemegyszer az őrző-védő szolgálat embere – szállítja az iskolába, és ezek a gyerekek mind megjelenésükkel, mind modorukkal és viselkedésükkel egyre világosabban és egyre fölényesebben érzékeltetik, hogy a társadalom korosztályukra érvényes normái, szabályai esetükben működésképtelenek. Mindehhez hozzátartozik, hogy az újgazdagok rendszerint a kivételesen sikeres családi vállalkozások köréből kerülnek ki, melyekben a felfelé ívelés kezdeteitől mindkét szülő oly mértékben a cég feladataihoz kötött, hogy a szülő és a gyermek közötti interakciókra, a gyermek monitorozására, a személyes gondoskodásra egyszerűen nem jut idő. A szülő ilyenkor gyorsan megszokja – és ennek hatékonyságát önmagával is elhiteti –, hogy szülői feladatai ellátásának hiányosságait tárgyakkal, valamint a financiális védelmi ernyő segítségével pótolhatja. A statisztikai adatok és a klinikai tapasztalatok egyaránt mutatják, hogy a kábítószer-fogyasztás családi hátterében az újgazdagság legalább akkora kockázati faktor, mint a szegénység. Amikor a gyerek választási lehetőségei anyagi értelemben szinte korlátlanok, és a szülő szeretete és fizikai jelenléte helyett a jólét anyagi szimbólumaival halmozza el lányát vagy fiát, a droghasználat veszélye megsokszorozódik. Kimutatták például, hogy az anya-gyermek viszony minősége a gyermek ötesztendős korában jelentősen befolyásolja a kábítószerrel való kapcsolat létrejöttének kockázatát 12-13 évvel később. Azoknak az anyáknak a gyermekei, akiknek reakciókészsége ötéves korú kislányukkal vagy kisfiukkal csökkent mértékű volt, akik kevésbé voltak gondoskodók és védelmezők, emocionálisan hidegnek, ugyanakkor elvárásaikban nagyon is igényeseknek mutatkoztak gyermekeik iránt – mely szülői karaktervonások mindenekelőtt a gazdag üzletasszony képét vetítik elénk –, nagyobb valószínűséggel váltak 18 éves korukra marihuánafogyasztókká, mint társaik. Az oksági összefüggést az újgazdagság, a szülői magatartás és a gyerek kábítószerhez fűződő viszonya között a következőképpen írhatjuk le: a szülő leválása a hagyományos társadalmi értékekről egyrészt gyengíti a családtagok közötti kölcsönös érzelmi kapcsolatot, másrészt kizárja, hogy a család felnőtt tagjai olyan hagyományos normákat közvetítsenek gyermekeik

45

Társadalmi egyenlôtlenségek és a gyermekek fejlôdésének összefüggései… felé, melyeknek birtokában képesek ellenállni a deviáns viselkedés – többek között a kábítószer-fogyasztás – csábításának. Az újgazdag családok rossz értelemben vett engedékenységét jelzi, hogy a szülők – saját életük túlterheltsége miatt vagy egyéb okból – elmulasztják a gyermek megfelelő felügyeletét. Szülői magatartásukból hiányzik a monitorozás, vagyis annak a kétségtelenül nem könnyű feladatnak a megvalósítása, hogy a szülő ismerje és finoman irányítsa gyermeke mindennapi életét. A veszélyt tovább növeli a fentiekben említett fi­nan­ciá­lis védelmi ernyő. Az újgazdag szülő általában mindent elkövet, hogy gyermekét kimentse a kábítószer-visszaélés esetleges következményeiből. A kábítószeres mámorban összetört kocsi helyett újat vesz neki, és latba veti anyagi erejét, minden összeköttetését annak érdekében, hogy a kábítószerügyek következményeitől (kórházi ápo­lás, jogi procedúrák) mentesítse őt.

A kofaktorok működése Vizsgáljuk most meg azoknak a család interakciós minőségére, belső struktúrájára, nevelési gyakorlatára utaló muta­tóknak a szerepét, melyek szorosan összefüggenek a család szélsőséges anyagi helyzetével, és melyeket ezért a fentiekben ko-faktoroknak neveztem. A családi diszharmónia A családi diszharmónia a szegénység és az újgazdagság sajátos kísérője, ahogy a korábbiakban neveztem: ko-faktora. Természetesen nem állítom, hogy a házastársak közötti feszültség kizárólag a szegény és az újgazdag családok kiváltsága, de minden kétséget kizáró tény, hogy az anyagi gondok – az abszolút és a relatív szegénység, valamint a hirtelen meggazdagodás egyaránt – megnöveli a konfliktusok előfordulási gyakoriságát és intenzitását is. A diszharmonikus családi életnek a szocializációra gyakorolt káros hatása régóta ismert a pszichológiában, és ha elfogadjuk, hogy ez a tényező a szélsőséges anyagi helyzet igen gyakori kísérője, illetve következménye, az egészséges szocializációnak a család gazdasági helyzetével összefüggő újabb akadályához érkezünk. Hangsúlyozni szeretném, hogy a szülők között kibontakozó és egyre harsányabbá, egyre fájdalmasabbá váló nézeteltérések önmagukban is rombolóan hatnak a gyermek személyiségfejlődésére, egyrészt azért, mert rendszeresen szem- és fültanúja a két „legfontosabb másik” gyűlölködésének, másrészt pedig azért, mert a szülők elmélyülő viszálya a gyermek számára sajátos szeparációs helyzetet teremt. Ez a szeparáció nem a felnőtt kilépését jelenti a gyermek életéből – bár válás esetén ez is megtörténhet –, hanem a pozitív emóciók visszavonását. A gyermek a szeretetmegnyilvánulások és a gondoskodás szempontjából válik elhagyatottá, mert szülei figyelmét az a kátyú köti le, melybe saját életük merült. A szeparációnak ez a formája – szülő elhidegülése, érzéketlensége gyermeke iránt – a kutatások szerint a gyermekkori depresszió egyik fontos oka. A depresszió oksági hátterében szinte minden pszichológiai iskola kiemelkedő jelentőséget tulajdonít a tárgyvesztésnek, mely a szó klasszikus értelmében a szülő személyének korai elvesztését jelenti, mára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a gyermek érzelmi magára hagyása – a hideg, elhanyagoló szülői viselkedés – hasonló következményekkel jár. A pszichológusok szerint a depressziós gyermeket az ún. tanult reménytelenség jellemzi: elővételezi, mintegy várja a negatív események bekövetkezését, úgy érzi, ezek feltétlenül és elkerülhetetlenül bekövetkeznek, védekezésre semmi módja nincs.

46

Ranschburg Jenő: A család anyagi helyzetének szerepe... Az ilyen elváráskészlet egyfajta tulajdonítási stílusból adódik. Azokra az emberekre jellemző, akik úgy vélik, hogy a negatív események okai az élet minden mozzanatában, állandóan jelen vannak, egyszerűen azért, mert belülről, a saját személyiségükből fakadnak, és nem a környezet folyton változó feltételeiből. Ha a gyermek szocializációja során örökös megalázásnak van kitéve, ha felnőtt környezete elhanyagolja és folyamatosan azt érzékelteti vele, hogy „nem jó semmire”, „neki semmi nem sikerül”, „tehetségtelen”, „szerencsétlen”, „mindenről ő tehet” és folytathanám a minősítések sorát, a gyermek – különösen élete első 7-8 évében – elfogadja ezeket az állításokat, énjének részévé teszi azokat, és ettől kezdve önmagát egy negatív én-séma mentén értékeli. Ez azt jelenti, öntudatlanul törekszik arra, hogy a külvilágból érkező ingerek, tapasztalatok, információk, minősítések közül kiválassza, és tudomásul vegye azokat, amelyek beleillenek az én-sémába, és kiiktassa (ne vegye tudomásul, illetve gyorsan elfelejtse) azokat, amelyek mást bizonyítanak. Az ilyen ember felnőtt- és gyermekkorban egyaránt örök vesztes, egyrészt azért, mert én-sémájába csak a negatív tapasztalatokat engedi beférkőzni, másrészt azért, mert ennek következtében életvezetése egyre inkább igazodik az én-sémához. Megjelenik a korábban jellemzett tulajdonítási stílus, mely a vizsgálatok szerint szoros kapcsolatot mutat a depresszióval. Az abúzus A gyermekkori depresszió családi hátte­rének elemzése is utal arra, hogy a csa­ládi diszharmónia ritkán jelenti a gyermek puszta érzelmi elhanyagolását. A házastársak közötti viszály durvábbá, kiszámíthatatlanabbá teszi a szülői magatartást is. Nagyon sok kutatás állapítja meg, hogy a szocioökonómiai státus (SES) és a szülői magatartás között a családi diszharmóniától függetlenül is szoros összefüggés mutatható ki. Például jellegzetes, SES-hez kapcsolódó különbség jelenik meg a gyermekhez fűződő szülői elvárások terén: a középosztálybeli szülő mind az életkorból adódó ún. fejlődési feladatok, mind az iskolai teljesítmény tekintetében igényesebb, mint az alacsonyabb szocioökonómiai státusú társai. Megállapították azt is, hogy az alacsony státusú szülők a konformista megnyilvánulásokat értékelik jobban gyermekeikben, míg a magasabb státusúak az önirányított, autonóm viselkedést. Ezzel párhuzamosan az előzőek inkább egyfajta egalitáriánus, megértő, míg az utóbbiak autoriter és büntető nevelési stílussal jellemezhetők. Egy 1995-ben megjelent összefoglaló tanulmány szerint az alacsonyabb szocioökonómiai státusú szülő korlátozóbb és gyakrabban él a hatalmával, mint a magasabb státusú, míg ez utóbbi csoportba tartozó anyák többet beszélnek gyermekeikhez, következetesebben reagálnak gyermekeik verbális megnyilvánulásaira, és így jobban késztetik beszédre őket, mint az alacsony státusú szülők saját gyermekeiket. Kimutattak SES-különbségeket abban is, ahogy a szülők szervezik/strukturálják, illetve monitorozzák (azaz figyelemmel kísérik, nyomon követik) gyermekeik életét. Mindennek értelemszerűen komoly szerepe van az iskolai teljesítmény alakulásában, valamint az antiszociális magatartás megelőzésében. Ugyanakkor szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a kutatásokban alkalmazott SES-mutatók egymással nehezen összevethetők, és mint a korábbiakban utaltam már rá, az adott szocioökonómiai státuson belül a nevelési gyakorlatnak gyakran feltűnőbb eltéréseit találjuk meg, mint a státusok között. Ugyanakkor nem a SES, hanem az anyagi helyzet mutatóját alkalmazva amerikai kutatók megállapították, hogy azokban a családokban, amelyek soha nem ismerték a szegénységet, a gyerekek több mint ötször nagyobb valószínűséggel élik át a szülő felől érkező melegséget és pozitív stimulációt.

47

Társadalmi egyenlôtlenségek és a gyermekek fejlôdésének összefüggései… Visszatérve a családi diszharmóniához, nyilvánvalónak látszik, hogy a házastársak közötti viszály – amelynek hátterében igen gyakran a szegénység, illetve az anyagi helyzet romlása, valamint a gyors és extrém mértékű meggazdagodás húzódik meg – rontja (vagy még rosszabbá teszi) a szülő nevelési gyakorlatának minőségét. A rendszeres munka elvesztése, a jövedelem abszolút vagy relatív (másokéhoz viszonyított) csökkenése frusztrálja a család tagjait (korábban már említettem, hogy nem csak a felnőtteket, de a gyerekeket is), a korábbi korlátozás drasztikus és értelmetlen tiltássá, a határozott irányítás pedig durva szitkozódássá és tettlegességgé fajul. A kutatások szerint a szegénység az a szociokulturális változó, mely a legerősebb kapcsolatot mutatja a gyermek durva bántalmazásával, az abúzussal. Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy az abúzus fogalomkörébe nem csak a gyermek fizikai bántalmazása tartozik. Idesoroljuk a gyermek érzelmi gyötrését, a hideg, elhanyagoló, szeretet nélküli nevelői magatartástól kezdve, mely éppúgy lehet az újgazdagság jellemző tünete, mint a szegénységé – egészen az emocionális szadizmusig (például annak a nyolcéves kislánynak az apjára gondolok, aki, ha a gyerek rossz jegyet hozott az iskolából, levágott egyet a kislány által szeretettel gondozott csirkék közül, sőt kényszerítette gyermekét, hogy egyen az elkészített ételből). Ide soroljuk továbbá azokat az eseteket is, amikor a szülő mintegy elfelejt gondoskodni a gyermek alapvető fizikai szükségleteiről, például napokig nem megy haza, hogy enni adjon a lakásba zárt gyermekének. Mielőtt folytatnám, két rövid, súlyánál fogva pedig külön tanulmányt érdemlő megjegyzést szeretnék tenni. Az egyik az, hogy mindmáig nincs szakmai egyetértésen alapuló standard arra, melyik életkorban mennyi ellenőrzés (szupervízió) szükséges ahhoz, hogy a gyermek egészséges fejlődését ne hátráltassa sem a túlzott kontroll, sem pedig a kontroll hiánya. Ebből adódóan akár fizikai, akár emocionális mellőzésről beszélünk, a kategóriák, melyeket gyakran az adott magatartási zavar fontos okaként jelölünk meg, nem érik el az objektivitás megfelelő szintjét. A másik megjegyzésem a gyereket érő „balesetekre” vonatkozik. Nem tudhatjuk ugyanis pontosan, mekkora a gyermek ellen irányuló, súlyos és szándékos bántalmazások száma, mert – és ezt mind klinikai tapasztalatok, mind vizsgálati eredmények alátámasztják – a gyerekeket ért „véletlen” balesetek, „nem szándékosan előidézett” sérülések jelentős része valójában az abúzusok körébe tartozik. A szociológiai, szociálpatológiai kutatások elsősorban a munkanélküliség és a szegénység szerepét hangsúlyozzák az abúzusok létrejöttében, de főként a pszichológiai kínzás vonatkozásában az újgazdagság szerepe sem elhanyagolható. A szegénység és a munkanélküliség egyfajta krónikus stresszként hat a családokra, és a stressz csökkenti a szülők képességét arra, hogy alkalmazkodjanak a váratlan helyzetekhez, illetve egészséges módon megküzdjenek azzal a tapasztalattal, hogy az események – például a gyermek magatartása – nem mindig úgy alakulnak, ahogy ők igénylik. Persze senki nem állítja, hogy minden szegény, munkanélküli vagy éppen újgazdag szülő durván bántalmazza gyermekét. A kutatók szerint számos tényezőnek együtt vagy külön-külön kell jelen lennie ahhoz, hogy a stresszhelyzetben élő szülő abúzust kövessen el. Ilyen tényezők a családi élet diszharmóniája, az erőszak jelenléte a család történetében, a férj dominanciája a házasságban, az alacsony iskolázottsági szint, a fizikai büntetés hasznosságának ideológiája és a család szociális magányossága, izolációja. Az alkalmazkodási rendellenesség (conduct disorder) az a gyermekkori magatartási zavar, melynek hátterében rendkívül gyakran fedezhető fel a család szélsőséges anyagi helyzetéhez kapcsolódó túlzott, drillszerű és következetlen korlátozás az egyik oldalon, illetve a szülői közöny és a diszciplínák hiánya a másikon. Az alkalmazkodási rendellenesség, melynek előfordulása a gyermek- és a serdülőkorban mintegy 5 százalék, a gyermekkortól a serdülő-

48

Ranschburg Jenő: A család anyagi helyzetének szerepe... kor felé haladva különböző formákat ölthet, melyek közül a leggyakoribbak az antiszociális magatartás és agresszió, a következetes és durva szembenállás (ún. oppozíciós viselkedés) a szülőkkel, gondozókkal, nevelőkkel, a hazudozás, a lopás, az iskolakerülés (csavargás) és az oktalan rombolás (vandalizmus). Az alkalmazkodási rendellenesség első jelei már kétéves kor körül megjelennek, amikor a gyermek már jár és beszél, azaz szociálisan interaktív. A vizsgálatok szerint a két-három éves gyermek ingerlékenysége, engedetlensége, figyelmetlensége és impulzivitása már előre jósolja a magatartási zavar, illetve a hozzá igen gyakran kapcsolódó hiperaktivitás kibontakozását. Azok a gyerekek, akik iskolába kerülve az agresszív és szemben álló (oppozíciós) viselkedésnek már magas fokára jutottak, nagy valószínűséggel figyelmen kívül hagyják a tanári instrukciókat, megverik osztálytársaikat, rongálják az iskola és a tanulók tárgyait, eszközeit. Magától értetődik, hogy az ilyen gyerekek kapcsolata pillanatok alatt elromlik mind nevelőivel, mind osztálytársaival, és figyelmetlensége miatt a tanulásban is súlyos problémák jelentkeznek. Így azután az alkalmazkodási rendellenességet mutató gyermek gyorsan szembekerül az iskolával, és az iskola is vele. Az osztálytársak elutasító magatartása már a második-harmadik osztályban egyfajta szociális izolációt eredményez, és nemegyszer tapasztaljuk, hogy a feltűnést kereső, a felnőtt normákkal és a kortársakkal állandóan szembehelyezkedő gyermek ilyenkor szívja el az első cigarettát, vagy kerül kapcsolatba a kábítószerekkel. A felső tagozatban, a serdülőkor kezdetén az ilyen gyerek továbbhalad előre a deviáns spirálon. A negyedik, ötödik osztályban a társak már teljesen kiközösítik őt, és a családban a folyamatos ellenőrzés, a monitorozás hiánya, különösen, ha a család szélsőséges anyagi helyzetéhez súlyos személyi konfliktusok is kapcsolódnak, tovább nehezíti a helyzetet. A gyerek ilyenkor már utálja az iskolát a tanulókkal, a tanárokkal és az osztálytársakkal együtt, ami rövid időn belül lógáshoz, csavargáshoz és az iskolából való eltanácsoláshoz vezet. Az új iskolában, ahová a tankötelezettség miatt feltétlenül be kell íratni őt, kezdődik minden elölről, annak ellenére, hogy ilyenkor – talán mondanom sem kell, hogy általában későn – már a Nevelési Tanácsadó munkatársai is elkövetnek mindent annak érdekében, hogy a gyereket megállítsák a spirálon. A beilleszkedési rendellenességgel küzdő gyerekek jelentős része ekkor már rendszeresen dohányzik, gyakran alkoholt fogyaszt és szipuzik, nem beszélve arról, hogy ilyenkor követi el az első bűncselekményt is, amit később sok és egyre súlyosabb hasonló követ. Az egyszülős család Az egyszülős család a szélsőséges anyagi helyzet harmadik kofaktora. Mielőtt röviden ismertetném a hatást, amit ez a családi konstelláció a szocializációra gyakorol, előre kell bocsátanom, hogy az „egyszülős család” fogalmát ebben az írásban egyrészt tágabban, másrészt viszont szűkebben használom, mint e szóból értelemszerűen következik. Tágabban, mert szólni szeretnék a válás szocializációs következményeiről is, melyek csak nehezen és bizonytalanul különíthetők el azoktól a hatásoktól, melyek a gyermeket az „egyszülős helyzetben” érik. Amikor a problematikus gyermek anamnéziséből kiderül, hogy apja évekkel ezelőtt elhagyta a családot, és anyja egyedül neveli őt, a magatartási zavart a két faktor együttes következményeként értelmezzük, már csak azért is, mert a gyermekre gyakorolt hatás tekintetében rendkívül nehéz lenne a két faktort egymástól elkülönítve vizsgálnunk. Ugyanakkor – és az értelmezés ennyiben szűkebb e kifejezésben rejlő lehetőségnél – az egyszülős család fogal-

49

Társadalmi egyenlôtlenségek és a gyermekek fejlôdésének összefüggései… ma kizárólag azokra a helyzetekre vonatkozik, amikor az egyik szülő kilép a család életéből, például elválik, amennyiben kapcsolatuk hivatalos házasságkötésen alapult. A vizsgálatok ugyanis azt mutatják, hogy a félárva gyermek – akit rövidebb-hosszabb ideig ugyancsak egyetlen szülő nevel – személyiségképe alapvetően különbözik attól a gyerekétől, aki szülei különválása miatt él egyszülős családban. A szülők válása kétségtelenül megviseli a gyermeket, gyakran depresszió, iskolai teljesítményromlás követi, ugyanakkor nehéz megállapítani, hogy a krónikus magatartási zavart a válást szükségszerűen megelőző és gyakran kísérő családi diszharmónia, a válás ténye vagy a családból kilépő szülő hiánya idézi elő. Például vannak olyan kutatási adatok, melyek szerint a szülők közötti konfliktusok, függetlenül attól, hogy váláshoz vezetnek-e vagy sem, növelik a gyermekkori antiszociális magatartás, az alkalmazkodási rendellenesség kialakulásának kockázatát. Ezzel párhuzamosan vizsgálatok bizonyítják, hogy a gyermek serdülőkorában bekövetkező szülői válás fontos oka lehet annak, hogy a fiatalkorú droghasználóvá válik, és a család felbomlása mint ok együtt a diszharmonikus házassággal és az egyszülős családdal, szinte valamennyi gyermekkori magatartási zavar szociális hátterében megtalálható. Ezzel együtt az a helyzet, amelyben a szülő a válást követően egyedül neveli gyermekét, elsősorban a pszichoszexuális fejlődés szempontjából kockázatos. Korábban azt feltételeztük, hogy mindenekelőtt a gyermekkel azonos nemű szülő hiánya vezethet el az identitásproblémákból eredő viselkedési zavarhoz, és így kialakult az a sajátos előítélet, hogy az egészséges szocializáció szempontjából a kislány számára az anya, a fiúgyermek számára pedig az apa jelenléte a fontosabb. A kérdéskörben az elmúlt tíz-tizenöt évben lefolytatott vizsgálatok kétségbevonhatatlanul bizonyítják azonban, hogy akár az apa, akár az anya korai (a gyermek életének első öt-hat évén belül történő) kilépése a családból, mind a fiúknál, mind a lányoknál olyan serdülő-, illetve fiatalkori magatartási zavarhoz vezethet, melynek eredete a gyermek nemi identitásának és szerepviselkedésének bizonytalansága. Például nem egy kutatás és pszichológiai tapasztalat szerint, ha az anya gyermeke öt-hat esztendős korától egyedül neveli kislányát, a nemi éréssel párhuzamosan, a véletlennél sokkal gyakrabban jelentkeznek a pszichoszexuális fejlődés problémái (korán megkezdett nemi élet, promiszkuitás, frigiditás, kamaszkori terhesség, korai házasság, gyors válás). Természetesen az egyszülős család szocializációs kockázatának foka, jellege jelentős mértékben függ attól, hogy abszolút vagy relatív értelemben szegény, illetve újgazdag házasság felbomlásáról van szó. A szegény családokban a válás kockázatát a túléléshez szükséges alapfeltételek hiánya súlyosbítja, vagy a házasságból kilépő férj válik hajléktalanná, vagy az asszony kerül az utcára, gyermekeivel együtt. Ez utóbbi esetben a gyerekek rendszerint állami gondozásba kerülnek, esetleg valamelyik anyaotthon nyújt átmeneti szállást az apa nélkül maradt családnak. Ha az újgazdag házaspár válik el, a túléléshez szükséges feltételek mindkét fél számára biztosítottak, a küzdelem ennek ellenére – a fentiekben már említett sajátos értékrend miatt – éveken át az anyagiak körül forog. A késhegyig menő harcban a szülők, rendszerint az anya eszközként használja fel a gyermeket, aki (miközben az újgazdag szülők általában új kapcsolatokat létesítenek, és néhány év alatt rendezik életüket) valószínűleg soha nem heveri ki azt a sérülést, amit szülei válása és a válást kísérő, anyagi érdekektől vezérelt gyűlölködés előidéz benne. A fentiekben említettem már, hogy a kockázati faktor és a magatartási zavar között nincs specifikus kapcsolat, egy kockázati faktor számos rendellenesség oki hátterében szerepelhet. Ugyanakkor talán világossá vált az is, hogy egyetlen kockázati faktor szocializációs romboló hatása nagyon kicsi; ha az apa munkanélkülivé válik, de az elszegényedő, lecsúszástól rettegő

50

Ranschburg Jenő: A család anyagi helyzetének szerepe... család továbbra is összetart, és a gyerekek érzik a szülők szerető gondoskodását, a deviáns szocializáció kockázata alacsony. A valódi kockázatot három vagy több faktor együttes jelenléte jelenti. Jól példázzák ezt a tételt azok a vizsgálatok, melyeket a család anyagi helyzete és a gyermek intelligenciája közötti összefüggés „örökzöld” témájában az elmúlt évek során folytattak le. Az egyik kutatásban például az anya depressziója és szorongása, külső kontrollos személyisége és a gyermek iránti közönye szerepeltek kockázati faktorokként a család szegénysége (alacsony iskolai végzettségű, szakképzetlen szülők, három vagy több gyermek) mellett. A kutatás eredménye szerint egy vagy két kockázati faktor jelenlétének nincs kimutatható hatása a gyermek mentális fejlődésére. Ugyanakkor három vagy több kockázati faktor – a faktorok számával arányosan növekvő mértékben – egyértelműen negatív hatást gyakorol a gyermek IQ-jára, azaz minél több a kockázati faktor, annál alacsonyabb a gyermek intelligenciája. Hangsúlyozni szeretném, hogy mindez nem csak az intelligencia vonatkozásá­ban igaz. Elmondhatjuk, hogy két-három faktor felett minél több kockázati faktor van jelen a gyermek szocializációja során és minél alacsonyabb a szocializációt segítő ún. projektív faktorok száma, annál nagyobb a valószínűsége a szocializáció kudarcának, akár a gyermek érzelmi életének vagy viselkedésének, akár önértékelésének, iskolai teljesítményének vagy szociális kompetenciájának alakulásában. Kétségtelen tény, hogy az abszolút vagy relatív szegénység, illetve az újgazdagság csupán egyetlen kockázati faktor a sok közül. Ugyanakkor rendszeresen tapasztalható, hogy társadalmunk mai állapotában a családok romló vagy hirtelen felívelő anyagi helyzete szinte szükségszerűen hívja életre azokat a kofaktorokat, melyekkel együtt a szegénység, illetve az újgazdagság a gyermek egészséges szocializációjának komoly akadályává válik. Irodalom Bootzin, R. R. – Acocella, J. R. – Alloy, L. B. (1993): Abnormal Psychology. Current Perspectives. Mc. Grew Hill, Inc., New York Bowlby, J. (1973): Attachment and Loss. 2. Separation. Basic Books, New York Bradley, R. H. – Whiteside-Mansell, L. (1997): Children in Poverty. In: Ammerman, R. T. – Hersen, M. (eds.): Handbook of Prevention and Treatment with Children and Adolescents. J. Wiley and Sons, New York, 13–59. Brown, D. – Peterson, L. (1997): Unintentional Injury and Child Abuse and Neglect. In: Ammerman, R. T. – Hersen, M. (eds.): Handbook of Prevention and Treatment with Children and Adolescents. J. Wiley and Sons, New York, 33–257. Dadds, M. R. (1997): Conduct Disorder. In: Ammermah, R. T. – Hersen, M. (eds.): Handbook of Prevention and Treatment with Children and Adolescents J. Wiley and Sons, New York, 521–551. Josephson, M. M. – Porter, R. T. (eds.) (1995): Clinicals Handbook of Childhood Psychopathology. J. Aronson Inc., London Lempers, J. D. és munkatársai (1989): Economic Hardship, Parenting and Distress in Adolescence. Child Development, 1989/60. 25–39.

51

Társadalmi egyenlôtlenségek és a gyermekek fejlôdésének összefüggései… Mufson, L. – Moreau, D. (1997): Depressive disorders. In: Ammerman, R. T. – Hersen, M. (eds.): Handbook of Prevention and Treatment with Children and Adolescents. J. Wiley and Sons, New York, 403–430. Newcomb, H. D. és munkatársai (1986): Risk Factors for Drug Use among Adolescents Concurrent and Longitudinal Analyses. American Journal of Public Health, 1986/76. 525–530. Ortega, S. T. – Corzine, J. (1990): Socioeconomic Status and Mental Disorders. Research in Community Mental Health, 1990/6. 149–182. Patterson, G. és munkatársai (1989): A Developmental Perspective on Antisocial Behavior. American Psychologist, 1989/44. 329–335. Pollitt, E. (1994): Poverty and Child Development: Relevance of Research in Developing Countries to the United States. Child Development, 1994/55. 283–195. Prinz, R. J. – Connell, Ch. (1997): Conduct Disorders and Antisocial Behavior. In: Ammerman, R. T. – Hersen, M. (eds.): Handbook of Prevention and Treatment with Children and Adolescents. J. Wiley and Sons, New York, 238–258. R anschburg J. (1998): Pszichológiai rendellenességek gyermekkorban. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest R anschburg J. (2003): A drogfogyasztás kockázati tényezői gyermek- és serdülőkor­ban. In: Szomor K. (szerk.): Drogcsapda. Paginarum, 69–120. Reisman, J. M. (1986): Depressive Disorders. In: Reisman, J. M. (ed.): Behavior Disorders in Infants, Children and Adolescents. Random House, New York, 237–258. Rutter, M.: Maternal deprivation, 1972–1978: New Findings, New Concepts, New Approaches. In: Chess, S. – Thomas, A. (eds.): Annual Progress in Child Psychiatry. (79–80.) Sameroff, A. J. és munkatársai (1993): Stability of Intelligence from Preschool to Adolescence: The Influence of Social and Family Risk Factors. Child Development, 1993/64. 80–97. Takeuchi, D. T. és munkatársai (1991): Economic Stress in the Family and Children’s Emotional and Behavioral Problems. Journal of Marriage and the Family, 1991/53. 1031–1041. Watermayer, J. (1997): Substance–Related Disorders. In: Ammerman, R. T. – Hersen, M. (eds.): Handbook of Prevention and Treatment with Children and Adolescents. J. Wiley and Sons, New York, 604–608. Watson, G. S. – G ross, A. M. (1997): Mental Retardation and Developmental Disorders. In: Ammerman, R. T. – Hersen, M. (eds.): Handbook of Prevention and Treatment with Children and Adolescents. J. Wiley and Sons, New York, 495–520. Whiteside-Mansell, L. és munkatársai (1996): Patterns of Parenting Behavior in Young Mothers. Family Relations, 1996/45. 273–281. Wolfe, D. A. (1991): Preventing Physical and Emotional Abuse of Children. The Guilford Press, New York. Inc., London

52

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények

Békési Ágnes

A magyarországi muzsikus cigány családok szocializációs stratégiái és kapcsolati hálózata

1

Módszertani és elméleti alapvetések A cigány népcsoport körülbelül ötszáz éve él a Kárpát-medencében, ezen belül is főként a mai Magyarország és Szlovákia területén. A cigányságnak az a köre ők, amelyik az úgynevezett kárpáti cigány nyelvjárást beszélte, illetve beszéli elszórtan még ma is, s amely a cigány populáción belül a leginkább asszimiláltnak tekintett réteg. Magyarországon a társadalomtudományi kutatásokban romungróként szerepelnek, vagyis magyar cigányként. Magyarországon jelenleg a teljes cigány népességnek körülbelül 70 százalékát teszik ki a romungrók. 2 A továbbiakban a romungrók egy igen illusztris csoportjával, a muzsikus cigányokkal foglalkozom. A szegkovácsok, patkoló kovácsok mellett a muzsikusok a magyar cigány népesség legismertebb, legjobban körülhatárolható csoportja, mely évszázadok óta szoros közösségben él a többségi társadalommal. Az 1893-as statisztika szerint 16 337 muzsikus cigány élt Magyarországon, az erdélyi területeket nem számítva. 3 Ez az adat meglehetősen pontatlan, mert a felmérésből kimaradt a budapesti népesség, s közismert, hogy a század végén Budapesten igen nagy számban tevékenykedtek. „Hivatalos statisztika szerint Magyarországon 1963-ban 9929 cigány zenész volt, ebből 3159-en voltak állandó (éttermi) alkalmazásban, a többi ún. kisegítő zenészként egy-egy idényre (például nyáron a Balaton környékén) helyezkedhetett el, vagy alkalmanként szerződött lakodalomba, bálba, állandó alkalmazásban levő zenészek helyettesítésére. Cigányzenekarból országosan 393-at, ebből Budapesten 87-et tartott nyilván a statisztika.”4

Megjelent: Kisebbségkutatás – Szemle a hazai és a külföldi irodalomból. 11. évf. 2002/1. Kemény István (szerk.): A magyarországi romák. Változó Világ 31. Press Publica, 2000, 28. Cigányok anyanyelv szerinti megoszlása 1993-ban: magyar, beás, cigány, egyéb 89,5 százalék; 5,5 százalék; 4,4 százalék; 0,6 százalék. A beszélt nyelv szerinti megoszlás 1993-ban: magyar, beás, cigány, egyéb: 77,0 százalék; 11,3 százalék; 11,1 százalék; 0,6 százalék. 3  A Magyarországon 1893. január 31-én végrehajtott Czigányösszeírás Eredményei. Az Országos Magyar Kir. Statisztikai Hivatal Budapest, 1895. (Athenaeum T.) facsimile kiadás, 76. p. 4  Sárosi Bálint: Hangszerek a magyar néphagyományban. Planétás Kiadó, 138. 1 

2 

55

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények Szirmai L ászló több nyilatkozatában körülbelül ötezerre teszi az éttermi cigány zenészek számát a 80-as évek végén. A jelenlegi létszámot háromezerre becsüli.5 A legautentikusabb forrás, vagyis maguknak a cigány zenészeknek a tájékozódása alapján, ma Budapesten körülbelül tíz hagyományos cigányzenekar működik. Ebből mindössze kettő kilenctagú, ami a klasszikus követelményeknek megfelel. A többi három-öt tagú, hiányos zenekar. Ezt az adatot a főváros leghíresebb éttermeiben játszó zenekarok prímásaival készített interjúk alapján hitelesnek fogadhatjuk el. Interjúalanyaim valamennyien a cigány zenészcsaládok válságáról beszéltek, ez a válság hívta fel elsőként figyelmemet a téma fontosságára. Feltűnt az is, hogy a romungró cigányság kultúrájával, nyelvével, történetével, életmódjával kapcsolatban eleddig nem végeztek számottevő kutatást. A magyarországi szociológiai kutatások zöme a cigány kultúrát szegénykultúraként tételezve a nyolcvanas évekig nemigen vett tudomást arról a tényről, hogy a cigány népesség nem egységes, eltérő történeti, nyelvi hagyományai vannak az egyes csoportoknak. Havas G ábornak a beás cigányok körében végzett vizsgálatait és Michael Steward oláh cigányokról írott munkáit leszámítva, a cigányságot mint homogén népcsoportot kezelte a társadalomtudomány. (Nem tudok most itt kitérni a differenciáltabb szemléletű néprajzi munkákra, például Bódi Zsuzsa kutatásaira vagy Kovalcsik K atalin zeneelméleti műveire, Szuhay Péter dokumentumfilmjeire.) E feltűnő hiány tovább fokozta érdeklődésemet, s az első interjúk elkészültével az a határozott benyomásom támadt, hogy a muzsikus cigányság körében egy olyan koherens, erőteljes kulturális értékeket hordozó népességcsoportra találtam, mely értékek az eddigieknél jóval nagyobb nyilvánosságot érdemelnek. Különösképpen a családi szocializációs folyamat egyedisége, kidolgozottsága fogott meg, s az a sajátossága, hogy szorosan összefonódik a muzsikusszakma továbbhagyományozódásával. Az intim szféra és a szakmaiság ilyen mértékű összefonódása, amely a preindusztriális korban Európa-szerte jellemző volt a családok mindennapi életére, a modernizáció során megszűnt. A családi élet és a szakmai kör radikálisan kettévált, ez alapvetően megváltoztatta a gyerekek szocializációját és a felnőttéletet egyaránt. Ezért tehát, amikor mintegy véletlenül rábukkantam ennek a „premodern” szocializációs formának a továbbélésére a muzsikus cigányság körében, felvetődött bennem a kérdés, hogy vajon mik az okai ennek a továbbélésnek, s mi a „hozama”. Hogyan segíti elő ez a sajátos szocializáció a cigány kultúra továbbélését egy olyan körben, mely önmagát a leginkább integráltnak tekinti a cigányság többi csoportjához képest, s amely ugyanakkor igen erősen ragaszkodik saját tradícióihoz. Az „egyszerre magyarnak lenni és cigánynak lenni” problematikája az egyik központi kérdése az öndefinícióknak, s a rendszerváltás óta eltelt idő azt bizonyítja, hogy ez az öndefiníció egyre kevésbé vihető át a mindennapi élet interakcióiba. Ennek a fájdalmas felismerésnek a körüljárása a harmadik mozzanat, amellyel foglalkozni szeretnék jelen munkámban.

Cigányzene feketemunkában – Rudas Péter cikke – Népszabadság 2001. július 20., 5. „Szirmai adatai szerint tíz évvel ezelőttig (akkor szűnt meg a zenészek kötelező munkaközvetítése) négy-ötezer szórakoztató zenész lehetett, számuk ma legfeljebb háromezer, de pontos adatot nem tudni, hiszen semmiféle bejelentési kötelezettség nincs. A vendéglátósok, ha egyáltalán foglalkoztatnak zenészt, azt – a bérterhek miatt – legtöbbször feketén teszik.”

5 

56

Békési Ágnes: A magyarországi muzsikus cigány családok…

A vizsgált mintáról A vizsgált csoport szociológiailag jól körülhatárolható. A hagyományos kávéházi és éttermi cigányzenét szinte kizárólag romungrók játszották és játsszák Magyarország területén. Természetesen előfordult közöttük nem cigány is, például Rózsavölgyi Márk vagy Patikárius Ferkó a 19. században, de ezek csak igen elvétve előforduló esetek. Olyan családokat kerestem fel, melyekben akár az előző, akár a jelenlegi fiatal és középkorú generációkban előfordult kávéházi, éttermi zenész. Interjúalanyaim közül sokuknak az apja, nagyapja muzsikált csak étteremben, ők maguk komolyzenét vagy jazzt művelnek. Ez nem volt kizáró ok, kritériumom csupán annyi volt, hogy a családi hagyomány tudjon legalább egy éttermi zenész családtagról. Sem a bemutatkozó beszélgetés során, sem az interjúk közben nem használtam a „cigány” szót. Abból a megfontolásból ugyanis, hogy ennek a szónak nemcsak a magyar, de számos más európai nyelvben pejoratív felhangja van, s nem a cigány nyelv része, hanem a „gádzsó” szó pandantja. Mindkettő „idegen”-t jelent, az első magyarul, a második cigányul. Korábban soha nem fordult elő, hogy interjúalanyaim megkérdezték volna tőlem, miért éppen a velük kapcsolatos kutatási témát választottam. Ezúttal azonban minden egyes esetben, kivétel nélkül mind a harminckét interjú közben nekem szegezték a kérdést. Ki gyermekes csodálkozással, ki gyanakvóan, ki szomorkás mosollyal, volt, aki egyenesen rákérdezett, hogy cigány vagyok-e, azért érdekel-e a téma. S amikor elmondtam, hogy én azokat az értékeket szeretném dolgozatomban felmutatni, melyeket az ő kultúrájukban fedeztem fel, akkor kezdtek el nyíltan beszélni cigány mivoltukról. Én magam ezt követően sem a cigány szót használtam a beszélgetés során, hanem a „muzsikus”-t. Alapelvem tehát az volt, hogy „az a személy cigány, aki cigánynak vallja magát”. Harminckét muzsikus interjúalanyom közül csupán egy volt, aki nem beszélt a származásáról. Én pedig nem kérdeztem. Szakmai pályafutását, életmódját, zenekarának összetételét tekintve jelentősen eltért a többi megkérdezettől.

Az interjúalanyok kiválasztása 2000 tavaszán kezdtem el interjúkat készíteni muzsikusokkal. Első segítőim néprajzosok, szo­ciá­lis szakemberek voltak, akiktől számos telefonszámot kaptam. Az általuk javasolt személyek valamennyien szívesen találkoztak velem. Ezt követően arra készültem, hogy ún. „hólabda” módszerrel folytatom tovább a munkát. Azonban azt tapasztaltam, hogy beszélgetőpartnereim bármennyire bizalmukba fogadtak, s igen személyes jellegű információkkal láttak el, elzárkóztak attól, hogy további személyeknek ajánljanak. Ez eleinte meglepett, mert korábbi tapasztalataim alapján úgy gondoltam, hogy az emberek többsége szívesen tölt be közvetítő szerepet. Korábban gyakran előfordult, hogy interjúalanyaim átkísértek a rokonokhoz, szomszédokhoz. Ez a társasági igény kielégítésének egy vonzó és nem sok energiát igénylő lehetősége volt a számukra. A jelenség akkor vált föltűnővé számomra, amikor egyik interjúalanyom az első beszélgetés után maga ajánlotta fel, hogy elvisz zenész ismerőseihez, de miután három interjút is készítettem vele az ő kezdeményezésére, valamilyen külső ok miatt mindig elhalasztódott a do-

57

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények log. Végül fölhívta a figyelmemet egy rendezvénysorozatra, ahol kéthetente roma zenészek lépnek fel. El is mentem a következő hangversenyre, ahol találkoztunk, de eleinte egyáltalán nem vállalta fel a velem való ismeretséget. Csak amikor néhány alkalom múlva a magam kezdeményezéséből ismerősökre tettem szert (lévén a hangversenyek közönsége állandó), akkor elegyedett velem beszélgetésbe. A közönség soraiban jószerivel én voltam az egyetlen nem cigány, a többiek a fellépő zenészek szűkebb családja, ismerősei, kollégái, riválisai. Tehát itt egyértelműen fel kellett volna vállalni, hogy egy gádzsit (nem cigány nőt) visz be a zárt cigány közösségbe. Az első alkalmakkor föltűnést keltettem, a szervező hölgy kedvesen, de gyanakodva érdeklődött, hogyan kerültem oda. Több hónap után azonban már elfogadtak, ha néha nem jelentem meg, megkérdezték, miért maradtam el. Tehát ilyen, félig-meddig konspiratív körülmények között váltam egy muzsikus közösség elfogadott tagjává, ahol senkinek sem kellett személy szerint vállalni annak az ódiumát, hogy idegent visz az övéi közé. A jelenséget „kapuőr”-effektusnak neveztem el. Talán azért, mert nagyon hasonlított a szituáció arra a képzeletbeli helyzetre, amikor az utazó a város kapujában álló őrrel elegyedik szóba. Az őr alig várja, hogy beszélgethessen valakivel, a másfajta, idegen világból híreket kapjon. Magáról is sokat és szívesen beszél. Bizalmas, meghitt kapcsolat alakulhat ki utas és őr között. Az őr nyújtaná a beszélgetés idejét, bebocsátásról mégse lehet szó. Ezt ugyanis tiltják a város törvényei. Ezek a törvények pedig szigorúak, mert félelmeken alapulnak. Korántsem arról volt szó, hogy az említett cigány közösség nem szívesen látott körein belül idegent. Ennek bizonyítéka, hogy miután lassanként elfogadtak, rendszeresen kapom a meghívókat hangversenyekre, bálokra, rendezvényekre. Sőt, személyesen, telefonon is keresnek, hogy biztosan megkaptam-e a meghívót. A szervező hölgy a csoporton belül már több zenésznek bemutatott, lelkendezve, hogy én állandó résztvevője vagyok az esteknek. Szívesen látnak, mosolyogva fogadnak, hosszasan elbeszélgetnek velem. Ha valakit megkérdezek, aki már látásból ismer, hogy adna-e nekem interjút, készséggel beleegyezik, s rögtön a lakására invitál. De minden egyes interjúalanyomat nekem magamnak kell személyesen felkérni. Azt a kockázatot ugyanis senki nem vállalja, hogy beajánl a családba egy gádzsit, s az övéi közül valaki esetleg elégedetlen lesz vele. A tartózkodás egyik fő oka véleményem szerint az, hogy az általam készített interjúkban – bár én erre senkit nem szólítottam fel – mindig erőteljesen felmerült a személyes identitás kérdése. Ez a muzsikusok életének egyik sarkalatos pontja, sok belső őrlődés előidézője. Ugyanakkor okom van feltételezni, hogy egymás között erről a problémáról nemigen beszélnek.

Az interjúk jellege Az interjúkészítés során azt a módszert alkalmaztam, melyet a nyolcvanas évek eleje óta Somlai Péter kutatócsoportjában, az általa vezetett kutatások folyamán sajátítottam el. Eszerint az interjúalany személyes, privát környezetében készüljenek, hogy biztosítva legyen az önkéntes részvétel, illetve az anonimitás. Az interjú készítőjétől elvárható, hogy minden tekintetben semleges maradjon, s a legkevesebb hatással legyen azokra a személyközi viszonyokra, melyekbe belekerült. Kezdetben igyekeztem ezeknek a követelményeknek mara-

58

Békési Ágnes: A magyarországi muzsikus cigány családok… déktalanul megfelelni, kis idő elteltével azonban két ponton felmerült bennem a változtatás szükségessége. 1. Számos hírneves zenésszel kerültem kapcsolatba, akik eleinte természetesnek vették volna, hogy eredeti névvel szerepeljenek az interjúkban. Ez az igény nyilván a jogos önbecsülésből fakadt. Ugyanakkor rendkívül foglalkoztatta őket a gondolat, hogy dolgozatom milyen címmel fog megjelenni. Most is az a szándékom, hogy publikálás esetén munkám a Muzsikusok címet fogja viselni, akkor is ezt válaszoltam. A válaszra minden esetben megkönnyebbült mosoly volt a reakció. Egy fiatal dzsesszzenész ki is fejtette, hogy ő teljes mértékben vállalja ugyan a cigányságát, de elsősorban zenész, s csak ezt követően cigány. Ha ez egy „cigány dolgozat” lesz, akkor abban nem szeretne név szerint szerepelni. A Muzsikus címnek nagyon örült. „Hát én is muzsikus vagyok, az jó lesz!” Egy másik, nemzetközi hírű, külföldön élő művész kifejezetten igényelte, hogy ha már időt szakít a velem való beszélgetésre (több koncertjének a meghallgatása és számos telefonbeszélgetés után vettem rá, hogy adjon interjút), akkor saját néven szerepeljen. Én erről lebeszélni nem akartam, de hangsúlyoztam az anonimitás előnyeit. Mégis ragaszkodott a név szerinti interjúhoz, és ahhoz, hogy az elkészült szöveget küldjem el neki korrigálásra. Több hónapnyi vívódás után ezt meg is tettem. De a módszer annyira ellenkezett eddigi munkastílusommal (soha, egyik interjúalanyomnak se adtam oda utólag a leírt szöveget, hiszen minden adatot megváltoztattam), hogy óvatosságból egy erősen meghúzott interjúvázlatot küldtem el, megkímélendő beszélgetőpartneremet a felesleges szembesülésektől. A reakció drámai volt. Külföldről hívott fel telefonon, feldúltan, hogy semmiképpen nem járul hozzá a közléshez. Biztosítottam róla, hogy az engedélye nélkül nem használom fel a szöveget. Nagyon nehezen tudtam megnyugtatni, annak ellenére, hogy az interjúra hónapokkal korábban került sor, tehát ha az engedélye nélkül akartam volna felhasználni, mint némely újságíró, akikre panaszkodott, már megtehettem volna. Megkérdeztem, hogy leírtam-e valamit, amit ő nem mondott. Erre nevetett, s azt válaszolta, hogy nem, de így leírva másként hat, mint elmondva. Megbeszéltük, hogy korrigálja a szöveget, s elküldi nekem. Ez azóta sem történt meg, pedig találkoztunk koncerteken, s újra ígéretet tett. A kifogásolt szövegrészekben a cigánysághoz, a cigány kultúrához, a muzsikus léthez való viszonyról beszélt. Nagyon költőien, differenciáltan, szépen. Mégis, ahogy fölmerült a valódi veszélye annak, hogy gondolatai publicitást kapnak, esetleg bekerülnek a szakmai közbeszédbe, elbizonytalanodott a várható fogadtatás tekintetében. Csak találgatni tudnék, hogy melyik rétegnek a reakciója aggasztotta jobban. A roma muzsikusoké vagy a gádzsó közönségé. Esetleg a gádzsó muzsikusoké. A kérdésre nem tudok válaszolni. Talán egyszer, egy későbbi interjúban fény derül az igazságra. Mindenesetre az ominózus interjút ad acta tettem. A két fenti eset tanulságaként lezártam az anonimitás kontra névvel szereplés dilemmáját azzal, hogy minden interjút megváltoztatott adatokkal jegyzek le, s továbbra sem adok utólag kézbe szöveget. Ez a módszer abban a tekintetben veszteség, hogy több olyan családnál jártam, amely országos hírű, régi zenészdinasztia része, s dolgozatom értéke némileg csökken azzal, hogy nem említhetem ezeket a neveket. 2. A másik megváltozott mozzanat a semlegesség kérdése volt. Itt kell megemlítenem, hogy a muzsikustársadalom érintkezési stílusa sokkal nagyobb emocionális töltésű, magasabb hőfokú, mint az a nem cigány környezetben megszokott és elvárt. Az interakciókban követelmény a szoros szemkontaktus, a vélemény- és érzelemnyilvánítás. Ennek hiányában nemcsak udvariatlannak, hanem egyszerűen kevéssé involváltnak tartják a partnert, úgy hiszik,

59

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények unatkozik, vagy valamilyen problémája van, segítséget igényel. Egymás megérintése és a szorosabb testi közelség is a bizalom és tisztelet, nem pedig a bizalmaskodás jele. Az a fajta, szinte láthatatlanná tevő, csendes jelenlét tehát, amihez eddigi munkáim során szoktam, ezúttal akadályozta volna a partner megnyilvánulásait. A ritkán föltett, lebegtetett kérdéseket továbbra is alkalmaztam, de jobban fölkészültem arra, hogy itt most visszakérdeznek, a véleményemet tudakolják, s nem érik be a kitérő válasszal. Igénylik az egyértelmű, szembetűnő metakommunikációt, egyáltalán az intenzív jelenlétet. Nem cigány környezetben gyakran tapasztaltam, hogy interjúalanyaim a föltett kérdésen elgondolkozva magukba merülnek, egy idő után válaszukat szinte önmaguknak fogalmazzák meg, s én, mint egy „tabula rasa” ülök velük szemben, nem várnak tőlem különösebb reakciót. Muzsikus megkérdezetteim viszont kivétel nélkül hozzám beszéltek, kivárták a mosolyomat vagy a csodálkozásomat, kiprovokálták az elismerésemet vagy a fölháborodásomat. Addig nem folytatódott a beszélgetés, amíg én nem vallottam színt. Különösen az interjúk vége felé dominált ez a stílus, amikor cigányságukról szóltak, beszámoltak megaláztatásokról, mellőzöttségekről. Ekkor került sor az én motivációmra is, hogy tudniillik miért választottam ezt a témát. Ennek kapcsán tudatosult bennem: ahogyan az interjúk során, úgy a dolgozat megírása közben is vállalnom kell a tárgyalt kultúrára vonatkozó pozitív elfogultságomat. Ha az ide tartozó weberi alapelveket veszem figyelembe, akkor mindez annyit jelent, hogy tudatában vagyok annak a folyamatosan növekvő rokonszenvnek, ami bennem munkám során a muzsikus családok életével, értékeivel kapcsolatban kialakult. Ugyanakkor törekszem arra, hogy ez ne vonjon le semmit dolgozatom hiteléből, s igyekszem csak a konkrét tényekre hagyatkozva megfogalmazni megállapításaimat, ezeknek a konkrét tényeknek a körébe bevonva saját reakcióimat és a munkával kapcsolatos reflexióimat is. Ezen a ponton vetődik fel a kérdés, hogy vajon milyen vezérfonál mentén szeretném értelmezni azokat a megfigyeléseket, melyekre a muzsikus közösségben teszek szert. Hogyan tudom ezeket „objektív” gondolatmenetbe rendezni, milyen hipotéziseket és hogyan akarok igazolni. Hosszas töprengés után arra a belátásra jutottam, hogy egyféle módon vagyok csak képes az engem ért benyomások értelmezésére: ha azonosulok azzal a nézőponttal, ahonnan a muzsikus családok tagjai szemlélik a világot, beleértve engem is, a kívülről jöttet. Ez az azonosulás természetesen mindig is korlátozott, de kiindulásképpen csak ez jöhet számításba. Hiszen kutatásomban arra szeretnék választ kapni, hogy: „…miként szervezik meg önnön létezésüket, és miként adnak értelmet az őket körülvevő világnak”.6 Ez az antropológia kérdésfelvetése, ennyiben tehát munkám antropológiai jellegű is. A szo­ ciológia eszköztárából az interjút, a családmonográfia-készítést (lásd Somlai Péter: Családmonográfiák, Szociológiai Füzetek 1987) a részt vevő megfigyelést7 használtam föl, de szakítottam a semleges megfigyelő attitűdjével. Ezenkívül felhasználtam azokat a családi dokumentumokat, fényképeket, az egyes muzsikus dinasztiákkal kapcsolatos publikációkat, melyeket interjúalanyaim bocsátottak rendelkezésemre. Számos, nehezen hozzáférhető irodalmat tőlük kaptam meg. Segítségemre volt az Amaro Drom című folyóirat 1991 óta megDescola–Lenclond –Severi –Taylor: A kulturális antropológia eszméi. Századvég Kiadó, Budapest, 1993. E arl Babbie: A társadalomtudományi kutatás gyakorlata. Balassi Kiadó, 1999, 309. „A résztvevőként megfigyelő magát kutatóként azonosítja, a társas cselekvés résztvevőivel interakcióban van, és egyáltalán nem tesz úgy, mintha maga is résztvevő volna.”

6  7 

60

Békési Ágnes: A magyarországi muzsikus cigány családok… jelenő számainak az az interjúsorozata, mely híres roma muzsikusokkal készült. Ezenkívül rendkívül hasznosnak bizonyult két önéletírás adatainak áttekintése. Péliné Nyári Hilda, Péli Tamás festőművész édesanyja a két világháború közötti budapesti muzsikus családok életét írja le önéletrajzában.8 Ilona L acková pedig a Szlovákiában élő muzsikusok sorsát mutatja be saját családja életének tükrében.9 Ez utóbbi mű Milena Hübschmannová nyelvész által készített interjúk szerkesztett változata, s abból a szempontból is rendkívül tanulságos, hogy jól összevethető Nyári Hilda könyvével, hiszen ugyanazt a történeti időszakot dolgozza fel. Mivel dolgozatom tárgya egy teljesen új kutatási terület, ebben a tárgykörben szociológiai vizsgálatok még nem készültek, ezért kénytelen voltam minden olyan forrást felhasználni, beleértve a dokumentarista szépirodalmat és az interjúalanyaim által rendelkezésre bocsátott forrásokat is, melyek esetleg nem férnének be egy klasszikus szociológiai vizsgálat keretei közé. Ugyanakkor egy válságban lévő társadalmi csoportról van szó, melynek kultúrája napjainkban alakul át igen bonyolult folyamatok mentén. Egy új korszak kezdődik ebben a kultúrában, ezért nem volt elég egy szűkebb csoport körében vizsgálódni, ha a változás trendjeit nyomon kívántam követni. Ezért készítettem interjúkat három budapesti kerületben (VII., VIII., IX.) és három északmagyarországi településen. Mivel a muzsikusszakma súlyos válsága miatt életvitelszerűen és főfoglalkozásban már csak néhány száz zenész dolgozik Magyarországon, ezért nem tartottam célszerűnek ebből a körből választani véletlenszerű mintát. Hiszen engem elsősorban az érdekelt, hogyan alakul azoknak az élete, akik szakítani kényszerülnek az éttermi zenélés tradíciójával. Utóbbiakhoz pedig kizárólag a személyes kapcsolatteremtésen keresztül juthattam el. Ők egészen biztosan nem válaszoltak volna kérdőívre, s kérdezőbiztosokat sem engedtek volna be a lakásba. Egyedül az etnológia és a kulturális antropológia vizsgálati módszerei alapján tudtam elkezdeni munkámat, bár tudatában vagyok annak, hogy ezen módszereknek fontos megismeré­ si korlátai vannak. Adataim statisztikailag nem bizonyító erejűek, megfigyeléseim is vitathatók. Viszont azoknak a nagyon finom törésvonalaknak, új tendenciáknak a feltérképezésére, melyekkel szemben találtam magam, véleményem szerint a fenti módszerek megfelelőek. Éppen komplex voltuknál fogva alkalmasak egy komplex jelenségsor feltárására. Az elkészült interjúk csak vázai a vizsgálati anyagnak, ezeket kiegészítik a részt vevő megfigyelés adatai. Ezekre az információkra azon a rendezvénysorozaton tettem szert, mely 2000 tavaszától 2001 decemberéig tartott. Kéthetente találkozhattam egy viszonylag zárt zenészközösség tagjaival, akik a fent ismertetett körülmények között befogadtak maguk közé. Itt megismerkedhettem vendég előadókkal is, akiktől szintén kérhettem interjút. Ezenkívül számos budapesti zenei rendezvényen részt vettem, ahol muzsikus ismerőseim felléptek. Ilyen volt a 2000 tavaszán a Zeneakadémián tartott Magyar hegedű című koncert, 2001 őszén az Erkel Színházban rendezett Gipsy Fire című rendezvény, nem sokkal utána a Thália Színházban bemutatott cigányzenei műsor, melyet a Romano Kher (Cigány Ház) rendezett. Eljártam a Jazz Garden estjeire, ha roma művészek léptek fel, jelen voltam a Trafó Művelődési Ház egyik koncertjén, ahol egyik interjúalanyom volt az előadó. A Régi Zeneakadémia számos koncertjén találkoztam és beszélgettem azokkal, akiket a VIII. kerületi közösségi ház kéthetenkénti hangversenyein ismertem meg. Ők jelentek meg a 100 Tagú Cigányzenekar jubileumi Péliné Nyári Hilda: Az én kis életem. T-Twins Kiadó Kft., Budapest, 1996. Ilona L acková: Szerencsés csillagzat alatt születtem… (Egy cigányasszony élete Szlovákiában). Pont Kiadó, Budapest, 2001. 8  9 

61

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények hangversenyén is a Pesti Vigadóban, 2001 őszén. Jártam a Talentum Művészeti Iskolában tartott színielőadásokra, beszélgettem a Rajkó Zenekar fiatal tagjaival. Ezenkívül több tucat hangversenyen vettem részt a Zeneakadémián, ha roma zenészek léptek fel. Ezek az alkalmak hozzásegítettek ahhoz, hogy felfedezhessem az útkeresésnek azokat a vál­tozatos módjait, ahogyan a korosabb zenészek és az új generáció egyaránt megpróbál felülemelkedni a szakmai és kulturális válságon. Tanúja voltam annak, hogy melyek azok a csoportok, akik együttműködnek, és kik kerülik egymás társaságát. Interjúimhoz új szempontokat és kérdéseket találtam, s talán nem mindig tudatosan, inkább ösztönösen ráéreztem, hogy milyen irányban kell munkámat tovább folytatni. Vidéken Észak-Magyarország két régiójában készítettem interjúkat, Heves megyében és Nógrád megyében. Az összes interjú negyede származik két vidéki városból és egy Nógrád megyei faluból. Ez a térség évszázadok óta a romungro cigányság nagy részének lakóhelye. Az 1893-as felmérés idején is ebben a régióban élt a legtöbb romungro, s a helyzet azóta sem változott. Budapesti interjúalanyaim javaslata alapján kerestem fel a három települést, mivel szociológiai felmérésekre, friss statisztikai adatokra nem támaszkodhattam. Végül igen fontosnak tartom, hogy az interjúk feldolgozása kapcsán alkalmaztam a család­ monográfia-készítés módszereit, melyek segítségével, úgy gondolom, ellensúlyozni tudtam azt a tényt, hogy nélkülözni voltam kénytelen a szociológiai vizsgálatok hagyományos eszközeit.

Kulturális és szocializációs kutatások a cigányságról Bár nem tartozik dolgozatom szorosan vett tárgyához, mégis szükségesnek tartom vázlatosan áttekinteni az általam ismert, illetve felhasznált, cigánysággal kapcsolatos külföldi és hazai irodalmat. Teszem ezt azért, mert a muzsikus cigányokra vonatkozóan tudomásom szerint eddig tudományos igényű kutatás nem született, tehát saját vizsgálataimat kénytelen voltam a cigányságra vonatkozó, általánosabb érvényű és körű publikációkkal összevetni. Ehhez az áttekintéshez alapvetően Prónai C saba két tanulmányát használtam fel.10, 11 Nyugat-európai és amerikai vizsgálatok Az antropológiai cigánykutatások első jeles képviselője Rena Cotten amerikai kutató, aki 1951ben jelentetett meg egy írást a Journal of the Gypsy Lore Society című folyóiratban. Ez az amerikai kalderás cigányok nemek közötti különbségeit elemzi. Ő tekinthető a hosszú távú résztvevő megfigyelők első képviselőjének, hiszen huszonöt évig végzett vizsgálatokat New York-i romák körében. Megfigyeléseit 1975-ben összegezte a Gypsies in the city című könyvében. Az 50-es években Európában is elindulnak a cigánykutatások. 1955-ben Fredrik Barth közöl írást a norvég taterekről, akik ma is vándorló életmódot élnek. A 15–16. században érkeztek Norvégiába, s azóta is keverednek a nomád és letelepült norvég őslakossággal. Norvégul beszélnek, de sok fogalomra cigány szavuk van. A Brüsszeli Egyetem Szociológiai Prónai C saba: A kulturális antropológiai cigánykutatások rövid története. In: Forray R. K atalin (szerk.): Romológia-Ciganológia. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs, 2000. 11  Prónai C saba: Cigánykutatás és kulturális antropológia (rövid vázlat). Budapest–Kaposvár, 1995. 10 

62

Békési Ágnes: A magyarországi muzsikus cigány családok… Intézetének igazgatója, Luc de Heusch egy 1966-ban megjelent könyvében a cigány társadalom belső struktúráját próbálja meg feltárni. Szerinte „a cigányok szüntelenül arra törekszenek, hogy megőrizzék egy „ostromlott kultúra” integritását. És éppen az „ostromállapot-mentalitás” lett az a fogalom, amelyet innen sokan – így például Michael Stewart is – átvettek.”12 1975-ben adják ki Anne Sutherland Gypsies: The hidden Americans című könyvét. Sutherland „meghazudtolja mindazokat a szerzőket, akik már több évtizede beszélnek a cigány társadalom kihalásáról és arról, hogy ők találkoztak ennek a kultúrának az utolsó képviselőivel. Az amerikai antropológusnő úgy találta, hogy egy roma annak érdekében, hogy sajátos életmódját fönntarthassa, egyrészt megpróbálja a nem cigányokkal való társadalmi kontaktusát a lehető legminimálisabbra csökkenteni, másrészt olyan viselkedési szabályokat követ, amelyeket a nem cigányok nem követnek, így társadalmi, morális és vallási határok keletkeznek.”13 Mary Douglas Purity and danger című, 1966-ban megjelent könyve a tisztátalanság („marime”) fogalmának szerepét elemzi. Ő is hangsúlyozza, hogy a cigány társadalomban a tisztátalanságot nem higiéniai értelemben gondolják el. A szennyezettség náluk a rend ellentéte, a rendezetlenséggel azonos, tehát minden olyannal, ami érthetetlen, átláthatatlan, kusza. 1975-ben jelent meg Sharon Bohn G melch könyve az írországi „utazók”-ról, amit azután írt meg, hogy 13 hónapon át élt közöttük. G melch megpróbálta az „útonjáró”-kat belülről megérteni, a körülöttük levő világra úgy tekinteni, mintha az ő szemeikkel látná, és ahol lehetséges, engedi, hogy a történetet, a történetüket saját szavaikkal mondják el.14 Martii G rönfors 1976–1977ben élt és vándorolt együtt finnországi cigányokkal. Módszere az interjú és a résztvevő megfigyelés volt. 1977-ben publikálta Blood feuding among Finnish Gypsies (Vérbosszú a finn cigányoknál) című művét. Ebben kimutatja, hogy a vérbosszú nem primitív vérszomj, hanem éppen a társadalmi rend biztosításának az eszköze. A vérbosszúval együtt járó szertartások teszik lehetővé az erőszak ellenőrzését, s ebben a közösség minden tagjának egyforma felelőssége van. 1977-ben adta ki a Salo házaspár (Sheila és Matt T. Salo) a The Kalderash in Eastern Canada című monográfiáját. A munkában a romák életét meghatározó kulturális szabályokat írják le. Megállapítják, hogy a roma önazonosság fenntartását két összetevő biztosítja, a rugalmasság és az elzárkózás. A roma identitásnak szerintük hét összetevője van: a természetes odatartozás, a tisztasági szabályok betartása (marime), a roma nyelv ismerete, a roma szokásrend tiszteletben tartása (nemi, életkori, rokonsági szerepek), a független, nagy egyéni szabadsággal járó munka, a nem verbális viselkedés s végül az öltözködés és a lakókörnyezet jellegzetességei. A nyolcvanas évekkel kezdődött el az antropológiai cigánykutatások virágkora. 1980-ban született meg Patrick Williams doktori értekezése, a Mariage Tsigane (Cigány házasság), amely Párizs környéki kalderás cigányokról szól. A szerző kilenc évig tartott folyamatos kapcsolatot a közösséggel, majd maga is egy romnyit, cigány nőt vett feleségül. Egyik legjelentősebb megfigyelésében azt fejti ki, hogy bár az általa megismert romák mindennapos üzleti kapcsolatot tartanak fenn nem cigányokkal, „láthatatlansági stratégiájuk” segítségével mégis meg tudják őrizni különállásukat, kultúrájuk folyamatosságát.

12  13  14 

Prónai Csaba: A kulturális antropológiai cigánykutatások rövid története. i. m. 54. Prónai Csaba: A kulturális antropológiai cigánykutatások rövid története. i. m. 56. Prónai Csaba: A kulturális antropológiai cigánykutatások rövid története. i. m. 58.

63

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények Egyénként naponta kapcsolatba kerülnek a nem cigány társadalommal, de közösségként soha. Autonómiájuk kulcsa az, hogy közösségként láthatatlanok tudjanak maradni, hogy a cigány közösségnek mint egésznek és az őket körülvevő világnak ne legyenek kapcsolódási pontjai. Williams 1970 és 1977 között tizenhét esküvőn vett részt, s a „mangimos” során alkalma volt megfigyelni az egyéb rokoni kapcsolatok működését is. Mindezek alapján úgy véli, hogy a házasodási szokások alapvető szerepet játszanak a cigány kultúra fennmaradásában. Leonardo Piasere olasz kutató 1985-ben publikálta Mare Roma című monográfiáját, mely az olaszországi szlovén romákról szól. A cím szlovén cigányul azt jelenti, hogy a „mi cigányaink”. Munkájában Piasere azt fejti ki, hogyan látják a „mi cigányaink” önmagukat és másokat. Úgy véli, hogy a roma kultúra fennmaradásának egyik fő eszköze ebben a közegben az endogámia. A másik a gádzsókkal fenntartott folyamatos üzleti kapcsolat, melynek során a romák olyan javakat és szolgáltatásokat nyújtanak a gádzsóknak, melyeket azok nem akarnak vagy nem tudnak létrehozni, s melyeket csupán ők értékelnek. Ezeket a gádzsókkal fenntartott és a gádzsók által is értékelt kapcsolatokat, tranzakciókat Piasere „gádzsikano”-tőkének nevezte el. Bernard Formoso 1986-ban adja ki Tsiganes et sédentaires (Cigányok és letelepültek) című munkáját, mely a piemonti szintik és a kelet-párizsi kelderások körében végzett terepkutatás eredményeiről szól. A kutatás 1980 és 1983 között zajlott. Formoso a roma kultúrának azt a vonását emeli ki, mely szerint olyan mesterségeket választanak, melyekhez kevés eszköz szükséges. Részben ez is hozzájárul a mozgékonysághoz és a megváltozott helyzetekhez való gyors alkalmazkodás képességéhez. Bevezeti a „chine” (alku) és a „gyűjtögetés” fogalmát, mint amelyek alapvetően jellemzik a romák gazdasági életét. Az alku azt a célt szolgálja, hogy a haszonhoz és a forrásokhoz minél kevesebb költséggel jussanak hozzá. A gyűjtögetés pedig a rábeszélés és a meggyőzés eszközeivel zajlik, s a környező nem cigány társadalom képezi a „vadászterületet”. „Az, ami a gádzsók felől nézve szükségtelen követelőzésnek, makacs ragaszkodásnak és élősködésnek tűnik, az a cigányok részéről nem más, mint »természetükből fakadó« habitus, amelynek gyökerei egy olyan társadalmi környezetben találhatók, ahol kérni s adni: mindennapos gyakorlat.”15 Judith Okely 1983-ban publikálta The Traveller Gypsies című nagy hatású művét. Ebben azt elemzi, hogy a cigány kultúra egyik domináns vonása a proletarizálódás elutasítása. A szerző tizenkét hónapot töltött el vándorcigánytáborokban. Megállapítja, hogy bár a cigányok a többségi kultúra több szegmensét átveszik (más elemeket ugyanakkor elutasítanak), ezeket egy sajátos, koherens egésszé ötvözik egybe, mely sajátosan az ő alkotásuk. A többségi társadalom világszemléletét vagy elutasítják, vagy a maguk számára nem tartják érvényesnek. Okely külön gondolatmenetet szentel a cigányok és más, nem cigány vándorló csoportok kölcsönös kapcsolatának, egymásra hatásának. Bernard Formoso, Patrick Williams és Leonardo Piasere munkáiból 2000-ben magyarul is megjelent egy igen színvonalas válogatás Prónai C saba szerkesztésében.16 Itt elsőként Formoso vándorcigányokkal kapcsolatos elemzéseiről olvashatunk. A szerző kifejti, hogy a cigányság körében a vándor és a letelepült életforma számos változatával és átmenetével találkozhatunk, s hogy ezen a kontinuumon belül a cigány közösségek többnyire a szabad helyváltoztaPrónai C saba: A kulturális antropológiai cigánykutatások rövid története. i. m. 66. Prónai C saba (szerk.): Cigányok Európában. Kulturális antropológiai tanulmányok 1. Nyugat-Európa. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2000.

15 

16 

64

Békési Ágnes: A magyarországi muzsikus cigány családok… tást részesítik előnyben. Ez még akkor is így van, ha látszólag régóta letelepülten, kőházban élnek. „…noha házban éltek, a Cannes-Grasse vidéki szintók lakhelyüket »várdin« (lakókocsi) néven emlegették, a szintók és a romák »táborhely«-ről beszéltek, ha lakóterük került szóba, pedig ennek már semmilyen ideiglenes jellege nem volt.”17 Tehát a vándoréletet ugyan már a legtöbb esetben fölváltotta a letelepült életforma, a cigányok számára fontos az a lehetőség, hogy bármikor útra keljenek, ha szükséges, s hogy lakásuk ne szigetelje el őket hermetikusan a külvilágtól. Előnyben részesítik a kerttel körülvett lakást, ahol jó időben a nap nagy részét töltik. Sok család lakókocsit is felállít a ház mellett, amely mintegy szimbóluma a mobilitásnak. Az „úton levés” a cigány életforma egyik alapvető vonása az állandóságot, helyhez kötöttséget igénylő többségi társadalommal szemben. Formoso részletesen elemzi azt a folyamatot is, ahogyan a gyerekek felnőnek a közösségben. A cigány gyerekek szocializációjából hiányzik a merev szabályozás, az egyes tevékenységek időhöz, alkalomhoz való kötése. A szülők akkor és ott elégítik ki a gyerekek szükségleteit, amikor és ahol azok kérik. A büntetés nem szokásos, a szülők szerint ez nem hatékony, hiszen a gyerekből ellenségeskedést vált ki. Fel sem merül, hogy büntetésből nem játszhatnak, vagy nem mehetnek moziba. A felnőttek megelégszenek haragjuk, nemtetszésük kifejezésével. Gyerekeiket türelemmel nevelik, s olyan nagy szabadságot nyújtanak nekik, amilyet csak a tágabb közösség szokásrendje korlátoz. A szülők rendkívül nagylelkűek a gyerekeikkel, és ahhoz szoktatják őket, hogy ugyanilyen nagylelkűen reagáljanak mások igényeire. A kölcsönös segítségnyújtás természetességét a gyerek igen korán megtanulja. Ezek a segítségek azonban időben nagyon jól körülhatárolhatók, és a mindennapi életet nem szabályozzák mechanikusan. A gyerekek természetesnek tartják, hogy fenntartás nélkül odaadják, ami az övék, mert tudják, hogy maguk is mindig számíthatnak hasonló gesztusokra. A segítségnyújtást azonban a kérés előzi meg, s ezért azt is hamar elsajátítják, hogy hogyan kell igényeiknek hangot adni. A szülő is kéréssel, sokszor hosszas könyörgéssel éri el, amit gyerekétől elvár. A gádzsók szemében oly sokszor visszatetszést keltő, ismételt, hosszas, rábeszélő könyörgés a cigány szülők, gyerekek megszokott kommunikációs formája. „Ná snápárejá le muszki kun sut, me kun jángin (Nem ecettel kapod el a legyet, hanem mézzel)” – idéz Formoso egy szinto anyát, akitől azt kérdezi, hogyan teszi engedelmessé gyerekeit.18 A gyerekeknek biztosított nagy szabadság abból is fakad, hogy nem pusztán a szülők felelősek a gyerek biztonságáért, hanem az egész közösség. Az egyik vagy másik szülő figyelmetlensége miatt nem marad a gyerek felügyelet nélkül. A rokonok, szomszédok vigyázó szeme kíséri a közösség határain belül. Azon kívülre sem engedik soha egyedül, mindig többen indulnak be a városba vagy a szomszéd faluba. A szülő(k) elvesztése sem jelent magukra hagyottságot. A nagyszülők, rokonok magától értetődően gondoskodnak róluk. A szabadság, a függetlenség, a szabad mozgás- és döntésképesség olyan értékek, melyeket a cigányok verbálisan is hangsúlyoznak. Ezek a gyereknevelésben tudatosan alkalmazott szempontok, hiszen föl akarják készíteni gyerekeiket a nagy autonómiát kívánó életformára. Formoso hangsúlyozza, hogy az általa vizsgált cigány közösségekben nincsen főnök, aki akaratát az egész közösségre rákényszerítené. A tekintélyes személyek egyéni tulajdonságaik által

17  18 

Bernard Formoso: Cigányok és letelepültek. In: Cigányok Európában. i. m. 101. Bernard Formoso: Cigányok és letelepültek. i. m. 124.

65

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények válnak ki a többiek közül, akikre nagy befolyást gyakorolhatnak. Ennek azonban semmi köze a formális hatalomhoz. Ha egy idős férfi jól ismeri a hagyományokat, bölcsességét a többiek elismerik, esetleg szakmájában is hírnévre tett szert, a döntésekben nagy az esélye, hogy az ő szavára hallgatnak. De ez soha nem automatikus parancskövetés. Aki megalapozatlanul vezető szerepre tör, azt a romák kigúnyolják, nevetségessé teszik. Az intézményesült vezető szerep mint pozíció, státus a roma közösségben ismeretlen. A cigány vezető (lásd Magyarországon a „cigányvajda” intézménye – B. Á.) a többségi társadalom által a cigány közösségre rákényszerített személy, annak érdekében, hogy bizonyos adminisztratív intézkedéseknek érvényt lehessen szerezni. A szabadság és a függetlenség igénye ugyanakkor nem késztet individualizmusra. A cigány személy ugyanis erős érzelmi függésben él közösségével. Számára egy esetleges kiközösítés végzetes lehet, hiszen a külső világban nem számíthat támaszra. A szabadság és a közösséghez való tartozás igénye tehát egyforma intenzitással van jelen. Azok az intézmények tehát mint a reguláris iskola vagy a kötött idejű, zárt térben végzendő, kijelölt főnök által ellenőrzött munka alapvetően eltérnek a cigány közösség életének rendjétől. Ezért idegenek és félelmetesek. A cigány szülők féltik az iskolától a gyerekeiket, mert ott saját tradícióik ellen nevelik őket, maguk pedig olyan elfoglaltságokat választanak, melyek önállósággal, szabad mozgással járnak, s lehetőleg szabad levegőn űzhetők. A gádzsókat nagyon lenézik azért, mert hajlandók főnökük utasításainak alávetni magukat, durván korlátozzák, büntetik gyerekeiket, ugyanakkor sokszor nem fejezik ki őszintén érzéseiket, hanem elfojtják azokat. Ezért őszintétlennek, hamisnak tartják őket. A cigány gyerekek iskolai sikertelenségének Formoso szerint az az elsődleges oka, hogy a gyerekek ellenszegülnek a tanító direkt irányító módszereinek, s nem akarnak olyasmire kényszerűségből, pusztán tekintélytiszteletből odafigyelni, ami iránt nem éreznek őszinte érdeklődést. A cigány kultúra és identitás fenntartásának fő eszköze a hatalom és az ellenőrzés minden formájának elkerülése, s éber gyanakvás mindennel szemben, ami intézményesült és formális. A következő elv, melyet Formoso kiemel, a jelenidejűség elve. A szintó dialektusokban nincsen olyan igeidő, mely a jövőre utalna. Az oláh cigány dialektusokban ugyanez a helyzet a feltételes móddal. Mindez a jövőtervezés korlátozott jellegének tudható be. Ez a cigányok megnyilatkozásaiban úgy ölt testet, hogy igen ritkán beszélnek a jövőről. A múltnak, de még inkább a jelennek sokkal nagyobb súlya van az életükben. Az egyéni tervezés bizonytalan, kiszámíthatatlan következményekkel jár, amire biztonsággal lehet számítani, az a közösségen belül működő általános reciprocitás. A közösségen belüli kölcsönös segítségnyújtást mindig a pillanatnyi szükségletek szabályozzák, tehát az egyéni terveket nem lehet függetleníteni a többiek szükségleteitől. A személyközi kapcsolatok hálója rendkívül erős, de mivel nem léteznek intézményesült fogódzók, a mindenkori jelenben élés, a helyzetekben való intenzív jelenlét a cigány kultúra egyik leglényegesebb vonása. Patrick Williams tanulmányának egyik leglényegesebb megállapítása, hogy a Párizs környéki kalderások életformájának legfontosabb eleme a „láthatatlanság.” A gádzsókkal való kapcsolattartás során nem cigányként, hanem vállalkozóként lépnek föl, mivel a gádzsó számára a „rom” nem létezik, csak a lusta, munkakerülő „gitan”. Ezért cigány mivoltukat csak a közösségen belül vállalják. Megrendelőik előtt átlagos párizsi polgárként lépnek föl. Egymás közt viszont érvényesül az a roma szokás, hogy a bevételekből egyenlően részesülnek, függetlenül

66

Békési Ágnes: A magyarországi muzsikus cigány családok… attól, hogy ki mennyi munkát végez. A tekintély nem a szaktudástól függ, hanem attól, hogy ki mennyi megrendelést tud fölhajtani, mennyire sikeres a gádzsókkal való üzletelésben. Williams viszont felhívja a figyelmet arra, hogy a cigányok legendás, sokat emlegetett „jelenben élése” leegyszerűsítő elképzelés. Szerinte inkább arról van szó, hogy a romák nagyon is tudatosan ügyelnek az állandóan változó körülményekhez való alkalmazkodásra, nagyon is a jövőt fürkészve élnek. Ezért gyakran ügyesebben alkalmazkodnak a megváltozott lehetőségekhez, mint a gádzsók. Éppen hogy a jelen állandó alakításán munkálkodnak, hiszen a gyors reagálás nélkülözhetetlen számukra a túléléshez. „…egyetemes érvényű tanulsággal szolgál annak a megfigyelése, ahogyan ezek az emberek a mások számára alapvető kellékek (terület, határ, a történelmet megőrző feliratok és emlékművek) nélkül mindennel dacolva meg tudják teremteni identitásukat.”19 Ez az identitás azonban nem egy egységes roma, cigány identitás. Hovatartozásuk nem mindig és nem minden helyzetben fontos a számukra. A mindenkori szituációtól függ, hogy kalderásnak, romának, cigánynak vagy párizsinak mondják magukat. Az identitással kapcsolatos játéktér meghatározó összetevő az interperszonális kapcsolatokban. Például más kalderás csoportokkal szemben főszerepet játszhat az a tény, hogy ők párizsiak és nem vidékről valók. A szintókkal való viszonyban pedig az a meghatározó, hogy ők oláh cigányok. A lovárikkal való találkozáskor válik jelentőssé kalderás mivoltuk. A gádzsók előtt az egész bonyolult viszonyrendszer rejtve marad. A cigány identitást előttük tagadják, hiszen a „cigány” vagy a „gitan” szó gádzsó találmány. A saját nyelvükben is szereplő „rom” kifejezést pedig belső használatra szánják. Az indiai eredet az általa vizsgált csoportot Williams szerint nem foglalkoztatja. Sokkal fontosabb a mindenkori többségi környezethez való viszony, mint a távoli múlt. Igen érdekes etikai kérdéseket is feszeget a szerző. Talán nem véletlenül, mert a ciganológusok közül egyedül ő kötötte össze személyes, privát életét is a cigányokkal, hiszen romnyit vett feleségül. „A »ciganológia« csak akkor igazolható, ha egyszerre jelent tudást a másikról és saját magunkról. Magunkat is bele kell venni a vizsgálatba, amit végzünk. Miközben számot adunk azokról, akikkel találkoztunk, be kell számolnunk a találkozás okozta megrázkódtatásról és a bennünk keltett visszhangjáról is. Semmi mást nem látok, ami feljogosítana bennünket arra, hogy beszéljünk.”20 A folyamatos önreflexióra Williams szerint nem csak etikai megfontolásból van szükség a kutatás során, hanem azért is, mert a cigányságra olyan sokféleség, bonyolultság jellemző, ami a tapasztalatok folyamatos újraértékelését teszi szükségessé. A cigány kultúra véleménye szerint egy folyamatos kihívás a többségi társadalom megrögzött szokásaival, megingathatatlan igazságaival és bizonyosságaival szemben. Leonardo Piasere munkái közül a szerkesztő elsőként a különböző olaszországi cigány népcsoportok osztályozó leírását válogatta be a kötetbe. A szintók, a horahanók, a lovárik nyelvét, kultúráját, szokásait elemző tanulmány meggyőzően illusztrálja Piasere azon tételét, hogy: „Nincsen egységes cigány kultúra – a különbözőségek ezt lehetetlenné teszik. De mégis van talán egy életstílus vagy inkább kulturális stílus, ami töretlenül fennmaradt a cigányság története során. Ez egy minden részletkérdés fölött álló, maradandó életstílus, amely az exogén jellegek elfogadásán és újrahasznosításán alapul, és amely a változatlanság és egyformaság

19  20 

Patrick Williams: A párizsi kelderások láthatatlansága. In: Cigányok Európában. i. m. 237. Patrick Williams: A párizsi kelderások láthatatlansága. In: Cigányok Európában. i. m. 267.

67

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények ellen küzd. Ennek az életstílusnak az alapja a sajátos környezettel való kapcsolat, egy elsősorban olyan más emberekből, más népekből álló környezettel, akiktől az elhatárolódásnak egyértelműnek kell lennie. Olyan életstílus ez, amelyet az esetek többségében el sem ismernek az érintettek, akik abban élnek. Márpedig egy összekapcsoló kulturális stílus elismerési szándékának hiánya – ez maga egy kulturális stílus! A kutatók „sóvár szabálykeresése” – teszi hozzá Piasere – a kutatók kulturális stílusát jellemzi inkább, mint a cigányokét. 21 Nincsen tipikus cigány kultúra, és nincsen egyértelműen kívülről definiálható cigány. A sokféleség egysége, a különböző eredetű dolgok egységessé formálása, a különböző nyelvi és kulturális kölcsönzések sajáttá tétele a valódi cigány sajátosság: „A horáhánó romáknál a vérrokonság terminológiája lényegében szerb, a házastárs rokonságáé görög típusú (mindkettő döntően indiai eredetű szavakkal), a jogi rendszerük ugyanakkor a hagyományos albán jogrend »másolata« – a horáhánók »igazi cigányok«. A kelderás romák terminológiai rendszere a vér szerinti rokonság esetében román, a házastársi rokonságnál alapvetően görög típusú (ugyancsak mindkét esetben indiai szavakkal), míg a halottak tiszteletének rendszere a hagyományos balkáni »rendszer« másolata, a kalderások »igazi cigányok«.”22 A szerző a továbbiakban a proletarizálódás elkerülésének módjairól ír. Kifejti, hogy a szabad időbeosztás, a hagyományos foglalkozások megőrzése, azok halmozása segít ellenállni annak a kívülről jövő nyomásnak, hogy a cigányok betagolódjanak a gazdasági szerveződés gádzsó gépezetébe. „Így a cigány ember lehet gyümölcsárus nyáron, gyűjthet ócskavasat tél idején, nevelhet állatot a két időszak között, hogy aztán a megfelelő időpontban túladjon rajta, illetve – ha úgy alakul – aranyat vehet, és újra eladhatja. A cigánynak minden lehetőséget nyitva kell hagynia, ugyanakkor magának kell eldöntenie, hogyan gazdálkodjon az idejével. Amikor a lehetőségek bezárulnak előtte (lehetetlen engedélyt szerezni stb.), a szükség nagy ritkán ráviszi, hogy állandó jellegű bérmunkát keressen magának.”23 A szocializációs folyamat sajátosságait úgy jellemzi, hogy a cigány közösségekben a gyerekek sokkal inkább átérzik a generációk közötti folyamatosságot, mint a gádzsóknál, ahol az életszakaszok intézményekhez és nem személyekhez kötődnek. A nevelődésben igen nagy szerepe van a nagyszülőknek, akik gyakran mintaképek, tiszteletre méltó, tapasztalt személyek. Az öregség értékeit képviselik. A szülők nem annyira a mintakövetést, hanem a kezdeményezőkészséget erősítik a gyerekekben. Szintén tekintélyszemélyek, de erőltetett autoritás nélkül. Az idősebb testvérek játsszák az összekötő szerepet a felnőtt és a gyerekstátus között. Ők egyszerre nevelők és neveltek, hiszen gyakran viselik gondját testvéreiknek. A nevelés egyik sarkalatos pontja a gádzsókkal való együttélés megtanítása: „A cigány gyerekeknek meg kell tanulniuk a gádzsók között élni, anélkül, hogy gádzsókká válnának, és éppen hogy elkerülje az utóbbiak fojtogató felügyeletét, a cigányság hatékony pedagógiát fejlesztett ki, amely mindig új tartalmakra helyezi a hangsúlyt, a gádzsók életmódváltozásai­ val szoros párhuzamban. A mi iskolánk merevvé válhat, de nem válik azzá a cigány táborközösségé, amely az újdonságokat megannyi formális program nélkül fogadja magába. Így – a fiatalok életének változatlan ellenőrzésével – a felnőttek tanításai tág teret hagynak a folytonos megújulásnak, a változás kultúrájának, amely mélyen gyökerezik a cigány hagyományban. A gyerekek fölötti

21  22  23 

Leonardo Piasere: Válogatott tanulmányok. In: Cigányok Európában. i. m. 379. Leonardo Piasere: Válogatott tanulmányok. In: Cigányok Európában. i. m. 378. Leonardo Piasere: Válogatott tanulmányok. In: Cigányok Európában. i. m. 364.

68

Békési Ágnes: A magyarországi muzsikus cigány családok… ellenőrzés első és meghatározó szakaszában a felnőttek úgy »programozzák« őket, hogy a saját csoportot, saját közösséget, az »idebenti« világot az egyetlen érvényes és erkölcsileg megfelelő tanulási környezetnek tekintsék.”24 Akkor, amikor a cigány gyerek kilép addigi tanulási környezetéből, és belép az iskola világába, már interiorizálta, hogy az iskola az ellenséges külső világhoz tartozik. Mivel a tanárok többsége egyáltalán nincsen tisztában a cigány családok szocializációs sajátosságaival, a gyerekekkel való találkozásuk drámai színezetet ölt, és csak mélyíti a szakadékot az iskola és a család között. A nyugat-európai kutatási eredmények közül Jean-Pierre Liégeois munkásságát kell még feltétlenül kiemelni. Az 1994-ben megjelent Roma, Tsiganes, Voyageurs (Romák, Cigányok, Utazók) című könyvének megírása során Európa majd minden tagállamának ötven ciganológus szakemberével működött együtt. Művében elsősorban a cigány közösségek felépítésével, a jelenkori cigány mozgalmak szerepével foglalkozik, de érint olyan kérdéseket is, melyeket az eddigiekben említett kutatók taglalnak. Az identitás, a szocializáció, az autoritás problémáit. Részletesen elemzi az európai cigány szubkultúrákat, s azt bizonyítja, hogy a cigányok önazonosságának megformálása egy rendkívül flexibilis, az adott kontextustól és személyközi viszonyrendszertől függő, állandóan változó folyamat. Emiatt csak folyamatában és állandóan újraértelmezve szemlélhető a kívülálló számára is. „A találkozások alkalmával mindenki felméri a másikat, azonosítja önmagát, és kapcsolatot teremt családi közösségével, a másikat saját családjához kapcsolja, majd a családokat közelíti egymáshoz, vagy megkülönbözteti őket, és az adott körülménynek megfelelően viselkedik. Minden perspektíva relatív tehát, hiszen az egyénnek a társadalomban elfoglalt helye és egy adott pillanat összetevői határozzák meg. Franciaországban a romák minden nem gádzsót és nem romot szinturjának vagy xitanurjának neveznek. A manusok minden nem manusnak és nem gádzsónak a magyar, utazó, gitane, pirdé, barengré nevet adják. Látjuk tehát, hogy azt a nevet, amit a csoportok önmaguknak adnak, a többi csoport általában nem használja: aki romnak mondja magát, az a manus számára magyar lesz, a kalé számára pedig húngaro. A különbségeket legyaluló mai világban a cigány sajátosságát a változékonyság, a rugalmasság, a részekre szakadás és a függetlenség jellemzi…”25 A szerző által megfigyelt cigány közösségekben nem ismerik a vezető fogalmát. Inkább felelősök léteznek, akiknek elismertsége attól függ, hogy milyen tiszteletet vívnak ki maguknak. A tisztelt és megbecsült felelősök általában idős, nagy családdal rendelkező emberek, akik vagyonnal rendelkeznek és az üzleti életben is elismertek. A tekintélyszemély legfőbb tulajdonsága az, hogy okos és tiszteli a másikat. Semmilyen cigány közösség nem tűr meg önjelölt, nagyhangú és másokat semmibe vevő „vezetőket”. Az ilyen embereket kigúnyolják, lehetetlenné teszik, még akkor is, ha a többségi társadalom adminisztrációja kényszeríti rájuk. Liégeois szerint a cigány kultúra egyik meghatározó összetevője az „utazó” attitűd. Az „úton levés” egy olyan életforma, életfelfogás, amely akkor is meghatározza a cigány család életét, ha történetesen évek óta egy helyben él. Az utóbbi időben a klasszikus nomadizálást az esetek többségében felváltotta egy erősen mobil életmód, ahol a lakóhely, a lokális környezet nem meghatározó. A piaci és munkalehetőségek, a rokoni kapcsolatok fenntartásának

Leonardo Piasere: Válogatott tanulmányok. In: Cigányok Európában. i. m. 374. Jean -Pierre Liégeois: Roma, Gypsies, Travellers. Strasbourg Council of Europe, Publishing and Documentation Service, Council of Europe, 1994, (A magyar fordítás kézirata: D. Bartócz Ágnes) 40.

24  25 

69

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények igénye sokkal könnyebbé és gyakoribbá teszik a költözést egyik vidékről, egyik országból a másikba, mint a gádzsó családok esetében. Ez a tény a családi élet megszervezésének módjára is kihat. A cigány család köre jóval tágabb, mint ahogyan az európai többségi társadalom nukleáris családjaiban szokásos. A cigány törzscsalád a stabilitás, az állandóság és a kölcsönös szolidaritás terepe. A változó, kiszámíthatatlan külső körülmények és a mobil életforma közepette biztonságot, segítséget csak a törzscsaládi kapcsolatok jelentenek, ezekre viszont akkor is lehet számítani, ha a rokonok messzi városban vagy távoli országban élnek. Az egyedüllét, az idegeneknek való kiszolgáltatottság ismeretlen a személyes rokoni kapcsolatok szoros hálójában élő egyén számára. Az ebből való kiszakadás lehetősége vagy veszélye olyan mérvű szorongást kelt, amely szavatolja a mindenkori közösségi szabályok betartását. A családi szerepek tradicionálisak, abban a tekintetben, hogy őrzik a premodern hagyományokat. A férfi–női szerep igen eltér egymástól. A nők a háztartáson belüli ügyek felelősei, a férfiak pedig a közösségben képviselik a családot. A férfi keresetét elsősorban reprezentációra, nagyobb kiadásokra költi, a nő feladata a mindennapi megélhetés biztosítása. Maga a család az első gyerek születésével jön létre, de nevelése az egész közösség feladata. A gyerek szocializációja három-négy generáció együttműködésével zajlik. A generációk között nincsen merev határ, ellenségeskedés. Nemcsak a gyerekek tisztelik szüleiket, hanem a szülők is tiszteletben tartják a gyerek akaratát. Az intézményekkel való konfliktus azonban már a gyerek iskoláztatásával elkezdődik. A cigány szülők ugyanis nem mondanak le szülői kompetenciájukról, s a gyerekek sem fogadják el az iskola által felállított, az ő szempontjukból önkényes szabályokat. Az intézményesültségtől való idegenkedést a cigány gyerekek már kiskorukban megtanulják. A felnőttek életét alapvetően áthatja a független élethez való ragaszkodás. Gádzsó alkalmazottjának lenni azt jelentené, hogy rendszeres, reguláris kapcsolatot kell fenntartani az ellenséges gádzsó világgal, ugyanakkor megszűnne annak a lehetősége, hogy saját társas kapcsolataikat ápolják. A munka a cigányok számára nem cél, hanem egy szükséges eszköz. A munkaidőnek azért kell kötetlennek lennie, hogy maradjon idő a legfőbb célra, a családi összejövetelek, látogatások, vendégeskedések, egyszóval a társas lét szervezésére. Azt, hogy a munka világa mennyire nem központi szférája ennek a kultúrának, az is jelzi, hogy a cigányoknak nincsenek szakmai szervezeteik, még azokban az esetekben sem, amikor egy-egy szakmát szinte kizárólag cigányok művelnek. Ennek további oka a foglalkozások váltogatása és halmozása, másik oka az intézményesültségtől való elemi idegenkedés. Az intézményesültség ugyanis eleve maga után vonná az ellenőrizhetőséget, a gádzsó többség intézményeibe való betagolódás veszélyét. „Olaszországban például előfordul, hogy egy roma vagy szinto nyáron gyümölccsel kereskedik, télen fémeket gyűjt és árusít, időközben állatot tenyészt, hogy azt minél előbb eladja, közben, ha alkalom adódik rá, aranyat vásárol és ad el. Belgiumban egy manus télen régiségekkel kereskedik, tavasszal, a karneválok és ünnepek idején zenészkedik, május elsején gyöngyvirágot árul, nyáron fonott székeket javít, miközben a tengerparton zenészkedik, majd ismét régiségekkel kereskedik.”26 A gyerekek kicsi koruktól hozzászoknak a változatossághoz, a változtatás, a sokoldalúság igényéhez, ahhoz, hogy sokféle tevékenységhez értsenek, s mindig keressék a kedvező al26 

Jean -Pierre Liégeois: Roma, Gypsies, Travellers. i. m. 57.

70

Békési Ágnes: A magyarországi muzsikus cigány családok… kalmakat, lehetőségeket. Ez a nagyfokú kezdeményezőképesség és variabilitás Liégeois szerint a művészetben, különösen a zenében is megmutatkozik. A zene alkalmas arra, hogy az országhatárokon át- meg átjáró zenészek elsajátítsák a legkülönbözőbb nemzetek zenei elemeit. A flamenco, a dzsessz, a magyarországi „cigányzene”, a török vagy görög népzenei kincs egyaránt beolvadt a cigányok zenéjébe, illetve kölcsönösen befolyásolták egymást. A cigányok zenei művészete nem abban rejlik, amit játszanak, hanem abban, ahogyan játs�szák. A flamenco és a manus dzsessz esetében pedig tökéletessé vált a cigány és a spanyol, ill. nemzetközi dzsessz elemeinek összeolvadása. A művészet területe az egyetlen, ahol a gádzsók a cigányoknak megengedték, hogy cigányok legyenek, sőt még értékelik is a cigány identitás vállalását. Az élet egyéb területein a láthatatlanság vagy az erőszakos asszimiláció lehetőségeivel élhetnek csak. Terület és határok nélkül a cigány és a gádzsó világ közötti határok lelki határok, s talán ezért is csak a művészet az a terep, ahol ezeket a lelki határokat az összeütközés kockázata nélkül hangsúlyossá lehet tenni. Ennek a törékeny identitásnak azonban Liégeois az erejét is észre tudja venni: „A cigányok és az utazók számos szempontból másoknál erősebben bizonyítják a jelenhez, ugyanakkor a jövőhöz való alkalmazkodásukat. Szakmai és földrajzi mobilitásuk, kezdeményezőkészségük, a munkához, a szabadidőhöz való viszonyuk, gyerekeik nevelése, alkalmazkodási készségük és dinamizmusuk, az egyénnek biztonságot adó közösségi életük szilárd identitást nyújt számukra, és minden anyagi gazdagságon, területen, határon túl megvédi ezt az identitást. A cigányok és az utazók társadalma fiatal, a gyerekek száma annyi, mint a felnőtteké, a társadalom jövője a gyerekeké. Egyre több könyv jelenik meg, egyre több gyerek jár iskolába. Megtanulnak olvasni, hamarosan írni fognak, gazdagítani fogják az általános kultúrát, életvitelüket életfilozófiává tudják majd magasztosítani.”27 Liégeois figyelemre méltó megállapítása, hogy a roma identitást leginkább elbizonytalanító tényező az erőszakos letelepítés, illetve a kényszerű letelepedés. Az állandó helyhez kötött cigányok ugyanis kultúrájuk alapjait veszítik el, hiszen éppen a változásokhoz való alkalmazkodás, az újítás a roma életvitel erőssége. A szerző beszámol arról, hogy a helyhez kötött cigányok körében megtapasztalta a „letelepedés kórtanát”. Az utazás, a változtatás ki nem elégített vágya agresszivitáshoz, bűnözéshez, lelki betegségekhez, margóra kerüléshez vezet, egyes fiatalok kábítószert fogyasztanak. Ennek következtében meglazulnak azok az erős családi kötelékek, melyek évszázadok óta a cigány családok biztonságát és stabil kereteit jelentették. A szerző ebben a jelenségben látja a legnagyobb veszélyt, amely a cigány kultúra fennmaradását fenyegeti. A fentiekben áttekintett kutatási eredményeket rendkívül magas színvonalon integrálja és egészíti ki saját vizsgálataival M. S. Steward az 1993-ban magyarul is megjelent Daltestvérek című munkájában. 28 A fiatal angol kultúrantropológus a 80-as években tizennyolc hónapot töltött egy magyarországi oláh cigány közösségben. Ezen idő alatt szerzett tapasztalatai, feljegyzései alapján alakított ki egy igen árnyalt képet a cigány népesség múltjáról és arról az átalakulásról, mely az utóbbi években a csoporton belül végbement. Steward Judith Okely, Patrick Williams és Leonardo Piasere nyomdokaiba lép abban a tekintetben is, hogy egy konkrét közösséget választ ki kutatása tárgyául, s abban is, hogy igyekszik figyelembe venni kultúrájuk minden aspektusát. Ahogyan egyszerre vizsgálja a közösség belső elrendezését és a külvilággal való viszonyát, Patrick Williamset követi. Judith Okely kutatásaiból 27  28 

Jean -Pierre Liégeois: Roma, Gypsies, Travellers. i. m. 70. Steward, Michael: Daltestvérek. MTA Szociológiai Intézet, Max Weber Alapítvány, 1993.

71

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények a bérmunka–független munka problematikáját emeli ki, s elfogadja Okely azon érvelését, miszerint a bérmunka egyértelműen a gádzsó világhoz köti a cigányokat. Kutatásaihoz a magyar néprajzi parasztvizsgálatok módszereit is felhasználta, ennyiben tehát a magyar társadalomtudományi terepmunka hagyományainak folytatója. Az 1997-ben megjelent The Time of the Gypsies című könyve azon elméletének továbbgondolását tartalmazza, melyet a Daltestvérekben fejtett ki. Ennek lényege, hogy a cigányok a bérmunkát a gádzsóknak nyújtott szolgáltatásként értelmezik, s határozottan elkülönítik életük azon részétől, amely a „románesz”-t, a roma kultúrát jelenti. Steward tulajdonképpen azt a paradoxont akarja megfejteni és kifejteni, hogy a harangosi cigányok hogyan élik át egyszerre a szabad és független, senkinek nem alávetett életet és a gádzsó főnökök által irányított, gyáron belüli, szabályozott munkanapokat. Gondolatmenetét arra alapozza, hogy a romák életének ez a két színtere élesen elválik egymástól, egyik oldal sem vesz tudomást a másikról. Otthon a férfiak soha nem beszélnek a gyáron belüli dolgokról, a gyári hierarchia pedig a telepen belül nem létezik. Mint ahogyan a gyárban sem érvényesülhetnek azok a tudások és tulajdonságok, amikért a telepen elismerés és tisztelet jár. Steward a cigányok életének egyfajta mesterséges kettéhasítottságáról számol be, egy ösztönös vagy tudatos túlélési stratégiáról, s nem tud nem tudomást venni arról, hogy a rendszerváltás után ez a stratégia nem bizonyult túl sikeresnek. Tudniillik a harangosi gyár magántulajdonba vételével megszűnt a kettős életnek ez a játéktere, s azok tudták a pusztító munkanélküliséget nagyobb sikerrel elkerülni, akik korábban jóval kisebb mértékben kötöttek kompromisszumot a bérmunka világával. (Más kérdés, hogy a harangosi romák életének ez a jellegzetes kettéhasítottsága mennyire fakadt a cigány kultúra sajátosságaiból, illetve mennyire volt jellemző a nyolcvanas évek végéig az egész magyar társadalomra. Itt most nem annyira a feketegazdaság–fehérgazdaság, szövetkezet–háztáji dichotómiáira gondolok, mint inkább az első és második nyilvánosságra és arra a jelenségre, hogy a rendszerváltásig Magyarországon a privát élet kultúrája számos társadalmi réteg esetében, stílusában és értékeiben nagyon élesen elvált az intézményesült szférától. S a többségi társadalomban ugyanúgy, mint a cigányság esetében, azok lettek a rendszerváltás nyertesei, akik már korábban is „nagyobbat kockáztattak”, vagyis igyekeztek magukat függetleníteni az alkalmazotti-bérmunkás léttől és az ezzel járó konformis, megfelelni akaró életmódtól. Egy másik dolgozat tárgya lehetne ennek a kérdésnek a vizsgálata, itt és most Steward munkájából azokat az elemeket választom ki, melyek az általam tárgyalt téma, nevezetesen a muzsikus cigány kultúra szempontjából jelentősek.) Steward megállapítja, hogy míg a nyugat-európai cigányság egy jelentős hányada nomád, illetve utazó életmódot él, addig a kelet-európai, volt szocialista országokban élő cigányok bérmunkásként letelepedtek, letelepítették őket, s ez jelentős különbségeket eredményez a kultúra megőrzésének módjában és szintjében. Úgy gondolom, hogy mindenképpen érdemes elkülöníteni a bérmunkás létet és a letelepült életmódot, amit a szerző egyként kezel, és a bérmunkát a letelepedés szinonimájaként használja. Az alkalmazotti lét a rendszerváltásig valóban a kelet-európai cigányság egyik lényeges megkülönböztető jele, de ebből nem következik szükségszerűen a gádzsókhoz hasonló letelepült életmód. A munkásszállásokon lakó, „fekete vonatokon” ingázó cigányok nem tekinthetők letelepedettnek, de még azok sem, akik ugyan a helyi gyárakban dolgoznak, de lakóhelyük, házuk nem olyan szerepet játszik életükben, mint a gádzsókéban.

72

Békési Ágnes: A magyarországi muzsikus cigány családok… A cigány családok Kelet-Európában is mobilok maradtak, abban az értelemben, hogy a lakóház számukra nem státusszimbólum, nem egy élet munkájának célja és eredménye, nem a mindennapi élet valóságos és szimbolikus központja. A törzscsaládok tagjai a tágabb családhoz tartozó minden rokon lakását, házát sajátjukként használják szükség esetén. Egy-egy családi, házastársi konfliktus könnyen von maga után gyors költözést akár az ország másik végébe, amelyet a konfliktus rendezését követően gyors visszaköltözés követhet. A rokonok, szülők természetesnek tartják, ha lányuk, unokájuk, keresztfiuk bejelentés nélkül több hónapi vagy meghatározatlan idejű látogatásra érkezik, akár egész családjával együtt. A magyar pedagógiai szakirodalom a cigány gyerekek iskolai nevelésével kapcsolatban az egyik legnagyobb nehézséget abban látja, hogy a cigány családok igen gyakran változtatnak lakóhelyet akkor is, ha állandó bejelentett lakásuk van. A gyerekek útja követhetetlen, legalábbis a jelenlegi iskolai struktúra mellett, ezért sokat hiányoznak az iskolából. (Az iskolakerülésnek persze más, súlyosabb okai is vannak.) Ismert az a tény is, hogy a jómódú vállalkozói réteg körében magától értetődő, hogy nagyobb külföldi, üzleti utakra az egész család együtt indul, ilyenkor rokonoknál szállnak meg, s az üzleti cél összekapcsolódik a gyakori rokonlátogatások igényével. Ezekből az eseményekből a gyerekek se maradhatnak ki. A cigány kultúrában a lakóhely-változtatás a mindennapok része. Ha a gyerekek esetleg magasabb iskolába kerülnek, természetes, hogy az egész család követi őket, s más városba költözik. Ez a helyváltoztatás nem jár olyan előkészületekkel, meggondolásokkal, mint a gádzsó családok esetében. Nem mérföldkő a családi életben, nem jár jelentős változásokkal az életmód tekintetében sem. 29 A bérmunkáslét kétségtelenül megnehezítette ennek a mobil életformának a vitelét, de nem szüntette meg. A cigány közösségek határai virtuális határok, nem járnak állandó territóriummal, lokális értékekhez való ragaszkodással. Maga Steward is igen plasztikusan jellemzi ezt az állapotot: „...a people without a homeland but unlike any other diaspora population, with no dream of a homeland, lies in unfamiliar territory. … In this way, they create a specifically Rom sense of what it is to be human.”30 Úgy gondolom, hogy ez a megállapítás egyaránt érvényes a kelet-európai és a nyugat-európai cigányságra. A tömeges bérmunkáslét egy meghatározott történelmi időszak sajátossága volt keleten a rendszerváltásig. Ami ebben a korszakban a kelet-európai romák stratégiáit jellemzi, az egyben a szocialista társadalmak meghatározó jellemzője is volt. Nem pedig speciális cigány sajátosság. Ez utóbbira inkább a változtatás, a változni tudás igénye, az övéikkel való folyamatos és intenzív kapcsolattartás fontossága, a helyhez nem kötöttség szabadságának az átérzése jellemző. Az eredet, a származás számontartása szintén nem kötődik territóriumhoz. Maga Steward is megállapítja, hogy soha nem hallotta a romákat Indiáról beszélgetni, sem pedig arról, honnan származnak, milyen földrajzi helyekhez kötődik történetük, vándorlásuk. A hovatartozás nem eredethez, földrajzi helyhez kötődik, hanem a jelenben alakuló személyközi kapcsolatokhoz. „…they created a place of their own in which they could feel at home, a social space composed according to their own ethnic of relatedness.”31

29  30  31 

Erről a témáról Forray R. K atalin kutatásai bővebben is beszámolnak. Steward, Michael: The Time of the Gypsies. Westview Press, 1997, 13. Steward, Michael: The Time of the Gypsies. Westview Press, 1997, i. m. 28.

73

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények Steward kutatásainak igen nagy érdeme, hogy részletes leírást ad a cigány közösség belső struktúrájáról. Leírja a „testvériség” intézményét, amely minden cigány férfit arra kötelez, hogy szolidáris legyen közössége tagjaival. A „testvéri” közösséghez való tartozás követelménye sokszor még a családi kötelékeknél is erősebb. A másik fontos megállapítás a cigány közösség egalitariánus jellegére vonatkozik, ahol versengés és hierarchia természetesen van, de a hierarchia változó, mindig a személyközi kapcsolatok adott alakulásának függvénye, és főleg nem intézményesült. Tisztelet és megbecsülés azoknak jár, akik valamely személyes tulajdonságuknál vagy tettüknél fogva elnyerik a többiek elismerését. Az elismerés azonban nem kötődik státushoz és főleg nem a többiek fölötti hatalomhoz. Ezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy egyenlőek a versengésben. Ez az egyenlőség azonban nem érvényes a többi magyarországi cigány népcsoport vonatkozásában. Hogy a beás cigányokhoz hogyan viszonyulnak a harangosi romák, az Steward kutatásaiból nem derül ki, az viszont igen, hogy milyen a viszonyuk a romungrókhoz. A magyar cigányokat, akik a kárpáti dialektust beszélték, és mára a közhiedelem szerint elveszítették a nyelvüket, a harangosi oláh cigányok a gádzsókhoz tartozónak gondolják. Teszik ezt egyrészt azért, mert a romungrók többsége – legalábbis nyilvánosan – nem beszéli a cigány nyelvet, mert erőteljesen asszimilálódott, illetve integrálódott a többségi társadalomba, illetve ilyen szándékai, törekvései vannak. Az okok közé tartozik az is, hogy az oláh cigányok azt érzik, a romungrók szégyellik felvállalni a velük való közösséget, büszkeségükben elutasítják őket. A harangosiak ezért úgy tartják, ők maguk az „igazi” cigányok, a romungrók gádzsók lettek, illetve bizonytalan a hovatartozásuk. „They provided an exampleto the Rom of what happened when one resigned one’s language and culture–with it one gave up independence and self-respect and slit into horrible half-world that was neither Rom nor gazo.”32 A könyv egy későbbi fejezetében a szerző arról számol be, hogy az oláh cigányok indulatosan a romungrók, ezen belül is a muzsikusok álságos kétarcúságáról („two-faced behavior”) beszélnek, s arról az ostoba törekvésükről, hogy megpróbálnak hidat építeni a romák és a gádzsók között: „…idiocy of trying to build bridges between the Rom and gazos”.33 Steward egy konkrét példát is említ, amely jól rávilágít ennek a konfliktusterhes viszonynak a nagy érzelmi töltésére: A muzsikus cigányok, bár ők maguk nem tartanak lovakat, lószőrt használnak a vonók és húrok készítéséhez, javításához. Az egyik harangosi roma elmesél egy esetet, amikor egy „dirty Romungro” lószőrt kért tőle a hangszeréhez. Az oláh cigány férfi ezt szégyenletesnek minősítette, s durván visszautasította a kérést. Úgy viselkedett, mintha a feleségét vagy a lányát érte volna komoly inzultus a muzsikus részéről. A ló ugyanúgy a cigány család intim belső világához tartozik, mint a többi családtag, mégis, ez a nagy emocionális erejű visszautasítás arra utal, hogy a magyarországi oláh cigányok és a romungrók között többrétegű, bonyolult feszültségek épültek ki az utóbbi időben. 34 Az oláh cigány közösség egy másik tagja mint egy megszégyenítést utasítja vissza a feltételezést, hogy ő magyar cigány lenne: „I’m not a Romungro! I’m a Rom, too”. 35 Elképzelhető, hogy ez az éles elhatárolódás főként annak szól, hogy a magyar cigányok nem használják a cigány nyelvet, és nem őrzik a nyelvi hagyományokat.

32  33  34  35 

Steward, Michael: The Time of the Gypsies. Westview Press, 1997, i. m. 45. Steward, Michael: The Time of the Gypsies. Westview Press, 1997, i. m. 93. Steward, Michael: The Time of the Gypsies. Westview Press, 1997, i. m. 169. Steward, Michael: The Time of the Gypsies. Westview Press, 1997, i. m. 175.

74

Békési Ágnes: A magyarországi muzsikus cigány családok… Ennek egyik bizonyítéka lehet az a tény, hogy Szlovákiában, ahol a kárpáti cigány nyelv élő hagyomány a muzsikus cigányok körében, mindkét cigány népcsoport elismeri a másik cigány identitását, s nem figyelhetők meg ellentétek közöttük. Erre Steward könyve harmadik fejezetének jegyzetei között tesz egy rövid utalást. 36 Ilona L acková, szlovák muzsikus családhoz tartozó önéletíró könyve szintén a békés egymás mellett élésről tanúskodik, ami azért nem feszültségek nélkül való: „Az őseim már háromszáz éve elkezdtek letelepedni a szlovák falvak szélén, és a parasztokat ellátták kovácstermékekkel, fonott kosarakkal, szakajtókkal, ők zenéltek a lakodalmaikon s a mulatságaikon. Az oláhok járták a vidéket, lóval kereskedtek, mások tollak tisztításából éltek, az asszonyaik jósoltak, és őszintén szólva, loptak is. Megengedhették maguknak – egyik nap még itt voltak, másnap hegyen-völgyön túl jártak. Néha haragudtunk rájuk, mert a gádzsók, akiknek egyik cigány olyan, mint a másik, mindenért, amit az oláhok műveltek, ránk zúdították a mérgüket. A mi romáink nem szerették őket, azt mondják: – Corel sar Vlachos: Lop, mint az oláh cigány –, másfelől csodálattal néztünk rájuk: Sukar sar Vlachos: Szép, mint egy oláh; Dzal peskere dromeha sar Vlachos: Úgy járja az útját, mint egy oláh. Engem vonzott az egzotikum, ezért vonzottak az oláhok is. Az oláh cigányok olyankor jelentek meg mifelénk, amikor Eperjesen vásár volt, mondta a nagymama: »Ne menjetek a közelükbe, magukkal visznek, és soha többé nem látjuk egymást!« Ponyvával bevont szekerekkel jártak. Megengedték nekem, hogy velük utazzam a szekereiken. Semmi kifogásom nem lett volna ellene, ha »ellopnak«, ahogyan a nagymama mondta. Egyszer aztán bent is felejtettem magam a szekerükben. Leszállt az éj, mi meg csak mentünk, egyre mentünk, én a szekér mélyében összegömbölyödve feküdtem. Ám egyszer csak megszólal a vajda: »Nini, a Miklus lánya! Halálra fognak otthon keresni!« És megparancsolta az egyik férfinak, hogy vigyen haza. Rendben megérkeztünk, és az oláh bocsánatot kért a szüleimtől, amiért ilyen későn hozott haza. Anyuka általában szigorú volt, de ezúttal valami oknál fogva nem lett mérges. Én meg már gyerekként éreztem, hogy az oláhokról szóló mendemondák nem felelnek meg a valóságnak. Még szinte bosszantott is, hogy nem loptak el, mert akkor járhattam volna velük a világot.”37 A cigány nyelv használatának jelentősége Stewardnak abból a fejtegetéséből is kiderül, melynek kapcsán arról faggatja a harangosi romákat, hogyan lehet valakiből cigány. A válaszokból rendkívüli nyitottság derül ki a külvilág felé, mely szerint, ha valaki együtt él a romákkal, és tanul tőlük, beszéli a nyelvet, megtartja a szokásokat, abban az esetben is elfogadják romának, ha nincsen cigány őse. A „románesz” magában foglalja a nyelvet, a beszéd- és viselkedésmódot ugyanúgy, ahogyan a hagyományokat. Ebből a szempontból talán jobban érthető, hogy a magyarországi oláh cigányok, így a harangosiak is, nem tartják a romungrókat cigánynak, illetve sokkal kevésbé, mint egy köztük élő, a nyelvet beszélő, a románeszt ismerő gádzsót. „This idea, that one could become a Gypsy by living with the Rom and learning from them, was expressed in the way Gypsies talked in Romany of Gypsy culture as romanes, a term that also meant the language Romany.”38 Steward kutatásai igen jól rávilágítanak a nemek közötti megosztottságra is. A lányoknak és a fiúknak nagyon eltérő a státusa az oláh cigány családokban. A szerző megemlít egy esetet, amikor egy ötgyermekes családban meghalt az egyetlen fiú. A nagymama úgy jellemezte fájdalmát, hogy ebben a veszteségben az a legrosszabb, hogy fia elvesztette az egyetlen

36  37  38 

Steward, Michael: The Time of the Gypsies. Westview Press, 1997, i. m. 258., 20. jegyzet Ilona L acková: Szerencsés csillagzat alatt születtem... Pont Kiadó, Budapest, 2001, 208. Steward, Michael: The Time of the Gypsies. Westview Press, 1997, i. m. 59.

75

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények gyermekét, „only child”. 39 Ez nem azt jelenti, hogy a leánygyermekeket nem szeretik, nem gondozzák, inkább arról van szó, hogy a családi hagyományok letéteményesének a fiúkat tekintik. Gyakran előfordul, hogy fiatal férfiak sírva, elkeseredetten veszik tudomásul, ha lányuk születik. „You can’t start anything with a girl. When she says she won’t go to the school because she is sick (that is, menstruating), what can one do? It’s only with boys you can start things.”40 Az apák csak a fiúkat tudják bevonni azokba a foglalatosságokba, melyek a ‘romanesz’ gyakorlására vonatkoznak. Őket viszik magukkal a lóvásárra, velük mennek a mulatságokba. A nők és férfiak világa a közösségi szférában kettéválik. Egy nyolcéves fiú már rendelkezik mindazokkal a jogokkal, melyekkel a felnőtt férfiak. A lányok nem mehetnek kíséret nélkül nyilvános helyekre, de a fiúk számára igen hamar megnyílik a felnőtt élet minden lehetősége. Az asszonyok tekintélye a szűkebb családon belül egyértelmű, azon kívül viszont nyilvánvaló a férfidominancia. A „románesz” egyik legfőbb alkotóeleme, a testvériség is a férfiakra vonatkozik. A nők számára mindig a család érdeke az elsődleges szempont, a családdal, a gyerekekkel szolidárisak, s nem az asszonytársakkal. A férfiak világában viszont az egymás iránt érzett szolidaritás megelőzi a családi kötelezettségeket. Az oláh cigány szülők ugyanakkor mindkét nembeli gyerekeikkel rendkívül toleránsak. A korlátozásoknak és szabályoknak az a hálója, mely a gádzsó gyerekeket körülveszi, ebben a kultúrában nem létezik. A tiltások figyelembevétele helyett a gyerekek arra szocializálódnak, hogy figyeljék és utánozzák a felnőttek viselkedését, teljesítsék a kéréseiket, és ők is megtanuljanak kérni. Úgy tűnik, hogy ez a világ nem vertikálisan, hanem horizontálisan strukturált, az autoritás és hierarchia helyén a bonyolult személyközi kapcsolatok hálózata foglal helyet, amely egyszerre szabályozza az emberek életét és véd meg a magárahagyottságtól, a kiszolgáltatottságtól. Ezt a horizontális strukturálódást figyelte meg Steward a „kris”, a cigány bíróság működése kapcsán is. A krisben résztvevő szereplők egyenlők, s versengenek a többiek elismeréséért, figyelméért. A közösség elismerését leginkább az fejezi ki, ha figyelemben részesítik valakinek a megnyilvánulását, ítéletét. A cigány férfi passzivitása, hallgatag magatartása azt fejezi ki, hogy a közösségen belül nincsen tekintélye, esetleg nem is igényli azt. A tekintélyért mindig informális eszközökkel kell harcolni, informálisan versengeni érte. Sem a krisnek, sem a vezető státusoknak nincsenek formális struktúrái, hivatalos keretei. Az egyenlőségre való törekvés és az informalitás iránti igény a cigány közösségekben ös�szekapcsolódik. A szerző jelentős fölfedezése, hogy észreveszi a „románesz” értékein belül az ellentmondást az egyenlőségelvű egalitariánus etika és a nagyfokú autonómián alapuló libertariánus etika között. A „testvériség” és a „szabadság” követelményét a „románesz”-en belül sem könnyű összeegyeztetni. Ez az a játéktér, melyen a cigány férfiak kipróbálhatják közösségteremtő, illetve önérvényesítő hajlamaikat. Ez a próbálkozás gyakran súlyos konfliktusokkal jár együtt. A jelenség nyilván nem ismeretlen az európai társadalmak történetében jártas olvasó előtt. Ugyanakkor a formális intézményrendszer szabályozó erejének teljes hiánya a fent vázolt konfliktusok megoldásának, feloldásának egy sajátos, csak a cigány kultúrára jellemző formáit hívja elő.

39  40 

Steward, Michael: The Time of the Gypsies. Westview Press, 1997, i. m. 52. Steward, Michael: The Time of the Gypsies. Westview Press, 1997, i. m. 53.

76

Békési Ágnes: A magyarországi muzsikus cigány családok… Az informalitás mint rendező elv nagymértékben elősegíti annak a szemléletnek a fennmaradását, továbbőrzését, mely szerint a problémákat újra és újra meg kell fogalmazni, át kell értelmezni, meg kell beszélni. A jelenidejűségnek ez a múltat állandóan maga előtt görgető dominanciája adja a cigány kultúra mással össze nem téveszthető sajátosságát, mely a személyes kapcsolatok gondozására, az interperszonális viszonyok döntő jelentőségére épül. Ezt a gondolatot fogalmazza meg Steward nagyon plasztikusan könyve záró fejezetében: „For the Gypsies there is no angel of history, nor is there a past to be redeemed. They live with their gaze fixed on a pemanent present that is always becoming.”41 Ez a társadalomszemlélet nyilvánul meg Bruno L atour antropológiai tanulmányában is, általánosabb érvénnyel: „A »történelem nélküli népeket« azok találták ki, akik úgy gondolták, hogy az ő történelmük radikálisan új. Gyakorlatilag az előbbiek állandóan újítanak, az utóbbiak pedig arra kényszerülnek, hogy újra és újra végigmenjenek a forradalmak, az episztemológiai törések vagy a régiek és modernek vitáinak ugyanazon rítusain. Senki sem születik tradicionálisnak, hanem úgy dönt, hogy állandó újítások révén tradicionálissá válik.”42 Végül érdemes felidézni a legáltalánosabb értékeknek azt az összevetését, amelyet Steward a cigány és a gádzsó (paraszt) kultúra összehasonlítása kapcsán ír le.43

A paraszti kultúrára jellemző: • a földtulajdon értéke • munka • kemény munkavégzés • szorgalom • takarékosság • családi felhalmozás • a múlt hatással van az életre

A cigány kultúrára jellemző: • nincsen helyhez kötöttség • kapcsolatok • beszélgetés • ügyesség • pazarlás • testvéries szétosztás • a múlt lényegtelen

Magyarországi cigánykutatások A magyarországi cigányság helyzetére vonatkozó kutatásokat vizsgálva Erős Ferenc megállapítja, hogy szinte teljesen hiányoznak azok a vizsgálatok, melyek a cigány és nem cigány lakosság egymáshoz való viszonyát tárgyalnák. Ugyanígy igen keveset tud a magyar társadalomtudomány a cigányok értékrendjéről, identitással kapcsolatos problémáiról, mindennapi életéről.44 A cigány kultúrára, annak sajátosságaira vonatkozó felmérések is váratnak magukra, illetve ha vannak ilyenek, azok inkább néprajzi és nem szociológiai jellegű munkák.45 Az antropológiai kutatásoknak alig van Magyarországon hagyománya.

Steward, Michael: The Time of the Gypsies. Westview Press, 1997, i. m. 246. Bruno L atour: Sohasem voltunk modernek. Szimmetrikus antropológiai tanulmány. Osiris Kiadó, Budapest, 1999, 132. 43  Steward, Michael.: The Time of the Gypsies. Westview Press, 1997, i. m. 237. (nem teljes felsorolás) 44  Erős Ferenc: Pszichológiai szempontok és problémák a magyarországi cigányság helyzetére vonatkozó kutatásokban. In: A válság szociálpszichológiája. Budapest, T-Twins Kiadó, 1993 45  C songor Anna – Szuhay Péter: Cigánykultúra, cigánykutatások. Budapesti Könyvszemle, 1992, 4(2) 41 

42 

77

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények 1990 óta létezik antropológiai kutatóhely Budapesten a felsőoktatásban, ezt megelőzően inkább a néprajzi szemlélet dominált. Az 1970-es évek végén Csongor Anna, Havas G ábor és Mezey György végeztek részt vevő megfigyeléseket cigány közösségekben,46 ezt követően M. Steward lepte meg a magyar szociológusszakmát eredményeivel. A 19. században, az 1880-as években József főherceg, Wlislocki Henrik és Herrmann Antal foglalkoztak cigányvizsgálatokkal. József főherceg cigány szótárat állított össze, s jó szándékú kísérleteket tett arra, hogy alcsúti birtokán letelepítse a cigányokat. Iskolát is szervezett a cigány gyerekek számára. Wlislocki Henrik részt vevő megfigyeléseket folytatott, bár a kulturális antropológia relativista szemléletét egyáltalán nem alkalmazta. Saját, polgári értékrendjének szemszögéből szemlélte a cigányokat. Herrmann Antal néprajztudós munkáira a romantikus szemlélet jellemző. A cigányokat a természet gyermekeinek tartotta, s nagy hatással voltak rá Liszt Ferenc cigányzenéről írott, elismerő hangú cikkei.47 Erdős K amill a 20. század ötvenes éveiben igen szoros kapcsolatot alakított ki különböző cigány csoportokkal. Nyelvüket is ismerte, de ő sem volt mentes azoktól a polgári előítéletektől, melyek alapján „élősdieknek”, „kóborlóknak” vélte őket. A 80-as években érdekes módon a zenetudomány és a nyelvészet területén születtek olyan eredmények Magyarországon, melyek rokon vonásokat mutatnak a nyugat-európai kulturális antropológia cigánykutatásaival. Itt elsősorban Kovalcsik K atalin és Réger Zita munkásságára gondolunk. A cigány lassú dalok „loki gyili” elemzése kapcsán Kovalcsik K atalin megállapítja, hogy a cigány dalok jellegzetességei nem annyira a motívumokban, mint inkább az „építkezési módban” lelhetők föl. Ezen jellegzetességek közül a leglényegesebb, hogy a legkülönfélébb külső hatásokat olvasztják be a zenei anyagba, elsősorban olyanokat, melyeket egyfajta szelekció alapján a cigány dallamkincshez közelállónak tartanak. Nagyon fontos vonás az improvizációs hajlam, vagyis az egyéni motívumok folyamatos beépítése az előadásba. Egyes szövegek, dallamrészletek állandóan változó kombinációban jelennek meg, az előadó ízlése, hangulata szerint, illetve a hallgatóság összetétele alapján, az adott helyzethez igazítva. Kovalcsik K atalin igen lényeges módszertani észrevétele, hogy a hagyományos gyűjtési szituá­ ció nemigen teszi lehetővé a cigány folklór alapos megismerését. Nélkülözhetetlen, hogy a gyűjtő bizalmas, személyes viszonyba kerüljön a cigány közösség tagjaival, részt vegyen a közösségi összejöveteleken, s ott elfogadják őt.48 Vagyis az ezt megelőző magyarországi kutatási gyakorlattal ellentétben Kovalcsik nem a „magas kultúra” képviselőjének szerepében jelent meg a cigányság között, hanem elfogulatlan szemlélőként, a kulturális antropológia módszertani tradícióját folytatva. Elsősorban azt akarta feltárni, mit jelent a cigány adatközlő számára saját kultúrája, illetve hogy milyen funkciót tölt be az énekmondás, a személyes sorsok közösség előtti eléneklése a vizsgált csoport tagjainak mindennapi életében. Réger Zita nyelvi szocializációs kutatásai során szoros kapcsolatot alakított ki kisgyermekes cigány családokkal. Kutatási módszerének felvázolása kapcsán többnyire antropológus szerzőkre hivatkozik. Módszerének köszönhetően alkalma volt arra, hogy részletesen megismerje

Havas G ábor: A megélhetési módok és a többségi társadalomhoz fűződő viszony változásai a magyaror­ szági cigányok különböző csoportjaiban. Kandidátusi értekezés, 1994 47  Liszt Ferenc: A czigányokról és a czigány zenéről Magyarországon. Pest, Heckenast, 1861 48  Kovalcsik K atalin: Egyéni életsorsokat elbeszélő cigány lassú dalok. Zenetudományi Dolgozatok, Budapest, MTA Zenetudományi Intézet, 1987 46 

78

Békési Ágnes: A magyarországi muzsikus cigány családok… a cigány családok nevelési szokásait, s a kultúra egészére vonatkozóan új ismeretekre tett szert. Ennyiben, vagyis módszertani tekintetben munkái Kovalcsik K atalin írásaival rokonít­ hatók.49 A magyar társadalomtudományok körében Kemény István végezte az első átfogó, országos cigánykutatást 1970 nyarától 1972 végéig. Ez a vizsgálat azokat a személyeket sorolta a cigányok közé, akiket a környezet cigánynak tartott. Kemény tehát ugyanazon elvek alapján választotta ki vizsgálati alanyait, mint azt a Magyar Statisztikai Hivatal az 1893-as cigányösszeírás során tette. Ekkor sem tekintették a cigányságot saját kultúrával rendelkező nemzetiségnek, hanem társadalmi rétegként kezelték. Holott abban az időben a Monarchia lakosságának 50 százaléka nemzetiségi hovatartozású volt. A feladat kényes voltát nagyon jól jellemzi, hogy bár 1893-ban a cigányság 80 százaléka letelepedett életmódot élt, s csak elenyésző hányaduk vándorolt, Budapest közigazgatási vezetői azzal az ürüggyel utasították el a vizsgálatban való részvételt, a kérdőívek átvételét, hogy Budapesten már nincsenek vándorló, „kóbor” cigányok. Ennek következtében nincsen adat arról, hogy az akkor már világhírnévnek örvendő, Budapesten élő, nagyszámú muzsikus cigány dinasztiák a magyar cigányság hány százalékát tették ki. Feltételezhető, hogy a város vezetése attól tartott, sok konfliktussal jár majd, ha a polgársághoz igazodó, az arisztokráciával érintkező, asszimilált magyar cigányságot a kérdőívek kapcsán közös nevezőre hozzák a vándorló cigány csoportokkal. Mindenesetre nem vállalták ennek a feladatnak a kockázatait. 1993-as újabb felmérése kapcsán Kemény ugyanazt a tipikusan szociológiai definíciót alkalmazta, mint korábban. Számára a cigányság elsősorban társadalmi rétegként jelenik meg, bár ezt ő sem értelmezi úgy, hogy az egész magyarországi cigány lakosság egyetlen társadalmi réteget alkot, s azt sem, hogy a cigányok önmagukban képeznek társadalmi réteget. 1974-es kutatási összefoglalójában úgy fogalmaz, hogy: „A magyarországi cigányság egymástól elkülönülő életformacsoportokra bomlik.”50 Ez az életforma-fogalom némileg hasonlít az antropológia kultúraértelmezéséhez. Kemény szerint az életformát elsősorban a lakóhely, a lakás minősége, a tárgyi kultúra, a szokásrendszer, a társadalmi státus, a családi és más társas szervezeti formák, a lokális környezet működése, a szocializáció, illetve az attitűdök és a mindennapi viselkedés határozzák meg. 51 Ennek az életmód-koncepciónak a kidolgozásában Kemény szemléletére nagy hatással volt az antropológus Oscar Lewis munkássága, akinek a nevéhez a „szegénység kultúrája” kifejezés kapcsolható. Lewis egyik alapvető megállapítása, hogy a szegénység életmód. A Sanchez csa­ lád című műve egyenesen azt sugallja, hogy a szegénységnek bizonyos jól körülírható „kultúrája” van, melynek megtartó ereje sokszor erősebb a kitörni vágyó szándékoknál. Kemény István a magyarországi cigányok életmódját elsősorban a hiányok számbavételével jellemzi, bár sok helyütt jelzi, hogy a személyes kapcsolatok hitelessége, a spontaneitás, a kreativitás pozitív értékek a cigány családokban.52 Azt azonban nem tisztázza, hogy ezek a pozitív érté-

Réger Zita: Nyelvi szocializáció és nyelvhasználat magyarországi cigány nyelvi közösségekben. Műhelymunkák a nyelvészet és társtudományai köréből, 1987 50  Kemény István: A magyarországi cigány lakosság. Valóság, 1974/17., 63–72. 51  Kemény István: Az életforma fogalmához. In: Kemény I. – G ábor K. (szerk.): Szociológiai írások. Budapest, Replika-kör, 1992 52  Kemény István: A magyarországi cigányok helyzete. In: Beszámoló, 1976 49 

79

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények kek a „szegénység kultúrájának” hozadékai-e, mint ahogyan ez Lewis műveiből kitetszik, vagy pedig a cigány kultúra egyedi sajátosságai. A 70-es, 80-as években kialakult egy dokumentarista, szociografikus jellegű látásmód, amely a Kemény-tanítványok kutatási módszerét jellemzi. Ezek egy részére is, főként C salog Zsolt munkáira nagymértékben hatott Oscar Lewis módszere. Solt Ottilia, Lengyel G abriella, Mózes L ajos, Havas G ábor, Iványi G ábor munkái a tényfeltáró, elkötelezett szemlélet jegyében készültek.53 Diósi Ágnes, bár nem tartozik a Kemény-iskolához, szociográfiáinak dokumentarista jellege miatt mégis ehhez a kutatási vonalhoz kapcsolható.54 Az utóbbi időben mind a cigánysággal foglalkozó kutatókat, mind a közvéleményt foglalkoztatja az a kérdés, hogy a cigány népességnek milyen az aránya a magyar lakosságon belül. Az 1993–1994-es, Kemény István, Kertesi G ábor, Havas G ábor által vezetett cigánykutatás adatai szerint a roma lakosságnak az egész népességhez viszonyított aránya 4,69, kerekítve 5 százalék.55 A Szonda Ipsos egyik kutatásában a kérdezőbiztosok a megkérdezett 18 éven felüli személyek 6,6 százalékát minősítették cigánynak, 2,2-ről nem tudták eldönteni etnikai hovatartozását, a felnőtt népesség 91,2 százalékát nem cigányként regisztrálták. Szelényi Iván és Donald Treiman 1993-ban a 20 és 75 év közötti megkérdezettek 3,9 százalékát minősítette cigánynak a kérdezőbiztosok véleménye alapján, 1,2 százalék esetében nem tudták eldönteni az etnikai hovatartozást, és a felnőtt népesség 94,9 százalékát minősítették nem cigánynak. L adányi János és Szelényi Iván ezen kutatási eredmények összehasonlítása kapcsán azt találták, hogy ezek rendkívül eltérő eredményeket adnak. Méghozzá azért, mert csak Kemény István kutatása becsüli közvetlenül a cigány népesség össznépességen belüli arányát. A Szonda Ipsos és a Szelényi–Treiman-féle kutatás adatai a felnőtt népességre vonatkoznak. Figyelembe kell venni, hogy a cigány népesség körében jóval magasabb a gyerekek száma, így a Szonda Ipsos adatai alapján 10 százalékot is meghaladó cigányarányra lehet következtetni.56 „Arról, hogy egy etnikai csoport »objektíve« milyen létszámú, az empirikus társadalomkutatás módszereivel lényegileg semmit sem lehet mondani. Ezekkel a módszerekkel azt tudjuk megérteni, hogy miféle »klasszifikációs rendszerek« léteznek egy társadalomban egy történetileg meghatározott időpontban. A klasszifikációs rendszerek minden bizonnyal többet mondanak a »klasszifikátorokról«, mint a »klasszifikáltakról«” – vonják le a konklúziót a szerzők.57 Egyúttal felvetik azt a gondolatot is, hogy amennyiben a környezet értékelését fogadjuk el az etnikai hovatartozásra vonatkozóan, úgy szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy az asszimilálódott, illetve konformis életmódot élő cigányokat a környezet nem fogja cigánynak tartani, míg a marginán élő cigányokat többnyire a cigányok közé sorolják. Fennáll ezért véleményük szerint a szegénység etnicizálásának a veszélye, vagyis a szegények problémáinak „cigányproblémaként” való kezelése. Mindebből azt a következtetést vonják le, hogy a cigányság nem képez határozottan definiálható csoportot. A cigánysággal mint homogén

Andor Mihály (szerk.): Cigányvizsgálatok. Művelődéskutató Intézet, Budapest, 1982 Diósi Ágnes: Cigányút. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1988 55  Havas G ábor – Kemény István: A magyarországi romákról. Szociológia, 1995/3, 3. 56  L adányi János – Szelényi Iván: Ki a cigány? In: Forray R. K atalin (szerk.): Romológia-Ciganológia. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs, 2000, 16. 57  L adányi János – Szelényi Iván: Ki a cigány? In: Forray R. K atalin (szerk.): Romológia-Ciganológia. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs, 2000, 13. 53 

54 

80

Békési Ágnes: A magyarországi muzsikus cigány családok… etnikummal kapcsolatos teóriák tehát nem egyszerűen a nagyfokú tudatlanság termékei, hanem fontos részét képezik a többségi és kisebbségi oldalról egyaránt folyó klasszifikációs küzdelmeknek. – „A cigány kultúra, életmód és identitás sem fogható fel valami történelmen kívüli állandósággal, egyértelműen határolható, egzotikus etnikai csoporthoz kapcsolható fogalomként.”58 Úgy tűnik, hogy a szerzők, abbéli aggodalmukban, hogy a társadalom perifériájára szorultak, problémái etnicizálódnak, és a politikai küzdőtér áldozataivá válnak, a cigányság etnikai problémáit kezelik úgy, mint a gazdasági-társadalmi viszonyrendszer termékét. Az írásban ugyan explicite nem fogalmazódik meg, de a gondolatmenet egésze azt implikálja, hogy a magyarországi cigány kultúra a marginalitás, az underground kultúrája. Tehát amit „cigány életmódnak” szokás nevezni, az inkább a peremre szorultak életmódja. Érdekes módon, a korábbi cigány kutatások tudományos eszközeit bíráló cikkben a szerzők a lényeget tekintve ugyanarra a következtetésre jutottak, mint azok a kutatók, akiket bírálatuk tárgyává tettek a cikk elején. Záró gondolataikban M. Stewardra hivatkoznak, arra az antropológusra, aki a magyar nyelven megjelent Daltestvérek című könyvében egy gazdag, autentikus, szabályozott cigány kultúra meggyőző leírását adja. Úgy gondolom, nem véletlen, hogy azt a súlyos dilemmát, amely az utóbbi évtizedek magyarországi cigánykutatásait átlengi – nevezetesen azt, hogy a cigány kultúra a szegénység kultúrája-e vagy etnikus kultúra – nem szociológus, hanem egy néprajzkutató vetette fel először nyíltan, felvállalva a kérdés kényes voltát. Szuhay Péter 1999-ben megjelent könyvében imponáló képanyaggal illusztrálja a magyarországi három cigány népcsoport, a magyar cigányok, az oláh cigányok és a beás cigányok életét. A munka terepkutatásairól való beszámolókkal, leírásokkal egészül ki.59 Szuhay Péter nagy érdeme, hogy e könyvön kívül még számos dokumentumfilmmel is hozzájárult ahhoz, hogy a magyarországi különböző cigány csoportok kultúrájáról árnyalt képet kaphassunk (például Szívmuzsikusok, Kitagadottak). Fontos adalékokkal szolgál még az utóbbi néhány év pedagógiai szakirodalma is a cigány kultúráról. A 90-es évek eleje óta létrejött független iskolák közül néhány ugyanis a cigány gyerekek számára dolgozott ki pedagógiai programokat (például a Csenyétei Általános Iskola vagy a Gandhi Gimnázium). Mivel ezek az iskolák szoros kapcsolatot építettek ki a családokkal, és a gyerekeknek alkalmuk van saját kultúrájukat is megjeleníteni az iskolai életben, az itt tanító pedagógusok árnyalt képet kapnak a cigánykultúráról. Ezt tükrözi az az antológia, melyet a csenyétei tanárok állítottak össze Kereszty Zsuzsa pedagógiai vezető segítségével.60 Úttörő jelentőségű az a tanárok számára készült tanulmánykötet is, melyben szociológiai, néprajzi, zenetudományi tárgyú tanulmányok mellett esettanulmányok és önéletírások foglalkoznak a különböző magyarországi cigány csoportok életével.61 A kötet címe (Tanulmá-

58  L adányi János – Szelényi Iván: Ki a cigány? In: Forray R. K atalin (szerk.): Romológia-Ciganológia. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs, 2000, 23–24. 59  Szuhay Péter: A magyarországi cigányság kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája. Panoráma, Budapest, 1999 60  Kereszty Z suzsa – Pólya Zoltán (szerk.): Csenyéte antológia. Csenyéte–Budapest–Szombathely, 1998 61  Kovalcsik K atalin (szerk.): Tanulmányok a cigányság társadalmi helyzete és kultúrája köréből. BTF-IFAMKM, 1998

81

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények nyok a cigányság társadalmi helyzete és kultúrája köréből) is jelzi, hogy a cigányságot saját kultúrával rendelkező csoportként tételezi, mely csoport társadalmi helyzetének feltárása szintén elemzések tárgya kell, hogy legyen. Remélhetőleg a közeljövőben készülnek majd olyan szociológiai vizsgálatok, amelyek e tárgykört hasonlóan árnyalt módon közelítik meg, s foglalkoznak az egyes cigány szubkultúrák egymástól eltérő sajátosságaival is.

82

Vivian L. Gadsden

A fekete családok intergenerációs és kulturális perspektívából 1

A fekete családok az 1950-es évek óta állnak a kutatások és tanulmányok középpontjában. Az értekezések jelentős hányada a fekete családok nagy részét érintő szociális izoláció és szegénység, illetve az ezekből eredő erőszak és kilátástalanság témakörével foglalkozik, megvizsgálva egyúttal a kapcsolódó intergenerációs nehézségeket is a gyermekek és a családok boldogulásának tekintetében. Szembeötlő azonban a középosztálybeli fekete családokat vizsgáló tanulmányok ritkasága. Mivel számos fekete család a fehérekétől eltérő struktúrát és mintát képvisel, a kulturális és viselkedésbeli deviáció kritikájával illették őket, ahelyett, hogy a családi fejlődés és struktúra egyenrangú példájaként vizsgálták volna őket. Az 1970-es évek óta a fekete családokra vonatkozó kutatások három fő irányba ágaztak el a korábbi vizsgálatokhoz képest: (1) a fekete kulturális örökség és gyakorlat mint pozitív faktor a feketék családi életében; (2) a fekete családok működésére jellemző különböző kontextusok és a szociális környezet szembetűnő vonásai a fekete családok és gyermekek fejlődésének megértésében és (3) közvetlen figyelem a rasszra és a faji szocializációra. A tanulmányok növekvő száma ellenére a fekete családok vizsgálata még mindig a családkutatás perifériáján áll. Az e családokra vonatkozó legátfogóbb kutatások nem a gyermeki fejlődésre vagy a családokra irányulnak, hanem a szegénységre és a családi diszfunkcióra. A legtöbb tanulmányból feltűnően hiányzik az afrikai eredetű családok (beleértve a szegény sorsban élő családokat is, de nem csupán őket) diverzitásának tárgyalása, a fekete családok, a gyermeki fejlődés és a kultúra kölcsönhatásának kritikai vizsgálata, a feketecsalád-kutatás figyelembevétele az uralkodó diskurzusban és a fekete családok fejlődését érintő, közvetítő vagy előrevivő kérdések feltevése. A fekete családokra vonatkozó tanulmányok nagy részét még mindig az összehasonlító modellek uralják. Habár az efféle összehasonlítások szükségesek lehetnek a méltányosság és a szocioökonómiai egyenlőtlenségek tanulmányozása során, gyakran magukon viselik a kulturális deficit perspektívájának nyomait. Az olyan kutatók, mint McDaniel (1994) rámutattak a komparatív modellekben – beleértve a szocioökonómiai keretstruktúrákat – rejlő implicit veszélyre, amely egyfajta legitimitási folyamatosságot teremt: a skála alsó részén a fekete családok általános életvezetése áll, míg a felsőn a fehér családoké. A fekete családok strukturális mintáit aszerint vizsgálják, hogy mennyiben felelnek meg vagy térnek el az Egyesült Államokban élő tradicionális vagy nukleáris fehér családok mintáitól. A tradicionális családi   Vivian L. G adsden: Black Families in Intergenerational and Cultural Perspective. Megjelent első ízben: Michael E. L amb (ed.): Parenting and Child Development in „Nontraditional” Families. 221–246. angol nyelven, a Taylor & Francis Group LLC részét képező Lawrence Erlbaum Associates Kiadó gondozásában. Minden jog fenntartva. A jelen fordítás az angol nyelvű kiadás engedélyezett magyar fordítása.

1

83

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények formát rendszerint a következőképp ábrázolják: középosztálybeli, magasan képzett tagjai vannak; nyitottak előttük az oktatási és elhelyezkedési lehetőségek; a családmodell kétszülős; a szülők házasok; a nukleáris család (apa, anya és gyerekek) elkülönült és önfenntartó rendszert alkot; a szülők meghatározott és elkülönült nemi szereppel rendelkeznek. A nukleáris család meghatározásai tükrözik a nemi szerepek és uralkodó szociális normák változásait, mint a nők egyre gyakoribb munkavállalása és a közepes jövedelmi osztályba tartozó fehér nők házasságon kívüli gyermekvállalása; mindazonáltal a fejlődéspszichológia és a hozzá hasonló diszciplínák rendszerint egy olyan nukleáris családmodellt vesznek alapul, amelyben az anyák elsősorban gyermeknevelők, az apák pedig kenyérkeresők. Az ebből eredő meghatározások és keretstruktúrák kevés kivétellel olyan összehasonlítási alapként szolgálnak, amelyet a kutatók nem csak a fekete, de minden, a triádikus (apa–anya–gyermek) modelltől eltérő, kulturálisan különböző családok esetében is alkalmaznak. A komparatív struktúrákat alkalmazó kutatások által fontos adatokhoz juthatunk a fekete családok tágabb társadalmi csoportokon belüli helyzetéről, illetve a társadalmon belüli, az e családok működésének hatékonysága ellen ható strukturális jellemzőkről. Mindazonáltal elterjedt használatuk kevéssé járul hozzá a fekete családok különböző generációi meghatározó élményeinek kontextualizálásához és megértéséhez, vagy akár abbéli képességeinkhez, hogy hatásos közösségi irányelvek mentén támogassuk fejlődésüket. Ebben a fejezetben a fekete családokat egy intergenerációs, az életutat vizsgáló perspektívából mutatom be, és a feketék családi életének több szinten való felfedezéséhez nyújtok keretstruktúrát, azaz bemutatom azokat az élményeket, amelyek befolyásolják a családtagoknak a társadalmi kihívásokra adott válaszait, illetve azt, hogy ezek a hatások miképp formálják a családi elvárásokat és a családi élet menetét. Az intergenerációs, az életutat vizsgáló perspektíva hasznos eszközt kínál a fekete családok – akik az Egyesült Államokban a legtöbb zaklatásnak voltak kitéve, akiket a nehézségek és a szociális egyenlőtlenségek leginkább sújtottak – megkülönböztető és sokrétű jellegzetességeinek feltérképezéséhez. Ez a perspektíva magában foglalja a családokon belüli, illetve az egyes családtagok és a család kisebb egységei által az egyes élethelyzetek befolyásolására és az egészséges családi és gyermeki fejlődést elősegítő vagy fenyegető változások megvitatására alkalmazott stratégiákban megmutatkozó variabilitást. A fekete családok esetében az intergenerációs életút-keretstruktúrák és -megközelítések lehetővé teszik a kutatók számára a kulturális örökség, a családi hiedelmek, a gyakorlatok és a választások, illetve az intézményi diszkrimináció és rasszizmus rövid és hosszú távú implikációinak vizsgálatát. Emellett nagyobb és provokatív vitákra ösztönzik a kutatókat, a jogászokat és a politikusokat, a fekete családok problémáinak és azok lehetséges megoldásának tekintetében. Jelen fejezetet két fő hipotézis köré csoportosítottam, ami lehetővé teszi, hogy átlépjem a kutatások, a gyakorlat és a fő irányelvek tradicionális határait. Az első hipotézisem az, hogy nem létezik megfelelő prototipikus modell a feketék családi struktúrájának leírására. Az iparosodás kezdete óta napjainkig olyan jelentős változások történtek, amelyek eredményeképpen családi struktúrák sokasága jött létre. A második hipotézisem az, hogy más etnikai csoportokhoz hasonlóan a fekete családok esetében is a múltbeli és a jelenbeli élmények határozzák meg a családi struktúrát, amely alapján a család a társadalom szemében sikeresen vagy kevésbé sikeresen működik. Minden család rendelkezik bizonyos hiedelmekkel, tudással, szakértelemmel és tapasztalattal, amelyek épp annyira erősíthetik, mint gyengíthetik is a családtagokat a javakhoz és forrásokhoz való hozzáférés függvényében és azon képesség szerint, amellyel a család felül tud emelkedni

84

Vivian L. Gadsden: A fekete családok intergenerációs… a kényszerek, a szociális beidegződések és a lehetőségeket behatároló törvények jelentette korlátokon. A fejezet a fekete családok kutatása történelmi és szociális kontextusainak összegzésével kezdődik, képet adva egyúttal azokról a kihívásokról, amelyekkel a fekete családok szembesülni kénytelenek, beleértve a feketék családalapítási mintáit, a szegénység és kulturális másság által felvetett kérdéseket. A második részben megvizsgálom a feketék családi struktúrájának és a fekete gyermekek sebezhetőségének kérdéseit. A harmadik részben pedig az intergenerációs és életútstruktúrát alkalmazom a saját keretstruktúrám bemutatására, amelyet nagy részben 25 négygenerációs, eredetileg az USA déli államaiból származó fekete családdal való együttműködésem alapján fejlesztettem ki. A fejezet végén ismét felvázolom a fekete családokat érintő bonyolult problémákat és az intergenerációs életútstruktúrát, amely segít megérteni a fekete családok életvitelének kulturális jelentőségét.

A fekete családokra irányuló kutatások történelmi háttere A fekete családokkal folytatott beszélgetéseim során a szülők és más családtagok részéről és rájuk vonatkozóan gyakran magas elvárások fogalmazódtak meg – elvárások önmagukkal, a gyermekekkel és a társadalommal szemben; elégedetlenség és aggodalom a szegénység miatt; enyhe hisztéria, közhiedelmek vagy valós tapasztalatok a családi problémákkal kapcsolatban; bizalom a bevett szokásokban és az intergenerációs tevékenységekben; illetve intergenerációs tanulás és tanítás a szociális és családi problémák megoldása és az életminőség javítása érdekében. A fekete családokkal kapcsolatos kutatásokra számos, egymással versengő kulturális és strukturális irányzat jellemző, illetve tetten érhető a különböző diszciplináris ágazatok, mint a szociológia, a pszichológia, az antropológia, a családkutatás, az oktatás és a történelem összehangolására tett kísérlet. A fekete családokkal kapcsolatos kompetitív perspektívák kezdetei A szociológusok az 1900-as évek óta próbálják kitalálni, hogy az uralkodó intézményi és strukturális kereteken belül milyen konceptuális és módszertani keretstruktúrákat alkalmazzanak a fekete családok vizsgálatához, kulturális identitásuk és szociális szükségleteik leírásához. Az 1950-es évek közepéig a rassz alapú patológiai és devianciamodellek uralták a kutatásokat. Az újabb modellekre (például az erősségeket és a rugalmasságot, az alkalmazkodást alapul vevő modellek, a kulturálisdeficit-modellek, strukturális modellek) a korábbi keretek kiterjesztése jellemző, és felhívják a figyelmet az új struktúrák alkotásának összetettségére (Taylor–Chatters–Tucker–Lewis, 1990). A fekete családokról szóló tudományos viták nagy része a szociológiában és az antropológiában gyökerezik. Ezek elsősorban arra fókuszáltak, hogy alkalmazható-e egyáltalán a kultúra kifejezés a feketék családi életéhez kapcsolódó hiedelmek és gyakorlatok leírásához. A fekete családokról elsőként DuBois publikált tanulmányt Philadelphia Negro (1899) és a Negro American Family (1908) című műveiben. Ő a feketék afrikai eredetével és rabszolgamúltjukkal magyarázta a kulturális különbségeket. Az 1920-as években a „tudományos rasszizmus” genetikai teóriái és a faji felsőbbrendűség elmélete hódított tért a különbségek magyarázatában. A fekete kultúra ideáját – mint konceptuális vagy teoretikai struktúrát a fe-

85

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények keték családi életének vizsgálatára – a kutatók teljes mértékben elutasították. A kor elismert tudósai szerint Afrika semmilyen kultúra vagy civilizáció bölcsőjének nem volt tekinthető, és az eugenikus esszencializmust a faj és a család biológiai ismérveivel kombinálva zavarossá tették az etnikum fogalmát (az etnikum a kultúrához és az eredet helyéhez kapcsolódik – McDaniel, 1994; Model, 1993). Az antropológia területéről származó alternatív magyarázatok vitába szálltak azzal a nézettel, hogy Afrika nem lehetett a kultúra bölcsője, és felvetették a kulturális maradványok kérdését, amelyek az Afrikából az USA-ba hurcolt rabszolgák napi életében nyelvként, népdalként, vallásként és szokásokként jelentek meg. Fordulópontot jelentett Frazier The Negro Family in the United States (1939) című munkája, amely a Thomas és Znaniecki tanulmánya (The Polish Peasant, 1918) által népszerűsített analitikus struktúrán és dezorganizációs mintán alapult. Thomas és Znaniecki művükben a dezorgani­ záció kifejezést a tradíciók felbomlására használták (amint azt az Egyesült Államokba érkező lengyel emigránsok tapasztalhatták); a reorganizáció pedig a jobb alkalmazkodást segítő új viselkedésminták és intézmények létrehozását jelenti a csoporttal szembeni megváltozott követelmények tükrében (Thomas–Znaniecki, 1918, 130). Az alapjául szolgáló modellhez hasonlóan Frazier (1939) struktúrája szintén a bevándorlást vette alapul. Frazier felhívta a figyelmet a délről északra vándorló feketék miatti növekvő aggodalomra (vagyis mindarra a problémára, amit a feketék migrációja a városiasodott észak számára jelentett) és a szegénység elleni szociális jóléti intézkedések negatív következményeire. Véleménye szerint az Egyesült Államokban a feketék rabszolgaságához kapcsolódó rémtettek áthatják a társadalmat és kulturálisan túlságosan előtérben vannak ahhoz, hogy az igazi kohéziós erővel bíró fekete család kialakulhasson. Azt javasolta, hogy a feketék iktassanak ki a mindennapi életükből és kapcsolataikból minden, a déli, vidéki életmódhoz kapcsolódó afrikai tradíciót annak érdekében, hogy boldogulhassanak a városias északon. Ha a feketék mindezt elmulasztják, akkor „a feketék családi élete, amely saját népük elszigeteltségében fejlődött ki, egyre kaotikusabbá válik” (Frazier, 1939). Habár értékelése kegyetlennek mondható, Frazier analízise a kor és napjaink vitáinak tükrében alaposnak és relevánsnak mondható. Korlátai a konceptuális keretben keresendők. Először is, Frazier az Egyesült Államok fehér lakosságához hasonlította a feketéket, és mindkét csoport számára egy rasszokon alapuló társadalom keretein belül minimalizálta a változáshoz és a fejlődéshez vezető utakat. Másodsorban pedig elítélő véleményt alkotott azokról a családi rendszerekről és társadalmi támogatókról, amelyek segítséget nyújtottak a feketék északra vándorlásában. Konceptuális és teoretikai változások az 1960-as és 1970-es években Az 1960-as és 1970-es években a feketék által tapasztalt szociális egyenlőtlenségek súlyosbodása és az ezek miatt érzett növekvő elégedetlenség változásokat idéztek elő a szociológiai és pszichológiai kutatásokban. Egyre nagyobb figyelmet kaptak a feketék oktatási és szociális problémái, valamint azok adaptív megközelítése. A kutatásokban két fő irányvonal jött létre. Az egyik a társadalmi mobilitás korlátaira koncentrált, módot próbált találni a fekete családok életminőségének javítására vagy megkísérelt választ adni az emberi jogi mozgalmak és a szegénység elleni háború által felvetett politikai és etnikai problémákra (például Clark, 1965; Coleman és munkatársai, 1966; Kerner Commission Report 1968; Moynihan, 1965). A legtöbb esetben ezek a tanulmányok kritikus szemmel tekintettek a feketéket a társadalmi mobilitás-

86

Vivian L. Gadsden: A fekete családok intergenerációs… ban korlátozó körülményekre, néhány – mint Moynihan (1965) a The Negro Family: Case for National Action esszéje – szerint azonban marginalizálja a feketék élményeit és családi életét. Moynihan esszéje a fekete családok felbomlása és a növekvő szociális és faji elégedetlenség viszonyát taglalja. Tanulmánya újraélesztette Frazier dezorganizációs elméletét mint keretet a fekete családok (hanyatlásukat Moynihan a fekete társadalom hanyatlása velejárójának tekintette) nehézségeinek megértéséhez. Habár valós társadalmi egyenlőtlenségekre is felhívta a figyelmet, Moynihan és mások analízise olyan struktúrában próbálta leírni a fekete családokat, amely azokat patologikus, az Egyesült Államok családi normájától eltávolodott esetként tekinti (Jaynes–Williams, 1989). A tanulmányok egy másik csoportja a kulturális deficitet vagy a devianciát hangsúlyozó modellek helyett az erősségekre koncentráló modellt javasolt a fekete családok tanulmányozásához. Ezek a tanulmányok (például Aschenbrenner, 1975; Billingsley, 1968; Blassingame, 1972; Gutman, 1976; Hill, 1972; Stack, 1975) a kialakuló strukturális és gazdasági modellekkel (R ainwater, 1970; Wilson, 1973) együtt új és átfogó analitikus keretet teremtettek a fekete családok tapasztalatainak felméréséhez, és az ezekre való reagáláshoz. Allen (1978) felvetette, hogy a fekete családok a kulturális perspektívából nézve eltérnek a fehér családoktól, és a kulturális és szocioökonómiai hatásoknak köszönhetően önálló szociális formát alkotnak. A létminimum alatti osztály kifejezés felbukkanása a fekete családok nehéz helyzetének leírására egyrészt egyszerre jelentett előnyt és hátrányt a strukturális modellek hitelessége szempontjából, másrészt felhívta a figyelmet a gazdaság makrostrukturális változásaira. Csökkentek a pályakezdők munkalehetőségei, mind több munkahely költözött ki a belvárosokból, a munkahelyi követelmények és a szakértelem nem egy szinten álltak, emellett drasztikusan csökkent a férfiak munkavállalási lehetősége, a házasságok száma, illetve a házasságon belüli és azon kívüli gyermekvállalás mértéke is (Furstenberg –Hershberg –Model, 1975). A migrációt érintő kérdések ismét a dezorganizáció és a reorganizáció körül csoportosultak. Az életúttanulmányok rámutattak a szociális támogatás és a rokonsági kötelékek elszigetelő hatásaira a kivándorló és az áttelepült családok esetében, bemutatva a kölcsönösségi viszonyt, a támogatások, a javak és a szolgáltatások reciprocitását a fekete családok között az átmeneti időszakokban. Az 1960-as és 1970-es években az e területen lezajlott fejlődést ábrázolandó Elder (1985) kijelentette, hogy a kutatási paradigmákban a patológiától a társadalmi flexibilitásig vezető változások sokkal radikálisabb átalakulást tükröznek, mint amit pusztán a kulturális variációk perspektíváiból megmagyarázhatnánk. Szerinte a változások egy általános konceptuális átalakulás részét képezik a családkutatáson belül, és azt javasolta, hogy a fekete családokat a családkutatás újonnan kialakuló keretein belül vizsgáljuk, semmint a dezorganizáció és a reorganizáció sok feszültséget kiváltó modelljén keresztül. A strukturális magyarázatok megjelenése és a házasulási arányszámok hangsúlyozása A 1960-as és 1970-es években a különböző tudományterületeken zajló kutatások összeadódása és a nyilvános viták eredményeképpen az 1980-as és 1990-es évekre a fekete családok vizsgálata is új hangsúlyt kapott. Tanulmányok egész sora (például Bumpass–McL anahan, 1989; Dornbusch és munkatársai, 1985; Wilson, 1987) vizsgálta a szegénységben, egyedülálló szülővel vagy éppen házassági válságban élő fekete családok helyzetét interdiszciplináris perspektívából, és próbált

87

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények strukturális magyarázattal szolgálni. A közjóléti és a gyermekes családok segélyezési rendszerét célzó reformok következtében egyre rosszabb közhangulat azonban beárnyékolta a fekete családok sikereit, és ennek nyomán a közbeszédet egyre inkább az olyan súlyosbodó problémák uralták, mint az apa nélküli családok és az intergenerációs nehézségek. A fekete családokról szóló vitákban bármilyen vizsgálatot felhasználtak, ami faji különbségekkel kapcsolatos adatokat tartalmazott – és a feketékre vonatkozó szociológiai, oktatási és politikai adatokat –, kezdve a genetikai lekövetéstől a nyilvánvaló diszkriminációs és rasszista szokások hatását és elterjedtségét vizsgáló tanulmányokig (Massey–Denton, 1993; Oliver–Shapiro, 1995). Néhány tanulmány megkísérelte olyan új teoretikus keretek megalkotását, amelyek a fekete családok kulturális sajátosságait ötvözik a társadalmon belüli strukturális keretekkel. Staples (1985) például a társadalmi csere elméletét használta a családi ideológia és a strukturális feltételek közötti konfliktus vizsgálatára. Észrevétele szerint a fekete nők nem házasodnak meg, vagy kilépnek a házasságból, amikor rájönnek, hogy a házasságuk (például egy alacsony keresetű férfival kötött hosszú távú szövetség) hátrányai felülmúlják annak előnyeit. Az 1990-es években a fekete családok vizsgálata elsősorban a nők által vezetett családokra és a szegénységre fókuszált. Tanulmányok egész sora készült, kezdve a serdülőkorú anyáktól a fekete apák helyzetéig (Bowman, 1990., Burton –Pilworth-Anderson, 1991; Chase-L ansdale – Brooks-Gunn, 1991; Furstenberg, 1991; Maynard, 1997; McL anahan –Sandefur, 1994; McLoyd, 1990; Scott-Jones, 1991). Ezek a munkák kevés kivételtől eltekintve korábbi tanulmányok nézeteit tükrözték, és továbbra is a fekete és a fehér családok közötti különbségekre, illetve a közöttük lévő szakadék időbeli kontinuitására hívták fel a figyelmet, különös tekintettel az oktatás, a jövedelem és a házassági arányszámok területén. Mindez oda vezetett, hogy egyes kutatók, mint például McDaniel (1994), azt a következtetést vonták le, hogy a fekete családokra vonatkozó kutatások rögeszmésen a házassággal és a családfői szereppel – mint a családi forma és stabilitás meghatározóival – foglalkoznak, ezért pusztán a korábbi tanulmányok terméketlen utánérzéseinek tekinthetők. A fekete családokat érintő tanulmányok kutatási keretei bizonyos változásokon mentek keresztül, konceptuális és módszertani értelemben egyaránt. A családi életút fejlődésére irányuló növekvő érdeklődés miatt egyre nagyobb hangsúlyt kaptak az intergenerációs modellek és a családtagok és a családi egységek közötti viszonyok megmagyarázására képzett egyre integratívabb keretek (G adsden –Hall, 1996). Számos tanulmány (például a The National Study of Family Households vagy a National Longitudinal Study of Youth) hatalmas adatkészletet analizált, míg mások a különböző területek kombinációját és a másodlagos analitikus megközelítést alkalmazták a fekete családok problémáinak meghatározására (Jackson, 1991; M. Wilson –Kohn –Curry-El–Hinton, 1995). Mind több kutatás (például Stack–Burton, 1993) kezdett etnográfiai vagy kvalitatív szempontokat használni a családi struktúra és a különböző élethelyzetek közötti kapcsolatok feltárásához, illetve a fekete családok fejlődésének, erősségeinek és kényszerhelyzetének kontextuális és időbeli szemszögből való bemutatásához. Ennek eredményeként jóval több információval rendelkezünk nem csupán a pozitív és negatív életeseményekről – melyekről az USA népszámlálási beszámolói is képet adnak –, hanem arról is, hogy mindezek az események miként formálják a fekete családok tapasztalatait, elvárásait és imázsát. A kutatások és a politikai viták állandó témája a csökkenő házassági arányszám, különösen a fiatal fekete felnőttek között. 1970-ben a feketék 68 százaléka élt házasságban, a családok

88

Vivian L. Gadsden: A fekete családok intergenerációs… 28 százalékát nők vezették (mivel házastársuk nem volt), 4 százalékukat pedig szintén házastárs hiányában férfiak. 1994-re a feketéknek már csak a 47 százaléka élt házasságban, a családok 48 százalékát házastárs hiányában nők vezették, 6 százalékát pedig házastárs nélküli férfiak. (Az Egyesült Államok Népszámlálási Hivatalának a jelenlegi populációról szóló beszámolója, 1995, 60–187.) 1994-ben a fekete családok 69 százalékában voltak gyermekek, 50 százalékukban egy vagy kettő. A fekete családok 5 százalékának négy vagy több gyermeke volt. A csökkenő házassági arányszám összefüggésben áll a nők által vezetett családok számának növekedésével. Ezek a családok az 1960-as évek óta az elszegényedett családok leggyorsabban növekvő csoportját alkotják. Az 1980-as években a fekete gyermekek kevesebb mint 40 százaléka nőtt fel kétszülős családban (az Egyesült Államok Népszámlálási Hivatala, 1990, 20–480.), és hozzávetőlegesen négy fekete kisgyermekből három úgy fog felnőni, hogy az édesapja külön fog élni a családtól (ami nem jelenti szükségszerűen azt, hogy a gyermek életéből is hiányozni fog). 1960-ban a házasságon kívül születetett gyermekek aránya a fekete népesség körében az összes szülés 22 százalékát tette ki; az 1980-as évek közepére a nők által vezetett családok 53 százaléka szegénységben élt; 1990-ben pedig a házasságon kívül született gyermekek aránya a fekete népesség körében az összes szülés 60 százaléka volt. (Az Egyesült Államok Népszámlálási Hivatalának a jelenlegi populációról szóló beszámolója, 1990, 20–480.) A serdülőkorú anyák számának növekedésével bizonyos növekedés tapasztalható a nők által vezetett családok arányában is. A házasságon kívül született gyermekek számának növekedését két demográfiai trenddel magyarázzák. Az első szerint a fekete nők későbbi életkorban mennek férjhez, a házasságban eltöltött idő ezért kevesebb. Emiatt növekszik az az időtartam, amelyen belül házasságon kívül gyermek születhet és csökken az a periódus, amely alatt a házasság keretein belüli gyermekvállalás lehetséges. A második trend azt mutatja, hogy a házasságban élő fekete nők termékenységi rátája sokkal jelentősebben csökkent, mint a házasságon kívül élő társaiké. Ez a különbség, amint Taylor és munkatársai (1990) rámutattak, növeli a házasságon kívül élő fekete nők gyermekszülési arányát. Az 1970-es és 1980-as évekből származó adatok alapján Farley és Allen (1987) kimutatta, hogy valójában a házasságra nem lépett fekete nők gyermekszülési rátája csökkent, de ezzel együtt az összes gyermekszülés aránya sem növekedett. A nők által vezetett családok számának növekedése és a csökkenő házassági arányszám miatti aggodalmak közepette a szakemberek számos dolgot magától értetődőnek vettek, míg más trendek felett elsiklik a figyelmük. Például az empirikus bizonyítékok sem változtattak meg két fontos közkeletű vélekedést: az első szerint a közsegélyezés ösztönzően hat a fiatal fekete nők házasságon kívüli gyermekvállalására, a második szerint pedig a nők elutasítják a munkát. Valójában a korai, illetve házasságon kívüli gyermekvállalás okai sokkal összetettebbek – nem arról van szó, hogy a fiatal nőknek minden vágya az, hogy kisebb pénzösszegekhez jussanak (Fernandez-Kelley, 1995). Még ha a közsegélyezés iránti intolerancia miatt egyesek arra a következtetésre is jutnak, hogy a fiatal anyák elutasítják a munkát, a közelmúlt kutatásaiból származó adatok rávilágítanak arra, hogy sok fiatal anya képességét vagy vágyát a munkára nagymértékben korlátozzák oktatásbeli hiányosságaik, limitált szakértelmük és az anyagilag megengedhető gyermekfelügyelet hiánya. Fernandez-Kelley (1995) és Jarrett (1994) lenyűgöző beszámolókat készítettek kamaszkorú és fiatal fekete anyákról, akiknek van személyes motivációjuk a munkára, de sokévi iskoláztatás után sem részesültek megfelelő oktatásban és nem bíznak az intézményekben sem, amelyek pedig életük minőségét hivatottak emelni.

89

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények

A fekete családokat érintő jelenlegi kérdések A kiterjedt fekete családok A szociológusok a 20. század során végig elzárkóztak attól, hogy a fekete családokat érintő vizsgálataik teoretikai bázisát kiszélesesítsék. A családtámogatásról szóló jelenlegi vitákban erőteljes hangsúlyt kap a házasság. A házasság intézményét tekintik a családalapítás kiinduló­pontjának és a gyermekek egészséges fejlődését biztosító médiumnak. Sok társadalomtudós, elsősorban a kulturális antropológusok – akik a fekete családokat és azok kontinuitását és mintáit vizsgálják – azonban azon afrikai tradíciók fontosságát hangsúlyozza, amelyek szerint a család alapja a gyermek, nem pedig a házastársi egység. Létezik tehát egy olyan családi struktúra, amely alapján a fekete és a fehér családok megkülönböztethetők: a kiterjedt család. A kiterjedt kifejezés, mellyel e családokat leírják, azon a nézeten alapul, hogy a triádikus, nukleáris családmodelltől (anya, apa és gyermek) eltérő családok nem hagyományos családi formát reprezentálnak. Habár a nukleáris családban élő gyermekek érintkeznek a nukleáris családon kívüli családtagokkal, szociális fejlődésük és napi ellátásuk elsődlegesen a szülők felelőssége. A kiterjedtség jellege tartalmát és generációs fókuszát tekintve eltérő a különböző családok esetében. Az etnográfiai kutatások szerint a kiterjedt fehér családokban a nem nukleáris tagok – akik az összeházasodott szülők szülei – általában ugyanabban a háztartásban élnek. A kiterjedt fekete családok azonban több háztartást foglalnak magukba, amelyekben a gyermekek nem egyetlen család „magántulajdonát” képezik. A kiterjedt család a vér szerinti gyermekek cseréjével jön létre (Hill, 1972; Shimkin, 1978; Shimkin –Frate, 1978). A kiterjedt család szerepére vonatkozó adatok forrásai természetesen nem lehetnek pusztán az USA Népszámlálási Hivatalának beszámolóin alapuló, a fekete családok szerkezetét vizsgáló népszerű elemzések. Ezek a családok olyan mély és átfogó családi konstellációt jelenítenek meg, ami a triádikus családi kapcsolatokból hiányzik. A kiterjedt fekete családok szerepére vonatkozó alternatív szemléletmód szerint ezek a családok nem kiterjedt családformák, hanem a nukleáris család egy eltérő fajtáját reprezentálják. A feketék életében a kiterjedt család számos célt szolgál, és sokféle segítséget nyújt a fiatal férfiak és nők számára a gyermekek és a felnőttek fejlődéséhez egyaránt. A National Institute for Child Health and Human Development (NICHD) Childcare Research Network kutatói szerint a vizsgált fekete családok legszegényebb rétegében 60 százalékos a házastársi kapcsolaton kívül, egyedül élő, felnőtt szülők aránya. Ezen szülők (rendszerint anyák) 50 százaléka kiterjedt családi háztartásban élt. Erősen rászorultak a családi közösség támogatására a pénzügyi segítségtől a gyermekfelügyeleten és a gyermeknevelésen át az érzelmi támogatásig. A korábbi tanulmányok, mint a Who’s Minding the Kids (U.S. Government Printing Office, 1988); Shimkin, Shimkin és Frate (1978), illetve Stack és Burton (1993) egyetértenek ezzel a megállapítással, bár az általuk használt példák eltérőek, a tanulmány kontextusától, az informátorok társadalmi helyzetétől és a kutatók szándékaitól függően. A fekete családok számos módon – többek között a gyermekek nevelése és gondozása révén – válhatnak kiterjedtté. Ma már talán kevésbé nyilvánvaló, mint a 20. század első felében, de a fekete családok egyfajta informális örökbeadási rendszer – vagyis a gyermekek elhelyezése a biológiai szülőkétől eltérő családokban – által váltak kiterjedtté. Miller (1993) szerint e rendszer kiterjedt családként való vizsgálata elvezet egy, a kulturális variáción alapuló modellhez,

90

Vivian L. Gadsden: A fekete családok intergenerációs… amely figyelembe veszi az afrikai örökség gyermekközpontúságát, és nem kötik meg a nyugati nukleáris család hagyományos szociológiai modelljei. Ez a nevelési rendszer soha nem helyettesítette a nukleáris családot, a gyermekeknek azonban támaszt nyújt, amennyiben a nukleáris család nem bizonyul életképesnek. Mivel a fekete közösség számos szegmensében a gyermekek állnak a családi formáció középpontjában, a feketék – házasok és nem házasok egyaránt – másképpen fogják fel a rokonságuk iránti felelősséget, mint a fehérek többsége. McDaniel (1994) megállapította, hogy a fehér családokkal ellentétben a feketék egyszerűen megnövelik a gyermekekről gondoskodó családok számát. A fekete gyermekek sebezhetősége Ha megvizsgáljuk azt a koncepciót, miszerint a kiterjedt fekete családok biztonságos otthont nyújtanak a gyermekeknek, óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy akkor miért jellemzőbb a sérülékenység a fekete gyermekekre (National Commission of Children, 1991). Nyilvánvalóan nincsen egyértelmű válasz a kérdésre, annyit azonban leszögezhetünk, hogy a fekete gyermekek számos tapasztalatukat és hosszú ideig fennálló bizonyos életkörülményeiket nehézségként kénytelenek megélni. Először is, egyre több fekete gyermek él olyan családban, ahol a szülők és a többi családtag is szegény, és ahol az oktatási és elhelyezkedési lehetőségek hiánya, illetve a szegénység intergenerációs kontextusban jelentkezik. Habár sok fekete számára nőtt a forrásokhoz való hozzáférés lehetősége, mások számára pont hogy szűkültek az önfenntartás lehetőségei. A kiterjedtség természete és minősége megváltozott, mivel a családok egyre kevésbé élnek egymás szomszédságában vagy ugyanabban a városban, és egyre inkább hat rájuk a középosztálybeli fehérek családkoncepciója, amely szerint a nukleáris család csak lazán kötődik a kiterjedt családhoz. A közösségi hálózatok sokkal formálisabbá és nehezebben elérhetővé váltak, illetve olyan emberek működtetik őket, akik nem ismerik a fekete lakosságot. Ezenfelül a munkahelyek is kivonultak azokból a városi közösségekből, amelyekben a feketék a legnagyobb számban képviseltetik magukat. A munkalehetőségek számának csökkenésével pedig a gyermekek támogatásának képessége is gyengült. Másrészt viszont a szegény fekete családokat, különösen a városokban, gyakran szinte megbénítja, hogy képtelenek a gyermekeiket jó iskolákba járatni. Ennek eredményeként generációk sora esik el a rendes munka lehetőségétől. A szegény családokban felnövő gyermekek hatalmas kockázatnak vannak kitéve nem csak a szűkös oktatási lehetőségek, de az iskolában és az egyéb társadalmi színtereken jellemző elégtelen foglalkozás miatt is (G adsden –Smith – Jordan, 1996; McLoyd, 1990). Iskolai tapasztalataik a rövid távú boldogság felé orientálják őket, nem válik céljukká a tartós siker, a kognitív fejlesztés vagy a felkészülésük a munkaerőpiacra. E tapasztalatok minősége drámaian különbözik középosztálybeli fekete és fehér, városi vagy külvárosi iskolába járó társaikétól (G adsden –Smith –Jordan, 1996; Johnson, 1988). Habár sok az elkötelezett tanár, néhányan osztják azt az elterjedt társadalmi nézetet, hogy egyszerű megoldásokat kell találni a szegény fekete családok problémáira, és elsősorban a gyerekeket, illetve a családjaikat okolják az intézményi korlátok kritikus vizsgálata és a tények mérlegelése helyett. Harmadszor pedig, sok gyermek esetében mindkét szülő szociálisan sebezhető és egyikük sem képes gondoskodni a gyermekről. A nagyszülők, különösen a nagymamák, már régóta felvállalják ezeket a feladatokat, például ha a szülő másik városba költözött, újraházasodott vagy inkább a nagyszülők által nyújtott biztonságot választotta gyermekének. Régebben a

91

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények nagyszülők és gyermekeik informális egyezséget kötöttek a gyermekek nevelése tekintetében, ma már azonban gyakori, hogy a gyámnagyszülők azért vállalják magukra a szülői kötelezettségeket, mert a gyermek igazi szülei valamely személyes krízis miatt döntésképtelenek. Ennek eredménye sokszor az, hogy a nagyszülők „eljátsszák” a gyermek lehetőségét a társadalmi támogatásra, s mindnyájan (nagyszülők és unokák) még nagyobb szegénységbe süllyednek, és forrásaik tovább apadnak. Fekete apák A legtöbb figyelmet azonban a szegény fekete családok tanulmányozása során a fekete férfiakkal kapcsolatos félelmek kapták – azok a félelmek, amelyek eltorzítják ezeknek a férfiaknak a családi életben való részvételére vonatkozó képességét. A fekete apákat – kevés kivétellel – a társadalmi osztálytól, a családi állapotuktól vagy a családban való részvételüktől függetlenül elkülönítve tanulmányozzák más apáktól – akik az irodalomban tipikusan fehér, házas, középosztálybeli és jól képzett emberek. Abban a néhány tanulmányban, amely a középosztálybeli fekete apákat vizsgálja, a rassz jelentősége tükröződik, a társadalmi státus fontossága pedig abban a tényben mutatkozik meg, hogy milyen kevés tanulmány született a különböző etnikai csoportokból származó szegény apákról, illetve a szegény, a gyermeküket nem nevelő apákról. Amint azt Bowman (1975) felveti, egyaránt a fekete apák családi jelenléte és felelősségvállalása volt a norma a déli, bérelt farmokon a Jim Crow-törvények idején és az északi városokban élő fekete családokban az iparosodás időszakában. A közelmúltban több tanulmány is született a szegény, a családjuktól külön élő fekete apákról, akik a fekete apák egyre nagyobb arányát teszik ki, és akikre számos utalást tesznek a nők által vezetett családokról szóló viták során. Darity és Myers (1995), Anderson (1990), Testa (1990) és W. Wilson (1996) analízisei, bár különböző konceptuális és metodológiai modelleken alapulnak, abban megegyeznek, hogy a nők által vezetett családok és a házasságra soha nem lépett afroamerikaiak számának növekedése nagyrészt a gazdasági marginalizálódásnak – amit Mason (1996) az érintettek szociális és gazdasági feleslegességként határozott meg – köszönhető. Bowman (1990, 1995), illetve Sum és Fogg (1990) szerint a munkalehetőségek hiánya és az afroamerikai férfiakkal kapcsolatos rögeszmés félelmek akadályozzák a középosztálybeli minták szerinti családfenntartói szerep kialakulását. Habár a közgazdászok (például Brien és Willis, 1997) azon a véleményen vannak, hogy ezek az apák – éppúgy, mint a munkával rendelkező középosztálybeli apák – képesek lennének fedezni a jóléthez szükséges anyagiakat, elképzeléseik az USA népszámlálási adatain alapulnak, amelyek sok szegény feketéről nem tartalmaznak információt. Ráadásul figyelmen kívül hagyják azt is, hogy milyen nagyarányú a munkanélküliség a fekete férfiak között – a családban és az azon kívül élők körében egyaránt –, és mennyire limitáltak a lehetőségeik az állásszerzésre még akkor is, ha nagy hajlandóságot mutatnak a családfenntartói szerep betöltésére. A különféle szociális dolgozók, akik napi kapcsolatban állnak ezekkel a fiatal apákkal, úgy vélik, hogy az apák családi jelenlétének fontossága ellenére az alacsony jövedelem jelentette gondok megnehezítik a család életét, és hogy gyakran éppen azok a fiatal férfiak rendelkeznek a legkevesebb munkatapasztalattal vagy megfelelő végzettséggel, akiknek a leginkább felelősséget kellene vállalniuk a gyermekeikért (G adsden –Pouncy–Brenner, 1997).

92

Vivian L. Gadsden: A fekete családok intergenerációs… Az apák családi jelenléte vagy éppen hiánya leginkább a gyermekek jóléte és az intergenerációs nehézségek miatti aggodalmak miatt került a figyelem középpontjába, a problémák megoldása azonban még várat magára, a jelentős nyilvános viták ellenére (K ane –G adsden –Armorer, 1997). Az apák otthoni fizikai jelenléte önmagában nem változtat lényegileg a gyermekek szegénységén. A fekete családokat érintő jelenlegi gondok nem azért léteznek, mert ezek a családok nem sikeresek, hanem mert sokak életszínvonalát sem a területen végzett munka, sem a politikai irányvonalak nem emelték. Habár a fekete családok legfontosabb problémájaként a nők által vezetett családok növekvő számát és a házassági arányszám csökkenését jelölték meg, a legégetőbb gond valójában a fekete családok aránytalanul nagy részét érintő szegénységben, a szegénységben felnövő gyermekek sivár kilátásaiban és az egyenlőtlenségek és méltánytalanságok akadozó felszámolásában keresendő. Mindennek a gyermekekre gyakorolt következményei életük minden területét átszövik, a lakóhelytől kezdve az iskoláztatatásig. Az, hogy a szülők miként tesznek eleget gyermekeik igényeinek, és hogy a gyermekek megértik-e a családi viselkedést és a társadalmi elvárásokat, nagyban hozzájárul a családi eszmék és gyakorlatok intergenerációs konstrukciójának kialakulásához.

Intergenerációs családi fejlődés: a családi kultúrák kontextusa Családi életút A fekete családokra vonatkozó kutatásokat legalább három tényező szorítja szűk keretek közé: (1) a kölcsönös kapcsolatok vizsgálatának elmulasztása a különböző szinteken működő és olykor változatos viselkedési formákban és jelenségekben manifesztálódó faktorok között; (2) a kiterjedt diszciplináris keretben végzett kutatómunka hiánya; és (3) egy olyan átfogó szemlélet hiánya, amely nem csupán a fekete családok problémáira és az előttük álló kihívásokra, hanem az elért sikereikre és olyan alaptényezőkre is koncentrál, mint a családi működés, hiedelmek, struktúrák és kapcsolatok (Taylor és munkatársai, 1990). Ezek a kérdések számos kulturális, szociális és időtartományt foglalnak magukba, amelyben a családok kialakítják, fejlesztik és átadják az életre vonatkozó nézeteiket. Az intergenerációs és az életútmodellek lehetőséget kínálnak e területek kritikai vizsgálatára és a hozzájuk kapcsolódó, belőlük kinövő hagyományok elemzésére. A fekete családok különböző generációira fókuszáltunk és a rendelkezésre álló adatok vagy feltevések alapján különböző értéket tulajdonítottunk családi struktúrájuknak, eszméiknek és tapasztalataiknak. McL anahan és Sandefur (1994) szerint azok a fekete gyermekek, akik alacsony jövedelmű, az anya által vezetett családban nőnek fel, számos szociális vonatkozásban kevésbé jól teljesítenek, mint azok, akik két szülővel nőnek fel. Kutatásaik szerint ezek a gyermekek nagyobb valószínűséggel maradnak ki az iskolából, és több lány esik közülük teherbe kamaszkorában. Az apa nélküli családból származó kamaszkorú lányok esetében nagyobb az esélye a kamaszkori és házasság előtti szülésnek, illetve a házasságuk felbomlásának.

93

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények Stack és Burton (1993) multigenerációs kutatásaik során számos vizsgálatot végeztek a feketék családi életére vonatkozóan, ami végül elvezetett a rokonsági feljegyzések koncepciójának kifejlesztéséhez. A rokonsági feljegyzések azon a premisszán alapulnak, hogy minden család rendelkezik saját életrenddel, illetve a kulturális normák és saját történetének egyedi interpretációjával. Stack és Burton modellje az életút időbeli természetét (például élettartam, szociá­ lis idő, családi idő és történeti idő) és az életút függetlenségét (például az egyéni tranzíciók és pályaívek összefüggése mások életfázisaival) vizsgálták. A struktúra három fő kérdés köré csoportosul: (1) időbeli és kölcsönösen függő faktorok a családi szerep átmeneti fázisaiban; (2) a családi normák kialakulása és intergenerációs átadása és (3) a családon belüli megbeszélések, cserék és konfliktusok az életút során. A hasonló intergenerációs tanulmányok szerint a szülők és a nagyszülők megosztják tapasztalataikat a gyermekeikkel, akik hatékony élettechnikákként alkalmazzák azokat. E családok írásbeli és verbális hagyományai alapján elmondhatjuk, hogy a gyermekek e tanításokat rendkívül produktív módon alakítják át, de folyamatosan újabb és újabb társadalmi kihívásoknak kell megfelelniük. A mód, ahogy a szülők – anyák és apák egyaránt – átadják a tudásukat a nemi szerepekről, a szülői viselkedésről, a tanulásról, az iskoláról és az állandóságról egy komplex kommunikációs mechanizmus része, amelyre hatással vannak a családon kívüli tényezők és személyek is. A fekete családok számára az életkörülményeket és a társadalmi tapasztalatokat tovább bonyolítja a kirekesztés és a marginalizáció. A szülőktől kapott tanítások emlékeztetik a gyermekeket arra, hogy két olyan világban élnek párhuzamosan, amelyek között gyakran nem valósítható meg összhang. Saját etnográfiai fókuszú intergenerációs vizsgálatomban a fekete felnőttek – férfiak és nők egyaránt – gyakran számoltak be nehézségekről azon, a családi felelősségről és állhatatosságról szóló tanítások és ismeretek megvalósítása során, amelyeket a szüleiktől vettek át. Habár állításuk szerint elfogadták a saját családi értékeiket és hittek is azokban, küzdöttek a kortársaiktól és a társadalomtól kapott üzenetekkel, amelyek éles kontrasztban álltak a szüleiktől kapott információval. Beszámolóik szerint nem szívesen beszéltek ezekről a „kemény” kérdésekről, amelyek a társadalmi szakadékok áthidalhatatlanságára emlékeztették őket. Családi kultúra és intergenerációs tanulás Edgertonban A kutatási terület híján van azoknak a kereteknek, amelyeken belül a fekete családokon vagy a különböző generációkon belüli erősségek hatáskörét és fejlődését feltérképezhetjük. Viszonylag kevés adattal rendelkezünk az – anyagilag vagy érzelmileg – jól boldoguló fekete családokról és arról, hogy miként tartják fenn magukat hosszabb időn keresztül. Még ha léteznek is tanulmányok a sikeres fekete családokról, az analízisek a legtöbb esetben elmulasztják annak a kérdésnek a megválaszolását, hogy egyes családok miért érnek el sikereket, míg mások nem, márpedig ez elkerülhetetlenül ideológiai küzdelmekhez vezet a siker definícióit illetően. Más családokhoz hasonlóan azonban a fekete családok is változatos képet mutatnak, még ugyanazon családi vonalon vagy kiterjedt családon belül is (Spencer–MarkstormAdams, 1990). A rokonsági kötelékek vizsgálata több lehetőséget is kínál arra, hogy az egyes személyeket a családi konstelláción belül és azon kívül is lokalizálhassuk. Arról azonban viszonylag keveset árul el, hogy az egyes családok miként alakítják ki viszonyaikat – a családtagok mindent átható vagy közös érzéseit a családi egységet illetően és azok személyes hatását az életszem-

94

Vivian L. Gadsden: A fekete családok intergenerációs… léletükre. Arról sincsen elégséges információnk, hogy a földrajzi távolság (vagy közelség) az eredeti családtól milyen kihívásokat hordoz magában. Amelyik család kevés specifikus tudással rendelkezik az afrikai kulturális maradványokról, abban a családban vajon hogyan gondolkoznak a családtagok a kultúráról, a családi kötelékek struktúrájáról vagy megváltoztathatatlanságáról, az időtlen folyamatokról és a tradíció mindent átható jellegéről? Saját kutatócsoportommal fekete családok négy generációjának vizsgálata révén kíséreltem meg választ adni ezekre és más kérdésekre is. Az első csoportot 73–87 év közötti személyek alkották, akik Edgertonban, egy kis vidéki közösség tagjaiként éltek Dél-Karolinában, és akiknek leszármazottai déli vidéki és északi városi közösségekbe költöztek. A generációk tagjai sokféle csoportot reprezentáltak az oktatási szint, a jövedelem, a gyermekek száma és a házassági státus tekintetében. A mind ifjabb generációkban egyre jobban tért nyert a társadalmi mobilitás. A család meghatározása a rokoni kapcsolatok alapján történik: a család magában foglalja a testvéreket és azokat az unokatestvéreket is, akik valamilyen módon hozzájárulnak a háztartáshoz. Az összes családi vonalat és családfát meghatározott viselkedésformák, eredmények, illetve családon belüli és kívüli elvárások határozzák meg. A verbális és írásbeli családi diskurzusok hozzájárulnak a család definíciójához, és alakítják az afroamerikaiak kulturális tradícióit, közösségi szokásait, személyes élményeit, családi szükségleteit és céljait, illetve társadalmi és oktatási lehetőségeiket. Ez a „családias” látásmód és értékrendszer egy olyan szerkezetet alkot, amelyet családi kultúrának neveztem el. A nehézségekre és a sikerekre fókuszálás helyett inkább annak vizsgálatára fordítottuk a figyelmünket, hogy a családok miként definiálják magukat, és hogy az egyes családtagok miképpen interpretálták vagy használták fel e definíciókat a különböző generációk során a családon belüli és azon kívüli kontextusban egyaránt. Elsőként a struktúra evolúcióját mutatom be, a lényeges intergenerációs és életútperspektívák ábrázolására pedig mind a négy generáció tagjaitól származó kommentárokat felhasználok. A családi kultúrák a különböző családi egységek és azok egyes tagjai jelentései és szerepei mentén alakultak ki. Fennmaradásuk, változásaik vagy éppen megszűnésük a nagyobb kulturális és társadalmi intézményekkel (például iskolák) való kölcsönhatásból adódik; magukban foglalják a családi paradigmákat, a család történetét, a rokonság megléte óta eltelt időt és a szociális és társadalmi változókat. Az identitásformálás során egy családtag egyetlen megközelítést alkalmaz a több lehetséges közül a családon belüli viselkedés és a családi interakció terén: lehetősége van egyszerűen elfogadni az otthoni, közösségi vagy kulturális gyakorlatot, tanításokat vagy eszméket azok megkérdőjelezése nélkül; megteheti, hogy egy részüket elfogadja, másik részüket elutasítja; vagy akár az összeset elutasíthatja. Előfordul, hogy egy családtag fiatalkorában állandó kritikával illeti a családi egységet és kulturális kontextust, középkorúvá válva azonban elfogadja, alkalmazza és hirdeti azokat az eszméket és viselkedésformákat, amelyeket korábban elutasított. A családi kultúrákban az egyes családtagok és a kollektív családi egység az ismert és elképzelt lehetőségeken belül tételezik fel identitásukat, folyamatosan összehangolva a jelenlegi kontextusok korlátait a jövőképükkel. A történelmileg elnyomott egyének és csoportok esetében ezek a kultúrák olyan módon fejlődtek ki és váltak hitelessé, hogy történelmi sikerekhez kapcsolódó emlékeket és örökséget adtak tovább utódaiknak, valós és kieszelt magyarázatokat adva a nyilvánvaló családi kudarcokra és hiányosságokra. Felfogásukban az iskola, a közösség és a társadalom „cinkosok” a lehetőségek felajánlásában vagy megtagadásában. Mindez tükröződik az olyan gyakori megjegyzésekben, mint „sokkal több osztályt végeztem

95

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények volna el, ha nem jártak volna olyan nehéz idők”, ellenpontozva a gyermekek iránti családi elvárásokkal: „azért dolgoztam mindig, hogy a gyerekeim jobban kihasználhassák a lehetőségeket” vagy „megvoltak a lehetőségeim, csak nem használtam ki őket”. Edgertonban ezek az elképzelések megtalálhatók a kialakult identitásformákban, a családi érzésben és a közösségi nevelésben, az oktatás kulturális és közösségi tradícióként való szemlélésében, illetve a rassz, a rokonság és a rokonsági hálózatok fő kérdéseiben. Identitás. Minden családtag úgy alakítja ki az identitását, hogy olyan személyes, családi és kulturális referenciakeretbe helyezi a szerepét, amelyre hatással vannak a rokonsági kötelékek, az etnikai hagyományok és erkölcsök, a kor és a környezet. Pat, egy második generációs északi lakos így emlékszik vissza: „A házunkban mindig jelen volt a múlt, amit én ugyan visszautasítottam, de ez volt az, ami valóssá tette az otthon történteket, és ami meghatározta a velünk, gyerekekkel kapcsolatos elvárásokat. Mindig azt hallgattuk, hogy jó fiúnak vagy lánynak kell lenni, a házi feladatot meg kell csinálni és meg kell mutatni a világnak, hogy milyen sokra vittük. Ez néha terhes volt, de működött. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden család vagy gyerek, minden fekete gyerek esetében működik, de nálunk működött. Még ha azt gondoltuk is némely dolgokról, amit a szüleink mondtak, hogy az nem pont úgy van, ahogy ők mondják, akkor is azt hittük, hogy talán valamilyen szándékuk van mindezzel… és alapvetően szerettük egymást, mi, testvérek. Az egyikünk sikerét mindannyiunk sikerének tekintettük.”

A családi egység értelmet ad, de nem dönti el teljes mértékben, hogy ez az értelem miképp interpretálandó nagyobb kulturális keretek között és miképp hatnak rá az olyan külső tényezők, mint az oktatási lehetőségek, a rasszizmus, a diszkrimináció és az állandóság. Az egyes generációk családjai vagy Markus (1987) koncepciójában, a lehetséges énben, vagy a mi struktúránkban, a valódi én versus ideális énben rejlő feszültségeket példázzák. Sherry, egy harmadik generációs északi lakos, leírja a különböző énképek összehangolásának folyamatát, gyermekének fogalmazását hozva példaként: „Annak, hogy a gyerekek miként gondolkodnak a következő lépésről, kevés köze van ahhoz, hogy most hogyan cselekszenek… A gyerekek néha olyan dolgokról írnak, amit soha nem láttak, vagy amiről csak a könyvekben olvastak. Az én gyerekem is elolvasott egy csomó történetet és írt is néhányat. Sokszor elgondolkodtatott és megnevettetett, mert volt, hogy fogta, és az egész családot máshová helyezte, néha Edgertonon belül is. Máshogy nézett ki a hely – általában szebb volt –, de a szomszédok és a családtagok általában ugyanazok voltak a történetekben. Érti, a körülmények megváltoztak, de a család nem. Tudom, hogy csak azt akarta, hogy jobban menjenek a dolgok, és én keményen dolgoztam – éppúgy, mint az apám és az anyám –, hogy megadhassam a gyerekeimnek azokat a dolgokat, amiket más gyerekek megkapnak.”

Családi kultúra és közösségi gondoskodás. A fehér középosztálybeli családok normáin alapuló családfejlődési keretetektől eltérően a családi kultúra struktúrája azzal a kulturális referenciakerettel kezdődik, amelyben az USA fekete polgárai tapasztalatokat szereznek a különböző társadalmi kontextusokon belül, az otthontól az iskoláig. A családi összetartás támogathatja az egyes családtagok erőfeszítéseit, de akár akadályozhatja is őket azokban a tevékenységekben, amelyekhez szükség van a mind nagyobb mértékű leválásra a családtól. Lana, egy második generációs délről áttelepült lakos így vall erről: „Tudja, nehéz volt otthagyni az otthonomat és a rokonokat. A férjemnek és nekem nem sok mindenünk volt, amikor északra jöttünk. Aztán kiderült, hogy várandós vagyok. A szüleim azt akarták, hogy menjünk haza, de mi úgy gondoltuk, hogy szükségünk van a távolságra. Úgyhogy küzdelmek

96

Vivian L. Gadsden: A fekete családok intergenerációs… árán, de északon teremtettük meg az életünket, és bár nem kértünk segítséget, tudtuk, hogy élnek itt közeli rokonaink, akikre számíthatunk. Tudtuk persze, hogy a szüleink figyelemmel kísérnek minket, és mindenről tudnak, amit mi nem mondtunk el nekik. Amikor megszülettek a gyerekeink, ugyanígy jártunk el.”

Alicia, harmadik generációs déli városi lakos és gyermekét egyedül nevelő anya a családi kapcsolatok és a származás fontosságát hangsúlyozza a közösség és a gondoskodás szempontjából: „A fiam azt mondta a minap: »a magam embere vagyok«. Kijavítottam, hogy bocs, fiam, de te mindig Lenlie leszel – az én fiam, Ida és Pierce unokája, Laura Jean és Henry dédunokája. Minél idősebb leszek, annál jobban átlátom ezeket a dolgokat!”

A kultúra koncepciója alapvető a családok vizsgálata, az életútkérdések és a csoportidentitás szempontjából. A kultúra itt a modern analízisek alapján azt a struktúrát jelenti, amelyben a régi etnikai hagyományok, örökségek és eszmék központi szerepet játszanak egy csoport életében, de mindezt az egyének alakítják, finomítják és ezáltal időről időre újradefiniálják az egyes élethelyzeteket. Más szavakkal: lehet, hogy a keretet a korábbi generációk kínálják fel, de a társadalom egyes tagjai és a soron következő generációk aktívan részt vesznek a kultúra paramétereinek és határainak (vagy határtalanságának) kialakításában – ki tartozik bele, ki nem, milyen értékeket tartanak fontosnak, és mely kérdések kerülnek előtérbe. Minden új generáció tiszteletet mutat a régebbiek iránt, de mérlegel és „alkudozik” bizonyos viselkedésmódokkal kapcsolatban, amint azt Efraim, egy második generációs edgertoni lakos is tanúsítja: „Van egy módja annak, hogy miként lehet a dolgokat úgy csinálni, hogy tiszteletben tartsuk a közösség idősebb tagjait… a vasárnapi iskolába például mindig eljön néhány az öregebbek közül is. Nem úgy tekintünk rájuk, mint akik feleslegesen vannak ott, ők minden vasárnap eljönnek tanulni, mint a kisgyerekek. Megmutatják a gyerekeknek, hogy a tanulás fontos, nem számít a hely és a kor.”

A családról és a kultúra jelentéséről szóló beszélgetések során központi kérdés volt a gyermekekkel való törődés. Miss Marlis, első generációs dédanya a következőket mondta el a közösség és a családok kapcsán: „Két dolog volt nagyon fontos, és, ha őszinte akarok lenni, nem tudom, melyik volt a lényegesebb. Az első, hogy a tanulás révén a gyerekeink közül néhányan akár vezetővé is válhatnak egy nap. A másik pedig, hogy az emberek szerették látni, hogy egy gyereknek van családja. Nem sokat tudok a rabszolgaság idejéről, de amióta az eszemet tudom, az emberek mindig házasságban éltek és a gyerekek kevés kivétellel házasságban születettek. Néha persze volt olyan is, hogy valaki a házasság előtt szült egy-két gyereket. Hangsúlyoztuk a tanulás fontosságát, és a szülők rávették a gyerekeket a feladataik teljesítésére. Amelyik gyerekek ezt komolyan vette, annak nem nagyon maradt ideje másra. Volt közülük olyan, aki elgondolkozott azon, hogy először megházasodjék, vagy inkább tanuljon tovább. Nagyon szerettük a kisbabákat, még akkor is, ha a gyerekek nem voltak házasok, de mindig azt akartuk, hogy jobb életük legyen, mint az öregeknek, ezért a legtöbbünk nagyon odafigyelt a lánygyerekekre és arra, hogy egy tisztességes fiú gondoskodjék róluk vagy hogy meg tudjanak álljanak a saját lábukon, ha arra van szükség.”

A családok többsége hitt abban, hogy az oktatás és az iskoláztatás fontosságának hangsúlyozása által a gyermekek megfelelő viselkedésmintákat és terveket választanak, illetve hogy a családi fegyelmezés és az utasítások sikerre vezetnek.

97

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények A családi idő erős keretet kínál, amely lehetővé teszi a családi kultúrák kifejlődését, és amit kiegészít az élettartam és a szociális és időtényezőket is tartalmazó kulturális kontextus. A családi időt, amint azt Hareven megállapítja, a következők határozzák meg: „az olyan események időzítése, mint a házasság, a gyermekszületés, az otthonról való elköltözés, valamint az egyes személyek átmenetei a különböző szerepekbe, amint a család halad a saját életútján” (1982:580.). Az egyes emberek előrehaladására a történelmi és szociális kontextus is hatással van. Hagestad (1987) kulturális egységekben interpretálta a családi időt. Az egyes családtagok életének „menetrendjéből” látható a családi egység haladása „a fejlődés és a változó generációs struktúrák megjósolható fázisain át.” Ezek a „menetrendek”, mint azt Stack és Burton (1993) kimutatták, a családi struktúrákon belül egyetértést és interdependenciákat reprezentálják, és írásban, mentálisan vagy szóban kerülnek rögzítésre a rokonság körében. Az oktatás mint hagyomány. Az oktatás középponti helyet foglal el a család és a vizsgált családi hagyományok kultúrakoncepciójában. Az öt vizsgált családi vonal tehetősebb családjaiban a második generációs tagok több mint egyharmada végzett egyetemet; a harmadik generáció tagjainak több mint 60 százaléka szerzett diplomát; a negyedik generációban pedig már 80 százalék az egyetemet végzettek aránya. A kevésbé tehetős családokban a második generációs családtagok legalább egy része egyetemet végzett, a harmadik és a negyedik generáció tagjainak pedig mintegy 25 százaléka járt egyetemre és szerzett diplomát. A családtagok állításuk szerint figyelemmel kísérték a második generáció eredményeit, és ezeket a gyermekeik motivációjára használták fel. Egy első generációs adatközlő szerint: „Ha egy gyerek a családban leérettségizett vagy egyetemre ment, példaképként lehetett állítani a többi gyerek elé. Ugyanez volt a helyzet, amikor valaki nem végezte el az iskolát vagy terhes lett. A szülők folyton róla beszéltek, hogy a rossz példa elriassza a többi gyereket. Az egyház is sokat segített.”

A tehetősebb családok azon feltételezés köré építették ki a családi hagyományokat, miszerint idővel és megfelelő támogatással a következő generációk sorának életszínvonala javulni fog. Támogatást kaptak az első generáció azon tagjai is, akik a család többi tagjától eltérő utat kívántak választani, amennyiben tiszteletet tanúsítottak a családi egység iránt. A családtagok arra számítottak, hogy a jobb iskoláztatás megváltoztatja az életet: „Soha nem tudtuk, hogy az oktatás hova fogja vezetni a gyerekeinket és hogy miben lesznek sikeresek, de azért iskoláztattuk őket.” (Első generációs férfi) A második generáció adatközlői már kifejezett elvárásokkal rendelkeztek az irányban, hogy a gyermekük egyetemet végezzen és sikeres legyen. Ők már a szüleikhez képest jobban ismerték a lehetőségeket. Annak ellenére, hogy továbbra is nagyra becsülték a tanári és a prédikátori pályát, gyermekeiknek már nem csupán e kettőt szánták, hiszen látták, hogy egy sor egyéb foglalkozás közül is választhat. Egy második generációs nagypapa a következőket mondta negyedik generációs unokájáról, aki művésznek készül: „Az unokám képeket akar festeni. Nem tudom, mire fog jutni az ilyen tanulmányokkal, nem tudom, mire fog jutni a rajzolással. Gondolja, hogy ebből meg lehet élni?” A lánya azonban sokkal jobban elfogadta a helyzetet: „A fiam művészi karriert fog befutni. Mindig is jó volt rajzból és van fantáziája is. Mindenben segíteni fogjuk.” Néhány, a család többi ágához tartozó családhoz képest kevesebb lehetőséggel rendelkező család szintén magas követelményeket támasztott, de jobban féltek azoktól a változásoktól, amelyek együtt járnak azzal, hogy ha a gyermekeknek több a lehetőségük. Sokan kételked-

98

Vivian L. Gadsden: A fekete családok intergenerációs… tek abban, hogy a gyermekük egyáltalán visszatér-e a családba: „Néha a gyerekek elvégzik az iskolát, és mind elmennek északra. Nem sokat segítenek nekem, de segítenek messziről és azért igyekeznek meglátogatni.” A családi kohéziót gyakran az mutatja meg, hogy a gyermekek milyen lépéseket tesznek azért, hogy a közösségben maradjanak. Néhány családból a gyermekek akkor is északra költöztek, ha műveltség és iskolázottság tekintetében nem voltak elég felkészültek. Ezen családok második és harmadik generációs tagjai tértek vissza a legnagyobb számban a déli közösségbe, más családdal összehasonlítva. Sokuk számára észak annyira nyers élmény volt, hogy inkább az eredeti kis vidéki közösségben keresték a boldogulást. Általánosan elmondhatjuk, hogy az északi élmények kétféle hatással voltak ezekre a családokra. Voltak olyan családtagok, akik visszatérésükkor – miután északon megtapasztalták a család közelségének hiányát és gyakran a szociális kiszolgáltatottságot is – sokkal nagyobb bizalommal fordultak a családjukhoz, míg mások cinizmussal beszéltek arról, hogy az oktatás mit is jelent valójában hosszú távon a feketék számára. Mindkét csoport sokat hangoztatja a családépítést, még ha a fizikai bizonyítékok hiányoznak is, és tipikus módon a családi kohézióval kapcsolatos reményeik és félelmeik hasonlóak a szüleikéihez. A családi fejlődés időbeli természete kritikus pontként jelenik meg az interjúkban. Amint az egyes családtagok keresik saját identitásukat és ahogy a családi egység érettebbé válik, úgy változik a családtagok életvitele, akárcsak az elvárásaik és a családon belüli új ötletek iránti toleranciájuk. Egy második generációs férfi kommentárja szerint: „Már fiatalon tudtam, hogy nem akarok egyetemre menni…, de nem tudtam, hogyan mondjam el a szüleimnek, így hát levelet írtam nekik. A levélben megírtam olyan dolgokat is, amiket soha nem lettem volna képes kimondani. Tudtam, hogy soha nem lennék képes elérni a szüleim számomra megálmodott céljait, nekik pedig nem is lett volna elég pénzük, hogy segítsenek beváltani a hozzám fűzött reményeiket. Így hát hoztam egy döntést, amit néha bánok. Anyám megőrizte a levelet, amit küldtem nekik.”

Etnikai hovatartozás. A családi és a társadalmi üzenetek gyakran kerültek konfliktusba egymással. A magasabb jövedelemmel és alacsonyabb támogatással rendelkező északiak többet emlegették az etnikai hovatartozást és az egyenlőtlenségeket. A déli családtagok, úgy tűnt, szándékosan figyelmen kívül hagyták az etnikai hovatartozást. Egy negyedik generációs nő szerint: „Az emberek errefelé azt választják, ami tetszik nekik. Arra kíváncsiak, hogy az övékhez hasonló közösségekben mit csinálnak az emberek. Nem tulajdonítanak valaminek nagy jelentőséget csak azért, mert a fehérek úgy csinálják, csak ha tényleg előnyt látnak benne a maguk vagy a közösség számára. Nem egészen úgy zajlanak a dolgok, mint ahogy a tévében látjuk. Nem minden fekete lány terhes vagy drogos…!”

Az etnikai hovatartozást illetően a szülők négyféleképpen viselkedtek. Az első, hogy egyenesen elmondták gyermekeiknek, mik a rasszizmus realitásai a mindennapi életben. Ez a viselkedés – ami főként az apákra volt jellemző, akik a fiaikat okították ily módon – az alacsony és a közepes jövedelmű családokban egyaránt gyakori volt, mind a négy generációban. A fiatal fiúgyermekeket így készítették fel a rossz vagy méltánytalan bánásmódra – a közlések gyakorisága változó volt, a tartalmuk azonban nem. A második módszer szerint a szülők indirekt vagy finom üzeneteket adtak át a gyermekeknek nagyobb, az iskolázottság és a tanulás – mint az intézményi korlátok legyőzésének elsődleges módszerei – hasznát hangsúlyozó beszélgetéseken belül. A harmadik módszer az volt, amikor a szülők olyan példákat

99

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények hoztak, amelyekben az etnikai hovatartozás nyilvánvaló akadályt jelentett egy családtag boldogulásának útjában. Negyedszer pedig az etnikai hovatartozás hangoztatása helyett a szülők arra helyezték a hangsúlyt, hogy gyermekeik felelősséget érezzenek a közösségük felvirágoztatásáért. Csupán két családra volt jellemző, hogy csekély mértékben volt jelen vagy teljesen hiányzott az etnikai hovatartozás kérdése. Rokoni hálózatok. A rokoni hálózatok szintén feltételezték az identitásérzést a családok között. Ezt mutatja az alábbi párbeszéd is, amely Edgertonban zajlott le Mr. Irvin, egy 83 éves, első generációs férfi és Ware, egy fiatal felnőtt családtag között. A téma ez utóbbi családi hovatartozása volt. Mr. I.: A család melyik ágáról származol? Ware: A szüleim Jerry és Sally Parker. Mr. I.: Pontosan kinek a gyereke vagy? Ware (értetlenül): Jerry és Sally Parker fia vagyok. Mr. I. (kissé frusztráltan): A francba, úgy értem, kik a nagyszüleid? Hadd tudjam már meg, ki vagy te! Ware: Apám oldaláról Mr. Edward Parker és Mrs. Audra Parker, anyám oldaláról pedig Mr. Artis Lenlie és Mrs. Ida Lenlie. Mr. I. (mosolyogva): Tudod, hogy én ki vagyok? Ware: Nem, uram. Mr. I. (hitetlenkedve): Nos, én a nagybátyád vagyok, Ida nagymamád középső testvére. Gyere ide, fiú! (Megöleli Ware-t.) Mr. I.: Hol laksz? Ware: New Yorkban. Mr. I.: Ismered Sherryt, Sherry Edistont? Ware: Igen, uram. Mr. I. (büszkén): Nos, ő az unokám. Honnan ismered? Ware: Azt hiszem, a középiskolában találkoztunk. Mr. I.: Aha. És jól vagy? Mit csinálsz arrafelé? Ware: Dolgozom és készülök visszamenni az egyetemre.

Amint ez az első generációs és negyedik generációs családtag közötti beszélgetés is mutatja, egy személy meghatározható a földrajzi távolságokat legyőző intergenerációs kapcsolatokon keresztül („Hol laksz?”), a biológiai rokonság alapján („Pontosan kinek a gyereke vagy?”) vagy a korcsoport szerint („Ismered Sherry-t? Nos, ő az unokám”). Ware megértette, hogy

100

Vivian L. Gadsden: A fekete családok intergenerációs… kapcsolatot kell létesítenie a történeti és az egyéni idő között ahhoz, hogy beszélgetni tudjon az olyan rokonokkal, mint Mr. Irvin. Mr. Irvin pontos családi hovatartozást firtató kérdése gyakran elhangzik Edgertonban. A beszélgetésből kiderül, hogy önmagában egy név említése gyakran nem elég, hiszen az ilyen találkozókon a genealógia alapján azonosítják az egyes családtagokat, és azt tartják számon családtagként, aki képes elhelyezni magát a leszármazási vonalon. A rokoni kapcsolatok abban is megnyilvánulnak, hogy a családtagok hajlandóak átvenni a gyermeknevelési feladatokat egy bizonyos ideig. A második és harmadik generációs családtagok (déliek és északiak egyaránt) gyakran hazavitték a gyermekeiket, hogy egy rövid ideig a nagyszülők neveljék őket, amíg ők biztos alapokat teremtenek vagy a gyermek iskoláskorúvá nem válik. Ez különösen az egyszülős északi vagy a kétszülős, de a megélhetéshez elegendő jövedelemmel nem rendelkező kétszülős családokra volt igaz. Az első generációs családtagok örömmel nevelték az unokákat, de kevés első, második vagy harmadik generációs szülő számolt be arról, hogy ezek a gyermekek adnának értelmet az életüknek, vagy hogy örömet éreztek volna, amikor kamaszkorú gyermekük maga is szülővé vált, kiváltképp az iskola befejezése előtt. Az első három generáció megkülönböztető jegyekkel rendelkezik, amelyek bemutatják a rokoni hálózatokat és az intergenerációs életvitel természetét. Először is, e három generáció tagjai – északon és délen egyaránt – a család hagyományos céljai alapján formálták meg az önmagukról alkotott képet. Másodszor, amikor az első és a második generációs családtagok ezen kontextusokról beszélnek és ezeket közvetítik, akkor észrevételeik vagy mikrokozmikusak az eredeti struktúrában vagy egy olyan, sokkal szelektívebb folyamatot reprezentálnak, amelyben a családtagokkal szemben elvárás, hogy vagy vonatkoztassanak el a nagyobb társadalomtól vagy ne vegyék figyelembe azt. Mindez kulturális és szociálisan hasznos és megfelelő. Harmadszor, az edgertoni közösség, az északi rokonok közösségei és a nagyobb társadalmi környezet hozzájárulnak bizonyos életmódok és eszmék fenntartásához. Edgerton lakói és északi rokonaik felelősséget vállalnak azokért a rokonaikért, akik nem képesek gondoskodni önmagukról és a gyermekeikről, és nagyra értékelik a családtagok önfenntartási képességét. Negyedszer, ami elsőre csupán a remény átadásának tűnt, az valójában az a végtelen sok lehetőség és korlát, amit a második és harmadik generációs adatközlők a túlélés és a célok teljesítése során tapasztalnak.

Összefoglaló gondolatok A fekete családok – más családokhoz hasonlóan – biológiai és társadalmi struktúrák, amelyek az egyén és a társadalom első metszetét adják. Ahogy azonban Hewitt megjegyezte: „a társadalmi és az ezeken belül működő családi struktúrák különböznek, sőt ellentétben is állhatnak egymással” (1994). A családtagok életszükségleteinek, illetve a családi kultúra és a szerveződés túlélésének függvényében a családok eltérően reagálnak a környezeti és a társadalmi struktúrákra. A kérdés az, hogy a kutatók miképp rögzítik és értelmezik kultúrtörténeti és társadalmi kontextusban e reakciókat. A fekete családokra vonatkozó kutatások és politikai viták terén jelen van egyfajta állandó huzakodás. Ez leginkább azokra igaz, akik a nyugati nukleáris családok mintájára próbálják standardizálni a családi formákat, és nem veszik figyelembe a más kulturálisan megalapozott családi formák, mint például a kiterjedt családok karakterisztikumait. A fekete családok – le-

101

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények gyenek bár középosztálybeli, kétszülős vagy az anya által vezetett családok – nagymértékben azonosulnak a rokoni hálózattal. Amikor a házassági ráta a feketék között a legmagasabb volt, a rokoni hálózatok felbecsülhetetlen értékű források voltak. Ezért az, hogy a kutatások és a politika nem vesznek tudomást a rokoni hálózatokról, hogy azt nem tekintik fontos családi struktúrának, ellentétes a fekete gyermekek érdekében tett erőfeszítésekkel. Ameddig nem tanulmányozzuk a rokoni hálózatokat – nem csak mint a fekete családok specifikumát, de életútfejlődésük központi tényezőjét –, addig a fekete családokról szóló kritikai diskurzus nem valósulhat meg. Az edgertoni családi kultúrák vizsgálatakor nem próbáltuk meg izolálni a családokat például a lakóhelyük alapján, azaz mind a kutatók, mind maguk a családtagok úgy tekintették, hogy a családok egy hosszú, eszmékből és kapcsolatokból álló történet részét képezik. Az edgertoni és az északi családok egyaránt részt vesznek az oktatásért és az egyenlőtlenségért folytatott küzdelemben, különböznek azonban a küzdelem sajátosságaiban és a nehézségek és a diszkrimináció megtapasztalásának módjában. A küzdelem, a napi tapasztalatok és a családtörténetek kombinációja különbözőképpen formálja az embereket, a gondolataikat és a reményről alkotott fogalmaikat. Az oktatásban és a társadalomban sikeres gyermekek „üvegplafonról” beszélnek, amit a szüleik és a nagyszüleik kifejezéseivel próbálnak megmagyarázni. Szegénységben élő társaik abba a hitbe kapaszkodnak, hogy ha átalakítanak néhány környezeti faktort és a saját erejükre támaszkodnak, akkor képesek lesznek felülkerekedni az akadályokon. Mások ahhoz az idealista képhez ragaszkodnak, hogy északon jobbak az életkörülmények a feketék számára, mint délen, amely utóbbi kevésbé modern és civilizált, mint a városi labirintusok és piacok, amelyeken naponta megfordulnak. Megint mások a lehetőségek észrevétele, a siker valószínűségének felmérése és a kétségbeesés között mozognak. Az ideális önmagukat keresik, amelyre a kívülállókkal – mint a kutatók és tanáraik – az életkörülményekről, a személyes céljaikról, az oktatásról és a családról szóló beszélgetések során úgy utalnak, mint valós énjükre. Az Egyesült Államokban immár közel egy évszázada vizsgáljuk a fekete családokat, s egyre több statisztikai adattal rendelkezünk róluk, ám még mindig csak minimálisan értjük az ös�szefüggéseket a kontextus, a folyamat és az idő relációiban. Az intergenerációs és az életútkutatások – bár nem szolgálnak mindenre orvosságként – sokkal szélesebb perspektívát kínálnak a családokon belüli lehetőségek és korlátok vizsgálatához, amely a családok saját, a történetüket, az identitásukat, az elvárásaik és a családi gyakorlataik kulturális megalapozottságát górcső alá vevő analízisén alapul. A kihívások, amelyekkel a fekete családok és gyermekek mind nagyobb hányada küzd, éppen annak indikátorai, hogy új konceptuális és empirikus keretekre van szükség – a fekete családok esetében olyan keretekre, amelyek segítenek meghatározni a viszonyt a család és a kultúra között; a kettő elhelyezkedését a közvéleményhez képest; a kitartás, a túlélés és a küzdelem szerkezetét; az emberi ideológiákat és társadalomtörténetet, amely közvetíti a tudást a generációk során át.

102

Vivian L. Gadsden: A fekete családok intergenerációs… Irodalom Allen, W. R. (1978): Black family research in the United States: A review, assessment, and extension. Journal of Comparative Family Studies, 9, 167–189. Anderson, E. (1990): Streetwise. Philadelphia, PA, University of Pennsylvania Press Aschenbrenner, J. (1975): Lifelines: Black families in Chicago. New York, Holt, Rinehart & Winston Billingsley, A. (1968): Black families in White America. Englewood, NJ, Prentice-Hall Blassingame, J. (1972): The slave community: Plantation life in the antebellum South. New York, Oxford University Press Bowman, P. (1995): Coping with provider role strain: Adaptive cultural resources among Black husband-fathers. Journal of Black Psychology, 16(2), 1–21. Bowman, P. (1995): Education and responsible fatherhood among African Americans: Socialization, mobilization, and allocation challenges. In: V. L. G adsden – W. Trent (eds.): Transitions in the life-course of African American males: Issues in schooling, adulthood, fatherhood, and families [Monograph WP-95-21, National Center on Fathers and Families, Philadelphia, University of Pennsylvania Brien, M. L. – Willis, R. J. (1997): The partners of welfare mothers: Potential earnings and child support. The Future of Children, 7(1), 65–73. Bumpass, L. L. – McL anahan, S. (1989): Unmarried motherhood: Recent trends, composition, and Black-White differences. Demography, 26, 279–286. Burton, L. M. – Dilworth-Anderson, P. (1991): The intergenerational family roles of aged Black Americans. Marriage and Family Review, 16, 311–330. Chase-L ansdale, P. L. – Brooks-Gunn, J. (1991): Research and programs for adolescent mothers: Missing links and future promises. Family Relations, 40, 396–403. Clark, K. B. (1965): Dark ghetto: Dilemmas of social power. New York, Harper & Row. Magyarul: Clark, K. B.: Fekete gettó. A hatalom dilemmái. 2. kiadás. Educatio Kht., Budapest, 2008. Coleman, J. S. – C ampbell, E. Q. – Hobson, C. L. – McPartland, J. M. – Mood, A. – Weinfeld, F. O. – York, R. L. (1966): Equality of educational opportunity. Washington, DC, U.S. Government Printing Office Darity, W. A., Jr. – Myers, S. L., Jr. (1995): Family structure and the marginalization of Black men: Policy implications. In: M. B. Tucker – C. Mitchell-Kernan (eds.): The decline in marriage among African Americans: Cause, consequences, and policy implications. New York, Russell Sage Foundation Dornbusch, S. M. – C arlsmith, J. M. – Bushwall, S. J. – Ritter, H. L. – Hastorf, A. H. – G ross, R. T. (1985): Single parents, extended households, and the control of adolescents. Child Development, 56, 326–341. DuBois, W. E. B. (1899): The Philadelphia Negro. Philadelphia, University of Pennsylvania DuBois, W. E. B. (1908): The Negro American Family. Atlanta, GA, Atlanta University Press

103

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények Elder, G. (1985): Household kinship and the life course: Perspectives on Black families. In: M. B. Spencer – G. K. Brookins – W. R. Allen (eds.): Beginnings: The social and affective development of Black children. (29–44.) Hillsdale, NJ, Lawrence Erlbaum Associates Farley, R. – Allen, W. R. (1987): The color line and the quality of life in America. New York, Russell Sage Foundation Fernandez-Kelly, M. P. (1995): Social and cultural capital in the urban ghetto: Implications for the economic sociology of immigration. In: A. Portes (ed.): The economic sociology of immigration: Essays on networks, ethnicity, and entrepreneurship. New York, Russell Sage Foundation Frazier, E. E. (1939): The Negro family in the United States. Chicago, University of Chicago Press Furstenberg, F. F., Jr. – Hershberg, T. – Model, J. (1975): The origins of the female-headed Black fam­ily: The impact of the urban experience. Journal of Interdisciplinary History, 6(2), 211– 233. Furstenburg, F. (1991): Divided families: What happens to children when parents part. Cambridge, MA, Harvard University Press G adsden, V. L. – Hall, M. (1996): Intergenerational learning: A review of the literature on fathers and families [Monograph LR-96-7], National Center on Fathers and Families, Philadelphia, University of Pennsylvania G adsden, V. – Pouncy, H. – Brenner, E. (1997): Unemployment and father involvement among low income, noncustodial fathers. Workforce Investment Quarterly, National Governors’ Association, 4, 26–34. G adsden, V. L. – Smith, R. R. – Jordan, W. J. (1996): The promise of desegregation: Tendering expectation and reality in achieving quality schooling. Urban Education, 31 (4), 381–402. Gutman, H. G. (1976): The Black family in slavery and freedom 1750-1925. New York, Vintage Books Hagestad, G. O. (1987): Problems and promises in the social psychology of intergenerational relations. In: R. Fogel – E. Hatfield – S. Kiesier – J. March (eds.): Stability and change in the family. New York, Academic Press, 11–46. Hareven, T. K. (1982): The life course and aging in historical perspective. In: T. K. Hareven – K. J. Adams (eds.): Aging and life course transitions: An interdisciplinary perspective. New York, Guilford, 1–26. Hewitt, P. (1994): Families in flux. The Political Quarterly, 65(2), 168–178. Hill, R. (1972): The strengths of Black families. New York, Emerson-Hall Jackson, J. (ed.). (1991): Life in Black America. Newbury Park, CA, Sage Jaynes, G. D. – Williams, R. M. (1989): A common destiny: Blacks and American society. Washington, DC, National Academy Press Jarrett, R. L. (1994): Living poor: Family life among single-parent, African American women. Social Problems, 41(1), 30–49.

104

Vivian L. Gadsden: A fekete családok intergenerációs… Johnson, D. J. (1988): Parental racial socialization strategies of Black parents in three private schools. In: D. P. Slaughter – D. J. Johnson (eds.): Visible now: Blacks in private schools. Westport, CT, Greenwood, 251–267. K ane, D. – G adsden, V. – Annorer, K. (1997): The fathers and families core learnings: An update from the field. Philadelphia, National Center on Fathers and Families, University of Pennsylvania. Kerner Commission Report (1968): The National Advisory Commission on Civil Disorders. New York, Bantam Markus, H. (1987): Dynamic self-concept: A social psychological perspective. Annual Review of Psychology, 38, 299–337. Mason, P. L. (1996): Joblessness and unemployment among African American men and fathers: A review of the literature [Monograph LR-96-3], Philadelphia, University of Pennsylvania Massey, D. S. – Denton, N. A. (1993): American apartheid: Segregation and the making of the underclass. Cambridge, MA, Harvard University Press Maynard, R. A. (ed.) (1997): Kids having kids: Economic costs and social consequences of teen pregnancy. Washington, DC, Urban Institute McDaniel, A. (1994): Historicai racial differences in living arrangements of children. Journal of Family History, 19(1), 57–77. Mclanahan, S. – Sandefur, G. (1994): Growing up with a single parent: What hurts, what helps. Cambridge, MA, Harvard University Press Mcloyd, V. C. (1990): The impact of economic hardship on Black families and children: Psychological distress, parenting, and socioemotional development. Child Development, 61, 311–346. Miller, A. (1993): Social science, social policy, and the heritage of African American families. In: M. B. K atz (ed.): The „Underclass” debate: Views from history. Princeton, NJ, Princeton University Press, 254–289. Model, S. (1993): Ethnic niche and the structure of opportunity: Immigrants and minorities in New York. In: M. B. K atz (ed.): The „Underclass „debate: Views from history. Princeton, NJ, Princeton University Press, 161–193. Moynihan, D. P. (1965): The Negro family: Case for national action. Washington, DC: Department of Labor, Office of Policy, Planning, and Research National Commission on Children (1991): Beyond rhetoric: A new American agenda for children and families. Washington, DC, U.S. Government Printing Office National Institute of Child Health and Human Development (in press): The NICHD study of early childcare. Bethesda, MD, Author Oliver, M. – Shapiro, T. (1995): Black wealth/White wealth: A new perspective on racial inequality. New York, Routledge R ainwater, L. (1970): Behind ghetto walls: Black families in a federal slum. Chicago, Aldine

105

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények Scott-Jones, D. (1991): Educational levels of adolescent childbearers at first and second births. American Journal of Education, 99(4), 461–480. Shimkin, D. B. – Shimkin, E. M. – Frate, D. A. (eds.) (1978): The extended family in Black societies. The Hague, The Netherlands, Mouton Spencer, M. B. – Markstrom-Adams, C. (1990): Identity processes among racial and ethnic minority children in America. Child Development, 61(2), 290–309. Stack, C. B. (1975): All our kin. The Hague, The Netherlands, Mouton Stack, C. B. – Burton, L. (1993): Kinscripts. Journal of Comparative Family Studies, 24 (Summer), 157–170. Staples, R. (1985): Changes in Black family structure: The confliet between family ideology and structural conditions. Journal of Marriage and the Family, 47, 1005–1013. Sum, A. – Fogg, N. (1989): The changing economic fortunes of young Black men in the new American economy of the 1980s. Boston, MA, Northeastern University, Center for labor Market Studies Sum, A. – Fogg, N. (1990): The changing economic fortunes of young Black men in America. Black Scholar, January-March, 47–53. Taylor, R. L. – Chatters, L. M. – Tucker, M. B. – Lewis, E. (1990): Developments in research on Black families: A decade review. Journal of Marriage and the Family, 52, 993–1014. Testa, M. (1990, August): Joblessness and absent fatherhood in the inner city. Paper presented at the annual meeting of the American Sociological Association, Washington, DC Thomas, W. I. – Znaniecki, F. (1918): The Polish peasant in Europe and America: Monograph of an immigrant group. Boston, G. Badger U.S. Bureau of the Census (1990): The Black Population of the United States: March 1994 and 1993 (Current Population Reports): Washington, DC, U.S. Government Printing Office Wilson, W. J. (1996): When work disappears. Chicago: University of Chicago Press U.S. Bureau of the Census (1995): Child Support for Custodial Mothers and Fathers: 1991 (Current Population Reports). Washington, DC, U.S. Government Printing Office U.S. Government Printing Office (1988): Who’s minding the kids. Washington, DC, Author Wilson, M. N. – Kohn, L. P. – Curry-El, J. – Hinton, I. D. (1995): The influence of family structure characteristics on the childrearing behaviors of African American mothers. Journal of Black Psychology, 21(4), 450–462. Wilson, W. J. (1973): Power, racism, and privilege: Race relations in theoretical and sociohistorical perspectives. New York, Macmillan Wilson, W. J. (1987): The truly disadvantaged: The inner city, the underclass, and public policy. Chicago: University of Chicago Press

106

Boreczky Ágnes

Családtörténet és társadalmiföldrajzi mozgás – a szimbolikus család szerepe A szimbolikus családfogalom és az értelmezés szintjei A tanulmányban a Berger–Luckmann-féle szocializációs elmélet és a szimbolikus családelmélet összekapcsolásával a mobilitás–iskoláztatás–migráció témáját kívánom kitágítani. A szocializációt a „külső valóság” internalizálásaként felfogva, a szimbolikus családelmélet segítségével lehetőség nyílik arra, hogy az egyes családokban elmesélt, megörökített vagy csak evidensen jelen lévő valóságokat leírjuk, és a családi logikába illesztve a mobilitásra, az iskoláztatásra, a helyváltoztatásra stb. vonatkoztassuk. A szimbolikus család fogalmát John G illistől kölcsönöztem. G illis szerint kétféle családunk van: az egyik, amellyel nap mint nap együtt élünk, a másik pedig, amely identitásunk alakulásában játszik jelentős szerepet (G illis, 1996). Ez utóbbi a szimbolikus család, amelynek tagjai – legyenek távoli vagy közeli rokonok, élők vagy holtak – elsősorban az emlékezetünket és a képzeletünket népesítik be, s a minták sokasága révén lehetőséget teremtenek arra, hogy a tényleges döntés kockázata nélkül megéljünk akár tucatnyi életet, bejárjuk rég eltűnt korok helyszíneit és intézményeit. A szimbolikus család ekképpen egy olyan társadalmi-földraj­ zi térben és időben kiterjesztett rendszer, amely kitágítja szűkös földrajzi-fizikai létünket, egyúttal határt és irányt szab cselekedeteinknek, választásainknak. A szimbolikus család működése, funkciói többféleképpen és több szinten értelmezhetők. Ezek a következők: • fontos személyek, szignifikáns mások; • családi ünnepek, szokások, rítusok, vakációk, albumok, dokumentumok (például levelezések, naplók) stb.; • mítoszok, eredettörténetek, történetek, epizódok; • a családi rendszer egésze. A fontos személyek, szignifikáns mások közvetítésével nagyon sokféle valóságnak leszünk részesei. A nagyobb rokonsági vagy baráti minták szerepe egyes élethelyzetekben – például nagyobb döntések előtt – sokkal fontosabb, mint gondolnánk. A sokszor rejtőzködő, látenciában maradó minták mozgósíthatnak és mozgósíthatók. „Az emlékeinkben mások mintáit hordozzuk magunkban” – írja Kenneth J. G ergen a The Saturated Self című művében. „Ha a feltételek kedvezőek, a mintákat cselekvésbe fordítjuk. Mindegyikünk a másik (the other)

107

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények lesz, annak a reprezentánsa vagy helyettesítője. Általánosabban fogalmazva, …énjeinket növekvő mértékben mások népesítik be” (G ergen, 1991, 71.). Ezek a mások a közel 600 fős reprezentatív vizsgálatunk1 tanúsága szerint még a legfiatalabb korosztály esetében is elsősorban a tágabb családból kerülnek ki. Arra a kérdésre, hogy gyerekkorában ki jelentette a szűkebb családot, az 574 válasz közül 201 esetében, azaz megközelítően minden harmadikban szerepel valamelyik nagyszülő vagy rokon, sőt 25-ben a nagyszülők egyenesen az első helyre kerültek. A kapcsolatok az anyai nagyszülőkkel a legerősebbek, de a gyerekkori élmények-tapasztalatok egy szövedékes család képét rajzolják elénk. A 201 család közül 33-ban mindkét anyai, 24-ben mindkét apai, 45-ben pedig anyai és apai nagyszülő egyaránt a szűkebb család tagja, de 40 családban egy vagy több rokon, nagynéni, nagybácsi, keresztszülő stb. is ide tartozott: a szülőkkel és testvérekkel együtt ők, illetve a velük való azonosulás révén az általuk interiorizált valóságok, az általuk közvetített valóságértelmezések alkotják a szimbolikus családfogalom első szintjét. A második szint a családi együttléteké, amelyek a kvalitatív családi idő (G illis, 1996) intenzitásával együtt az összetartozást tudatosítják, az összetartozás érzését erősítik. Ehhez társulnak a családi élet dokumentumai (esküvői fényképek, videók, nyaralások, utazások, iskolai ballagás, diplomaosztás stb. során készült felvételek, albumok), amelyek már egy megszerkesz­ tett családkép egyes szakaszait rögzítik és örökítik át a következő nemzedékre, s amelyek ugyanakkor – az emlékezet működését is kondicionálva – ismételten szoros mentális és érzelmi kötelékbe vonják a család tagjait. A harmadik, igen kiterjedt szint a történetek szintje. A generációk közötti kommunikációban megjelenő emlékezeti idő és tér általában 3-4 nemzedéknyi (vö. kommunikatív emlékezet, Assman, 1999). A történetek tér- és időszerkezetében, fordulópontjain keresztül, de a legegyszerűbb epizódok révén is sajátos értékek közvetítődnek. Minden család számos történetet őriz, a családi mítoszok „hősök”-től és fekete bárányoktól népesek, de vannak eredet-, helytállás- és hűségtörténetek, siker- és karriertörténetek, „alkoholista” történetek, öngyilkos történetek stb., amelyek a fontos személyeken keresztül megélt valóságokkal együtt, egymásba is szövődve sajátos családi valósággá és értékvilággá állnak össze. 2 Ez utóbbi az összetartozás-tudat mellett, illetve azon keresztül az elvárásokat és a tűréshatárokat jelzi a felnövekvő generáció számára. A történetek tehát egyfelől kanalizálnak, másfelől határkijelölő funkciójuk van. A családi narratívá(k)ban nyíltan, gyakran azonban latensen vagy rejtetten sokrétegű és sokszínű valóság akkumulálódik. A múlt–jelen–jövő együttesében szerkesztett, újraés újra­mondott felejtés vagy emlékezettúlsúlyos történetek (Ricoeur, 1999) belsővé tétele révén a legfiatalabb generációkban öntudatlanul is kialakul a történelem és a személyes lét alapdimenzióihoz (például folytonosság–változás, szabadság–determináció, hagyományőrzés–hagyományteremtés, autonómia–függőségi helyzet–kiszolgáltatottság, reflektivitás– reflektálatlanság) való általánosabb viszony. A család ugyanis, akár törekszik rá, akár nem,

Modernitás és család. OTKA-kutatás (T 34965 sz.) Természetesen vannak olyan esetek (szegény vagy szétszóródott stb. családok), amikor a családban nincsen összefüggő történet. (A szakirodalomból ismert, hogy a családtörténet elterjedése a polgárosodáshoz, a családon belüli polgárosodási folyamatokhoz kötődik.) De epizódok mindenütt vannak, és ha nem is alkotnak teljes valóságértelmezést, önmagukban is jelentésértékűek. 1 

2 

108

Boreczky Ágnes: Családtörténet és társadalmi-földrajzi mozgás… még a legegyszerűbb epizódok felidézésével is átadja saját, a mindennapok és a történelem eseményeire, folyamataira reflektáló, azokból általánosított logikáját. A narratívákon keresztül közvetített tartalmak A szimbolikus család kiterjedése

A világ bejárhatósága-helybenmaradás

Mesék, történetek, epizódok tartalma

Idegen helyszínek, események, letűnt világok, foglalkozások stb. ismerete A nagy történelem és a személyes történelem találkozása, fordulópontjai

A történetek logikája

Történelem és a személyes lét alapdimenziói­ hoz való viszony (például folytonosság–változás, szabadság–determináció, hagyományőrzés– hagyományteremtés, autonómia–függés– kiszolgáltatottság stb.) Alkalmazkodás, viszonyulások, beállítódások (vesztes- vagy győztestudat, mozgékonyság–tehetetlenség, megtorpanások, idegenség, kívülállás, túlzott alkalmazkodás, konformitás stb.)

Minták

Értékek, szerepkészlet

A világ különböző pontjaira szétszóródott család tagjai például – függetlenül attól, hogy találkoznak-e egymással, vagy sem – megszelídíthetik a távolságokat. Sajátosan érzékelt (megnőtt, áthághatatlan) távolságok, valamint frusztrált érzelmek kapcsolódhatnak viszont a külföld és az otthon képéhez azokban a családokban, ahol a háborúk utáni területrendezések valódi és szimbolikus határokat emeltek az egyes családrészek, családi ágak közé. Ugyanaz a távolság lehet néhány órányi és mégis átjárhatatlan: a körülmények hatására a közel és a távol nem csupán átértelmeződik, hanem más-más érzelmekkel (ismerősség, otthonosság, idegenség, öröm, düh stb.) töltődik fel, és a szabadság és a kiszolgáltatottság fogalmaiban is absztrahálódhat. De magának a szabadságnak a tartalma is igen eltérő lehet. Egyik esetben úgy jelenik meg, mint a szorongató családi kötöttségektől való elszakadásról szóló modern történet, míg egy másikban a női emancipációs törekvések, az autonómia, az önállóság, a saját élet alakításának élménye a meghatározó. Megint más esetben a szabadság a vallási kötöttségektől és tilalmaktól való eloldódás, vagy – a modernizációval járó, fokozatos – elszakadás a paraszti munkától, amelyet a „felhőtlen”, játékos gyereklét, a nemi szerepek szerinti megkülönböztetések eltűnése-meggyengülése reprezentál. A történetek nagyhatású alapmotívumai a folytonosság, illetve a változás. A kontinuitás képét éltető, azt hangsúlyozó családokban erősebb a hagyományőrzés, nehezebben változtatnak helyet, a döntéseikben nagyobb szerepet játszik a család, a család közelsége. A változás – ha erőszakos, kényszer szülte, ha családi tragédiák (deklasszálódás, elszegényedés, halálesetek, betegségek) következménye – összegződhet a kiszolgáltatottság érzése, a függőség, az alkalmazkodási kényszer keserűséggel általánosított kudarcos logikájában,

109

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények de eredményezheti a túlélés képessége felett érzett büszkeséget is. Végződhet a család széthullásában, netán egy felerősített késztetésben, hogy a család különböző hagyományait egy sajátos hagyományrendszerré építse. A történetek egy része olyan időkbe és világokba kalauzol, olyan valóságokat személyesít át, amelyek egyébként már csak történelemkönyvekből, az irodalomból vagy képeslapokról ismerősek. Az epizódok a legkülönfélébb helyzeteket jelenítik meg: háborús lövészárkokat, hadifogságot, emigrációt, letűnt világok mindennapjait, szokásait, egykor volt foglalkozásokat, valamikori csínytevéseket, vágyakat és csalódásokat stb. Groteszkek vagy ironikusan humorosak, drámaiak vagy szentimentálisak, poétikusak vagy „semlegesek” – a mesélőik viszonyairól vallanak, azokat adják tovább. Az epizódok közül nem egy – anélkül, hogy annak szánnák – korrajzzá, tantörténetté válik. Mint például H. Irén néni visszaemlékezése a búcsújárásokra, vagy az osztatlan elemi iskolára, ahova a gyerekeknek minden reggel fát kellett vinni, mert máskülönben nem volt mivel fűteni. Vagy Sz. Gizella mama gyerekkori meséi a megörökölt nevelőnőről, a házitanítókról, a játszópajtásairól és a játékairól a kastély parkjában; a papáról, aki sosem veszítette el a fejét és a humorát; az összetartozásról és a véletlenekről. A negyedik szint a tágabb család és a rokonság által reprezentált, életpályákkal, elágazásokkal szabdalt – történetileg és szinkronitásában egyaránt létező – családi rendszer egésze, amelynek hatását bár számos empirikus adat (a szakma- és foglalkozásválasztások ismétlődése, a megszakadt pályák több generációval későbbi folytatódása akár a nem vér szerinti családi ágon is, a költözések és a párválasztások mintázata stb.) bizonyítja, a mélylélektan fogalmi rendszerében nagyon is jól leírható (Szondi – családi tudattalan, kényszer- és választott sors, 1996; Ábrahám – transzgenerációs fantom, 1975–2001 stb.), de az eddigi kutatások alapján a bonyolult közvetítések miatt szociologikusan csak részben és még mindig csak hipotetikusan értelmezhető.

110

Boreczky Ágnes: Családtörténet és társadalmi-földrajzi mozgás…

A Krajnyák család3 – rövidített esettanulmány A szimbolikus értelmezések rövid ismertetése után a következőkben a családtörténeti módszer alkalmazásával a családon belüli társadalmi-földrajzi mozgást és az ezekhez közvetlenül kapcsolódó néhány összefüggést mutatom be egy, a már említett kutatásból kiemelt család példáján. A választott család jól illusztrálja azt a korábban megfogalmazott tételt, hogy az egyéni döntések a nagycsaládi rendszeren belül születnek, és azon belül érthetőek.

A Krajnyák család K. J. 1918. Pilisvörösvár, Kisalag bőrös, tímár, kőműves, faesztergályos

gépírónő, Dunakeszi varrónő, Budapest

K-né M. 1939. Kapuvár, Párkány, K. F. 1937. Kisalag, Léva, Esztergom, Fót Szulok, műszerész, Kisalag, meós, Fót szakmunszövőnő, kásképző, kistisztviselő, esti szaknyolc osztály középiskola

K. F. 1964. Fót műszerész vállalkozó, szakközépiskola

B. M. Erdély, Kapuvár, Párkány, Léva, Esztergom, Szulok, Barcs, Zalaegerszeg, Kisalag vám- és pénzügyőr érettségi, tiszti iskola

Pásztó, Kapuvár stb. Fót háztartásbeli négy polgári

H. E. 1921. Fót, Pilisvörösvár, Kisalag háztartásbeli

K. T. 1968. Fót műszaki szakközépiskola

V-né V. 1931. Kapuvár Veszprém, Fűzfő, Fót vegyészmérnök

V. M. Veszprém, Fűzfő, Fót vegyészmérnök

V. J. 1968. Fót, Budapest, Fót angoltanár, egyetem

A Krajnyák családban az egyik ágon egy lokalitáshoz, szakmatanuláshoz és iparossághoz kötődő családi minta ötvöződik a másik ág (részlegesen hagyományozódó) középosztálybeli elképzeléseivel. A kettő találkozási pontján a ma 67 éves Krajnyák Ferenc felesége áll, akinek iskolai pályája a „nagytörténelmi események” hatására kibillent, és majdani férje családjának logikáját követve annak pályaívére helyeződött át: apja deklasszálódását, majd halálát követően szövőnőnek tanult, később gyári tisztviselőként a 70-es, 80-as évek jellegzetes vidéki kistisztviselő-munkás (férje műszerész) rétegének aspirációit és életét élte. A család további pályáján (lásd a családfát), a már említett két minta örökítődött tovább. 3 

A név és a helynevek természetesen fiktívek.

111

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények A család – egyébként is meglehetősen rövid távú – emlékezetében a diszkontinuitást egyik ágon egy tabuizált asszimilációs történet (K. F. már nagyfiú volt, amikor véletlenül rájött, hogy az apja tud tótul, tehát tót?), a másikon egy leszakadás és deklasszálódás történetét hordozza. A paraszti családból származó Balogh Mihály az első világháború után a katonaság (a családi történet szerint az átnevelés) elől szökve Erdélyből került Magyarországra. A családjával minden kapcsolata megszakadt, akkor sem találkozott velük, amikor az erdélyi területek visszacsatolása után egy ideig Erdélyben szolgált. [Két generációval később – „a múlt elvesztett ország” – egyik unokája az elszakadt szálat úgy fűzi újra, hogy a család eredetét említve valamikori létező (?) örmény ősökről regél.] Leérettségizett, majd vámtiszt lett, egyik határ menti településről a másikra helyezték. A háború után B-listára került, és altisztként dolgozott 1952-ben bekövetkezett haláláig. Balogh Mihály számára mindennél fontosabb volt, hogy a gyerekei iskolázottak legyenek. Amikor a nagyobbik lánya, Valéria középiskolába került, maga is beköltözött vele a városba, Zalaegerszegre. Az érettségi után Valéria a veszprémi egyetemre került, ott ismerkedett meg a férjével, aki szintén vegyészmérnök. Valéria státusa ugyanakkor még az apa két világháború közötti középosztályosodási elképzeléseinek megfelelően alakult. Az ő lánya ezt a trendet folytatva a hagyományos középosztályi kulturális tőkeképződés és státusmegtartás vonalán maradt, maga is egyetemet végzett, jelenleg angoltanár. Valéria és a férje az egyetem elvégzése után Fűzfőn dolgozott, de néhány évvel később Fótra költöztek, ott telepedtek le, és ma is ott élnek. A költözéskor Valéria apja ugyan már nem élt, de az anyja, a húga és annak családja Fóton lakott. (Ők még 1952-ben költöztek Szulokról Kisalagra. Annyi pénzük még volt, hogy ott egy kisebb házat vásároljanak, később pedig Fóton építkeztek.) Valéria vágyát, hogy a családjához közel éljen, feltehetően a korábbi költözésekhez kapcsoló menekülésélmények is motiválták: az apja is menekült volt, és nekik is menekülniük kellett a Felvidékről, amikor az apja zsidóbarát hírébe került. (Az egyik fontos költözéstörténet, K. F. külön szobája is a külső körülmények kényszeréről szól. K. F. szüleinek azért kellett új telket venniük, mert az ár kiöntötte őket, és a kis K. F. majdnem a vízbe fulladt.) Arra a kérdésre tehát, hogy vajon miért van szükségük egymás fizikai közelségére, miért koncentrálódik és marad ugyanazon a helyen több generáción keresztül is a család nagyobb része – az anyagi feltételek szűkössége mellett – az együttlét biztonsága, az ebből fakadó védettség a válasz. Idősebb Krajnyák Ferenc helybéli lányt vett el. Még Kisalagról ismerte feleségét (egy motorbalesetben meghalt katonatársa özvegyét), aki a szemközti házban lakott édesanyjával. Mária nem tanult tovább, a nyolc osztály elvégzése után előbb szövőnőként dolgozott, majd gyári kistisztviselő lett. Esetében a hagyományos középosztályosodási minta folytonossága megszakadt. Pályája íve férje családi pályájába kapcsolódik, ebben az apa státusvesztésén és elszegényedésén kívül valószínűleg szerepet játszott az is, hogy az apja élete nagyon szorosan kötődött egy adott intézményhez (a Vámparancsnokság segítette a menekülésben, egyik kollégája fogadta be. Ő adott otthont a nagyobbik lányának is, amikor az felső tagozatosként Barcsra járt iskolába). A középosztályi helyzet így egy személyesen reprezentált, erős, de specifikus intézményi azonossághoz, illetve hivatali szerephez kötődött, nem válhatott általánosabb érvényű értelmiségi mintává. Krajnyákné, Mária irodista pozíciója, a saját és a férje munkahelyi jövedelméből, a maszekolásból, majd a kisgazdaságból önerővel felépített ház, az autó és a helyi státus az elvesztett státus részleges helyreállításához vezetett. [A történetben a korszak vidéki középosztálybeli életmódjának minden eleme jelen van: a tőkeszegény házépítés (az önállóság szimbóluma),

112

Boreczky Ágnes: Családtörténet és társadalmi-földrajzi mozgás… amely ház ma a három generáció közös lakhelye; a maszekolás, a málnázás = állandó, a végtelenségig vállalt túlmunka, a feleség málnázás közben lett először rosszul stb.] Idősebb Krajnyák Ferenc gyerekei mindketten az apai ág mobilitási pályáján belül mozognak: műszerészek; az egyik vállalkozó, a másik munkás, de mind a két fiú nappali tagozaton, szakközépiskolában érettségizett (az apjuk még estire járt). A 70-es és 80-as években a két család által képviselt eltérő mintát és státushelyzetet részint a körülmények, részint a körülményekből is eredő hasonló életmód homogenizáltaegyenrangúsította. Valériáék családi házát idősebb Krajnyák Ferenc építette fel a fiaival. A házépítés szimbolikusnak is tekinthető, bár mindkét család stratégiája legitimációval bírt, vidéken a Krajnyákék által képviselt boldogulási minta elterjedtebb volt és nagyobb támogatottságot élvezett. A 90-es évekre a helyzet alapvetően megváltozott. A két világ konfliktusát tulajdonképpen idősebb Krajnyák Ferenc fogalmazta meg, amikor a gyerekeivel kapcsolatban azt mondja, hogy nem szeretne a helyükben lenni („nem az én világom”, „csúfos világ”), mert a mai világot a kiszolgáltatottság és a bizonytalanság jellemzi. Az elégedetlenségnek fontos (bár nem tudatosított) eleme, hogy a Kádár-korszak vidéki középosztályosodásának bejárt útjai lezárultak, és a két Krajnyák fiúnak a jellegzetes vidéki-falusi pályáról kellene átmozdulni egy másik vágányra. A váltást némiképpen segítheti az apai nagyapa „öröksége”, aki maga is többször változtatott szakmát, és sajátos módon az egykori mesterember mentalitás hiánya, de nehezítheti, illetve korlátozhatja a továbbtanulás hiányából is fakadó, szűkös, behatároltnak tűnő kapcsolati tőke (ifj. Krajnyák Ferenc baráti társasága a középiskolai barátokból áll): a vállalkozáshoz, a mai középosztálybeli státus biztosításához nagyobb mozgásteret jelente­ ne az egyetemi-főiskolai diploma. Valószínűleg innen ered, hogy az iskolai pálya felértékelődött. Ifj. Krajnyák Ferenc például életének nagyobb fordulatait számba véve az anyja halála és a lánya születése mellett azt említi, hogy a szakközépiskola harmadik osztályában pótvizsgára bukott. Erre vezethető vis�sza az is, hogy a legfiatalabb generáció iskolai teljesítménye mindennél előbbre való: K. F. rendszeresen ellenőrzi nagyobbik lánya iskolai előmenetelét, és sok mindentől eltiltja, ha elégedetlen az eredményeivel, valamint – ha bűntudatosan is – saját iskolai kudarcait anyja iskolázatlanságával (a megfelelő segítség hiányával) hozza kapcsolatba. Végső soron a Krajnyák és a Vidra család esetében a szimbolikus család, a tágabb és a szűkebb család tagjai által betöltött (státus, iskolázottság, foglalkozás, karrier, vagyoni helyzet stb.) történeti-társadalmi tér kevéssé differenciált, meglehetősen egynemű, és csak lassan (vagy egyáltalán nem?) tágul. A kis mobilitás tetten érhető a munkahelyekben is: a családban mindenkinek maximum 2-3 munkahelye volt, idősebb Krajnyák Ferenc egész életében ugyanott dolgozott, ifjabb Krajnyák Ferenc is csak azért kezdett vállalkozásba, mert a munkahelye megszűnt. A foglalkozásváltozások (nagyapa: bőrős, tímár, kőműves, faesztergályos, illetve Krajnyák Ferenc műszerész, majd meós) szintén többnyire valamilyen egészségi probléma következményei, vagyis a változtatást inkább a körülmények, mint az ambíciók generálják. A kis társadalmi és a középgeneráció kis földrajzi mozgásának sajátossága, hogy jóllehet a családban elvárásként él a „vidd többre, mint én”, a történetek közül egy sem szól a felemelkedésről, és a boldogulás is inkább mintha a jobb életkörülmények, továbbá a munka („munka nélkül nem tudok meglenni”, „tenni-venni kell” – K. F. örökmozgónak nevezi ma-

113

Nem hagyományos családmodellek – családkutatási módszerek, eredmények gát), illetve a munkaidentitás, a hozzáértés fogalomkörével lenne rokon („a vasas szakmában mindent csináltam”, „a gyerekek jól csinálják, amit csinálnak, egyik sem egy Einstein, de mindegyik érti a dolgát stb.”). Az elmúlt ötven évben mindkét család megtelepedett Fót környékén (Kisalag, Dunakeszi, Vác, Fót, Budapest), és azóta ezen a kisebb körön belül változtat lakóhelyet. Más szempontból is a már említett kb. 30 kilométeres kör jelenti azt a szűkebb világot, amin belül a család életének főbb eseményei (iskola, munkahely, párválasztás, házasság stb.) zajlottak és zajlanak, és ami belső világuk magját is képezi. Ennek megfelelően például idősebb Krajnyák Ferenc saját életének fordulópontjai a katonaság, a nősülés, illetve az, hogy 1956-ban a barátai elhagyták az országot. Mindez mégsem jelenti azt, hogy a családban ne lennének alternatívák. A kétféle történeti minta, valamint a folyamatos reflexió (az egyes családstratégiák egymást érvényesítik, értelmezik-újraértelmezik) lehetőséget teremt arra, hogy a változásokat már több generáció megélt, kipróbált, általánosított tapasztalataira alapozzák.

Összegzés A társadalmi tér történeti időszerkezetében a szimbolikus család jelöli ki azt a saját teret, amelyen belül az egyéni döntések megszületnek, és amelyek az egyéni mozgások keretét képezik. Ez úgy is értelmezhető, hogy az utódok számára több választási lehetőséget, de nagyobb kényszert is jelent, ha a szimbolikus tér heterogén, vagyis többféle valóságot, többféle eltérő valóságélményt, többféle mintát reprezentál, illetve, hogy minden újszerű döntésnek, új pályának mozgástérnövelő hatása van. Ugyanakkor adott társadalmi szituációban a családi történetek (pályák, minták) szinkronizálódnak. Az így létrejövő homogenitás addig tart, amíg a társadalmi konszenzus, amikor a társadalmi szituáció megváltozik, az egyneműség is felbomlik. A történetek szétesnek (vö. sorsesemény, Tengelyi, 1998), újra kell alkotni, újra kell mondani őket. Az új helyzethez való alkalmazkodás sikeressége részint azon múlik, hogy van-e a családban elég más (történetként is elmondható) tartalék minta („kulturális tőke”, hogy sikerül-e a családot saját törté­ neti-társadalmi terén belül más pályára állítani). Ez utóbbi állítást megfordítva talán az is megfogalmazható, hogy valójában az a család a hátrányos helyzetű, ahol a tágabb család mintái zárványozódnak, ahol hiányoznak a helyzet megváltoztatásához szükséges, a megélt realitással bíró, egyben legitimált alternatívák.

Hivatkozott irodalom Ábrahám Miklós (1975): Feljegyzések a fantomról – Freud metapszichológiájának kiegészítése. In: Ritter Andrea – Erős Ferenc (szerk.): A megtalált nyelv. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2001, 66–71. Assman, J. (1999): A kulturális emlékezet. Atlantisz Kiadó, Budapest. Berger, P. – Luckmann, T. (1975): A valóság társadalmi megformálása. Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont.

114

Boreczky Ágnes: Családtörténet és társadalmi-földrajzi mozgás… G ergen, K. J. (1991): The Saturated Self. Basic Books. G illis, J. R. (1996): A World of Their Own Making: Myth, Ritual, and the Quest for Family Values. Basic Books, New York. G illis, J. R. (1996): Making Time for Family: The Invention of Family Time(s) and the Reinvention of Family History. Journal of Family History, 1996/21, 4–21. Ricoeur, P. (1999): Narratívák 3. Emlékezés–felejtés–történelem. In: Thomka Beáta (szerk.): A kultúra narratívái. Kijárat Kiadó, Budapest. Szondi Lipót (1996): Ember és sors. Kossuth Kiadó, Budapest. Tengelyi L ászló (1998): Élettörténet és sorsesemény. Atlantisz, Budapest.

115

Nem hagyományos családmodellek – társadalmi egyenlőtlenségek – oktatás, identitás

Birgit Leyendecker – Michael E. Lamb

A latinó családok

1

A latinó családok az USA lakosságának harmadik legnagyobb, egyben leggyorsabban növekvő demográfiai szegmensét képviselik. Ha a legális és illegális bevándorlás és a természetes populációnövekedés a jelenlegi arányban folytatódik, akkor a következő században a latinó családok átveszik a fekete családoktól a második legnépesebb csoport helyét. Már önmagában ez a tény azt jelzi, hogy a latinó családok több figyelmet érdemelnek a szociológusok és a fejlődéspszichológia kutatói részéről, mint eddig. Ahogyan azt megkíséreljük bemutatni ebben a fejezetben, a latinó családok számos különleges kihívás előtt állnak és olyan jellegzetességekkel és erősségekkel bírnak, amelyek megkülönböztetik őket az euroamerikai kultúra főáramától, amelynek jellegzetességeit és gyakorlatait általában – és gyakran meggondolatlanul – hagyományosnak tekintik. A latinók csoportja meglepően heterogén, amelynek összetartó ereje az eredeti nyelv (spanyol), a közép- és dél-amerikai eredet, valamint számos olyan egyéb karakterisztikum, amelyek fontos különbséget jelentenek a latinó és az euroamerikai családok között. Jelen fejezetben az előbbiekre koncentrálunk. A latinó családok többsége sok tekintetben különbözik a hagyományos vagy prototipikus euroamerikai családoktól. E különbségek közül háromra fókuszálunk, amelyek alapvető fontosságúak a latinó családok megértésében. Először is, a latinó családok többsége – noha sok család már évszázadok óta az USA délnyugati részén él – az utóbbi két generáció idején emigrált az országba. A demográfiai előrejelzések azt mutatják, hogy a bevándorlás általánosan elterjedt marad (Buriel–DeMent, 1997), tehát a bevándorlási tapasztalatok – amelyet olyan faktorok határoznak meg, mint a társadalmi kapcsolatok hálózata, a szocioökonómiai körülmények változása, illetve az akkulturáció folyamata (Rogler, 1994) – továbbra is meghatározzák a legtöbb latinó család mindennapjait és döntéseit. Ahogyan az illik is egy olyan heterogén csoporthoz, melynek tagjai különböző országokból érkeztek, valamint emigrációs történetük, szociális hálózatuk és szocioökonómiai körülményeik is eltérőek, a latinók is különbözőképpen reagálnak a kihívásokra. Másodszor, a latinó családok abban is különböznek az euroamerikai családoktól, hogy inkább szociocentrikus, semmint individualista kulturális értékeket vallanak. Ezek a tág kulturális orientációk – amelyek az élet különböző aspektusaiban nyilvánulnak meg – a kiterjedt család jelentőségét hangsúlyozzák mint a társadalmi kapcsolatok és támogatás elsődleges forrását, ahogy a gyermeknevelésben tanúsított magatartásformák is az interdependenciát és a kölcsönösséget emelik ki az independenciával szemben. Harmadszor, a kortárs latinó bevándorlók által tapasztalt akkulturációs folyamatok valószínűleg különböznek a korábbi euroamerikai bevándorlók hasonló tapasztalataitól. Habár az euroamerikai bevándorlók olasz amerikaiként vagy ír amerikaiként tekintettek magukra sok Birgit Leyendecker – Michael E. L amb: Latino Families. Megjelent első ízben: Michael E. L amb (ed.): Parenting and Child Development in „Nontraditional” Families. 247–262. angol nyelven, a Taylor & Francis Group LLC részét képező Lawrence Erlbaum Associates Kiadó gondozásában. Minden jog fenntartva. A jelen fordítás az angol nyelvű kiadás engedélyezett magyar fordítása.

1 

119

Nem hagyományos családmodellek – társadalmi egyenlőtlenségek... generációval a bevándorlás után is, gyorsan és könnyedén átvették az Egyesült Államok nyelvét, kulturális eszméit, értékeit és szaktudását. Ezzel ellentétben a latinó családok sokkal inkább hozzáadják a befogadó ország szakértelmét, kulturális értékeit és magatartásmintáit a saját repertoárjukhoz, és csak részlegesen helyettesítik a spanyol nyelvet, illetve az identitásuk lényegi alkotóelemeit képező viselkedésformákat és értékeket.

Latinó családok az Egyesült Államokban – a bevándorlás hatásai Bevándorlás és heterogenitás A bevándorlás az Egyesült Államokba jobbára családi ügy. Rumbaut (1997, 6.) A definíció szerint az Egyesült Államok latinó populációjába sorolható mindenki, akinek családja Latin-Amerika egykori spanyol gyarmatairól származik. Így a latinók eredeti hazája lehet Mexikó, Puerto Rico, Kuba, Közép- vagy Dél-Amerika. E csoport demográfiailag, szociokulturálisan és szocioökonómiailag is rendkívül heterogén. További különbséget tehetünk az etnikai leszármazási vonalak, az Egyesült Államokba történő bevándorlás időpontja, a szocioökonómiai és jogi státus, a társadalmi kapcsolati hálózatok, a családi struktúra és az Egyesült Államokon belüli népsűrűség alapján. A latinók közös tulajdonsága a spanyol nyelv ismerete és azon kulturális értékek, amelyek a kiterjedt család és a közösség jelentőségét hangsúlyozzák. Időkoncepciójuk fókuszában az „itt és most” áll, nagyobb jelentőséget tulajdonítva az embereknek, mint az ütemterveknek (például Suarez-Orozco –Suarez-Orozco, 1994). Elmondható továbbá, hogy a latinók a már évszázadok óta az USA délnyugati részén élő mexikói amerikaiak és az első kubai emigránshullám kivételével átlagosan alacsonyabb szocioökonómiai státussal, illetve rosszabb oktatási és szakmai háttérrel rendelkeznek, mint az USA átlagos állampolgárai. A legtöbb latinó fejlődő, szegénységben és háborúban elmerült országból vándorolt ki egy iparosodott, a hatalom, a privilégiumok és a presztízs másfajta hierarchikus eloszlását megvalósító országba (Rogler, 1994). Valóban, a délnyugaton élő, és a 1848-ban annektálás által az USA állampolgáraivá váló mexikóiak és az 1917-ben állampolgárságot nyerő Puerto Ricóiak kivételével az Egyesült Államokban élő latinók számára a bevándorlás központi élmény. A mexikóiak bevándorlása több mint száz évig tartott, míg a többi spanyol amerikai országból érkezők száma csupán a közelmúltban emelkedett. Az 1994-es népszámlálás adatai alapján Jensen és Chitose (1997) beszámol róla, hogy 150 ezer olyan személynek, akinek mindkét szülője az Egyesült Államokban született, csupán 4,2 százaléka volt spanyol amerikai eredetű, míg az első generációs bevándorlók közel fele (44,3 százalék) volt spanyol amerikai eredetű, így ez számít a legnagyobb bevándorló csoportnak. Az USA Népszámlálási Hivatala által közzétett adatok szerint 1990 és 1994 között kétmillió bevándorló érkezett az USA-ba LatinAmerika országaiból.

120

Birgit Leyendecker – Michael E. Lamb: A latinó családok... Az érkezés ideje Az USA-ba érkezés ideje a diverzitás jelentős forrása a latinó csoportok között és azokon belül is. Vegyük például a Kubából érkezett bevándorlókat. A kubaiak nem érkeztek nagy számban az Egyesült Államokba Fidel C astro 1959-es hatalomra kerüléséig. Az 1960-as évek első emigrációs hullámához csatlakozó kubaiak jelentős része magasan képzett szakember volt, aki politikai okok miatt hagyta el a hazáját. Az idősebb emigránsok – akik elhagyhatták Kubát 1965 és 1973 között – aránytalanul nagy száma miatt sok három generációs kubai háztartás alakult ki az USA-ban. Ezzel szemben az olyan nagy csoportok, mint 1980-ban a marielitók vagy az 1990-es években a balserók nagyobbrészt alacsony szocioökonómiai státusú fiatal férfiakból álltak. Ezért állapíthatta meg Rumbaut azt, hogy „az Egyesült Államokban nincs egyféle kubai amerikai családtípus, hanem a családi formákat a bevándorlók különböző kontextusokra és véletlenszerű eseményekre adott reakciói alakították ki” (1997, 13.). Az USA hivatalos statisztikáit felhasználva Rumbaut (1997) kimutatta, hogy a kubai emigráció modellje – „elsőként a tehetősek, utánuk a szegények” – jellemző a kevésbé fejlett országokból érkező bevándorlókra, és hozzájárul a bevándorlók populációjának diverzitásához. Az USA legális és illegális bevándorlóinak nagy többsége még mindig Mexikóból érkezik (USA Népszámlálási Hivatala, 1993), a jobb gazdasági lehetőségek reményében. A Közép-Amerikából, főként El Salvadorból, Nicaraguából és Guatemalából érkező bevándorlók nagy része a gazdasági nehézségek, a politikai üldöztetés és a polgárháborúk elől keres menedéket. Habár a Közép-Amerikából érkező bevándorlók alkotják a latinók leggyorsabban növekvő csoportját, ugyanakkor ők a legalacsonyabban képzettek és a szegénységi rátájuk is nekik a legmagasabb. A bevándorló családok és a szegénység A vízumok és a munkaengedélyek hiánya, a rossz angoltudás és az iskolázottság viszonylag alacsony szintje mind azon faktorok közé tartoznak, amelyek növelik a latinó családok szegénységének esélyét. A spanyol amerikai háztartások az USA legszegényebbjei írta címlapján a The New York Times 1997. január 30-án. A cikkben a Népszámlálási Hivatal statisztikáit közölték, amelyek valóban riasztóak voltak (G oldberg, 1997). A háztartások bevételei az Egyesült Államok minden etnikai csoportja esetében emelkedtek, kivéve a latinókat: a 27 millió latinó esetében a bevételek 5,1 százalékkal csökkentek, így első ízben fordult elő, hogy a szegénység nagyobb mértékű volt a latinók, mint a feketék körében. Míg a fekete és a fehér tinédzserek iskolai lemorzsolódásának mértéke tartósan 15,5, illetve 12,7 százalékra csökkent, addig ez az arány a latinó diákok körében rendkívül magas (34,7 százalék), bár az érettségizők aránya 1970 és 1990 között minden etnikai csoport, így a latinók esetében is nőtt (Ortiz, 1995). Az oktatás a következő okok miatt problematikus sok latinó család számára: az iskolák, amelyekbe a gyerekeknek járniuk kell, nem megfelelőek a számukra, kevéssé rendelkeznek a bevándorló latinó családok speciális igényeihez szabott oktatási eszközökkel; a szülők a saját alacsony iskolázottságuk és az angoltudás hiánya miatt nem tudnak segíteni a gyerekeiknek; a bűnözés állandó jelenléte a környéken, amely zavarja és csábítja is a fiatalokat; a szegénység miatt inkább a pénzkeresetre van sürgős szükség, nem pedig a tanulásra; végül az a közkeletű vélekedés, hogy a tanulásba fektetett pénz nem térül meg (Ogbu, 1978; Suarez-Orozco, 1994,

121

Nem hagyományos családmodellek – társadalmi egyenlőtlenségek... 1989; Vigil, 1988). A latinó lakosság 90 százaléka városokban él, ahol olyan alulfinanszírozott iskolai rendszerekkel találkoznak, mint a Los Angeles Unified School District, amely tanulóinak 70 százaléka latinó. Sok bevándorlónak nincs más választása, mint hogy olcsó, ám a bűnözés és a különböző bandák által uralt környéken éljen, ahol a tinédzsereket gyakran lenyűgözi a bűnözés szemmel látható „eredményessége”, míg az iskola kétséges előnyei hidegen hagyják őket. A legtöbb belvárosi latinó kamasz számára a bandák szolgálnak viselkedési és öltözködési modellként, míg a családi kötelékek és a támogató szervezetek igyekeznek megvédeni őket az alattomosabb hatásoktól. Nyilvánvaló, hogy a széthullott családokból származó fiatalok és a marginalizálódott, mind eredeti kultúrájuktól, mind az euroamerikai társadalomtól elidegenedett kamaszok nagy valószínűséggel csatlakoznak a bandákhoz vagy tanúsítanak bűnözői magatartást (Buriel–De Ment, 1997; G il–Vega–Dimas, 1994; Horowitz, 1983; Vigil, 1988). Meglepő módon az iskolai bukás valószínűsége generációról generációra növekvő tendenciát mutat a latinó bevándorlók között. Például a Mexikóból érkezett bevándorlók csoportja nagy részben olyan emberekből áll, akik a saját akaratukból hagyták el az országukat, magasabban kvalifikáltak és jobb szakértelemmel rendelkeznek, mint egy átlagos mexikói, és rendszerint a megtakarítási képességeik is jobbak (Portes–Bach, 1985). Ezek a jellemzők azt sugallják, hogy az első generációs mexikói bevándorlók a mexikói populáció azon szegmensét reprezentálják, amely a középosztálybeli szintre kíván eljutni az emigráció és a kemény munka által (Buriel–De Ment, 1997). A nyelvi korlátok ellenére a gyermekeik jobban szerepelnek az iskolában, mint az USA-ban született mexikói amerikai kortársaik, akik arra példák, hogy a későbbi generációk képteleknek fenntartani a felfelé irányuló társadalmi mobilitást. Massey, Z ambrana és Bell ezt a jelenséget a „társadalmi környezet, a szegénység, az intézményi diszkrimináció és az egészségügyi és humanitárius szolgáltatásokhoz való korlátolt hozzáférés krónikus stresszfaktorainak” tulajdonítja (1995, 198). Habár a latinó családok magas szintű segítséget nyújtanak más családok számára, ez a támogatói hálózat nem képes a szegénység minden bajával megküzdeni. A bevándorlás és a források Ahogy a társadalmi osztály jellemzői (például az anyagi erőforrások és az oktatás) és a legális belépési engedély az országba, úgy a szociális hálózatok és a családi struktúra is lényeges hatással van a bevándorló családok társadalmi és pszichológiai sikerességére (Rumbaut, 1997). A bevándorlás legális vagy illegális volta gyakran a segítségnyújtásra képes baráti és a családi kapcsolatokon múlik, habár a legális bevándorlás leggyakoribb formája még mindig a házasságkötés egy USA-beli állampolgárral. A családi hálózatok és a munkalehetőségek bizonyos területeken a latinó csoportok sorozatos bevándorlását és koncentrálódását idézte elő. 1994-ben az összes latinó 90 százaléka csupán tíz államban élt, elsősorban nagyvárosi területeken. Kalifornia és Texas a latinók egyharmadának (34,4 százalék), illetve egyötödének (19,4 százalék) ad otthont (USA Népszámlálási Hivatal). A Florida déli részén élő kubaiak közel maradtak a hazájukhoz, míg nagyon sok Puerto Ricó-i bevándorló New Yorkban telepedett le. A közelmúlt latin-amerikai bevándorlói közül számosan Washingtont választották lakhelyül, olyannyira, hogy Schoultz (1992) közlése szerint Washington Adams-Morgan kerületében 1985-re az El Salvador-i Intipuca település lakosságának 20 százaléka telepedett le. A nagyobb városokban, különösen New York-ban, a segítő rokoni és baráti kapcsolatok hálózata tükröződik a különböző etnikai negyedek (például dominikai, Puerto Ricó-i, kubai)

122

Birgit Leyendecker – Michael E. Lamb: A latinó családok... kialakulásában (Rogler, 1994). Ezek a negyedek fontos szerepet játszanak abban, hogy az új bevándorlók kialakíthassák a szociális hálózatukat új hazájukban. Ahogy azt Buriel és De Ment (1997) megállapította, sok latinó család az emigrációt követő első tíz évben kiterjedt családban él rokonaival és családon kívüli tagokkal. Később leginkább nukleáris családként élnek, közeli kapcsolatban a rokonaikkal és a barátaikkal. A családi kohézió és a források A sikeres emigráció óriási erőforrásokat, valamint alkalmazkodóképességet igényel az új és változó körülményekhez. Az ezekkel járó erőfeszítések a családi kohézió erősödéséhez, de akár a család széthullásához is vezethetnek. A latinó populáció heterogenitása ellenére a mélyen gyökerező családcentrikusság a latinó kultúra egyik alapját képezi. Habár a család és a családi kötelezettségek fontossága az Egyesült Államokban töltött idő előrehaladtával csökken, a családi segítségnyújtás és extenzív kapcsolattartás az akkulturáció ellenére is nagymértékben jellemző marad a latinókra az USA többi állampolgárához viszonyítva (Sabogal–Marin –Otero-Sabogal–Marin –Perez–Stable, 1987). Mindazonáltal egy új kultúrába való beilleszkedés óhatatlanul maga után vonja bizonyos hagyományos értékek, nemi szerepek, a gyermek-szülő viszonyok konfrontálódását az új és a régi kultúra mentén. A tradicionális szerepek és a hierarchikus családi struktúrák számára kihívást jelentenek az olyan körülmények, amikor az anya és a kamaszkorú lányok munkát kapnak, az apa azonban tartósan munkanélküli marad (Vega, 1995). „Adott körülmények között azonban, mivel a családokat nagyobb strukturális, kulturális és történelmi kontextusok foglalják magukba és formálják, az emigráció közösen viselt hányattatásai és az azt követő sorozatos adaptációs élmények arra motiválhatják a családokat, hogy növeljék a kohéziót és a társadalmi szolidaritást, ötvözve az erőfeszítés és hatékonyság adaptált éthoszával, figyelemre méltó sikereket érjenek el az új országban” (Rumbaut, 1997, 9.). A népszámlálási adatok azt mutatják, hogy a latinók többségének kiterjedt családja az Egyesült Államokban nagyban különbözik az otthonitól, hiszen a legtöbb családból hiányoznak az idős rokonok. A teljes populációval összevetve a latinó családok nagyobb részében van kisgyermek, és kevésbé jellemző, hogy a nagyszülők is az Egyesült Államokban élnének. 1993ban az összes USA-beli lakos 12,1 százaléka volt 65 éves vagy annál idősebb, ám a latinók között ez az arány csupán 5,4 százalék volt – közülük is a Közép-Amerikából származó lakosságnak csupán 3,9 százaléka –, habár a kubai amerikai populáció több mint 20 százaléka volt 64 évesnél idősebb (USA Népszámlálási Hivatala, 1993). Ezzel ellentétben – szemben a nemzeti 7,8 százalékos átlaggal – a kubai amerikai családoknak kevesebb, míg az egyéb latinó családoknak több öt év alatti gyermeke van, mint az USA-beli családoknak általában (4,5 százalék, 11,1 százalék és 7,8 százalék). Nyilvánvaló, hogy idővel ezek a demográfiai adatok változni fognak, mivel a második és harmadik generációs latinó családok kiterjedtebb rokoni hálózattal fognak rendelkezni, de addig is ezen családok kénytelenek nélkülözni a sokgenerációs család jelentette támaszt. Az említett nehézségek ellenére a családi kohézió erős, különösen az első generációs családok esetében. A latinó családok összetartása fontos védelmező erő lehet (Buriel–De Ment, 1997; Vega, 1995). A családi kohézió különleges fontosságú, mivel a szülőföldön meglévő társadalmi kötelékek már nem elérhetőek, és még sorozatos emigráció esetén is időt és erőfeszítést kíván a nagyobb társadalmi hálózatok kiépítése. A kétszülős családok nagyobb családi

123

Nem hagyományos családmodellek – társadalmi egyenlőtlenségek... támaszt jelentenek, és az ilyen családokban a szülő–gyermek kapcsolatok is magasabb színvonalúak, a családi konfliktusok száma kisebb, a gyerekek iskolai teljesítménye pedig jobb. Habár a harmadik generációs mexikói amerikai családok válási aránya megfelel az USA átlagának, az első generációs bevándorlók között a válási ráta nagyon alacsony (10 százalék alatt) (Rumbaut–Weeks, 1996). Az USA egészétől eltérően a latinó családok esetében nincsen közvetlen kapcsolat az apa hiánya és a szegénység között. Míg az USA mexikói amerikai lakosságának 30 százaléka szegénységben él, csupán 14 százalékuk él nők által vezetett családban. Kontrasztként a salvadoriak 25 százaléka él szegénységben és 21 százalékuk nők által vezetett családban (Rumbaut, 1997), talán azért, mert a salvadori társadalmi kapcsolati hálózatok összeomlottak a számos stresszfaktor és az El Salvadorban élő rokonok és barátok csekélyebb támogatása miatt (Dorrington, 1995; Rumbaut, 1997). Általánosságban azonban kijelenthető, hogy a latinó családok jól megfelelnek az új társadalmi hálózatok kiépítése jelentette kihívásoknak. Az egyén mint a család erőforrása A mélyen gyökerező családi felelősségvállalás nyilatkozik meg abban is, hogy a számos latinó család megpróbálja anyagilag segíteni a szülőföldön maradt családtagokat. A kortárs európai bevándorlóktól eltérően a latinók esetében a bevándorlás sokkal inkább családi ügy, semmint az egyén életkörülményeinek javítására tett kísérlet. A Latin-Amerikából származó bevándorlók nagy része ezért nem csak az Egyesült Államokban, de a hazájában élő családtagokat is segíti. A közelmúltban Latin-Amerika háború sújtotta országaiból érkező bevándorlók számára az otthon maradtak iránti kötelességek és érzelmi kapcsolatok még nagyobb terhet jelentenek. Egy 14–19 éves közép-amerikai fiatalokkal foglalkozó tanulmányban Suarez-Orozco (1989; Suarez-Orozco –Suarez-Orozco, 1994) leírja, hogy nagy részük a teljes nukleáris családot vagy annak egy részét maga mögött hagyta, mivel az egész család anyagi okokból nem tudta elhagyni ezeket a gazdaságilag zavaros és politikailag veszélyes országokat. Tanáraik beszámolói szerint ezek a kamaszok az USA-ban született kortársaikhoz képest fegyelmezettebbek és szorgalmasabbak voltak, bár sokuk teljes munkaidőben dolgozott iskola után. A hazaküldött pénz e kamaszok számára lehetőség volt arra, hogy csökkentsék a lelkiismeret-furdalásukat, amit azért éreztek, mert a családjuk áldozatot hozva az USA-ba küldte őket, míg a többi családtag otthon félelemben és nélkülözésben élt. Az iskolai szorgalmas munkát egyrészt a szüleikénél jobb anyagi körülmények megteremtése, másrészt a család megsegítése motiválta. A karrierizmus és a függetlenség keresése helyett – amely számos nyugatorientált amerikai állampolgár sajátja – ezen fiatalok esetében a fő motiváció a családi interdependencia és a kapcsolattartás volt. A családi interdependencia ilyesfajta hangsúlyozása az összes, különböző nemzeti hátterű és etnikai eredetű latinóra jellemző (Suarez-Orozco –Suarez-Orozco, 1994). A bevándorlás és az akkulturáció A változásra adott reakciók és az akkulturáció folyamatai a latinó családok esetében éppoly sokoldalúak és változatosak, mint azt az ember e populáció heterogenitása alapján feltételezi. Az akkulturáció folyamata – amely magában foglalja a latinó kulturális értékek és eszmék

124

Birgit Leyendecker – Michael E. Lamb: A latinó családok... változásait – nem független e családok jogi státusának változásaitól. A szociális hálózatokat és a szocioökonómiai státust érintő folyamatos változások eltérőek az egyes családok esetében és a családokon belül is. Ezen dinamizmusok felbecsüléséhez különbséget kell tennünk az új kulturális hatásokhoz való hozzáférés lehetősége – amelyre hatással van többek között a nyelvi jártasság, a latinó közösségen kívüli emberekkel való érintkezés és a tömegmédiához való hozzáférés – és a mainstream kulturális értékek és eszmék internalizációja között (Rogler, 1994). Ez utóbbi esetben további distinkció szükséges a kulturális értékek és eszmék között, amelyek: (a) együtt élhetnek az ősi értékekkel, (b) felválthatják az ősi értékeket és (c) új és speciálisan integrált értékek kifejlődéséhez vezethetnek. Az akkulturációhoz vezető utakat befolyásolhatják a pszichoszociális és a fejlődési folyamatok, az egyes személyek kognitív struktúrái és megküzdési mechanizmusai (L aosa, 1989, 1997), az életkor a bevándorláskor, a nem és az emigráció motivációja. A családi egységek kénytelenek megbirkózni azzal a feladattal, hogy egy furcsa és időnként ellenséges környezethez alkalmazkodjanak, ugyanakkor pedig fenntartsák a saját kulturális és családi identitásukat. Ahogy azt G arcia-Coll és Magnusson (1997) kimutatták, a legtöbb emigráns gyermek képes megbirkózni az új környezettel, bár kevés tanulmány született a latinó gyermekek normatív alkalmazkodásáról, ellenben sok kutatás vizsgálta a beilleszkedés hiányához kapcsolódó viselkedési zavarokat a bevándorlók körében. „A kutatók elsősorban a mérhető negatív eredmények alapján közelítették meg a bevándorló gyermekek alkalmazkodásának tanulmányozását, és emiatt nem vették figyelembe a normatív eredményeket, beleértve az alkalmazkodás és akkulturáció élményeit és folyamatait.” (Coll–Magnusson, 1997, 93.). A bikulturalizmus esélyei Az egy évszázada Európából bevándorlók célja az volt, hogy asszimilálódjanak az Egyesült Államok olvasztótégelyében, a mai bevándorlókat azonban nem ez jellemzi. Buriel és De Ment (1997) az európai bevándorlók esetére egyirányú változásmodellt (a hazai eurokultúrából a mainstream euroamerikai kultúrába való beolvadás felé), a latinó populáció esetére pedig kétirányú szociokulturális változásmodellt javasol. Míg az európai bevándorlók számára kulturális identitásuk szempontjából nem jelentett fenyegetést a saját nyelvük feladása egy vagy két generáción belül, addig a spanyol nyelv elsajátítása nagyon fontos, szimbolikus jellemzője a latinó kultúrának, és szorosan kapcsolódik a kulturális identitáshoz (Suarez-Orozco –SuarezOrozco, 1994). A beolvadás a domináns euroamerikai kultúrába ezért fenyegető a latinók kulturális identitása szempontjából, míg egy második kulturális referenciakeret átvétele lehetővé teszi a viselkedési normák és értékek, illetve az angol nyelv elsajátítását, s mindez utat nyit az iskolai sikerek és a munkaerő-piaci érvényesülés felé. A bikulturalizmus lehetővé teszi a latinók számára a szakismeretek és egy másik nyelv elsajátítását, anélkül, hogy feladnák a saját kultúrájukat (Delgado-G aitan, 1994; G arcia Coll–Magnusson, 1997; Ogbu, 1994) habár mindezt gyakran félreértik, és két kultúra közötti pozícióként értelmezik (Rogler–Cortes–Malgady, 1991). A bikulturalizmus nem kívánja meg a két kultúrában való egyenlő részvételt, vagy hogy bárki is egyformán otthon érezze magát mindkét kultúrában. A kifejezés jó pár folyamatsort magában foglal – additívakat (például az új ország kihívásainak sikeres kezelése) és transzformációsakat (például bizonyos értékek és viselkedési normák módosítása vagy átvétele) egyaránt. A bikulturális változások nyomon követése tehát független mérőskálákat igényel, amelyek lehetővé teszik az addíció, a modifikáció és a

125

Nem hagyományos családmodellek – társadalmi egyenlőtlenségek... kulturális értékek átvételének mérését, habár az akkulturáció legtöbb mérési modellje használ bizonyos önálló skálákat, és implicit módon úgy ábrázolja az akkulturációt, mint a kölcsönös kirekesztés folyamatát (Rogler és munkatársai, 1991). A mindennapi életben használt funkcióin kívül a bikulturalizmus és a kétnyelvűség óriási előnyt jelentenek a modern világban. „Amint az emigrációs élmény közvetlen görcsei enyhülnek, elkezdődnek az akkulturáció és az adaptáció folyamatai, és az egyes gyermekek nagyobb kihívások és nagyobb jutalmak elé néznek. Ezért az emigráns gyermekekkel foglalkozó kutatásoknak kötelességük feltárni, hogy az emigráció folyamata miként fejleszti a megküzdési képességeket, az új és az addigitól eltérő készségek elsajátítását, hogyan tágítja a világnézetet és a lehetőségeket egyaránt az egyes személyek esetében” (G arcia Coll–Magnusson, 1997, 105). Természetesen az előnyök teljes mértékű kihasználása csak akkor lehetséges, ha a mainstream társadalom az asszimilálódás helyett a multikulturalizmust ismeri el kívánatos normaként. A családokon belüli kulturális és generációs szakadékok „A fejlődés szempontjából normális generációs szakadék, amely minden családban megjelenik, a kamaszkorú gyermekek esetén egyfajta »kulturális szakadékkal« is súlyosbodik.” Suarez-Orozco és Suarez-Orozco (1994) Az életkor a bevándorlás idején nagyon fontos hatással van az akkulturáció folyamatára. A latinó családokon belül az akkulturáció a gyermekek esetén gyorsabban lezajlik, mint a felnőtteknél (Vega, 1995). Az Egyesült Államokkal kapcsolatos elképzelések szintén megváltoztak a bevándorlás egymást követő hullámai során. Habár az USA korábbi idealizálását felváltotta egy józanabb, realisztikusabb nézőpont, az első generációs bevándorlók még mindig hajlamosak a saját országukat tekinteni referenciapontként és sokkal kevésbé vetik össze élményeiket és helyzetüket a domináns társadaloméival. Ezenfelül a bevándorlók általánosságban önjelölt, felfelé mobil és teljesítményorientált csoportot alkotnak. A közhiedelemmel ellentétben a mexikói bevándorlók a kemény munka és a kitartás révén remélik kivívni a középosztálybeli státust, és ennek érdekében gyakran olyan munkát is elfogadnak, ami a képzettségi szintjük alatt áll (Buriel–De Ment, 1997). „A Mexikóból Kaliforniába irányuló bevándorlási hullám szelektivitása megteremtette a pszichológiailag robusztus első generációs bevándorló képét, aki úgy érzi, hogy a magasabb életszínvonal miatt inkább nyert, mint vesztett az emigrációval; ezzel szemben az USA-ban született mexikói amerikaiak sokkal inkább úgy érzik, hogy valamitől megfosztották őket, hiszen sokkal magasabb, ám realizálatlan aspirációkkal rendelkeznek” (Rogler és munkatársai, 1991, 589.). A második és az ún. másfeledik generáció (melynek tagjai gyermekként emigráltak) tagjai beillesztik a referenciakeretükbe a családjuk hazáját is, bár lehet, hogy nem tekintenek romantikával egy olyan világra, amit nem is ismernek, és kevés fogalmuk van azokról a nehézségekről, amelyek a szülőket emigrációra késztették. Jellemző rájuk az is, hogy előszeretettel hasonlítják a helyzetüket a kertvárosokban élő kortársaikéhoz (Waters, 1997). A családi kohézió és az ősi kultúra ápolása bikulturalizmushoz és a kettős referencia érzéséhez vezet, míg az ellentétes állapot – a marginalizáció – eredményeképpen az illető egyik kultúrában sem lesz otthon, és az ősi értékek percepciója torzul.

126

Birgit Leyendecker – Michael E. Lamb: A latinó családok... A mexikói határ közelsége, a délnyugati, a latinó kultúrát fenntartó területeken lévő lakhely, az anyaországba tett gyakori látogatások és a latinó kultúrát magában foglaló és tiszteletben tartó iskolai tanterv mind nagy segítséget jelentenek az ősi kultúra életben tartásához.

Egymásra utaltság kontra függetlenség Az individualitás és a függetlenség kifejezések szembeállítása a szociocentrikussággal és az egymásra utaltsággal (interdependencia) gyakori a különböző gyermeknevelő környezetek eltérő szocializációs céljainak meghatározásakor (G reenfield –Cocking, 1994; Harwood – Schölmerich –Schulze, megjelenés alatt; Markus és Kitayama, 1991). Az individualitás azt jelenti, hogy az egyén önmagát különlegesként és elkülönültként szemléli, míg az interdependencia arra utal, hogy az egyén önmagát más emberi lényekkel való kölcsönhatásban definiálja. Az euroamerikai középosztálybeli családok értékrendjét gyakran individualistaként, a latinó családok értékrendjét pedig sokkal inkább szociocentrikusként határozzák meg. Tény, hogy a szociális interdependencia és a kiterjedt család jelentőségének hangsúlyozása a latinó kultúra központi sajátosságai. A kiterjedt családdal való kapcsolat magában foglalja az intenzív kontaktust éppúgy, mint a kölcsönös segítségnyújtást, és mindez a hétköznapi élet számos aspektusában megjelenik. A Costa Rica-i gyermekek például gyakrabban érintkeznek a rokonaikkal, mint a kortársaikkal (DeRosier–Kupersmidt, 1991). Sok latinó kész feláldozni egyéni kényelmét a családja jólétéért (Triandis–Marin –Betancourt–Lisansky–Chang, 1982; Vega, 1990), a kubai tinédzserkorú anyák pedig széles körű támogatást kapnak a családjuktól (Field – Widmayer–Adler–De Cubas, 1990). A kölcsönös segítségnyújtáson túl a családi hálózatok referenciakeretet és orientációt is adnak. Habár idővel átvételre kerül az euroamerikai individualista értékrend – különösen az anyagilag jobb helyzetben lévő családok esetében (Rumbaut, 1997) –, a szociocentrikus orientációt a latinók az USA-ba való emigrációt követően még sokáig megőrzik (Harrison –Wilson – Pine –Chan –Buriel, 1990; Sabogal és munkatársai, 1987; Schumm és munkatársai, 1988; Slonim, 1991). Interdependencia és az anyai szocializáció céljai A szocializációs célok és a gyermeknevelési módszerek részben a szülők azon koncepcióját tükrözik, hogy mire van szükség ahhoz, hogy gyermekeik társadalmilag kompetensek és a társadalom sikeres tagjai lehessenek. Ennek érdekében a szülők hajlamosak erőfeszítéseiket és céljaikat a nagyobb közösség elvárásaihoz és igényeihez hangolni. Az egyéni célok változóak az anyaországtól, az USA-ban való tartózkodás időtartamától, az akkulturációtól, az egyéni életkörülményektől és preferenciáktól, illetve a szocioökonómiai státustól függően, de bizonyos szocializációs célok közösnek nevezhetők a latinó közösségen belül. Különböző tanulmányok – amelyek alsó és középosztálybeli, Puerto Ricóban élő anyákra, az USA-ban élő alacsony szocioökonómiai státusú Puerto Ricó-i anyákra, Közép-Amerikából a közelmúltban emigrált anyákra és euroamerikai anyákra vonatkoztak – ismételten kimutatták, hogy ezen csoportok szociocentrikus, illetve individualista értékrendje jelen van az anyák hosszú távú szocializációs céljaiban (Harwood, 1992; Harwood –Schölmerich –Ventura-Cook–Schulze –Wilson, 1996; Leyendecker–L amb –Harwood –Schölmerich, 1997). Míg az euroamerikai anyák az olyan érté-

127

Nem hagyományos családmodellek – társadalmi egyenlőtlenségek... kek jelentőségét hangsúlyozták, mint a függetlenség, az önbizalom és a teljesítmény, addig a latinó anyák olyan értékeket – mint például a tisztelet és a helyes viselkedés mások jelenlétében – igyekeztek átadni a gyermekeiknek, amelyek elősegítik a családba és a nagyobb közösségbe való integrációt, és kifejezték abbéli aggodalmukat, hogy az engedetlenség és a tiszteletlenség akadályozza az említett integrációt. Ezek a szocializációs célok a kívánatos és a nemkívánatos mindennapi szituációk meghatározásában is megnyilvánultak (Leyendecker, 1997). A közép-amerikai latinó női bevándorlók a megfelelő és kooperatív viselkedést határozták meg a gyermekeik sikeres vagy sikertelen interakcióit meghatározó legfontosabb tényezőként, valamint partnernek tekintették gyermekeiket a napi interakciókban és elvárták tőlük a kooperatív és helyes magatartást. Ezzel szemben az euroamerikai anyák sokkal inkább a külső faktorokra koncentráltak, semmint az interakciós partnereik viselkedésére, különösen nemkívánatos helyzetek értékelésekor. A család fontosabb, mint a napirend A kiterjedt család jelentőségének hangsúlyozása két fontos területen is érinti a gyermekek tapasztalatait: lehetőséget ad nekik szignifikáns kapcsolat kiépítéséhez több felnőttel a kiterjedt (és nem csupán a nukleáris) családon belül, illetve egy felnőtt családtagokból álló támogatói hálózat kialakulását is biztosítja számukra. Mindel (1980) véleménye szerint a latinók sokkal inkább a családi hálózatok irányába emigrálnak, míg az euroamerikaiak hajlamosabbak elvándorolni a családjuktól, és távkapcsolatokat fenntartani velük. Sokféle okból kifolyólag a városokban élő euroamerikai családok inkább izolált nukleáris családokként élnek, és a latinóknál kisebb mértékben támaszkodnak a rokonaikra emocionálisan vagy a gyermeknevelés tekintetében (például Sampson, 1985, 1988; Spence, 1985). Az individualizmus és a családi kapcsolattartás tehát hatással van a gyermekek mindennapi életére. Leyendecker, L amb, Schölmerich és Fracasso (1995) kutatásai szerint a közép-amerikai bevándorló családok és az euroamerikai középosztálybeli családok eltérő napi élményeket és struktúrát nyújtottak 8–12 hónapos elsőszülött gyermekeiknek. Általában a közép-amerikai gyermekek szociális világát sok ember – és így sok szociális partner – egyidejű jelenléte jellemezte, míg az euroamerikai gyermekekre a többféle lehetőség, a diádikus interakciók és a kevesebb szociális partner volt a jellemző. Egy hétköznapi 24 órás periódusban a közép-amerikai apák több időt töltöttek gyermekeikkel, mint az euroamerikai apák (35 százalék és 23 százalék respektíven, az ébrenlét idejét számolva), bár ennél sokkal kevesebbet voltak egyedül gyermekeikkel (5 százalék és 11 százalék). A közép-amerikai kisgyermekek leginkább a rokonaikkal találkoztak, akik a gyermek ébren töltött ideje 30 százalékában voltak jelen. Ezzel szemben az euroamerikai kisgyermekek leginkább a bébiszitterekkel vagy a szüleik barátaival találkoztak. A közép-amerikai családokban a nem szülői gondoskodás leginkább rokonok és barátok, semmint fizetett bébiszitterek révén történik, ami nagyfokú rugalmasságot biztosít a munkalehetőségek és a tervek hirtelen változásai esetén. A széles körű szociális hálózatok és a kiterjedt család tehát lehetővé tette a limitált források megosztását (Harrison és munkatársai, 1990), és már kisgyermekkortól a mindennapi élmények meghatározójává vált. A közép-amerikai szülők bevonták gyermekeiket a saját életükbe és a napi rutinjukba, és nem alakítottak ki speciális napirendet és környezetet számukra. Ezzel szemben az euroamerikai

128

Birgit Leyendecker – Michael E. Lamb: A latinó családok... kisgyermekek napjai viszonylag merev napirend szerint teltek, napi háromszori étkezéssel (reggel, délben, este) és délutáni alvással. A közép-amerikai kisgyermekek szintén naponta háromszor étkeztek, de sokkal inkább akkor, amikor az egész család együtt volt, semmint egy külön a kisgyermek számára meghatározott napirend alapján. Így a szülők munkarendjétől függően a gyermek etetése késő este vagy korán reggel történt, amikor az egész család együtt volt. Sok közép-amerikai kisgyermek ezért későn feküdt le aludni este és korán kelt fel reggel. Az alváshiányt hosszú napközbeni alvásokkal pótolták, és sokat aludtak együtt a szüleikkel. Az egyéves közép-amerikai gyermekek hétköznapi és hétvégi szociális élete nem különbözött, míg az euroamerikai kisgyermekek hétvégén az édesapjukkal és mindkét szülőjükkel is több időt töltöttek, mint hétköznap. A rokonokkal és barátokkal való érintkezés szintén gyakoribb volt hétvégén, mint hétköznap, míg a közép-amerikai családok esetében a barátok és a rokonok a hét minden napján jelen voltak. A közép-amerikai gyermekek rugalmas bevonása a napirendbe a latinó kultúráknak tulajdonított nyugodt időszemléletet tükrözi, amelyben az ember fontosabb, mint a napirend (például Suarez-Orozco –Suarez-Orozco, 1994), és ami nemzetközi viszonylatban sokkal elterjedtebb, mint a nyugati minta, amely mindenben az órához igazodik. Ahogy azt Cole (1992) felveti, ezek a különbségek valószínűleg hatással vannak a későbbi életre is, és lehetővé teszi, hogy a közép-amerikai bevándorlók gyermekei rugalmasabb alvási szokásokat alakítsanak ki, mint euroamerikai társaik. Habár ezek a különbségek nyilvánvalóak voltak a mindennapi élményekben és a társadalmi struktúrákban, a vizsgált latinó és euroamerikai családok között nem mutatkozott eltérés a gyermekekre fordított idő tekintetében, legyen az etetés, gondozás, szociális vagy tárgyi játék. A kisgyermekek három hónapos korában végzett 12 órás megfigyelések szerint a gondozók mindkét csoportban egyformán figyelmesek voltak a kisgyermek jelzéseire és szükségleteire (Leyendecker–L amb –Schölmerich, 1997). Általánosan azonban elmondhatjuk, hogy a két csoport szociális ökológiája lényegesen különbözött, s emiatt jogosan vethető fel, hogy a családiasság és az individualizmus nem csak a felnőttek különböző életstílusára, de a gyermekek szociális világára is alkalmazható kategóriák. Valószínű, hogy az ennyire különböző környezetben felnövő gyermekek későbbi fejlődése is eltérő lesz, az intenzív szociális interakcióra vonatkozó tolerancia, az egyedüllét vagy a társaság utáni vágy kialakulásának tekintetében éppúgy, mint az idő szerint beosztott életrend preferenciája vagy az attól való függőség vonatkozásában. Mindazonáltal mindkét csoportban magas fokú volt a variabilitás, ami azt sugallja, hogy a családi érzés és az individualizmus sokféle variációnak ad helyet.

Összefoglalás és konklúzió A latinó családokra vonatkozó USA-beli irodalom fókuszpontjában általában egy elszegényedett kisebbségi populáció élményei állnak egy gyakran ellenséges angol amerikai környezetben. Nagy hangsúlyt kapnak az olyan témák, mint az emigrációs traumák, a szegénység nyers és mindent átható tapasztalatai, a magas termékenységi ráta, az alacsony iskolázottság, a magas iskolai lemorzsolódási ráta, a kamaszkori erőszak, a kábítószerezés és a bandatagság. Habár a szegénység valóban égető probléma, nagyon fontos, hogy ne keverjük össze a kultúra és a szegénység hatásait (Massey és munkatársai, 1995), főként mivel azzal figyelmen kívül hagynánk a latinó populáció rendkívül heterogén voltát és nem tudnánk vizsgálni a latinó családok és a bikulturalizmus erősségeit és különlegességeit.

129

Nem hagyományos családmodellek – társadalmi egyenlőtlenségek... A latinó családok három tulajdonsága érdemel különleges hangsúlyt. Először is, a heterogenitás ellenére a latinó családok – sokkal inkább, mint az euroamerikai családok – az interdependencia és nem az independencia értékrendjét fogadják el. Ez az anyai szocializációs célokban éppúgy megnyilvánul, mint a helyes, kooperatív és tisztelettudó viselkedést hangsúlyozó gyakorlatban, illetve a gyermekek szociális világgal kapcsolatos élményeiben. Habár az emigráció után a kiterjedt családnak csupán egy része áll rendelkezésre, az érintkezés ezekkel a családtagokkal extenzív, és kora gyermekkortól fogva formálja a gyermekek szociális élményeit. Ez még több, az USA-ban élő generáció múlva is érvényes. Az angloamerikai gyermekekkel összehasonlítva a latinó gyermekek sokkal kevésbé élnek speciális és elkülönített napirend szerint és környezetben. Nagyobb arányban vonják be őket a családi napirendbe és többen osztják meg a hálószobájukat a szüleikkel vagy a testvéreikkel. Ezzel szemben az euroamerikai szülők hajlamosabbak már kisgyermekkortól kezdve gyermekük különlegességét és individualitását hangsúlyozni. Másodszor, a legtöbb latinó család életében az emigráció központi tényező, és az is marad, még jóval az első generáció után is. Sokféleképp alkalmazkodnak azonban az USA-beli élethez. A családokon belüli különbségek a nemnek, az emigrációs életkornak és a generációs státusnak köszönhetők, a családok közötti különbségekre viszont az érkezés ideje, a szocioökonómiai és jogi státus, a támogató társadalmi kapcsolathálózatok, illetve az emigráns szülőhazájának kultúrspecifikus aspektusai vannak hatással. Habár sok latinó érték – mint a tisztelettudás, a helyes viselkedés és a kölcsönös segítségnyújtás – a régi tradicionális értékekre vezethető vissza, az Egyesült Államokban élő latinó családok távol állnak a tradicionálistól, ha összehasonlítjuk őket az anyaországban maradt kortársaikkal. A bevándorlás egy radikális folyamat, ami napi alkalmazkodást és nagyfokú rugalmasságot kíván minden családtagtól. A régi, fontosnak tartott értékek mellé odakerülnek az új, a befogadó társadalom értékei, így minden egyes családtag döntés előtt áll, hogy mely értékeket őrzi meg, cseréli ki vagy módosítja. Az alkalmazkodás ezen kihívásokhoz további diverzitást eredményez a latinó populáción belül. Az emigráció marginalizálhat bizonyos egyedeket, míg mások képesek anélkül elsajátítani az angolt és az új normákat, értékeket és készségeket, hogy a saját etnikai identitásukat elveszítenék. Harmadszor, sok latinó család – beleértve a Los Angelesben élő középosztálybeli mexikói amerikai és a Dél-Floridában élő kubai amerikai családokat – megtalálta az ökológiai és ökonómiai helyét, sokan közülük biztos anyagi alapokon állnak és adaptálták a bikulturális életstílust, amely lehetővé teszi, hogy „amerikaiak” legyenek a kulturális identitásuk feladása nél­ kül. Sajnos sokan – főképpen azok, akik a közelmúltban emigráltak valamely háború sújtotta és elszegényedett latin-amerikai országból – szegénységgel, nem megfelelő segélyezéssel és iskolai viszonyokkal kénytelenek szembenézni. Habár a családi kohézió gyakran védelmet nyújt az első generáció tagjai számára, ezen családok nehézségei nyomasztóak lehetnek, ami a magas és egyre növekvő iskolai lemorzsolódásban, a növekvő kábítószer-fogyasztásban és az egyszülős, nők által vezetett családok számának növekedésében is megmutatkozik. A latinó családok közötti és azon belüli extenzív támogatás ugyan enyhíti az emigrációval járó csapásokat, de külső segítségre is szükség lenne szociálpolitikai programok (megfelelő oktatás, egészségügy, szakmai és nyelvi képzések) keretében, amelyek figyelembe veszik e családok speciális igényeit.

130

Birgit Leyendecker – Michael E. Lamb: A latinó családok... Irodalom Buriel, R. – De Ment, T. (1997): Immigration and sociocultural change in Mexican, Chinese, and Vietnamese American families. In: A. Booth – A. C. Crouter, – N. L andale (eds.): Immigration and the family. Mahwah, NJ, Lawrence Erlbaum Associates, 165–200. Cole, M. (1992): Culture in development. In: M. H. Bornstein – M. E. L amb (eds.): Developmental psychology: An advanced textbook. Hillsdale, NJ, Lawrence Erlbaum Associates, 3rd ed., 731–789. Delgado-G aitan, C. (1994): Socializing young children in Mexican-American families. In: P. M. G reenfield – R. R. Cocking (eds.): Cross-cultural roots of minority child development. HilIsdale, NJ, Lawrence Erlbaum Associates, 55–­86. DeRosier, M. E. – Kupersmidt, J. B. (1991): Costa Rican children’s perceptions of their social net­ works. Developmental Psychology, 27, 656–662. Dorrington, C. (1995): Central American refugees in Los Angeles: Adjustment of children and families. In: R. E. Z ambrana (ed.): Understanding Latino families: Scholarship, policy, and practice. Thousand Oaks, CA, Sage, 107–156. Field, T. M. – Widmayer, S. – Adler, S. – De Cubas, M. (1990): Teenage parenting in different cultures, family constellations, and caregiving environments: Effects of infant development. lnfant Men­tal Health Journal, 11, 158–174. G arcia Coli, C. – Magnusson, K. (1997): The psychological experience of immigration: A develop­ mental perspective. In: A. Booth – A. C. Crouter, – N. L andale (eds.): Immigration and the family. Mahwah, NJ, Lawrence Erlbaum Associates, 91–131. G il, A. – G., Vega, W. A. – Dimas, J. M. (1994): Acculturative stress and personal adjustment among Hispanic adolescent boys. Journal of Community Psychology, 22, 43–53. G oldberg, C. (1997, January 30): Hispanic households struggle as poorest of the poor in the U.S. The New York Times, A1, A16. G reenfield, P. M. – Cocking, R. R. (eds.) (1994): Cross-cultural roots of minority development. Hillsdale, NJ, Lawrence Erlbaum Associates Harrison, A. O. – Wilson, M. N. – Pine, C J. – Chan, S. Q. – Buriel, R. (1990): Family ecologies of mi­nority children. Child Development, 61, 347–362. Harwood, R. L. (1992): The influence of culturally derived values on Anglo and Puerto Rican moth­ers’ perceptions of attachment behavior. Child Development, 63, 822–839. Harwood, R. L. – Schölmerich, A. – Schulze, P. (in press): New Directions for Child Development. San Francisco, Jossey-Bass Harwood, R. L. – Schölmerich, A. – Ventura-Cook, E. – Schulze, P. – Wilson, S. P. (1996): Culture and class influences on Anglo and Puerto-Rican mothers’ beliefs regarding long-term socialization goals and child behavior. Child Development, 67, 2446–2461. Horowitz, R. (1983): Honor and the American dream: Culture and identity in a Chicano commu­nity. New Brunswick, NJ, Rutgers

131

Nem hagyományos családmodellek – társadalmi egyenlőtlenségek... Jensen, L. – Chitose, Y. (1997): Immigrant generations. In: A. Booth – A. C. Crouter – N. L andale (eds.): Immigration and the family. Mahwah, NJ, Lawrence Erlbaum Associates, 47–62. L aosa, L. M. (1989): Psychosocial stress, coping, and the development of Hispanic immigrant chil­dren. Princeton, NJ, Educational Testing Service L aosa, L. M. (1997): Research perspectives on constructs of change: Intercultural migration and de­velopmental transitions. In: A. Booth – A. C. Crouter – N. L andale (eds.): Immigration and the family. Mahwah, NJ, Lawrence Erlbaum Associates. 133–148. Leyendecker, B. – L amb, M. E. – Harwood, R. L. – Schölmerich, A. (1997): External factors versus in­ternal factors: Parental evaluations of desirable and undesirable everyday situations in two di­verse cultural niches. Manuscript submitted for publication Leyendecker, B. – L amb, M. E. – Schölmerich, A. (1997): Studying mother-infant interaction: The ef­fects of context and length of observation in two subcultural groups. Infant Behavior and Devel­opment, 20, 325–338. Leyendecker, B. – L amb, M. E. – Schölmerich, A. – Fracasso, M. P. (1995): The social worlds of 8 and 12 month-old infants: Early experiences in two subcultural contexts. Social Development, 4, 194–208. Markus, H. R. – Kitayama, S. (1991): Culture and the self: Implications for cognition, emotion, and motivation. Psychological Review, 98, 224–253. Massey, D. S. – Z ambrana, R. E. – Bell, S. A. (1995): Contemporary issues in Latino families: Future directions for research, policy, and practice. In: R. E. Z ambrana (ed.): Understanding Latino fam­ilies: Scholarship, policy, and practice. Thousand Oaks, CA, Sage, 109–204. Mindel, C. H. (1980): Extended familism among urban Mexican-Americans, Anglos, and Blacks. Hispanic Journal of Behavioral Sciences, 2, 21–34. Ogbu, J. U. (1978): Minority education and caste: The American system in cross-cultural perspective. Orlando, FL, Academic Ogbu, J. U. (1994): Cultural frame of reference. In: P. M. G reenfield – R. R. Cocking (eds.): Crosscultural roots of minority child development. Hillsdale, NJ, Lawrence Erlbaum, Associates, 365–391. Ortiz, V. (1995): The diversity of Latino families. In: R. E. Z ambrana (ed.): Understanding Latino families: Scholarship, policy, and practice. Thousand Oaks, CA, Sage, 18–39. Portes, A. – Bach, R. (1985): Latin journey. Berkeley, University of California Press Rogler, L. (1994): International migrations: A framework for directing research. American Psychologist, 49, 710–708. Rogler, L. – Cortes, O. – Malgady, R. (1991): Acculturation and mental health status among Hispanics. American Psychologist, 46, 585–597. Rumbaut, R. G. (1997): Ties that bind: Immigration and immigrant families in the United States. In: A. Booth – A. C. Crouter – N. L andale (eds.): Immigration and the family. Mahwah, NJ, Lawrence Erlbaum Associates, 3–46.

132

Birgit Leyendecker – Michael E. Lamb: A latinó családok... Rumbaut, R. G. – Weeks, J. R. (1996): Unraveling a public health enigma: Why do immigrants ex­perience superior perinatal health outcomes? Research in the Sociology of Health Care, 13, 337–391. Sabogal, E. – Marin, G. – Otero-Sabogal, R. – Marin, B. V. – Perez-Stable, E. (1987): Hispanic familism and acculturation: What changes and what doesn’t? Hispanic Journal of Behavioral Sciences, 9, 379–412. Sampson, E. E. (1985): The decentralization of identity. American Psychologist, 40, 1203–1211. Sampson, E. E. (1988): The debate on individualism. American Psychologist, 43, 15–22. Schoultz, L. (1992): Central America and the politicization of the U.S. immigration policy. In: C. Mitchell (ed.): Western hemisphere immigration and United States foreign policy. University Park, Pennsylvania State University Press, 157­–220. Schumm, W. R. – McCollum, E. E. – Bugaighis, M. A. – Jurich, A. P. – Bollman, S. R. – Reitz, J. (1988): Differences between Anglo and Mexican-American family members on satisfaction with family life. Hispanic Journal of Behavioral Sciences, 10, 39–53. Slonim, M. B. (1991): Children, culture, and ethnicity: Evaluating and understanding the impact. New York: Garland Spence, J. T. (1985): Achievement American style: The rewards and costs of individualism. American Psychologist, 40, 1285–1295. Suarez-Orozco, C. – Suarez-Orozco, M. M. (1994): The cultural psychology of Hispanic immi­grants. In: T. Weaver (ed.): Handbook of Hispanic cultures in the United States: Vol. 2. Anthro­pology. Houston, TX, Arte Publico Press, 129–146. Suarez-Orozco, M. M. (1989): Central American refugees and the U.S. high schools: A psycho­ social study of motivation and achievement. Stanford, CA, Stanford University Press Triandis, H. C. – Marin, G. – Betancourt, H. – Lisansky, J. – Chang, B. H. (1982): Dimensions of familism among Hispanic and mainstream Navy recruits (Tech. Rep. No. 14). Champaign, Depart­ment of Psychology, University of Illinois US. Bureau of the Census (1993): Current Populations Reports, Hispanic Americans Today. Washington, DC, U.S. Government Printing Office Vega, W. A. (1990): Hispanic families in the 1980’s: A decade of research. Journal of Marriage and the Family, 52, 1015–1024. Vega, W. A. (1995): The study of Latino families: A point of departure. In: R. E. Z ambrana (ed.): Understanding Latino families: Scholarship, policy, and practice. Thousand Oaks, CA, Sage, 3–17. Vigil, J. O. (1988): Barrio gangs: Street life and identity in southern California. Austin, University of Texas Press Waters, M. C. (1997): Immigrant families at risk: Factors that undermine the chances for success. In: A. Booth – A. C. Crouter – N. L andale (eds.): Immigration and the family. Mahwah, NJ, Lawrence Erlbaum Associates, 79–90.

133

Kertesi Gábor – Kézdi Gábor

A szegénység átörökítésének közvetlen és rejtett csatornái 1

Gyermekvédelmi szakemberek köreiben közhely, de a közvélemény számára talán nem eléggé nyilvánvaló egy sarkalatos igazság: a szülő a gyermek fejlődésének motorja. Minél fiatalabb a gyermek, annál inkább így van ez: a szülő az, aki a gyerek számára a külvilágot közvetíti; a szülő a gyerek legfontosabb orientációs pontja. A gyerek a szülői mintákat követi, és a szülői viselkedés közvetítésével átveszi a külvilág pozitív és negatív impulzusait. Ha ezek az impulzusok megrendítik a szülőt és a családot, megrendítik a gyermek belső világát is. A továbbtanulásról szóló döntés nem 14-15 éves életkorban születik meg. Addigra az már készen van a családon belül és a gyerek fejében is. A tartós szegénység nyomása alatt nevelkedő gyermek addigra annyi hátrányt halmozhatott fel, amely még a továbbtanulás reményét is elveszi előle.

A szegénység átörökítésének közvetlen csatornái A család társadalmi hátrányai három fontos mechanizmus által közvetlenül érvényesülnek. 1. Munkaerő-piaci hátrányok. A munkaerőpiac közvetlenül pénzbeli terminusokra fordítja le a család humán erőforrásainak hiányosságait. Az alacsony iskolázottságú szülők foglalkoztatási esélyei lényegesen rosszabbak, mint a társadalom középrétegeié. Ha az alacsony iskolázottságú szülők képesek is munkához jutni, állásaik biztonsága lényegesen alacsonyabb fokú, foglalkoztatási periódusaik hossza rövidebb, keresetük alacsony. Különösen igaz ez a roma népesség foglalkoztatására, állásbiztonságára és keresetére (Kertesi, 1994, 2000, 2005). Az alacsony szintű humán erőforrásokkal ellátott családok tehát nagy eséllyel szegények is egyben. 2. A taníttatás közvetlen és alternatív költségei. A szegény családok számára gyermekeik továbbtaníttatása mindenekelőtt azért jelent gondot, mert az általános iskola befejezése után további eltartási kényszert jelent a család számára. Egy másik közvetlenül ható jövedelmi korlát abból adódik – mindenekelőtt a falun élő – szegény családok számára, hogy a településen, ahol laknak, nincs középfokú oktatási intézmény. A lakóhelyi hátrány még súlyosabb is lehet, ha az adott község közlekedési szempontból különösen rossz helyzetben van: ha tömegközlekedési kapcsolatai nincsenek, vagy nem megfelelő időben működnek. A továbbtanuló gyermek ingáztatása vagy esetleges kollégiumi elhelyezése olyan mértékű költségeket róhat a szegénységben élő családra, amit már nem tudnak felvállalni.

1  Részlet a Foglalkoztatási válság gyermekei című tanulmányból. In: Kertesi G ábor (2005): A társadalom pere­ mén. Romák a munkaerőpiacon és az iskolában. MTA Közgazdaságtudományi Intézet, Budapest.

135

Nem hagyományos családmodellek – társadalmi egyenlőtlenségek... 3. Társadalmi izoláció. A többségi társadalom fontos társadalmi intézményekben izolálja (elkülöníti magától) az alacsony státusú és valamiféle kulturális másságot2 reprezentáló családokat és gyermekeiket. A továbbtanulási döntés szempontjából a legfontosabb ilyen természetű mechanizmus az iskolai szegregáció. Az iskolai szegregáció lehet közvetlen, adminisztratív jellegű – önkormányzati döntéssel külön iskolákba, illetve osztályokba küldik a szegény és/vagy roma gyerekeket –, de lehet a szabad iskolaválasztás működése révén polarizálódott iskolarendszer nem szándékolt következménye. Az iskolai szegregáció mindkét esetben erőteljesen lerontja az érintett családok gyermekeinek továbbtanulási esélyeit. Egy korábbi tanulmányunkban (Kertesi –Kézdi, 2005) bemutattuk azokat a nemzetközi tapasztalatokat, amelyek azt bizonyítják, hogy a jó iskola nagyon sokat tud hozzátenni a családból hozott készségekhez, különösen a hátrányos helyzetű gyermekek számára. Azt is kimutattuk ugyanakkor, hogy Magyarországon a családi háttérnek jelentős szerepe van abban, hogy ki milyen általános iskolába kerül, és ott milyen oktatásban részesül. A szegény, hátrányos helyzetű, vagy roma tanulók az általános iskolában az átlagosnál kedvezőtlenebb pedagógiai közegben tanulnak, a társadalom középrétegeinél alacsonyabb minőségű oktatásban részesülnek. A szegregáció miatt éppen azok kapnak rosszabb minőségű oktatást, akiknek a legnagyobb szükségük lenne a jó iskolákra. A rosszabb körülmények közül érkező tanulók az iskolai szegregáció következtében rosszabb eredményeket produkálnak a nyolcadik osztály végén, mint amilyen eredményekre képesek lennének integrált keretek között. A továbbtanulási esélyeket ez esetben nem maga a szülői háttér, hanem a szegény családokat sújtó társadalmi kirekesztés társadalmi mechanizmusa érinti kedvezőtlenül.

A szegénység átörökítésének rejtett csatornái A család humán és anyagi erőforrásai azonban egy sor igen bonyolult, családon belüli mechanizmuson keresztül is hatással vannak a gyerekek motivációjára, értelmi és érzelmi fejlődésére. A szegénységből fakadó hátrányok jelentős része e rejtett csatornákon keresztül adódik át a következő generációnak. A családok életének belső dinamikájával foglalkozó szakirodalom két nagy elméletet tart számon, amely magyarázattal szolgál a szegénység intergenerációs átörökítésének e rejtett mechanizmusaira. Az egyik az emberi tőke elmélet, 3 amely arra helyezi a hangsúlyt, hogy a szülők iskolázatlansága és ezzel együtt járó szegénysége a szülői befektetések alacsony szintje miatt hat kedvezőtlenül a gyerekek fejlődésére. A jövedelem eszerint a gyerek fejlődését stimuláló eszközök, tapasztalatok és szülői „szolgáltatások” közvetítésével hat a gyerekek széles értelemben vett humán erőforrásaira. Egy másik elméleti megközelítés – a családi stressz modell4 – szerint az alacsony jövedelem vagy a munka elvesztése a gyerek fejlődését a szülő mentális állapotán keresztül határozza meg. A szülők mentális állapota pedig – mivel hatással van a szülő-gyerek kapcsolatra és a szülők által alkalmazott nevelési módszerekre –, igen erősen kihat a gyerek fejlődésére. A magyarázatoknak ez a két osztálya bizonyos mértékben egymással versengő elméleteket is jelent, de sok tekintetben egyszerűen csak kiegészíti egymást.

Már ahol erről egyáltalán beszélhetünk. Becker, 1965; Leibowitz, 1973; Becker, 1981a, 1981b; Becker –Tomes, 1986; Haveman –Wolfe, 1995; Mayer, 1997; Mulligan, 1997 4  Elder, 1974; Lempers–Clark-Lempers–Simons, 1989; McLoyd, 1990; Conger és szerzőtársai, 1992, 1993 2 

3 

136

Kertesi Gábor – Kézdi Gábor: A szegénység átörökítésének közvetlen... E kétfajta mechanizmus hatása tetten érhető keresztmetszeti elemzésekben (szegény és nem szegény családok „működésének” összehasonlítása révén), illetve életpálya-elemzések során, főként azokban a természetes kísérleti helyzetekben, amikor valamilyen nagyobb társadalmi megrázkódtatás – például gazdasági válság – következtében egész társadalmi rétegek süllyednek tartós szegénységbe.5 Az intergenerációs átörökítés mechanizmusait négy nagyobb csoportra oszthatjuk aszerint, hogy milyen jellegzetes „közbülső változók” révén érvényesítik a szegénységből fakadó hátrányokat a gyermek fejlődésében: (1) az egészség és táplálkozás, (2) a szülők mentális állapota, (3) a szülők és a gyerekek kapcsolata, (4) a tágan értelmezett otthoni környezet révén.6 Ezt a sorrendet követve, igen vázlatosan összefoglaljuk a relevánsnak tekinthető ismereteket.7 1. Egészség és táplálkozás. A szegénység közvetlenül hat az egészségre: a szegényebb gyerekek születési súlya alacsonyabb és fejlődése lassabb, mint a nem szegény gyerekeké. Ezeket a hatásokat jelzik az alacsonyabb IQ-értékek és más, az értelmi fejlettséget mérő mutatók. Az alacsony születési súly ezenkívül gyakran vezethet tanulási problémákhoz, részképesség-zavarokhoz, majd a későbbiekben osztályismétlésekhez és iskolából való kimaradáshoz (BrooksGunn –Duncan, 1997). A szegényebb családok több alkoholt fogyasztanak, többet dohányoznak, nem táplálkoznak egészségesen, és kevesebbet sportolnak. Ezek a magatartásformák lehetnek válaszreakciók is az őket érő stresszhatásokra. A szülők rosszabb fizikai és mentális állapota csökkenti annak a valószínűségét, hogy meleg, válaszkész, stimuláló környezetet, megfelelő gondoskodást és felügyeletet biztosítsanak gyermekeik számára (G arbarino, 1992). A nem megfelelő táplálkozás hatását nehéz elválasztani az elhanyagolt terhesség következményeitől és a gyerek nem megfelelő egészségügyi ellátásától (például a szükséges védőoltások elhanyagolásától), a megfelelő orvosi ellátáshoz való hozzáférés hiányától és az alacsony szintű személyes higiénia hatásától. A szegény szülők, alacsonyabb iskolázottságukból fakadóan, kevésbé veszik észre a betegségek korai tüneteit, a betegségek előrehaladottabb stádiumában fordulnak orvoshoz, inkább veszik igénybe a sürgősségi ellátásokat (Bradley– Corwyn, 2002). 2. A szülők mentális állapota. A munka elvesztése szorongáshoz, másokkal szembeni agresszióhoz, önértékelési zavarokhoz, alkoholizmushoz vezet. A szülők a munka elvesztése miatti jövedelemkiesést kölcsönökkel, olcsóbb lakásba költözéssel, más családtagok munkába állításával kompenzálják. Az ismétlődő alkalmazkodási kényszerekkel együtt jönnek elő a pszichés problémák (Elder–Nguyen –C aspi, 1985; McLoyd, 1990; Conger és szerzőtársai, 1992, 1993). A szülő ingerültebb, indulatosabb és fegyelmezőbb lesz a gyerekeivel szemben. A krónikus szegénységben élő családok másfajta nehézségekkel néznek szembe. Az ő esetükben a stressztényezők folyamatosan jelen vannak, és kumulálódnak, ami megromlott lelki

5  Klasszikus példák ilyen jellegű elemzésekre: Jahoda–L azarsfeld –Zeisel, 1933; Elder, 1974; Conger –Elder, 1994. Az első két könyv az 1929–1933. évi nagy gazdasági világválság családokat is szétziláló következményeit mutatja be, példaszerű alapossággal (az előbbi osztrák, az utóbbi amerikai családokon), a harmadik tönkrement közép-nyugati egyéni gazdálkodó családok sorsát mutatja be az Egyesült Államokban, az 1980-as években. 6  Az itt következő összefoglalóban alapvetően Brooks-G unn –Britto –Brady (1999) és Bradley–Corwyn (2002) rendszerezését követjük. Van egy ötödik komponens is: a szegregált lakóhelyi környezet hatása. Ennek a tényezőnek a hatását itt nem tárgyaljuk. Lásd erről a Brooks-G unn –Duncan –Aber (1997) által összeállított tanulmánykötetet. 7  Köszönettel tartozunk Szilvási Lénának, aki segített eligazodni ebben az igen szerteágazó irodalomban, és számos fontos összefüggésre felhívta a figyelmünket.

137

Nem hagyományos családmodellek – társadalmi egyenlőtlenségek... egészségben, lelki zavarokban jelentkezik. A szülői viselkedés a depresszív anyákéhoz hasonló tüneteket produkál. A krónikus szegénységben élő felnőtt helyzetmegoldó képessége folyamatosan gyengül, ami újabb és újabb problémák forrása lehet (McLoyd, 1990; Conger és szerzőtársai, 1992, 1993). McLeod és Shanahan (1993) vizsgálatai a szülői stressztényezők közvetítő hatását csak az aktuá­ lis jövedelemkiesés esetén tudták kimutatni, elhúzódó szegénység esetében nem. Az elhúzódó szegénység esetén a szülők alkalmazkodnak a helyzethez, míg a hirtelen megváltozott anyagi helyzet kedvezőtlen irányban befolyásolja a nevelési gyakorlatot: durvább, türelmetlenebb, ingerültebb lesz a szülő. A tartós szegénység szerintük más úton hat: magába fordulóvá teszi a gyerekeket, boldogtalansághoz, szorongáshoz, függőséghez vezet (internalizing). Ezzel szemben azok a gyerekek, akiknek a családja váratlan jövedelemcsökkenést szenved el, inkább a külvilágban lesznek „rosszak”, nehezen kezelhetőek (externalizing). A szegénység kedvezőtlenül hat a párkapcsolatokra is. A jövedelem vagy a munka elvesztése mélyítheti a házastársi konfliktusokat, fokozhatja a depressziót, ami újabb feszültségforrást visz be a házastársi kapcsolatba. Kétszülős családban a férj munkahelyének elvesztése és ezáltal az anya nagyobb szerepvállalása a családi döntéshozatalban, feszültséget kelt a házastársi kapcsolatban. A házastársak közötti egyet nem értés pedig befolyásolja a szülői viselkedést is (Elder, 1974; Brooks-Gunn –Britto –Brady, 1999). A gyermekeikkel együtt élő apákra nagyobb pszichés teher rakódik: a családfenntartó szerep betöltésének képtelensége bűntudatot kelt, és ez aláássa szülői kompetenciérzésüket. A családjukkal együtt élő apák még élesebben érzékelik az apai feladatok ellátásának kényszerét és a családfenntartó szerep kudarcát (Liebow, 1967). 3. Szülői készségek, szülő–gyerek kapcsolat. Bradley és Corwyn (2002) szerint a stimuláló hatások és a gyerek fejlődése között megfigyelt összefüggést részben a szülői elvárások, attitűdök és a gyerekkel való kapcsolat jellemzői alakítják. A szocializáció mintái jelentős mértékben különböznek a magas és alacsony társadalmi státusú családok esetében. A középosztályi családokban a szülők gyakrabban vonják be a gyerekeket a beszélgetéseikbe; a beszélgetések gazdagabbak; a szülők válaszolnak a gyerek kérdéseire, és a gyerek verbális kifejezőkészségének fejlesztésére törekszenek. A középosztályi szülők többet olvasnak gyerekeiknek, több tanulási lehetőséget, tapasztalatot biztosítanak számukra, jobban ösztönzik őket, és többet segítenek nekik a megoldási stratégiák kialakításában. Mindezt a csecsemőkortól kezdve késő kamaszkorig alkalmazzák. A szegény családokban a szülői magatartásnak ezek a formái ritkábban fordulnak elő. Kutatási eredmények sora támasztja alá, hogy a gyerekek fejlődését és teljesítményét kedvezően befolyásolja a meleg szülői attitűd, a bevonódás (involvement) és a mérsékelt szülői kontroll. A meleg, válaszkész szülői viselkedés a biztonság és bizalom érzetét kelti a gyerekben. A következetes szülői felügyelet és a világos szülői elvárások megfelelő irányítást és motivációt jelentenek a gyerek számára (Bradley–Corwyn, 2002). A szegénység és a megélhetési nehézségek csökkentik a szülők képességét ezen erőforrások mozgósítására, csökkentik a szülők válaszkészségét, melegségét és a szülői felügyelet minőségét, és növelik a következetlen és durva fegyelmezési gyakorlatot (McLoyd, 1990; Conger és szerzőtársai, 1992, 1993). McLoyd (1990) azt találta, hogy a szegény családok az általuk megélt gyakori stresszhatások következtében inkább alkalmaznak negatív fegyelmezési stratégiákat, kevésbé barátságosak és válaszkészek gyermekeikkel szemben, és kevésbé is figyelnek oda rájuk. Bolger, Patterson és Thompson (1995), valamint Brody, Flor és G ibson (1999) kutatásai azt mutatják, hogy nem csak

138

Kertesi Gábor – Kézdi Gábor: A szegénység átörökítésének közvetlen... a negatív szülői attitűd, hanem inkább a pozitív („meleg-elfogadó”) szülői attitűd hiánya magyarázza az összefüggést az alacsony társadalmi státus és a gyerekek érzelmi és értelmi lemaradása között. Brody, Flor és G ibson (1999) szerint a megélhetési nehézségekkel küzdő anyák alacsonyabb elvárásokat támasztanak gyermekeikkel szemben, és kevésbé vonják be őket kompetenciaérzetüket növelő tevékenységekbe. Emiatt a gyerekek kevésbé lesznek önállóak, és lemaradnak a tanulásban. A kutatás kimutatta azt is, hogy azokra a szülőkre, akik belső erőforrásaikra támaszkodva, szegénységük ellenére meg tudták őrizni optimizmusukat, inkább volt jellemző a pozitív szülői attitűd. 4. Otthoni környezet. Az otthoni tárgyi környezet – a szobák vizuális változatossága, a veszélyes tárgyak léte vagy hiánya, a fejlődést stimuláló eszközök léte vagy hiánya – nagyban befolyásolja a gyermekek fejlődését (Brooks-Gunn –Britto –Brady, 1999). Más mérések az otthoni környezet részének tekintik a tanulást lehetővé tevő tárgyakat/tereket, az anya viselkedésének melegségét, a lakás fizikai állapotát. E mérések eredményeként kapott szintetikus mutató – a „HOME Inventory” skála – az egyik legfontosabb előrejelzője még az egészen kicsi gyermekek kognitív teszteredményeinek is8 (Phillips és szerzőtársai, 1998). Ezek a stimuláló eszközök és hatások jóval kevésbé vannak jelen a szegény, mint a középosztályi családok életében (Réger, 2001; Bradley–Corwyn, 2002). A szegényebb családok gyerekei ritkábban kirándulnak, ritkábban mennek könyvtárba vagy múzeumba, ritkán találkoznak olyan helyzetekkel, amelyek készségeik fejlesztését szolgálják. Az ilyen lehetőségekhez való hozzáférés hiánya a szegénység átörökítésének egyik fontos rejtett közvetítő mechanizmusa. A stimuláló eszközök hiányának hatása a gyerek kognitív fejlődésére jól bizonyítható (BrooksGunn –Duncan, 1997; McLoyd, 1998). Kevésbé bizonyított a stimuláló hatások jelentősége a gyerek viselkedési zavarainak kialakulásában. Az azonban igazolható, hogy a stimuláló játékok hiánya unalomhoz és frusztrációhoz vezethet, majd olyan viselkedéshez, ami kiválthatja a szülők negatív reakcióját. Ez az ismétlődő folyamat vezethet a büntetésre épülő szülői minta és a gyerek magatartási zavarának rögzüléséhez (Conger–Conger–Elder, 1997).

Az otthoni környezet egészét mérő szintetikus mutató (HOME: Home Observation for Measurement of the Environment) szisztematikusan leltárba veszi a gyerek fejlődése szempontjából releváns jellemzőket: (1) a lakókörnyezeten kívüli tapasztalatszerző eseményeket, például barátok meglátogatását, együttes vásárlásokat, múzeumi látogatásokat; (2) a lakáson belüli, írásbeliséggel összefüggő tapasztalatszerző eseményeket, illetve az ezt elősegítő tárgyakat: vannak-e a gyereknek könyvei (hány?), olvas-e rendszeresen az anya a gyereknek, a családtagok olvasnak-e otthon újságot, magazinokat; (3) a kognitív szempontból stimuláló – betűk, számok, színek, alakzatok, méretek megkülönböztetésére alkalmas – tárgyak előfordulását a lakásban; (4) az anya fegyelmező eszközeit: alkalmazott-e testi fenyítést vagy megfélemlítést a tesztlátogatás során; (5) az anya viselkedésének melegségét: dicsérte, ölelgette, simogatta, csókolgatta-e a gyermekét a tesztlátogatás során; (6) a lakás fizikai állapotát: mennyire van tisztán és rendben tartva, biztonságos-e a gyerek számára. A nevelési módszereket videóra vett szülő–gyermek interakciók alapján vizsgálták. A megfigyelők – akik a videóra vett szituációkon túl semmit nem tudtak a családokról – többszöri, független kódolások alapján értékelnek olyan nehezen standardizálható jellemzőket, mint a kapcsolat melegségét, a szülői reakciók konzekvens, kiszámítható és megmagyarázott voltát, a nem megokolt büntetések szerepét, illetve azt, hogy milyen mértékben hagyatkozik a szülő a gyermek szabad (és ésszerű) belátására. Az iskoláskor előtti kognitív tesztek legelterjedtebb változata, az úgynevezett PPVT-R (Peabody Picture Vocabulary Test, Revised) eredményein alapul, amelynek során a gyermekeknek a kérdező által mondott fogalmakhoz kell a megfelelő képet társítaniuk.

8 

139

Nem hagyományos családmodellek – társadalmi egyenlőtlenségek... A stimuláló tárgyi környezet hiánya és a szülői viselkedés zavarai a legfontosabb összetevői a gyermek későbbi iskolaéretlenségének.9 Linver, Brooks-Gunn és Kohen (2002) a kora gyermekkori családi környezet és a gyermekek kognitív fejlődésének összefüggését elemző írásukban rámutattak arra is, hogy mindezekben a hátrányokban milyen jelentős szerepet játszik a család alacsony jövedelme. Számításaik szerint egy szórásegységnyivel magasabb szülői jövedelem, 3–5 éves életkorú gyerekek esetében 0,7 szórásegységnyivel magasabb kognitív teszteredményeket jelez előre.10 A vizsgálat során e rendkívül szoros összefüggés legalább egynegyede megmagyarázható volt azzal, hogy a gyermek számára mennyire stimulálóak az otthoni körülmények, és csaknem egyötöde volt magyarázható az anya nevelési módsze­ reivel.11 Mayer (1997) számításai szerint az amerikai családok legszegényebb 20 százalékában az 5–7 éves gyermekek kognitív képességei átlagosan csaknem egy egész szórásegységnyivel alacsonyabbak, mint a leggazdagabb 20 százalék gyermekeié.12 A jövedelmi különbségek nagyrészt olyan szülői tulajdonságok hatását mutatják, amelyek egyszerre érintik a jövedelmet és a gyermekek kognitív fejlődését (például a család stabilitása vagy a szülők humán erőforrásai). A különbségek durván egyharmada azonban tisztán a családi jövedelemnek tulajdonítható. A jövedelem – amely főként a családok tartós szegénysége13 esetén számít – jelentős részben a gyermek tárgyi környezetén és a végzett tevékenységek változatosságán vagy egysíkúságán keresztül fejti ki a hatását.14 A szegény családokban élő fiatalok továbbtanulási esélyei tehát várhatóan több, bonyolult mechanizmus révén is alacsonyabbak. További elemzésünk szempontjából a legfontosabb összefüggések a következők. A területi elszigeteltség és a családok aktuális jövedelmi helyzete közvetlenül is korlátozza a továbbtanulási esélyeket. A szülők iskolázatlansága, tartós szegénysége, a formális munkaerőpiactól való tartós távolléte, illetve társadalmi kirekesztettsége alááshatja a gyermekek kognitív és mentális fejlődése szempontjából megfelelő családi környezetet.

A fehér és fekete gyerekek iskolaérettségi mutatójában mért – nem kis különbség – fele/egynegyede ezeknek a tényezőknek tulajdonítható (Brooks-G unn –Markman, 2005). Minderre ráerősíthetnek a tanárok negatív szereotípiái. McLoyd (1998) szerint a tanárok ritkábban fogadják pozitívan az alacsonyabb státusú gyerekeket. Kevesebb figyelmet fordítanak rájuk, és kevésbé erősítik meg jó teljesítményükért. Amennyiben a gyerekek iskoláskoruk előtt kevés stimuláló hatásnak voltak kitéve, úgy „igazolják” tanáraik negatív várakozásait. Mindez erősíti a tanárral való negatív interakció valószínűségét. Idővel a kudarcok és a tanárokkal való kellemetlen interakciók magatartási problémák kialakulásához (vagy más gyerekeknél depresszióhoz) vezetnek. Ez a későbbiekben növeli a deviáns kortársakkal való barátkozás valószínűségét. 10  Mintájuk mintegy 500 koraszülött csecsemő több éves, rendkívül részletes követéses mintájából állt. A minta eredeti célja a kórházi, illetve az azt követő egészségügyi ellátás hatásának kísérleti vizsgálata volt. A kognitív fejlettséget több teszt eredményei alapján, és a jövedelem mérőszámát is több komponensből állították össze. 11  Ez esetben is a HOME Inventory mutatóját alkalmazták. 12  A mérés alapjául az NLSY (National Longitudinal Survey of Youth) szolgált, amely a családi jövedelem mellett (amely az előző évi jövedelmet jelenti) az 5–7 éves gyermekek kognitív képességtesztjeinek eredményeit is tartalmazza. A hivatkozott szám [Mayer (1997), 3.1. táblázat] ez esetben is a PPVT-R eredményein alapul. Némileg alacsonyabb, de szintén jelentős különbségeket mutatnak más olvasási és matematikai-logikai teszteredmények (ugyanott). 13  Duncan és szerzőtársai (1998) azt is igazolták, hogy a szegénységből fakadó hátrányok annál súlyosabbak, minél fiatalabb életkoruktól fogva sújtják a gyermekeket, annál kedvezőtlenebbül érintik például a középiskola (high school) befejezésének esélyeit. 14  A hivatkozott eredmények Mayer (1997) 5.2. és 6.9. táblázatából származnak. 9 

140

Kertesi Gábor – Kézdi Gábor: A szegénység átörökítésének közvetlen...

Összefoglalás és társadalompolitikai következtetések15 Foglaljuk össze azt, ahová eljutottunk. A potenciálisan továbbtanuló roma fiatalokról rendelkezésre álló adatok – úgy tűnik – megerősítik azt az előzetes hipotézisünket, amely szerint a roma fiatalok továbbtaníttatásában a családok tartós szegénysége komoly visszatartó erőt képvisel. A vizsgált fiatalok általános iskolás életkora éppen arra az időszakra esik, amikor a szülők generációjában óriási mértékű állásvesztés következett be, erős érvek szólnak amellett, hogy a roma fiatalok iskolai felzárkózási trendjének megtorpanásában, majd visszájára fordulásában a szüleiket sújtó mély és elhúzódó foglalkoztatási válság egyenes következmé­ nyét lássuk. Ezek a következmények intő jelek a jövőre nézve: a nemzedékeket összekötő progresszív továbbtaníttatási láncolat most könnyen megszakadhat. Olyan relatív hátrányok halmozódtak fel újabban, amelyeknek következményeit nem egykönnyen lehet majd orvosolni. Igen fontos, hogy jól értsük, miről is van szó, amikor a továbbtaníttatási döntésnél nagy erővel érvényesülő jövedelemhatásokat értelmezzük. Az elemzés során is hangsúlyoztuk, és most is megismételjük: nem egy aktuális időpontban rendelkezésre álló jövedelemről, hanem a családok megélhetését tartósan biztosító permanens jövedelemről van szó. E tartós jövedelem mögött a tartós foglalkoztatás és az élhető családi élet egész univerzuma – a család életének belső rendezettsége, a perspektivikus tervezés lehetősége, a gyermekeket is érő pozitív stimulusok gazdagsága, a család belső harmóniájának lehetősége – áll. Gyermekvédelmi szakemberek köreiben közhely, de a közvélemény számára talán nem eléggé nyilvánvaló16 egy sarkalatos igazság: a szülő a gyermek fejlődésének motorja. Minél fiatalabb a gyermek, annál inkább így van ez: a szülő az, aki a gyerek számára a külvilágot közvetíti; a szülő a gyerek legfontosabb orientációs pontja. A gyerek a szülői mintákat követi, és a szülői viselkedés közvetítésével átveszi a külvilág pozitív és negatív impulzusait. Ha ezek az impulzusok megrendítik a szülőt és a családot, megrendítik a gyermek belső világát is. A továbbtanulásról szóló döntés nem 14-15 éves életkorban születik meg. Addigra az már készen van a családon belül és a gyerek fejében is. A tartós szegénység nyomása alatt nevelkedő gyermek addigra annyi hátrányt halmozhatott fel, amely még a továbbtanulás reményét is elveszi előle. Ezek az összefüggések rávilágítanak a gyakorlati teendőkre is. Megpróbáljuk őket pontokba szedve felsorolni, ahogy mi látjuk a dolgot. 1. A nehéz körülmények között élő gyermekeken nem lehet úgy segíteni, hogy közben a családjaikon ne segítenénk (Szilvási, 2004). Minden olyan szociálpolitikai beavatkozás, amely ezt az alapelvet figyelmen kívül hagyja, és nem törődik a rászoruló gyermek szüleivel, vagy egyenesen elutasítja őket, az bizonyos értelemben paradox intervenciót hajt végre. Mivel a gyereknek – mindenekelőtt a fiatal gyereknek – elsősorban arra van szüksége, hogy szüleit biztonságot adó és megfelelő orientációt nyújtó támasznak lássa, a gyerek nem profitál sokat az olyan segítségnyújtásból, amely ehhez az elengedhetetlenül fontos komplementer erőforráshoz nem képes őt hozzásegíteni.

15  Társadalompolitikai javaslataink megfogalmazásakor nagyon sokat tanultunk a Szilvási Lénával folytatott gondolatébresztő beszélgetésekből. 16  A társadalompolitika számára pedig egészen bizonyosan nem nyilvánvaló. Ugyanis ha az lenne, akkor a társadalompolitika intézményei ügyelnének rá, hogy ezzel az alapelvvel összhangban levő gyakorlatot kövessenek.

141

Nem hagyományos családmodellek – társadalmi egyenlőtlenségek... 2. A roma fiatalok tömeges továbbtanulása – ez az elengedhetetlenül fontos fordulat – nem fog megvalósulni mindaddig, amíg a magyar társadalompolitika határozott lépéseket nem tesz arra, hogy a roma családok többségét kivezesse a tartós szegénységből. Mint az a korábbiakból is világosan következik, ez nem merülhet ki abban, hogy rendszertelen időközönként munkával látja el őket és alkalmi segélyeket osztogat számukra. Tartós módon kell a családokat a munka világába visszavezetni. Mindaddig, amíg ez nem megoldható, a segélyezésre is szükség van. A segélyeket azonban nem lehet rendszertelenül és önkényes módon a családoknak juttatni. A segélyezésnek normatív alapelveken és gyakorlaton kell nyugodnia. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a tartós szegénységben élő családokat filléres létfenntartási gondok is visszatarthatják attól, hogy gyermekeiket taníttassák.17

A családok helyzetét anyagilag legalább annyira meg kell erősíteni, hogy ne szoruljanak rá, hogy gyermekeik is dolgozzanak. Már csak ezért sem szabad a nagyon alacsony jövedelemből élő családok számára juttatandó segélyek megadását helyi mérlegelésre bízni.

17 

142

Paul C. Rosenblatt

Multiraciális családok

1

Gregory: Épp eleget tudok az interraciális kapcsolatokról ahhoz, hogy tudjam: Amerikában mindez társadalmilag nem elfogadott. Barb: Azt hiszem, az emberek általában nem igazán fogadják el az interraciális kapcsolatokat. Vannak fekete barátaim, és a fekete családokban is van előítélet az én családommal szemben, bár igazából nem komoly… Néha az emberek a szexualitásról kérdezősködnek, hogy a szex miatt választottál-e más etnikai csoporthoz tartozó embert. Rosenblatt–Karis–Powell (1995, 121)

Jelen fejezet olyan családokkal foglalkozik, amelyek tagjai különböző etnikai csoportokhoz („rasszhoz”) tartoznak. Ilyen családok általában akkor jönnek létre, ha valaki olyan partnert választ, aki magát egy másik etnikai csoporthoz tartozónak vallja, vagy akit mások oda sorolnak, illetve ha valaki vagy egy ugyanazon etnikai csoportba tartozó pár egy másik etnikai csoportba tartozó gyermeket fogad örökbe. A rassz nem tudományos fogalom, hanem egy olyan kategória, amely régen és napjainkban is a rasszizmust szolgálta, tehát azt a mozgalmat, hogy a bőrszínük alapján nyomjon el és kontrolláljon embereket. A rasszizmust úgy lehetne definiálni, mint „egy rassz elidegeníthetetlen felsőbbrendűségének feltételezése, amely diszkriminációval és előítélettel, illetve a más rasszhoz tartozó emberekre vonatkozó sztereotípiákkal párosul” (Rosenblatt–K aris– Powell, 1995, 1.), illetve mint „a kiszemelt áldozat bőrszíne miatti ellenséges, sértő szándékú tettek” (Rosenblatt és munkatársai. 1995, 2.). Ha valaki a rassz fogalmát használja, akkor óhatatlanul is az a veszély fenyegeti, hogy beszippantja az elnyomó rendszer, ahol a rassz központi fogalom. A rasszok említése még a legjobb esetben is a különbségek tárgyalására ösztönöz, ami pedig bizonyos rangsorok felállítására késztet. Mindez ahhoz vezet, hogy egyes embereket alacsonyabbrendűnek tartsanak, ez pedig a diszkrimináció alapja. Úgy tűnik, a világ jobb hely lenne, ha a rasszokat figyelmen kívül lehetne hagyni, ez azonban nem lehetséges, mivel a rassz meghatározásának módja és a törvényhozás erre irányuló eljárásai az USA-ban nagy hatást gyakorolnak mindenkire: rendkívül káros hatással vannak nemcsak a színes bőrű emberekre, de az euroamerikaiakra is, bár alattomosabb módon (Frankenberg, 1993). A multiraciális családok nem hagyományos családként való definiálásakor nagyon fontos figyelembe venni, hogy a faji megbélyegzés és a nem hagyományos jelző miként használható fel egy család vagy annak tagjai ellen. Fontos feltenni a kérdést, hogy ki definiál kit, és milyen

1  Paul C. Rosenblatt: Multiracial Families. Megjelent első ízben: Michael E. L amb (ed.): Parenting and Child Development in „Nontraditional” Families 263–278. angol nyelven, a Taylor & Francis Group LLC részét képező Lawrence Erlbaum Associates Kiadó gondozásában. Minden jog fenntartva. A jelen fordítás az angol nyelvű kiadás engedélyezett magyar fordítása.

143

Nem hagyományos családmodellek – társadalmi egyenlőtlenségek... céllal. A rasszizmus elkerülésének lényeges lépése annak feltérképezése, hogy az emberek miként definiálják önmagukat, és ez a definíció mit jelent számukra. Mindez szükséges ahhoz, hogy elkerülhessük a megbélyegzést, és tudatában lehessünk annak, hogy egy ember öndefiniálása miként válhat megbélyegző címkévé, ha egy másik ember sértő szándékkal használja az adott meghatározást. Rendszerelméleti perspektívából (Rosenblatt, 1994) nézve a multiraciális családokban a legjelentősebb tényező talán nem a belső dinamikájuk, hanem az, amit a társadalom kreál belőlük. Habár jelen fejezet a multiraciális családokra fókuszál, a leírtak nagy része tükrözi azt a rossz bánásmódot, amiben a többségi társadalom a színes bőrűeket és a multiraciális családokat részesíti.

Történelmi háttér Az USA-ban élő multiraciális családok története igen összetett (Spickard, 1989). Ennek oka egyrészt e családok diverzitása, másrészt pedig az, hogy az átlagos USA-beli polgár számára a rassz és az etnikum közötti különbség gyakran nem világos. Ez arra vezethető vissza, hogy az USA-ban a történelme során számos különböző történelmi erő volt jelen, a történelmi feljegyzések pedig a domináns csoportok érdekeit és perspektíváit tükrözik, illetve a történelem elég változatos képet mutat a hely, az idő és a társadalmi helyzet függvényében. A jelentősebb történelmi események rövid áttekintése segítséget nyújt a jelenlegi helyzet megértéséhez. A történelmi szereplők skálája mindenesetre széles: gondoljunk csak a 19. század elején a mai USA délnyugati részén élő mexikóiak és az akkori USA-ból az erre a területre (amely Mexikó része volt) érkező fehérek viszonyára, a 19. század végén a Mississippi államban élő kínai mezőgazdasági munkások és a rabszolgasorból frissen szabadult feketék kapcsolatára, vagy az 1970-es évek Kaliforniájában az Indiából bevándorolt szikhek és a mexikói amerikaiak közötti viszonyra. A multiraciális családok vizsgálatának első problémáját annak tisztázása adja, hogy mit is értünk családon. Volt idő, amikor a multiraciális családokat nem is tartották a többségi társadalom vagy egy adott közösség fogalmai szerint családnak. Régen is léteztek és manapság is léteznek olyan, az együttélésen, az elkötelezettségen, a vagyonközösségen és az érzelmeken alapuló kapcsolatok, amelyek bár családiasnak nevezhetők, a közösség sok tagja jogi vagy társadalmi szempontból mégsem ismeri el az ilyen kapcsolatban élők közösségét családnak. A multiraciális kapcsolatok vizsgálatának másik kihívása abban áll, hogy az USA-ban a rabszolgatartás korában a fehér férfiak gyakran szexuálisan is kihasználták a fekete nőket. Noha a rabszolgaság már rég megszűnt, egyesek szerint a fehérek politikai és gazdasági hatalma még mindig lehetővé teszi a fekete nők szexuális kihasználását (Funderburg, 1994). Ezek a szexuális abúzuson alapuló kapcsolatok még a szó modern értelmében sem nevezhetők családinak, mégis születtek belőlük gyermekek, akiknek szülei különböző etnikai csoporthoz tartoztak. Léteztek továbbá a rabszolgaság idején olyan kapcsolatok is, amelyek bár abszolút elnyomó jellegűek voltak a színes bőrű emberek számára, rendelkeztek olyan kritériumokkal, amelyek alapján családinak voltak nevezhetők – például hosszan tartó, emocionálisan intimek és gazdaságilag, illetve társadalmilag interdependensek voltak (Spickard, 1989). Bár a multiraciális házasságok és családok gyakran törvénytelenek voltak és tabu tárgyát képezték, bizonyos helyeken tolerálták, sőt kívánatosnak is tartották őket: például a 18. szá-

144

Paul C. Rosenblatt: Multiraciális családok zadban a francia szőrmekereskedőket feletteseik arra biztatták, hogy indián nőket vegyenek feleségül, biztosítva ezzel a szőrmekereskedelem fenntartását. Az USA történelme során és főként az 1600-as évektől kezdve (Takaki, 1993) a multiraciális kapcsolatokat – még a barátságokat is – megvetették és büntették. Az USA legfelsőbb bíróságának 1967-es Loving v. Virginia döntéséig a feketék és a fehérek házasságkötése sok államban illegális volt. Hasonló törvények léteztek bizonyos államokban a fehérek és a kínaiak, az indiánok vagy általában a színes bőrűek közötti házasságot megakadályozandó (Takaki, 1993). Amióta az etnikai csoportok közötti házasság az USA teljes területén legális, az ilyen házasságok száma jelentősen nőtt (K almijn, 1993). Az, hogy ilyen tiltó törvények egyáltalán léteztek, azt mutatja, hogy egyesek bizonyos körülmények között át kívánták lépni az etnikai határokat a párválasztásban. A multiraciális kapcsolatok illegális volta azt jelentette, hogy ilyen kapcsolatok kisebb számban jöttek létre, és akkor is titokban vagy más címszóval. Emiatt nehéz felbecsülni, hogy a különböző helyeken és időkben mennyi multiraciális kapcsolat és család létezett. Még manapság is, bár már nincsenek tabuk vagy tilalmak, az emberek sokszor nem adnak információt például a szomszédaiknak, családtagjaiknak vagy akár a népszámlálási hivatalnak az ilyen jellegű kapcsolatukról vagy önmaguk és partnerük etnikai identitásáról. A tiltó törvények okát több szempontból is vizsgálhatjuk. Mivel a törvényhozók fehér férfiak voltak, a kérdés úgy is feltehető, hogy miért hoztak a fehér férfiak ilyen törvényeket? Vajon e törvények a fehér nők reprodukciós kapacitását és partnerválasztását kívánták szabályozni, vagy azt akarták megakadályozni, hogy a fehér férfiak földje és egyéb tulajdona átkerüljön a színes bőrű férfiak kezébe? Vajon a törvényhozói gondolkodásban lényeges szerepet töltöttek be a multiraciális kapcsolatok, vagy ezek a törvények is csupán annyira voltak fontosak, mint a színes bőrűek tulajdonjogát, szavazati jogát, bírósági tanúskodási vagy iskolába járási jogát korlátozó rendelkezések? Avagy az állami vagy helyi törvényhozók egyszerűen meg akarták mutatni, hogy ugyanolyan normák szerint élnek, mint azok az államok, ahol már korábban törvényt hoztak a multiraciális kapcsolatok ellen? Az emberek sokféle ok miatt léphetnek kapcsolatra más etnikai csoportba tartozókkal. Az USA-beliek gondolkodásában a rassz – jelentősége ellenére – sok ember számára nem jelent fontos kompatibilitási faktort más tényezőkhöz képest. Bizonyos bevándorló populációkban rendkívüli módon felborult az egyensúly a nemi arányok tekintetében: például az USA vasútépítésein dolgozó kínai férfiak legálisan léphettek be az országba, míg a kínai nők számára ez tilos volt (Takaki, 1993). Sok kínai férfinak volt felesége és családja Kínában, de aki az USAban kívánt házasságot kötni, annak szinte az egyetlen lehetőség az etnikai csoportok közötti szakadékok áthidalása volt. Maguk a tabuk is felkeltik az emberek vágyát a tabuk megszegésére, olykor pedig pont a házassági tabuk miatt alakulhat ki két ember között olyan mély érzelmi kapcsolat, ami nem biztos, hogy létrejönne, ha házastársként tekinthetnének egymásra.

Demográfia Bár a népszámlálási adatok hitelessége a multiraciális családokra vonatkozóan olykor megkérdőjelezhető, néhány dolgot azért mégis megtudhatunk belőlük. Az USA-ban 1967 óta jelentősen emelkedett a multiraciális házasságok száma. Az USA Népszámlálási Hivatalának

145

Nem hagyományos családmodellek – társadalmi egyenlőtlenségek... 1995. áprilisi adatai szerint az USA-ban 1 392 000 multiraciális házaspár élt, közülük 328 000 fekete-fehér pár volt. A multiraciális házasságok eloszlása az USA-ban nem véletlenszerű: a számuk a keleti és a nyugati part nagyvárosaiban a legmagasabb. Ezenfelül az ország különböző részeire különböző multiraciális együttélési formák jellemzőek. A nyugati parton például sokkal több ázsiai vagy ázsiai amerikai és fehér kapcsolat fordul elő, míg délnyugaton – Kaliforniát is beleértve – sokkal több kapcsolat alakul ki mexikóiak és fehérek vagy mexikói amerikaiak és fehérek között. A multiraciális örökbefogadások eloszlása szintén nem véletlenszerű, hanem többek között az adott földrajzi helyen található nagyobb adoptációs ügynökségek nemzetközi kapcsolatait tükrözi (Minnesotának például Koreával van szoros kapcsolata e téren) és a középosztálybeli fehér populáció és egy jelentősebb színes bőrű populáció közelségét mutatja. Interraciális örökbefogadás 1990-ben az USA-ban hozzávetőlegesen 119 ezer örökbefogadás történt. A becslések szerint az örökbefogadások 8 százaléka volt interraciális, amelyen belül leginkább fehér anyával rendelkező családok adoptáltak nem fehér, és nem is fekete gyermekeket (Simon –Altstein –Melli, 1994, 3). Az interraciálisan adoptált gyermekek közül sokan Ázsiából vagy Latin-Amerikából származnak. Az amerikai őslakó indiánok gyermekeit a többi etnikai csoporthoz viszonyítva 1978-ig sokkal gyakrabban választották el a valódi családjuktól, hogy örökbe adják őket (Simon –Altstein –Melli, 1994, 8.). 1978 óta az Indian Child Welfare Act törvény hatására gyakorlatilag megszűnt az őslakos amerikai indián gyermekek interraciális örökbefogadása (Simon –Altstein –Melli, 1994, 8.). Az USA törvényei sokrétűek az interraciális örökbefogadások tekintetében: léteznek olyan törvények, amelyek kimondottan az azonos etnikai csoportok közötti adoptációknak adnak prioritást, míg mások kimondják, hogy az etnikumot nem szabad tényezőként figyelembe venni (Simon –Altstein –Melli, 1994, 17.). Az USA egyes államainak törvényei és az örökbefogadási ügynökségek alapvetően a gyermekek érdekeit tartják szem előtt, ezért az interraciális örökbefogadások esetében is az a döntő, hogy a gyermek gondozása és nevelése hol biztosított a legjobban. Az interraciális adoptáció ellenzői gyakran azzal érvelnek, hogy a fehér családok képessége limitált abban, hogy felkészítsen egy színes bőrű gyermeket a rasszizmus és a diszkrimináció megpróbáltatásaira, illetve hogy segítsék a gyermeket saját örökségének megismerésében, a megfelelő etnikai identitás és etnikai közösségének tagjaival való kapcsolat kialakításában és sikeres fenntartásában. Néhányan úgy vélik, hogy a színes bőrű gyermekek adoptálása fehérek által a fehérek rassziz­ musának kifejezése, vagyis hogy a fehérek jogtalanul elvesznek valamit a színesbőrűektől. Sokan az alkalmazandó hiteles mértékre vonatkozó küzdelmet látnak abban a kérdésben, hogy vajon van-e elég színes bőrű család az örökbefogadásra váró összes gyermek adoptációjára. Ez esetben az interraciális örökbefogadás kritikusai azzal érvelnek, hogy a fehér mértékek és értékrendek érvényesítése sok, potenciálisan kiváló, színes bőrű örökbefogadó család előtt bezárja a kapukat (Simon –Altstein –Melli, 1994, 3. fejezet). Az interraciális örökbefogadásokat támogatók vagy a semleges álláspontot képviselők azzal érvelnek, hogy etnikai hovatartozástól függetlenül minden szülő megfelelő örökbefogadó,

146

Paul C. Rosenblatt: Multiraciális családok aki képes a gyermeket gondozni, nevelni és biztosítja az anyagi jólétet. Véleményük szerint egy másik etnikai csoporthoz való tartozás nem jelent leküzdhetetlen akadályt a gyermek etnikai örökségének ápolásában és abban, hogy felkészítsék őt a rasszizmus és a diszkrimináció ellenséges hatásaira.

Házassági és családi kérdések a fekete-fehér multiraciális párok esetében A multiraciális párok felállása sokféle lehet. Okunk van azt feltételezni, hogy a kulturális különbségek és a társadalmi környezet eltérései fontos szempontok, ezért például egy minnesotai fekete-fehér párokra vonatkozó kutatás sok tekintetben nem lesz releváns mondjuk egy Hawaii-ban élő filippínó-fehér pár vagy egy kaliforniai koreai amerikai-fehér párra. Nyilvánvaló azonban, hogy vannak közös kérdések. E fejezet további részében ezeket a közös kérdéseket fogom ismertetni minnesotai fehér-fekete heteroszexuális párokkal készített kvalitatív interjúkon keresztül (Rosenblatt és munkatársai, 1995). Rosenblatt, K aris és Powell huszonegy, Minneapolisban és St. Paulban (közös nevükön Ikervárosok) élő párral készített interjút. E fejezet alapját azért képezi ez a kvalitatív kutatás, mert a kvalitatív kutatások ritkák, a multiraciális családok élményeiről és dinamikájáról szóló kvantitatív tanulmányok pedig teljesen hiányoznak. Átlagos önértékelés A huszonegy multiraciális pár nagy része „átlagosként” határozta meg önmagát, vagyis nem azért éltek együtt, mert társadalompolitikai forradalmat kívántak kirobbantani, és az életük nem különbözött más párokétól. A legtöbben azt vallották, hogy a párjukhoz hasonló tulajdonságokkal bírnak és jól megvannak együtt, az eltérő etnikai hovatartozást tehát nem tekintették olyan széles szakadéknak, mint a többségi társadalom nagy része. Donna: Az ember párválasztáskor az embert nézi, nem a bőrszínt vagy az etnikumot… egy kapcsolat alig néhány lényeges dolgon alapul, ehhez a bőrszínnek semmi köze. Henry: Azt hiszem, mi soha nem tekintettünk magunkra multiraciális párként. Flora: Amikor találkoztunk, nem úgy néztem rá, mint egy fehér emberre, hanem inkább olyasvalakire, akivel el tudtam menni szórakozni… Mi is élünk, lélegzünk és adót is fizetünk, és mindent éppen úgy csinálunk, mint bárki más. Van otthonunk és dolgozunk.

Rasszista és diszkriminatív tapasztalatok Ha egy multiraciális pár a rasszizmus vagy a diszkrimináció áldozatává válik, gyakran nehéz eldönteni, hogy ennek oka az, hogy maga a pár multiraciális vagy az, hogy az egyik tag színes bőrű (Frankenberg, 1993). Habár a párok tapasztalatai a rasszizmussal és a diszkriminációval kapcsolatban különbözőek voltak, mint ahogy eltértek az ezek által okozott sérülések és az is, hogy miként szervezték úgy a napi életüket, hogy megvédjék magukat a rasszizmustól

147

Nem hagyományos családmodellek – társadalmi egyenlőtlenségek... és a diszkriminációtól, mindannyian beszámoltak a rasszizmus és a diszkrimináció körébe tartozó élményekről. Megbámulás. Mindegyik pár beszámolt olyan esetekről, amikor idegenek nyilvánosan megbámulták őket. Habár néhányuk számára mindez tolakodó és ellenséges volt, sokan beszámoltak jóindulatú vagy közömbös pillantásokról is. Joyce: Néha az étteremben megbámulnak az emberek… De ez nem olyan ártalmas rasszista dolog, inkább csak nem tudják, hogyan reagáljanak.

Az, hogy a legtöbb párnak nem volt része ellenséges reakciókban, vagy azt jelenti, hogy az Ikervárosokban nem volt jellemző a rasszizmus és a diszkrimináció, vagy azt, hogy a párok megtanulták, milyen környezetekben kerülhetik el a veszélyt. Nyilvánvaló azonban, hogy az ellenséges élményekről szóló kevés beszámoló nem jelenti azt, hogy egy pár biztonságban érzi magát. Egyetlen ellenséges élmény – vagy akár csak az attól való félelem – egy életre traumatizálhat egy embert. Emiatt, és mert az ellenséges élmények sokat elárulnak a rasszizmus természetéről, érdemes megvizsgálni a rasszizmus és a diszkrimináció párok által megtapasztalt formáit. A következőkben a rasszizmus és a diszkrimináció gyakran tapasztalt formáit ismertetjük. Intézményi rasszizmus az ingatlanügynökségeknél. Az intézményi rasszizmus azt jelenti, hogy a rasszista megnyilvánulásokat egy nagyobb társadalmi intézmény – például a kormány, egy cég vagy ingatlanügynökség – követi el vagy támogatja. Interjúalanyaink beszámoltak intézményi rasszizmusról is, például amikor lakást akartak vásárolni vagy bérelni, vagy jelzálogkölcsönt kívántak felvenni. Eve: Egy kertvárosban laktunk, az úthoz legközelebb eső első épületben. A mögöttünk lévő második épület sokkal csendesebb volt, és az első épületben mindenki úgy nézett ki, mint mi, mindenki…

Houston (nevetve): …kínai volt. Eve: Hmong kínai, fekete, multiraciális vagy… Kérdező: Kisebbségi csoporthoz tartozó. Eve: Igen. Úgy éreztem, hogy az összes másmilyen embert és a fiatalabb kölyköket ott helyezték el. Elkülönítettek minket egy külön épületbe, a második épület pedig egy teljesen más világ volt… Engem nagyon zavart, hogy így szeparáltak minket. Ez azt jelenti, hogy amit beléptünk az irodába, azonnal levették, kik vagyunk.

Intézményi rasszizmus kormányzati szinten. Volt, aki rasszizmusként élte meg, hogy a kormányzati és egyetemi űrlapok feltételezése szerint mindenki besorolható egy elkülönített etnikai kategóriába. Wanda: „A népszámlálási űrlapon nem lehet feltüntetni, hogy a gyermeked több kultúrához tartozik… Ezek a dolgok bosszantanak a leginkább… Ez az iskolákra is vonatkozik, és ezért próbálok részt venni az iskolai életben… Egy csomó gyerek van, akik tudnak a multiraciális párokról, az iskolában mégsem esik erről szó.”

148

Paul C. Rosenblatt: Multiraciális családok Intézményi rasszizmus egyházi szinten Eve: A templomban a minap megint a nagy kérdésről volt szó, miszerint feketék és fehérek, meg a házasság… Ilyenkor mindig azt a sort citálják a Bibliából, hogy ne éljetek felemás igában.

Intézményi rasszizmus rendőrségi szinten Dot: A múltkor én vezettem, és a rendőrök megállítottak. Kiszálltunk. A férjemnek és a mostoha­ fiamnak fel kellett tennie a kezét, tőlem pedig elkérték a papírokat, aztán a rendőrtiszt azt mondta, hogy mehetünk. Nekem már elég tapasztalatom volt a rendőrökkel ahhoz, hogy a helyszínen ne tegyem szóvá az ügyet, de amikor hazaértünk, felhívtam a kapitányságot. Azt mondtam nekik, hogy értsék meg, hogy megaláztatásban volt részünk. Legalább két szomszédunk is elment mellettünk és látták, amint a család felemelt kézzel áll a kocsinál. Erre azt mondta a rendőr, hogy valakik készpénzre váltottak egy csomó lopott csekket, és az elkövetők – egy fekete férfi és egy fehér nő – egy kék Cadillackel vagy Lincolnnal közlekedtek. Erre azt mondtam, hogy mi hárman voltunk, egy fekete férfi, egy fehér nő és egy fekete fiú, ráadásul egy fekete Oldsmobile-ban. Megértem, hogy a rendőrség végezni akarja a munkáját, de jó lenne, ha egy kis önvizsgálatot is tartana. A lényeg, hogy mihelyt meghallották a rendőrök, hogy egy multiraciális pár volt az elkövető, rögtön gyanúsak lettünk, nem számított, hogy Oldsmobile-ban vagy Pintóban ültünk.

Egy másik alkalommal ismét megállítottak a rendőrök. Két külön kocsiba ültettek minket, és pisztolyt nyomtak a fejemhez… Útban a belváros felé szörnyű megjegyzéseket tettek rám, állandóan a nigger szót használták és borzasztó csúnya dolgokat mondtak, azért, mert multiraciális pár vagyunk… Drogot kerestek nálunk. Persze semmit nem találtak.

Rasszizmus a szomszédságban Kate: Tavaly nyáron a lányunknak volt egy rasszista esete egy fehér kislánnyal. A kislány apja teljesen kiborult… én épp dolgoztam, amikor átjött és hosszan beszélgetett Roberttel. Körülbelül 200-szor elmondta a beszélgetés alatt, hogy „De nem vagyok rasszista! Nem vagyok rasszista!” (nevet) Robert csak annyit mondott: „Nézze, joga van abban hinni, amiben akar és joga van a gyerekét arra tanítani, amire akarja, de ha ezzel megsérti a családomat, akkor az már az én ügyem is. Ha a lánya meg egyszer megharapja a lányomat, mert nem szereti a feketéket, akkor komoly problémáink lesznek.” Identitási kérdések. Egy multiraciális kapcsolat kérdéseket vethet fel a résztvevők identitásával kapcsolatban. William: Olvastam olyan emberekről, akik azt gondolják, hogy ha fehér társat választasz, akkor kompromittálod magad… Értem én, hogy ez valahogy gyengíti az ember pozícióját… Éppen most írom az Amerikában élő afrikaiak történetét, úgyhogy sokat gondolkodom erről. Érdekes ilyen helyzetben lenni… Laura és köztem ez egyáltalán nem számít. De amikor bizonyos szerzőket, például militáns fekete nacionalistákat olvasok, akkor elgondolkodom rajta, hogy valószínűleg én is sokkal hajlamosabb lennék az általánosításra, ha nem Laura lenne a feleségem… Sokat gondolkozom azon, hogy más emberek mit gondolnak, mert amikor a feketék dolgairól írok, kíváncsi vagyok, hogy hogyan fogadnák el a házasságomat. Kíváncsi vagyok, hogy emiatt másképp olvasnák-e az emberek azt, amit írok.

149

Nem hagyományos családmodellek – társadalmi egyenlőtlenségek... Gregory: Volt pár esemény, amire Joyce szeretett volna elmenni, de én azt mondtam, hogy nem megyek, mert túlságosan sok volt már erre a hétre az európai hatás. Joyce megértette, és azt mondta, hogy rendben, biztos csak a szokásos európai kultúrsokk a részemről… Kérdező: Milyen eseményekről volt szó? Joyce: Olyasmikről, amik teljesen távol állnak a feketéktől. Elmenni egy hétre egy idegen városba, vagy egy olyan városba, ahol mindenki fehér (nevet). Gregory: Nem akarok olyan eseményeken részt venni, ahol azt látom, hogy én vagyok az egyetlen afroamerikai. Az lelkileg olyan nyomasztó.

Minnesotában a színes bőrűek számára az etnikai identitás kérdése sokkal érzékelhetőbben van jelen, mint a fehérek számára, akik olyan vidéken élnek, ahol fehérnek lenni annyira mindennapos és magától értetődő dolog, hogy az identitás kérdése fel sem merül. Ez csupán a „más” embereket érinti. Dot: A fehér emberek általában keveset gondolkoznak a faji identitásukról, és én sem definiáltam magam soha fehérként. A fekete embereknek ezzel szemben mindennap gondolniuk kell az identitásukra. Én nem gondolok erre napi szinten, hacsak valamilyen külső tényező nem kényszerít rá… Társadalmi szempontból mindig gondolnom kell arra, hogy multiraciális kapcsolatban élek. A társadalom másképp tekint rám emiatt. Wilson: Feketeként felnőve az USA-ban mindig tudatában voltam annak, hogy más vagyok és megértettem, hogy tudatosan kell viselkednem, mindig figyelnem kell arra, hogy mit teszek. Ez sokszor annyira nehéz, hogy sok fekete embernél stresszt és magas vérnyomást okoz. De ezt a nehéz terhet mindennap hordoznod kell. Reggel felkelsz, belenézel a tükörbe, és azt mondod: „Még mindig fekete vagyok. Még mindig gyönyörű vagyok, de ki kell mennem az utcára, ahol tudatlan emberekkel fogok találkozni.” Dot: Pont ezért mondom, hogy a fehér emberek nem gondolnak az identitásukra. Soha életemben nem keltem még úgy fel, hogy a tükörbe nézve az jutott volna eszembe, hogy fehér vagyok, mivel mindig fehér emberekkel voltam körülvéve.

A multiraciális családokban felnövő gyermekek kénytelenek az identitás kérdésével foglalkozni. Nem is igazán azért, hogy eldöntsék, melyik csoporthoz legyenek lojálisak, hanem mert a többségi társadalom megkívánja az etnikai hovatartozás meghatározását: az általános társadalmi gondolkodás szerint senki nem tartozhat a társadalom által használt egyszerű etnikai kategóriákon kívül más vagy több kategóriába. Ha a többségi társadalom egy gyermeket színes bőrűként határoz meg, akkor az a gyermek sokat fog profitálni abból, hogy a szocializációja során megtanulja ennek jelentését és azt, hogy miként élhet biztonságban ezzel az identitással. Lorenzo: Ha egy fekete partner gyenge vagy fejletlen fekete identitástudattal rendelkezik, vagy nem áll biztos alapokon a fekete közösségben, az egy csomó gondhoz vezethet. Problémát okozhat a pár számára, mert mindenkiben vannak kimondott vagy kimondatlan félelmek azzal kapcsolatban, hogy mi lesz a gyerekekkel, és ezt az anyós és az após mindig felhozza… Ha az afroamerikai szülő nem képes a gyerekének segíteni az identitása kialakításában, akkor a gyerek önmagától nem képes kialakítani azt, már csak azért sem, mert látszólag ez nem is számít a szülőknek. Az ilyen családok kialakítanak egy olyan szűk látókörű és hamis álláspontot, ami szerint a világot ki lehet zárni az életükből, és meg lehet feledkezni arról, hogy a társadalom feketeként fog a gyerekekre tekinteni. Azt hiszik, hogy meg lehet feledkezni arról, hogy az USA-ban bizony nagyon is számít az etnikai hovatar-

150

Paul C. Rosenblatt: Multiraciális családok tozás. Inkább a családon belül kreált burokhoz ragaszkodnak, mondván, hogy mi szeretjük egymást, az etnikum pedig nem számít.

Mi a családban azt mondjuk, hogy mindenkit olyannak kell elfogadni, amilyen, de ha a gyerekeket úgy nevelik, hogy a külvilágtól is ezt várják el, akkor az garantált recept a bukáshoz. Annyi boldogtalanságot láttam már mind a családok, mind a gyermekek részéről. Én mindig azt a jó tanácsot adom, hogy vizsgálják meg újra, hogy hol élnek… Az USA-ban 28 000 000 fekete él, ami 28 000 000 különböző fekete identitástudatot jelent. Aki kulturálisan nem érzi magát feketének, annak nem lehet azt mondani, hogy az afroamerikai közösség része, de tudatában kell lennünk, hogy fekete szülőként az a feladatunk, hogy felkészítsük a gyermekeinket arra, hogyan birkózzanak meg a világ támadásaival, nem pedig az, hogy egy külön világot alkossunk a számukra.

A multiraciális gyermekek afroamerikai szülei számára lényeges, hogy fehér partnerük támogassa az afroamerikai örökség elsajátítását és a gyermek felkészítését a rasszista megnyilvánulásokra. Gloria: Kentet mindig arra biztatom, hogy legyen tudatában a feketék történelmének és keltse fel a lányunkban az érdeklődést az ő kultúrája és az én kultúrám iránt is. Régebben, ha nem ült le velem megnézni egy ilyen műsort a tévében, akkor nem szóltam egy szót sem, de a gyerek felé nem szeretnék vegyes üzeneteket adni (nevet), úgyhogy most már Kentet is megkérem, hogy nézze meg az adott műsort, vagy jöjjön el bizonyos eseményekre, hogy a lányunk büszke legyen mindkét örökségére. Ha Kent nem foglalkozik ezekkel a dolgokkal, ugyan ki más fogja felkelteni a gyerek érdeklődését? Ezért tartom fontosnak, hogy Kent is tudatában legyen ennek. Szerencsére benne nincs meg az a paranoia, ami ebben az országban a feketéket jellemzi (nevet), hogy gyakran nem tudják, hogy mik a motivációk a kijelentések és a tettek mögött. Úgy értem, hogy nem tudjuk, hogy a bőrünk színe miatt történik valami, vagy valamilyen konkrét tettünk miatt. Olyan egyszerű dolgokra gondolok, mint hogy ő simán bemegy egy áruházba és beviszi a máshol vásárolt árut nyugta nélkül, én viszont ezt nem merném megtenni… Engem már többször követtek a boltokban. Ez mindig emlékeztet arra, hogy fekete vagyok, nem számít, hogyan öltözöm, vagy hogy nézek ki, vagy mit értem el: mindig lesznek emberek, akik csak azt nézik, hogy fekete vagyok. Neki fehér férfiként valószínűleg nincs ilyen élménye. Lorenzo: Úgynevezett „kevert” embernek lenni soha nem járt semmilyen kulturális vagy társadalmi jelentőséggel… Az állami törvények szerint nem számított, hogy hány százalékban van benned fekete vér. Ha akár csak egy csepp is volt, akkor már fekete voltál… azóta nem sokat változott a helyzet, úgyhogy semmi értelme arra bátorítani egy embercsoportot, hogy külön kategóriát alakítsanak ki a társadalmon belül csak azért, mert az etnikai örökségük kevert, vagy hogy elhatárolják magukat a színes bőrű közösségtől, ahová végeredményben tartoznak. Ezért mondom, hogy az identitásunkról szóló családi mitológiák különbözőek, és a gyerekeknek van egy radarjuk, amivel észlelik, hogy kivel beszélhetnek ezekről a dolgokról és kivel nem. Virginia: Azt hiszem, szülőként felelősek vagyunk azért, hogy a gyermekeinket megtanítsuk a világban való túlélésre, minden szinten. A multiraciális gyermekek esetében ez azt is jelenti, hogy fel kell világosítanunk őket a rasszkérdésekről és nem szabad azt feltételeznünk, hogy a fehér közösség majd nem fogja őket különbözőnek látni. A fehér közösség bizony másnak fogja őket látni, és ezt már kiskoruktól kezdve adagolnunk kell a gyerekeknek. Ők biztos jobban tudják, de szerintem hasznosabb és okosabb dolog a fekete identitásra nevelni őket, mert a fekete közösség a történelme során mindig elfogadta a különböző árnyalatú embereket, ezért ez könnyebb, mintha mindig azzal foglalkoznak, hogy ők mások, mint a többiek. Az ezekre a gyerekekre jellemző ambivalens érzések inkább abból fakadnak, hogy nem egy színtiszta fekete közösségből származnak.

151

Nem hagyományos családmodellek – társadalmi egyenlőtlenségek... Az iskolában erős nyomás nehezedik a multiraciális gyermekekre, hogy monoraciálisként határozzák meg önmagukat. Gregory: Amíg a gyerekek általános iskolába járnak, úgy tűnik, hogy minden rendben van… aztán a középiskolában kiderül, hogy mégsem. A középiskolában minden megváltozik! A gyerekeknek választaniuk kell: rendben, egyik szülő fekete, a másik fehér, akkor te mi vagy? Melyik csoportba akarsz tartozni? Mindkettőbe nem lehet! Nem lehetsz egyik nap fehér, a másik nap fekete… Itt van meghúzva a határ, válassz!

Ellenállás a család részéről A Kouri és L aswell (1993) kutatásaival párhuzamos eredmények szerint voltak, akiknek nem volt problémájuk a családjuk részéről, mások azt mondták, hogy az ellenállás hamar szertefoszlott, míg megint mások problémákról számoltak be (bár a legtöbb esetben mindig voltak támogató családtagok is). Az ellenállás a fehér partner családja részéről általában erősebb volt, mint az afroamerikai partner családja részéről. Az ellenállás gyakran – idővel vagy a gyermekek születésekor – csökkent. Liz: Volt idő, amikor úgy tűnt, az apám soha többé nem fog hozzám szólni, csak mert fekete a partnerem. Aztán átgondolta a dolgot, és azt mondta, hogy „mindegy”. Nagyon szeretik a gyerekeket… apám januárban szívrohamot kapott, azt hittem, hogy meg fog halni… állandóan felhívott minket és kért, hogy a fiunk menjen be hozzá. A gyerekek tényleg nagyon fontosak a szüleimnek. Virginia: Amikor összeházasodtunk, és az anyám számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem tehet ellenünk semmit, akkor átállt a másik oldalra, és vállalta a rokonokkal való konfrontációt is. Nagyon védi a gyerekeket. Ez különösen jellemző volt, amikor még kicsik voltak. Ha valaki a buszon tett valami megjegyzést, akkor azt mondta neki: „Ön az unokámról beszél.”

Ellenállás a fekete közösség részéről A megkérdezett multiraciális párok fekete közösséggel kapcsolatos élményei nem nevezhetők egyformának. Amint az más tanulmányokban (például See, 1989) és a sajtóban is megjelent, bizonyos afroamerikai nők kritikus szemmel nézik, ha egy afroamerikai férfi fehér nőt választ partnerül. Nora: A fekete nők részéről ért a legtöbb negatív reakció amiatt, hogy fekete partnert választottam. Sokuk szerint én elvettem tőlük valakit, és nekik már csak kevésbé jobbak jutnak.

152

Paul C. Rosenblatt: Multiraciális családok

Pozitív és negatív konklúziók A sztereotípiák helytelenek A nem tradicionális családok bármely típusában jellemző tapasztalatokra vonatkozó kérdéseink alapján megismertük azokat a sztereotípiákat, amelyekben a társadalom ezekről a családokról gondolkodik. Az első és legfontosabb megállapítás az volt, hogy ezek a sztereotípiák túlságosan leegyszerűsítők és helytelenek. Eve: Mindenki azzal jön nekem, hogy az interraciális párok nem dolgoznak. Mindig negatív dolgokat hallok. A gyerekek teljesen össze vannak zavarodva, ezért fontos, hogy pozitív képet közvetítsünk az interraciális párokról… a többségi társadalom, azt hiszem, még mindig nem fogadja el ezt a jelenséget. De szerintem csak azért, mert nem értik… a többségi társadalom nem túl pozitívan tekint ránk.

A fontosabb kérdések a tapasztalatokról szólnak A multiraciális családok „mássága” és a rájuk vonatkozó negatív konklúziók politikai töltettel bírnak. Ki határozza meg valaminek a „másságát”? Mit jelent egy olyan statisztikai minta azonosítása, amely a lehetséges „másságot” sugallja? Mit jelent mindez: a családoknak vagy a társadalomnak van szüksége kezelésre? A rasszizmus, a diszkrimináció és a sztereotípiák mindenesetre megnehezíthetik a multiraciális családban élők életét és egészségügyi problémákat is okozhatnak (Burke, 1984). Kevésbé respektálható azonban e családok „deviáns” jellemzőinek kutatása, sokkal inkább ajánlható a családtagok élményeire vonatkozó kérdések feltevése. A jelen fejezetben felvázolt élményeken túl hasznos lenne feltenni a kérdést, hogy mit jelent valaki számára az identitás, az önértékelés és a pszichés alkalmazkodás szempontjából, ha nem csupán egy raciális háttérrel rendelkezik? Mik a következményei annak, ha valaki biraciálisként vagy multiraciálisként határozza meg önmagát? E kérdések megválaszolására az első lépéseket már megtették (például Kerwin –Ponterotto –Jackson –Harris, 1993; Root, 1992, 1996), s kiderült, hogy az identitás, az önértékelés és az alkalmazkodás területén nagy a variabilitás, mint ahogy az emberek önmeghatározásában és viselkedésében is. Érdekes és fontos információkkal bíró tanulmányok születtek a fekete-fehér raciális és kulturális kombinációtól eltérő kapcsolatokról és arról, hogy a kulturális különbségek és az adott csoport történelmének és demográfiájának eltérései miként alakulnak. Ilyen például Sung (1990) munkája a kínai–amerikai házasságokról.

153

Nem hagyományos családmodellek – társadalmi egyenlőtlenségek... A partner kulturális hátterének és élményeinek megismerése A multiraciális kapcsolatok sokat emlegetett pozitív hozadéka, hogy a partnerek megismerik egymás kultúráját és tapasztalatait. A fekete-fehér multiraciális kapcsolatokban például a fehér partner – akinek esetleg addig nem volt tudomása az USA-ban élő feketék élményeiről – rengeteget tanulhat fekete partnerétől. Patricia: Feketeként úgy neveltek, hogy megértsem: a rasszizmus része az itteni életnek. Anyám mindig azt mondta: „Mindegy, mennyi pénzetek van, mennyi bundátok. Akár a legelőkelőbb hotelhez is odahajthattok, a parkolóőr módot fog találni rá, hogy emlékeztessen titeket arra, hogy feketék vagytok.” Én mindig azt gondoltam, hogy ez milyen butaság. De azt hiszem, felkészített az életre… Gary: Azt hiszem, az oktatás miatt, amiben részesültem… Gyakran nem is vettem észre a diszkriminációt, hacsak nem volt harsány és mellbevágó. Patricia azonban mindig megkérdezte: „Láttad, hogy mi történt?” Nézzük csak, igen, emlékszem. Mire ő: „Tudod, hogy ez mit jelent.” „Igen, azt hiszem.” Eve: Már sokkal inkább tudatában vagyok annak a küzdelemnek, amit fekete férfiként meg kell vívnia. Azt is felismertem, hogy ha fehér férfihoz mentem volna feleségül, akkor nagyon más lenne az életem. Hálás vagyok, hogy hozzámentem, mert így átlátom mindezt. Látom, hogy mindennap milyen küzdelmeken kell keresztülmennie… Próbálom megosztani az emberekkel, hogy mindez fontos, hogy az őt érintő kérdések mindnyájunkat érintenek, de általában nem értik, mert nem élnek együtt ezzel… Csak apró dolgokról van szó. Ahogy másként viselkednek velem az emberek. Ahogy az élelmiszerboltban gyanakodva néznek, ha látják, hogy vele együtt töltöm ki a csekket. Ilyenkor felteszi az ember a kérdést: „Ez most rasszizmus? Azt érzem?” Erre ő mindig azt mondja, hogy igen, ez az. Én nem igazán tudtam eddig, mi a rasszizmus, de már kezdem megtanulni. Rosemary: A legjobb dolog számomra a kulturális különbség volt és az, hogy megtudtam valamit Ed világáról. Lelki társak vagyunk, mégis egy csomó eltérő élménnyel kezdtük a kapcsolatunkat. Az egyik kedvenc történetem az, amikor elmentünk a 38. utcában lévő fodrászüzletbe. Magamtól soha nem mentem volna oda. A fodrászüzletben érkezési sorrend van, úgyhogy ha huszadikként érkezel, akkor ott ülhetsz egész nap… Nem mintha bántam volna, mert tanultam valamit ezeknek az embereknek a beszélgetéséből. Számomra nem tűnnek annyira másnak, de mégis van valami kulturális különbség közöttünk. Ahogy ott kiabálnak egymással… ez is a kultúrájuk része. Vagy amikor elmentünk Detroit-ba, találkozni Ed zenészbarátaival… Van egy trombitás barátja, a világ legfantasztikusabb embere. Találkoztam az édesanyjával is, aki hajnali háromig történeteket mesélt.

A szakadékok áthidalása A multiraciális kapcsolatokban élő emberek nem feltétlenül az USA etnikai szakadékainak áthidalását kívánják felvállalni, inkább kizárólag kapcsolatként kívánják megélni a párkapcsolatukat. Az ilyen kapcsolatokat vagy az azokból származó gyermekeket bizonyos értelemben mégis tekinthetjük „hídnak” a szakadék felett. Adam: A sikeres multiraciális gyermekek gyakran olyan készségeket fejlesztenek ki, amelyek lehetővé teszik, hogy mindkét világban tudjanak élni. Ez egy erősség. Olyan, mint elsajátítani egy másik nyelvet… Wanda: Vannak dolgok, amiket az azonos kultúrából érkezett emberek nem tudnak átadni gyermekeiknek, mi viszont igen.

154

Paul C. Rosenblatt: Multiraciális családok

Konklúzió A huszonegy fekete-fehér pár által elmondottakat és a téma növekvő irodalmát értékelve kijelenthetjük, hogy a multiraciális párok számára kihívást jelenthetnek a kulturális és a tapasztalatok terén megmutatkozó különbségek, emellett szembe kell nézniük az azonos kultúrából érkezett párok esetében megszokott kihívásokkal is. A legnagyobb problémát azonban az USA-ban tapasztalható rasszizmus jelenti. A rasszizmus bizonyos párok esetében nagyobb, mások esetében kisebb problémát jelent. A párok gyakran olyan rasszista megnyilvánulásokkal szembesülnek, mint a diszkrimináció, az intézményi rasszizmus, a sértő megjegyzések nyilvános helyeken, illetve a közösség és a család részéről megmutatkozó ellenállás. A tudás területén is szakadék tátong, amely a leginkább abban mutatkozik meg, hogy a fehér partner kevesebbet tud a fekete partner világáról, mint fordítva. Ennek oka, hogy a fehérek kevésbé jól informáltak abban a kérdésben, hogy mit jelent színes bőrűként élni az USA-ban. Nem a színes bőrű emberek vagy multiraciális családok feladata mások oktatása, de a helyzetük ismertetése hasznos lehet nem csak a saját identitásuk megtalálásában, de az USAban tapasztalható rasszizmus megértésében és a rasszizmus okozta károk enyhítésében is. Irodalom Burke, A. W. (1984): Racism and psychological disturbance among West Indians in Britain. Interna­tional Journal of Social Psychiatry, 30(1/2), 50–68. Frankenberg, R. (1993): White women, race matters: The social construction of Whiteness. Min­neapolis, University of Minnesota Press Funderburg, L. (1994): Black, White, other: Biracial Americans talk about race and identity. New York, Morrow K almijn, M. (1993): Trends in Black/White intermarriage. Social Forces, 72, 119–146. Kerwin, C. – Ponterotto, J. G. – Jackson, B. L. – Harris, A. (1993): Racial identity in biracial children: A qualitative investigation. Journal of Counseling Psychology, 40, 221–231. Kouri, K. M. – L asswell, M. (1993): Black-White marriages: Social change and intergenerational mobility. Marriage and Family Review, 19(3/4), 241–255. Lockman, P. T., jr. (1984): Ebony and ivory: The interracial gay male couple. Lifestyles. A Journal of Changing Pattern, 7, 44–55. Root, M. P. P. (ed.) (1992): Racially mixed people in America. Newbury Park, CA, Sage Root, M. P. P. (ed.) (1996): The multiracial experience. Thousand Oaks, CA, Sage Rosenblatt, P. C. (1994): Metaphors of family systems theory. New York, Guilford Rosenblatt, P. C. – K aris, T. A. – Powell, R. D. (1995): Multiracial couples: Black and White voices. Thousand Oaks, CA, Sage See, L. A. L. (1989): Tensions between Black women and White women. Affilia, 4(2), 31–45.

155

Nem hagyományos családmodellek – társadalmi egyenlőtlenségek... Simon, R. J. – Altstein, H. – Melli, M. S. (1994): The case for transracial adoption. Washington, DC: American University Press Spickard, P. (1989): Mixed blood: Intermarriage and ethnic identity in twentieth-century America. Madison, University of Wisconsin Press Sung, B. L. (1990): Chinese American intermarriage. New York, Center for Migration Studies Takaki, B. (1993): A different mirror: A history of multicultural America. Boston, Little, Brown U.S. Bureau of the Census (1996): Statistical abstract of the United States. Washington, DC, U.S. Government Printing Office Waters, M. C. (1990): Ethnic options: Choosing identities in America. Berkeley, University of California Press

156

Mendi Rózsa

A kirekesztettség mint lélektani probléma 1

Felsőfokon tanuló roma fiatalokat mértem fel azért, hogy választ kapjak a kérdésre: mi segítette őket a cigánytelepről az egyetemig? Elsősorban azt találtam, hogy többnyire ép családban nevelkedtek, ahol van anya és apa. És bár szegények voltak, de ilyen feltételekkel még ez is jobban viselhető. A szülők nem voltak a roma átlagnál lényegesen iskolázottabbak, de a család megtartó erejét mindenképp rögzíthettem. Másodsorban azt találtam, hogy – tán szerencsés véletlen folytán – az iskolában kevesebb kirekesztő élményük volt. Mindegyikük integrált és nem szegregált osztályba járt. Továbbá, mindegyikük találkozott egy őt segítő pedagógussal, akivel mélyebb kapcsolatba került. Ez egyébként velem is így történt annak idején. Végül az is igaz, hogy ezek a fiatalok az átlagnál tehetségesebbek voltak.



A kirekesztettség természete Meghatározó, hogy hova, mikor és miért születünk. Ha egy olyan csoportba születek, amely a társadalom által nem elfogadott, kirekesztett, akkor bizonyos módon ez determinálja az életemet. De a kirekesztettség élményét mindenki megélheti; nemcsak a stigmatizált, szegregált, diszkriminált csoportok élményanyaga, hanem egyéni élményanyag is. Minden olyan helyzetben kirekesztettnek érzem magam, amikor bármilyen módon azt jelzik számomra, hogy emberi méltóságomat nem ismerik el, nem tisztelnek, nem adnak szeretetet, nem fogadnak el. A kirekesztettség mindig együtt jár az elutasítottság élményével. A legmélyebb ilyen élmény, ha az anyám és az apám nem szeret, ha nekik nem kellek. Ha a család a biztonságérzet, a kompetenciaérzet helyett épp az ellenkezőjét adja. A kirekesztettség élményével minden ember találkozik az élete folyamán. Mindannyian átélünk olyan helyzeteket, amikor nem fogadnak el, elutasítanak, kiközösítenek vagy nyilvánosan megaláznak. Ennek formája rendkívül sokfajta lehet. A lenéző vagy elutasító tekintettől, becsmérlő és sértő szavaktól a fizikai bántalmazásig terjedhet. Az átélt elutasítottság hatása olykor nem túl jelentős, máskor viszont lehet olyan pusztító erejű, hogy az ember egész életére és kapcsolatrendszerére kihat. A pszichoterapeuták többsége megerősítene abban a véleményemben, hogy a legtöbb személyiségzavar és sikertelenség hátterében az elutasítottság élménye húzódik meg. Ha életünk folyamán kevés megerősítést, szeretetet, bizalmat, elfogadást és érzelmi biztonságot kaptunk, nehezen válunk érett, kompetens, önmagunkért és másokért felelősséget vállaló felnőttekké. Sérül

1  Megjelent: Diósi Ágnes (szerk.): Jövőmunkások. Cigány értelmiségiek mondják. Gladiátor Kiadó, Budapest, 2005.

157

Nem hagyományos családmodellek – társadalmi egyenlőtlenségek... szeretetképességünk, személyiségünk, hitünk önmagunkban és másokban. Ezek az egyéni fejlődés traumái, amiről viszont most szeretnék beszélni, az a társadalmi kirekesztés hatása az egyénre, illetve annak személyiségére.

A kirekesztettség mint tanult kulturális szégyenérzet Minden olyan csoport, amely kirekesztett és jogfosztott a társadalomban, viseli a másság stigmáját. Stigmahordozónak lenni egy társadalomban folyamatos veszélyeztetettséggel és veszteséggel jár. A diszkreditált csoportok esetében a társadalom diszfunkcionális magatartásformákat vesz fel a csoport tagjaival szemben. Ilyen a hátrányos megkülönböztetés, az elnyomás, a szegregációs törekvések, amelyeknek következtében maga a társadalom szűkíti be és csökkenti a csoporthoz tartozó egyének szocializációs játékterét, politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális téren vagy a közélet bármely más területén. A leggyakoribb élmény, amelyet e csoport tagjai megtapasztalnak, a szégyen. Ez a súly mélységesen személyes, ugyanakkor a társadalmi környezetben gyökerezik.

A szégyen és annak következményei A szégyenérzet alapjában véve gyűlölet önmagunk ellen. Fájdalmas és megsemmisítő élmény, hiszen a nem vagyok méltó, nem vagyok elég jó érzésével jár. A szégyen családjába tartozó fogalmak: a kudarc, a tökéletlenség érzése, a méltatlanság élménye, kisebbrendűségi érzés, alkalmatlanság. A szakma ezt nevezi az énkép sérülésének, amely garantáltan ajtót nyit a negatív, destruktív erőknek először érzelmi, majd viselkedéses szinten egyaránt. A szégyen bénító érzés, amely megakadályoz abban, hogy egészséges, prosperáló életet éljünk. Társadalmi kirekesztés esetén ez nem az egyén választása vagy önhibája, hanem a domináns vagy elnyomó kultúra destruktív magatartásának következménye. A domináns csoport okozta sérelmek egy idő után beépülnek a személyiség legérzékenyebb területeire, ezt nevezzük internalizált elnyomásnak, így az áldozat már kialakítja önmaga elnyomásának számos formáját.

Az internalizált elnyomás következményei és tünetei Akik keményen küzdenek ez ellen, fejlesztik az ego-funkcióikat; megtanulnak sok mindent, de hiába; a funkciók fejlesztése ugyanazokat a tartalmakat hozza be, erősíti meg, mintha nem szakadtak volna ki a közösségükből. Ugyanúgy állandó megküzdési kényszert éreznek, mert tapasztalják, hogy a megszerzett tudás, végzettség náluk nem ugyanannyit ér, hogy pl. egy munkahelyen a származás ennél sokkal fontosabbnak bizonyul, hogy a párkapcsolataikban esetenként nem vállalhatók. Ha valaki elolvassa Kertész Imre Sorstalanság vagy még inkább a Kaddis egy meg nem született gyermekért című alkotását, pontosan ennek a leírásával találkozik: hogy minden hiába, az egész élet felfűződik a kényszerűen viselt identitásra, internalizált elnyomásra.

158

Mendi Rózsa: A kirekesztettség mint lélektani probléma Az internalizált elnyomásnak számos ismert tünete és következménye van a kirekesztett csoporthoz tartozó személyek életében. A kirekesztettséget elvetettségként is leírhatjuk. Az elvetettség alapvetően frusztrációs életélmény. A frusztráció folyamatos distressz állapotában tart, amely ellen a személyiség védekező, illetve túlélési stratégiákat dolgoz ki. Ezek a megküzdési módok lehetnek konstruktívak és destruktívak egyaránt. Hogy az egyén melyiket választja, sok tényezőtől függ. Elsősorban a belső, személyiségen belüli és a külső, környezeti, interperszonális kapcsolatok minőségétől és mennyiségétől függ. Ezeket hívjuk megtartó erőknek. Ha ezen erők száma és minősége nem kielégítő, kóros, önsorsrontó folyamatokat indítanak el. Az önsorsrontó magatartásoknak számos formáját ismerjük, pl. negatív függőségek, devianciák, pszichés betegségek, önfeladás, öngyilkosság. A kutatási eredmények többsége bizonyítja, hogy a stigmatizált, a társadalom által outsider létbe taszított emberek többsége ezt a „megoldási formát” választja. Hogy ez miért jó és miért éri meg egy társadalomnak, erre én nem tudok választ adni. Mindenesetre ellentmond a Schindler listájában is elhangzó talmudi mondásnak, hogy aki egy lelket megment, egy világot ment meg.

A kirekesztettség énképre gyakorolt hatása Vannak cigányok, akik gyűlölik a cigányokat, és voltak öngyűlölő zsidók is, mert az énképem bármikor sérülhet amiatt, hogy a stigmatizált csoporthoz tartozom. Az öngyűlölet természetes következmény; hogy megtagadom a csoportot, ahova tartozom, ez is egyfajta reakció. Vagy meg akarok szabadulni a stigmától, szabadulni akarok a csoporttól. De az asszimilációs törekvéseknek szerintem nincs realitása, mert a stigma viselője elől az asszimilációs utak el vannak zárva. Ha szerencsés vagy, valamilyen szinten integrálódhatsz. Én azt látom, hogy akik elég magasra jutottak ugyan a társadalmi ranglétrán, nem tudták megszerezni se azt a kulturális, se azt a gazdasági tőkét, se azt a gazdasági sikert, hogy a stigmától szabadultak volna. Már számos olyan diplomás van a romák közt, aki jó iskolában végzett, és ennek ellenére nem választja az orvosi, tanári, szociológusi stb. pályát, hanem elmegy romaügyi referensnek, mert most a többségi társadalom azt gondolja, hogy ez a roma értelmiségi feladata. Következésképp a roma ilyetén választása nagyon gyanús, messze nem autonóm. Viszont egy ilyen munka vagy karrier inkább politikai, mint szakmai jellegű, és a politikai karrier sokkal bizonytalanabb mindenki, de különösen az említett tőkék híján lévő roma értelmiségi számára. A társadalmi kirekesztettség énképre gyakorolt hatását plasztikusan mutatja be Koncz István 1993-ban végzett kutatása, amelyben 160 14–16 éves roma tanulónál vizsgálta az önismeret, önbizalom és identitástudat jellemzőit. A kutatás eredményei szerint: • önleértékelő volt a 160 diák 72 százaléka; • alacsony a konfliktus- és konfrontációtűrő képességük, amely az agressziós potenciál megnövekedése miatt interperszonális kapcsolataikat beszűkíti és gyengíti; • az akaraterő és önkifejezés biztonsága hiányzik; • az énerő kórosan csökkent, jellemző a feszültség, nyugtalanság érzése, kitartás hiánya; • kevés kapaszkodót kapnak saját identitásuk kezeléséhez;

159

Nem hagyományos családmodellek – társadalmi egyenlőtlenségek... • a tanulók azonosságérzetét, énképét jelentősen befolyásolja a másoktól jövő értékelés; • nagyfokú szorongás. Ez az eredmény bizonyítja és egyben meg is magyarázza, miért is olyan sikertelenek a roma gyerekek az iskolában, majd később az életben. Az egyéni és társadalmi sikeresség alapfeltétele a pozitív önértékelés és önbecsülés. Énerődeficittel pedig lehetetlen teljesítményeket elérni, pozitív megküzdési és túlélési stratégiákat kialakítani. Felsőfokon tanuló roma fiatalokat mértem fel azért, hogy választ kapjak a kérdésre: mi segítette őket a cigánytelepről az egyetemig? Elsősorban azt találtam, hogy többnyire ép családban nevelkedtek, ahol van anya és apa. És bár szegények voltak, de ilyen feltételekkel még ez is jobban viselhető. A szülők nem voltak a roma átlagnál lényegesen iskolázottabbak, de a család megtartó erejét mindenképp rögzíthettem. Másodsorban azt találtam, hogy – tán szerencsés véletlen folytán – az iskolában kevesebb kirekesztő élményük volt. Mindegyikük integrált és nem szegregált osztályba járt. Továbbá, mindegyikük találkozott egy őt segítő pedagógussal, akivel mélyebb kapcsolatba került. Ez egyébként velem is így történt annak idején. Végül az is igaz, hogy ezek a fiatalok az átlagnál tehetségesebbek voltak. Hozzá kell tennem, hogy humanisztikus, altruisztikus értékeket vallottak, ezért jellemzően humán szakmákat választottak: pedagógiai, orvosi, szociális pálya. (A roma értelmiség 80 százaléka humán területen dolgozik.) Kötődéseikben első helyen van a család, aztán a testvérek, a barátok, és negyedik helyen az etnikai kötődés. A nem romáknál etnikai kötődés egyáltalán nem jelent meg, náluk viszont, mint egy páncél, amivel nincs is semmi baj, amíg nem szűkíti be a személyes identitást.

Kirekesztettség és identitás A kirekesztettség az egészséges, stabil identitás kialakulását is veszélyezteti, illetve beszűkíti. Az ember identitása a társadalmi együttélés erőterében fejlődik és alakul ki. Leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy a szocializációs partnerek, csoportok és intézmények nagy hatással vannak az egyéni identitás kialakulására. Minden kirekesztett csoport tagja fenyegetett identitást alakít ki. Hiszen csak azért, mert roma, homoszexuális, állami gondozott vagy hajléktalan, diszkreditált helyzetben van. Nem kap védettséget a társadalomtól, illetve annak tagjaitól. A fenyegetett identitás félelmeket és bizonytalanságot ültet be, és erősíti az elkerülő magatartás megerősödését. Ennek következtében számos olyan lehetőséget, kapcsolatot, megmérettetést kerülni fog az ember, amire pedig képes lett volna. Például a romák nagy része nem gondolja úgy, hogy eljuthat az egyetemre. A kirekesztés következtében az identitás mindkét dimenziója, a személyes és szociális identitás egyaránt sérül. Az egyén társadalmi sikerességének fontos mutatója, hogy hány és milyen szerepet, pozíciót tölt be a társadalom kis és nagy csoportjaiban. Például valaki egyszerre lehet sikeres apa, tanár, emellett egy sportklub és egy vallási közösség tagja. Mindegyik szerep betöltése másfajta alkalmazkodást, élményt, erőfeszítést kíván, így folyamatosan lehetőséget kap az egyén személyiségének gazdagodására. Egyéni identitása is megerősödik, stabillá válik. Minél inkább marginalizált csoporthoz tartozik valaki, annál kevesebb lehetőséget kap erre. A személyes és társadalmi élettér is beszűkül, ami folyamatos, nehezen elviselhető krízisekhez, válságokhoz vezet. Az identitászavar, ugyanúgy, mint az önbecsülés hiánya, gyengíti vagy lehetetlenné teszi az egyéni és társadalmi sikerességet. Én ezt boldogtalanságnak nevezem.

160

Mendi Rózsa: A kirekesztettség mint lélektani probléma Ebbe bele lehet törődni, lehet küzdeni ellene, vagy lázadni. Én mindig erősen küzdöttem. Egy nyomortelepen születtem, innen kerültem szüleimmel hároméves koromban egy szoba-konyhába. Apám a sok frusztrációba, kirekesztettségbe, megküzdési kényszerbe belebetegedett, mikor tizenkét éves voltam. Nagy nehézségekkel jártam iskolába, de Istennek hála, jó kapacitásokkal rendelkeztem. Viszont a legnagyobb örömforrásom volt nagyon sokáig a tanulás, a tudás megszerzése. Közben volt bennem szorongás is, kétség, hogy tényleg vagyok-e olyan jó, mint a többiek. Gimnáziumba szerettem volna menni, de a tanáraim szakközépbe javasoltak, a család is ebbe az irányba nyomott. Szerencsém volt az egészségügyi szakközépiskolában, kiváló tanáraim voltak, különösen az osztályfőnököm volt a példaképem; megtanítottak a racionális gondolkodásra és elviselni azt a szorongásos nyomást, hogy egyedül vagyok, hogy folytonosan megméretve kell éreznem magamat, különös felelősségem van, amennyiben a közösségemet is képviselem. Mindez nem normális. Orvos szerettem volna lenni, de nem volt esélyem az egyetemre bejutni, bár szakmai versenyeket nyertem, viszont a matematikával sehogy se álltam. Olyan tanárom volt, akinél nem is lehetett volna megtanulnom. Más családnál ilyenkor korrepetált volna valaki, nálam ez szóba se jöhetett. Így aztán a gyógypedagógiai főiskolára jelentkeztem. Az is egy jó közeg volt, nagyon szerettem; én voltam az első roma hallgató. Az első igazi trauma diplomaszerzés után ért, amikor munkahelyet kellett találnom. Akkor 1993-ban, a teljes foglalkoztatottság mellett is azt kellett tapasztaljam, minden kapu zárva van. Általános iskolában akartam tanítani, korrekciós osztályban, de egyetlen iskola sem nyitotta meg a kapuját. Sírva mentem vissza a főiskolára, ahonnan egy kedves tanárom telefonált a GYIVI igazgatójának, hogy itt van egy kitűnővel végzett gyerek, aki nem kell senkinek. Így kerültem a GYIVI-be. Amikor szakdolgozati témát kellett választanom, egy pszichológus tanárom azt mondta, hogy semmiképp se cigány témát válasszak, hanem mindenképp valami mást. Igaza volt. De most azt kell látnom, hogy mindenütt azt várják tőlem, és ebből már nagyon elegem van, hogy roma területen kell kompetensnek lennem. Hihetetlenül irigylem az oláh cigányokat! Hiszen megvan az a tőkéjük, ami a kultúrájukból fakad, hogy az anyanyelvük a cigány, ezzel képesek túlélni, megélni és kompetensnek érezni magukat. Mi a két-három diplománkkal erre nem vagyunk képesek.

161

A szegénység hatása a gyermeki fejlôdésre – kutatási eredmények, személyes élmények

Szilvási Léna

Gyermekszegénység és társadalmi kirekesztettség Magyarországon 1

Milyen az a hazai társadalmi-gazdasági környezet, ami az utóbbi évtizedekben születő és nevelkedő gyerekeket körülveszi? Milyen társadalmi környezetben végzik a szociális segítők és a pedagógusok a munkájukat? A fejezet első részében a tágabb társadalmi környezet jellemzőit, a gazdasági szerkezetátalakulás egyenlőtlenségekre gyakorolt hatását foglalom össze, a második részben pedig azokat a hazai kutatásokat tekintem át, melyek a gyermekes családok sorsát és a gyerekek fejlődését vizsgálják ebben az átalakuló társadalmi kontextusban.



Jövedelmi egyenlőtlenségek és a gyermekek szegénysége Az utóbbi húsz évben fontos változások történtek Közép-Európában. Átalakult az ország politikai berendezkedése és gazdasági szerkezete. A gazdasági szerkezetváltás jelentős munkanélküli réteg kialakulásával járt együtt, a munkaerőpiacon átalakultak a keresleti-kínálati viszonyok, az állami tulajdon egy jelentős részét privatizálták, az önkormányzati bérlakás­ rendszer szinte teljesen megszűnt. A társadalmi és a jövedelmi egyenlőtlenségek jelentős mértékben megnőttek. Megjelent egy jelentős vállalkozói réteg, a piacképes vezetők és értelmiségiek helyzete jelentősen javult, ugyanakkor tartóssá vált a társadalom közel 20%-ának leszakadása, a munkaerőpiacról való kiszorulása (Ferge, 2005; Tóth, 2003, 2004). A társadalmi és jövedelmi változások különbözőképpen érintették a lakosság különböző csoportjait. Az egyenlőtlenségek növekedését legerősebben meghatározó tényezők az iskolázottság és a háztartás munkaerő-piaci helyzete. Míg 1987-ben a háztartásfő iskolázottsága az egyenlőtlenségek 8 százalékát magyarázta, ez az arány 2001-re 27 százalékra nőtt. A mun­kaerő-piaci helyzet jelentősége alapvetően megváltozott. Míg a rendszerváltás előtt a kétkeresős háztartás volt a jellemző, 1987 és 1994 között kialakult egy jelentős munkanélküli réteg, nagymértékben csökkent a kétkeresős háztartások aránya, romlott a férfiak és még nagyobb mértékben a nők foglalkoztatási aránya. Különös erővel hatott a gazdasági átalakulás a roma családok életére: a roma szülők körében az 1984 és 1993 közötti évtizedben földcsuszamlásszerű állásvesztés következett be (Kertesi, 2005, 253.). A potenciálisan továbbtanuló roma fiatalok szüleinek generációjában az apák körében 1984-ben mért 80 százalék

  Forrás: Szilvási Léna: Társadalmi egyenlőtlenségek és gyermeki fejlődés – beavatkozások. Doktori disszertáció, kézirat.

1

165

A szegénység hatása a gyermeki fejlôdésre... körüli foglalkoztatottsági arány 1993-ra 38 százalékra csökkent. Az anyák körében ugyanez az arány 60 százalékról 22 százalékra esett vissza. Az egyéni életpályák mentén követett munkaerő-piaci kiszorulás tünetei még ennél is mélyebb válságról tanúskodnak. Az 1984-ben 30–34 éves apák 17 százaléka veszítette el az állását, és szorult ki 35–39 éves korára tartósan a munkaerőpiacról. Az 1989-ben 30–34 éves apáknak pedig már több mint a fele (57 százaléka) vált 1993-ra (35–39 éves korára) tartósan állástalanná. 2 Ezek a mélyreható változások komoly hatással vannak e családok gyerekeinek életére, fejlődésére, iskolai eredményességére (Kertesi, 2005, 253–254.). Kialakult az inaktív családfővel rendelkezők csoportja, akik a háztartások 8 százalékát jelentették 2001-ben. Azok, akik képzetlenül lettek munkanélküliek, tartósan állás nélkül maradtak (Kertesi –Kézdi, 2006, 3.). 1987 és 1992 között kinyílt a települések közötti olló, látványosan erősödtek a települések közötti különbségek. A gyermeket nevelő háztartásokat sem egyformán érintették a változások. Minél több a gyerek a háztartásban, annál inkább romlik a háztartások jövedelmi pozíciója: a gyermektelen háztartások jövedelme meghaladja az országos átlagot, míg a három- és annál több gyermekes háztartásokban élők jövedelme 1987 és 2001 között az átlag 75 százalékáról 65 százalékra csökkent. A roma családok helyzete tovább romlott: a vizsgált időszakban a roma háztartások átlagjövedelme az átlagnépesség jövedelmének 65 százalékáról az átlagjövedelem 45 százalékára esett 1992 és 2001 között (Tóth, 2004, 218.). A romák iskolázottsága terén drámai megtorpanás történt. Míg a 80-as évekig megtörtént a felzárkózásuk, a roma fiatalok többsége megszerezte az általános iskolai végzettséget és jelentősen megnőtt az érettségit nem adó középiskolákban való továbbtanulásuk, a rendszerváltással az érettségi nélküli szaktudásuk leértékelődött a munkaerőpiacon (Liskó, 2004, 42.). A romák előrehaladása az iskoláztatás terén a 80-as évek közepétől megtorpant (Kertesi, 2005, 250.). Míg országos átlagban az egyenlőtlenségek mérséklődnek, jelentős jövedelmi hátrányok halmozódnak fel azokban a családokban, ahol a háztartásfő alacsony iskolai végzettséggel rendelkezik, ahol nincs aktív kereső a családban, vagy gyengék a felnőtt családtagok munkaerő-piaci pozíciói, ahol több gyereket nevelnek és ahol a háztartásfő roma származású. Több kísérlet történt már annak megbecsülésére, hogy mekkora lehet az átalakulás következtében marginális helyzetbe került réteg. Egyes vizsgálatok a lakosság több mint egy tizedét tekintik depriváltnak a megélhetési nehézségek, a fogyasztási korlátok és a lakáshelyzet elégtelenségének együttes fennállása miatt (Tárki Monitor 2003, 2004, 71.). A szegénységjellemzők halmozódását mutatják a statisztikai adatok a háztartások mintegy 28 százalékában (Havasi, 2002, 9.). Különösen markánsan jelenik meg a depriváció a leszakadó rétegben a lakáskörülmények és a lakás felszereltsége tekintetében. A „kirekesztett” réteg demográfiai jellemzői egyértelműen alátámasztják azt, hogy közöttük – a társadalmi-gazdasági átalakulás veszteseiként – megjelennek a fiatal, gyerekeket nevelő családok. A halmozottan szegények között az országos átlaghoz képest háromszoros valószínűséggel találunk olyan családokat, ahol legalább három eltartott gyerek van. Az iskoláskor alatti gyerekek egyötöde él halmozott szegénységben. A halmozott szegénységben élő ház  Ugyanezek a számok az anyák körében: 24, illetve 65 százalék. Az adatok forrása az 1993. évi reprezentatív romafelvétel munkatörténeti adatblokkja, amelyben körülbelül 5800 felnőtt személy részletesen beszámolt a saját foglalkozástörténetéről. Lásd erről: Kertesi, 2000.

2

166

Szilvási Léna: Gyermekszegénység és társadalmi kirekesztettség... tartásfők többsége csak alapfokú végzettséggel rendelkezik, és vagy kiszorultak a munkaerőpiacról vagy nagyon rossz munkaerő-piaci pozícióval rendelkeznek (Havasi, 2002, 10.). A gyermekek és a gyermeket nevelő családok szegénységi kockázata meghaladja más demográfiai csoportok szegénységi kockázatát. „2000-ben készült adatok alapján a legnehezebb helyzetben a legalsó jövedelmi tizedbe tartozó háztartásban élő, mintegy 430 ezer gyermek volt” (Darvas, 2003, 2.). 2005 segélyezési statisztikái alapján 620 ezer 18 éven aluli gyerek él olyan háztartásokban, ahol az egy főre jutó jövedelem nem éri el a segélyezési küszöböt (Darvas–Tausz, 2006). A gyerekek egytizede él olyan lakáskörülmények között (nedves, egészségtelen, túlzsúfolt, nehezen kifűthető lakás, nem biztonságos környezet), amelyek komoly kockázatot jelentenek az egészségükre és egészséges fejlődésükre. A kedvezőtlen lakáskörülmények együtt járnak a szülők alacsony iskolai végzettségével. Ezek azok a családok, ahol magasabb a gyerekek száma is (Darvas, 2003, 12–13.). A sokgyermekes családok szegénységét támasztják alá más vizsgálatok eredményei is: míg a nagyon szegények aránya az országban átlagosan 8,3 százalék, a három- és annál több gyermekes családok 29 százaléka tartozik a legszegényebbek közé (TÁRKI, 2004). A legszegényebb családok többsége nem roma, de a roma lakosság szegénységi kockázata az átlagosnál lényegesen magasabb (TÁRKI, 2004, 76–77.; Ferge, 2002, 12.). Mindez azt támasztja alá, hogy az országban jelentős számban vannak olyan gyerekek, akiknek az otthoni környezetük is kedvezőtlen, a szüleik nagy valószínűséggel szegények, alacsony iskolai végzettséggel rendelkeznek, nincs rendszeres munkájuk. A családtámogatási rendszer többször változott az elmúlt tizenöt évben, de a gyermekes családok helyzetét összességében nem tudta érdemben javítani. A Magyarországon 2006-tól életbe lépett új családtámogatási rendszer erénye, hogy egyenlően kezel minden gyermekes háztartást, biztosítva ezzel az egyszerű és humánus hozzájutást az ellátáshoz (Darvas–Tausz, 2006, 24.). Ugyanakkor pótlólagos költségvetési források nélkül továbbra is kezeletlenül marad a mélyszegénységben élő családok sorsa, súlyos kockázatot jelentve a deprivált családokban élő gyerekek fejlődésére, akik tartós szegénységben nőnek fel.

Hazai kutatási eredmények A nemzetközi egészségügyi kutatásokhoz (Torsheim, 2004) hasonlóan a hazai felmérések is felhívják a figyelmet arra, hogy a gyerekek egészség-magatartása szoros összefüggést mutat a szülők társadalmi-gazdasági helyzetével. Középiskolás korú fiatalok körében jelentős különbség tapasztalható a dohányzás és az alkoholfogyasztás mértékében annak függvényében, hogy milyen típusú (gimnázium vagy szakmunkásképző) iskolában tanulnak, illetve hogy milyen családi háttérrel rendelkeznek. Míg az általában kedvezőbb családi háttérrel rendelkező gimnazisták között 26 százalék a naponta dohányzók aránya, a szakmunkástanulók között 36 százalék. Hasonlóan magasabb (50 százalék) azoknak az aránya a szakmunkástanulók között, akik többször voltak már részegek, míg a gimnazistáknak csak a 38 százaléka válaszolta ezt (OGYEI, 2003). A nyilvánvalóan rendezetlen családi háttérrel rendelkező, gyermekotthonban élő gyerekek körében az adatok még kedvezőtlenebb képet mutatnak: 79 százalékuk dohányzik naponta és 83 százalékuk volt már többször is részeg (OGYEI, 2003). A családi háttér és a szülő–gyerek kapcsolat minőségének jelentőségére hívják fel a figyelmet az alábbi adatok: a jobb módú gyerekek közül kétszer annyian kapnak segítséget az

167

A szegénység hatása a gyermeki fejlôdésre... iskolai feladatokban a szüleiktől, mint a szegény családok gyerekei. A jobb módú családok gyerekei kétszer olyan gyakran jelezték, hogy könnyen tudnak a szüleikkel problémákról beszélni, mint szegényebb társaik (OGYEI, 2003). Joubert K álmán 1998-ban fiatalok testi és értelmi fejlődését vizsgálta sorköteles, 18 éves fiúk (összesen 8000) körében. A szülők iskolai végzettségét vetette össze a fiatalok születési súlyával, aktuális testmagasságával, problémamegoldó képességével (ezt Raven-teszttel mérte fel) és iskolai végzettségével. Az eredmények: minél iskolázottabbak a szülők, annál nagyobb testtömeggel jönnek a gyermekeik világra; a szülők iskolázottságának mértékével együtt nő a 18 éves sorkötelesek testmagassága és hasonló az összefüggés a fiatalok értelmi és problémamegoldó képessége tekintetében is (Joubert és munkatársai, 2003). A társadalom peremére szorult családok helyzetét elemezték esettanulmányok segítségével Simonyi Ágnes és munkatársai, amelynek során 120 hátrányos helyzetű család helyzetét tárták fel városokban és falvakban, 2002-ben. Az általuk felkeresett családokban csak néhány jól tanuló és jó képességű gyerek esetében fordult elő, hogy a gyerekek az iskolában különórákon vettek részt. A szülők anyagi lehetőségeik korlátozottsága miatt nem tudnak különórákra áldozni. Az átlagosan vagy gyengén teljesítő, esetleg betegség miatt hiányzó gyerekek nem kaptak segítséget az iskolától. A kistelepüléseken élők a városi családokkal szemben a közlekedési nehézségek miatt még kevésbé tudnak a gyerek érdeklődésének, képességeinek megfelelő iskolát választani. A megkeresett családokban a gyerekek egészségi állapota lesújtó képet mutatott: „A koraszülések, a gyerekeket születésüktől kísérő szív- és légzőszervi betegségek, a szellemi és testi visszamaradottság esetei azért voltak szívszorítóak, mert a családi történetek egyúttal a kezelések elmaradásáról, a költségesebb kúrák és gyógyszerek elérhetetlenségéről szóltak” (Simonyi, 2002, 5.). A hátrányos helyzetű családokban több a beteg gyerek, ami egyrészt nagyobb áldozatvállalást, több odafigyelést igényel a szülőktől, másrészt nagyobb terhet jelent a családban élő egészséges gyerekek számára is. A hátrányos helyzetű családokban gyakoribb a szülők betegségének előfordulása is, ami további terhet és kockázatokat jelent. Dögei Ilona esettanulmányai érzékletesen mutatnak rá arra, hogy a szegénységgel együtt járó betegségek, mindennapi megélhetési küzdelmek hogyan hatnak a szülők mentális egészségére: belefáradnak, belefásulnak reménytelen helyzetükbe (Dögei, 2003, 76.). A családok súlyos aggodalmakat fogalmaztak meg a gyerekek jelenével és jövőjével kapcsolatban. A gyerekek bizonytalanságát tovább növeli a családok mindennapjainak instabilitása. A stabilabb jövedelem, munkahely reményében, vagy az olcsóbb lakhatás érdekében a családok gyakrabban költöznek, ami a meglévő és megszokott rokoni, baráti, iskolai kapcsolatok megszakítását jelenti a gyerekek számára (Simonyi, 2002, 7.). Mélyszegénységben élő gyermekes családok sorsát elemezte Kozma Judit az ország keleti részén található kisközségekben (Kozma, 2003). Azon túl, hogy bemutatja az esélytelenség halmozódását a szegénység lépcsőfokain lefelé haladva, elemzése rámutat a szülői „emberi tőke” jelentőségére is. A tanulmányában bemutatott mindkét család nagyon szegény, a „túlélés” és a gyerekek fejlődése szempontjából azonban nagy különbség van közöttük: az egyik családban az anya belső erőtartalékokkal rendelkezik (szakmunkás végzettségű, vallásos, intézeti múltjában volt néhány nevelő, aki szerette őt), ami lehetővé teszi, hogy odafigyeljen a gyerekeire, értse a szükségleteiket, képes legyen mindennapos gondoskodást és szeretet nyújtani számukra. A másik anya azonban – hat kisegítő osztályt végzett – vélhetően saját előtörténetéből következően nem rendelkezik ezzel a belső tőkével, ezért adni sem tud ele-

168

Szilvási Léna: Gyermekszegénység és társadalmi kirekesztettség... get a gyerekeinek. Sajnos a környezet sem képes a gyerekei és az ő számára biztosítani ezt az erőforrást (Kozma, 2003). A szegénység térbeli elkülönülése a legtöbb településen megfigyelhető, de kialakultak az országban olyan szegregált települések is, amelyek elszigeteltsége felhívja a figyelmet a szélsőséges szegénység és kirekesztettség tényére és lehetséges következményeire. Ilyenek például azok a vidéki települések, ahol a roma lakosság lélekszáma magas, ahol előfordul, hogy a roma felnőtt lakosság átlagos iskolai végzettsége hat osztály és az iskolaköteles gyerekek negyede nem jár iskolába (Durst, 2004, 255.). A városi szegregált negyedekben is az alacsony, legfeljebb általános iskolai végzettség az általános (Gyukits, 2003). A szegregált településekre igaz a gettósodott negyedek azon tulajdonsága, hogy különösen magas a kamaszkori terhességek aránya (Kelly, 1998). Az iskolázatlan fiatal lányok számára ez az egyetlen út a felnőtté váláshoz, mivel a továbbtanulás és a munkához jutás elérhetetlen számukra. Durst Judit kutatása rámutat arra, hogy az utóbbi 15 évben az általa vizsgált peremfaluban a lányok egyre fiatalabb korban válnak anyává, ami szintén azt jelzi, hogy a fiatalkori gyermekvállalás szorosan összefügg az elszigetelődés fokozódásával (Durst, 2004, 258.). A fiatalkori terhesség, a szegénység és az alacsony iskolázottság pedig együtt jár a koraszülésekkel és alacsony születési súllyal. E tényezők együttesen, valamint a település elszigetelődése a születendő gyerekek fejlődését érintő kockázatok sokszoros halmozódását jelenti, teljes iskolai és munkaerő-piaci esélytelenséggel párosulva. Hazánkban európai viszonylatban nagymértékű a csecsemőhalandóság, magasnak számít a koraszülések és az alacsony születési súllyal világra jött gyermekek száma. 1985 és 2000 között mérséklődött a hazai csecsemőhalandóság – 20,4-ről 9,2-re csökkent az 1000 élve született csecsemőre jutó csecsemőhalálozások száma –, de az európai átlag még mindig ennek a fele: 4,8. Ez az arányszám pedig elismert mutatója a terhesgondozás és a gyermek-egészségügyi ellátás színvonalának (Gyermekegészségügy, 2004, 7–8.). A csecsemőhalál bekövetkezte a születés körülményeivel van összefüggésben, ezen belül is elsősorban a koraszüléssel és az alacsony születési súllyal. A csecsemőhalálozás, a koraszülések és az alacsony születési súly mind szoros összefüggésben vannak az anya iskolai végzettségével: Míg az általános iskolát be nem fejezettek körében 11,7 ezrelék a csecsemőhalálozás aránya, a felsőfokú végzettségű anyák körében ez az érték csak 4,1 ezrelék (Gyermekegészségügy, 2004, 8–26.). Az alacsony (2500 grammnál kisebb) súllyal született csecsemők esetében is meghatározó tényező az anya iskolázottsága: az általános iskolát be nem fejezett anyák által szült gyerekek 20 százaléka alacsony súlyú, a felsőfokú végzettségűek körében azonban csak 5 százalék ez az arány. A hazai koraszülési arány másfélszerese az európai átlagnak (Gyermekegészségügy, 2004, 8–30.). A szegénységben élő szülők között magasabb a koraszülések aránya (Brooks-Gunn, Gyermekegészségügy, 2004, 8–30.). A szegénységben élő nők és gyermekeik helyzetéről, a gyerekek fejlődését kockáztató tényezőkről sokat tudhatunk meg Neményi Mária kutatásaiból. Neményi Mária olyan védőnői körzetekben végezte kutatásait, amelyekben a romák aránya jelentősen meghaladja az országos átlagot. A kutatók szándéka az volt, hogy „a szociális tényező minimalizálásával tetten érhessék a különböző etnikai hátterű gyerekek egészségében és egészséges élethez való esélyében azokat a hatásmechanizmusokat, amelyek akár kívülről, a társadalom részéről, akár belülről, a családi, közösségi szocializációs folyamatokon keresztül érik a felnövekvő gyermeket” (Neményi, 2000, 226.). A szociális tényező minimalizálása azonban nem sikerült. „A kutatásba

169

A szegénység hatása a gyermeki fejlôdésre... bekerült roma családok az azonos településen, azonos lakókörzeten belül is a »magyarokhoz« képest sokkal rosszabb, szélsőségesen hátrányos körülményekkel jellemezhetőek.” (Neményi, 2000, 227.). A szociális jellemzőknek jóval nagyobb jelentősége van, mint a kutatók által elemzett másik két tényezőcsoportnak: az egészségügyi ellátás jellemzőinek és a kulturális-etnikai tényezőknek (Neményi, 2000, 228.). A kutatás ilyen módon számos adattal szolgál annak bizonyítására, hogy a súlyos szegénység milyen következményekkel jár a gyerekek fejlődésére. A védőnők által romának ítélt családok helyzete minden lényeges mutatót tekintve rosszabb volt, mint a nem roma családoké. A roma szülők többsége csak az általános iskolát végezte el, míg a nem roma apák fele rendelkezett érettségivel (a romák esetében ez alig fordult elő). Míg a nem roma apák háromnegyed része dolgozott teljes munkaidőben, a roma apák esetében csak egyharmaduk rendelkezett ilyen lehetőséggel (Neményi, 2000, 178.). A vizsgálatban részt vett családok egyharmada csak szociális támogatásból élt. A magukat is romának valló családok körében ez az arány 60 százalék, a magyarok körében 17 százalék. A lakáskörülmények tekintetében is lényegesen rosszabb helyzetben voltak a mintába került roma családok: a zsúfoltság nagyobb, a lakás komfortfokozata lényegesen alacsonyabb volt, mint a nem roma családokban. A roma és a nem roma családok iskolázottsági és munkaerő-piaci helyzete lényeges különbségeket jelez előre a család jövedelmi helyzetével kapcsolatban. A jelentősen eltérő családi körülmények ismeretében nem meglepő, hogy a koraszülöttségi arányok is markáns különbséget mutatnak a két csoport között: a roma anyák 21 százalékának volt már koraszülése, míg a nem roma anyáknál ez az arány csak 8 százalék, ami nagyjából megfelel az országos átlagnak. A romának tekintett gyerekek 16,4 százaléka született 2500 grammnál kisebb súllyal, míg a nem romák körében az arány jóval alacsonyabb, 8,1 százalék volt. A védőnők gondosabbnak látták a nem roma szülőket, mint a roma szülőket (Neményi, 2000, 159.) és míg a magyar gyerekek csak 3 százalékának esetében gondolták azt, hogy nem megfelelően fejlődnek, a roma gyerekek esetében nagyobb arányúnak látták az elmaradást. Különösen a kistelepüléseken élő gyerekek esetében magasak a védőnők által jelzett fejlődési elmaradások: a kommunikációs készségek terén háromszoros elmaradás tapasztalható körükben a fővárosi minta gyerekeihez képest (Neményi, 2000, 161.). Hat-hét éves korra a különbségek felerősödnek. Az értelmi fejlődés terén mindkét csoportban kétszeresére nőtt azoknak a gyerekeknek az aránya, akik fejlettségbeli elmaradást mutattak. A különbség ismét csak nagy volt a roma és a nem roma csoport között: míg a magyar gyerekek körében az iskoláskor kezdetén a gyerekek 4 százaléka esetében jeleztek a védőnők szellemi elmaradást, a roma gyerekeknél ez az arány 16 százalék volt (Neményi, 2000, 161.)! A gyerekek jelentős aránya elmaradott volt az értelmi képességek terén. Vajon milyen lehetséges magyarázatai lehetnek ennek a jelenségnek? Neményi megvizsgálta, hogy a védőnők minek tulajdonítják az elmaradások okát. A cigány és a nem cigány gyerekeknél a védőnők nem azonos okokat jelöltek meg: a szociális körülmények mint fejlődést gátló tényezők mindkét csoport esetében nagy hangsúllyal szerepeltek, ugyanakkor a nem roma gyerekek esetében a veleszületett tényezőknek és az előfordult krónikus betegségeknek nagyobb jelentőséget tulajdonítottak, míg a roma gyerekek esetén a szülők „tudatlanságát” (ismerethiányát) és az etnikai hovatartozást nevezték meg leggyakrabban a lemaradások okaként. A védőnők tehát másképpen értelmezik a roma és a nem roma gyerekek fejlődési elmaradásait.

170

Szilvási Léna: Gyermekszegénység és társadalmi kirekesztettség... A kétségtelenül meglévő esetleges kulturális tényezőket nehéz elválasztani a súlyos szegénységből következő mechanizmusokkal. A szegény családban élő roma gyerekek fejlődése születésük, sőt fogantatásuk pillanatától fogva több kockázatnak van kitéve: szüleik szegénysége miatt a terhesség időszakában sem kedvezőek a magzati fejlődés körülményei, magasabb arányban születnek túl korán és alacsony súllyal, ami további kockázatot jelent későbbi fejlődésük szempontjából. A koraszülött gyerekek esetében gyakoribbak a későbbi életkorban jelentkező különböző egészségi, magatartási és tanulási problémák, és az otthoni környezetük is kevésbé stimulálja a fejlődésüket. Az egészségi és szociális tényezőkön túl azonban szocializációs tényezők is hatnak a fejlődésükre. Réger Zita és Pap Mária a hátrányos helyzetű és cigány gyerekek beszédfejlődése megkésettségének hátterében az anyai beszéd sajátosságait fogalmazták meg. Réger később kiterjesztette megállapításait az írásbeliséget meghatározó családi környezet nemcsak eltérő nyelvi, hanem tárgyi jellegzetességeire is. Az iskolázott családokban nevelkedett gyerekek iskoláskorukra többéves tapasztalattal rendelkeznek az írott forrásokhoz kapcsolódó alapismeretek, kommunikációs és viselkedési módok elsajátításában és begyakorlásában. A hagyományos cigány közösségek gyermekei ezekből a készségekből úgyszólván semmit nem sajátítanak el. Ezekben a közösségekben a cigány kisgyermeket körülvevő tárgyi világból hiányzik a gyermekkönyv, a játéktárgyak, az „írásbeliséggel kapcsolatos események”. Az otthon elvárt és az oktatás által elvárt nyelvhasználati módok szélsőségesen különböznek, és ez szinte garantálja a gyerekek iskolai eredménytelenségét (Réger, 2001, 89.). Neményi Mária kutatásában a védőnők is elsősorban a roma gyerekek kommunikációs készségeinek fejletlenségét jelzik problémaként, de jelentős lemaradásokat jeleznek az értelmi fejlettség tekintetében is (Neményi, 2000, 161.). A szokásos védőnői látogatások, a szokásos egészségügyi ellátás, a gyermekintézmények által nyújtott szokásos szolgáltatások nem ellensúlyozták a gyermekek fejlődését veszélyeztető kockázati tényezőket. Tudatos, az ismert kockázati tényezőket célzó, a gyerekek otthona és a külvilág közötti kapcsolatot erősítő korai beavatkozások javíthattak volna a gyerekek esélyein. Iskola előtti nevelésüket korán – két-három éves korban – el kell kezdeni, de úgy, hogy az ne szakítsa el őket a családjuktól. „Nemzetközi tapasztalatok bizonyítják: a kellő időben elkezdett iskola előtti nevelés a »hagyományos cigány« és »nem hagyományos átlag« közötti szocializációs különbségnél nagyobb kulturális távolságokat is áthidalhat” (Réger, 2001, 89.) és teheti lehetővé az eltérő kultúrájú, a családjukban más nyelvet beszélő gyerekek sikeres iskolakezdését a modern iskolarendszerben. A családjukban kedvezőtlen szociális körülmények között élő gyerekek számára az óvoda egy lehetőség arra, hogy rendszeresen a fejlődésüket stimuláló környezetben legyenek, és az óvodai pedagógusok segítségével ismerkedjenek azzal a tárgyi és szimbolikus világgal, amelynek ismerete a sikeres iskolakezdés feltétele. Az óvodai ellátás Magyarországon jól kiépített és magas színvonalú. 1999-ben az óvodáskorú gyerekek 92 százaléka járt óvodába, szemben az 1970-ben mért 51 százalékkal. Havas G ábor kutatása (Havas, 2004) azonban kimutatta, hogy az óvoda éppen a leghátrányosabb helyzetű gyerekek számára kevésbé elérhető. A magas óvodáztatási arány ellenére a hátrányos helyzetű családok gyerekei esetében még ma is az átlagosnál nagyobb valószínűséggel fordul elő, hogy egyáltalán nem, vagy csak későn, öt-hat éves korban kezdenek óvodába járni (Havas, 2004, 3.). Vizsgálatukba községi óvodákat vontak be, mivel itt jelentkeznek a legsúlyosabb problémák. A társadalmi hátrányok újratermelését bizonyítják a vizsgálat során feltárt összefüggések. Azokban a községekben, ahol nincs óvoda, rendre magas a roma lakosság aránya (Havas, 2004, 5.). A leginkább elmaradott országrészeken azonban vannak községek, ahol a romák

171

A szegénység hatása a gyermeki fejlôdésre... arányától függetlenül nyomorszinten élnek a családok. Körülbelül 400 település adatai alapján elmondható, hogy a vizsgált települések felében 10 százalék fölött, negyedében 25 százalék fölött, 10 százalékában pedig 50 százalék fölött van azoknak a gyerekeknek a száma, akik ötéves korukban vagy még később kezdtek el óvodába járni (Havas, 2004, 7.). Problémát jelent az óvodába beíratott gyerekek rendszertelen bejárása is. A mulasztások hátterében a gyakori megbetegedések, a közlekedéssel és a téli ruházkodással kapcsolatos nehézségek állnak. A vizsgált óvodák közel felében jelentős a helyhiány. Ahol nincs elég hely, az ötéves korú gyerekeket és azokat sorolják előre, akiknek a szülei dolgoznak. Így pont a leghátrányosabb helyzetű családok gyerekei szorulnak ki az óvodából – akiknek a szülei munkanélküliek vagy rokkantnyugdíjasok –, vagyis azok, akiknek a legnagyobb szükségük volna az óvodába járásra (Havas, 2004, 11.). A kisgyermekkori nevelésről szóló OECD-jelentés hasonló tendenciákról számol be. A háttértanulmány becslései alapján Magyarországon a háromévesnél fiatalabb gyerekek kevesebb mint 10 százaléka, a hároméves gyerekek 60 százaléka, a négyéves gyerekek 83 százaléka és az ötéves gyerekek 98 százaléka fér hozzá a kisgyermekkori intézményes szolgáltatáshoz. A 90 százalék fölötti óvodáztatási arány csak az ötéves kort betöltött gyerekek esetében valósul meg (OECD, 2005, 37.). A háromévesnél fiatalabb gyerekek napközbeni ellátásához rendelkezésre álló férőhelyek szűkössége súlyosan veszélyezteti a szegénységi küszöb alatt élő gyerekek egészségét és fejlődését. Havas G ábor kutatása kitér a hátrányos helyzetű gyerekek sikeres óvodai fejlesztésének egyik legfontosabb kérdésére: az óvoda és a szülők kapcsolatára. „A kérdőívek 17,9 százalékában szerepel az óvodáztatási problémák kapcsán a szülők magatartását erősen bíráló megjegyzés. Ezek hanyagsággal, nemtörődömséggel vádolják a szülőket és azzal, hogy a szocializációs feladatokat teljes egészében az óvodára akarják hárítani. Otthon egyáltalán nem foglalkoznak a gyerekkel, későn és óvodaéretlenül (nem szobatisztán, súlyos beszédfejlődési elmaradással, az alapvető tisztálkodások ismerete nélkül stb.) íratják be őket az óvodába, s azt követően sem járatják rendszeresen, mert minden ürügy (rossz időjárás, a nagyobb testvér iskolai szünete stb.) jó arra, hogy ne vigyék óvodába őket” (Havas, 2004, 14.). A megjegyzésekből bizalmatlanság szűrődik át a szülőkkel szemben, ami a szülők részéről is bizalmatlanságot szül az óvodával szemben. Ez a jelenség széles körben ismert azok körében, akik a szegénységben élő gyerekek tudatos iskolai nevelésével foglalkoznak. Az amerikai „szegényiskolák” korszerűsítésének egyik ismert pedagógusa, James Comer, így fogalmazott: „A gyerekek iskolai sikertelenségét gyakran magyarázzuk szüleik elégtelen gyermeknevelési szokásaival. Ez a legfontosabb oka annak, hogy a szülők egy része kerüli az iskolát, vagy érzései az iskola iránt ellenségesek” (Comer, 1995, 35.). Az óvoda feladata ennek az ellenkezője: hogy hidat építsen a gyerek számára a család világa és az óvoda (majd később az iskola) világa között (Réger, 2001; Bronfenbrenner, 1994). Egyre többet tudunk arról, hogy a hazai iskolarendszer újratermeli a szegénységet. A PISA 2000 vizsgálatok eredményei arra engednek következtetni, hogy a hazai iskolarendszer nem képes ellensúlyozni a gyerekek kedvezőtlen társadalmi helyzetéből fakadó hátrányokat. A magyar iskolarendszer az egyik legszelektívebb Európában: erősíti az iskolán kívüli okokból keletkező hátrányokat és növeli a tanulók közötti különbségeket. A magyar oktatási rendszer

172

Szilvási Léna: Gyermekszegénység és társadalmi kirekesztettség... biztosít legkevésbé egyenlő esélyeket az alacsonyabb iskolai végzettségű3 és a szegényebb családokból származó gyermekeknek (Orosz, 2004). Míg Magyarországon magas a különbség az alacsony és a magas iskolai végzettségű anyák gyermekeinek teljesítménye között, vannak országok (Finnország, Írország, Dél-Korea, Svédország, Norvégia), ahol ez a különbség viszonylag kicsi (Cs. C zachesz–R adó, 2003), ahol az iskolarendszer képes a családi háttérből adódó hátrányok ellensúlyozására. Magyarországon fokozódik az alacsonyabb társadalmi státusú és tanulási nehézségekkel küszködő gyerekek iskolai elkülönülése (Nahalka, 1998, 1.). A magyar iskolák arra törekszenek, hogy a gyengén teljesítő és problémás tanulóktól már kisiskolás korukban megszabaduljanak. Erős összefüggés van az évismétlők, az idegen nyelv alól felmentettek és a magántanulók aránya között. A rossz tanulás, a gyenge jegyek, a bukás egy vagy több tárgyból, az évismétlés, a túlkorosság és a magántanulóvá nyilvánítás annak a folyamatnak a láncszemei, amelynek keretében a normál iskolába be nem illő tanulókat sikerül a közösségből kiszorítani. Nahalka az 1997. évi megyei és nagyvárosi oktatáspolitikai fejlesztési tervek elemzése alapján megállapítja: Magyarországon létrejött és megszilárdulni látszik egy rendkívül szelektív, a társadalmi esélyegyenlőség biztosítására még alacsony szinten sem képes, csak bizonyos társadalmi csoportok számára megfelelő feltételeket biztosító oktatási rendszer (Nahalka, 1998, 2.). A fogyatékos gyerekek számára fenntartott speciális iskolákban nőtt a gyereklétszám a 90-es években, és vannak speciális iskolák, ahol a roma gyerekek aránya hétszerese a népességen belüli arányuknál. Az oktatáspolitikai fejlesztési tervekben meg sem említik a társadalmi hátrányt, a munkanélküliséget, a szegénység miatti ingerszegény környezetet (Nahalka, 1998, 7.) mint a gyerekek lemaradásának lehetséges okait. Az iskolarendszer a gyerekek képességei szerint szegregál (Kertesi, 2005, Mátraháza). Az iskolai szegregáció nem csak leképezi a lakóhelyi elkülönülést, hanem fel is nagyítja azt. A rosszabb iskolákba nagyobb arányban járnak hátrányos helyzetű és gyengébben teljesítő tanulók, a jobb iskolákba pedig a jobb családi hátérrel rendelkező családok gyerekei. A tanárok túlterheltté válnak azokban az iskolákban, amelyekben a gyengébb képességű tanulók koncentrálódnak, és mivel ezek az iskolák gyengébb érdekérvényesítési képességgel rendelkeznek, és az erőforrásaik is szűkösebbek, mind a tanulók, mind a tanárok motiválatlanná válnak. Ezek a folyamatok pedig tovább erősítik az iskolák közötti egyenlőtlenséget (Kertesi, 2005). A mai magyar társadalomban 15 éve folyamatosan újratermelődik minden születési évjáratból az a 20 százaléknyi tömeg, amely nem képes nyolc osztálynál (vagy a régi típusú kétéves szakiskolánál) magasabb iskolai végzettséget szerezni (Kertesi –Varga, 2005), és képzetlenül lép a munkaerőpiacra, nagy eséllyel arra, hogy a munkaképesség szempontjából aktív életciklusában munka nélkül maradjon. Ezek a fiatalok válnak hamarosan szülővé. A mai társadalom fiataljainak egy jelentős része maradhat munka nélkül, sokan nagy valószínűséggel nemhogy önálló lakáshoz nem jutnak, de a piaci lakásbérleti díjakat nem lesznek képesek megfizetni a családalapítás és gyermeknevelés éveiben. Kertesi és Kézdi a KSH Munkaerő-felvételének adatai alapján megvizsgálták azokat a családokat, amelyekben 1997 és 2004 között 15–20 éves, általános iskolai nyolc osztályt végzett, a családdal együtt élő gyerekek voltak. A 40 ezer ilyen gyerek közül 5000 esetében a vizsgálat idején egyik szülőnek sem volt állása, és 1400 olyan gyerek volt, akinek a szülei 1987–1994 A PISA-felmérés szerint az OECD-átlag a szülők által elvégzett minden iskolai évvel 4,7 pontnyi emelkedést jelent a tanulói teljesítményben. Ez a mutató a felmérésben részt vevő országok közül Magyarországon a legmagasabb: 12,1 pont.

3 

173

A szegénység hatása a gyermeki fejlôdésre... óta nincsenek állásban, tartósan kívül rekedtek a munkaerőpiacon. Vizsgálódásukat erre az 1400 gyerekre szűkítve arra voltak kíváncsiak, hogyan hat a család tartós munkanélkülisége a gyerekek továbbtanulási esélyeire. Eredményeik a kora gyermekkori hatások jelentőségére hívják fel a figyelmet: míg azon fiatalok esetében, akik már 15 évesek voltak, amikor családjukban az utolsó kereső családtag is elveszítette az állását, 10 százalékkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy nem szereztek középiskolai végzettséget, azon gyerekek esetében, akik háromévesek voltak a munka elvesztése idején, a középiskolai végzettség meg nem szerzésének esélye 35-40 százalékra nőtt (Kertesi –Kézdi, 2006, 11.). Magyarországon mindig volt egy szegény réteg, a társadalmi-gazdasági átalakulás azonban részben újabb csoportok tartós elszegényedéséhez, részben más csoportok átmeneti szegénységéhez vezetett. A gazdaság jelentős mértékű átalakulása gyors alkalmazkodásra és változásokra kényszerítette a lakosságot. Azok a családok, akik ezen jelentős változások közepette kisgyerekeket is neveltek, kétszeresen is nehéz helyzetbe kerültek. Alkalmazkodniuk kellett a megváltozott gazdasági környezethez, ezzel egy időben pedig biztonságot, stabilitást kellett nyújtaniuk a gyerekeiknek. Az eleve szegényebb, iskolázatlanabb, kedvezőtlenebb helyzetű településeken élők esélyei a sikeres alkalmazkodásra nyilvánvalóan korlátozottabbak. Ráadásul – mint az az ismertetett kutatási eredmények alapján látható – a gyermekek nevelését segítő intézmények is a rosszabb helyzetben lévőket tudták kevésbé támogatni. A hátrányosabb helyzetű, korlátozottabb esélyekkel rendelkező családok gyerekei halmozott kockázatnak vannak kitéve.

Összegzés A hazai kutatási tapasztalatok egyértelműen alátámasztják azt, hogy a fejlődést veszélyeztető tényezők a társadalom legszegényebb rétegeiben, valamint a szegénység következményei súlyos következményekkel járnak a korai években és jelentős fejlődési elmaradásokhoz vezetnek az iskoláskor kezdetéig. Az iskolai kudarc a legerősebb előrejelzője a társadalmi kirekesztődésnek. Az iskolai eredményesség elengedhetetlen feltétele a társadalom életében való részvételnek. Elszánt társadalompolitikai beavatkozások és tudatos koncepció kidolgozása szükséges annak érdekében, hogy a kedvezőtlen társadalmi helyzetű gyerekek eséllyel induljanak az iskolában. Annak ellenére, hogy Magyarország széleskörűen kiépített óvodai hálózattal rendelkezik, éppen a legrászorultabb gyerekek azok, akik ebből az ellátási formából leginkább kiszorulnak. Nemzetközi viszonylatban magas színvonalon kiépített védőnői hálózatunk van, és kialakult a gyermekjóléti intézményrendszer országos hálózata. Vajon mennyire tudatos ezen segítő hálózatok munkája a szegénységben, a fejlődésüket veszélyeztető körülmények között élő gyerekekkel és családjaikkal?

174

Szilvási Léna: Gyermekszegénység és társadalmi kirekesztettség... Irodalom Bronfenbrenner, U. (1986): Ecology of the Family as a Context for Human Development: Research Perspectives. Developmental Psychology, Vol. 2, No.6, 723–742. Bronfenbrenner, U. – Ceci, S. J. (1994): Nature-Nurture Reconceptualized in Developmental Perspective: A Bioecological Model. Psychological Review, Vol. 1001 No. 4, 568–586. Comer, J. P. (1980): School Power, Implications of an Intervention Project, New York, The Free Press, 1995. Cs. Czachesz Erzsébet – Radó Péter (2003): Oktatási egyenlőtlenségek és speciális igények. In: Halász Gábor – Lannert Judit (szerk.): Jelentés a magyar közoktatásról. Országos Közoktatási Intézet, Budapest, 349–375. Darvas Ágnes – Tausz Katalin (2006): Gyermekszegénység. DEMOS Magyarország, 2006. október. Dögei Ilona (2003): Segítő ágensek szerepe a városi, gyermekes családok életében. Esély, 3. sz., 68–86. Durst Judit (2004): Szegénység és termékenység. Gyermekvállalási szokások változása egy kisfalusi cigány közösségben. In: Metodológia, társadalom, gazdaság. Közgazdasági Szemle Alapítvány, 250–269. Ferge Zsuzsa (2005): Ellenálló egyenlőtlenségek. ELTE TáTK, Szociális Munka és Szociálpolitika Tanszék, 2. füzet. Gyukits György (2003): Gyermekvállalás a nagyvárosi szegénynegyedben élő fiatal roma nők körében. Szociológiai Szemle, 2003/2, 59–83. Havasi Éva (2002): Szegénység és társadalmi kirekesztettség a mai Magyarországon, Szocio­ lógiai Szemle, 2002/4, 51–71. Joubert Kálmán – Gárdos Éva – Gyenis Gyula (2003): A szülők iskolázottságának kapcsolata gyermekük iskolázottságával, testfejlettségével, értelmi képességével. In: Spéder Zsolt (szerk.): Család és népesség – itthon és Európában. KSH Népességtudományi Kutatóintézet– Századég Kiadó, Budapest. Kertesi Gábor (2005): A társadalom peremén. Romák a munkaerőpiacon és az iskolában. Osiris, Budapest. Kertesi Gábor – Kézdi Gábor (2005): A képesség szerinti iskolai szegregáció mértéke és kö­ vetkezményei Magyarországon. Konferencia-előadás. Mátraháza, 2005. november 18–19. Kertesi Gábor – Kézdi Gábor (2006b): A hátrányos helyzetű és roma fiatalok eljuttatása az érettségihez. Budapesti Munkagazdaságtani Füzetek, 6. MTA Közgazdaságtudományi Intézet Kertesi Gábor – Varga Júlia (2005): Foglalkoztatottság és iskolázottság Magyarországon. Budapesti Munkagazdaságtani Füzetek, 1. MTA Közgazdaságtudományi Intézet, Budapest. Kertesi Gábor – Kézdi Gábor (2006a): Children of the Transition: Schooling Outcomes and Age at the Parents’ Job Loss. Kézirat.

175

A szegénység hatása a gyermeki fejlôdésre... Kozma Judit (2003): A szegénység pszichológiai vonatkozásai, Esély, 2003/2, 15–31. Liskó Ilona (2004): A roma tanulók középiskolai továbbtanulása. Kézirat. Nahalka István (1998): A magyar iskolarendszer átalakulása befejeződött. Új Pedagógiai Szemle, május, 3–19. Neményi Mária (2000): Az egészségre ható tényezők strukturális, etnikai és kulturális össze­ függései. Doktori disszertáció. OECD (2005): A kisgyermekkori nevelés és gondozás irányelvei. Magyarországi Ország­ jelentés. Országos Közoktatási Intézet és Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet, Budapest. Réger Zita (2001): Cigány gyermekek nyelvi problémái és iskolai esélyei. In: Andor Mihály (szerk.): Romák és oktatás. Iskolakultúra könyvek, 8. Pécs. Simonyi Ágnes (2002): Családok peremhelyzetben városon és falun, Szociológiai Szemle, 4. sz. 131–142. Tóth István György (szerk.) (2004): Stabilizálódó társadalomszerkezet. Tárki monitorjelentések 2003, Budapest.

176

Jeanne Brooks-Gunn – Pia Rebello Britto – Christy Brady

A létfenntartásért folytatott küzdelem – A szegénység és a gyermeki fejlődés 1

Az Egyesült Államokban a szegénységben élő családok aránya nagyon magas. A szegénysorban élő gyermekek aránya a 70-es években jellemző 15 százalékról a 90-es évekre 20 százalékra emelkedett. A 90-es évek végére 14 millió gyermek (minden ötödik az USAban) a szegénységi küszöb alatt élő családban nevelkedik, másik egyötödük pedig olyan családban él, amelynek jövedelme csupán a szegénységi küszöb kétszerese. Ezzel a további 20 százalékkal együtt összesen 28 millió gyermek él olyan családban, amely a létfenntartásáért küzd. Habár a 18 év alattiak a populáció csupán 27 százalékát adják, a szegénységben élő populáció 40 százalékát teszik ki (USA Népszámlálási Hivatala, 1996). Az Egyesült Államokban a szegénységet a jövedelmen alapuló szegénységi küszöb alapján határozzák meg. A szegénységi küszöb kiszámítása a család létszámának figyelembevételével történik, és a megélhetési költségekhez igazodik éves szinten (fogyasztói árindex). A szegénységi küszöböt először 1959-ben állapították meg a várható élelmiszer-kiadások alapján, különböző méretű családokra vonatkoztatva (Orshansky, 1988). Az USA-ban a szegénységi küszöb relatív, nem pedig abszolút. 1996-ban a szegénységi küszöb egy háromtagú család esetében 12 516 $, egy négytagú család esetében pedig 16 036 $ volt. Az 1960-as évek közepén a válások és a házasságon kívül született gyermekek számának drámai növekedése miatt a nők által vezetett családok száma is jelentősen megnőtt. 1990ben a fehér gyermekek egyötöde, a fekete gyermekek kétharmada házasságon kívül született (Ventura, 1995). A házasságban született gyermekek mintegy 45 százaléka valószínűleg megtapasztalja a szülők válását 18 éves kora előtt (Bumpass, 1984). A szegény családok és az ilyen családokban nevelkedő gyermekek legnagyobb hányada éppen ezekből a háztartásokból kerül ki. A hat év alatti szegény gyermekek hozzávetőlegesen 60 százaléka él nők által vezetett családban, 12 százaléka pedig olyan családokban, ahol a szülők házasok. A jelenlegi gazdasági és demográfiai trend azt sugallja, hogy az 1990-es években született gyermekek még nagyobb hányadát fogja egyedülálló anya nevelni. Az egyedülálló anyák számának növekedése annak tudható be, hogy a válási ráta magasabb, mint az újraházasodási. A válás miatt szétszakadt családokban élő gyermekek szegénységi szintje azért magas, mert a válás az anyák számára több mint egyharmados jövedelemcsökkenést idéz elő (Duncan, Jeanne Brooks-G unn – Pia Rebello Britto – Christy Brady: Struggling to Make Ends Meet: Poverty and Child Development. Megjelent első ízben Michael E. L amb (ed.): Parenting and Child Development in „Nontra­ ditional” Families. 279–304. angol nyelven, a Taylor & Francis Group LLC részét képező Lawrence Erlbaum Associates Kiadó gondozásában. Minden jog fenntartva. A jelen fordítás az angol nyelvű kiadás engedélyezett magyar fordítása.

1 

177

A szegénység hatása a gyermeki fejlôdésre... 1991; McL anahan –Sandefur, 1994). A házasságra eleve nem lépett anyákkal élő gyermekek szegénységi szintje szintén magas, különösen, mivel ezen anyák foglalkoztatottsága alacsony, ami gyakran elégtelen gyermeknevelési támogatással párosul (Cherlin, 1992; Edin és Lein, 1997; Furstenberg, Brooks-Gunn –Morgan, 1987). A házasságra soha nem lépett anyák családjainak mintegy fele a szegénységi szint alatti jövedelemmel rendelkezett, szemben a házasságban élő párok családjainak 6 százalékos arányával. A gyermekek szegénységi rátájának növekedése részben a foglalkoztatási mintázatok változásának és a fizetésbeli egyenlőtlenségeknek tudható be. A gyári termelés visszaesése, a munkahelyek áttelepítése a kertvárosokba és a munkaerőpiac erősödő polarizációja – alacsony és magas fizetésű szektorokra – mind nagyobb munkanélküliséget és a városi szakképzetlen felnőttek fizetéseinek stagnálását idézte elő (Danzinger–G ottschalk, 1995; Sampson –Morenoff, 1997; Wilson, 1987). Ezek a foglalkoztatási és gazdasági feltételek a családi jövedelem elsődleges determinánsai, hiányuk tehát a gyermekek szegénységét eredményezi. A szegénységi élmények megértéséhez fontos tudni, hogy milyen hosszú ideje tart a szegénység. Természetesen nehéz pontosan meghatározni a szegénység kezdetét, hiszen a családok jövedelme periodikusan fluktuál, ezért hol a szegénységi szint alatt, hol pedig felette élnek (Duncan – Brooks-Gunn, 1977). A szegénységgel kapcsolatos élmények ilyetén dinamikussága több faktornak köszönhető, például az élethelyzetek változásainak (válás, a család kereső tagjának elhalálozása, munkahelyi változások) és az ország szociális és gazdasági életében bekövetkezett változásoknak (gazdasági recessziók és expanziók; Corcoran –Chaudry, 1997; Elder, 1974; Haveman –Wolfe –Spaulding, 1991). 2 Az időtartam tekintetében a szegénységi periódus lehet átmeneti (rövid ideig tartó), eseti, visszatérő vagy állandósult (sok évig tartó) (Ashworth –Hill–Walker, 1994). A Bevételi Dinami­ kát Vizsgáló Bizottsági Tanulmány – egy 1968 óta tartó, több mint 5000 családra kiterjedő vizsgálat – adatai szerint a nélkülöző gyermekek 15 százaléka már több mint tíz éve él szegénységben (Duncan –Rogers, 1988). A kutatók azt is megvizsgálták, hogy a szegény családok hogyan képesek fenntartani magukat. A legtöbb szegénységi szint alatt élő család és anya képtelen a megélhetést biztosítani, akár a segélyforrásokra, akár munkára próbál támaszkodni. A legtöbb anya különböző stratégiákat dolgoz ki: a segélyt feketemunkával egészítik ki, az elvált apától bírósági úton behajtják a gyerektartást, illetve a barátok és a hivatalos szervek segítségével próbálnak talpon maradni (Edin –Lein, 1997). Kevés információval rendelkezünk az olyan anyák megélhetéséről, akik kissé magasabb jövedelemmel rendelkeznek, vagyis nem a szegénységi küszöb alatt vegetálnak, de a jövedelmük kevesebb, mint a szegénységi küszöb kétszerese. A fejezet négy fő kérdés köré csoportosul: 1. Mik a szegénység következményei a gyermekek fejlődésére? 2. Milyen erős a jövedelem hatása? 3. Milyen módokon fejti ki hatását a szegénység? 4. Milyen politikai implikációi vannak a családi és gyermekkori szegénységnek?   Az irodalom tipikusan nem tesz különbséget az alacsony jövedelem okai között, azaz a szülők fogyatékossága (fizikai és értelmi), amely akadályozza a munkavégzést, valamint a gyermek fogyatékossága, az állás el­vesztése, az alacsony bér és a részidős munka mint okok között. A jövedelem csökkenésének családokra való hatásairól legjelentősebb kivételeket dolgozták ki Elder (1974, 1979), McLoyd (1990), McLoyd –Wilson (1991), Conger és munkatársai (Conger et al., 1992).

2

178

Brooks-Gunn–Britto–Brady: A létfenntartásért folytatott küzdelem...

A szegénység hatásai a gyermeki fejlődésre A vonatkozó kutatások dokumentálták a szegénység hatásait a gyermeki fejlődésre. Kétségtelen, hogy az alacsony jövedelem lényeges hátráltató tényező a gyermekek és a kamaszok jólétének szempontjából. Érdemes azonban részletesebben is megvizsgálni a szegénység hatásait az olyan területekre, mint a fizikai egészség, az iskolai teljesítmény, az érzelmek és a viselkedés, valamint a fejlődési fázisok. A jólét specifikus mutatóit alkalmazva kiderül, hogy a szegény gyermekek nagyobb számban szenvednek egészségi ártalmaktól és fejlődésbeli, érzelmi vagy viselkedési problémáktól, mint a nem szegény gyermekek. A kérdés azonban e hatások mértéke, annál is inkább, mert a kutatások egy része nem veszi figyelembe az egyéb családi karakterisztikumok idevágó hatását. Az 1. táblázat a szegény és a nem szegény gyermekek fizikai egészségére, iskolai teljesítményére, érzelmi állapotára és viselkedésére vonatkozó átfogó nemzeti felmérések eredményeit tartalmazza (1997). Az adatokat egyszerű kereszttáblázatban ismertetjük, ami az adatgyűjtés idején jellemző szegénységi státuson kívül semmilyen faktort nem tartalmaz, amely egyébként hatással lehet az említett területekre. Duncan és Brooks-Gunn egyik kötetében (1997) a szegénység csecsemőkre, gyermekekre és fiatalokra gyakorolt hatását analizálja, számításba véve a kiterjesztett mérési modelleket, az elhanyagolt változók okozta torzítást és a hatások mértékét több tanulmány alapján. A szegénység területspecifikus hatásainak vizsgálata egyesült államokbeli és kanadai fiatalok és gyermekek széles körű bevonásával készült, és olyan tanulmányokon alapul, mint a Panel Study of Income Dynamics, a National Longitudinal Survey of Youth, a National Survey of Households, az Infant Health and Development Program vagy a Quebec Longitudinal Studies of Behavior. A 2. táblázat a jövedelem hatását mutatja a gyermekek, a kamaszok és a fiatal felnőttek fizikai egészsége, teljesítménye, illetve érzelmi megnyilvánulásai és a viselkedése vonatkozásában. Az ismertetett adatok három csoportban mutatják be az egyes fejlődési szakaszokban a jövedelem képességekre és teljesítményre gyakorolt hatását. A nagy azt jelenti, hogy a hatás mértéke jelentős a 0,05 szinten és majdnem mindig a standard eltérés egyharmada vagy annál nagyobb. A közepes vagy kicsi hatás azt jelöli, hogy a jövedelem együtthatója, habár jelentős a 0,05 szinten, a standard eltérés kevesebb mint egyharmada. A nincs hatás azt jelöli, hogy a jövedelmi együttható statisztikailag nem volt szignifikáns. A táblázatból látható, hogy a család jövedelme nagy szerepet játszik a gyermek képességeinek és teljesítményének alakulásában. Kiderül az is, hogy a család jövedelmének hatása gyermekkorban nagyobb, mint kamasz- vagy fiatal felnőttkorban. A jövedelem kisgyermekkorban nagy hatással bír például a gyermek verbális képességeire, az olvasás és a matematika terén elért eredményeire. Mindazonáltal különböző tanulmányok (például Duncan és Brooks-Gunn, 1977) kimutatták, hogy a családi jövedelem kis vagy semmilyen hatást nem fejt ki a gyermek motorikus és szociális fejlődésére, a mentális vagy fizikai egészségére (Duncan és munkatársai, 1994; Korenman –miller–Sjaastad, 1995; McLeod –Shanahan, 1993).

179

A szegénység hatása a gyermeki fejlôdésre... 1. táblázat Az USA szegény és nem szegény gyermekeire vonatkozó, szelektált populáció alapú jóléti mutatók

A szegény gyermekek aránya (%)

A nem szegény gyermekek aránya (%)

A szegény és a nem szegény gyermekek egymáshoz viszonyított aránya

Alacsony születési súly (2500 grammnál kevesebb)a

1

0,6

1,7

Gyermekkori elhalálozás (0–14 év)b

1,2

0,8

1,5

Növekedési vis�szamaradás (2–17 év)c

10

5

2

Az elmúlt évben kórházban töltött napok számad

5,3

3,8

1,4

A rövid kórházi kezelések száma az elmúlt évben 1000 gyermekre vonatkoztatva

81,3

41,2

2

Tanulási nehézségek (nagy nehézségek az olvasás, írás és a számolás elsajátításában) (3–17 év)e

8,3

6,1

1,4

Osztályismétlése

28,8

14,1

2

Eltanácsolás vagy felfüggesztése

11.9

6,1

2

Magas iskolai lemorzsolódás (azon 16–24 évesek százalékos aránya 1994-ben, akik nem jártak középiskolába vagy nem fejezték be azt)e

21

9,6

2,2

Mutató

Fizikai egészségi tünetek (0–17 éves gyermekek)

Iskolai teljesítmény (5–17 év)

180

»

Brooks-Gunn–Britto–Brady: A létfenntartásért folytatott küzdelem...

»

Érzelmi/ viselkedési megnyilvánulások (3–17 év)

Mutató

A szegény gyermekek aránya (%)

A nem szegény gyermekek aránya (%)

A szegény és a nem szegény gyermekek egymáshoz viszonyított aránya

A szülő(k) a gyermek három hónapig vagy annál tovább tartó érzelmi vagy viselkedési zavarairól számolt(ak) bef

16,4

12,7

1,3

A szülő(k) a gyermek érzelmi vagy viselkedési problémái miatti kezeléséről számolt(ak) be

2,5

4,5

0,6

A szülő(k) arról számolt(ak) be, hogy a gyermeknél (5–17 év) az utóbbi három hónapban tapasztalható volt a listán szereplő valamely viselkedési probléma

57,4

57,3

1

Megjegyzés: a részlet engedéllyel átvéve. a) Az adatok a National Maternal and Infant Health Survey-ből származnak, amelyeket 1989−90 között gyűjtöttek, és 1988 volt a referencia-időszak. Az átlagok a kis súllyal születettek számának és 1000 élve születés hányadosa, mint ezt a Federman és munkatársai (1996.) közzétették. b) A  z átlagok csak a fekete és fehér fiatalokra vonatkozó adatokat tartalmazzák, számításuk a Rogot (1992) 7. táblázatából származik. c) Az adatok forrása: NHANES II. 1976–1980. d) Az adatok az 1988-as National Health Interview Survey Child Health Supplement (NHISCHS) nemzeti, háztartási interjús felméréséből vannak. A gyermekek egészségügyi állapotára vonatkozó információk a háztartás felnőtt tagjaitól származnak. Akik a legtöbbet tudták a mintában szereplő gyerekek egészségéről, azok rendszerint az anyák voltak. A számítások ezen adatokból történtek: Dawson (1991), Coiro –Zill–Bloom (1994). e) Oktatási Statisztikák Nemzeti Központja: Dropout rates in the United States, 1994. 7. táblázat, a lemorzsolódási arányok a 16−24 évesek esetében jövedelem- és etnikai hovatartozás szerint: 1994. október. Letölthető: http://www.ed.gov/NCES/pubs/r9410t07.html.

181

A szegénység hatása a gyermeki fejlôdésre... f) A  z adatok forrása: NHIS-CHS. A kérdés arra irányult, hogy azonosítsák a gyermekek állandó pszichológiai zavarait, mint a figyelemhiányos rendellenességet, depressziót, vagy a komolyabb problémákat, így az autizmust. g) A  z adatok forrása: NHIS-CHS. A szülők a gyermekek tipikus viselkedésére vonatkozó 32 állításra a következő válaszokat adhatták: néha igaz, gyakran igaz, nem igaz. Mindegyik állítás a hat egyéni viselkedési probléma valamelyikére vonatkozott – antiszociális viselkedés, szorongás, társakkal való konfliktus/visszahúzódó magatartás, függőség, hiperaktivitás, makacs, akaratos viselkedés. Az állítások olyan magatartási problémákat tartalmaznak, mint a csalás vagy hazugság, otthoni engedetlenség, titkolózás vagy nagy odafigyelést igénylő viselkedés. A teljes leírásért lásd NHIS-CHS kérdőív P-11 része. 2. táblázat A családi jövedelem hatása a gyermekek képességeire és teljesítményére A hatás mértéke Nagy

Gyermekkor

a

• IQ-pontok (3–5 év)b • Verbális pontok (3, 5, 7 év) • Matematika és olvasás (5–7 év)b, c

Kamaszkor

Fiatal felnőttkor

• Családi jövedelemf • A férfiak jövedelmeg • A férfiak órabéref • A férfiak munkaidejef

Közepes vagy kicsi

Nincs hatás

Az életkorhoz képest alacsonyabb iskolai osztályba sorolás (6–12 év)e

• AFQT- (a fegyveres erők sorozási tesztje) pontokh • A középiskola befejezésének esélyei

• A megkérdezett személyek általk közölt érdemjegyek • Az érettségi letételek

• Befejezett iskolákd • Az egyetemi tanulmányok esélyej • Státus az első munkahelyenj

• Befejezett iskolák • Az egyetemi tanulmányok esélyei

Megjegyzés: Forrás: Consequences of Growing Up Poor 5, 7, 10−17. fejezet: Duncan and J. Brooks-Gunn (eds.), 1997, New York: Russell Sage Foundation Press. Copyright 1997 by the Russell Sage Foundation. Adapted by permission. a) N  agy hatás: a jövedelemalapú modellben minden jövedelmi együttható szignifikáns volt 0,05 szinten vagy afelett, a hatás nagysága szinte mindig a szórás egyharmada vagy annál nagyobb. Kis hatástól a közepes hatásig: a jövedelemalapú modellben a legtöbb jövedelem-együttható szignifikáns volt 0,05 szinten vagy afelett, a hatás nagysága következetesen kisebb volt, mint a szórás egyharmada. Nincs hatás: a jövedelemalapú modellben néhány vagy egyetlen jövedelemi együttható sem volt szignifikáns 0,05 szinten.

182

Brooks-Gunn–Britto–Brady: A létfenntartásért folytatott küzdelem... b) Smith, Brooks-Gunn, and Klebanov (1997). Adatok: Infant Health and Development Program. c) Smith, Brooks-Gunn, and Klebanov (1997). Adatok: National Longitudinal Survey of Youth (NLSY). d) A xinn, Duncan, and Thornton (1997). Adatok: Detroit Longitudinal Study of Mothers and Children. A jövedelmet a születéstől 17 éves korig ötször mérték. e) Pagani, Boulerice, and Tremblay (1997). Adatok: Quebec Longitudinal Studies of Behavior. f) Corcoran and Adams (1997). Adatok: Panel Study of Income Dynamics (PSID). Bár a jövedelmet három- és tizenhat éves korban is mérték, főleg a serdülőkor alatt történt a vizsgálat. g) Haveman, Wolfe, and Wilson (1997). Adatok: PSID. A jövedelmet hat- és tizennyolc éves kor között mérték. h) Petes and Mullis (1997). Adatok: NLSY. i) Teachman, Paasch, Day, and Carver (1997). Adatok: National Longitudinal Surveys of Young Men and Women. j) Hauser and Sweeney (1997). Adatok: Wisconsin Longitudinal Survey. k) Conger, Conger, and Elder (1997). Adatok: Iowa Youth and Family Project. A következő alfejezetekben három tényező – a fizikai egészség, az iskolai teljesítmény és a kognitív képességek, illetve az érzelmek és a viselkedés – tekintetében adunk rövid áttekintést. A fizikai egészségre gyakorolt hatások Az USA-ban élő szegény gyermekek fizikai egészségi állapota – az egészségügyi státus olyan mutatói szerint, mint az alacsony születési súly, a gyermekhalandóság, a növekedésbeli vis�szamaradás és a kórházi kezelések száma (1. táblázat) – rosszabb a nem szegény gyermekekénél. A szegénység születésekre gyakorolt hatásának felmérését bonyolítja a tény, hogy a kedvezőtlen szülési hatások gyakoribbak az olyan magas szegénységi rátával rendelkező csoportok, mint a házasságba nem lépett nők, az alacsonyan kvalifikált és a fekete anyák esetében (Brooks-Gunn –Duncan, 1997). A gyermekek táplálkozásbeli hiányosságai is összefüggésben vannak a szegénységgel. A növekedési visszamaradottság vagy az életkorhoz képest alacsony testsúly önmagukban nem a tápláltsági állapot mutatói, de a fizikai egészség következményei. A vonatkozó kutatások adatai szerint a szegény és a nem szegény gyermekek életkorhoz viszonyított magasságában megmutatkozó különbségek nagyobbak a hosszú távú mérések esetén, mint ha pusztán egyetlen évet veszünk alapul a szegénység és a növekedésbeli visszamaradás összefüggései­ nek vizsgálatakor (Miller–Korenman, 1994). Mindazonáltal az egészséges étkezést biztosítani próbáló segélyprogramoknak köszönhetően a különbségek e területen viszonylag csekélyek (Currie, 1997).

183

A szegénység hatása a gyermeki fejlôdésre... Egészségügyi problémákat okozhat az ólom is. Az általa okozott problémák súlyossága nem csak az ólomnak való kitettség intenzitásától és időtartamától függ, hanem a gyermek fejlődési fázisától is. A Nemzeti Egészségügyi és Táplálkozási Felmérés adatai szerint a család jövedelmének növekedésével a gyermekek vérének ólomszintje csökkent. A szegény családokat a kétszer akkora jövedelemmel rendelkező családokkal összehasonlítva (az összes többi faktor megegyezett) kiderült, hogy az 1–5 éves gyermekek vérének ólomszintje 9 százalékkal alacsonyabb volt (Brody és munkatársai, 1994). Az iskolai teljesítményre és a kognitív képességekre gyakorolt hatások A gyermekek kognitív fejlődésére és iskolai teljesítményére kisgyermekkorban hatással van a szegénység (Duncan –Brooks-Gunn –Klebanov, 1994; Klebanov–Brooks-Gunn –McC arton – McCormick, nyomás alatt; Korenman és munkatársai, 1995; Smith –Brooks-Gunn –Klebanov, 1997). A szegénységnek a gyermekek verbális képességeire gyakorolt hatásait vizsgáló standardizált tesztek eredményei szerint a korai gyermekévekben hozzávetőlegesen a standard eltérés negyede-harmada a hatás mértéke. E hatások következményei már kétéves kortól tisztán látszanak (Klebanov és munkatársai, nyomás alatt). A tesztpontok közötti különbségek tovább nőnek a tartósan szegénységben élő és az olyan családok gyermekei esetében, amelyeknek jövedelme a szegénységi küszöb felénél kevesebb (Smith és munkatársai, 1997). A gyermekek iskolakezdésekor jellemző jóléti állapotának mérésére jellemzően az iskolai teljesítményre, a bukásokra, illetve a tanulási és koncentrációs problémákra vonatkozó tesztekkel történik (Brooks-Gunn –Duncan –Maritato, 1997). A szegénység hét- és nyolcéves gyermekek teszteredményeire gyakorolt hatásai hasonlóak voltak a hároméves gyermekekre tett hatásokhoz (Smith és munkatársai, 1997). Más kutatások azt mutatták, hogy a család jövedelme csupán szerény hatással bír a gyermekek és a kamaszok iskolai teljesítményére és érdemjegyeire (Hanson –McL anahan –Thomson, 1997). Kanadai vizsgálatok szerint (az érdemjegyek eloszlásának értékelése alapján) az állandósult szegénység hatással van az iskolai bukásokra (Pagani –Boulerice –Tremblay, 1997). A mindig a szegény kategóriába sorolt gyermekeket kétszer olyan gyakran sorolták az életkoruknak megfelelőhöz képest alacsonyabb osztályba, mint a szegénységben soha nem élt kortársaikat. A kamaszok állapotának felmérésére rendszerint az érettségi és az iskolai lemorzsolódás mértéke, az iskolai érdemjegyek, vagy kisebb mértékben a teljesítménytesztek eredményei szolgálnak. A szegénységnek az iskola elvégzésére gyakorolt hatása csekély. A tanulmányok általánosságban azt mutatják, hogy a család jövedelmének 10 százalékos növekedése az elvégzett iskolai évek számának 0,2–2 százalékos növekedését eredményezi (Haveman –Wolfe, 1994, 1995; Teachman –Paasch –Day–C arver, 1997). A családi jövedelem és az iskola befejezése erősebb összefüggést mutat kora gyermekkorban, mint késő gyermekkorban vagy kamaszkorban. A jövedelem e hatásai leginkább a legmélyebb szegénységben élő családok esetében érződnek (Duncan –Yeung –Brooks-Gunn –Smith, 1998).

184

Brooks-Gunn–Britto–Brady: A létfenntartásért folytatott küzdelem... Érzelmi és viselkedési hatások Az érzelmi problémákat általában két kategóriába sorolják: externalizációs tünetek (agres�szió, dührohamok, kiélés) és internalizációs tünetek (depresszió, szorongás, hangulatváltozások). A Gyermek-egészségügyi és Fejlődési Program adatai alapján a gyermekek viselkedészavarairól szóló anyai beszámolók szerint az állandósult szegénységben élő gyermekek nagyobb arányban tanúsítottak viselkedésbeli zavarokat, mint a nem szegény gyermekek (Duncan és munkatársai, 1994). A kutatások szerint az állandósult szegénység elsősorban az internalizációs viselkedésproblémákkal van összefüggésben (Brooks-Gunn –Smith –Berlin –Lee; Korenman és munkatársai, 1995; McLeod –Shanahan, 1993). A kamaszkori érzelmi és viselkedésbeli hatások közé sorolható a szexuális kapcsolatok hajszolása, a dohányzás, az alkohol- és drogfogyasztás (Brooks-Gunn –Duncan –Maritato, 1997). A kamaszkori terhességekre vonatkozóan kiderült, hogy habár a házasságon kívül született gyermekek száma a szegény tinédzserek esetében közel háromszor gyakoribb, mint nem szegény kortársaik körében, ez sokszor inkább a demográfiai tényezőknek, semmint a szegénységnek tudható be (Brooks-Gunn –Duncan, 1997). A bevételi dinamikáról szóló bizottsági tanulmány szerint, ha a családi jövedelmek a szegénységi küszöb fölé emelkedtek, akkor csökken a valószínűsége a házasságon kívüli kamaszkori szülésnek. A szegénység ideje és időtartama mindazonáltal nem volt hatással erre a tényre (Haveman –Wolfe –Wilson, 1997). A szegénység gyermekekre tett hatásainak összefoglalása A szegénység hatásainak rövid összefoglalásakor az alábbi következtetésekre jutottunk. Először is, a szegénység nagyobb hatással van a gyermekek iskolai teljesítményére, mint az emocionális funkcióikra. Másodszor, a hatás a kamaszévek alatt gyengülni kezd. Ennek az egyik magyarázata az lehet, hogy kamaszkorban a családon kívüli hatások (iskola, szomszédság, a kortársak csoportjai) egyre nagyobb jelentőséget kapnak, ezáltal a családi körülmények hatása csökken (Brooks-Gunn –Duncan, 1997). A másik ok a szegénység idejének mérése lehet. Habár a családi jövedelmek időben fluktuáló tendenciát mutatnak, kevés tanulmány gyűjt adatot a jövedelmek eloszlásáról kisgyermekkortól kezdve egészen a kamaszkorig. Az egyik tanulmány – amely az iskolai teljesítmény és a szegénység összefüggéseit vizsgálta a kisgyermekkortól egészen a kamaszkorig – szerint negatív összefüggés van a szegénység és a középiskola elvégzése között, de csak ha a szegénység csak kisgyermekkorban volt jellemző (Duncan, 1988). Harmadszor, az érzelmi állapot és a viselkedés is összefügghet a család jövedelmével. Az e téren végzett kutatások hiánya valószínűleg a mérések kevésbé megbízható voltából ered. A gyermekek állapotára vonatkozó számos egyéb családi tényező közül a családi struktúra, az anya iskolázottsága és a halmozott kockázati tényezők hatásai kapják a legnagyobb figyelmet. Az anya iskolázottságát gyakran a szegénység kofaktorának tekintik, és bizonyos régebbi tanulmányokban alapul vették a jövedelem mértékének meghatározásához: az anya alacsony iskolázottsága alacsony szocioökonómiai státust feltételez, ami alacsony jövedelemmel jár együtt. A legtöbb tanulmány szerint az anya iskolázottsága és a család jövedelme egyenlő hatással bírnak a gyermekek képességeire és teljesítményére (Duncan –Brooks-Gunn, 1997).

185

A szegénység hatása a gyermeki fejlôdésre... A családi struktúra szintén összefüggésben van a családi jövedelemmel. McL anahan (1997) feltette a kérdést, hogy a szülő hiánya vagy a szegénység nyom-e többet a latban. Számos longitudinális tanulmányt figyelembe véve vizsgálta a családi struktúra – intakt, nem intakt, egyszülős, házasságban soha nem élt családok – hatását a gyermekek helyzetének hat területére vonatkozóan. Arra a következtetésre jutott, hogy a család szerkezete annyiban hatással van a gyermekek állapotára, hogy a nem intakt családból származó gyermekek fejlődését több kockázati tényező fenyegeti, mint az intakt családból származókat. Az érzelmi hatások erősebbnek bizonyultak, mint a kognitív vagy a teljesítménybeli hatások. A jövedelem tehát nagyobb hatással van a gyermekek teljesítményére és képességeire, mint a családi struktúra, de ez utóbbi jobban befolyásolja az érzelmi állapotot. A szegénység gyakran jár együtt egy sor olyan tényezővel, amelyek a gyermeket fokozott kockázatnak teszik ki. A nehézségek akkumulációja hátráltató faktor a gyermekek számára. A Sameroff és kollégái által kifejlesztett akkumulatív kockázati modellek (Sameroff – Seifer–Baldwin –Baldwin, 1993) azt a premisszát vizsgálták, hogy inkább a kockázati tényezők halmozódása, semmint az individuális kockázati tényezők a felelősek a gyermeki fejlődés hátráltatásáért. Munkájukban bemutatták, hogy tíz szociális környezeti faktor a négyéves gyermekek IQ-pontjainak 16 százalékos eltéréséért felelős. Liaw és Brooks-Gunn tanulmánya (1994) az akkumulatív kockázati tényezők hatását vizsgálta szegény és nem szegény gyermekek esetében a Gyermek-egészségügyi és Fejlődési Program mintái alapján. A Sameroff és kollégái által követett módszerhez hasonló módon vizsgálta Liaw és Brooks-Gunn tizenhárom kockázati tényező – biológiai (például születési súly, újszülöttkori státus), szocioökonómiai (például rassz, etnikum, a családfő alkalmazásban áll-e), anyai karakterisztikumok (például iskolázottság, verbális képességek) és családi struktúra (például tinédzserkori anyaság, az apa hiánya) – hatását 36 hónapos, alacsony testsúllyal született gyermekek IQ-pontjainak vonatkozásában. Eredményeik szerint a kockázati tényezők számának emelkedésével az IQ-pontok mind a szegény, mind a nem szegény hároméves, alacsony testsúllyal született gyermekek esetében alacsonyabbak voltak.

110

IQ-pont

100

90 Nem szegény

80

70

Kockázat –5,88*** Szegénység –4,63*** Kockázat x szegénység   2,69**

0-1

2

3

Szegény

4

5

6

Kockázati tényezők száma

186

Brooks-Gunn–Britto–Brady: A létfenntartásért folytatott küzdelem... Ha a nem szegény gyermekek magas akkumulatív kockázati szintnek voltak kitéve, akkor IQ-pontjaik hasonlóak voltak az ugyanebbe a csoportba tartozó szegény gyermekekéihez. Ezzel szemben a kockázati tényezőkkel nem rendelkező szegény gyermekek IQ-pontjai alacsonyabbak voltak, mint a kockázati tényezőkkel nem rendelkező nem szegény gyermekek esetében. A szegény családokban élő gyermekek kognitív képességei tehát rosszabbaknak tűnnek, még ha más kockázati tényezők nincsenek is jelen (legalábbis a legtöbb tanulmányban vizsgált gyermek esetében).

Milyen erősek a jövedelem hatásai? A család jövedelme, úgy tűnik – a szegénységgel összefüggő egyéb családi karakterisztikumok számbavétele után –, erős meghatározója a gyermek állapotának. A legtöbb családi ka­rak­ terisztikumot vizsgáló tanulmány tartalmazza az iskolázottság (például a középiskola befejezése) és a családi struktúra (például egyedülálló szülők) vizsgálatát. Mindazonáltal egyéb, az elemzésekben gyakran nem szereplő családi karakterisztikumok is felelősek a szegénység és a gyermek jólétének kapcsolatáért. A jövedelem jelentőségét jól bizonyítja az 1960-as és 1970-es években lezajlott jöve­de­lem­ fenntartás/negatív jövedelemadó -kísérlet, amelynek néhány eleme randomizált tervezésen alapult (lásd Currie, 1997). A kísérleti csoportot alkotó családok mindegyike garantált minimumjövedelmet kapott. Bizonyos családoknál észrevehetőek voltak a jövedelem pozitív hatásai, másoknál viszont nem. A jövedelemtöbblet pozitív hatásai közé kell sorolnunk a gyermekek jobb élelmezését, iskolai teljesítményét és a középiskola elvégzését bizonyos családoknál, de nem mindegyiknél. A legnagyobb eredményt épp a legszegényebb helyszínen (Észak-Karolina) érték el, ezért feltételezhetjük, hogy a legszegényebb családok esetében a legfontosabbak a jövedelem hatásai (Salkind –Haskins, 1982).

Milyen módon fejti ki hatását a szegénység? A szegénység több módon fejti ki hatását a gyermekek állapotára. Az alábbiakban öt ilyen módot vizsgálunk meg: az egészséget és a táplálkozást, a szülők mentális egészségét, a szülő-gyermek kapcsolatot, az otthoni környezetet és a lakóhelyi környezet állapotát. Habár ebben a részben a családi egységre koncentrálunk, úgy gondoljuk, hogy az olyan tényezők figyelmen kívül hagyása, mint a lakóhelyi környezet állapota, nem ad teljes képet a szegénység hatásairól, különösen kamaszkorban. A szegénység hatásának módjai alatt azon mechanizmusokat értjük, amelyek által a szegénység befolyásolhatja a gyermek állapotát és eredményeit (Brooks-Gunn –Duncan, 1997). Egészség és táplálkozás Habár az egészségi állapot maga is egy következmény, mégis módnak tekinthető, amin keresztül a szegénység hatással van a gyermekek állapotára, például a kognitív képességeikre és az iskolai teljesítményükre. Amint azt korábban bemutattuk, a nem szegény gyermekek-

187

A szegénység hatása a gyermeki fejlôdésre... hez viszonyítva a szegény gyermekek között gyakoribb az alacsony születési súly és a vis�szamaradottság a növekedésben. Ezek a kondíciók viszont összefüggenek az alacsonyabb intelligenciaszinttel és a kisgyermekek egyéb kognitív funkcióival, az alacsony születési súllyal világra jött gyermekek esetében pedig a tanulási nehézségek, az osztályismétlések és az iskolai lemorzsolódás nagyobb arányával, nagyobb gyermekek és fiatalok esetében (BrooksGunn –Duncan, 1997). A szülők mentális egészsége A szegény szülők általában kevésbé egészségesek érzelmileg és fizikailag, mint nem szegény társaik (Adler–Boyce –Chesney–Folkman –Syme, 1994). McLoyd és Wilson (1991) felvetette, hogy az anyagi nehézségek és a szülői viselkedés között a fő közvetítői szerepet a negatív életesemények okozta stressz tölti be. Az olyan szegénységgel összefüggő stressztényezők, mint a nem megfelelő lakáskörülmények, a pénz hiánya és a rossz közbiztonságú lakókörnyezet mentális egészségügyi problémákhoz és magasabb fokú distresszhez vezetnek. A kutatók krónikus szegénységben élő, egyedülálló afroamerikai anyák körében végzett vizsgálataik révén kimutatták, hogy az egyedülálló szülő szerepével járó teher és felelősség az alacsony jövedelmű lakókörnyezet izolációjával kombinálva miként hajlamosítja ezeket az anyákat a szorongásra, a depresszióra és egyéb mentális egészségügyi problémákra (McLoyd –Wilson, 1991). Sok tanulmány összefüggésbe hozza az anyák mentális egészségét a szülői képességeikkel, hiszen a depressziós anyák gyakran nem reagálnak a gyermekeikre, eltávolodnak tőlük, kevésbé képesek szeretetet adni és érzelmileg elérhetetlenebbek (Crnic–G reenberg, 1987). Bizonyos tanulmányok megállapításai szerint a szülők mentális egészsége felelős a gyermekek egészségére és viselkedésére ható anyagi körülményekért (McLoyd –Jayaratne –Ceballo – Borquez, 1994). A szegénység károsan hat a felnőttek házassági kapcsolataira is. Az anyagi nehézségek okozta feszültségek házastársi konfliktusokban, azokon keresztül pedig rossz mentális állapotban vagy depresszióban mutatkoznak meg. A kétszülős családokban az apa jövedelmének elvesztése és a döntéshozatalban megnőtt anyai felelősség alacsonyabb családi integrációhoz és házassági disszonanciához vezethet. Más tanulmányok a hosszú távú szegénység helyett a munkahely vagy a jövedelem mentális egészségre gyakorolt hatását vizsgálták a szülők esetében. A munkahely elvesztése vagy az átmeneti anyagi nehézségek hatása különbözik a tartós munkanélküliség vagy az állandósult szegénység krónikus stresszhatásaitól. A munkahelyüket vagy a jövedelmüket elveszítő szülők a szorongás, a másokkal szembeni ellenségesség, az önmagukkal való elégedetlenség és a gyakoribb alkoholizmus jeleit mutatják (Buss–Redburn, 1983; G alambos–Silebereisen, 1987). A munkahely elvesztésének periódusában a szülők többféle módszerrel igyekeznek kompenzálni a kieső jövedelmet: csökkentik a kiadásaikat, kölcsönt vesznek fel, olcsóbb környékre költöznek, illetve más családtagok is munkába állnak. Érdekes, hogy az efféle alkalmazkodás gyakori és intenzív volta összefüggésben van a pszichológiai és mentális egészségügyi problémák nagyobb arányával (Conger, 1992). A krónikus vagy állandósult szegénységben élő családok a munkahelyüket vagy a jövedelmüket elveszítő emberekhez képest folyamatos és akkumulatív stresszfaktorokkal kénytelenek szembenézni. Az ilyen akut helyzetekben a felnőttek körében magasabb a mentális egész-

188

Brooks-Gunn–Britto–Brady: A létfenntartásért folytatott küzdelem... ségügyi problémák és a distressz aránya (Mc Adoo, 1986). A stressz akkumulatív hatásai a szülői viselkedésben hasonlóak a depresszióéhoz (Elder–Nguyen –C aspi, 1985). A stresszfaktorok, a rossz mentális egészség és a társadalmi izoláció gyakran sérülékennyé teszi ezeket az embereket az egyéb életesemények hatásaival szemben. A krónikus szegénység emellett gyengíti e felnőttek azon képességét, hogy meg tudjanak küzdeni a helyzettel, ami újabb problémákhoz és további gyengüléshez vezet. A kutatók vizsgálatainak eredménye szerint a jövedelem elvesztése nem csak a szülői ingerlékenységet, rosszkedvet és fenyítőkészséget növeli, de konfliktusokat okoz kapcsolatukban a kamaszokkal, s ez csökkent érzelmi, szociális és kognitív fejlődést eredményez (BrooksGunn –Duncan, 1997). A szülői viselkedés A szülői viselkedés szintén azon tényezők közé sorolható, amelyek által a szegénység befolyásolja a gyermekek állapotát. A munkanélküliség, a nagyfokú stresszel járó élethelyzetek és az egyedülálló anyák által vezetett háztartás mind olyan faktorok, amelyek által a szegénység a szülői viselkedésen keresztül fejti ki hatását a gyermekekre. A szegénység és az anyagi veszteségek a kevésbé konzisztens, gondoskodó és odafigyelő, ám a büntetésre sokkal hajlamosabb és kényszerítő szülői magatartással hozhatók összefüggésbe. A National Longitudinal Study of Youth adatai szerint a szegény anyák gyakrabban verték gyermekeiket, mint a nem szegény anyák, és ez erős hatással volt a gyermekek mentális egészségére. Az Infant Health and Development Program adatai révén pedig kimutatták, hogy a szegénységi státus és az azzal együtt járó faktorok – mint az anyák alacsony iskolázottsága vagy a nők által vezetett családok – mind összefüggenek egy hároméves gyermek kemény fegyelmezésének valószínűségével (Smith –Brooks-Gunn, 1997). A szegénység hatásai a fiúk esetében különösen erősek voltak – a szegénységben élő fiúgyermekeket négyszer többször ütötte meg az édesanyjuk, mint nem szegény társaikat. Az otthoni környezet Az otthoni környezet azt a közvetlen környezetet jelenti, amelyben a gyermek fejlődése zajlik, különösen csecsemő- és kisgyermekkorban. Az otthon fizikai jellemzői, mint például a változatos berendezésű és világos szobák, a veszélyes tárgyak hiánya és a kognitív képességeket ösztönző tárgyak jelenléte mind összefüggenek a gyermekek jólétével. Az otthoni környezet azonban gyakran tükrözi a rendelkezésre álló anyagi forrásokat. A családi jövedelem tehát a környezeti hatások révén hatással van az iskoláskor alatti gyermekek kognitív fejlődésére. Számos kutatás az ún. HOME- (Home Observation of Measurement of Environment Inventory) skálát használja az otthoni környezet vizsgálatára. Ez a skála értékeli az otthon fellelhető tanulási anyagokat, az anya által nyújtott élményeket és a gyermek felé kifejezett szeretetet. A teljes skála 55 szempontot tartalmaz, amelyek anyai beszámolókon és az interjúkészítő értékelésén alapulnak, az otthoni kognitív stimulációt és érzelmi támogatást alapul véve. A HOME-skála összefüggésben van a családi jövedelemmel, a szegénységgel és az akkumulatív kockázati tényezőkkel. A magasabb jövedelmi szint kapcsolatban áll a gyermek fejlődése szempontjából gazdagabb, stimuláló környezettel (Klebanov–G arrett–Ng’andu –Ferron, 1994).

189

A szegénység hatása a gyermeki fejlôdésre... A gyermek környezete – amely magában foglalja az otthoni tanulási lehetőségeket, az anya és a gyermek közötti kapcsolat szeretetteljességét és az otthon fizikai állapotát – jelentős szerepet játszik a gyermek kognitív képességeinek fejlődésében. Az otthoni tanulási élmények (amint az a HOME-skála specifikus alskáláival mérhető) az ötéves gyermekek IQ-pontjaira vonatkoztatva a szegénységi státus hatásainak mintegy feléért felelősek (Smith, 1997). Érdekes, hogy a magasabban iskolázott anyák gyermekeinek IQ-pontjai és az otthoni környezet között erősebb kapcsolat van, mint a középiskolát be nem fejezett anyák gyermekeinek IQpontjai és az otthoni környezet között. A lakókörnyezet állapota A szegény családok lakóhelyi környezete szintén olyan tényező, amelyen keresztül a szegénység hatást gyakorol a gyermekek állapotára. A szegény szülők kényszerhelyzetben vannak lakóhelyük és a gyermek iskoláinak megválasztásában. Alacsony jövedelmük miatt gyakran kénytelen olyan környéken lakni, amit nagyfokú szociális dezorganizáció (bűnözés, sok munkanélküli felnőtt és olyan szomszédok, akik nem kísérik figyelemmel a kamaszok viselkedését) és a szociális létesítmények (játszóterek, gyermekfelügyelet, egészségügyi létesítmények, parkok és iskola utáni programok) hiánya jellemez (Sampson –Morenoff, 1997). Három-öt éves gyermekek, illetve érettségizők között végzett intelligenciatesztek pontszámai alapján a lakókörnyezet gazdagsága pozitív hatással van a gyermekek és a kamaszok képességeire (Brooks-Gunn –Duncan –Aber, 1997). A lakókörnyezet minősége a családi jövedelem és az iskolázottsági szint mellett a nevelési módszerekkel is összefügg. A lakókörnyezetnek az IQ-pontokra gyakorolt hatását részben ellensúlyozza az otthoni tanulási környezet (Klebanov– Brooks-Gunn –Chase-L ansdale –G ordon, 1997).

A családok és a gyermekek szegénységének politikai jelentősége Az USA ijesztő szegénységi szintje, különösen a gyermekek esetében, aggodalomra ad okot. Az új jóléti reformok, mint az 1996-os Family Support Act vagy az 1996-os Personal Responsibility and Work Opportunity Reconciliation Act (PRWORA) életbelépésével a kérdés az, hogy vajon az új jóléti segélyrendszer előnyös, hátrányos vagy éppen semleges lesz-e a szegény családok és gyermekeik szempontjából. A Family Support Act és a PRWORA Habár ezen programok eredeti célja a jóléti segélyrendszer teljes megreformálása volt, sokan inkább részleges reformként tekintenek rájuk. Már a PRWORA 1996-os bevezetése előtt az USA összes tagállamának több mint felében megkezdődött olyan kísérleti jóléti programok implementálása, amelyek célja az volt, hogy a rászorulókat a segélyezés helyett bevezessék a munkaerőpiacra. A PRWORA esetében a fő különbség az volt, hogy véget vetett a szövetségi jogosultsági programoknak és nagyobb állami ellenőrzést nyújtott a segélyek kifizetésének terén (Duncan –Brooks-Gunn, 1998).

190

Brooks-Gunn–Britto–Brady: A létfenntartásért folytatott küzdelem... A rászorulók munkahelyhez segítése és a segélyektől való függőségük megszüntetése nem új koncepció. Tény, hogy a szegény anyák mindig nagyobb hajlandóságot mutattak a munkahely-keresésre, mint középosztálybeli társaik (Chase-L ansdale –Vinovski, 1995). A munkát vállaló anyák száma a négyszeresére nőtt az 1960-as évektől az 1980-as évekig (USA Népszámlálási Hivatala), ami megerősítette a Kongresszus azon véleményét, hogy a segélyben részesülő anyák számára is kívánatos a munkavállalás. A másik program, a Family Support Act elsődleges célja az volt, hogy az Aid to Families with Dependent Children (AFDC) segélyprogram kedvezményezettjeit hozzásegítse az anyagi függetlenséghez. A program magvát a Job Opportunity and Basic Skills Training Program képezte, amely a segélyben részesülők számára szakmai tréningeket és oktatási lehetőségeket biztosított. A munkavállalás kötelezővé tételének általános trendjével párhuzamosan sok állam bevezette a „segélytől a munkáig” demonstrációs programokat – vegyes eredményekkel. 1996-ban a PRWORA felváltotta a JOBS programot és megszüntette a képzésekre és az alapoktatásra vonatkozó állami követelményeket, áthelyezve a hangsúlyt a szakmai képzésekről az azonnali elhelyezkedésre, tekintet nélkül a szakmai vagy iskolázottsági szintre. Mindkét reformból hiányzott azonban annak komoly mérlegelése, hogy a változások miként érintik majd a gyermekek jólétét. A Family Support Act idején Ron Haskins, a U.S. House of Representatives Subcommittee of Human Resources személyzeti igazgatója azt mondta, hogy mindez annak tudható be, hogy „senki nem tudott sokat arról, hogy a segélyprogramok vagy azok reformja milyen hatást fognak kiváltani a gyermekekre nézve”. Mit tudunk tehát a jóléti reformok gyermekekre gyakorolt hatásáról? Vajon az új jóléti reformok irányelvei figyelembe veszik a gyermekek alapvető igényeit és a szegénységnek a gyermekek jólétére gyakorolt hatásait? Hogyan fog irányt szabni az új jóléti struktúra a jövőbeli kutatásoknak? A gyermekek és a jóléti reformok Habár még nem telt el elég idő ahhoz, hogy a kutatók felmérjék az új jóléti reformok gyermekekre gyakorolt hatását, ésszerű előrejelzéseket azért tehetünk a program potenciális hatásaira vonatkozóan, ha megvizsgáljuk a szegénység gyermekekre gyakorolt hatásait. A kutatások szerint a szegénység hatásai a nagyon szegény, a permanensen szegény vagy az első öt életévükben szegény gyermekek esetében a legerősebbek (Brooks-Gunn –Duncan, 1997). A leghatásosabb gyermekjóléti reformoknak e szinteken kell hatniuk. A kormányzati segélyprogramok (a pénzbeli és nem pénzbeli segélyek egyaránt) analízise során felmértük a program előnyeit a kedvezményezett szegények körében. Az eredmények azt mutatják, hogy 1995-ben azon gyermekek 33 százaléka, akik kormányzati segélyek nélkül szegények maradtak volna, a szegénységi szint fölé került. Ezen eredmények ellenére az USA-ban élő 18 év alatti gyermekek 20,5 százaléka még mindig szegénységben él (az USA Népszámlálási Hivatala, 1996). Mindez azt mutatja, hogy a kormányzati programok még nem elég hatékonyak. A jóléti rendszer új dimenzióinak közvetlen hatásai sok USA-beli család esetében a szegénység szintjében és időtartamában is meg fognak mutatkozni. Duncan és Brooks (1988) előrejelzései szerint az új reformok inkább a szegénység disztribúciójára, semmint az átlagos szegénységi

191

A szegénység hatása a gyermeki fejlôdésre... szintre lesznek hatással. Két csoport felbukkanása várható: akik képesek megtenni az átmeneti lépéseket a segélytől a munkáig, és akik nem. Ennek eredményeképpen egyre nagyobb szakadék lesz a legszegényebb és a tehetősebb, de alacsony jövedelmű családokban élő gyermekek között. Habár lesznek, akik ki tudják használni a növekvő gazdasági lehetőségeket, mások még mélyebb szegénységben fognak élni. Amint a munkavállalási lehetőségek csökkennek és kimerülnek a segélykeretek, a tartósan munkanélküli családokban élő gyermekek kétszeres kockázattal fognak szembesülni: a mély és állandósult szegénységgel. Fontos azt is megjegyezni, hogy az a feltételezés, miszerint az egyedülálló anyák a munkavállalást preferálják, abból a feltételezésből táplálkozik, hogy a szegénységben élő anyák és a középosztálybeli anyák munkakörülményei hasonlóak. Ez azonban hamis feltételezés. A National Longitudinal Survey of Youth adatai szerint azok a dolgozó szülők, akik a múltban segélyben részesültek, a munkahelyükön nagyobb valószínűséggel híján vannak a betegállományi ellátásnak, a fizetett szabadságnak és a rugalmas munkaidőnek, azon dolgozó szülőkkel összehasonlítva, akik soha nem részesültek segélyben (Heymann –E arle, 1997). Irányelvek és módszerek Nyilvánvaló, hogy a gyermekkori szegénység nem számolható fel pusztán kormányzati programok és jóléti reformok révén. Amint azt korábban kifejtettük, a szegénység a fizikai egészség (Miller–Korenman, 1994; Brody, 1994) és a kognitív képességek (Brooks-Gunn –Duncan, 1997) területén fejti ki a legerősebb hatást a gyermekekre. Ezért a legátfogóbb és leghatásosabb szegénység elleni terv a gyermekek szegénységből való kimozdítása mellett olyan programokat is implementálna, amelyek a szegénység hatásait enyhítenék, különösen fizikai és kognitív területeken. A szegény családok számára nyújtott kormányzati segítség két nagy kategóriába sorolható: a pénzbeli segély és szolgáltatási (természetbeni) hozzájárulások. A pénzsegélyprogramok közvetlen pénzügyi segélyt nyújtanak a szegény családoknak, növelve ezzel a jövedelmüket. A szolgáltatási segélyprogramok ezzel szemben a gyermek alapvető igényeit célozzák meg, beleértve az élelmezést, a lakhatást, az orvosi ellátást, és pénzkiutalások helyett oktatási utalványok, kuponok és szolgáltatások formájában kapják a segítséget a rászorultak. Az Earned Income Tax Credit (EITC) program jövedelemadó-hitelt nyújt a alacsony jövedelmű gyermekes családok számára. Ez a program mintegy 1,4 millió embert (köztük hozzávetőlegesen egymillió gyermeket) segített ki a szegénységből (Primus, 1997) és további 18 millió számára enyhített a szegénység terhein (Plotnick, 1997). A gyermekek megsegítésére irányuló törekvések esetében lényeges ismerni azokat a területeket, amelyekre a szegénység leginkább hat. Ezek a területek – amint azt korábban már bemutattuk – az egészség és a táplálkozás, a szülők mentális egészsége, a szülői viselkedés, az otthoni környezet és a lakóhelyi környezet. A szolgáltatást nyújtó programok, mint a Women, Infants and Children (WIC), a Medicaid, a Head Start, a Food Stamps és a National School Lunch Program, bizonyos szinten enyhítették a szegénység okozta nehézségeket az egészség és a táplálkozás területén (Devaney–Ellwood –Love, 1997). Léteznek az otthoni környezet, a szülő–gyermek interakciók vagy a lakókörnyezet fejlesztését célzó kormányzati programok az alacsony jövedelmű családok segítésére, de e területek személyes és magán-

192

Brooks-Gunn–Britto–Brady: A létfenntartásért folytatott küzdelem... jellegű természete miatt az alulról jövő kezdeményezések és a közösségi együttműködés hatásosabb lehet, mint a kormányzati intézkedések. Az otthoni környezetet és a szülő–gyermek interakciókat egyaránt megcélzó Learning Games tanterv, amely a szülői készségek modellezésén és tanításán alapul, hatásosnak bizonyult a szülői viselkedés, a gyermekek nyelvi készségének fejlesztésében és az iskolaérettség elérésében (Bensich –Brooks-Gunn –Clewell, 1992). Az otthoni beavatkozások akkor a leghatásosabbak, ha gyakoriak (többször egy hónapban), extenzívek (több évig tartóak) és specifikus viselkedési formákra és interakciókra fókuszálnak (Barnett, 1995; R amey–R amey, 1992). Más, a gyermekek megsegítésére irányuló programok figyelembe veszik a szülők egészségét és iskolázottságát. Hiába áll azonban több szülő munkába, fizikai és szellemi egészségük nem feltétlenül lesz jobb a szociális támogatások hiánya, a növekvő pénzügyi és időbeli nyomás és a biztosítási juttatások hiánya miatt. A National Survey of Midlife Development in the United States (MIDUS) adatai szerint az USA-ban élő alacsony jövedelmű dolgozó szülők kevesebb olyan baráttal, családtaggal, szomszéddal vagy munkatárssal rendelkeznek, akiktől segítséget kérhetnének (Heymann –E arle, 1997). Ráadásul az alacsony jövedelmű dolgozó szülők kevesebb megtakarítással rendelkeznek, amit felhasználhatnának vészhelyzetben. A helyzetet nehezíti, hogy a teljes munkaidőben dolgozó szegények 52 százaléka nem rendelkezik egészségbiztosítással (USA Népszámlálási Hivatala, 1996). A jóléti reformok gyermekekre gyakorolt pontos hatásait csupán évek múlva lehet meghatározni, de addig is fontos feladat, hogy azonosítsuk azokat a gyermekeket, akik kívül esnek az új intézkedések látószögén, és segítséget nyújtsunk nekik.

Konklúzió Az USA-ban a gyermekek szegénysége sokkal nagyobb probléma, mint azt szeretnénk. Minden öt gyermek közül egy (és a hat év alattiak közül minden négyből egy) a szegénységi küszöb szintjén vagy az alatt él. Az arányok még rosszabbak, ha figyelembe vesszük az alapvető szükségletekre jutó pénzkeretet (Ruggles, 1990), amelyből látható, hogy hány család küzd a létfenntartásért. Hernandez (1997) a középjövedelem 50 százalékát alapul véve (a legtöbb nyugati országban alkalmazott mérési módszerhez hasonlóan) úgy becsülte, hogy háromból egy gyermek olyan családban nő fel, amelynek megélhetési nehézségei vannak. Ezek a gyermekek hátránnyal lépnek be az életbe. Nagyobb valószínűséggel kell olyan kockázati tényezőkkel szembenézniük, mint az alacsony születési súly, a növekedési visszamaradás, a veszélyes lakókörnyezet, a pozitív szülői interakciók hiánya, és iskolai teljesítményük is elmarad nem szegény társaikétól. Habár egyre több olyan segélyprogram van, amely a gondviselő kikerülésével egyenesen a gyermekeket célozza meg, a szegénység hatásmechanizmusát figyelembe véve nem lehet a gyermekeket és a családjukat szétválasztani: a szegény gyermekek nem a családjuktól függetlenül nőnek fel. A szegénységben élő gyermekek helyzetének tartós javításához az egyenletnek a szülőket is tartalmaznia kell. Mivel sok szülő jelenleg segélyből él, a segítség számukra a munkahely biztosítása lehet. Amint azonban a munkanélküli és az alkalmazásban álló szegény családok közötti szakadék nő, új erőfeszítéseket kell tennünk a mélyszegénységben élők egyre nagyobb csoportjának megsegítésére.

193

A szegénység hatása a gyermeki fejlôdésre... Irodalom Adler, N. E. – Boyce, T. – Chesney, M. A. – Cohen, S. – Folkman, S. – K ahn, R. L. – Syme, S. L. (1994): Socioeconomic status and health: The challenge of the gradient. American Psychologist, 49(1), 15–24. Ashworth, K. – HiII, M. – Walker, R. (1994): Patterns of childhood poverty: The dynamics of spell. Journal of Policy Analysis and Management, 13(4), 658–680. A xinn, W. – Duncan, G. J. – Thorton, A. (1997): The effects of parents’ income, wealth, and attitudes on children’s completed schooling and self esteem. In: G. J. Duncan – J. BrooksGunn (eds.): Consequences of growing up poor. New York: Russell Sage Foundation Press, 518–540. Barnett, W. S. (1995): Long-term effects of early childhood programs on cognitive and school out­comes. The Future of Children, 5(3), 25–50. Benasich, A. A. – Brooks-Gunn, J. – Clewell, B. C. (1992): How do mothers benefit from early inter­vention programs? Journal of Applied Developmental Psychology, 13, 311–362. Berlin, L. J. – Brooks-Gunn, J. – Spiker, O. – Z aslow, M. J. (1995): Examining observational measures of emotional support and cognitive stimulation in black and white mothers of preschoolers. Journal of Family Issues, 16(5), 664–686. Berlin, L. J. – O’Neal, C. R. – Brooks-Gunn, J. (1998): What makes early intervention programs work? The program, its participants, and their interaction. In: Berlin, L. J. (ed.): Opening the black box: What makes early child and family development programs work? (Special issue). Zero to three, 18, 4–15. Bradley, R. H. – C aldwell, B. M. – Rock, S. L. – R amey, C. T. – Barnard, K. E. – G ray, C. – Hammond, M. A. – Mitchell, S. – G ottfried, A. W. – Siegel, L. – Johnson, D. L. (1989): Home environment and cogni­tive development in the first three years of life: A collaborative study involving six sites and three ethnic groups in North America. Developmental Psychology, 25, 217–235. Brody, D. J. – Pirkle, J. L. – Kramer, R. – Flegal, K. M. – Matte, T. O. – Gunter, E. W. – Paschal, D. C. (1994): Blood levels in the U.S. population. Journal of the American Medical Association, 272(4), 277–283. Brooks-Gunn, J. (1995): Children and families in communities: Risk and intervention in the Bron­ fenbrenner tradition. In: P. Moen – G. H. Elder – K. Lusher (eds.): Examining lives in context: Perspective on the ecology of human development. Washington DC, American Psychologicai Association Press, 467–519. Brooks-Gunn, J. – Berlin, L. J. – Fuligni, A. S. (in press): Early childhood intervention programs: What about the family? In: J. P. Shonkoff – S. J. Meisels (eds.): Handbook on early childhood in­tervention. (2nd ed.) New York, Cambridge University Press Brooks-Gunn, J. – Duncan, G. J. (1997): The Effects of poverty on children. Futures of Children, 7(2), 55–71. Brooks-Gunn, J. – Duncan, G. J. – Aber, J. L. (eds.) (1997): Neighborhood Poverty: Context and con­sequences for children: Vol. 1. Six studies of children in families in neighborhoods. New York, Russell Sage Foundation Press

194

Brooks-Gunn–Britto–Brady: A létfenntartásért folytatott küzdelem... Brooks-Gunn, J. – Duncan, G. J. – Klebanov, P. K. – Sealand, N. (1993): Do neighborhoods influence child and adolescent development? American Journal of Sociology, 99(2), 353–395. Brooks-Gunn, J. – Duncan, G. J. – Maritato, N. (1997): Poor families, poor outcomes: The wellbeing of children and youth. In: G. Duncan – J. Brooks-Gunn (eds.): Consequences of growing up poor. (1–17.) New York, Russell Sage Foundation Press Brooks-Gunn, J. – Klebanov, P. K. – Duncan, G. J. (1996): Ethnic differences in children’s intelligence test scores: Role of economic deprivation, home environment, and maternal characteristics. Child Development, 67, 396–408. Brooks-Gunn, J. – Smith, J. – Berlin, L. J. – Lee, K. (in press): Familywork: Welfare changes, parenting and young children. In: G. K. Brookins (ed.): Exits from poverty. New York, Cambridge Univer­sity Press Bumpass, L. (1984): Children and marital disruption: A replication and update. Demography, 21, 71–82. Buss, T. – Redburn, E. S. (1983): Mass unemployment: Plant closings and community mental health. Beverly Hills, CA, Sage C aldwell, B. – Bradley, R. H. (1984): Home Observation for Measurement of the Environment. Little Rock, University of Arkansas, Center for Research on Teaching and learning Chase-L ansdale, P. L. – Vinovskis, M. A. (1995): Whose responsibility? A historical analysis of the changing roles of mothers, fathers, and society. In: P. L. Chase-L ansdale – J. Brooks-Gunn (eds.): Escape from poverty: What makes a difference for children? (11–37.) New York, Cambridge University Press Cherlin, A. (1992): Marriage, divorce, remarriage. Cambridge, MA: Harvard University Press Cohen, S. (1997): What’s working? Lessons from the front lines of welfare reform. Manhattan In­stitute, 1, 1–19. Coiro, M. J. – Zill, N. – Bloom, B. (1994): Health of our nation’s children. Vital Health and Statistics (Series 10, no. 191). Hyamville, MD, U.S. Department of Health and Human Services, Public Health Service Conger, R. – Conger, K. – Elder, G. H. (1997): Family economic hardship and adolescent adjustment: Mediating and moderating processes. In: G. J. Duncan – J. Brooks-Gunn (eds.): Consequences of growing up poor. New York, Russell Sage Foundation Press, 288–310. Conger, R. – Conger, K. – Elder, G. – Lorenz, E. – Simons, R. – Whitbeck, L. (1992): A family process model of economic hardship and adjustment of early adolescent boys. Child Development, 63, 526–541. Corcoran, M. E. – Adams, T. (1997): Race, sex, and the inter-generational transmission of poverty. In: G. J. Duncan – J. Brooks-Gunn (eds.): Consequences of growing up poor. New York, Russell Sage Foundation Press, 461–517. Corcoran, M. E. – Chaudry, A. (1997): The dynamics of childhood poverty. Futures of Children, 7(2), 40–54.

195

A szegénység hatása a gyermeki fejlôdésre... Crnic, K. – G reenberg, M. (1987): Maternal stress, social support, and coping: Influences on early mother-child relationships. In: C. Boukydis (ed.): Research on support for parents and infants in the postnatal period. (25–40.) Norwood, NJ, Ablex Currie, J. M. (1997): Choosing among alternative programs for poor children. The Future of Chil­dren, 7(2), 113–131. Danzinger, S. – G oltschalk, P. (1995): America unequal. Cambridge, MA, Harvard University Press Dawson, D. A. (1991): Family structure and children’s health: United States, 1988. Vital Health and Statistics (Series 10, no. 178). Hyattsville, MD, US. Department of Health and Human Services, Public Health Service Devaney, B. L. – Ellwood, M. R. – Love, J. M. (1997): Programs that mitigate the effects of poverty on children. The Future of Children, 7(2), 88–112. Duncan, G. J. (1991): The economic environment of childhood. In: A. C. Huston (ed.): Children in poverty: Child development and public policy. (23–50.) New York, Cambridge University Press Duncan, G. J. – Brooks-Gunn, J. (eds.) (1997): Consequences of growing up poor. New York, Rus­sell Sage Foundation Press Duncan, G. J. – Brooks-Gunn, J. (1998): Welfare’s new rules: A pox on children. Issues in Science and Technology, 14(2), 67–72. Duncan, G. J. – Brooks-Gunn, J. – Klebanov, P. K. (1994): Economic deprivation and early-childhood development. Child Development, 65(2), 296–318. Duncan, G. J. – Harris, K. M. – Boisjoly, J. (1997): Time limits and welfare reform: New estimates of the number and characteristics of affected families [On-line]. Available: http://ww.spc. uchicago.edu/PovertyCenter.htm Duncan, G. J. – Rogers, W. (1988): Longitudinal aspects of childhood poverty. Journal of Marriage and the Family, 50(4), 1007–1021. Duncan, G. J. – Yeung, W. – Brooks-Gunn, J. – Smith, J. R. (1998): How much does childhood poverty affect the life chances of children? American Sociological Review, 63(3), 406–423. Edin, K. – Lein, L. (1997): Making ends meet: How single mothers survive welfare and lowwage work. New York, Russell Sage Foundation Elder, G. H. jr. (1974): Children of the great depression: Social change in life experience. Chicago, University of Chicago Press Elder, G. H., jr. (1979): HistoricaI change in life patterns and personality. In: P. Baltes – O. Brim (eds.): Life span development and behavior. (Vol. 2, 117–159.) New York, Academic Press Elder, G. H., jr. – Nguyen, T. – C aspi, A. (1985): Linking family hardship to children’s lives. Child Development, 56, 361–375. Federman, M. – G amer, T. – Short, K. – Cutter, W. B. – Kiely, J. – Levine, D. – McG ough, D. – McMillen, M. (1996): What does it mean to be poor in America? Monthly Labor Review, 119(5), 3–17.

196

Brooks-Gunn–Britto–Brady: A létfenntartásért folytatott küzdelem... Furstenberg, F. F., jr. – Brooks-Gunn, J. – Morgan, S. P. (1987): Adolescent mothers in later life. New York, Cambridge University Press G alambos, N. – Silbereisen, R. (1987): Influences of income change and parental acceptance on ado­lescent transgression proneness and peer relations. European Journal of Psychology of Education, 1, 17–28. G arcia Coll, C. – Meyer, E. – Brillon, L. (1995): Ethnic and minority parenting. In: M. Bomstein (ed.): Handbook of parenting. (189–209.) Hillsdale, NJ, Lawrence Earlbuam Associates G arcia Coll, C. – L amberty, G. – Jenkins, R. – Mc Adoo, H. P. – Crnic, K. – Wasik, B. H. – Vásquez G arcia, H. (1996): An integrative model for the study of developmental competencies in minority chil­ diren. Child Development, 67, 1891–1914. G arrett, P. – Ng’andu, N. – Ferron, J. (1994): Poverty experiences of young children and the quality of their home environments. Child Development, 65, 331–345. Gueron, J. M. – Pauly, E. (1991): From welfare to work. New York, Russell Sage Foundation Hanson, T. L. – Mclanahan, S. – Thomson, E. (1997): Economic resources, parental practices, and children’s well-being. In: G. Duncan – J. Brooks-Gunn (eds.): Consequences of growing up poor. New York, Russell Sage Foundation Press, 190–238. Haskins, R. (1995): Losing ground or moving ahead? Welfare reform and children. In: P. L. Chase­L ansdale – J. Brooks-Gunn (eds.): Escape from poverty: What makes a difference for children? New York, Cambridge University Press, 241–271. Hauser, R. M. – Sweeney, M. M. (1997): Does poverty in adolescence affect the life chances of high school graduates? In: G. J. Duncan – J. Brooks-Gunn (eds.): Consequences of growing up poor (190–238). New York, Russell Sage Foundation Press Haveman, R. – Wolfe, B. (1994): Succeeding generations: On the effects of investments in children. New York, Russell Sage Foundation Haveman, R. – Wolfe, B. (1995): The determinants of children’s attainments: A review of methods and findings. Journal of Economic Literature, 33(4), 1829–1878. Haveman, R. – Wolfe, B. – Spaulding, J. (1991): Childhood events and circumstances infIuencing high school completion. Demography, 28(1), 133–157. Haveman, R. – Wolfe, B. – Wilson, K. (1997): Childhood poverty and adolescent schooling and fer­tility outcomes: Reduced-form and structural estimates. In: G. J. Duncan – J. BrooksGunn (eds.): Consequences of growing up poor. New York, Russell Sage Foundation Press, 419–460 Hernandez, D. J. (1997): Poverty trends. In: G. J. Duncan – J. Brooks-Gunn (eds.): Consequences of growing up poor. New York, Russell Sage Foundation Press, 18–34. Heymann, S. J. – E arle, A. (1997): Working conditions: What do parents leaving welfare and law income parents face? (Working paper No. H-97-01). Boston, Harvard University, Malcolm Weiner Center for Social Policy Jackson, A. – Gyamfi, P. – Brooks-Gunn, J. (in press): Employment status, social support, and physi­cal discipline practices of single black mothers. Journal of Marriage and Family

197

A szegénység hatása a gyermeki fejlôdésre... K aplan, T. (1997): Welfare policy and caseloads in the United States: HistoricaI background (Special Report No. 70). Madison, University of Wisconsin-Madison, Institute for Research on Poverty Klebanov, P. K. – Brooks-Gunn, J. – Chase-L ansdale, L. – G ordon, R. (1997): Are neighborhood effects on young children mediated by features of the home environment? In: J. BrooksGunn – G. J. Duncan – J. L. Aber (eds.): Neighborhood poverty: Context and consequences for children: Vol. 1 (119–145.) New York, Russell Sage Foundation Press Klebanov, P. K. – Brooks-Gunn, J. – McC arton, C. – McCormick, M. M. (in press): The contribution of neighborhood and family income upon developmental test scores over the first three years of life. Child Development Kohen, D. E. (1997): Parenting behaviors: Associated characteristics and child outcomes. Unpub­lished doctoral dissertation, Teachers College, Columbia University, New York Korenman, S. – Miller, J. E. – Sjaastad, J. E. (1995): Long term poverty and child development: Evi­dence from the NLSY. Children and Youth Services, 17(1–2.), 127–155. Liaw, F. R. – Brooks-Gunn, J. (1994): Cumulative risk and low-birth weight children’s cognitive de­velopment and their determinants. Developmental Psychology, 29, 1024–1035. Linver, M. – Brooks-Gunn, J. – Kohen, D. (1998): Effects of poverty and of intavention group on children’s cognitive and socioemotional development. Manuscript submitted for publication Mayer, S. E. (1997): What money can’t buy: Family income and children’s life chances. Cambridge, MA, Harvard University Press Mc Adoo, H. P. (1986): Strategies used by Black single mothers against stress. In: M. Simms – J. Mal­veaux (eds.): Slipping through the cracks: The status of Black women. New Bruns­wick, NJ, Transaction Books, 153–166. McL anahan, S. (1997): Parent absence or poverty: Which matters more? In: G. J. Duncan – J. Brooks-Gunn (eds.): Consequences of growing up poor. New York, Russell Sage Foundation Press, 35–48. McL anahan, S. – Sandefur, G. D. (1994): Growing up with a single parent: What hurts, what helps! Cambridge, MA, Harvard University Press McLeod, J. O. – Shanahan, M. J. (1993): Poverty, parenting, and children’s mental health. American Sociological Review, 58(3), 351–366. McLoyd, V. C. (1989): Socialization and development in a changing economy: The effects of paternal job and income loss on children. American Psychologist, 44, 293–302. McLoyd, V. C. (1990): The impact of economic hardship on Black families and children: Psychologi­cai distress, parenting, and socioemotional development. Child Development, 61, 311–346. McLoyd, V. C. – Jayaratne, T. – Ceballo, R. – Borquez, J. (1994): Unemployment and work interrup­ tion among African-American single mothers: Effects on parenting and socio-emotional func­tioning. Child Development. 65, 562–589.

198

Brooks-Gunn–Britto–Brady: A létfenntartásért folytatott küzdelem... McLoyd, V. C. – Wilson, L. (1991): The strain of living poor: Parenting, social support, and child mental health. In: A. C. Huston (ed.): Children in poverty: Child development and public policy (105–135). New York, Cambridge University Press, 105–135. Miller, J. – Korenman, S. (1994): Poverty and children’s nutritional status in the United States. American Journal of Epidemiology, 140(3), 233–243. National Center for Educational Statistics (1994, October): Dropout rates in the United States: 1994. (On-line) Available: http://www.ed.gov/NCES/pubs/r9410107.html National Health and Nutrition Examination Survey III. (1988/1991). Bethesda, MD, US. Depart­ ment of Health and Human Services Ogbu, J. (1981): Origins of human competence: A cultural-ecological perspective. Child Develop­ ment, 52, 413–429. Ogbu, J. (1988): Cultural diversity and human development. In: D. T. Slaughter (ed.): Black children and poverty: A developmental perspective [Special issue]. New Directions for Child Develop­ment, 42, 11–28. Orshansky, M. (1988): Counting the poor: Another look at the poverty profile. Social Security Bul­letin, 51 (10), 25–51. Pagani, L. – Boulerice, B. – Tremblay, R. E. (1997): The influence of poverty on children’s classroom placement and behavior problems. In: G. J. Duncan – J. Brooks-Gunn (eds.): Consequences of growing up poor. New York, Russell Sage Foundation Press, 311–339. Patterson, G. (1986): Performance models for antisocial boys. American Psychologist, 41, 434– 444. Peters, H. E. – Mullis, N. C. (1997): The role of family income and sources of income in adolescent achievement. In: G. J. Duncan – J. Brooks-Gunn (eds.): Consequences of growing up poor. New York, Russell Sage Foundation Press, 340–381. Plotnick, R. D. (1997): Child poverty can be reduced. The Future of Children, 7(2), 72–87. Primus, W. (1997, November 15): The safety net delivers. Center on Budget and Policy Priorities. [On-line]. Available: http://www.cbpporg/SAFETY.htm R amey, C. T. – R amey, S. L. (1992): Early educational intervention with disadvantaged children and low income families: To what effect? Applied and Preventive Psychology, 1 (3), 131–140. R ay, S. A. – McLoyd, V. C. (1986): Fathers in hard times: The impact of unemployment and poverty on paternal and marital relations. In: M. L amb (ed.): The father’s role. New York, Wiley, 339–383. Rogot, E. (1992): A mortality study of 1.3 million persons by demographic, social, and economic factors: 1979–1985 follow-up. Rockville, MD, National Institutes of Health Ruggles, P. (1990): Drawing the line: Alternative poverty measures and their implications. Washington, DC, Urban Institute Press Salkind, N. J. – Haskins, R. (1982): Negative income tax: The impact on children from lowincome families. Journal of Family Issues, 3(2), 165–180.

199

A szegénység hatása a gyermeki fejlôdésre... Sameroff, A. J. – Seifer, R. – Baldwin, A. – Baldwin, C. (1993): Stability of intelligence from preschool to adolescence: The influence of social and family risk factors. Child Development, 64, 80–97. Sameroff, A. J. – Seifer, R. – Barocas, R. – Z ax, M. – G reenspan, S. (1987): Intelligence quotient scores of 4-year-old children: Social and environmental risk factors. Pediatrics, 79, 343–350. Sampson, R. – Morenoff, J. (1997): Ecological perspectives on the neighborhood context of ur­ ban poverty: Past and present. In: J. Brooks-Gunn – G. J. Duncan – J. L. Aber (eds.): Neighbor­ hood poverty: Context and consequence for children: Vol. 2. Conceptual, methodological, and policy approaches to studying neighborhoods. New York, Russell Sage Foundation Press, 1–23. Smith, J. R. – Brooks-Gunn, J. (1997): Correlates and consequences of mother’s harsh discipline with young children. Archives of Pediatric and Adolescent Medicine, 151., 777–786. Smith, J. R. – Brooks-Gunn, J. – Klebanov, P. K. (1997): The consequences of living in poverty for young children’s cognitive and verbal ability and early school achievement. In: G. J. Duncan – J. Brooks-Gunn (eds.): Consequences of growing up poor. New York, Russell Sage Foundation Press, 132–189. Smith, J. – Brooks-Gunn, J. – Kohen, D. – McC arton, C. (1998): Transitions on and off welfare: Impli­cations for parenting and children’s cognitive development. Manuscript under review Sparling, J. J. – Lewis, J. (1984): Partners for learning. Lewisville, NC, Kaplan Teachman, J. D. – Paasch, K. M. – Day, R. D. – C arver, K. P. (1997): Poverty during adolescence and subsequent educational attainment. In: G. J. Duncan – J. Brooks-Gunn (eds.): Consequences of growing up poor. (382–418.) New York, Russell Sage Foundation Press Teti, D. – Gelfand, D. – Pompa, J. (1990): Depressed mothers’ behavioral competence with their in­fants: Demographic and psychosocial correlates. Development and Psychopathology, 2, 259–270. US. Bureau of the Census (1988): Fertility of American women: June 1987 (Current Population Reports, Series P-20, No. 427). Washington, DC, US. Government Printing Office US. Bureau of the Census (1996): Poverty in the United States: 1995 (Current Population Survey, No. P60–194). Washington, DC, US. Government Printing Office Ventura, S. J. (1995): Births to unmarried mothers: United States, 1980-1992 (NCHS Series 21, No. 53) US. Department of Health and Human Services, Washington, DC, US. Government Print­ing Office Weiss, H. (1993): Home visits: Necessary but not sufficient. The Future of Children, 3(3), 113– 128. Welfare: Reform or replacement? (Work and welfare): Hearing before the Subcommittee on Social Security and Family Policy of the Committee on Finance, United States Senate, 100th Cong. (February 23, 1987) Wilson, W. J. (1987): The truly disadvantaged: The inner city, the underclass, and public policy. Chicago, University of Chicago Press Wiseman, M. (1996): Some strategies for welfare reform: The Wisconsin story. Journal of Policy Analysis and Management, 15(4), 526–540.

200

Katz Katalin

„Aki szegény, az a legszegényebb” A szegénységről – pszichodinamikai megközelítésben1 Csecsemőkorban az ölelő anyai karok jelentik a biztonságot. De ahhoz, hogy egy anya ölelő karokat tudjon biztosítani, valakinek gondoskodnia kell az anyáról… A szegénységet emberek okozzák (és nem is feltétlenül szegények); ebből pedig az következik, hogy lehetőségünk, sőt, kötelességünk a szegénység felszámolása. A nyomor nem az egyes ember betegségének vagy balszerencséjének a következménye, hanem olyan politikai és szociális folyamatok végeredménye, melyekkel a népesség egy része képtelen megküzdeni. A szegénység puszta léte is azt bizonyítja, hogy a társadalom képtelen alapvető emberi jogokat biztosítani bizonyos egyedei és csoportjai számára. A szegénység sokféle és rendkívül súlyos sebeket ejt a testen, a lelken, a társadalom egészén. A szegénység lelki hatásait vizsgálva természetesen nem gondolom azt, hogy minden szegény ember lelki zavarokkal küzd – ahogy a kérdés orvos szakértői sem állítják, a szegénység fizikai következményeit vizsgálva, hogy minden egyes szegény ember egyszersmind beteg is. Azt szeretném csupán jelezni, hogy a nyomor magában hordozza a lelki károsodás lehetőségét; megeshet, hogy ezek beláthatatlan következményei esetleg csak az eljövendő generációknál fognak jelentkezni, sőt, talán majd csak akkor, ha (s reméljük, ez idővel tényleg bekövetkezik) a szegénységet már sikerült gazdasági eszközökkel végleg felszámolni. A szegénység okozta gondok csupán a javak újraelosztásával nem orvosolhatóak – noha ez is elengedhetetlen. Ahogyan kötelességünk, hogy megtaláljuk a gazdasági problémák megoldásait, ugyanúgy felelősségünk a szegénység okozta problémák, így tehát a lelki betegségek orvoslása is.

A személyiségfejlődés és az érzelmi biztonság alapjai A szegénység okozta lelki károsodások számtalan módon vizsgálhatók. Tanulmányomban az elsősorban Winnicott, Klein, Mahler és Bion nevéhez fűződő tárgykapcsolat-elméleten keresztül kívánom megközelíteni a problémát.

Az előadás elhangzott a Szegénység az Európa-házban című konferencián, Debrecenben, 1993 augusztusában. Megjelent: Család, Gyermek, Ifjúság, 1993

1 

201

A szegénység hatása a gyermeki fejlôdésre... A tárgykapcsolat-elmélet a klasszikus pszichoanalízisből nőtt ki. Ez a freudi tanításból továbbfejlesztett elmélet értékelte először a környezet meghatározó jelentőségét és a személyiség fejlődésében játszott döntő szerepét. A korai tárgykapcsolat-rendszer meghatározóan fontos, ez a személyiség alapköve, mely direkt módon befolyásolja az egyén kognitív képességeit, a valóság észlelésének képességét valamint az id, az ego és a szuperego struktúrájának fejlődését. Az elmélet az agresszión és a libidón kívül további alapvető szükségleteket is megnevez, mint a biztonságérzet megőrzése, a kontroll érzésének szükséglete. Az újszülött gyermek az első időkben teljesen kiszolgáltatott és védtelen, ráadásul a világról való élményei is egészen kaotikusak, hiszen képtelen elkülöníteni magát a külvilágtól, nem érzékeli a múlt, a jelen és a jövő közti különbséget, és képtelen a térben való tájékozódásra. Mindez együtt egzisztenciális szorongást okoz. A csecsemő úgy él át minden egyes hascsikarást, éhséget, éles zajt, bántó fényt, szélgörcsöt, a nedves pelenka okozta kellemetlenséget, mint az ellene és az egész világ ellen intézett támadást. E nehéz percekben az ölelő anyai karok (vagy az őt helyettesítő személy karjai) jelentenek menedéket, s ugyanazt a komfortérzést fogja nyújtani a jóllakottság, a száraz pelenka és a kellemes testhőmérséklet. A csecsemőt átölelő anyai karok védőfalat is vonnak a gyermek és a külvilág közé. Ez a kezdetben testi-érzékelési tapasztalat később fokozatosan egyéb tényezőkkel bővül, melyeket visszamenőleg emocionális tényezőkként határozhatunk meg. Az „átölelés” tapasztalata fokozatosan gazdagodik és azzal a mélyebb, szimbolikus jelentőséggel bővül ki, mely idővel az „érzelmi hovatartozás” tolmácsolója is lesz. A gyermekhez, ahányszor csak szükségét érzi a dajkálásnak, állandóan és rendíthetetlenül visszatér az ölelő anya. Az időről alkotott valós elképzelések alapjait a következő események állandóan ismétlődő sorozata teremti meg: frusztráció – sírás – az anya felemel, megnyugtat. Ezáltal jön létre a valós elképzelés a múltról – a jelenről – és a jövőről. A biztonságot adó, ölelő és védő karok megóvják és távol tartják a gyermeket a külvilágtól. Az óvó anyai karok léte teszi képessé majd a gyermeket, hogy megkülönböztesse a kinti és a benti világot, később pedig segítik őt abban, hogy a külvilágot megfigyelésekkel, kísérletekkel és még számtalan módon megismerje, hogy saját létét belső megfigyelésekkel és érzésekkel felfedezze. Az idő múltával a kisgyermek egyre többet képes önállóan tevékenykedni és fokozatosan, képességeinek fejlődésével párhuzamosan csökkenni fog az ölbevevésre való igénye is. A szimbólumok és az introjekció segítségével a gyermek felfedezi saját, belső „megölelő” képességét, mely az anya karjaihoz hasonlóan képes ölelni és beborítani, melynek segítségével mindnyájan képesek vagyunk önmagunk „dajkálására”. Ehhez azonban a gyermeknek meg kell ismernie saját határait, meg kell tanulnia, meddig tart az „én” és hol kezdődik a „nem-én”, meg kell ismernie, hol húzódik a kint és a bent közti határ. Ezen alapszik a valóság észlelése és annak érzékelése, hogy hol helyezkedik el az egyén a világmindenségben. Ezzel veszi kezdetét az ego fejlődése, mely a pszichodinamikai elmélet kifejezéseivel „erős” vagy „gyenge” lehet. Ez a különbségtétel arra utal, hogy az egyén mennyire képes a külvilághoz és saját belső világához alkalmazkodni, hogy mennyire tudja feldolgozni az őt érő traumákat. Az ego „fejlettségének” avagy „erejének” egyik jele, hogy mennyire képes valaki az egyedüllétre. Ez egy rendkívül összetett képesség, mely számtalan tényezőből adódik össze, de alapja a mások (az apa, az anya, később más jelentős személyek) társaságában megtapasztalt egyedüllét.

202

Katz Katalin: „Aki szegény, az a legszegényebb” Egy ponton túl ugyanis már nem az aktuális fizikai ölelés, hanem a megbízható kapcsolatból kinőtt szimbolikus ölelés segíti az egót. Az egyén az egobarát környezetet fokozatosan „magába vetíti”, ezzel az beépül a személyiségbe, és így alakul ki az aktuális egyedüllétre való képesség. Ez azt jelenti, hogy legalább „elvben” mindig jelen van valaki, aki tudat alatt végső soron az anyával azonos; azzal az anyával, aki a gyermek életének első heteiben átmenetileg azonos a mindenséggel, és akinek ekkor egyetlen gondja, hogy átölelje gyermekét. Az olvasó valószínűleg már felismerte, hogy a Winnicott által leírt „elég jó anyáról” van szó, arról, aki felveszi gyermekét, ha a gyermeknek erre van szüksége – de csak ha erre szüksége van, és nem többször! – ezenkívül viszont lehetőséget ad, hogy saját maga küzdje le azokat a frusztrációkat, melyekkel egyedül is képes megbirkózni. Ez kellő empátiával végül oda fog vezetni, hogy a gyermek eléri az önmegvalósulás maximumát, mely sajátosan benne rejlik, akkor, ha biztosítjuk számára a megfelelő fejlődési feltételeket. Bion, kiegészítve Winnicott elméletét, az anyának azt a meghatározó és egyúttal legnehezebb feladatát írja le, amikor szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy gyermekének épp ő okozott csalódást, hogy miatta dühös és agresszív, sőt, hogy ezek az érzések szembefordítják a gyermekét vele, hogy az eltávolodhasson tőle, illetve, hogy mindezt őrá, az anyára vetíthesse vissza. A gyermeknek ugyanúgy át kell alakítania a rá ható külső és belső ingereket, mint ahogy a nyers adatok ijesztő halmazát gondolatokká kell majd formálnia ahhoz, hogy képes legyen megérteni és megszervezni saját világát. Ezt a lépést kizárólag az tudja megkönnyíteni, ha a kibírhatatlan érzéseket át lehet adni az anyának, aki képes ezeket befogadni (és nem visszadobni), aki sérthetetlen a csecsemő és/vagy a kisgyermek szóbeli és tettleges „támadásaival” szemben. Eddig tehát áttekintettük, még ha felszínesen is, hogy mennyire fontos az anya (vagy az anyát helyettesítő személy) jelenléte és érzelmi összehangolódása a csecsemővel. Most áttérhetünk magára az anya személyére. Winnicott és Bion, a maguk gondolatmenetének megfelelően, mindketten megpróbáltak választ adni arra, hogy mitől válik egy anya „elég jó anyává” (Winnicott), vagy mitől lesz valaki „elfogadó anyává” (Bion). „Egy anyának minden oka megvan rá, hogy gyűlölje gyermekét” – mondja Winnicott, hiszen az újszülött szüntelen figyelmet és gondoskodást követel tőle, és az anyát éppen akkor teszi rabszolgává, amikor a szülést követően a leggyengébb és legkimerültebb; ráadásul – ezt már Bion mondja – az anyának ebben az időszakban türelemmel el kell viselnie saját agresszív és pusztító indulatait és halálfélelmét. Winnicott szerint az újdonsült anyákat eltöltő „elemi anyai belefeledkezés” a rejtély kulcsa. Szerinte ez az, ami meggyorsítja a lelki és fizikai megerősödést, ami az anyát képessé teszi arra, hogy legyőzze kimerültségét és a nehézségeket, továbbá arra, hogy teljesen az újszülöttnek szentelje magát, amíg csak arra szükség van. Ennek a bizonyos „elemi anyai belefeledkezésnek” erősnek kell lennie, hisz ezen fog múlni, hogy az anya képes lesz-e majd „ölbe venni” gyermekét. Ez egy belülről születő érzés, ám kialakulásához elengedhetetlen a közvetlen környezet, ezen belül is leginkább az apa erős támogatása. A meghatározó, közeli személynek (őt hagyományosan apafigurának szoktuk nevezni) „ölbe kell vennie” a csecsemőt „ölelő” anyát. Az első hetekben az apa dolga, hogy mentesítse az anyát a megélhetés gondjaitól, a külvilág ügyeitől, hogy az anya befelé tudjon fordulni és átadhassa magát az „elsődleges anyai belefeledkezésnek”.

203

A szegénység hatása a gyermeki fejlôdésre... Bion szerint egy anya azért képes az „elfogadó anyai” szerepre, mert maga elé tudja képzelni a jövőt, képes álmodozni (Bion a francia „reverie” kifejezést használja) és képeket alkotni gyermeke növekedéséről és fejlődéséről. Bármely gondolatmenetet is kövessük, egyértelmű, hogy a szegénység egyformán hátrányos az anya és a gyermek szempontjából egyaránt. A Winnicott által megfogalmazott „elsődleges anyai belefeledkezés”-nek bizonyos környezeti feltételei is vannak, melyeket itt csak felszínesen érintek. Annyit mindenesetre leszögezhetünk, hogy a sötét nyomorúság nem szokta elősegíteni az anya számára biztonságos környezet létrejöttét; az anya „elsődleges belefeledkezése” valószínűleg nem fog megerősödni, sőt, az is lehet, hogy inkább szorongani fog ettől az érzésétől; ilyen helyzetben az anya túlnyomóan saját belső tartalékaira kénytelen támaszkodni, melyeket valószínűleg már ugyancsak kikezdett a nélkülözés. A sötét nyomor veszélyezteti az anya érzelmi háztartását, sőt, még abban is megakadályozhatja, hogy egyáltalán gyermekével lehessen, hisz előfordulhat, hogy órákra magára kell hagynia a gyermeket, mert pénzt kell keresnie. Bion elméletének alapja a gyermek jövőjéről való optimista álmodozás („reverie”), melyben boldog családapának vagy tehetséges kertésznek képzelheti az éppen ordító csecsemőjét. A szegénység miatt reménytelen és kétségbeesett anya gondolatai azonban feszültek, aggasztóak és üresek, sőt, kétségbeejtőek, frusztrálóak is lehetnek, s így csak tetézik a meglevő bajokat. Az eddigiek alapján elmondható, hogy az „ölbe vevő” és az „elfogadó” anyagi képességek elengedhetetlenek a gyermek egészséges érzelmi fejlődéséhez, az ego megerősödéséhez. Ez teszi majd képessé a gyermeket arra, hogy megbirkózzék a valóság külső és belső problémáival, és hogy olyan kreatív lénnyé fejlődjék, aki ki tudja aknázni a benne is, mint minden egyes emberi lényben benne szunnyadó rejtett képességeket. Az „ölelő” és „elfogadó” anya akkor érezheti magát fesztelenül, ha megvannak az ehhez szükséges belső tartalékai, és ha ő is megkapja a kellő támogatást és „ölelést” a hozzá közel álló, számára fontos személyektől: az apától és a többi családtagtól. Az, hogy mennyire támogatják az anyát, nagymértékben függ a család életét meghatározó szociális-környezeti feltételek együttesétől is. Ezen a család életét folyamatosan meghatározó olyan tényezőket értünk, mint a jövedelmi és a lakásviszonyok, az idősebb testvérek iskolai helyzete stb. Ez a szociális keret természetesen a szociológiai tényezőkön és a politikai helyzeten is múlik, erről itt most annyit mondanánk, hogy ez az a közeg, melyet az állam kellene, hogy biztosítson polgárainak. Ebből a sematikus és hiányos leírásból is jól látható, hogy az egyén jó közérzetét és érzelmi fejlődését milyen nagy mértékben befolyásolják olyan tényezők, melyek látszatra igen távol állnak a „személyisége lényegétől”. Ezzel a kifejezéssel ismét Winnicotthoz szeretnék visszatérni, aki azt állítja, hogy az anyai „ölbe vételnek” az a fő funkciója, hogy megóvja a „személyiségmagot”, az „igazi személyiséget”. Az anyai gondoskodás jelenti az állandó és teljes védelmet valamennyi lehetséges fenyegető tényezővel szemben, amelyet a gyermek maga nem képes elhárítani, mint a fájdalom, az éhség, az erős zaj, a hideg, az izoláció stb. Az „elég jó anya” körülveszi, megvédi és megőrzi gyermeke személyiségének ezt a bizonyos központját. A folyamatos anyai ölelés elősegíti a „létezés folyamatosságának” észlelését. A durva erőszak és a rémület viszont a kisgyermek korai, merev ellenállását válthatja ki. Ahogy az ózonlyuk az emberiség létét fenyegeti, éppúgy az ölelő, védő közegen támadt

204

Katz Katalin: „Aki szegény, az a legszegényebb” túl nagy hasadás a még mindig rendkívül önállótlan gyermek személyiségének központját károsíthatja. A „nem elég jó anya” olyan problémákkal hagyja magára gyermekét, melyeket az még képtelen egyedül megoldani. Ilyen körülmények között a gyermek korai és szélsőséges válasza a „hamis személyiség” gyors kialakulása lehet, hogy ez megvédje, mintegy „elrejtse” az „igazi személyiség”-et. Ilyenkor az „igazi személyiség” olyan, mint a mag, melyet kemény, száraz, áthatolhatatlan talajba vetettek, ahol nem tud hajtani és fejlődni. A hamis személyiség minden helyzetben elboldogul. A hamis személyiségnek nem a létfontosságú, spontán, kreatív függetlenség, hanem a legkevesebb kellemetlenséggel járó túlélés a célja. A hamis személyiségnek többféle megjelenési formája van: a szélsőséges alkalmazkodás esetében az egyén mindig jól viselkedik, mindennel egyetért és sohasem „lóg ki a sorból” (= „kicsi vagyok, senkinek sem vagyok a terhére”); lázadás esetében az illető szándékosan bosszantóan viselkedik, gyakoriak az „acting outok”, a polgárpukkasztás (= „nagy vagyok és ijesztő, vigyázz!”). Az „igazi személyiség”-re telepedő „hamis személyiség” e megjelenési formáinak közös vonása, hogy mindkettő képtelen a komoly és tartós emberi kapcsolatra, akár baráti, akár élettársi viszonyról legyen szó. Ez a helyzet, amelyben lehetetlen a párbeszéd, egyre súlyosbodó elmagányosodáshoz, állandó megalkuvásokkal járó felületes kapcsolatokhoz vagy a környezettel való keserű és (akár ismétlődő börtönbüntetéseket is eredményező) durva konfliktusokhoz vezethet. (Itt hívjuk fel a figyelmet arra, hogy a felvázolt képletet időnként általánosító antihumánus címkékkel látják el, miszerint ez lenne a „szegények, feketék, cigányok, zsidók, törökök stb. mentalitása”.) A szegénységből fakad a másik, szintén veszélyes anyai szerep: a „túl jó anya” esete. A túlságosan aggódó anya mindent megtesz, hogy a rossz feltételekből és az ellenséges környezetből eredő nehézségeket, valamint saját kimerültségét legyőzze. Előfordulhat, hogy az anyát kétségbe ejti környezete ijesztő durvasága (például olyan lerobbant lakókörnyék, ahol kábítószer-fogyasztók, prostituáltak, bűnözők élnek) – és abban bízik, hogy kellő elővigyázattal megvédheti gyermekeit a környezet károsító hatásaitól. Azonban a „túl jó anya” is veszélyes. Az ilyen anya rabságban tartja gyermekét, nem hagyja, hogy a kisgyermek, később a serdülő kipróbálhassa saját képességeit az életben. Az ego tehát nem tud megszilárdulni, az elfojtás következtében pedig olyan űr támad, mely veszélyt jelent az „igazi személyiség” lehetséges fejlődésére nézve. Megfelelő gondoskodás és kevésbé szélsőséges körülmények között is érvényesülhet a fent leírt csecsemő–anya–apa–család–település–ország láncolat negatív hatása, előfordulhatnak különféle érzelmi zavarok, ám ezek általában kevésbé súlyosak, mint azok az esetek, melyek a rossz életkörülmények miatt alakultak ki. Itt érkeztünk el a következő alapvetően fontos szükséglethez, mely megóvja és erősíti az „igazi személyiség” életképességét és kreativitását. Mindenkinek szüksége van arra, hogy visszavonulhasson a valóság és a belső világ közti, a képzelet és a fantáziavilág közti „átmeneti terület”-re, arra a „lehetséges hely”-re, ahol nem kell minduntalan meghatároznunk helyzetünket, és ahol a valóság szorítása nem fegyelmez állandóan. Itt születnek a műalkotások és itt lehet befogadni is ezeket, ez a spirituális élet színtere, és végül, de nem utolsósorban, itt lehet játszani is.

205

A szegénység hatása a gyermeki fejlôdésre... Hogy a szegénység miként hat ebben a vonatkozásban, arról hiteles példát olvashatunk Oscar Lewisnál, 2 aki többek között egy fiatal leány saját gyermekkoráról szóló beszámolóját közli: „Ahogy nőttem, egy világosabbá vált előttem, hogy rengeteg dologba bele kell törődnie annak, aki egyetlen szobában lakik családjával. Én fantáziavilágban éltem, szerettem álmodozni és ezért rettenetesen bosszantott, ha megzavartak álmodozásaimban. A testvéreim állandóan visszarángattak a valóságba: »Hé, mi van veled? Benarkóztál?« máskor meg az apám szólt rám: »Ébresztő! Szállj le a fellegekből! Mozgás, gyorsan!« A legnagyobb luxusnak számított volna, hogy a tükörnél nyugodtan megfésülködjek, vagy kifessem magam: ez teljesen lehetetlen volt a szobában tartózkodók gúnyolódása, csúfolódása miatt… Lopva néztem a tükörbe, mint aki valami rosszat csinál. Kellemetlen megjegyzéseket kellett elviselnem, ha énekelni támadt kedvem, ha kényelmesen leheveredtem, vagy ha bármi olyasmire támadt kedvem, ami a többieknek elfogadhatatlan volt...”

A szociális munka lehetőségei A pszichológus, a pszichoanalitikus vagy az orvos három megközelítés közül választhat az érzelmi problémákkal küzdő betegek kezelése során: a) a pszichoterápia vagy egyéb (például gyógyszeres) kezelés kizárólag a beteg belső világára irányul, annak érdekében, hogy megváltoztassa a beteg érzelmi beállítottságát és ezen keresztül a viselkedését; b) a kórházi kezelés a beteg külső viszonyainak teljes átalakítását célozza meg, mely a beteg belső világát is érintheti; c) a harmadik lehetőség, hogy nem kezeljük a beteget, amennyiben az illető „nem hagyja magát”, képtelen a belső vizsgálatra, a befelé fordulásra, ellenben kizárólag a külvilág eseményeire reagál agresszív kitörések, „acting outok” formájában. A pszichológiai és a pszichiátriai kezelés a szociális munkás tevékenységétől alapvetően lehetőségeiben és felelősségében különbözik abban, ahogy a hatékony változás reményében beavatkozunk a beteg külső és belső világába. Míg a pszichoterápia és a pszichoanalízis a kívánt „pozitív érzelmi változás”-t kizárólag az indulatáttételtől és ennek eredményétől reméli, a szociális munkás az ügyféllel való reális kapcsolatot is eredménynek tartja a kezelés során. Az „elég jó anya” a szeretetével párosuló megfelelő fizikai gondoskodást is nyújtja csecsemőjének. Az „elég jó szociális munkás” ugyanígy kliense valós szükségleteinek megfelelően lép közbe és segít, mégpedig pontosan a szükségleteknek és a képességeknek megfelelő mértékben. Ez igen árnyalt különbség, aminek azonban rendkívül nagy a jelentősége. Vékony jégen táncolunk, amikor arról kell döntenünk, hogy milyen mértékű, arányú legyen a konkrét segítség, a „táplálás, ölbe vétel”; hiszen ilyenkor figyelembe kell vennünk, hogy az egyénnek mekkora igénye van az önállóságra, másrészt el kell dönteni, hogy mi az, amit kliensünktől önállóan elvárhatunk, vagyis mik azok a nehézségek, melyekkel ő maga is el tud boldogulni. Igencsak pontos diagnosztikai gyakorlat szükséges ahhoz, hogy épp csak annyira „karoljuk fel” betegünket, hogy ne hagyjunk túl nagy „réseket”, melyek elviselhetetlenül megterhelnék „önmagát átkaroló” képességét. A „túl jó szociális munkás” ezzel szemben olyan, aki ételt és otthont nyújt, ámde nem segít a beteg egójának megszilárdításában, szintén

Oscar Lewis: The Children of Sanchez. Magyar nyelven megjelent 1986-ban az Európa Könyvkiadónál, Sanchez gyermekei címen.

2 

206

Katz Katalin: „Aki szegény, az a legszegényebb” veszélyes. Ez a dilemma, bárhogy is nevezzük, minden szociális munkás számára ismerős. A fentiekkel csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a segítségnyújtás során a szociális munkás minden lépésének szimbolikus jelentősége van, ami meghatározza a segítő és a segített egész kapcsolatát. Ebből a szempontból a szociális munka semmiben sem különbözik a többi segítő foglalkozástól. Az érzelmi problémák fent vázolt eseteiben a szociális segítő beavatkozik a beteg külső és belső világába, hogy megerősítse a beteg egót, továbbá hogy elősegítse az „igazi személyiség” feltámasztását és kiszabadítását. A gondozás során a következő alapvető lépéseken keresztül valósul meg a pozitív változás: 1. „ölbevétel”, mely megvéd a parttalan belső és ijesztő külvilágtól, valamint a kettő összemosódásától; 2. lazul a rendkívül merev védekezés, csökken a szorongás; 3. részlegessé válik az „ölbe vétel”, ami ezután fokozatosan csökken, párhuzamosan azzal, hogy a kliens egyre inkább képessé válik arra, hogy elviselje saját magát és másokat, érzelmeit, késztetéseit; 4. a hamis személyiség túlzott használata helyett a kliens fokozatosan az „igazi személyiségére” kezd támaszkodni; 5. ennek köszönhetően új módon fogja felfedezni saját személyiségét, és újfajta kapcsolat fog létrejönni közte és segítője között; 6. a vágyak és a képességek kipróbálása, valamint az „igazi személyiség” alkalmazásának – és nem sztereotípiák, korlátozások vagy szociális várakozások adaptációjának – rehabilitálása.

A segítés változó formái Ha sikerült megértetnem, még ha nem is a teljesség igényével, azt a folyamatot, melynek során a romboló hatású nyomorúságban nevelkedő gyermek érzelmi sérüléseket szenved, akkor már nem kell sokat bizonyítanom a következő állításomat sem. Az eddigiekből következik az is, hogy azok, akik életük első heteiben nem megfelelően részesültek az anyai „ölelés”-ből, s akik ennek következtében később képtelenek uralni saját személyiségüket, azok aligha válhatnak „elég jó szülők”-ké. Általában azok, akiknek állandó szükségletük a függőségi viszony és képtelenek az igazán mély emberi kapcsolatokra, gyakran nagyon fiatalon házasodnak vagy szülnek gyermeket annak reményében, hogy ebben az új kapcsolatban majd megnyugvást találnak. Ebből azonban más nem születhet, mint egy olyan újabb generáció, akik szintén nem részesülnek megfelelő anyai gondoskodásban, így tehát nekik sem erősödhet meg az egójuk. (Természetesen ez az út nem kötelező, nem feltétlenül magától értetődő és nem ennyire szabályos; minden eset különböző és egyedi.) 1976 és 1985 között, a jeruzsálemi Városi Szociálpolitikai Iroda munkatársaként gyakran találkoztam a fent leírt többgenerációs láncolattal. Ezekben az esetekben az volt a legmegrázóbb, hogy pontosan tudni lehetett, hogy melyik volt az első elszegényedett generáció, és hogy mi történt az őket követő két vagy három korosztállyal. Azokra a zsidókra gondolok, akik az 1950-es években, Észak-Afrikából vándoroltak Izraelbe. Legtöbben egy stabil, ha nem is jómódú, de biztos megélhetést nyújtó világot hagytak maguk mögött, mely állandó életformát biztosított. Az Izraelbe érkezőket tönkretették az egyéneket és az egész országot egyaránt sújtó gazdasági nehézségek, amihez bizonytalanság és még számos egyéb tényező társult, melyekre most nem térünk ki. Ezek a családok rettenetesen nyomorúságos körülmények közé kerültek a bevándorlók átmeneti táboraiban, és ami még ennél is rosszabb volt: nem találtak munkát.

207

A szegénység hatása a gyermeki fejlôdésre... Modellértékű az apák, a pénzkereső családfők válsága ebben a helyzetben, ami később az értékek és az erkölcsök válságához vezetett. Anélkül, hogy részleteznénk ezt a kérdést, csupán saját témánkkal kapcsolatban szeretnénk hangsúlyozni, hogy ebben a helyzetben az apák értéktelennek és alacsonyabb rendűnek érezték magukat, s ennek következtében nem tudták fenntartani, támogatni az anyát és a gyermekeket. Az asszonyok pedig kénytelenek voltak munkát vállalni, háztartásokban kisegítő munkát végezni, ezalatt a csecsemőre az ideges apa vagy a rokonság éppen ráérő tagja vigyázott. Ilyen körülmények között lehetetlen „elég jó anyá”-nak lenni, olyannak, aki a férjére támaszkodhat, olyannak, akit az egész család gondoskodással vesz körül. Ezeknek a körülményeknek a lelki sérültjei a következő generációknak továbbadták meggyötörtségüket még akkor is, amikor a gazdasági feltételek (az országé és az egyéneké) rég rendeződtek. Az ideiglenes táborokat felszámolták, csökkent a munkanélküliség, a helyi szociális rendszer lassan körvonalazódni kezdett, fejlődött az egészségügyi és az oktatási hálózat. Az érzelmileg sérültek azonban képtelenek voltak kikeveredni nyomorúságukból, és éppen ők voltak azok, akik a leggyakrabban segítséget kerestek az irodámban. Találkoztam feleségekkel, akik nem tudtak megélni, mivel férjük vagy börtönben volt, vagy éppen szabadult, visszaesőkkel, akik rehabilitációra szorultak, bántalmazott gyermekekkel és bántalmazott szülőkkel, szétesett családokkal – de leginkább olyanokkal, akiknek óriási szükségük volt a függőségre, akik segítséget kértek, akik ki voltak éhezve egy támogató kapcsolatra, amit vagy hízelgéssel, megalázkodással, magukat értéktelennek feltüntetve, könyörgéssel adtak tudtomra, vagy fenyegetéssel, agresszivitással, követeléssel és véget nem érő vádaskodással. Nem más ez, mint a „hamis személyiség”, melynek kialakulásáról fentebb írtam. A szociális gondozás mint szakma Izraelben is nagy utat tett meg az utóbbi években. Kezdetben a külső körülmények megváltoztatásán volt a hangsúly. A jóléti intézmények keretein belül a szociális munkások elsősorban a lakásviszonyokkal, segélyekkel, ruhákkal stb. foglalkoztak, hogy legyőzzék a „szegénységet”. Azután csalódottság és dühvel elegyes zavar következett, mivel az ügyfél „elitta az összes pénzt” vagy „egyáltalán nem akart elhelyezkedni, csak kapni és kapni”. Később, a szakma fejlődésével egyre több szociális munkás fedezte fel egyedüli üdvözítőként a lélektani terápiát; ám ahogy egyre inkább hasonlítani kezdett a munkájuk a pszichológusokéhoz, annál gyakrabban jutottak arra a meggyőződésre, hogy a „pszichopatákat nem lehet kezelni”. Ezek a szociális munkások elfordultak a szegényektől, pontosabban az említett „jómódú szegények”-től és otthagyták a „szociális segítő” intézményeket, mondván: „ott nincs elég olyan »neurotikus«, akiket kezelni lehetne”. A szakma azonban tovább fejlődött az egyetemek falain belül és a mindennapi gyakorlatban. Jó pár éve olyan csoporttal dolgozom, melynek tagjait szakmai irányultságuk arra kötelezi, hogy a külső és belső valóság problémáival egyaránt foglalkozzanak. Munkánk alapja az a felismerés, hogy amire pártfogoltjainknak szüksége van a pozitív változáshoz, az nem más, mint egy „elég jó szociális munkás”. Azt is megértettük, hogy a gondozott külső és belső világába való beavatkozásnak szimbolikus jelentősége is van. Jelenleg kábítószer-betegekkel és hozzátartozóikkal foglalkozunk. A hozzánk kerülő betegek általában mélyponton vannak, már éppen betelt a pohár; állapotuk gyakran rendkívül válságos. És néha komoly sikereket érünk el velük. De ez már egy másik történet.

208

Katz Katalin: „Aki szegény, az a legszegényebb” Irodalom Winnicott, D. W.: The Maturational Processes and The Facilitating Environment. Karnac Books and The Institute of Psycho-Analysis, London, 1990 Buckley, P. (ed.) (1986): Essential Papers on Object Relations. New York University Press Klein, M. (1977): Our Adult World and its Roots in Infancy, in Envy and Gratitude and Other Works 1946–1963. Delta, N. Y. Bion, W. R.: The Theory of Thinking. International Journal of Psycho-Analysis, 1962/43 Angol nyelvből fordította: Margitta Nóra

209

Babarczy Eszter

A szegénységnek nincs rovata1 Lehetséges-e szolidaritás egy olyan társadalomban, amelyben a jómódúak nem ismerik azok életformáját, akiknek javára a jövedelmük egy részéről le kellene mondaniuk? Lehetséges-e szolidaritás egy olyan társadalomban, amelyben az iskolázottak nem ismerik az iskolázatlanok mindennapjait, a kultúrájukat pedig – már amit ismernek belőle – megvetéssel illetik? „Irigylem magát” – mondja egy multinacionális vállalat magyar elnöke nekem, amikor tudomására jut, hogy nincs autóm, tömegközlekedéssel járok. – „Legalább látja az embereket.” Neki nincs ideje rá, hogy a BKV-n utazók közé vegyüljön, annál sokkal szorosabb napirendet követ. Elfelejteném ezt az epizódot, ha később nem ismétlődne meg. Egy tévés személyiség vallja meg kissé zavartan, amikor arról beszélünk, mit olvasnak a magyarok a villamoson, hogy sok tapasztalatot nem szerzett e téren, mert többnyire taxival közlekedik. Mint kisgimnazistakorba jutott gyermek anyja, más szülőket kérdezgetek, hová viszik a gyereküket. Nem ismerek olyan diplomás szülőt, aki ne alapítványi vagy különösen jó hírű iskolát választana, akár a család anyagi erején felül is. Ilyenkor mindig elmesélem nekik a mi történetünket: kisfiammal egy neves budapesti gimnáziumba felvételiztünk. A gyereket egy általános iskolai barátjával együtt készítettem fel az egyébként igen nehéz felvételire. Az írásbeli dolgozatot szinte egyformára írták. A szóbelin azonban a másik kisfiú nem jutott át. Nem diplomások a szülei. Hogy az iskolai szegregáció az egyenlőtlenségek újratermelődésének legbiztosabb módja, magyarán, már az általános iskola felső osztályaiban eldől, ki milyen esélyekkel indul az életnek, azt Pierre Bourdieu alapműve óta minden szociológiai bevezető kurzuson megtanítják. De nem tudom, személyes belátássá érik-e minden szülőben, hogy amikor a legjobbat választja gyermekének, ezzel egyúttal el is szigeteli a magyar társadalom szegényeitől. A jó iskolába járó gyerek nem fogja megtanulni az osztálytársaitól, hogy mit jelent minimálbérből élni, vagy mi történik egy családdal, ha a családfő nem talál munkát, még akkor sem, ha Móra Ferencen nevelik. És mivel aligha fordul elő vele, hogy iskolatársai cipő nélkül járnak, vagy éppen pénz hiányában kimaradnak az iskolából, a Kincskereső kisködmön meséjéből annyit ért csak meg, hogy valamikor régen, amikor még furcsa szavakat használtak Magyarországon, furcsa fájdalmai és vágyai voltak némely kisgyereknek... Nem csoda, hogy a The Economist cikke – miszerint Magyarország sikeresen felszámolta a szegénységet – olyan megrökönyödést kelt a magyar sajtóban. A szegénység az iskolázott vagy magas jövedelmű elit számára absztrakt társadalompolitikai tárgy, amelyhez időnként szentimentális fellángolások és egyedi riportok kapcsolhatók. De ugyan ki tudja, hogyan él, miféle döntéseket hoz egy család, amely naponta három-négy dollárnyi forintból gazdálkodik (tehát egyébként magasan a szegénységi küszöb felett van). Vehet-e túrórudit minden délután a gyerek vagy csak egy héten egyszer? Mennyi pénzt fordíthat mozira? Mivel játszik a nagymamánál, hová csapják ki a gyereket nyaralni? És akkor az igazán drámai élményekről,

1 

Megjelent: Népszabadság, 2005. december 10.

211

A szegénység hatása a gyermeki fejlôdésre... arról, mit éreznek a gyerekek egy olyan családban, ahol a felnőttek hiába keresnek munkát, nem beszéltünk, mert ezek az élmények talán nem is megoszthatók. A sajtó – és nem csak a bulvársajtó – a gazdagok életformájának felfedezésével van elfoglalva: nincs életstílus rovata a szegénységnek. Arról, hogy a jövedelmi különbségek megugrottak Magyarországon a rendszerváltozás után, mindannyian tudunk. Tóth István György az idén megjelent nagyszerű kötetében (Jövedelemeloszlás – A gazdasági rendszerváltástól az uniós csatlakozásig) összefoglalta a rendszerváltás óta eltelt évek változásait, és kimutatta, hogy nem pusztán a legkevesebbet és a legtöbbet keresők közti jövedelmi különbség nőtt meg, de a magyar társadalom polarizálódik: egyre több a kifejezetten szegény és több a gazdag is, miközben a középrétegek fogyásnak indultak. Arról azonban kevesebb szó esik, hogy ez a polarizálódás jól látható a társadalmi szegregációval, a társadalmi szegregáció pedig információs szegregációval jár. A társadalmi szegregáció azt jelenti, hogy a gazdagok és a magasan képzettek, a társadalmi elit tagjai elkülönülnek a szegényebbektől. Budára, elegáns kertvárosokba vagy a felújított belvárosi részekre költöznek, a gyermekeiket exkluzív iskolákba járatják, autóval közlekednek, és olyan helyekre mennek nyaralni (vagy éppen síelni), ahol nem keverednek össze a magyar társadalom egyéb rétegeivel. A társadalmi szegregációt nem a jóindulat vagy a szolidaritás hiánya hozza létre. Thomas Schelling már a hetvenes években kimutatta, hogy nem kell ideologikus fajgyűlölet vagy akár rossszindulatú finnyásság ahhoz, hogy a városokban etnikai és szociális gettók jöjjenek létre. Elég, hogy a személyes sorsunkkal és gyermekeink sorsával próbálunk a lehető legjobban gazdálkodni. Ki ne választaná a legjobb iskolát a gyermeke számára? Ki ne akarna békés és szép környezetben élni, ha teheti? Hogyan tehetnénk szemrehányást valakinek azért, mert a szabadságát kellemesen kívánja eltölteni? Ezekből a teljesen legitim egyéni döntésekből azután társadalmi jelenség kerekedik. A különféle csoportok elkülönülnek, és csak a saját életformájukat ismerik. Az elkülönülés pedig bizalmatlanságot és értetlenséget szül. Az információs szegregáció persze – elvégre hálózati társadalomban élünk – fordítva is igaz. A szegényebbek a szó szoros értelmében leszakadók, az emberi hálózat olyan láncszemei, akiknek főként csak egymással van kapcsolatuk. Kiszakadnak azokból az emberi kapcsolati hálókból, amelyeken át segítséget vagy akár csak információkat kaphatnak, nem ismernek olyan embereket, akik jobban boldogulnak a világban. Ha nincs emberi kötelék, amely reménytelibb pályákhoz fűzi őket, akkor a remény is csökken, és a reménnyel együtt a motiváltság is. Az információs szakadék persze nem szimmetrikus. A kereskedelmi kultúra mindenki számára ugyanazt a fogyasztói identitást kínálja fel. Olyan identitásokat, amelyeket csak a megfelelő elkölthető jövedelemmel rendelkezők építhetnének fel – de éppen ők azok, akik nem szorulnak rá, hogy a kereskedelmi televíziók kínálatából építsenek maguknak identitást. Így aztán a társadalom többsége áhítozik olyan státust teremtő tárgyak után, amelyeket egy jobb élet jelének gondol. De arról, hogyan juthat el odáig, a lehetőségekről, amelyeket meg kellene ragadnia, a kockázatokról, amelyeket vállalnia kéne, az erőfeszítésekről, amelyeket még megtehetne, a reklám- és plázavilágból semmit sem tanul. És ha legalább a plázák igazi közösségi terek lennének, ahol a kereskedelmi kultúra nagy öntőformáiban egyenlővé válik gazdag és szegény, ha van egy kis elkölthető pénze! De a plázák a középosztály találkozóhelyei, a legszegényebb csoportok elakadnak az ajtó biztonsági őrein, ha ugyan eljutnak odáig – a szegények nem nagyvárosokban vagy azok környékén élnek. A játszóterek éppúgy szegregálódnak, ahogy a lakótelepek is. A nagy parkok, amelyek megnyitása a közönség előtt valóságos forradalom volt száz évvel ezelőtt, a szociáldemokrá-

212

Babarczy Eszter: A szegénységnek nincs rovata cia és a jóléti állam nyitánya, a világ nagyvárosaiban még mindig alkalmat adnak arra, hogy a dzsoggingoló vállalatvezetők vagy médiasztárok és a hajléktalanok elviseljék egymás testi közelségét. A Margit-szigetről a társadalom két szélső pólusa távol tartja magát, vagy inkább távol tartják egymást. Valójában nincs más közös terünk, mint a nagy aluljárók a maguk hajléktalanjaival, randevúzó vagy gördeszkázó kamaszaival, ődöngő rendőreivel, hamisítottparfüm-árusaival és siető aktatáskásaival. Mi azt, amelynek a közelében lakom, magunk közt csak purgatóriumnak hívjuk. Vannak olyan kutatók és szociálpolitikusok, akik a személyes választás szabadságának csorbítását (például a szabad iskolaválasztás jogának megvonását) sem tartanák túl nagy árnak azért, hogy a társadalmi szegregáció folyamatát megállítsák. A szabadság csorbítása azonban nem megoldás, ha nem lehet szabadon iskolát választani, akkor majd a jó iskola környékére költözünk, ahol a négyzetméterárak garantálják a társadalmi elkülönülést. Olyan elvetemült szociálpolitikust pedig egyelőre nem ismerek, aki a költözködési tilalomig merészkedne. A társadalmi szegregáció folyamata valószínűleg nem állítható meg. De ez nem ok arra, hogy elfogadjuk, hogy a személyes választás szabadsága a társadalmi szolidaritás felmondásával jár. Nem hiszem, hogy a szegénység – és felszámolása – morális kérdés. Nem is olyan probléma, amelyre a jótékonykodás kínál megoldást. De ha a szegregációs folyamatok következtében elvész az a tudásunk, amely minden ember egyenlő méltóságának elvét táplálja, akkor a társadalom morális szövete sérül. Nehéz igazságokat kimondani és áldozatot követelő társadalompolitikai döntéseket csak olyan társadalomban lehet hozni, amelyben a jobb helyzetben lévők ismerik a rosszabb helyzetben lévők életét, amelyben léteznek személyes kapcsolatok különféle társadalmi csoportok között. A szegénység szónak az ad jelentést, ha ismerjük a hozzá tartozó emberi életeket, választási lehetőségeket és dilemmákat. A megismerés felelőssége pedig azoké, akiknek van választásuk. Az számolhatja fel legalább az információs szakadékot, ha a jövedelmi szakadékot nem is, aki választhatja az elkülönülést.

213

Kiadja az Educatio Társadalmi Szolgáltató Közhasznú Társaság Felelős kiadó: Kerekes Gábor ügyvezető igazgató 1134 Budapest, Váci út 37. • Telefon: (06-1) 477-3100 Fax: (06-1) 477-3136 • E-mail: [email protected] Nyomtatta a Pátria Nyomda Zrt. Felelős vezető: Fodor István vezérigazgató