A NATO ÉS OROSZORSZÁG KAPCSOLATAI, E KAPCSOLATOK HATÁSA KÖZÉP-EURÓPA, S BENNE MAGYARORSZÁG BIZTONSÁGÁRA

ZRÍNYI MIKLÓS NEMZETVÉDELMI EGYETEM

Tömösváry Zsigmond ezredes

A NATO ÉS OROSZORSZÁG KAPCSOLATAI, E KAPCSOLATOK HATÁSA KÖZÉP-EURÓPA, S BENNE MAGYARORSZÁG BIZTONSÁGÁRA

Doktori (PhD) értekezés

Témavezető: Kőszegvári Tibor, Professor Emeritus, az MTA doktora

Budapest, 2003

2

TARTALOM

BEVEZETÉS ............................................................................................................................. 5 1. A NATO ÉS OROSZORSZÁG KÖZÖTTI KAPCSOLATOK ELŐTÖRTÉNETE, GYÖKEREI........................................................................................... 9 1.1. A kétpólusú világrendszer felbomlása, a Varsói Szerződés és a Szovjetunió megszűnése .......................................................................................... 9 1.2. Az új Oroszország létrejötte és útkeresése az euro-atlanti térségben............................ 11 1.3. A közép- és kelet-európai országok útkeresése és kapcsolatfelvétele a NATO-val..................................................................................... 15 1.4. A NATO kapcsolatépítési kísérletei Oroszországgal, illetve Moszkva e folyamat során tett próbálkozásai a közép-európai országok – köztük Magyarország – NATO tagságra irányuló törekvéseinek akadályozására, illetve lassítására................................................................................. 18 1.5. Következtetések............................................................................................................. 26

2. A PARTNERSÉG A BÉKÉÉRT PROGRAM (PFP), A SZÖVETSÉG ÉS A PARTNERORSZÁGOK KÖZÖTTI GYAKORLATI KAPCSOLAT ALAPJA – NYITÁS A VOLT VARSÓI SZERZŐDÉS-TAGÁLLAMOK ÉS A SZOVJET UTÓDÁLLAMOK IRÁNYÁBAN........................................................... 27 2.1. Az új biztonsági környezethez való alkalmazkodás: a NATO 1991. évi stratégiai koncepciójában meghatározott elvek szerinti együttműködés kialakítása Közép- és Kelet-Európa új partnerországaival a szervezet kibővítéséig ................................................................................................ 27 2.2. A PfP-program fogadtatása Oroszországban és a FÁK-tagállamokban, a programmal, illetve a bővítéssel kapcsolatos vélemények a társadalom és a politika különböző szféráiban........................................................... 37 2.3. Konzultációsorozat a NATO és Oroszország közötti kapcsolatokról a hivatalos politika szintjén, valamint a tudományos intézetek és az úgynevezett „biztonságpolitikai műhelyek” között.................................................. 45 2.4. Következtetések............................................................................................................. 48

3. FORDULÓPONT A NATO ÉS OROSZORSZÁG KAPCSOLATÁBAN: A NATO – OROSZORSZÁG KÖZÖS ÁLLANDÓ TANÁCS LÉTREHOZÁSA............. 50 3.1. A kapcsolatok hivatalos szintre emelése, a NATO és Oroszország közötti új stratégiai kapcsolat alapjainak lerakása: „A NATO és Oroszország közötti Kölcsönös Kapcsolatokról, az Együttműködésről és a Biztonságról szóló Alapokmány” aláírása és a NATO – Oroszország Közös Állandó Tanács megalakulása. Jelentős előrelépés a katonai kapcsolatok területén: az orosz katonai képviselő kijelölése, illetve döntés a katonai képviseletek kölcsönös felállításáról.................................................................................................. 50

3 3.2. A Közös Állandó Tanács megalakulásának fogadtatása Oroszországban és a FÁK-tagállamokban, illetve hatásuk a NATO és a szovjet utódállamok, valamint a NATO és a közép-európai országok közötti kapcsolatokra........................ 63 3.3. Fordulat a NATO-val kialakított kapcsolatok kezelésében: a „szervezeten belüliség” előnyeinek kihasználására irányuló orosz törekvések megjelenése, illetve a NATO és Oroszország közötti egyéb kapcsolatok erősödése ........................................................................................ 66 3.4. A NATO és Oroszország közötti kapcsolatok erősödésének hatása az orosz bel-, illetve külpolitikára, valamint Moszkva biztonságpolitikai retorikájára ...................................................................................... 68 3.5. Következtetések............................................................................................................. 71

4. TÖRÉS A NATO ÉS OROSZORSZÁG KÖZÖTTI KAPCSOLATOKBAN: AZ ÉSZAK-ATLANTI SZÖVETSÉG FEGYVERES BEAVATKOZÁSA A KOSZOVÓI VÁLSÁG IDŐSZAKÁBAN....................................................................... 72 4.1. A koszovói válság miatti beavatkozást megelőző diplomáciai és katonai lépések, valamint az azokra történő orosz reagálás ......................................... 72 4.2. A katonai akció kezdete, a közép-európai régió és Magyarország szerepének felértékelődése a háború időszakában;....................................................... 75 4.3. A katonai beavatkozás fogadtatása Oroszországban, Moszkva válaszlépései, sajátos „ellensúlykeresési” kísérletek. A NATO és Oroszország közötti kapcsolatok normalizálása a légi hadművelet befejezését követően ............................ 77 4.4. Következtetések............................................................................................................. 79

5. AZ OROSZORSZÁGI VÁLASZTÁSOK ÉS JELCIN VISSZAVONULÁSÁNAK HATÁSA A KAPCSOLATOK ALAKULÁSÁRA, A KAPCSOLATOK PERSPEKTIVÁI .................................................................................................................. 81 5.1. Korszakváltás Oroszországban: az orosz belpolitika jelentősebb momentumainak hatása Moszkva külpolitikájára, a NATO és Oroszország közötti kapcsolatokra ............................................................ 81 5.2. Az orosz Nemzeti Biztonsági Koncepció új elemei, valamint az új Katonai Doktrínában megfogalmazottak lehetséges biztonságpolitikai kockázatainak hatása a NATO és a közép-európai országok, köztük Magyarország biztonságára, illetve Moszkva és a Szövetség, valamint a közép-európai térség közötti kapcsolatokra.......................................................................................... 89 5.3. A NATO és Oroszország közötti kapcsolatok 2001. szeptember 11-e után. A római csúcsértekezlet jelentősége: a NATO – Oroszország Tanács létrehozása...... 92 5. 4. A NATO és Oroszország közötti, valamint a magyar–orosz kapcsolatok perspektívája a konfrontációtól a kooperációig. Mi várható Prága után?.................... 96 5.5. Következtetések........................................................................................................... 102

BEFEJEZÉS ........................................................................................................................... 105

4 ÖSSZEGEZETT KÖVETKEZTETÉSEK, ÚJ TUDOMÁNYOS EREDMÉNYEK, AZ ÉRTEKEZÉS FELHASZNÁLHATÓSÁGA, AJÁNLÁSOK......................................... 108 Összegezett következtetések .............................................................................................. 108 Új tudományos eredmények ............................................................................................... 111 Az értekezés felhasználhatósága, ajánlások ....................................................................... 111

A MEGJELENT PUBLIKÁCIÓK JEGYZÉKE.................................................................... 112 Kiadványok....................................................................................................................... 1132 Cikkek............................................................................................................................... 1132 Előadások, konferenciák................................................................................................... 1143 A FELDOLGOZOTT IRODALOM JEGYZÉKE ............................................................... 1164 AZ ÉRTEKEZÉSBEN FELHASZNÁLT RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE ......................... 12018

5

BEVEZETÉS

A hidegháború, és ezzel együtt a kétpólusú világrendszer megszűnését követően a világpolitika meghatározó szereplői – köztük a fenti változások miatt egész tevékenységét újragondolni kényszerülő NATO, és az egykori Szovjetunió jogutódjaként szuperhatalmi pozícióiból „csupán” a világ második legnagyobb nukleáris fegyverkészletével rendelkező nagyhatalommá degradálódott Oroszország – még keresik helyüket az új világrendben. Az új helyzetben új típusú fenyegetések alakultak ki, amelyek kezelése során a világpolitika meghatározó szereplői a korábbi konfrontáció helyett egyre inkább az együttműködést kell tevékenységük középpontjába állítani. Különösen aktuálissá vált mindez az Amerikai Egyesült Államokban 2001. szeptember 11-én bekövetkezett terrortámadást követően, amikor is e szereplők – szinte kivétel nélkül –, felismerve a merőben újszerű megjelenési formát választó terrorista fenyegetés elleni összefogás szükségességét, határozott és egységes fellépést hirdettek korunk e hirtelen félelmetessé vált potenciális fenyegetése ellen. Ebben a helyzetben – bizonyára sokak számára meglepetést okozva, de az új típusú fenyegetések elleni küzdelemben korunk egyik legfontosabb törvényszerűségét, az együttműködés szükségességét igazolva – éppen a korábbi nagy ellenfél, Oroszország volt az, amelyik elsőként jelezte együttműködési készségét. Mindezekkel együtt a nemzetközi helyzetben az elmúlt közel másfél évtizedben bekövetkezett pozitív változások ellenére sem szűntek meg a NATO, a közép-európai térség és a hazánk biztonságát fenyegető tényezők, az olykor az egész régió biztonságát érintő helyi vagy regionális válságok, esetenként pedig a nyílt katonai konfliktusok, illetve egyre erőteljesebb veszélyforrásként jelentkeznek a transznacionális fenyegetések. Mindezek egyre inkább megnövelik a meglévő európai biztonsági struktúrák – különösen a NATO – szerepét az új típusú válságok kezelésében. A napjainkban, Európában (is) létező biztonsági struktúrák – Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ), Európai Unió és a NATO – közül jelenleg a NATO az, amelynek mind politikai, mind pedig katonai képességei is vannak a fentiekben jelzett válságok kezelésére. Értekezésemben éppen ezért a NATO és Oroszország kapcsolatait, és e kapcsolatoknak különösen a közép- és kelet-európai régióban elhelyezkedő országok – közte hazánk – biztonságára gyakorolt hatását kívánom részletesen vizsgálni. Azzal a világpolitika csaknem minden meghatározó szereplője egyetért, hogy az Oroszországi Föderáció, mint óriási nukleáris arzenállal rendelkező katonai nagyhatalom – még a jelenlegi állapotában is – az európai biztonság megkerülhetetlen tényezője. S mint ilyen, egyáltalán nem közömbös számunkra, de szélesebb kitekintésben Európa és talán a világ számára sem, hogy milyen kapcsolatokat épít az Észak-atlanti Szerződés Szervezetével. Azt vizsgálom, hogy miként is jöttek létre, és hogyan alakulnak jelenleg e kapcsolatok, s milyen prognózisokat lehet felállítani a jövőt illetően. A kutatási téma választásánál két dolog motivált: mindenekelőtt Oroszország ma is jól érzékelhető, megkerülhetetlen szerepe az európai biztonság fenntartásában és a biztonsági struktúrák kiépítésében, a térség – s benne hazánk – biztonságára gyakorolt hatásában, mely valós annak ellenére is, hogy Moszkva korábbi nagyhatalmi státusza mára meglehetősen erodálódott. Ugyancsak fontos szerepet tulajdonítok annak a személyes élményanyagnak is,

6 amelyet az 1993 és 1998 közötti időszakban Oroszországban szereztem, ahol a Magyar Köztársaság moszkvai nagykövetségéhez beosztott véderő, katonai és légügyi attaséként tevékenykedtem. Ilyen minőségben közvetlenül érzékelhettem azt az Oroszországban hihetetlennek számító konszenzust, amely a NATO bővítésének ellenzése kapcsán a különböző politikai erők között kialakult, s amely hosszú viták eredményeként jutott el a PfPprogramhoz való csatlakozáson keresztül a NATO – Oroszország Közös Állandó Tanács megalakításáig, majd 2001. szeptember 11-ét követően egy újabb minőségi ugrással a NATO – Oroszország Tanács megalakulásáig, vagyis lényegében a korábban „első számú közellenségként” kikiáltott NATO-val való gyakorlati együttműködésig. A téma választásakor az alábbi kutatási célokat tűztem magam elé: • a NATO és Oroszország közötti kapcsolatok kialakulása körülményeinek, fejlődésének és a formálódóban lévő, új európai biztonsági struktúrákra gyakorolt hatásának bemutatása, különös tekintettel a közép-európai régió sajátos helyzetére; • azoknak a veszélyforrásoknak a feltárása, bemutatása és elemzése, amelyek egy instabil belső helyzetű, a létező és formálódó biztonsági struktúrákkal párbeszédre és együttműködésre nem hajlandó Oroszország részéről jelentkezhetnek; illetve • azoknak az előnyöknek a bemutatása és elemzése, amelyek egy rendezettebb és konstruktívabb együttműködésre kész Moszkvával fenntartott kapcsolatokból származhatnak; valamint • megfelelő következtetések levonása e kapcsolatok „kezelését” illetően az európai biztonság, a közép-európai térség, s benne hazánk biztonsága szempontjából, különös tekintettel a NATO 2002. évi római csúcsértekezletén hozott döntésekre. A fenti célokat az alábbi kutatási módszerekkel próbáltam elérni: A rendelkezésre álló hazai és külföldi szakirodalom – elsősorban magyar, orosz és NATO-kiadványok, a témához kapcsolódó, a Külügyminisztériumban, biztonságpolitikai műhelyekben hozzáférhető, illetve a ZMNE könyvtárában található korábbi, illetve a felkészülési időszakban megjelent tudományos munkák, dolgozatok – tanulmányozása, a doktori értekezésem témakörében jártas és ismert kül-, illetve biztonságpolitikai szakértőkkel történő konzultáció, valamint a választott témámhoz kapcsolódó hazai és nemzetközi konferenciákon való részvétel. A választott téma feldolgozása öt fejezetre tagolódik: A Bevezetésben hangsúlyozom: • a választott téma aktualitását és jelentőségét; • illetve bemutatom a NATO és Oroszország közötti kapcsolatok helyét, szerepét az európai biztonság fenntartásában, illetve az európai biztonsági struktúrák létrehozásának és továbbfejlesztésének folyamatában.

7 1. A NATO és Oroszország közötti kapcsolatok előtörténete, gyökerei Ebben a fejezetben bemutatom azt a biztonságpolitikai környezetet és viszonyrendszert, a NATO, Oroszország, a közép-európai országok – s benne Magyarország – közötti, a korábbiaktól lényegesen különböző kapcsolatok kialakulásának, formálódásának körülményeit. Elemzem a kapcsolatkeresés okait, a kapcsolatok alakulását befolyásoló tényezőket, illetve e kapcsolatok pozitív és negatív hatásait az európai biztonsági folyamatokra, különösen a közép-európai térség, s benne Magyarország biztonságára. 2. A Partnerség a Békéért program (PfP), a Szövetség és a partnerországok közötti gyakorlati kapcsolat alapja – nyitás a volt Varsói Szerződés-tagállamok és a szovjet utódállamok irányában Ebben a fejezetben bemutatom azokat a konkrét lépéseket, amelyeket a NATO kezdeményezett a volt Varsói Szerződés-tagállamok és a szovjet utódállamok – kiemelten Oroszország – irányába a Szövetség és az érintett államok közötti kapcsolatok kiépítése, intézményesítése, a kölcsönös bizalom erősítése és a formálódó biztonsági struktúrákba történő bekapcsolódásuk elősegítése érdekében. Elemzem e lépések fogadtatását Oroszország politikai, katonai, tudományos és szakértői köreiben, illetve e lépések hatását az orosz nemzetbiztonsági koncepcióban és a katonai doktrínában testet öltött biztonságpolitikai gondolkodásra, valamint a gyakorlati orosz bel-, kül- és katonapolitika alakulására. 3. Fordulópont a NATO és Oroszország kapcsolatában: a NATO – Oroszország Közös Állandó Tanács létrehozása Ebben a fejezetben érzékeltetem azt a fordulatot, amely az Észak-atlanti Szerződés Szervezete és az Oroszországi Föderáció közötti kapcsolatokban a korábbi informális szintről a hivatalos kapcsolatok rangjára történő emeléssel – a NATO – Oroszország Közös Állandó Tanács létrehozásával és az Alapító Okirat aláírásával – következett be, s amely jelentős felfogásbeli és ezzel együtt stratégiai és taktikai jellegű változásokat eredményezett az orosz biztonságpolitikában. A kutatómunka eredményeként feltárom azokat az okokat, amelyek e fordulatot eredményezték. 4. Törés a NATO és Oroszország közötti kapcsolatokban: a Szövetség fegyveres beavatkozása a koszovói válság időszakában Ebben a fejezetben bemutatom azokat a körülményeket, amelyek Oroszország befolyásának jól érzékelhető csökkenését jelezték a koszovói válság rendezésére tett politikai és diplomáciai lépések során. Elemzem az Észak-atlanti Szövetség fegyveres beavatkozásának oroszországi fogadtatását, továbbá az orosz bel-, kül- és katonapolitikai retorika alakulására, valamint azokra a gyakorlati, főként külpolitikai lépésekre gyakorolt hatását, amelyek Oroszország nagyhatalmi tekintélyének helyreállítását célozták és komoly törést jelentettek a NATO és az Oroszországi Föderáció közötti kapcsolatokban.

8 5. Az oroszországi választások és Jelcin visszavonulásának hatása a kapcsolatok alakulására, a kapcsolatok perspektívái Ebben a fejezetben elsősorban azokat a jelentős oroszországi belpolitikai eseményeket mutatom be, amelyek meghatározó módon befolyásolták az orosz külpolitika, de különösen az Oroszország és a NATO közötti kapcsolatok alakulását. A kutatómunka eredményeként feltárom e kapcsolatok és Oroszország új közép-európai politikájának összefüggéseit, illetve elemzem azokat a lehetőségeket, amelyek – az orosz biztonságpolitikát vélhetően hosszabb időre meghatározó dokumentumok megjelenését követő új helyzetben, valamint a bekövetkezett orosz belpolitikai változások függvényében – a NATO és Oroszország közötti kapcsolatokban adódhatnak. Ugyancsak ebben a fejezetben kívánom meghatározni a fenti dokumentumok alapján az orosz biztonságpolitikából Közép-Európa és Magyarország biztonsága szempontjából prognosztizálható biztonsági kockázatokat. A Befejezésben következtetéseket vonok le arra vonatkozóan, hogy 2001. szeptember 11-ét és a NATO 2002. évi római csúcsértekezletét követően hogyan változtak a Moszkva és a Szövetség közötti kapcsolatok, s e változásoknak milyen várható hatásai lehetnek a középeurópai régió és Magyarország biztonságára. Ezt követően megfogalmazom végkövetkeztetéseimet, új tudományos eredményeimet és ajánlásaimat. Az értekezéssel kapcsolatos kutatómunkát 2002. december 31-én zártam le.

9

1. A NATO ÉS OROSZORSZÁG KÖZÖTTI KAPCSOLATOK ELŐTÖRTÉNETE, GYÖKEREI

1.1. A kétpólusú világrendszer felbomlása, a Varsói Szerződés és a Szovjetunió megszűnése 1948 márciusában öt nyugat-európai ország – Belgium, Franciaország, Luxemburg, Hollandia és az Egyesült Királyság – arra az elhatározásra jutott, hogy egy közös védelmi rendszert hoz létre a szuverenitásuk elleni közvetlen fenyegetések elhárítására. Az „ötök” aláírták az ún. Brüsszeli Szerződést, majd rövid időn belül tárgyalásokat kezdeményeztek az Egyesült Államokkal és Kanadával egy egységes Észak-atlanti Szövetség létrehozásáról. Az alapítók az újonnan formálódó szövetségtől azt várták, hogy kölcsönös elkötelezettségeken alapuló biztonsági garanciákat nyújtson tagjainak. A Szövetséget elsősorban az akkor már jelentősnek ítélt szovjet veszély elhárítására tervezték létrehozni, valójában azonban ennél több ok is meghúzódott e szándék mögött. Elegendő csak Lord Ismaynak, a NATO első főtitkárának később híressé vált mondatára gondolni, amelyben a Szövetség célját abban látta, hogy „az oroszokat Nyugat-Európán kívül, az Egyesült Államokat Európán belül, Németországot pedig ellenőrzés alatt tartani”1 A tárgyalásokra a felek meghívták Dániát, Izlandot, Olaszországot, Norvégiát és Portugáliát is, s a folyamat betetőzéseként 1949. április 4-én Washingtonban aláírták az Észak-atlanti Szerződés Szervezetét létrehozó szerződést. A Szövetséghez Görögország és Törökország 1952. február 18-án, a Német Szövetségi Köztársaság 1955. május 6-án, Spanyolország pedig 1982. május 30-án csatlakozott. Franciaország 1966-ban kilépett a NATO integrált katonai szervezetéből. Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete megalakulásától kezdve négy teljes évtizeden át a hidegháború éveiben sikeresen garantálta tagországainak biztonságát, szabadságát és függetlenségét, eredményesen járult hozzá az európai hadászati egyensúly fenntartásához, elősegítette a demokratikus értékek védelmét, valamint az európai demokratikus intézmények megalakulását, illetve biztosította azt a stabilitást, amely az egyik fontos előfeltétele volt a Kelet és Nyugat közötti ellenséges viszony megszűnésének. Az ebben az irányban megtett út első fontos, nagy jelentőségű lépése volt az 1967 decemberében nyilvánosságra hozott ún. „Harmel-jelentés”, amely a NATO egységes politikai és katonai feladatrendszeréből kiindulva a Szövetség és egész Európa jövője szempontjából igen fontos kérdésnek tartotta, hogy a biztonsággal összefüggő problémakörökben a rendszeres párbeszéd és konzultációk eredményeként a NATO járuljon hozzá egy stabilabb, biztonságosabb nemzetközi rendszer kiépítéséhez. A kétpólusú világ másik pólusán a Szovjetunió kezdetben a NATO megalakulását még válaszlépés nélkül hagyta, és csupán a későbbi szövetségeseivel kötött megnemtámadási szerződéseket. Moszkva a Német Szövetségi Köztársaság NATO-ba történt felvételére és

1

Dunay Pál – Gazdag Ferenc: Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete. Tanulmányok és dokumentumok. Szemerkényi Réka: Az átalakuló NATO. Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Budapest, 1997, 96. p.

10 újrafelfegyverzésének megkezdésére reagálva előbb a franciákkal és az angolokkal megkötött korábbi egyezményei felmondásával, majd 1955. május 14-én a Varsói Szerződés (VSZ) megalakításával válaszolt. A Varsói Szerződésnek kezdetben nyolc tagja volt: Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, NDK, Románia és a Szovjetunió. Az alapítók közül azonban Albánia 1962-től kezdve gyakorlatilag nem vett részt a szervezet tevékenységében és 1968-ban formálisan is kilépett a Varsói Szerződésből. A Varsói Szerződés fennállásának ideje alatt a mérleg másik nyelvét jelentve – különösen a nagyobb válságok időszakában – a maga módján hozzájárult a két pólus közötti erőegyensúly fenntartásához, s így az európai kontinens békéjének megőrzéséhez. Fennállásának utolsó szakaszában – különösen a VSZ Politikai Tanácskozó Testületének 1987. május 28-29-i berlini ülését követően – már jól érzékelhetőek voltak a változások. Ezt tükrözték többek között a doktrínák összehasonlítására, jellegük elemzésére és fejlesztésük lehetőségeinek közös áttekintésére vonatkozó kezdeményezés, illetve a hidegháború évtizedeiben felgyülemlett bizalmatlanság és gyanakvás eloszlatására kezdeményezett konzultációk. 1989 és 1991 között lavinaszerű változások következtek be Közép- és Kelet-Európában, amelyek gyökeresen átrendezték a Kelet és a Nyugat közötti kapcsolatokat. 1989-ben leomlott a berlini fal, az egypártrendszerre épülő államokban és az egykori Szovjetunió utódállamaiban szabad, független államok jöttek létre, feloszlott a Varsó Szerződés és megszűnt létezni a Szovjetunió. Megszűnt ezzel a kétpólusú világ, megszűnt egyúttal Európa kettéosztottsága és véget ért a hidegháború. „Gorbacsov és Bush 1989. decemberi találkozóján még két szuperhatalom vezetője tárgyalt egymással, s egyikük sem hitte, hogy a bipoláris nemzetközi rendszer egyik tartópillére két éven belül egyszerűen megszűnik létezni. Márpedig ez történt a Szovjetunió 1991. decemberi szétesésével. A világtörténelemben nem volt még rá példa, hogy egy nagyhatalom ily módon, katonai vereség nélkül, teljes hadi arzenálja érintetlensége mellett szűnjön meg.”2 A Közép- és Kelet-Európában bekövetkezett változások lehetővé tették a NATOtagországok számára, hogy korábbi stratégiájukat átértékelve párbeszédet és együttműködést kezdeményezzenek korábbi ellenfeleikkel. Erre első ízben 1990. július 5-6. között, az Északatlanti Tanács állam- és kormányfőinek londoni ülésén került sor, az erről kiadott nyilatkozat többek között az alábbiakat állapítja meg: „Tudatában vagyunk annak, hogy az új Európában minden egyes állam biztonsága elválaszthatatlanul kapcsolódik szomszédja biztonságához. A NATO-nak olyan intézménnyé kell válnia, amelyben az európaiak, kanadaiak és amerikaiak együtt munkálkodnak nemcsak közös védelmük érdekében, hanem azért is, hogy új partneri viszonyt építsenek ki Európa valamennyi nemzetével. Az atlanti közösség tagjainak Kelet-Európa országai felé kell fordulniuk, amelyek ellenfeleink voltak a hidegháborúban, és baráti jobbot kell nyújtani feléjük. A NATO ezután is védelmi szövetség marad, és továbbra is védelmezi tagjai összes területét. Nincsenek agresszív szándékaink, és minden vita békés rendezése mellett köteleztük el magunkat. Soha, semmilyen körülmények között nem alkalmazunk erőt elsőként. 2

Dunay Pál – Gazdag Ferenc: Az Észak-atlanti Szerződés szervezete. Tanulmányok és dokumentumok. Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Budapest, 1997, 54. p.

11 Az Észak-atlanti Szövetség tagállami közös nyilatkozattételt javasolnak a Varsói Szerződés Szervezete tagállamainak, amelyben ünnepélyesen kijelentjük, hogy már nem vagyunk ellenfelek, és megerősítjük azon szándékunkat, hogy egyetlen állam területi épségét vagy politikai függetlenségét sem fenyegetjük, és nem alkalmazunk erőt ellenük, és tartózkodunk minden olyan cselekedettől, amely ellentétes az Egyesült Nemzetek Alapokmányában és az EBEÉ Záróokmányában kifejtett elvekkel. Az EBEÉ összes többi államát felszólítjuk, hogy csatlakozzék hozzánk az agressziótól való tartózkodás ezen kötelezettségvállalásában. Ebben a szellemben, és a Szövetség változóban levő politikai szerepének megfelelően, a mai napon meghívjuk Brüsszelbe Gorbacsov szovjet elnököt, valamint a többi közép- és kelet-európai ország megbízottait, hogy tartsanak beszédet az Észak-atlanti Tanácsban. A mai napon felkérjük a Szovjetunió, a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság, a Magyar Köztársaság, a Lengyel Köztársaság, a Bolgár Népi Köztársaság és Románia kormányait, hogy jöjjenek el a NATO-ba, de nem csak látogatásra, hanem tartsanak fenn rendszeres diplomáciai kapcsolatot a NATO-val. Ez lehetővé teszi, hogy megosszuk velük gondolatainkat és szándékainkat a változás ezen történelmi szakaszában.” 3 A Szövetség e nyilatkozatával kinyilvánította azon szándékát, hogy ki akarja venni a részét az évtizedeken át tartó gyanakvás örökségének felszámolásából. A NATO egyben ezzel jelezte készségét a politikai és katonai kapcsolatok felvételére Moszkvával és a többi középkelet-európai országgal. Eközben a másik póluson az események viharos gyorsasággal pörögtek: 1991. február 25-én a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének Budapesten tartott ülésén bejelentették a VSZ katonai szervezetének felszámolását, március 31-i határidővel megszüntették a Honvédelmi Miniszterek Bizottságát és a Katonai Tudományos és Technikai Tanácsot, majd július 1-jén befejeződött a politikai szervezetek felszámolása is, és hivatalosan is megszűnt a Varsói Szerződés. Az 1991. augusztus 19-ei sikertelen moszkvai puccsot követően augusztus 25-én Mihail Gorbacsov lemondott az SZKP főtitkári tisztségéről. December 8-án Fehéroroszország, Oroszország és Ukrajna Minszkben megállapodott a Független Államok Közösségének (FÁK) létrehozásáról, s az általuk körvonalazott szerződést december 21-én Alma Ati-ban összesen 11 volt szovjet tagköztársaság képviselője írta alá. Utolsó formális aktusként – az akkori Alkotmánynak megfelelően – Mihail Gorbacsov december 25-én lemondott elnöki, és ezzel együtt a Szovjetunió Fegyveres Erői legfelsőbb főparancsnoki tisztéről. Ezzel jogilag is megszűnt létezni a Szovjetunió.

1.2. Az új Oroszország létrejötte és útkeresése az euro-atlanti térségben Oroszországot manapság mind a politikusok, mind pedig a különböző területeken tevékenykedő szakértők körében elfogadott dolog „sötét lóként”, kiszámíthatatlan, egykori szuperhatalmi státuszának maradék foszlányaiba görcsösen kapaszkodó, egyre inkább 3

A változó NATO. Dokumentumok 1989–1994. Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Budapest, NATO Office of Information and Press, Brussels, 1994, 101. p.

12 gyengülő nagyhatalomként aposztrofálni, amelyre azonban „célszerű odafigyelni”, hiszen közismert belső instabilitásával, és az ezzel együtt létező nukleáris arzenáljával valóban reális veszélyt jelenthet a világ békéjére és stabilitására. Nem célom, hogy mindent átfogó értékelést adjak az „új Oroszország” történelméről, csupán e két kontinensre kiterjedő ország néhány fontosabb jellemzőjét, illetve az elmúlt csaknem másfél évtized általam bel-, kül- és katonapolitikai szempontból legjelentősebbnek ítélt – és a közép-európai térség biztonságára hatást gyakorló – momentumait fogom elemezni, az eseményeket közvetlen közelről szemlélő impresszióival. Oroszország, illetve hivatalos nevén az Oroszországi Föderáció (Rosszijszkaja Fegyeracija) területét tekintve a volt Szovjetunió 22,4 millió km2-éből 17 075 400 km2-t, 291 milliós lakosságából pedig 149 milliót „örökölt”. Fővárosa a 9 millió lakosú Moszkva, amelynek lélekszáma az agglomerációval és a tranzittal együtt jóval meghaladja a napi 10 milliót. Az „Oroszországi Föderáció” és az „Oroszország” megnevezés használatát egyformán lehetővé teszi az 1993. december 12-én elfogadott Alkotmány.4 Oroszország – 1922. december 30-tól kezdve, egészen a Köztársaság Legfelsőbb Tanácsának „Az állam szuverenitásáról” 1990-ben elfogadott nyilatkozatáig –, lényegében a Szovjetunió részeként, jelentősen korlátozott önállóságot élvezett. Az ország történelmének ekkor megkezdődött új szakasza, az önálló orosz államiság és a demokratikus átalakulás időszaka merőben új távlatokat nyitott az 1991. augusztus 19-21. közötti sikertelen puccsot követően, illetve amikor 1991. december 8-án formálisan megszűnt létezni a Szovjetunió. Az új Oroszország államiságának lényegi alkotó eleme a föderatív államforma. A Szovjetunió szétesése és az úgynevezett „utódállamok”– köztük az Oroszországi Föderáció – létrejötte az addigi Uniót alkotó, etnikailag elkülönült köztársaságok függetlenné válásával valósult meg. Oroszország első elnöke a még 1990. május 31-én megválasztott Borisz Jelcin lett. Az Oroszországi Föderáció nem is annyira a Szovjetuniótól örökölt lakossága, mint inkább gazdasági potenciálja, nyersanyagkincsei, de leginkább a jelentős nukleáris potenciállal rendelkező fegyveres erői révén játszott és játszik fontos szerepet az európai biztonság területén. Moszkva a fentiek mellett súlyos – alapvetően ideológiai eredetű – gyanakvást is „örökölt” az Észak-atlanti Szövetség Szervezetével szemben, amely végigkísérte a NATO és az Oroszország közötti kapcsolatok egész rendszerét 1990-től egészen napjainkig. Az orosz biztonságpolitika – de különösen a külpolitika – leghiggadtabb formálói már az új Oroszország létezésének első éveiben belátták, hogy az Oroszországi Föderáció gazdaságilag és katonailag jóval gyengébb, és éppen ezért katonailag jobban sebezhető, mint amilyen a jogelőd Szovjetunió volt. A szuperhatalmi státusz elvesztése, a védelmi képességek gyengülése, az orosz társadalom elhúzódó gazdasági, társadalmi, politikai és szellemi válsága a nemzetközi kapcsolatok rendszerében is Moszkva szerepének súlyos csökkenéséhez vezetett, és jelentősen korlátozta külpolitikai érdekérvényesítő képessségét. „Egy sor fontos tényezőt tekintve Oroszország a világpolitika alanyából

4

Konsztyitucija Rosszijszkoj Fegyeraciji. Moszkva, Jurigyicseszkaja Lityeratura, I. fejezet, 1. Cikk 2. pont, 1993, 4. p.

13 mindinkább a tárgyává válik. A nemzetközi viszonyokra gyakorolt befolyásának mértéke katasztrofálisan csökkent”5 1991-től kezdődően egy elhúzódó, súlyos társadalmi válság körülményei közepette folytatódott Oroszországban a totalitárius rendszerből a demokratikus társadalommá történő átalakulás, az új államiság kialakítása. A piacgazdaság és a korszerű jogállam kialakulása Oroszországban előreláthatólag még akár több évtizedig elhúzódhat, és a folyamat tétje az, hogy Oroszország képes lesz-e arra a modernizációra, amellyel a legfejlettebb államok közösségéhez felzárkózik, vagy a világfejlődés perifériájára kerül, és nukleáris fegyverei birtokában a világot fenyegető, instabil góccá válik. A kedvezőbb „forgatókönyv” megvalósítása hármas kihívásra adandó adekvát válaszlépések sorát igényelte: • Oroszország új államiságának kiépítése; • a piacgazdaság kialakítása, kilábalás a gazdasági és társadalmi válságból; • az ország nemzetközi helyének megtalálása a formálódóban lévő új világrendben. A Szovjetunió felbomlása nyomán Oroszország számára új, a korábbinál kedvezőtlenebb geopolitikai helyzet jött létre, amely többirányú és eltérő mélységű kihívást jelentett. A külpolitikai téren jelentkező kihívásokat először Andrej Kozirjev külügyminiszter próbálta meg kezelni. A nyugati orientációjáról közismert – s ezért „zapadnyikok”-nak is nevezett – külpolitikai vezetés kiemelten kezelte a nyugati kapcsolatokat, és azt tartotta, hogy egy gyors belső átalakulást követően Oroszország alkalmassá válik a Nyugattal való partneri kapcsolatokra. Kozirjevék különösen az USA-val kialakítandó kapcsolatokat részesítették előnyben. Ennek az időszaknak a legfontosabb hozadéka az 1993-ban aláirt START-2 megállapodás volt. De az eredmények közé sorolható az 1994-ben Korfu szigetén aláirt Oroszország–EU Partnerségi és Együttműködési megállapodás is. A nyugati orientációt erősítették az Oroszországgal szomszédos térségekben felerősödő kedvezőtlen tendenciák mellett, a balkáni konfliktus, illetve az iszlám fundamentalizmus erősödése. Ugyancsak a „kozirjevi” időszak eredményeihez sorolhatók a NATO és Oroszország között kezdetben jól alakuló kapcsolatok, melyek eredményeként az amerikai és az orosz elnök, illetve a brit miniszterelnök nyilatkozatban jelentették be, hogy 1994 végétől nem irányítják egymás ellen hadászati rakétáikat. (1994 elején a Politikai és Nemzetközi Kutatások Központjában tartott szakértői tanácskozáson még az orosz NATOtagság ötlete is „felmelegítésre” került!). Ugyanakkor ennek az időszaknak a második felére esik a közép- és kelet-európai országok egyre erősödő NATO-tagságra való törekvéseinek szinte a teljes figyelmen kívül hagyása is. A Kozirjev nevéhez fűződő külpolitika azonban elhanyagolta a Független Államok Közösségének országaihoz fűződő kapcsolatokat (azokat közvetlenül külön FÁK kérdésekkel foglalkozó minisztérium kezelte!), s egyáltalán nem vette számításba a középés kelet-európai országokat. Magyarország (de a többi közép- és kelet-európai ország is) NATO-hoz való csatlakozási szándékának megjelenését a VSZ és a Szovjetunió felbomlása utáni helyzetben a politikailag képzettebb réteg Oroszország helytelen Közép-Európa

5

Alekszandr Podberjozkin: Oroszország a XXI. század küszöbén. Doktrínák és alternatívák. Válogatott cikkek és tanulmányok. Alkotmány- és Jogpolitikai Intézet, Budapest, 1998, 225. p.

14 politikájával, pontosabban e politika, vagy a térségre vonatkozó külpolitikai koncepció teljes hiányával magyarázta. Ebben az időben kerültek mélypontra Moszkvának a harmadik világ országaival fenntartott kapcsolatai is, pedig ezekre a kapcsolatokra korábban sokszor erején felül is sokat áldozott. A Kozirjevet követő Jevgenyij Primakov külügyminiszter nevéhez kapcsolt orosz külpolitikai doktrína kiindulási pontja az volt, hogy a hidegháború utáni világ többpólusúvá vált, amelyben a legfontosabb erőközpontok: az Egyesült Államok, Európa, Japán, Kína, az ázsiai csendes-óceáni térség és Oroszország. Moszkva e többpólusú rendszerben önállóan és egyenrangú félként kíván részt venni, és nem fogadja el egyik erőközpont dominanciáját sem! Az orosz külpolitika alapvető célja ebben az időszakban is az volt, hogy kedvező nemzetközi feltételeket teremtsen az ország demokratikus átalakulásához és elősegítse Oroszország méltó bekapcsolódását az új világrendbe. Primakov úgy ítélte meg, hogy ennek érdekében Oroszországnak olyan rugalmas külpolitikát kell folytatni, amelyben a FÁKegyüttműködés abszolút elsőbbséget élvez. A primakovi külpolitika a FÁK mellett fontos szerepet szánt a fejlett országokkal való kapcsolatok alakításának is. Ennek kézzel fogható eredményei voltak az Európa Tanácsban megszerzett (igaz később a csecsen probléma miatt egy időre fel is függesztett) tagság, a G–7 kibővülése G–8-ra, a Japánnal megkezdett párbeszéd, a Kínával korábban megkezdett kapcsolatrendezés folytatása. Az orosz politikai vezetés – Jelcin elnök, Primakov, már mint kormányfő és Ivanov külügyminiszter – szerint azonban Oroszország gazdasági teljesítménye, belpolitikai helyzete 1998-ban még nem engedte meg, hogy az ország potenciáljának megfelelő helyet foglaljon el a világban, s az ország átmeneti gyengeségét aktív külpolitikával lehet és kell ellensúlyozni. Mindezek nyomán az orosz külpolitika akkori, jól kitapintható prioritásai az alábbiak voltak: • Oroszország területi egységét biztosító külső feltételek megteremtése; • az együttműködést szolgáló tendenciák erősítése a posztszovjet térségben; • a megtépázott orosz nagyhatalmi státusz helyreállítása; • a nemzeti érdekek fokozott, de konfrontációt kerülő érvényesítése; • a nemzetközi stabilitás növelése regionális szinten; • az ország érdekeit szem előtt tartó nemzetközi kapcsolatrendszer létrehozása; • új konfliktusgócok kialakulásának és a tömegpusztító eszközök elterjedésének megakadályozása. Oroszországnak, új geopolitikai beágyazódottsága következtében, három körben – a Föderáció, a posztszovjet régió és a FÁK („Közel-külföld”), valamint az ún. „Távol-külföld” –, és három irányban – Nyugat (az euro-atlanti térség), Dél (a közel- és közép-kelet), Kelet (Ázsia és a Csendes-óceán medencéje) – kellett megoldania fontos kül- és biztonságpolitikai kérdéseket. Moszkva eltökélt szándéka volt, hogy az oroszországi átalakulási folyamat külső feltételrendszerének biztosítása mellett a korábbi passzív szereplőből az európai biztonsági struktúrák aktív szereplőjévé váljon.

15 Moszkva mindkét külügyminiszter tevékenységének időszakában az európai biztonsági intézmények közül az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetet tartotta legalkalmasabbnak arra, hogy egy jövőbeni egységes európai biztonsági architektúra alapjává váljon. Az orosz politikai vezetés ezt a szervezetet tartotta egyedül olyan fórumnak, amelynek tevékenységében az USA és Kanada mellett valamennyi európai ország is részt vesz, s amelyben Oroszország valamennyi résztvevőnek egyenrangú partnere lehet. A NATO-hoz fűződő orosz viszony az új Oroszország létezésének első két évében (1992–93) – a korábbi fő ellenségképhez képest – a hivatalos politika szintjén alapvetően normálisnak ítélhető: hiszen azt a tagság kérdésének felvetésétől a kemény elutasításon keresztül egészen a szervezet bővítésével kapcsolatos esetleges kompromisszumok felvetéséig meglehetősen széles skálán mozgó vélemények jellemezték. Akadtak természetesen ettől szélsőségesen eltérő álláspontok is, de többnyire csak szakértői körökben és egyes biztonságpolitikával foglalkozó műhelyekben, intézményekben. Maga a kérdés ekkor még igazán nem foglalkoztatta az orosz politikai elitet. 1993 augusztusát (Jelcin lengyelországi látogatását) követően azonban maga a bővítés témaköre – Moszkva számára veszélyes és fájdalmas irányban –, már kemény realitássá vált és szinte bombaként robbant be az orosz biztonságpolitikai fórumokra.

1.3. A közép- és kelet-európai országok útkeresése és kapcsolatfelvétele a NATO-val A NATO-val való kapcsolatkeresés alapvetően a hidegháború végével kezdődött, és mindenekelőtt az újonnan függetlenné vált közép- és kelet-európai országok – közöttük is kiemelten Csehszlovákia – majd 1993. január 1-je után Csehország, Lengyelország és Magyarország voltak a kezdeményezői. E három ország az elsők között jelezte csatlakozási szándékát a Szövetségnek, jelezvén ezzel egyúttal azt is, hogy az új helyzetben, Európában keletkezett biztonságpolitikai vákuumban csakis a NATO-hoz történő csatlakozással tartják megnyugtatóan elrendezettnek biztonságuk garantálását. Ugyanakkor a NATO is több ízben kifejezte nyitottságát és arra való készségét, hogy kapcsolatot keressen az újjáformálódó Európa valamennyi Szövetségen kívüli államával, közte a „Visegrádi Országokkal”, de magával a Szovjetunióval, illetve később jogutódjával, Oroszországgal is. Sőt, a NATO-n belül megfogalmazódtak olyan érvek is, hogy – az akkor még a Szövetségen belül hivatalosan meg nem jelenített, de szakértői szinten már gondolkodási fázisba lépett – esetleges bővítés pozitívan hatna magának a NATO-nak az új körülmények közötti adaptációjára, vagyis a Szövetség átalakítására. A kapcsolatfelvétel elvi lehetőségét első ízben a Szövetség állam- és kormányfőinek már idézett, 1990. július 5-6-i londoni Nyilatkozata teremtette meg, majd az Észak-atlanti Tanács 1990. december 17-18-i brüsszeli ülésén értékelték a londoni Nyilatkozat óta történt előrelépést: „A Szovjetunió, valamint a többi közép- és kelet-európai ország rendszeres diplomáciai kapcsolatot létesített a Szövetséggel, amely hasznos információ- és eszmecserét tesz lehetővé. Megindult a vezető beosztású politikai és katonai tisztségviselők magas szintű, rendszeres találkozása: a közép- és kelet-európai országokból több választott vezető látogatott el a

16 NATO központjába, és a NATO főtitkára látogatást tett Moszkvában, Prágában, Varsóban és Budapesten.”6 A NATO, valamint a közép- és kelet-európai országok kapcsolatának alakításában ugyancsak fontos szerepe volt az Észak-atlanti Tanács 1991. június 6-7-i, Koppenhágában tartott ülésén elfogadott „Partnerségi viszony a közép- és keleteurópai országokkal” címet viselő Nyilatkozatnak. A dokumentum hangsúlyozta, hogy a NATO konstruktív, partneri viszony létesítésére törekszik a Szovjetunióval és a többi közép- és kelet-európai országgal annak érdekében, hogy előmozdítsa a biztonságot és a stabilitást Európában. A koppenhágai nyilatkozat a magas szintű politikai és diplomáciai találkozók mellett már konkrét kezdeményezéseket is jelzett a közép- és kelet-európai országok irányában: • tisztségviselők és szakértők találkozóinak szervezése a biztonságpolitika, a katonai stratégia és doktrína kérdéseiről, valamint a biztonságot érintő aktuális kérdésekről; • a NATO és a közép- és kelet-európai országok vezető katonai testületei közötti kapcsolatok erősítése céljából katonai tapasztalatcserék szervezése a Szövetség brüsszeli központjában, a SHAPE-nél és az érintett NATO parancsnokságokon; • a közép- és kelet-európai országok szakértőinek bekapcsolása a Szövetség tudományos és környezetvédelmi programjaiba, valamint a légtér-ellenőrzési tevékenységbe; • a NATO információs és tájékoztató programjának kibővítése, parlamenti küldöttségek, oktatási és médiaszakértők meghívása a NATO brüsszeli központjába; • az Észak-atlanti Közgyűlés és a közép- és kelet-európai országok parlamentjei közötti kapcsolatok bővítésének segítése. A kapcsolattartás konkrét keretei viszont akkor körvonalazódtak a legvilágosabban, amikor a Szövetség az 1991. novemberi római csúcstalálkozóján kiadott Deklarációban megfogalmazta és közzétette új stratégiai koncepcióját, amelyben hangsúlyozta, hogy a NATO biztonságpolitikája három egymást kölcsönösen erősítő elemre, a párbeszédre, az együttműködésre és a kollektív védelemre épül. A csúcstalálkozón többek között meghatározták a NATO feladatait és követendő politikáját az európai biztonsági intézmények, illetve a közép- és kelet-európai országokkal kialakítandó partneri viszonyt és együttműködést illetően. A NATO állam- és kormányfőinek Deklarációja hangsúlyozta támogatását a középés kelet-európai országok által beindított reformfolyamatok végrehajtásához, konkrét gyakorlati segítséget ajánlott az átmeneti időszak nehézségeinek leküzdéséhez. Felajánlotta tapasztalatait a politikai, gazdasági, katonai és tudományos jellegű kérdésekről folytatott konzultációkhoz és az érintett országok számára legfontosabb együttműködési kérdések megoldásához.

6

A változó NATO. Dokumentumok 1989–1994. Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Budapest, NATO Office of Information and Press, Brussels, 1994, 111. p.

17 A következő hónapban, 1991. december 20-án a NATO létrehozta az Észak-atlanti Együttműködési Tanácsot (NACC) a szorosabb intézményi és nemhivatalos partneri kapcsolatok segítése és koordinálása céljából. A NACC-nak fontos szerepet szántak a békefenntartással kapcsolatos feladatokban való részvétel és a válságövezetekbe irányuló humanitárius segítségnyújtás összehangolásában is. Magyarországgal együtt összesen hat közép-, illetve kelet-európai és három balti ország, valamint a NATO 16 tagállama fogadta el elsőként a Tanács tagságával járó feltételeket, majd 1992 márciusában csatlakozott hozzájuk a FÁK 11 tagállama, illetve áprilisban Grúzia, és júniusban Albánia is. Az újonnan függetlenné vált közép- és kelet-európai országok – köztük Magyarország is – keresték helyüket az új világrendben, és a NACC többi, nem NATO-tag államától eltérően nem érték be azzal a mozgástérrel, amit a Tanács részükre nyújtott. Az ún. „Visegrádi Országok” egyre erőteljesebben kezdték hangoztatni az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez való csatlakozási szándékukat. E törekvéseiket vélhetően a közelmúlt keserű történelmi tapasztalatai, az erre az időszakra kiéleződő európai és nemzetközi biztonsági problémák (délszláv válság, rendkívül instabil orosz és FÁK-térség) miatti biztonságérzet hiánya, valamint az a szándék motiválta, hogy részeseivé váljanak Európa fejlettebb országai demokratikus közösségének, ami nagyobb biztonságot és stabilitást jelenthet számukra. Minden bizonnyal a közép- és kelet-európai országok e törekvése is motiválta a NATO vezetését – de különösen az Egyesült Államokat –, hogy a NACC lehetőségeit messze meghaladó, új együttműködési formát ajánljon fel részükre, illetve minden olyan ország számára, amely vállalja az abban való részvételt. Ez az új lehetőség alapvetően az amerikaiak által kidolgozott és a Clinton elnök által 1993 végén bejelentett, illetve a NATO 1994. január 10-11-i csúcsértekezletén elfogadott és meghirdetett Partnerség a Békéért (PfP) program volt. A „Visegrádi Országok” vezetőinek 1994. január 11-12-én Prágában tartott találkozóján a résztvevők bejelentették csatlakozási szándékukat a PfPprogramhoz. „A mai napon beindítottunk egy azonnali, gyakorlati programot, amely átformálja a NATO és az együttműködő államok közti kapcsolatokat. Ezen új program, túlmutatva a párbeszéden és az együttműködésen, igazi partneri kapcsolatot teremt: a Partnerséget a Békéért. Felhívjuk tehát a NACC-ban résztvevő többi államot és az EBEÉ többi országát, amely képes és kész részt venni a programban, hogy csatlakozzon hozzánk ebben a partnerségben. A Partnerség a Békéért programban való tevékeny részvétel fontos szerepet tölt be a NATO bővítésére irányuló fejlődési folyamatban.”7 A Partnerség a Békéért program a résztvevők számára kibővítette és intenzívebbé tette az együttműködést, hozzájárult a stabilitás növekedéséhez, csökkentette a békét fenyegető veszélyeket. A PfP-program – a NACC-ban vállalt tagságtól eltérően – a kétoldalú kapcsolatokra és megállapodásokra alapozta az együttműködést. Mindez nagy mozgásteret biztosított mind a NATO-tagállamoknak, mind pedig a programhoz csatlakozott közép- és kelet-európai országoknak egyaránt az együttműködés olyan különböző területein, mint például a békefenntartás, a válságkezelés, a szakmai és technikai konzultációk, a tisztképzés, a közös csapatgyakorlatok, a humanitárius segélyakciók, a kutató-mentő tevékenység, vagy a környezetvédelem.

7

A változó NATO. Dokumentumok 1989–1994. Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Budapest, NATO Office of Information and Press, Brussels, 1994, 297. p.

18 A Partnerség a Békéért programhoz csatlakozó országok jogot szereztek arra, hogy azonnal és közvetlenül a NATO-hoz fordulhassanak konzultációs céllal, ha területi integritásukat, függetlenségüket vagy biztonságukat bármilyen veszély fenyegetné. A PfP-programban való részvételt az érintett közép- és kelet-európai országok részéről úgy is fel lehetett fogni, mint egy fontos közbeeső lépést egy későbbi tagság felé vezető úton. Ugyanakkor természetesen a programhoz való csatlakozás egyik ország számára sem jelentett automatikusan jövőbeni NATO-tagságot, de a program végrehajtásában való aktív részvétel elősegítette annak a kapcsolatrendszernek a kialakulását és erősítését, amelynek segítségével teljesíthetőbbé váltak a későbbi NATO-tagság elnyerésének feltételei.

1.4. A NATO kapcsolatépítési kísérletei Oroszországgal, illetve Moszkva e folyamat során tett próbálkozásai a közép- és kelet-európai országok – köztük Magyarország NATO-tagságra irányuló törekvéseinek akadályozására, illetve lassítására A NATO 1991. november 7-8-i római csúcstalálkozóján elfogadott új stratégiai koncepció, valamint a békéről és az együttműködésről kiadott Római Nyilatkozat megfogalmazta az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének jövőbeni szerepével, belső struktúráinak átalakításával, a biztonság szélesebb megközelítésével, Európa minél több államának a közös biztonsági kérdések kezelésébe történő bevonásával kapcsolatos feladatokat. (Ez utóbbi realizálásának érdekében alakult meg az Észak-atlanti Együttműködési Tanács.) 1991. december 19-én a NATO-tagállamok külügyminisztereinek brüsszeli értekezletén döntöttek arról, hogy a NATO is részt vesz a Moszkvának és Szentpétervárnak nyújtandó humanitárius segély helyszínre történő szállításában. Ez volt az első olyan konkrét intézményes kapcsolat, amelyet a NATO kezdeményezett, s amelyet Oroszország a gyakorlatban azonnal ki is használt. Ezt követően több magas szintű látogatásra is sor került: 1992. február 24-25-én Manfred Wörner főtitkár járt Moszkvában, illetve Gennagyij Burbulisz első miniszterelnök helyettes Brüsszelben, majd november 27-én ismét Wörner főtitkár látogatta meg az NDK-ból kivont orosz katonai alakulatokat. E látogatások jó alkalmat teremtettek a Szövetség és Oroszország vezető politikusai közötti véleménycserére egy olyan időszakban, amely tele volt regionális konfliktusokkal (délszláv térség, Hegyi-Karabah, Grúzia). Az 1993-ban felerősödő, a már említett közép- és kelet-európai országok részéről egyre erőteljesebben hangoztatott csatlakozási igények, valamint a Jelcinnel szembeforduló ellenzék elleni véres harcokba torkollott fellépés (1993. szeptember 21-én az elnök rendkívüli állapot bevezetésére és a hadsereg elit alakulatainak bevetésére, illetve a parlament feloszlatására kényszerült) következtében kialakult bonyolult belpolitikai helyzet miatt az Oroszország és a NATO között kibontakozó kapcsolatok megromlottak, s hosszú időre kifejezetten belpolitikai indíttatású viták célpontjává váltak. A NATO számára azonban ekkor már világossá vált, hogy Oroszország teljes elszigetelődése – különösen az 1993. szeptember 21-ét követően kialakult belpolitikai helyzetben, egy esetleges politikai visszarendeződéssel párosulva – milyen óriási veszélyekkel járhat mind a Szövetség, mind pedig Európa biztonsága szempontjából. Éppen ezért folytatták a megoldás keresését, hogy miként kapcsolhatnák be Moszkvát is a

19 nemzetközi biztonság érdekében folytatott széleskörű párbeszédbe és a politikai folyamatokba. Jó alkalomként kínálkozott erre az 1993 decemberére kidolgozott és a NATO 1994. január 10-11-i brüsszeli csúcsértekezletén bejelentett Partnerség a Békéért (PfP) program. Az ülésről kiadott Felhívásban a Szövetség állam- és kormányfői felhívták a NACC-ban résztvevő valamennyi államot és az EBEÉ tagállamait, hogy amennyiben készek és képesek részt venni, csatlakozzanak a programhoz. Oroszország törekvése a NATO-val való kapcsolatok kezdetétől fogva az volt, hogy az Észak-atlanti Szövetséggel lehetőleg olyan jogi biztosítékokkal alátámasztott kapcsolatokat építsen ki, illetve tartson fenn, amelyek egyfajta garanciát jelentenek az orosz biztonsági érdekek érvényesítésére. A kapcsolatok szükségességével és jellegével kapcsolatban 1993 és 1995 között Oroszországban széles körű vita bontakozott ki, mind a hivatalos politika szintjén, mind pedig a biztonságpolitikai műhelyekben, továbbá az egész társadalomban. A hivatalos politika szintjén a vita alaphangját két fontos dokumentum adta meg: az egyik az 1993. november 2-án, az 1833. számú elnöki rendelettel elfogadott új orosz Katonai Doktrína (Osznovnije Polozsenyija Vojennoj Doktrini Rosszijszkoj Federaciji), a másik pedig az úgynevezett „Primakov-jelentés” (Perszpektyivi raszsirényija NATO i intyereszi Rossziji) volt. A Katonai Doktrínával kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy ebben az időszakban még nem volt nemzeti biztonsági koncepció, s ezért a doktrína részben megpróbálta annak funkcióit is átvállalni. Ezért is különösen figyelemre méltó, hogy a NATO bővítését illetően a doktrína az Oroszországi Föderáció biztonságát fenyegető fő, illetve potenciális külső katonai veszélyforrásként említi „a katonai tömböknek és szövetségeknek az Oroszországi Föderáció katonai érdekeinek sérelmére megvalósuló bővítését”.8 Egy ilyen megközelítés pedig egyértelművé tette mindenki számára: az orosz hivatalos politika szintjén jelentős biztonsági kockázati tényezőként fogták fel az Észak-atlanti Szerződés Szervezetét, és határozottan elutasították a NATO keleti irányú bővítését! A bővítés elutasítása még határozottabban, ugyancsak az állami politika rangjára emelve jelent meg a „NATO bővítés perspektívái és Oroszország érdekei” címmel 1993 decemberében közreadott és a nyilvánosság előtt „Primakov-jelentés”-ként ismert dokumentumban.9 A jelentés első részében a felvételre jelentkezett közép- és kelet-európai országok, illetve magának a bővítés folyamatának a nyugati megítélését vázolja, és lehetséges megoldásként egy több szakaszban megvalósuló bővítési folyamatot prognosztizált. Erre a szerző megítélése szerint azért is szükség volt, mert a belépni szándékozó országok között jól érzékelhető különbségek vannak, ami eleve kizárja, hogy azonnal teljes jogú tagként

8

Osznovnije Polozsényija Vojennoj Doktrini Rosszijszkoj Fegyeraciji. Gyiplomatyicseszkij Vesztnyik, 1993/23-24. szám, 8. p. 9 Jevgenyij Primakov, a későbbi külügyminiszter, majd miniszterelnök ekkor még az Oroszországi Föderáció Külső Hírszerző Szolgálatának (Szluzsba Vnyésnyej Razvédki) volt a vezetője.

20 integrálják őket a szervezetbe. A dokumentumnak ez a része azt sugallta a politikai döntéshozók részére, hogy a Nyugat még igazából nem egységes és bizonytalan a bővítést illetően. A jelentés második része a NATO bővítésének Oroszország nemzeti érdekeire gyakorolt lehetséges hatásait elemzi. Ennek a résznek az egyik fontos problémacsokra a NATO egyes feladatainak és Oroszország érdekeinek a szembeállítása. Moszkva ugyanis a bővítés esetén arra kényszerülne, hogy egyoldalúan tudomásul vegye az európai stratégiai egyensúly megbomlását, vagy – az egyensúly megőrzése és pozícióinak megtartása érdekében – a hidegháború időszakához hasonló fegyverkezési hajszába sodródna. A szerkesztők szerint a NATO-bővítés az erőviszonyok jelentős megváltozása miatt különösen a CFE tárgyalásokon elért eredményeket veszélyeztetheti, de más két- vagy többoldalú megállapodásból fakadó kötelezettség teljesítését is kétségessé tenné, összességében pedig veszélybe sodorná a helsinki folyamatot is. A jelentés kitér a NATO bővítésével kapcsolatos káros orosz belpolitikai következményekre is: • tudomásulvétele megosztaná az orosz társadalmat; veszélybe sodorná a demokratikus átalakítás eddigi eredményeit; lehetőséget teremtene egy esetleges politikai visszarendeződésre; • újra kellene gondolni az orosz biztonságpolitikai koncepciót (ami ekkor még nem, illetve csak a Katonai Doktrínában megfogalmazva létezett). A NATO bővítésével kapcsolatos hivatalos orosz politika alapvetően a szabadabb, kötetlenebb gondolkodású – de a legtöbbször állami (főként külügyminisztériumi) megrendelésre dolgozó, biztonságpolitikai kérdésekkel foglalkozó – szellemi műhelyekben formálódott.10 A szellemi műhelyekben zajló viták során jól érzékelhető volt, hogy a NATO-val való kapcsolat önmagában is fontos Oroszország számára, ami magában hordozhatja egy esetleges kompromisszum lehetőségét is a bővítés témakörében. Esetenként e körben megjelentek a bővítés mellett szólók érvek is11 (igaz ezek elenyészők voltak): • bele kell egyezni, mert különben Oroszország magára marad és izolálódik; • az újonnan felvett tagokkal gyengül a NATO, ami végső soron jó Moszkvának is. Természetesen többségben voltak a bővítést ellenző érvek: • a NATO infrastruktúrájának közeledése Oroszország és a FÁK határaihoz fenyegetést jelent az ország biztonságára;

10

A legismertebb ilyen szellemi műhelyek közé tartozott például: az Orosz Tudományos Akadémia USA– Kanada Intézete, az OTA Európa Intézete, a OTA Világgazdasági és Nemzetközi Kapcsolatok Intézete, a Stratégiai Kutatások Orosz Intézete, a Politikai és Nemzetközi Kutatások Központja, a moszkvai Carnegie Központ, a szentpétervári Integrációs Kutatások és Programok Intézete, valamint a Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézete, a híres MGIMO. 11 Ilyen volt Szergej Jusenkov, a Duma Védelmi Bizottságának liberális elnöke.

21 • Moszkva hátrányára változnak meg az európai erőviszonyok (a belépők „élőereje”, fegyverzete és technikai eszközei révén erősödik a NATO); • a bővítés rontja Oroszország és általában a Nyugat, valamint az Oroszország és a NATO között kialakult, „viszonylag kiegyensúlyozott viszonyt”, veszélybe sodorja az enyhülés eddigi eredményeit (CFE, START stb.); • elvonja a figyelmet egy valódi európai biztonsági rendszer kiépítésétől; • súlyos belpolitikai bonyodalmakhoz vezethet Oroszországban, s a Nyugat számára sem kívánatos erőket segíthet hatalomra (Zjuganov, Zsirinovszki); • Oroszország egy erejét meghaladó újabb fegyverkezési versenybe „kényszerül”! A bővítést ellenzők egyik fő célpontja az Amerikai Egyesült Államok volt. Alekszandr Lebegy tábornok például úgy vélekedett, hogy az USA azért erőlteti annyira a bővítést, mert ezzel is elő kívánja segíteni jelenlétének és befolyásának megőrzését Európában. Mindezek ellenére szakértői szinten teljes bizonyossággal – de vélhetően a politika alakítói is – tisztában voltak azzal, hogy: • a bővítés elkerülhetetlen, Oroszország elkésett az érveléssel és a tiltakozással, de mindent el kívántak követni azért, hogy az minél később következzék be, és Oroszország a lehető legkisebb veszteséggel, sőt, ha lehet valami „hozadékkal” kerüljön ki a bővítés körüli vitákból; • ha végbe is megy, minden bizonnyal korlátozott körű lesz, s minél hangosabban tiltakoznak, annál nagyobb az esély arra, hogy belátható időn belül elkerülhető az Oroszország számára igazi kellemetlenségeket hozó második bővítési hullám (Baltikum).12 Amennyiben a NATO a bővítést – Oroszország ellenkezése és ellenérvei ellenére – mégis végrehajtja, úgy Moszkva – a bővítés kemény ellenzőinek véleménye szerint (például Vlagyimir Lobov, aki 1991-ig a Varsói Szerződés törzsfőnöke, majd vezérkari főnök is volt ) – „kényszerpályára kerül” és ellenlépéseket „kénytelen” tenni. a) Politikai téren: • felülvizsgálják a NATO-tagországok és az újonnan bekerülők viszonylatában az eddigi orosz külpolitikát; • új szövetségi rendszert „kénytelenek” kialakítani (itt a FÁK-tól kezdve Iránon, Pakisztánon keresztül Kínáig bezárólag mindenféle variáció szóba került); • újragondolják az Oroszországi Föderáció biztonságpolitikai koncepcióját (ekkor még nincs ilyen!) és Katonai Doktrínáját; • nem ratifikálják a START–2 megállapodást és felmondják az „Oroszország számára kedvezőtlen” nemzetközi szerződéseket (CFE stb.).

12

Nacionalnaja Doktrína Rossziji (problemi i priorityeti), Moszkva, 1994. Agensztvo Obozrevatyel, 217–241. p.

22 b) Katonai téren (a fő hangsúlyt a nukleáris elrettentésre helyezik): • nem hajtják végre a START–2-ben vállalt csökkentést, illetve megsemmisítést; korszerűsítik a földi indítású TOPOL–M rakétákat; konkrét célokra programozzák az atomeszközöket (a belépők elleni fenyegetés!); • újra rendszerbe állítják (elsősorban Belaruszban, a Kalinyingrádi Különleges Körzetben és a Balti Flottánál) a harcászati atomeszközöket; • leállítják a CFE-megállapodásban vállalt csökkentéseket, s végrehajtják a szükségesnek ítélt átcsoportosításokat.13 A viták során az is egyre nyilvánvalóbbá kezdett válni, hogy Moszkva kissé eltaktikázta magát a túlzott bővítésellenességgel: • egyrészt félt a dialógustól, nehogy – megfelelő koncepció és érvrendszer hiányában – erősítse a Nyugat pozícióit, pedig valójában ezzel éppen a saját pozícióit gyengítette; • másrészt pedig túlértékelte Oroszország lehetőségeit, biztos volt a „vétójog” lehetőségében (ezt meg is ideologizálták: „amíg egy erős Oroszország csak kellemetlen partner, addig egy gyenge és elkeseredett Oroszország egyszerűen veszélyes a Nyugat számára”). Éppen ezért Oroszországnak el kellett jutnia a felismerésig: az erőviszonyok egyre inkább a kárára változnak, s megfelelő kompromisszum-készséggel a vélt vagy jogos orosz biztonsági érdekeket is jobban tudják érvényesíteni. Nem maradt más választása, mint a bővítés „elszenvedése”, tudomásul vétele és a kölcsönösen előnyös kapcsolatok keresése, esetleg intézményesítése a NATO-val, a bővítéstől függetlenül! A kapcsolat intézményesített szintre történő emeléséig azonban az orosz politikai elitnek el kellett végezni a tudományos műhelyekben és a társadalomban lefolytatott széleskörű viták összegzését, és ki kellett dolgozni azt a stratégiát, amelynek végrehajtásával a lehető legkisebb presztízsveszteség nélkül, s a lehető legnagyobb hozadékkal kerülhet ki a jövendő európai biztonsági architektúra kialakításának folyamatából, illetve az e folyamat befolyásolásából való kimaradás veszélyes helyzetéből. Az új helyzethez való alkalmazkodás első ilyen kísérleteként értékelhető az 1995 májusában megjelent, az Oroszországi Föderáció elnöke mellett működő Kül- és Védelempolitikai Tanács által kidolgozott „Oroszország és a NATO” címet viselő tanulmány.14 A tanulmányt az Oroszországi Föderáció Tudományos Akadémiája mellett működő Európa Intézet vezetője, Szergej Karaganov irányításával dolgozta ki egy munkacsoport, melynek tagjai ismert biztonságpolitikai szakértők (P. Zolotarjov, D. Trenyin, A. Kokosin és

13 14

Új Honvédségi Szemle, 1997/4 füzet, 12-13. p. A tanulmány a biztonságpolitikai szakértők körében „Karaganov-jelentés” címen vált ismerté. Eredeti címe: Rosszija i NATO, Insztyitut Jevropi, 1995.

23 mások) voltak. A dokumentum lényegében a hivatalos orosz NATO-politika alapelveit fogalmazta meg, ezért feltétlenül szükségesnek tartom részletesebb értékelését és elemzését. A dokumentum reális képet vázol a bővítés (természetesen orosz szemszögből vizsgált) okairól, a NATO és a csatlakozási igényüket bejelentett közép-európai országok érdekeiről és az Oroszországi Föderáció érdekeiről, valamint ajánlásokat fogalmazott meg a követendő stratégiát és taktikát illetően az orosz külügyi vezetés számára. A tanulmány készítői abból indultak ki, hogy Oroszország NATO-hoz való viszonyát alapvetően két körülmény határozza meg: • az Észak-atlanti Szövetség még a hidegháború éveiben jött létre, és kiemelten a Szovjetunióval való globális szembenállás kifejezésére; • a NATO 1991. novemberi római csúcstalálkozóján meghirdetett új stratégiai koncepció, valamint az 1994. januári brüsszeli csúcson beindított Partnerség a Békéért program arról tanúskodnak, hogy megvannak a feltételek – Moszkva szempontjából pedig a remény! – a Szövetség átalakítására és jellegének megváltoztatására. Ebből pedig világosan az következik, hogy Moszkva számára kulcskérdés marad: képes lesz-e átalakulni a NATO, hogyan fog lezajlani a bővítés, és milyen lesz ebben az új helyzetben a NATO és Oroszország viszonya? A dokumentum a NATO-bővítés fő okaként a Szövetség túlélésének biztosítását, a hidegháború utáni fennmaradásának igazolását jelölte meg. Másodlagos okként a hidegháborúban aratott nyugati győzelem geopolitikai kihasználását, illetve ennek következtében a Szövetség szárnyainak erősítését határozta meg. A belépni szándékozó közép- és kelet-európai országok csatlakozási törekvéseit a tanulmány érthetőnek és jogosnak tartja, és elismeri jogukat a külső és belső stabilitásra. Azt azonban már Oroszország érdekeivel ellentétesnek ítéli, hogy ez a bővítési folyamat eredményeként az orosz biztonsági érdekek sérelmére valósuljon meg. A bővítés erősen negatív pszichológiai hatással is járna az orosz társadalom számára: súlyos politikai és katonai izoláció benyomását keltené, ami kedvezőtlen belpolitikai folyamatokat indukálhat. A tanulmány készítői hangsúlyozzák: Oroszországnak nem – de Európának sem – érdeke, hogy új választóvonalak alakuljanak ki Európában; hogy megrendüljön a Nyugatba vetett, kialakulóban lévő és még meglehetősen törékeny bizalom; hogy Oroszország új fegyverkezési versenybe kezdjen, új szövetségesek után nézzen, s a NATO bővítés következtében megváltozni kénytelen orosz külpolitikában növekedjen a nukleáris elrettentés szerepe. A tanulmány az orosz külpolitikai vezetés számára a követendő irányvonalat illetően az alábbi tanácsokat adta: • a kiindulópont: a bővítés nem elkerülhetetlen; • kerülni kell még a látszatát is annak, hogy az Oroszországi Föderáció esetleges kompenzációk fejében kész lenne e kérdésben kompromisszumra;

24 • ha a bővítés végleg elkerülhetetlen, akkor mindent el kell követni annak késleltetésére; • ki kell használni, hogy egyes NATO-tagországok között véleménykülönbségek vannak, más országokon belül pedig (Spanyolország, Portugália, Görögország, Olaszország) a lakosság körében alacsonyabb a bővítés támogatottsága; • a bővítés megakadályozása, illetve késleltetése, a ratifikációs eljárásokra való befolyásgyakorlás érdekében fel kell használni az orosz diplomácia teljes eszköztárát; • az esetleges ellenlépéseket gondosan, megfontoltan kell kialakítani, illetve kezelni, és semmilyen körülmények között nem szabad blöffölni. Amennyiben a bővítés végérvényesen elkerülhetetlennek látszik, úgy azt az összeurópai biztonsági architektúra egyik alkotóelemévé kell tenni. A dokumentum készítői a bővítés alternatívájaként azt ajánlják, hogy a NATO és Oroszország, vagy az európai vezető nagyhatalmak és az USA nyújtsanak kétoldalú garanciákat a csatlakozási kérelmeiket benyújtó közép-európai országoknak biztonságuk garantálása érdekében. A Kül- és Védelempolitikai Tanács által készített jelentés nyilvánosságra hozatalát követően, még 1995 decemberében, az Oroszországi Föderáció Szövetségi Tanácsa – az orosz Parlament Felsőháza – Nyilatkozatot fogadott el a NATO keleti kibővítéséről, amelyben határozottan kijelentette: „A NATO katonai gépezetének az Oroszországi Föderáció határaihoz való közelítése komoly veszélyt jelent Oroszország politikai, gazdasági és katonai biztonsága számára”, ezért a Szövetségi Tanács határozottan tiltakozik a NATO tervezett bővítése ellen, és felhívja az érintett országok törvényhozó és végrehajtó hatalmi testületeit politikájuk felülvizsgálatára.15 Az 1995. év e kérdéskörrel kapcsolatos történéseihez tartozó fontos tény az is, hogy az Oroszországi Föderáció politikai vezetése – mintegy a bővítésben érintett közép- és keleteurópai országok „feje felett” – tárgyalásokat kezdeményezett az amerikai vezetéssel, és velük próbált megállapodni a bővítés elhalasztásáról, illetve ennek sikertelensége esetén bizonyos biztonsági garanciák megszerzéséről. A tárgyalásokon az orosz fél által előterjesztett biztonsági garanciák között szerepeltek olyan igények, mint például: • a NATO bővítéséből kizárni a balti államokat, illetve a FÁK valamennyi tagállamát; • kizárni azt, hogy az újonnan felvételre kerülő közép- és kelet-európai országok területén nukleáris vagy más tömegpusztító fegyvereket telepítsenek; • korlátozni az új tagországok területén elhelyezhető élőerő nagyságát és az egyes fegyverfajták mennyiségét; • garantálni a Kalinyingrádi Terület különleges státuszát; • biztosítani Oroszország fejlett haditechnikai eszközökhöz és technológiákhoz való hozzáférési lehetőségét; • biztosítani Oroszország hagyományos haditechnikai piacainak megőrzését.

15

Póti László: Potenciális tagból potens opponens: a NATO-bővítés egyhangú orosz vitája. Dunay Pál – Gazdag Ferenc: Az Észak atlanti Szerződés Szervezete. Tanulmányok és dokumentumok. Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Budapest, 1997, 219. p.

25 Az Egyesült Államok e tárgyalásokon világosan az orosz fél értésére adta: a bővítés bekövetkezik, de az nem jelent Oroszország számára biztonsági kockázatot, viszont annak elhalasztása az 1991-ben megkezdett demokratikus átalakítás ellenzőinek malmára hajtaná a vizet. Valami eredménye azonban mégiscsak volt e próbálkozásoknak, hiszen a határozottságáról közismert Madeleine Albright amerikai külügyminiszter – a Románia bekapcsolását szorgalmazó francia és a Szlovénia felvétele érdekében lobbizó olasz törekvéseket is figyelmen kívül hagyva – kijelentette: az USA csak Lengyelország, Csehország és Magyarország felvételét támogatja. Moszkva kemény bővítésellenes politikája számos feszültséget okozott Oroszország és a többi – főként közép- és kelet-európai – ország közötti kapcsolatokban. Az orosz politikai és katonai vezetés sorra mondta le a csatlakozási szándékukat bejelentő, de még a bővítésre egyáltalán szóba hozott országok (például Románia) politikai és katonai vezetőivel korábban egyeztetett látogatásait és találkozóit, illetve számos szakértői szintű delegációcserét is törölt „mintegy büntetésképpen a NATO-ba való törekvésért”. (Ennek keretében került sor többek között az orosz honvédelmi miniszter magyarországi, lengyelországi és romániai látogatásának a lemondására is.) 1996-ban azonban – különösen az oroszországi választásokat és Borisz Jelcin elnöki beiktatását (1996. július 3.) követően – érezhető hangsúlyeltolódás következett be a NATO és Oroszország közötti kapcsolatokban. (Az orosz hivatalos külpolitika kemény NATO-ellenes korábbi hangvételének vélhetően belpolitikai okai is voltak!). A hangsúly a kemény ellenzésről a kapcsolatkeresésre, az egyre fenyegetőbbnek látszó elszigetelődés elkerülésére és – mintegy a „bővítés tudomásulvételének áraként” –, gazdasági kompenzációk megszerzésére tevődött át. Erre az időszakra esik Oroszország bekapcsolódása a PfP-programba, valamint a NATO és az Oroszországi Föderáció közötti kapcsolatok intézményessé tétele igényének a megjelenése is. Ez utóbbit sok oroszországi, de számos nyugati biztonságpolitikai szakértő is Javier Solana 1996. március 20-i moszkvai látogatásához köti, ahol a Szövetség főtitkára a Kül- és Védelempolitikai Tanács ülésén felszólalva többek között kijelentette: „Európában, de szerte a világon új veszélyforrások és konfliktusok jelentek meg, amelyek megelőzéséhez és kezeléséhez széleskörű nemzetközi összefogásra van szükség. Ehhez egy sokkal szélesebb körű együttműködésre és egy közös stratégia kidolgozására van szükség. Ehhez pedig egy stabil, erős és demokratikus Oroszországra van szüksége a világnak!”16

16

Visztuplényije genyeralnogo szekretarja NATO na zaszedanyiji Szoveta Vnyesnyej i Oboronnoj Polityiki Rosszijszkoj Fegyeraciji. Moszkva, Szegodnya, 1996. március 22.

26 1.5. Következtetések • A hidegháború befejezését követően a NATO 1990. július 5-6-i londoni nyilatkozata világossá tette: az Észak-atlanti Szövetség nem tekinti többé ellenségnek a Varsói Szerződés tagállamait, párbeszédet ajánl, és az így kialakult helyzetben lehetőséget lát a fegyveres szembenállás – közte a nukleáris eszközök – szintjének csökkentésére. • A közép- és kelet-európai országok valódi függetlenné válásukat követően nem sokkal, csaknem egyidőben, teljesen egyértelművé tették, hogy biztonságukat egy korábbitól lényegesen különböző értékrendben, az Észak-atlanti Szerződés Szervezetében képzelik el hosszú távon biztosítani. Mindez kemény reakciókat váltott ki az Oroszországi Föderációban a politikai elit, a biztonságpolitikával foglalkozó szakértők és a közvélemény körében egyaránt. • A bővítés ellenzése az orosz hivatalos állami politika rangjára emelkedett és olyan fontos dokumentumba is bekerült, mint a Katonai Doktrína. Mindez kedvezőtlenül befolyásolta a hidegháború befejezését követően a Kelet–Nyugat közötti kapcsolatokban beindult enyhülési folyamatot és lassította a katonai szembenállás szintjének csökkentésére irányuló törekvések realizálását. • A hivatalos dokumentumokban, a biztonságpolitikával foglalkozó szellemi műhelyekben és a széles körű társadalmi vitában megfogalmazódott, a NATO keleti irányú bővítésével szembeni érvrendszer alapvetően meghatározta a csatlakozni szándékozó közép- és kelet-európai országokkal kapcsolatos orosz külpolitikai stratégiát. E stratégiának megfelelően ezekben az években – mintegy „büntetésül” a NATO-ba való törekvésért – az orosz fél az érintett országokkal nem kezdeményezett, illetve sorozatosan lemondott korábban már egyeztetett felsőszintű látogatásokat, s a szakértői szintű delegációcseréket is az orosz fél részére okvetlenül szükséges minimum szintjére csökkentette. • A bővítés körüli sokoldalú, az orosz társadalom szinte minden szféráját átfogó viták alapján arra lehet következtetni, hogy azok mögött valójában az új Oroszország új identitásának, új helyének és szerepének a keresése állt, a hidegháború befejezését követő új világrendben. • Az Oroszország és a NATO közötti kapcsolatok kialakulásától kezdve szinte mindvégig jól megfigyelhető volt Moszkvának az a törekvése, hogy olyan – lehetőleg jogi biztosítékokkal alátámasztott – intézményesített kapcsolatrendszert építsen ki a Szövetséggel, amely egyfajta garanciát is jelent az orosz biztonsági érdekek érvényesítésére.

27

2. A PARTNERSÉG A BÉKÉÉRT PROGRAM (PFP), A SZÖVETSÉG ÉS A PARTNERORSZÁGOK KÖZÖTTI GYAKORLATI KAPCSOLAT ALAPJA – NYITÁS A VOLT VARSÓI SZERZŐDÉS-TAGÁLLAMOK ÉS A SZOVJET UTÓDÁLLAMOK IRÁNYÁBAN

2.1. Az új biztonsági környezethez való alkalmazkodás: a NATO 1991. évi stratégiai koncepciójában meghatározott elvek szerinti együttműködés kialakítása Közép- és Kelet-Európa új partnerországaival a szervezet kibővítéséig A NATO 1991. évi római csúcsértekezletén elfogadott stratégiai koncepciójában a Szovjetunióval és a többi közép- és kelet-európai országgal való kapcsolatok területén a partnerség új korszakát indította el. Ez a partnerség valódi intézményesített formáját 1994. január 10-11-ét követően nyerte el, amikor az Észak-atlanti Szerződés Szervezete brüsszeli csúcsértekezletén meghirdette a Partnerség a Békéért (PfP) programot. A tagállamok állam- és kormányfői által aláírt „Felhívás”-ban a NATO deklarálta azt a szándékát, hogy a korábbinál szorosabbra kívánja fűzni kapcsolatait a közép- és kelet-európai országokkal: „Mi, az Észak-atlanti Szövetség tagországainak állam- és kormányfői, építve az északamerikai és európai szövetségesek szoros, hosszú ideje fennálló partneri kapcsolataira, elkötelezetten támogatjuk Európa egészében a biztonság és stabilitás fokozását. Ezért szorosabbra kívánjuk fűzni kapcsolatainkat a Kelet demokratikus államaival. Megerősítjük, hogy a Szövetség, a Washingtoni Szerződés 10. cikkelyében foglaltak szerint, nyitva áll más európai államok tagsága számára, amelyek helyzete lehetővé teszi, hogy elősegítsék a Szerződés elveit, és hozzájáruljanak az észak-atlanti térség biztonságához. Örömmel üdvözölnénk és várjuk a NATO-nak a Kelet demokratikus államaira kiterjedő bővülését, a fejlesztés folyamata keretében, figyelembe véve az egész Európában bekövetkező politikai és biztonsági fejleményeket. A Partnerség a Békéért programját az Észak-atlanti Tanács irányítása alatt valósítjuk meg. Ez a program új biztonsági kapcsolatot teremt az Észak-atlanti Szövetség és békepartnerei között. Az Észak-atlanti Tanács felhívással fordul a partnerállamokhoz, hogy vegyenek részt a NATO központjában működő politikai és katonai szerveknek a partnerségi tevékenységgel kapcsolatos munkájában. A békepartnerség Európa-szerte kibővíti, szélesíti, és intenzívebbé teszi a politikai és katonai együttműködést, növeli a stabilitást, csökkenti a békét fenyegető veszélyeket, szilárdabb kapcsolatokat épít ki azáltal, hogy elősegíti a gyakorlati együttműködés szellemét, és a szövetségünk alapját képező demokratikus elvek iránti elkötelezettségét.” 17 A NATO részéről ez volt az első valóban egyértelmű, hivatalos jellegű visszajelzés a közép- és kelet-európai országok csatlakozási szándékára. 17

A változó NATO. Dokumentumok 1989–1994. Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Budapest, NATO Office of Information and Press, Brussels, 1994, 299. p.

28

A programhoz csatlakozó országok vállalták, hogy a PfP keretdokumentumában előírtak szerint együttműködnek az Észak-atlanti Szerződés Szervezetével, az alábbi célok megvalósítása érdekében: • a nemzeti védelmi és költségvetési eljárások átláthatóságának megkönnyítésében, a védelmi erők demokratikus ellenőrzésének biztosításában; • olyan képesség és készültség fenntartásában, amellyel – az alkotmányos megfontolásoktól függően – hozzá tudnak járulni az ENSZ fennhatósága alatt és/vagy az EBEÉ feladatköre keretében végrehajtott műveletekhez; • a NATO-val fennálló együttműködési katonai kapcsolatok fejlesztésében a közös tervezés, kiképzés és gyakorlatok céljából, annak érdekében, hogy fokozzák a békefenntartási, kutatási és mentési, humanitárius és egyéb, a későbbiekben megállapodott műveletek végrehajtására irányuló képességüket; • hosszabb távon olyan erők fejlesztésében, amelyek alkalmasak az Észak-atlanti Szerződés Szervezete tagjainak erőivel közösen végrehajtásra kerülő műveletekre. A békepartnerségben való aktív részvétel fontos szerepet játszott a NATO bővülésének folyamatában, amelyről a Szövetség kormányai kijelentették, hogy várják és örömmel üdvözlik azt azon fejlődési folyamat részeként, amely figyelembe veszi az Európában bekövetkezett politikai és biztonsági fejleményeket. A Washingtoni Szerződés 10. cikkelye ugyanis előirányozza, hogy a Szövetség bővülhet olyan újabb európai államok taggá válásával, amelyeknek módjukban áll, hogy előbbre vigyék a Szerződés elveit, és hozzájáruljanak az észak-atlanti térség biztonságához. A partnerséghez való csatlakozáskor az államok keretdokumentumot írtak alá, amelyben elkötelezték magukat a demokratikus társadalom megőrzése és a nemzetközi jog elveinek fenntartása iránt. Megerősítették elkötelezettségüket, hogy jóhiszeműen eleget tesznek az Egyesült Nemzetek Alapokmányából és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából eredő kötelezettségeiknek: azaz egyetlen állam területi épségét vagy politikai függetlenségét sem fenyegetik, és nem alkalmaznak erőt ezekkel szemben, tiszteletben tartják a fennálló határokat és vitáikat békés eszközökkel rendezik. Ismételten elkötelezték magukat a Helsinki Záróokmány és az EBEÉ minden további okmánya mellett, és kijelentették, hogy hűek maradnak a leszerelés és fegyverzetkorlátozás terén vállalt kötelezettségeik teljesítéséhez. A keretprogram arra is lehetőséget biztosított, hogy a résztvevő államok összekötő irodát nyissanak a NATO brüsszeli központjában a Szövetséggel lefolytatandó konzultációk megkönnyítése céljából. Egészében véve a program egyik legfontosabb eleme volt az állandó konzultációs lehetőség biztosítása. A PfP programban való részvétel azzal kezdődött, hogy minden egyes résztvevő aláírta a Partnerség a Békéért Program Keretokmányát. A következő lépésként minden egyes partner Jelentkezési Dokumentumot nyújtott be a NATO-nak, amelyet kívánságra a NATO szervezeteinek segítségével dolgoznak ki. Ebben az okmányban megjelölték, hogy a partnerországok milyen körben, ütemben és szinten vesznek részt a NATO-val kialakított együttműködésben, például a közös tervezésben, kiképzésben és gyakorlatokon.

29 Az okmányban meghatározták az elérendő politikai célokat, és megjelölték, hogy milyen katonai és egyéb anyagi eszközöket bocsátanak a partnerország rendelkezésére a vállalt tevékenységek végrehajtásához. A Dokumentum alapján dolgozták ki az Egyéni Partnerségi Programot, amelyben a partnerországok vállalták, hogy rendelkezésre bocsátják a közösen kidolgozott partnerségi program megvalósításához szükséges és megfelelő személyi állományt, anyagi eszközöket, létesítményeket és képességet. Vállalták a partnerségi tevékenységben való részvételük finanszírozását, és arra törekedtek, hogy megosszák azoknak a gyakorlatoknak a költségeit, amelyeken részt vesznek. A békepartnerség munkafóruma a Politikai-katonai Irányító Bizottság lett, amely különféle formákban – vagy csak a NATO tagországok képviselőivel, vagy pedig a tagországok és a partnerek képviselőivel közösen –, rendszeres üléseket tartott a főtitkárhelyettes elnökletével, amelyeken áttekintették a partnerségi munkaprogramot és a PfPprogrammal kapcsolatosan ajánlásokat dolgozott ki az Észak-atlanti Együttműködési Tanács részére. Az együttműködési tevékenységek elősegítése érdekében a NACC partnerországait és a békepartnerségben részt vevő tagállamokat felkérték, hogy küldjenek állandó összekötőket a NATO központjába, valamint a belgiumi Monsban létesített központi Partnerségi Koordinációs Sejthez (PCC), ahol a Szövetséges Hatalmak Európai Legfelsőbb Parancsnoksága (SHAPE) működik. Az Észak-atlanti Tanács fennhatósága alatt működő Partnerségi Koordinációs Sejt feladata a Békepartnerség keretében folyó közös katonai tevékenységek összehangolása, és a partnerségi programok végrehajtásához szükséges katonai tervezés elvégzése. A PfP-n belüli tevékenység folyamatában rendkívül fontos szerepet kapott az ún. Békepartnerségi Tervező és Áttekintési Folyamat (PARP), amelynek lényege abban áll, hogy rendszeresen tervezik és értékelik azokat az erőket és képességeket, amelyek a szövetséges erőkkel közösen részt vesznek a többnemzetiségű kiképzési feladatokban, gyakorlatokon, illetve a különböző béketámogató műveletekben. A Partnerség a Békéért programnak igen fontos szerepe volt a NATO és a programhoz csatlakozott országok kapcsolatának elmélyítésében, az európai stabilitás és biztonság erősítésében. E tevékenységét a NATO alapvetően az Észak-atlanti Együttműködési Tanács szervezeti kereteit is felhasználva végezte. 1997 tavaszára azonban már megértek a feltételek a PfP program továbbfejlesztésére és szervezeti kereteinek átalakítására. Ezt a feladatot végezte el az Észak-atlanti Együttműködési Tanács 1997. május 30-án Sintrában (Portugália) tartott záróülése, amelyen értékelték a testület hatéves munkáját, és tevékenységét befejezettnek nyilvánították. Helyette megalakult az Euro-atlanti Partnerségi Tanács (EAPC), amelynek alapokmányát a NATO és a partnerországok (összesen 44 ország) külügyminiszterei jóváhagyták, s amely az együttműködés minőségileg új szakaszát indította el. Ez a dokumentum megerősítette a résztvevő államok közös elkötelezettségét, hogy erősítik a stabilitást és a békét az euro-atlanti térségben. A Partnerség a Békéért program kibővítésének legfontosabb céljai: • a PfP-program konzultációs elemének további erősítése; • a PfP-program operativitásának növelése; • a partnerek fokozottabb bevonása a PfP tervezési és döntéshozatali mechanizmusába.

30 A PfP-program kibővítésének egyik igen fontos lépése volt a PfP-törzsrészlegek létrehozása, előbb a stratégiai és regionális, majd később szubregionális szinten. A Katonai Bizottság (MC) PfP-programmal, vagy az Euro-atlanti Partnerségi Tanács tevékenységével összefüggésben megtartott ülésein a NATO-nál felállított missziók tagjaként szolgálatot teljesítő magas rangú tisztek képviselik országuk haderejét. A PfP-program operativitásának növelése érdekében a NATO elhatározta: • azok a partnerek, amelyek kívánják, részt vehetnek a NATO-tagokkal együtt az Észak-atlanti Tanács által elhatározott jövőbeni PfP-műveletekben; • kibővítik a NATO/PfP-gyakorlatok körét a szövetség új feladatainak valamennyi területére, beleértve a béketámogató műveleteket; • a partnereket bevonják a PfP-tevékenységek tervezésébe és végrehajtásába, beleértve a NATO/PfP-gyakorlatokat és egyéb PfP-műveleteket. Ennek érdekében PfPtörzsrészlegeket hoznak létre a különböző NATO-parancsnokságokon; így a partnerországok ezeken a területeken nemzetközi szerepet vállalhatnak, ezenkívül nemzetközi funkciót tölthetnek be a NATO Nemzetközi Katonai Törzsén belül felállított Partnerségi Koordinációs Sejtben (PCC), Monsban; • lehetőséget nyújtanak arra, hogy a PfP-törzsrészlegek részt vegyenek a Többnemzetiségű Összhaderőnemi Alkalmi Harci Kötelékek (CJTF) gyakorlatainak tervezésében, koncepciójának és doktrínájának fejlesztésében és műveleteiben; • a partnerországok nemzeti képviselői lehetőséget kapnak a CJTF központjaiban való részvételre; • a partnerországok nemzeti összekötő képviselői számára szélesítik a NATO központjában való tevékenység lehetőségét annak a folyamatnak a keretében, amelynek célja a hivatalosan a NATO-hoz akkreditált teljes körű diplomáciai missziók felállítása; • a NATO védelmi tervezési rendszere mintájára bővítik a békepartnerségi tervező és áttekintési folyamatot (PARP), beleértve a miniszteri irányelveket és a partnerségi célokat. Az ezzel kapcsolatos intézkedésekkel párhuzamosan tovább javítják a PARPban részt vevő országok közötti átláthatóságot. • kidolgozzák azokat a módszereket, amelyekkel elvi tekintetben bővíteni tudják a NATO biztonsági beruházási programok körét úgy, hogy azok kiterjedjenek a békepartnerségi projektekre is. A békepartnerséggel összefüggésben szélesítik a regionális együttműködési területek körét, egyebek között konzultációkat irányoznak elő a regionális biztonsági ügyekről és a gyakorlati együttműködésről.18 Az új PfP-program hatékonyságának egyik legeklatánsabb példája az albán fegyveres erők újjászervezéséhez éppen egy speciális és testreszabott, PfP egyéni partnerségi program

18

NATO Kézikönyv. Jubileumi kiadás. Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Budapest, NATO Információs és Sajtóiroda, Brüsszel, 1999.

31 keretein belül nyújtott segítség. Ugyancsak fontos szerepet töltött be a PfP-program segítségével az EAPC keretein belül megvalósuló békefenntartó tevékenység is, amely jelentős mértékben járult hozzá – és járul hozzá jelenleg is – a volt Jugoszlávia területén a NATO irányítása alatt végrehajtásra kerülő béketámogató műveletek sikeréhez. A PfP-programban való részvétel jó alkalmat teremtett arra is, hogy a csatlakozni kívánó közép- és kelet-európai országok közvetlenül és alaposabban megismerjék az Északatlanti Szerződés Szervezetének belső struktúráját, követelményrendszerét, működésének alapelveit és rendjét, a politikai és katonai szervezetek munkamódszereit, a tagállamok jogait és kötelezettségeit, vagyis mindazt, amire a tagság elnyerését követően nagy szükségük lesz, és ami elősegítheti a Szövetséghez történő zökkenőmentesebb csatlakozásukat. A közép- és kelet-európai országok csatlakozási folyamatában komoly szerepet kapott az 1995. szeptember 28-án napvilágot látott „Tanulmány a NATO bővítéséről” című dokumentum. A NATO vezetése a Tanulmányban a hidegháború befejezését követően első ízben fogalmazta meg a Szövetség keleti irányú bővítésének célját: „Amikor a NATO, az Észak-atlanti Szerződés 10. cikkelyének előrelátható rendelkezése értelmében és az 1994. januári brüsszeli csúcstalálkozó megerősítése szerint meghív más európai országokat, hogy legyenek szövetségesei, csupán további lépést tesz a szövetség alapvető célja, az egész euro-atlanti térség biztonságának és stabilitásának az átfogó európai biztonsági rendszerben történő növelése felé. A NATO kibővítése a közös védelem és az európai illetve euro-atlanti intézményekbe történő integráció előnyeit kiterjeszti az új tagokra. A közös védelem és az integráció előnyeinek érvényesülése azért fontos, mert védi az új tagok további, demokratikus fejlődését. Újabb országoknak a meglévő értékek és intézmények összességébe történő integrálásával, a NATO bővítése megvédi valamennyi tagállamában a szabadságot és biztonságot az Észak-atlanti Szerződéssel és a Londoni Deklarációval összhangban, az ENSZ Alapokmányának megfelelően, így a NATO alapvető biztonsági céljainak teljesítése és új tagoknak az európai és euro-atlanti intézményekbe történő integrálása összhangban van a bővítési folyamat egymást kiegészítő céljaival, a szövetség stratégiai koncepciójával.”19 A Tanulmány hat fejezetben taglalja a Szövetség bővítésével kapcsolatos NATOálláspontot. Az első fejezet a bővítés céljával és alapelveivel foglalkozik. Ez utóbbiaknál külön taglalja a bővítés Szövetséget érintő kérdéseivel, illetve az új tagok kötelezettségeivel kapcsolatos alapelveket. Külön is érdemes kiemelni ebből, hogy a bővítés a csatlakozni kívánó országok számára is több lesz egy egyszerű felvételi aktusnál: „A kollektív védelemhez való hozzájárulás jelenlegi megoldásainak tükrében a szövetségesek tudni akarják, hogy a potenciális tagállamok hogyan szándékoznak hozzájárulni a NATO kollektív védelméhez, és minden szempontból részletesen fel fogják tárni ezt a kérdést a felvételi tárgyalásokat megelőző kétoldalú párbeszédek során.”20 A második fejezet arra keres választ: miként biztosítható az, hogy a közép- és keleteurópai országok csatlakozása révén, egy egész Európát átfogó biztonsági rendszer részeként, 19

Tanulmány a NATO bővítéséről. (Nem hivatalos fordítás.) Magyar Köztársaság Katonai Felderítő Hivatal (MK KFH), 1995. 2. p. 20 Ugyanott, 5. p.

32 tovább erősödjön az egész euro-atlanti térség stabilitása és biztonsága. Milyen a kapcsolat a NATO-bővítés és a többi európai biztonsági intézmény (EBESZ, EU, NYEU) között, s milyenek legyenek a NATO és Oroszország közötti kapcsolatok: „A NATO bővítésére az európai együttműködés és biztonság jelenleg zajló evolúciójának egyik elemeként kerül majd sor. A NATO bővítését úgy kell értelmezni, hogy az csak az egyik fontos eleme egy széles európai biztonsági rendszernek, mely túlhaladja, és elavulttá teszi a »választóvonalak« elvét Európában.”21 Ugyancsak ebben a fejezetben igen fontos az a megállapítás a NATO-ról, amely kimondja, hogy a Szövetség fontos fórumot jelent a közös értékeket valló szövetségesek közötti politikai konzultációk számára, és egyedülálló katonai képességekkel rendelkezik a biztonsági kihívásokra adandó válaszhoz. Figyelemre méltó annak a hangsúlyozása is, hogy a NATO bővítése az Európai Unió bővítésével párhuzamos és azt kiegészítő folyamat, mert a két szervezet azonos stratégiai érdekeket képvisel, és egyformán komplex módon értelmezik a stabilitást és a biztonságot, és együttes hozzájárulást jelentenek az európai biztonsági rendszer erősítéséhez. Az Oroszországgal tartandó kapcsolatokkal összefüggésben a tanulmány egyik igen lényeges eleme az a megállapítás, hogy: „Oroszország Európa stabilitásának és biztonságának fontos alkotórésze… A Szövetség véleménye szerint kívánatos a NATO – orosz kapcsolatok továbbfejlesztése, mely részét alkotja az együttműködésen alapuló európai biztonsági rendszer létrehozására irányuló átfogó megközelítésünknek. A NATO és Oroszország között a PfP-n túlmutató új kapcsolataink keretében párbeszéd kezdődött e kapcsolatok jövőbeni irányairól. A párbeszéd célja, hogy ez év végére kialakuljon a NATO – orosz kapcsolatok politikai kerete, mely meghatározza a biztonsági együttműködés, továbbá a közös politikai konzultációk fejlesztésének alapelveit. Egy erősebb NATO – orosz kapcsolat az új, befogadó és átfogó európai biztonsági struktúra egyik alapköve kell, hogy legyen. A NATO és Oroszország közti együttműködés hozzájárulhat a hidegháború időszakából visszamaradt esetleges bizalmatlanság oldásához, és elősegítheti annak biztosítását, hogy Európa soha többé ne szakadjon ellenséges táborokra. A NATO – orosz kapcsolatok ilyen értelmű továbbfejlesztése és a későbbiekben esetleges formalizálása többé-kevésbé párhuzamosan kell, hogy történjen a NATO saját bővítésével, az európai stabilitás és biztonság további erősítésére vonatkozó célkitűzés jegyében. E bővített kapcsolatrendszer tartalma és formája a NATO és Oroszország közti párbeszéd keretei között kerül meghatározásra. (…) Ugyanakkor a NATO döntéseit illetően egyetlen nemtagországnak sem lehet vétójoga vagy fenntartási joga, és a Szövetség nem lehet alárendeltje egyetlen más európai biztonsági intézménynek sem.”22 A harmadik fejezet arra ad választ, hogyan tud a NACC és a Partnerség a Békéért program konkrétan hozzájárulni a bővítés folyamatához: „A PfP a tervezésen, a közös gyakorlatokon és más tevékenységeken keresztül (beleértve szemináriumokat, a napi rendszeres jelenlétet Brüsszelben és Monsban) a lehetséges új tagok egyre inkább megismerkednek a szövetség működésével, beleértve a 21 22

Tanulmány a NATO bővítéséről. (Nem hivatalos fordítás.) MK KFH, 1995, 6. p. Ugyanott, 9-10. p.

33 politikai irányvonal kidolgozását, a békefenntartást és a válságkezelést. A lehetséges új tagok elkötelezettségének mértéke a szövetség közös alapelvei és értékei iránt lemérhető a nemzetközi ügyekkel kapcsolatos állásfoglalásaikból és a vonatkozó EBESZ kötelezettségek tiszteletben tartásából. A PfP-ben való részvételük újabb fontos eszköze elkötelezettségüknek, a közös védelemhez való hozzájárulásuk mértékének. A lehetséges új tagok számára a Békepartnerség mind politikai, mind katonai szempontból hozzájárul a tagságra való felkészüléshez, megismerteti őket a szövetség struktúrájával és eljárási módjaival, elmélyíti a tagsággal járó jogokkal és kötelezettségekkel kapcsolatos ismeretanyagukat. A Békepartnerség segítségükre van a partnerországoknak abban is, hogy azokat a szükséges védelmi igazgatási reformokat végrehajtsák, amelyek szükségesek a demokratikusan ellenőrzött katonai szervezet kialakításához. Olyan folyamatokról és mechanizmusokról van szó, mint az átlátható védelmi tervezés, erőforrás gazdálkodás és költségvetés, megfelelő törvényhozás, valamint a parlamenti és a nyilvánosság felé történő beszámolási kötelezettség. A Békepartnerség elősegíti a lehetséges új tagokat abban is, hogy jól megalapozott demokratikus felelősséget és gyakorlatot hozzanak létre, és demonstrálják elkötelezettségüket a nemzetközileg elfogadott viselkedési normák iránt. A Keretdokumentum révén a Békepartnerség ugyancsak eszközéül szolgál a szövetséges erőkkel való interoperabilitás elősegítésének és megteremtésének oly módon, hogy a lehetséges új tagállamokkal megismerteti az interoperabilitás fontos elemeit.”23 A negyedik fejezet azt vázolja, hogyan lehet biztosítani a bővítés révén a NATO hatékonyságának növekedését, a közös védelemből fakadó, a békefenntartó és egyéb feladatok végrehajtására való képességének megőrzését, a Washingtoni Szerződés alapelveinek és céljainak megerősítését. A tanulmány világosan kimondja: a bővítés realizálása esetén is biztosítani kell, hogy a Szövetség megőrizze katonai hitelességét, teljesíteni tudja valamennyi – így a Washingtoni Szerződés 5. cikkelye szerinti – kötelezettségét. Ezért például többek között figyelembe kell venni a stratégiai környezetet, a potenciális új tagok előtt álló lehetséges kockázatokat, a csatlakozni kívánók fegyveres erőinek képességeit és interoperabilitását, valamint az érintett ország és a szövetségesek hozzáállását az idegen csapatok adott ország területén történő állomásoztatásához. A NATO-nak pedig biztosítani kell, hogy az új tagok területe elérhető legyen a Szövetség erői számára, akár megerősítés, akár válságkezelés, akár pedig gyakorlatok végrehajtása céljából. A fejezet több fontos területen részletesen meghatározza a leendő tagok kötelezettségeit a kollektív védelemben való részvétel, a haderőstruktúra alakításával kapcsolatos főbb elvek megvalósítása, a vezetési rendszerekkel szemben támasztott követelmények, a kiképzésfelkészítés, illetve a költségvetési hozzájárulás elveinek vonatkozásában. Különösen figyelemre méltó ez utóbbi, „kényesnek tartott” területtel kapcsolatos egyértelmű állásfoglalás: „Pénzügyileg az új tagokkal szembeni elvárás, hogy kezdettől fogva járuljanak hozzá valamennyi új tevékenységhez a Biztonsági Beruházási Programon belül. (…) Fontos, hogy a potenciális új tagok teljes mértékig tudatában legyenek, hogy jelentős pénzügyi kötelezettségekkel kell szembenézniük, amikor csatlakoznak a Szövetséghez.”24 23 24

Tanulmány a NATO bővítéséről. (Nem hivatalos fordítás.) MK KFH, 1995, 14. p. Ugyanott, 22. p.

34 Az ötödik fejezet az új tagok lehetséges jogait és kötelezettségeit veszi számba politikai, katonai és jogharmonizációs területeken. Ennek során jelzi, hogy az új tagok a jelenlegi tagokkal megegyező jogú tagok lesznek, éppen ezért a kötelezettségeik is ugyanazok, mint a régieké. Nincs merev felvételi kritériumlista, de a legfontosabbakat felsorolja. Így például megemlíti a Washingtoni Szerződésben foglalt alapelveknek való megfelelést, a demokráciát, az egyéni szabadságot és a jogállamiságot, illetve többek között: „A NATO elfogadása, mint a hasonló gondolkodású nemzetek egyesüléséből a közös védelem és a béke és biztonság megőrzésére létrejött közösségé, amelyben minden nemzet hozzájárul a biztonsághoz és a védelemhez, amiből az összes tag részesül.”25 Végezetül a tanulmány hatodik fejezete a Szövetség kibővítésének módozatairól, illetve technikai jellegű kérdéseiről szól. A „Tanulmány a NATO bővítéséről” című dokumentum óriási jelentőséggel bírt a Szövetség keleti irányú kibővítésének folyamatában, mert: • a Szövetség egyes országain belül folytatott vita ellenére egyértelműen kifejezésre juttatta a NATO bővítésére irányuló brüsszeli szándékot; • világosan megfogalmazta a bővítés célját; • vázolta a Szövetség bővítésének legfontosabb alapelveit; • megfogalmazta a csatlakozni kívánó új tagjelöltekkel szembeni politikai és katonai elvárásokat; • üzenetértékkel bíró jelzést adott a bővítés legnagyobb opponense, Oroszország részére, amelyből egyértelművé vált: a bővítés nem Moszkva ellen irányul, Oroszországnak párbeszédet, együttműködést és a jelentőségének megfelelő szintű részvételi lehetőséget kínált az európai biztonsági struktúrák formálásában. Az Észak-atlanti Szövetség új stratégiai koncepciójának megvalósítása és a szervezet kibővítésének következő fontos állomása a NATO-tagállamok külügyminisztereinek 1996. június 3-án Berlinben tartott értekezlete volt, ahol végre megtörtént a csatlakozási szándékukat bejelentett közép- és kelet-európai országok számára oly fontosnak tartott csúcstalálkozó helyének és időpontjának kijelölése: Madrid 1997. július 8-9. Az értekezlet mindenki számára világossá tette, hogy ezen a csúcstalálkozón megtörténik a csatlakozásra kijelölt országok első csoportjának meghívása a NATO tagjai sorába. A kérdés csupán az volt, hogy „első körben” vajon hány országot hívnak meg, és hogy Magyarország benne lesz-e ebben? 26

25

Ugyanott, 23. p. Abban az időben moszkvai véderő, katonai és légügyi attaséként magam is átéltem ezt az izgalmat, ami Magyarországon természetesen fokozottabban volt érezhető, hiszen óriási volt a tét: vagy sikerül ezzel egy lépéssel közelebb jutnunk és fokozatosan felzárkózunk Európához, vagy várhatjuk a ki tudja mikor érkező „második kört”. Onnan nézve bizakodóbb voltam, és jónak ítéltem hazánk esélyeit, hiszen „visegrádi” kollégáimmal együtt ekkor már a NATO-tagországok katonai attaséinak megkülönböztetett figyelmét élveztük tevékenységünk során. Csaknem minden találkozásunk alkalmával – főként német, holland és amerikai kollégáim – biztattak: biztosan benne lesztek az első csoportban! A fogadó ország közvéleménye is ezzel számolt, s talán az ismert „hármas" közül éppen Magyarország tagsága zavarta a legkevésbé Moszkvát, ami geopolitikai helyzetünkből adódóan érthető is volt.

26

35 A berlini külügyminiszteri értekezlet másik fontos döntését a Többnemzetiségű Összhaderőnemi Alkalmi Harci Kötelék (CJTF)27 koncepció meghirdetése jelentette, amelynek lényege az volt, hogy a Szövetség a békeműveletekkel, válságkezeléssel, konfliktus-megelőzéssel, illetve humanitárius segítségnyújtással kapcsolatos műveletekben is részt vállal a jövőben. A feladatokat – az ENSZ Biztonsági Tanácsának mandátuma alapján, az Európai Unióval, az EBESZ-el és a Nyugat-európai Unióval együttműködve – az Északatlanti Tanács határozta meg. A CJTF gyakorlati alkalmazása során az időszakosan (alkalmilag, egy adott feladat végrehajtására), a tagországok és az együttműködő partnerországok kijelölt erőiből (a végrehajtandó feladat függvényében) létrehozott, általában megerősített zászlóalj – hadtest erejű kötelék képes kell, hogy legyen a Szövetség határain kívül, vagy azok közvetlen közelében a fentiekben felsorolt műveletek végrehajtására a szárazföldön, levegőben és vízen egyaránt. Az adott műveletben való részvételre felajánlott erők (kötelék) felkészítését a NATO Katonai Bizottsága megbízása alapján létrehozott Összhaderőnemi Tervező Törzs által elkészített alkalmazási terv alapján a már meglévő, különböző NATO-parancsnokságok bázisán létrehozott CJTF törzsek végzik. A CJTF-feladat végrehajtására kijelölt erők részt vehetnek: • békeműveletekben; • katonai műveletekben; • nem háborús műveletekben. A kijelölt erők alkalmazhatók: a tagállamok érdekeinek védelmére, bármelyiküket ért támadás esetén; válságok kialakulásának, kiterjedésének megakadályozására, válságkezelés, konfliktus-megelőzés céljából a Szövetség határai mentén; békefenntartó, békekikényszerítő műveletek végrehajtására, vagy a kedvező feltételek megteremtésére; konfliktusban álló felek szétválasztására és a tűzszünet megteremtésére és betartására; kijelölt területek védelmére, őrzésére, fegyverzetellenőrzésre a békefenntartás folyamán; humanitárius segítségnyújtásra; kutató és mentő feladatok végrehajtására, valamint civil hatóságok tevékenységének katonai támogatása céljából.28 A CJTF-koncepció e fejezete azért érdemel említést, mert annak gyakorlati megvalósításában széles körű együttműködésre nyílott lehetőség a tagországok, a csatlakozásra váró közép- és kelet-európai országok, továbbá a békepartnerségben részt vevő partnerországok katonai alakulatai között. Mindez nagy lehetőséget nyújtott a tagságra felkészülő országoknak a NATO alkalmazási elvek megismerésére, az együttes tevékenységben való „megmérettetésre”, a gyakorlati együttműködési készségek megszerzésére, az interoperabilitás javítására. Az Észak-atlanti Tanács 1997. július 8-án Madridban megtartott értekezletén történelmi döntés született: a Szövetség állam- és kormányfői felkérték a Cseh Köztársaságot, a Magyar Köztársaságot és a Lengyel Köztársaságot, hogy kezdjenek tárgyalásokat a NATO-val a csatlakozásról.

27 28

CJTF=Combined Joint Task Forces. Kőszegvári Tibor – Szternák György – Magyar István: A XXI. századi hadviselés. Egyetemi jegyzet, Budapest, 2000.

36 A három meghívott közép- és kelet-európai ország 1997 szeptemberében kezdte meg a csatlakozási tárgyalásokat a NATO-val. E tárgyalások célja az volt, hogy tisztázza a csatlakozással kapcsolatos menetrendet, az ebből adódó feladatokat, a Szövetség elvárásait, ezen elvárásokat megfogalmazó főbb NATO-dokumentumokat, s hogy a felvételre váró országok megfelelően fel tudjanak készülni, ki tudják alakítani azokat a struktúrákat és képességeket, amelyek nélkülözhetetlenek a csatlakozáshoz szükséges szervezeti és szellemi kompatibilitás eléréséhez. Emellett a tárgyalások folyamán vállalniuk kellett, hogy a korábban különböző fórumokon megerősített szándékaikat, a csatlakozással kapcsolatosan pontosított politikai, katonai, jogi, biztonsági és pénzügyi kötelezettségeiket is teljesíteni fogják. Ennek megfelelően a csatlakozási tárgyalásokon résztvevő magyar delegáció29 a madridi csúcstalálkozót követően elfogadott parlamenti határozat szellemében megerősítette, hogy Magyarország teljes mértékben kész vállalni a NATO-tagsággal járó politikai és jogi kötelezettségeket, elfogadja a Szövetség Stratégiai Koncepciójában foglaltakat, kész és képes a béke és a biztonság fenntartása érdekében végzett kollektív tevékenységben való részvételre és ahhoz történő hozzájárulásra. Magyarország megérti és elfogadja a NATO döntéshozatalának alapját képező konszenzus elvét és gyakorlatát, kész e konszenzus folyamatának kialakításában aktívan részt vállalni, beleértve a Szövetség további bővítésének kérdéseit is. Magyarország részesedni kíván a szövetségi kötelezettségek, a felelősség és az előnyök teljes köréből, illetve lehetőségeihez képest részt kíván vállalni a Szövetség közös terheiből. A tárgyalásokon megfogalmazódott az az igény, hogy az új tagországok katonai erővel is hozzá kell hogy járuljanak a Szövetség közös védelmi képességeihez. Ennek megfelelően a magyar delegáció megerősítette azt a szándékot, hogy Magyarország részt kíván venni a Szövetség kollektív védelmi tervezésében és integrált katonai struktúráiban, és teljesíteni kívánja az interoperabílitási célkitűzéseket. A tárgyalásokon megerősítést nyert, hogy Magyarország hiteles védelmi képességeket kíván fenntartani, kész részt vállalni a Szövetség katonai misszióinak teljes köréből, haderejének döntő részét a Szövetség kollektív védelméhez kapcsolódó feladatokra a NATO-nak alárendelni. Összességében: Magyarország a NATO teljes jogú tagja kívánt lenni! Ugyanakkor a NATO-tagságra történő felkészülés Magyarországra nézve azt is jelentette, hogy nekünk magunknak kell kialakítani azt a védelmi koncepciót és azt a haderőstruktúrát, amellyel képesek leszünk megfelelő részt vállalni a NATO kollektív védelmi rendszerében. Ezért is vált többek között égetően szükségessé egy nemzeti biztonsági stratégia, és vele együtt egy nemzeti katonai stratégia megfogalmazása! A csatlakozási tárgyalások mellett a magyar NATO-tagság felé vezető úton a következő fontos lépés az 1997. november 16-án megtartott népszavazás volt, amelyen a részt vevő lakosság döntő többsége (85%!) szavazott a csatlakozás mellett. A népszavazást követően Kovács László külügyminiszter elküldte a NATO főtitkárának azt az ún. szándéklevelet, amelyben Magyarország hivatalosan jelezte csatlakozási szándékát. Ezt követően az Északatlanti Szerződés Szervezete 1997. december 18-19-én megtartott külügyminiszteri értekezletén – immár a három csatlakozni kívánó közép- és kelet-európai ország külügyminisztereinek jelenlétében – aláírták a Cseh Köztársaság, a Lengyel Köztársaság és a Magyar Köztársaság csatlakozásáról szóló jegyzőkönyveket. 29

A magyar delegáció vezetője Somogyi Ferenc, a külügyminisztérium államtitkára volt, a Honvédelmi Minisztériumot a küldöttségben Dr. Gyarmati István helyettes államtitkár, Martinusz Zoltán főosztályvezető és Fodor Lajos altábornagy, a vezérkari főnők első helyettese képviselték.

37 A csatlakozási jegyzőkönyv aláírása után megkezdődött egy hosszú, csaknem egy teljes évig tartó ratifikációs folyamat, amely 1998. december 1-jén zárult, amikor is 16. tagállamként Hollandia is ratifikálta a csatlakozási dokumentumokat. 1999. január 29-én megérkezett Javier Solana főtitkár Martonyi János külügyminiszterhez írott levele, amelyben meghívta Magyarországot a NATO-hoz való csatlakozásra, s egyúttal felkérte hazánkat a csatlakozási okirat letétbe helyezésére. Ezzel egyidőben ugyanilyen tartalmú levelet kapott a cseh és a lengyel külügyminiszter is. Magyarországnak a NATO-tagság elérésére irányuló szilárd eltökéltségét bizonyította az Országgyűlésnek az 1999. február 9-ei ülése, amelyen óriási többséggel (96%) – 330 igen, 13 nem és 1 tartózkodással – elfogadták a Magyar Köztársaságnak az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez való csatlakozásáról, illetve a Szerződés kihirdetéséről szóló törvényt, amelyet Göncz Árpád köztársasági elnök másnap már alá is írt. A parlamenti vitában elhangzott érvelések egyértelművé tették: Magyarország nem azért akar csatlakozni a NATO-hoz, mert a közvetlen környezetében biztonságát veszélyeztető fenyegetést érez, hanem azért, mert a megváltozott biztonságpolitikai környezetben ebben látja az ország jövőbeni stabilitásának, biztonságának, és gazdasági fejlődésének elengedhetetlen feltételét, s az európai országok közösségéhez való tartozásának egyetlen lehetséges útját. A közép- és kelet-európai országok – közte hazánk – NATO-hoz történő csatlakozásának folyamata 1999. március 12-én teljesedett ki, amikor az Amerikai Egyesült Államok Missouri államában található Independence-ben Csehország, Lengyelország és Magyarország külügyminiszterei letétbe helyezték a csatlakozási okmányokat az amerikai kormánynál.

2.2. A PfP-program fogadtatása Oroszországban és a FÁK-tagállamokban, a programmal, illetve a bővítéssel kapcsolatos vélemények a társadalom és a politika különböző szféráiban Kezdetben az orosz politikai vezetés – különösen Kozirjev külügyminiszter – meglepően pozitívan állt a PfP-programban való orosz részvételhez. A Békepartnerséghez való orosz csatlakozástól ugyanis azt remélték, hogy ezzel sikerül késleltetni a bővítési folyamatot és Moszkva időt tud nyerni. Ezt a szándékát az orosz külügyi vezetés azonban nem kommunikálta kellően, s ennek következtében egyre-másra jelentek meg a nyilvánosság előtt a neves politikusok és biztonságpolitikai szakértők PfP-programmal szembeni fenntartásai. Moszkva első ilyen jellegű – informális fórumon30 elhangzott – meglehetősen elutasító, negatív hangvételű reagálása adta meg a későbbi viták alaphangját. A program ellen fellépők legfőbb érvei az alábbiak voltak:

30

1994 februárjában a Politikai és Nemzetközi Kutatások Központjában (Moszkva, Proszpekt Mira 34.) a PfPről tartottak nemzetközi konferenciát, amelyen von Moltke főtitkárhelyettes próbálta győzködni a vendéglátókat a PfP előnyeiről, akik közül a Külügyminisztériumot egy főosztályvezető, a Védelmi Minisztériumot Leonyid Ivasov vezérezredes képviselte, a „független szakértők” legismertebbje pedig az a Lobov tábornok volt, aki korábban a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erők Törzsének főnöke tisztét töltötte be.

38 • a NATO ezt a lehetőséget arra kívánja felhasználni, hogy belelásson az orosz védelmi költségvetésbe; • nem engedhető meg, hogy NATO-katonák PfP ürügyén orosz földre lépjenek; • a programba bekapcsolódó FÁK-tagállamok „kedvet kapnak” a csatlakozásra, s ezáltal az eredeti három ország helyett a többszörösére növekszik a jelentkezők száma, s ez sérti Oroszország közvetlen biztonsági érdekeit; • az Oroszországnak felajánlott együttműködési lehetőség nem kezeli Moszkvát – a valódi státuszának megfelelően – kiemelten. A hidegháború befejeződése óta a NATO az Oroszországgal való konstruktív, együttműködési kapcsolatok fejlesztését a biztonság és stabilitás kulcsfontosságú elemének tekintette, ezért az Észak-atlanti Együttműködési Tanács (NACC) keretében 1991-ben kialakult együttműködésükből kiindulva minden eszközzel igyekezett Moszkvát rávenni a Partnerség a Békéért programjához való csatlakozásra. Oroszország – hosszas belső viták után – úgy döntött, hogy csatlakozik a békepartnerségi programhoz. 1994. június 22-én Kozirjev külügyminiszter Brüsszelben aláírta a PfP Keretdokumentumát. A NATO és Oroszország megállapodtak abban is, hogy a PfP keretében előirányzott tevékenységeken túl széles körű, kibővített párbeszédet és együttműködést valósítanak meg. A szövetség 16 tagországának és Oroszország képviselőinek részvételével tartott üléseket (az ún. 16+1 üléseket) miniszteri, nagyköveti és szakértői szinten rendezték, amelyeken kölcsönös tájékoztatást adtak, és konzultációt folytattak a mindkét felet foglalkoztató kérdésekről. Az együttműködés fejlesztésére kijelölt területek magukban foglalták a békefenntartást, az ökológiai biztonságot, a tudományos és a humanitárius témákat. Az Oroszországon belüli kételyek oszlatása és a közvélemény tájékoztatása területén is történtek kezdeményezések. Így intézkedéseket irányoztak elő annak érdekében, hogy Oroszországban jobban megismerkedjenek a NATO-val. Még ugyanebben az évben (július 5-én) Oroszország átadta Brüsszelnek a PfP jelentkezési okmányát. Már a Békepartnerség keretein belül került sor 1994. szeptemberében – első ízben orosz területen! – egy olyan gyakorlatra, amelyen a békefenntartással kapcsolatos kiképzési feladatok végrehajtását gyakorolták – a Szibériai Katonai Körzet egyik gyakorlóterén – amerikai és orosz alegységek. Új dimenzióval bővítette a fejlődő NATO – orosz békepartnerséget az a szoros és hatékony együttműködés, amely Oroszország és a NATO között alakult ki az 1995-ben Bosznia–Hercegovináról megkötött megállapodás katonai vonatkozásainak megvalósításában. Ennek keretén belül orosz katonák vettek részt a szövetséges és más partnerországok kontingenseivel együtt a NATO által vezetett nemzetközi béketeremtő erőben (IFOR), majd azt követően a stabilizációs erőben (SFOR). Mindez kézzelfoghatóan demonstrálta azt is, hogy a NATO és Oroszország hatékonyan tud együttműködni az európai kooperatív biztonság kiépítésében, de elősegítette a két fél egymással szemben még jól érzékelhető bizalmatlanságának eloszlatását is. Az orosz alakulatok boszniai részvételét a SHAPE-hez

39 küldött orosz tisztek készítették elő, akik komoly szerepet játszottak a Szövetséggel való munkakapcsolat kialakításában. De más területeken is születtek kezdeményezések. 1996. március 20-án – a Partnerség a Békéért program keretében – emlékeztetőt írtak alá a polgári veszélyhelyzet-tervezésről és katasztrófa-készültségről a NATO és az Oroszországi Föderáció polgári védelemért, szükségállapotért és a természeti katasztrófák következményeinek felszámolásáért (EMERCOM) felelős minisztériuma között. Az egyezmény utalt az Oroszországi Föderáció azon elkötelezettségére, hogy e téren fejlessze az együttműködést a NATO-országokkal. E széleskörű és újszerű, az orosz politikai és katonai elit, de szinte az egész orosz társadalom számára korábban elképzelhetetlennek tartott kapcsolatrendszer heves vitákat váltott ki Oroszországban. E viták alapvetően négy közegben voltak igazán nyomon követhetők: a politikai elit, az erőszakszervezetek, a tudományos és biztonságpolitikai intézmények, valamint a közvélemény szférájában. A politikai elit körében, Andrej Kozirjev külügyminiszterrel az élen volt egy pozitív mag, akik – politikai és (főként) gazdasági megfontolásokból egyaránt – támogatták a partnerséget: „Szeretném máris világosan leszögezni az álláspontomat: a partnerségnek nincs alternatívája. Ha lemondanánk róla, az minden valószínűség szerint azt jelentené, hogy elveszítjük az előttünk álló kettős feladat megoldásának történelmi esélyét. Az egyik feladat: a világ felé nyitott, demokratikus orosz állam megteremtése, a másik pedig az instabil, posztkonfrontativ világ stabilizálása és demokratizálása. E célok elérése mind Oroszország, mind a Nyugat számára létfontosságú, egyrészt közös demokratikus meggyőződésünk folytán, másrészt azért, mert a demokratikus nagyhatalmak hosszú távú nemzeti és állami érdekei nemhogy nem állnak ellentétben egymással, hanem a nemzetközi kérdések túlnyomó többségében éppenséggel kiegészítik egymást.”31 Kozirjevéket az erős, független és demokratikus Oroszország megteremtésének gondolatán kívül az is a Partnerség a Békéért program – és általában a Nyugattal való partnerség – felé szorította, hogy egyrészt ezért cserébe gazdasági támogatást vártak a NATO vezető hatalmaitól, de különösen az Egyesült Államoktól és Németországtól, másrészt pedig komolyan tartottak az ultranacionalista erők térnyerésétől és egy kommunista visszarendeződés veszélyétől. Megítélésük szerint Oroszország két lehetőség közül választhat: vagy vállalja a rengeteg küzdelemmel és nehézséggel járó reformokat, vagy a szélsőségek valamelyik formája felé csúszik az ország. Ezzel együtt a NATO-hoz való viszonyt illetően – a partnerségen túlmenően – már ez a csoport is visszafogottabb, és kimondottan bővítés ellenes volt: „Ami a NATO-t illeti, a Partnerség a Békéért program jelen pillanatban megfelel az Oroszország és a szövetség közti közeledés igényének. Ez a program azonban nem adhat alapot arra, hogy a szövetség politikájával a NATO-centrizmust ösztönözze, vagy a 31

Andrej Kozirjev: A partnerségi stratégia – és akiknek nem kell. Doktrínák és alternatívák. Az orosz külpolitikai gondolkodás: 1992–1998. Alkotmány- és Jogpolitikai Intézet, Budapest, 1998, 20. p.

40 csatlakozásra türelmetlenül váró jelöltek NATO-mániáját táplálja. Ennek folytán ugyanis mind a NATO-centristák, mind a NATO-tagságra törekvők elkezdik lázasan keresni a bizonyítékokat arra, hogy az orosz vezetés úgymond a nacionalista ellenzék igényei szerint változtatja meg külpolitikáját. Ezzel azonban éppenséggel a számukra oly félelmetes nacionalista ellenzék kezére játszanak ahelyett, hogy komoly elemzés alá vetnék az összeurópai biztonság kérdéseit, s hogy Moszkvával is tárgyalnának a megoldás módozatairól.”32 Magyarország – valamint a többi közép- és kelet-európai ország – NATO-hoz való csatlakozási szándékának megjelenését a Varsói Szerződés és a Szovjetunió felbomlása utáni helyzetben a Kozirjev és a „zapadnyikok” köré csoportosuló, politikailag képzettebb réteg – ide sorolható még a hadiipari vállalatok vezetésének nagyobbik része – Oroszország helytelen Közép-Európa politikájával, pontosabban e politika, vagy a térségre vonatkozó koncepció hiányával magyarázta. Ugyanakkor a FÁK-államok vonatkozásában már azt szorgalmazták, hogy a nyugati partnerek méltányolják és támogassák Oroszország különleges szerepét és felelősségét a posztszovjet térségben, valamint bejutását az áruk és a fejlett technológiák nyugati piacára. A politikai elit másik csoportját a NATO és a Nyugat minden kezdeményezését, így a PfP-t is gyanakvással fogadó, a bővítést kategorikusan ellenzők Jevgenyij Primakov – aki volt a Külső Hírszerzés vezetője, külügyminiszter, majd miniszterelnök – köré csoportosuló tábora alkotta: „…jelen pillanatban, a konfrontatív világrendről a demokratikus rendszerre való áttérés időszakában, még nem alakult ki a nemzetközi kapcsolatok jellege. Holott épp e sajátosságtól függ majd, hogy milyen adottságaink és lehetőségeink lesznek a posztkonfrontativ korszak újfajta vesztőhelyeinek, fenyegetéseinek és kihívásainak leküzdésére. Nem engedhetjük meg, hogy a korábbi arcvonalak helyére új megosztottság lépjen. Az orosz külpolitika e rendkívül fontos feladata eleve meghatározta azt is, hogy egyértelműen negatívan fogadtuk azt az elképzelést, hogy a NATO az immár szétesett Varsói Szerződés térségére is kiterjeszti működését, illetve azokat a kísérleteket, hogy a szóban forgó szövetséget az európai biztonsági rendszer tengelyévé tegyék. Természetesen távol áll tőlünk a gondolat, hogy a kibővülő NATO rendeltetése kifejezetten egy Oroszországra irányuló csapásmérés lenne. A szándék azonban a politikában nagyon is változó érték, miközben az ütőerő, a potenciál nagyon is állandó!”33 Primakov elképzeléseit elég széles tábor támogatta, köztük a Parlament alsóházának, az Állami Dumának a Külügyi Bizottsága, csaknem a komplett felsőház, vagyis a Szövetségi Tanács tagjainak többsége és a hadiipari lobbinak azon része, akik a vezető NATOtagországoktól féltették fegyverpiacaikat. Az erőszakszervezetek (bár ezek vezetői is a politikai elit közvetlen holdudvarába sorolhatók) körében a határozott NATO-ellenesség – különösen a Védelmi Minisztérium és a Belügyminisztérium vezetői: Gracsov, Kulikov, a polgári titkosszolgálatok vezetői: Primakov, Sztyepasin – volt a jellemző. A Békepartnerségről maga Sztyepasin – akkor az

32 33

Ugyanott: 27. p. Jevgenyij Primakov: Nemzetközi kapcsolataink a XXI. század küszöbén. Doktrínák és alternatívák. Az orosz külpolitikai gondolkodás: 1992–1998. Alkotmány- és Jogpolitikai Intézet, Budapest, 1998, 33. p.

41 FSZK34, a KGB utódszervezete, a jelenlegi FSZB35 elődjének a vezetője volt, később ő is miniszterelnök lett – nyilatkozta egyik alkalommal, hogy a Partnerség a Békéért program közös katonai tevékenysége hosszú időre biztosít munkát a beosztottainak! A titkosszolgálatok közül mindenképpen külön kategóriát képviselt e tekintetben a Külső Hírszerző Szolgálat, amely Primakov idején, de a későbbiek folyamán is reális, megalapozott információkkal igyekezett elősegíteni a külpolitikai döntéseket, többek között a PfP programban rejlő lehetőségek feltárásával is. A legélesebben a Védelmi Minisztérium vezetői – Gracsov miniszter, Ivasov vezérezredes, nemzetközi katonai együttműködési főcsoportfőnök, a minisztérium fő ideológusa – keltek ki a bővítés, és az azt „leplezni próbáló”, illetve a „NATO mézesmadzagját” jelentő Békepartnerség katonai elemei ellen. Rajtuk kívül a minisztérium és az orosz Vezérkar vezetőinek többsége is a hidegháború időszakában megszokott ellenségként kezelte a NATO-t. Ezek a katonák csak a politika – Jelcin elnök – kifejezett utasítására voltak hajlandók megteremteni és biztosítani a PfP-program feltételeit. Üdítő kivétel volt közöttük az ekkor még a Vezérkari Akadémia parancsnoki tisztét betöltő Igor Rogyionov vezérezredes, a későbbi védelmi miniszter, akit ugyan szintén határozottan bővítésellenesként ismertek, ugyanakkor azonban az orosz nemzeti érdekek határozott és észérvekkel operáló képviselőjeként támogatta az orosz fegyveres erők általa is szükségesnek tartott reformjához jól illeszthető partnerséget és az együttműködést. A legösszetettebb képet a tudományos és biztonságpolitikai intézmények körében lehetett tapasztalni. Ezen intézmények egy része azért is érdekes, mert a hivatalos orosz külpolitika megrendelésére készítették el a nemegyszer kemény viták során összeállt tanulmányaikat a NATO keleti bővítéséről, a Szövetség kezdeményezéseiről, így a Békepartnerségről is (például a Karaganov Intézet által összeállított, korábban már részletesen elemzett jelentés is erről tanúskodik). Az egyik ilyen jellegzetes és nagy jelentőségű intézmény az Elnöki Adminisztráció mellett működő Kül- és Biztonságpolitikai Tanács volt. Ez a testület igen jó nevű kül- és biztonságpolitikai szakértőkből állt, és csak a NATO-bővítés témakörében négy év alatt négy olyan összefoglaló jelentést készített, amelyek jelentősen segítették az orosz külpolitika formálóinak döntéseit – így többek között a PfP programhoz való orosz csatlakozás előnyeiről és hátrányairól –, és esetenként más intézeteket is bekapcsolt a kidolgozó munkába. A Tanács által készített anyagok eredményeként jól követhető volt az orosz NATO-politika evolúciója a korábbi ellenféllel szembeni idegenkedéstől a PfP-programhoz való csatlakozáson át egészen a PJC megalakulásáig. Ezzel együtt ez a testület a NATO-bővítés ellenzőinek egyik bástyája volt. A Tanács egyik elnökségi tagjának véleménye jól mutatja a testület gondolkodási irányát: „A kilencvenes évek legelején kialakult európai rendszer azonban nem bizonyult tartósnak. A rendszert alkotó négy csoport: a nyugat-európai országok, a kelet-európai országok (a balti államokkal együtt), Oroszország és a FÁK-tagállamok közül legalább kettő – a kelet-európaiak és a FÁK-tagállamok egy része – elégedetlen volt a kialakult rendszerrel, mindenekelőtt pedig azzal, hogy afféle köztes helyzetet foglalnak el Oroszország és a Nyugat 34 35

FSZK = Fegyeralnaja Szluzsba Kontrrazvédki (Szövetségi Elhárító Szolgálat). FSZB = Fegyeralnaja Szluzsba Bezopasznosztyi (Szövetségi Biztonsági Szolgálat).

42 között. Egyet nem értésük főként abban fejeződött ki, hogy egyre határozottabban közeledtek a Nyugathoz, elsősorban az Egyesült Államokhoz. Fő céljuk a NATO- és EU-tagság lett, vagy legalábbis az, hogy szoros partneri viszonyra lépjenek az euro-atlanti közösség e két vezető szervezetével. A nyugati szövetség tagjai, főként az Egyesült Államok viszont arra törekedtek, hogy megszilárdítsák a hidegháborúban aratott győzelmet a NATO kelet-európai kiterjesztésével, illetve azzal, hogy lehetőleg aktív politikai érdek- és befolyási övezetébe vonják a volt Szovjetunió számukra legfontosabb államait: Ukrajnát, Azerbajdzsánt, Grúziát. Mindennek következtében a kilencvenes évek afféle átmeneti periódust képeztek az új európai rend felé. A teljes megvalósulás első lépése Lengyelország, Csehország és Magyarország NATO-tagsága lett, s igen valószínűnek tűnt már ekkor, hogy egy bizonyos idő elteltével Ausztria, Románia, Szlovénia, s talán Szlovákia és a balti államok is követik őket. Különleges kapcsolatrendszer közbeiktatásával Ukrajna is bekerülhet a NATO politikai befolyási övezetébe, a Partnerség a Békéért program pedig más FÁK-tagállamok számára is lehetővé teszi ezt. Ezzel párhuzamosan fog zajlani az Európai Unió bővítése, amely már 1998-ban megkezdi a csatlakozási tárgyalásokat Lengyelországgal, Csehországgal, Ciprussal, Észtországgal és Magyarországgal. Az Egyesült Államok és a NATO maximálisan leszűkítette a jelenlegi meggyengült és dezorientált Oroszország külpolitikai mozgásterét azzal, hogy a NATO keleti irányú kibővítésével kész tények elé állították. Ezzel egy időben Moszkvának csupán korlátozott tárgyalási lehetőséget kínáltak fel az Oroszország – NATO Közös Állandó Tanács keretein belül, amit azonban Oroszország – az izoláció veszélyének terhe mellett – egyszerűen nem utasíthatott vissza. Az orosz külpolitika így egy alapvető ellentmondás foglyává vált: továbbra is ellenezzük a NATO-bővítést, de kénytelenek vagyunk együttműködni vele, annak dacára, hogy a NATO keleti irányú előrenyomulását Oroszország érdekeivel ellentétesnek tartjuk.”36 A másik, a hivatalos orosz politikát támogató (háttérből kiszolgáló) intézmény az USA– Kanada Intézet, melynek legnevesebb képviselői többek között Georgij Arbatov, Szergej Kortunov, Szergej Rogov voltak. Az Intézet a szükséges mértékig támogatta a Békepartnerséget, a NATO-val való együttműködést, de hangsúlyozottan csakis az orosz biztonsági érdekek messzemenő érvényesítésével egyidejűleg. „Oroszországot és a NATO-n kívül maradó országokat igen bonyolult helyzetbe sodorja, ha ez a szervezet lesz az európai biztonsági rendszer bázisa: ha mint katonai-politikai blokk de facto kisajátítja az összeurópai biztonság garantálásának funkcióját – háttérbe szorítva ezzel az EBESZ-t –, annak ellenére, hogy a belátható jövőben az európai országoknak csupán a kisebbségét képviseli. Oroszország számára ez azt is jelenti, hogy a folyamat másodrendű szereplőjévé válik, sőt kimaradhat az európai biztonság kulcskérdéseit érintő döntéshozatali mechanizmusból. Talán hihetünk a NATO képviselőinek, akik egyremásra bizonygatják, hogy sem Oroszországgal, sem bármely más országgal szemben nincsenek ellenséges szándékaik. Csakhogy a szándékok változhatnak. S ezt a leckét jól megtanultuk a hidegháború idején: s ebben épp nyugati partnereink-ellenfeleink voltak a tanítómestereink, akik sohasem a békeszerető szándékokról szóló szovjet nyilatkozatokból

36

Alekszej Puskov: Az új európai rend. Doktrínák és alternatívák. Az orosz külpolitikai gondolkodás: 1992– 1998. Alkotmány- és Jogpolitikai Intézet, Budapest, 1998, 158-159. p.

43 indultak ki, hanem a Szovjetunió tényleges anyagi potenciáljából, egyebek közt a fegyverzetek és fegyveres erői számos területén érvényesülő erőfölényünkből. Mindezzel egyidejűleg igyekeznek gyengíteni Moszkva befolyását a posztszovjet térségben is. A volt szovjetköztársaságok függetlenségének támogatását egyre többen értelmezik Oroszországtól való távolodásként. Ez leginkább a Baltikumban figyelhető meg, amely egyenesen a Nyugat afféle különleges érdekövezetévé vált, sőt napirendre került a balti államok NATO-tagfelvétele is. Ez nyilvánvalóan barátságtalan és súlyos politikai következményekkel terhes lépés Oroszországgal szemben. Megpróbálják kijátszani az orosz– ukrán ellentéteket is, miközben Ukrajnát már egyfajta „szürke zónaként”, sőt Oroszország ellensúlyaként emlegetik, s NATO-ügyben is „különleges kapcsolatokra” törekszenek Kijevvel.”37 A hivatalos orosz politikai állásponttól némileg lazább, kompromisszumokra készebb, a partnerség gondolatát a többieknél jobban támogató véleményt képviselt a Stratégiai Elemző Intézet, illetve a Politikai és Nemzetközi Kutatások Központja. Az előbbit többek között Alekszandr Konovalov és Szergej Oznobicsev neve fémjelzi. Mindketten nemzetközi viszonylatban is ismert (és elismert) biztonságpolitikai szakértők, Konovalov például rendszeres vendégtanár Oberammergau-ban és a római NATO Védelmi Kollégium tanfolyamain. Az utóbbi szintén nemzetközi hírnévnek örvendő vezetője, Alekszandr Nyikityin több alkalommal Budapesten is járt a magyar Külügyminisztérium által szervezett különböző biztonságpolitikai fórumokon. Konovalovék intézete – minden kompromisszumkészség ellenére – magát a NATO-bővítést határozottan ellenzi. Ugyanakkor mindkét intézmény jelentős szerepet játszott az 1996 októberében elfogadott Külpolitikai Doktrína kidolgozásában. E doktrína érdekessége, hogy a korábbi, egyoldalúan USA-centrikus orosz külpolitikának átrendezte a prioritásait, s abban – reálpolitikai szempontok miatt – kiemelt szerepet kapott a FÁK térsége, s új lépéseket terveztek tenni a közép- és kelet-európai térség országaival fenntartott kapcsolatok terén. És végezetül a közvélemény körében erre az időszakra (1994–96) már teljesen elveszítette támogatottságát a korábbi Szovjetunió újraélesztésének gondolata. Oroszország a hidegháború befejezését, majd az azt követő polgárháborús veszély (1993. október) elkerülését, az új alkotmány elfogadását követően, a megváltozott geostratégiai helyzetben keresni kezdte nemzeti identitását. Ebben a folyamatban nagyon fontos volt, hogy milyen hatások érik a lakosság széles tömegeit, s hogy fel lehet-e őket sorakoztatni a hivatalos állami politika mögé. A NATO bővítését és a Partnerség a Békéért programban való részvételt illetően is a közvéleményt jelentősen az befolyásolta, hogy miként tudta azt a hivatalos politika kommunikálni, s hogy mennyire érezték mindezektől az orosz érdekeket veszélyeztetve. A hidegháború éveiben mumusként emlegetett NATO partnerként, sőt több kérdésben (békefenntartás, katasztrófaelháritás, közös PfP-gyakorlatok) együttműködő félként történő megjelenését nehezen dolgozta fel az „utca embere”, s erre – különösen a választási időszakban egyes politikai erők még rá is játszottak (Zjuganov kommunistái és a Zsirinovszkit követő liberálisok).

37

Szergej Rogov: Az Eurázsia-stratégia: Oroszország újra a centrumban. Doktrínák és alternatívák. Az orosz külpolitikai gondolkodás: 1992–1998. Alkotmány- és Jogpolitikai Intézet, Budapest, 1998, 272. p.

44 A független Oroszország létrejöttével sok ember számára elérhető közelségbe került a nyugati életmód és a nyugati kultúra megismerése. Ezért sokan már nem csak a „kizsákmányoló imperialistákat” látták, hanem a nyugati értékrendet, azt a békét és stabilitást, illetve viszonylagos jólétet is érzékelték, amit ott tapasztaltak. Jórészt ennek is köszönhető volt, hogy a közvélemény egy (kisebbik) része egyetértett a Nyugattal, s benne a NATO-val való kapcsolatok keresésében és fejlesztésében. Így elfogadta és támogatta a PfP-programban való orosz részvételt is. Ugyanakkor általában a NATO bővítését (ha nem is olyan vehemensen, mint a többség) érdekes módon ez a réteg is ellenezte. A közvélemény nagyobbik része viszont határozottan ellenezte a NATO bővítését, s ezáltal a Szövetség, de különösen annak infrastruktúrája közeledését az orosz határokhoz. Különösen fájdalmasan érintette Lengyelország tagjelöltsége, azt pedig teljes mértékben elfogadhatatlannak tartották, hogy valamelyik volt szovjet köztársaság is csatlakozzon az Észak-atlanti Szövetséghez. Ezzel kapcsolatosan a balti államok esetleges felvételét pedig már kifejezetten az orosz biztonsági érdekek nyílt figyelmen kívül hagyásaként és komoly veszélyforrásként értékelte. Összességében a NATO bővítésével kapcsolatban az új Oroszország történelmében szinte példa nélkül álló konszenzus alakult ki. Ez az egyetlen olyan kérdés, amelyben a politikai elit, a politikai pártok, a biztonságpolitikával foglalkozó szakértők és a közvélemény körében csaknem teljes egyetértés volt: valamennyien ellenezték, illetve ellenzik jelenleg is! A posztszovjet térség, de különösen a FÁK különböző államaiban már jóval összetettebb kép alakult ki. A hidegháború befejezését és a Szovjetunió szétesését követően ezek az országok is nemzeti identitásuk keresésével és a hirtelen rájuk szakadt függetlenségből adódó (zömében bel-) politikai és gazdasági problémáikkal voltak elfoglalva. Kezdetben a biztonság másodlagos kérdésnek tűnt számukra. Az etnikai problémák (Baltikum, Ukrajna, Moldávia), valamint a regionális szeparatizmus és konfliktusok (Csecsenföld és a Kaukázus térsége) erősödése azonban ezt a kérdést is előtérbe tolta. Mindez még párosult azzal a hihetetlennek tűnő gazdasági mélyponttal, amelyre ezek az országok a függetlenné válásukat követően kerültek. Közülük néhányan olyan mértékben függtek gazdaságilag (főként az energiahordozók területén) Oroszországtól, hogy az alapvetően meghatározta politikai mozgásterüket is. Ezzel együtt 1991 decembere és 1992 áprilisa között valamennyi balti állam és FÁK-tagország csatlakozott az Észak-atlanti Együttműködési Tanácshoz, majd amikor a NATO meghirdette a Partnerség a Békéért programot, ezek az országok – szinte a csatlakozási elképzeléseiket is már deklaráló közép- és kelet-európai országokat is megelőzve – siettek bejelenteni a PfP-hez való csatlakozási szándékukat és aláírni a Keretprogramot. Ennek megfelelően 1994-ben, a program meghirdetését követő első nyolc hónap alatt csatlakozott a PfP-programhoz és aláírta a Keretdokumentumot: Litvánia (01. 27.), Észtország (02. 03.), Ukrajna (02. 08.), Lettország (02. 14.), Moldávia (03. 16.). Grúzia (03. 23.), Azerbajdzsán (05. 04.), Türkmenisztán (05. 10.), Kazahsztán (05. 27.), Kirgizsztán (06. 01.), Üzbegisztán (07. 13.) és Örményország (10. 05.). 1995. január 11-én Belarusz is aláírta a keretmegállapodást. A NATO-val való kapcsolatoktól az országok többsége azt várta, hogy annak tagállamai majd „cserébe” (elsősorban gazdasági) segítséget nyújtanak a demokratikus átalakítás végrehajtásához. Egyesek természeti adottságaikból adódó lehetőségeik jobb kihasználását

45 remélték (Azerbajdzsán, Üzbegisztán, Türkmenisztán), de voltak olyanok is, akik az orosz függőséget szerették volna csökkenteni (Ukrajna, Moldávia, Kazahsztán), mások pedig az Oroszországtól való teljes elszakadást célozták meg (Észtország, Lettország, Litvánia és Grúzia, ez utóbbi főként 1996 után). A FÁK-tagállamok közül maradéktalanul jelenleg is csak Belarusz, Örményország és Tádzsikisztán tart ki teljes mértékben Oroszország mellett. A FÁK-tagállamok többségében kedvezően (Ukrajna, Azerbajdzsán, Moldva és a közép-ázsiai köztársaságok) sőt igen pozitívan és nagy lelkesedéssel (balti államok és Grúzia) fogadták a Szövetséggel való szorosabb kapcsolatokat és a PfP-programban való részvételt. Sőt Ukrajna ennél is tovább ment, és 1997. május 29-én a portugáliai Sintrában tartott NATO külügyminiszteri értekezleten Solana főtitkár és Udovenko ukrán külügyminiszter aláírták a „NATO és Ukrajna közötti különleges partnerség Chartáját”. A három balti ország a PfP-programon túlmenően is igen szorosra fűzte kapcsolatait a NATO-val, s a Szövetség tagállamai segítették és segítik ma is ezen országok haderőinek átalakítását, a NATO-val való együttműködéshez szükséges képességek megteremtését. A három ország képviselői aktívan részt vettek a békefenntartó tevékenységben, s ekkor már – minden orosz ellenkezés ellenére – reális eséllyel pályáztak a bővítés következő körében a NATO-tagságra. Külön célszerű még szólni Grúziáról. Ez a kaukázusi ország minden tekintetben szeretne elszakadni Oroszországtól, s szeretné felszámolni a területén található, viszonylag kis létszámú orosz bázisokat. Az Egyesült Államokban vezérkari akadémiát végzett David Tevzadze38 védelmi miniszterré történt kinevezését követően (1998) pedig megjelentek a grúz haderőnél az amerikai tanácsadók és Tbiliszi egyre szorosabbra fűzi kapcsolatait a nyugati országokkal.

2. 3. Konzultációsorozat a NATO és Oroszország közötti kapcsolatokról a hivatalos politika szintjén, valamint a tudományos intézetek és az úgynevezett „biztonságpolitikai műhelyek” között A hidegháború befejezését követő időszakban a NATO mindig is különleges figyelmet szentelt Oroszországnak, mint jelentős nukleáris arzenállal rendelkező nagyhatalomnak, amelynek jelentős szerepe van az európai biztonság megőrzésében. Ezért is igyekezett lehetőség szerint minden lépésénél (bővítés, PfP, békefenntartás) figyelembe venni az orosz érzékenységet, és „különleges partnerként” kezelni őt a párbeszéd és együttműködés során. A NATO kifejezte készségét arra vonatkozóan, hogy éppen Moszkva különleges helyzetét figyelembe véve, a kölcsönös bizalom erősítése érdekében emelt szintű, állandó konzultációs lehetőséget kínál fel Oroszországnak. Fokozatosan egyre komolyabban vetődött fel annak az igénye, hogy Oroszországgal célszerű lenne intézményesíteni ezt a különleges viszonyt. A kapcsolatokat rendező, 1997 májusában tető alá hozott NATO – Oroszország Alapokmány aláírásáig azonban 38

D. Tevzadze 1949-ben született. A tbiliszi-i egyetemen filozófia szakon végzett, majd a grúz hadseregben zászlóaljés dandárparancsnok volt, 1994-97-ig a HM Külügyi Osztályának vezetője. Olaszországban NATO Defence College-t, az USA-ban Vezérkari Akadémiát végzett. 1998. óta, jelenleg is védelmi miniszter, altábornagy.

46 meglehetősen nehéz utat kellett megtenni, amelynek első, az Észak-atlanti Szerződés Szervezete és az Oroszországi Föderáció közötti kapcsolatok szempontjából valóban jelentős állomása 1994 júniusa volt, amikor Kozirjev orosz külügyminiszter Brüsszelben aláírta a NATO – Oroszország békepartnerségi együttműködéséről szóló keretegyezményt. A NATO részéről kezdeményezett következő fontos lépés lett volna az 1994. december 1-jén Brüsszelben megtartott NATO külügyminiszteri értekezlet, amelyen a terv szerint elfogadták volna Moszkva előzetesen már egyeztetett egyéni partnerségi programját, illetve jóváhagyták volna az Oroszországgal a PfP kereteit messze meghaladóan kialakításra tervezett, különleges partneri viszony és kibővített párbeszéd irányelveit. Kozirjev külügyminiszter azonban az utolsó pillanatban visszalépett az aláírástól. Az eredeti tervekhez képest fél év „csúszással” az 1995. május 30-31-én a hollandiai Noordwijkban megtartott, külügyminiszteri szintű NATO – orosz (16+1-es) ülésen Kozirjev véglegesítette Oroszország egyéni partnerségi programját, valamint a „NATO és Oroszország közötti kibővített párbeszéd és együttműködés területei” címet viselő dokumentumot. A NATO további kapcsolatépítési szándékát tükrözte, hogy 1995. szeptember 26-án Brüsszelben átadták Vitalij Csurkin orosz nagykövetnek azt a dokumentum-tervezetet, amely „A NATO és Oroszország közötti kapcsolatok politikai kerete” címet viselte, és amely minden bizonnyal az egy héttel később a NACC tagjainak, illetve a PfP-programban résztvevő államok képviselőinek átadásra kerülő, a Szövetség bővítéséről készített tanulmányból leszűrt következtetések által okozott, várható sokkot próbálta előre enyhíteni. Az 1996. június 3-án Berlinben megtartott NATO – orosz külügyminiszteri szintű (16+1-es) ülésen Primakov orosz külügyminiszter felvetette, hogy Moszkva abban az esetben el tudná fogadni a NATO bővítését, ha az csupán politikai aspektust öltene, és nem jelentené a szövetség katonai infrastruktúrájának kiterjesztését. Ez sokak számára meglepetést okozott, hiszen Moszkva addig minden fórumon és minden formában elvetette a bővítést. (Az is igaz, hogy Oroszország ekkor már túl volt az elnökválasztáson és nem kellett attól tartani, hogy egy ilyen „tesztértékű” bejelentés különösebb belpolitikai bonyodalmakat okozhat. Egyes (amerikai és brit) NATO-tagok– vélhetően a primakovi bejelentés hatására is – felvetették, hogy a NATO – orosz kétoldalú kapcsolatokat esetleg egy külön chartában rögzíthetnék. Ezen is túllépett Alekszandr Lebegy tábornok39 – akkor az Oroszországi Föderáció Biztonsági Tanácsának titkára – aki 1996. október 7-én, a NATO brüsszeli központjában tett látogatása során kijelentette, hogy előbb a NATO – orosz kibővített együttműködésről szóló megállapodást kell aláírni, és csak ezt követően lehet tárgyalni a Szövetség bővítéséről. (Két héttel később Jelcin elnöki rendelettel leváltotta Lebegyet a Biztonsági Tanács éléről és helyére Ivan Ribkint, az alsóház – az Állami Duma – akkori elnökét nevezte ki a Biztonsági Tanács titkárává.) A NATO és az Oroszországi Föderáció közötti hivatalos kapcsolatfelvételhez vezető út jelentős állomása volt az Észak-atlanti Tanács 1996. december 10-i külügyminiszteri szintű ülése, amelyen a NATO-tagállamok külügyminiszterei mandátumot szavaztak Javier Solana főtitkárnak egy NATO – orosz kétoldalú megállapodás előkészítésére.

39

Az Oroszországi Föderáció Biztonsági Tanácsa (Szovjet Bezopasznosztyi Rosszijszkoj Federaciji) elnevezést néhányan – megítélésem szerint helytelenül – Nemzetbiztonsági Tanácsnak fordítják, és ezt a kifejezést használják.

47 A NATO és Oroszország közötti hivatalos megállapodást előkészítő első tárgyalásra 1997. január 19-21. között került sor Moszkvában, Solana és Primakov között a majdani megállapodás kereteiről. Májusig további öt fordulót tartottak, majd Solana és Primakov 1997. május 14-én Moszkvában megtartott hatodik tárgyalási fordulója meghozta az áttörést és megszületett a 16 oldalas, bevezetőből és négy fejezetből álló, „A NATO és az Oroszországi Föderáció közötti kölcsönös kapcsolatokról, együttműködésről és biztonságról szóló Alapokmány”. Feltétlenül szükséges megjegyezni azonban, hogy a végső megállapodás sikeréhez minden bizonnyal hozzájárult az 1997. március 20-21. között Helsinkiben megtartott amerikai–orosz csúcs is. Ezen a találkozón politikai szintű elvi egyetértés jött létre a NATO és Oroszország közötti kapcsolatokat szabályozó megállapodás több kulcskérdésében. A két államfő – Bill Clinton és Borisz Jelcin – találkozójáról kiadott közös nyilatkozat nem érintette a NATO keleti irányú bővítésének oly sokat vitatott kérdését, csupán az európai biztonság erősítése iránti kölcsönös elkötelezettségüket hangsúlyozták. Az Alapokmány aláírását előkészítő hivatalos kapcsolatok mellett a NATO és Oroszország között más szinteken, a különböző tudományos intézetek és biztonságpolitikai műhelyeken belül, illetve e műhelyek között is folyt dialógus. Ezeken a szakértői szinteken megtartott találkozókon, konferenciákon és tudományos tanácskozásokon a globális és regionális biztonságpolitikai kérdések mellett az egyik fő kérdés szinte minden alkalommal a jövő Európájának biztonsági architektúrája és ezzel összefüggésben a NATO keleti irányú kibővítése volt. A viták során az is világossá vált, hogy sokszor sem a bővítést kezdeményező közép- és kelet-európai országok képviselői, sem pedig a nyugati országokból ezeken a rendezvényeken résztvevő szakértők nem rendelkeztek megfelelő érvanyaggal a bővítés szükségességét illetően, és azt önmagában, mint evidenciát kezelték. Olyan vélemények is gyakoriak voltak, hogy a hidegháború megszűnésével a NATO létének alapja is megszűnt, s az új tagok integrálása tulajdonképpen életben tarthatja a Szövetséget. Mások – például Charles Kupchan, Samuel Huntington, Michael Brown – véleménye szerint a NATO feladata az, hogy a megváltozott biztonságpolitikai környezet figyelembevételével új, biztonságos Európát teremtsen, újabb választóvonalak nélkül, és lehetőleg Oroszország részvételével. Másképpen a világ elveszíti ennek még az esélyét is. A bővítés nyugati ellenzői gyakran vetették fel, hogy az csökkentené a NATO belső kohézióját (Genscher), mások pedig annak költséges voltát hangsúlyozták (Sam Nunn). A bővítéssel szemben megjelenő érvek között feltétlenül említést érdemel az is, hogy a csatlakozni kívánó közép- és kelet-európai országokat először az Európai Unióba vegyék fel – hiszen gondjaik alapvetően gazdasági természetűek –, s csak ezt követően kerüljön napirendre NATO tagságuk. A NATO-bővítés nyugati ellenzőinek leggyakoribb érve azonban mégiscsak az volt, hogy az Oroszország elszigetelődéséhez vezetne, ennek következtében növelné a szélsőséges erők hatalomra kerülésének, s ez által egy belső, kommunista visszarendeződésnek a veszélyét. A viták egy jelentős része a Rand Corporation által szervezett nemzetközi biztonságpolitikai konferenciákon zajlott, de a fenti szervezet képviselői gyakran vettek részt a biztonságpolitikai kutatásokkal foglakozó neves orosz intézetek – USA–Kanada Intézet,

48 Európa Intézet, Politikai és Nemzetközi Kutatások Központja, érvelésükről már korábban szó esett – hasonló rendezvényein is. E viták és véleménycserék tapasztalatai mindkét oldal esetében jelentős szerepet játszottak a hivatalos külpolitika formálásában, a NATO és az Oroszországi Föderáció közötti kapcsolatok pozitív irányú alakításában. Maga a Rand Corporation és az ugyancsak amerikai Külkapcsolatok Tanácsa nagy szerepet játszottak a közép- és kelet-európai országok részére nyújtandó, konkrét gyakorlati segítséget jelentő és elsősorban a katonai kapcsolatokat javító IMET program kialakításában is.

2.4. Következtetések • Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete közép- és kelet-európai országok irányába meghirdetett nyitásának igen fontos állomása volt az 1995. szeptember 28-án közzétett „Tanulmány a NATO bővítéséről” dokumentum, amely első ízben fogalmazta meg, hogy a bővítés célja nem más, mint egy újabb, fontos lépés megtétele az euro-atlanti térség biztonságának és stabilitásának egy átfogó biztonsági rendszer keretein belül történő garantálása irányába. A tanulmány ugyanakkor azt is kiemelte, hogy Oroszország az európai stabilitás és biztonság fontos alkotó eleme. • A NATO bővítési folyamatában óriási jelentősége volt a Partnerség a Békéért Programnak, amelynek keretein belül a csatlakozási szándékaikat bejelentett közép- és kelet-európai országok alaposabban megismerhették a Szövetség szervezeti struktúráit, célkitűzéseit, feladatrendszerét, a tagokkal szemben támasztott követelményeit, az együttműködés lehetőségeit. Mindez komoly segítséget nyújtott számukra a majdani tagságra történő felkészüléshez. • A Békepartnerségben való részvétel arra is lehetőséget nyújtott, hogy Oroszország és a posztszovjet térség e programba bekapcsolódott országai megismerhették a NATO valódi céljait, beleláthattak a szervezet működési rendszerébe, összehasonlíthatták képességeiket, de ami a legfontosabb: a rendszeres konzultációk és a közös tevékenység során erősödhetett a kölcsönös bizalom és ha lassan is, de fokozatosan háttérbe kezdett szorulni a bizalmatlanság. • Maga a bővítés lehetősége ugyanakkor rendkívül nagy felelősséget jelentett a madridi csúcstalálkozón meghívást kapott három közép- és kelet-európai ország számára, hiszen csak a minden szempontból felkészült, együttműködésre kész és képes új tagországok tudnak a csatlakozás révén hozzájárulni a NATO hatékonyságának növeléséhez, a következetes bővítési filozófia igazolásához. Magyarország, Lengyelország és Csehország teljesítménye ugyanis meghatározó befolyással lehet a bővítés további folyamatára is. • A NATO által meghirdetett Partnerség a Békéért Programhoz csatlakozott az Oroszországi Föderáció, valamennyi FÁK-tagállam és a balti államok is. A Program egyes FÁK-tagállamokban különösen népszerűvé vált (Grúzia), Oroszország

49 pedig kezdetben a bővítés egyik lehetséges alternatívájaként fogta fel a PfPprogramot. • Mind a Nyugat, mind pedig Oroszország részéről a hivatalos politika, valamint a tudományos kutatóintézetek és biztonságpolitikai kérdésekkel foglakozó kormányzati háttérintézmények szintjén óriási viták közepette formálódtak az Észak-atlanti Szerződés Szervezete és az Oroszországi Föderáció közötti hivatalos kapcsolatok intézményesítését szolgáló keretek, amelyek végül is az 1997. május 27-én Párizsban aláírt Alapokmányban öltöttek testet.

50

3. FORDULÓPONT A NATO ÉS OROSZORSZÁG KAPCSOLATÁBAN: A NATO – OROSZORSZÁG KÖZÖS ÁLLANDÓ TANÁCS LÉTREHOZÁSA

3.1. A kapcsolatok hivatalos szintre emelése, a NATO és Oroszország közötti új stratégiai kapcsolat alapjainak lerakása: „A NATO és Oroszország közötti Kölcsönös Kapcsolatokról, az Együttműködésről és a Biztonságról szóló Alapokmány” aláírása és a NATO – Oroszország Közös Állandó Tanács megalakulása. Jelentős előrelépés a katonai kapcsolatok területén: az orosz katonai képviselő kijelölése, illetve döntés a katonai képviseletek kölcsönös felállításáról „Oroszország és a NATO között párbeszéd folyik, és a Szövetséggel, valamint az egyes tagországokkal az egyre bővülő államközi kapcsolatok elképzelhetetlenné teszik a hidegháború újraéledését, vagy háborús konfliktushelyzet kialakulását. Ez azonban ma már kevés: szisztematikus és intézményesített kapcsolatra van szükség Oroszország és a NATO között annak érdekében, hogy ez az állapot tartós maradjon!”40 Oroszország részéről a kapcsolatok létesítésének formai feltétele kezdetben az volt, hogy a NATO – belső átalakulás révén – zárt, katonai–politikai struktúrából mindenki, így Oroszország számára is nyitott szervezetté váljon, amely más regionális biztonsági struktúrákkal, mindenekelőtt az EBESZ-szel együttműködve egy jövendő európai kollektív biztonsági architektúra fontos pillérét képezhetné. Az orosz politikai vezetés filozófiája a későbbi időszakban (1995–97) már a következő volt: nem szabad megengedni, hogy a NATO bővítése körüli vita határozza meg az európai biztonsági rendszer kialakításáról folytatott párbeszédet; néhány új tag felvétele nem a legfontosabb esemény az európai biztonság kérdéskörében. Amennyiben a bővítés felé fordul a figyelem, az magában hordozza a NATO és Oroszország közötti viszony jelentős romlását, erre azonban nincs semmi szükség, mert Oroszország és a Nyugat között nincs lényeges elvi érdekkülönbség az európai biztonság kérdéskörében. A hivatalos orosz politika a bővítés témakörében az 1995 végére kialakult zsákutcából egyetlen kivezető utat látott lehetségesnek: a NATO és Oroszország közötti intézményesített („strukturális”) kapcsolatrendszer kiépítését. E kapcsolatrendszer nyújtotta lehetőségeket kívánta ugyanis kihasználni kezdetben a bővítés megakadályozására, később annak késleltetésére, illetve ettől remélt egyfajta fórumot az orosz biztonsági érdekek érvényesítésére. E gondolat elméleti megalapozását egy 1996 októberében a moszkvai Carnegie Központban tartott konferencián végezték el, amelyen az orosz biztonságpolitika legismertebb szaktekintélyei vettek részt. A konferencia célja az volt, hogy az orosz biztonságpolitikai felfogás szerint nagy jelentőségű, decemberben Lisszabonban sorra kerülő EBESZ-csúcsértekezlet előtt megpróbálja megfogalmazni a európai biztonsági

40

Alekszander Nyikityin: Rosszija i NATO. Előadás a Politikai és Nemzetközi Kutatások Központja által szervezett bővítési konferencián. Moszkva, 1996. december.

51 intézményrendszerről vallott orosz felfogást, jellemezze Oroszország és a NATO kapcsolatait, és a küszöbön álló bővítés helyett más alternatívát ajánljon mind a NATOnak, mind pedig a belépni szándékozó közép- és kelet-európai országoknak, s egyben megpróbálja megfogalmazni a kérdéskörrel kapcsolatos orosz álláspontot és felvázolni a koncepció megvalósításához szükséges lépéseket. A konferencián először ismerte el a Külügyminisztérium képviselője, hogy „Az orosz gyakorlati politika szintjén rosszul állapították meg a prioritásokat. Oroszország részéről nem volt reális lépés az EBESZ-t kikiáltani az európai biztonsági rendszer alapvető struktúrájának. Sok ország nem (köztük feltehetően egyetlen nagyobb sem) egyezett volna bele, hogy biztonságát egy ilyen bizonytalan struktúrájú(!) szervezetre bízza. Ezzel együtt az EBESZ fontos és páratlan szerepet tölt be, s bizonyos tekintetben pótolhatatlan! Ugyanakkor nincs lehetőség – és szükség sem – arra, hogy az EBESZ egyfajta Európai Egyesült Nemzetek kicsinyített verziójaként egy hierarchikus struktúra élére kerüljön.”41 A Nyugat részéről pedig (az orosz megítélés szerint tévesen!) a NATO bővítése és a Szövetség szerepének növelése kapott prioritást az Oroszországgal kialakítandó életképes kapcsolatokkal szemben. Éppen ezért erős szervezeti (intézményi) háttér nélkül a NATO és Oroszország közötti kapcsolatokban visszalépés következhet be. Maga az Észak-atlanti Szövetség – a konferencián kialakított orosz felfogás szerint – „nem lehet egy európai biztonsági rendszer alternatívája, mert az plurálisabb jellegű lesz, mint a jelenleg 16 tagú, vagy a közeljövőben 19 tagra kibővülő NATO”. Tehát az orosz vezetés 1996 végén már lényegében de facto számolt a bővítéssel! A kialakulóban lévő „biztonsági zóna”42 bővítése nem a meglévő szervezetek – a NATO vagy az Európai Unió (ez új elem, mert ez utóbbit eddig szakértői szinten sem „bántották”!) – bővítését jelenti, mert sem az egyik, sem pedig a másik szervezet nem szándékozik és nem is képes átfogni egész Európát. Sőt bármelyik szervezet új tagokkal történő bővítését a kívülmaradók - ha ideiglenes jelleggel is - a „biztonsági zónából” történő kizárásként értékelhetik. Mindez pedig a kontinensen belüli súrlódásokhoz, esetleg a hidegháború időszakához hasonló felosztáshoz vezethet. Oroszország minden bizonnyal külön eset, mert a l6+1-es formula alapján végrehajtott nagyköveti és miniszteri szintű találkozók, a békefenntartó tevékenységben való részvétel ellenére sem sikerült eddig Európa legnagyobb országa és a NATO között tartós és szilárd kapcsolatokat kialakítani. Az együttműködés bár már figyelemre méltó, de még nem visszafordíthatatlan jellegű, és az eredmények meglehetősen törékenyek. A konferencián véleményt nyilvánított szakértők szerint a fő oka ennek az, hogy öt évvel a hidegháború befejezését követően még mindig hiányzik egy életképes békés rendezési terv. A jelenlegi rendezési folyamatba ugyanis sem be nem kapcsolják Oroszországot, sem pedig ki nem rekesztik belőle, a Nyugattal való partnerkapcsolatokba való bevonása lassú, bizonytalan és ez idáig még nem intézményesített. A kölcsönös kiábrándulás bizalmatlanságot szül, és valamilyen szembenállási formává válásának igen nagy a realitása.

41

Vosztok / Zapad. Regionalnije podszisztyémi i regionalnije problemi mezsdunarodnih otnosenyij. Moszkva,. ROSzSzPEN, 2002, 402. p. 42 „Biztonsági zóna” alatt az orosz külpolitika az EBESZ-re épülő, a NATO és Oroszország által garantált európai biztonsági architektúra által átfogott térséget értette.

52 A NATO bővítésének problémája a hidegháborút követően Oroszország és a Nyugat kapcsolataiban az első komoly válságot jelentette. Mindez egy egész sor tényező következménye volt: • mindkét félben még jó adag „gyanakvás” élt (és él jelenleg is) a másikkal szemben; • az Oroszországban elterjedt „nulla megoldással” való eljátszogatás (mármint hogy sikerül megakadályozni a bővítést!) nem felelt meg a kor realitásainak; • ugyanakkor Nyugaton sem voltak igazán tisztában az orosz pszichológiai trauma mélységével! (Végül is egy szemmel láthatóan nem azonos súlycsoportba tartozó partnerek közötti szoros együttműködés mechanizmusának és formuláinak kialakítása nem lehet egy egyszerű döntés.) Mindebből az következik, hogy a szövetség bővítésétől függetlenül a NATO-val való kapcsolat fontos prioritás Oroszország számára. A NATO és Oroszország közötti partnerkapcsolatok kialakítása és fejlesztése önmagában érték! Éppen ezért nem szabad azt egy sor ország NATO-ba való belépése fejében kapott „fizetségként” tekinteni, hanem világosan el kell különíteni a NATO bővítéséről folytatott vitáktól. Ugyanakkor – a tanácskozáson felszólalók szerint – az időtényezőt is figyelembe véve, gyors, határozott és összehangolt cselekvésre van szükség egy elfogadható kompromisszum (s ez már lényeges különbség az 1995 májusában meghirdetett NATO-politikához képest!) elérése érdekében a bővítés kérdésében, hogy azt be lehessen illeszteni az Oroszország és a NATO közötti még szélesebb és jelentősebb kapcsolatok rendszerébe. A konferencia megkísérelt választ adni az „Oroszország és a NATO: hogyan tovább?” kérdésre is. „Közeledik a kulcsfontosságú döntések ideje: a NATO bővítése végbemegy. Abban reménykedni, hogy arra mégsem kerül sor, vagy hogy elhalasztják, annyit jelent, mint összekeverni az óhajt a valósággal! Az Oroszország részéről megnyilvánuló erős ellenzés még a megalapozott érveket is (például pénzügyi gondok) sebezhetővé teszi, mert egyetlen szervezet sem engedi meg, hogy döntéseiben egy kívülállónak vétójoga legyen. Ugyanakkor a »kúszó körülzárással« kapcsolatos katasztrofális forgatókönyvek nyilvánvalóan eltúlzottak. A NATO bővítése minden bizonnyal korlátozott lesz. Miután az első körben csatlakozók listáját nyilvánosságra hozták, a második és harmadik lépcsőben sorra kerülő országokat illetően kétségek merülnek fel. Az oroszországi elnökválasztást, valamint a NATO és Oroszország között megkötendő speciális Chartával kapcsolatos amerikai javaslatot követően úgy tűnhetett, hogy minden rendben van, a fő problémán már túl vagyunk. Néhányan abban is bíztak, hogy az új tagok felvételét követően Moszkva engedékeny lesz és sehogyan sem reagál. Bár a kíméletlen ellenlépésekről készült forgatókönyveknek aligha van reális értelme, a bővítéssel okozott kár jelentős lesz.”43

43

Dmitrij Trenyin: A NATO bővitése és Oroszország érdekei. Előadás a Carnegie Központban tartott konferencián. Moszkva, 1996. október 21.

53 A hozzászólók hangsúlyozták: az Oroszország biztonsági érdekeinek figyelembe vétele nélkül végrehajtott NATO-bővítés minimálisan a kiszámíthatatlanság növekedéséhez vezet az orosz hadászati tervezésben. A konvencionális gyengeségről vallott elképzelés ahhoz vezet majd, hogy az orosz katonai doktrínában a fő hangsúlyt a nukleáris fegyverekre helyezik. Ezen túlmenően az orosz vezetés az olyan belpolitikai erők nyomása alatt lesz kénytelen cselekedni, amelyek egy pillanatig sem szűnnek meg őket a korábbi, NATO ellenes retorikájukra emlékeztetni. Az Állami Dumában a szenvedő fél a ratifikálásra váró START–2 lesz. Bár az „adekvát katonai reakció” feltehetően csak a harcászati atomfegyverek területére korlátozódik majd, a politikai következmények komoly károkat okozhatnak Moszkva Nyugattal kialakítandó kapcsolatainak. Az a rendkívül szokatlan lépésre vonatkozó javaslat, hogy Moszkva ne ismerje el a NATO bővítésének törvényességét, a Szövetséggel való kapcsolat normalizálásának bármilyen jövőbeni kísérletét meghiúsítaná. Mindez aligha váltja ki a Nyugat lelkesedését. A Nyugat közvetlen érdeke úgy megoldani a NATO kibővítését, hogy elkerülje az Oroszországgal való nyílt szakítást. Lehetséges-e egy ilyen kibővítés? Igen, de akkor le kell mondani a „nulla-megoldásos elképzelésről”. Egy ideig a NATO-val való komoly párbeszédről történő lemondás fő oka Oroszország azon meggyőződése volt, hogy egy ilyen dialógus megkönnyítené a szövetség bővítését. Valójában pedig a NATO-val meglévő szilárd kapcsolat a bővítés Oroszország szempontjából negatív aspektusainak többségét, esetleg valamennyit kiegyenlítené. Annak a felismerése, hogy az erőviszonyok belátható időn belül nem Oroszország javára változnak, olyan új konszenzus kialakításához vezethet, amely elősegítené a NATO-val való kölcsönös megértést, Oroszország törvényes biztonsági érdekeinek figyelembevétele mellett. A Nyugat ma azzal számol, hogy Oroszország az egyik fő autonóm „játékos” lesz Európában és annak határain túl (vagyis az iszlám Közel- és Közép-Keleten, de a TávolKeleten is, ahol egyébként szemmel látható Kína erősödése). Oroszország előbb-utóbb kijut a jelenlegi mély válságából, és erőt tud gyűjteni. Éppen ezért Oroszországot be kell vonni az együttműködésbe és nem szabad a sors kénye-kedvére hagyni! A NATO még kibővített állapotában sem lesz képes helyettesíteni egy európai biztonsági rendszert, mivel ennek a rendszernek nem lesz tagja Oroszország. Mindebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a NATO és Oroszország közötti kapcsolatok tartós, kölcsönös érdekeken kell, hogy alapuljanak. Oroszország számára ez annak a megelőzését jelenti, hogy ismét izolálódjon a Nyugattól, a Nyugat számára pedig Oroszország bevonását az együttműködésbe és önizolációjának megakadályozását. Egy ilyen pragmatikus megközelítés jobb alapot biztosíthat az együttműködéshez, mint a kilencvenes évek elejének idealizmusa. Ahhoz, hogy ez a megközelítés működjön – hangsúlyozták a szakértők –, nem szabad megengedni, hogy Oroszország és a NATO kapcsolatában az elsődleges fontosságú kérdések a másodlagos problémáktól függjenek. A Moszkva és Brüsszel közötti párbeszédet fel kell ébreszteni a „téli álomból”. A NATO számára ez egy olyan tézisre épülő stratégiát jelent majd, hogy „Oroszország mindenek előtt”, Oroszország számára pedig azt, hogy a szövetséggel való együttműködésre kell helyezni a fő hangsúlyt és nem a bővítésre.

54 A konferencia javaslatokat fogalmazott meg az Oroszország és a NATO közötti párbeszéd alapelveire is. Az Oroszország és a NATO közötti kapcsolatok prioritás értékűek. Éppen ezekre a kapcsolatokra épül majd mindennemű biztonsági rendszer Európában. Ennél fogva nem szabad a Moszkva és Brüsszel közötti párbeszédet a szövetség kibővítése fejében a Nyugat részéről biztosított kompenzációnak tekinteni. Ugyanakkor az Oroszország és a NATO közötti párbeszédet nem szabad felhasználni arra, hogy bizonytalan időre elhalasszák a középeurópai országok szövetségbe történő felvételét. Teljes jogú partnerség. Ahhoz, hogy Oroszország és a NATO közötti kapcsolatok szilárdak és tartósak legyenek, e kapcsolatoknak a felek kölcsönös érdekeltségére kell épülniük és reális gyakorlati projektek formájában kell, hogy testet öltsenek. Átláthatóság. A biztonság területén a Nyugattal történő új kapcsolatok építése Oroszország önmeghatározási folyamatának részét kell, hogy képezze (nincs többé „Nyugati Front”!). Az Oroszországgal való állandó kapcsolatok létesítése (nincs többé szükség arra, hogy az „oroszokat kívül tartsuk”) a szövetség belső átalakulási folyamatának része lesz. E folyamatok egyike sem fog gyorsan és könnyen végbemenni. Annak a függvényében azonban, amilyen mértékben Oroszország képes előrehaladni a haderőreform útján, szabályozni a katonai erő alkalmazását, s demokratikus ellenőrzést teremteni a fegyveres erői fölött, olyan mértékben teremtődik meg a határaitól nyugatra egy új „bizalmi zóna”! A NATO-ról alkotott orosz elképzelés pedig a szövetség belső átalakulásának mértéke szerint javul majd. A vezetési struktúrák, a fegyveres erők reformja, elhelyezésük modelljének változásai, valamint erős békefenntartó infrastruktúrák létrehozása Oroszország aktív részvételével a Többnemzetiségű Összhaderőnemi Alkalmi Harci Kötelékekben – idővel megváltoztatják a NATO képét. A szervezet tevékenysége kevésbé lesz Európa-centrikus és inkább a déli, és dél-keleti irányokra orientálódik majd. Ily módon mindkét fél nyitott lesz az együttműködésre és annyira lesz kész együttműködni, amennyire Oroszország felismeri hosszú távú prioritásait a biztonság területén, a NATO pedig képes lesz elmozdulni a „hidegháború” éveiben kialakult belső struktúráinak reformálásában. A kapcsolatok jellegét illetően a konferencián megfogalmazott javaslatok az alábbiakat tartották fontosnak hangsúlyozni: Jogi státusz. Oroszországban meg vannak győződve arról, hogy a NATO-val kialakítandó kapcsolatok mindkét félre nemcsak politikai, hanem jogi kötelezettségeket is rónak. Egy Oroszország és a NATO között megkötendő egyezményt azonban nem szabad megterhelni megoldhatatlan problémákkal, mert az veszélyeztetheti annak ratifikálását. A legfontosabb e téren az, hogy a felek kölcsönös kötelezettségeit reális tartalommal töltsék meg, és azok ne csupán deklaratív jellegűek legyenek. A javasolt megállapodás struktúrája. Az alapdokumentum – a Politikai Charta – rögzíti a kapcsolatok alapelveit és megfelelő nemzetközi fórumon történt formális jóváhagyását követően lép életbe. A Chartát azonban egy átfogó, jogi érvénnyel bíró egyezményi struktúra kell, hogy kiegészítse, amely egy sor bizalomerősítő lépést és intézményesített mechanizmusokat tartalmaz a széleskörű és sokoldalú kapcsolatok fejlesztése érdekében. Bizonyos esetekben felvetődhet új megállapodások megkötése, más esetekben meg kell változtatni a már aláírt megállapodásokat, egy harmadik esetben pedig

55 csupán meg kell változtatni a belső szabályzókat. Ezeknek az egységes „csomagot” képező dokumentumoknak kell pontosan meghatározniuk és körülírniuk a felek kötelezettségeit. A konzultációs mechanizmus jellege. E téren fontos alapelv a konzultációs készség, hogy el lehessen kerülni a meglepetéseket, és az ideálishoz közeli szinten lehessen biztosítani a felek együttműködését. A konzultációk rendszeresek legyenek – s nem esetiek, mint jelenleg –, és miniszteri, nagyköveti, vagy szakértői szintű találkozók formájában kell hogy lebonyolításra kerüljenek a NATO Tanács + Oroszország formulán belül. A konzultációk kereteit fokozatosan lehetne bővíteni. A konzultációk tárgyát elsősorban a pontosan meghatározandó körű európai problémák kell hogy képezzék. Bár e konzultációk nem kötelező jellegűek lennének, elutasításukat minden esetben meg kellene indokolni. A konzultációs témák körét a későbbiek során ki lehetne bővíteni, például a Közel-Kelet, a Perzsa-öböl és Közép-Ázsia problémakörével. A rendszeres konzultációs mechanizmust ki kell egészíteni egy állandóan funkcionáló híradó rendszerrel, amely a vezetés különböző szintjeinek megfelelő alrendszerekből állna (a NATO Európai Főparancsnoksága, a NATO Atlanti Főparancsnoksága, az Oroszországi Föderáció Fegyveres Erői Vezérkara a közvetlen alárendeltségébe tartozó parancsnokságokkal). A konzultációs és híradó rendszer létrejöttén túl ezek a mechanizmusok az együttműködési kultúrát is erősítenék és „szoktatnák” a feleket az együttműködéshez. E folyamat fokozatos kibővítése elősegíti a partnerkapcsolatok kialakítását a biztonsági szférában, amely végső soron egy tartós, egységes „biztonsági közösségben” egyesíti Észak-Amerikát és Európát, beleértve Oroszországot is. A konzultációk tartalmát olyan alapvető kérdések megvitatása képezné, mint például a védelmi doktrínák, a tervezés és a politika fejlődése és harmonizációja, valamint az európai biztonság szempontjából létező és potenciális veszélyforrások. A konzultációk sajátos témája, illetve az együttműködés fontos iránya lehetne például a válságkezelés, beleértve az orosz alakulatok részvételét a NATO békefenntartó műveleteiben. Egy másik fontos terület lehet például az atomfegyverek elterjedésének megakadályozása, a nukleáris hulladékok biztonságos tárolásának kérdésköre, valamint a terrorizmus és a kábítószer-kereskedelem elleni harc. Fontos eleme az együttműködésnek a közös tevékenység. A kölcsönös bizalom erősítése, a NATO és Oroszország Fegyveres Erői közötti együttműködés színvonalának növelése érdekében egy sor közös tevékenységre kerülne sor : a harcászati légvédelmi rendszer közös fejlesztésétől az egységes aerokozmikus ellenőrzési rendszer létrehozásáig, amely egyesítené a NATO és Oroszország (FÁK) légvédelmi rendszereit; a fegyverzetek közös fejlesztését és gyártását, beleértve az ún. „kettős rendeltetésű” eszközöket és technológiákat is. A volt Varsói Szerződés országai fegyverzetének korszerűsítését is például a Nyugat és Oroszország együttes erőfeszítésével lehetne megoldani (ez is az egyik fájó pont Oroszország számára a NATO bővítését illetően!). A NATO és Oroszország közötti kapcsolatok legnagyobb jelentősége éppen abban rejlik, hogy megnyitja az utat a felek együttműködéséhez.

56 A konferencia a NATO kibővítésével kapcsolatban is megfogalmazta a probléma – általa kívánatosnak tartott – megoldásának útjait: Oroszországnak és a NATO-nak sem lehetősége, sem pedig szüksége nincs arra, hogy megvitassa új jelöltek felvételét a szövetségbe, vagy belépésük feltételeit. Sokkal fontosabb ennél az, hogy figyelembe vegyék Oroszország jogos biztonsági érdekeit és megállapodjanak egy sor sajátos bizalomerősítő intézkedésről. Ezek a lépések kiegészítő garanciákat jelentenének egy új nagy európai háború kirobbantásának megakadályozására, és kizárnák egy váratlan támadás lehetőségét a kontinens belsejében. E célt szolgálhatná a CFE Szerződés felülvizsgálatáról szóló megállapodás mielőbbi aláírása. Ebben a kérdéskörben fel kell számolni az elavult „tömbszemléletet” a korlátozások meghatározásánál, és a nemzeti korlátozások elvét kell bevezetni. E lépés eredményeként tovább csökkenhetne a fegyveres erők koncentrációja Közép-Európában. Egy speciális döntéssel meg kell tiltani idegen fegyveres alakulatok elhelyezését azon országok területén békeidőben, amelyek egy meghatározott földrajzi zónában terülnek el. (Ez itt egyértelműen a csatlakozni kívánó középeurópai országokra vonatkozik!) Ez bizonyos mértékig csökkenti Oroszország aggodalmait, mert jelenleg a NATO harcászati légiereje lengyelországi repülőterekről képes „elérni” az orosz hadászati mélységig. A jelenleg nem CFE-tag balti államoknak is „be kell lépni a szerződésbe”(!), s különösen fontos lesz a „teljes átláthatóságot” biztosító szigorú ellenőrzési rendszer. Reális lehetőség van arra, hogy a közép- és kelet-európai országok NATO-ba történő belépésének értelmetlen korlátozása helyett a CFE Szerződés felülvizsgálatával figyelembe vegyék Oroszország biztonsági érdekeit. A Szerződés felülvizsgálata pedig nem jelentene új szerződést, és nem kellene azt ismételten ratifikálni. A harcászati atomeszközök problémájával kapcsolatos orosz aggodalmakat meg lehetne szüntetni annak az 1991-es orosz–amerikai kezdeményezésnek az „újraélesztésével”, amely ezen eszközök Közép-Európából történő kivonását indítványozta, beleértve az ún. „kettős rendeltetésű” infrastrukturális elemeket is (köztük a repülőtereket). Az előzőhöz hasonlóan ez sem új fegyverzetellenőrzési mechanizmus lenne, és ezt sem kellene ratifikálni. Felvetődhet egy külön egyezmény megkötésének szükségessége, amelyben garantálnák, hogy a nyugati rakétaelhárító és nagypontosságú fegyverrendszerek nem csökkentik az orosz „visszatartó erő” (vagyis a hadászati erők) potenciálját. Csökkenteni kell a NATO – a három közép-európai ország felvételét követő – további bővítésével kapcsolatos orosz aggodalmakat. A balti országok problémáját az Európai Unióval közösen kell megoldani, mint részükre alapvetően ajánlott biztonsági garanciát nyújtó szervezettel, valamint az Egyesült Államok speciális biztonsági garanciáival, illetve a Balti-tengeri Országok Együttműködési Tanácsa aktív szerepének növelésével. Ezzel együtt párbeszédet kell kezdeni Oroszországgal is a biztonsági kérdésekről. Kalinyingrád státuszát egy sor bizalomerősítő intézkedéssel párhuzamosan lehetne rögzíteni a NATO és Oroszország közötti közvetlen érintkezési zónában, Közép-Európában. A konferencia a fentiek megvalósításához az alábbi lépéseket ajánlja az orosz külügyi vezetésnek: Mindenekelőtt szükség van egy, mintegy húsz országot érintő nemzetközi együttműködésre, valamint egy bizonyos szintű belpolitikai konszenzusra ezen országokon belül (vagyis a jelenlegi NATO-tagok és a három közép-európai jelölt országban!). A siker

57 kulcsa abban rejlik, hogy miként képes a külügyi vezetés harmonikusan összekapcsolni és egyesíteni teljesen ellentétes érdekkomplexumokat, valamint helyes sorrendben megtenni jól átgondolt lépéseket, egészen a legcélravezetőbb diplomáciai manőverezésig. A lisszaboni EBESZ-csúcs (1996. december) előtt egyetértésre kell jutni, és ki kell alakítani egy közös felfogást a fenti kérdésekben, valamint össze kell állítani egy cselekvési tervet. A lisszaboni találkozó „hátterében” Oroszország és a NATO-tagországok magas beosztású képviselői formálisan is megkezdhetnék egy „NATO – Oroszország terv” kialakítását, nyilatkozhatnának a közös célokról, megoldási módokról és a procedúrákról. Alapul a „Keretdokumentumot” (1995. szeptember) lehetne venni. Ezen első lépés során a fő figyelmet a CFE Szerződés speciális problémáira és a harcászati atomeszközökkel kapcsolatos kezdeményezésre kell fordítani. A lisszaboni csúcsot követően közvetlenül meg kell kezdeni a CFE Szerződés felülvizsgálatával kapcsolatos munkát, és 1997 tavaszának végére már bizonyos eredményeket kell felmutatni. A fenti lépésekkel párhuzamosan Oroszország és az Amerikai Egyesült Államok között meg kell kezdeni a harcászati atomeszközökkel kapcsolatos 1991-es kezdeményezés „újraélesztését”, és meg kell kísérelni annak kiterjesztését a harcászati rakétaelhárító és a nagypontosságú fegyverrendszerekre is. Az Európai Unió, az Egyesült Államok és Oroszország külön-külön, de összehangoltan kezdeményezze a balti országok konfrontációmentes bevonását egy létrehozandó biztonsági struktúrába. A NATO és Oroszország közötti kapcsolatok megkoronázását a „NATO – Oroszország Charta” aláírása jelentené. Fórumot célszerű rendezni a NATO-tagországok és a PFP-programban részt vevő országok részvételével abból a célból, hogy megnyitható legyen a NATO és Oroszország közötti szövetség(!) a közép- és kelet-európai országok számára(!), valamint befejezni az Oroszország és a NATO között megkötendő egyezmény-sorozatot, egy sor kölcsönös jogi kötelezettség elfogadásával (1997. tavaszának vége – nyár eleje). Ebben az időszakban az érintett országok kormányai kötelesek(!) erőfeszítéseket tenni az „Oroszország–NATO tervezet” belpolitikai támogatottságának biztosítása érdekében. Dmitrij Trenyin, a moszkvai Carnegie Intézet igazgatóhelyettese szerint az Oroszország és a Nyugat közötti vita – az Oroszország és a Közép-Európa közöttihez hasonlóan –, a NATO problémakörének megvitatásán túl kell hogy lépjen. Sőt, az Oroszország és a NATO közötti kapcsolat sem maradhat az európai biztonság egyetlen témája. Akármilyen fontosak is ezek a kapcsolatok, az Oroszország és a Nyugat közötti kapcsolatrendszer térképének egy szeletét képezik csupán. Nem minden európai kérdés függ össze a biztonsággal, különösen nem annak hagyományos értelmezésében. Ennél sokkal szélesebb, alapvetőbb probléma az, hogy miként kapcsolható be Oroszország az európai fejlődés folyamatába, különösen a gazdaság, a telekommunikáció és az infrastruktúra területén. Az orosz elit elszigetelődéstől való félelmét a legjobban éppen e folyamatba való bevonásával lehet eloszlatni. Oroszországnak fel kell ismernie és deklarálnia kell alapvető érdekeit Európában, és az együttműködés szellemében kell megvitatni azokat partnereivel.

58 Oroszország belátható időn belül aligha lesz a NATO, vagy az Európai Unió tagja. Irreális és Oroszország érdekeit nélkülöző gondolkodásra vall, ha valaki ennek az ellenkezőjét képzeli. A Nyugat egészen Oroszország határáig történő kibővítése azonban jelentős lehetőségeket teremt, amelyeket Oroszországnak ki kell használnia!44 Ami az Oroszország és a NATO közötti kapcsolatokat illeti, azok egy Észak-Amerikát, egész Európát és Közép-Ázsiát magába foglaló transzkontinentális „biztonsági közösség” alapját képezik majd. Ez egy hosszú út, amelyen nem kevés nehézséggel kell megküzdeni, s amelyet csak a célok azonossága és elegendő politikai akarat mellett lehet csak megtenni. A konferencián elhangzottak ilyen részletes elemzését azért tartottam fontosnak, mert az minden korábbinál jobban összefoglalja és bemutatja az orosz biztonságpolitikával foglakozó, illetve a külpolitikát formáló szakértők körében megfogalmazódott kételyeket és elképzeléseket egy jövendő európai biztonsági architektúra milyenségével, benne a NATO és Oroszország helyével, szerepével és kapcsolataival, illetve az orosz politikai elit biztonsággal kapcsolatos jövőképével összefüggésben. A konferencia megítélésem szerint igen jól adta vissza azt az elkerülhetetlennek látszó NATO-bővítés miatti orosz „kompromisszum-készséget”, amely óvatos hátrálással, a lehető legkisebb veszteséggel, sőt ha lehet, némi politikai „hozadékkal” próbál meg kihátrálni a számára egyre kellemetlenebbé váló helyzetből. A vitaindító előadás elkészítéséhez amerikai biztonságpolitikai szakértők is segítséget nyújtottak. Ennek egyik bizonyítéka az 1991-es közös kezdeményezés „megtalálása”, amiről az orosz biztonságpolitikai szakértők eddig elfeledkeztek. Az anyag egyes részeiben igen logikus, a korábbi állásponthoz képest lényegesen emészthetőbb változatot kínál a NATO bővítésével kapcsolatban, és megkísérli megfogalmazni a NATO-val való kapcsolatok alakításának orosz modelljét, az orosz „NATO-stratégia” főbb elemeit. Ilyen előzményeket követően jutott el az Észak-atlanti Szerződés Szervezete és az Oroszországi Föderáció addig a fordulópontig, hogy a hidegháború befejezését követően először foglalják írásba együttműködésük főbb tartalmi kérdéseit és kereteit. A kezdeményező fél a NATO volt: s a Szövetség külügyminisztereinek 1996. december 10-i brüsszeli ülésén felkérték Javier Solana főtitkárt, hogy vizsgálja meg az orosz féllel egy olyan megállapodás megkötésének lehetőségét, amely alkalmas a kapcsolatok intézményes kereteinek megfogalmazására és lehetőséget biztosít a jövőbeni együttműködés fejlesztésére. Az előkészítés öt hónapot vett igénybe és 1997. május 27-én a Párizsban megtartott NATO-Oroszország csúcstalálkozón a legfelsőbb szinten is aláírásra került az „Alapokmány a NATO és az Oroszországi Föderáció közötti kölcsönös kapcsolatokról, az együttműködésről és a biztonságról” címet viselő dokumentum. A hosszú vívódás eredményeként megszületett dokumentum egy bevezető részből és négy fejezetből áll. A bevezető részben az aláíró felek megerősítik azon elkötelezettségüket, hogy nem tekintik egymást ellenségnek, és hangsúlyozzák: mindkettőjük fő célja a múltbeli konfrontáció és szembenállás maradványainak felszámolása, a kölcsönös bizalom és együttműködés erősítése.

44

Dmitrij Trenyin: A NATO bővítése és Oroszország érdekei. Előadás a Carnegie Központban tartott konferencián. Moszkva, 1996. október 21.

59 Az Alapokmány funkcióját a bevezető azoknak a céloknak és mechanizmusoknak a meghatározásában látja, amelyek alapján a NATO és az Oroszországi Föderáció közötti kapcsolatok alapját képező konzultációkat, együttműködést, a közös döntéshozatalt és a közös cselekvést realizálni kell. A preambulum számbaveszi és elismeri mindazokat az eredményeket, amelyeket a két fél a hidegháború befejezését követően külön-külön elért. Az első fejezetben a felek meghatározzák azokat a legfontosabb alapelveket, amelyek alapján az együttműködést folytatják: „A jelen Alapokmányban rögzített célok elérése érdekében a NATO és Oroszország kapcsolataikat az alábbi alapelvektől vezéreltetve fogják építeni: • az átláthatóságra épülő szilárd, stabil, tartós és egyenjogú partnerség és együttműködés fejlesztése az euro-atlanti térség biztonságának és stabilitásának erősítése céljából; • az olyan tényezők létfontosságú szerepének elismerése a fejlődés és a mindent átfogó biztonság fejlesztésében, mint a demokrácia, a politikai pluralizmus, a törvény hegemóniája, az emberi és állampolgári szabadságjogok tiszteletben tartása, valamint a piacgazdaság fejlesztése; • az egymással, illetve bármely más állammal, annak szuverenitásával, területi integritásával, vagy politikai függetlenségével szembeni olyan erő alkalmazásáról vagy az erővel való fenyegetésről történő lemondás, ami ellentmond az ENSZ Alapokmányában, a Helsinki Zárónyilatkozatban foglalt mindazon elveknek, amelyeket ezen szervezetek tagállamai kapcsolataik alapelveiként fogadnak el; • valamennyi állam szuverenitásának és területi integritásának, illetve azon jogának tiszteletben tartása, hogy maga válassza meg a saját biztonsága, határainak sérthetetlensége és a népek önrendelkezési joga biztosításának útját, a Helsinki Záródokumentumban és az EBESZ más dokumentumaiban rögzítetteknek megfelelően; • kölcsönös átláthatóság a védelmi politika és a katonai doktrínák kidolgozása és megvalósítása során; • a konfliktusok elkerülése és a viták békés eszközökkel történő rendezése, az ENSZ és az EBESZ alapelveinek megfelelően; • az ENSZ Biztonsági Tanácsa és az EBESZ vezetésével megvalósításra kerülő békefenntartó műveletek támogatása – minden egyes konkrét esetben.”45

45

Osznovopolagajuscsij Akt o Vzaimnih Otnosényijah, Szotrudnyicsesztve, i Bezopasznosztyi mézsdu Organyizacijej széveroatlantyicseszkogo Dogovora i Rosszijszkoj Federacijej. NATO–Russia Summit, Párizs, 1997. május 27., 4-5 p.

60 A második fejezetben a felek jelzik, hogy az Alapokmányban rögzített célok elérése érdekében egy konzultációs és együttműködési mechanizmust hoznak létre, a NATO – Oroszország Közös Állandó Tanácsot (PJC): „A Közös Állandó Tanács biztosítja a mechanizmust a konzultációk, a koordináció, illetve szükség esetén, a maximálisan lehetséges mértékben, a kölcsönös aggodalomra okot adó, biztonsággal kapcsolatos kérdésekben szükséges közös döntések meghozatalára és a közös tevékenység lefolytatására. Ezek a konzultációk nem terjednek ki a NATO és Oroszország, illetve a tagállamok belső kérdéseire.”46 A fejezet rögzíti a Közös Állandó Tanács működési rendjét is, mely szerint a Tanács az állam- és kormányfők szintjén szükség szerint, a külügyminiszterek és a honvédelmi miniszterek szintjén évente két alkalommal, míg a nagykövetek (az állandó képviselők) szintjén havi rendszerességgel ülésezik. A Tanács égisze alatt ugyancsak évente legalább kétszer találkoznak a vezérkari főnökök, havonta a katonai képviselők, és szükség szerint a katonai szakértők. Egyes konkrét kérdések vagy problémák megvitatására a Tanács szükség szerint, állandó vagy ideiglenes jelleggel bizottságokat vagy munkacsoportokat hozhat létre. Nagyon fontos megállapítása e fejezetnek, hogy a felek nem korlátozhatják egymás önálló döntéshozatali, vagy cselekvési szabadságát és nincs vétójoguk egymás tevékenységét illetően! Az Alapokmányban a felek három konkrét tevékenységgel bízzák meg a Közös Állandó Tanácsot: • rendszeres konzultációk lefolytatása az Alapokmány harmadik fejezetében felsorolt témákban, illetve más, politikai, vagy a biztonsággal összefüggő, kölcsönösen meghatározott kérdésekben; • a fenti konzultációk alapján közös kezdeményezések kidolgozása, amelyekről mind a NATO, mind pedig Oroszország egyformán nyilatkozik, illetve ezek alapján egyformán cselekszik; • amennyiben a konzultációk során konszenzusra jutnak, minden egyes esetben közös döntést hoznak, és közösen cselekszenek, beleértve a közös műveletek– így az ENSZ BT, vagy az EBESZ felelősségi körébe tartozó békefenntartó tevékenység – tervezésében és előkészítésében való egyenjogú részvételt is.47 Az Alapokmány harmadik fejezete azokat a témaköröket sorolja fel, amelyekben már az okmány aláírásakor is fontosnak tartották a felek a konzultációkat, illetve az együttműködést (összesen 19 témakör!), de a dokumentum lehetőséget hagy más, mindkét felet kölcsönösen érdeklő témák megvitatására is. A teljesség igénye nélkül, csak a legérdekesebb témakörök közül válogatva többek között az alábbiakat rögzíti az Alapokmány:

46 47

Ugyanott, 5. p. Ugyanott, 6. p.

61 • konfliktusok megelőzése, beleértve a preventív diplomáciát, a válságkezelést és a konfliktusok megoldását, figyelembe véve az ENSZ és az EBESZ szerepét és felelősségét, illetve e szervezetek fenti területeken végzett tevékenységét; • közös műveletek, beleértve az ENSZ Biztonsági Tanácsa irányítása alatt végzett, és az EBESZ felelősségi körébe tartozó békefenntartó műveleteket – minden egyes konkrét esetet vizsgálva –, vagy a többnemzetségű összhaderőnemi alkalmi kötelékekkel végrehajtandó műveleteket, azok korai szakaszaiban; • a nukleáris biztonság teljes spektruma; • az atom-, vegyi és biológiai fegyverek és hordozóeszközeik elterjedésének megakadályozása, a nukleáris eszközök jogellenes forgalmával szembeni harc, és a fegyverzetellenőrzés különböző területein megvalósuló együttműködés; • az átláthatóság, a kiszámíthatóság és a kölcsönös bizalom erősítése a NATOtagállamok és Oroszország hagyományos fegyveres erőinek méreteivel és funkcióival kapcsolatosan; • egy esetleges együttműködés fejlesztése a fegyverzetek területén, Oroszországnak a NATO nemzeti fegyverzeti igazgatóinak konferenciáján történő részvétele útján; • a terrorizmussal és a jogellenes kábítószer-kereskedelemmel szembeni harc.48 Az Alapokmány negyedik fejezete a felek által legfontosabbnak ítélt katonapolitikai kérdésekkel foglalkozik. A NATO-tagállamok megerősítik, hogy nem áll szándékukban atomfegyvereket elhelyezni a leendő új tagállamok területén, sőt a meglévő nukleáris arzenál egyetlen komponensét sem szándékoznak megváltoztatni. A dokumentum igen nagy teret szentel a CFE Szerződés adaptációjával kapcsolatos problémakörnek. A felek fontosnak tartották megerősíteni: Oroszország és a NATO tagállamai közösen azt kívánják elérni, hogy a bécsi tárgyalásokon – a változó európai biztonsági környezetből adódó lehetőségek figyelembevételével –, fokozzák a CFE Szerződés megvalósíthatóságát és hatékonyságát. Ugyancsak jelezték: „A NATO tagállamok és Oroszország ismételten megerősítik, hogy a CFE Szerződésben résztvevő államok külön-külön és együttesen csak olyan katonai potenciált tartanak fenn, amely – nemzetközi kötelezettségeiket is figyelembe véve – összemérhető az egyéni vagy kollektív törvényes biztonsági szükségleteikkel, beleértve a CFE Szerződést is.”49 Az Alapokmány negyedik fejezete kiemelt figyelmet fordít a NATO-tagállamok és Oroszország fegyveres erői közötti katonapolitikai kapcsolatok, illetve a különböző szintű katonai szervezetek közötti folyamatos dialógus fenntartására. Beleértendők ebbe a katonai doktrínákkal, a stratégiával és a fegyveres erők állományával kapcsolatos kölcsönös tájékoztatók, a közös gyakorlatok, valamint az is, hogy a fokozott párbeszéd és a NATO –

48 49

Ugyanott, 7. p. Ugyanott, 9. p.

62 Oroszország Közös Állandó Tanács katonai komponenseinek támogatása érdekében, kölcsönösségi alapon, később pontosított megállapodások alapján, különböző szinteken katonai missziókat hoznak létre. Az Alapokmány jelentősége megítélésem szerint mindenekelőtt abban áll, hogy írásos formában is kimondta: a NATO nem fenyegeti Oroszországot, s a felek nem tekintik egymást ellenségnek. Kölcsönös kötelezettségvállalásokkal ugyan, de végső soron számos féloldalas gesztusértékű lehetőség felkínálásával (például az oroszok bekapcsolódási lehetősége a hadiipari együttműködésbe, ami nagy lehetőséget jelenthet az orosz hadiipar számára), valamint a NATO – Oroszország Közös Állandó Tanács létrehozásával mintegy kodifikálta Moszkva kvázi nagyhatalmi szerepét, ami jelentős mértékben tompította az egyéb területeken elszenvedett presztízsveszteség – maga a bővítés megakadályozásának sikertelensége, a NATO boszniai szerepvállalásának kényszerű elviselése stb.) – okozta elkeseredését. Mindezek mellett – és talán ez a legfontosabb –, lehetőséget és fórumot teremtett a folyamatos párbeszéd fenntartására minden, az európai, de az egész euro-atlanti térségen belüli biztonság szempontjából fontos kérdés közvetlen és intézményes megvitatására Oroszország és a NATO tagállamok között, sőt sok, korábban elképzelhetetlen (például a katonai) területen megnyitotta a közvetlen kapcsolatok kialakításának és az együttműködés megteremtésének a lehetőségét is. Természetesen mindez nem jelentett Oroszország számára vétójogot egyetlen NATO döntéssel szemben sem: „Ugyanakkor a dokumentum nem ad lehetőséget egyik félnek sem a vétójogra a másik fél döntéseivel kapcsolatban. Az Alapokmány nem rendeli alá a NATO-t egyetlen más szervezetnek sem, semmilyen módon nem gyengíti a Szövetség politikai, vagy katonai hatékonyságát, beleértve azt a képességét, hogy teljesítse a jelenlegi és jövőbeni tagjaival szembeni biztonsági kötelezettségeit.”50 Jelentős konkrét eredménye volt e folyamatnak a katonai képviseletek kölcsönös felállításáról hozott döntés, illetve az orosz katonai képviselő kijelölése. Erre 1997. október 23-án került sor, amikor Anatolij Kvasnyin vezérezredes, az Oroszországi Föderáció Fegyveres Erőinek vezérkari főnöke NATO-nál tett látogatása alkalmával bejelentette, hogy Viktor Zavarzin altábornagyot nevezték ki Oroszország első katonai képviselőjévé a Szövetségnél, aki novemberben már el is foglalta új állomáshelyét, és 1997. november 25-én megtartotta első hivatalos megbeszélését Klaus Naumann tábornokkal, a NATO Katonai Bizottságának (MC) elnökével. Az orosz képviselet, egészen a NATO jugoszláviai légicsapásai miatt 1999 tavaszán hozott moszkvai döntésig – a katonai területeket érintő együttműködés szüneteltetése, Zavarzin tábornok hazarendelése – fontos szerepet játszott a NATO és az Oroszországi Föderáció közötti kapcsolatok alakításában, különösen a PfP-ben, illetve a békefenntartó tevékenységben való orosz részvétel koordinálásában. A NATO a fenti Alapokmány aláírását megelőzően még 1996-ban Moszkvában nyitott egy Információs Irodát, előbb a francia nagykövetség, majd később a német nagykövetség épületében. (E két nagykövetség volt a kapcsolattartásra kijelölt diplomáciai képviselet, az ún. „Contact Point Embassy.”) Ez utóbbi alkalommal az Iroda helyettes vezetőjévé Manfred Diehl ezredest, Németország korábbi légügyi attaséját nevezték ki. Már az Alapokmány szellemében, 1998 januárjában Moszkvában egy önálló NATO Dokumentációs Központot 50

Javier Solana: Új kapcsolatok a NATO és Oroszország között. Igazi partneri viszony. Magyar Nemzet, 1997. május 27.

63 nyitottak meg, amely az Oroszországi Társadalomtudományi Tudományos Információs Intézet épületében nyert elhelyezést.

3.2. A Közös Állandó Tanács megalakulásának fogadtatása Oroszországban és a FÁKtagállamokban, illetve hatásuk a NATO és a szovjet utódállamok, valamint a NATO és a közép-európai országok közötti kapcsolatokra A NATO és az Oroszországi Föderáció közötti kapcsolatoknak a NATO – Oroszország Közös Állandó Tanács (PJC) létrehozásával lényegében intézményesített szintre történő emelése a politikai elit, különösen annak a végrehajtó hatalmi ághoz tartozó képviselői körében pozitív visszhangot váltott ki, de az ellenzéki politikusok és a törvényhozás körében is általában támogatást élvezett. A PJC létrehozása sokak szemében ugyanis egyfelől a NATO-bővítésről folytatott hosszadalmas és sokszor értelmetlennek tűnő viták lezárását, másfelől pedig az orosz– amerikai, és általában az Oroszország és a Nyugat közötti kapcsolatok jelentős javulásának lehetőségét jelentette. A NATO és Oroszország közötti kapcsolatokról szóló Alapokmány aláírását, illetve a NATO – Oroszország Közös Állandó Tanács megalakítását az orosz politikai elit igyekezett úgy kommunikálni, hogy azok nem egyfajta kompenzációt jelentettek a Szövetség keleti irányú kibővítéséért, hanem Moszkva szerepének felértékelődését a primakovi „több erőközpontos” külpolitikai koncepció szerinti világrendben. A NATO-val való kapcsolatok alakulásának fenti kommunikálása azonban esetenként a politikaformálók realitásérzékének elvesztéséhez is vezetett. Egyesek ugyanis hajlamosak lettek a kialakult helyzetet úgy értelmezni, hogy a Nyugat ezzel elismerte: Közép- és KeletEurópa még most is az orosz érdekszféra részét képezi, s Moszkva a PJC keretein belül nagyobb beleszólási lehetőséget kapott az európai biztonság formálásával kapcsolatos főbb folyamatokba, különösen e folyamatoknak a NATO döntéshozatali rendszerében történő befolyásolására. Voltak olyan politikusok is (Podberjozkin, Lobov), akik a 16+1 formulát úgy fogták fel, hogy Oroszország a PJC megalakításával kvázi vétójogot kapott a NATO európai biztonsággal kapcsolatos döntéseinek meghozatala során, s ezt a jogát ki is kell használnia a bővítésből származó hátrányok csökkentése érdekében. Ugyanakkor valójában Oroszország szempontjából a helyzet csak annyival lett kedvezőbb, hogy a PJC keretein belül hivatalos fórumon fogalmazhatta és vitathatta meg a fontosabb biztonsági kérdésekkel kapcsolatos orosz álláspontot, és lényegesen nagyobb esélye nyílott arra, hogy véleményét a NATO figyelembe vegye. Véleménykülönbség esetén pedig mindkét fél belátása szerint cselekedhet – szó sem volt tehát vétójogról! A NATO – Oroszország Közös Állandó Tanács megalakulásával kapcsolatosan még az orosz hivatalos politika legfelsőbb szintjén sem rejtették véka alá, hogy – ha már Moszkvának nem sikerül megakadályozni a bővítést –, akkor legalább a kapott intézményes lehetőségek kihasználása révén igyekezni fog annak folyamatát lassítani, késleltetni, különböző biztonsági garanciákat kialkudni. Ilyen garanciák közé sorolták például a következőket:

64 • a NATO ne telepítsen nukleáris eszközöket a majdani új tagállamok területén; • a nagyobb, közös gyakorlatok kivételével ne állomásoztasson ezen országok területén tartósan nagyobb hagyományos erőket sem; • ne kerüljön sor olyan infrastruktúra telepítésére, amely lehetővé tenné a későbbiekben nagyobb NATO-kontingensek fogadását, s ezáltal közelebb hozná a Szövetség infrastruktúráját Oroszország határaihoz. Mindezekkel együtt a PJC megalakulásával és működésének megkezdésével lezáródó szakaszába került a NATO bővítésével kapcsolatos vita első, érthetően élesebb szakasza, s az Egyesült Államokkal történő kiegyezéssel együtt lényegében felszálló ágba kerültek az Oroszország és az Észak-atlanti Szövetség Szervezete, illetve általában az Oroszországi Föderáció és a Nyugat közötti kapcsolatok. Az Oroszország és a Nyugat, illetve Moszkva és a NATO kapcsolatában bekövetkezett kedvező irányú változások hatásai jól nyomon követhetők voltak az 1997 decemberére elkészült Nemzeti Biztonsági Koncepcióban is. Maga a dokumentum az új Oroszország első hivatalos Nemzeti Biztonsági Koncepciója volt, amelynek alapjait még Jelcin elnök 1996-os választásokra kiadott „elnöki üzenete” teremtette meg, majd a Biztonsági Tanács dolgozta ki és tárgyalta meg 1997 tavaszán, de az elnök betegsége miatt csak decemberben került jóváhagyásra. Maga a Nemzeti Biztonsági Koncepció négy részből állt: • Oroszország a nemzetközi közösségben; • Oroszország nemzeti érdekei; • az Oroszország biztonságát veszélyeztető fenyegetések; • Oroszország nemzetbiztonságának védelme. Ennek a Koncepciónak a legfontosabb megállapítása az volt, hogy az Oroszországi Föderáció biztonságát érintő fenyegetések alapvetően belső tényezőkből és folyamatokból erednek és Oroszországot gyakorlatilag nem fenyegeti külső agresszió. A dokumentum ugyanakkor meglehetősen nagy teret szentelt a már jól ismert – Primakovnak tulajdonított –, „többpólusú világ” kialakulásával, illetve Oroszország e világrendben elfoglalt helyével kapcsolatos kérdéseknek. A Nemzeti Biztonsági Koncepció Oroszország számára potenciális veszélyforrásként értékeli a NATO keleti irányú kibővítését: „Továbbra is veszélyt jelent a védelmi szférában Oroszország nemzeti biztonságára nézve a nagyhatalmak (vagy koalíciók) által létrehozott nagy erejű fegyveres csoportosítások megjelenése a területével határos térségekben. Még agresszív szándékok hiánya esetén is az ilyen csoportosítások potenciális katonai veszélyt jelentenek Oroszország számára. A NATO keleti irányú kibővítése és egyidejűleg domináló katonai-politikai erővé válása Európában a kontinens új kettéosztásának kockázatát hordozza magában, amely azért

65 különösen veszélyes, mert Európában megmaradtak a mozgékony csapásmérő csoportosítások, a nukleáris fegyverek, miközben nem eléggé hatékonyak a béke fenntartásának sokoldalú mechanizmusai.”51 A Koncepció ugyanakkor jól érzékelhetően pótolni kívánta egy új katonai doktrína hiányát is – hiszen ekkor még az 1993-as, az ún. „Gracsov-doktrína” volt érvényben –, éppen ezért meglehetősen sok volt benne a katonai elem. Összességében mindkét dokumentum azt tükrözte, hogy egy pozitív irányú elmozdulás következett be az orosz külpolitikai gondolkodásban, s a fenyegetések többségének forrását nem a külső körülményekben, hanem alapvetően a belső instabilitásból és a terrorizmusból próbálta meg levezetni. A Nyugattal és a NATO-val való viszonylagos „megbékélés” pozitívan éreztette hatását az akkor még tagjelölt Lengyelországgal, Csehországgal és Magyarországgal meglévő kapcsolatok vonatkozásában is. A három csatlakozásra váró közép- és kelet-európai országgal –- különböző történelmi vagy politikai okok miatt – nem azonos szintű volt az együttműködés. A magyar–orosz kapcsolatok ebben az időszakban stabilak, kiegyensúlyozottak, az élet számos területére kiterjedők voltak, azokat különösebb politikai feszültség nem terhelte. A megoldásra váró, illetve függőben lévő kérdések között olyanok szerepeltek, mint a jelentős magyar külkereskedelmi deficit problémája, a Szovjetunióba elhurcolt műkincsek visszaszolgáltatása, valamint a volt Szovjetunió időszakából megörökölt adósság törlesztése. Számos szakminiszteri látogatásra is sor került, de az időszak valóban említésre méltó eseménye Gál Zoltánnak, az Országgyűlés elnökének moszkvai látogatása volt. A lengyel–orosz kapcsolatok a történelmi feszültségek és az új biztonságpolitikai kérdések miatt is ennél hűvösebbek, azok érdemi javulásáról nem beszélhettünk, hiszen Moszkva Lengyelország leendő NATO-tagságát vette a legnehezebben tudomásul. A cseh–orosz kapcsolatok kiegyensúlyozottaknak tűntek, sőt az 1997–98 közötti időszakban az együttműködés fejlesztésére irányuló cseh szándék is erősödni látszott. A térség országai közül jól érzékelhetően Szlovákia volt az orosz Közép-Kelet-Európa politika favoritja. A gazdasági együttműködésen belül különösen figyelemre méltó szintre emelkedett a két ország közötti haditechnikai együttműködés. A jelek szerint Oroszország Szlovákiát tekintette olyan hídfőállásnak a közép- és kelet-európai térségben, ahonnan perspektívában eredményes expanziót folytathatna regionális pozícióinak megerősítése érdekében. A Moszkva által nyíltan támogatott Meciar-kormány választási vereségét követően azonban a szlovák–orosz kétoldalú kapcsolatok ideiglenesen visszaestek.

51

Tömösváry Zsigmond – Dr. Nagy László: Oroszország a harmadik évezred küszöbén. Honvéd Kiadó, Budapest, 1999, 89. p.

66 3.3. Fordulat a NATO-val kialakított kapcsolatok kezelésében: a „szervezeten belüliség” előnyeinek kihasználására irányuló orosz törekvések megjelenése, illetve a NATO és Oroszország közötti egyéb kapcsolatok erősödése A NATO – Oroszország Közös Állandó Tanács megalakulása alapvető fordulatot jelentett az Oroszországi Föderáció és az Észak-atlanti Szövetség közötti kapcsolatokban. Egyfelől véget vetett egy olyan időszaknak, amikor Moszkva részéről a Szövetség szinte minden felvetésére legalábbis a gyanakvás, vagy éppen a kemény elutasítás volt a jellemző. Különösen jellemző volt ez a NATO keleti irányú bővítésével kapcsolatos kérdéskörben, amelyben az orosz fél alapvetően saját biztonsági érdekeire való hivatkozással egészen a madridi értekezletig abban bízott – s ennek érdekében igyekezett is mindent elkövetni –, hogy a bővítést sikerül megakadályoznia. Másfelől ezt az időszakot szinte végigkísérte Moszkvának – és bizonyos mértékig a NATO-nak is –, az a félelme, hogy az állandó ellenkezés hozadékaként izolálódik, s ennek következtében magára marad, amit pedig belpolitikai téren is komoly presztízsveszteséget jelentő külpolitikai kudarcként élt volna meg. Egyes orosz biztonságpolitikai szakértők szerint egy ilyen változat magában hordozta egy esetleges belpolitikai visszarendeződés veszélyét, amitől a hatalmon lévő elit még a NATO-nál is jobban félt. Madrid után azonban már világossá vált, hogy a bővítés elkerülhetetlen, az időközben előállott új lehetőség az izolációtól való félelmet is hosszú időre megszüntette. A NATO – Oroszország Közös Állandó Tanács megalakulásával lehetőség nyílott arra, hogy Oroszország az Észak-atlanti Szerződés Szervezetén belül, ezen a konzultációs fórumon fejthesse ki véleményét mindazokban a fontos biztonságpolitikai kérdésekben, amelyet az 1997. május 27-én Párizsban aláirt Alapokmányban rögzítettek. A szervezeten belüliséget Moszkva természetesen igyekezett maximálisan kihasználni, és rendszeresen részt vett mind a vezérkari főnökök, mind pedig a védelmi miniszterek szintjén tartott tanácskozásokon is. Esetenként Moszkva el is számította magát, mert sokáig abban a tévhitben volt, hogy a Tanács munkájában a 16+1-es formula szerint való részvétel fontos biztonságpolitikai kérdésekben vétójogot is jelenthet számára, de a félreértések – különösen a boszniai békefenntartó kontingens tevékenységét érintő kérdésekben –, hamar tisztázódtak. Ezenkívül a „szervezeten belüliség” egyéb olyan előnyeinek a kihasználását is célul tűzték ki, amely Oroszország meglehetősen megtépázott tekintélyének helyreállítását segítheti elő. Ilyenek közé sorolták az ENSZ felhatalmazás alapján NATO-irányítással végrehajtásra kerülő békefenntartó vagy béketeremtő műveletekben való kedvezőbb pozíciók elérését, illetve a NATO-tagországokkal tudományos-műszaki, esetleg haditechnikai téren történő együttműködés lehetőségeinek felkutatását és hatékonyabb kihasználását. Tudományos-műszaki területen az együttműködés lehetőségét a NATO – Oroszország Közös Állandó Tanács 1998. május 28-án Luxemburgban tartott miniszteri szintű ülésén teremtették meg, ahol Egyetértési Nyilatkozatot írtak alá a NATO és az Oroszországi Föderáció Tudományos és Műszaki-politikai Minisztériuma (jelenleg Tudományos, Ipari és Technológiai Minisztérium) közötti tudományos és technológiai együttműködésről.

67 A Nyilatkozatban a Felek az alábbiakban határozták meg az együttműködés fő irányait: • ösztönzik és elősegítik a tudományos és technológiai együttműködést a NATO és az Oroszországi Föderáció között, a kölcsönös együttműködésre számot tartó területeken; • támogatják a tudomány és technika fejlődését szolgáló tudományos kutatási és fejlesztési tevékenységeket. Az Egyetértési Nyilatkozatban előirányozottak szerint létrehozták a NATO – Oroszország Közös Tudományos és Technológiai Együttműködési Bizottságot, amely munkáját a Közös Állandó Tanács (PJC) irányítása alatt végzi. A Bizottság évente egy ülést tart, felváltva Brüsszelben, illetve Moszkvában. A Bizottság a 2000. októberében Moszkvában tartott első ülésén megjelölte azokat a legfontosabb területeket, amelyeken a közös program szerinti kutatásokat végzik: • plazmafizika; • a növények biotechnológiája; • az ipari és természeti katasztrófák prognosztizálása és elkerülésük lehetőségei. A fenti program lehetőséget és garanciákat biztosít a NATO és Oroszország tudósainak a megjelölt témákban a kapcsolatteremtésre, a jövő kutatási céljait szolgáló szakértői szintű találkozók, tanácskozások és szemináriumok szervezésére, illetve közös kutatási programok végrehajtására és saját állami (kormányzati) költségvetésből történő finanszírozásukra.52 A NATO és Oroszország közötti tudományos és technológiai együttműködés keretein belül, csak 2001-ben összesen 177 tudományos ösztöndíjat kaptak orosz tudományos kutatók a NATO valamelyik országában, 6-12 hónap közötti időtartamban, tudományos képzésben vagy kutatásokban való részvétel céljából. Közülük a legtöbben Németországban, NagyBritanniában, Görögországban, Portugáliában és Törökországban kaptak ilyen lehetőséget. Ezen kívül csaknem 600 orosz tudós vett részt különböző kutató intézetek által szervezett tudományos konferenciákon, szemináriumokon. A tudományos-műszaki és technológiai együttműködésnek is új impulzust adott a 2001. szeptember 11-i terrortámadást követően nagy lendületet vett NATO és Oroszország közötti együttműködés. 2002. március 25-27. között Oroszország – NATO tudományos szemináriumra került sor a brüsszeli központban a „Vegyi, biológiai és radiológiai terrorizmus társadalmi és pszichológiai következményei” címmel. Az Oroszország – NATO, terrorizmus ellen létrehozott Tudományos Munkacsoport 2002. április 29-i ülésén meghatározták a témakörrel kapcsolatos együttműködés fő irányait: • a vegyi, biológiai és radiológiai anyagok felderítése és ellenőrzése meghatározott területeken; a fenti anyagok hatástalanításának és megsemmisítésének módszerei; • a károsodásokat szenvedett katonai csoportok és a lakosság egészségügyi ellátásának feladatai;

52

A tudományos technológiai együttműködés legfontosabb dokumentumaival, valamint az egyes programokba történő bekapcsolódási lehetőségekkel a NATO tudományos Web-oldalon (http://www.nato.int/science) angol nyelven, illetve a http://www.vto.stankin.ru/nato.html Web-oldalon orosz nyelven lehet megismerkedni.

68 • a terrorista támadások következtében várható veszteségek és károk prognosztizálása, modellezésük módszerei. A fentieken kívül az Oroszországi Föderáció részéről az ország 32 különböző tudományos kutatóintézetének, egyetemének 48 szakértője vesz részt a NATO „Tudomány a Békéért” elnevezésű programjának 36, jelenleg is futó projektjében. 2002. júniusában a „Tudomány a Békéért” NATO-program igazgatója és munkatársai 24 olyan intézetet látogattak meg, ahol a program által biztosított anyagi eszközök felhasználásával folyik a kutatómunka Oroszországban.53 A NATO állam és kormányfőinek 2002. május 28-ai római találkozóján elért eredmények új együttműködési formáknak nyitottak lehetőséget a tudományos együttműködés területén is. Ezek részletes kimunkálása az új, NATO – Oroszország Tanács („a húszak”) irányítása alatt, már a közeljövő feladata. A NATO – Oroszország Közös Állandó Tanács megalakulását követően a Szövetség és az Oroszországi Föderáció között megélénkült kapcsolatok merőben újszerű területét képezték az Észak-atlanti Közgyűlés és az Oroszországi Föderáció Szövetségi Gyűlése közötti parlamenti kapcsolatok. Bár az Észak-atlanti Közgyűlés teljes mértékben független a NATO-tól, de fontos összekötő kapocs a nemzeti parlamentek és a kormányok között. E kapcsolatok igen jó lehetőséget nyújtanak a törvényhozók részére, hogy megismerjék azt a politikai háttértámogatást, amelyet akár a NATO-tagországok, akár pedig az Oroszországi Föderáció parlamentjei nyújtanak kormányaiknak. A NATO – Oroszország Alapokmány is elismerte az Észak-atlanti Közgyűlés pozitív szerepét a közép- és kelet-európai országok parlamentjei részére nyújtott támogatásokban, és felhívta a törvényhozókat a párbeszéd és együttműködés szélesítésére. Oroszország részéről, 1997-től kezdődően több alkalommal tettek látogatást parlamenti képviselőcsoportok az Észak-atlanti Közgyűlésnél, és társult tagként is részt vesznek a Közgyűlés munkájában.

3.4. A NATO és Oroszország közötti kapcsolatok erősödésének hatása az orosz bel-, illetve külpolitikára, valamint Moszkva biztonságpolitikai retorikájára A NATO – Oroszország Közös Állandó Tanács tevékenységének első éve alatt az volt tapasztalható, hogy Moszkva a korábbinál lényegesen konstruktívabban állt hozzá az euroatlanti együttműködéshez. A PJC nyújtotta lehetőségeket kihasználva hasznos és tartalmas vitákat folytatott partnereivel, s ameddig anyagi lehetőségei engedték, igyekezett részt venni a békepartnerséggel kapcsolatos rendezvényeken is. Ugyanakkor az orosz belpolitikában bekövetkezett kedvezőtlen változások meglehetősen ingatag hátteret jelentettek a kedvezőnek induló külpolitikai folyamatok folytatásához.

53

A jelenleg futó projectek teljes listája a NATO tudományos Web-lapján tekinthető meg: (http://www.nato.int/science/e/sfp-funded )

69 Az 1995–97 közötti elhibázott gazdaságpolitikai irányvonal és hibás döntései következtében Oroszország pénzügyi-gazdasági helyzetében drámai összeomlás következett be. A megnövekedett társadalmi feszültség előrevetítette olyan zavargások kitörésének a lehetőségét, amelyek kiszámíthatatlan belső és nemzetközi következményekhez vezethetnek. Az így kialakult helyzetben Jelcin válaszút elé került: vagy ismét egy olyan konfrontációba kerül a parlamenttel, mint amilyenre 1993-ban már volt példa, vagy kinevezi a kormány élére – a baloldali-hazafias és a liberális ellenzék által egyaránt támogatott – Primakovot. Jelcin az utóbbi megoldást választotta és Jevgenyij Primakov miniszterelnökké történt kinevezésével megteremtődtek a konszolidáció feltételei. A kormány, amelynek felállításában a miniszterelnök – néhány stratégiai tárca kivételével –, szabad kezet kapott, tükrözte az új kormányfő arra irányuló eltökéltségét, hogy a válságkezelés érdekében biztosítsa minden politikai erő összefogását. A Primakov által bejelentett válságkezelő intézkedések közül kiemelkedtek a társadalmi feszültségek enyhítését szolgáló döntések (elmaradt bérek és nyugdíjak kifizetése). Ugyanakkor a kormányfő meghatározó jelentőséget tulajdonított a reálgazdasági folyamatok beindításának is. Ez utóbbi érdekében Primakov az alábbi feladatok megoldását tekintette meghatározónak: • az 1998 augusztusában összeomlott pénzügyi-banki szféra felélesztése; a költségvetési-vállalati körbetartozások problémájának megoldása; • a termelést ösztönző adórendszer megteremtése; • az egész bankrendszer átalakítása; • a fekete és a szürke gazdaság felszámolása. A bajok egyik főbb forrása az volt, hogy a gazdaságot nem sikerült növekedési pályára állítani. A politikai szempontok alapján megvalósított privatizáció elérte ugyan a vagyon 70 százalékát, azonban – éppen a gazdasági megfontolások mellőzése miatt – nem a gazdaság talpraállítását szolgálta, hanem egy új tulajdonosi réteg mindenáron való megteremtését. Az új tulajdonosok a modernizáció helyett a vagyon felélésére, kimenekítésére, illetve politikai befolyás megszerzésére törekedtek. Erős összefonódás jött létre a politikai és a gazdaságipénzügyi döntéshozatali szférák között. A kitermelő ágazatok exportbevételeire építő gazdasági modell késleltette a szerkezetváltást, és a feldolgozóipar általános visszaeséséhez vezetett, ami a nyersanyagárak csökkenése mellett lényegében zsákutcába vitte az egész orosz nemzetgazdaságot. A gazdaság erős kriminalizáltsága, a fizetési fegyelem gyengesége, a költségvetési előirányzatok alacsony volta, a gyenge adófizetési fegyelem oda vezetett, hogy a tíz alapágazatban 1998. augusztus l-jén kb. 13 Mrd USD értékű bérelmaradás volt, amelynek 20%-a a költségvetési intézményeknél halmozódott fel. A reálbérek 1998 első nyolc hónapjában 11,1%-kal csökkentek. 1998. augusztusában, az előző év azonos időszakával összehasonlítva, a GDP 8,2%-kal, az ipari termelés 11,5 %-kal csökkent. A folyó fizetési mérleg 1998 első felében 8,7 Mrd USD hiányt mutatott, szemben az 1997-es 0,7 Mrd USD többlettel. 1998. augusztusszeptemberében a Központi Bank tartalékai 19,2 Mrd USD-ről 11 Mrd USD-re apadtak. A bankrendszert sújtó likviditási válság összeomlással fenyegetett.

70 A nyugati befektetők erősen visszafogták magukat. A tőkebeáramlás kezdeti erősödő dinamikája 1998-ban megtört. 1998 első felében az egész közép-kelet-európai régióba beáramlott kb. 18 Mrd USD értékű működőtőkének kb. 20 %-a irányult Oroszországba . A külkereskedelmi aktívum, szemben az 1997-es 20 Mrd USD-vel, 1998-ban már csak 8 Mrd USD körül alakult, a 160 Mrd USD-re becsült bruttó külső adósság törlesztése 1998ban összesen kb. 10 Mrd USD-t, 1999-ben pedig 16,8 Mrd USD-t követelt. Nyugati és orosz becslések szerint kb. 100-200 Mrd USD volt a lakosságnál, ugyanakkor 1991 után csaknem 400 Mrd USD került nyugati bankok számláira. Oroszországból évente 20-25 Mrd USD-t helyeztek el külföldi bankokban. Az adott időszak belpolitikai fejleményei nyomán Jelcin pozíciója megrendült, elkezdődött a hatalmi jogkörök újrafelosztása, amit – Jelcin felerősödő betegsége miatt – az elnöki poszton esetleg bekövetkező váratlan személycsere lehetősége felgyorsított. Az utódlási folyamat következtében előállott instabilitásnak még a kockázata is lassíthatta volna a demokratikus átalakítást, növelhette volna a kül- és biztonságpolitikai kockázatokat a posztszovjet térségben és a közép-kelet-európai régióban egyaránt. Az ugyancsak közelgő parlamenti, illetve az azt követő elnökválasztás esélyeit tekintve az eddigi irányvonal összeomlása után az elnöki poszt reális várományosainak a köre is módosulni látszott. Jelcinnek ebben a helyzetben már nem volt esélye az újraindulásra. Gyakorlatilag esélytelennek volt tekinthető Csernomirgyin is. Nagy valószínűséggel Primakov, Lebegy és Luzskov között látszott eldőlni a hatalomért folytatott küzdelem. A kommunista Zjuganov győzelmének továbbra sem voltak meg sem a belső, sem a külső feltételei. Külpolitikai téren ugyanakkor Oroszország az elmúlt években stratégiai partneri viszony kialakítására törekedett a Nyugattal, ami főként Moszkvának az európai integrációs szervezetekkel folytatott együttműködésében nyilvánult meg, továbbá a NATO – Oroszország Alapokmányban és a NATO-val kialakított párbeszédben is tükröződött. Elvi jelentőségűnek számított Oroszország együttműködése a NATO-val a boszniai rendezésben. A közép- és kelet-európai térség országaival kapcsolatos orosz külpolitika kedvező irányú változásairól az előző fejezetben már szó esett. Erre az időszakra tehető Oroszország érdeklődésének megélénkülése a térségünkben szerveződő együttműködési formák iránt (CEFTA, SECI, KEK stb.), amelynek hátterében részben az európai integrációs folyamatokhoz való kapcsolódás, részben pedig Oroszország regionális pozíciói erősítésének szándéka volt felfedezhető. Ugyanakkor a Koszovóval kapcsolatos fejlemények nyomán 1998 végére már érzékelhető volt a NATO – orosz együttműködés bizonyos mértékű megtorpanása. A balkáni térséggel kapcsolatos orosz külpolitika középpontjában Szerbia állt. A koszovói kérdésben Moszkva elutasította a NATO-beavatkozást, rendezési terve szerint a jugoszláv kormány képviselői és a koszovói albán vezetők közötti tárgyalások alapja a Koszovónak az 1974-es jugoszláv alkotmányban rögzített – Szerbián belüli széleskörű, a szövetségi szervek szintjére is kijutást biztosító – autonómiája lehet. Az akkori orosz álláspont szerint a megbeszéléseken a feleknek először a szövetségi és az autonóm területi szintek hatalmi jogosítványainak a megosztásáról kellett volna megállapodniuk, és csak ezt követően kerülhetett volna napirendre Koszovó jogi státuszának a meghatározása. Moszkva

71 addigi szerbpárti orientációjának módosulását jelentették az 1998. szeptember 23-án (1199. sz.), majd október 24-én (1203. sz.) elfogadott ENSZ BT határozatok. Az már azonban ekkor is jól érzékelhető volt, hogy Oroszország nagy valószínűséggel egyáltalán nem, vagy csak a helyzet rendkívüli kiéleződése esetén fog hozzájárulni a NATO szerbiai fellépéséhez. 1998. augusztusát követően Oroszország külpolitikája alapvetően a belső válságkezelésnek alárendelt módon alakult, és meghatározó feladatává vált, hogy biztosítsa a belpolitikai (alapvetően gazdasági) válság rövid, illetve hosszú távú kezeléséhez szükséges külföldi erőforrásokat. Oroszországnak ezzel a függő helyzetével is magyarázható – tekintettel a nemzetközi politikai jogosítványai (ENSZ BT, PJC stb.) és anyagi-pénzügyi lehetőségei közötti szakadékra –, az a külpolitikai irányvonal, amely mindazon nemzetközi akciók blokkolását célozta meg, amelyekben Moszkva nem tudott részt venni, illetve az orosz hozzájárulást olyan támogatásokhoz kötötte, amelyekre belső problémáinak megoldásához és geopolitikai pozícióinak megőrzéséhez volt szüksége. Ennek, a lényegében egyfajta zsarolásra épülő külpolitikának a kockázatát feltehetően azért merte felvállalni Moszkva, mert szinte biztosra vette, hogy a nukleáris leszerelési és a non-proliferációs kérdések rendkívüli fontossága miatt számíthat a Nyugat jóindulatára. Mindezekkel együtt az Oroszország és a Szövetség között a NATO – Oroszország Alapokmány aláírását és a NATO – Oroszország Közös Állandó Tanács megalakulását követően pozitívan induló kapcsolatok a koszovói válság kapcsán megkezdett légicsapások miatt zátonyra futottak és kedvezőtlen irányt vettek.

3.5. Következtetések • Az Oroszország és a NATO közötti hivatalos, intézményes kapcsolatok létesítésére feltétlenül gyorsítóan hatott a bővítés szándékának deklarálása. • A NATO és Oroszország közötti kapcsolatokról, az együttműködésről és a biztonságról aláírt Alapokmány megfelelő módon tükrözte azokat a változásokat, amelyek a biztonsági környezetben Európában bekövetkeztek. Korrekt módon mutatta be mind a NATO, mind pedig az Oroszország részéről tett, a párbeszéd, a kapcsolatépítés és az együttműködés erősítésére irányuló erőfeszítéseket, és meghatározta a további együttműködés kereteit. • A NATO – Oroszország Közös Állandó Tanács (PJC) a fontos biztonságpolitikai kérdésekről folytatott rendszeres konzultációk, illetve a koordináció, az együttműködés és a konszenzusteremtés meghatározó színtere, a bizalomépítés fontos eszközévé vált. • A NATO és Oroszország közötti kapcsolatok javulásával egyidejűleg – de különösen 1998-ban – a belpolitikai (főként gazdasági) téren bekövetkezett kedvezőtlen változások fokozatosan negatív irányba befolyásolták Moszkva külpolitikáját és biztonságpolitikai retorikáját. A koszovói válság kapcsán kirobbant viták végérvényesen zátonyra futtatták a NATO és Oroszország kapcsolatában megindult pozitív folyamatokat.

72

4. TÖRÉS A NATO ÉS OROSZORSZÁG KÖZÖTTI KAPCSOLATOKBAN: AZ ÉSZAK-ATLANTI SZÖVETSÉG FEGYVERES BEAVATKOZÁSA A KOSZOVÓI VÁLSÁG IDŐSZAKÁBAN

4. 1. A koszovói válság miatti beavatkozást megelőző diplomáciai és katonai lépések, valamint az azokra történő orosz reagálás Európa úgy lépett be a harmadik évezredbe, hogy lényegében mindmáig nem sikerült megnyugtató megoldást találni a II. világháború utáni időszak legtöbb véráldozattal járó regionális konfliktusában, a délszláv válságban. A válság többé-kevésbé lezárt boszniai szakaszában sem vizsgáztak jól az annak kezelésére hivatott, illetve azzal megpróbálkozó szervezetek, így mindenekelőtt az ENSZ, az akkori EBEÉ, az EK és a NATO. Ehhez hasonlóan sikerült az 1998-ban kezdődött és 1999-ben kiteljesedett koszovói válság kezelése is. Túl azon, hogy a válsággal kapcsolatban valamennyi érdekelt fél részéről megtett politikai, diplomáciai és humanitárius lépések, illetve akciók nem jártak eredménnyel, és az események törvényszerűen a fegyveres megoldás irányába sodródtak, a koszovói válság az 1997. májusát követően határozott fejlődésnek indult NATO – orosz kapcsolatokat a hidegháború utáni időszak legnagyobb megpróbáltatásának tette ki. A NATO és Oroszország kapcsolatában valójában problémát jelentő, 1999. március 24-én megkezdett NATO légi hadműveletet széles körű diplomáciai tevékenység előzte meg. A konfliktus közvetlen kirobbanását előidéző 1998. januári véres eseményeket követő összecsapások során mintegy 1500 albánt öltek meg, és csaknem 400 ezer menekült volt kénytelen elhagyni Koszovót. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa az 1160. számú határozatában (1998. 03. 31.) felszólította a feleket az ellenségeskedések beszüntetésére. Az ENSZ BT következő, 1199. számú határozata (1998. 09. 23.) azonnali tűzszünetre szólított fel, és a jugoszláv kormány feladatává tette a menekültek visszatéréséhez, valamint az EU Megfigyelő Missziójának tevékenységéhez szükséges feltételek megteremtését. A határozat hangsúlyozta Jugoszlávia területi integritását és Koszovó önrendelkezéséhez való jogát. Az eddigi rendezési kísérletek eredménytelenségét látva a NATO és az EBESZ határozottabb lépésekre szánta el magát. Az ENSZ BT soron következő, 1203. számú határozata (1998. 10. 24.) támogatta az EBESZ és a NATO ellenőrző misszióinak felállítását, és az ENSZ különmegbízottjával folytatott tárgyalásokon hozott döntések végrehajtására, illetve az EBESZ-misszió tevékenységének támogatására szólította fel a feleket. 1998 őszén a Milosevics–Hoolbroke találkozón megállapodás született arról, hogy a csapatkivonás és a tűzszünet betartásának ellenőrzésében, illetve a választások előkészítésében és lebonyolításában az EBESZ nagyobb szerepet kap. 1998. október 16-án írta alá a jugoszláv külügyminiszter és az EBESZ soros elnöki tisztét betöltő lengyel külügyminiszter az EBESZ Koszovói Ellenőrző missziójának felállításáról szóló jegyzőkönyvet. Ez a Misszió volt az EBESZ történetének eddigi legnagyobb létszámú szervezete, és decembertől egészen 1999. március 20-ig a helyszínen tevékenykedett. A NATO – látva a helyzet romlását határozottabb lépésekre szánta el magát. Létrehozta a Koszovói Légi

73 Megfigyelő Missziót, Wesley Clark tábornok és Perisics vezérezredes, jugoszláv vezérkari főnök írta alá az ennek a működését szabályozó okmányt. Ezt követően a NATO Belgrádba küldte tárgyalni Klaus Naumann tábornokot, a Katonai Bizottság elnökét és Wesley Clark tábornokot, a NATO Szövetséges Fegyveres Erőinek főparancsnokát. A két tábornok október 25-én tárgyalásokat folytatott Milutinovics szerb elnökkel, Sajnovics szövetségi miniszterelnök helyettessel, Perisics jugoszláv vezérkari főnökkel és Dordeviccel, a szerb belügyminisztérium biztonsági főnökével az ENSZ 1199. számú határozata betartásának helyzetéről. A találkozóról készített nyolc pontos Emlékeztetőben a jugoszláv fél konkrét vállalásokat tett, amelyeket azonban egyáltalán nem tartott be. Az Észak-atlanti Tanács – a koszovói események menetét figyelemmel kísérve – már 1998. szeptember 24-i ülésén egy készültségi tervet hagyott jóvá egy korlátozott légi csapásra, majd az október 13-ai ülésén – megállapítva, hogy Jugoszlávia nem tesz eleget az ENSZ BT 1199.számú határozatában foglaltaknak – 96 óra elteltével légi csapást rendelt el. Ezt a határidőt azonban – tekintettel a közben folyamatban lévő diplomáciai egyeztetésekre – október 27-ig meghosszabbították. Ezen a napon (10. 27.) Javier Solana, a NATO főtitkára nyilatkozatot adott ki, amelyben megállapította, hogy az aktív diplomáciai tevékenység eredményeképpen javult a biztonsági és a humanitárius helyzet Koszovóban, ismételten felhívta a feleket az ENSZ BT 1199. és 1203. számú határozatainak betartására és közölte, hogy a NATO fenntartja a légicsapásokra vonatkozó készültségi döntését. A helyzet ezt követően a tél és a nagyszámú megfigyelő jelenléte miatt viszonylag nyugodt volt. 1999 elején azonban súlyosbodott és a január 16-án végrehajtott racaki vérengzést követően a NATO vezetése úgy értékelte, hogy Jugoszlávia a békés rendezés lehetőségeiről lemondott. Walker EBESZ-misszióvezető kiutasításával, a Hágai Nemzetközi Bíróság képviselője beutazásának megtagadásával Belgrád lényegében minden együttműködést megtagadott a nemzetközi közösséggel. Ekkor a NATO még egy utolsó esélyt adott Belgrádnak: ismételten elküldte tárgyalni Clark és Naumann tábornokokat Miloseviccsel, hogy megpróbálják rábírni a nemzetközi közösséggel való együttműködésre, a vonatkozó ENSZ BT határozatok betartására, és ezzel együtt a válság politikai rendezésére. A NATO-delegáció a Miloseviccsel folytatott tárgyalásokon az alábbi vetette fel:

kérdéseket

• nemzetközi részvétel lehetőségének biztosítása a racaki esemény kivizsgálásában; • az EBESZ-misszió kiutasításának visszavonása, a misszió munkavégzéséhez szükséges feltételek biztosítása; • az előző megbeszélésen (november 25.) vállalt kötelezettségek teljesítése; • a rendőri túlkapások megakadályozása. Milosevics elnök azonban elzárkózott bármilyen engedménytől vagy intézkedéstől és kijelentette, hogy a koszovói kérdésben a NATO-t nem ismeri el tárgyalópartnernek.

74 Egy nappal később Belgrádban tárgyalt Vollabeak norvég külügyminiszter, az EBESZ soros elnöke, akinek sikerült elérnie Walker EBESZ-misszióvezető korábbi kiutasításának felfüggesztését. Ekkor a nemzetközi közösség valóban utolsó, a politikai megoldás elérésére irányuló kezdeményezésként a Kontakt Csoport külügyminisztereinek január 29-i londoni találkozóján állt elő újabb rendezési javaslattal, hogy az eddig kidolgozott alapelveket figyelembe véve megpróbálja a megkezdett párbeszéd folytatására ösztönözni a feleket. A csoport erőfeszítései azért is ígértek több sikert, mert tagjai között tudhatta Oroszországot is. Ennek érdekében február 6-ra meghívták a jugoszláv és a szerb kormány, valamint a koszovói albánok képviselőit a franciaországi Rambouillet-ba, hogy a Kontakt Csoport felügyeletével kezdjenek tárgyalásokat a válság megoldását célzó átfogó megállapodás kidolgozása érdekében. A koszovóiak által hosszas viták után Rambouillet-ban aláírt szerződés azonban nem hozott megbékélést a konfliktusban részt vevő feleknek A szerbek számára ugyanis még átmenetileg sem bizonyult elfogadhatónak a NATO erők jelenléte. Milosevics e tárgyalásokat csupán időhúzásra és a haderő Koszovó körüli összevonására használta fel. Belgrád vélhetően abban bízott, hogy a NATO az ENSZ BT felhatalmazása nélkül nem indít támadást, a BT-ben pedig biztos volt Oroszország vétójában. Oroszország – amelynek korábban a Balkán hagyományos befolyási övezete volt –, igyekezett minden tőle telhető módon rábírni a feleket a konfliktus békés rendezésére. E törekvéseinek az ENSZ-en kívül olyan fontos fórumai voltak, mint az EBESZ, a Kontakt Csoport és a NATO – Oroszország Közös Állandó Tanács. A hivatalos fórumokon túl, informális és hivatalos kétoldalú találkozókon is megpróbált közvetíteni (például Gajdar és Baburin látogatása), de sikertelenül. Az orosz fél megállapodást kereső, illetve a NATO fegyveres beavatkozását megakadályozni próbáló fórumaiként használta fel a számára kiemelten jó lehetőségeket nyújtó NATO – Oroszország Közös állandó Tanács különböző szintű üléseit. Első ízben 1998. május 28-án, a PJC Luxemburgban tartott ülésén a külügyminiszterek aggodalmuknak adtak hangot a koszovói helyzet miatt és támogatták az Észak-atlanti Tanács által a békés rendezés érdekében megfogalmazott javaslatokat. Ezt követően a védelmi miniszterek június 12-i brüsszeli ülésén megállapodtak arról, hogy folytatják az SFOR-ban megkezdett együttműködésüket, és egyhangúan elítélték a jugoszláv fél által Koszovóban alkalmazott erőszakot és a koszovói szélsőséges erők fegyveres támadásait. 1998. június 18-án a PJC nagyköveti szintű ülésén mind a NATO, mind pedig az Oroszországi Föderáció ismételten megerősítette, hogy kész hozzájárulni a koszovói válság békés megoldását célzó nemzetközi erőfeszítésekhez. Szeptember 30-án a Közös Állandó Tanács védelmi miniszteri szintű ülésén Oroszország és a NATO ismételten áttekintette az SFOR-ban megvalósított együttműködés helyzetét és aktuális feladatait, valamint aggodalmuknak adtak hangot a Koszovóban kialakult humanitárius helyzet miatt. A PJC külügyminiszterek 1998. október 9-i ülésén Oroszország és a NATO teljes támogatásáról biztosította a koszovói válság politikai megoldása érdekében tett diplomáciai erőfeszítéseket. Nyilatkozatban jelentették ki, hogy szükségesnek tartják az ENSZ BT 1160.

75 és 1199. számú határozatainak maradéktalan betartását. Ugyanezt az álláspontot ismételték meg a felek a PJC október 21-i nagyköveti szintű ülésén is. 1998. november 19-én a NATO és Oroszország közötti tudományos-technikai együttműködéssel foglalkozó Közös Tanács ülésének résztvevői aggodalmuknak adnak hangot a koszovói helyzet romlása miatt, és felhívták valamennyi érintett fél figyelmét a vonatkozó ENSZ BT határozatok betartására. 1998. november 30-án a PJC nagyköveti szintű ülésén a felek támogatásukról biztosították a nemzetközi ellenőrző missziók koszovói tevékenységét. Ezt követően a NATO – Oroszország Közös Állandó Tanács 1999. január 20-i ülésén áttekintették a rohamosan romló koszovói helyzetet, teljes támogatásukról biztosították az EBESZ Ellenőrző Missziójának tevékenységét és felhívták a konfliktus résztvevőit a fegyveres akciók haladéktalan beszüntetésére, a békés rendezést szolgáló tárgyalások folytatására. Az orosz fél következő fórumai a PJC február 17-i, illetve március 17-i ülései voltak, amelyeken nagyköveti szinten hangsúlyozták a Rambouillet-ban folyamatban lévő tárgyalások fontosságát és felhívták a konfliktusban résztvevő felek figyelmét az ideiglenes politikai megállapodás fontosságára. Miután azonban Milosevics nem írta alá a megállapodást, március 23-án a NATO főtitkára utasítást adott Wesley Clark tábornoknak a Jugoszlávia elleni légi hadművelet megkezdésére. Oroszország pedig – miután a fentiekben felsorolt fórumokon nem tudta érvényesíteni Koszovóval kapcsolatos érdekeit és törekvéseit – , az ENSZ BT határozata nélkül megkezdett NATO fegyveres akció miatt ettől az időponttól ideiglenesen felfüggesztette tevékenységét a Közös Állandó Tanácsban.

4.2. A katonai akció kezdete, a közép-európai régió és Magyarország szerepének felértékelődése a háború időszakában; 1999. március 24-én Wesley Clark tábornok, a NATO Fegyveres Erőinek főparancsnoka – a főtitkártól kapott utasításnak megfelelően – elkezdte a jugoszláv haderő kijelölt objektumai és csoportosításai elleni légi hadműveletet. A hadműveletek megindításához a NATO nem rendelkezett az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazásával. Ez több szempontból is nehezítette Brüsszel helyzetét. Mindenekelőtt a nemzetközi jogban eddig teljesen szokatlan helyzet alakult ki, hiszen bizonyos kérdésekben – például a menekültek helyzetének kezelésével összefüggésben az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságával –, együtt kellett működnie a világszervezettel, még a légicsapások időszakában is. Ez pedig veszélyeztethette a Főbiztosság Belgráddal való együttműködését a teljes menekült-probléma kezelése során. Ugyanakkor az alapkérdés változatlanul az maradt, hogy felvállalja-e a NATO a fegyveres beavatkozást az erre jogosult nemzetközi szervezet, az ENSZ BT felhatalmazása nélkül is, precedenst teremtve ezzel a jövőre nézve. A másik ilyen probléma a fegyveres akció elfogadtatása volt a világ közvéleményével. Ebben jelentős mértékben a NATO kezére játszottak a Milosevic-rezsim katonai gépezete által végrehajtott kegyetlenkedések és népirtás, amely csökkentette a közvélemény ellenállását, illetve még jobban összekovácsolta a hadműveletben részt vevő országokat.

76 (Az is igaz viszont, hogy a bombázások jelentős pszichológiai támaszt jelentettek Milosevicsnek is, aki nem kis mértékben a NATO-val szembeni ellenállásának köszönhette, hogy a légi hadművelet befejezését követően a választásokig „túlélte” a háborút!). A hadművelet megkezdésével összefüggésben felvetődő harmadik problémakör Oroszország kezelése, előzetes „puhítása”, várható reakciójának prognosztizálása (ezt az előző fejezetben felsorolt közös fórumokon sikerült megfelelően elvégezni!), és az esetleges orosz ellenlépések kivédése volt. Összességében ezt a problémát a vártnál eredményesebben tudta kezelni a NATO. Közrejátszottak ebben Oroszország belső, súlyos gazdasági helyzete és az ezzel járó belpolitikai problémái, valamint az ebből a háttérből adódóan meggyengült külpolitikai érdekérvényesítő képessége. Maga a légi hadművelet 1999. március 24-én 14.00-kor kezdődött és abban összesen 13 ország harcászati légierejének képviselői vettek részt.54 Az Egyesült Államok biztosította a légierő nagy részét, Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia, Kanada, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Portugália, Spanyolország és Törökország pedig különböző típusú és mennyiségű repülőgéppel járult hozzá a közös NATO-hadművelethez. A légicsapások összesen 78 napig tartottak, s a légi hadművelet során a NATO-légierő több mint 37 ezer bevetést hajtott végre. A légi hadművelet célját a legvilágosabban a NATO állam- és kormányfőinek 1999. április 23-i csúcsértekezlete által kiadott Nyilatkozat fogalmazta meg: „Rákényszeríteni Milosevicset arra, hogy: • ellenőrizhetően biztosítsa a harccselekmények haladéktalan befejezését, az erőszak és a lakosság elüldözésének megszüntetését; • kivonja Koszovóból a hadsereg, a rendőrség és egyéb fegyveres szervezetek erőit; • beleegyezzen nemzetközi katonai erők Koszovóban történő elhelyezésére; • biztosítsa valamennyi menekült feltétel nélküli és biztonságos visszatérését Koszovóba, valamint a humanitárius szervezetek akadálytalan kapcsolatfelvételét e menekültekkel; • megbízható garanciákat nyújtson egy, a Rambouillet-ban kidolgozott megállapodásra épülő egyezmény politikai alapjainak megteremtéséhez.55 A NATO végül is elérte célját, Milosevic meghátrált és a légi hadművelet június 10-én befejeződött. A légi hadművelet során jelentősen felértékelődött a közép-európai térség szerepe, hiszen a hadművelet sikeres végrehajtásához igénybe kellett venni ezen országok légterét, esetenként pedig az infrastruktúráját is. Ez utóbbit illetően feltétlenül említést érdemel Magyarország különleges szerepe, hiszen a taszári bázis, illetve a Ferihegy-I repülőtér, amelyeket a NATO légi hadműveletében, illetve a békefenntartó tevékenységben részt vevő amerikai egységek kiszolgálása céljából vettek igénybe, fontos szerepet kapott (és kap ma is) a béketámogató műveletekben. 54

Csécsi Sándor: A NATO jugoszláviai hadműveletének tömeglélektani hatása a lakosság körében. Új Honvédségi Szemle,, 2001/9. szám, 106. p. 55 Zajavlényije o Koszovo. Putyevogyityel po matyarialam szammita NATO v Vasingtonye. NATO Office of Information and Press, 1999, Brussels, 29. p.

77 Ugyanakkor ez a magyar hozzájárulás nem jelentett lényeges zavart a fokozatosan javulásnak indult magyar–orosz kétoldalú kapcsolatokban sem. Felix Bogdanov budapesti orosz nagykövet több ízben is megerősítette, hogy nincs orosz politikai szándék a magyar–orosz kétoldalú kapcsolatok visszafogására, illetve arra sem, hogy Moszkva a nagyhatalmi szinten elszenvedett megaláztatást valamely kis országgal szemben kompenzálja. E tekintetben jelzésértékű volt, és mindenképpen hazánk helyzetének orosz részről történt felértékeléseként fogható fel, hogy az orosz elnök támogatásával – közvetítőként – Jugoszláviába látogató Jegor Gajdar konstruktív megbeszélést folytatott Martonyi János külügyminiszterrel, illetve az is, hogy – még a NATO akcióját megelőző héten Baburin, a Duma alelnöke, az orosz alsóház Anti-NATO csoportjának vezetője, szintén balkáni látogatás kapcsán – találkozott a magyar Országgyűlés vezető képviselőivel. Mindezekben nyilván az is szerepet játszott, hogy Moszkva hosszabb távon érdekelt a közép- és kelet-európai pozícióinak megőrzésében, és az elmúlt évek tapasztalatai egyértelműen azt jelzik, hogy orosz részről is komoly érdekek fűződnek a Magyarországgal fennálló kapcsolatok javításához.

4.3. A katonai beavatkozás fogadtatása Oroszországban, Moszkva válaszlépései, sajátos „ellensúlykeresési” kísérletek. A NATO és Oroszország közötti kapcsolatok normalizálása a légi hadművelet befejezését követően Oroszország rövid időn belül második alkalommal volt kénytelen szembenézni a szigorú realitásokkal: először az Irakra mért csapások, újabban pedig a Jugoszlávia elleni NATO– akció látványosan figyelmen kívül hagyta Oroszország nagyhatalmi státuszát. Az Egyesült Államok, illetve a NATO de facto az ENSZ Biztonsági Tanácsát megkerülve hozta meg döntését, tudva, hogy a BT-ben nem lett volna esély a szükséges határozatok meghozatalára. Ezzel lényegében megkezdődött az áttérés egy olyan nemzetközi döntéshozatali rendre, amelyben Oroszország csak tényleges felelősségvállalási képességének megfelelően szólhat bele a döntésekbe. Az új helyzet, amelynek nemzetközi jogi keretekbe foglalása még bizonyára évekig eltarthat, kifejezi a nemzetközi erőviszonyokban az 1991 után végbement változásokat, az Egyesült Államok és szövetségesei primátusát. Oroszország mozgástere már több éve meglehetősen beszűkült, gazdasági teljesítőképessége csak igen korlátozott felelősségvállalást tett lehetővé számára. Ezt világosan megmutatta fokozatos háttérbe szorulása minden komolyabb nemzetközi konfliktus kezelése terén. Érzékelhető volt ez a palesztin–izraeli megbékélési folyamat során, a boszniai rendezésben, sőt még a FÁK-térség egyes konfliktusai esetében is. A jugoszláviai NATOfellépéssel azonban új minőségi fázisba lépett ez a folyamat. Moszkvát az egész világ előtt – meglehetősen megalázó módon – szembesítették azzal, hogy nem korlátozhatja, illetve nem képes korlátozni az Egyesült Államokat, illetve a NATO-t. Oroszország mozgásterének beszűkülése összefüggött azzal is, hogy ellenintézkedések tekintetében is csak igen korlátozott lehetőségekkel rendelkezett. Az Egyesült Államokat, illetve a NATO-t elrettenteni képes katonai lépésekhez, valamiféle nukleáris szembenállás újraélesztéséhez sem gazdasági, sem belpolitikai helyzeténél fogva nem rendelkezett elegendő tartalékkal, non-proliferációs kötelezettségeinek felrúgása pedig igen súlyos kockázatokkal járt volna, illetve olyan kétélű fegyvernek bizonyulhatna, amely középtávon komoly

78 biztonsági problémákat vethetne fel Oroszország déli határain. A Nyugattal, és különösen a NATO-val 1997. után kialakított kapcsolatok „felfüggesztése” pedig már rövid távon is súlyos gazdasági nehézségeket okozna: megszűnne a humanitárius segítségnyújtás, leállnának a hitelek, ellehetetlenülne az elmúlt években megkezdett modernizációs folyamat. Bár az orosz politikai elitet igen érzékenyen érintette, hogy a NATO a jugoszláviai légi hadművelettel kapcsolatos döntésének meghozatalából Moszkvát kihagyták, a Kreml által megszellőztetett válaszlépések közül a legkomolyabbnak, a harcászati atomfegyverek Belaruszban történő „újraelhelyezésének” igen kicsi volt a valószínűsége, hiszen ennek költségvetési kihatásai tovább rontották volna az orosz gazdaság talpon maradásának az esélyeit. Az orosz katonai és politikai vezetés nyilván tisztában volt azzal, hogy egy ilyen döntésnek, túl annak propagandisztikus hatásán, nincs értelme, hiszen a jugoszláviai akció nem veszélyeztette Oroszország biztonságát. Egy ilyen döntés azonban elvezethetett volna egy olyan Oroszország és a Nyugat közötti katonai szembenállás kiújulásához, amiben senki, így Moszkva sem volt érdekelt. Ugyanakkor a hadiipari lobbi körében felvetődött annak a lehetősége, hogy Oroszország esetleg figyelmen kívül hagyva a Belgrád ellen érvényben lévő embargót, fegyvereket szállítson Jugoszláviának. Szerencsére ehhez – Primakov miniszterelnök nyomására – Jelcin elnök nem járult hozzá. Moszkva később látványos humanitárius segélyakciókkal demonstrálta együttérzését. Moszkva viszonylagos visszafogottságának az egyik komoly oka az volt, hogy éppen ekkor volt folyamatban az IMF-fel megkezdett tárgyalássorozat a Moszkva számára létfontosságú, összesen 4,8 Mrd USD összegű hitel-megállapodás megkötéséről. A látványos orosz reakciók között említhető az orosz NATO-képviselő ideiglenes hazarendelése, a pristinai repülőtér meglepetésszerű elfoglalása, a katonai területeket érintő együttműködés felfüggesztése, a START–2 ratifikációjának lekerülése a napirendről, a CFE tárgyalásokon az orosz álláspont keményedése, valamint az USA és az EU közötti, továbbá a NATO-n belüli valós érdekellentétek differenciált megközelítésére és kihasználására irányuló orosz törekvés erősödése. A légi hadművelet időszakában – főként az Állami Duma kommunista többségű képviselőcsoportjának nyomására –, felerősödött az Orosz–fehérorosz Államszövetség fejlődési folyamatának felgyorsításához szükséges adminisztratív, jogi, gazdasági és pénzügyi feltételek lendületesebb megteremtésének igénye. Ezt a törekvést – az Állami Dumával addig minden kérdésben ellentétes álláspontot képviselő – Jelcin elnök is támogatta. Ugyanakkor, szerencsére, nem karolta fel sem az elnök, sem pedig a végrehajtó hatalom egyetlen ága sem azt a szerb parlamenti kezdeményezést – amely talált ugyan támogatókra az orosz alsóház szélsőségesei között (Zsirinovszki) –, hogy egy sebtiben összetákolt orosz– fehérorosz–szerb államszövetség létrehozásával rettentsék el a Nyugatot és a NATO-t a Milosevics-rezsim elleni háborútól. Ez ugyanis olyan kalandba kényszeritette volna Moszkvát, amelynek beláthatatlan következményei lehettek volna (és nem csak) az európai biztonság szempontjából! A NATO jugoszláviai akciójának ellensúlyozására egyes politikai erők körében felvetődött egy, a FÁK-ra épülő szövetségi rendszer létrehozásának ötlete is, amely Kínával, Indiával, esetleg Iránnal kiegészülve gyakorolhatott volna nyomást mindenekelőtt az Egyesült

79 Államokra és a NATO-ra. Egy ilyen szövetségnek azonban ekkor már nem voltak meg a reális feltételei, és az orosz politikai vezetés le is tett róla. Végül is 1999. június 10-én Javier Solana főtitkár utasítást adott Wesley Clark tábornoknak, a NATO Fegyveres Erői főparancsnokának a légi hadművelet leállítására. Erre a döntésre azt követően került sor, hogy a főparancsnok jelentette a főtitkárnak: megkezdődött a jugoszláv haderő tömeges kivonása Koszovóból, majd ő az Észak-atlanti Tanáccsal történt konzultációt követően leállította a NATO légi hadműveletét. Ugyancsak június 10-én az ENSZ Biztonsági Tanácsa elfogadta az 1244. számú határozatot, amely üdvözölte, hogy a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elfogadta a koszovói válság politikai rendezésének alapelveit. A csaknem egyhangúlag elfogadott határozatban (egyedül Kína tartózkodott a szavazásnál) a BT döntött arról is, hogy ENSZ égisze alatt polgári és katonai képviselőket is küld a térségbe. A BT határozat utalt arra is, hogy a koszovói politikai rendezésre a G–7 és Oroszország (G–8-ak) külügyminisztereinek május 6-i találkozóján elfogadott elvek alapján kerül sor. (Ez egyúttal Oroszország részére is „szavazati jogot” jelentett a háború befejezését követő politikai rendezésben!). Az ENSZ BT 1244. számú határozatában kapott mandátumnak megfelelően a NATO haladéktalanul megkezdte a koszovói békefenntartó kontingens betelepítését a térségbe. Ez a kontingens a tervek szerint 50 ezer főt számlált, amelyben részt vesznek a NATO mind a 19 tagállamának, illetve 20 nem NATO-tag állam képviselői. Ez utóbbiak sorában 16 békepartnerségben résztvevő ország képviselői – köztük 3200 fő az Oroszországi Föderáció Fegyveres Erőitől – vesznek részt. Ez utóbbi tény már azt is jelezte, hogy Oroszország folytatja a légi hadművelet megkezdésekor felfüggesztett katonai együttműködését a Szövetséggel. A további sértődöttség a politikai rendezés fontos folyamataiból való végleges kimaradást jelentette volna Moszkva számára! A NATO – Oroszország Közös Állandó Tanács 1999. július 23-án megtartotta a légi hadműveletek befejezését követő időszak első ülését, ahol a felek áttekintették a Koszovó biztonságával kapcsolatos kérdéskört, és megerősítették elkötelezettségüket az ENSZ BT 1244. számú határozatának maradéktalan végrehajtásában. Ezt követően már ismét rendszeressé válnak a PJC ülései, és az új NATO főtitkár, Lord Robertson 2000. február 16-i látogatását követően végérvényesen rendeződnek a NATO és Oroszország közötti kapcsolatok.

4.4. Következtetések • A légi hadműveletek megkezdéséről hozott döntést sokrétű, alapos és körültekintő politikai és diplomáciai tevékenység előzte meg, valamennyi lehetséges fórumon mind a NATO, mind pedig az Oroszországi Föderáció részéről, melynek célja azonos volt: lehetőség szerint politikai eszközökkel kell biztosítani a koszovói válság megoldását.

80 • A NATO-szövetségesek légi hadművelete megteremtette a koszovói válság rendezésének alapvető feltételeit. Hozzájárult a fegyveres összecsapások befejezéséhez, az elűzött lakosság visszatéréséhez szükséges háttér biztosításához, és végső soron a Milosevics-rezsim bukásához. • Moszkva mozgásterének csökkenéseként élte meg azt, hogy a NATO az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyása nélkül is kész volt katonai lépések megtételére, hiszen az utóbbi időben főként ez az intézmény biztosította számára a világ eseményeibe történő beleszólás (talán) egyetlen hivatalos fórumát. • Az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének jugoszláviai légicsapásai következtében előállott kényelmetlen helyzet ellenére az orosz külpolitikában továbbra is meghatározó maradt az az irányvonal, amely pragmatikus alapon a nemzetközi együttműködés fenntartása és erősítése mellett lépett fel. A Nyugattal, s benne a NATO-val való kapcsolatok – annak ellenére, hogy a jugoszláviai NATO-akció szembesítette Oroszországot azzal a ténnyel, hogy nemzetközi felelősségvállalását korlátozza gazdasági teljesítőképessége - Moszkva számára továbbra is prioritás értékűek maradtak. • A légicsapások közvetett támogatása miatt nem szenvedtek érzékelhető károkat az Oroszországi Föderáció és a közép- és kelet-európai országok közötti kapcsolatok, s Moszkva nem tett olyan politikai, gazdasági, katonai, vagy diplomáciai lépéseket, amelyek veszélyt jelentettek volna a térség biztonságára. • A NATO számára is fontos tanulságot jelentett a koszovói válság: megfontolandónak tartotta azt, hogy célszerűbb lenne a válság rendezésében részt vevő nemzetközi szervezeteknek egy egységes, komplex rendezési tervet készíteni a teljes Balkán-régió gazdasági, politikai, katonai, jogi etnikai és vallási problémáinak rendezésére. Ugyanakkor sokkal hatékonyabban lehetett volna támaszkodni Oroszország esetleges közvetítő szerepére, ami a hagyományos szláv kapcsolatokból adódóan eredményesebb lehetett volna, és Oroszország sem érezte volna „mellőzöttnek” magát.

81

5. AZ OROSZORSZÁGI VÁLASZTÁSOK ÉS JELCIN VISSZAVONULÁSÁNAK HATÁSA A KAPCSOLATOK ALAKULÁSÁRA, A KAPCSOLATOK PERSPEKTIVÁI

5.1. Korszakváltás Oroszországban: az orosz belpolitika jelentősebb momentumainak hatása Moszkva külpolitikájára, a NATO és Oroszország közötti kapcsolatokra Oroszországban az 1993. december 12-én népszavazással elfogadott „jelcini” alkotmány alapján erős elnöki rendszer épült ki, amelyet politikailag tovább erősített az a tény is, hogy Borisz Jelcin személye a nemzetközi közvélemény és az orosz társadalom jelentős része szemében a demokratikus reformok garanciája volt. E rendszerben megtalálható a hagyományos demokráciák csaknem valamennyi intézménye, azonban ezek működése, a társadalom életében betöltött szerepe és súlya szerint nem hasonlíthatók az európai, de különösen nem a nyugati demokráciákéhoz. Az elnöki hatalom politikai szempontból szinte korlátlan. Az országot politikai pártok, társadalmi mozgalmak helyett a különböző gazdaságibürokratikus érdekcsoportok irányítják, amelyek között az egyensúlyt a „jelcini érában” az elnök jelentette. A kilencvenes évek végére azonban már egyre érzékelhetőbbé vált a hatalom erodálódása, és mind gyakrabban vetődött fel az a kérdés, hogy milyen lesz a „Jelcin utáni” Oroszország? Abban mind Oroszországban, mind pedig Nyugaton szinte mindenki egyetértett, hogy más, mint a „jelcini”! A „Korszakváltás Oroszországban” (Népszabadság, 2000. 01. 03.), a „Falra festett ördög” (Napi Magyarország, 2000. 01. 12.), a „Féljünk Putyintól?” (Magyar Nemzet, 2000. 03. 12.) és a „Putyin és az orosz álmok” (Magyar Nemzet, 2000. 03. 25.) címmel a magyar sajtóban megjelent újságcikkeknek már a címei is arra engedtek következtetni, hogy Vlagyimir Putyin ügyvezető elnöki, majd elnöki székbe kerülésével teljesen új szakasz kezdődött Oroszország történelmében. A Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB)56 igazgatói beosztásából az Oroszországi Föderáció elnöki székébe került 1952-es születésű Vlagyimir Putyin 2000. március 26-án történt megválasztásával egy határozottan körvonalazható „etatista” fordulat kezdődött Oroszországban, amelynek fő céljai az alábbiak voltak: • erősebb, kiszámíthatóbb állam kiépítése, a belpolitikai stabilitás feltételeinek megteremtése; • a központi hatalom gazdaságirányító szerepének, válságkezelő képességének erősítése; • áttekinthetőbb, működőképesebb és szabályozottabb piacgazdaság kiépítése; • kedvező nemzetközi feltételek biztosítása az ország demokratikus átalakításának folytatásához.

56

FSZB = Fegyeralnaja Szluzsba Bezopasznosztyi.

82 A fenti célok eléréséhez az elnök egyre határozottabban épített és épít azokra a jórészt az FSZB-ből kikerült, felkészült, és orosz relációban mindenképpen fiatalnak számító, pragmatikus politikusokra – mint például Kudrin miniszterelnök-helyettes, Trubnyikov, a külügyminiszter első helyettese, Ivanov honvédelmi miniszter –, akik maximálisan lojálisak, ideológiailag már semlegesek, fegyelmezetten és következetesen megtesznek mindent azért, hogy Oroszország csökkentse, vagy legalább részben behozza a Nyugattal szembeni lemaradását. Putyin elnök kezdeti – és jelenlegi –, Oroszország stabilizációjára irányuló határozott lépései arra engedtek következtetni, hogy rövid távon egy kiszámíthatóbb, és éppen ezért kevesebb biztonsági kockázatot jelentő orosz állam van formálódóban. Ez még akkor is igaz, ha a csecsenföldi válságot nem sikerült demokratikus eszközökkel kezelnie és a belpolitikai stabilitás megteremtése érdekében tett lépései közül is néhány vitatható volt. Tevékenységének első esztendejében belpolitikai téren első számú prioritás volt Putyin elnök számára a Központ régiók feletti befolyásának és ellenőrzésének visszaszerzése, illetve biztosítása. Éppen ennek érdekében döntött Oroszország hét – a katonai körzetekkel gyakorlatilag teljesen megegyező –, adminisztratív körzetre történő felosztásáról. Ezek élére az elnöki hatalom érdekeit képviselő, lényegében teljhatalommal rendelkező elnöki megbízottakat nevezett ki. Putyin ettől a lépésétől azt remélte, hogy képes lesz a szinte kiskirályokként „uralkodó” regionális vezetők (kormányzók) hatalmát csökkenteni, illetve korlátozni. Az adminisztratív körzetek vezetése ugyanazokban a városokban került elhelyezésre, ahol a katonai körzetparancsnokságok vannak, és az adminisztratív körzetek közigazgatási vezetői szorosan együttműködnek a katonai parancsnokságokkal, a Határőrség, a Belügyminisztérium és a Szövetségi Biztonsági Szolgálat megfelelő területi egységeivel. Putyin fokozatosan igyekezett megszilárdítani pozícióit – a közigazgatás „átrendezése” mellett –, a törvényhozói és a végrehajtó hatalom minden szintjén. Ennek sikerét jól mutatja például az Állami Duma (alsóház) „megszelídülése”. Amíg a „jelcini érában” az Alsóház volt az elnök legkeményebb ellenfele és bírálója, addig az utóbbi két-három esztendőben a három nagy politikai blokkra épülő törvényhozás lényegében mentes volt a hatalommal szembeni villongásoktól. A kormány ellen a kommunista frakció által 2001. márciusában benyújtott bizalmatlansági indítványt követően az elnöknek lehetősége lett volna az idő előtti parlamenti választások kiírását elérni. Ő azonban ezt nem erőltette, mert a Duma jelenlegi összetételében is „kezelhetőnek” ítélte meg az alsóházat. A Dumában elfogadott törvénymódosítások lehetővé tették a „jelcini” időszakhoz képest meglehetősen súlytalanná vált Szövetségi Tanács (felsőház) összetételének megváltoztatását, sőt a kormányzók visszahívását is. A regionális vezetők jelentős mértékű háttérbe szorítását csupán kismértékben ellensúlyozta az időközben létrehozott Államtanács, amelyben éppen a felsőházból kiszorított kormányzók kaptak helyet, mert szerepük lényegében a tanácsadásra és véleményezésre szorítkozott. Jól érzékelhetően megerősödött a 2001. márciusi kormányzati átszervezésig a Szergej Ivanov által vezetett Biztonsági Tanács. A kormányátalakítást követően azonban – amikor is a Jelcinhez közelálló és az oligarchák emberének tartott Rusajlo, volt belügyminiszter került kinevezésre –, a testület veszített jelentőségéből és szerepe jórészt a csecsen válság kezelésére korlátozódott.

83 Az elnöki hatalom erősödését segítette az a tény is, hogy Putyinnak mindmáig nincs jól körvonalazható ellenzéke. Az elnöknek sikerült saját embereinek bevonásával – mindenekelőtt a hatalom egyik központját jelentő Elnöki Adminisztrációban – kiegyensúlyozni a korábban túlsúlyos „jelcini család” befolyását, s egy olyan hatalmi rendszert kialakítani, amelyben egyetlen korábbi oligarchikus klán sem jutott domináns szerephez. Ugyancsak az elnök pozícióinak egyértelmű erősödését jelentették a 2001. március végi kormányzati átszervezések is. Ezek eredményeként Szergej Ivanov, Putyin bizalmi embere, az egykori titkosszolgálati tábornok került az igen fontos védelmi tárca élére, aki nem kötődik egyik katonai érdekcsoporthoz sem, ugyanakkor – éppen a Biztonsági Tanács élén végzett tevékenysége miatt is – tekintélyes politikusnak számít. A fegyveres erők feletti civil kontroll erősítésének szándékát jelzi az is, hogy a Védelmi Minisztérium pénzügyekért felelős miniszterhelyettesi posztjára a korábban a Pénzügyminisztériumban dolgozó és rendkívül határozott egyéniség hírében álló Ljubov Kugyelina került. A védelmi tárcánál történt kinevezések azt is jelentették egyben, hogy a Kreml prioritásként kezeli az évek óta húzódó haderőreform kérdését, és megkezdte az annak megvalósításához nélkülözhetetlen személyi feltételek megteremtését. De erre a szándékára utalt a Putyin iránti lojalitásáról közismert Borisz Grizlov belügyminiszteri kinevezése is, aki Oroszország történetének első civil minisztere e poszton. A Védelmi, illetve a Belügyminisztérium, valamint az adórendőrség élén történt új kinevezések egyúttal azt is jelentették, hogy a politikai elit statisztálása mellett Putyin teljes ellenőrzése alá vonta az erőszakszervezeteket! Az orosz kormány élére az a Mihail Kaszjanov miniszterelnök került, aki pragmatikus, reformer szemléletű politikusként vált ismertté, s aki a nyugati gazdasági és pénzügyi körökkel kialakított kapcsolatai mellett megfelelő államapparátusi tapasztalatokkal is rendelkezett. Tekintettel arra, hogy Kaszjanovnak nincsenek igazán politikai ambíciói, neki inkább végrehajtó, főként a gazdasági elképzelések megvalósításáért felelős szerepet szánt Putyin . Az elnöki hatalom erősödésével egyidejűleg Putyin mindent elkövetetett, hogy csökkentse az úgynevett oligarchák politikai befolyását. E szándékával nem ellentétes, hogy gazdaságilag továbbra is támaszkodik rájuk, mindaddig, ameddig ki nem tudja építeni a saját „hátországát” a hatalmi hierarchia valamennyi ágában. Ezt jelezte Tatjana Djacsenko (Jelcin leánya) eltávolítása az Elnöki Tanácsadó Testületből, de erre engedtek következtetni a Vlagyimir Guszinszkij és Borisz Berezovszkij ellen indított ügyészségi, illetve a nagyobb cégeknél megkezdett adórendőrségi vizsgálatok is. Putyin elnök 2001. április 3-án, az orosz törvényhozás két háza előtt elmondott, (Oroszországban Jelcin óta hagyományossá vált) úgynevezett „Elnöki üzenetében” már megpróbált körvonalazni egy sor gazdasági reformlépést: • a központ és a régiók viszonyának további finomítása; • az állam szerepének csökkentése a gazdasági folyamatokban, kedvező környezet megteremtése a befektetésekhez; • az óriási méretű törvénytelen pénzkiáramlás (évi 20 milliárd USD körüli összeg) megakadályozása; • a korrupció visszaszorítása;

84 • az igazságszolgáltatási rendszer gyökeres reformja; • a nyugdíjreform; • az adó- és bankrendszer további korszerűsítése; • az állami (az ún. „természetes”) monopóliumok lebontása. A gazdasági helyzet stabilizálása érdekében a Kaszjanov-kormány 2000. júniusában tíz évre szóló gazdaságpolitikai stratégiai programot fogadott el, illetve az abból adódó legfontosabb feladatok végrehajtására 2001. végéig szóló „cselekvési programot” hagyott jóvá. A hosszú távú stratégiai program a szociális piacgazdaság megvalósítását célzó reformpolitika folytatását irányozza elő. A főbb célkitűzések között szerepel az áru, a tőke és a munkaerő szabad áramlásának biztosítása, a külföldi és a hazai befektetések ösztönzése, a korszerű infrastruktúra megteremtése, az ipar szerkezeti átalakítása, átlagosan évi 5%-os gazdasági növekedési ütem fenntartása, a világgazdaságba történő integrálódás. A „putyini éra” első, 2001. végéig szóló rövid távú cselekvési programja tartalmazta a stratégiai programból adódó legfontosabb tennivalókat: • a pénzügyi rendszer reformja és a bankrendszer teljes felülvizsgálata; az adórendszer korszerűsítése; • a hazai termelő ágazatok – kiemelten a fejlett technológiai bázissal rendelkező hadiipar – fellendítése; • az ipar szerkezeti reformja; • az innovációs tevékenység erősítése; • a külföldi tőke bátorításához elengedhetetlen kiszámítható vállalkozási és jogi háttér megteremtése; • a földkódex és a munkaügyi kódex elfogadása. A gazdaság élénkítését várják a 2001-ben elfogadott és 2002-ben korrigált új adókódextől (egységes 13%-os személyi jövedelemadó kulcsot tartalmaz). A program a 2000. évi 20%-os infláció és a korábbi jelentős tőkekivonás csökkentésével számolt. Ezt lényegében sikerült is teljesíteni, sőt 2001-ben 18,6%-os, 2002-ben pedig 18-20%-os volt az infláció mértéke. E cselekvési program, valamint nagyobbrészt a kedvező nemzetközi gazdasági környezet együttes hatására az orosz gazdaság 2000-ben minden várakozást meghaladó eredményeket mutatott fel: a GDP 7%-ot meghaladóan nőtt, kb. 60 milliárd USD külkereskedelmi többlet, 10%-os(!) ipari növekedés, 2001. márciusára rekordösszegű, 35 milliárd USD devizatartalék és 11 milliárd USD külföldi tőkebefektetés fémjelezték a pozitív irányú elmozdulást. 2001-ben a GDP 5%-kal, 2002-ben 2,5%-kal növekedett. Ugyanakkor a nemzetközi gazdasági környezet esetleges lényeges negatív változásai (pl. 25-30%-os világpiaci olajáresés) kétségessé tehetik a programban előirányzott gazdasági növekedési ütemet. Erre utaló jelek már 2002-ben is jelentkeztek: a tervezett 12%-nál nagyobb mértékben nőtt az infláció (2002-ben éves szinten 18-20% körüli érték volt a jellemző), csökkent a termelés (2001-ben már csak 4,9%-os, 2002-ben pedig 3,8%-os volt az ipari termelés növekedése), növekedtek az állami kiadások és az import. A külkereskedelmi forgalom 2001-ben (141,9 Mrd USD) 3,6%-kal nőtt, ebből az export (100,7 Mrd USD) 2,3%-kal csökkent, az import pedig (41,2Mrd USD) 21,7%-kal nőtt.

85 Tovább csökkent az ország külső adósságállománya. Problémát jelenthet viszont, hogy a költségvetés a Párizsi Klubbal szembeni adósság átütemezésével számolt. (Az orosz adósság 2002. január 1-én 130 milliárd USD, amiből 40 milliárd az „örökölt” szovjet hányad. Ugyanakkor a kintlévőségek összege mintegy 103 milliárd USD). Moszkva álláspontja az, hogy az orosz adósságot pontosan fizetik, a szovjetet viszont csak átütemezéssel tudják kezelni. A hitelezőkkel azonban eddig csak részben jött létre megállapodás, ők ugyanis a jelentős orosz többletbevételek miatt kevésbé engedékenyek, mint korábban voltak. Oroszország határozott törekvése, hogy a WTO tagjává váljon. Ennek elérése érdekében rendszeres tárgyalásokat folytat a WTO tagországaival a szükséges jogharmonizáció elérése érdekében. Mind Putyin elnökké választásában, mind pedig azt követően, a 2002. esztendő folyamán bekövetkezett megerősödésében, népszerűségének növekedésében jelentős szerepet játszottak a csecsenföldi események. A kemény kézzel elért, viszonylagos háborús sikerek sem teremtették meg azonban a tartós politikai rendezés feltételeit. Moszkva, bár tett már kisebb engedményeket, alapvetően kizárja a külső közvetítők bevonását a konfliktus rendezésébe, sőt kész akár konfrontálódni is a nemzetközi közösséggel, mint ahogyan ezt az Európa Tanácsban lezajlott események is mutatták. A politikai rendezés nagymértékben függhet attól, hogy sikerül-e olyan csecsen politikust találni, akit az orosz hatalom és a csecsen társadalom legszélesebb körei egyaránt elfogadnak. Meghatározó jelentőségű lehet az is, hogy egy elhúzódó partizánháború körülményei között Moszkva mekkora anyagi eszközöket biztosít a háború okozta károk helyreállítására, illetve hogy visszatérhet-e a nagyszámú menekült. Ebben az irányban tett jelentős lépésként értékelhető, hogy Putyin 2000. novemberében miniszteri posztot létesített a csecsenföldi gazdasági-társadalmi helyreállításért felelős szövetségi végrehajtó hatalmi szervek tevékenységének koordinálása céljából. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a Fegyveres Erők alakulatainak folyamatos kivonása, a karhatalmi és rendőri erők megerősítése. A rendfenntartó tevékenység koordinálásával a Szövetségi Biztonsági Szolgálatot bízták meg. Elfogadták Csecsenföld gazdasági-szociális újjáépítési programját, s erre 2001-ben 14 milliárd Rubelt (1 USD = 28,84 Rubel) fordítottak. A politikai rendezés érdekében tett első orosz lépések elismeréseként az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése megszüntette az orosz delegáció szavazati jogának felfüggesztését. A megoldás azonban bizonyára még sokáig várat magára, hiszen Putyinnak valós dezintegrációs törekvésekkel kell szembeszállnia az Észak-Kaukázus térségében, s korántsem biztos, hogy képes lesz demokratikus, politikai eszközökkel kezelni ezt a meglehetősen bonyolult, kényes és kiszámíthatatlan belpolitikai következményekkel is járó kérdést. Egy Tatarsztánéhoz hasonló, vagy attól nagyobb önállóság biztosítása esetén soha nem látott méreteket ölthet a regionális szeparatizmus, ami a mumusként számon tartott NATO-bővítésnél is jóval nagyobb fejtörést okozhat Oroszország új politikai vezetésének. Az immár második csecsen háború kimenetelét illetően a legvalószínűbb megoldásnak a tartós orosz katonai jelenlét fennmaradása, és egy, a választásokkal megerősített, illetve társadalmi elfogadottságát tekintve legalább „féllegitim” közigazgatási rendszer kialakítása látszik.

86 Külpolitikai téren az orosz külpolitika folytonosságát a színrelépésétől kezdve meghirdető Putyintól azt várta a közvélemény, hogy az erős orosz államhatalom elismertetését a külpolitikában is szorgalmazni fogja. Az elnök ezzel szemben nem lépte túl az európai mércével megengedhetőnek tartott határokat, ugyanakkor határozott elképzeléseivel, pragmatizmusával komoly tárgyalópartnernek bizonyult nyugati kollégái számára (is). Az orosz elnök főként kezdetben tartotta fontosnak a világpolitika jelentősebb alakítóival meglévő partneri, vagy legalábbis megkülönböztetett viszony demonstrálását, ezt tapasztalhattuk a NATO, illetve az ENSZ főtitkárának meghívása, illetve a német kancellárral való találkozásai során is, amelyekre hivatalba lépését követően szinte azonnal sort kerített. Ugyanakkor Oroszország külpolitikájában az elnök első két évének tapasztalatai alapján a céltudatosabbá váló retorika, valamint az amerikai–orosz kémproblémák ellenére sem történt számottevő negatív változás: „…Ha közelebbről megnézzük, akkor a külkapcsolatok újrarendezése, bizonyos területeken pedig újraélesztése (Kuba, Vietnam, Észak-Korea, India, Irán – T. Zs.) mögött minden esetben pőre gazdasági érdek munkál, nem pedig a birodalmi álmok, vagy presztízsszempontok. (…) A Putyin-érával kezdődő külpolitikai aktivitás kétségtelenül új ambíciókról árulkodik, ám ezek merőben pragmatikus gazdasági, és nem restaurációs birodalmi ambíciók. Oroszország számára létkérdés, hogy a következő pár évben kijusson az adósságcsapdából, bekapcsolódhasson a világkereskedelembe, hogy előteremtse az infrastrukturális beruházásokhoz szükséges forrásokat és elősegítse a külföldi befektetések növelését. Az Oroszországban zajló politikai fordulat külügyi téren is ennek a célnak van alárendelve.”57 A putyini külpolitika másik fontos prioritása a FÁK keretén belüli együttműködés erősítése, illetve újszerű megközelítése volt. Az e téren meglévő lehetőségek azonban a résztvevő államok gazdasági helyzete miatt meglehetősen szűkösek. Némi előrelépést jelenthet az 2001. októberében létrehozott Eurázsiai Gazdasági Közösség. Ugyanakkor, a hivatalos nyilatkozatok ellenére a prognosztizáltnál is vontatottabban halad az Orosz– fehérorosz Unió, illetve más, a FÁK térségében – jórészt orosz kezdeményezésre – létrehozott szubregionális együttműködési formák „működése”. Moszkva részéről megfigyelhető volt az az újszerű megközelítés is, hogy a szovjet utódállamokkal elsősorban bilaterális alapon igyekszik a kapcsolatait fejleszteni. E téren külön is érdemes odafigyelni arra az egyre erősödő (ma még elsősorban gazdasági) függőségre, amely orosz–ukrán relációban – jórészt Kijev jelentős adóssága, valamint az energiahordozók vonatkozásában – konstatálható. Ugyanerre a jelenségre hívja fel figyelmünket Sz. Bíró Zoltán is: „Abban, hogy Moszkva épp Fehéroroszországra, Moldáviára és Ukrajnára tud leginkább politikai vonzóerőt gyakorolni, abban nemcsak az említett országok belpolitikai fejleményei, illetve súlyos gazdasági és szociális gondjai játszanak közre, hanem az a fontos körülmény is, hogy épp ezek az államok tudtak gazdaságilag a legkevésbé leválni Oroszországról. Esetükben Moszkva nem egyszerűen a legfontosabb, hanem lényegében alternatíva nélküli gazdasági partner marad, egy évtizeddel a Szovjetunió összeomlása után is.”58

57 58

Sz. Bíró Zoltán – Szilágyi Ákos: Az eszköztelen állam (2.). Népszabadság, 2001. május 26. Ugyanott.

87 Az elmúlt öt-hat esztendő folyamán az Oroszországi Föderáció politikai befolyásoló és érdekérvényesítő képessége a kaukázusi térségben (talán Örményország kivételével) folyamatosan és jól érzékelhetően csökkent. Moszkvának – bár külpolitikai prioritásaként jelölte meg a régiót – nincs konkrét, markánsan megfogalmazott biztonságpolitikai elképzelése a Kaukázus térségét illetően. A jövőben az orosz befolyás további csökkenésére és az amerikai jelenlét növekedésére lehet számítani a Kaukázusban. Hasonló helyzet alakult ki a közép-ázsiai régióban is. A térség államaiban évek óta folyamatosan csökken Moszkva politikai, gazdasági, katonai és kulturális befolyása. Az orosz befolyás csökkenése egyfajta biztonságpolitikai vákuumot eredményezett a térségben, melyet az Egyesült Államok, s mindinkább Kína használ ki. A térségbeli államok közül egyelőre Üzbegisztán távolodott el Moszkvától a legnagyobb mértékben. A semleges Türkmenisztán, a gazdaságilag gyenge állapotban lévő Kirgizsztán és Tádzsikisztán fokozatosan a Nyugattól (elsősorban az USA-tól) reméli a segítséget. Az Oroszországgal szomszédos és ásványi kincsekben gazdag Kazahsztánba az Egyesült Államok komoly tőkét fektetett be (a folyamat napjainkban is folytatódik), s végső soron ez is az orosz érdekérvényesítés gyengülését eredményezi. Az elkövetkező időszakban az orosz befolyás további csökkenésével lehet számolni, melyet Moszkva nem tud megakadályozni. Az orosz külpolitika az 1999. elején bekövetkezett elhidegülés ellenére is fontos kérdésként kezelte az – új amerikai adminisztráció megerősödését, de különösen az USA elleni 2001. szeptember 11-i terrortámadást követően már kevésbé feszült – amerikai kapcsolatokat. Az új amerikai vezetés – elődjénél lényegesen kevésbé „megengedő” – Oroszország politikája ellenére Putyin bízik abban, hogy végsősoron, ha a korábbitól eltérő szinten és minőségben is, de normalizálódnak a kapcsolatok, és lehetséges lesz az ABM szerződés lényegének megőrzése is. Ugyanakkor megállapítható, hogy az Egyesült Államok „rovására” európai fordulat ment végbe az orosz külpolitikában! Putyin felismerte, hogy Oroszországot komoly érdekek kötik Európához, s ezért igen fontosnak tartja, hogy Oroszország nélkül sem politikai, sem katonai, sem pedig gazdasági értelemben ne születhessenek jelentős döntések Európában. A térség iránti orosz figyelem erősödését az is indokolja, hogy stabil piacot jelent az orosz energetikai exportnak, s egyúttal az orosz külkereskedelmi aktívum jelentős forrása is. A NATO-bővítés miatti korábbi sértődöttségi politikájával szakítva Moszkva új, koherens stratégia megvalósítására törekszik. Az utóbbi hónapokban kimutatható készséget lehetett tapasztalni a kapcsolatok fejlesztésére, különösen Lengyelországgal, Csehországgal, de kisebb mértékben Magyarországgal is. Moszkva ráébredt arra, hogy megfelelő pozíciókat célszerű szereznie az EU-csatlakozásra váró országok gazdaságában, erre utal Ivanov külügyminiszter „visegrádi” körútja, illetve Medgyessy Péter miniszterelnök moszkvai látogatása. Ezzel együtt az is megfigyelhető, hogy a politikai kapcsolatok bővítését – egyes külpolitikai elemzők szerint –, Putyin az új NATO-tagállamok magatartásától, valamint a NATO további bővítésétől teszi függővé. Továbbra is az orosz külpolitika kiemelt területe maradt a NATO-val való együttműködés. A szervezet bővítésével kapcsolatos retorika nem változott: Moszkva továbbra is ellenzi azt, és különösen érzékeny a balti államok immár eldöntöttnek tekinthető csatlakozásának problémájára. Tisztában van azonban azzal, hogy megakadályozni már nem, legfeljebb késleltetni tudja Észtország, Lettország és Litvánia csatlakozását, és megpróbálja megakadályozni a bővítés majdani harmadik körének kiterjesztését a FÁK egyes tagállamaira.

88 A NATO-val kiépített kapcsolataiban Moszkva már 2001-ben túljutott a koszovói NATO-akció keltette sokkon, és felismerte, hogy szüksége van a folyamatos párbeszéd lehetőségére és a kapcsolatok fenntartására. Az erre szolgáló intézményrendszert (NATO – Oroszország Közös Állandó Tanács) kihasználva így határozottabban tudja megjeleníteni álláspontját, ugyanakkor pedig az e kapcsolatokban szerzett megkülönböztetett státusza formális lehetőséget biztosít a nagyhatalmi szerep látszatának fenntartásához. A „putyini” külpolitikában komoly szerepet kapott és felértékelődött az Európai Unió, mint Oroszország legnagyobb kereskedelmi partnere. Moszkva e kapcsolatokra való ráutaltsága lényegesen nagyobb, mint EU partnereié, főként gazdasági és technológiai téren, hiszen a nyilvánosságra hozott orosz források szerint is külkereskedelme 45%-ban függ az EU országoktól és a tagjelöltektől, míg az EU külkereskedelmében az orosz reláció csupán 3%-ot tesz ki. Figyelemre méltó az a tény is, hogy az EU-bővítés kérdésében nem tapasztalható olyan ellenkezés, mint a NATO keleti irányú bővítésében. (Ebben talán az USA európai hegemóniájának csökkentésére irányuló törekvések is „benne vannak”.) Az Európai Unióval kapcsolatos orosz stratégiát három kérdés vezérli: • miként kötődhet Oroszország az EU formálódó közös védelmi politikájához (ezzel megnyílhatna az út a fejlett technológiák irányába, könnyebb lenne az orosz hadiipar exportja); • hogyan növelheti az árucsere forgalmat a térség országaival; • miként ösztönözheti az európai országok oroszországi tőkebefektetéseit. A 2001–2002 közötti időszakban jól érzékelhető volt az az orosz törekvés, hogy az EU bővítés Moszkva számára kedvezőtlennek ítélt következményeiről, azok minimálisra csökkentésének lehetőségeiről – Brüsszel mellett –, az egyes tagországokkal kétoldalú alapon is folytassanak konzultációkat. Oroszország különösen Németországgal, Franciaországgal, Nagy-Britanniával és Olaszországgal fejleszti intenzíven kétoldalú kapcsolatait. Ennek egyik célja – a bővítési folyamat orosz érdekek mentén történő befolyásolása mellett –, az egyes országok közötti véleménykülönbségek kihasználása is volt. Ennek során igyekezett jó manőverezéssel kihasználni azt a pszichológiai kényszert is, hogy a félévente egymást váltó, különböző „fajsúlyú” elnökségek minden területen áttörést igyekeznek felmutatni. (Ez történt a „kalinyingrádi kérdés” rendezése körüli vitákban, valamint a dániai „csecsen világkongresszussal” kapcsolatosan is). A „putyini” külpolitika ázsiai nagyhatalmakhoz (Kína, India, Japán), illetve Iránhoz és más dél-kelet ázsiai országokhoz való közeledésének inkább gazdasági, mint politikai okai vannak. Ezen országokban korábbi hadiipari exportpiacai visszaszerzésére, illetve bizonyos energetikai együttműködéshez keres partnereket. Természetesen e térségben is szerepet játszik az amerikai dominancia csökkentésére vagy ellensúlyozására irányuló szándék is. Különösen igaz ez az orosz–kínai relációban, amelyben mindkét fél „többletsúlyt” próbál teremteni az Egyesült Államokkal való kapcsolatához. Az orosz külpolitika – a jelcini időszak külpolitikájához hasonló módon – arra törekszik, hogy minél nagyobb súlyt adjon az EBESZ-nek, amely Moszkva szerint az euroatlanti térség stabilitása és biztonsága megteremtésének legfontosabb fóruma lehetne. Ugyanakkor elégedetlen azzal, hogy a szervezet tevékenységét a „földrajzi és funkcionális kiegyensúlyozatlanság” vezérli. Oroszország megítélése szerint az EBESZ a konfliktushelyzetek és a humanitárius problémák kezelésében szinte kizárólag a szovjet utódállamok és a Balkán területére koncentrál. Moszkva több javaslatot is tett a szervezet orosz igények

89 szerinti megreformálására, amit azonban a tagállamok többsége nem támogatott. Oroszország ezért a jövőben az EBESZ helyett vélhetően az egyre jobban kiépülő európai uniós kapcsolatrendszerén keresztül igyekszik majd érvényt szerezni elképzeléseinek.

5. 2. Az orosz Nemzeti Biztonsági Koncepció új elemei, valamint az új Katonai Doktrínában megfogalmazottak lehetséges biztonságpolitikai kockázatainak hatása a NATO és a közép-európai országok, köztük Magyarország biztonságára, illetve Moszkva és a Szövetség, valamint a közép-európai térség közötti kapcsolatokra Az 1999-es év jelentős változásokat hozott mind a NATO, mind a csatlakozásra váró középés kelet-európai országok, mind pedig az Oroszországi Föderáció számára. Március 12-én célhoz ért a három csatlakozásra váró ország törekvése: az Egyesült Államok Missouri államában lévő Independence-ben Magyarország, Lengyelország és Csehország külügyminiszterei részvételével megtörtént a csatlakozási aktus, s ezzel realitássá vált a NATO bővítése. Az 1998-as Irak elleni légicsapásokat követően immár másodszor hagyta figyelmen kívül Moszkva tiltakozását az Egyesült Államok és a NATO. Március 23-án a NATO légiereje megkezdte Jugoszlávia bombázását. A bővítés és a Szövetség jugoszláviai akciójának következtében megváltozott Oroszország biztonsági környezete, először vált világossá az orosz politikai elit számára, hogy egy európai fegyveres konfliktus esetén Oroszország megkerülhető. Ezzel egyidejűleg jelentős változásokra került sor az Oroszországi Föderáció belpolitikai életében is. Javában zajlott a parlamenti választási kampány, kiéleződtek a Jelcin utódlásával kapcsolatosan kialakult belpolitikai csatározások. Az elnök menesztette a Primakovot váltó, és a miniszterelnöki tisztet rövid ideig betöltő Sztyepasint, és 1999-ben Vlagyimir Putyint nevezte ki miniszterelnökké. Mindezek a körülmények az orosz politikai vezetés számára indokolttá tették egy új Nemzeti Biztonsági Koncepció kidolgozását. A koncepció kidolgozásával megbízott munkacsoportot vezető Szergej Ivanovnak, a Biztonsági Tanács titkárának az elgondolása az volt, hogy párhuzamos munkamódszerrel, összehangoltan és egyidejűleg kerüljön sor a Nemzeti Biztonsági Koncepció, az új orosz Katonai Doktrína, a Külpolitikai Koncepció és a különböző szakdoktrínák – köztük az Oroszországi Föderáció Információs Biztonsági Doktrínájának – kidolgozására. Ez az összehangoltságra való törekvés a magyarázata annak, hogy maga a Nemzeti Biztonsági Koncepció az 1997-esnél lényegesen rövidebb lett (lényegében csak a legfontosabb alapelveket és feladatokat fogalmazta meg), míg a külpolitikai elemek részletes kibontását a Külpolitikai Koncepció, a katonai elemekét pedig a Katonai Doktrína taglalta részletesen. A Nemzeti Biztonsági Koncepció ugyanakkor igyekezett megfelelni annak a kényszerű követelménynek is, hogy a hatalomváltás során az új elnök mögé felsorakozó politikai erők igényeit is kielégítse, ezért néhány helyen a korábbiaknál óvatosabban, néhány esetben viszont keményebben fogalmaz.

90 Az új Nemzeti Biztonsági Koncepció alapvetően az 1997-es koncepció átdolgozása révén született, s elődjéhez hasonlóan ez is négy fejezetből áll, s a fejezetek ugyanazokat az alcímeket viselik, mint az 1997-es dokumentum. A legfigyelemreméltóbb, hogy kikerült az 1997-es évihez képest a nyugati kapcsolatok javulása eufóriájának hatására akkor megfogalmazott „Oroszországot gyakorlatilag nem fenyegeti külső agresszió” megállapítás. Ez teljesen nyilvánvalóan a NATO jugoszláviai akciójának közvetett hatása. Ugyancsak a NATO jugoszláviai tevékenységére utal a dokumentum, amikor arra figyelmeztet, hogy Oroszország megkerülése esetén veszélybe kerülhetnek a kelet-nyugat közötti kapcsolatok eddigi eredményei: „Ugyanakkor egy sor állam fokozza arra irányuló erőfeszítéseit, hogy Oroszország pozícióit gyengítse politikai, gazdasági, katonai és más területeken. A nemzetközi viszonyok átfogó jellegű problémáinak – beleértve a konfliktushelyzeteket – megoldása során Oroszország érdekei semmibevételének kísérlete alááshatja a nemzetközi biztonságot és stabilitást, fékezheti a nemzetközi viszonyokban végbemenő pozitív változásokat.”59 Az Oroszországi Föderáció nemzeti biztonságát fenyegető tényezők felsorolásánál is élesen elítéli a Szövetségnek a felelősségi körzetén kívül végrehajtott katonai tevékenységét: „A NATO hadászati doktrínájának szintjére emelt áttérés a felelősségi zónán kívüli, az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyása nélküli erőszakos (katonai) tevékenység gyakorlatára a világ stratégiai állapotának destabilizálásával fenyeget.”60 Ezzel együtt a nemzeti biztonságot fenyegető tényezők közül ez a Koncepció is a belső, azon belül is a gazdasági tényezőket említi az első helyen. A nemzetközi szféra veszélyforrásait illetően viszont a korábbinál lényegesen keményebben fogalmaz az Egyesült Államok domináns szerepre törekvésével, illetve a NATO bővítésével kapcsolatosan: „A nemzetközi szféra alapvető veszélyeinek okai a következő tényezők: • egyes államok és államközi egyesülések törekvése, hogy csökkentsék a nemzetközi biztonság garantálása olyan meglévő mechanizmusának szerepét, mint az ENSZ és az EBESZ; • Oroszország politikai, gazdasági és katonai befolyása csökkenésének a veszélye; • a védelmi-politikai blokkok és szövetségek megerősödése, mindenekelőtt a NATO keleti irányú bővítése; • külföldi katonai bázisok és jelentős katonai kontingensek megjelenésének lehetősége az orosz határ közvetlen közelében.”61 A Koncepció lényeges kitétele, hogy nem zárja ki az atomfegyver elsőként való bevetését, ha az agresszió elhárításának minden egyéb eszköze kimerült. A Nyugattal – s

59

Oroszország Nemzeti Biztonsági Koncepciója és Katonai Doktrínája. Új Honvédségi Szemle, 2000/5, 3. p. Ugyanott, 6. p. 61 Ugyanott, 6. p. 60

91 benne a NATO-val – való kapcsolatok egyik lehetséges irányaként említi a Koncepció a nemzetközi terrorizmus erősödésével kapcsolatosan a közös fenyegetés elleni közös fellépést: „A nemzetközi egyezményekre alapozva elengedhetetlen az együttműködés más államokkal, jogvédelmi szerveikkel és szakszolgálataikkal, továbbá azokkal a nemzetközi szervezetekkel, amelyek feladatai közé tartozik a terrorizmus elleni harc. Szükséges továbbá szélesebben alkalmazni a jelenség elleni harc nemzetközi tapasztalatait, létrehozni a nemzetközi terrorizmus elleni tevékenység összehangolt mechanizmusát, megbízhatóan lezárni a törvénytelen fegyver- és robbanóanyag-kereskedelem összes lehetséges csatornáját az országon belül, továbbá megakadályozni a külföldről való bejutásukat. Az államhatalom szövetségi szervei kötelesek üldözni az ország területén azokat a személyeket, akik terrorista tevékenységben vesznek részt, függetlenül attól, hol terveztek terrorista akciót végrehajtani az Oroszországi Föderáció rovására.”62 Mindez viszont már jelentős hangsúlyváltozást jelent az 1997-es változathoz képest, hiszen ez a terroristaellenes retorika már nem csupán a csecsenföldi orosz tevékenységet igyekszik lefedni, hanem az együttes fellépés szükségességét hangsúlyozza egy új, közös fenyegetés ellen. A Nemzeti Biztonsági Koncepcióban megfogalmazott tételek az Oroszországi Föderáció Katonai Doktrínájában kerültek konkretizálásra. A Doktrína a Koncepció elfogadását követően csaknem fél évvel került jóváhagyásra, és három egymással szoros kapcsolatban álló és egymásra épülő fejezetből – az Oroszországi Föderáció és szövetségesei katonai biztonsága szavatolásának katonapolitikai, katonai-stratégiai és katonai-gazdasági alapjai – áll. A Katonai Doktrína – a Nemzeti Biztonsági Koncepcióhoz hasonlóan –, a katonapolitikai helyzetet alapvetően destabilizáló tényezők között említi a katonai erő alkalmazásának gyakorlatát „az általánosan elfogadott nemzetközi elvek és normák megkerülésével, az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazása nélkül”.63 A katonai biztonságot alapvetően fenyegető tényezők közé a dokumentum az alábbiakat sorolja: • Oroszország érdekeinek figyelmen kívül hagyása a nemzetközi biztonság problémáinak megoldása során, kísérletek az Oroszországi Föderáció, mint a többpólusú világ egyik befolyásos centruma megerősödésének a megakadályozására; • katonai tömbök és szövetségek bővítése az Oroszországi Föderáció és szövetségesei kárára; • külföldi csapatok elhelyezése (az ENSZ BT hozzájárulása nélkül) az Oroszországi Föderációval határos és baráti országok területén.64

62

Ugyanott, 11. p. Ugyanott, 19. p. 64 Ugyanott, 20. p. 63

92 A Katonai Doktrína e kérdéskörnél feltétlenül említést érdemlő része az atomfegyverek alkalmazásával kapcsolatos orosz nézetek kifejtése: • A fegyveres erők rendelkeznek nukleáris fegyverekkel. Az Oroszországi Föderáció úgy tekinti a nukleáris fegyvereket, mint az agresszió visszatartásának, az Oroszországi Föderáció és szövetségesei katonai biztonságának, a nemzetközi stabilitás és a béke fenntartásának hatékony tényezőit. • Az Oroszországi Föderáció abból indul ki, hogy olyan nukleáris elrettentő potenciállal kell rendelkeznie, amely képes garantálni adott veszteség okozását bármely agresszornak (államnak vagy államszövetségnek), bármilyen harci helyzetben. • Az Oroszországi Föderáció nem alkalmaz nukleáris fegyvereket az ezek elterjedésének korlátozásáról szóló megegyezést aláírt, nukleáris fegyverekkel nem rendelkező államok ellen. Kivételt képeznek azon esetek, amikor Oroszország területét, fegyveres erőit vagy más csapatait, szövetségeseit (vagy olyan államot, amellyel szemben biztonsági kötelezettségei vannak) bármilyen támadás ér olyan, atomfegyverrel nem rendelkező állam részéről, amelynek atomfegyverrel rendelkező szövetségese van. • Az Oroszországi Föderáció fenntartja jogát nukleáris fegyverek alkalmazására az ellene és szövetségesei ellen irányuló atom- és más tömegpusztító fegyver használata esetén, illetve – saját vagy szövetségesei nemzeti biztonsága szempontjából kritikus helyzetekben – hagyományos fegyverekkel történő jelentős agresszióra válaszként. A Doktrínának talán ez a legfontosabb megállapítása, hiszen minden korábbi elgondoláshoz képest lejjebb szállította az atomfegyverek alkalmazásának küszöbét. Ez azonban tényleges módosulást azért nem jelenthetett, mert csupán a megváltozott nemzetközi erőviszonyok nyomán keletkezett kihívásokra adandó retorikai válaszlépésnek volt tekinthető. A Doktrína e megállapításai mögött ugyanis nincsenek reális lehetőségek.(Gondoljunk csak például a Kurszk atom-tengeralattjáró tragédiájára, amely ékes példája volt a realitások és a szándékok között tátongó – gazdasági okokra visszavezethető – szakadéknak). Mindezekkel együtt az orosz vezetés olyannyira fontosnak tartotta az új Katonai Doktrínát, hogy elküldte Brüsszelbe Valerij Manyilov vezérezredest, a vezérkari főnök első helyettesét, aki a NATO – Oroszország Közös Állandó Tanács 2000. július 24-i miniszteri szintű ülésén tájékoztatást adott a dokumentumról, illetve kifejtette Oroszország álláspontját a NATO új stratégiai koncepciójáról.

5. 3. A NATO és Oroszország közötti kapcsolatok 2001. szeptember 11-e után. A római csúcsértekezlet jelentősége: a NATO – Oroszország Tanács létrehozása 2001. szeptember 11-e után az Észak-atlanti Szövetség és Oroszország viszonya gyökeresen megváltozott, mindenekelőtt a teljesen új alapokra helyezett orosz–amerikai viszony eredményeképpen. A terrortámadást követően Vlagyimir Putyin volt az első államfő, aki felhívta Bush amerikai elnököt, később pedig Moszkva korábban elképzelhetetlennek tűnő engedményeket tett az Egyesült Államoknak a terrorizmus elleni küzdelemben. Ide sorolható

93 többek között, hogy Putyin hozzájárult ahhoz, hogy a hagyományosan orosz befolyási övezetnek számító közép-ázsiai országok területén található bázisokat az amerikai haderő az afganisztáni terroristaellenes hadműveleteihez felhasználja. Sőt, Moszkva hírszerzési adatokkal is segítette a fenti hadműveleteket. Washington lelkesen fogadta Putyin elnök szeptember 11-ét követő nyugati nyitását. Az oroszok segítségére rászoruló Bush-kormány kénytelen volt felülvizsgálni hivatalba lépése után követett, az orosz gyengeségre és az új nemzetközi erőviszonyok realista értékelésére épülő korábbi megközelítését. A terrorizmusellenes amerikai–orosz együttműködés határozottan javította Moszkva amerikai elfogadottságát, az Oroszország demokratikus átalakítását célzó putyini koncepció támogatását, és egyidejűleg új megvilágításba helyezett több, Oroszország számára fontos kérdést. A csecsenföldi konfliktus hátrébb került az amerikai fontossági listán, a bírálatok nem szűntek meg, de érezhetően visszafogottabbakká váltak. Az USA egyrészt elítéli a csecsen terrorista akciókat (így a tragikus 2002. októberi moszkvai túszejtést is), ugyanakkor rendszeresen önmegtartóztatásra és a probléma politikai úton való rendezésére, a civil lakosság emberi jogainak figyelembe vételére figyelmezteti az orosz vezetést. (Az orosz–grúz viszony kapcsán is azt hangoztatja az USA, hogy érti az orosz fél problémáját, ugyanakkor erőteljesen óvja Moszkvát a grúz területen végrehajtandó egyoldalú katonai akcióktól.) Washington több forrásból is támogatja a tömegpusztító fegyverek csökkentésének oroszországi felgyorsítását és a proliferáció megakadályozását. Az EU-val, Kanadával és Japánnal közösen 150 millió dollárral járul hozzá a Nemzetközi Tudományos és Technológiai Központ (ISTC) létrehozásához, amely az orosz atomfegyverkezési programban dolgozott tudósok és mérnökök polgári célú foglalkoztatását hivatott segíteni. Washington, a kidolgozott nukleáris fegyverzet-csökkentési szerződések mellett, összességében jelentős összegeket fordít az orosz demokratikus átmenet segítésére. A Bush-adminisztráció megadta Oroszországnak a piacgazdasági besorolást, ugyanakkor a Kongresszus egyelőre jegeli a Jackson–Vanik-törvény hatálya alóli kivételt. Oroszország remélt WTO-csatlakozásához elengedhetetlennek tartják a korrupt orosz belső viszonyok felszámolását, az áttekinthető bankrendszer és működő adórendszer kialakítását. A kétoldalú viszonyt – különös tekintettel a megváltozott amerikai prioritásokra –, mindazonáltal továbbra is terheli, hogy Oroszország segítséget nyújt egy atomerőmű megépítéséhez a Washington által „a Gonosz tengelyéhez” sorolt Iránban. Mindent összevetve azonban megállapítható, hogy 2001. szeptember 11-ét követően Washington sokkal inkább partnerként, mintsem ellenségként kezeli Oroszországot. Bush elnök 2002. évi szokásos országértékelő beszédében külön kiemelte Moszkvát, mint az Egyesült Államok egyik legfontosabb szövetségesét a terrorizmus elleni háborúban. A 2002. szeptemberében elfogadott amerikai Nemzetbiztonsági Stratégia pedig az orosz–amerikai viszonyt együttműködésként aposztrofálja a korábbi konfrontációval szemben!65 A NATO jugoszláviai légi hadműveletei következtében megromlott, a Szövetség és Oroszország közötti viszony javulása tulajdonképpen Lord Robertson főtitkár 2001. február 19-21. közötti moszkvai látogatásával kezdődött (ekkor került sor a NATO Információs Iroda

65

Orbán Anita: A transzatlanti kapcsolatok – a NATO vége? Külügyi Szemle, 2002/, 42. p.

94 megnyitására is), de valódi fejlődésnek a 2001. szeptember 11-i terrortámadást követően indult, és ez a folyamat szinte törvényszerűen vezetett el 2002. május 28-ához, az Északatlanti Szerződés Szervezete állam- és kormányfőinek római csúcstalálkozójához. A római csúcstalálkozó merőben új fejezetet nyitott a NATO és Oroszország közötti kapcsolatok történetében. Az állam- és kormányfők aláírták „A NATO és Oroszország közötti kapcsolatok: új minőség” címmel kiadott Nyilatkozatot, és megalakították a 19 tagállamot és Oroszországot magába foglaló NATO – Oroszország Tanácsot (NRC), amely a korábbi NATO – Oroszország Közös Állandó Tanácsot (PJC) váltotta fel. Az új fórum feladatául a „húszak formájában” végzendő közös tevékenység lehetőségeinek meghatározását és realizálását szabták. Az új NATO – Oroszország Tanács az elképzelések szerint olyan mechanizmussá kell hogy váljon, amely megfelelő színteret biztosít a közös döntések, a közös tevékenység és az együttműködés előkészítéséhez szükséges konzultációk lefolytatásához és a konszenzusteremtéshez. A Tanácsban Oroszország és a NATO-tagállamok a konszenzus és az egyenlő partnerség elve alapján vitatják meg az euró-atlanti térség biztonságával összefüggő kérdések széles spektrumát. „A NATO és Oroszország közötti kapcsolatok: új minőség” címmel kiadott Nyilatkozat leszögezte, hogy a közös munka alapjául az 1997-es Alapokmány III. fejezetében meghatározott területek szolgálnak, amelyeket ki lehet egészíteni kölcsönös megegyezés alapján más területekkel is. A Tanács elnöki tisztét a NATO főtitkára látja el, és a fórum a külügy- és a védelmi miniszterek szintjén évente kétszer, az állam- és kormányfők szintjén pedig szükség szerint tart ülést. Ezenkívül bármelyik részes állam, vagy a NATO főtitkárának kezdeményezésére rendkívüli ülést is össze lehet hívni. A Tanács égisze alatt a katonai képviselők legalább havi egy alkalommal, a vezérkari főnökök pedig évi két alkalommal tanácskoznak. Az NRC az együttműködéssel kapcsolatos egyes kérdések megvitatására bizottságokat és munkacsoportokat alakíthat. A Tanács üléseinek előkészítésére Előkészítő Bizottságot hoztak létre, amely havi két alkalommal ülésezik. A Nyilatkozat ugyanakkor meghatározta azokat a legfontosabb területeket is, amelyeken az együttműködést haladéktalanul meg kell kezdeni: • a terrorizmus elleni harc (első fontos lépésként e területen a Balkánon található NATO és orosz békefenntartó erőkre veszélyt jelentő terrorista fenyegetések értékelésének elvégzése); • válságkezelés (e téren különösen a NATO és Oroszország közös békefenntartó tevékenységét meghatározó koncepció kidolgozása kapott hangsúlyt); • a tömegpusztító fegyverek elterjedésének megakadályozása; • a fegyverzetellenőrzés és a bizalomerősítő intézkedések (különösen a CFE adaptációja, illetve ennek ratifikációja, valamint a Nyitott Égbolt megállapodás kérdései);

95 • a hadszíntéri rakétavédelmi rendszerrel összefüggő kérdések; • a tengeri kutató és mentő tevékenység; • a haderőreformok összehangolásának kérdései; • a polgári veszélyhelyzeti együttműködés korszerűsítésének kérdései; • az új fenyegetések és kihívások kezelésével kapcsolatos munka a NATO Modern Társadalmi Kihívások Bizottságán belül, illetve a katonai és polgári légtér ellenőrzés, valamint a tudományos együttműködés kérdései. A Nyilatkozattal kapcsolatos közép- és kelet-európai reményeket talán a magyar miniszterelnök római csúcsértekezleten elmondott hozzászólása fogalmazta meg a legvilágosabban: „Magyarország kész arra, hogy hozzájáruljon a Tanács munkájához. Meg vagyunk győződve arról, hogy a NATO és Oroszország között létrejött megállapodás hozzásegít bennünket ahhoz, hogy a közép- és kelet-európai országok és az Oroszországi Föderáció közötti partnerséget sokkal magasabb és kölcsönösen előnyös szintre fejlesszük.”66 A magyar felszólalást politikai szinten két elv alakította: korábbi elvi álláspontunk, amely az óvatos, a tapasztalatokra építő és a NATO cselekvési szabadságát megőrző kapcsolatfejlesztést támogatta, illetve az NRC-együttműködés struktúráinak és szellemének gyakorlatias alkalmazása, beleértve a „húszas konszenzus-építésben” való konstruktív részvételünket is. A NATO – orosz együttműködés a májusi római csúcstalálkozón elfogadott NATO – Oroszország Tanács létrejöttével jelentős tartalmi és strukturális fejlődésen ment keresztül. A korábban 19+1-es jellegű politikai párbeszéd valódi 20-as jelleget öltött, melyben némileg háttérbe is szorult a szövetségesek közötti előzetes koordináció. A NATO – orosz közös tevékenység hosszabb távon várhatóan egyre terebélyesedik és intézményesedik, jelentőségében megközelítve, hosszabb távon pedig (például a rakétavédelem területén) akár háttérbe is szorítva a NATO „saját” tevékenységét. Moszkva igyekszik minél nagyobb rálátást és beleszólást szerezni a NATO napirendjén szereplő kérdésekbe, hogy Oroszország a fontos ügyekben „kihagyhatatlan” legyen. Állandó orosz törekvés, hogy erősítsék a 20-ak politikai párbeszédét, és terjesszék ki azt globális kérdésekre és a válságkezelésre is. Az orosz fél módszeresen törekszik arra is, hogy az általa fontosnak tartott kérdések (CFE, terrorizmus, rakétavédelem) kapjanak kiemelt figyelmet az NRC munkájában, és véleményét ne csak meghallgassák, hanem figyelembe is vegyék. Ezzel együtt az új keretek között az orosz fél összességében pozitív és konstruktív magatartásra törekszik. A római csúcstalálkozón elfogadott Nyilatkozatban megfogalmazott feladatok közül az együttműködés során eddig (2002. december 31-ig) az alábbi eredményeket sikerült felmutatni:

66

Szovet Rosszija – NATO, Rimszkij Szammit 2002. god. NATO Sajtó és Információs Osztály, Brüsszel, 2002, 38. p.

96 • közös NATO – orosz békefenntartó tevékenység gyakorlatának politikai aspektusairól szóló koncepció kidolgozása; • a tengeri kutatás-mentésről szóló keretdokumentum kidolgozása; • sikeres volt a 2002. szeptemberében, az oroszországi Noginszkban tartott „Bogorodszk 2002” nemzetközi katasztrófavédelmi gyakorlat, amelyen Magyarország is képviseltette magát; • megrendezésre került 2002. december 9-én „A hadseregek szerepe a terrorizmus elleni harcban” című konferencia Moszkvában. Természetesen ezek a kezdeti eredmények akkor válnak visszafordíthatatlanná, ha a NATO és Oroszország közötti kapcsolatokban valóban tartóssá válik a kölcsönös bizalom, az átláthatóság és az őszinte együttműködésre való törekvés szándéka és sikerül megtalálni, és még közelebb hozni egymáshoz a felek kölcsönös érdekeit. Nem szabad ugyanis megfeledkezni arról, hogy az 1997-ben aláírt Alapokmányban meghatározott célokat többek között azért sem sikerült maradéktalanul teljesíteni, mert például a volt Jugoszlávia területén végzett közös békefenntartó tevékenység során mindkét félre a bizalmatlanság, esetenként pedig a hideg tartózkodás volt a jellemző az együttműködés elmélyítését illetően. Hiányoztak a jól körvonalazható közös célok, illetve az ezek elérésére irányuló céltudatos tevékenység. A NATO – Oroszország Közös Állandó Tanács pedig lényegében egy olyan tanácskozó szerv maradt, ahová a Szövetség tagországainak képviselői már eleve egyeztetett állásponttal érkeztek, s ezt vitatták meg a 19+1-es formula keretén belül az orosz féllel. A 2001. szeptember 11-ei események nemcsak impulzust, de célt és értelmet is adtak az együttműködés új formáinak, amelyek megvalósítása esetén minden bizonnyal nagyságrendekkel fog növekedni az euro-atlanti térség, s benne Közép- és Kelet-Európa és természetesen Magyarország biztonsága.

5. 4. A NATO és Oroszország közötti kapcsolatok perspektívája: a konfrontációtól a kooperációig. Mi várható Prága után? A NATO és Oroszország közötti kapcsolatok fejlődési folyamatában újabb fontos állomást jelentett az Észak-atlanti Szövetség állam- és kormányfőinek részvételével 2002. november 21-22-én Prágában megtartott csúcsértekezlet. A NATO szemszögéből nézve Prága történelmi mérföldkőnek bizonyult, hiszen az Észak-atlanti Szerződés Szervezete történelmének legnagyobb bővítését határozta el, s ezzel egyidejűleg fontos szervezeti változtatásokról is döntött. A csúcsértekezleten az előzetes várakozásoknak megfelelően további hét európai országot hívtak meg a Szövetségbe: Bulgáriát, Észtországot, Lettországot, Litvániát, Romániát, Szlovákiát és Szlovéniát. A meghívottak – a követelmények teljesítését és a ratifikációs eljárás befejezését követően –, előreláthatóan 2004-ben válhatnak a Szövetség tagjaivá. A csúcsértekezletről kiadott közös Nyilatkozat nyolc oldalon, összesen tizenkilenc pontban sorolja fel az elfogadott határozatokat és a tennivalókat. Külön kiemelt hangsúllyal szól a bővítésről, amely jelentős mértékben járul hozzá Európa szabadon, békében, közös

97 értékek alapján történő újraegyesítéséhez. A Szövetség a jövőben is nyitva marad – hangsúlyozza a Nyilatkozat – a csatlakozni vágyó európai demokráciák előtt. A közös védelmi képességek erősítését célozta az a döntés, amelynek értelmében 2004. októberi alkalmazhatósággal egy NATO Reagáló Erőt (NRF) hoznak létre, s amely a teljes készenlétét 2006-ra kell hogy elérje. Ez az erő alkalmas lesz arra, hogy a felállításra kerülő EU gyorsreagálású erőkkel közösen oldjon meg feladatokat. Az állam és kormányfők elfogadták a képességfejlesztési kötelezettségvállalást, amely a Szövetség eddigi legnagyobb közös haditechnikai korszerűsítési programja. Elhatározták a NATO-erők parancsnoki struktúrájának átalakítását, jóváhagyták a terrorizmus elleni harc új katonai koncepcióját, és megújították az Euro-atlanti Partnerségi Tanácsban való együttműködés programját. A 19 ország állam- és kormányfői a Nyilatkozatban megerősítették, hogy nagy jelentőséget tulajdonítanak az Oroszországi Föderációval és az Ukrajnával való együttműködésnek.(Ukrajna ugyanakkor figyelmeztetést kapott „a közös értékek betartására” – nyilvánvaló utalással arra, hogy Kijev légtérfigyelő berendezéseket adott el Iraknak.) A NATO állam- és kormányfői közös nyilatkozatban szólították fel Irakot, hogy teljes mértékben és haladéktalanul teljesítse az ENSZ Biztonsági Tanácsának reá vonatkozó legutóbbi és korábbi határozatait. Emlékeztettek arra, hogy az ENSZ BT súlyos következményekre figyelmeztette Irakot arra az esetre, ha Bagdad nem tesz eleget kötelezettségeinek. Ezzel együtt nyitva maradt az a kérdés, hogy ilyen esetben a NATO tagállamok hogyan cselekednek?! Az Oroszországi Föderáció szemszögéből nézve is fordulópontnak bizonyult a prágai csúcsértekezlet, hiszen első ízben került sor arra, hogy a hagyományosan orosz érdekszférának számító szovjet utódállamok közül kerültek be országok – s egyszerre három! – a NATO „előszobájába”. Sőt, az értekezleten Ukrajna is kinyilvánította belépési szándékát, de a rossz időzítés (a fentiekben már jelzett iraki üzlet) miatt felvetése válasz nélkül maradt. A NATO bővítésével kapcsolatos korábbi viták során mindvégig érzékelhető volt, hogy a közép- és kelet-európai országok felvételét valahogy feldolgozza Moszkva, de a következő „bővítési hullámnál” minden bizonnyal szóbakerülő baltikumi országok esetleges felvétele már sokkolni fogja és arra teljesen kiszámíthatatlanul fog reagálni. A prágai csúcs azután erre is rácáfolt, hiszen Oroszország ehhez képest viszonylag nyugodtan viselte el a balti államok meghívását és hivatalos szinten mindössze Putyin távolmaradása volt az egyetlen látványos, nemtetszést kifejező orosz „válaszlépés”. Az ezt követő szentpétervári Bush–Putyin találkozó azonban ennek is elvette az élét, amiből azt a következtetést lehet levonni, hogy Oroszország a NATO-ban kapott különleges státuszáért feladta a korábbi, fenyegetésekre építő bővítésellenes politikáját és felváltotta azt egy „beletörődéses” bővítés-ellenességgel. Oroszország azonban ezzel együtt ma sem tartja a NATO balti államokkal történő kibővítését a nemzetközi helyzetből fakadó realitásnak. Változatlanul úgy értékeli, hogy ezekre az országokra csupán stratégiai helyzetük miatt van szüksége a Szövetségnek, maguk a baltiak pedig – egyes orosz szakértői vélemények szerint – attól tartanak, hogy ha nem lennének tagok, úgy az úgynevezett „szürke zónában” maradnak, ami politikailag és gazdaságilag egyaránt leértékeli őket.

98 A baltikumi országok – különösen Litvánia – elérhető közelségbe került felvétele azonban még egy olyan problémát felvetett, ami Oroszország számára különösen érzékeny kérdésnek bizonyult és bizonyul jelenleg is, ez pedig a Kalinyingrádi Területtel kapcsolatos kérdéskör. „A balti országok belépése a NATO-ba valós stratégiai problémát jelentene Oroszország biztonsága számára a Balti-tenger térségében és Kalinyingrádot a XXI. század Nyugat-Berlinjévé változtatná.”67 A Kalinyingrádi Terület problémája kiélezni látszott az eddig viszonylag felhőtlennek tűnő orosz–EU viszonyt is, s az egyébként megfontolt, pragmatikus politikusként ismert Putyin elnök is szokatlanul kemény hangot ütött meg az „anyaország és a különleges övezet” közötti kapcsolat megnehezedése miatt. A 2002 november 11-én Brüsszelben elfogadott dokumentum alapján Moszkvának sikerült az EU-val megállapodnia a kalinyingrádi probléma rendezési elveiben, és jelenleg már „csak” a technikai részletek kimunkálása van hátra. Oroszország tehát szemmel láthatólag – a 2000-ben elfogadott Nemzeti Biztonsági Koncepciójában és Katonai Doktrínájában megfogalmazottak ellenére –, beletörődött a második keserű pirulába is: a három balti köztársaság felvételébe. Vélhetően – az első bővítési körhöz hasonlóan –, most is mindent el fog követni annak érdekében, hogy ha már megakadályozni nem, de legalább a rendelkezésére álló, NATO-n belüli intézményes lehetőségeinek, valamint a kétoldalú kapcsolatokban „bevethető” diplomáciai módszereinek teljes eszköztárával késleltesse a végleges felvételt, a ratifikációs folyamatot. Mindezekkel együtt a balti államok közeli felvétele a NATO-ba még okozhat problémát és teremthet váratlan helyzetet, hiszen Oroszországban 2004-ben választások lesznek, és Putyin ellenzéke minden bizonnyal erőteljesen igyekszik majd kihasználni azt a tényt, hogy az elnök a bővítés kérdésében engedékenynek bizonyult, hiszen a balti államok belépésével az Oroszországi Föderáció határainak közvetlen közelébe, Moszkvához pedig 500 kilométerrel közelebb került a Szövetség. Egész Európának, de talán nem túlzás azt kijelenteni, hogy az egész világnak fontos érdeke fűződik ahhoz, hogy ez a pesszimista megközelítés ne kerekedhessen felül az orosz politikában. Putyin már felismerte, hogy a Nyugattal való együttműködésnek nincs alternatívája. Az orosz gazdaság stabilizálása nélkül nincs belpolitikai stabilizáció, enélkül pedig nincs megfelelő háttér a hatékony biztonságpolitikához, az orosz érdekek hatékonyabb és látványosabb külső megjelenítéséhez. Mindehhez pedig nélkülözhetetlen a Nyugattal, az Európai Unióval, és a NATO-val való együttműködés. Megítélésem szerint ezért Prága után alapvetően az optimista megközelítésnek kell érvényesülnie: vagyis a NATO és az Oroszország közötti párbeszéd és gyakorlati együttműködés továbbfolytatása kell hogy meghatározza Moszkva és Brüsszel, illetve Moszkva és a tagországok viszonyát, kapcsolatait. Ebbe még „belefér” a balti államok felvételével kapcsolatosan egy, – a jövő évi oroszországi választások miatt a belpolitikának szóló –, esetleges putyini tiltakozás. Figyelemmel azonban az orosz elnök politikai pragmatizmusára, ez vélhetően nem lesz olyan erős, hogy a jugoszláviai légicsapások miatt kialakulthoz hasonló akadályt gördíthessen az együttműködés útjába.

67

Jekatyerina Sztyepanova: Rosszija i antikrizisznaja programma NATO poszle okoncsanyija holodnoj vojni. Rosszija i osznovnije insztyituti bezopasznosztyi v Jevrope: vsztupaja v XXI. vek. Moszkva, 2000, 150. p.

99 Fontosnak tartom megemlíteni a közép- és kelet-európai országok szinte egybehangzó pozitív reakcióját a NATO újabb, bővítéssel kapcsolatos döntésére: valamennyien úgy ítélték meg, hogy ez a lépés tovább javítja az 1999-ben csatlakozott államok biztonságát, hiszen a szomszédjaik közül is néhányan a Szövetség tagjai lesznek. Különösen Magyarország esetében van ez így, sőt a három szomszéd, Szlovákia, Szlovénia és Románia bekerülésével a Szövetségtől való fizikai (földrajzi) különállása is megszűnik. A NATO és az Oroszországi Föderáció közötti kapcsolatok optimista megközelítésű szcenáriója kedvező hatással lehet a közép- és kelet-európai országok, közte Magyarország biztonságára. Megszűnik ezzel ugyanis még a lehetősége is egy esetleges olyan fenyegetésnek, amely egy gazdaságilag, politikailag és katonailag izolált, a létező európai biztonsági struktúrákkal együttműködni nem hajlandó, instabil belső helyzetű Oroszország irányából indulhatna ki a térség irányába. A békepartnerségben résztvevő, a NATO – Oroszország Tanácsban aktív dialógusra és együttműködésre kész Moszkva egy jövőbeni, hatékonyan működő, alapvetően az átalakuló NATO-ra épülő, európai biztonsági architektúra egyik meghatározó állama lehet. Oroszország – a nemzetközi életben jelenleg is elfoglalt helye és további belpolitikai stabilizálódását követően vélhetően növekvő súlya, hazánk külpolitikai prioritásainak megvalósítására gyakorolt közvetett és közvetlen hatása, országunk és a térség kapcsolatrendszerében jól érzékelhető stratégiai jelentősége miatt fontos partnerünk és a jövőben is annak kell maradnia! Az orosz kül- és biztonságpolitikai stratégiában – különösen a Putyin elnöki székbe kerülése óta eltelt időszakban, amikor is Európa az USA ellenében kapott prioritást az orosz külpolitikában – a közép- és kelet-európai térség fontos szerepet játszik. Tekintettel arra azonban, hogy nincs külön a magyar-orosz viszonyra kidolgozott politikai stratégia, orosz részről a kapcsolatokat a közép- és kelet-európai térségre vonatkozó irányelvek határozzák meg. Ezekből adódóan számunkra alapkérdés, hogy Oroszország e térségben befolyási övezete szélesítésének a posztszovjet régiót követő terepét látja-e, vagy pedig a közép- és kelet-európai és az euroatlanti integrációhoz közeledő, illetőleg már NATO-tag országokkal egyenjogú és kölcsönösen előnyös partnerség kialakítására törekszik. A rendszerváltást követően – a közép- és kelet-európai országok közül egyébként elsőként – sikerült új alapokra helyezni együttműködésünket. A magyar-orosz kétoldalú kapcsolatokat 1991-től egészen a NATO taggá válásunkat megelőző esztendőig összességében különösebb politikai problémáktól mentesnek, kiegyensúlyozottnak, a realitásoknak megfelelő elvárásokhoz közeli hőfokúnak, de mindkét fél lehetőségeihez képest kissé „alulexponáltnak” ítélhetjük. Az 1992-ben magas szinten aláírt megállapodások szinte az élet minden fontosabb területére kiterjedő szerződéses-jogi hátteret biztosítottak és biztosítanak (esetenként biztosítanának) ma is a két jelentősen eltérő nagyságrendű állam átlagosan elfogadott rendszerességű érintkezéséhez. Az 1995. márciusi miniszterelnöki találkozón és a két külügyminiszter 1996. márciusi tárgyalásain az orosz fél deklaratív módon megerősítette, hogy Magyarország integrációs törekvései nem rontják a magyar-orosz viszonyt. Magyarország NATO tagsága – ami akkor még távolinak tűnt – önmagában az orosz biztonsági érdekeket nem veszélyezteti. Ezzel együtt azonban a kétoldalú politikai, de különösen a katonai kapcsolatokban orosz

100 részről érzékeltették, hogy a csatlakozással hazánk nem számíthat Oroszország különösebb jóindulatára. A kétoldalú viszony meghatározó eleme az elmúlt években - a már említett európai és regionális biztonságpolitikai összefüggéseken túl - a gazdasági kapcsolatok alakulása volt. A kétoldalú kereskedelmi forgalom összértékét tekintve évek óta- egészen 1997-el bezárólag - nagyjából azonos szinten állt, azonban a magyar export folyamatosan csökkent. Ennek egyik - bár nem egyedüli - oka, hogy míg a magyar energiaimport technikai és gazdaságossági szempontok miatt gyakorlatilag állandó, az orosz fizetőképes kereslet a közepes minőségű és árszínvonalú magyar exporttermékekre csökkent, a növekedést mindkét fél részéről bel- és külgazdasági tényezők egyaránt nehezítették. A tendenciák (az EU részesedése mind a magyar, mind az orosz külkereskedelemben meghatározó) azt jelzik, hogy perspektivikusan a kétoldalú kereskedelem az európai gazdasági együttműködés keretébe ágyazottan fejlődhet majd tovább. A Honvédelmi Minisztériumok és a két hadsereg kapcsolatát mindenek előtt a két ország közötti politikai kapcsolatok függvényében lehet megítélni. Ez a kapcsolat az 1992-ben aláírt együttműködési Megállapodásnak és az éves rendezvényterveknek megfelelően egészen 1997-ig összességében kielégítőnek mondható volt. Különösen igaz volt ez a két hadsereg haderőnemi és fegyvernemi szintű képviselőinek találkozóira, illetve az orosz eredetű haditechnikai eszközök üzemeltetéséhez és javításához szükséges szakmai konzultációkra, illetve az üdülőcsoportok évenkénti cseréjére. E téren, sajnálatos módon, éppen a felsőszintű kapcsolatok akadoztak (1994 óta különböző okok miatt húzódik az orosz védelmi miniszter magyarországi látogatása), ami a katonai kapcsolatok más területeire is érthető módon negatív hatással volt és van jelenleg is. 1997-től kezdődően - NATO tagságra törekvésünk ily módon is tudtunkra adott ellenzése következtében - a magyar orosz katonai kapcsolatokban jól érezhető visszaesés következett be (ezt a gyakorlatot követte egyébként az orosz katonai vezetés a többi „tagjelölt” ország viszonylatában is, hiszen egyszerre mondta le Igor Szergejev védelmi miniszter a lengyelországi, magyarországi, sőt a romániai utazását is), 1999. március 12-ét, illetve a koszovói konfliktust követően ez a tendencia csak tovább erősödött és a miniszteri látogatás mind a mai napig nem realizálódott. 1997 végéig tehát a két, közel egyidőben rendszert váltó ország kapcsolatai lényegében – a meglévő problémák ellenére – elfogadhatók voltak. 1998-tól kezdődően – egészen a közelmúltig – viszont látványos visszaesés következett be a magyar-orosz együttműködésben, melynek okai mindkét fél részéről részben politikai, részben pedig gazdasági eredetűek voltak. A politikai okok között orosz részről mindenek előtt a kapcsolatok minimálisra csökkentésével próbálták értésünkre adni a NATO-tagságra való törekvésünkkel, majd 1999.március 12-ét követően NATO taggá válásunkkal, valamint a koszovói válság időszakában tanúsított következetes magatartásunkkal kapcsolatos „rosszallásukat”. (Megjegyzendő, hogy ugyanez az orosz magatartás volt tapasztalható a többi közép-kelet európai ország esetében is, ami azt jelentette, hogy nem kifejezetten Magyarország ellen irányult, hanem az akkori zűrzavaros orosz belpolitikai helyzet szülte meglehetősen „hisztériás” külpolitikai taktika része volt – ebben az időszakban rövid időn belül öt miniszterelnöke volt Oroszországnak – és elsősorban belpolitikai üzenete volt).

101 Az sem mellékes, hogy ebben az időszakban még orosz részről az Amerika-politika volt a prioritás, s a térség problémáit (közte a NATO bővítését is) az érintettek feje fölött „átbeszélve”, nagyhatalmi szinten az USA-val kívánták elrendezni. Magyar részről viszont a társadalomban a rendszerváltás óta folyamatosan tetten érhető a „russzofóbia”. Ez bizonyos mértékig érthető jelenség, de objektív helyzetelemzés alapján nehezen magyarázható, s amely a társadalom egy részében, de különösen a politikai elit körében a kétoldalú kapcsolatok kezelését illetően ugyanolyan sértődöttséget és bizalmatlanságot indukált, mint az orosz félben a NATO keleti irányú bővítése. A másik ok pedig a néha bizony nem egészen pontos, esetenként legalább is félreérthető, vagy a következményekkel nem mindig számot vető politikai nyilatkozatok, illetve a nemzetközi jog szempontjából indokolt, de az empátiakészséget mellőzve született döntések, amelyek nem mindig számoltak az orosz érzékenységgel, s amelyeket éppen ezért Moszkva negatív politikai üzenetként értékelt és kezelt. Ide lehetne sorolni a MiG-29-esek felújítása körüli nyilatkozat-háborút, a Borsodchem körül kialakult helyzetet, valamint a zámolyi romák kivándorlásával kapcsolatos magyar, illetve orosz megnyilatkozásokat és bizalmatlanságot sugalló feltételezéseket, vagy a koszovói konfliktus időszakában az orosz segélyszállítmány átengedése körüli huzavonát.. A gazdasági okok között orosz részről részben az 1998-as esztendő óriási méretű gazdasági-pénzügyi válsága, amelynek következtében nemcsak külföldön, de belföldön is fizetésképtelenné vált az állam, részben pedig az a tény, hogy a válságot megelőzően, illetve azt követően is az orosz piacra benyomult külföldi befektetők lényegesen alacsonyabb, vagy azonos áraikkal (lásd Ikarus-Mercedes probléma) kiszorították, vagy igen nehéz helyzetbe hozták a még egyáltalán ott maradt közép- és kelet-európai cégeket. Ugyancsak komoly megterhelést jelentett az orosz gazdaság számára a volt Szovjetuniótól örökölt és átvállalt adósságállomány is. E kérdéskörben Magyarország még a szerencsésebbek közé tartozik, hiszen a mai napig az egykori 2 milliárd USD adósságból 1998-ig többé-kevésbé folyamatosan, azóta döcögve - 1,6 milliárdot törlesztett az orosz fél. Magyar részről a számunkra hagyományosan jónak számító piacról való látványos kivonulásunk, illetve később már kiszorulásunk; az orosz fizetésképtelenségből – esetenként pedig a gazdasági szférát valóban átszövő bűnözői köröktől, valamint a piacgazdaságra történő átállás amúgy sem túl gyors ütemét csigalassúsággal követő orosz törvényi háttér hiányától való félelem; az orosz vállalatok, de különösen a befektetők fentiekben már említett russzofóbiából adódó negatív megítélésének és kezelésének (lásd ezek hitelképességi besorolása); az orosz piac iránt (még) érdeklődő magyar vállalatok banki támogatottságának hiánya kérdéskörét említhetjük az okok között. Mindkét területen és mindkét fél részéről megfigyelhető és jól érzékelhető az a fenti okokból következő - kölcsönös bizalmatlanság, amely hosszú távon a kétoldalú kapcsolatrendszer eredményes működésének akadálya lehet. Mindezekkel együtt a 2001. évben elkezdődött egy folyamat, amely talán Magyarország számára is kedvezőbb mederbe terelheti a kétoldalú kapcsolatokat. Igor Ivanov orosz külügyminiszter 2001.01.12-én kölcsönösen sikeresnek ítélt tárgyalásokat folytatott Budapesten. Ezen a találkozón aláírták a két ország közötti konzuli egyezményt, s 2001.

102 június 3-án életbe lépett a két ország közötti részleges vízumkényszer szabályozását szolgáló egyezmény is. Matolcsy György gazdasági miniszter 2001-ben két ízben is találkozott Alekszander Dondukov ipari, tudományos és technológiai miniszterrel, aki 2001.márciusi budapesti látogatása során kijelentette: kormányuk véget kíván vetni a kilencvenes évek orosz gyakorlatának, amely elhanyagolta a közép- és kelet-európai országokkal a gazdasági kapcsolatok fejlesztését. Moszkva nemcsak kereskedelmi együttműködésre törekszik, hanem szorgalmazza a termelési kooperációt, a vegyes vállalatok létesítését és a befektetéseket is. A pozitív folyamat következő állomása 2001. októberében Gennagyij Szeleznyovnak, a Duma elnökének hivatalos magyarországi látogatása volt. Megítélésem szerint a magyar-orosz kapcsolatoknak igazi impulzust a 2002. december 18-21. között lezajlott miniszterelnöki látogatás adott! Medgyessy Péter miniszterelnök hivatalos látogatásával újraindult a legfelsőbb szintű politikai párbeszéd, helyreállítódni látszik a kapcsolatok fejlesztéséhez nélkülözhetetlen bizalom. (Utoljára 1995-ben volt magyar-orosz kormányfői találkozó, magyar elnök pedig az utóbbi 13 évben nem tett hivatalos látogatást Moszkvában!). Összességében: Magyarország számára rendkívül fontos annak elérése, hogy a magyarorosz kétoldalú kapcsolatokat mindkét fél a realitások talaján állva, a kölcsönös előnyökre és tiszteletre, az egyenjogúságra, az együttműködés lehetőségeinek keresésére és a vitás kérdésekről folytatott folyamatos párbeszédre alapozza. A kapcsolatok építésénél természetesen messzemenően szem előtt kell tartani nemzeti érdekeinket és a szövetségi tagsággal együtt járó kötelezettségeket is. Mint ahogy azt a tényt is, hogy az öt évvel ezelőtti gazdasági, és a 12 évvel ezelőtti politikai válságból kilábalni látszó Oroszországért komoly verseny kezdődött Európában: Párizs, Berlin és London egyaránt részesülni akar Moszkva európai fordulatának politikai és gazdasági előnyeiből! Nem lenne jó, ha éppen mi maradnánk le ebben a versenyben! 5.5. Következtetések • Putyinnal egy, a valós társadalmi és gazdasági problémákra összpontosítani képes, a lakosság többségének – és nem utolsósorban az erőszakszervezeteknek – a támogatását élvező, energikus, fiatal vezető került az elnöki székbe. Putyin – alapvetően a ma még mindig kedvező nemzetközi gazdasági környezet (olajár!) révén – képes lehet az orosz gazdaság talpra állításához nélkülözhetetlen feltételek fokozatos megteremtésére. • Az eltelt csaknem három év tapasztalatai alapján valószínűsíthető, hogy az új orosz elnök a korábbiakban jelzett erőteljes központosító lépései ellenére sem tér le a demokrácia és a szociális piacgazdaság felé vezető reformok útjáról. Ehhez a belső támogatottság (népszerűsége tartósan elérte és eléri ma is a 60-70%-ot, ami megfelelő hátteret biztosíthat a nemzeti egység megteremtésére) mellett minden bizonnyal elnyeri az euro-atlanti térség államainak támogatását is.

103 • Oroszország – a meglévő számos komoly ellentét mellett is – erősen érdekelt a Nyugattal való együttműködésben, hiszen csakis az euro-atlanti térségből remélheti a gazdasága modernizálásához oly nélkülözhetetlen hiteleket. Természetesen az együttműködés intenzitása mindenkor függ majd attól is, hogy az adott időszakban mit diktálnak az orosz belpolitikai érdekek, illetve a „putyini pragmatizmus” és a hagyományos orosz geopolitikai gondolkodás közül melyik kerekedik majd felül. • Oroszország megpróbálta doktrínálisan is megfogalmazni a NATO jugoszláviai légicsapásai miatt hangoztatott fenntartásait. Mind a Nemzeti Biztonsági Koncepcióban, mind pedig a Katonai Doktrínában megfogalmazott célok eléréséhez azonban – korlátozott gazdasági lehetőségei révén – csekély háttérrel rendelkezvén inkább az együttműködés folytatását választja a Nyugattal, mint a konfrontációt. • 2001-re Oroszország túljutott a koszovói válság miatti NATO-beavatkozás okozta sokkon, sőt az Amerikai Egyesült Államok elleni terrortámadást követően Putyin elsőként jelezte szolidaritását és Moszkva cselekvő támogatását az Egyesült Államok nemzetközi terrorizmus elleni harcához. Ez a gesztus – a két ország közötti viszony javításán túlmenően – egyben lehetőséget is nyújtott a NATO és Oroszország között a jugoszláviai légicsapások miatt megromlott kapcsolatok helyreállítására is, ugyanakkor Moszkva gyakorlatilag szabad kezet kapott a csecsenek elleni megtorló akcióihoz. • Oroszország lényegében presztízsveszteség nélkül térhetett vissza a „hétköznapi együttműködés” intézményesített fórumaira, s mindez a NATO fogadókészségét és igényét jelezte a Moszkvával való kapcsolatok továbbfolytatására, sőt továbbfejlesztésére. Ez az út törvényszerűen vezetett el 2002. május 28-ához, a Római Nyilatkozathoz, és a NATO – Oroszország Tanács megalakulásához. • A római csúcstalálkozón létrehozott NATO – Oroszország Tanács tevékenységének sikere alapvetően attól függ majd, hogy mennyire sikerül tartóssá tenni az együttműködést igénylő és elhatározó politikai akaratot, valamennyi résztvevőt illetően, s hogy a csúcson elfogadott elveket mennyire sikerül a gyakorlatban megvalósítani és mennyire sikerül ehhez Moszkvának a szükséges hazai támogatást megszerezni. • A prágai csúcstalálkozó a vártnál lényegesen kisebb sokkot okozott Oroszországban, és ezzel elhárulni látszik az egyik legnehezebb akadály a balti államok korábban oly sok vitát kiváltó csatlakozása elől. • A tárgyalt időszakban Oroszország folyamatosan veszített világpolitikai súlyából. Az élénk orosz tiltakozás ellenére megtörtént a NATO bővítése, sőt a következő kör kijelölése, a Szövetség új stratégiai koncepciójának megalkotása, valamint a koszovói légi hadművelet megindulása. Mindezek hatására jelentős módosulások következtek be az orosz kül-, bel- és biztonságpolitikában. Ennek jól látható jelei voltak a NATO és az Oroszország közötti viszony „lefagyása”, majd javulása, a putyini bel- és külpolitikai paradigmaváltás. Oroszország azonban mindezek ellenére jelentős katonai, főként nukleáris potenciálja révén a nemzetközi politika megkerülhetetlen tényezője maradt.

104

• Oroszország, mint fontos világpolitikai tényező, jelentős befolyással bír a középés kelet-európai térség, s benne Magyarország helyzetére és biztonságára. Ezért is tartom kiemelten fontosnak, hogy az országaink közötti kétoldalú kapcsolatok elkerüljenek az utóbbi évek alatt kialakult holtpontról. Medgyessy Péter miniszterelnök moszkvai hivatalos látogatása bizonyította, hogy a kormány e kapcsolatokat prioritás értékűnek tekinti, ami erőteljes impulzust adhat a magyar-orosz kétoldalú kapcsolatok teljes spektrumának.

105

BEFEJEZÉS

A Moszkva és a Szövetség közötti kapcsolatok jövőbeni alakulásának várható hatása a közép-európai régió és Magyarország biztonságára. A hidegháború befejezését követően eltelt csaknem másfél évtizedes időszakban végbement – különösen 2001. szeptember 11-ét, illetve a 2002-ben lezajlott római és prágai csúcstalálkozókat követő – folyamatok eredményeképpen korábban elképzelhetetlen mértékű közeledésre került sor az Észak-atlanti Szerződés Szervezete és az Oroszországi Föderáció között. A Szövetség 1990. júniusi londoni, 1991. júniusi koppenhágai és 1991. novemberi római csúcsértekezletei megteremtették azokat a feltételeket, amelyek révén a közép- és keleteurópai országok megkezdhették a kapcsolatok kiépítését a NATO-val, bekapcsolódhattak az 1994-ben meghirdetett békepartnerségi programba. Ez a békepartnerségi program jelentős biztonsági tényezővé nőtte ki magát Európában, még közelebb hozta egymáshoz a korábbi ellenfeleket, és Brüsszel Oroszország e programba történő bekapcsolására irányuló kísérletei, majd Moszkva bekapcsolódása e programba már sejtetni engedte, hogy ez a két kontinensre kiterjedő, hatalmas ország az európai biztonság megkerülhetetlen tényezője. Bár az 1994 és 1997 között lezajlott, a bővítéssel kapcsolatos viták során Moszkva részéről számos olyan kérdés is előkerült, amelyek veszélyeztetni látszottak az elért eredményeket (politikai és katonai ellenlépések hangoztatása, az Állami Duma ismert nyilatkozata stb.), a NATO és Oroszország kapcsolatai 1997-re eljutottak a hivatalos szintre történő emelésig, a NATO – Oroszország Közös Állandó Tanács létrehozásáig. A rendszeres konzultációs fórummá vált Tanács ülésein olyan fontos biztonsági kérdésekről cseréltek véleményt, mint a balkáni békefenntartás, a tömegpusztító fegyverek elterjedésének megakadályozása, a védelmi ipar konverziója, a környezetvédelem, vagy a polgári veszélyhelyzeti tervezés. Ebben a folyamatban jól érzékelhető törést jelentett a NATO – Oroszország határozott tiltakozása ellenére végrehajtott – jugoszláviai légi hadművelete, amikor is Moszkva felfüggesztette részvételét a NATO – Oroszország Közös Állandó Tanács munkájában. A hadműveletek befejezését követően azonban már nem akart további pozíciót veszíteni a Balkánon, és aktívan bekapcsolódott a KFOR tevékenységébe. 1999-re Moszkva már tudomásul vette a Szövetség bővítését, és új taktikával, a Szövetségen belüli lehetőségeinek kihasználásával igyekezett lassítani a bővítés második hullámának bekövetkezését és a posztszovjet térség egyes tagállamainak csatlakozását. A Szövetséggel való kapcsolatok javításához kedvező feltételek teremtődtek Vlagyimir Putyin elnökké választásával, aki felismerte az együttműködés szükségességét és határozott, pragmatikus külpolitikával próbálta az orosz érdekeket érvényesíteni. A biztonságpolitikai környezet változásai, az aszimmetrikus fenyegetések, és különösen a terrorizmus felerősödése – hangsúlyozottan 2001. szeptember 11-ét követően – azonban mind a Szövetséget, mind pedig Oroszországot arra kényszeritette, hogy még határozottabban közeledjenek egymáshoz, hogy jobban meg tudjanak felelni az új kihívásoknak. Ezen az úton

106 fontos lépés volt Moszkva határozott terrorizmusellenes fellépése és az afganisztáni műveletekhez nyújtott közvetlen és közvetett támogatása. A kapcsolatok erősítésében fordulópontot jelentett 2002. májusában a római csúcsértekezleten létrehozott NATO – Oroszország Tanács, amely a konzultációkon túl a közös tevékenységet tervező és koordináló fórum szerepét kell hogy betöltse, s amelyben Oroszország már (a korábbi 19+1-es helyett immár 20-as formulával) szavazati, de nem vétójoggal rendelkezik a Tanács elé kerülő, fontos biztonságpolitikai kérdésekben. A 2002. novemberi prágai csúcs – a NATO történetének legnagyobb bővítési folyamatának elindítása mellett –, számos olyan kezdeményezést is elindított, amely lehetővé teszi, hogy Oroszország is (annak ellenére, hogy nem tagja a Szövetségnek) – a balti államok csatlakozásával elszenvedett fiaskón túllépve –, aktívan bekapcsolódhasson a NATO átalakítását is szolgáló, az új biztonsági kihívásoknak megfelelő olyan feladatok megoldásába, mint: • a terrorizmus elleni harc koncepciójának realizálása; • a tömegpusztító fegyverek elleni védelmi kezdeményezés; • a hadszíntéri rakétavédelem. Oroszország hatékonyabb bekapcsolása az európai biztonsági struktúrák tevékenységébe, a Moszkvával való együttműködés fontos és előnyös mind a NATO, mind a közép- és kelet-európai országok, mind pedig Oroszország szempontjából egyaránt. Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete szempontjából azért, mert Oroszország jelentős katonai – főként nukleáris – potenciáljával az európai biztonság megkerülhetetlen tényezője. A Szövetség számára sem mindegy, hogy egy ilyen arzenállal rendelkező ország megfelelő belső stabilitással bír-e; hogy hosszú távon mennyire átláthatóak, illetve kiszámíthatóak biztonságpolitikai szándékai és gyakorlati lépései; hogy mennyire megbízható, valódi partner az új veszélyforrások és kihívások közös kezelésében; hogy minél több fórumot biztosíthasson véleményének kifejtésére; a NATO szándékait illetően még meglévő kételyei eloszlatására; a kölcsönös bizalom erősítésére; az együttműködésből származó sokoldalú előnyök kihasználására. A közép- és kelet-európai országok számára – különösen Lengyelország, Csehország és Magyarország, de az újonnan csatlakozásra váró országok többsége számára is – azért, hogy segítsen eloszlatni a „russzofóbiát”, vagyis azokat a történelmileg kialakult és még meglévő görcsöket és kölcsönös bizalmatlanságot, amelyek ezen országok és Oroszország kapcsolataiban jól érzékelhetők. Fontos azért is hogy megszüntesse az egyeseknél még világosan érezhető félelmet egy erőszakos reintegrációtól; hogy korábbi kapcsolataik valóban egyenrangú partneri kapcsolatokra történő emelésével növekedhessen biztonságérzetük; hogy egy kiszámítható kapcsolatrendszeren belül megfelelően együtt tudjanak működni az új kihívások kezelésében és a békepartnerségi, békefenntartói tevékenység során. Ezen országok számára különösen fontos, hogy kihasználhassák az együttműködésből származó előnyöket a rendszerben lévő, orosz eredetű technikai eszközök üzemeltetése, a tudományostechnikai, kereskedelmi, környezetvédelmi, kulturális és egyéb kérdések során. Magyarország szempontjából különösen azért, mert a miniszterelnöki látogatással helyreállítódni látszó kétoldalú kapcsolatokhoz fontos stratégiai (mindenek előtt gazdasági) és

107 biztonsági érdekeink fűződnek, és a kapcsolatok erősítéséhez kölcsönösen meglévő, egyértelmű politikai akarat esetén lehetőségünk nyílik ezen érdekeink megfelelő szintű érvényesítésére. Oroszország szempontjából mindenekelőtt azért, hogy végérvényesen megszűnjön az izolációtól való félelem, és eredményesebben sikerüljön oldani a politikai elit és a közvélemény egy részének körében még fellelhető, a NATO céljaival kapcsolatosan még a hidegháború éveiben kialakult fenntartásokat. Fontos azért is hogy az együttműködés nyújtotta fórumok és lehetőségek kihasználásával hatékonyabban tudja képviselni az orosz biztonsági érdekeket; hogy súlyának megfelelő mértékben vehessen rész az euro-atlanti térség biztonsági folyamatainak alakításában. Az sem mellékes, hogy az együttműködés keretein belül még hatékonyabb külső feltételeket tudjon biztosítani az ország demokratikus átalakításához, a piacgazdaság kiépítéséhez, a tudományos-technikai, technológiai és környezetvédelmi együttműködés lehetőségeinek kihasználására. Az együttműködés valamennyi résztvevőjének fontos érdeke, hogy annak eredményeképpen növekedjen biztonságérzetük, hogy közösen eredményesebb és hatékonyabb választ tudjanak adni a XXI. század új kihívásaira. Mindez csak akkor lehetséges, ha megfelelő módon, egyetértésre törekedve működtetik a meglévő biztonsági struktúrákat. A NATO és az Oroszországi Föderáció közötti kapcsolatok eddigi fejlődése reményt ad arra, hogy ezek a kapcsolatok túlélik a 2004-es bővítés orosz belpolitikára gyakorolt közvetlen negatív hatásait; hogy Moszkva elfogadja azt a tényt, hogy Európában jelenleg a NATO az egyetlen olyan biztonsági struktúra, amely rendelkezik azokkal a képességekkel, hogy megfelelő módon kezelje a regionális válságokat és a harmadik évezred kihívásait. A NATO pedig fenntartás nélkül elfogadja, hogy Oroszország nélkül nem lehet felépíteni Európa jövendő biztonsági architektúráját. Csakis így lehet elérni, hogy az Észak-atlanti Szerződés Szervezete és az Oroszországi Föderáció eljuthasson végre a hidegháború korabeli konfrontációtól a jövőbeni, a mainál teljesebb és sokoldalúbb kooperációig, Moszkva pedig a majdani esetleges tagságig. Az együttműködésnek nincs alternatívája!

108

ÖSSZEGEZETT KÖVETKEZTETÉSEK, ÚJ TUDOMÁNYOS EREDMÉNYEK, AZ ÉRTEKEZÉS FELHASZNÁLHATÓSÁGA, AJÁNLÁSOK

ÖSSZEGEZETT KÖVETKEZTETÉSEK Az értekezés kutatási céljaként megjelölt kérdések részletes kifejtését és elemzését az egyes fejezetekben külön-külön elvégeztem. Az egyes kutatási célok elérésével kapcsolatosan az alábbi összegezett következtetéseket vontam le: Elvégeztem annak a Varsói Szerződés és a Szovjetunió felbomlását, illetve a hidegháború befejezését követően kialakult biztonságpolitikai környezetnek és viszonyrendszernek az elemzését, amelyben megteremtődtek a korábbiaktól lényegesen különböző kapcsolatok kialakításának és fejlődésének feltételei a NATO, Oroszország, a közép- és kelet-európai országok – benne Magyarország – között. Az elemzések eredményeképpen megállapítottam, hogy e kapcsolatok minősége és milyensége nemcsak a kapcsolatokban érintett felek szempontjából volt jelentős, hanem a kialakulóban és formálódóban lévő új európai biztonsági struktúrák fejlődésére is meghatározó befolyással bírt. Különösen igaz ez akkor, ha figyelembe vesszük azt a fejlődési folyamatot, amelyet a NATO és Oroszország közötti kapcsolatok az 1990. évi londoni NATO csúcsértekezlettől a 2002. évi prágai csúcsértekezlettel bezárólag végigjártak, s amely számtalan esetben olyan kilengéseknek és válsághelyzeteknek volt kitéve, amelyek valóban veszélybe sodorhatták az enyhülés nehezen elért eredményeit, és könnyen ellehetetlenítették volna a meglévő biztonsági struktúrák, vagy azok egyes elemeinek hatékony működését. E kapcsolatrendszer tanulmányozása és elemzése során arra a következtetésre jutottam, hogy a NATO a hidegháború befejeződése óta az Oroszországgal való konstruktív, együttműködési kapcsolatok fejlesztését a biztonság és stabilitás kulcsfontosságú elemének tekintette. Éppen ezért a kapcsolatok kezdetétől fogva igyekezett Oroszországot az európai biztonsági folyamatok megfelelő súlyú, de nem túlsúlyos résztvevőjeként kezelni, illetve hozzásegíteni egy olyan jellegű pozíció megszerzéséhez, amely révén Moszkva hamarább meg tudja találni identitását a kialakulóban lévő új európai és világrendben. E törekvés egyik jól érzékelhető jele volt az is, hogy az Észak-atlanti Együttműködési Tanács (NACC) keretében 1991-ben kialakult együttműködésükből kiindulva Brüsszel minden eszközzel igyekezett Moszkvát rávenni a Partnerség a Békéért Programhoz való csatlakozásra, illetve általában a Szövetséggel való folyamatos kapcsolatok és párbeszéd fenntartására. Egy, a fentivel ellentétes tendencia érvényesülése esetén ugyanis fennállhatott volna egy izolációba (esetleg önizolációba) került Oroszországon belüli visszarendeződés veszélye, ami beláthatatlan következményekkel járhatott volna Európa és az egész világ biztonsága szempontjából. Jól tükrözte mindezt az orosz politikai vezetés hosszas belső viták eredményeképpen kialakult felismerése, mely szerint a NATO az egyetlen olyan szervezet a mai Európában, amelyik rendelkezik egy nagyobb méretű válság kezeléséhez szükséges képességekkel. Mindez kimondva vagy kimondatlanul, de jól érzékelhetően motiválta Moszkvát az Észak-atlanti Szerződés Szervezetével meglévő kapcsolatainak

109 alakítása során még olyan helyzetekben is, amikor szemmel láthatóan presztízsveszteséget kellett tudomásul vennie a kapcsolatok hosszú távú megőrzése érdekében. A NATO bővítésével szembeni tartós orosz ellenállás is részben az új identitás keresésével együtt járó óvatoskodásból, részben pedig a még erősen meglévő és működő régi sztereotípiák hatásaiból adódott. Ezért is vette Moszkva többek között oly nehezen tudomásul a közép- és kelet-európai országok csatlakozási szándékát, mert nem értette és nem fogadta el, hogy ezek az országok – köztük Magyarország is – nem azért akarnak csatlakozni a NATO-hoz, mert a közvetlen környezetében biztonságát veszélyeztető fenyegetést éreznek, hanem azért, mert a megváltozott biztonságpolitikai környezetben ebben látják jövőbeni stabilitásuk, biztonságuk és gazdasági fejlődésük elengedhetetlen feltételét, az európai országok közösségéhez való tartozásuk egyetlen lehetséges útját. Összességében, a NATO bővítésével kapcsolatban az új Oroszország történelmében szinte példa nélkül álló konszenzus alakult ki a belpolitika különböző szereplői között. Ez volt az egyetlen olyan kérdés, amelyben a politikai elit, a politikai pártok, a biztonságpolitikával foglalkozó szakértők és a közvélemény körében csaknem teljes egyetértés volt (és van ma is!): valamennyien ellenezték, illetve ellenzik jelenleg is! Minden orosz ellenkezés ellenére azonban 1999-ben sor került a NATO történetének addigi legnagyobb bővítési hullámára, ami fontos állomást jelentett az európai geopolitikai átrendeződési folyamatban és végső soron kedvezően befolyásolta a középés kelet-európai térség országainak – közte hazánknak – a biztonsági helyzetét. Megállapítottam ugyanakkor azt is, hogy a három közép- és kelet-európai ország csatlakozásának a ténye már nem jelentett olyan mértékű negatív hatást a NATO és Oroszország közötti kapcsolatokra, mint azt a meghívásuk pillanatában feltételezni lehetett, sőt a NATO által Oroszország részére biztosított fórumokon (PJC, PfP, NRC) való aktív szerepvállalás lehetősége jól érzékelhetően csökkentette Moszkva biztonsági aggodalmait. Ezzel együtt a délszláv válság éleződése kapcsán arra a következtetésre jutottam, hogy a közép- és kelet-európai térségben olyan tartósnak bizonyult válsághelyzet létezik, amelynek kezelése rendkívül nehéz és bonyolult feladatot jelent a még valóban csak formálódóban lévő európai biztonsági struktúrák számára, s amely egyúttal újabb próbatételt is jelentett – és minden bizonnyal jelent majd a jövőben is – a NATO és Oroszország közötti kapcsolatokban. A koszovói válság tapasztalatainak, valamint a washingtoni NATO-csúcstalálkozón elfogadott dokumentumoknak az elemzése megítélésem szerint arra késztette az orosz vezetést, hogy számbavegye az új biztonságpolitikai helyzetből adódó kockázatokat és doktrínálisan is megfogalmazza a megtépázott orosz nagyhatalmi tekintély helyreállításával kapcsolatos feladatokat. Ezt a célt szolgálta többek között a Nemzeti Biztonsági Koncepció, a Katonai Doktrína, illetve a „szakdoktrínák” gyorsított ütemű kidolgozása. A délszláv válság, az annak kezelésében vállalt szerepünk, valamint Magyarország realizálódott NATO- és küszöbön álló EU-tagsága jelentősen felértékelte hazánk szerepét a közép-európai térségben. Mindez szerencsésen egybeesett a Putyinnal hatalomra került pragmatikus orosz vezetés új Európa-centrikus külpolitikai törekvéseivel és összességében kedvező hatással lehet a magyar-orosz kapcsolatok alakulására is. Magyarország pedig – mint a Szövetség teljes jogú tagja –, akár a NATO – Oroszország Tanács különböző szintű rendezvényein megfogalmazott véleményével, akár a magyar–orosz kétoldalú kapcsolatok során, a Szövetség

110 álláspontjának támogatásával határozott segítséget nyújthat a NATO és Oroszország közötti kapcsolatok kedvező irányú befolyásolásához. 2001. szeptember 11-ét, az Amerikai Egyesült Államok elleni terrortámadást követően minőségi változás következett be a NATO és Oroszország közötti kapcsolatokban. A korábbi „19+1”-es formula „20”-assá történt átalakítása pedig a NATO – Oroszország Tanács létrehozásával már szinte a „kvázitagságig” juttatta el Moszkvát. Ennek következtében a 2002. évi prágai csúcson hozott újabb, immár a balti államok NATO tagságát is elérhető közelségbe hozó bővítési döntés már korántsem okozott olyan traumát Oroszországnak, mint az első kör. Megítélésem szerint a „putyini” Oroszország felismerte, hogy elemi, mindenekelőtt gazdasági érdeke a Nyugattal való partneri kapcsolatainak megőrzése. Mindez pedig csakis úgy lehetséges, ha a létező európai biztonsági struktúrákkal, különösen a NATO-val és az EU-val, illetve e szervezetek jelenlegi és jövendő tagjaival is korrekt kapcsolatokat tart fenn. (Az ENSZ mellett az EBESZ mindig is Oroszország kedvelt politikai játéktere volt). Másrészt pedig az Oroszország belső instabilitásából, meglévő jelentős katonai – különösen nukleáris – potenciáljából adódó kockázati tényezők továbbra is nélkülözhetetlenné teszik a kapcsolatok és a párbeszéd folyamatos fenntartását Brüsszel és Moszkva, illetve a NATO-tagországok és Oroszország között. E kettős érdek együttes érvényesülése pedig mindenképpen nagyobb biztonságot jelent majd térségünk és benne hazánk számára. Az értekezés zárásának időszakában új válság van kibontakozóban, amely ismételten veszélybe sodorhatja a 2002. május 28-i római csúcsértekezletet követően konszolidáltnak tűnő NATO – Oroszország kapcsolatokat. Putyin eddigi megnyilvánulásait figyelembe véve arra a következtetésre lehet jutni, hogy Moszkva tisztában van azzal: túlságosan gyenge ahhoz, hogy kellő mélységben ki tudja használni az iraki válság kapcsán keletkezett NATO-n belüli megosztottságot. Éppen ezért igyekszik úgy egyensúlyozni, hogy lehetőleg a konfliktusban közvetlenül, vagy közvetve részes felektől egyenlő távolságra maradjon, hogy megőrizhesse (vétójoggal rendelkező) nagyhatalmi státuszának látszatát, és ne kerüljenek veszélybe az orosz érdekek. Természetesen a konfliktus túlzott mértékű elhúzódása tovább mélyítheti a NATO-n belüli megosztottságot, és valamennyi felet – közte Oroszországot is – határozottabb állásfoglalásra, esetleg lépésekre kényszerítheti, ami viszont jelenleg még nehezen prognosztizálható biztonsági kockázati tényezőket eredményezhet.

111 ÚJ TUDOMÁNYOS EREDMÉNYEK A választott témámban elvégzett kutatómunka tudományos eredményeként értékelem: 1. Azoknak a veszélyforrásoknak és biztonsági kockázatoknak a feltárását és elemzését, amelyeket egy instabil belső helyzetű Oroszország jelenthet a létező és formálódó európai biztonsági struktúrákra, a közép-európai térség, s benne hazánk biztonságára. 2.

Azoknak a politikaformáló orosz biztonságpolitikai szellemi műhelyekben folytatott belső vitáknak a bemutatását és elemzését, amelyek jelentős mértékben befolyásolták az Oroszországi Föderáció Nemzeti Biztonsági Koncepciójának és Katonai Doktrínájának végső formába öntését, illetve a gyakorlati orosz kül- és biztonságpolitika alakítását.

3. Azoknak a következtetéseknek a levonását, amelyek segítséget nyújtanak a NATO és Oroszország közötti kapcsolatok formálásához való magyar szövetségesi – nemzeti – hozzájárulás elméleti megalapozásához, a hazánk biztonsága szempontjából fontos gyakorlati teendők megfogalmazásához és megvalósításához. 4. Végül ugyancsak új tudományos eredményként értékelem, hogy ilyen mélységben Magyarországon elsőként tártam fel és összegeztem az Észak-atlanti Szerződés Szervezete és az Oroszországi Föderáció közötti kapcsolatok kialakulásának és fejlődésének tapasztalatait, illetve elemeztem e kapcsolatoknak az európai biztonsági struktúrák formálódására, valamint a közép- és kelet-európai térség – s benne hazánk – biztonságára gyakorolt hatását.

AZ ÉRTEKEZÉS FELHASZNÁLHATÓSÁGA, AJÁNLÁSOK Az értekezés egyes fejezeteiben elemzett és kibontott kérdések, illetve az ezekből levont következtetések megítélésem szerint megfelelő érdeklődésre tarthatnak számot az Oroszországgal, az orosz biztonságpolitikai törekvésekkel, valamint a NATO és Oroszország közötti kapcsolatokkal foglalkozó szakértők és kutatók körében. Az értekezést alkalmasnak tartom arra, hogy a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen és a többi katonai tanintézetben folyó oktatásban, képzésben forrásmunkaként felhasználásra kerüljön. Ugyancsak fontos információs bázisul szolgálhat az egyes fejezetekben kifejtett kérdések iránt érdeklődő, illetve azok kutatásával foglalkozó személyek számára. A Függelékben bemutatott hivatalos dokumentumokkal együtt segítséget nyújthat a NATO és Oroszország közötti kapcsolatokban bekövetkező változásokból, az orosz biztonságpolitikát meghatározó doktrínális jellegű dokumentumokban megfogalmazott célkitűzésekből, és a gyakorlati bel-, kül– és katonapolitikai lépésekből prognosztizálható

112 biztonsági kockázatok megfogalmazásához, esetleges kezelésük módszereivel kapcsolatos ajánlások kialakításához.

113

A MEGJELENT PUBLIKÁCIÓK JEGYZÉKE

Kiadványok • Oroszország. Tények és Adatok. Szerkesztette: Nanovfszky György. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1995, 79-80., 146-168., 397. és 401. oldalak. • Tömösváry Zsigmond – Dr. Nagy László: Oroszország a harmadik évezred küszöbén. Honvéd Kiadó, Budapest, 1999, 7-70. oldalak.

Cikkek • A NATO bővítésével kapcsolatos orosz reagálások. (1995. 10. 16. „SzT" tanulmány, MK KFH Tudományos Könyvtár, 6 oldal) • Oroszország és a NATO kibővítése.(1996. 04. 11. „SzT" tanulmány, MK KFH Tudományos Könyvtár, 7 oldal) • A NATO bővítés megítélése az Oroszországi Föderáció Fegyveres Erői Vezérkaránál. (1995. 05. 25. „SzT" tanulmány, MK KFH Tudományos Könyvtár, 5 oldal) • Oroszország és a NATO: A jövőbe vezető út. (1996. 11. 08. „SzT" tanulmány, MK KFH Tudományos Könyvtár, 12 oldal) • Az orosz külpolitika 1996-ban. (1997. 01. 22. „SzT" tanulmány, MK KFH Tudományos Könyvtár, 7 oldal) • Az Oroszországi Föderáció Fegyveres Erőinek békefenntartó tevékenysége. (1997. 07. 16. „SzT" tanulmány, MKKFH Tudományos Könyvtár, 5 oldal) • Oroszország és a NATO bővítése Solana kaukázusi útjának fényében. (1997. 02. 17. „SzT" szakcikk, MK KFH Tudományos Könyvtár, 4 oldal) • A Fekete-tengeri Flotta megosztása és az orosz-ukrán kapcsolatok problémái. (1998. 04. 15. „SzT" szakcikk, MK KFH Tudományos Könyvtár, 5 oldal) Tudományos Könyvtár , 9 oldal) • Az Oroszországi Föderáció Információs Biztonsági Doktrínája I. rész. Új Honvédségi Szemle 2001. április. 24-35. oldalak. • Az Oroszországi Föderáció Információs Biztonsági Doktrínája II. rész. Új Honvédségi Szemle, 2001. május, 42-49. oldalak. • A nemzetiségi politika néhány jellemző vonása az Oroszországi Föderációban. Új Honvédségi Szemle, 2002. május, 46-54. oldalak.

114

• Az orosz nemzeti pszichológia sajátosságai a szakmai munkában. Felderítő Szemle, 2003/2. szám.

Előadások, konferenciák • 2001. január: A Katonai Felderítő Hivatal helye, szerepe a nemzetbiztonsági szolgálatok rendszerében, feladatai és szervezete a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló 1995. évi törvény alapján. Előadás a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat középvezetői tanfolyamán (3 óra). • 2001. február: A Katonai Felderítő Hivatal helye, szerepe a nemzetbiztonsági szolgálatok rendszerében, feladatai és szervezete a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló 1995. évi törvény alapján. Előadás a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat magasabb parancsnoki továbbképző tanfolyamán (3 óra).

115 • 2001. október: Oroszország Jelcin után és az orosz haderőreform. Előadás a ZMNE Felderítő Tanszék tanári állománya és meghívott vendégei számára (6 óra). • 2001. október 6-13. között Rómában a SISMI olasz partnerszolgálat vezető állományának szakmai továbbképzésén előadássorozat tartása A kommunikáció nemzeti sajátosságai az orosz emberekkel folytatott érintkezés során a szakmai munkában, Az oroszországi haderőreformok összehasonlítása és Az orosz speciális szolgálatok szervezete és feladatai napjainkban című témákban (15 óra előadás, 6 óra konzultáció). • 2002. május: A katonadiplomáciai pályára történő kiválasztás rendszere és követelményei, illetve A Katonai Felderítő Hivatalhoz kerülő személyi állomány kiválasztásának, képzésének és továbbképzésének rendszere című előadások megtartása a BND (BUNDESNACHRICHTENDIENST) Pullach-ban található Kiképző Központjában (2x2 óra, német nyelven). • 2002. november: A katonadiplomáciai szolgálatra történő kiválasztás és felkészítés rendszere a MK Katonai Felderítő Hivatalnál, illetve a Hírszerző szakmai képzés és továbbképzés rendszere és követelményei című előadások megtartása a Bundeswehr Bad Ems-ben lévő Kiképző Központjában (2x2 óra, német nyelven). • 2002. december: Az orosz haderő helyzete. Előadás a Kiss Károly Hadtudományi Klub és a Hadtudományi Társaság Biztonságpolitikai Szekciójának közös, évzáró ülésén (1 óra). • 2003. március: Az Oroszországi Föderáció kül-, bel- és biztonságpolitikája. Előadás a ZMNE Katonai Nemzetbiztonsági Szakirány hallgatói részére (4 óra). • 2003. május: Az Oroszországi Föderáció Fegyveres Erői, a haderőreform helyzete. Előadás a ZMNE Katonai Nemzetbiztonsági Szakirány hallgatói részére (4 óra).

116

A FELDOLGOZOTT IRODALOM JEGYZÉKE

1. Jelcinscsina. Budapest, 1993, Magyar Ruszisztikai Intézet. 2. Konsztyitucija Rosszijszkoj Fegyeraciji. Moszkva, 1993, Jurigyicseszkaja Lityeratura. 3. Zakoni Rossziji: Vojennij Paket. Moszkva, 1993, Krasznaja Zvezda. 4. Szovremennaja Rosszija: Polityicseszkoje razvityije. (Moszkva, 1994, Rosszijszkaja Akagyémija Nauk. 5. RAU-Corporation: Nacionalnaja doktrína Rossziji. Moszkva, 1994, Agensztvo Obozrevatyel. 6. RAU-Corporation: Rosszija szegodnya: realnij sansz. Moszkva, 1994, Agensztvo Obozrevatyel. 7. Borisz Jelcin: Zapiszki prezigyenta. Moszkva, 1994, Ogonyok. 8. A változó NATO. Dokumentumok 1989–1994. Budapest, 1994, Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet). 9. Oroszország, tények és adatok 1995. Szerkesztette: Nanovfszky György, Budapest, 1995, Teleki László Alapítvány. 10. Lilija Sevcova: Posztkommunyisztyicseszkaja Rosszija: Logika razvityija i perszpektyivi. Moszkva, 1995, Moszkovszkij Centr Karnegi. 11. Dogovor ob obicsnih vooruzsonnih szilah v Jevrope i Rosszija – poiszki vihoda iz tupika Moszkva, 1995, Moszkovszkij Centr Karnegi. 12. Nagy László: Oroszország és a NATO. Hadtudomány, 1995/3. szám. 13. Nagy László: Gondolatok a NATO-ba vezető útról. Új Honvédségi Szemle, 1996/5. szám. 14. Dunay Pál – Gazdag Ferenc: Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete. Budapest, 1997, Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet. 15. Gömbös János: Magyarország és a NATO. Budapest, 1997, STAR PR Ügynökség. 16. A magyar közvélemény a NATO tagságról 1994–1997. Védelmi Tanulmányok, No 18. Szerk.: Tálas Péter. Budapest, 1997, Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet. 17. Dr. Demeter György (szerk.): NATO Kézikönyv. Budapest, 1997, Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet.

117 18. Doktrínák és alternatívák: Az orosz külpolitikai gondolkodás 1992–1998. Válogatott cikkek és tanulmányok. Válogatta és szerkesztette: Kiss Ilona, Tatjana Sakleina, Andrej Kortunov, Budapest, 1998, Alkotmány és Jogpolitikai Intézet. 19. Pirityi Sándor: Az Oroszországi Föderáció Nemzeti Biztonsági Koncepciója. Hadtudomány, 1998/1. szám. 20. Tömösváry Zsigmond – Dr. Nagy László: Oroszország a harmadik évezred küszöbén. Budapest, 1999, Honvéd Kiadó. 21. NATO Kézikönyv. Jubileumi kiadás, Budapest, 1999, Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet. 22. H. Solana: NATO i Rosszija szposzobni konsztruktyivno szotrudnyicsity. Moszkva, Vojennij Parad, 1999/1. szám. 23. Klaus Naumann: Otnosényija mézsdu NATO i Rosszijej: vojennij aszpekt. Moszkva, Vojennij Parad, 1999/2. szám. 24. Anatolij Klimenko: O Novoj Sztratyégicseszkoj Koncepciji NATO. Moszkva, Vojennij Parad, 1999/5. szám. 25. A NATO Stratégiai Koncepciója. Lényegi fordítás, 1999, HM Védelempolitikai Főosztály. 26. Dr. Szabó László: A koszovói válság. Budapest, 1999, Honvéd Kiadó. 27. Rosszija i osznovnije insztyituti bezopasznosztyi v Jevrope. Szerkesztette: Dmitrij Trenyin. Moszkva, 2000, Moszkovszkij Centr Karnegi. 28. Martonyi János: A NATO tagság első éve. Külpolitika, 2000/1-2. szám. 29. Varga Gyula: Magyarország külpolitikai mozgástere, beilleszkedés a NATO-ba és az EU-ba. Külpolitika, 2000/1-2. szám. 30. John Deutch – Arnold Kanter – Brent Scowcroft: Az Atlanti Szövetség alapjai. Európai Szemle, XI. évfolyam, 2000/2. szám. 31. Kővári László százados: Oroszország biztonságpolitikája az orosz geopolitika és a nemzeti biztonsági koncepció tükrében. ZMNE, BVKN-2 diplomamunka, 2000. 32. Osznovopologajuscsij Akt o Vzaimnih Otnosényijah, Szotrudnyicsesztve i Bezopasznosztyi mézsdu Rosszijszkoj Fegyeracijej i Organyizacijej Széveroatlantyicseszkovo Dogovora. 33. Az Oroszországi Föderáció Nemzeti Biztonsági Koncepciója és Katonai Doktrínája. Dr. Nagy László mk. ezds. kommentárjával. Budapest, Új Honvédségi Szemle, 2000/5. szám. 34. Koncepcija Nacionalnoj Bezopasznosztyi Rosszijszkoj Fegyeraciji. Moszkva, 2000.

118 35. Vojennaja Doktrína Rosszijszkoj Fegyeraciji. Moszkva, 2000. 36. Doktrina Informacionnoj Bezopasznosztyi Rosszijszkoj Fegyeraciji. Moszkva, 2000. 09. 09. 37. Egy év a Szövetségben. A Magyar Honvéd különkiadása, Budapest, 2000. 38. Kőszegvári Tibor – Szternák György – Magyar István: A XXI. századi hadviselés. A században várható biztonsági kihívások, konfliktusok és háborúk; hadviselési elképzelések; haderő struktúrák és feladatok. Egyetemi jegyzet, ZMNE Doktori Iskola, Budapest, 2000. 39. Jörn Steinberg: Das staatliche Sicherheitssystem des neuen Russland. Bonn, 2001. 40. NATO-együttműködés: védelmi ipar, kutatás, technológia és a Visegrádi Négyek. Budapest, 2001, Politikai Tanulmányok Intézete Alapítvány. 41. Kovács Attila: Történelmi helyszín – történelmi események. Új Honvédségi Szemle, 2001/8. szám. 42. Csécsi Sándor: A NATO jugoszláviai hadműveletének tömeglélektani hatása a lakosság körében. Új Honvédségi Szemle, 2001/9. szám. 43. Szpravocsnyik NATO 2001. Brussels, 2001, NATO Office of Information and Press. 44. Sz. Bíró Zoltán – Szilágyi Ákos: Az eszköztelen állam. Népszabadság, 2001.05.26. 45. Miszlai Sándor: Oroszország külpolitikája a jugoszláviai konfliktusok rendezési folyamatában. Külügyi Szemle, 2002/3. szám. 46. Nagy László: Európai biztonságpolitikai intézmények múltja és jelene. Hadtudomány, 2002/2. szám. 47. Orbán Anita: Transzatlanti kapcsolatok – a NATO vége? Külügyi Szemle, 2002/4. szám. 48. Pirityi Sándor: NATO: terjeszkedési bizonytalanság vagy bővítési taktika? Új Honvédségi Szemle, 2002/8. szám. 49. Vosztok / Zapad: Regionalnije podszisztyémi i regionálnije problémi mézsdunarodnih otnosényij. Ucsebnoje szposzobije MGIMO. Moszkva, 2002, ROSzSzPEN. 50. N. A. Nartov: Geopolityika. Izdatyelsztvo polityicseszkoj lityeraturi. Moszkva, 2002. 51. A. I. Utkin: Mirovoj porjadok XXI-ogo veka. Moszkva, 2002, Algoritm.

119 52. Pirityi Sándor: A prágai NATO-csúcs. Hadtudomány, 2002/4. szám. 53. Obscsij arsin: ekszperti o buduscsem Rossziji. Moszkva, 1992, Jevropejszkij Gyelovoj Klub. 54. A védelem politikája. Új Honvédségi Szemle, 2003/3. szám.

120

AZ ÉRTEKEZÉSBEN FELHASZNÁLT RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE CFE - Conventional Armed Forces in Europe - Európai hagyományos fegyveres erők CFE Treaty - CFE-Szerződés CIS - Commonwealth of Independent States - Független Államok Közössége (FÁK) CJTF - Combined Joint Task Force - Többnemzetiségű összhaderőnemi alkalmi harci kötelék EAPC - Euro-Atlantic Partnership Council - Euro-atlanti Partnerségi Tanács ETJ - European Union - Európai Unió IPP - Individual Partnership Programme (PAP) - Egyéni partnerségi program MC - Military Commitee - Katonai Bizottság MILREP - Military Representative - Katonai képviselő NACC - North Atlantic Cooperation Counccil - Észak-atlanti Együttműködési Tanács NATO - North Atlantic Treaty Organisation - Észak-atlanti Szerződés Szervezete NBC - Nuclear, Biological and Chemical Weapons - Nukleáris, biológiai és vegyi fegyverek NRC - NATO-RUSSIA Council - NATO-Oroszország Tanács PARP - PfP Planning and Review Process - Partnerség a Békéért tervező és áttekintési folyamat PCC - Partnership Coordination Cell - Partnerségi koordinációs sejt PfP - Partnership for Peace - Partnerség a Békéért PJC - Permanent Joint Council - Állandó Közös Tanács PSE - Partnership fór Peace Staff Element - Békepartnerségi törzsrészleg SHAPE - Supreme Headquartes Allied Powers Europe - Szövetséges Fegyveres Erők Európai Legfelsőbb Parancsnoksága START - Strategic Arms Reduction Talks - Hadászati fegyverzetkorlátozási tárgyalások WTO - World Trade Organisation - Világkereskedelmi Szervezet